A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának jogegységi tanácsa Budapesten, a 2003. május 12. napján tartott nem nyilvános ülésen a legfőbb ügyész indítványa alapján meghozta a következő
jogegységi határozatot:
A Btké. 19. §-ának a szabályai a köztársasági elnök által gyakorolt egyéni kegyelmi mentesítésre vonatkoznak; e szabályok közkegyelmi mentesítéssel összefüggésbe nem hozhatók.
Az 1990. évi XXXIX. törvény alapján végrehajtási közkegyelemben részesült elítéltek esetében is a Btk. erre vonatkozó szabályai szerint kell a szabadságvesztést kitöltöttnek tekinteni.
A mentesítéshez szükséges várakozási idő - mint objektív törvényi előfeltétel - kezdő napja a büntetés kitöltésének, illetőleg végrehajthatósága megszűnésének napja.
A várakozási idő tartama - mint további törvényi előfeltétel - az ítéletben kiszabott büntetéshez igazodik.
A legfőbb ügyész az egységes bírói gyakorlat kialakítása érdekében az 1997. évi LXVI. törvény (Bszi.) 31. §-ának (2) bekezdése alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat hozatalát indítványozta abban az elvi kérdésben; miként kell számítani a mentesítéshez szükséges várakozási időt akkor, ha a terhelt szabadságvesztés büntetésének tartama végrehajtási közkegyelem folytán csökkent; mert ugyanazon jogi tényeket vizsgálva a Legfelsőbb Bíróság tanácsai eltérő döntést hoztak.
Indítványát - ahhoz mellékelt - olyan konkrét határozatokkal szemléltette, amelyekben a szándékos bűncselekmény miatt elítélt terheltek szabadságvesztés-büntetését közkegyelem - az 1990. évi XXXIX. törvény - érintette, és a terheltek bírósági mentesítést kértek.
1. A légi jármű hatalomba kerítése bűntettének előkészülete, bűnsegédként elkövetett emberölés bűntettének kísérlete és más szándékos bűntettek miatt halmazati büntetésül 10 évi szabadságvesztésre és 10 évi közügyektől eltiltásra ítélt terheltet - büntetésének tartamát egy-nyolcadával csökkentő közkegyelemmel - 1990. június 20-án bocsátották feltételes szabadságra.
Annak eredményes leteltével és a közkegyelem eredményes kiállásával a csökkentett büntetését 1992. október 25. napjával töltötte ki.
A 10 évi szabadságvesztés kiállásának időpontja 1994. január 25. napja lett volna.
Az első fokon eljáró bíróság - minthogy időközben a közügyektől eltiltás mellékbüntetés hátralévő részét köztársasági elnöki határozat kegyelemből elengedte, és a bíróság az érdemességet is megállapította - a terheltet a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól az 1998. augusztus 11. napján meghozott végzésével a Btk. 102. § (1) bekezdés f) pontja és a Btk. 103. § (1) bekezdése alapján mentesítette.
Az ügyészi fellebbezés alapján másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság illetékes tanácsa a mentesítés iránti kérelmet időelőttinek találta és azt - az első fokú végzést megváltoztatva - elutasította.
(Bf.V.1837/1998. számú határozat - közzétéve BH1999. 542. szám alatt.)
Jogi álláspontjának lényege szerint a Btké. 19. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel követett állandó bírói gyakorlat szerint kegyelem esetén - függetlenül attól, hogy azt a köztársasági elnök gyakorolja vagy közkegyelem érvényesül - amennyiben a kegyelmi elhatározás ettől eltérően nem rendelkezik, a büntetőjogi következmények a kiszabott büntetéshez igazodnak.
Ehhez képest a terhelt a vele szemben jogerősen kiszabott büntetést csak 1994. január 25-én állotta volna ki, következésképpen „a terhelt ügyében a bírósági mentesítés indokoltságának érdemi vizsgálatára leghamarabb az eredetileg kiszabott szabadságvesztés tartamához igazodó kitöltési időponttól (BH1995. 3. számú eseti határozat) számított öt év eltelte, vagyis 1999. január 25. után kerülhet sor.”
(A fentivel azonos tartalmú az Rf.I.3479/1973. számú végzés és az nyert közzétételt BH1995. 3. szám alatt.)
2. Az államtitok tekintetében kémszervezet tagjaként folytatólagosan elkövetett kémkedés bűntette miatt kiszabott 12 évi fegyházbüntetésre, 10 évi közügyektől eltiltásra és részleges vagyonelkobzásra ítélt terhelt a szabadságvesztés-büntetését 1990. március 28-ig töltötte, akkor 1993. március 28-ig terjedő időre feltételes szabadságra bocsátották.
Időközben szabadságvesztésének tartama közkegyelem alapján egynyolcadával, 10 év 6 hónapra csökkent.
A lecsökkent tartamú feltételes szabadságot 1991. szeptember 28-ával eredményesen kiállotta, a közkegyelmi rendelkezés hatályvesztésére sem került sor.
A terheltnek a bírósági mentesítés iránti kérelmét elbíráló elsőfokú bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a Btk. 102. § (1) bekezdés f) pontjában meghatározott 10 éves várakozási idő eltelt, ekként a terhelt 2001. szeptember 27. napjával a törvény erejénél fogva mentesült a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól.
Végzésének indokolásában kifejtette, hogy a közkegyelemmel csökkentett büntetés kitöltésére, egyben a végrehajthatóság megszűnésére 1991. szeptember 28-ával került sor. Időközben - 2000. március 27-ével - a közügyektől eltiltás mellékbüntetés végrehajtása is befejeződött. A Legfelsőbb Bíróság BH1997. 267. számú eseti döntésének megfelelően, ha valamely terheltre kiszabott szabadságvesztés tartama közkegyelem folytán csökkent, úgy a csökkentett tartamú főbüntetés kitöltésétől kell számítani a mentesítéshez szükséges várakozási időt, annak ellenére, hogy a várakozási idő tartamát az eredetileg kiszabott szabadságvesztés mértéke határozza meg.
Az ügyész - észlelve az eseti döntések ellentmondását - fellebbezést jelentett be.
A Legfelsőbb Bíróság eljáró tanácsa az első fokú végzést lényegében azzal azonos indokok alapján helybenhagyta.
(Rf.V.899/2002/2. számú végzés.)
A legfőbb ügyész által szemléltetett példák kétségtelenné tették, hogy a bírói gyakorlat nem egységes. A Legfelsőbb Bíróság tanácsai ellentétes elvi alapokon nyugvó jogerős határozatokat hoztak, és ezeknek alapján eltérő tartalmú eseti döntések - a BH1995. 3., BH1999. 542., illetve BH1997. 267. számúak - nyertek közzétételt.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Bszi. 31. § (1) bekezdés a) pontja alapján a jogegységi eljárást lefolytatta.
Ennek során a legfőbb ügyésznek a nem nyilvános ülésen jelen lévő képviselője a 2. pontbeli jogi megoldással értett egyet.
Tekintve, hogy az ellentétes tartalmú határozatok közül az 1. pontban megjelölt került közzétételre legutóbb (BH1999. 542.) ekként pedig - legalábbis elvileg - ez volt iránymutatónak tekinthető, a jogegységi tanács mindenekelőtt ennek a jogi érveit vizsgálta.
E jogi álláspont leegyszerűsített lényege szerint azért kell a mentesítéshez szükséges várakozási időt a kiszabott büntetés tartama - és nem a közkegyelem folytán csökkent tartam - figyelembevételével számítani, mert a Btké. 19. § (1) bekezdésének előírásai a közkegyelemre is vonatkoztathatóak.
Ez az okfejtés nem helytálló.
A Btk. 101. §-ának értelmében az elítélt a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól három módon mentesíthető:
a) a törvény erejénél fogva,
b) bírósági határozat alapján,
c) kegyelem útján.
ad. a) E pontnak a Btk. 102. §-ában foglalt törvényi mentesítésre vonatkozó szabályai felelnek meg.
Az eltérő jogértelmezés lehetősége a szándékos bűncselekmények miatt határozott idejű végrehajtható szabadságvesztésre ítéltek körében merült - és merülhet - fel, miután a Btk. 102. § (1) bekezdésének d), e) és f) pontjai a kiszabott büntetés mértékéhez igazodóan a büntetés kitöltését, illetőleg végrehajthatósága megszűnését követően objektív feltételként a mentesítéshez még különböző hosszúságú várakozási idő elteltét is megkívánják.
ad. b) A bírósági mentesítésnek a Btk. 103. § (1) bekezdése szerinti szabályai - eltekintve az erre irányuló kérelemtől és az érdemességtől - a törvényi mentesítés szabályaira utalnak vissza azzal, hogy az ott meghatározott várakozási idő felének az eltelte is már lehetőséget ad a mentesítésre.
ad. c) A kegyelmi mentesítésről a Btk. 106. §-a a következőképpen rendelkezik:
„A köztársasági elnök az elítéltet kegyelemből mentesítésben részesítheti akkor is, ha e törvény szerint ennek egyébként nincs helye.”
A c) pont helyes értelme szerint a köztársasági elnök által gyakorolható mentesítési kegyelem mindig egyéni kegyelem, s e jogkör korlátlan, mert a köztársasági elnököt a Btk. fentebbi szabályai nem kötik.
Ekként pedig a köztársasági elnök által ténylegesen gyakorolt egyéni kegyelem a mentesítés egyéb módjaitól és azok szabályaitól eltérő olyan sajátos jogi helyzetet eredményezhet, ami jogkövetkezményeit tekintve a Btk. rendelkezéseibe nem illeszthető be.
Ezt a sajátos jogi helyzetet kívánja megoldani a Btké. a 19. §-ával, amit az itt tett megállapítás ellenőrizhetősége végett szintén idézni szükséges.
Btké. 19. § (1) bekezdés: Ha a köztársasági elnök az elítéltet kegyelemben részesíti, a büntetőjogi következmények [Btk. 100. § (3) bekezdése] - ellenkező rendelkezés hiányában - az ítéletben kiszabott büntetéshez igazodnak.
19. § (2) bekezdés: Ha a köztársasági elnök a szabadságvesztés végrehajtását kegyelemből próbaidőre felfüggeszti, a próbaidő, illetve a mentesítés hatályának beálltához - a törvény szerint - szükséges időtartam a kegyelmi elhatározás keltének napján kezdődik.
A Btk. 106. §-ában és a Btké. 19. §-ában foglaltaknak a tartalmi egybevetéséből kitűnik, hogy e szabályok kizárólag az egyéni kegyelemmel kapcsolatosak. Következésképpen a Btké. rendelkezéseinek a közkegyelemre történő vonatkoztatása meg nem engedhető kiterjesztő jogértelmezést jelent.
Emiatt pedig az 1. pontban írt legfelsőbb bírósági végzés - és értelemszerűen a BH1999. 542. számú eseti döntés is - indokainál fogva téves.
A mentesítés anyagi jogi szabályainak törvényi értelmezéséből az előbbieken túlmenően még az is következik, hogy a Btk. szabályain már kívül eső, - mentesítést adó - közkegyelem gyakorlása erre irányuló törvényhozói akarat esetén csak külön törvénnyel történhet; ami viszont a Btk. szabályaihoz képest speciális rendelkezéseket tartalmazhat.
A speciális rendelkezések pedig a „lex speciális derogat legi generali” elve alapján alkalmazásuk során elsőbbséget élveznek.
Az itt írt jogértelmezéssel vizsgálva most már a közkegyelem gyakorlásáról szóló 1990. évi XXXIX. törvény rendelkezéseit, megállapítható, hogy az végrehajtási (1-5. §), eljárási (6. §) és mentesítéssel kapcsolatos (7. §) kegyelmet is gyakorolt, de kizáró körülményeket (8. §) és hatályt vesztő rendelkezést is (9. §) tartalmazott.
Ennek a külön törvénynek „A mentesítés a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól" címet viselő 7. §-a a Btk.-nak a vizsgált jogkérdés szempontjából lényeges szabályait csupán annyiban érintette, hogy a törvényi és bírósági mentesítéshez szükséges várakozási időket a felére csökkentette.
Ettől eltekintve a Btk. 102. §-ára mint a mentesítés általános fő szabályára nem hatott ki. Miután pedig a Btk. 102. § (1) bekezdés d), e), f) pontjai a várakozási időt „a kiszabott büntetéshez” (a jogerős ítélettel megállapított büntetéshez) kötik, az a végrehajtási közkegyelemben részesült elítélteknél is ehhez igazodik. Csak ez az értelmezés felel meg „a kiszabott büntetés” mindkét törvényben használt jogi fogalmának.
Az 1990. évi XXXIX. törvénnyel adott végrehajtási közkegyelem - a speciális törvény rendelkezéseiből kitűnően, de nyelvtani értelmezéssel is - a már jogerősen kiszabott szabadságvesztéseknek csupán a végrehajtását befolyásolta. Ennek keretén belül egyfelől a teljes végrehajtás alól adott mentesítést, másfelől - és kizárólag végrehajtási szempontból - az elítélt büntetését csökkentette.
Ez utóbbi azzal a jogkövetkezménnyel járt együtt, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét az ily módon csökkentett büntetés határozta meg, és ehhez igazodott a feltételes szabadság még hátralévő része, - amelynek végrehajthatósága is később ennek megfelelően szűnt meg, - ám ez a mentesítés általános fő szabályán szintén nem változtatott.
A közkegyelemről szóló törvény 9. §-ában megfogalmazott - a hatályvesztésre vonatkozó - rendelkezés azt az elítéltet érintette, akit a törvény hatálybalépését követő három éven belül elkövetett szándékos bűncselekmény miatt végrehajtható szabadságvesztésre ítéltek. Újabb elítélés hiányában ekként az említett rendelkezés sem a büntetés tényleges kiállására, illetőleg végrehajthatósága megszűnésének időpontjára nem hatott ki; így a mentesítés szempontjából közömbösnek tekinthető.
A fenti jogértelmezés eredményeként a jogegységi tanács a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott.
A kifejtett álláspontját tartja a jövőre nézve követendőnek, az annak ellentmondó döntéseket - így a BH1999. 547., BH1997. 267. és a BH1995. 3. jogesetet - tévesnek ítéli.
| Dr. Kónya István s. k., | Dr. Horváth Ibolya s. k., | |
| a tanács elnöke | előadó bíró | |
| Dr. Berkes György s. k., | Dr. Kaposvári Bertalan s. k., | |
| bíró | bíró | |
| Dr. Szabó Péter s. k., | ||
| bíró | ||
