1715. évi XXVII. törvénycikk

a végrendeletekről

A karok és rendek a végrendelkezők nagy sérelmével, vették észre, hogy azok, a kiknek szabad végrendelkezési joguk van, az egyházi és polgári törvények sokféle követelményei miatt (melyek szerint az országlakók végrendeleteit ekkorig vizsgálni s vitatni szokás volt) szándékaik meghiusulását tapasztalták.

1. § Ezért az efféle sérelem kikerülése végett rendelték, hogy mostantól jövőre, azok a végrendeletek, a melyeket a szabad rendelkezés alá tartozó javakra s dolgokra nézve olyan végrendelkező, a kinek végrendelkezési joga van, a hiteles helyeken kivül is, milyenek a káptalanok, conventek, az ország rendes birái, s az itélőmesterek (s nem ezeknek titkárai, sem a hites jegyzők) előtt alkotott és a melyeket maga a végrendelkező, s a végrendelkező részéről megkeresett őt, együtt jelenlévő, még pedig nemesi vagy azzal egyenértékü kiváltságot élvező vagy szükség esetében más tisztességes állású tanúk is alárásukkal s pecséteikkel megerősitettek, törvényes erejüek legyenek.

2. § Az irni nem tudó végrendelkező helyét s aláirását s pecsétjét pedig hatodik, szintén megkeresett s jelenlevő tanu pótolja.

3. § És mindenféle csalás és a ravasz fondorlat a melyet a végrendelkezővel szemben gyakran alkalmazni szoktak s a melyet mint ekkorig, az 1647-ik évi 15-ik czikk erejénél fogva a szentszék előtt kell elegendőképpen kimutatni érvénytelenség büntetése alatt mindenkor távol legyen s attól ovakodjanak.

4. § S ezen felül a végrendelet lényegéhez örökös-rendelés jövőre se legyen szükséges, hanem a végrendelkezőnek szabadságában álljon az örökösrendelést a végrendeletbe foglalni, vagy azt mellőzni, a minek beigtatása vagy elmellőzése a végrendeletet meg nem rontja.

5. § A mely előre bocsátott ünnepélyességek azonban a kiváltságos végrendeletekben, úgymint a kegyes hagyományoknál, a katonai, a szülők és gyermekek közt, s a döghalál idején alkotandó végrendeleteknél nem szükségesek, hanem elegendők a végrendelkezők saját kezével irt s aláirt vagy két tanu előtt tett szóbeli végrendeletek is.

6. § A fiókvégrendelet ünnepélyességére nézve pedig három tanu elegendő.

7. § A szabad és királyi városokra nézve pedig (melyek egyébiránt ekkorig divó gyakorlatuk mellett maradhatnak) annak szükségét állapitják meg, hogy a végrendeletet a végrendelkező előtt felolvassák, s ez a tanúk előtt élő szóval nyilvánitsa, hogy az az ő végkarata.

8. § A kihirdetés s az érdekelt felekkel közlés pedig csak a végrendelkező halála után, mielőbb eszközlendő.

9. § S ugyanezt kell figyelemben tartani a vármegyékre nézve is, hol az alispánt és szolgabirót az esküdttel küldötték ki.

10. § A végrendelet készitésének ez a módja pedig a mult esetekre nem kötelező, hanem csak a jövendőbeli végrendeleteknél foglal helyet s kötelez.

11. § A nemes személyekre nézve az 1655. évi 46-ik törvényczikk épen maradván.


  Vissza az oldal tetejére