1871. évi LIII. törvénycikk indokolása

az urbéri birtokviszonyok rendezéséről * 

Általános indokolás

Az 1848. évi törvényhozás az urbéri kapcsolat megszüntetését csak elvben mondta ki, mely elvnek gyakorlati kivitele számos részletes intézkedést tett szükségessé.

Ezen intézkedések az 1853. évi márczius 2-án kelt urbéri nyiltparancsban és az ugyanaz napon megjelent földtehermentesitési rendeletben foglaltatnak.

1856. évben az urbéri törvényszékek felállittatván, ezek a fennebbi nyiltparancs alapján jártak el, és az országban számos birtokrendezést eszközöltek.

Ezen intézkedések alkotmányos szempontból törvényeseknek nem tekinthetők: azonban az 1836. 1840. és 1848-ik évi urbéri törvényekkel legnagyobb részben összehangzók és az 1861. országgyülés által is elfogadott országbirói értekezlet IV. fejezetében továbbra is érvényben hagyattak.

Az érintett legfelsőbb rendeletek értelmében jártak el az urbéri biróságok az 1856. évtől fogva a mai napig és az urbéri birtokszabályozások azok alapján eszközöltettek.

Ezen tényleges állapotot tekintetbe vévén, mindenek előtt azon kérdés merül fel: vajjon szükséges és tanácsos volna-e az urbéri birtokviszonyok végleges rendezésére uj alapokat keresni, vagy nem tanácsosabb-e inkább az eddig zsinórmértékül szolgált rendeleteket fővonalaikban fenntartani?

Miután e rendeletek alapelvei hazai törvényeinkkel összhangzásban vannak s azok alapján az ország községei nagyobb részében - és pedig a jelentékenyebb és értékesebbekben - a birtokszabályozások megtörténtek, az egyéni birtokok a birtokszabályozások folytán bekövetkezett állapot szerint telekkönyvbe igtattattak, ilyképen a hitel és harmadik személyek jogszerzéseinek alapjául szolgáltak: nem látszott szükségesnek a hátralevő birtokszabályozások érdekében az eddigiektől lényegesen eltérő uj elveket állitani fel, sőt ez eljárás veszélyes is lehetne, minthogy számos esetben nem fogna hiányozni a törekvés a törvénynek visszaható erőt tulajdonitani, minek nem csak átalános izgalom, hanem a birtok biztonsága iránt táplált bizalomnak megrenditése lenne kiszámithatlan horderejü gyászos következménye.

A többször érintett rendeletek határozatai azonban valósággal törvényszerüséggel nem birván: mellőzhetlennek mutatkozott, hogy azon szabályok, melyek szerint az országban az ingatlan birtok legnagyobb részének rendezése megtörtént vagy meg fog történni, törvénybe igtattassanak.

A jelen és következő törvényjavaslatok ezen szempontokból indultak ki, gondos figyelmet forditván arra, hogy az azokban tapasztalt hiányok pótoltassanak és a biróságok által tévesen értelmezett rendelkezések szabatosabban állapittassanak meg, csak ily módon látszott lehetségesnek, hogy a birtokviszonyok consolidálása biztosittassék, és a tulajdonnak jövőre teljes biztonság nyujtassék, mely nélkül nemzetgazdasági haladás alig képzelhető.

Ezen átalános megjegyzések előre bocsájtása után az egyes részletekre nézve az indokok megjelölése csak az eddigi rendelkezésektől eltérő változásokra szoritkozik.

I.

Elfogadtatott a javaslatban a birtokos által fizetendő váltságokra nézve az országos közvetités rendszere. Ugyanis minden európai államban, a hol a hűbéri tartozások megváltása eszközöltetett, egyidejüleg arról is történt gondoskodás, hogy a megállapitott váltság-összegek befizetése biztosittassék a jogosultaknak és könnyittessék a kötelezetteknek. E czélra leghathatósb eszközül általánosan elfogadtatott az országos közvetités rendszere.

Az 1853-ik évben kiadott urbéri rendeletek által e tekintetben a rendelkezés kilátásba helyeztetett ugyan, de utólagosan nem következett be.

A jogosultak ennek következtében saját biztositásukról többnyire olyképen gondoskodtak, hogy a községbelieket egyetemlegesen leköteleztették, minek azon káros következése lett, hogy a szorgalmas földmivelő a hanyag helyett kezességet kényszerült vállalni, és igy az, a ki tartozását egyszerre le akarná is fizetni, azt nem teheti, mivel az egyetemleges kötelezettségi kötelék alól fel ugy sem oldatnék. Innét következett az, hogy a községekben a hátralékok roppant összegekre halmozódtak, és hogy némely megyékben a községek nagyobb része folytonos végrehajtás alatt áll. Ide járul, hogy az egyetemleges lekötelezettség folytán egyes birtokosok egész vagyona le van kötve; sőt tapasztalás szerint a végrehajtások ily értelemben valósággal foganatosittatnak is. Magától következett ezek után, hogy az ingatlanok értéke és hitele ily községekben csökkent, és hogy az ingatlan birtokok adásvevési forgalma sőt biztossága s alább szállt. Más részről, noha a földesur ezen rendszer mellett a községeknek a folytonos végrehajtások által elviselhetlen költségeket okoz: követelésének biztos és pontos behajtását még sem éri el.

E visszás helyzeten és általánossá vált bajon csak az országos közvetités rendszere segithet. Előnyös ez a jogositott földesurra nézve, mert követelését biztos kötvényekben egyszerre felveheti, melyek kiszabott határidő alatt törlesztetnek és melyekre időközben is hitelnyerhető, másrészt pedig nem kényszerül volt jobbágyait gyülöletes végrehajtásokkal zaklatni. De előnyös a kötelezett földmivelőnek is, mert ez egyetemleges kötelezettség nélkül csak a saját birtokára eső váltságért felelős, a vevő a venni szándékolt ingatlanon fekvő terhet bizton kiszámithatja és a kiszabott méltányos határidők alatt minden szorgalmas földmivelő kötelezettségét leróhatja.

Az országos közvetités ezen kiváló előnyök mellett az országra legcsekélyebb terhet sem ró, minthogy a költségek az érdeklettek által fedeztetnek.

A szőlő-váltságról hozott 1868. 29. törvénycikk a fennebbi országos közvetités rendszerét elfogadta, és a 16. § azt a már előbb megállapitott váltságösszegek befizetésénél is megengedte. Ugyanazon okok, melyek ezen rendelkezést a szőlőváltságnál igazolták, igazolják azt egyéb, váltságösszegekre nézve is.

II.

Az 1836:XI. tc. 9. 10. §-ainak czélja az adóalap épentartása az általános közteherviselés mellett jelentőségét elveszté, a pusztatelkek benépesitése végett tehát ama czélból nincs többé szükség törvényszerü intézkedésekre. Szükséges azonban e telkekre nézve véglegesen megállapitani, kik tekintendők tulajdonosokul. A benépesitési kötelezettség czélja az 1848-ik évben szünvén meg, az 1848. május 1-én fennállott birtokállapot fenntartásának czélszerüsége nem látszott költségesnek. Ezen elv egyébiránt az ősiségi viszonyok rendezésénél is irányadó volt, minél fogva a pusztatelek tulajdona is a birtokosra ruháztatik át.

A foglalásokra nézve az 1836:X. tc. 7. § azt rendelte, hogy a földesuri foglalások folytán az urbéri állományokban tapasztalt fogyatkozások a földesur által pótlandók, viszont az urbéresek által tett foglalások a földesur szabad rendelkezése alá esnek vissza. Ezen rendelkezések megszüntetését alig lehetne alaposan indokolni; de jövőre nézve mégis a foglalások visszakövetelését mélytános korlátok közé kelle utasitani, ha a főczélt elérni, vagyis a birtok biztossága iránt a bizalmat megszilárditani óhajtjuk. Az elévülési idő meghatározását és a kereset érvényesitésére - különbeni jogvesztés terhe alatt - határidő kitűzését kelle tehát javaslatba hozni. A 11. § végbekezdésében érintett határidő azért fogadtatott el, mert az urbéri törvényszékek behozatalával a kereset beadására ezen záros határidő szabatott meg, és ily elenyészett keresetek a már befejezett birtokrendezések felforgatása és harmadik személyek szerzett jogainak sértése nélkül fel nem éleszthetők.

III.

Jóllehet a zsellérek már az 1836:V. tc. 8. § szerint belsőségen kivül belső vagy külső tartozmányokat is birhattak, mégis tapasztaltatott, hogy sok helyütt a birtokrendezéskor a zsellérek által birt ily tartozmányok tőlük egyszerüen elvétetnek.

Nehogy ily eljárás jövőre is forduljon elő: e tekintetben a javaslat 14. §-ának második bekezdése minden további kételyek elosztatása végett világosan rendelkezik.

A maradványföldekért járó váltság megállapitása az 1853-ik év május 2-án kelt földtehermentesitési rendelet 10. §-ában foglaltatik, és a javaslat 16. §-a ezen rendeleten csak annyiban változtat, mennyiben a váltságösszeg kiszámitásánál tekintetbe vétetni rendeli, hogy miután legelő és erdőilletmény a maradvány-földek után nem jár, nem lehet ezekért oly mérvben megállapitani a váltságot, mint a telki állományokért, melyekkel a legelő- és erdőilletmények is összekötvék.

Az urbéri váltság megállapitásánál számitásba vett ezen haszonvételek értéke a maradványföld váltság kiszámitásánál tehát minden esetre levonandónak találtatván: e módszer hozatott javaslatba.

Egyéb megváltásokra nézve kulcsul az évi tartozások tőkésitése fogadtatott el: a mint az már az 1853. mártius 2-án kelt rendelet 13. §-ában foglaltatik. Azonban az átlagok kiszámitásánál az ezen rendeletben elfogadott 1836-1845. évek helyett az urbéri kötelék megszüntetését legközelebb megelőzött 1842-1847-ik évek és azon árak vétettek alapul, melyek a megszüntetés idejekor fennállottak; mert a kárpótlás azon érték szerint történhetik legigazságosabban, a mely szerint a jogosult a megszünt haszonvételt legutoljára élvezte.

IV.

A törvényjavaslat 19. szakasza egy kérdést old meg, a melyet az 1853. márczius 2-án kelt földtehermentesitési rendelet 14. §-a megoldatlanul hagyott, és mely az udvari kanczellária 1862. september 25-én 15,491. szám alatt kelt rendeletében talált megoldást olyképen, hogy a maradványföldek váltságának tőkéjétől egyszersmind a kamatok 1848. május 1-től kezdve 5%-kal megszabandók.

Ezen rendelet ellen az ország minden részéből az országgyüléshez és a ministeriumhoz számos kérvény érkezett, mert az urbéri telkek birtokosai felettébb terhelve érezték magukat az által, hogy egyszerre 16 évi kamathátralék fizetésére köteleztettek a nélkül, hogy késedelmeseknek lennének tekinthetők.

Ezen rendelet törvény erejével nem birván, tekintetbe sem jöhet, a kérdés végleges megoldása tehát már most a törvényhozás elhatározásától függ.

A javaslat 19. §-a szerint a kamatfizetés a birtokrendezés befejezésének napjától fogva veszi kezdetét; mert a fennállott törvények szerint is csak ezen naptól jártak az urbéri tartozások, a melyek az 1836:X. tc. 7. §-a értelmében csak a birtokrendezéskor voltak megállapithatók, sőt előbb tudva sem lehettek. Ha a földesur 1848. év előtt a birtokrendezést nem szorgalmazta, a késedelem hátrányai csak őt, nem pedig a jobbágyot terhelhetik, kit jogelvek szerint csak a maga - nem pedig volt földesurának késedelme miatt lehetne késedelmi kamatokkal terhelni.

Ezekből kifolyólag a késedelmi kamatok számitását csak a birtokrendezés befejeztétől lehetett a jogelvekkel megegyezőleg javaslatba hozni.

V.

Az erdei haszonvételek rendezésére nézve az 1853. márczius 2-án kelt urbéri nyilt parancs 10-14. §-ai vétettek át a javaslat 24-34. §-aiba, azonban az alábbi módositásokkal és bővitésekkel.

1) Az urbéri nyiltparancs 10. §-nak második bekezdésében azon rendelkezés foglaltatik, hogy a jobbágyoknak azon földesurasági erdőből, melyben „eddigelé” a faizást gyakorolták, az eddigi haszonvételnek megfelelő rész lesz kihasitandó. - A biróságok gyakran ez eddigelé kifejezést akképen értelmezték, hogy alatta a birtokrendezési per megkezdésének napja értendő. Ezen értelmezés következtében sok urbéres község, amely 1848. évig a faizás gyakorlatában volt, de ebből azóta - különösen a viszontszolgáltatások megtagadása miatt - kiesett, az erdei illetménytől elüttetett: holott egyebütt a nyiltparancs szellemével is megyezőleg az 1848. évig fennállott gyakorlat vétetett irányadóul. Minden kétely eloszlatására a javaslat 26. §-a e tekintetben világosan rendelkezik.

2) A földesur által a jobbágyoknak vagy a községeknek átengedett és az 1836:VI. törvénycikk 4. §-ának végbekezdésében érintett erdőkről a nyiltparancs nem rendelkezvén, a javaslat ezen hiányt pótolja, és két esetet különböztet meg:

a) ha a földesur az ily erdőben használatot nem gyakorolt, és igy a község és a jobbágyok az erdőt kizárólag használták: a földesur ezen erdőből részt jövőre sem követelhet, és jogilag vélelmeztetik, hogy az erdőt az urbéreseknek erdei illetményük kielégitéseül végleg átengedte.

A község, illetőleg a jobbágyok a 24. § szerint az ily erdő kizárólagos tulajdonosaivá válnak;

b) ha pedig a földesur ily erdőben használatot gyakorolt, minthogy a jobbágyok belőle mégis nagyobb jövedelmet huztak, mint máshelyütt a jobbágyoknak az urasági erdőkből járt, és a jobbágyok a számos éveken át élvezett haszonvételeikben érzékenyen csorbittatnának, ha a 29. § határozatai szerint adatnék ki illetményük; minthogy végre a gyakorlatban is többnyire ily esetekben a méltányosság alapján egyenlittetett ki a faizási szabályzásnak kérdése: a javaslat 30. §-a a jobbágyoknak járó erdőmennyiséget ez esetben becsü utján rendeli megállapittatni.

3) Az erdőművelés tekintetéből erdei szolgalmak fenntarthatók nem lévén: a 27. § szerint az ily szolgalmak, ha az eddig végbevitt rendezések alkalmával netalán fenn is tartattak volna, megváltandók.

4) A hol az urbéri telki állományok számszerüleg megállapitva nem voltak, de birtokosaik faizási használatot élveztek s igy részökre erdőilletmény kihasitásának van helye: szükséges volt az eddig divatozott gyakorlat alapján az illetmény meghatározásának módját a 29. § végbekezdésében javaslatba hozni.

VI.

A javaslat 35-37. §-ainak a nádlási haszonvételek iránti intézkedései mind az 1836:VI. tc. 5. § mind az 1853. mártius 2-án kelt nyiltparancs 15. § rendelkezésétől annyiban eltérnek, hogy ezen haszonvételek fejében a jelenlegi birtokosoknak nem csak használatra, hanem tulajdonjogilag egyenértékü tér engedtetik át megváltás terhe alatt, mert csak ez által lehet a nemzetgazdászatra oly káros szolgalmi viszonyokat és a tulajdonjog iránti bizonytalanságokat megszüntetni.

A megváltás megállapitásánál két mód hozatik javaslatba:

a) ha a nádas használata csak annak kiszáradásáig engedtetett át: a megállapitott csekély évi szolgáltatásokat ez esetben méltányos és igazságos kulcsnak tekinteni nem lehetett, hanem ugyanazon kulcsot kellett elfogadni a 36. §-ban: a mely a maradványföldekre nézve állapittatott meg;

b) midőn azonban örökre engedtetett át használatul a nádas: a 37. § szerint a váltság az évi szolgáltatás tőkesitése által eszközölhető.

VII.

A legelő-elkülönitésről az 1836:VI. tc. 3. § körülményesen rendelkezvén, ezen határozatok továbbra is fenntarthatók és csak némely felmerült kételyek iránt vétettek föl a javaslatba határozott rendelkezések, és pedig különösen:

a) Az erdei legelőkre nézve a 40. § rendelkezik; czélul tűzvén ki, hogy az urbéresek törvényszerü illetményeikre nézve ugyan mindenesetre kielégittessenek, de más részről nemzetgazdasági tekintetből az erdőmivelési érdekek se tévesztessenek szem elől;

b) A csapások, utak, haszonvehetlen terek tulajdonjoga iránti intézkedéseket a 41. § tartalmazza a mely a község beltelkén létező tereket és utczákat községi vagyonnak nyilvánitja, hogy e térek, melyek tulajdona eddig többnyire, vita tárgyaul szolgált, és ez okból hasznositásuk eszközölhető sem volt, jövőre a közvagyon szaporitásának és értékesitésének czéljából rendeltetésüknek a perlekedések kizárásával megfelelhessenek;

c) A jobbágyoknak a legelő felosztását a 42. § rendelkezése könnyiti, hogy ezáltal a czélszerü gazdálkodás előmozdittassék.

VIII.

Az eljárás a javaslat 43-54. §-ban a biróságokra bizatik, a mint ez már az első folyamodási biróságok szervezéséről szóló törvényjavaslatba is felvétetett. E szakaszokra csak a következők jegyeztetnek meg:

a) A javaslat 51. §-ában a fellebbezés a harmadbirósághoz a birtokszabályozás megengedhetőségének kérdésében is megengedtetik, mert a rendezési perben mindig ez a főkérdés, következőleg nem hozható fel bármi ok annak támogatására, hogy a felek épen a főkérdésben tiltassanak el minden lehető perorvoslat használásától; annál is kevésbbé, minthogy az 1836:X. tc. 6. § f) pontja a birtokon belőli felebbezést minden megszoritás nélkül megengedi;

b) Az egyezségeket eddig jóváhagyás végett hivatalból kellett a kir. itélőtáblához felterjeszteni: jövőre ez megszüntetik, minthogy az 1848. év előtt az ily hivatalbóli felterjesztés alapjául szolgált czél, t. i. az adóalap épentartása most már megszünt.

c) Nehogy a már befejezett birtokszabályozások évek után is megtámadtathassanak, sőt ellenkezőleg, hogy a birtok biztossága minél inkább megóvassék, az 52. §-ban a perujitást ki kellett zárni, mert a tárgyalás és eljárásnál a hivatalos nyomozás is segitségül szolgál.

IX.

Az urbéri kötelék megszüntetésének természetszerü kifolyása, hogy a birtokos korlátlan tulajdonjogot nyert, és hogy birtokáról szabadon rendelkezhetik.

Az urbéri legfelsőbb rendelet azonban fenntartja az urbéri telkek eldarabolása iránt az 1836:IV. tc. 9. §-ában foglalt tilalmat, mely a szabad rendelkezhetési jogot korlátolja.

Ha törvény által elismertetik, hogy a volt urbérest birtokára nézve teljes tulajdonjog illeti: ezen birtokra is következetesen ugyanazon viszonynak kell állani, a mely a nemesi birtokra nézve nem létezik, és ha a nemesi birtoknál a törvényhozás ily tilalmat szükségesnek nem tart, annak további fenntartása a jogegyenlőség elvénél fogva az urbéri telkeknél sem igazolható.

De ezen tilalom eltörlését egyéb fontos okok is sürgősen követelik, ugyanis:

a) az urbéri telkek birtokosa sokszor egy részletnek eladása által többi birtokát tehermentesithetni: az eldarabolási tilalom miatt azonban kénytelen egész birtokát eladni; de minthogy az egész birtokra a dolog természeténél fogva nem versenyezhet annyi vevő, mint versenyezne annak valamely részére, azon ár soha sem érthető el, a mely egyes részletek eladása által elérhető lenne. Igy az ingatlan kellőképen nem értékesithető;

b) minthogy az 1854. junius 21-én kelt nyiltparancs a székelyföldi urbériségekről nem intézkedett és ezek iránt számos per keletkezett: ezen kérdés az országgyülés mindkét házának felhatalmazása alapján az 1868. márczius 11-én kelt rendeletben oldatott meg: melynek határozatai a törvényjavaslat 66. §-ában átvétettek;

c) a 71. § 2-6. bekezdései az 1854. junius 21-én kelt nyiltparancstól eltérnek.

A nyiltparancs szerint a jobbágyoknak taksa-fizetés mellett fenntartatott a legeltetési jog, mint a földesuri erdőt terhelő szolgalom; minthogy azonban az ily szorgalom az erdőmüvelést teljesen gátolja, de általa a földtulajdonos joga is illusoriussá és reá nézve majdnem értéktelenné tétetnék, czélszerünek mutatkozott; a rendezést véglegesen eszközölni oly módon, hogy a volt urbéreseknek a szolgalommal terhelt legelőtér tulajdonjogilag, de megváltás kötelezettsége mellett engedtessék át.

XI.

A birtokrendezés befejeztével a volt urbéri egyéb birtokok közt jogilag semmiféle különbség többé fenn nem állhatván: a javaslat 80. §-a a nemesi és nemnemesi birtok közti különbséget megszünteti. Ez által megakadályoztatik egyszersmind, hogy a törvény által megszüntetett urbéri viszonyokhoz hasonló birtokviszonyok szerződésileg ujra létesithessenek.

XII.

A kőszén eddigelé Erdélyben feltétlenül bányahatósági adományozás tárgyát képezi; holott Magyarországban az országbirói értekezlet VII. 1. §-a másképen rendelkezik. Oly czélból, hogy e tekintetben s az egyenlő jog uralkodjék: a Magyarországban fennálló rendeletek a 82. §-ban a kereskedelmi ministerrel egyetértőleg Erdélyre is kiterjesztetnek. Ez intézkedés bővebb indokolására megjegyeztetik:

Az ideigl. törv. szabályok VII. r. 1. §-ának alkalmazása körül kételyek támadtak azon következmények iránt, melyek a birtokrendezés és tagositás megtörténte után az ennek előtte a kőszéntelepre szerzett jogokra nézve beállanak.

E kételyek elháritására szolgál a 82. §.

1) A bányatulajdon biztonsága okvetlen követeli: hogy a törvényszerüen szerzett és jogérvényesen fennálló bányajogositványok sértetlenül maradjanak;

2) azon intézkedések, melyek a földesur és a bányaiparosok között kötött vétel- vagy bérszerződés alapján a birtokrendezés és tagositás megtörténte előtt - tehát oly időben jöttek létre, midőn a kőszéntelepek használatbevétele a földesur korlátlan beleegyezésétől függött, a birtokrendezés és tagositás megtörténte után az uj tulajdonos részéről meg nem támadhatók, mivel a földesur rendelkezése folytán a kőszéntelepek kisajátitottaknak és a tulajdontól elkülönitetteknek tekintendők, és mivel ily biztonság nélkül az iparos bizton nem szerződhetnék, a kőszéntelepekbe befektetéseket tenni nem merne, és igy a bányaipar fejlesztése gátoltatnék;

3) ott, hol a földesur maga miveli a kőszénbányászatot, a rendelkezési szerződést a kőszéntelepeknek a földesur részéről történt bányajogi elfoglalása pótolja;

4) a birtokrendezés és tagositás megtörténte után a 80. §-ban kimondott elvnél fogva, a volt urbéres földnek tulajdonosa a kőszéntelepekre későbben szerzendő bányajogositványokra nézve ugyanazon joggal bir, mint a volt földesur, a mennyiben ezen jog gyakorlását a földesur és a bányaiparos közt, a birtokrendezés és tagositás megtörténte előtt kötött szerződés nem gátolja.


  Vissza az oldal tetejére