Nem szándékozom ez alkalommal a mellékelt törvényjavaslat egyes szakaszait részletesen indokolni. Csupán a tervezet czélját, s azon legfőbb elveit s indokait kivánom lehető röviden előadni, melyekből az egész javaslat megitélendő, s melyekből egyszersmind tárgyalásának sürgőssége is kitünik.
A törvényjavaslat czélja az, hogy a hazában működő valamennyi nyilvános óvoda óvóinak (és óvónőinek), valamennyi nyilvános (akár felekezeti, akár községi) népiskola tanitóinak s tanitónőinek munkatehetetlenné, nyomorodásuk s öregségi elgyengülésük esetére az önfentartásra legszükségesebb nyugdíj, özvegyeiknek és árváiknak pedig rendes évi gyámpénz biztosittassék.
Az e czélra szükséges kiadások részben maguknak a tanitóknak, részben az iskola-fentartóknak befizetéseiből, részben az állampénztárból fedeztetnének (törvényjavaslat 35-46. §-ai).
Elismert igazság, hogy az iskolát legfőkép a képzett jó tanitó teszi jóvá. Alkalmas tanitókat pedig csak tisztességes anyagi ellátásra reményelhetünk. - Ámde ki tudom mutatni, hogy a néptanitók legnagyobb részének dijazása, az életviszonyokhoz képest ma sokkal rosszabb, mint volt 60 év előtt Ferencz király alatt és rendeleteinek következtében. Az 1868-ki népiskolai törvény a tanitók anyagi sorsán majdnem semmit sem javitott. A községi tanitók fizetésének minimumát 1868-ki törvény 300 frtban állapitotta meg, de a felekezeti tanitókéról nem intézkedik. Van pedig mintegy 900 községi s 18 ezer felekezeti tanitó, és ez utóbbiak fizetésének átlaga az utolsó (1869. évi) kimutatások szerint a Királyhágón innen 208 frt 87 kr., Erdélyben 120 frt 47 kr. - (A vasuti pályaőrök fizetése 300-400 frt, még nyugdijbiztositás; - a községi jegyzők fizetési minimuma 400 frt.) - Csoda-e, ha a miveltebb tanitók tömegesen akarnak jegyzői állomásokra menni, s kik máshová nem menekülhetnek, százanként folyamodnak vasuti pályaőri állomásokra. - Ferenc király a községeket kötelezte tanitóik nyugdijazására; az 1868-ki törvény pedig nyugdij iránt semmit nem intézkedik, hanem a községi tanitók fizetéséből levonat 2%-kot, (l. 145. §) s a ministert felhatalmazza, hogy ebből a saját pénzükből adjon az elnyomorodott tanitóknak segélyt.
E néhány szóval előadottakból is kitünik, hogy a tanitók anyagi helyzetének javitása iránt törvénynyel intézkedni már halaszthatlanná vált.
A törvényjavaslat alapelveinek indokolásául a következő kérdésekre kell felelnem:
1-ször, hogy miért óhajtom én a tanitók anyagi helyzetét nem fizetéseik felemelésével, hanem nyugdij- és gyámpénz biztositásával felemelni?
2-szor, hogy miért országos nyugdij-intézetet kivánok? és végre
3-szor, számot kell adnom arról, hogy az országos nyugdij jótéteményében a felekezeti tanitóknak is részesitése miért szükséges, s ez nem ellenkezik-e a törvényhozás által 1868. év óta a népoktatás ügyében megkezdett iránynyal? nem praejudical-e a jövőre való fejlődésnek?
4-szer, miért átlagos összegben állapitom meg a nyugdijakat, miért nem a fizetés bizonyos százalékában?
5-ször, mennyibe kerül a tervezet valósitása?
1-ször. A tanitók helyzetének javitását miért nyugdijuk biztositásával kell kezdenünk?
Röviden azért, mert fizetésük felemelésénél sokkal olcsóbb, egyéb tekintetben is könnyebben s gyorsabban eszközölhető, és mindemellett több gyakorlati hasznot igér.
Mintegy 1000 községi iskolatanitó, és 17.000 felekezeti tanitó van az országban. - Az egyházak iskoláik legtöbbjében képesek sem volnának tanitóik fizetését oly jelentékenyen javitani, hogy abból a tanitók, hivataluknak élve, tarthassák fenn magukat s családjukat, és egyszersmind a jövendő elé is némi biztossággal tekinthetnének. - Az állam pedig nem járulhat a felekezeti iskolák s tanitói állomások fentartásához, egyrészt az egyháznak autonomiája, másrészt pénzügyi nehézségek miatt. De ha az állam gyámolithatná is a felekezeti iskolákat, s ha mindegyik tanitó fizetését csak évi 100 frttal javitaná az ország pénztárából, (mivel bizony még nem segitene a bajon gyökeresen) ez 18.000 felekezeti és községi tanitónál évi 1,800.000 frt kiadással terhelné a kincstárt; - nyugdij-tervezetem pedig pár év mulva is alig 300.000 frtba fog az államnak kerülni. És meg vagyok győződve, hogy az által, hogy e pár 100.000 frt állami hozzájárulással az összes tanitók és családjuk subsistentiáját, nyomorodásuk, s illetőleg haláluk esetére is biztositjuk, nagyobb jót teszünk velük, mint tennénk, ha fizetésüket 100 frttal felemelnénk. - Azt hiszem, hogy minden jóra való ember a maga és családja jövendőjének ezen biztositás mellett szivesebben szolgáland 300 frtért, minta mostani bizonytalanságban 400 frtért.
Ide járul azon körülmény is, hogy jelenleg több száz oly tanitó van rendes állomáson, ki nyomorodás, vagy vénségi végelgyengülés miatt tökéletesen használhatlan ugyan a tanitásra, de nyugdij hiányában irgalomból állomásán hagyatik, s azon iskola növendékei oly tanulatlanul növekednek, mintha iskolába sem járnának.
2. Miért szükséges e nyugdijintézetnek országosnak lenni?
Elismerem, hogy az iskola fentartása, s igy a tanitó ellátása is első sorban közvetlenül a község (illetőleg egyházközség) kötelessége, s ennélfogva elvontan elméletileg, a község feladata volna a tanitó nyugdijazásáról, özvegyének s árváinak gyámolitásáról is gondoskodni. - Ámde a népiskolai törvényünk értelmében is, a hol és a mennyiben a község nem képes saját erejéből az iskolai szükségeltet fedezni, ott és annyiban az államnak kell gyámolitásával hozzájárulni. Az pedig világosan kimutatható, miként azt, hogy valamennyi tanitó nyugdijazása s gyámolitása biztositva legyen, részint pénzügyi okokból, részint egyéb nehézségek miatt a községek egyátalán nem eszközölhetik, hanem ezeknek legfölebb hozzájárulásával egyedül az állam teheti:
1-ször azért, mert erre sem a felekezetek, sem a polgári községek egészen saját erejükből nem képesek;
2-szor azért, mert különben az iskolák sokfélesége miatt mind a szolgálati évek beszámitása, mind az iskolafentartók megfizettetése vagy megoldhatlanul bonyodalmas, vagy igazságtalan lenne. P. o. egy tanitó 30 évi működése alatt 10 különféle (majd felekezeti, majd községi iskolában, s vagy 8 községben szolgált), és ez utolsó állomásán alig 4 évi szolgálat után elnyomorodott. Most mind a 30 évi szolgálatért ez az utolsó község fizesse a nyugdijat, a hol csak 4 évig volt? - Ez nagy igazságtalanság volna. - Avagy 4 vármegyében fekvő 8 községre repartialják a nyugdijat? mennyi ideig s mily bureaucraticus munkával lehetne ezt megállapitani!? hát még évenkint behajtani?! Hogy lehetne ekkép kivetni s beszedni az özvegy- meg az árva-gyámpénzeket? ki szedné össze a különféle hatóság alatt álló iskolák- s községektől?!
3-szor, mivel a tanitó bárminő iskolában is az egész nemzet művelődési érdekeit szolgálja, méltányos tehát, hogy ha a haza ily fontos ügyének szolgálatában nyomorodik vagy végül el, maga az ország is gondoskodjék róla, - s pedig maguknak a tanitóknak és az iskolafentartóknak nem aránylag rájuk eső, hanem tőlük telhető hozzájárulásával.
Főleg az előadott három oknak tulajdonitható, hogy egész Európában nincs egyetlen ország, (a hol t. il. a néptanitók nyugdijáról gondoskodva van), melyben a tanitók nyugdijazását ne az állam vette volna kezébe, bármennyire a községek feladatává van is különben téve a népiskolák feladata.- Igy van ez p. o. Szászországban, Würtembergben, Badenben, Bajorországban, Gothában, Belgiumban, Hollandban, Zürichben és Baselben, Francziaországban, Ausztriában stb., bár mindez államokban az iskolafentartás kiválóan községi ügy. - Sőt nem tudok országot, hol a községek által való nyugdijaztatás keresztülvihető lett volna. - Ezen szenvedett hajótörést több kisérlet után a tanitók nyugdijazása a hatalmas Poroszországban is mind máig, s részben ez okozta ott a tanitók mai roppant hiányát. - Egyedül Hollandban sikerült legalább elméletileg a nyugdijazás terhét részben, (de ott is csak a nyugdij egyharmad részeig) a községek vállaira tenni, oly formán, hogy midőn egy tanitó nyugdijaztatik, a község (melyben akkor szolgált) az államnak kötelezvényt ad a nyugdijösszeg egyharmadáról; azután a nyugdijat az állam fizeti, s az egyharmad részt, a mikor tudja, a községen megveszi. - De ott is ezt csak azon körülmény teszi lehetővé, hogy a községek gazdagok, és a nyilvános iskolák mind egynemüek, t. i. felekezeti jelleggel nem biró községi intézetek.
De nem kell más országokba mennünk példákért. Hogy a községeket kötelezni a nyugdijazásra, a gyakorlatban mily eredménytelen, azt eléggé megmutatták Ferencz császár és király kisérletei nálunk és Ausztriában.
3. Részesithetők-e felekezeti tanitók az állami nyugdijintézet jótéteményében?
Az 1868. évi XXXVIII. törvénycikk szerint községi vagyon csak községi tanintézetek fentartására forditható, és állami segély csak felekezeti jelleggel nem biró iskoláknak adható. - Azonban, hogy törvényhozásunk sem akarja az elvet elvont merevségében alkalmaztatni, eléggé bizonyitja két tény, t. i. először az, hogy a törvény megengedi bizonyos esetekben községi vagyonból felekezeti iskolák segélyezését; - és másodszor az, hogy a törvényhozás az államköltségvetésben évenkint bizonyos összeget szavaz meg tanitók utaztatására meg segélyezésére s pedig ugy, hogy annak legnagyobb részét felekezeti tanitóknak adja a kormány.
Mind a törvény rendeleteiből, mind az országgyülés emlitett eljárásából az tünik ki, hogy a törvényhozás megengedi a felekezetnek a tanitásban való támogatását ott, hol azt a közoktatás érdeke kivánja, az anyagi lehetőség s az egyházi jogviszonyok megengedik, és a hol egyszersmind ez sem a községi iskolák elvét nem sérti, sem a jövő fejlődésnek nem praejudical.
A nyugdijazás pedig ilyen:
maguknak a felekezeti iskoláknak állampénztárból segélyezését én is lehetetlennek tartom.
És pedig lehetetlennek:
1-ször financialiter. Ez idő szerint arra sincs pénzünk, hogy minden községben egy jó iskolát tartsunk fenn kellőleg államsegélylyel, hogy volna arra pénzünk, hogy országosan 2-3-4 felekezeti iskolát segélyezzünk több ezer oly apró községben, hol 3-4 felekezet hivei vannak, de kiknek összesen alig van egy iskolára való, azaz 80 tanköteles gyermekük?
2-szor lehetetlen az egyházak autonomiája miatt. A legtöbb felekezeti iskolában egy rendes tanitó van. - Ha ezt részben az állam, részben a felekezet fizeti, hogy osztoznak meg a befolyáson? Előre látható, hogy itt számtalan collisió merülne fel az egyházi s állami hatóságok között. Azt pedig csak nem teheti az állam, hogy rendelkezési befolyás biztositása nélkül adjon subventiót az autonom román vagy szerb, keleti vagy prot. egyházaknak;
3-or lehetetlen, mert a felekezeti népiskoláknak állami segélylyel fentartása pracjudicalna a jövő fejlődésnek, a simultan községi iskolák terjedésének.
Ámde ezen nehézségek közül egy sem forog fenn a nyugdijazás azon módozatánál, hogy állami intézményül kezeltessék s a felekezeti tanitókra is kiterjesztessék. Ez
1-ör lehető financialiter, mert a tanitóknak és iskolafentartóknak általam tervezett hozzájárulásával alig néhány százezer forintba kerül az országnak;
2-or a felekezetek önkormányzata sem okoz semmi nehézséget. A tanitók meg az iskolafentartók befizetik járandóságukat, s mikor a nyugdijazás szüksége beáll és constatáltatik, az illető felekezet mintegy kiadja a tanitót, kinek azután az állam fizeti törvényben rendelt nyugdiját. (Lásd a javaslat 13. és 51. §-ait.) Itt az önkormányzat sértése, vagy a miatti collisio nem is képzelhető;
3-or ez semmiben sem praejudical az oktatásügy jövő fejlődésének, mivel az állam gyámolitása nem közvetlenül az iskolára, hanem a tanitó személyére vonatkozik. Ugyanazon nyugdijra jogositott személy ma felekezeti iskolában szolgál, ha holnap azon iskola községivé lesz, vagy megszünvén, helyére községi állittatik, ez által sem a nyugdijazás nem szenved változást, sem a tanitó e nyugdijra jogositottsága nem gyakorol befolyást az iskola községi vagy felekezeti jellegére.
Sőt a felekezeti tanitók állami nyugdijazása nem csak lehető az emlitettem okokból, hanem szükséges is.
Szükséges:
1-ör épen az iskolák többfélesége miatt. A tanitók p. o. 30 évi idő alatt, majd községi, majd felekezeti, majd ismét községi iskolában szolgálnak. Hogy fogjuk méltányosan a hazai művelődésnek tett szolgálataikat beszámitani? Hisz ők nem okai, hogy a legtöbb községben a felekezeti iskolák törvénynyel vannak jogositva pótolni a községi nyilvános tanintézeteket;
2-or szükséges, mert miután 751 községi iskola mellett 13 ezer felekezeti iskola, s mintegy 1000 községi tanitó mellett mintegy 17 ezer felekezeti tanitó van, vajmi keveset mozditjuk elő népoktatásunkat, ha csupán azon 1000 községi tanitó nyugdijáról gondoskodunk; ellenben, ha e jótéteményben a 17 ezer felekezeti tanitót is részesitjük, nagy lendületet adunk egész népiskolai közoktatásunknak.
4. Miért kell mind a befizetéseket (40., mind a nyugdijakat (9. §) átlagos összegbe állapitani meg?
Mielőtt tüzetesen ezen kérdésre felelve adnám elő okaimat, legyen szabad nyugdijtervezetem némely alapgondolatát előadnom.
Tervezetem sem nem életjáradék-intézetet (Renten-Anstalt), sem nem közönséges nyugdij-intézetet javaslok, hanem a szolgálatban tehetetlenné váltak számára ellátási (Versorgungs-Anstalt) s az özvegyek s árvák számára gyámintézetet.
Tervezetem a járadék-intézettől abban különbözik, hogy mig annál az illető tulajdonképen csak befizetett összegeit kapja vissza kamatostól (a kezelési %-ok levonásával), addig javaslatom szerint a munkatehetetlen tanitó oly összeget kap, mely megélhetésére okvetlenül szükséges, s melynek nagyobb részét nem ő fizette be, hanem az iskola fentartói és az állam adják.
A közönséges nyugdijrendszertől pedig abban különbözik, hogy
1-ör tervezetemben eme vitálásról szó sincs; azaz a bármennyi ideig való szolgálat magában még nem jogosit nyugdijba léphetésre, hanem csupán vagy az elnyomorodás, vagy az öregségi gyengülés, (ezért van a 7. §-ban 30 évi szolgálat, s egyszersmind 60 éves kor);
2-or, hogy itt sem a befizetés, sem a nyugdijösszeg, vagy özvegy-, vagy árva-gyámpénz nem az illető fizetésének arányában, hanem tehetsége, szüksége, a szolgálati érdeme szerint határoztatik meg az államnak lehetőleg kevéssé terheltetésével (9. 20.;
3-or, hogy itt vétség miatt a nyugdij- és gyámpénz-összeg elveszthető, a nélkül, hogy az illető befizetett összegeihez is igényt tarthatna. (13-14. §)
Egy szóval: az egész tervezet alapeszméje az, hogy a tanitói szolgálatban elnyomorodottaknak vagy elvénülteknek s utódaiknak életét a legszükségesebb mérvben biztositsuk, s pedig főleg a közszolgálat érdekéből azért, hogy a tanitói pályára e tekintetben mindenki megnyugvással léphessen, biztositsuk ezt az állam nagy mérvü hozzájárulásával, de mégis lehetőleg kevés terheltetésével.
Ez alapeszméből folynak a tervezet következő sajátságai:
1-ör, a nyugdijösszeg minimuma nagyobb, maximuma pedig kisebb, mint a közönséges nyugdij-rendszernél lehetne, s az egész nyugdij-összeg a fizetés-mennyiségtől független.(9. §)
2-or, az özvegy-gyámpénz kisebb, az árva-gyámpénz nagyobb, mint a közönséges nyugdijnál lehetne, (20. 25. §) mivel az özvegy rendesen még maga is kereshet.
3-or a 15. § szerint, ha a nyugdijazott 300 frtos állomást kap, nyugdijának fele azon időre levonatik, mivel életfentartása biztositva van, s mivel a nyugdijnak felét, sőt többet az állam adja.
4-er az alapeszméből következik a nyugdijnak 13. 14. §-ban irt elveszthetés, és a 6-7 §-ban irt beszámitása a szolgálati éveknek.
Most már felelhetek közelebbről arra, hogy mind a befizetések (40., mind a nyugdijak (9. §) miért átlagos összegekben, s miért nem a fizetés arányában vannak megállapitva? A mellett, hogy ez tervezetem fentebb kifejtett eszméjéből következik, erre okaim még a következők:
a) A legtöbb községben a tanitói dijak nem készpénz-fizetések, hanem földből, természetiekből (p. o. minden gyermektől egy szakajtó rozs stb.) állnak. Ha tehát a befizetés és nyugdij a fizetés arányában történnék, akkor előbb 18 ezer nehány száz tanitói állomás diját kellene nem csak összeirni, hanem azt az árak több évi átlaga szerint meg is becsülni. - E különben is roppant munkát még három körülmény rendkivül megneheziti.
1-ször az, hogy a felekezeti tanitók egyszersmind kántorok. A kántorságért huzott fizetés után csak nem adhatna az állam nyugdijat. Ezt tehát el kellene a tanitói fizetéstől különiteni, mi jelenleg ritka helyen van szabályozva.
2-szor az, hogy csak állandó és rendes fizetés után járhat nyugdij. De ilyen-e az évenként változó tandij? mennyi vehető fel abból átlagul?
3-or az, hogy a felekezeti iskoláknál az állam hivatalos közegei által teljesitendő becslés nehezen volna sikerrel keresztülvihető.
Szóval: az itt felmerülő nehézségek miatt a több mint 18 ezer tanitói állomás megbecslése, ha egyátalán eszközölhető volna is, csak oly sok év alatt történhetnék, hogy e miatt a nyugdij létesitése Isten tudja mikorra haladna el.
b) Ha a kántori dijakat levonjuk, s a tandij és egyéb jövedelem átlagát vesszük, a mintegy 1200 városi tanitót kivéve, a tanitók legnagyobb része, (merem mondani legalább 14 ezer) fizetésének arányában alig kaphatna 10 évi szolgálat után 50-60 frtot, husz évi szolgálat után 100 frtot évi nyugdijat, s özvegye 40-50 frt gyámpénzt. Ez csak alamizsna volna, melylyel egyátalán nem érnénk el azt a czélt, hogy existentiájuk biztositása által kapjunk a tanitói pályára jó tanerőket.
c) Ha pedig nagyobb összegben biztositunk nyugdij-minimumat, és a többit adjuk a fizetés arányában: akkor az államra rónunk oly terhet, melyet a jelen pénzviszonyok között én, mint képviselő javasolni nem merek.
Igenis szükségesnek tartom, hogy az állam biztositása a tanitó nyugdijául, a megélhetésre szükséges méltányos összeget (melyet én a 300 és 400 frt maximalis összegben vélek,) de csakis ennyit, ennél nagyobb terheltetését az országnak, nevezetesen azt, hogy nagyobb részben állami pénzből 600, 800, 1.000 forintig menő nyugdij adassék községi s felekezeti tanitóknak, én javasolni nem merem.
d) Viszont, hogy a tanitókat, s különösen az iskolafenntartó polgári meg egyházközségéket a a 39. §-ban irtnál nagyobb befizetésre kötelezzük; ezt megint nem látom viszonyaink között keresztülvihetőnek, sőt azt hiszem, hogy a tanitói állomásoknak legalább felénél (mintegy 9.000-nél) a mindegyik tanitóért fizetendő ezen 6 frt is oly sok, hogy bajjal exequálható. Hogy reményelhetnénk az egyházközségekkel mindegyik tanitójukért évenkint 9, 15-20 frtot fizettetni? Ez a létező viszonyok ignorálása volna.
e) Azt hiszem, hogy a törvényhozás feladata nem az, hogy a mintegy 1200, legföljebb 2000 ugyis jobb helyzetben levő tanitónak az előnyére intézkedjék, hanem hogy ott segitsen, hol a szükség legnagyobb, s a tanitók nagy többségének érdekét tartva szem előtt, első sorban azokról gondoskodjék, kik magukról egyátalán nem gondoskodhatnak.
Azonban én is óhajtok a nagyobb jövedelmü tanitóknak is módot nyujtani arra, hogy nagyobb nyugdijat szerezhessenek maguknak, de az állam terheltetése nélkül, s egészen aritmetikai alapon történő befizetésekkel, és az iskolafentartók kötelezése nélkül. Ezt czélozza a 10. §.
5. Mennyibe kerülne az országnak évenkint e tervezet valósitása?
E kérdésre, hogy felelhessünk, elsőbben is azt kell tudnunk, hogy a tanitói kar hány %-kát képezhetik a nyugdijjal s gyámpénzzel ellátandók?
27 vármegyéből nyert kimutatásaim szerint az ott szolgálatban lévő, összesen 6.608 tanitó között van: hatvanadik évét betöltött 477; hatvan éven alól munkatehetetlen 51, ha tehát az előbbiek mindnyájan egyszersmind 30 év óta szolgálnának is, nyugdijba léphetne összesen legfölebb (477+51=) 528, azaz, egész létszámának 8 2/6%-ka. Nyomatott munkám megjelente óta szerzett értesüléseim szerint ugy látom, hogy legfölebb 8%-kot lehet nyugdijazandóul számitani. Van pedig jelenleg 18.500, legfölebb 19.000 óvó- és tanitó, tehát ennek nyugdijazása = 8%-ka 1520 egyén lenne. - Ha valamennyinek 300 frtjával számitjuk is a nyugdijat, ez tenne évenkint 456.000 frtot.
Az özvegy-, árva-gyámolitás nyomatott munkámban előadott számitások szerint tenne évi ....................................................................................................................... 291.000 frtot.
összesen ..... 747.000 frtot.
Azonban a nyugdijpénztárnak ezen évi 747.000 frt kiadása csak vagy 15-20 év mulva következnék be, midőn az özvegyek s árvák is teljes számmal lesznek, s az 1875-től számitott első 10 évben mintegy 456-500.000 frt évi évi kiadásra számithatunk, figyelembe véve a javaslat 51. §-át is.
1. Nyomatott munkámban adott kimutatás szerint az iskolafenntartók s tanitók évi befizetése tenne 18.500 tanitóért 224.000 frtot, 19.000 tanitóért pedig 230.000 frtot; tehát mintegy felét az első 10 évben szükséges évi kiadásnak.
2. A javaslat 44. §-a szerint a községek által fizetendő 3% kamat. - Már az 1873. évi költségvetésben is 500.000 frt van felvéve iskolaépitésre, ennek évi 3% kamata 15.0000 forint. (Tiz év mulva pedig, ha évenkint 500.000 forint adatik e czélra, ennek 3% jövedelme 150.000 forintot tenne.)
3. A közoktatásügyi miniszterium által kezelt tőkék kamatai
ugy, hogy számitásom szerint, az ezen 3 pont alatt irt évi jövedelmeken felül az állam pénztárából 1875-től számitott első tiz év alatt csupán legfölebb 200-250.000 frtot kellene a nyugdij- s gyámszükségletekre adni. És ezen évi 250.000 frttal az ország 18.500-19.000 tanitójának, s azok özvegyeinek s árváinak életét biztositaná.
Tiz év mulva, igaz, nagyobb lenne a kiadás 500.000 frtnál: de a fedezet is növekednék.
1-ször a községek 3%-kos kamatával, mi akkorra már maga 130 ezer frtot teend, s évenkint 15 ezer frttal növekedik, (ha t. i. a törvényhozás ezentul is, mint eddig, legalább 500.000 frtot ad évenként iskolaépitésre).
2-szor a javaslat 37. §-ban irt özvegy-, árva-alap akkorra 800.000-1,000.000 frtra növekedhetik, s annak kamatai is folyóvá tétetnek.
„Merem tehát állitani, hogy tervezetem valósitása az állampénztárt nem terhelné 300 majd 350 ezer frt évi kiadásnál többel.”
4. A törvényjavaslat 50. §-ában irt fokozatos életbeléptetést egyfelől a tárgy sürgőssége miatt, s másfelől az ország pénzügyi jelen helyzetének tekintetbevételével szerkesztettem.
E módon egyrészről kellő idő engedtetnék a kormánynak a törvény szabatos és sok előmunkálatot igénylő végrehajtására (p. o. a szükséges összeirások eszközlésére), másrészről az állam egész 1875. évig egy krajczárral sem terheltetnék. Nevezetesen 1873-ban semmi kifizetés sem történnék; 1874-ben csak munkaképtelenség miatti nyugdijazások történnének, ezek pedig az activ létszámnak 1, legfölebb 1 1/2%-át teendik még 1874-ben. Ugy, hogy 1874-ben a nyugdijpénztár mindennemü kiadásai teljesen fedezhetők lesznek az azon évi befizetésekből, sőt számitásom szerint legkevesebb 100 ezer frt pénztári maradványnak kell 1875-re maradnia.
Tömegesebb nyugdijazások csak 1875-ben történnének, (mikor t. i. nyugalomba mehetnének, kik 60 évesek, s egyszersmind 30 év óta szolgálnak), de az 51. §-ban irt levonások és 1874. évi pénztári maradvány miatt, azt hiszem, még 1875-ben sem lenne az államnak 200 ezer frt kiadása.
Az 51. § 1. a gazdálkodáson kivül méltányosnak is tartom, a mennyiben a most nyugalomba lépők még eddig nem fizettek a nyugdij-pénztárba.
Nagyon üdvösnek látnám, hogy e törvényjavaslat még a jelen ülésszak alatt törvénynyé váljék:
1-ször, mert csak ugy leend a miniszternek ideje a 41., 50. és 52. §-ban rendelt fokozatos végrehajtásra, s a dijaknak még 1873-ban beszedésére;
2-szor, mert e törvénynek minél előbb megalkotása nagy erkölcsi hatással volna a tanitói kar működésére, s a tanitói pályára lépőkre; adván nekik a biztosságnak e pályán eddig nem ismerhetett érzését.
És miután az államnak e nyugijazás 1873., 1874. években semmi pénzébe nem kerül, nem látom, mi akadályozhatná, hogy ezt most alkossuk törvénynyé, annyival inkább, mert a tanitókra, sőt az iskolaügyre nézve még nagy különbség, hogy most vagy egy év mulva lesz-e nyugdij-törvény.
