A jelen törvényjavaslat előterjesztése, a szükség szempontjából nem kiván indokolást. Már az 1790/9-ik évi országgyülés felismerte a büntetőtörvénykönyvnek mulhatatlan szükségét, s azóta három külön országos választmány, három külön javaslatot terjesztett az országgyülés elé. Ezek között az első, nagy tudósunk Szalay László véleménye szerint is, mind közjogi, mind pedig a rendszer tekintetében nevezetes előnyökkel, s a mult század vége felé hazánkban is elterjedt humanisticus iránynak jellegével birt; az utolsó pedig - az 1843-ik évi „Magyar büntető törvénykönyvi javaslat” mindig büszke emlékeül maradand fenn azon bámulatos haladásnak, melyet hazánk, az 1827-ik évi javaslat óta, a nyugati civilisatio vivmányainak, a jogrend és a humanismus követelményeinek felismerésében, s a tudomány megállapitásainak, a fenforgó viszonyokkal való kiegyeztetésében tett.
Ha mindazonáltal annak ellenére, hogy már több, mint 80 év előtt éreztetett a szükség, s a hiány pótlására oly régen tétettek meg a lépések, sőt elkészittettek a munkálatok is: Magyarországnak mai napig sincs büntetőtörvénykönyve: ha nemcsak azon kérdés: hogy mely büntetéssel büntetendő bizonyos büntett? - hanem az annál is sokkal fontossabbak, azok t. i.
1. hogy mely cselekmények, illetőleg mulasztások képeznek büntetendő cselekményt a criminalis törvények értelmében?
2. melyek mindenik ily cselekmény tényező elemei, a melyeknek létezése nélkül vagy épen nem, vagy egy bizonyos határozott büntettről nem lehet szó?
ha mindezen, az állam és polgárok biztonságát, s az utóbbiak szabadságát, becsületét és vagyonát a legmélyebben érintő kérdések fölötti határozat még ma is legnagyobb részben a biró belátására, a homályos analogiára, s nem biztos gyakorlatra van utasitva: ily helyzetben a jelen törvényjavaslat előterjesztése, kétségtelenül a legsürgősebb szükségben találja igazolását.
Ehhez járul még, hogy nemcsak a magyar állam, vagyis a magyar koronához, mint államjogi egységhez tartozó országok területén, hanem a szorosan vett Magyarország - sőt a katonai határőrvidék visszakebelezése óta, egy és ugyanazon megye területén is különböző büntetőtörvények vannak hatályban; a mi - eltekintve a jogbiztonságnak lényeges szempontjától - a büntetőtörvénykönvnek élesen kifejezett közjogi jellegénél, és a közjoggal szoros összefüggésénél fogva, sem lehet továbbra fentartható.
A kormány mélyen érezte a büntetőtörvénykönyv hiányát, s az ebből származó bonyodalmak sulyát, és nem is téveszté szem elől azon feladatát, azon kötelességét: hogy a mindinkább nagyobb mérvekben, s határozottabb alakot öltött tényekben nyilvánuló követelménynek, a törvény javaslat mielőbbi előterjesztése által megfelelni törekedjék. Még 1867-ik évben tüzte ki Horváth Boldizsár akkori igazságügyminister, az általa egybehivott - az elmélet és gyakorlat jeles szakférfiaiból állott bizottság egyik feladatául, az 1843-ik évi büntetőtörvénykönyvről szóló javaslat anyagi részének átvizsgálását s a jelen viszonyokhoz alkalmazását. A bizottság nemes buzgalommal azonnal hozzá is fogott a munkálathoz, s rövid idő alatt be is fejezte azt. Az igazságügyminister ur azonban e munkálatot teljesen kielégitőnek nem tartván, egy, a mennyire lehetséges, az 1843-iki javaslat elveit fentartó uj törvényjavaslat elkészitésére adott megbizást. E megbizás folytán, 1870-ik évben be is nyujtatott egy uj törvényjavaslat, de az igazságügyminister ur, beható birálat után nem találta magát arra indittatva, hogy azt a törvényhozás elé terjeszsze.
A szükség mindinkább égetőbb lévén, s időközben, ugy a büntetőtörvénykönyv egyes tárgyait képező, valamint azzal szoros összefüggésben levő materiák iránt törvényes szabályok alkotása halaszthatlanná válván: mindinkább érezni kellett a büntetőtörvénykönyv hiányát, melynek általános része az egyes intézkedéseket részint kiegésziti, részint korlátozza, s a mi nélkül sem büntetőintézkedések, sem ezekkel rokon-természetü szabályok helyesen nem állapithatók meg. Ez okból 1870. évi junius havában, ministeriumának egyik tagját bizta meg az igazságügyminister ur a büntetőtörvénykönyv iránti törvényjavaslatnak elkészitésével, mely megbizatás következtében, és a megbizatáshoz képest, mindenekelőtt - az alapelveket tartalmazó munkálat terjesztetett elő. E tervezetnek egy része azonnal, némely része pedig a minister jelenlétében tartott tanácskozmány folytán megállapittatván; maga a munkálat röviddel a megbizatás után megkezdetett.
Kedvezőtlen körülmények kikerülhetlenné tevék, hogy a javaslat elkészitésével megbizott, az igazságügyministerium közigazgatási teendőivel nagyobb mérvben foglalkoztassék. mi által, a javaslatnak óhajtott gyorsasággal való elkészitése akadályoztatott. Időközben Horváth Boldizsár egészségi állapota miatt tárczájáról lemondván, az utána következő igazságügyministernek, Bittó Istvánnak az 1870:XXXI., XXXII. és XXXIII. törvénycikkek szentesitése folytán, a legközvetlenebb és halaszthatatlan feladatát az elsőfoku kir. biróságok és a kir. ügyészség felállitása, a szervezés és az ezzel összekapcsolt felszerelés, valamint az uj organismus által szükségessé vált törvényjavaslatok, szabályrendeletek és intézkedések elkészitése, illetőleg megtétele képezte, mely körülmény ismét hátráltatta a törvényjavaslat befejezését; mig végre a legsürgősebb szervezési, közigazgatási és egyéb feladatok bevégzése után, a büntetőtörvénykönyv tervezetének elkészitésével megbizott ministeri hivatalnok más hivatali munkálatoktól felmentetett, s ezen intézkedés folytán, 1872-ik évi augustus havában a javaslat első szövegezése befejeztetett.
Az országgyülés megnyiltával, az igazságügyministeri tárcza vezetésében ismét változás következvén be: a kész törvényjavaslatnak halasztást nem engedő sokféle munkálatok által félbeszakitott átdolgozása csak az országgyülési nyári szünidő alatt folytattathatott teljes erélylyel, s az a szünidő alatt be is fejeztetett.
Az igy elkészült munkálat az előbbi igazságügyminister ur által a mult országgyülés elé terjesztetett. Azon országgyülés - a mint tudva van - egyéb fontos teendőkkel lévén elfoglalva, eloszlott, még mielőtt a javaslatot tárgyalás alá vette volna. Időközben kormányváltozás állván be, a javaslat különös tekintettel a politikai sajtóban és jogi szakirodalomban keletkezett birálatokra, ujra átvizsgáltatott, és részben módosittatott. Egyszersmind szakférfiakból egy bizottság is hivatott össze a javaslat feletti véleménynyilvánitás végett; s ezen bizottság is javasolt néhány módositást, a melyek a javaslat végső szerkesztésénél legnagyobb részben érvényesittettek.
Az igazságügyminister teljes megnyugvással állithatja, hogy a javaslat készitésénél buzgalommal kerestettek, és lelkiismeretesen használtattak fel mindazon források, melyek egy helyes, s hazai viszonyainknak is megfelelő büntetőtörvénykönyv készitésére nézve irányadók.
Folytonos és különös figyelem fordittatott az 1843-ik évi javaslatra, s nem foglaltatott a jelen törvényjavaslatba egy tétel, egy megállapitás sem, mely ellenkeznék az 1843. évi javaslatnak megfelelő tételével vagy megállapitásával: hacsak az eltérés szükségessége, gondos birálat és egybehasonlitás után, kikerülhetetlennek nem bizonyult. Fájdalom, az 1843. évi javaslat nem emelkedett törvényerőre, s igy nem eredményezhetett gyakorlatot, melynek megállapitásai az átvizsgálást legbiztosabban tájékozhatták volna. Az mindenesetre tagadhatatlanul igaz, hogy az esetben, ha 1843-ban sikerült volna az eltérő nézeteket kiegyeztetni, vagy habár a javaslatnak csak anyagi része léphetett volna hatályba: ez által, a közvetlen áldásos eredményeken fölül, a rendszeres codexek még eddig mindenütt bekövetkezett azon nagybecsü hatása is előretett volna, hogy a tudományból és az életből származott törvény tudományos buvárlatot, és elvekre, határozott tételekre alapitott gyakorlatot, szóval a törvénykönyvből kiinduló literaturát, tudományos szellemet, és ettől áthatott gyakorlatot eredményezett volna. Ha ez megtörténik, ez esetben ma a 30 éves gyakorlat szentesitését megnyert törvény, a legbiztosabb, tájékozást adná az átdolgozásnál, s az elvek, a rendszer, az egyes intézkedések megállapitására egyrészről irány, de másrészről minden elméleti érvet fölülmuló erő nyeretnék a gyakorlat tényeiben. Mert végre is, senki sem vonhatja kétségbe azon igazságot, hogy bármily helyesnek látszó elmélet követtessék valamely törvény készitésénél, bármily erősen megállapitottaknak mutatkozzanak annak elvei és intézkedései: valódilag megállapitottak mégis egyedül az tekinthető, a mi hosszu időn át a gyakorlatban fennállt, s a minek helyessége kitünő eredmények által igazoltatott.
Ezen megdönthetetlen igazságot tartja szem előtt az igazságügyminister a jelen törvényjavaslat előterjesztésénél is, s nem vonakodik nyilt kifejezést adni azon meggyőződésének, hogy nem az erő, hanem a gyöngeség bizonyitéka volna, ha azon nézetet táplálhatná, hogy mindaz, a mi a jelen munkálatban foglaltatik, minden szempontból a leghelyesebb és a legczélszerübb; s hogy azon férfiaknak, a kik eddig a megállapitásra befolytak, sikerült volna feltalálni a varázst, mely a büntetőtörvénykönyvnél figyelmet igénylő valamennyi szempontot a leghelyesebben egyesiti, s mindazt mindenben és mindenütt, - habár csak relativ értelemben vett tökélylyel, érvényesiti. Ily gyöngeségtől mentnek ismeri magát az igazságügyminister, sőt ellenkezőleg tudja azt, hogy mennél több szempontból, mennél behatóbban vizsgáltatik egy elv, egy szabály, egy tétel, annál nagyobb világossággal tünnek elő az abban rejlő elemek s viszonylatok; és élénken áll előtte a jogtörténelem számtalan adataival begyőzött azon igazság, hogy sok megdönthetetlennek tartott tétel vesztette el uralmát az által, mert annak előbb észre nem vett valamelyik elemét világosságra hozta vagy a gondosabb birálat, vagy pedig, a mi a legtöbb esetben csak nagyobb károk és veszélye után éretett el: a tévedést világosságra hozta az élet!
Az igazságügyminister meg van győződve arról, hogy sok, a mi a javaslatban foglaltatik, bővebb taglalás és beható birálat után meg lesz változtatandó; sok, a mi most egy helyes eszmének látszik megfelelni, áthatóbb vizsgálat folytán más, talán ellenkező szinben fog előtünni; az ép oly nemes, mint buzgó és hasznaiban kiszámithatatlan tevékenység, mely az egész eriminalistica terén müködik: az eszmék küzdelmének folyamában e javaslatra vonatkozólag is, ugy mint más országok hasonló tárgyu kezdeményezésénél, kifejtendi intensiv erejét, s hogy ez által nyomatékosabbnak, hatályosabbnak fog bizonyulni egyik vagy másik szempont, mint az, melynek amaz fölött nagyobb erő és hatály tulajdonittatott a törvényjavaslat szerkesztésénél. Különben is minden nagyszerü és bámulatos haladás mellett, számosak még mai napig is a büntetőjog vitás pontjai; a kettős vagy hármas felosztás; a halálbüntetés, az életfogytig tartó szabadságbüntetés, a szabadságbüntetések nemei, azok végrehajtásának legjobb, az igazságnak és az állam egyéb érdekeinek megfelelő módja és föltételei; ezen büntetések leghosszabb tartamának meghatározása; a minimum; az absolut, vagy a viszonylag határozott, vagy határozatlan büntetések; a büntetések átváltoztatása, s ennek határai; ezek, s hasonló kérdések, mindannyi vitapontok a bölcsészek, az államférfiak, a jogászok, a humanisták, az orvosok és a fogházigazgatók között; s vitás kérdései az egymással ellentétben álló rendszereknek. Ismeretesek a beszámitási tannak számos controversiái, ezeknek egyes árnyalatai; nem tünt le még a vita fölszinéről azon kérdés sem: vajjon a szándék beszámithatósága, és annak kizárása között van-e egy közbenső fok, - mint ezt az 1861. évi bajor büntetőtörvénykönyv elfogadja, vagy nincs - a mint ezt a tettleg hatályban levő büntetőtörvénykönyvek, a beszámitás csekélyebb fokának kirekesztése által - megállapitják?
Vitás a kisérletnek fogalommeghatározása; vitások a kisérletnek fokozatai; vitás az, a mit a franczia, a belga jogtudomány „délit manqué”, az olasz javaslat pedig „delitto mancato” nevezet alatt ismernek.
A legkitünőbb erők iparkodnak a részességet biztos, határozott szabályokba foglalni, s a tannak megtámadott tételeit végmegállapitásra juttatni. Ha csupán azon egy kérdésre, s az e körül fölmerült, a legkitünőbb férfiakat két táborba osztó controversiákra gondolunk: hogy mely büntetendő cselekmény számitandó be a tettesek, illetőleg a bünrészesek ellen, ha ezek egyike sulyosabb cselekményt követett el, mint a melynek elkövetése a többiek szándékában volt, és a melyhez ezek hozzájárultak? s ha a különböző törvénykönyveknek erre vonatkozó különböző határozmányait figyelembe veszszük: már ez maga eléggé indokolja a kérdésnek fölvételét nálunk is, valamint a véleményeknek egyik ugy, mint másik irányban indokolt érvényesülési törekvését.
Befoglalandók-e a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekmények az általános büntetörvénykönyvbe? és ha igen
alkalmazandók-e az átalános büntetőtörvénykönyvnek a felelősségre vonatkozó elvei a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekmény részeseire is? és ha nem
fenntartandó-e az 1848:XVIII. tc. 13. és 33. §-ban elfogadott elv?
Mi fogadandó el a munkások szövetkezesénél a büntethetőség jogalapjául, tényezőjéül? A mily fontos, s a mily nagy érdeket átfoglaló e kérdés: épen oly vitás is az azon szempontok szerint, a melyekből annak vagy jogi eleme, vagy bizonyos érdekek oltalmazása képezi a kiindulást.
Mindezen, valamint a büntetőtörvénykönyv egész területén elterjedő számos más kérdésekkel és vitás tételekkel szemközt, állást kellett foglalnia a törvényjavaslatnak; határozott intézkedésekbe kellett foglalni azt, a mi elfogadandónak tartott; s szükségszerüleg mellőzni mindazt, a mi ellenkező irányban - habár a legkitünőbb férfiak által, erős érvekkel támogattatott; mellőzve azt is, a mi egyik vagy másik állam törvényében, a jelen törvényjavaslat határozványával ellenkezőleg megállapittatott.
Lehet-e képzelni, hogy annyi kérdés, s a nézetek ellentétes áramlata között, annyi tényező elem, annyi benső és kül-mozzanat között melyek egy büntetőtörvénykönv szerkesztésénél számbaveendők: mindenik esetben eltaláltatott azon egyedül helyes szabály, mely minden vitát kizár, vagy melynél helyesebb, czélszerübb és viszonyainknak inkább megfelelő, nem állittathatnék fel? Ily hitnek menthetetlen gyöngesége távol áll az igazságügyministertől, s a javaslat körüli tevékenységére vonatkozólag csak azt állitja, hogy mindaz, a mi abban foglaltatik, gondos és lelkiismeretes munka után fogadtatott el; s minden, a mi mellőztetett, beható tanulmány, a viszonyok komoly megfigyelése folytán hagyatott el, vagy rendeltetett egy másik, erősebbnek és elhatározóbbnak mutatkozott tekintet alá.
Legyen egyébiránt sok vagy kevés a szükségessé válandó módositások száma; legyenek mélyen behatók, vagy szoritkozzanak csupán egyes hiányok kiegészitésére, egyes hibák kijavitására, egyes fogalmak tüzetesebb meghatározására, egy vagy másik esetben a büntetésnek fölebbemelésére vagy leszállitására azon változások, melyeken ezen tervezet átmened, mielőtt reá vonatkozólag a törvényhozás valamennyi tényezőjének megnyugvása eléretik: az igazságügyminister minden hazafival közös örömmel fogadandja azon - minden egyéb tekintetet fölülmuló eredményt, hogy javaslata alapul, vagy legalább alkalmul szolgált, a jogrend, az állami és az egyéni biztonság megszilárditását eszközlő büntetőtörvénykönyvnek mielőbbi megalkotására.
Midőn az igazságügyminister a büntetőtörvénykönyv megalkotása mellett, egyszersmind annak mielőbbi megalkotását is kiemeli; a feladat sürgősségének teljes ismeretével, a törvényhozás bölcseségébe helyezi azon reményét, hogy annak sikerülend feltalálni azon szerencsés módot, mely által a tárgyalások alapossága öszhangzásba fog hozatni a sürgősségnek nálunk fölötte fontossá vált követelményeivel. Különben is a sehol el nem ért tökély utáni törekvés megnyugvást találhat abban, hogy a csaknem szakadatlanul munkálódó törvényhozás, a törvény hatályba lépte után is, sőt akkor már a gyakorlat által nyujtott biztossággal kijavithatja annak egyes hibáit, s eleget tehet azon szempontoknak, melyek most a pillanat egyik főexigentiájának; a sürgős szükségnek alárendeltetnek.
Az általános indokolásnak tulajdonképeni tárgya: a törvényjaslat elveinek, rendszerének és uralkodó szempontjainak megjelölése és igazolása; ezek között természetszerüleg az első helyet foglalja el az alapelv, melyen a több részre oszló organikus munka alapul, s mely a legfontosabb intézkedéseinek létokát képezi. A büntetőtörvénykönyvek nem határozzák meg ugyan az alapelvet, a melyből származnak: mindazonáltal alig van a müvelt Európa államaiban oly rendszeres büntetőtörvénykönyv hatályban, a melynek tervezésénél nem vétetett volna alapul egy az egészet átható, uralkodó elv, s melynek határozványai, különösen pedig büntetési rendszere nem ezen alapelvtől nyerték volna jellemüket.
Szalay László az 1843-diki magyar büntetőtörvénykönyv-javaslatról irt jeles értekezéseinek több helyén, az igazságot és a jogos érdekek oltalmazását jelöli meg a javaslat alapelvéül; a mely két elemben kimeritőbb formulázással, az 1840:V. tc. czimfeliratául szolgáló irányeszme van kifejezve. Ugyanezt hangsulyozza a törvénykönyv kidolgozására kiküldött országos választmány jelentésének több helyén, nevezetesen a börtönrendszerről folytatott tanácskozmányokról felvett jegyzőkönyvben.
A jelen törvényjavaslat alapelve ugyanaz, melyet az 1840:V. törvénycikk elfogadott, s mely nagy tudósunk szerint az 1843-ki javaslat alapelvét képezte. Nem az absolut, sem a relativ theoria; nem az erkölcsi igazság elve magában és igy nem is egyedül a bünhödés; de nem is magában a hasznosság, vagyis sem a visszarettentés, sem a megelőzés, sem pedig önállólag a javitás, sem egyike azon külön-külön czéloknak, melyek a relativ elméletek kizárólagos czéljai gyanánt ismeretesek. A jelen törvényjavaslat elődjéhez csatlakozva, az igazság és a hasznosság egyesitett elveiből képezett alapelvben gyökerezik; készitésénél és megállapitásánál az egyesitési alapelv szolgált irányul: „la theorie complexe,” mint Haus, - „Die Vereinigungstheorie,” mint azt a német criminálisták, és ezek között Berner, nevezik.
Az absolut igazság, az erkölcsi igazság elmélete, nem fogadható el a büntetőtörvény alapelvéül; mert ha mindaz, a mi erkölcsileg beszámitható, a mi ezen tekintetből megrovást érdemel, vagy erkölcsi undort ébreszt, a polgári hatalomnak büntető hatósága alá vonattatnék; akkor már a rossz szándék önmagában, annál inkább pedig a büntett véghezvitelére irányzott előkészületi cselekmények, büntetéssel volnának sujtandók. Ezen elv elfogadásával büntetni kellene az erkölcsiséggel ellenkező tanok hirdetését és terjesztését, tekintet nélkül arra: vajjon okoztatott-e vagy okozható-e az által veszély? Vagy idéztetett-e vagy idézhető-e elő a concret esetben közbotrány? A polgárok erkölcsi érzetének megzavarása? Közvetlen következményét képezné ezen alapelvnek: a bünkisérlet és a bünrészesség fokozatainak kitörlése a beszámitás fokozatai közül, s hatályba lépne Filangierinek méltán megtámadott és elvetett tana, mely a kisérlet minden nemében és minden fokában az erkölcsi érzületnek megsértését, a társadalomnak adott rossz példát látva, azt mindenik esetben a véghezvitt és szándékolt eredményt maga után vont büntettel egyenlő büntetéssel tartja büntetendőnek.
Mily végtelen kiterjedésre jutnának a megjelölt alapelv által a szemérem elleni büntetendő cselekmények: azt könnyen felismerendi mindenki, a ki egy összehasonlitó tekintetet vetve a régibb s az ujabb büntetőtörvényeknek ide vonatkozó intézkedéseire, számot ad magának azon indokokról, melyek az uj megállapitást eredményezték, s feltalálja azon eszményi elválasztó vonalat, mely az uj határok kijelölésénél irányadó volt.
A hazugság, sőt a valónak elhallgatása is, különösen, ha ebből valakire hátrány származik az érintett elv folytán, föltétlenül büntetendővé válnék; a büntettek feljelentésének elmulasztása, azoknak meg nem akadályozása minden esetben, melyben ez lehetséges, erkölcsi szempontból a büntetendő cselekmények közé lenne sorozandó; egyátalán a büntetőtörvényeknek kiszámithatlan szaporitását eredményezné ez elv, a nélkül, hogy e szaporitás az állam czéljainak elérésére szolgálnak, - sőt a nélkül, hogy ez által az erkölcsiség megerősbödnék.
„E rendszer szerint” - mondja Haus - „joga volna az államnak megbüntetni az erkölcsiség bármely megsértését, habár ez egyáltalán nem érinti is az állami rendet; joga lenne kutatni és büntetni a magán jellegü erkölcstelenséget, sőt a gondolatnak tévedéseit is. Ez egyértelmü az inqusitióval és a rabszolgasággal.”
De nem fogadható el a hasznosság - a közhasznok, a közérdek elmélete sem, mely nem azért büntet, hogy a bünös bünhödjék, és nem ugy, a mint ezt a törvényszegés nagysága megkivánja; hanem a büntetés jogalapját az igazságtól elvont mellékczélokban találja, s ezen czélokhoz alkalmazza a büntetés sulyát is.
A köztudatba ment át, s a müvelt világ közmeggyőződését fejezi ki az állitás, melylyel Rossi az utilitarismust, mint legfőbb büntetőjogi elvet visszautasitja:
„Az egész emberiség egy másik, egy magasabb elv mellett tanuskodik; egy föltétlen igazságot ismer el, melynek megállapitásai függetlenek cselekményeink anyagi sikerétől; egy változhatlan kötelességet hirdet, bárminők legyenek az események, a körülmények, az idő, a hely, a haszon vagy a veszteség; az emberiség akkor is irtózik a büntől, ha az csak csekély mértékben veszélyes”.
Ezen szavakkal indokolja a nevezett tudós azon tételt, mely szerint sem más elv, sem más elvek vegyitéke nem képezheti a büntetőtörvények alapelvét; s hogy büntetőjogról nem lehet szó: ha a föltétlen erkölcsi igazság nem állittatik fel a büntetőtörvények alapelvéül.
Az „utilitarismus” a franczia Code Pénalban találja megtestesülését, s Target, e törvény szerkesztőinek egyike híven tükrözte vissza annak szellemét, midőn előterjesztésében e szavakat mondá:
„Az, hogy valamely büntett sulyos-e vagy nem, nem annyira az erkölcsi romlottság szempontjából itélendő meg, mely a cselekméyben kifejezésre jön, mint azon veszély szempontjából, a melyet okoz”.
Nem lehet feladata ezen indokoknak, az utilitarismus általános fogalmában egybefoglalt viszonylagos elméletek mindegyikét megjelölni, és mindegyiknek hibáját, valamint káros következményeit kimutatni; ismeretesek ezen elméletek különben is, s főbb nemeik már fentebb megneveztettek. Tény az, hogy a hasznosságot magában, mint a büntetőjog alapelvét ma már csaknem egyhangulag visszautasitotta a tudomány, s visszautasiták a törvényhozások is. Midőn az állam valamely cselekményt büntetés terhe alatt megtilt, vagy valamely cselekvésnek foganatositását büntetés terhe alatt meghagyja: legfőbb erkölcsi hivatása feladatának teljesitésében jár el, s nem tesz egyebet, mint tagadásba veszi az erkölcstelenség, és egyuttal a jogrendre ártalmas büntettnek létjogát, illetőleg az erkölcsi rendet sértő, és a közérdeket veszélyeztető ténynyel szemközt, tagadásba veszi polgárainak tétlenül maradhatását. E feladat nemcsak nem zárja ki, hanem ellenkezőleg feltételezi, hogy a büntetés az állam és társadalom egyéb viszonyaiból származó czéloknak: mint a praeventionak, a repressionak, ugy a javitásnak is megfeleljen; de ez utóbbiak önmagukban, s ezek egyike sem alapja a büntetőjognak. A relativ czélok nemcsak összeköthetők az igazság czéljával, hanem, a mennyire az igazság lehetővé teszi, ezzel és e mellett, érvényesitendők is; de nem alapelvei a büntetőjognak. A jelen törvényjavaslat alapelvül a fennebbiek szerint sem az absolut, sem a relativ theoriát nem fogadván el: az egyesitett elméletet vallja alapelvének, melyen az 1843. évi törvényjavaslat is alapul, s mely annak egész rendszerét áthatja.
Ez képezi alapelvét a német büntetőtörvénykönyvnek is, melynek e kérdésre vonatkozó jellemzéseül mondja Berner:
„Vollständiger im Einklange mit der von uns entwickelten Vereinigungstheorie steht das St. G. B., welches durch Aufnahme der bedingter Freilassung den relativen Zwecken, besonders dem Besserungszwecke auch auf das Quantum der Strafe einen Einfluss einräumt. (St. G. B. 23. §.) In dieser durch die Wissenschaft vorbereiteten Neuerung bekundet sich der kräftig fortwirkende Zusammenhang der Strafrechtstheorien mit dem Leben. Dass aber das R. St. G. dabei den durch die absolute Theorie gegebenen unerlässlichen einfachen Satz der Proportionalität: „schwere Verbrechen - schwere Strafen, leichte Verbrechen - leichte Strafen”, nicht aufgibt, zeigt seine ganze Fassung, ebenso wie der bedingten Freilassunk gegebene gesetzliche Abgrenzung”.
Ezen theoriát fogadta el az 1867-ik évben hatályba lépett belga büntetőtörvénykönyv is, melyről leghivatottabb jellemzőjének, Haus tanárnak nagybecsű munkájában a következők mondatnak:
„L’idée du juste et l’idée de l’utile, le principe de l’expiation et le principe de l’intérét public, constituent les deux éléments sur lesquels repose la legitimité de la peine sociale; ces deux éléments, dont chacun doit exercer son influence sur la loi pénale, et sur l’application de celle-ei, concourent pour former la base du droit de repression exercé par la société. Nous donnons la préférence a cette derniére théorie”.
Ezen elv uralkodik a sok tekintetben jeles olaszországi javaslat határozmányai fölött; ez képezi Livingston joggal világhirűvé vált törvényjavaslatának is alapelvét.
„A mi intézkedéseink rendszere - ezek a nevezett tudósnak szavai - találkozik az elvont igazsággal, a közhasznusággal és bármely föltételezett társadalmi szerződés megállapitásaival”. A rendszer helyességének criterionját tehát Livingston is abban találja, hogy az absolut és relativ theoriáknak követelményei egyesitve érvényesülnek törvényjavaslatának rendszerében.
Eltekintve az elvont és kizárólag theoretikai czélokra érvényesithető eltérésektől, ezen alapelvet vallják: Rossi, Hélie és Ortolan is, kik közül az utóbbinak ide vonatkozó s erélyesen kifejezett tétele igy szól:
„Hogy a föltétlen igazság és a társadalom fentartásának érdeke, - vagy is az igazságos és a hasznos - a büntető rendszerben szükségszerüleg nevezetes tényezőt képeznek: ez magától értetődik, ez bizonyos tekintetben a józan észnek általánosan elterjedt tana”.
Az egyesitési elmélet tehát, a művelt világnak a tudomány és a törvényhozások által szentesitett alapelve; ez a mi alapelvünk is!
Egyik büntetőtörvénykönyv sem tartalmazza mindazon szabványokat, melyeknek megsértésére büntetés állapittatik meg. Az elmélet férfiainak azon törekvése, hogy minden büntető intézkedés egy törvénykönyvbe foglaltassék, az ide tartozó cselekmények és mulasztások különböző természetén, s a gyakorlat szükségein mindenütt meghiusult. A szorosan vett büntetőtörvénykönyvön kivül minden országban vannak még más törvények, melyekben bizonyos cselekmények elkövetésére vagy elmulasztására büntetés határoztatik. Ilyenek például:
1. Az erdőtörvény.
2. A vizi törvény.
3. Az ipartörvény.
4. Az államjövedéki törvény.
5. A vadásztörvény stb.
Egy szorgalmas férfi elősorolta mindazon törvényeket és rendeleteket, melyek az 1851-ik évi porosz büntetőtörvénykönyvön fölül s ehhez tartozólag, vagy ezzel szorosabb vagy tágabb összefüggésben, hatályban maradtak; ezen sorozat Goldanner Archiv für preuss. Strafrecht II. kötetének 13. lapját (670-712) foglalja el.
Nem lehetvén e szerint a büntetőtörvénykönyv valamennyi büntetendő cselekményt magában foglaló teljes egész: csupán azon kérdés igényel indokolást: vajjon be kellett volna-e foglalni mindazt a jelen törvényjavaslatba, a miről az 1843-ik évi büntetőtörvénykönyvi javaslat, külön részekben intézkedett?
Az 1843-iki magyar büntetőtörvénykönyvi javaslat külön „Toldalékot” csatolt a büntettekről intézkedő részhez, s harminczkilencz szakaszban megállapitotta mindazt, a mit a kihágásokra nézve megállapitandónak tartott.
Ezen fölül magában foglalja azon törvényjavaslat:
a teljes börtönrendszert, a végrehajtás minden részleteivel, és a bünvádi eljárást.
A kihágásokat illetőleg mindinkább keresztülhatol annak felismerése, hogy azok természetüknél fogva nem tartoznak a büntetőtörvénykönyvbe, s hogy ennek átalános része a kihágásokra csak csekély részben alkalmazható.
A legtöbb kihágás nem képez valóságos jogsértést, hanem bizonyos cselekményből vagy mulasztásból könnyen származható jogsértés megelőzése végett alkotott törvénynek megszegését. A koldulás által például nem sértetik meg sem a magán-, sem a közjog, de azon veszélyek megelőzése végett, melyek a tapasztalás szerint abból származnak, hogy gonosztevők gyakran szánalmat gerjesztő alakot fölvéve, a magánlakba behatolnak, vagy egy később kiviendő merénylet czéljából fürkészik ki a viszonyokat: ezen tapasztalás szükségessé teszi, hogy a koldulás vagy egészen eltiltassék, vagy pedig külön rendőri szabályoknak vettessék alá, mely tilalomnak vagy szabályoknak megsértői büntetés alá vonatnak; nem azért, mert valakin jogsértést követtek volna el, hanem azért, mert a törvény tilalmát szegték meg. Ugyanez áll a kóborlókra nézve, valamint a legtöbb rendőri kihágásra nézve is. A kihágásról szóló törvények rendszerint praeventivek, s a nagyobb büntettek, vagy veszélyek megelőzésére számitvák; a büntettekről és vétségekről intézkedő törvények pedig rendszerint repressivek, s csak a legritkább eset, hogy az utóbbiak között oly cselekmény vagy mulasztás is foglaltassék, melynek önmagában véve nem lévén bünjellege, csupán a nagyobb veszély megelőzése végett minősittetik vétségnek, s büntettetik az ezekre nézve megállapitott sulyosabb büntetéssel.
Ilyen például a törvényjavaslat 304. §-ában foglalt azon rendelkezés, mely szerint vétséget követ el és e miatt büntetendő, a ki az elárusitásra vagy szétosztásra szánt, az egészségre ártalmas valamely élelmi czikket árudájában tart, habár abból még semmit sem adott is el, vagy az eladást még meg sem kisérlette. Ilyen a 436. §-ban meghatározott megvesztegetés is, melynek tényálladékához nem szükséges, hogy a közhivatalnok hivatali kötelessége ellen cselekedjék, vagy cselekedett légyen; hanem már maga azon tény által be van fejezve a vétség, ha a közhivatalnok hivatali kötelességéhez tartozó valamely cselekménynek, habár helyes és igazságos teljesitéseért ajándékot, előnyt elfogadott, vagy az ez iránt tett igéretet nem utasitotta vissza. Ide tartozik a 440. §-ban fölvett eset is.
Mindkét esetet a vétség sulyosabb bünösségi fokára emelik a törvények, ámbár a tett maga nem sért meg jogot, és természetének tüzetesebb szemügyre vételéből belátható, hogy mindkét esetben csupán megelőzni czéloztatik az azokból származható nagyobb veszély, a hivatali hatáskör netaláni bünös felhasználása.
Az ilynemü cselekmények azonban a vétségek között ritka kivételt képeznek, mig a megelőzés, a kihágásoknak rendszerinti lételeme.
A legnyomatékosabb okot azonban a rendőri kihágásoknak külön törvénybe foglalására az képezi, hogy az általános résznek leglényegesebb szabályai, a törvényszegések ez eseteiben nem alkalmazhatók.
Már maga azon tekintet, hogy nem valamennyi kihágás határozható meg a törvény által, s fontos érdekek kivánják, hogy az e téren gyakran változó szükségeknek a törvényhozás nehézkes apparatusának mozgásba tétele nélkül is rögtön, a midőn t. i. a szükség beáll, a megfelelő intézkedések által eleget tenni lehessen, ezen tekintet - figyelemmel a kormány rendeleti, a törvényhatóságok és községek statutarius jogára, szerves rendszerét követeli oly megállapitásoknak, melyek következtében a törvényben különösen meg nem határozott büntető rendelkezés is a törvényben találja jogosultságát, de egyszersmind jogosultságának határvonalait is; nehogy a különböző hatóságok ilynemü intézkedései egymás között, vagy ezek a törvénynyel összeütközésbe jöjjenek.
Ezen egy körülmény is eléggé igazolja, hogy a jelen törvényjavaslatnak egyik legcardinalisabb tétele a 2-ik § első bekezdésében kifejezett nagy elve a kihágásokra nem alkalmazható; és e helyett oly szabályok veendők fel a kihágásokról rendelkező törvényben, melyek az imént megjelölt hatósági köröket tüzetesen körvonalozzák.
Megváltoztatandó a kihágásokra való tekintettel a 9-ik § intézkedése is; mig a törvényjavaslat II. fejezetének legtöbb szabálya a kihágás eseteiben helytelenségeket eredményezne; ezenfölül pedig a büntetésekről szóló III. fejezet is, egészen más határozmányok által helyettesitendő.
Mellőzve a részleteket, a következő két alaptétel is eléggé mutatja a büntetőtörvénykönyv általános rendelkezéseinek alkalmazhatlanságát a kihágásokra;
1. a kihágás kisérlete nem büntetendő;
2. a büntettnél mindig, a vétségnél rendszerint a szándék képezvén a büntethetőség alapföltételét, a kihágások természete ezzel épen ellentétes szabály felállitását követeli, t. i. hogy „a mennyiben a törvény, vagy rendelet, vagy statutum valamely kihágás büntethetőségére nem kivánja, hogy az szándékosan követtessék el, a gondatlanságból elkövetett kihágás is büntetendő.”
Ezen fontos okok figyelembevétele eredményezte azt, hogy már a jelen század negyvenes éveiben, s azóta is, számos állam büntető törvényhozása külön büntetőtörvénykönyvben intézkedett a büntettekről és a vétségekről, mig a kihágásokra nézve szintén külön törvényt alkotott.
E rendszert követte például az 1839-ik évi javaslatnál a badeni kormány, s ezt emelte érvényre az 1845-ben szentesitett, de hatályba csak 1852-ik évben lépett badeni büntetőtörvénykönyv, melynek ezen rendszerét valósitotta meg az 1863-iki rendőri büntetőtörvénykönyv.
Az 1861-ik bajor büntetőtörvénykönyv, némi módositással ugyanazon rendszert követte; a módositás abban áll, hogy némely oly büntetendő cselekményeket, melyek jogsérelmet képeznek, az okozott kár csekélységénél fogva kihágásoknak minősitett, mint például az egyszerü, sem a 274-276, sem a 282. czikkek alá nem eső, 10 frton aluli lopást; a 10 frton aluli egyszerü csalást; a könnyü testi sértést, stb., mig a jogsérelmet nem képező kihágásokról, ugy mint Baden, külön rendőri büntetőtörvénykönyvben intézkedett.
Az 1855-ik évi augusztus hó 11-én kihirdetett, s 1856-ik év október hó 1-ső napján hatályba lépett szászországi büntetőtörvénykönyv szintén nem tartalmazza a kihágásokat.
Az ausztriai büntetőtörvénykönyv tervezete is csupán a büntettekre és a vétségekre terjed ki, s a kihágások külön rendőri büntetőtörvénykönyvnek vannak fentartva.
Külön törvénybe foglalják a rendőri kihágásokat a jelenleg tárgyalás alatt levő 1863-ik évtől fogva, nagy gonddal és tudománynyal készült olasz törvényjavaslatok is.
Az 1867-dik évben hatályba lépett belga büntetőtörvénykönyv ellenkező rendszert követ, a mennyiben annak mindjárt 1-ső czikke mutatja, hogy a kihágások is azon törvénykönyvbe foglaltattak, s a második könyv X. czime négy fejezet alatt négy kihágási osztályról rendelkezik.
Eltekintve attól, hogy a fölvett intézkedések nem elegendők, s ezeken kivül még számtalan kihágás van, melyekről külön törvények rendelkeznek: ettől eltekintve, a belga törvénykönyv épen e tárgyra vonatkozó szabályainak megállapitása fölött a kamarákban fölmerült viták, s a végmegállapitásnak nem szerencsés eredménye, leginkább mutatják az ellenkező rendszernek fölényét.
Kilenczszer dolgoztatott ugyanis át a törvénykönyvnek 100-dik czikke, mely az általános résznek, a külön törvényekbe foglalt kihágásokra való kiterjedéséről intézkedik, és mégis az annyiszor megtámadott, annyiszor átalakitott, s az 565. és 156-dik czikkek által kiegészitett szabály, a legilletékesebb férfiak véleménye szerint, mostani alakjában is igazolja a senatusnak előrelátását, midőn a második kamara által elfogadott szöveg mellőzését mondván ki, egyszersmind kifejezte annak szükségét,
„hogy vizsgáltassék át valamennyi törvény, valamennyi szabályrendeletet (les arretes), valamennyi részletes intézkedés (les réglements particuliers)? ezen előzetes munkálat nélkül, a kamara által elfogadott szöveg, helytelennek és veszélyesnek látszik? ez ugrás volna a sötétben, háló, melyet a bölcs törvényhozónak ki kell kerülnie.”
Az elősorolt s tagadhatatlanul igen nyomatékos okok és példák birták reá az alulirt igazságügyministert, hogy a kihágásokat az átalános büntetőtörvénykönyvben mellőzve, azokról külön törvényjavaslatot készitsen, melynek megállapitásánál figyelemmel lehet annak egész materiájára, s nem lesz kitéve azon veszélynek, hogy az átalános intézkedések némely esetben igen szükeknek, más esetekben pedig fölötte tágaknak bizonyuljanak.
Ezen törvényjavaslat szintén munka alatt van, s azon alapos reményét fejezi ki az igazságügyminister, hogy még a jelen előterjesztés fölötti tárgyalások befejezte előtt bocsáthatja azt a törvényhozás intézkedése alá.
A börtönrendszerre vonatkozólag nem oly terjedelmes a jelen törvényjavaslat, mint az 1843-diki. Ez utóbbi nem szoritkozván csupán a szabadságbüntetés mindegyik nemével egybekötött szenvedés és kényszer meghatározására, intézkedéseiben átfoglalja a letartóztatottra, az elitéltre, a börtönre, a felügyeletre vonatkozó összes szabályokat.
Igy mindjárt az első §-ban rendelkezik a letartóztatott nevének a fogházi jegyzőkönyvbe beiratásáról; a 2-dik §-ban annak ruházi leltározásáról; a 4-dik §-ban a fogoly pénzének, s a netalán nála lévő, s veszélyessé válható bizonyos eszközöknek elvételéről; az 5-dik §-ban a fogoly megmosatásáról, illetőleg megfürösztéséről; a 8-dik § intézkedik a fogolylyal követendő bánásmódról betegsége esetén; a 9-dik § annak élelmezéséről; a 17-dik § a fogoly viseletéről; a 18-dik § a végrendelkezésről és a fogoly netaláni házasulása esetében követendő eljárásról.
Rendelkezik a javaslat továbbá az elitéltekkel való bánásmódról (22., 41., 79. §); meghatározza, hogy mindenik fogolynak mily és mennyi ruha adandó télen és nyáron (48. §); a legapróbb részletekig meghatározza a zárkák butorzatát, a börtönök felszerelését (50. §); beosztja a nap teendőit időszakok és órák szerint, a rab felkelésétől annak lefekvéséig (54., 81. §); kiterjed a fogházi tisztviselők személyzetére (113-124. §, illetőleg 149. §), ezek hivatali viszonyaira (151., 157. §); s a 175-323. §-ban mindenik tisztviselő, sőt az őrök számára is részletes utasitást ad.
A jelen törvényjavaslat e tekintetben más rendszert követ. Feladatának egyedül a büntetés meghatározását tartván, megállapitja a büntetés mindenik nemének lényegét; azon helyzetbe hozva a törvényhozást, hogy magából a törvényjavaslatból felismerheti a szenvedés azon összegét, mely a büntetés egyik vagy másik nemével egybe van kötve, s biztosan felismerheti azon relativ czélokat is, melyeket a törvényjavaslat, a szabadságbüntetéssel, a bünhödésen kivül elérni szándékozik, valamint az intézkedéseket, melyek által ezek elérhetésére törekszik. A törvényjavaslat e tekintetben elvi álláspontot foglal el? intézkedéseinek tartalma és terjedelme ezen elv által határoztatott meg, és körvonaloztatott egyszersmind. Miből áll mindenik büntetés? Ezt tüzetesen kell tudnia a törvényhozónak és birónak; mert ellenkező esetben az első nem képes meghatározni, hogy az alkalmazandó büntetés neme és mértéke arányban áll-e a meghatározott büntett gonoszságával; s továbbá, hogy eléretik-e, vagy a leghelyesebben közvetittetik-e ez által azon czél, a melyet a törvényhozó a büntetéssel egybekapcsolni szükségesnek tart? A biró pedig nem volna képes megitélni, hogy a concret esetben, tekintve a cselekmény természetét, az enyhitő és sulyositó körülményeket: a szabadságbüntetés egyik vagy másik neme, rövidebb vagy hosszabb tartama által hárittatik-e a büntettesre a szenvedésnek azon igazságos mennyisége, mely a törvényhozó akaratának megfelel.
Ez iránt kellő tájékozást adni a törvényjavaslat, illetőleg a törvény feladata? a mi azonban ezen tul esik: az a végrehajtó hatalom körébe tartozik, mely a törvénynek megfelelő szükséges intézetek felállitására, azok felszerelésére, a személyzet alkalmazására, a büntetés végrehajtására nézve kiadandó utasitások és rendeletek által, megvalósitja a törvény rendelkezését.
A büntetés végrehajtására megkivántató mellékintézkedések a szükség és a czélszerüség szerint a helyi viszonyok és egyéb körülmények folytán, gyakori változásoknak vannak kitéve; e szükség és czélszerüség leghelyesebben a végrehajtó hatalom által itéltetik meg, melynek e végett a törvény korlátai közt és a törvény czéljai megvalósitására, kellő hatáskörrel kell birnia. Ellenkező esetben a gyakori változások a viszonyokban, a törvényhozást minduntalan egy-egy alárendelt közigazgatási, vagy végrehajtási kérdéssel foglalkoztatnák; s a mi még ennél is nyomatékosabb: az állandóságra számitott törvényben minduntalan egyes változásokat tennének szükségessé. Ez igen fontos tekintet, melyet az ujabbkori törvényhozások kivétel nélkül szem előtt tartanak, s melynek megfelelőleg intézkednek a büntetés végrehajtása iránt is, a törvénybe foglalva azt, a mi oda tartozik, rendelet általi szabályozásnak hagyva fenn azt, a mi a törvény végrehajtása végett eszközlendő.
Egy tekintet az ujabbkori büntetőtörvénykönyvekbe, meggyőz mindenkit e tétel alaposságáról, melyet megerősitenek azon specialis törvények is, melyek a büntetési rendszer megváltoztatása, módositása vagy szabályozása esetében, némely állam által a büntetőtörvénykönyvből elkülönitve hozattak.
Az 1863-ik évben készitett ausztriai büntetőtörvénykönyv javaslata 45. § tartalmaz ugyan némi intézkedést arra nézve, hogy a fegyház helyisége világos és egészséges legyen; a 46. § meghatározza, hogy a fegyencz naponkint meleg ételt, 1 font kenyeret és hetenkint kétszer 1/4 font hust kapjon; hogy miből álljon ágya, s hogy betegség esetében orvosi segélyben részesittessék: de már az 1867-ik javaslat sokkal átalánosabb intézkedésbe foglalta (41. §) az előbbi javaslatnak rendelkezéseit, s a birodalmi tanács képviselőházi bizottsága is 1870. évi munkálatában (38. §) az 1867-ik évi javaslatnak az előbbinél átalánosabb intézkedéseit fogadta el.
Nem ily részletes a szabadságbüntetések meghatározásáról rendelkező 1861-ik évi november hó 10-én kiadott bajor törvény, mig az ennek végrehajtásáról intézkedő 1869. évi junius hó 12-én kiadott három, igen terjedelmes királyi rendelet, az első 87, a második 90, a harmadik 84 §-ban, s két mellékletben a legrészletesebb utasitásokat és szabályokat tartalmazza.
A német birodalmi büntetőtörvénykönyv magáról a szabadságbüntetések végrehajtásáról mindössze négy szakaszban, a 15-18. §-ban rendelkezik: az ezen rendelkezések végrehajtásának módozatait, az egyes országok törvényhozásának és a kormányok intézkedéseinek hagyván fenn.
Megemlitendő még a belga büntetőtörvénykönyv, mely a szabadságbüntetések végrehajtására vonatkozó intézkedéseket hét czikkben foglalja össze (art. 13., 14., 15., 16., 25., 26., 27.), melyekben alig van egyéb, mint az egyes büntetési nemek leghosszabb és legrövidebb tartamának meghatározása, s annak megállapitása, hogy mely büntetési nemmel van kényszermunka egybekötve.
Belgiumban létrejött ugyan a Code hatálybalépte után 1870-ben külön törvény a közös fogság és a magánfogság közötti arány meghatározására, illetőleg a közös fogságra itélt, de szabadságbüntetését magánfogházban kiálló egyén büntetése tartamának leszállitása iránt, de ezen törvény a büntetés mikénti végrehajtásával nem foglalkozik.
A felhozott indokok és példák eléggé igazolandják a börtönrendszer jelentéktelenebb részleteinek kihagyását a jelen törvényjavaslatból. A parlamenti rendszer, a ministeri felelősség egyébiránt teljes biztositékot nyujtanak arra nézve, hogy a törvény rendeletei, s azok végrehajtásának módozatai öszhangzásban tartassanak. A rendelet mindenik intézkedése, s a gyakorlati alkalmazás a törvényhozás ellenőrzése alatt állanak; azon okok tehát, melyek 1843-ban a legcsekélyebb részletekre kiterjedő törvényhozási intézkedést javasolták, ma - nem forognak fenn. Ma követhetjük a többi müvelt állam példáját ebben is, mely példák mind elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból csak is helyeselhetők.
„Igen helyes gondolat az - mondja Dupin a franczia erdőtörvényről irt munkájában - hogy kihagyatott a törvényből mindaz, a mi a rendeleti utra tartozik. Semmi sem könnyitené annyira a törvényhozást, mint az, ha ezen szétválasztás mindig lehető volna, s mindig helyesen vitetnék keresztül.”
A bünvádi eljárást sem tartalmazza a jelen törvényjavaslat. Ezen tárgy külön törvénynek van fentartva, s mindenüt külön törvényt képez. Köztudomásu dolog, hogy még Bittó István, igazságügyminister terjesztett elő egy törvényjavaslatot, a bünvádi eljárás ideiglenes szabályozása tárgyában, melyet az utolsó előtti országgyülés által kiküldött jogügyi bizottság kielégitőnek tartván, némely módositással elfogadás végett ajánlott a képviselőháznak. Az akkor fennforgott viszonyok következtében a törvényjavaslat további tárgyalása fennakadt, rendelkezései azonban mint „gyakorlat” a pesti kir. táblának csaknem egész területén hatályban vannak.
A mult országgyülés kezdetén az előbbi igazságügyminister a törvényszékek elnökeinek és a kir. ügyészeknek helyeslő véleménye folytán, az eljárás legfontosabb kérdéseinek ideiglenes szabályozása végett, az előbbi országgyülés bizottsága által megállapitott szövegben ismét előterjeszté ezen törvényjavaslatot, s a képviselőház ismét külön bizottságot küldött ki annak megbirálására és az a fölötti véleményadásra. A bizottság, albizottságot választván, ez a törvényjavaslatnak kiegészitését még öt, határozottan megjelölt fejezettel tartván szükségesnek; az igazságügyminister ezen kivánatnak is eleget tett, sőt az uj fejezetek és a törvényjavaslat többi része közötti arány helyreállitása végett az egész javaslatot ujra átdolgoztatá, ugy hogy a 122. §-ból állott előbbeni törvényjavaslat 294 §-ra növekedett, és igy igen kevés intézkedés hiányzott arra nézve, hogy az teljesnek mondathassék.
Az albizottság tárgyalni kezdvén a javaslatot, némely tagjának más bizottságokban elfoglaltsága, később az országgyülés elnapolása miatt félbeszakitá munkálatát; az országgyülés isméti összejövetelekor azonban már készen lévén a büntetőtörvénykönyvről szóló törvényjavaslat, és igy az eljárási szabályoknak az alaki törvénynyel összeegyeztetése szükségessé válván: nem tartatott többé czélszerünek, hogy oly nagy terjedelmü törvényjavaslatnak végigtárgyalására fordittassék az idő és a munka, mely javaslat az anyagi törvénykönyv létrejötte esetén, különben is megváltoztatandó és kiegészitendő lesz.
A szükséges intézkedések ez irányban is meg vannak téve, s az igazságügyminister azon reményt táplálja, hogy a jelen országgyülés áldásos és polgárositó alkotásai közé a bünvádi eljárásról szóló törvényt is sorolhatandja.
A jelen törvényjavaslat tárgyaira vonatkozólag, megállapitást kivánt még azon kérdés is: vajjon a sajtó utján elkövetett büntettekről és vétségekről e törvényjavaslatba foglaltassanak-e az intézkedések? vagy pedig
külön törvény általi szabályozásnak tartassanak fenn azok, valamint a felelősség fokozatait tartalmazó határozványok?
A kérdés, mint tudva van, nagy mérvben foglalkoztatja az érdekelt köröket és a tudósokat. E kiváló érdek teljesen indokolt, ha kellőleg méltányoltatik a jogi szempont, és ezzel együtt a sajtónak politikai és társadalmi hatása; s méltányoltatnak azon föltételek is, melyek arra nézve szükségesek, hogy hivatásának megfelelhessen.
Ismeretes dolog, hogy a német journalisták első gyülése, a sajtó jogi helyzetének föltételeül állitotta:
az általános büntetőtörvényeknek és jogelveknek (például a felelősségre vonatkozólag) alkalmazását a sajtóra is, minden külön törvény kizárásával.
Ismeretes az is, hogy ezen határozat folytán, a harmadik német jogászgyülés állandó bizottsága a következő kérdéseket tüzte ki véleményezés és határozat tárgyaul:
Követeli-e a sajtó szükséges függetlensége, s megengedi-e a közbiztonság iránti tekintet, hogy a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekményekre kivétel nélkül az általános büntetőtörvények és a büntetőjog elvei alkalmaztassanak? vagy pedig
szükséges-e, hogy bizonyos főpontokra nézve kivételek állapittassanak meg? s melyek azok?
mely kivételek követeltetnek a szükséges szabadság érdekében, és engedtethetnek meg a közbiztonság veszélyeztetése nélkül? és
mely kivételek szükségesek a közbiztonság érdekében?
A kérdés központját különösen a felbujtás, s a bünrészesség eseteire fenálló átalános szabályok képezik, mely tekintetben a jelenleg fennálló német büntetőtörvénykönyv hatályba lépte előtti német büntetőtörvénykönyvek és sajtótörvények, szigoru, a sajtószabadságot veszélyeztető rendszert követtek.
Nem tartozván ezen keretbe a kérdés taglalása, csupán két törvényhozási munkálat történetéből emeltetnek ki az e tárgyat érintő legfőbb mozzanatok.
A belga büntetőtörvénykönyv iránti javaslat megállapitásánál, a javaslat szerkesztői és maga a kormány is azon nézetben voltak, hogy a büntetendő cselekmények természetére és azok büntetésére nézve nem tevén különbséget, akár sajtó utján, akár más módon követtessenek el azok: a vélemény nyilvános kifejezése által elkövethető büntetendő cselekmények közé mindenütt fölvétetett azoknak sajtó utjáni elkövetése is. Ezen elvi megállapitás szerint szövegeztettek a bünszerzésre, a complicitásra, a felhivásra vonatkozó rendelkezések, s az 1831-ik évi decz. 1., 5., 10., 14., az 1847-iki törvény 1., 2. és 3. és az 1852-ik évi törvény 1. és 2-ik czikkei némi módositás után befoglaltattak a büntetőtörvénykönyvbe.
„Les délits de la presse ne sont en définitive, que de délits ordinaires commis par la voie de la presse”. Ez volt a bizottság átalános véleménye.
A javaslatnak a sajtóra vonatkozó több intézkedése keresztülment már a törvényhozás mindkét kamrájának tárgyalásain; s az elv mindenütt érintetlenül hagyatott mindaddig, mig „a nyilvános felhivás valamely büntett vagy vétség elkövetésére” czimü fejezet nem került a képviselőház tárgyalása elé.
E fejezetnél inditványozta a képviselőház bizottsága a javaslat 377., 378. és 380. czikkeinek mellőzését, és az 1831-ik évi sajtótörvénynek fentartását, s ezzel összefüggésben; egyszersmind a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekményekre vonatkozó, s már azelőtt elfogadott czikkeknek megváltoztatását, illetőleg a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekmények fölötti rendelkezéseknek kihagyását a büntetőtörvénykönyvből.
Ezen nézethez járult Tesch igazságügyminister is azon okból, mert mint ezt a képviselők kamarájának az 1859-ik évi márczius hó 1-ső napján tartott ülésében kifejezte:
„a tárgy, egy politikai kérdés magaslatára emeltetett, s a bizottság azt gondolta, és a kormány is csatlakozott a bizottság ezen nézetéhez, hogy a viták valóságos jellemének megtartása végett, s hogy a büntetőtörvénykönyv fölötti discussiókra ne nehezedjék a politikai elfogultságok sulya, tanácsosabb lesz fentartani a jelen helyzetet (az 1831-iki sajtótörvényt).
A bizottságnak véleménye a kormány hozzájárulása folytán, a kamara által is elfogadtatott; s ennek következtében, elejtetvén a törvényjavaslat 377., 378., 380. czikkei, egyszersmind elhatároztatott, a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekményekre vonatkozó, már ezelőtt elfogadva lett intézkedéseknek kitörlése a törvényjavaslatból.
Teljes joggal tartatik meglepőnek, hogy a kamara ezen határozata folytán eszközlött átvizsgálás folyamában, a bizottság által kitörültettek ugyan a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekményeket illető intézkedések, azonban mégis fenhagyatott s törvénynyé vált a 66-ik czikknek negyedik pontja, mely igy szól:
„Mint a büntett vagy vétség szerzői büntettetnek stb.”,
„azok, kik nyilvános gyülekezeteken vagy közhelyeken tartott beszédek, „kifüggesztett falragaszok, nyomtatott vagy nem nyomtatott iratok által” egyenes és eladott vagy szétosztott felhivást intéznek annak elkövetésére”.
De még ennél is meglepőbb, hogy a később következő 444. és 448. czikkekben az általános büntetőtörvénykönyvbe foglaltattak az esetek is, ha a becsület vagy hirnév elleni megtámadás vagy a sértés nyomatott vagy nem nyomatott iratok által követtetett el.
Ezen jelenség az olasz büntetőtörvénykönyv tervezetének elkészitése és megállapitása alkalmával, lényegben ugyanazon alakban ismétlődött.
Az első tervezet elkészülte után ugyanis az igazságügyminister a legfelsőbb és a főtörvényszékeket, egyéb határozottan megjelölt kérdések között: a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekményeknek az átalános büntetőtörvénykönyvbe foglalása vagy a sajtóstatutum fentartása iránti véleményadásra híván fel: 1 legfelsőbb és 8 főtörvényszék a befoglalás, 3 legfelsőbb és 7 főtörvényszék pedig a kihagyás mellett nyilatkozott.
Hasonló eltérés mutatkozott a törvényjavaslat elkészitésével megbizott bizottságok között is: az első ugyanis a büntetőtörvénykönyvben meghatározott büntetendő cselekményeknek tényező elemei közül azoknak sajtó utjáni elkövetését kihagyta; mig a második bizottságt, az illető helyeken a cselekménynek ezen eszköz általi elkövetését is befoglalta.
E vélemények tanulmányozása azon meggyőződésre vezet, hogy a vita indokai és az elhatározás elemei lényegileg ugyanazok voltak Olaszországban, mint Belgiumban, s hogy a sulypont nem annyira a sajtóvétségeknek a büntetőtörvénykönyvbe, vagy külön törvénybe foglalásában mint a felelősség kérdésének mikénti megoldásában, s a felbujtás általános criminalistikai elvének a sajtó utján elkövetett büntettekre vagy vétségekre alkalmazásában vagy tágitásában rejlik.
Ha e két kérdés az általuk érintett nagy érdekeknek megfelelő elintézést nyer: ez esetben a fennebb megjelölt vita elveszti jelentőségét, s csupán alaki kérdéssé válik.
Együttesen felelősek-e a sajtó utján közzétett irat bünös tartalmáért mindazok, a kik annak létrehozatalára vagy közzétételére közremüködtek? vagy pedig
az ezek egyikének felelőssége kizárja-e a többiek felelősségét?
Ezek a tulajdonképeni kérdések, melyekhez egyébiránt még több, alárendeltebb árnyalat sorozható; de a fő, a politikai és jogi tekintetben uralkodó kérdések mindig ezek maradnak.
A mi e kérdések elsejét illeti, a németországi törvények - az előbbeni particularisok ép ugy, mint a jelenlegi átalános törvény, az együttes, habár nem mindig az egyenlő felelősség elvét állapitják meg. Ezen rendszer uralkodik Angliában is.
Ezzel ellenkező elvet követ a belga sajtótörvény.
Franczia- és Olaszország sajtótörvényei, valamint az 1868. október 15-iki osztrák sajtótörvény - ámbár lényeges különbségekkel - vegyes rendszert állapitottak meg, nem csatlakozva föltétlenül sem az egyik, sem a másik rendszerhez.
A kizárási elv, a belga rendszernek megfelelő, de ennél is szorosabb körvonalozással fogadtatott el az 1848-iki magyar törvényhozás által, az azon évi XVIII.-ik tc. 13. és 33. §-ban.
A mint az előadottak mutatják, a kérdésre nézve nem uralkodik egyenlő felfogás; sőt a legmüveltebb nemzetek, az alkotmányos jogok oltalmazásában a legelső helyen álló államok is, homlokegyenest ellenkező rendszer mellett biztositják egyrészről a sajtószabadság, másrészről a jogbiztonság föltételeit. A föltétlen helyesség kizárólagos criterionjával tehát nem bir sem az egyik, sem a másik rendszer, s a dolog erre nézve is, ugy mint sok más tekintetben akként áll, hogy mindenik állam tényleges viszonyai határozzák el, vajjon az egyik vagy a másik rendszer mellett óvatnak-e meg legbiztosabban mindazon érdekek, melyeknek megoltalmazása, a helyes sajtótörvény által eszközölhető; s melyek oltalmára, fontosságában első rendü kötelessége hivja fel az államot.
Teljesen igaz az, hogy a büntett természete nem más, ha a cselekmény sajtó utján, vagy más módon követtetik el; de nem kevésbé igaz az is, hogy a viszonyoknak meg nem felelő kitágitása a repressio körének, eltörpiti a gondolat nyilvános közlésének szabadságát, s csökkenti azon nagy előnyöket, melyeket a civilisatio, az állam és a társadalom érdekei, az eszmék terjesztésének szabadságából nyernek.
A létező viszonyok képezvén az elhatározás leghelyesebb és legbiztosabb alapját, s az 1848-ik évi XVIII. tc. Magyarországon, az erdélyi rész kivételével, hat éven át tényleg hatályban lévén, a felelősség rendszerére nézve, a gyakorlati élet tapasztalatainak kellett irányul szolgálni; ennek folytán csupán az esetben lehetett, de ez esetben kellett volna is az idézett törvény 13. és 33. §-ban megállapitott sarkelvet megváltoztatni, ha ezen változtatás a szükség által igazoltatnék.
Ily szükség nem mutatkozott eddig. A sajtóvétségek elkövetését rendszerint kevesbiti ugyan, s nagyobb óvatosságra kényszeriti az irót már maga azon tudat, hogy kivüle és vele együtt, mások is - a kiadó, a nyomdász - terheltetnek felelősséggel azért, a mit ő közzététel végett sajtó alá bocsájt; de másrészről igaz az is, hogy ezáltal a szellemi munka az iparos birálata alá juttatik, a mint igaz az is, hogy a törvény által felelőssé tett iparos, sok esetben nem birja azon képességet, mely az ő intézetében nyomtatott irodalmi mű rejtett, elasticus és finom czélzásának felismerésére szükséges. Ily esetben tehát nem a büntett szándékos elkövetése, sem az iparága kellő vezetésére szükségelt figyelem elmulasztása, hanem a magasabb irodalmi képzettség hiánya miatt büntettetnék az iparos. Ez az oka, hogy a legtöbb sajtótörvényben a nyomdász felelősségére nézve kivételes szabályok állapittatnak meg: „a köteles figyelem elmulasztásának” - a sajtóvétségekre nézve alkotott ezen különnemű delictumnak létrehozatala, a legnagyobb részt ezen tekintetben gyökerezik.
A felelősségnek ily mérvű tágitása igazolt, ha szükséges; igaztalan és helytelen, ha fölösleges. Nálunk e tekintetben, az eddig tapasztaltak szerint, a rendszerváltozás szükségessége nem mutatkozott. Erre vonatkozólag nem nyilvánult oly vélemény, mely ily lépés szükségét tüntetné elő; sem a közszellemben nem fogamzott meg ily irányváltozást czélzó törekvés. A különben sem nagy számu sajtópereink között alig volna található sok oly eset, mely a felelősségnek, az időszaki folyóirat szerkesztőjére, a kiadóra és a nyomdászra együttes kiterjesztése esetében nem követtetett volna el. A törvény sujtja első rendben a szerzőt, a közzétételre közreműködő többi egyénekre nézve - az erkölcsi tekinteteken fölül - eddig elég erősnek bizonyult azok subsidiarius felelőssége.
A második kérdést a felbujtás elmélete képezi. Itt már nem kivételes szabályt, nem mellőzését a büntetőtörvénykönyv elveinek és határozványainak, hanem ellenkezőleg - ezeknek alkalmazását kivánja a sajtó érdeke.
A büntett vagy vétség elkövetésére vonatkozó nyilvános felhivás, ugy a mint az 1819-ik évi franczia sajtótörvény 1. §-ának alapján a sajtó utján közétett közlésekre nézve, más országok törvényeibe és gyakorlatába átment, s a mint azt a németországi sajtótörvények is elfogadták, a bünszerzőség, s ami legalább a büntetésre nézve a franczia btk. 60. czikke szerint mindegy, a bünrészesség fogalmának kiterjesztését eredményezé. A leghiggadtabb férfiak visszariadtak azon roppant terület vizsgálatánál, a melyet e szó értelmének minden mesterséges kifeszités nélküli alkalmazásával, az intellectualis bünszerződés körébe bevonni lehet.
Maga Chassan az 1819-iki sajtótörvény legilletékesebb értelmezője mondja:
„Nem szükséges, hogy a büntett vagy vétség, mely a nyilvános közzététel után bekövetkezett, e közzététel, szerzőjének gondolatában lett légyen: ő büntársnak tekintetik, és mint ilyen büntetteik, habár szeme előtt sem lebegett az elkövetett büntett vagy vétség, mihelyt ki van mutatva, habár csak a szenvedélyek felköltésére irányzott közzététel ténye által, hogy ez mozdonya (véhicle) volt a büntettnek vagy vétségnek”.
Ezen tan, melynek a gyakorlat teljesen megfelel, kiemelte sarkaiból az intellectualis bünszerzőségnek fogalmát, mely a jogi felfogás szerint a sajtó utján közzétett felhivásnak determináló intensivitásában és hatásában áll. E helyett uralomra jutott az ugynevezett félrevezetési vagy elcsábitási elmélet; e kivételes, csupán a sajtó utján elkövetett büntettekre és vétségekre nézve készitett eszme, mely a „rábirás” szoros értelmü tényelemét, bizonyos meg sem határozható szenvedély, vagy indulat felköltésére irányzott törekvés által helyettesiti, s az ilynemü homályos hatást elegendőnek nyilvánitja, az eszményi bünszerzőség megállapitására.
Ezen theoria és az ebből származott gyakorlat ellen keresett és keres menedéket a közérzület a büntető jog átalános elveinek alkalmazásában; a felbujtásnak, mint határozott jogfogalomnak érvényesitésében a sajtó utján elkövetett büntettek és vétségek eseteiben is.
Vannak ugyan ezenkivül is vétkes felhivások, melyek a felbujtás fogalma alá nem subsummálhatók, de azért büntetlenül az állam és a közrend szempontjából nem maradhatnak: ezek a figyelembe vehető nézetek szerint, mint a felbujtásnál sokkal enyhébb szempont alá eső, s csak is kevés számu s különnemü büntetendő cselekmények foglalandók a törvénybe, a nélkül, hogy ez által a felbujtás fogalma, a büntetőtörvény egyik megállapitott sarkelve vagy rendszere vitiáltatnék.
A megjelölt és közelebbről körülvonalzott két eszme a felelősségi rendszer és a felbujtás jogi természete képezi válságos mozdonyát azon két iránynak, mely a sajtó utján elkövetett büntetteknek és vétségeknek vagy a büntetőtörvénykönyvbe, vagy külön sajtótörvénybe fölvétele mellett nyilvánul. A mint a czél, az egyik vagy másik methodus által tartatik elérhetőnek, vagy kevesebb nehézséggel biztosithatónak: a szerint alakulnak és állapittatnak meg a methodus iránti nézetek.
A jelen törvényjavaslat, mint már emlitve volt, a sajtó utján elkövetett büntetteket és vétségeket is fölvette intézkedései közé, s ez által azon nézethez csatlakozott, mely a büntetőtörvénykönyv kivánatos egységének fentartása mellett, a fennebb megjelölt két kérdésre nézve, teljesen megfelelhetni vél az irányadó szempontoknak, s nem tartja szükségesnek, hogy egy és ugyanazon nemü cselekmény, két külön törvényben két külön osztályra osztassék a szerint, a mint az vagy sajtó utján, vagy más módon követtetett el.
A büntetőtörvénykönyv feladata ugyanis, meghatározni a büntetendő cselekményeket és azok büntetését. Erre nézve nem szükséges, hogy a sajtó utjáni elkövetés s annak büntetése külön törvény tárgyát képezze. Nem különnemü cselekmények azok, a melyekről itt szó van, hanem a törvényben meghatározott ugyanazon cselekménynek egy bizonyos eszköz általi elkövetése.
Elfogadva azon tételt, hogy a felbujtás fogalma csakis egy lehet, akár parancs, akár rábeszélés, akár nyomtatvány legyen a mód, a mely által a mindenik esetben szükséges tényező, a determináló erő érvényre juttatik: ezen eszme fentartásával, elényészik minden indok, mely e szempontból a sajtó utján elkövetett büntetteknek és vétségeknek külön törvénybe foglalását szükségessé vagy kivánatossá tenné. Másképen áll a dolog, ha a törvényhozás külön, vagyis tágabb értelmet akar adni a felbujtásnak, ha a felbujtás helyett a sajtó utján eszközlött felhivást akarja a sajtóvétség tényezőjévé megállapitani. Ez utóbbi esetben, természetesen szükség lesz külön sajtótörvényre, mert ily tágitás, az átalános büntetőjog elveivel kiegyeztethetetlen merev ellentétet képezne, s egy s ugyanazon törvény, két ellentétes elv - két ellenkező rendszernek egymást gyöngitő, egymást megtagadó gyüjteményévé válnék.
A felelősség kérdése - fentartva az 1848:XVIII. tc. 13. §-nak elvét, szintén nem teszi szükségessé a törvénykönyv kettéválasztását, mert ez egy speciális, és természete szerint inkább politikai, mint jogi dispositió. E dispositió fenmarad a mostani sajtótörvényben; tehát ott, azon helyen, a melyen most van; és minthogy az 1848:XVIII. tc. 2-12. és 14-19. §-on kivül, a többi rendelkezések is fentartandók: nincs ok, hogy egy, a büntetőtörvénykönv keretébe nem foglalható, kivételes intézkedés miatt, a kizárólag ezen törvénybe tartozó intézkedések abból kiszakittassanak.
A jelen törvényjavaslat fentartja az 1848:XVIII. tc. 13. és 33. §-it, vagyis, a fokozatos, az egymást kizáró felelősséget, fentartja a felbujtásnak a büntetőtörvényben meghatározott, valamennyi büntettre és vétségre kiterjedő hatályát, s ezen elvek sértetlen hatályositása mellett a büntettekre és vétségekre, valamint azok büntetésére nézve, egy egységes, az egyes cselekmények elkövetésének külön módjai által meg nem szakitott egészet képez.
A törvényjavaslat a büntettekről és vétségekről rendelkezvén, a rendőri kihágások pedig külön törvényjavaslat tárgyaiul lévén fentartva, e szerint a hármas felosztás fogadtatott el. Minthogy ennek ellenében az 1843-diki javaslat csupán büntetteket és kihágásokat ismer, és igy a kettős felosztás rendszerén alapul, szükségesnek látszik azon okokat megjelölni, melyek a most követett rendszer elfogadására befolyással voltak. Alig van kérdés, mely világosan bizonyitékot nyujtana arra nézve, hogy egy törvényhozás sem áldozza fel a gyakorlati czélszerüséget, a pusztán theoretikai következetességnek, mint épen a büntetőtörvénykönyv felosztásának kérdése. Különösen a németországi tudósok között sokan támadták meg a hármas felosztást, azt elvtelennek, ferdének és tulszigorra vezetetőnek állitván. És mégis a tapasztalás azt igazolja, hogy az irányul szolgálható államok uj büntetőtörvénykönyvei s törvényjavaslatai, minden elméleti megtámadás, minden elvtelenségi vád daczára, a hármas rendszert voltak kénytelenek elfogadni. Az 1867. évi október hó 15-kén hatályba lépett belga törvénykönyv, a németországi büntetőtörvénykönv, az olaszországi s az ausztriai törvényjavaslatok, mind a hármas rendszert fogadták el. Ez már magában is elég erős bizonyitéka a rendszer fölényének s gyakorlati czélszerüségének; mert nem lehet megtagadni már magának azon egyetlen ténynek nagy fontosságát, mely Európa legkiválóbb nemzetei egyező felfogásában nyilvánul; s egyébként alig lehetne érteni, hogy ennyi nagy állam kitünő jogászaival, jeles államférfiaival, a kiknek elég képességük és alkalmuk is volt mind elméleti mind gyakorlati szempontból tüzetes figyelem tárgyává tenni a kérdést és annak horderejét, legujabb törvényhozási műveikben is, nem az annyira kiemelt kettős, hanem a sok oldalról megtámadott hármas felosztási rendszert állapitotta meg.
A hármas felosztás az elvtelenség vádjával támadtatik meg. Az mondatik, hogy a büntett ép ugy, mint a vétség egyik tényezője a szándék lévén: ezen közös criterion, az ez alá eső cselekményeknek két részre osztását nem engedi meg. Nincs jogosultsága a felosztásnak, mert hiányzik a vétség ismertető jellege. Ezen állitások - legalább theoretikailag - helyesek volnának, ha csakugyan a szándék képezné mindazon cselekmények és mulasztások egyik elemét, melyek a büntetőtörvénykönyvekben büntettekké és vétségekké minősittetnek. Ámde itt van „a gondatlanságból” elkövetett cselekmények és mulasztások meglehetős száma is, és ezeket nem tartják a vétségek közül kizárandóknak a kettős felosztási rendszer szószólói? a két külön tényező elem fenmaradna tehát még az esetben is, habár mindkét nemü cselekmény egy generikus elnevezéssel jelöltetnék meg. Az egységes elnevezés tehát nem szüntetné meg, s nem is fedné el az ez alá foglalt cselekményeknek két külön benső tényező elem szerinti különbségét. A logicai következetesség e szerint, melynek a gyakorlati czélszerüség alárendeltetik, nem éretnék el. Nem uralkodnék egy elv, nem egy eszményi elem az egész területen, s a különbség csak az lenne, hogy mig a hármas felosztás mellett vannak vétségek, melyek csak szándékosan, és olyanok, melyek gondatlanságból követtetnek el, a kettős elosztás esetében eltünnék ugyanazon elnevezés: „vétség”, de helyébe jönnének a kétféle büntettek, a mihez hozzáadva a kihágásokat a hármas felosztás más alakban és más causa divisionis szerinti osztályozással ujra előállana.
Fontosabb és gyakorlati hatással birna azon ellenvetés, hogy a hármas felosztás igazságtalan szigorra kényszeriti a törvényhozót. Ezen ellenvetés a franczia Code pénalra alkalmazva jogosultsággal birt, de jelentősége erre vonatkozólag is az 1832-dik és 1835-dik évi törvények meghozatala óta sokkal csökkent: mig az ujabb büntetőtörvénykönyvek és tjavaslatok a büntettek és vétségek, valamint az ezekre nézve megállapitott külön büntetési nemek, vagy büntetési mérvek közötti gátot megszüntetvén, a büntetésnek a cselekmény és körülményei individualitásához mért megállapitása, a felosztási rendszer által épen nem akadályoztatik.
Az ellenvetések tehát nem kifogástalanok, mig azok ellenében tagadhatatlanul igaz marad az élet azon mindennapi tapasztalata, hogy a nép józan érzelmével ellenkezik egy genericus elnevezés alá foglalni az atyagyilkosságot és a becsületsértést, s hogy daczára minden theoreticai következetlenségnek, a nép mindenkor talál külön elnevezést, melylyel az erkölcsi érzelmét felrázó büntettet a kisebb vétségtől megkülönbözteti. Már pedig, ha van a jogi életnek egy spherája, melynek a nép felfogásához, szokásaihoz és viszonyaihoz, szóval életéhez simulnia kell, ez bizonyára a büntetőtörvények spherája, az anyagi ugy, mint az alaki törvényeké.
Megdönti továbbá, vagy legalább is nagyon csökkenti az ellenvetések erejét azon tény, hogy mindenik büntetőtörvényben a szabadságbüntetések több nemét kell megállapitnai. Minthogy pedig e büntetési nemeknek sulyosságuk szerint kell egymástól különbözniök, s alkalmaztatásukra nézve szükséges, hogy a büntetendő cselekmények sulyos vagy nem sulyos volta szolgáljon alapul, vagyis, az igazság elve szerint a sulyosabb büntetendő cselekmények a sulyosabb nemü büntetéssel, az enyhébbek pedig az enyhébbel büntetendők; ez által, habár nem is fejezné ki a törvény az osztályozást: ez már a büntetéseknek a cselekmény sulyossága szerinti felosztása által meg volna téve. Annyi bizonyos, hogy habár a törvény csupán büntetteket ismerne, a törvényhozó mégis kényszeritve volna, mindenik cselekményt, melyre büntetést állapit, ennek természete és sulyosága szerint mérlegezni, mely müködése szükségszerüleg a büntettek két főosztályának megkülönböztetésére vezetné őt, melyeknek egyikére sulyos, a másikára enyhébb büntetést kell rendelnie. Az osztályozás föltétele tehát a cselekmények természete által van kijelölve. Adjon bár a törvényhozó nevet e különbségeknek vagy nem, ez csupán alaki kérdés; de ha nem is különbözteti meg azokat külön elnevezés által, ez által nem szünteti meg a benső különbségeket; mert az elválasztó jelleg eltörlése nem áll hatalmában. Sulyos és nem sulyos törvényszegést mindenik esetben tartalmazand a büntetőtörvénykönyv, s világos kifejezésre is jut ezen különbség az által, hogy lesz egy csoport törvényszegés, mely a szabadságbüntetések sulyos, s egy másik, mely ezen büntetések enyhébb nemével büntettetik. A rendszer tehát helyesebb, mely e különbségeket mindjárt eleve szemügyre veszi, s a törvénykönyv felosztásánál tényező elem gyanánt felhasználja.
Hogy mennyire érvényesiti magát ezen most kiemelt szempont a büntető törvénykönyvek megállapitásánál, ezt a kettős rendszer szerint felosztott törvénykönyvek a legvilágosabban kimutatják. Tekintessék például a badeni büntetőtörvénykönyv, mely a mi 1843-ik évi javaslatunknak sok tekintetben alapul szolgált. E törvény hozatalánál, a felosztást illetőleg uralkodó volt a „tudományos következetesség”, és ez okból a hármas felosztás mellőzése a rendszer sarktétele gyanánt emeltetett ki. És mindannak ellenére, csak a szó mellőztetett, a lényeg azonban fentartatott. „A cselekmények vagy mulasztások csak annyiban büntethetők büntetőileg (peinlich), vagy polgárilag (bürgerlich), a mennyiben” stb. Igy szól az első §
A criminalis büntetések következők:
1. halál;
2. életfogytig tartó fegyház;
3. határozott ideig tartó fegyház;
4. hivatalvesztés.
Ez a 10. § tartalma.
A polgári büntetések következők:
1. dologház és várfogság;
2. fogház;
3. elbocsátás a hivatalból;
4. valamely üzlet, vagy nyilvános jogositvány önálló vezethetésének elvonása;
5. pénzbüntetés;
6. bizonyos tárgyaknak elfoglalása;
7. birói megdorgálás.
Ekképen szól a 33. §
Ebből magából belátható, hogy habár az első § nem ismer vétségeket: mindazonáltal a cselekmények két, egymástól élesen elválasztott osztályra osztattak fel, a szerint, a mint azok, vagy criminalis, vagy polgári büntetéssel büntetendők. Nevezetessenek az egyik csoport alá tartozó cselekmények büntetteknek, a másik alá esők vétségeknek: az egész különbség csupán szóbeli lesz. A „criminalis büntetések” és a „polgári büntetések” csupán mesterkéltebb helyettesitői, azon megszokott és a közönség értelmében is létező megkülönböztetésnek, mely a „büntett és a vétség” szavak által fejeztetik ki.
Ezen, a dolog természetében rejlő befolyás alul nem szabadithatták fel magukat az 1843-ik évi magyar törvényjavaslat szerkesztői sem. E javaslatnak az anyagi részben megállapitott büntetési rendszere - a minimumnak teljes hiánya folytán, s az által, hogy a 18. § szerint az életfogytig tartó rabság helyett egy vagy két órányi egyszerü fogság is megállapitható, és igy a határozott büntetési keretek a szabadságbüntetések között mellőztettek, igen egyszerü lévén; a különbségek leginkább az anyagi részt pótló börtönrendszerről intézkedő Harmadik részben jutnak előtérbe.
Mig ugyanis az anyagi rész a határozott ideig tartó rabságnál, sem a végrehajtás módja, sem tartama tekintetében, különbséget nem állapit meg, s azt sem határozza meg, hogy mely időtartamu rabság töltendő a köztörvényhatósági börtönben, és mely azon minimum, a mennyi időre elitéltek büntetésöket a kerületi börtönben kötelesek kiállitani? addig a börtönrendszerről intézkedő rész 6-ik Fejezete következő czimfeliratot nyert:
„A félévi vagy annál hosszabb időnyi rabságra itélt, következéskép büntetésüket a kerületi börtönök egyikében szenvedendő rabokról.”
Ime a felosztás! A féléven fölüli rabságot maguk után vonó cselekményekben nem látott a törvényjavaslat oly különbségeket, melyeket különnemü büntetések alkalmazására használhatot volna fel; de az ezen aluli tartamra elitéltek cselekményeit, amazokétól külön büntetési nem alá eső törvényszegéseknek ismerte fel. A féléven felüli rabság minden esetben kerületi börtönben töltendő. Ez a czimfelirat értelme; ezzel a törvényszegéseknek a büntetési nemek szerinti két osztályra osztása van kimondva. A büntetés más, mihelyt annak végrehajtása különbözik; a börtönrendszer 5-ik Fejezete pedig más bánásmódot határoz a féléven aluli, 6-ik Fejezete pedig mást az azon felüli rabságra elitéltekre nézve.
Eltekintve tehát az életfogytig tartó rabságtól, s az imént kimutatott különbséget tartva szem előtt: az 1843-ik évi törvényjavaslat most kiemelt rendelkezéseinek összehasonlitásából az anyagi rész 8. §-ával, azon meggyőződés érvényesűl: hogy ezen törvényjavaslat valódilag és határozott megkülönböztetésekben kifejezett három nemü szabadságbüntetést állapitott meg:
1. az egyszerü fogságot;
2. a féléven aluli;
3. a féléven felüli rabságot.
Az 1. és 2. alattiak természetesen a csekélyebb, a 3. alatti büntetés pedig a súlyos, de nem életfogytig tartó rabsággal büntetendő törvényszegéseknek büntetését képezik.
Ha tehát az 1. és 2. alatt meghatározott büntetésekkel büntetendő törvényszegések egy genericus elnevezéssel jelöltetnek meg, ezzel a lényeget illetőleg nem változtatik meg a törvényjavaslat rendszere; hanem csupán tüzetes és comprehensiv kifejezés adatik a már létező, felismert s külön szabályok által törvényhozóilag is értékesitett különbségnek. Neveztessék az 1., 2. alá eső csoport vétségnek, a 3. alatti pedig büntettnek; ez által nem történik egyéb, mint egy, az életben és gyakorlatban fennálló, magát mindenhol, még a törvényhozás előtt is érvényesitő különbség megjelöltetik az annak megfelelő szóval.
Hogy pedig e különbség az életben, a köztudatban és a magyar törvényhozásban mindig fennállott, azt a „vétség” szónak használata a különböző időkben keletkezett törvényeinkben is igazolja. Az 1840-ik évi IX. tc. 4. §-a különbséget tesz a rendőri kihágás és azon eset között: „ha a feladott vétség természete szerint a honi büntető törvények sulya alá tartozik.”
Ugyanazon törvény 9-ik §-ának végén szintén „a büntető törvénykezés alá eső ilynemü cselekvények” megjelölésére „a vétség” szó használtatik; vétségről szól a 19. § is stb.
De az 1848:XVIII. tc. 4. § „valamely bün avagy vétség elkövetésére” irányzott felhivást egymástól megkülönböztetvén: minden kétséget kizár az iránt, hogy e két fogalom szerinti különbség a magyar joggyakorlatban ismertetett, s a büntetendő cselekményeknek, a kihágásoktól különböző két külön nemét jelentette.
A hármas felosztás elleni ellenvetések tehát épen nem birnak azon sulylyal, a mely azoknak egy részről tulajdonittatik, értéköket pedig eléggé ellensulyozzák már a fenn kiemelt gyakorlati szempontok is. Ezen felosztás gyakorlati haszna azonban a leghatályosabbnak nyilatkozik a bünvádi eljárásban, t. i. az illetőség megállapitásánál. Akár helyeztessenek a rendőri kihágások és a vétségek a járásbiróság, a büntettek pedig a törvényszék, vagy ezek egy része az esküdtszék illetőségébe; akár különböztessenek meg némely vétségek, s ezekre a büntettekkel együtt állapittassék meg a törvényszék, illetőleg az esküdtszék illetősége, mig a többiek, a kihágásokkal együtt a járásbiróság hatósága alá tartozóknak mondatnak ki; vagy végre, ha azon illetőségi rendszer állapittatik meg, hogy valamennyi rendőri kihágás fölött a rendőri biróság, valamennyi vétség fölött a járásbiróság, a büntettek fölött pedig a törvényszék itél: mindhárom esetben a hármas felosztás hasznai az első tekintetre szembeötlők.
A törvényhozások nem áldozzák fel a gyakorlati előnyt azon állitólagos elméleti következetességnek, mely egyébiránt, mint kimutattatott, a kettős rendszer által sem éretik el. Ezen előny, nálunk különös jelentőséget nyer az által: hogy az anyagi törvénykönyvnek hármas felosztása igen valószinüleg három külön biróság illetőségének állapitja meg keretét.
A beosztás mind a büntetteknek egyes fejezetekbe foglalása, mind pedig e fejezeteknek egymás utáni sorrendje bizonyos elvek szem előtt tartását követeli. Ámbár a törvénykönv nem lehet tankönyv, s e kettő közötti különbség a beosztásnál is szem előtt tartandó: de azért mégis szükséges, hogy részint a könnyebb tájékozás, részint pedig a törvény egyes intézkedéseinek nem valamennyi, hanem több egynemü cselekményre kiterjedő hatálya végett, a mennyire lehetséges, egy meghatározott rendszer követtessék az egyes cselekményeknek fejezetenkénti beosztása és a fejezetek sorrendje tekintetében.
A különböző rendszerek között, melyek ez irányban követhetők, a leggyakorlatiabb az, mely az átalános rész után mindegyik büntetendő cselekménynek helyét az általa sértett tárgy szerint jelöli ki, s azon főbb jelleget, mely több, habár külön büntett és vétség közös jellegét képezi, veszi az egyes fejezetek egymásutánjára nézve irányul.
Ez azonban mindig csak viszonylagos értelemben értendő, s törvénykönyvben csak is igy vihető keresztül. A törvénykészitésnél nem szabad feledni, mit a legkitünőbb tudósok egyike - Rossi mond: „A törvénykészitők gyakran elfeledik: hogy rendszeres felosztásaik kitünők lehetnek ugyan a tankönyvben, de kevésbé hasznosak törvénykönyvben.”
Könnyü volna kimutatni, hogy a rendszer tulfeszitése és a gyakorlati czéloknak valamely elméletileg talán következetesebb, helyesebb rendszer alá rendelése, káros eredményekre vezet; de azért a rendszer tulfeszitése és a rendszeretlenség közt mégis nagy a különbség. Tulfeszitése volna a rendszernek, ha például a közokirat hamisitása - azon, bár igen lényeges mozzanatánál fogva, hogy ezen büntett által a közhatóságok és a közintézmények hitelében helyezett bizalom támadtatik meg, és igy kiválólag a közönség ellen irányzott merénylet jellegével bir: ez okból a közbüntettek közé vétetnék fel. A ki ezt javasolná, az elfeledné, hogy a magánokirat hamisitása oly közel rokonságban van a közokirat hamisitásával, hogy egyik nem helyezhető a közbüntettek sorába a jelen törvényjavaslat XI-ik fejezete után: mig a másik a vagyon ellen irányzott büntetendő cselekmények csoportja közt amattól husz fejezet által lenne elválasztva.
A hivatali büntett kétségtelenül első rendben az állam iránti kötelességet sérti, s ezen szempontból a közbüntettek közé tartozik: de mégis alig volna ment a gyakorlati nehézségtől azon beosztás, mely a hivatali sikkasztás büntetéséről, annak sulyosabb minősitéseiről oly helyen intézkednék, a hol, vagy a melyet megelőzőleg maga ezen büntetendő cselekmény objectiv ismérve, vagy is a sikkasztás fogalma nem lenne megállapitható.
A sorrend meghatározásánál kerülni kellett tehát a tisztán doctrinalis szempontoknak az áttekinthetőséget, és a rokon természetü cselekményeknek egymás mellé sorozását akadályozó tulzásait, de kerülni kellett a rendszeretlenséget is.
Gyakorlati szempontokból mellőztetett a franczia Code pénal után készitett büntetőtörvényeknek hatféle beosztása: I. könyvekre, II. czimekre, III. fejezetekre, IV. osztályokra, V. czikkekre, VI. szakaszokra. Ez először igen bonyolódott s azonfölül gyakorlatilag nem hasznos; végre doctrinalis szempontból sem vihető ki következetesen. Az ezen beosztás subtilitásaiban nem annyira jártas egyénre mindig meglepő lesz a belga törvénykönyv azon felosztása, mely szerint az V-ik czimben foglaltatik „lázadás” - rebellion - és ugyanazon czim alatt történik intézkedés „a nemengedélyezett sorsjátékról;” továbbá: „a gyári jegyek és a gyár titkainak jogtalan közléséről.” Oly különbözők e cselekmények, s oly különböző objectumok ellen irányozvák, hogy azon közös jellemvonás daczára, a melylyel birnak és melynél fogva mint a „közrend elleni cselekmények” egy czim alá foglaltattak, a különbség mégis erősebb, s ez által az egybefoglalás mesterséges. Már az 1843-iki magyar törvényjavaslat a részek, fejezetek és szakaszok szerinti - átlátszóbb és könnyebben kezelhető beosztást fogadta el: a jelen javaslat is, ezen, Ausztriában, ugy mint egész Németországban is alkalmazott methodust tartotta fenn.
E methodus szerint a jelen törvényjavaslat két részre, LIII. fejezetre és megszakitlan sorrendben egymás után következő 460 szakaszra oszlik.
Az első, az átalános rész, tartalmazza mindazon átalános határozatokat, melyek, a menynyiben a „különös részben” egyes esetekre nézve ellenkező nem rendeltetik, az egész büntetőtörvénykönyv területén hatálylyal birnak, s a különös rész intézkedéseinek, vagy előfeltételét vagy kiegészitését képezik.
Ezen rész IX fejezetet és 124 §-t tartalmaz, s fejezetei sorrendére nézve a következő beosztás követtetett:
I. Bevezető intézkedések.
II. A jelen törvénynek alávetett személyek.
III. A büntetések.
IV. A kisérlet.
V. A részesség.
VI. A szándék és gondatlanság.
VII. A beszámitást kizáró vagy enyhitő okok.
VIII. A bünhalmazat.
IX. A bünvádi eljárás meginditását és a büntetés végrehajtását kizáró okok.
A második, vagy is a különös rész, az egyes büntetés végrehajtását kizáró okok.
A második, vagy is a különös rész, az egyes büntettek és vétségek meghatározásáról és azok büntetéséről rendelkezik; s első sorban az állam és ennek intézményei, valamint hitele elleni büntetteket és vétségeket - az ugynevezett közbüntetteket és vétségeket tartalmazza; második sorban következnek a magánosok elleni büntettek és vétségek, ezen sorrendben: a becsület, az élet, a testi épség, az egészség, a személyes szabadság és az egyéni jog, továbbá a vagyon elleni merényletek; végre nem ugyan az állam és annak intézményei ellen intézett, de mégis közveszélyes büntettek és vétségek.
Ezen beosztási indoknál fogva, a különös rész a következő egymás-utáni XLIV fejezetből és 336 szakaszból áll:
I. A felségsértés (125.-136.).
II. A király, a királyi ház tagjainak bántalmazása és a király megsértése (137.-139.).
III. A hütlenség (140.-149.).
IV. A lázadás (150.-160.).
V. A közhatóságok vagy a közhatósági közegek elleni erőszak (161.-166.).
VI. A törvény, közhatóságok vagy a közhatósági közegek elleni izgatás (167.-170.).
VII. A magánosok elleni erőszak (171.-173.).
VIII. A polgároknak választási joga ellen elkövetett büntettek és vétségek (174-182.).
IX. A vallás szabad gyakorlata elleni büntettek és vétségek (183.-185.).
X. A személyes szabadságnak, a házjognak, továbbá a levél- s a távirdai titoknak közhivatalnokok általi megsértése (186.-195.).
XI. A pénzhamisitás (196.-202.).
XII. A hamis tanuzás és a hamis eskü (203.-215.).
XIII. A hamis vád (216.-219.).
XIV. A szemérem elleni büntettek és vétségek (220.-238.).
XV. A kettős házasság (239.-242.).
XVI. A családi állás elleni büntettek és vétségek (243.-246.)
XVII. A rágalmazás és a becsületsértés (247.-265.).
XVIII. Az ember élete elleni büntettek és vétségek (266.-281.).
XIX. A párviadal (282.-289.).
XX. A testi sértés (290.-303.).
XXI. A közegészség elleni büntettek és vétségek (304.-306.).
XXII. A személyes szabadságnak magánszemélyek általi megsértése (307.-316.).
XXIII. A levél- és távsürgönytitoknak magánszemélyek általi megsértése (317.).
XXIV. A magánlaknak magánszemélyek általi megsértése (318.-320.).
XXV. A titok tiltott felfödözése (321.).
XXVI. A lopás (322.-332.).
XXVII. A rablás és zsarolás (333.-340.).
XXVIII. A sikkasztás, zártörés és a hütlen kezelés (341-347.).
XXIX. A jogtalan elsajátitás (348.-351.).
XXX. Az orgazdaság és bünpártolás (352.-356.).
XXXI. A csalás (357.-366.).
XXXII. Okirathamisitás (367.-382.).
XXXIII. Orvosi és községi hamis bizonyitványok kiállitása és használása (383.-386.).
XXXIV. Bélyeghamisitás (387.-388.).
XXXV. A csalárd és vétkes bukás (389.-391.)
XXXVI. Más vagyonának megrongálása (392.-395.).
XXXVII. A gyujtogatás (396.-401.).
XXXVIII. A szándékosan vagy gondatlanságból okozott vizáradás (402.-406.).
XXXIX. Vaspályák, hajók, távirdák megrongálása és egyéb közveszélyü cselekmények (407.-418.).
XL. A foglyok megszöktetése (419.-420.).
XLI. A fegyveres erő elleni büntettek és vétségek (421.-431.).
XLII. A hivatali büntettek és vétségek (432.-453.).
XLIII. Az ügyvédi visszaélés (454.-459.).
XLIV. Zárhatározatok (460. §).
Kifogások tétethetnek egyik vagy másik fejezet elhelyezése ellen, már csak azért is: mert ugyanazon egy cselekmény különbőző irányzatánál fogva, több szempont alá foglalható, a mint a suly azon cselekmény egyik vagy másik viszonylatára helyeztetik. Már fentebb érintett e kérdés, és példák is hozattak fel; e példák bővithetők több cselekményre vonatkozólag; de annyi bizonyos, hogy oly beosztás, mely tökéletesen megfeleljen nemcsak az elméleti rendszeresség igényeinek, de egyszersmind a gyakorlat követelményeinek is, mindeddig sehol sem éretett el. Az indokok jelen részében előadatnak az okok, melyek a cselekményeknek e törvényjavaslatban követett beosztására nézve elhatározóknak találtattak; mindenek előtt azonban annak igazolása látszik szükségesnek, hogy az állam és intézményei elleni cselekvények a különös rész első fejezeteit foglalják el: holott ugyanezen cselekmények az 1843-ki javaslat anyagi résznek utolsó fejezeteit képezik.
Az 1843-ik évi javaslaton kivül még csak az 1836., illetőleg 1839-ik évi badeni büntetőtörvénykönyv tervezete, s ennek alapján, az ottani II. kamara törvényhozó bizottságának 1840-ik évben elkészült javaslata fogadta el azon beosztást, mely szerint az állam és annak intézményei elleni cselekmények, valamint az ezekkel rokon természetü büntettek, a törvénykönyv végére helyeztettek. Jolly államtanácsos és az igazságügyministerium elnöke a kormány javaslatának előterjesztése alkalmával, 1839-ik évi ápril hó 9-én erre azt mondta:
„Mellőztetett a büntetteknek beosztása állam-elleni és magán-büntettekre; részint azért, „mert e különbségek merőben doctrinálisok és az ily felosztás gyakorlati haszon nélküli; részint „pedig azért, mert azon hátránynyal bir, hogy a következetes keresztülvitel végett, rokon természetü „tárgyakat - mint például a hamisitás nemeit, egymástól erőszakosan el kellene szakitani, s egyik „felét az állam, - másikat pedig a magánosok elleni büntettek közé sorozni”.
Ezen beosztás ellen, mindjárt a törvényjavaslat 1836-ik évi szövege első tizennyolcz fejezetének megjelenése után felszólalt Abegg, különösen azon szempontból, hogy a büntetőtörvénykönyv szerkesztésénél, a tiltott cselekmények sorrende által, a mennyire lehetséges, azok sulyossági fokozatát is kell a köztudatba átvinni.
Abegg ezen észrevétele igen helyes. A jog csak az államban és az állam által érvényesithető kellőleg, és az által nyerheti hatályát. A jog érvényesitésének fő feltétele tehát az állam. Ezt szem előtt tartva, ebből következik, hogy az államnak a bünös merényletek elleni oltalmazása képezi azon szükségszerü előzményt, mely az egyesek jogainak oltalmát lehetővé teszi. Az állam elleni merényletek: az egész jogrend s a lakosok összességének jogbiztositékai ellen irányzott bünös merényletek; ezeknek megbüntetése közvetve az összes polgárság mindennemü jogai védelmének föltételét foglalja magában. Ezen meggyőződését a törvényhozónak a büntetőtörvényben is ki kell fejeznie; kifejezi pedig ezt nemcsak a büntetéseknek a merénylet nagyságához és veszélyességhez mért kiszabása által, hanem az ilynemü büntetteknek - a szoros értelemben vett közbüntetteknek első helyre sorozása által is.
A monarchicus államok ugy, mint a köztársaságok, például az 1871-ik évi zürichi, az 1873-ik évi báseli büntetőtörvények, a büntettek felsorolását a legnagyobb, vagyis az állam - a canton - elleni büntettekkel kezdik meg. Ezen rendszert követi az 1865. évben közzétett new-yorki büntetőtörvénykönyv tervezete is, csupán azon különbséggel, hogy a vallás- és a lelkiismeretelleni büntetendő cselekmények Crimes against Religion and Conscience” az állam elleni büntetteket „Treason” megelőzik. Ez volt az elhatározó ok arra nézve, hogy a jelen törvényjavaslat a sorrendnek kiemelt kérdésére nézve, a többi országokban hatályban levő büntetőtörvénykönyvek rendszeréhez csatlakozott; minek folytán a különös rész I-XIII. fejezetei a közbüntettekről és vétségekről intézkedő határozványokat tartalmazzák.
Ez intézkedések közé vétettek fel: a választási jog és azon jogok ellen elkövetett sértések is, melyek oly országokban, hol különös chartába vagy rendszeres okiratba foglaltatvák az alkotmányos jogok: ezek között foglalnak helyet, s mely jogok fontossága, s igy azok megsértésének sulya nem tekintethetik csekélyebbnek nálunk sem, hol a nemzet életével egybeforrt ezeréves alkotmány régen kifejtette az egyéni jog garantiái, és a közszabadság között létező szoros viszony élénk érzetét.
E tekintetben is, magasabb politikai szempontok emelkedtek a tisztán systematikai érvek fölé. Az érintett jogok megsértéséről intézkedő fejezeteknek (IX., X. fejezetek) az állam és annak intézményei elleni büntettek közé fölvétele által ugyanis, félreismerhetlenül azon felfogásának ád kifejezést a törvényhozás, hogy e cselekmények által első rendben nem az egyént, hanem az alkotmányt, a közszabadság alapbiztositékát tartja megtámadottnak.
Methodica szempontjából ezen beosztás is ki van téve azon ellenvetésnek, hogy különösen a X. fejezetben meghatározott cselekményeknek ide sorozása által, a hivatali büntettek és vétségek két részre szakittatnak; mert az ezen fejezetben meghatározott cselekmények mindegyike által, a közhivatalnok megsérti hivatali kötelességét, visszaél az állam és a közhatóság által, meghatározott czélokra s meghatározott korlátok mellett, az ő kezeibe letett hivatali hatalommal; vagyis, hivatali büntettet, illetőleg vétséget követ el. Ezen ellenvetés nem is czáfolható meg, csupán nyomatéka ellensulyozható a fentebb kiemelt tekintet által. A törvényjavaslatban elfogadott beosztás ugyanis azon fölénynyel bir, hogy a kérdéses cselekmények elkövetése által az állam első rendben önmagát nyilvánitja megtámadottnak, s köztudatra juttatja azon különös fontosságot, melylyel a személyes szabadság, a házjog és a levéltitok megoltalmazása, az egész társadalom érdekében bir.
Ezen meggyőződésnek kifejezése minden jogszerü módon, és igy a büntetőtörvénynek beosztása által is emeli a személyes szabadság nyomatékát, a minek azon közvetett hasznos eredménye is van, hogy hatályos erkölcsi erőt képez a közhivatalnok indulatának és hatalmaskodási ösztönének féken tartására. Sok oly ember van, a ki nem irtózik a féktelen szenvedély ösztönének szabad kitörést engedni, noha a tudja, hogy az által megsérti a törvény; de hazáját és annak alkotmányát szeretvén, ehhez kegyelettel ragaszkodván: visszariad oly cselekmény elkövetésétől, mely által az alkotmány sértetik meg. A személyes szabadságnak s a X. fejezetben tárgyalt jogoknak az alkotmányos jogokkal egy vonalba helyezése általtehát, e jogok nagy jelentősége kiválólag fejeztetik ki, s e kifejezés által azok védelme, a büntetési sanctio hatályát fölülmuló erkölcsi erőt nyer.
Ezen szempont nyomatékosabbnak látszott, mint a hivatali büntettekről és vétségekről rendelkező fejezet egységének fentartása. Ezen szempont uralkodott a belga törvénykönyv beosztásánál is, mely szerint az állam bel- és külbiztonságát megtámadó büntettek után, ezen három fejezet következik:
„A politikai jogok gyakorlatára vonatkozó törvényszegések.
A vallás szabad gyakorlatára vonatkozó törvényszegések.
Az alkotmány által biztositott jogoknak a közhivatalnok általi megtámadásáról.”
A németországi büntetőtörvénykönyv csupán az állampolgári jogok gyakorlatára vonatkozó jogok elleni büntetteknek és vétségeknek jelöl ki helyet a közbüntettek között, mindazonáltal a jelen törvényjavaslat IX. és X. fejezeteiben meghatározott cselekményeknek, a választási jog megsértésével egy osztályba sorozása, ugyanazon eszme következetes kifejtésének mutatkozik, melyet maga a németországi büntetőtörvénykönyv is helyesnek ismert el.
A theoriának egyik folytonos követelménye, hogy a csalárd vagy vétkes gondatlanságból származó bukás a közveszélyü bűntettek és vétségek közé soroztassék. Ezen követelés azzal indokoltatik, hogy a bukás káros hatása tulterjed az általa közvetlenül érintett hitelezők körén s maguk a hitelezők hitelének megrenditése által, az ezekkel üzleti összeköttetésben levő határozatlan számu személyek vagyoni állapotát is megrenditi. Ez kétségtelen, de e jelenség, e következmény a vagyon ellen irányzott minden büntettnél előfordulhat; miért is a theoria ezen követelménye nem nyert hatályt a törvénykönyvekben.
A jelen törvényjavaslat, követve a legtöbb büntetőtörvény példáját, a csalárd, ugy mint a vétkes bukást a vagyon elleni büntettek közé, - közvetlenül a csalás és hamisitások után sorozta.
A hamisitás, ha az osztályozás indokául nem a büntett elkövetésének módja, hanem a czél vétetik, mely a hamisitvány által elérni szándékoztatik, azon soknemü czélok szerint, melyekre a hamisitás irányozva lehet, sőt maga a hamisitott tárgy misége és minősége szerint is, többnemü büntetendő cselekmények sorozata alá foglalható. Ha csupán az okirat, vagy a mi tágabb értelmü, az okmányhamisitás vétetik szemügyre: például az anyakönyv meghamisitása által, rendszerint a családi állás ellen követtetik el büntett; mig a közokirat meghamisitása által, első rendben az állam intézményeiben helyezett hitel támadtatik meg. Rendszeresség szempontjából tehát, a hamisitás mint eszköz, mint módozat által elkövetett büntettek, tárgyaik szerint volnának elkülönitendők.
A törvényjavaslat kivéve a pénzhamisitást s a választási jog kijátszását tárgyazó hamisitásokat, a többieknél, a büntetendő cselekmény elkövetésének módját vette a cselekmény osztályozásának alapjául: nagyon természetes, hogy az ebből származható veszélyek ellen szem előtt tartotta az eszményi bünhalmazatra nézve megállapitott szabályt. (94. §)
Ezen beosztást gyakorlati érvek ajánlották; sőt az ellenkező irányban tett kisérlet nem lehetett volna ment az ujitás kezdeményezésének veszélyeitől.
Ezen irányból származott az is, hogy a bélyeghamisitás, akár az állami bélyegekre vagy jegyekre, akár a termelők, gyárosok vagy kereskedők bélyegeire vonatkozólag követtetett el, egy fejezetbe, a XXXIV. fejezete foglaltatott s nem elkülönitve az egyik rész a pénzhamisitás után, a másik pedig, mint a magánokmány hamisitásának egyik neme, az okirathamisitásról szóló fejezetbe, vagy külön fejezetbe. A gyakorlati férfi igen valószinüleg szivesebben veszi ezen felosztást, mely szerint a pénz- és ehez hasonló értékpapirok, valamint a szavazati jegyek s. a. t. meghamisitásán kivül, a hamisitás egyéb esetei, megszakitlan folytonosságban következő két fejezetbe foglaltattak.
A törvényjavaslat az 1843-ik évi javaslat nyomán, az ügyvédi visszaéléseket, a mennyiben azok nem képeznek csupán fegyelmi vétséget, szintén külön fejezetben tárgyalja. Hogy a XLIII. fejezetben meghatározott cselekmények sulya, az egyszerü disciplinaris vétségeket fölülmulja, az alig fog kétségbe vonatni; de ez esetben a büntetőtörvények sulya alá eső ilynemü visszaéléseknek, a hivatali büntettek utáni sorozása, e kétnemü cselekmények rokonsága által teljesen indokoltnak látszik.
A beosztás mindig és mindenütt kiváló tárgya volt a vitáknak s bármily rendszer követtessék, mindenik mellett marad az ellenvetésre elegendő anyag; mert a cselekmények változatos sokasága és különböző alakjai, több büntető cselekménynek több büngtető szempont alá eső természete, mindenkor tárgyául szolgálandnak a különböző systemák élességei és a következetesség utáni törekvések kisérleteire. A jelen törvényjavaslat megállapitásánál a büntettek és vétségek osztályozására és beosztására nézve, a cselekmények rokonságának irányadó tekintetén fölül, kiválólag a gyakorlati czélszerüség tartott szem előtt. Sikerült-e ezt elérni? azt a törvényhozás bölcsesége s az élet állapitandja meg.
A büntetőtörvénykönyv legfontosabb s horderejében legmesszebb ható része: a büntetési rendszer; ide értve nemcsak a büntetések nemeit, azok átváltoztathatóságát, ennek föltételeit s határait, vagy pedig az átváltozhatlanságot, hanem az egyes büntetendő cselekményekre megállapitott büntetéseket is, mind minőségük, mind mennyiségük tekintetében, kiterjedvén azok sulyositására és enyhitésére is. Ha hibás a büntetési rendszer, ha a büntetések nemei és mértéke nem felelnek meg az igazságnak, vagy ha azok meghatározásánál nem uralkodott a czélok és az eszközök, valamint a létező viszonyok tiszta felismerése s nem ez gyakorolta a döntő befolyást: ez egymagában elég, a büntetőtörvénykönyv hatásában helyezett bizalom teljes meghiusitására. Ez esetben a várt hasznos eredmények helyett okvetlenül a legártalmasabb következményeknek kell beállani.
Mindenik büntetésnek, hogy az czélját elérje, igazságos arányban kell állania a cselekménynyel, a mely miatt alkalmaztatik s midőn a törvényhozó ez iránt határoz, legalább átalánosságban, a mennyire lehet, számba kell vennie a büntetendő egyének külön individualitásait s az ezekre, a bünhödésen kivül, a büntetés s annak mikénti végrehajtása által gyakorolni óhajtott hatást. Számba kell venni ezen kivül a nép érzületét és szellemét is. A büntetés, mely a nép igazságérzetétsérti, mely azt eszközli, hogy a nép érzületében a büntett iránti ellenszenv, a büntettes iránti szánalom érzete által váltassék fel, mely mértéktelenül s ugy szólván vakon sujt: az ily büntetés okvetlenül hatását téveszti és megszünik hasznos lenni, mert gyülöletessé válik.
De másrészről szem előtt tartandó az is: hogy az aránytalanul enyhe büntetések által a büntett mintegy felbátorittatik és szabadalmat nyer. Az államhatalmat, midőn ez a gonoszok megbüntetésével, a társadalom erkölcsi érdekeinek oltalmazásában jár el, ép oly kevéssé szabad erélyétől megfosztani, mint cselekvését a büntetések jelentéktelensége és gyöngesége által hatálytalanná tenni. A humanismus jogos szempontot képez a büntetések megállapitásánál és alkalmazásánál; de a bölcs törvényhozás ezen irány követésében is megtartja a kellő mértéket s a humanitás utáni törekvésében nem fogja megzsibbasztani a büntető erőt. Az ily eljárás nem is birna a humanitá magasztos jellemével; mert az emberiség legfenségesebb intézményét tenné ki a folytonos megtámadtatás veszélyének, - azt ugyan is, a melyben az emberiség czéljai valósittatnak meg; továbbá a társadalom ellenségei iránti tulzott és izgazságtalan kiméletből, a jó polgárok biztonságának oltalmát gyöngitené.
Mindezen tekintetet figyelembe kellett venni a törvényjavaslat büntetési rendszerének megállapitásánál; s ennélfogva a büntetőtörvénykönyv hatásának egyik leglényegesebb föltételéül kellett elfogadni azt, hogy a javaslatba hozandó büntetési rendszer s annak keresztülvitele megfeleljen a humanismus követelményeinek a nélkül, hogy az igazság s az ez által követelt kellő szigor figyelmen kivül hagyassék.
E két szempont volt vezér-elve és iránya az 1843-ik évi törvényjavaslat büntetési rendszerének is; s ha a jelen törvényjavaslat a büntetések nemeit, azok végrehajtási módozatait illetőleg részben eltér az előbbi javaslattól, ez kizárólag a tudósok és a gyakorlati férfiak által azóta is szakadatlanul folytatott munkásság folytán eredményezett felismerésnek tulajdonitandó, mely a czél és az eszközök, a kitüzött feladat és annak legsikeresebb elérhetési módozatai tekintetében, ma világosabb tájékozást nyujt, mint 30 évvel ezelőtt. Mindazonáltal vannak változatlan tételei a büntetési rendszernek, melyek egyszer kifejezve, az igazság és a helyesség megdönthetetlen erejével birnak; melyek igazak és helyesek máshol, ugy mint nálunk; melyek már 1843-ban is ismertek voltak, s melyektől eltérni ma sem lehet. A fenn kiemelt két szempont, melyet már az 1843-ik törvényjavaslat büntetési rendszere is főelvül tüzött: a humanismus és az igazságos szigor azon változhatlan tételek közé tartoznak. E két alaptételre nézve csak a mikénti érvényesités kérdésénél lehet a helyzet és viszonyok szerint eltérni: de maga a szabály, mint alaptétele és kiindulási pontja mindenik helyes büntetési rendszernek, mindenütt szükségszerüleg szabályozza a megállapitást.
A humanismust illetőleg a jelen törvényjavaslat, viszonyitva az 1843-kihoz: több tekintetben enyhébbnek tünik fel.
Már azon tény, hogy az időtartamhoz kötött szabadságbüntetés leghosszabb tartama amott 24 év, itt csak 15 év, nagy befolyással van a büntetési tételekre és 9 évvel szállitja le a szabadságbüntetést mindazon esetekben, melyekben a határozott tartamu szabadságvesztésbüntetés legmagasabb foka alkalmazandó. Azon további tény, hogy az 1843-iki törvényjavaslat a rabságnak egész tartamára a magánelzárást állapitja meg, sokkal enyhébbnek igazolja a jelen törvényjavaslat büntetéseit, minthogy ennek a 31. és 39. § szerint egy évnél tovább tartó magánelzáratás nincs megengedve; sőt az államfogházra itéltek, tehát a politikai büntettel vagy vétséggel terheltek, a 36. § szerint egyátalán kivétetnek a magánelzárás alul.
A fokozatossági rendszer, melyen a börtönrendszer alapul a a közvetitő intézettel s a föltételes szabadságra bocsátással, szintén a jól értett humanismusnak és egyszersmind a javitás szempontjának alapos tapasztalatokból keletkezett követelményeit juttatja érvényre s az időközben felmerült sokféle egészségtelen, az egész társadalomra ártalmas vegyitékektől megtisztitott javitási törekvés ujabb és helyesnek bizonyult stadiumát jelzi.
A humanismus, mely a javitási szemponttól nem választható el, érvényesül a 42-ik § azon intézkedésében, hogy a fogházra vagy elzárásra itélt 20 éven aluli egyének, fogságukat dologházban tölthetik. Az ide vonatkozó mindezen intézkedések a büntetési rendszernek alapgondolatából származó folyományok, melyeken a jól felfogott humanismus jellemvonásai határozottan felismerhetők.
De nem ritkák azon esetek sem, melyekben a büntetési tétel enyhébb a jelen törvényjavaslatban, mint az 1843-ik éviben.
A büntetési tételekről és azoknak más országok büntetőtörvényeivel, valamint az 1843-ik évi törvényjavaslatnak, ugyanazon büntettre vagy vétségre megállapitott büntetési tételeivel való összehasonlitásáról tüzetesebben csak a részletes indokolásban leend szó. Ez alkalommal csak az jegyeztetik meg, hogy mig a humanismus iránti tekintet éber figyelem tárgyát képezte: ugy másrészről a különnemü szabadságbüntetésekben, azok legkisebb, ugymint legnagyobb mértékének a törvény általi meghatározásában vagyis a viszonylag határozott rendszer követésében, végre a közvetitő intézetbe szállitás és a föltételes szabadságra bocsátás föltételeiben, valamint az ezen kedvezmények elvonhatásában: megtalálhatók az igazságos retributionak a kellő szigort követelő elemei is.
A helyes büntető rendszer csakis sokféle tényezőnek felismeréséből s mindegyik tényező természetének és hatása föltételeinek átértéséből és helyes alkalmazásából származhatván: mindenekelőtt a megállapittatni javasolt büntetési nemek megbirálása, illetőleg az azok javaslatba hozatalánál irányadó indokok előterjesztése válik szükségessé. Ezek között a legkiválóbb érdeket költi fel a halálbüntetés fenntartása avagy eltörlése.
A) Halálbüntetés.
Igazságos neme-e a büntetésnek a halálbüntetés?
Szükséges-e ezen büntetés?
E két kérdésben foglalható egybe, a tárgy fontosságának megfelelő azon nagyszerü küzdelem, mely egy század óta foglalkoztatja a bölcsészeket, a theologusokat, az államférfiakat s a jogászokat, s mely mai napig sem lévén befejezve, megujul mindannyiszor, valahányszor vagy uj törvénykönyv létrehozatalánál a törvényhozásnak állást kell foglalnia e kérdésekkel szemközt, vagy egy tényleges eset, vagy egy nyilvánosságra bocsátott vélemény, vagy valamely törvényhozó testületben tett inditvány alkalmul szolgál a küzdelem ujabb felvételére.
Az 1843-ik évi magyar törvényjavaslat mellőzte a halálbüntetést. A tárgy nagy élénkséggel, alapossággal, nagy tudománynyal és a szónoki tehetség legfényesebb manifestatioival vitattatott az országgyülésen. E viták nagyszerüsége messze tulszárnyalta hazánk határait s hazánkra irányozta Europa legkiválóbb tudósainak figyelmét. A belgiumi büntetőtörvénykönyv készitésére kiküldött bizottság kitüntetéssel emlékezik meg az ottani igazságügyministerhez 1849-ik évben intézett s ez által a törvényhozás elé juttatott előterjesztésében, Magyarországnak e nevezetes országgyülési vitáiról, s azokban részt vett jeles férfiairól.
„Azon országok között, - mondá a jelentés - a melyekben a halálbüntetés eltörlésének kérdése tárgyaltatott, Magyarország különösen megérdemli a criminalista és a törvényhozó figyelmét.”
A kérdés lényegére nézve azonban nem jutott a belga bizottság azon megállapodásra, mint a magyar országgyülés s rendkivüli gonddal és nagy tudománynyal készitett jelentésében a halálbüntetés kérdésének, a mivelt világ minden országában létező állását és történetét kifejtvén, saját véleményét, következő sorokban foglalja össze:
„Ha a polgárosodás haladásával igen ritkák lesznek a gyilkosságok, a közvélemény nem lesz késedelmes Belgiumban sem a halálbüntetés eltörlése iránti nyilatkozatának kifejezésében, a mint ezt kifejezte Toscanában; és ez esetben sietni fog a törvényhozás, hogy a rettentő büntetést kitörölje büntetőtörvénykönyvünkből.”
„Ha mi tehát védelmezzük a halálbüntetést, ez nem azt jelenti, mintha mi annak végleges és föltétlen fenntartását kivánnók. Mi reméljük, hogy hosszabb késedelem nélkül el fog érkezni a nap, melyen a társadalmi rend minden veszélye nélkül eltünhetik e büntetés törvényeinkből; de mi azt hiszszük, hogy a halálbüntetés csak fokozatosan töröltethetik el; s hogy a fokozatnak a személyek elleni legsulyosabb büntettekre alkalmazásával kell kezdetnie, és hogy e büntetés teljes és közvetlen eltörlése nem volna összeegyeztethető a köz-, valamint a magánbiztonsággal?”
A legnagyobb figyelmet érdemlő jelentés, a halálbüntetésnek a belga törvényhozás általi fenntartását, mindazonáltal annak megszoritását eredményezte.
Nincs helyesebb indoka valamely törvény intézkedésének, mint azon intézkedés szüksége. A belga commissió nem bocsátkozott a halálbüntetés jogosságának elméleti discussiójába; ez egyébiránt nem is azon mód, a melyen megállapodásra jusson a közszellem s a törvényhozás. A nevezett bizottság a gyakorlati térre állt, és ezen büntetési nem szükségét vette birálat alá. Hogy ez iránt biztos tájékozást szerezzen, nem szoritkozott csupán saját hazája viszonyai által nyujtott adatokra, hanem felhasználta a Belgiummal egyenlő erkölcsi és polgárosodási fokon levő többi nemzetek ide vonatkozó tapasztalatait és intézkedéseit is.
A belga bizottság által követett mód követtetett a halálbüntetésre nézve, a jelen törvényjavaslat megállapitása körül is.
Jogos-e a halálbüntetés?
Könyvtár állitható össze azon munkákból, melyek annak jogosságát vagy jogtalanságát,a biblia, jogbölcsészet, erkölcstan, vagy a büntetés kellékei szempontjából tárgyalják.
Szükséges-e ezen büntetés?
Ha nem merte Belgium, nem merte Németország, Olaszország, Francziaország megszüntetni a halálbüntetést? ha - a mi több - az visszaállittatott több országban, a hol előtt már eltöröltetett: akkor tekintve Magyarország közbiztonsági viszonyait, nem lehet mondani, hogy ezen büntetés, melyre csaknem mindenütt szükség van, Magyarországon szükségtelen. A rögtönbiróságok, melyek egymást váltják fel, az alig megszüntetett kir. biztossági intézmény nagyon éles és nagyon szomoru ellentétben illustrálnák a halálbüntetést eltörlő törvényjavaslatot, szemközt a tényleges állapottal, melynek pedig harmoniában kell állania a törvénynyel, ha ettől az váratik hogy jótékonyan hasson.
Az igazságügyminister hasznos szolgálatot vél tenni, ha a belga commissió által összeállitott, a halálbüntetésre vonatkozó adatgyüjteményt, indok gyanánt függelékül ide csatolja.
I. Függelék.
Az ügy állása mai napig igen kevéssé változott:
Megszüntettetett a halálbüntetés, és ismét visszaállittatott:
1. Szászorságban az 1868-ik évi büntetőtörvénykönyv által, ismét visszaállittatott 1870-ik évben, az észak-németországi büntetőtörvénykönyv által.
2. Toscanában az 1859. évi törvény által, visszaállittatott 1866-ban az olaszországi büntetőtörvénykönyv által.
Megszüntettetett és nincs hatályban:
1. Portugáliában az 1867-ik évi büntetőtörvénykönyv által.
2. Romániában az 1864-ik évi büntetőtörvénykönyv által.
3. Schweitz néhány cantonjában - legutóbb Zürichben az 1871-ik évben, mindkét Baselban, az 1874-ban hatályba lépett büntetőtörvénykönyvek által.
4. Amerika néhány államában, az egyes államok külön törvényhozása alá tartozó büntettekre nézve.
Az amerikai egyesült államok szövetsége, mint ilyen - a szövetség törvényhozása elé tartozó következő büntettekre, mint a szövetség elleni árulásra s a pirateriára a halálbüntetést alkalmazza.
Figyelemre méltó, hogy New-York államban a halálbüntetés az uj büntetőtörvénykönyv tervezetében is nemcsak fenntartatik, hanem sokkal több esetre rendeltetik alkalmaztatni, mint a mennyiben ez, Anglia kivételével, a müvelt Európa többi államainak büntetőtörvényei szerint alkalmazható. Nevezetesen az árulás „Treason” minden esetére és mindenik bünrészesére halálbüntetést rendel a törvényjavaslat:
37. § Mindenki, a ki árulásban bünösnek itéltetik, ezen büntetteért halált fog szenvedni.
A gyilkosság mindenik esete, ide számitva a párbajt is, ha abból halál származott (246. §) szintén halállal büntettetik.
A halálbüntetés teljes megszüntetése tekintetében, kevés változást mutatnak fel a legutóbbi időkben hatályba lépett törvények; másrészről azonban sokkal kedvezőbb eredmény állapitható meg, azon büntettek száma tekintetében, melyek ezen büntetéssel sujtatnak. Anglia, a német birodalom Belgium, Olaszország mindinkább kevesebb esetre szoriták a büntetés e nemét, ugy hogy ennek korlátozása - a jelenkor törvényhozási irányának kimagasló jellemvonásául tekinthető.
Magyarországot illetőleg, nem ugyan a törvény, de a gyakorlat hozta létre e korlátozást. Az uj birósági szervezet hatályba lépte óta 1873-ik évi októberig a pesti kir. tábla területén létező törvényszékek, valamint a felsőbb biróságok, rendes uton nem állapitottak meg más büntettre halált, mint kizárólag a gyilkosságra.
Az ide vonatkozó statistikai adatok a következő tényállást mutatják ki:
| Sor- | Törvényszék | Halálos | Büntettek | Hányat hagyott helyben | Hányat változtatott meg | Hányat hozott | Hány maradt | ||||
| szám | neve | ítélet száma | megnevezése | a pesti kir. it.-tábla | a l. f. itélő-szék | a pesti kir. it.-tábla | a l. f. itélő-szék | a pesti kir. it.-tábla | a l. f. itélő-szék | felebbe-zés alatt? | |
| 1. | Nagy-Kanizsa | 2 | rokongyilkosság | 0 | 0 | 2 | 2 | 0 | 0 | 0 | |
| 2. | Miskolc | 2 | gyilkosság | 0 | 0 | 2 | 2 | 0 | 0 | 0 | |
| 3. | Esztergom | 1 | gyilkosság | 0 | 0 | 1 | 0 | 0 | 0 | 1 | |
| 4. | Szt.-Gotthárd | 2 | gyilkosság | 0 | 0 | 2 | 1 | 0 | 1 | 1 | |
| 5. | T.-Sz.-Márton | 0 | - | 0 | 0 | 0 | 0 | 1 | 1 | 0 | |
| 6. | Aranyos-Marót | 1 | rablógyilkosság | 1 | 1 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | |
| 7. | Karczag | 2 | hitvesgyilkosság | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 2 | |
| 8. | Pécs | 4 | rablógyilkosság | 0 | 0 | 1 | 1 | 0 | 0 | 3 | |
| 9. | S.-A.-Ujhely | 0 | - | 0 | 0 | 0 | 0 | 1 | 0 | 1 | |
| 10. | Debrecen | 0 | - | 0 | 0 | 0 | 0 | 1 | 0 | 1 | |
| 11. | N.-Becskerek | 2 | orgyilkosság | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 2 | |
| 12. | Nagy-Kikinda | 4 | orgyilkosság férjgyilkosság | 1 | 1 | 3 | 3 | 0 | 0 | 0 | |
| 13. | Ujvidék | 0 | - | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 1 | 0 | |
| 14. | Veszprém | 3 | orgyilkosság | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 3 | |
| 15. | Pest | 1 | gyilkosság | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 1 | |
| 16. | Nagy-Károly | 1 | rablógyilkosság | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | |
| Összesen: | 25 | 2 | 2 | 11 | 9 | 3 | 3 | 15 | |||
E szerint csak is a gyilkosságra mondatott ki a halálbüntetés, és pedig halál-itéletet hoztak:
1. az első folyamodásu törvényszékek 25 esetben
2. a kir. tábla által helybenhagyatott a halálitélet 2 esetben
3. a legfőbb itélőszék által helyben hagyatott az e. f. törvényszék és a kir. tábla által kimondott halálitélet 2 esetben
4. az e. f. törvényszék által megállapitott enyhébb büntetés ellenében halálra itélt a kir. tábla 3 esetben
5. a legfőbb itélőszék helybenhagyta a kir. táblának az e. f. törvényszék ellenében hozott halálitéletét 3 esetben
E szerint a meghatározott idő alatt halálitélet hozatott mindössze 28 esetben.
Ezek közül egy sem esik más büntettre, mint gyilkosságra.
Az 1823-ik évi 10. és 11-ik törvénycikkekben felsorolt számtalan eset közül csak egy van, melyben a törvényszékek gyakorlata a halálbüntetést tettleg alkalmazza.
Kivégeztetés mindazonáltal a rendes per utján hozott, és halálbüntetést megállapitó végérvényes itéletek eseteiben sem történt; mert Ő Felsége mindenik esetben legmagasb kegyelmezési jogánál fogva a halálbüntetést fegyházra változtatta.
A törvényjavaslat a hazai biróságok e gyakorlatát vette alapul. Halálbüntetést csak a 266. §-ban, - „az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság,” - és ezen fölül csak a 127. §-ban „a király elleni gyilkossági kisérlet” esetében rendel alkalmaztatni.
Ha tehát, az eltörlés elvét illetőleg, szükségesnek látszott az 1843-iki javaslattól eltérni, de a halálbüntetéssel büntetendő cselekmények száma tekintetében, a jelen törvényjavslat, az Európában hatályban levő valamennyi büntetőtörvény között - azok kivételével, melyek a büntetés e nemét teljesen eltörülték - a legszorosabb határokat vonja. Ezt az imént meghatározott 2 eseten kivül, melyekre e büntetés rendeltetik, különösen igazolja azon nagy fontosságu körülmény, hogy a jelen törvényjavaslat szerint, ellentétben a német birodalom büntetörvénykönyvével, és ellentétben az austriai birodalmi tanács képviselőházának bizottsága által 1870-ik évben módositott törvényjavaslat 68-ik §-ának határozatával, a halálbüntetés sem képez absolut büntetést; hanem a 90. § második bekezdésének értelmében, az ezen büntetéssel sujtatni rendelt cselekményeknél is, érvényesülhetnek a büntetés nemét megváltoztató enyhitő körülmények. E nagy horderejü intézkedés figyelembe vétele kétségtelenül azon meggyőződésre vezet, hogy e kivételes és borzalmas büntetés tekintetében, a javaslat szorosan megtartotta a föltétlen szükségnek óvatos szigorral vont határait.
B) A szabadságbüntetések.
A második - gyakorlati fontossága által az előbbenit is túlszárnyaló - kérdését a büntetési rendszernek, a szabadságbüntetések képezik. A legfontosabb kérdés ez azért, mert a legtöbb büntetendő cselekmény ezen büntetés valamelyik nemével büntettetik; s mert kiválólag a szabadságbüntetések azok, a melyek által az állam, a bünhödésen kivül a büntetések egyéb czéljait is leginkább megvalósithatja. Azon egyszerü igazság, hogy sulyos büntetéssel, az enyhék enyhe büntetéssel büntetendők, a szabadságbüntetések több nemének megállapitását teszi szükségessé.
A jelen javaslat 20. §-a a szabadságbüntetésnek négy nemét különbözteti meg:
1. a fegyházat,
2. az államfogházat,
3. a börtönt,
4. a fogházat.
Ezek között mintegy kivételes, a többiekkel organicai viszonylatban nem álló büntetési nemet képez az államfogház. A szabadságbüntetés ezen neme, a custodia honesta jellegével bir, s kizárólag az elitélt személyes szabadságának elvonása és érintkezéseinek megszoritása által hajtatik végre. Ezen büntetés főleg az ugynevezett politikai büntettekre és vétségekre állapittatik meg; azonban nem annyira kizárólagos, hogy mindazon büntettek, melyek közönségesen politikaiaknak szoktak neveztetni, csak is ezen büntetéssel lennének büntethetők. Vannak a fejedelemgyilkosságon, és e büntett kisérletén kivül is oly - ugynevezett politikai büntettek, melyeknek alacsony gonoszsága indokolttá teszi, hogy elkövetői a közönséges büntettekre megállapitott szabadságbüntetéssel bünhödjenek. Ilyenek a 125. § 2. és 3. pontjaiban felsorolt merényletek, és ezeknek kisérlete, ilyen a 126. § 3. pontjában meghatározott eset, ha valaki az állam területének idegen uralom alá juttatására czélzó cselekményt merényel, vagy ha valamely felségsértési cselekmény kivitele czéljából, külállammal szövetkezik (140. §). Ide tartoznak a 141. és 142. §-ban felsorolt büntettek az állam fegyveres ereje ellen; s a 144. és 145. §-ban meghatározott ugynevezett diplomatiai büntettek. Ezen osztályba tartozik a lázadás - ha ezzel együtt rablás, gyujtogatás s hasonló büntett követtetett el; ide sorozandó a közhatóság elleni erőszak is (V. fejezet) stb.
Indokoltságát nyeri az államfogház, az ezzel büntettetni rendelt cselekmények sajátszerü természetétől, s azon motivumtól, mely a tettest a cselekvésre birta. Tagadhatatlan, és a gyakori tapasztalás mutatja, hogy a legtöbb esetben nem aljas indokok azok, melyek a politikai büntett elkövetésére vezettek, s hogy a közmeggyőződés is más szempontból tekinti ezen cselekmények elkövetőinek bünösségét, mint a magánszemélyek és a vagyon megtámadóit. Bármily nagy, bármily veszélyes legyen az állam elleni támadás vagy izgatás; bármennyire iparkodjék az állam és annak törvényhozása consolidálni a létező alkotmányt s az államszerkezetet; - bármily nagy és mily számos érdekek kivánják ezeknek erős védelmét: a tapasztalás bizonyitja, hogy a közvélemény még sem hajlandó a politikai elégedetleneket, az államrend megtámadóit, a közönséges büntettesekkel egy sorba sorozni. Ez oka annak, hogy az ujabb büntetőtörvények, csaknem mindenütt - a politikai büntettekre - habár nem is valamennyire, a szabadságbüntetés külön nemét állapitották meg.
A belga büntetőtörvénykönyv ilynemü büntetése: a „detention,” mely a büntettekre megállapitott többi szabadságbüntetésektől abban különbözik, hogy az erre itélt egyén fogsága alatt munkára nem kényszerittethetik.
Ez az értelme a törvény 17-ik §-ának, ellentétben ugyanazon törvénykönyv 15-ik §-ával. A 17-ik § ugyanis igy szól:
„Les condamnés a la détention seront renfermés dans une des forteresses du „royaume, ou dans une maison de reclusion on de correction designée par un arreté royal.”
Nem rendeli tehát e törvény a munkára kényszeritést; mig az ezen szakaszt megelőző szabadságbüntetések, a „travaux forcés” és a „reclusion”, az első, mint már elnevezése mutatja, a második pedig a 15-ik §-ban kifejezett világos rendelkezés folytán, az ezekre itélteknek munkára kényszeritése mellett hajtatnak végre.
A „détention” alkalmazásba jön a politikai büntettek és vétségek, továbbá némely hivatali visszaélések, és a párviadal eseteiben. A törvényjavaslatot készitő bizottság következőleg indokolta ezen - a törvényhozás által is fenntartott büntetést:
„A letartóztatás - détention - a politikai, a közhivatalnokok - s a vallás szolgái által, hivatásuk gyakorlatában elkövetett büntettek büntetésére van rendelve.”
„Nagy különbség választja el a politikai büntetteket a személyek és a vagyon elleni merényletektől; de habár a sértések e különös neme némely változtatását s enyhitését követeli a közönséges büntettekre megállapitott büntetéseknek, ez nem terjedhet annyira, hogy a büntetés kivetkőztessék természetéből, s hogy megzavartassék a büntetések közötti arányos fokozat.”
„Méltányos, és a mi meggyőződésünk szerint igazságos is, hogy a politikai büntettek miatt elitéltek ne zárattassanak be ugyanazon intézetbe, a melyben a többi büntettesek letartóztattatnak, hanem egy külön várba, mely királyi rendelet által lesz megjelölendő. Az általunk kiemelt különbség egyszersmind a bánásmód, s a büntetés végrehajtási módozatainak enyhitését is szükségessé teszi; a politikai büntettek miatt elitéltek nem fognak munkára kényszerittetni, s a királyi rendelet által megállapitandó szabályok enyhithetik azok elkülönitését is.”
„E szerint a politikai büntettek miatt elitéltek kivételes helyzetben részesitendők, s általában véve - helyzetük kedvezőbb lesz a correctionalis büntetésekre elitélteknek helyzeténél is.”
A német birodalmi büntetőtörvénykönyvben is elfogadtatott, illetőleg a porosz büntetőtörvénykönyvből átvétetett a várfogság, s alkalmaztatik különösen a politikai büntettek és vétségek, valamint a párbaj eseteiben.
Az első javaslat indokaiban erre vonatkozólag igen kevés s mindössze csak annyi mondatik, hogy ezen büntetés megállapitásánál az volt a főirány, megadni ezen büntetésnek a „custodia honesta” jellegét; a mi az által éretett el, hogy az illető szakaszban (a törvényjavaslat 13-ik, a törvénykönyv 17-ik §-a) nem vétetett fel egyéb, mint a szabadság elvonása és a fogoly foglalkozása és életmódja fölötti felügyelet.
De habár az első törvényjavaslat indokai igen könnyen hatolnak át a büntetés e nemén s az átvizsgált törvényjavaslat indokaiban is, főleg a fogságbüntetésnek tartama s a becsületbeli következményekre való tekintet képezi a fősulyt, de annál behatóbb, annál terjedelmesebb volt az ezen büntetési-nem körüli vita az északnémet szövetség parlamentjében s a német literaturában.
Voltak a kik azt teljesen mellőztetni akarták; voltak a kik kiterjeszteni, különösen pedig politikai büntettek esetében, a fegyházra itélhetést különböző záradékok által megszoritani törekedtek.
A törvényjavaslat birálói között ellenzék e külön büntetést Meyer és Häberlin; Stenglein pedig azt hozza fel, hogy ő a magánelzárást tekinti a büntetés végrehajtása rendes módjának, s hogy e mellett nincs szükség az ugynevezett custodia honestára, sőt hogy ily büntetés bensőleg sincs indokolva. Merkel legalább megszorittatását kivánta; szerinte „az egyszerü elzárás” csak oly büntettekre nézve igazolható, a melyeknek különös természete világosan és feltünőleg indokolja a tisztességes büntetést (Anstandstrafe). A büntetésnek a büntett, nem a büntettes jelleméhez kell idomulnia, mert ellenkező esetben gyülölt kiváltsággá fajul.”
Fölösleges volna tovább taglalni e vitákat; tény az, hogy az északnémet törvényhozás nem csak elfogadta a már az első törvényjavaslatban inditványozott, s az átdolgozott törvényjavaslatban több uj esetre kiterjesztett ezen kivételes büntetést, hanem ezenfölül még jelentékeny számu esetekre rendelte, illetőleg engedte azt alkalmaztatni; tény továbbá az is, hogy a német birodalmi büntetőtörvénykönyv e tekintetben fölülmulja a belgát is, - a mennyiben ez utóbbi a magánelzárást, habár némi módositás mellett, a détention-nál is alkalmazza, mig a német büntetőtörvénykönyv a várfogságot a magán elzárás teljes kizárásával rendeli végrehajtatni.
A várfogság, mely a jelen törvényjavaslatban meghatározott államfogháznak teljesen megfelel mint kizárólagos büntetési nem, hat esetben van a német büntetőtörvénykönyvben megállapitva: t. i. a 102., 201., 202., 203., 205., 206. § eseteiben; alternative pedig a fegyház-büntetéssel 12 esetben: 81., 83., 85., 86., 88., 89., 94., 96., 98., 100., 105., 106. §; a fogságbüntetéssel pedig a 95., 97., 99., 101., 103., 104. és 107. § eseteiben.
A zürichi büntetőtörvénykönyv is fenntartotta a „custodia honesta”-t, s Benz a törvényjavaslat szövegezője erről azt mondja:
„A fogházbüntetés rendszerint kerületi fogházban hajtatik végre s csak azon azon esetben a börtönben, ha az elitélt már több izben büntettetett fogsággal, vagy egy izben fegyházzal. Ezen büntetés a legenyhébb szabadság-büntetést képezi, mert csak is a szabadság elvonásában áll;”
s továbbá
„az 5 évig tartó fogházbüntetés, csak kivételesen alkalmazandó, politikai és gondatlanságból származott törvényszegések esetében.”
Az előadott indokokból, s a példák alapján fentartotta a jelen törvényjavaslat is az államfogházbüntetést, mely a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekményekre nézve, jelenleg is hatályban van, s az állam elleni törvényszegésekre nézve 1848-ig is gyakorlatban volt. Az alkalmazhatás tekintetében azonban különbség tétetett, a mennyiben - a mint már fenntebb is kiemeltetett - nem valamennyi politikai büntettre javasoltatik alkalmaztatni ezen büntetés. Vannak ugyanis az ugynevezett politikai büntettek között olyanok, melyek az ezeket elkövetőknek lelki romlottságát, már a cselekmény tárgyi minősége által annyira bélyegzik, hogy a politikai rajongás enyhitő szempontja nem képes elmosni rólok a gonoszság jellegét. A ki hazáját elárulja, azt idegen uralom alá akarván juttatni; a ki a haza területét szétszakitani törekszik; a ki az állam individualitását megsemmisiteni igyekszik: az ily egyén, tekintessék bár tette politikainak, s let legyen bár cselekvésének rugonya más, mint a megvesztegetés, a müvelt világ átalános meggyőződése szerint erkölcsileg is alacsony cselekményt követ el, s ennek irányában az egyszerü államfogházbüntetés alkalmazása, a mint büntető szempontból igazságtalan kedvezés, ugy más részről a közerkölcsiség szempontjából is indokolatlan lenne.
Az ilynemü cselekvésekre nem terjeszti ki a törvényjavaslat az államfogházbüntetést; ezek a közönséges büntettekre megállapitott büntetésekkel sujtatnak.
C) A börtönrendszer.
Ismeretes dolog, mily rendkivüli tevékenység uralkodik a mult század vége óta, egész a mai napig, a börtönrendszernek - a büntetés czélja és feladatának megfelelő megállapitása körül, s ismeretesek a rendszerek is, melyek a tudomány és a gyakorlat férfiai által, a leghelyesebb és legczélszerübb rendszer igényeivel, egymással szemközt állittatnak.
Főjellemvonásuk szerint három külön rendszer létez:
1. az elkülönitési rendszer
2. a közös és hallgató rendszer
3. a vegyes rendszer.
Mindhárom rendszernek többnemü árnyalatai vannak, igy az eredeti philadelphiai rendszer szerint, a magánelzárás, mely az elitéltnek teljes elkülönitésével, akként hajtatott végre, hogy az elzárt, fogságának egész tartama alatt senkivel, még az intézet hivatalnokaival, sőt a lelkészszel sem érintkezhetett, s minden munka nélkül, tompa elmerültségben töltötte fogsága éveit, ma még ott is, hol a magán rendszer fennáll, sok tekintetben mérsékelve van, s különösen a munkával való foglalkozás, és az intézet felügyelő személyzetével való érintkezés nemcsak meg van engedve, hanem mindenütt szabály gyanánt rendeltetik.
A közös és hallgató, vagy is az auburni rendszer, mely Coldbathfielden és Alexandriában még tettleg fennáll, más helyeken az osztályozási rendszerbe ment át, és átalában véve az elejénte oly gyorsan elterjedt auburni rendszer, ma már tulhaladott álláspontnak tekinthető.
A vegyes rendszernek is többféle árnyalatai vannak, és ezek között a legnevezetesebb az, mely nem régen Crofton által Irlandban a különböző rendszerek helyes alkotó elemeinek, a letartóztatás különböző részei és időszakai szerinti felosztása, s a czél elérésére helyesen combinált hatásuknak fokozatos kifejtése által hozatott létre, s mely rendszer az 1854-ik évi „irish prisons act” által a parliament megerősitését nyeré meg.
E rendszer Európa több orszkága börtönrendszerének alapeszméjét képezvén: a vegyes fokozati rendszer elnevezése alatt ismertetik.
Helyesen választatott-e a törvényjavaslat megállapitásánál az ajánlatba hozott rendszer? ez igen komoly s nagy jelentőségü kérdést képez. Szükségesnek látszik ez okból, a létező főbb rendszereknek nemcsak alapvonásait, hanem az azok körül szerzett tapasztalásokat is, továbbá a szakférfiak véleményét, habár csak kivonatilag előterjeszteni, mert csakis mindezen felismerési források gondos felhasználása után határozható el öntudatosan azon nagy kérdés, hogy mely börtönrendszerre alapitsa a magyar állam büntetési rendszerét?
a) A magánrendszer.
Az 1843-ik évi törvényjavaslat készitői által a magánrendszer fogadtatott el; és ez természetes is volt, azon átalános vélemény következtében, mely azon időben az egész müvelt világon e rendszerre nézve uralkodott. Még az 1846-ik évi frankfurti congressuson annyira átalános volt a lelkesedés az absolut magánrendszer mellett, hogy azon kérdés is; vajjon a magánelzárás a hosszu idejü fogságnál is alkalmaztassék-e? tetemes szótöbbséggel igenlőleg döntetett el, s ugy szólván az egész congressus a magánrendszer zavartalan dicsőitésében folyt le.
Az 1847-ben Brüsselben tartott congressus is hasonlóan egyhangulag nyilatkozott a philadelphiai rendszer mellett.
Az 1857-ben ismét Frankfurtban tartott congressuson azonban már igen észrevehető volt, hogy a tapasztalatok nagy mérvben gyöngiték a magánrendszer melletti lelkesedést, mert a gyakorlat mindinkább kimutatta, hogy a foglyok javitásának feladata pusztán negativ módon nem oldható meg. Ezen congressuson is a magánrendszer fentartása mellett nyilatkozott ugyan az átalános többség, de a módozatok tekintetében még a rendszer hivei között is nagy eltérések, nagy küzdelmek merültek fel.
A magánrendszer üdvös hatása iránti, egykor oly átalános meggyőződést megingatta az élet s a második frankfurti börtöncongressus volt az utolsó ilynemü gyülekezet, melyen e rendszer hivei többségben voltak; mert már a legközelebbi, az 1868-ban Bernben tartott congressuson a gyakorlati szakférfiak többsége, ha nem is kizárólag az ir, de mindenesetre a progressiv rendszer mellett nyilatkozott.
Az 1872-ik évben Londonban tartott congressusnak az abban képviselt minden nemzet tagjaiból állott végrehajtó bizottsága által készitett, s egyhangulag elfogadott jelentése szintén egész határozottsággal a progressiv rendszer mellett nyilatkozik. Ezen jelentésnek az ügy érdemére vonatkozó része igy hangzik:
„A bizottság - mondja a jelentés - nem tartotta tanácsosnak az osztályokban tárgyalt kérdések fölötti véleményeket szavazás alá bocsátani; mert ily hullámzó gyülekezetben, mely legnagyobb részben felelőséggel nem biró személyekből alakult, a szavazatok csak az adott pillanatban történetesen jelenvoltaknak személyes nézeteit fejezték volna ki. Mindazonáltal a bizottság kezdettől fogva azon volt, hogy jelentésében kifejezést adjon azon nézeteknek, melyek helyeseknek és igazaknak elismertettek, s visszatükrözze a gyülekezet szellemét, nem ugyan az egyes dolgokra, hanem néhány oly vezérelvre nézve, a melyek minden egészséges börtönügynek alapját képezik, s a melyek életet adnak mindenik rendszernek, bárminő legyen is az, föltéve, hogy azon rendszer által a foglyok javitása, s ebből folyólag a büntettek elnyomása czéloztatik érvényesittetni.
Elismerve azon fődolgot, hogy a társadalom védelme a czél, a melyért a büntetőtörvények fennállanak, s melyért a büntettesek irányában követendő bánásmód is meghatároztatik, a bizottság nézete szerint, azon czéllal nemcsak összhangzásban van, de abból szükségképen folyik is a követelmény, miszerint a börtönfegyelem főczélját a foglyok alapos javitásának kell képezni. Hogy pedig e czél elérhető legyen: hathatósb rugonynyá kell tenni a reményt, mint a félelmet, és ez okból a jó viseletért és a szorgalomért járó jutalomnak kilátásba helyezése által fölébreszteni a fogoly kebelében a reményt; álljon bár e jutalom, akár az itélet szerinti fogságidő megröviditésében, akár a munka utáni nyereségben, akár a szabadság megszoritásának fokozatos enyhitésében. A foglyok előrehaladó osztályzása, - a bizottság nézete szerint, minden börtönben foganatositandó.
„A büntettesekkel való bánásmódnál mindazon fegyelmi fenyitékek, a melyek szükségtelen kinnal, vagy megaláztatással járnak, eltörlendők lennének, és a fogság alatt elkövetett vétségek büntetéseinek, a mennyire lehet, a megengedett kényelmek elvonásában valamely kedvezménynek vagy a kiszabadulás czéljából tett előhaladás egy részének érvénytelenitésében kellene inkább állani. A mi a fegyelemnek kellő fenntartását illeti, valóban erkölcsi erőkre és indokokra kellene inkább támaszkodni, és csak a legvégső esetben alkalmazni a physikai erőszakot. Azonban, midőn ezt a bizottság kimondja, semmi esetre sem akar ez által a mértéktelen elnézés mellett szólani, a melyet ép oly ártalmasnak tart, mint a kelleténél nagyobb szigort. Az a helyes elv, mely szerint a fogoly megtanittatik arra, hogy ő a társadalom ellen vétkezvén, ezért bünhödni tartozik, s komoly ellentétek helyzetébe hozatik, a melyből saját erejének megfeszitésével kell kibontakoznia. Arra kellene tehát mindenik börtönrendszer módozatainak irányulniok, hogy a fogoly ezen erőmegfeszitésre szorittassék; mert a fegyelem valósággal soha sem hathat javitólag, ha nem sikerül a fogoly akaratának megnyerése”.
Ez a londoni congressus bizottságának jelentése, s a congressus általános meggyőződésének kifejezése. Szembetünő, hogy a magánrendszer egy szóval sem ajánltatik, mig más részről „a szabadság megszoritásának fokozatos enyhitése”, és „az előrehaladó, a progressiv, osztályozás”, mit a bizottság minden helyes börtönrendszer nélkülözhetlen föltételének állit, az egész szabadságbüntetésnek magánelzárásban töltésével nem egyeztethető össze.
A magánrendszer alapeszméje kétségtelenül helyes. A teljes elkülönités, mely lélektanilag kikerülhetlenné teszi, hogy a tettes önmagába szállva multjának és cselekvésének undok voltát felismerje: az emberi természet és a javulás feltételeinek megfigyeléséből származik. De hibája e rendszernek, hogy csupán szenvedőleges hatást idézvén elő, cselekvő erőre nem ébreszti az akaratot, és ennek tevékenységét sem nem irányozza, sem nem fokozza. Ebből származik a hosszu ideig magánelzárásban tartott egyéneknek szellemi eltompulása, a lélek müködésének az idő aránya szerinti gyöngülése; s ebből következik, hogy a hosszu ideig magánelzárásban tartott egyének szellemileg tehetetlenekké, s a véletlen játékszerévé válnak.
De tagadhatatlan ezen rendszernek ártalmas befolyása a letartóztatottak egészségére is. Wick, a dreibergi fegyház igazgatója ugy nyilatkozik, hogy az egészséges és fiatal fegyenczek is, kiket a magánzárkákból külső munkára bocsátottak, a fogság ideje alatt annyira elgyöngültek, hogy kezdetben a külső munkánál térdük megcsuklott és roszul lettek.
A rendszernek felismert káros hatásai eredményezék azon sokféle korlátozásokat, melyeknek az alá van vetve. A magánrendszer legkövetkezetesebb védői is elismerik azt, hogy a szabadságbüntetést a magánrendszer szerint nem lehet egyaránt végrehajtani. Ennek következtében kivétetnek a magánfogság alul:
1. a szellemileg korlátoltak és a gyönge elméjüek;
2. az érzéki, vagy szervi fogyatkozásban szenvedők, a vakok, vagy rövidlátók, süketek, stb.;
3. a beteges testalkatuak, nyavalyatörésben szenvedők, a szélhüdöttek, vagy oly testi fogyatkozásban szenvedők, mely őket a munkára képtelenekké teszi.
A magánrendszeren tett módositások között a leglényegesebb az, mely a munkát és a foglyok érintkezését a fegyház felügyelő személyzetével rendszeresiti. Ezen érintkezés szükségesnek ismert mérséklése lévén a magánelzárásnak: mindazok kiveendők a magánelzárás alul, a kikkel a fegyházi felügyelő személyzet nyelvük nemtudása miatt nem érintkezhetik. Belgiumban - épen ez okból a magánzárdákba csak azon elitéltek vétetnek fel, a kik testileg és lelkileg tökéletesen egészségesek, és a kik értik azon nyelvet, a melyen a felügyelő személyzet beszélni képes. A kivételek e nagy csoportjai a leghivebben tanusitják, hogy a rendszernek egészségügyi tekintetben ártalmas következményeitől mennyire tartanak annak leghivebb barátjai is.
A munka és a látogatás a fogoly testi és szellemi épségben maradásának lényeges fölételeül ismertetvén fel, a munka által egyéb czélokon kivül, az is elérhetőnek tartatik a rendszer hivei által, hogy a foglyot szórakoztassa és testileg is erősbitse. Ez azonban legtöbbnyire csak gépies munkát képes végezni, mely lelkét nem foglalkoztatja; és igy nem vonja el őt sem a netalán felébredő bünös forralatoktól, sem a lelkiismeret furdalásaitól. Mindkettő ellen rendes butor gyanánt az uj testamentum egy-egy példánya egy ima- és egy énekeskönyv adatik a zárkába. Csakhogy a szerencsétlenek közül hányadik tud olvasni? s hányadiknak van kedve e könyveket kezébe venni? Fenmaradna még a fogoly gyakori látogatása. Ez kötelessége a lelkésznek, a tanitónak, az orvosnak, a munkavezetőnek; kötelessége az igazgatónak s több más hivatalnoknak. Ezeknek kell a fegyenczet oktatni, nevelni, erősiteni, javitani és kedélyét feleleveniteni. Ámde, miként teljesithető ez ott is, a hol meg van hagyva. A bruchsali fegyházban mindenik fegyencz naponként legalább is négyszer volna meglátogatandó. Az ausztriai 1872. april hó 1-én kelt törvény 7. §-a szerint a magánelzárás ideje alatt naponként legalább két látogatásban részesitendő a fegyencz. Mindez igen helyes és szükséges intézkedés; kérdés azonban, hogy mily mérvben foganatosittathatik? Mindenik hivatalnoknak egyéb dolga is van ugy, hogy a legjobb akarat mellett is naponkin legfölebb 6 órát fordithat ily látogatásra, s ezen időből, ha csak 100 fogoly van is az intézetben, egy fogolynál alig tölthet többet 3 percznél! A londoni pentonvillei magánrendszerü fegyház igazgatója egyidőben utasittatott, hogy intézkedjék, miszerint mindenik fogoly naponkint legalább egy órai látogatásban részesittessék; az igazgató késznek nyilatkozott ezen utasitás teljesitésére, ha a kormány e czélra 150 hivatalnokot nevez ki az intézet számára. Hogy a fegyházi hivatalnokok látogatása mennyire elégtelen, kitünik abból is, hogy ujabb időben már az irlandi, s más, nevezetesen az olaszországi s németalföldi magánrendszerü fegyintézetekbe a fegyenczsegélyző és védőegyletek s némely egyházi társulatok tagjai is bebocsáttatnak, hogy a fegyenczeket látogassák, oktassák és szórakoztassák.
A legnagyobb suly fektettetett a magánrendszerre, mint a javitás hatályos tényezőjére, s különösen az erre nézve táplált vélemény volt az, mely e rendszernek annyi hiveket szerzett, s azt aránylag rövid idő alatt Európa sok államában meghonositotta, sőt a negyvenes években, a magyar büntetőtörvényjavaslat elfogadása után, a Komárom megyei, már előbb épitett börtön mintájára, hazánk több megyéjét ily rendszerü fogházak felállitására birta.
A foglyok nem érintkezhetnek egymással; a kölcsönös megrontás lehetősége tehát ki van zárva. Kétségtelen, hogy a rosz hatások távoltartása igen nagy előny, s tagadhatatlan az is: hogy a „hős tettek” elbeszélése, s az ifjabb büntetteseknek iskolázása a gonoszságban nem oly könnyü az elkülönitési rendszer mellett, mint a közös rendszerü börtönökben; mindazonáltal a tapasztalás azt mutatja, hogy még a teljes elkülönités mellett sem sikerült a foglyoknak egymással érintkezését teljesen megakadályozni. A szükség, a kényszer találékonysága a börtönökben gyakran bámulatos jelenségekben mutatkozik, s meghiusitja a felügyelet leggondosabb intézkedéseit. A mi különösen az érintkezést illeti, ez gyakran közvetittetik jelek által; gyakran pedig czédulákat vetnek a foglyok egymásnak; átkopogtatnak a falakon, a padlózaton stb. Tudva van, hogy nehány év előtt a Moabitban két lengyel tartóztattatott le egymás fölötti zárkákban, az egyik a második s a másik a harmadik emeletben; s a két fogoly minden nehézség daczára kopogás által nemcsak folyton érintkezett egymással, hanem ezen módon hosszu időn át sakkot is játszott.
De végre is - habár az elkülönités olyan lehetne, hogy általa a foglyok kölcsönös érintkezése teljesen meggátoltatnék, ez mégis csak negativ eredmény s nem felköltése s fokozása a fogoly lelki tevékenységének s nem irányzás a jónak, a becsületességnek ösvényére.
A hosszu időn át tartó magány megtöri a lelket, de nem ébreszti azt tevékenységre; a rosz indulatok, a bünösztönök nem helyettesittetnek a lélek szabad tevékenységéből származó erényes elhatározások által. A javulás pedig mindaddig, mig ez nem éretik el, nem következhetik be.
A betekintés önmagába, a gonoszságnak felismerése, a rosz cselekedet megbánása: mindez csak első stadiuma a javulásnak; ezt elősegiti, idáig sok esetben elvezet a magánrendszer. De épen abban van hibája, hogy javitó hatása ezen foknál rendszerint megakad s tovább - az erény akarásának erélyes kifejtésére nem képes felemelni a tartós elkülönités alatt kifáradt, elbágyadt lelket. A hosszu idejü magányban elveszti a lélek működő erejét, akaratképességének és tevékenységének rugékonyságát; s ezt maguk a magánrendszer legbuzgóbb hivei is beismerik, félve tekintvén a pillanatra, midőn a fogoly a magánzárkából a szabad életbe kilép. Rőder Károly heidelbergi tanár, az általa kizárólag a javitási elméletre alapitott magánrendszernek a continensen egyik legmakacsabb védője nyiltan bevallja, hogy az esetben, ha azt akarjuk, hogy a magánfogság jó eredménye csakhamar meg ne hiusuljon, minden lehetőt el kell követni, hogy a fogolyra nézve a kiszabadulás ártalmatlanná tétessék; hogy e részben szükséges, miszerint a fogoly a magánelzárás után, mint a lábbadozó beteg, csak lassanként szoktattassék, az addig szigoru merevségben követett gyógykezelés kötelékeinek időnkinti tágitása által a rendes szabad élethez. E szoktatást, ezen utógyógykezelést Rőder és a rendszer más hivei is, a kiszabadultakat segélyező és védő magántársulatokra akarják bizni; de ezeknek fennállása bizonytalan s módjuk sincsen mindig abban,hogy a szabadultakra a szükséges mérvben felügyeljenek; mig másrészről a szabadult fogolytól is függ, ha vajjon kedve van-e magát az ily társulatok, vagy ezek egyes tagjai gyámkodásának alárendelni.
A magánrendszerre vonatkozólag imént előadott észrevételek valódiságát a német birodalmi gyülésnek a bünt. tvk. javaslat fölötti tárgyalásai is igen élénken igazolják. A törvényjavaslatban ugyanis 6 évre tétetett a fegyházra elitéltek magánelzáratásának leghosszabb tartama. Ezzel szemben, némelyek 1 évre, mások 2 évre kivánták azt leszállittatni; a 3 évi tartam, melyben végre a törvényhozás megállapodott, csak hosszu és élénk, de egyszersmind igen tanulságos viták után állapittathatott meg.
Érdekes s a szónok személyes tapasztalatainál fogva nyomatékos Wiggersnek e parlamentben tartott beszéde, mert ezen szónok politikai büntett miatt hosszabb ideig magánelzárásban szenvedvén, előadása a közvetlen tapasztalás erejével birt.
„A müveltebb személy - mondá Wiggers - könnyebben elviseli a magán-fogságot, mert szellemi foglalatossága által a magányhoz van szokva, de ha nem engedtetik meg neki a szellemi foglalatosság, ha gépies munkára fegyelmi fenyiték által kényszerittetik, mint kényszerittetett például Kinkel Gottfried, a német publicista és költő, ki ha kiszabaditása még jókor sikerül, a szellemi halál áldozata lesz; ha más oldalról az, a ki a kemény testi munkához van szokva, arra kárhoztatik, hogy a zárkában folyton ülve, izmos kezeivel szőjjön vagy fonjon: ez a legnagyobb kegyetlenkedés és természetellenes bánásmód”. Tapasztalása szerint állitja Wiggers, hogy mindazok, a kiken a magánelzárás szigoruan foganatosittatik, nem igen sok idő mulva tébolyodottakká lesznek. Az ő zárkája átellenében ült egy fegyencz, a ki gyilkosság miatt életfogytiglani s egy másik, a ki gyujtogatás miatt 10 évi fegyházi büntetésre itéltetett. Mindkettő még legfölebb csak két évet tölthetett a zárkában s már is egészen tébolyodottak voltak. Az intézet igazgatósága elrendelte, hogy zárkáik ajtajai nappal nyitva tartassanak és csak a vas-rostélyos ajtóval legyenek elzárva, a melyen át kinézhetni, hogy embert lássanak, mert különben fejökkel a falnak rohantak volna. Az egyik majd néma fájdalomnak adta magát s rendszerint az ajtónál, fejével a rostélyhoz támaszkodva áldogált, majd ismét őrülési rohamok szállották meg; a másik egész napon át a zsoltárból énekelgetett, egyformán mindig, napkeltétől naplementéig kevés félbenszakitással. Egy harmadik egészen maga volt a legfelső emeleten külön zárva, mert igen nehezen lehetett vele elbánni. Halálra volt egykor itélve s már a vesztőhelyen állott, midőn kegyelmet nyert. A zárkában nappal vidáman énekelgetett s kitünően fuvolázott; de közben-közben önmagát csufolta ki, a mennyiben az ugynevezett hóhértánczot kezdte járni, dalaival tánczát kisérte; és midőn tánczával a vesztőhelyre ért, ekkor ismét megnyilt előtte a borzasztó valóság s orditott, mint az éhező vadállat.
Wiggers a börtönfelügyelőktől is azt hallottta, hogy a hosszu időre elitéltek, beszállittatásuk után rövid idő alatt elmebetegségbe esnek. Wiggersnek nincsen bizalma a fegyházi igazgatóságok statistikai közleményeihez; mert mindenik börtönigazgató bizonyos előszeretettel viseltetik intézete iránt. Azután a magánfogság sem foganatosittathatik a legszigorubb elkülönzés mellett sem akként, hogy a foglyok egymással egyátalában ne érintkezhetnének. A mint beesteledik, az egész épületen át folytonos kopogás hallatszik s a foglyok ugy közlekednek egymással, mintha táviratoznának. Még a legyezőalaku sétaudvarok falain át is társalognak egymással.
A magánelzárás hosszu tartama ellen felhozott érvek ezen büntetésnek az emberre szükségszerüleg gyakorlott hatásából származván, átalánosak; s kisebb vagy nagyobb mérvben, rövidebb vagy hosszabb idő alatt, ugyanazon jelenségek mutatkoztak mindenütt, a hol e büntetési mód behozatott s fognak is mutatkozni, a hol ez jövőre behozatnék. Nem csoda tehát, ha Olaszországban ugyanazon okokkal látjuk megtámadva e rendszert, a melyek a német birodalomban, legalább részben, a tartam röviditésével, a rendszer megváltoztatására vezettek.
Az olasz büntetőtörvénykönyv előkészitésével megbizott kir. bizottság börtönügyi osztálya ugyanis elvből mellőzte a büntetési idő egész tartamára kiterjedő magánfogságot; a bizottság mások osztálya azonban, 6 szavazattal 5 ellen, az ellenkező véleménynek adott tulsulyt. Ezek folytán Pisanelli az összes bizottság elnöke s azelőtti igazságügyminister, a következő nagyfontosságu nyilatkozattal lepte meg a bizottságot, hogy
„mindenki, a ki az ország büntető intézeteinek állapotát ismeri, kénytelen beismerni, hogy még az esetben is, ha az állam el volna határozva, az ezen czélra szükséges roppant nagy költségeket viselni, félszázad nem lenne elegendő idő a szüksége számu büntető intézetek felállitására”.
A bizottság távol volt tagjainak később adott szavazata s de Falco igazságügyministernek nyilatkozata folytán az előbbi határozat kisebbsége változott s azzal ellenben határozattá lett, „hogy a büntetési idő nem egész tartama töltendő magánelzárásban”. Ehhez képest a második bizottság megváltoztatván a törvényjavaslatnak az első bizottság által elkészitett ide vonatkozó intézkedését, az átvizsgált szöveg ekképen formuláztatott:
„Az életfogytig, vagy a határozott ideig tartó fegyházra (reclusione, az előbbi javaslat szerint: ergastolo, a legsulyosabb nemü szabadságbüntetés) elitéltek, azon órákban, melyekben nem dolgoznak, vagy sétára nem bocsáttatnak, a külön rendszabályok szerinti magánzárkákban különittetnek el egymástól.”
A közös munka és együttes séta képezi tehát a rendszert, vagyis a fegyenczek, a napnak legnagyobb részét közösségben töltik, ugy, hogy tulajdonképen csak éjre különittetnek el magánzárkákban.
Ausztriában is nagyon behatólag tárgyaltatott a börtönrendszer kérdése. Az 1863-iki büntetőtörvénykönyv tervezete a közös rendszert, a képviselőháznak 1868-ik évi jelentése és módositásai pedig a magánrendszert vették alapul; az igazságügyministernek a képviselőház módositásai ellenében előterjesztett ujabb módositványa, a magánelzáratás maximumául 4 évet tul nem haladható tartamot állapitott meg, melyhez az alsóháznak 1870-ik évi bizottsága is hozzájárult. Ennek folytán az 1870-ik évi február 21-én a képviselők házához beterjesztett bizottsági javaslatnak 26. §-a ekként szól:
„Wenn im Urtheile auf eine höchstens 4-jährige Freiheitsstrafe erkannt wurde, so soll dieselbe, soweit es die vorhandenen Räumlichkeiten gestatten, in Einzelhaft abgebüsst werden.
Zeitliche Freiheitsstrafen von längerer Dauer können unter der gleichen Voraussetzunk theilweise in Einzelhaft vollstreckt werden, es darf jedoch in diesem Falle die Einzelhaft, auch mit Unterbrechunkg, im Ganzen die Dauer von vier Jahren nicht übersteigen, wenn der Sträfling nincht selbst die fernere Belassung in Einzelhaft begehrt.”
Az elsősort s tapasztalatokon alapuló indokok, a törvényhozások intézkedései, a kormányok és bizottságok véleményei, nem maradhattak befolyás nélkül a jelen törvényjavaslat szerkesztésénél a javaslatba hozandó börtönrendszerre nézve. A törvényjavaslat ez okok alapján mellőzte a szabadságbüntetés egész tartamára kiterjedő magánelzárást; fentartva mindazonáltal e büntetési módot, mint egyik leghatékonyabb elemét és részét az elfogadott és javaslatbahozott szabadságbüntetésnek.
Az egész szabadságbüntetésnek magánelzárásban tölthetése, csupán a 42. § esetében s csakis hat hónapnál nem hosszabb időre terjedt fogházra itélt fiatalkoru vétkesek ellen, javitási szempontból inditványoztatik alkalmaztatni, mely büntetés mindazonáltal ott, hol dologház létez, a fiatal vétkeseknek ily intézetekben foglalkoztatására változtatandó át.
b) A közös rendszer.
A jelen törvényjavaslat megállapitásánál, sem az egyszerü közös rendszer, sem a közös és hallgató rendszer nem tartatott a szabadságbüntetés leczélszerübb módozatának. Az első nálunk mai napig fennáll, de alig akadhatna valaki, a ki ennek mielőbbi megszüntetését ne tartaná szükségesnek. Ez azon rendszer, a melyről Schlatter oly találóan mondja: „hogy a büntettesek casinója„; mely Macaulay szerint nem egyéb, mint a bün- és gonoszság seminariuma, a melybe Rőder-ként az állam iskolába járni kényszeriti fegyenczeit, hol aztán csakhamar a gonoszoknak valódi aristocratiája képződik; nem egyéb az, mint Szemere Bertalan szerint „koporsó, melyben a test megél, a belső erkölcsi ember pedig meghal”
A vegyes és hallgató rendszernek, ha az csupán elméleti szempontból s csakis azon rendelkezések szerint tekintetik, melyek az ezen rendszer szerint szervezett fogházakra nézve megállapitvák, kétségtelenül meg van azon előnye, hogy a magánelzárás veszélyeit kikerüli s mégis, ha kivihető volna, megakadályozná a foglyoknak egymással való érintkezését és az ebből származó veszélyeket. De e rendszer benső ellentétben szenved s azért kivihetetlen. Nincs mód, nincs eszköz, nincs oly szigoru fegyelmi büntetés, mely tartósan és hosszu időn át lehetővé tegye, hogy a társas életre született ember, ha embertársai társaságában van, gondolatát ezekkel ne közölje.
E természetellenes ellentét a rendszer alaptétele és az élet között, ez okozta, hogy a coldbathfieldsi auburnilag szervezett börtönben, ámbár minden 7-ik fogolyra 1 börtönőr esik, mégis évenkint mindenik fogoly 12-18 izben büntettetett. Ha valamely rendszernek ez az eredménye; ha a gyakorlati élet azt bizonyitja, hogy azon alapeszme, a melyen az egész épül, a melytől üdvös hatása, mint legfőbb tényezőtől föltételezve van, nem valósitható meg, akkor bátran el lehet mondani, hogy e rendszer nem felel meg a czélnak.
A ki Comfortinak, az olaszországi „progetto di codice penale” bizottsági tárgyalása alkalmával, az alexandriai fegyintézet viszonyai iránt közlött észrevételeit olvassa s azon rendkivül mesterkélt és szövevényes rendszabályokat figyelembe veszi, melyek ott a foglyok ellenőrzése végett alkalmazásban vannak a végett, nehogy azok észrevétlenül beszélhessenek egymással; s ha mindezek után meggyőződik, hogy ezen apparatussal sem akadályozható meg azok gondolatának egymással való közlése: az bizonyára nem fogja kivánni e kivihetetlen, kinzó és a felügyelőszemélyzet nagyszáma miatt igen drága rendszernek behozatalát.
Francziaországban a hallgatás csupán mint fegyelmi büntetés tartatott fenn s mégis azon 80,588 fegyelmi büntetés közül, mely az összes franczia börtönökben 1857-ben végrehajtatott, 40,754 a beszélgetési tilalom megszegése miatt szabatott ki. Hogy e tilalom tiszta illusio marad ott, hol a foglyok együtt alusznak, vagy tágas munkatermekben gyér felügyelet alatt együtt dolgoznak, az mindinkább felismertetett s ma már nem vonatik kétségbe.
A hallgató rendszernek Magyarországban soha sem voltak nagyobb számu hivei. A közszellem s a nyilvánossági organumok, a börtönügyi literatura, a törvényhozási tárgyalások mai napig nem mutatnak fel oly jelenségeket, a melyekből következtetni lehetne, hogy e rendszer behozatala nálunk czélszerünek tartatnék. Az 1840:V. törvénycikk folytán kiküldött országos választmány 1841-ik évi deczember hó 13-ik napján tartott ülésének jegyzőkönyve szerint, a hallgatórendszer behozatala is szóba hozatott ugyan, de ez főleg azon okból történt, hogy az országos választmány, mind a magán, mind a hallgató rendszerre alapitott börtönrendszert kidolgozva, mindkettőt mutassa be az országgyülésnek; mig némelyek ugyanazon ülésben a kisebb büntettekre a hallgató, a sulyosabbakra a magánrendszert kivánták alkalmaztatni. Az országos választmány többsége azonban mindkét inditványt mellőzte s az országgyülés is hozzájárult a választmány nézetéhez. Az azóta tett alapos tapasztalások után pedig alig valószinü, hogy a hallgató rendszernek hivei Magyarországban szaporodtak volna.
c) A vegyes rendszer.
A vegyes rendszernek szintén több árnyalata van, melyek között, mint fentebb emlittetett, a legnevezetesebb, az ugynevezett fokozati, a progressiv rendszer. E rendszer a magán és a közös rendszer alapelemeiből képeztetik; csakhogy mindkettőt a büntetés külön stadiumaiban felhasználva, a legnagyobb szigortól a teljes szabadság határáig fokozatosan halad, s a két végpont közötti tért, czéltudatosan és a feladatnak megfelelő rendszabályok szigoru és következetes alkalmazásával tölti be.
De maga a progressiv rendszer sem alkalmaztatik egyformán; eltérések e körül is mutatkoznak; a helyi viszonyok, a nép alkata, vérmérséklete, éghajtati tekintetek, e rendszernek keresztülvitelénél is bizonyos eltéréseket tesznek szükségessé: azonban mindenütt, a hol alkalmazásban van: alapját a fegyenczre vonatkozó rendszabályok és a bánásmód szigorának lassu, de következetes enyhitése képezi, mindaddig, mig az büntetése végső stadiumában, a szabad életre előzetesen elkészittetik, s ahhoz ujolag mintegy hozzászoktattatik.
A legtökéletesebb alakja, s a legkövetkezetesebb részletességgel keresztülvitt módozata e rendszernek az ugynevezett ir rendszer.
Ez négy főalkatrészből áll:
1. A magánfogság, mely az életének 18-dik évét már betöltött, de 40-dik évét meg nem haladott sulyosabb büntettesnek legalább 9 hónapig, és legfeljebb 1 évig tartó szigoru magánelzáratása által hajtatik végre. A magánfogság ezen tartama azonban a fogoly jóviselete folytán, egy hóval megrövidittethetik; ellenkező esetben meghosszabbittatik. Az első négy hó alatt az elkülönzés szigorubb, mint később; ez idő alatt a fogoly csak a legszükségesebb táplálékban részesittetik, s hust az egész magánfogság ideje alatt nem kap. Munkára, a büntetés e stadiumában nem szorittatik a fegyencz; mert a munka a magánfogságban levőnek kedvezmény; a büntetés első fokán pedig minden a szigorra levén számitva, a munkálkodás megengedését, mint szenvedéseinek legfőbb enyhitését várja a fegyencz. Általában az ir rendszer elve, a szabad életből a fogságba való átmenetelt rendkivül érezhetővé tenni, hogy az ily büntetés sulya alatt annál hamarább jusson a fegyencz, tette gonoszságának felismerésére, s a javulás iránti hajlama annál inkább kifejlődjék. De azért sem helyeztetik suly a munkára a magánelzárás alatt, hogy a fogoly a vallás- és erkölcsi oktatásokra, valamint a tanitásra annál fogékonyabb legyen, a mi a szigoru bünhödés mellett, főfeladata a büntetés ezen fokozatának. Ezért igen gyakori látogatásban részesittetnek a magánzárkákban levő foglyok az igazgatósági tisztek, de különösen a tanitók, a lelkészek s a paulai Sz.-Vincze szerzetbeliek részéről, s ezek által behatóan, s a fogoly személyes viszonyaira, különösen az általa elkövetett büntett minőségére való tekintettel, oktattatnak.
2. A közös fogság vagyis közös munkarabság, az ir fogságrendszer második fokozata. E stadiumban a foglyok nappal közösen dolgoznak, s csak éjre különittetnek el. A közös fogság alatt, ellentétben az előbbi stadiummal, a munkára helyeztetik a fősuly. A foglyok a nap nagyobb részét a szabadban töltik, éjre pedig a kaszárnyaszerü épületekbe záratnak el, a melyek helyiségeiben egy helyről más helyre áthelyezhető vaspléh lemezekből vagy drótfonatból készült háló-zárkák állitvák fel. A munkák nehezek, hogy a fogoly physikai ereje is fejlesztessék, s az egy órai ebédidő kivételével nyáron reggeli 7 órától este 6 óráig, télen pedig, mig világos van, folytattatnak. A közös fogságban az élelmezés már jobb, mint a magánelzárás alatt.
A közös fogság tartama arányban áll az egész büntetési idővel, mindazonáltal nem az egész időn át foganatosittatik egyformán, hanem négy alfokozatra oszlik.
Az utolsó-vagyis a negyedik osztályba (probations-class) azok soroztatnak, a kik egészségi tekintetekből, vagy teljességgel nem voltak magánelzárás alatt, vagy nem az erre megállapitott időig: valamint azok, a kik a magánfogságban rosz, vagy daczos viseletet tanusitottak. Ez utóbbiak mindazonáltal, ha később kitünő viseletet tanusitnak, hosszabb idő mulva előléptettetnek a harmadik osztályba, a melybe rendszerint azok jutnak, a kik magukat a magánfogság ideje alatt jól viselték.
A harmadik osztályban 2 hótól 6 hóig tartatik a fegyencz a tanusitott viselethez képest. A harmadik osztályból a jóviseletü foglyok a második osztályba léptettetnek elő, a melyben legalább is 6 hónapig, az ezután következő első osztályban pedig egy évig kell maradniok.
Ha a fogoly az első osztályban magát példányszerüleg viselte, ha mind szorgalma, mind magaviselete által maga iránt bizalmat költött, az első osztályból a mintaosztályba léptettetik elő,
Hogy a fogoly viseletéről, hajlamáról és szorgalmáról, a közös fogság egész tartama alatt kellő tudomás szereztessék, az a felügyelő személyzet által folyton ellenőriztetik; még pedig nem csupán külső viselete és engedelmessége tekintetében, hanem a mennyire lehet, érzületének változatai is éber figyelem tárgyát képezik. A remény ébrentartása inkább, mint a félelem képezvén e rendszer eszméjét; gondoskodva van arról is, hogy az előléptetésen fölül s addig is, mig ez megtörténhetik, apróbb jutalmak által serkentessék a fogoly a jó viseletre s ez által gyökeret verjen lelkében a meggyőződés, hogy a leghathatósabb mód az életben mindennemü előny elérésére, a kötelességek pontos teljesitése, a munkásság és a jóviselet.
Ez a behozott jegyrendszer által közvettitetik, a mi már magában szükségessé teszi, hogy az intézeti igazgatóság mindenik fogoly viseletét éber figyelemmel kisérje.
A mint már eddig is kitünik, e rendszer által a monoton elzárás tompa egyformasága helyett élet és változatosság hozatik be a börtönök falai közé; folytonos remény által ébren tartatik a fogoly lelki tevékenysége, fokoztatik a jóra, kilátásba helyeztetik az elismerés, a becsülés és a jutalom; de másrészről a terhesebb osztályokban maradás és a nyert jutalmak elvonása által, a roszviseletüeknek büntetéséről is gondoskodva van.
3. A közvetitő intézet (intermediate prisons) harmadik alkatrészét képezi a rendszernek melybe a hosszabb időre elitélteknek körülbelül 75%-a jut el. Ily intézet van Smithfielden Dublin mellett, melyben az iparüzleti mesterségek folytattatnak, a másik Luskban, Dublintól mintegy négy mértföldnyire, hol a földmivelés és a kertészet üzetik; s a harmadik a corki kikötőben, hol kőmives, ács, kőfaragó és kővágó munkával foglalkoztatnak a foglyok. Ez intézetek egyikében sem tartathatik több, mint 100 fogoly.
Luskban hordozható vas börtönök szolgálnak hálóhelyiségekül a mezei munkások, valamint a felügyelők számára. Ezen intézetekben lehetőleg mellőztetik mindaz, a mi a börtönre emlékeztetne; minélfogva itt már a foglyok nem is járnak rabruhában s a bánásmód is a szabad emberekkel való bánásmódhoz hasonló. A fegyelem ugyan itt is különös szabályok szerint tartatik fenn, mindazonáltal a legnagyobb gond fordittatik arra, hogy a fogoly magát lehetőleg szabadon érezze; a miért is az ezen intézetben levők minden különös felügyelet nélkül dolgoznak és sétálnak. De kiváló gond fordittatik egyszersmind arra is, hogy a foglyok magukat illető szakfoglalatosságukban kellőleg kiképezzék, s hogy gondos, kiválólag gyakorlati irányu oktatás által előkészittessenek a szabad életre. Fegyelmi büntetésnek a közvetitő intézetben nincs helye; mert a kinél egyszerü figyelmeztetés nem elegendő, az visszavitetik a korábbi közös munkafogságba.
Egyik főelőnye ez intézetnek, hogy a foglyok, az igazgatóság közvetitése által gyakori érintkezésbe hozatnak a közönséggel, különösen a munkaadókkal, miáltal bizalom gerjesztetik irányukban a közönségben, s a fogoly szorgalmas és rendes viseletének láttára, több hajlandóság mutatkozik a majdan szabad lábra helyezendő fogolynak felfogadására.
A közvetitő intézet egyszersmind próbául szolgál a fogoly akaraterejének és önuralmának megerősbitésére; mely czélból azok több rendbeli kisértéseknek is kitétetnek; egyesek elküldetnek a környékbe megbizásokkal sőt az intézeten kivül teljesitendő munkákkal is megbizatnak. E közben tudtán kivül ellenőriztetik a fogoly s a nélkül, hogy azt észrevehetné, viselete és cselekvése, sőt beszédje is figyelem tárgyát képezik.
A közvetitő intézetben munkájuk után nagyobb jutalomdijakban is részesittetnek a foglyok, mint az előbbi osztályokban.
4. A föltételes szabadságra bocsátás. Ha a fogoly itéletileg kiszabott büntetési idejének 2/3 vagy 4/5 részét a büntetés idő hosszuságához képest kitöltötte s kitünő viselete folytán a közvetitő intézetbe jutván, magát ott is feddhetlenül viselte s ha ezenfölül biztos kilátás szereztetik, hogy kiszabadulása esetére azonnal szolgálatot nyer, vagy élelméről egyébként gondoskodva van: ezen esetben, büntetésének hátralévő idejére, föltételes szabadságra bocsáttatik, vagy is ticket of leave mellett szabad lábra helyeztetik.
A föltételes szabadság azonban korántsem egyértelmü a büntetés hátralevő idejének elengedésével, sőt ellenkezőleg, még mindig folytatása a büntetésnek, vagyis a legutolsó és legenyhébb stadiuma a szabadságbüntetésnek. Az ekként szabad lábra helyezett ugyan is, személyes szabadságában több irányban van korlátolva, tartózkodási helyét be kell jelentenie a felsőségnek; rendőri felügyelet alatt áll, időszakonként kötelezve van magát jelenteni s viselete és cselekvései tekintetében a kivánt felvilágositásokat adni. A rendőri hatóság és a fegyházi igazgatóság, folytonos élénk összeköttetésben lévén egymással, az utóbbi rendes tudósitásokast nyer a szabad lábra helyezettről, de ez által alkalma is van tanácscsal, utmutatással támogatni, azaz felügyeletét a legnemesebb értelemben gyakorolni. Joga van azonban a főigazgatóságnak, ha az elbocsátott egyén a szabályokat áthágja, ha veszedelmes társaságba lép, vagy ha kihágást követ el: a föltételes szabadságot azonnal megszüntetni; mely jogával az igazgatóság a szükséghez képest élni is szokott.
Az ir rendszerhez legközelebb áll az Angliában fennálló fokozati rendszer. Anglia börtönviszonyai mint átalánosan tudva van, 1853-ik évig igen rosz állapotban voltak. A transportatio, a treadmil, a kinzó és lealacsonyitó módozatok képezték a szabadság-büntetések végrehajtásának rendszerét. A transportatioból fejlődtek ki a tickets of leave; de ezek kellő ellenőrizet és minden rendszer nélkül osztogattatván, rövid idő mulva átalános lett a panasz, hogy Anglia elárasztatik a gyarmatokból hazatérő gyilkosokkal, rablókkal és zsiványokkal, a kik vakmerőséggel folytatják előbbi gonosz tetteiket. Tény az, hogy ezen idő alatt a büntettek száma Angliában igen nagy mérvben szaporodott.
Történtek ugyan már előbb is lépések és intézkedések a börtönrendszer javitása végett; de ezek csupán egyes izolált tények és kisérletek voltak, s egyátalán nem képeztek átható rendszerváltozást. Az 1853-ik évben létrejött „penal servitude act” megállapitotta az Angliában hatályban levő börtönrendszert, mely törvény késöbb 1857-ben és 1864-ben a tapasztalatok szerint részint kiegészittetett, részint pedig módosittatott.
Az angol rendszer különösen a következő pontokban különbözik az irlanditól:
1. Az angol fegyintézetekben nem vitetik oly szigoruan keresztül a magánelzárás, mint Irlandban.
2. Irlandban a közös rabság tartama alatt szigorubban ellenőriztetik a fogoly, és az áthelyezés az egyik osztályból a másikba szintén nagyobb óvatosság mellett eszközöltetik.
3. Angliában nincs közvetitő intézet.
4. A föltételes szabadságrabocsátás körül is az irlandi fegyintézeti főigazgatóság szigorubb óvatossággal jár el.
A mint ebből kitünik, a tulajdonképeni különbség abban áll, hogy Irlandban mielőtt a fogoly föltételesen szabad lábra helyeztetik, a közvetitő itézetben a szabadságra előkészittetik.
Nevezetes, hogy azon alapos és terjedelmes viták alatt, a melyek az 1864-ik évi bill of penal servitude tárgyalása alkalmával különösen a lordok házában felmerültek, az irlandi rendszer helyességét, annak kitünő eredményeit senki sem vonta kétségbe, sőt többek által különösen kiemeltetett a közvetitő intézet jótékonysága, leginkább azért, mert a föltételes szabadságra bocsátás veszélyei ellen ezen intézet nyujt legtöbb garantiát s az elbocsátás ezen intézményre, mint szükséges előföltételre a legtöbb biztossággal alapitható.
Igen tanulságosak a szakértőknek a parlamenti bizottság előtt tett nyilatkozatai, az általuk felhozott tapasztalati adatok s kifejtett érvek. Ezrekre megy a kihallgatottak száma, ugy hogy beható mélység s minden részletre kiterjedő körülményesség és alaposság tekintetében a bizottság munkálatai mi kivánni valót sem hagynak fenn.
Talán épen az összegyüjtött anyagnak roppant nagy halmaza az, a mi a munkálat használatát neheziti.
Nevezetes Organnak az irlandi fegyrendszer körül a legnagyobb érdemekkel biró fáradhatlan tanitónak a bizottság előtt tett azon nyilatkozata, „hogy minden rendszer elvetendő, a mely nem gondoskodik a fogoly szigoru elzárása és teljes szabadsága közötti közvetitő intézetről”.
A fokozati rendszer alkalmaztatik még Schweitz következő cantonjaiban:
Zürichben,
Argauban,
Neufchatelben,
St. Gallenben.
Ezen rendszer főtényező elemeivel találkozunk Ausztriának a szabadságbüntetés végrehajtásáról szóló 1872-ik évben kiadott törvényében, s az ennek alapján a carlaui fegyintézet számára kiadott rendeletben, mely rendelet szerint, legalább is 8 havi magánfogság kiállása után a közös fogság három fokozatán kell a fegyencznek kiszabadulásáig keresztülhatolni. A fokozatok azonban egymástól leginkább csak a kedvezmények mérvére nézve különböznek. A magasabb fokozatba csak azon fegyencz léptethetik elő, a ki az utóbbi hat hó alatt nem fenyittetett.
Hasonló rendszer léptettetett életbe Ausztriának steini fegyházában is 1873. julius hó 1-sejével.
A föltételes szabadságra bocsátás, mely az ausztriai büntetőtörvényjavaslat szövegébe bevétetett, s a kormány és a képviselőkházának bizottsága által szintén elfogadtatott: az 1872-ik évi törvénybe, mint csak is a büntetőtörvénykönyv végleges megállapitásáig érvényes ideiglenes szabályba nem vétetett fel.
A progressiv rendszeren alapul a szabadságbüntetés végrehajtása az egész német birodalomban is; mert a büntetőtörvénykönyv 22. §-a szerint, a magánelzárás a fogoly beleegyezésén kivül, 3 évnél hosszabb időre nem terjeszthető ki, és a 23. § szerint a hosszabb időtartamu fegyház vagy börtönbüntetésre itéltek a 24. §-ban meghatározott föltételek alatt ideiglenesen elbocsáthatók.
A magánelzárási idő eltelte után tehát következik a közös munka, mint külön osztálya a büntetésnek, s a büntetés három negyedrészének kiállása után a föltételes szabadságra bocsátás engedélyeztetik. Egyez ezen rendszer az irlandival annyiban is, hogy az ideiglenesen elbocsátott a törvény 24. és 25. §-ai szerint több rendü korlátozásoknak van alávetve, s az elbocsátási engedély egyszerüen vissza is vonathatik.
Aránylag igen rövid idő alatt tehát, mint a fentebb kiemelt példák is mutatják, rendkivüli kiterjedést nyert ezen rendszer, a mely eredmény csak is azon benső igazságnak tulajdonitható, melyen az és annak mindenik alkatrésze épül, valamint azon tapasztalatoknak, melyek azon országokban szereztettek, a melyek ezen rendszer szerint alakitották át a szabadságbüntetések végrehajtásának módozatait.
Ezen rendszerről mondá az angol kormány képviselője a londoni congressuson, hogy behozatala óta a visszaesők s igy a büntettek száma nagy mérvben apadt s hogy üdvös hatásának áldásos kifejtése alaposan remélhető.
A londoni congressus bizottságának fentebb kivonatilag közölt jelentésében foglalt azon határozott tétel, „hogy a foglyok előrehaladó (fokozatos, progressiv) osztályozása minden börtönben foganatositandó”, azon tartózkodás daczára is, melyet a bizottság az egyes redszerek tekintetében szabályul tüzött maga elé, világosan a progressiv rendszert jelöli meg, mint olyat, a melynek alapeszméje minden helyes börtönrendszer föltételét képezi.
Több országról tudatik, hogy börtönrendszerének a progressiv rendszernek megfelelő átváltoztatásán müködik, s hogy ezen czél komoly tanulmányok és tapasztalati adatok gyüjtésének tárgyává tétetett. Ezen országok közé tartozik Oroszország és Holland, s különösen ez utóbbira nézve, a tévedés veszélye nélkül lehet állitani, hogy ott a progressiv rendszer hivei a döntő körökben már is tulsulylyal birnak.
A jelen törvényjavaslat e rendszert fogadta el a jövő börtönrendszeréül s azok után, a mik fentebb felhozattak és kiemeltettek, alig forog fenn szükség ezen választásnak bővebb igazolására.
A progressiv rendszer sulyosan érezteti az állam büntető jogát és hatalmát, de hozzászoktatja egyszersmind a letartóztatottat ahoz, hogy szenvedések és nélkülözések között küzdjön ki minden enyhülést, minden előnyt s midőn ezt eszközli, szoros összefüggésben a rendszer alapelveivel, a bünös javulásának foka szerint lassan és nagy óvatossággal, különböző fokok felállitása mellett enyhiti a bánásmódot mindaddig, mig a javultat büntetésének utolsó idején csaknem teljesen a szabad emberekkel egyenlő bánásmódban részesitvén, őt a szabadságra előkésziti.
Azon rendszer czélszerüsége fölött, mely a fogoly erkölcsi és physicai erejének folytonos megfeszitését eredményezi, kétely nem foroghat fenn; a mely rendszer ezt nemcsak irott szabálynak, különböző alakban kiadott rendelkezésekben foglalt utasitásoknak tekinti, hanem tettleg eszközli is, az okvetlenül jótékonyan hat, annak okvetlenül fölényt kell tulajdonitani a többi rendszerek fölött.
A vallás, tanitás, munka és a fegyelem a fokozati rendszer szerinti fogság valamennyi stadiumán keresztül, szünetlenül gyakorolják javitó, nemesitő és serkentő hatásukat s combinatióban a szabályozott egyéb intézkedésekkel, a kedvező eredmények elérését a lehetőségig előmozditják.
A fennebb kiemelteken fölül, különösen hazánk népviszonyai és a börtönök lakóinak tekintetéből, még azért is hozatik ajánlatba e rendszer és pedig a közvetitő intézettel együtt, mert üdvös hatását épen a földmives osztályra nézve, a mely pedig a büntettesek legnagyobb contingensét képezi, a legalaposabban lehet reményleni.
A közvetitő intézetekben ugyanis a mezei gazdaság lenne folytatandó; ez a nép szokott foglalkozása lévén, az intézet, a földmives foglyoknak gyakorlati gazdászati tanintézetévé válnék, s azok az itt szerzett ismereteket egész életökön át haszonnal és sikerrel értékesithetnék. A mechanicai mesterség megtanulásától nem várhatjuk ez eredményt. Ezen foglalkozás nem egyez meg a földmivelő néposztály hajlamaival; arra a fegyencz csak a börtön fegyelme által kényszerithető és igy elhagyja azt azonnal, mihelyt kiszabadulván, akaratának szabad urává válik. Ez által a mesterség megtanulására forditott idő s a betanitás fáradsága teljesen haszontalanul elveszettnek tekintendők s a mi több, a fogoly nem nyeri azon tudatot, hogy az állam az ő hasznára forditotta az időt, a meddig fogsága tartott.
Ez ellenkezőleg áll a mezei munkában, a mezei gazdálkodásban való oktatás esetében. Ezt kiszabadulása után is folytatja az illető, erre természeti hajlammal bir, ebben nőtt fel, ezt szivesen gyakorolja, az e körül szerzett ismereteit tehát kiszabadulása után saját hasznára fordithatja és a munkakedvet a fegyintézetben megkapván, annak hasznáról meggyőződve lévén, midőn e foglalkozást nagyobb sikerrel folytatja, mint mások, a kik a szükséges ismereteket nem szerezték meg, bizonyos hálaérzettel emlékezik vissza azokra, a kik ebben utmutatói, tanitói és javának előmozditói voltak.
Egy vagy két közvetitő intézetet lehetne felállitani nagyobb városok mellett azon fegyenczek számára, a kik nem tartoznak a földmives osztályhoz: ezekre nézve természetesen épen a mechanikaimesterségben való kiképzés által fokoztatnának a rendszer előnyei.
Ezek azon előnyök, melyeknek elérését a fokozati rendszer behozatalától több valószinüséggel lehet reményleni, mint bármily más rendszer elfogadása esetében. Illusiokat mindazonáltal e tekintetben sem szabad táplálni. A javitás szükségszerü feladata a büntetési rendszernek; de más részről kétségtelen: hogy a büntetés valamennyi feladatai között épen ennek elérése a legbizonytalanabb. Több valószinüségi okok harczolnak egyik, mint a másik rendszer mellett; a tényleg bekövetkezett eredmények inkább látszanak igazolni ezt, mint amazt; de végre is, hogy az elért jó eredmények kizárólag a rendszer helyességének, vagy más, talán csak esetleges körülmények, talán csakis vagy főleg egy rendkivül kitünő igazgatónak tulajdonithatók, ezt csak a hosszu gyakorlat mutatja meg teljesen és kétségbevonhatlanul.
A progressiv rendszer előnyei, ha mindaz bekövetkezik, a mit ettől joggal lehet reméleni, csak bizonyos arányban s csak hosszabb idő elteltével lesznek érezhetők. Már maga azon körülmény, hogy valószinüleg hosszabb idő fog eltelni, mig börtöneink az uj rendszer követelményei szerint lesznek átalakitva, legalább a legközelebbi jövőt illetőleg, a remények tulságos felcsigázása ellen és azok mérséklésére int. Bármely rendszer fogadtassék el, annak keresztülvitele hosszabb időt igényel; s ez ugy volt s igy van más országokban is. Poroszország közel egy százada már, hogy börtönei átalakitásán dolgozik s abbeli munkája még korán sincs befejezve. Erre nem elég magában a szükségelt pénznek bármily bőkezű felajánlása; az intézetek felépitéséhez és felszereléséhez idő és pedig sok idő kivántatik; de szükséges időt kell engedni a kormánynak, hogy az intézetek vezetésével megbizandó egyéneket kiképeztesse, hogy azoknak képességéről, hajlamairól, buzgalmáról és ügyszeretetéről egyik vagy másik alsóbb állomásra alkalmaztatásuk által magának meggyőződést szerezzen. Minden rendszer meghiusul, minden költség, minden fáradtság haszontalanná válik, ha a kivitel értelmetlen, vagy hanyag, vagy erkölcstelen emberekre bizatik. A mint igaz az, hogy jó börtönrendszerre forditott pénzen az állam polgárai önnön biztonságukat vásárolják meg, ugy másrészről bizonyos az is, hogy ez csak azon föltétel alatt érhető el, ha a rendszer helyes és az azt kezelő közegek kitünők. Az uj rendszer szerinti intézetek tehát csak fokonkint a szükséges pénz és az alkalmas közegek aránya szerint lesznek felállitandók; mely idő alatt bőrtöneink rendszerén lényeges átalakitásokat nem tehetnénk.
Mindazonáltal feladata lesz a kormánynak, ezen idő alatt is a lehetőségig segiteni a legkirivóbb bajokon; a mit helyes osztályrendszer által, a létező nagyobb börtönépületeknek centralis intézetekké átalakitása által bizonyos fokig el lehet érni.
Ezen idő alatt alkalma lesz a törvényhozási tényezőknek, a kormánynak s a társadalomnak a progressiv rendszer szerint szervezett egy vagy két intézetben figyelemmel kisérni magát e rendszert, ennek egyes elemeit, a gyakorlati kivitelt s az általa elért eredményeket. Igen természetes, hogy a nagyobb mérvü fejlesztés, az ezután nyerendő tapasztalatoktól leend függővé téve. Az évenkint együtt levő törvényhozás mindig azon helyzetben lesz, hogy a szükségesnek mutatkozó változásokat elrendelheti, sőt végleg el is hagyhatja a rendszert, ha az a mi viszonyaink között netalán nem bizonyulna olyannak, milyennek az részint elméletileg helyes föltételei, részint pedig más országok tapasztalatai szerint mutatkozik.
d) A határozott idejü szabadságbüntetés leghosszabb tartama.
A törvényjavaslat 15 évre teszi a határozott időhöz kötött szabadságbüntetés legmagasabb tartamát: az 1843-ik évi javaslat 86. és 93. §-ai 24 évben állapitották meg azt. A belga büntetőtörvénykönyv szerint az ilynemü legmagasabb büntetés 20 évig tart (12. czikk), mely bünhalmazat esetében a 62. czikk szerint 25 évre felemelhető.
Azolaszországi progetto 17-ik czikke szerint 26 évre tétetik a leghosszabb tartam, bünhalmazat esetében pedig 30 évre.
Az ausztriai büntetőtörvénykönyv tervezete a képviselők házának 1870-ik évi megállapitása szerint, a határozott időhöz kötött szabadságbüntetés legmagasabb tartamát 20 évben állapitotta meg, mely idő a 72-ik § értelmében, a bünhalmazat esetében sem léphető tul.
A jelen törvényjavaslattal megegyez a német büntetőtörvénykönyv, melynek 14-ik §-sza a határozott időtartamu fegyházbüntetés, a 17-ik § pedig a várfogság leghosszabb tartamát 15 évben állapitja meg s ezen tartam tulhágását a 74. § szerint concursus esetében sem engedi meg.
Megegyez a jelen törvényjavaslat megjelölt intézkedésével az 1871-ik évi zürichi büntetőtörvénykönyv is, melynek 5-ik §-sza szintén 15 évre teszi a határozott tartamhoz kötött fegyházbüntetést s ezen tartamnak meghosszabbitását, a 67-ik §-ban mind a bünhalmazat, mind a visszaesés eseteire megtiltja.
Mely indokok szolgáltak a 15 év mint maximum meghatározásánál alapul? Nem veszélyeztetik-e a büntetés igazságos szigora ezen, tekintve az idézett törvények és javaslatok büntetési tételeit, enyhének látszó maximum által? Ezen kérdés fölött nem lehet könnyen áthatolni. A büntető törvénykezés körül semmi sem lehet a véletlen vagy a homályos érzelem sugalata; a legveszélyesebb volna azonban ily befolyásnak megengedése a büntetési tételek megállapitásánál. Ezen igazság szem előtt tartatott a kérdéses intézkedés megállapitásánál is; s ha 15 évre tétetett a határozott időtartamu leghosszabb szabadságbüntetés, ezen megállapodás abban találja elhatározó indokát: mert alapos okok és a legilletékesebb férfiak által nyilvánosságra hozott tapasztalatai adatok, azon meggyőződést eredményezték, hogy a maximumnak felebbemelése által a szabadságbüntetés czélja hiusittatik meg s a fegyencz erkölcsi és physicai lénye megsemmisittetik.
Az észak-német szövetség büntetőtörvénykönyvének elkészülése alkalmával ugyanis az igazság- és a belügyministerek tüzetesen tárgyalván e kérdést, a belügyminister gróf Eulenburg külön körlevélben felhivta a fegyházak igazgatóit, hogy tapasztalataik alapján nyilatkozzanak a többi kérdéseken felül a következőkre is:
IV. Elegendőnek tartják-e a 10 évi fegyházbüntetést, mint maximumot arra, hogy az időleges büntetés czélja eléressék?
V. Vélik-e, hogy ezen időtartamnak tulhaladása vagy
a) semmit sem használ, vagy inkább még
b) árt, a mennyiben az által az addig elért siker részben elvész, vagy ennek hatása meggyengül?
E jelentések, valamint az igazság- és belügyministerek jegyzékei magyar forditásban, II-ik Függelékét képezik ezen indokoknak. Alaposabban, mint ezen véleményekben, alig tárgyalható kérdés s ha ezekből megdönthetlenül kitünt, hogy már a 10 éven fölüli szabadságbüntetés is veszélyezteti az előbbi időben nyert hasznos eredményeket s hogy 10 évi fogság után a fegyencz testileg és szellemileg eltörpül: ezen tapasztalatok által eléggé indokolva van, hogy a törvényjavaslat a németországi törvény mintájára, 15 évet tüzött az ilynemü büntetés véghatárául. A máshol szerzett tapasztalatok általunk is érvényesitendők, s ha különös viszonyok nem forognak fenn, melyek attól eltérést követelnek, ez esetben a nyert igazságok recipiálása által saját intézményeinket termékenyitjük, s azok üdvös hatását fokozzuk. Hazai viszonyaink nem nyujtanak biztos módokat az ezen kérdés körüli tájékozásra; nem tévedünk tehát, ha ezeket onnan szerezzük meg, hol a kifejlettebb tudomány s rég megállapitott rendszeresség a helyes fölismerés minden föltételeit megadták.
Nem akarhatjuk, hogy a börtönökből testi és lelki nyomorékok jussanak ki, s a helyett, hogy a megjavult bünösök a társadalom hasznára váljanak: a nyomorékok terhére legyenek a községeknek és a népnek. Ezen okból fogadtatott el a 15 év, s köszönettel ismeri be az igazságügyminiszter, hogy meggyőződését a németországi szakférfiak által szerzett tapasztalatokból, az ezek által felhozott meggyőző erejü adatokból és érvekből nyeré.
e) A büntetési tételek.
Az 1843-ik évi és a jelen törvényjavaslat között kétségtelenül az a leglényegesebb eltérés, hogy az első mindenik büntett büntetésének csupán legsulyosabb nemét és a legmagasabb mértékét határozza meg, melyen fölül nem állapithatja meg a biró az azon büntettben bünösnek talált egyén büntetését, mig azon alul mind a büntetés enyhébb neme, mind pedig csekélyebb mértéke közt szabadon választhatja azt, melyet a tett és annak körülményei, valamint a tettes személyes viszonyai szempontjából igazságosnak tart. Korlátozásul e tekintetben csak az van kimondva, hogy rabság helyett pénzbüntetés vagy megdorgálás nem állapitható meg (20., 21. §); valamint, hogy a pénzbüntetés fogságra, és viszont csak a 30. és 31. § eseteiben változtatható. A jelen törvényjavaslat pedig ellenkezőleg, rendszerint mindenik büntetendő cselekményre nézve meghatározza a büntetés legmagasabb és legalacsonyabb mértékét, s a hol a minimum a különös részben nincs határozottan megjelölve, ez esetben azon büntetési nemnek, melyet a törvényjavaslat alkalmaztatni rendel, az általános rész III-ik fejezetében meghatározott legalacsonyabb mértéke képezi a büntetés rendszerinti legalacsonyabb mértékét.
Mig tehát az 1843-ik évi törvényjavaslat szerint életfogytig tartó rabság helyett néhány óráig tartó egyszerü fogságra itélhet a biró, addig a jelen törvényjavaslat az enyhitési jogot szükebb határok közé szoritja A két javaslat közötti különbség két külön rendszernek felel meg, az 1843-dik évi a relativ határozatlan, a jelen törvényjavaslat pedig a relativ határozott büntetési rendszert követi.
Kétségtelen, hogy az 1843-ik évi javaslat büntetési rendszere közelebb áll a nálunk kevés kivétellel gyakorlatban volt rendszerhez, mely szerint a biró, a halállal büntetendő cselekmények kivételével a többi büntetendő cselekményekre saját belátása szerint állapithatt meg a büntetéseket, sőt az alkalmazandó büntetésnemek tekintetében sem volt a törvény által meghatározott büntetések által kötve. De kétségtelen az is, hogy a jelen törvényjavaslat rendszere inkább felel meg a büntetőtörvény feladatának s tüzetesebben különbözteti meg a két kört, melynek egyike a törvényhozót, másik pedig a törvényalkalmazót, a birót illeti.
A büntetés kiszabásánál a birónak engedett oly tág kör, a milyent az 1843-ik évi törvényjavaslat nyit, azon felfogásban találja alapját, hogy egy és ugyanazon nemü büntett, oly változatos alakban, oly nyomatékos enyhitő körülmények, s a büntetés megállapitásánál figyelembe veendő oly különböző veszélyes viszonyok között fordulhat elő: hogy a törvényhozó nem lehet képes mindezen körülményekre és viszonyokra kiterjedő büntetési scálát előre megállapitani, s ha azt tenné, azon veszélynek volnak kitéve, hogy vagy a fölötte enyhe eseteket tartván szem előtt, a megállapitott büntetési tételek elégtelenek vagy ellenkező esetben tulszigoruak lennének. A rendszer ezen alapeszméjétől nem lehet megtagadni az igazságos retributiora törekvést, mely föltételül ismeri, hogy a büntettnek és büntettesnek a concret esetben nyilvánuló individuálitása szerint állapitandó meg a büntetés; és épen ez okból nem meri azt az erre befolyással levő valamennyi viszonyt át nem tekinthető törvényhozóra bizni. Bizonyos határig igazságot tartalmaz ez eszme, de oly határtalanságban, mint azt az 1843-ik évi javaslat - eltérőleg a hatályban levő valamennyi büntetőtörvénykönyvtől, ellentétben a mindenütt tulsulyra jutott büntetési elmélettől - elfogadja, nem tartható fenn. A félelem igen alapos, hogy, midőn e rendszer kiválólag az igazságra törekszik, épen ennek ellenkezőjét hozza létre, s hogy nemcsak nem valósitja meg a büntetőtörvénykönyv czélját, hanem önkényre, az objectiv szempontok elmosásával, a subjectiv tekintetek jogosulatlan érvényesitésére vezet, s ez által a büntetések szükséges szigorát, az igazságot és czélszerüséget meghiusitja.
A minimum kizárása azt jelenti, hogy nincs oly büntetendő cselekmény, melynek objectiv ismérvei alapul szolgálhatnának azon cselekmény bünösségi fokozatának s igy bünösségének habár csak megközelitő igazságos meghatározására; azt jelenti, hogy a büntetés meghatározásánál a subjectiv körülmények és viszonyok az egyedüliek, a melyekből a bünösségi fokozat helyes megitélhetése következhetik. Az atyagyilkosság, melyre életfogytig tartó rabságot határoz a törvény, az imént kiemelt eszme szerint, bizonyos körülmények között, néhány órai egyszerű fogsággal is eléggé büntethető. A törvényhozás nem használhatja fel az életfogytig tartó fegyház, és a 2-3 óráig tartó egyszerü elzárás között létező óriási hézagot azon vonal meghatározására, melyen tul az atyagyilkosság bűntetésénél a biró nem mozoghat; s nem határozhatja meg, hogy ezen büntettet önmagában, objectiv minősége szerint mily sulyosnak tartja s mily befolyást enged a büntetés kimérésénél azon körülményeknek, melyek a tettest a büntettre vezették? A törvényhozás, mely igy jár el, csakis a ritka és rendkivüli eseteket tartja szem előtt, sőt ezek megitélésében is igen messze megy; az esetek tulnyomó nagy száma, melyekben a cselekmény bünösségi foka az enyhitő körülmények által vagy épen nem vagy csak kevéssé módosittatik, ezek a törvényhozó elhatározására nem gyakorolnak befolyást s nem vezetik őt arra, hogy a rendszeres esetekre rendszerinti büntetéseket állapitson meg; ámbár ez nemcsak nem zárja ki, hanem maga után következteti, hogy a rendkivüliek más büntetési mérték vagy fok alá foglaltassanak.
A törvényjavaslat nem fogadta el e rendszert.
Először azért mert, a helyes büntetőtörvénynek nemcsak a büntetés végrehajtása, hanem a büntetéssel való fenyegetés által is hatnia kell. Bizonyos határok között nem lehet megtagadni a büntetőtörvények praeventiv czélját, mely abból áll, hogy a nép annak ismeretére jut, hogy az, a ki e vagy ama tiltott cselekményt elköveti, ezen vagy azon előre meghatározott büntetéssel fog büntettetni.
Ezen czél meghiusul és teljesen elenyészik, ha megközelitőleg sem tudható, hogy mely büntetés éri e vagy ama büntettnek elkövetőjét; ha mint a fennemlitett példa mutatja, az atyagyilkosság büntetése, az életfogytig tartó fegyház és a nehány órányi elzárás között változhat.
Másodszor azért, mert nem áll az, hogy a büntett objectiv ismérve egymagában semmiféle alapul sem szolgálhatna a büntetés meghatározására. A büntett qualitativ bünösségét felismeri a törvényhozó azon objectum szerint, mely ellen az elkövettetik; például az állam, az élet, a testi épség vagy a becsület elleni büntett; továbbá a veszély azon foka szerint, a mely ily cselekmény által rendszerint okoztatik; vagy a kár nagysága szerint, mely abból következett. Ehhez képest igen is képesitve van a törvényhozó, az igazságos retributio álfal kijelölt arányos büntetést meghatározni. Az objectiv minőségnek és ismérvnek kell lenni az elhatározónak, s rendszerint a megállapitónak; az ez által meghatározott arányt és mértéket módosishatják a subjectiv szempontok, s a törvénynek gondoskodnia kell arról is, hogy ezek érvényesülésére is elegendő tér legyen a büntetések maximuma és minimuma között; de ez még nem teszi szükségessé a minimum teljes elhagyását, hanem csak is a határoknak oly kitűzését, hogy azok között az igazságos megtorlás eszközöltethessék.
Harmadszor nem fogadtatott el azért, mert a birónak a büntetések kimérésében adott korlátlanság önkényre vezet, s azon veszélyt eredményezi, hogy a büntett minősége és a tettes individualitása helyett a biró individualitása képezi a büntetés meghatározásának legfőbb tényező elemét. A biró ugyanis nem levén szabályokhoz kötve, könnyen indittathatik a patriarchalis könyörületességre; a tulságos tekintet a büntettes korára, helyzetére, családjára és még egyéb körülményekre - például emberölés esetében a megöltnek erkölcstelen életére, minden erejétől megfoszthatják a büntető igazságot, s a törvénynek az igazság és közérdeken alapuló vezérszempontja, a birónak egyéni hajlama és természete által sarkaiból emeltetik ki.
A minimum mellőzését nem fogadta el a tudomány, s nem fogadták el a törvényhozások sem.
Mittermaier kétségtelenül azok közé tartozik, a kik az emberiségnek tett nagy szolgálatokban lefolyt élet eredménydus harczát küzdötték a büntetések tulszigora ellen; s mégis épen a büntetések meghatározásáról irt jeles értekezésben azt mondja:
„Das übertriebene Streben, sich alle möglichen milden Fälle vorzustellen und darnach ein sehr niedrieges Minimum zu drohen, könnte leicht dazu führen, dass ein so weiter Raum, zwischen dem gedrohten Minimum und Maximum gesetzt würde, welcher die Richter, die geneigt wären, im Zweifel die mildesten Strafen anzuwenden, dazu brächte, durch unverhältnissmässig milde Strafurtheile die Forderungen bürgerlicher Sicherheit zu gefährden.”
Ha ez áll azon esetben, melyben midenik büntetendő cselekmény büntetése maximum és minimum szerint meghatároztatik, s csupán a minimum meghatározásánál követtetik el a hiba, hogy az a rendkivül ritka esetekben forduló különös enyhitő viszonyokat tartva szem előtt, ezekre való tekintettel igen alacsony mérvben határoztatik meg: mennyivel inkább kell állania az esetben, ha - mint az 1843-ik évi javaslatban - minimum egyátalán nem határoztatik meg, s a biró jogositva van, a büntettes immoralitási foka szerint, a legsulyosabb büntetési-nemnek legmagasabb, és a legenyhébb szabadságbüntetési-nemnek legalacsonyabb mértéke között keresni a kiszabandó büntetést.
Az objectiv minőség és ismérvek szükségszerü érvényülése alatt mindazonáltal nem érthetni a subjectiv szempont mellőzését. A cselekmény és a cselekvő, a cselekvés körülményei, valamint a cselekvő akaratának a tettben nyilvánulása, a motivumok, a külső és belső hatások együtt képezik a büntetés megállapitásának föltételeit; ezt a törvényhozó nem feledheti. A tény nemcsak azon lényeges mozzanatokkal jelentkezik a biró előtt, melyek szükségesek arra nézve, hogy bizonyos cselekmény bizonyos büntettet képezzen: hanem mellékes körülmények is csoportosulnak a főkérdés körül, melyek lényegtelenek ugyan annak megitélésére nézve, vajjon forog-e fenn e vagy ama büntett? de befolyással birnak arra, hogy mily nagy a bünösségi fokozat? Ezen tekinteteknek, a rendszerinti eseteket véve, elég tétetik a maximum és minimum felállitása által; a rendkivüli esetekre nézve pedig, vagy némely, vagy valamennyi büntetendő cselekményekre kettős büntetési tételek vagy egy általános enyhitési szabály - a határok kitüzése mellett - állitható fel.
Európa és Amerika ismert büntetőtörvénykönyvei kivétel nélkül ezen rendszerek egyikét követik, s nem létez oly büntetőtörvénykönyv, mely mint az 1843-iki javaslat, a minimumot teljesen elmelőzte volna. Tény, hogy az 1843-iki magyar javaslat e tekintetben nem talált utánzókra, s az azt megelőző rendszeres büntetőtörvénykönyvek szintén mindenik büntettnél meghatározták a maximumot ugy, mint a minimumot is.
A badeni büntetőtörvénykönyv, mely nem volt befolyás nélkül a magyar törvényjavaslatra, minden büntetendő cselekménynél meghatározza a büntetés két végső határát, s viszonylag határozott büntetéseket állapit meg. Igy mindjárt a 206. §-ban az emberölés büntettének büntetése, életfogytig vagy 12 évnél alább nem szállitható fegyházra tétetik. A minimum az enyhébb esetre nézve is meg van tehát határozva, mig a maximumot ezen büntetési-nemnek az általános rész 14. §-ban meghatározott leghosszabb tartama, vagy is 20 év képezi.
A rendszer világosan kitünik azon törvénykönyv 213. §-ban megállapitott büntetésekből, mely szakasz szerint, az ingerültségben elkövetett emberölés,
sulyosabb esetekben 10 évig terjedhető fegyházzal, enyhébb esetekben pedig 4 évtől 10 évig terjedhető dologházzal, -
ha pedig a halál bekövetkezhetése a tettes által valószinűtlennek tartathatott, fogházzal, - más esetekben legalább 1 évig terjedhető dologházzal vagy 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A 10 évig terjedhető fegyháznál látszólag csak a maximum határoztatott meg, ez azonban csak látszólagos, mert a 14. § meghatározza, hogy rövidebb tartamu fegyház, mint 3 évi, nem állapitható meg. A 213. § első büntetési tétele tehát 3 évtől 10 évig terjedhető fegyház, vagy is a minimum 3 év és a maximum 10 év.
A harmadik alineában megállapitott büntetésnek csupán neme lévén kitéve, ez első tekintetre azon nézetnek adhatna helyet, hogy a maximum a biró belátására bizatik. Azonban összehasonlitva e §-t a 39. §-ssal, kitünik hogy a halál bekövetkezésének előreláthatlansága esetében okozott emberölés büntetése, 1 héttől 1 évig terjedhető fogház.
Az utolsó pont esetében szintén csak a maximumok vannak kitéve, és igy szintén az fejeztetik ki, hogy a megjelölt büntetési-nemnek általában meghatározott legcsekélyebb mértékétől 1 évig terjedhető dologház esetleg 5 évig terjedhető fegyház állapitandó meg; vagy is az enyhébb esetekben 6 hónaptól 1 évig terjedhető dologház, a sulyosabb esetekben pedig 3 évtől 5 évig terjedhető fegyház.
A lopás a 377. §, szerint 4 hónapig, tehát 1 héttől 4 hónapig terjedhető fogházzal büntettetik, ha a további szakaszokban meghatározott minősitések nem forognak fenn, és a lopott tárgy értéke 25 frtot nem halad felül;
egy hétnél alább nem szállitható, tehát 1 héttől 1 évig terjedhető fogházzal, vagy két évig terjedhető, és igy 6 hónaptól 2 évig terjedhető, dologházzal (35. §), ha a lopott tárgy értéke 25 forintot tulhalad;
1 évtől 6 évig terjedhető fegyházzal, könnyebb esetekben pedig 2 évigterjedhető, vagyis 6 hónaptól 2 évig terjedhető dologházzal, ha a lopott tárgy értéke 300 frtot tulhalad.
A porosz büntetőtörvénykönyv 177. §-a, az ingerültségben elkövetett emberölésre, 2 évnél alább nem szállitható, tehát összefüggésben a 14. §-ssal, 2 évtől 5 évig terjedhető börtönbüntetést (Gefängniss) rendel.
A 180. § 5 évtől 20 évig terjedhető fegyházzal bünteti: az anyag által, házasságon kivül született gyermekén elkövetett gyermekgyilkosságot.
A 217. § szerint 4 hónapnál alább nem szállitható, tehát 3 hónaptól 5 évig terjedhető börtönnel büntettetik a lopás, az ezen szakaszban meghatározott esetekben, és
10 évig terjedhető, vagy is a 218. §-nak összehasonlitásával a 10-ik §-ssal 2 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal az azon §-ban meghatározott esetekben.
Meg van tehát határozva a minimum és a maximum, mind a hatályban volt badeni, mind a porosz büntetőtörvénykönyvekben; sőt a legalacsonyabb büntetési mérték, mint az idézett példák mutatják, több esetben a további leszállithatást kizáró ezen szövegezés által „nicht unter„: a biró által át nem léphető határvonalat képez.
A minimum és maximum közötti büntetés kiszabásának rendszere állapittatott meg a bajor, a szász, a würtenbergi büntetőtörvénykönyvekben, valamint az 1852-ik évi ausztriai büntetőtörvénykönyvben is.
A relativ határozott büntetési rendszer van elfogadva a német büntetőtörvénykönyvben, az arbitrálás jogával a minimum és maximum között, például az emberölésnek a 213. §-ban meghatározott esetében, 6 hónapnál alább nem szállitható, vagy is 6 hónaptól 5 évig terjedhető börtön; 10 évnél alább nem szállitható, vagy is 10 évtől 15 évig terjedhető, sulyosabb esetekben pedig életfogytig tartó fegyház az emberölésnek a 214. §-ban meghatározott esetére.
Ezen rendszert követi a belga büntetőtörvénykönyv is, a mint az annak szövegéből a legnagyob határozottsággal kitünik, s a mire vonatkozólag mondja Haus:
„Le juge a le devoir de proportionner la peine, dans les limites fixées par la loi, a la gravité de l'infraction sur laquelle il est appelé a statuer: par conséquent, d'abaisser le taux de la peine, si des circonstances atténuantes militent en faveur de l'accusé ou du prévenu. Mais il ne peut descendre au-desous du minimum legal et appliquer une pénalité inférieure en degré, ni remplacer une peine par une autre, que dans le cas, ou la loi l'ordonne ou le permet par une disposition formelle.”
A legszorosabb határokat vonja e tekintetben az épen most törvényhozási tárgyalás alatt álló olasz törvényjavaslat, mely a szabadságbüntetések mindenik nemét igen szűk határok közötti sok fokozatokra osztja fel; s mindenik fokozatnak leghosszabb és legrövidebb tartamát ezen szűk határokban állapitja meg. Igy a „reclusione” fegyház és a „relegatione” várfogság a 17-ik czikk 1-ső §-a szerint 6 fokra osztatik:
1. 5 évtől 7 évig
2. 8 évtől 10 évig
3. 11 évtől 15 évig
4. 16 évtől 20 évig
5. 21 évtől 23 évig
6. 24 évtől 26 évig
A börtön „prigionia” és a fogház „detentione” a 20-ik czikk szerint 5 fokra van felosztva
1. 6 naptól 3 hónapig,
2. 4 hónaptól 1 évig,
3. 1 év és 3 hótól, 2 évig,
4. 2 év és 3 hótól 3 évig,
5. 3 év és 6 hótól 5 évig.
A „confinio”, az ország területén létező valamely helyre, rendszerint szigetre utasitás és ott tartózkodási kényszer:
1. 3 hónaptól 6 hónapig,
2. 6 hónaptól 1 évig,
3. 1 év és 3 hótól 2 évig,
4. 2 év és 3 hótól 3 évig,
5. 3 év és 6 hótól 5 évig.
A számkivetés „esilio”,
1. 1 hótól 3 hóig,
2. 4 hótól 1 évig
3. 1 év és 3 hótól 2 évig.
Ezen felosztásra alapittatnak azután a törvényjavaslat különös részében, az egyes esetekre arbitrált büntetési tételek, s azoknak a cselekmény sulyossági fokához mért graduálása; valamint az enyhitő körülmények szerint fokonként meghatározott leszállitása, mely tekintetekben ugy a felemelésre, mint a leszállitásra, valamint a büntetési nemek megváltoztatására nézve, a legrészletesebb scalaszerű határozatokat tartalmaznak a törvényjavaslat 40-48. czikkei.
Igy például a 106-ik czikk 1 §-a szerint az állam biztonsága elleni szövetség két fokkal enyhébb büntetéssel büntetendő, mint a cselekmény, melynek elkövetésére a szövetkezők szövetkeztek; de csak egy fokkal szállittatik alább, ha a büntett véghezvitelére előkészületi cselekmény foganatosittatott.
Összehasonlitva ezen szakaszt például a 103. §-ssal, mely az ország lakosainak felhivását az államhatalom elleni fegyveres lázadásra 21 évtől 23 évig terjedhető fegyházzal rendeli büntettetni; az ezen büntett elkövetésére létrejött szövetség két fokkal enyhébben, vagy is a 3-ik fok szerint 11 évtől 15 évig terjedhető, ha pedig e végből előkészületi cselekmények is foganatosittattak, a 4-ik fok szerint 16 évtől 20 évig tartó fegyházzal lenne büntetendő.
Az ujabb törvények és javaslatok között egy sincs, mely a biró arbitrálására oly csekély kört hagyjon nyitva, mint az olasz javaslat; ez a legszigorubb következetességgel vonja meg a határvonalat a törvényhozó és a biró arbitrálási köre között; s nincs egy sem, mely ily merev ellentétben állana a viszonylag határozatlan büntetési tételekkel.
Idéztethetnének még Anglia ujabbkori törvényei is; nevezetesen a lopásról „larceny” szóló statutumok consolidatióját tárgyazó 1861. évi törvény 4-ik pontja szerint, az egyszerü lopást elkövető 3 évi fegyházzal - penal servitude, vagy két évet fölül nem muló börtönnel nehéz munka mellett vagy a nélkül, magán elzárás mellett vagy a nélkül a ha a tettes 16 éven aluli ifju volna, veszszőzéssel vagy a nélkül büntetendő.
Ugyanazon törvény 17-ik pontja szerint, a visszaesők 3 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal vagy két évig terjedhető börtönnel, nehéz munka mellett vagy a nélkül büntetendők.
Nem kevesebb mint 3 évig „not less than three years” s nem több mint 10 évig terjedhető fegyházzal vagy két évig terjedhető börtönnel büntetendők azok, a kik az idézett törvény 10-ik pontjában meghatározott nemü állatokat lopnak.
Ugyanez a büntetési tételek tekintetében követett rendszer a hamisitásról, - Forgery szóló statutumok consolidatióját tárgyazó 1861-ik évi törvényben; valamint más vagyonának megrongálásáról vagy megsemmisitéséről szóló régibb statutumok consolidatiója iránti törvényben, ugy a régibb büntető statutumok egybefoglalása iránt hozott több ujabb törvényekben.
Relativ határozott büntetési tételeket állit fel a new-yorki büntetőtörvényjavaslat, sőt maga a Livingston-féle törvényjavaslat is. Mindezekből ki lenne mutatható, hogy az egész polgárosult világ büntetőtörvényei: minimum és maximum között határozzák meg a szabadságbüntetések arbitrálását.
Csak egy törvénykönyvet szükséges még megemliteni, mert erre vonatkozólag hazánk egyik legjelesebb férfia tévedésben volt. Ez a genfi büntetőtörvénykönyv, melyről az iratott: hogy Genf, Dumontnak, Bentham barátjának ajánlatára a határozatlan büntetési tételeket fogadta el, tehát a minimumot elmellőzte. Ez nem felel meg a tényállásnak.
Első Napoleon bukása után ugyanis, ideiglenesen fenntartattak Genfben a franczia törvénykönyvek s a legsürgősebb, mert a megváltozott politikai viszonyokkal a legszorosabb összefüggésben állott változás, egy uj birósági szervezet létrehozatala által léptettetett életbe. Ezután 1816-ban módosittattak a franczia büntetőtörvénykönyv némely intézkedései, melyek közt a leglényegesebb volt a correctionalis és a rendőri büntetések minimumainak eltörlése. De ez csak a vétségekre és a rendőri kihágásokra vonatkozott; a büntettekre nézve azonban érintetlenül hagyattak a franczia büntetőtörvénykönyv tételei, a minimumokkal és maximumokkal együtt.
1817-ben az államtanács uj büntetőtörvénykönyv kidolgozása végett egy bizottságot nevezett ki, melynek legnevezetesebb tagja, ugyszólván szelleme volt Dumont, Bentham munkáinak kitünő forditója és értelmezője. E bizottság 1829-ben bevégzé munkálatát s az általa elkészitett törvényjavaslat, Dumont tollából származott indokaival együtt sajtó utján közzététetett; azonban távol attól, hogy e bizottság eltörülte volna a minimumokat, épen ellenkezőleg azon esetekre nézve is megállapitotta a büntetések legmagasabb és legalacsonyabb mértékét, a melyekben a minimum 1816-ban eltörültetett. Dumont tehát egyátalán nem tartotta szükségtelennek vagy helytelennek a viszonylag határozott büntetések rendszerét, hanem ellenkezőleg, ő inditványozta azt helyreállitani azon esetekben is, melyekben az, az előbbi törvényhozás által eltöröltetett.
Dumont munkája nem vált törvénynyé; a doctrinalis methordus, mely a jeles munkának árnyoldalát képezi, nem volt képes azt népszerüvé tenni. A genfi cantonban ez okból mai napig is, eltekintve némely specialis törvénytől és egyes novelláktól, az 1810-ik évi franczia Code pénal van hatályban.
A büntetések legcsekélyebb mértékének eltörlése szempontjából tehát Genfre, mint példára nem lehet hivatkozni. Eltekintve ugyanis attól, hogy a minden tekintetben kitünő kis canton, melynek Bellotja a polgári, Dumontja pedig a büntető-törvényhozás terén joggal számittatnak Európa első nevezetességei közé, nincs képesitve azon mintatörvénykönyv létrehozatalára, mely szemközt a világ első rendü államainak törvénykönyveivel, a követendő irány elveit szabja meg; ettől eltekintve azon kérdésre nézve, mely itt fennforog, a genfi törvények sem állanak elvi ellentétben a civilisált világ többi törvényeivel.
A mit csaknem valamennyi büntetőtörvénykönyv elfogadott, a mit valamennyi ujabb büntetőtörvénykönyv tervezete fenntart, azt a tudósok állitásaival és a tudomány érveivel külön indokolni fölöslegesnek látszik. A törvénykönyvek az élet és a tudomány származékai; mindkettőnek befolyása van azok megállapitására s a mit valamennyi törvény, a legujabbak is követnek, az nem lehet tudományellenes.
Ezek azon indokok, melyek a törvényjavaslat büntetési tételeinek megállapitása körül követendő rendszer tekintetében elhatározók voltak s melyeket az igazságügyminister a törvényhozás különös figyelmébe bátorkodik ajánlani.
Nem ismerheti félre az igazságügyminister, hogy 1843. óta a magyar törvényhozás által megállapitott büntetéseknél a minimumok sok esetben mellőztettek; de ezt még sem lehet a magyar törvényhozás irányeszméjének és még kevésbé büntetőtörvényhozásunk jellemvonásának állitani. Először azért nem, mert ettől több esetben eltérések is történtek; igy az 1848:XVIII. tc. 22. §-a 200 frtot mint absolut büntetési tételt állapit meg. A vadászatról szóló 1872-ik évi VI. törvénycikk 21., 22., 23., 24., 25., 26., 27. §-ban mindenütt meghatároztatik a büntetés legcsekélyebb és legmagasabb mértéke; az ipartörvény, az 1872:VIII. tc. 87., 78., § szintén meghatározzák a büntetések két végső határát: és igy nem lehet állitani, hogy a büntetési minimumok elhagyása, a magyar közszellem által elfogadott s a törvényhozás által változatlanul fenntartott elvet képezne.
De a legnagyobb figyelemre méltó s a minimumok elfogadása melletti legnyomatékosabb érvet találjuk büntető-törvénykezésünknek s a büntetések kimérésénél követett birósági gyakorlatunknak, leginkább az arbitrarius büntetésekből származó állapotában.
Igen gyakori a panasz, hogy a biróságaink által kimért büntetések fölötte enyhék, hogy azok nem állanak arányban a büntett nagyságával s hogy ez okból a legtöbb esetben nincs hatásuk. Azok, a kik a birói müködés természetét közelebbről vizsgálták s az egyes jelenségek okainak keresését tüzetes és beható tanulmány tárgyává tették, már régen felismerték azt, hogy a biró rendszerint igen nagy hajlammal bir a könyörületességre; egész életét az emberi cselekmények árnyoldalának, az emberek gyöngeségeinek, hibáinak, ösztönei kitörésének megbirálásában töltvén, a szánalom és a könyörület akaratlanul is kifejlődnek a biró lelkében; ezen érzelmek folytonosan a cselekmények rugóinak keresésére hivják fel tevékenységét, mi által arra vezettetik a biró, hogy az elhanyagolt nevelésnek, a kornak, a vagyoni állapotnak, a szenvedélynek, az ösztönnek, a családi viszonyoknak gyakran nagyobb sulyt tulajdonit a bünösségi fok és a büntetés meghatározásánál, mint a mennyi az igazság és állami rend szempontjából helyes és kivánatos. Ezen természetes hajlam csak a törvényben találhatja ellensulyát és csakis a humanus, de igazságos törvény által biztosittathatik a biró saját könyörérzetének, a társadalom pedig a biró lelkületének tévedései ellen. E biztositékot a büntető igazságszolgáltatás terén a helyesen megállapitott büntetési tételek nyujtják, melyek midőn egyrészről elegendő tért engednek arra, hogy a büntett és a büntettes a fennforgó esetre befolyással biró minden körülmény számbavételével biráltassék meg s a szerint határoztassék meg a büntetés: másrészről lehetlenitik, vagy legalább nehezitik azt, hogy a büntetésnek a törvényben kitüzött igazságos mértéke akár egyik, akár másik irányban mellőztessék.
Ezen czél leginkább érethetik el a relativ határozott büntetési tételek által; azon rendszer által, mely mindenik büntetendő cselekmény büntetését, az a körül számbajöhető viszonyok megfigyelése mellett, biztos határok közé foglalva, a törvény által állapitja meg.
A viszonylag határozott büntetési rendszer elfogadása által nagy jelentőséget nyer a büntetés mindkét végpontjának meghatározása, vagyis azon hézag, mely mindenik esetben a birói arbitrálásra nyitva hagyatik. E szempontból szükséges a szabadságbüntetés mindenik nemét különböző fokokra osztani s ezt akként eszközölni, hogy a sulyosabb büntetendő cselekmények büntetésének fokozásánál tágabb tért nyerjen a biró, mint az enyhébbeknél.
A törvényjavaslat az öttel való felosztást fogadta el, mit a felosztás egyszerüségén kivül, a határozott időhöz kötött szabadságbüntetés leghosszabb tartamának 15 évre tett tétele is ajánl. A büntetteknek határozott idejü szabadságbüntetése e szerint ekként fokoztatik:
1 évtől 5 évig
5 évtől 10 évig
10 évtől 15 évig
Különbséget képez a fegyház és államfogház legalacsonyabb és a börtönbüntetés leghosszabb tartama, mert a fegyházbüntetés a 23. § szerint 2 éven aluli tartamban épen nem, az államfogház pedig 5 éven aluli tartammal büntett esetében nem állapitható meg. (20. §)
A börtön rendszerinti legmagasabb tartama a 25. § szerint 10 évben határoztatott meg, mely csakis a 98. §-ban meghatározott rendkivüli esetben s ezenkivül még csak akkor emelhető fel 15 évre, ha a tiz éven fölüli fegyházzal büntetendő egyén aggkora, vagy beteges volta s hasonló a 91. §-ban meghatározott körülmények a fegyház helyett enyhébb büntetési-nemnek alkalmazását tennék szükségessé.
A büntett büntetésének határozott ideig tartó mindhárom neme, az első vagy is a legalacsonyabb fokban 1 évtől 5 évig, 3 külön alfokozatra van osztva; a mennyiben bizonyos büntettek legenyhébb büntetése 2 évtől 5 évig, vagy 3 évtől 5 évig terjedhető tartamban határoztatott meg. Ily esetekben a biró arbitrálási joga a 90. §-ban megjelölt rendkivüli esetek kivételével szükebb körben mozog, a mennyiben nem 5 évi, hanem a meghatározott minimum és maximum között, tehát 2-5, vagy 3-5 év között állapithatja meg a cselekmény büntetését.
A büntetések kimérésénél ezek folytán s a 88. és 89. §-ban foglalt utasitások szerint azon szabály szolgál irányul, hogy rendszerint, ha t. i. sem sulyositó sem enyhitő körülmények nem forognak fenn, vagy ezek egymást kölcsönösen egyensulyozzák, a maximum és minimum közti középszám képezendi a büntetés tartamául megállapitandó időt. Ha tehát 2 évtől 5 évig tartó büntetés van a törvényben meghatározva, ez esetben 3 évet és 6 hónapot állapitand meg a biró.
Ezen szám emelkedhetik sulyositó körülmények miatt egész 5 évig, vagy leszállitható enyhitő körülmények folytán 2 évre.
A rendkivüli enyhitő körülményekre is kellő tekintettel volt a törvényjavaslat. Erre nézve mint fennebb is érintetett, két rendszer között lehetett választani:
a) vagy mindenik büntetendő cselekménynél két külön büntetési tételt megállapitani, melyek egyike a közönséges viszonyok között alkalmazandó büntetés legmagasabb és legalacsonyabb mértékét jelöli meg; a másik pedig a rendkivüli enyhités esetére, alkalmazandó büntetés mérvéül szolgál;
b) vagy pedig egy általános intézkedésben határozni meg a rendkivüli enyhités határait és ezen határok között szabad tért engedni a birónak arra, hogy a rendkivüli eset individualitásához alkalmazza a büntetést.
A javaslat ez utóbbit választotta, mert a rendkivüli esetekre biztos netovábbot meghatározni alig lehetvén, azon vélemény emelkedett tulsulyra, hogy a nélkül, hogy a közönséges esetekben veszélyeztessék a büntetés igazságos szigora: épen a rendkivüli esetekre lehet tágabb tért nyitni s egy átalános szabály által megengedve a rendkivüli enyhitési jogot, a mérték meghatározásánál nagyobb befolyást engedni a biró belátásának.
Ezen rendszer közvetitést képez az 1843-ik évben elfogadott csaknem korlátlan birói arbitrium és a föltétlenül határozott büntetési tételek között. A biró szabad arbitrálása meg van ugyan kötve a törvény által, de lehetővé van téve egyszersmind az is, hogy a büntetések kimérésénél az igazságos mérték ne tévesztessék szem elől.
A netaláni tulságos enyhitési hajlam korlátozását találja egyrészről a 90. § intézkedéseiben, de másrészről azon körülményeiben, hogy az idézett szakasz kivételes intézkedéseket tartalmazván, mindannyiszor, valahányszor ezen szakasz alapján, a rendszeres minimum alul szállittatik le a büntetés, az itélet indokaiban külön kiemelendők azon körülmények, melyek által a biró a rendszer mellőzésére s kivételesen ezen szakasz alkalmazására látta magát indittatva.
A rendkivüli enyhités kiterjed a halál- valamint az életfogytig tartó szabadság-büntetésekre is; korlátozását azonban abban találja ezen engedély, hogy az ezek helyébe megállapitandó büntetés 15 évi tartamnál nem szállitható lejebb.
Ez a német törvénykönyv megállapitásától eltérő, de a belgával és az olasz javaslattal megegyező intézkedés indokoltnak látszik az által: mert a legnagyobb büntettek is, habár ritka esetekben, de mégis elkövettethetnek oly rendkivüli körülmények között, hogy a biró azon itélete, melylyel a halált vagy életfogytig tartó fegyházbüntetést kimondja: az igazságot és a közérzületet sértené. Ezen eshetőségtől az állam jól felfogott érdeke és a törvény tiszteletének szempontjából meg kell menteni a biróságot; különösen, ha a szóbeli és nyilvános eljárás hozatik be s a birói itélet a tárgyaláson jelen volt és az egész esetet az arra befolyt minden körülménynyel ismerő hallgatóság előtt nyilvánosan kihirdettetik. Igy például az előre eltökélt szándékból elkövetett gyilkosság, kétségtelenül a legborzasztóbb büntett és igazságos is, hogy ennek büntetéseül halált állapit meg e törvény. De nem lehető-e s nem történt-e meg, hogy egy fiu, anyjának meggyalázóját, a család végtelen szerencsétlenségének, sőt az atyja halálának okozóját, „előre megfontolt szándékkal” megölte? És nem sértené-e az emberiség, jog és igazság érzelmét, ha ily esetben a fiut halálra itélné a biró?
A királyi kegyelem kétségtelenül módot nyujt a büntetés tulszigorának enyhitésére; de a helyes igazságügyi politika arra lesz irányozva mindig, hogy a Felség kegyelmét csak a legritkábban legyen szükséges felhivni s hogy a jogérzet ne kényszerittessék a birói itélet igazságtalansága ellen - óvszernek és menedéknek keresésére.
A törvényjavaslat nem tartalmaz külön fejezetet a visszaesésről, hanem a különös részben jelöli meg azon és az azokkal rokon büntetteket és vétségeket, melyek, ha oly egyének által követtetnek el, kik e cselekmények egyike miatt már meg voltak büntetve, a rendes büntetés keretén fölüli sulyosabb büntetés alá esnek.
Két methodus követhető a visszaesésre vonatkozó intézkedések megállapitásánál.
Vagy a törvény átalános részében vétetik fel egy külön fejezet, mely meghatározza a visszaesés fogalmát, eseteit és büntető következményeit;
Vagy a különös részben, az egyes büntetendő cselekményeknél határozza meg a törvény, hogy ezen vagy ehhez hasonló büntetendő cselekmény ismétlése esetében mennyiben változik vagy a cselekmény büntető természete, vagy a büntetés neme, vagy pedig csak a büntetés foka, esetleg annak csupán csak mértéke.
Ez utóbbi módszert követi a német büntetőtörvénykönyv és ez helyesebb is azon esetben: ha a másodszori, vagy harmadszori törvényszegés nem mindenik esetben tekintetik visszaesésnek, hanem csupán a tárgy és az indokok ugyanazonossága, vagy hasonlatossága vétetik a visszaesés tényező eleméül.
A jelen törvényjavaslat nem az átalános, hanem a specialis visszaesés elvét fogadta el és ebben megegyez az 1843-dik évi törvényjavaslat elvével, mely szintén csak a bizonyos egynemü, vagy hasonló büntettek között állapitja meg a visszaesést.
Az elv helyessége kitünik a következőkből:
A visszaesés jogalapja, a tettes akaratának makacs megátalkodottságában, vagyis abban található, hogy az egyszerü büntetésnek elég hatálylyal kellett volna birni, hogy őt azon cselekvény másodszori elkövetésétől visszatartsa, ő még is, másodszor is megvetve a törvényt, ugyanazon cselekményt, mely miatt annak első elkövetése után már megbüntettetett, ismételve is elkövette. Ez eléggé mutatja, hogy itt csak egynemü vagy rokon természetü büntettekről lehet szó. Mi közössége, mi összefüggése van például a lopásnak a párbajjal? A lopás alacsony haszonlesésből, a bárbaj a becsületsértés fokozottságából származik: az egyik a vagyon, a másik az élet ellen irányzott cselekmény. Az akaratnak nem azon gonoszsága nyilatkozik az egyik, mint a másik büntett elkövetésében. A büntetés, mely a párbajt vivót e tetteért érte, nem terjeszti ki hatályát arra nézve, hogy annak tettese más büntettet ne kövessen el. Ha nem ugyanazon vagy nem hasonló nemü büntettnek elkövetése forog fenn, ez esetben az utóbbi büntett önálló és uj cselekmény, mely semmi összefüggésben nincs az előbbenivel; a második, büntettetik ugyan az erre megállapitott büntetéssel, de nem emeltethetik fel a büntetés magasabb fokra, sem nem változtathatik az át sulyosabb nemü büntetésre azért, mert a tettes már egyszer, - egészen más természetü cselekmény miatt megbüntettetett. A „vita ante acta” mint a büntetés sulyositásának tényezője egész más, és egészen más a „recidiva”.
Nem vitátlan ugyan az elfogadott elv, sőt az két részről is ki van téve megtámadásnak; az egyik rész a visszaesés szigorubb büntetésében a „non bis in idem” elvének violatioját látja; a másik rész pedig a visszaesést nem korlátozza az ugyanazonnemü cselekményekre, hanem kiterjeszti azt a hasonló sulyosságuakra. Ez utóbbi értelemben visszaeső mindenki, a ki büntett, vagy vétség miatt büntetve lévén, ismét büntettet vagy vétséget követett el.
A hazai gyakorlat nem nyujt a nálunk követett rendszerről kellő felvilágositást. Csak az kétségtelen, hogy az ismétlés szigorubban büntettetett, mint ugyanazon büntett első izbeni elkövetése. Ezt Vuchetich is állitja a következő szavakban: „et ideo leges positivae consuetudinem deliquendi, et delicta reiterata gravius puniunt.” Megegyez ez azzal, a mit már Bodó is tanitott:
„Secunda circumstantia ad augendam poenam, facit Incorrigibilitas Rei, quae cum priori convenit. Qualis incorrigibilitas, si post semel jam datam veniam, aut erebriores correptiones, penes Reum observetur: poena exasperari debet. Ratio est: Quia poenae, seu peccati venia, potissimum, sub spe emendationis et tantum vere correctis ac resipiscentibus, datur. Hic vero reus loco, emendationis speratae, priora delicta novis cumulavit: quae, per posteriora aucta et aggravata revivscunt: proptereaque una demum poena merito vindicantur. Tum ex eo: Ut aut anteriorum non punitorum malitiae supplicii mensura respondeat; aut si punita sunt, reliqui ad paria facinora proni, et hujus deliquendis exemplo animosiores redditi, ejus poenae gravitate deterreantur, et resipiscant. Quia nocet bonis qui parcit malis.”
De mindez átalánosan szól, s arra nézve, hogy a „recidiva in genere” vagy „in specie” képezi a büntetés sulyositásának alapját - sem az egyik sem a másik nem nyujt felvilágositást.
Szlemenics a büntetést sulyositó körülmények s az ezt eredményező kutfők között, felhozza ugyan az esetet: „ha a büntevő ugyanazon büntettet többször ismételte,” de ez csak állitás és semmiféle adattal nem bizonyitott állitás lévén, a kérdést nem oldja meg.
A birósági gyakorlat sem volt egyenlő; mert mig több esetben az előbbeni büntett, mint más természetü nem vétetett figyelembe, addig egyéb és legtöbb esetben a „vita antea peracta” nemcsak, ha bünvádi elitéltetést tartalmazott, hanem az esetben is, ha az illető egyén rosz hirben állott, a büntetés fölemelését vonta maga után. Gyakorlatunk ez utóbbi felfogásra mutatván fel a legtöbb példát, rendszer gyanánt az tekinthető, hogy a büntettes rosz előélete, különösen előbbi elitéltetése, habár nem ugyanazon vagy nem is hasonló nemü büntett miatt, mint a melyet később elkövetett, indokul tekintetett a büntetés fölemelésére és sulyositására. A visszaesés elvi megkülönböztetése, az ugyanazon nemü és ugyanazon tárgy elleni, vagy az ugyanazon rugókon alapuló cselekmények és másnemü büntettek között: ugylátszik sem törvénykezési gyakorlatunkban, sem a büntetőjogi irodalom nevezetességeinek munkáiban nem jutott átható felismerésre és méltánylásra. E különbségnek öntudatos és okadatolt felismerése csak is az előrehaladottabb külföldi criminalistikai tudománynak terjedése által közvetittetett hazánkban; s további meghonositása, a rendszeres büntetőtörvénykönyv létrehozatala és gyakorlati alkalmazása által fog eléretni.
A büntetőjogtudomány első rendü külföldi nevezetességei is csak az ismétlést „in specie” ismerik el tulajdonképeni visszaesésnek, melyet jogositva van az állam sulyosabban büntetni, mint ha a tettes először követte volna el büntettet.
Igy Helie: Theorie du Code pénal czimü nagytudományu müvében czáfolva Carnotot, azt mondja:
„Tagadhatatlan, hogy a büntettes kiszenvedvén első büntettének büntetését, teljesen lefizette tartozását: meglakolt büneért; ő e miatt nem vonható többé feleletre, de nem is ezért, hanem egyedül második büntetteért vonatik felelősségre. Ezen ujabb büntett oly körülmények közt jön létre, a melyek a tettes bünösségét fokozzák.”
„Miért nem volna joga a törvényhozónak számitásba venni a büntetés megállapitásánál ezen körülményt? Ez nem tartozik többé az első, hanem a második büntetthez és jellemzi a cselekvő erkölcsiségét.”
És továbbá:
„A büntetendő cselekmények egy osztályába tartozó cselekmények ismétlése képezi a visszaesést: de ha a két törvényszegés mindegyike külön osztályokba tartozik, ez esetben nem létez visszaesés, mert nem létez ugyanazon nemü büntett szokásos elkövetése.”
Ugyanezt mondja Rossi is:
„A visszaesés a bünösség sulyositása, az ugyanazon nemü büntett elkövetése miatt.”
Határozottan nyilatkozik ez iránt Antonio Vismara: Della Recidiva nei reati czimü munkájában:
„lényeges, hogy a megbüntetett és a következő cselekmény között elvi egység, ugyanazon erkölcsi rugó és a czélok rokonsága létezzék; a visszaesés nem jöhet számitásba a büntetőtörvényben, csak ha a tettes „in eis dem sceleribus perseveret.”
Ugyanezen tant képviseli, habár kissé kiterjedettebb értelemben, Berner is.
Még csak John tanárt hozzuk fel, mert ebben a jelen törvényjavaslatnak e tárgyban elfogadott elve, ugy annak methodusa is praegnans indokát leli:
„Somit bliebe nur noch die Frage übrig, ob der Stafschärfungsgrund des Rüchkfalles beizubehalten sei, wenn man den Begriff des Rückfalls auf die wiederholte Begehung desselben Verbrechens beschränkt.
„Der Grund für die Strafschärfung wird dann in der Neigung des Verbrechers zu finden sein, immerfort ein und dasselbe Verbrechen zu begehen. Nun bestreite ich zwar nicht, dass diese Neigung mit Bezug auf einzelne Verbrechen beobachtet sei; ich bestreite nicht, dass eine derartige Neigung bei einzelnen Verbrechen anzuordnen. Will man aber den Rückfall als einen allgemeinen Strafschärfungsgrund aufstellen, so muss man die Thatsache beobachtet haben, dass jeder Verbrecher, gleichviel, welches Verbrechen er begangen habe, immer die Verbrecherische Neigung habe, dasselbe von Neuem zu begehen. Und das ist es, was ich bestreite.”
Az eddigi fejtegetés eredménye gyanánt megállapitottnak lehet tekinteni, hogy helyes az 1843-ik évi és a jelen törvényjavaslatnak a visszaesés kérdésében elfogadott azon elve, mely szerint nem mindenik megbüntetett egyén által később elkövetett büntetendő cselekmény minősiti a cselekményt visszaeséssé, hanem hogy erre, a cselekménynek, habár nem teljes azonossága, de legalább is az indokok és a megtámadott objectum hasonlatossága szükséges.
Eltér azonban a két javaslat az esetek száma tekintetében, melyekben a visszaesés annak fenn kiemelt következményeivel megállapittatik.
A visszaesés leggyakoribb esetét a vagyon elleni büntettek és vétségek képezik: rablás, zsarolás, lopás, sikkasztás vagy orgazdaság; ezen büntettek mind az objectum természetére, mind az indokokra nézve azonos cselekményeket képeznek; ezekre nézve, a 327. § megállapitja a visszaesésnek nemcsak a büntetés kimérésére, hanem maga a cselekmény természetére és a büntetés nemének megváltoztatására kiterjedő hatályát.
Ugyanez rendeltetik a 359. § 3-ik pontjában a csalásra nézve.
A többi esetekben a minimum és maximum közötti tér elegendő módot nyujt a birónak, a visszaesés nagyobb bünösségi fokának mérlegezésénél, a megfelelő büntetést is megállapitani.
A jelen törvény tárgyát a büntettek és a vétségek képezik.
Ezen szakasz a törvényjavaslat terjedelmét tárgyi tekintetben határozza meg, vagyis kimondja: hogy a törvényjavaslat csak a büntettekről és a vétségekről intézkedik. Azzal, a mi itt tételes alakban mondatik, hallgatólag még két eszme van kifejezve, az, t. i., hogy a kihágások külön törvénybe foglalandók, és hogy a jelen törvényjavaslat megállapitásánál, a büntetendő cselekmények büntettekre, vétségekre és kihágásokra osztattak fel, hogy tehát a hármas felosztási rendszer fogadtatott el.
Mindkét kérdésre nézve már az átalános indokokban kifejtettek az irányadó szempontok; a bővebb indokolás tehát e helyütt fölösletes volna.
Büntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a jelen törvény annak nyilvánit. Büntett vagy vétség miatt senki sem büntethető más büntetéssel, mint a mely arra elkövetése előtt a jelen törvényben megállapittatott.
Ezen szakasz által két nagy elvi szabály - az egyéni szabadság biztositékának két lényeges föltétele czéloztatik bejegyeztetni büntetőtörvénykönyvünkbe, mely föltételek a törvénynek mintegy homlokzatára iratván, ez által a jogállam első rendü követelményeinek hatályra emelése, büntetőtörvénykönyvünk bevezető szabályát képezendi.
Senkit sem szabad büntett vagy vétség miatt büntetni, ha nem követett el oly cselekményt, mely ismérveinek tüzetes meghatározása mellett, a jelen törvényben büntettnek vagy vétségnek nyilvánittatik.
Senkit sem szabad más büntetéssel büntetni, mint azzal, mely az általa elkövetett büntettre vagy vétségre, annak elkövetése előtt, a törvényben megállapittatott.
A büntettnek, valamint a büntetésnek előföltétele, a positiv törvény. Ez a fentebbi két szabálynak rövid tartama!
Az első bekezdés kizár minden analogiát, kizárja a biró arbitriumát a cselekményeknek büntetté vagy vétséggé minősitésére nézve. A törvény mondja meg, hogy valamely cselekmény képez-e büntettet vagy vétséget; s mindjárt a törvénykönyv elején adja azon nagy fontosságu biztositékot, mely szerint az esetben, ha a cselekmény nem bir azon ismérvekkel, melyek a törvény szerint a büntett vagy vétség, illetőleg bizonyos büntett vagy vétség létére megkivántatnak: azon esetben a biró e czimen nem itélheti el a tettest. Mi képezi a büntett és a vétség alkotó elemeit? s mely elemeknek kell találkozniok, melyeknek kell kizárva lenniök, hogy valamely büntetendő cselekmény létezzen ennek meghatározása ezentúl kizárólag a törvény feladatát képezi; ezzel szemben a biró feladata nem lehet egyéb, mint a törvény rendelkezésének - ennek szavai és értelme szerinti - alkalmazása, a tettleg fennforgó egyes esetekre. A törvényjavaslat szövege nem ad helyet sem annak, a mit „analogia legis”, sem annak, a mit „analogia juris” alatt ismer a jogtudomány; annál kevésbbé enged tért arra, a mi szükségszerüleg előfordul mindenütt, a hol nincsenek codificált büntetőtörvények, vagy a hol a törvényhozás, a kor fejlődéséhez nem alkalmazkodva, az erkölcsi követelmények szinvonalától messze elmaradt, - arra t. i., hogy a biróság vegye át a törvényhozó hivatását, s a concret eset megitélésénél, nem a törvényből fejtve ki az irányadó szabályt, hanem saját egyéni szempontjából visszonyitva a cselekményt az erkölcsi és állami rendhez: azt büntetendőnek nyilvánithassa a szerint, a mint azt - saját egyéni eszméje szerint - amazzal ellentétben lenni véli.
Ezen állapotnak, mely hazánkban mai napig fennáll, véget vetend a büntetőtörvénykönyv, s ezzel egyidejüleg, s ennek 2. §-a értelmében, legalább a büntetőtörvénykezés terén - az egyéni nézet és annak ingatag megállapitásai helyébe, a törvény szilárd és határozott rendelete jön hatályba.
A 2-ik § második bekezdése, kiegészitése az elsőnek. Nemcsak nem construálhat büntettet a biró, hanem nem is szabhat más büntetést, mint azt, melyet arra a cselekmény elkövetése előtt - a törvény megállapitott. Igen természetes, hogy ez mind a büntetés nemére, mind pedig annak mértékére egyaránt értetik. De nem zárja ki ezen rendelkezés a biró enyhitési jogát azon esetekben, melyekben azt a további szakaszok 84-93. § - neki megengedik. De nem is jönnek ez utóbbi szakaszok ellentétbe a 2-ik szakaszszal, mert az enyhitési jog mind föltételei, mind pedig határai tekintetében a törvény által lévén megállapitva, azok esetében ismét a törvényben találja a biró - az enyhébb büntetés kimondására nézve, itéletének irányadó szabályát.
Az egyes kitételekre nézve felemlitendők az első bekezdésnek ezen szavai: „a jelen törvény annak nyilvánit.” Ez visszaható erőt is tulajdonit a törvénynek s összefüggésben áll a 3-ik §-al. A mi az előbb fennállott törvények és gyakorlati szerint büntett vagy vétség volt, ha nem vétetett fel a jelen törvénybe; megszünt az lenni. Lehet ugyanazon cselekmény kihágás - erről a kihágásokról szóló törvény fog intézkedni; de büntettet vagy vétséget, a jelen törvényjavaslat törvénynyé válta és hatályba lépte után nem képezhet.
A büntetőtörvénykönyv és az egyes specialis büntetőtörvények, mint a mezei rendőrségi, a sajtó-, a vadászati, az ipartörvények közötti viszonyt - a mennyiken a jelen törvényjavaslatban, azokra vonatkozó módositások tartalmaztatnak: az „életbeléptetési törvény” szabályozza; azon törvényekre vonatkozólag pedig, melyek vagy kizárólag vagy főleg a jelen törvényjavaslatba foglalt tárgyakról intézkednek, mint például az 1723: 10., 11., 12. törvénycikkek, vagy az 1871:VIII. törvénycikknek a hivatali büntettekre vonatkozó része, vagy az 1870:LII. törvénycikk az átalános abrogatorius záradék által helyeztetnek ki hatályból. Az eddig fennálló törvények és a büntetőtörvénykönyv között tehát, a 2-ik § kiemelt szavai folytán, nem lesz összeütközés.
Kérdés lehetne még: vajjon nem értelmezhetők-e a kiemelt szavak akként, hogy az sem képezhet büntettet vagy vétséget, a mit az ezentul létrejövendő törvények annak fognak nyilvánitani? Ily magyarázat nem adható e szavaknak, már csak azon oknál fogva sem, mert a törvényhozás joga és hatalmi köre semmiféle törvény által sem szüntettethetik meg. Változhatnak a hatalmi tényezők a közjog szerint, de a törvényhozás mint legfőbb állami hatalom, melyet előbbi törvény nem korlátoz, mindenkor fenn fog állani. Ha tehát egy későbbi törvény más cselekményeket is nyilvánitand büntetteknek vagy vétségeknek, azok büntettek vagy vétségek leendenek azon későbbi törvény erejénél fogva; sőt - a mennyiben e későbbi törvény ellenkezőt nem rendelne, a büntetőtörvénykönyvnek átalános része e későbbi törvényekre is kiterjedvén, ezek a büntetőtörvénykönyvnek kiegészitését képezendik. Nem volna helyes tehát azon magyarázat, mely az idézett szavaknak a jövőre is kiterjedő, kizáró hatályt akarna tulajdonitani.
Indokolást igényel a második bekezdésnek azon kivétele is: „elkövetése előtt megállapittatott.”
A büntetésnek előbb kell a törvény által megállapitva lennie, mielőtt a cselekmény elkövettetett: Nulla poena sine lege”. A szabadság illusorius, ha oly cselekmény miatt, mely elkövetése idején nem volt büntetendő, elkövetése után lehetne büntetni a tettest; vagy ha az elkövetése idején enyhe büntetés alá eső cselekmény elkövetője, az elkövetés után létrejött törvény által megállapitott sulyosabb büntetéssel lenne büntethető. Mindkét esetben megsértetnék egy-egy jogelv; az elsőben az által, mert oly cselekmény, melyet az illető egyén jogosan tartott megengedettnek, melyet tehát, ha az büntetés alatt tiltva lett volna, valószinüleg nem követett volna el, bünül számittatnék be; a másodikban azért, mert a törvényszegés idején fennállott, s általa a törvényszegéssel elvállalt következmények helyett, más - sulyosabb következményeknek vettetnék alá, olyanoknak - melyekkel nem volt fenyegetve akkor, midőn szabadságában állott a tiltott cselekményt vagy elmellőzni vagy annak elkövetésével magát, az elkövetéskor fennálló törvény vagy gyakorlat által meghatározott büntetésnek kitenni.
A 2-ik § mindkét pontjában kifejezett eszme a lényeget illetőleg kimondatott már - az 1843-ik évi törvényjavaslat 1-ső és 17-ik §-ban; csakhogy a 17-ik § szűkebb horderejü, mint a jelen törvényjavaslat 2-ik §-ának második bekezdése; a mi azonban az 1843-ban elfogadott büntetési rendszer irányzata szerint, a további szakaszokban kiegészittetik.
Három eltérést mindazonáltal szükséges különösen is kiemelni.
Az 1843-ik évi törvényjavaslat 1-ső §-a igy szól:
„Bármely cselekvés vagy mulasztás csak annyiban tekintethetik büntettnek és vonathatik büntetés alá, a mennyiben az ellen büntetést rendel a jelen törvény.”
A jelen törvényjavaslat 2-ik §-nak első bekezdése pedig ekkép hangzik:
„Büntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a jelen törvény annak nyilvánit.”
Az első eltérés abban van, hogy az előbbeni javaslatban használt ezen szó helyett:„tekintethetik” a jelen javaslat a határozottabb igét: „képez” alkalmazza.
Ezen eltérés indoka az, mert az előbbeni szöveg nem zárja ki azon veleményt, hogy a törvény különös részében felsorolt büntetteken kivül, vannak még oly cselekmények és mulasztások, melyek büntettet képeznek ugyan, azonban a törvény által nem tekintetnek annak és nem vonatnak büntetés alá; nem zárja ki továbbá azon értelmezést sem, hogy oly cselekmények vagy mulasztások, melyek lényegük és természetük szerint nem képeznek büntettet, a törvény által önkényileg annak tekintetnek és büntetés alá vonatnak.
Ily értelmezésre nem adhat alkalmat a törvény, mert habár nem is sikerült még, a büntettnek átalános és átható criterionját feltalálni; habár a különböző országok büntetőtörvénykönyveinek összehasonlitása azt mutatja, hogy e tekintetben a müvelt nemzetek között is vannak némi eltérések; de ebből nem következik, hogy e téren teljes önkény uralkodhatnék. Azon büntettek száma, melyek csak bizonyos területen az ottani törvényhozó akarata által, tehát a cselekmény intrinsecus bünösségére való tekintet nélkül állapittatnak annak: a müvelt Európában ma már igen csekély, s folyton apadóban van. A „nemzeti büntettek” lassan-lassan eltünnek, s a büntetőtörvénykönyveknek, az egyenlő erkölcsi rend s jogállapot megoltalmazására irányuló universalis jellege félreismerhetlen vonásokban érvényesiti magát. „Nem egyszerre élvezi Európa mindenik nemzete a haladás áldásait; de előbb vagy utóbb valamennyien hasznukra forditandják azt.” Rossinak ezen állitása mindinkább valósággá válik; mert a rendkivül gyors és könnyü közlekedés idejében nagyon kirivó ellentétek nemzet és nemzet közt nem állhatnak fenn.
A mi büntett az egyik államban, az nem lehet erény vagy megengedett cselekmény a szomszéd államban sem; s a mi nem az egyhelyütt, az nem tekintethetik büntettnek máshol sem. Az emberiség szellemében élénk vonásokban élő ezen igazságot fejezi ki Hälscher is, midőn azt mondja:
„Dem berechtigten Interesse des Staates gegenüber, solchen Schaden von sich und seinen Bürgern abzuwenden, erscheint es darum als leere Spitzfindigkeit, wenn man behauptet, dieser Mensch sei zwar in Frankreich ein schwerer Verbrecher, in Preussen dagegen nicht, sondern müsse hier als ein durchaus redlicher und rechtlicher Mensch behandelt werden.”
De különösen nem engedhető meg az, hogy egy és ugyanazon állam törvénye oly cselekményeken és mulasztásokon fölül, melyek benső valójuk és lényegük szerint büntettet képeznek, olyanokat is tekintsen büntetteknek, melyek azoknak benső sajátságával nem birnak, melyek tehát az erkölcsi igazságot és a közérdeket nem sértvén: büntetté minősitésük mellett a törvényhozó akaratán kivül más ok nem volna fölhozható. A törvény nem teheti e cselekményt büntetté; hivatása csak az, hogy a büntettnek felismert cselekményt annak nyilvánitsa és büntettetni rendelje.
Sem az 1843-ik évi sem a jelen törvényjavaslat nem származnak azon szellemből, mely a törvényhozás igazolatlan félénksége vagy sötét gyanakodása szempontjából szaporitaná a büntetendő cselekményeket, de épen azért meg kellett változtatni a kitételt, mely az egész mű lényegével és szellemével ellentétben, ily föltevésre alkalmul szolgál.
Hogy valami az-e, a minek tekintetik? Ez a közönséges életben sem közönyös; különös fontosságot nyer azonban a kérdés a büntetőjog terén, hol minden fictio, minden kétértelmüség kerülendő. Quasi delictumokat nem ismer a büntetőtörvénykönyv sem a büntető jogtudomány. A mi a büntetőtörvény szerint büntetendő, az valóságos delictum s nem tekintetik csupán annak. Helyesen mondja Haus tanár: „Mindazon cselekmény, mely a tettes hibája vagy szándéka folytán másnak kárt okoz, ha arról nem intézkedik a büntetőtörvénykönyv: quasi delictumot képez” s tovább: „A polgári jog szerinti delictumok, melyek nem képeznek egyszersmind a büntetőtörvény alá eső cselekményt, tulajdonképen quasi delictumok.”
A polgári jog szerint lehet valamit annak tekinteni, a minek jellegével nem bir. A jog azon területén van helye a quasi szó általi minősitésnek, a fogalmak improprius tágitásának, mint például a quasi tutor, a quasi possessio, a quasi contractus; ily tágitásnak azonban a büntetőtörvények területén épenséggel nincs helye. Itt nincs „quasi delictum;” következőleg nem „tekintetik” büntettnek semmi, hanem büntett az, a mi természete és lényege szerint büntettet képez s a büntetőtörvény által annak nyilvánittatik.
Egy másik - s nem lényegtelen különbség van az 1843-dik évi törvényjavaslat 1-ső és a jelen törvényjavaslat 2-dik §-nak első bekezdése között abban, hogy ott „cselekvés,” itt pedig „cselekmény” fordul elő.
A cselekvés ugyanis az embernek tevékenységét jelzi a közben, midőn az a külvilágra hat, s ebben változást idéz elő; ellenben a cselekmény, már magát a cselekvés által eszközölt változást, a concret tettet jelenti. A büntetőtörvénykönyv feladata azon concret tettek meghatározása melyek a cselekvő akaratának irányánál és a cselekedet minőségénél fogva, büntetendőknek nyilvánittatnak a törvény értelmében. Nem az actio tehát, hanem az actio eredménye - a szándékosan létrehozott actus - a tett képez büntettet; a cselekvés csak mint egyik causa effciense a tettnek s igy mint egyik ismérve a büntettnek jön tekintetbe. Nem tekintethetik tehát büntettnek a cselekvés, a mint ezt az 1843-diki javaslat mondja, hanem a cselekvés eredménye - vagyis a cselekmény, a szándékos tett: például a gyilkosság, a lopás, a rablás stb.
A német törvények sem mondják: „Das Handeln, das Thun,” hanem az objectiv alaku megjelölést: „Die Handlung, die That”, használják; a franczia törvény nem használja a „l'action” szót - bár az objectiv irányban is inkább használható, mint a magyar cselekvés, hanem azt mondja: „l'act;” épen ugy az olasz: nem l'azzione, hanem il fatto kifejezéssel él.
Az 1843-dik évi törvényjavaslat több esetben mellőzi ezen szempontot. Igy például a 294. §-ban az mondatik:
„A ki másnak valamely ingó vagyonát tudva s jogtalanul, de minden személy-elleni erőszak vagy erőszakkali fenyegetés nélkül eltulajdonitja, tolvajnak tekintetik.”
Szembe állitván ezen szakaszt az 1-ső §-szal: kitünik, hogy nem az lett volna meghatározandó, ki a tolvaj? hanem az, a mint a 30-dik fejezet czimfelirata is mutat, hogy mi a lopás? illetőleg, hogy az ember mily cselekvése által eredményeztetik a lopás büntette?
Egy további - és igen szembeötlő különbség az, hogy a jelen törvényjavaslat 2-ik §-sza a „mulasztás” szót egészen mellőzte.
E kihagyás indoka nem lehetett az, mintha a jelen törvényjavaslat nem ismerne mulasztásból származó büntetteket vagy vétségeket; ez ellenkeznék a dolog természetével, valamint a javaslat számtalan positiv intézkedésével, melyekben mint például a 279., 280., 299., 390., 409., 410., 411., 412., 416., 417-dik §-ban ezen szó: „mulasztás,” a büntetendő cselekmény egyik tényező elemének megjelölésére, expressis verbis használtatik; valamint több más szakaszok intézkedéseivel melyekben valaminek elmulasztása, mint szintén tényező eleme a büntetendő cselekménynek, más szó vagy kifejezés által jelöltetik ugyan meg; a kifejezés értelme azonban a mulasztással teljesen megegyez, igy például a 134. és 190-dik §-ban ezen kifejezés: „fel nem jelenti,” tökéletesen egyértelmü a feljelentés elmulasztásával; a 189. §-ban: „ha a hivatalos közeg valamely fogolynak a börtönbe történt beszállitásáról közvetlen felsőbbségét 24 óra alatt nem értesiti” egyértelmü azzal, hogy a köteles értesitést elmulasztja.
A „mulasztás” szónak kihagyása tehát a 2-dik §-ban más, mélyebben rejlő indokokban gyökerezik.
Ha csupán azt kellene kifejezni, hogy vannak tiltó és parancsoló törvények, melyeknek megszegésére büntetés állapittatik meg: ez esetben a kérdés igen egyszerü lenne s nem volna ok a „mulasztás” szónak kihagyására; mert ez esetben ezen szó kifejezné mindazt és sem többet sem kevesebbet, mint a mit a törvényhozó azzal kimondani akar, de más részről az omissiv és commisiv delictumoknak rendszerint már szövegezése és alakja is megmutatná, hogy melyik büntett, illetőleg vétség tartozik a tiltó s melyik a rendelő törvény megszegésének osztályába; vagyis, hogy melyik delictum képez cselekményt és melyik mulasztást?
A kérdés még csak az lehetne: vajjon a büntetőtörvénykönyv átalános részében foglalt határozatok, kivétel nélkül alkalmazhatók-e a cselekményekre és a mulasztásokra? Nevezetesen, hogy van-e a mulasztás által elkövetett törvényszegésnek kisérlete? mely időtől fogva kezdődik a mulasztás elévülése?
Mindezen kérdésekre könnyü a felelet s ez okból minden veszély nélkül lehetne a 2-dik §-ban ép ugy, mint ez az 1843-dik évi törvényjavaslat 1. §-ában történt, a cselekvés mellék, a mulasztást is tenni. De a kérdés nemcsak nem ily egyszerü, hanem a büntető jogtudomány egyik legbonyolódottabb, mai napig megoldatlan vitáját képezi.
A legmélyebb és legalaposabb buvárlapok, melyek erre vonatkozólag legujabban is Glaser, Bar, Merkel s más tudósok részéről történtek, habár több tekintetben nagyobb világosságot dritettek e kérdésre: de több tekintetben a kételyeket nemcsak nem oszlatták el, hanem mint ez épen az alapos buvárlatoknak a végső megoldás előtti rendes eredménye: a homályban volt kérdés több, eddig nem ismert elemét hozták felismerésre s ez által a kételyeket s a vita pontjait ujabbakkal szaporiták.
„Bármely cselekvés vagy mulasztás csak annyiban tekintethetik büntettnek és vonathatik büntetés alá, a mennyiben az ellen büntetést rendel a jelen törvény.”
E formulázás, mint többször felemlittetett, öszhangzó a badeni büntetőtörvénykönyv 1-ső §-szával. A cselekvést és mulasztást a büntetőtörvénykönvy átalános részében egymás mellé állitják, a többiek között még az 1813-dik évi bajor büntetőtörvénykönyv 1-ső és 2-dik czikkei; az 1838-ik évi, ugy szintén az átvizsgálás után hatályba lépett 1855-dik évi szászországi büntetőtörvénykönyv 1-ső czikke; a hannoverai büntetőtörvénykönyv 1-ső és 6-dik czikkei; az 1852-dik évi, nálunk is hatályban volt ausztriai büntetőtörvénykönyv 1., 2. és 11. §-ai.
Mint már ebből kitetszik: az 1843-dik évi magyar javaslat teljes összhangzásban van a keletkezése idején létrejött német törvényekkel s a jogtudomány azon időbeli álláspontján áll. Azóta azonban 30 év folyt le s azalatt a mulasztási büntettek kérdése ismét és ismét átvizsgáltatott s a jogtudomány erre vonatkozólag is gazdagabb lett felismert igazságokban, valamint felismert kételyekben.
Mit jelent a cselekvésnek és mulasztásnak mint büntényező elemeknek a büntetőtörvény átalános részében egymás mellé sorozása?
Azt jelenti-e, hogy bármely, a törvénykönyv különös részében meghatározott büntetendő cselekmény, egyaránt elkövettethetik cselekvés, mint mulasztás által? például a pénzhamisitás, hamis eskü, hamis vád, a becsületsértés stb. vagy pedig azt jelenti:
hogy csupán azon büntetendő cselekmények követtethetnek el mulasztás által, a melyek a törvény parancsoló rendeletét sértik meg?
A felemlitett törvények idézett szakaszainak szövege mind az egyik, mind a másik felfogás értelmében magyarázható; holott kétségtelen az, hogy sem az egyik, sem a másik jelentőség nem felel meg a valónak.
A tárgy bővebb és világosabb felismerése vitán kivül helyezte azt, hogy parancsoló törvények csakis mulasztás által sértethetnek meg; ellenben a tiltó törvények cselekvés és mulasztás által is egyaránt megsérthetők. Ebből következik, hogy bizonyos törvényszegések tényelemeinek a törvény különös részében előforduló oly meghatározása, melyben a mulasztás vagy ehez hasonló kitétel nincs fölvéve, épen nem jelenti azt, hogy azon büntett vagy vétség mulasztás által nem követtethetnék el. A gyilkosság például elkövettethetik mulasztás által, ha valaki elzártan tartatik és a letartóztató azon szándékkal, hogy őt életétől megfoszsza: elmulasztott neki eledelt adni, a minek folytán a letartóztatott meghalt. Elkövettethetik a gyilkosság mulasztás által, ha az anya kisdedét nem táplálja és ezt mások sem tevén, a kisded ez okból meghal; vagy ha a kisded születésénél az életfenntartásra szükséges lekötés elmulasztatik. A testi sértés, a gyujtogatás s több más commissiv büntett, épen ugy elkövettethetik commissio, mint omissio által. Ez ma már nem kérdés tárgya; a kérdés csak az, hogy az események azon láncolatában, melyeknek végén a halál vagy a leégés, szóval a jogsértő eredmény áll, létez-e oly, habár nem tiltott cselekvés, mely között és a létrejött eredmény között az okozati összefüggés feltalálható s ezen lánczolat folyamán egyszersmind a dolus vagy a culpa is feltalálható legyen? A kérdés továbbá az, hogy az esetben, ha a mulasztás által elkövetett commissiv delictumok keletkezésének ezen értelmezése nem fogadtatik el: mi mégis azon átalános, mindenik ily esetre kiterjedő ok, a melyből - a parancsoló törvény rendeletének megszegésére vissza nem vezethető mulasztásnak bünössége, elegendő indokát és magyarázatát találja? De különös figyelmet igényel, hogy ezen indoknak olyannak kell lennie, a mely által minden félreértést kizáró tüzetességgel megkülönböztettessenek ezen mulasztások azoktól, a melyek szemközt valamely veszélylyel vagy más személy által elkövetett büntettel, csupán passiv magatartást képezvén: a bekövetkezett eredmény miatt büntetőjogi felelősség tárgyát nem képezhetik; mert azt mindenki elismeri, hogy nem létez oly általános kötelezettség, mely a jogsértő eredmények elháritására büntetés terhe alatt mindenkit kötelez s hogy az, a ki valakit a vizbe merülni lát s bár tud uszni s elmerülőt még sem menti meg, vagy a ki látja, hogy egy ház meggyulad s a tüzet nem oltja el, vagy jelt sem ad: ámbár ethicai szempontból sulyos váddal terheli magát, de ezért a büntetőjog értelmében - felelősség alá nem vonathatik.
Igen messze vezetne, ha ezen ép oly élénk, mint nagy arányokat öltött vitának, ha csak lényeges mozzanatait is kifejtenők; ennyire nem terjedhet az indokolás köre; ez a jogirodalom - az értekezések és a monographiák feladata. Annyit azonban szükséges megemliteni, hogy a mulasztásnak mint büntényezőnek minden további körülirás nélküli befoglalása a büntetőtörvénykönyv átalános részébe, minthogy a kérdéseket meg sem érinti, félremagyarázatokra és zavarokra adna okot.
Ezen felismerés következménye volt, hogy a legujabb német büntetőtörvénykönyvek átalános részében „a cselekvény és mulasztás” nem állittatott többé egymás mellé.
Igy az 1851-ik évi porosz b. t. k. 1-ső és 2-ik §-ai csupán Handlung - cselekményről szólnak:
„Kein Verbrechen, kein Vergehen und keine Uebertretung kann mit einer Strafe belegt werden, die nicht gesetzlich bestimmt war, bevor die Handlung begangen wurde”.
Az 1861-ik évi bajor b. t. k. átalános része sem emliti meg külön a cselekvést és a mulasztást; hanem 5-ik czikkében azt mondja:
„A jelen törvénykönyvnek a büntetendő cselekményekről szóló rendelkezései: a büntetendő mulasztásokra is alkalmazandók.
A törvényjavaslat előadója e czikkre nézve szükségesnek látta a kamara előtt kifejezni: hogy a büntetendő cselekményekről szóló rendelkezéseknek világos vonatkozása a mulasztásokra, csupán redactionalis fontossággal bir” s a törvény egyik leghivatottabb magyarázója bővebben kifejtve az eszmét azt mondja: „Nem czélja ezen czikknek meghatározni azt, hogy mely mulasztások büntetendők; itt csak az mondatik, hogy a mennyiben a mulasztás a büntetőtörvénykönyv irányzata szerint büntetendő: ez esetben közvetlenül a positiv cselekményekre megállapitott szabályok a mulasztásokra is alkalmazandók”.
Hozzáteszi ezen iró: „hogy melyek azon mulasztások, a melyek egy bizonyos jogsértő eredményt hozhatnak létre: az nem fejezhető ki egy elvont tételben; ezen kérdés mindenik delictum tényálladékának megitéléséhez tartozik.
A német birodalom büntetőtörvénykönyvének 1-ső §-sza nyiltan és szószerint szintén csak a cselekményeket emliti.
„Eine mit dem Tode, mit Zuchthaus oder mit Festungshaft bedrohte Handlung ist ein Verbrechen stb. stb.”
Megemlitendő még a belga b. törv. könyv, mint a mely harmincz évnél tovább tartott előmunkálatok után 1867-ik évben lépett hatályba s a tudomány és a tapasztalat eredményeit kiválólag érvényesitette.
E törvénykönyv Első könyvének első fejezete sem a cselekményt, sem a mulasztást nem emliti, hanem egyezőleg a franczia büntetőtörvénykönyvvel, az „infraction” - törvényszegés szót használja; hogy azonban a cselekménynek és mulasztásnak körülirás nélküli egymás mellé állitása ezen törvénykönyv szerkesztésénél is öntudatosan mellőztetett: erre nézve a legvilágosabb bizonyitékot nyujtja az 51-ik czikk, mely a kisérlet fogalmát állapitja meg s melyben csupán cselekvésről „par des actes extérieurs” van szó, - a nélkül, hogy a mulasztásról emlités tétetnék.
Uj a zürichi büntetőtörvénykönyv is, melynek létrehozatala körül a birálatra felkért Glaser munkájának nagy befolyása volt. Ezen törvény átalános részében sem állittatnak egymás mellé a cselekvények és a mulasztások, a minek igazolására szolgál mindjárt az 1-ső §, mely igy szól: „Eine Handlung kann nur dann mit einer Strafe belegt werden, wenn diese gesetzlich bestimmt war, bevor die Handlung begangen wurde”.
Felhozhatók még az eddig törvénynyé nem vált anyagi büntető codextervezetek, nevezetesen az olasz és az ausztriai.
Az olasz törvényjavaslat átalános része érintetlenül hagyja a mulasztást, a mit mindjárt 1-ső czikkének 1. és 2. § és 3-ik czikke tanusitanak, melyekben „Nessun fatto” és „fatti punibili” fordulnak elő; de omissione - vagyis mulasztás nem emlittetik.
Nem állittatnak egymás mellé a cselekmények és a mulasztások által elkövetett büntettek és vétségek - az ausztriai büntetőtörvénykönyv tervezetének átalános részében sem; mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy ezen javaslat az első ilynemü munkálat, mely a vitás kérdést tüzetesebb intézkedés tárgyává teszi.
Az 1863-iki javaslat átalános része csupán cselekményekről beszél. Ezen kifejezés: „Handlungen” használtatik a 2., 3., 5., 10., 15. s a többi szakaszokban az „Unterlassungen” a mulasztások megérintése nélkül; azonban az 1867-iki „az igazságügyministeri bizottság inditványainak figyelembevételével készitett javaslat” - igy szól a hivatalos czim - miután az 1. §-ban és a 2. § első bekezdésében csupán cselekményről szólna: a 2. § második bekezdésében azt mondja:
„Azon kifejezés „büntetendő cselekmény,” „valamint azon kifejezés: „tett,” átfoglalja a mulasztásokat is, a mennyiben a jelen törvény által, az egyes büntettekre vagy vétségekre nézve követelt ismérvek a mulasztásokban is feltalálhatók lennének.”
„Der Ausdruck; „strafbare Handlunkg,” so wie der Ausdruck „That” umschliesst auch alle Unterlassungen, in soferne die in diesem Gesetze zum Thatbestande der einzelnen Verbrechen und Vergehen geforderten Merkmale auch in blossen Unterlassungen enthalten sein können.”
A „büntetendő mulasztásokról” 1858-ban megjelent, s egy terjedelmes monographiát képező nagybecsű értekezés szerzője Glaser, az ausztriai bünt, törvénykönv tervezetéről irt tanulmányaiban élénken megtámadja ezen tételt, azt elvtelennek és helytelennek állitván.
„Azon zavar, mely e tárgyra nézve uralkodott - mondja a nevezett tudós - annyiban megszünt, a mennyiben az elhatározó két kérdés ma már teljesen elkülönittetett egymástól, ugy hogy azoknak ujabbi összehányása mellett a német jogi literaturában régen nem szólalt fel senki. Senki sem állitja ma már, hogy a cselekvések és mulasztások között egyátalán nem kell különbséget tenni; s épen oly vitátlan: hogy a tilalom megsértése - a commissiv delictum nem állhat csupán mulasztásból; mert lényege abban van: hogy valamely jogellenes eredmény causális uexusban legyen, a mi nem érhető el csupán passiv, negativ magatartás által, minthogy ez semmit sem okozhat és semmit sem eredményezhet.”
„Csak ujabb zavart idézhet elő - folytatja Glaser - ha e két kérdés:
Hatálylyal bir-e mind az, a mit a törvény a commissiv delictumokra vonatkozólag rendel - az omissiv delictumokra is? és
Megállapitható-e a commissiv delictum tényálladéka mulasztás által? - ha e két kérdés ismét összezavartatik? A javaslat pedig ezt teszi.”
Glaser azon következtetésre jut, hogy az ezen kérdés körül fölmerülő vitát nem oldhatja meg a törvény, s hogy arra nincs is szükség: mert a gyakorlatilag fontos azon kevés kérdésre nézve mely itt figyelembe jő - a különös rendelkezésekben lehet intézkedni.
Igy áll a kérdés ma.
Egymás mellé állitani tehát a cselekményt a mulasztással, s ez által azon véleményre adni okot, hogy a kettő között nincs különbség, vagy pedig arra, hogy mulasztás által elkövetett büntetendő cselekményt, csak a szoros értelemben vett delicta omissionis képeznek, ez hiba volna; mig más részről a tüzetesebb meghatározás - a mint az az 1867-ik évi ausztriai javaslatban czéloztatik, s a mint azt a birodalmi tanács jogügyi bizottsága mind az 1868-ik, mind az 1870-ik évi előterjesztésében is elfogadta, mint épen kimutattuk, szintén lényeges kifogás alá esik.
Ily helyzetben, a jelen törvényjavaslat szerkesztésénél, a hatályban levő európai törvények rendszere látszott leginkább elfogadhatónak, azért is, mert a szorosan vett mulasztási büntettekre és vétségekre nézve a mulasztás, mint causa efficiens a különös rész illető helyein világosan meg van jelölve: s mert a mulasztás által elkövetett commissiv büntetteknél és vétségeknél mindig - habár nem is mindig elég világosan kifejezve - cselekvés is fordul elő, s ezek tekintetében a cselekményekről szóló szabályoknak alkalmazhatósága iránt kétség nem forog fenn.
A jelen törvény és a cselekmény elkövetésének idején fennállott törvények, gyakorlat vagy szabályok közötti különbség esetében, az enyhébb intézkedések alkalmazandók.
Ezen szakasz ellentétben az előbbenivel a törvény visszaható erejét állapitja meg, az ennek hatályba lépte előtt elkövetett büntettre vagy vétségre, a mennyiben az elkövetés idején fennállott törvény szigorúbb intézkedéseket tartalmazna.
A törvényjavaslat 2-ik §-ának indokaiban a szabadság biztositékát egymagában nem találtuk elégséges érvnek a visszaható erő kizárására; hanem az egyszersmind juristicai érvek által is indokolandónak tartatott. Nem lehet tehát a jelen szakaszra vonatkozólag sem megelégedni azzal, hogy oly lényeges és messzeható eltérés az általános szabálytól, milyent e szakasz tartalmaz, csupán a humanismus, vagy a méltányosság, vagy pedig az igazságügyi politika által indokoltassék. Jogilag, vagyis a jogtudomány által elismert elv által kell indokoltnak lenni azon határozványnak, mely ellentétben azon átalános szabálylyal, hogy mindenik cselekmény az annak elkövetése idején hatályban levő törvények szerint itéltessék meg és büntettessék, a 3-ik §-ban meghatározott esetben, az előbbinek ellenkezőjét rendeli.
A jogi indok abban van, hogy midőn a törvényhozás megváltoztatva a hatályban levő büntetőtörvény rendeletét, a helyett enyhébb intézkedéseket emel érvényre, ezzel egyszersmind kifejezést ád azon meggyőződésének, hogy az előbbi helytelennek ismertetett fel, vagy azért, mert nem volt igazságos, vagy mert nem volt czélszerű. Ha tehát e kijelentése daczára a visszavont szabályt még tovább is alkalmaztatni engedné az állam, ez annyit tenne, mintha az igazságtalanságot tudva és szándékosan tovább is érvényben hagyná.
A visszaható erő mindazonáltal csupán azon esetekre terjed ki, melyekben a hatályból kitett törvény súlyosabb, mint az, a mely utóbb jött létre. Ez korlátozása a visszaható erőnek, s ez okból nem fölösleges, és fel is vettetett a kérdés: hogy ha az előbbeni esetben nem alkalmazható a cselekmény elkövetése idején fennállott törvény azért, mert az igazságtalannak ismertetett fel, miért kellessék azon igazságtalan törvényt mégis alkalmazni azon esetben, melyben az a büntettesnek kedvezőbb? A feleletnek itt is jogelven kell sarkalnia, s az megtaláltatik abban, hogy az állam által később felismert igazság, s az ezen felismerésnek megfelelő törvény nem teheti roszabbá annak helyzetét, a ki oly időben cselekedett, midőn ezen törvény még nem létezett. Az állam azon joga, hogy törvényeit az igazság és a czélszerüség szempontjaiból megváltoztathassa, nem terjed ki annyira, hogy a nem létezett törvény szempontjából itélje meg az annak keletkezése előtt véghezvitt cselekményeket, ha ez által a cselekvőnek helyzete sulyosabbá válnék. Az ujabban felismert igazság érvényre jön minden oly esetben, melyben annak alkalmazása egy másik igazság által nem záratik ki. Igazság az, hogy ha az uj törvény enyhébb, ez jöjjön alkalmazásba a létrejötte előtti büntettek esetében is, mert a törvény megsértője nem szerzett jogot arra, hogy sulyosabban büntettessék, mint az itélethozatal idején fennálló törvény rendeli: de igenis joga van ez utóbbinak arra, hogy ne büntettessék sulyosabban, mint azon törvény rendeli, a melyet megszegett, vagyis azon törvény, a melylyel magát ellentétbe helyezte.
Egy kérdés marad még megoldatlanul, az t. i., hogy mi történjék, ha a cselekmény elkövetése idején fennállott törvény szigorubb volt, mint a későbbi, azonban a későbbi enyhébb törvény egy harmadik által váltatik fel, mely szigorubb az ezt közvetlenül megelőzöttnél? Ez az ugynevezett „közbenső törvények” kérdése, melyek a belga alsóháznak jogügyi bizottságát, s magát a kamarát is foglalkoztatták. A bizottság ugyanis a benyujtott törvényjavaslat 7-ik czikkének (a törvény 2-ik czikke) második bekezdését ekkép módositotta:
„Néanmoins, si la peine établie au temps du jugement, dansl'intervalle entre l'infraction et le jugement, et celle portée au temps de l'infraction, sont différentes, la peine la moins forte est toujours appliquée.”
Vitatárgyát képezi e kérdés a literaturában mai napig is, s különösen Berner sürgette, hogy az északnémet szövetség büntetőtörvénykönyvében a közbenső törvények iránt is történjék intézkedés.
A gyakorlat mindazonáltal sehol sem mutatta ily intézkedés fölvételének szükségét, ez okból a jelen törvényjavaslat szerkesztésénél sem látszott szükségesnek erre kiterjeszkedni.
„Az enyhébb intézkedések alkalmazandók.”
Ez vonatkozik mind arra, hogy büntetendő-e valamely cselekmény? mind pedig annak büntetté vagy vétséggé minősitésére, valamint a büntetésre nézve is. Mindhárom irányban az alkalmazandó, a mi vádlottnak kedvezőbb, a mi enyhébb. Különösen fontos ez az első irányban, s főkép az ország azon részeit illetőleg, a hol az 1852. évi ausztriai büntetőtörvénykönyv van hatályban. Ezen területeken sok oly, különösen politikai, vagy ehez hasonló cselekmény, mely a hatályban levő törvény szerint büntettet képez, a jelen törvényjavaslat szerint büntetlenné válik.
Kérdés támadhat, hogy ki van-e zárva az enyhébb törvény alkalmazása, ha annak hatálybalépte előtt az első biróság már elitélte a vádlottat, de itélete még nem emelkedett végérvényre? A törvényjavaslat szavainak értelme ily megszoritást nem enged meg, mert az enyhébb intézkedések alkalmazása megszoritás nélkül lévén kimondva: ez azt követeli, hogy mindazon büntetendő cselekményekre nézve, a melyek fölött a törvény hatályba lépte után, a birónak itéletet kell hozni, e szabály alkalmaztassék. Már pedig nemcsak az képez itéletet, a mit az első- vagy másodfoku biróság mond ki, hanem a harmadfoku biróság elé törvényszerüleg felebbvitt esetekben, ezen biróság is itél. Az itéletnek a törvény rendelkezésével öszhangzónak kelletvén lenni, a harmadfoku biróság nem csökkentheti a törvény által határozottan kimondott visszaható erőt; következőleg itéletét ezen szabály figyelembevételével kell hoznia. Csupán a sajtóbiróságoknál foroghatna fenn az eset, hogy a semmiségi panaszszal megtámadott itélet ez alapon, a törvény erejénél fogva, megsemmisitendő és visszaküldendő; a mi Francziaországban, a „circonstances atténuantes” iránt 1832-ik évben hozott törvény hatályba lépte utáni itéletekre nézve, a semmitőszék által gyakorlatba vétetett.
Nyomtatvány alatt értetnek: a nyomda, metszet, minta, gép vagy más mesterséges készület vagy vegyészet általi többszörösitések.
Az általános indokokban kifejtetvén az okok, a melyek folytán a sajtó utján elkövetett büntettek és vétségek a törvényjavaslatba foglatattak: szükségessé vált meghatározni, hogy a gondolat közzétételére szolgáló, mely eszközök használatával véghezvitt büntett vagy vétség tekintetik sajtó által elkövettetnek? A büntetőtörvénynek nem lehetvén feladata büntetés alá vonni valakit - habár jogellenes gondolata miatt: a büntetésnek csak akkor lehet helye, ha a büntetőtörvénybe ütköző gondolat egyszersmind külkifejezésre hozatik. De még ez esetben is: rendszerint csak nyilvános közlés képezi a büntetés föltételét; oly annyira, hogy még a felhivás valamely büntett vagy vétség elkövetésére sem büntettetik más esetekben, mint hogyha az nyilvánosan történt. (167-169. §)
A gondolat nyilvános közlésének egyik leghatékonyabb s leggyakrabban használt, de nem egyedüli eszköze a sajtó, illetőleg az ez által készitett nyomtatvány; minthogy azonban nem egyedüli eszköze, nehogy a bünös és veszélyes gondolat, ha az a közzététel más eszköze által hozatik nyilvánosságra, büntetlen maradjon, ez okból szükséges meghatározni: hogy milynemü közzététel tekintetik a büntetőtörvény értelmében olyannak, mintha az, sajtó általi közzététel vagyis nyomtatvány volna.
A 4-ik § ezt czélozza és értelme az, hogy a tudomány, a müvészet, avagy az ipar körébe tartozó módok és eszközök bármelyike által többszörösitések, az egyéb föltételek létezése esetében, a nyomtatványnyal egyenlő közzétételeknek tekintetnek. Ide tartoznak tehát az iráson és nyomtatáson kivül, a vegyészeti, a plasticai, a mechanicai, a fényképészeti s hasonló más ismeretés, vagy ezentul fölfedezendő módokon eszközlött mindennemü többszörösitések.
A jelen törvény alkalmazásánál egy nap 24 órával, egy hét 7 nappal, a hó és az év pedig a közönséges naptár szerint számitandó.
A törvényekre vonatkozólag az időszámitásnak két módja ismeretes: a „naturalis computatio” és a naptári. Kétségtelen, hogy az első helyesebb és igy igazságosabb volna, ha az mondatnék ki, hogy az év 365 nappal számitandó. Ily megállapitás mellett kikerültetnék az, hogy ugyanannyi évre elitélt két ember közül az egyik több, a másik kevesebb napot tölt a fogságban. De ez sok nehézségekre, bonyolódott számitásokra és sok esetben tévedésre adna okot; miért is a hónapok és évek számitásánál nem bizonyos számu napok lefolyása, hanem a naptár vétetett alapul.
Sem a „territorialitas”, sem a „personalitas” elve egymagában nem képes kielégitőleg meghatározni az állam büntetőtörvényei hatályának terjedelmét a terület s a személyek tekintetében. Annyi bizonyos és senki által sem vonatik kétségbe, hogy mindenik állam joggal bir, a saját területén elkövetett büntetendő cselekmények tetteseit - ha azok az ő hatósága alatti területen léteznek, saját törvényei szerint és saját közegei által büntetés alá vonni. Habár azok külföldiek volnának. De a területiség elvének ezen formulázása - mint ez első tekintetre szembeötlik - nem elegendő az állam büntetőtörvényei hatálykörének megjelölésére.
Ezen elv szerint ugyanis az állam büntető hatósága, csupán az ő területén elkövetett büntetendő cselekményekre s egyszersmind az eljárás meginditásakor azon állam területén létező egyénekre lévén korlátozva, több oly hézag marad betöltetlenül, melyet az állam törvényei intézkedések nélkül nem hagyhatnak.
Joga van-e az államnak saját alattvalóját megbüntetni, ha ez nem az ő területén, hanem külföldön követett el büntettet s a büntett elkövetése után, mielőtt azért bünhödött volna, hazájába visszatért?
Joga van-e az államnak megbüntetni azon külföldit, a ki egy másik állam területén büntettet követett el s onnan büntetlenül menekülvén, az ő területén tartózkodik?
Melyik állam törvényei szerint itélendő meg a külföldön elkövetett cselekmény bünössége s állapitandó meg a büntetés?
E három főkérdés, melyek mindegyikéből szintén több vagy kevesebb kérdés bontakozik ki, a fentebbi körvonalozással nincs elintézve.
A szorosan vett területiség elve, vagyis azon megszoritások, melyek abból következnek, azon jogi szempont által indokoltatnak, hogy a külállam területén elkövetett cselekmények miatti felelősségre vonás, bárki legyen azok elkövetője s bármi lett légyen a cselekmény objectuma, beavatkozást képez egy másik független és souverain állam hatósági körébe, minthogy az ennek területén történtek miatt csak egyedül ezt illeti a hatóság joga. Indokoltatik ez az által is, mert azon állam, mely a másik állam területén történtek miatt valakit felelősségre von - mint mondatik - saját területének határain túl terjeszti ki hatóságát s illetőleg a másik államban vagy a másik államra vonatkozólag gyakorol souverenitást.
Ebből az következik, hogy a büntett által megtámadott állam saját alattvalóit sem vonhatja felelősségre, ha azok külföldön hazájuk ellen felségsértést vagy hütlenséget, vagy pedig bármely más, hazájuk büntetőtörvényeibe ütköző cselekményt követtek el.
Következik továbbá, hogy azon külföldi, a ki például a magyar állam ellen külföldön követett el felségsértő cselekményt, vagy a ki a magyar állam pénzeit és értékpapirjait külföldön meghamisitva, ezek hitelében - forgalmuk biztosságának megzavarása által jelentékeny kárt okozott - ha sikerül neki azon helyről, hol a büntettet elkövette, büntetlenül megszökni s a magyar állam területére jutni, a melyet megkárositott, itt nem vonható büntetés alá azon merénylet miatt, melyet habár külföldön, de épen Magyarország ellen - ennek hitele ellen követett el s azon károkért, melyeket a hamisitványok forgalomba hozatal által másoknak okozott.
Egyik állam sem lévén hajlandó elfogadni oly elvet, mely őt hivatása teljesitésében, valamint önvédelmében is akadályozza: ez okból a területiség elmélete, melyből mint a kiemelt folyományok mutatják - épen ez következnék, egyik állam által sem ismertetik el az internationalis büntetőjog kizárólagos szabálya gyanánt, még maga Anglia által sem, mely e tekintetben a legszükebb korlátokat vonja.
Ha a magyar honos néhány lépésnyire a magyar állam határaitól valakit orozva meggyilkol és a tett elkövetése után hazájába visszajő: erkölcsileg lehetetlen s az állam hivatásával, jellemével összeegyezhetetlen volna, hogy a gyilkos itt biztos menedéket találjon a büntető igazság ellen s hogy a haza határköve egyrészről oly gátot képezzen, melyen az igazság nem léphet át, másrészről pedig oly védfalat, mely a gonosztevőket gonoszságuk következményei ellen oltalmazza.
Nem fogadhat el az állam föltétlenül oly elvet, mely lehetetlenné teszi, hogy az ő léte és intézményei ellen, habár külföldön, forradalmat merénylő külföldit megbüntethesse s mely azt követeli tőle, hogy büntetlenül hagyja az ő területére érkezett azon külföldit, a ki habár külföldön fellázitotta polgárait hazájuk intézményei és alkotmánya ellen, fegyvert szerzett a lázadóknak a végett, hogy a terület integritását erőszakkal megtámadják s annak másik állam területéhez kapcsoltatását fegyverrel eszközöljék ki.
Mindkét esetben a büntetlenség lenne a merev territorialitás elvének szükségszerü következménye; mert habár az első esetben fenmarad a lehetőség, hogy saját alattvalóját megbüntetés végett kiadja az állam azon terület büntetőhatalmának, melynek az megsértette jogrendét s mely a territorialitásnál fogva egyedül lenne jogositva azt megbüntetni; mindazonáltal ezen mód csupán theoreticai expediens, mert saját alattvalójának kiadása, az állam önállóságának, sőt becsületének is megsértését képezvén s ezen felfogás az egész müvelt világ felfogásában gyökerezvén, nem találkozik oly ország, mely egy theoria következményeinek megmentése végett, ezen módot - saját alattvalójának kiadását, gyakorlatilag alkalmazásba vegye.
A másik esetet illetőleg pedig, minthogy a mi állami intézményeinknek s területünk épségének oltalmára nem terjednek ki a külföldi büntetőtörvények; sőt bizonyos körülmények közt a merénylet szitása épen a külállam érdekében állhat: a merev területiség folyománya az lenne, hogy a tettes nem büntettetik a sértett állam által, habár ennek hatalmi körébe jut: mert a cselekmény külföldön követtetvén el, a megbüntettetés jogosultságát kizárja a territorialitás elve; de nem büntettetik saját állama által sem: mert ennek törvényeit nem sértette meg. Folyománya lenne tehát a territorialitás elvének: a mi államunk szabad megtámadhatása bármely külföldi által, a büntetés félelme és veszélye nélkül.
De nem fogadható el kizárólagos elv gyanánt a személyiség elve sem; mert ez a hazai büntetőtörvények kötelező erejét mindenik honos személyéhez kötvén: ezen elv szoros alkalmazásából az következnék, hogy a magyar honos, a ki külföldön bármely, a jelen törvény által büntetendőnek nyilvánitott cselekményt követ el, - habár azon cselekmény ott, a hol elkövettetettt, nemcsak nincs tiltva, hanem az ott szokásos cselekmények közé tartozik; mindazonáltal hazajöttekor büntetés alá lenne vonandó. Gondoljunk például az ázsiai népek és törzsek szokásaira; gondoljunk azon cselekményekre, melyeknek büntethetősége a mi climaticus vagy ethnographai vagy műveltségi viszonyainktól van föltételezve; például a 224-ik §-ban meghatározott büntettre és vétségre; gondoljunk a csalás büntettére, ha a mi törvényünk szigoru határozványait akarnók alkalmazni oly esetre, mely Európán kivül, oly területen történt, mely az ugynevezett üzéri ügyességet a mi felfogásunk szerint szükséges korlátok közé nem szoritja.
A bővebb foglalkozás az internationalis jogtan ide vonatkozó tételeivel, a jelen munka feladata által ki van zárva; csak röviden érinthető meg, hogy a mint sem az egyik, sem a másik azon elv nem felel meg az állam jogos feladatának, ugy azok egyike sem vált kizárólag alkalmazhatóvá azon hozzáadások vagy módositások által sem, a melyek által a legkirivóbb következmények elhárithatóknak tartattak.
Igy például a territorialis elv azon fogalmazásához, hogy mindenik állam kizárólag maga lévén jogositva a területén megállapitott jogrend megsértése miatt büntetni; s hogy e kizárólagos hatóságának más állam általi gyakorlása, habár ez állam a büntettes hazája volna is - azon állam souverenitásának bitorlását képezi, a melynek területén a cselekvény elkövettetett - az ezen fogalmazáshoz hozzáadott azon toldalék, mely szerint a büntettes hazája jogositva van ugyan a külföldön büntettet elkövető alattvalóját megbüntetni, de midőn ezt teszi, ezen hivatásában, mint azon állam mandatariusa jár el, melynek területén a cselekvény elkövettetett, s mely ez okból egyedül tekinthető megsértettnek - e hozzáadás a territoriális elvhez nemcsak önkényszerü vegyitéket képez, mely egyáltalán nem foglaltatik az elvben s nem is származhatik abból, hanem ezenfölül, a valónak meg nem felelő fictio által sarkaiból helyezi ki magát az elvet. Hogy meghatalmazott létezzen, meghatalmazónak kell léteznie. Miként igazolható az imént megjelölt, önkényileg alkotott föltevés oly esetben, melyben az állam, a melynek területén a cselekmény elkövettetett, nem hivja fel a büntető hatalom gyakorlatára a tettes államát? Miként igazolható a területi elv szerint a bünvádi eljárás, különösen azon esetben, ha a tettes büntetlensége, épen érdekében áll azon államnak, a melynek területén a cselekmény elkövettetett?
Módosittatott a területiség elve a haza iránti kötelességek ellen külföldön elkövetett merényletekre nézve a hűségi kötelék eszméje, és ennek folyományai által: ámde ez is csak azt mutatja, hogy az elv saját fentarthatására nézve egy másik, tőle egészen idegen elvre szorul, vagyis, hogy az elv mint olyan egymagában nem tartható fenn. A mi különösen a hűségi kötelességet illeti, a honpolgár nemcsak az állam politikai intézményei, hanem az állam minden törvénye iránt hűségre lévén kötelezve, ebből az következik, hogy ezen módositás is magát az egész elvet szünteti meg, s elfogadásával tulajdonképen a személyiség elve jutna átalános érvényre.
Az állam concrét jogszükséglete nem lévén alárendelhető semmiféle theoria következetes keresztülvitelének: a jelen törvényjavaslat az emlitett elvek egyikét sem fogadta el kizárólagos szabály gyanánt, valamint azokat sem, melyek a nemzetközi jogtudomány terén, e két elv helyettesitője gyanánt, az ujabb időkben Witte és Mohl által - a világjog eszméje alapján felállittattak; sem pedig Ortalannak az erkölcsiség és a szükséges (a mi ő szerinte az érdek) szempontjára fektetett tanát. A törvényhozás egész területén uralkodó a szabály, hogy a törvényhozónak nem lehet hivatása, ujat kitalálni, vagy azt, a mit más kitalált, rögtön alkalmazni; a helyes törvényhozás mindig abban találandja feladatát, hogy a megállapitott helyes intézkedést, azt, melynek természete ismeretes, és üdvös hatása gyakorlatilag be van bizonyitva, a fenforgó viszonyokhoz képest fejlesztve és tökéletesbitve alkalmazza. De ha ez, a jogi törvényhozás terén átalánosan uralkodó szabálynak tekinthető, s a történet igazolja, hogy a kellő vizsgálat nélkül létrejött vakmerő ujitások tévedéseiért gyakran egész generatiók meglakoltak, ugy még kiválóbb mértékben áll e szabály a jog azon tételeire nézve, melyek az internationalis viszonyt, az egyik államnak és polgárainak viszonyát a másik államhoz és a másik államban határozzák meg. A törvényjavaslat e fejezeténél kiválólag figyelembe kellett venni a hozzánk legközelebb álló müvelt nemzetek törvényeit s jogi meggyőződését; figyelembe kellett venni a közösséget, a melyben Európa többi müvelt nemzeteivel vagyunk, s a melyet előmozditani, fokozni, s élénk viszonyos hatásban fentartani saját érdekünknél fogva is szükséges.
A jelen fejezet elvéül a területiség fogadtatott el, a melytől azonban több tekintetben a személyiség elvéből származó egyes intézkedések elfogadása által eltérés történt.
A területiség elve van kifejezve a 6-ik § első bekezdésében, továbbá a 10-ik § azon intézkedésében, mely a kiadásra vonatkozik; ugyszintén a 13-ik, 14-ik §-ban, a 17-ik § első bekezdésében, végre a 18-ik §-ban; mig a 8-ik és 9-ik § a personalitás principiumának folyományai. Egyes intézkedések pedig - mint a 12-ik, 13-ik, 15-ik §, a két elv közötti közvetités folytán váltak szükségesekké.
A részletekre nézve a többi államok törvényei sem egyeznek meg egymással s azok is három külön csoportra oszlanak. A területiséget legszorosabban, de nem kizárólag ismeri el Anglia; mindazonáltal számtalan statutumai szerint az alattvalói által külföldön elkövetett árulás, gyilkosság és emberölés, továbbá az 1854-ik évi Merchant Shipping Act szerint a hajósok által külföldön, bármely személy vagyona ellen elkövetett büntetendő cselekmény fölötti itélethozatalt hazai biróságai hatósági körébe helyezte.
Összehasonlitás végett a III. Függelékben egybeállittattak a külföldi törvényeknek, törvényjavaslatoknak e tárgyra vonatkozó rendelkezései s csupán az jegyeztetik meg, hogy a jelen javaslat legközelebb áll az 1855-ik évi szászországi b. t. k., az 1861-ik évi bajor b. t. k., valamint az 1852-ik ausztriai b. t. k., és az 1870-ik évi ausztriai b. t. k. tervezet intézkedéseihez.
Alig szükség megemliteni, hogy ez utóbbi állammal szorosabb kapcsolatban állván országunk s mindkét területen a kölcsönös érintkezés a leggyakoribb lévén, de a külföld irányában Ausztria és Magyarország, mint két részből álló egyesitett monarchia jelentkezvén, kiválóan fontos, hogy e két államban a fenforgó kérdésre nézve, a lehetőleg egyöntetű szabályok jussanak érvényre.
A jelen törvény hatálya Horvát- és Szlavonországok kivételével az egész magyar állam területére kiterjed.
Az ezen területen akár belföldiek akár külföldiek által elkövetett büntettek és vétségek a jelen törvény határozatai szerint büntettetnek.
Mennyiben van ezen szabály alól a fegyveres erőhöz tartozó személyekre nézve kivételnek helye, az iránt külön törvények intézkednek.
A területkivüliségre nézve a nemzetközi jog szabályai irányadók.
A magyar büntetőtörvénykönyv szempontjából négy terület különböztetendő meg:
1. A magyar állam azon területe, mely fölött a törvényhozás jogát kivétel nélkül a magyar törvényhozás gyakorolja;
2. a magyar állam azon területe, mely a büntető törvényhozás tekintetében autonomiával bir, mely terület része ugyan a magyar államnak, arra mindazonáltal a magyar büntetőtörvénykönyv nem terjed ki;
3. a monarchia azon állama, a melylyel a magyar állam a pragmatica sanctio s az abból kifolyó 1867:XII. tc. alapján közös monarchiát képez;
4. a többi államok.
A fentebbi négy pontban foglalt kölönbségeken kivül vannak még olyanok, melyek a büntetőtörvénykönyv hatályának területi kiterjedésére nézve szintén fontossággal birnak. Ide tartozik:
1. Az állam területének a nemzetek jogában gyökerező meghosszabbitása a tengeren levő hadi és kereskedelmi hajók által;
2. az államszerződések által biztositott consularis jurisdictio más államok területén.
A jurisdictio gyakorlása tekintetében különbség van a hadi és a kereskedelmi tengeri hajók között, még pedig mind a „jus gentium”, mind pedig a közös monarchiához való viszonyunk tekintetében.
A hadi hajón, annak személyzete s a rajta levő tárgyak fölött ugyanis, a tengernek a parti állam hatósága alatti részeiben is, sőt a kikötőkben is, azon állam gyakorolja a büntető jurisdictiót, a melynek lobogóját viseli a hadi hajó; mig ellenben a kereskedelmi hajó személyzete fölött csak a nyilt tengeren, s illetőleg az ott elkövetett cselekmények miatt illeti a hatóság azon államot, melynek lobogóját a hajó viseli.
Ez a nemzetek joga szempontjából megfigyelendő különbség. A mi pedig a monarchia két részét illeti: a hadi hajókat illetőleg, a b. t. k. hatálya szempontjából kérdés nem foroghat fenn, mert a hadi hajón a katonai törvények lévén hatályban, a kérdés e körülményben találja megoldását.
Másként áll azonban az ügy a kereskedelmi hajókra nézve. Ezek lobogója nem kizárólag magyar, a lobogó által tehát csak a más államok iránti helyzet van megoldva; a köztünk és a monarchia másik fele közötti viszony azonban, s ezzel azon kérdés, hogy melyiknek törvényei uralkodnak a nyilt tengeren uszó kereskedelmi hajón? a lobogó által nincs elintézve. Ezen viszonylatában a kérdést nem is a lobogó, hanem a lajstromozás ténye oldja meg. A hajó nemzetisége a lajstromozás által nyeri megállapitását, s igy kétségtelen, hogy a magyar tengerészeti hivataloknál belajstromozott kereskedelmi hajók, magyar hajóknak tekintendők; s hogy ezeken, midőn a nyilt tengeren vannak, a hatóságot a hajó kapitány a vagy helyettese, mint a magyar állam közegei, a magyar állam nevében, s az ettől nyert hatalomnál fogva gyakorolják. E hajókra s az azon létező személyekre vonatkozólag tehát minden oly büntetendő cselekményre nézve, mely a nyilt tengeren követettik el, melyre nézve tehát nem a parti államot illeti a hatóság, a magyar törvények, s igy a magyar büntetőtörvénykönyv kötelező ereje már az okból sem lehet kétséges, mert az 1868-ik XXX. tc. 9-ik §-a szerint a tengerészeti ügy a közös törvényhozás körébe tartozik.
A consulsági birói hatóságot illetőleg szintén nem lehet kérdés, hogy a magyar államnak az ugynevezett Levantében létező alattvalói, a magyar büntetőtörvénykönyvnek vannak alárendelve; ez annál kevésbbé kétséges, minthogy azon magyar honosok, a kik ezen területen büntettet követtek el, a fennálló gyakorlat szerint eddig is hazájuk biróságai elé állittattak, s cselekményük fölött az e hazában hatályban levő törvények szerint a hazai hatóságok itéltek. Ez azonban csak a büntettekre vonatkozott, s nem terjedett ki a vétségekre és a kihágásokra, melyek elkövetésének esetében, a consulságoknál gyakorlatban levő törvények alkalmaztattak a monarchia mindkét államának alattvalóira.
A büntetőtörvénykönyv létrejötte esetén, ezen kérdés is végleges szabályozást nyerend s minthogy a consuláris jurisdictionak, a két állam alattvalói honossága szerint külön törvények szerinti gyakorlása iránt az igazságügyministerium és a közös külügyministerium között az elvi egyetértés még 1870. évben constatáltatott: a külön intézkedés tárgyát csak azon módozatok képezendik, melyek a létrejövendő törvénynek az ugynevezett Levanteban tartózkodó honosainkra való kiterjesztésére nézve szükségesek.
„A magyar állam területére”.
A törvényjavaslat mindenütt e kifejezést „magyar állam” használja a Szent-István koronájához tartozó országoknak megkülönböztetéseül más államtól és igy a közös monarchia másik felétől, valamint a szoros értelemben vett külföldtől. A „magyar állam területe” vagy „a magyar állam alkotmánya” „a magyar állam és az osztrák-magyar monarchia másik állama közt fennálló kapcsolat” használtatik a 8., 9., 10., 11., 13., 15., 16., 17., 18. §-ban, valamint a különös rész 126. § 2-ik és 3-ik pontjaiban, a 144. s több szakaszokban.
„Horvát- és Szlavonországok kivételével”.
A magyar állam fogalma Horváth- és Szlavonországokat is átfoglalván, minthogy azon országok lakosai által a szorosan vett Magyarország és Erdély területén kivül elkövetett büntetendő cselekmények nem a magyar b. t. k. szerint itélendők meg, ez okból e kivételt mint megszoritását a törvény hatálya területének, az 1868:XXX. törvénycikknek megfelelőleg világosan ki kell fejezni.
A 6. § harmadik bekezdésében kifejezett kivétel utalást tartalmaz a katonai birói hatóságra, melyre nézve a törvényjavaslat már előterjesztetett.
A 6. § negyedik kikezdése a nemzetközi jog ide vonatkozó átalános szabályainak érvényét ismeri el.
A kivételek között nem soroltatnak elő az egyházi személyek, ezekre nézve tehát a szabály áll, s ez okból nem volt szükség az 1843-iki törvényjavaslat 2-ik §-sza utolsó bekezdésében foglalt intézkedésnek különös fölvételére.
Ezen kifejezés alatt „belföldi”, vagy „magyar honos”, Horvát- és Szlavonországoknak lakosai is értetnek.
Büntettekre és vétségekre vonatkozólag, a monarchia másik államának honosai ellen - a mennyiben a jelen törvény kivételt nem állapit meg, a külföldiekre nézve meghatározott rendelkezések alkalmazandók.
A magyar államot képező területhez Horvát- és Szlavonországok is tartozván, ezeknek bizonyos ügyekre autonomiájuk van ugyan; de állampolgárság az egész állam területén csak egy lévén - ezen eszme ki volt fejezendő.
A viszony, melyben a közös monarchia másik felével vagyunk, teljesen indokolja e szakaszt. E szakasz világosan és határozottan kifejezi azt, a mit az ausztriai törvényjavaslatok körülirással mondanak ki. A büntető törvények és törvénykezés tekintetében internationalis viszonyban vagyunk a monarchia másik államával; e két terület között a forum delicti commissi elve nem érvényes azon értelemben, hogy a magyar állam honosa a Lajtán tul elkövetett büntetendő cselekmény miatt az ottani s viszont a monarchia másik államának honsa, az itt elkövetett büntett miatt az itteni biróság elé állittassék. Szemközt Ausztriával külön államot képezünk s ezen állam szempontnak érvényesülnie kell a büntető jog terén is. Az ausztriai alattvaló, ha Ausztriában, vagy egyátalán a magyar állam területén kivül büntettet követett el és a magyar állam területén tartózkodik, a viszonosság föltétele alatt kiadatik az ausztriai hatóságoknak; de magyar honos ép oly kevéssé adatik ki, habár Ausztria területén követett el büntettet, mint az ottani honos, ha a magyar állam területén követett el bármely büntetendő cselekményt.
A monarchia két állama közt fennálló kapcsolat mindazonáltal bizonyos tekintetben - a szorosan vett internationalis szemponttól kivételt tesz szükségessé.
E kivétel a 17-ik § második alineájában van kifejezve. A közös monarchia eszméjének nem felelne meg és igy helytelen volna, ha az osztrák államnak a magyar állam területén tartózkodó honosa egy harmadik állam területén általa elkövetett büntett miatt, a megsértett állam hatóságának adatnék ki; valamint violatióját képezné a közösségnek, ha a magyar állam alattvalója ily esetben az ausztriai hatóságok által adatnék ki a külföldnek.
Ha a közös monarchia két állama egymás irányában azon értelemben volna „külföld,” mint Francziaország és Anglia, ez esetben a magyar honos, a ki például Svédországban közönséges büntettet követett el s onnan Ausztriába menekült, az 1871:XXIV. törvénycikkben foglalt államszerződés I. czikke szerint, az osztrák kormány által a svéd hatóságoknak ki lenne adandó, mert az V. czikk szerint a megkeresett állam, csak saját nemzetbeliek kiadatásának megtagadására van jogositva; a magyar honos pedig ausztriai nemzetbeli nem lévén: a kiadás megtagadására jogos ok nem forogna fenn. Hogy tehát a 7-ik §-ban kifejezett szabály ily értelmü magyarázatot ne kapjon, ezért kelle azt kivételnek alávetni.
Nem tekinthető külföldinek az ausztriai alattvaló s igy kivétel alá jut azon büntettek esetében is, melyek elkövetése által a magyar állam honosa a haza iránti hüséget sérti meg s ez oknál fogva szigorubban büntettetik, mintha ugyanazon merényletet külföldi követné el.
Ha a monarchia másik felének lakói a magyar állam irányában föltétlenül s minden tekintetben külföldieknek tekintetnének; ez esetben a hasonló merényletet elkövető osztrák alattvaló is enyhébb büntetés alá esnék. Ámde a közös monarchiára nézve fennálló kapcsolatnál fogva, mindkét államterületnek lakosai, az egész monarchia területének s ezen területen - az alaptörvények erejénél fogva fennálló alkotmányoknak és állami intézményeknek oltalmazására egyaránt kötelezve levén, habár az ausztriai alattvaló közvetlenül csak Magyarországot vagy ennek területét, illetőleg intézményeit támadná meg: a magyar állam elleni ezen ellenséges cselekménye által - kétségen kivül azon hüségi köteléket sértené meg, mely a két állam között fennálló kapcsolatnak szükségszerü folyománya. Igen természetes tehát, hogy azon osztrák alattvalónak Magyarország elleni támadása, merénylete, más szempont alá kerül, mintha ily merényletet külföldi követett volna el.
E kivételt - szemközt a 7-ik § alapelvével s a 143. § első alineájának - a külföldiekre vonatkozó intézkedésével, szintén világosan ki kellett fejezni.
A jelen törvény szerint büntetendő továbbá:
1. azon magyar honos, a ki külföldön, a második rész I., II., III. és IV. fejezeteiben meghatározott valamely büntetendő cselekményt, ugy szintén, a ki a XI. fejezetében meghatározott pénzhamisitást követi el, a mennyiben ennek tárgyát, a magyar állami pénztárakban fizetés gyanánt elfogadott fém- vagy papirpénz, vagy pedig a pénzzel egyenlőnek tekintett magyarországi vagy horvát-szlavonországi közhitelpapir (202. §) képezi;
2. azon külföldi, a ki a fentebbi pontban elősorolt büntettet vagy vétséget, a jelen törvény második része II. fejezetében meghatározottnak kivételével, külföldön követi el.
Ezen szakasz rendelkezése, az ebben elősorolt esetekben alkalmazandó akkor is: ha a tettes a magyar állam területén kivül elitéltetett, vagy ha az ellene ott kiszabott büntetést ki is állotta, vagy pedig ha a magyar kormány ellenjegyzése nélkül megkegyelmeztetett. A kiállott büntetés mindazonáltal, a jelen törvény szerint megállapitandó büntetés megállapitásánál, a lehetőségig számitásba veendő.
Az első bekezdés a personalitas elvén alapul. A magyar honos, ha a 8-ik § első bekezdésében megjelölt valamely büntettet, habár oly helyen követett el, a hol a magyar büntetőtörvénykönyv nincs érvényben, mégis hazájának törvényei szerint fog büntettetni.
Hogy az államnak joga van alattvalói irányában ezen szabályt megállapitani és érvényesiteni, ezt egyik állam, maga Anglia sem s Abeggen és Köstlinen kivül az ujabb korban egy iró sem vonta kétségbe; ámbár e szabály az angol jogászok által annyira hangsulyozott területiség elvéből, mint ez már fentebb kiemeltetett, nem indokolható, minthogy a cselekmény által nem sértetik meg azon állam törvénye, a melynek területén az elkövettetett. Tényleg ugy áll a dolog, hogy a törvény e határozványa kiterjeszti a magyar büntetőtörvény hatályát oly területre is, a melyen a magyar állam nem bir törvényhozói joggal és ugy áll továbbá a dolog, hogy azon külállamban, melyben a magyar honos tartózkodik, az ottani törvényeken fölül, a magyar büntetőtörvény is hatályban levőnek mondatik ki.
Némelyek azon védelem által indokolják ezen intézkedést, melyben a külföldön tartózkodót hazája külföldön is részesiti; de ezen indok nem igazolja a kérdéses rendszabályt, mert a külföldön tartózkodó saját hazája részéről, büntetőjogi védelemben nem részesittethetik; a hazai állam nem lévén képes a külföldön tartózkodó alattvalójának személye vagy vagyona ellen elkövetett sérelmek miatt, saját törvényeit hatályra emelni; sőt e tekintetben az idegen azon állam oltalma alatt áll, a melynek területén tartózkodik.
Az egyetlen indok e szabály igazolására: a hüségi kötelék, mely nem szünik meg a külföldi tartózkodás által, mely kiséri az alattvalót mindenhová, s melynek követelményei reá nézve törvények maradnak mindenhol és mindaddig, mig nem szünik meg azon állam honosa lenni, melyhez születés vagy honositás, vagy az ezzel egyenlő hatályu tettleges viszony folytán tartozik.
Kétségtelenül szembe ötlik, hogy ezen indok csak a 8. § első bekezdésében meghatározott föltétel alatt birhat érvénynyel s nem terjed ki az azon szakasz második bekezdésében meghatározott esetre.
Ezen pont aláveti az abban megjelölt büntettekre nézve a külföldön levő külföldieket is a magyar törvény rendeletének; szabályul állitván fel, hogy azon külföldi, a ki akár hazájában, akár más, a magyar állam területén kivűl eső országban, a magyar állam ellen felségsértést, hűtlenséget vagy lázadást követ el; ugy szintén, a ki a XI. fejezetben körülirt pénzhamisitás büntettét követi el, épen ugy fog büntettetni, mintha a magyar állam alattvalója volna.
E szabály mellett, mely egyébiránt a civilisált világ valamennyi büntetőtörvénykönyveibn feltalálható, igazolásul csak egyetlen ok szól és ez a kényszerjogban találja kifejezését.
Egyik állam sem védelmezi saját törvényei által a másiknak lételét és fennállásának feltételeit, legalább nem védelmezi azt oly hatálylyal, hogy e védelemben biztositva látná magát a külállam, a többi államok alattvalói által ellene intézhető merényletek ellen. A külföldi elkövethetne tehát ellenünk felségsértést, lázithatna államunk, alkotmányunk, önállásunk és területünk ellen a nélkül, hogy e miatt a büntetés veszélyének ki lenne téve. Mindezért a külföldi nem volna felelős, sőt, ha a merénylet folyama alatt, vagy azután, az általa megtámadott országba jő - föltéve, hogy a külföldön meginditott merényletre vonatkozólag itt semmit sem cselekszik - az állam, bár az ő területén és hatalmi körében tartózkodik, vele szemközt mégis tehetetlen lenne. Ily helyzetet nem tür és nem fogad el egyik állam sem. Az ellen, a ki valakinek személyiségét megtámadja, a megtámadottat az önvédelem joga illeti. A megjelölt cselekmények által az állam személyisége támadtatik meg, e támadás ellen joga van a megtámadottnak magát oltalmazni; sőt e joga - önnönmaga és alattvalói iránti elengedhetetlen kötelességgé válik, bárki legyen a megtámadó, akár saját alattvalója, akár külföldi. A jog, melyet ily esetben igénybe vett az állam s melyet magának törvényeiben fentart, az önvédelemnek kényszerjoga.
„azon magyar honos”. ez a 7. § szerint azt jelenti: mindenik magyar államalattvaló.
Az állam elleni büntettekre vonatkozólag azonban, a viszony Horvát- és Szlavonországokkal külön szabályozandó. A büntető törvényhozás és a törvénykezés társországokat föltétlenlül illetvén, szükséges, hogy az állam elleni, tehát mindkét részt megtámadó merényletek ellen egyenlő törvények által s a törvény egyező alkalmazása által kellő biztositék szereztessék. Állami vagy szövetségi biróságunk nem lévén, többrendü complicatiók merülhetnek fel. Ezek kikerülése későbbi intézkedések tárgyát teendi, most csupán egy elv mondatik ki, melynek jogosultsága nem vonathatik kétségbe.
„külföldön”, ez alatt a monarchia másik államának területe is értetik.
„azon külföldi”, ez alatt a 7-ik § szerint a monarchia másik államának honosai is értetnek; mert a második pontban megjelölt fejezetekben meghatározott büntetendő cselekményre vonatkozólag, a monarchia másik felének alattvalóira nézve kivétel nincs megállapitva. Ha tehát ezek közül valamelyik külföldön követi el a megjelölt cselekmények valamelyikét és a magyar állam területére lép, itt fog büntettetni.
Az 1870-ik évi ausztriai törvényjavaslat 5-ik §-sza is igénybe veszi e jogot a magyar állam honosai ellen: a mi törvényjavaslatunk a reciprocitas elvének alkalmazásával elfogadja azon intézkedést.
A jelen szakasz 2. pontja és a törvényjavaslat különös részének e pontban megjelölt III. fejezete között mindazonáltal némi eltérés mutatkozik. A jelen szakasz szerint ugyanis a III. fejezetben meghatározott „hütlenség” külföldi elkövetője, bármely, az idézett fejezetben tüzetesen körülirt cselekmény által követte legyen el a büntettet, a hütlen magyar honosra megállapitott büntetéssel rendeltetik büntettetni; mig a 143-ik §-sza a külföldiekre a nemzetközi jog szerinti büntetést állapit meg. A két szabály között van tehát eltérés, de nincs ellenmondás. A 143. § ugyanis nem terjed ki a hütlenség valamennyi eseteire, hanem csupán a 140. és 142. §-ban körülirt esetekre, a hütlenségnek többi eseteire, vagyis a 144-147. §-ban meghatározott cselekményekre nézve, a 8. § rendelete érintetlenül hagyatott, akár külföldi akár belföldi követte légyen el.
A 8. § 1. pontjában elősorolt eseteken kivül is, a jelen törvény szerint büntetendő azon magyar honos, a ki az ebben meghatározott valamely büntettet vagy vétséget külföldön követ el.
Ezen intézkedés nem alkalmazandó, ha az illetékességi szabályok szerint, a horvát-szlavon biróságokat illeti az eljárás.
E szakaszban is a personalitás elve érvényesül, módosittatva a 13-ik § intézkedései által. Azon magyar honos, a ki külföldön, habár nem a 8-ik §-ban megjelölt valamely büntettet vagy vétséget követett el, ha e miatt külföldön nem büntettetett, hazatértekor a jelen törvény rendeletei szerint fog büntettetni.
Helyes-e ezen intézkedés?
Nem kellene-e a belföldi által külföldön elkövetett büntetendő cselekményeknek a belföldi jurisdictio alá helyeztetését, csupán a 8-ik §-ban megjelölt esetekre szoritani? vagy
Nem lenne-e helyesebb, ha már a 8. § által vont kör igen szüknek találtatik, tüzetesen megjelölni az egyes büntetteket, vagy azoknak egyes csoportjait s csupán ezekre nézve tartani fenn a belföldi jurisdictiót az esetben, ha magyar honos által külföldön követtetnek el és azok miatt a tettes külföldön nem bünhödött?
A mint ez már fentebb kiemeltetett, mindenik állam fentartja magának a jogot, hogy alattvalóit, az általuk külföldön elkövetett büntettek miatt büntetés alá vonhassa. Különbség csak e fentartott jog terjedelmére nézve létez; maga az elv mindenütt, Németországban ugy, mint Francziaországban, Ausztriában ugy, mint Angliában, sőt Amerikában is, mint a new-yorki b. t. k. j. 15. §-sza mutatja, elfogadottnak tekinthető. De ha elfogadtatik az elv, akkor a leghelyesebb, legkövetkezetesebb, az igazságot leginkább megvalósitó alkalmazásának mutatkozik az, mely a 9-ik §-ban a hozzánk legközelebb álló országok példájára javaslatba hozatik. Ha büntettet vagy vétséget képez a cselekmény a hazai törvények szerint és büntettet vagy vétséget képez azon ország törvényei szerint is, a melynek területén elkövettetett, ez esetben alig képzelhető az igazsággal s az állam hivatásával összeegyeztethető ok, mely a tettesnek büntetlenül maradását indokolhatná. Az pedig nem szenved kétséget, hogy a 9-dik §-ban elfogadott elvvel ellenkező tételnek érvényesülése által igen sok esetben épen a törvény válnék a büntett büntethetlenségének biztositékává. Azon subtilitás, melynek eredménye az, hogy az egész polgárosult világ által gonosznak tartott cselekmény büntetlen maradjon, a közszellemre sem hat megnyugtatólag; nem erősiti az erkölcsi érzületet s nem emeli a polgári öntudatot sem, a melynek egyébiránt semmi összefüggése sincs a gonosztevők oltalmazásával.
Mi indokolhatja - a merev territorialitás elméletén fölül - a büntettes büntetlenségét? Az, hogy a tettes nem ismerte cselekményének bünösségét? Ezen indok, a föltett esetben nem hozható fel. A mit a tettes hazájának és tartózkodási helyének törvényei egyaránt büntettnek nyilvánitanak, az nem lett büntetté a külföldi vagy a belföldi törvény különös rendelete által; azon cselekmény bünösségét az erkölcsiség örök igazságu szabályai nyilatkoztatják ki, annak gonoszságát és tiltott voltát, minden kételyt kizárva, teljes felismerésre hozza az emberi lelkiismeret.
Már a rómaiak ismerték a büntettek azon nemét, melyek büntettek voltak és azoknak ismertettek mindenütt, a hol rendezett állami szervezetben éltek az emberek; a büntettek ezen nemei, a „delicta juris gentium” megjelölés alatt foglaltak helyet a törvényekben. Mindenki tudja, hogy nem szabad gyilkolni, rabolni, lopni, hogy tiltva van másnak személyét, vagy vagyonát megsérteni. Magyarországban ép ugy mint máshol. Ma a civilisationak csaknem egyenlő szinvonalán élnek az európai nemzetek, s a közönséges büntettek bünösségére nézve csaknem egyenlő alapelvek, csaknem egyenlő megállapitások vannak érvényben mindenütt. Ma tehát még kevésbé lehet kétséges, hogy büntetendő cselekményt képez-e más személyének vagy vagyonának jogtalan megtámadása, mint a régi korban.
De a helyes igazságügyi politika sem engedi meg a gonosztevők büntetlenségét; sőt saját államunk jogrende, saját polgáraink személy- és vagyonbiztonsága is nyiltan ellenzi, hogy a honosaink által külföldön elkövetett büntettek tettesei, hazatértük által a büntetés alól fölmentessenek; mert, ha ma mi hagyjuk büntetlenül a büntettet, melyet honosunk külföldön elkövetett, holnap külföldi szomszédunk fogja büntetlenül hagyni az ő alattvalója által a mi területünkön elkövetett gonosz merényletet s a mely mérvben veszélyeztetik az itteni gonosztevők szomszédainak nyugalmát és biztonságát, azon mérvben fog a mi polgáraink nyugalma veszélyeztetni a szomszéd országban lakó gonosztevők által. Ha eltekintve ezen messzebb ágazó folyományoktól, csupán igazságügyi szempontból tekintetik a kérdés, e körvonalban is lehetetlen fel nem ismerni, hogy a hazajövő büntettes részére biztositott büntetlenségben egy részről a vakmerőbb ravaszságnak nyujtatik előny, mig másrészről a büntettes indirecte ujabb büntettre mintegy fölhivatik.
Egy itteni honos lopást követ el a Lajtán tul valamely határvárosban, de tetten kapatik, s minthogy nem állott ellent, az ottani biróság elé állittatik és elitéltetvén büntette miatt bünhödik. De föltéve az esetet, hogy a tolvaj ellenszegül üldözőjének s tudva azt, hogy büntetlenül marad, ha sikerül magát ennek hatalmából kiszabaditva hazájába menekülni; vajjon nem ösztönöztetik-e a tolvaj, a büntetlenség kilátása által egy másik, az előbbinél sulyosabb büntettre? vagyis arra, hogy üldözőjét megtámadva, magát, habár annak élete elleni merénylet által is, kiszabaditsa?
Nem ugyanazon ösztönt ébreszti-e fel a szökés által elérhető büntetlenség az esetben is, ha a külföldön elitélt s az ottani börtönben létező egyén tudja, hogy a bármi uton, habár őrének meggyilkolása által elért megszökése és hazajutása által, mind előbbeni büntette, mind a szökés eszközölhetése czéljából elkövetett gyilkosság, büntetlenekké lesznek, s hogy előbbi büntetteinek büntetését, egy ujabb, sokkal borzasztóbb büntett által végkép megszüntetheti.
E szabály, bármily élesen tünjenek elő annak következményei, nem mindenik állam által fogadtatott el teljesen s minden folyományaiban.
A franczia „Code d' instrction criminelle” 5-dik czikke csak az esetben rendeli, illetőleg engedi, külföldön elkövetett büntett miatt Francziaország területén megindittatni a bünvádi eljárást:
ha az állam s illetőleg annak hitele ellen, vagy pedig
ha franczia által franczia ellen követtetett el.
Más ország lakosa elleni büntett miatt a törvény világos értelme szerint, a hazatérő franczia alattvaló nem vonatik bünvádi felelősség alá.
Ezen intézkedés, mely már a törvény előkészitése alkalmával éles megtámadás tárgyát képezte s melynek szövege ellentétben áll az államtanács megállapitsával és az előadó előterjesztésével, az idők folyama alatt sem eredményezett megnyugvást; minek következtében a bünvádi eljárásnak módositása iránt a kormány által 1842-dik évben előterjesztett törvényjavaslatba azon módositás vétetett fel, „hogy a franczia törvények szerint büntetendők azon francziák, kik az ország határain kivül büntettet követtek el, akár franczia, akár pedig külföldi ellen.
A viták, melyeket e törvényjavaslat mindkét kamarában előidézett, tartós érdekkel birnak. A mit Broglie, Carré, az igazságügyminister, Martin du Nord; továbbá Laplagne, Baris; a mit Rossi és Merichon az egyik vagy másik irányban mondattak, az nem hangzott el végkép a teremben, melyben a szavak kiejtettek. A kifejtett eszmék feltalálhatók és felismerhetők valamennyi müvelt nemzetnek e tárgygyal foglalkozó munkáiban, az internationális jog elveinek elemzéseiben ép ugy, mint a büntetőtörvény területi hatályát taglaló criminalisták műveiben.
A kérdés állását, a mint az az emlitett vitákból kifejlődött, constatálta Portalis e szavaival:
„Az egyik rész azon véleményt fejezte ki, hogy a büntetőtörvények lényegüknél fogva területiek s hogy nincs törvény terület nélkül; a miből azon következtetés származtatott, hogy a franczia hatóság tehetetlen, a franczia törvény alkalmazhatatlan mindazon cselekményekre nézve, melyek külföldön követtettek el. Ezen tétel, bár müvészileg fejtetett ki, megbukott a vita alatt. Határozattá vált, hogy a franczia törvény a francziákra nézve személyes törvény, mely őket mindenhol és igy külföldön is kötelezi; a miből következik, hogy ezek, habár külföldön követtek el büntettet vagy vétséget, e miatt hazatértükkel felelősségre vonhatók.”
A törvényjavaslat annak többi intézkedései miatt nem vált törvénynyé; de már az akkor tulsulyra jutott, ugyszólván közmeggyőződést tükrözik vissza a viták s azok eredményének összefoglalása Portalis által.
Sulyt nyer e tétel azon támogatás által, melyet Hélie tekintélyében, s az általa felhozott meggyőző érvekben talál. A nevezett tudós azt irja:
„A mi a büntetteket illeti, ezek csaknem egyenlők valamennyi törvényhozás szerint. A büntettesek és az eljárás formái különböznek, de maguk a büntettek, habár azok meghatározása erősebb vagy gyöngébb az egyik, mint a másik törvényben, habár az egyik törvény kimeritőbb, a másik pedig hiányosabb; habár az egyik inkább előrelátó, mint a másik: átalában véve ugyanazon tettekben foglalhatók össze; mert az emberi lelkiismeret mindenik országban ugyanazon cselekményeket bélyegzi meg, és nem igaz az, hogy egy hegyláncz vagy egy folyó megváltoztathatná a cselekmény természetét.”
Ebből azon következtetésre jut Hélie is, hogy kötelessége mindenik államnak megbüntetni saját honosait, ha azok külföldön büntettet követtek el, s mielőtt ott bünhödtek volna, hazájukba visszatértek.
A törvényjavaslat ezen álláspontot foglalta el, s a 9-ik § első dispositioja az imént kifejtettekben találja indokát.
Kérdés lehet: vajjon valamennyi büntett és vétség foglalandó-e ezen szabály alá?
Némely büntettekre és vétségekre nézve már azok fogalom-meghatározása, vagy a törvény különös részének, ezen büntettre vonatkozó szövege mutatják, hogy ha külföldön követtetnek el, csak az esetben esnek a magyar büntetőtörvények sulya alá, ha a magyar állam, illetőleg a közös monarchia, vagy a törvényben különösen megjelölt államintézmények, vagy pedig az itteni közhatósági közegek ellen irányozvák.
A felségsértésre nézve bizonyos, s a 125. és 126. § átolvasásából is kitünik, hogy ez alatt nem értetik valamely külállam elleni, habár egyébként a törvényben meghatározott ismérvekkel biró merénylet vagy támadás.
Ugyanez áll a király bántalmazására és a királyi ház tagjainak megsértésére nézve; mert a hol a törvényben ezen szó „király” használtatik, ott ez alatt mindenütt a magyar király értetik. Ezen értemény kizárólagossága kitünik azon büntettek természetéből, melyeknek objectuma a király; de kiderül ez az illető szakaszok szövegéből is. Még világosabbá válik azonban ezen értemény az által, hogy oly esetben, melyben a törvény intézkedése a külföldi fejedelmekre is vonatkozik, ez ellentétben azon rendelkezésekkel, melyek kizárólag a magyar királyra vonatkoznak, megfelelő szövegezés által, különösen kifejeztetett. Minden kételyt eloszlat ez iránt a 125., 137., 138. § összehasonlitása a 261. § 1. pontjával.
A III. fejezetben meghatározott „hűtlenségre” nézve szintén nem enged kételyt a törvényjavaslat az iránt, hogy ez alatt is csak a magyar állam, s illetőleg „az osztrák-magyar monarchia” elleni merénylet értetik. A 140., 141., 142., 144. §-ban a büntett objectuma gyanánt megjelölt „magyar állam” vagy „osztrák-magyar monarchia” teljesen kizárják ezen szakaszok alkalmazhatását minden oly esetben, melyben a cselekmény objectumát más állam képezi.
Hasonlólag áll ez a lázadás büntettére nézve, melynek objectuma az illető szakaszokban szintén in specie van meghatározva „a magyar törvényhozás” vagy a magyar törvényhozás által elfogadott állami intézmények, a 150. § 2.), 3.) világosan kifejezik, hogy az ezen szakaszban meghatározott büntett nem foroghat fenn, ha a cselekmény más nemzet törvényhozó testülete vagy közhatósága ellen követtetik el. Ebből kiderül az is, hogy a 151. §-ban meghatározott cselekmény is egyedül a magyar állam polgárai nyugalmának megzavarására érthető.
Vonatkozik e szabály továbbá a „közhatóságok és a közhatósági közegek elleni erőszakra,” és a VI. fejezetben meghatározott büntettre és vétségre, valamint mindazon cselekményekre is, melyeknek valamely közhatósági közeg képezi alanyát vagy tárgyát.
Mindez alig igényel magyarázatot, s közvetlenül azon értelmezési szabályból származik, mely szerint, „ha a törvény alkalmazhatóságának eseteit in specie megjelöli, azon esetben annak alkalmazhatása minden más esetre nézve ki van zárva.” De származik ez az államok jogából is, melynek mai állása szerint, mindenik állam csupán saját területét és intézményeit otalmazza; megbünteti ez okból mindazon belföldieket vagy külföldieket, a kik az ő léte vagy intézményei ellen a törvényben meghatározott merényletet akár belföldön, akár külföldön elkövetik, de gondoskodása semmikép sem terjed ki a külföld politikai intézményeinek oltalmára, vagy legalább nem annyira, hogy azokat a saját védelmére megállapitott szabályokkal oltalmazná. Némely törvényhozás a külföld állami és politikai intézményei ellen belföldi által elkövetett merényletre nézve is megállapit ugyan külön büntetési szabályokat, de ezek rendszerint csak oly cselekményekre vonatkoznak, a melyek a belföldet is veszélynek teszik vagy tehetik ki, s a büntetések ez esetben oly enyhék, hogy párhuzamba nem jöhetnek azon büntetésekkel, melyekkel ugyanazon cselekmény elkövetői az esetre sujtatnak, ha azt a belföld ellen követik el.
A külállam, ha ellene, habár nem saját honosa követ el felségsértést, s annak elkövetője az ő hatalmába kerül, saját törvényeinek rendeletei szerint fog elbánni megtámadójával; és ha a tettes magyar honos volna, a magyar állam jogosan nem szólalhatna fel a külföld jurisdictiójának jogos gyakorlata ellen. De ha a tettes hazájába menekül, itt nem vonatik felelősségre ezen tette miatt, mert a mi törvényeink a külföld politikai intézményeit nem oltalmazzák az ottani honosok ellen, annál kevésbé saját honosaink ellen.
Hátramaradnak tehát a közönséges büntettek és vétségek; az előbbenieknek kiválása után, a 9. § intézkedése, csupán a közönséges büntettekre és vétségekre birand hatálylyal. Hogy az teljesen igazolt, ha az állam a közönséges büntetteket, habár külföldön követtettek el, nem hagyja büntetlenül, ez fentebb indokoltatott; hogy pedig e szakasz ezen büntetteken és vétségeken nem terjed tul, azt szintén igazoltnak lehet tekinteni.
Lehetne a 9-ik §-nak oly szövegezést adni, hogy az engedélyező és ne parancsoló legyen, mint például a német b. t. k. 4-ik §-sa. Ennek értelme az lenne, hogy mindenik esetben vagy a kormány vagy a kir. ügyészség határozza el, vajjon a külföldön elkövetett büntetendő cselekmény miatt megindittassék-e a magyar biróságok előtt a bűnvádi eljárás? Ámbár ezen kérdés gyakorlatilag szintén oda megy vissza, hogy oly büntettel vádoltatik-e a hazatért egyén, mely nem lévén irányozva a külföld állami vagy politikai intézményei ellen, azon tekintet alá esik, a mely a tettes megbüntetését, föltéve, hogy a vád alapos, a hazai hatóság erkölcsi kötelességévé teszi: mégis helyesebbnek találtatott, ha a megjelölt körvonalok között nem permissive, hanem imperative intézkedik a törvény.
A 9. § második bekezdése szükséges volt; Horvát- és Szlavonországal nem állunk szemben mint külön állammal; viszonyunk ezzel nem nemzetközi. Azon kérdés tehát, hogy Horvát-Szlavonország valamelyik lakosa által külföldön elkövetett büntetendő cselekmény miatt melyik törvény alkalmazandó? attól függ - hogy egy és ugyanazon államnak melyik területén létező biróság az illetékes. Ez egyszerüen illetőségi kérdés s a belföldi törvényhozások szerint itéltetik meg.
A jelen törvény határozatai szerint büntetendő azon külföldi is: a ki az ebben meghatározott, habár a 8-ik § 2. pontjában elő nem sorolt valamely büntettet vagy vétséget külföldön követ el, a mennyiben kiadatása, illetőleg a horvát-szlavon hatóságoknak átadása nem rendeltetik el s az igazságügyminister a bünvádi eljárás meginditását elrendeli.
Hogy a gonosztevő ne kerülje ki megszökése által a büntett büntetését, ez a müvelt világ közmeggyőződésébe átment s a nemzetközi jog alapelvévé vált szabály.
Ezen szabály a külföldön büntettet vagy vétséget elkövetett külföldi gonosztevőkre nézve, rendszerint azoknak kiadása által érvényesittetik. A külföldi büntettes, ha saját hazája területén követte el a büntettet - ennek, ha pedig más állam területén követett el kiadási delictumot, ez utóbbinak adatik ki. A nemzetközi szerződések több esetben intézkednek arról is, hogy mi történjék az esetben, ha a megszökött több állam területén követett el büntettet.
A magyar törvényhozás a jogsegély nyujtásának ezen nemét már elfogadta s e tekintetben az elvi eltérés az 1843-ki büntetőtörvényjavaslat 4-ik §-ban kimondott szabálytól jogrendszerünkbe ment át.
De a kiadásnak nem mindenkor van helye. Mindenik állam jogositva van ugyan a területén tartózkodó külföldi büntettest kiadni, de szerződés nem létében erre nincs kötelezve. Gyakran megtörténik ugyan, hogy szerződés nélkül is eszközöltetik a kiadás, mert a közönséges büntetteseknek a megérdemlett büntetéstől való elvonása a civilisatio átalános jogát sérti s az államok nem könnyen jönnek ellentétbe a polgárosodás követelményével. De lehetnek esetek és vannak is, midőn az állam nem adja ki az ő területén tartózkodó külföldi büntettest s vannak okok, melyek miatt ezt nem is teheti. Ezen esetek közé tartozik különösen az, ha azon országban, melynek területén a büntett elkövettetett s melylyel kiadási viszonyban nem állunk, „kivételes biróságok” gyakorolják a büntető törvénykezést, ugy, hogy az állam, mely a kiadásra felhivatik, azon meggyőződésre jut, hogy az esetben, ha a felhivásnak eleget tesz, nem a jogrend követelményét teljesitené. Lehetnek más esetek is, melyekben az állam czélszerünek látja megtagadni a kiadást, melyre szerződés által nincs kötelezve. Bármi legyen egyébiránt az ok, mely az államot a kiadás megtagadására birja: ez nem lehet az, hogy ez által a gonosztevő büntetlenségét biztositsa.
Sajátságos helyzet volna az, ha az állam területén büntetlenül járna és kelne oly egyén, a kiről mindenki tudja, hogy a szomszéd országban gyilkosságot vagy rablást követett el s az erkölcsiség és a jogrend gunyjára, egy idegen ország által mintegy oltalmaztatnék a megérdemlett büntetés ellen.
Külföldi büntettesek ellenében, ha kiadatásuk megtagadtatik, két módot követhet az állam; vagy kitiltja őket területéről vagy saját biróságai elé állitja őket azon büntett miatt, melyet külföldön követtek el.
Az államnak joggal kell birnia ezen módok mindegyikének alkalmazására s minthogy az utóbbi a büntetőtörvénykönyv keretébe tartozik, ez okból vétetett az be a 10-ik §-ba.
A magyar állam e jogot folyton gyakorolta is s néhány évvel ezelőtt egy nagy feltünést okozott esetben a hazai biróságok itéltek oly külföldi felett, a ki külföldön elkövetett büntett elkövetésével vádoltatott; az érintett esetben azonban a vád alapossága nem bizonyittatván be: a magyar biróság által felelősségre vont külföldi vádlott felmentetett.
„a mennyiben kiadatása nem rendeltetik el s az igazságügyminister a bünvádi eljárás meginditását elrendeli”.
Az államnak szabad kezet kell engedni ily esetekben, hogy - a mennyiben positiv kiadási szerződések nem kötik - vagy kiutasithassa vagy biróságai elé vonhassa a külföldit, vagy pedig bevárhassa az alkalmas időpontot, melyben a kiadást eszközölheti a nélkül, hogy mint ez kivételes biróságok felállitása esetén előfordul, a rendes biróságok és eljárási formák által nyujtott garantiáktól fosztassék meg az illető. Továbbá képzelhetők esetek, a melyekben az államnak nem áll érdekében a külföldit valamely külföldön elkövetett cselekményért büntetni. Ily esetekre nem volna helyes a belföldi birót a bünvádi eljárásra a törvényben kötelezni. Ezért tartandó fenn az igazságügyminister számára azon jog, hogy minden ily esetben tőle függjön a büntető eljárás meginditását elrendelni.
Mind a 9-ik, mind a 10-ik §-ból, összefüggésben a 13-ik §-szal,, több bonyolódott kérdés támadhat. Melyik állam területe képezi a büntett elkövetési helyét? A tettes az egyik állam határán lesben állva átlő a másik állam területére és meglövi ellenségét. Hol követtetett el ily esetben a büntett? Ott-e, hol a tettes puskáját elsütötte, vagy ott, a hol a lövés bünös eredménye bekövetkezett?
Megtörténhetik és meg is történt, hogy egy és ugyanazon cselekmény egyik része az egyik államban, másik része pedig egy másik államban foganatosittatott s azon sajátságos helyzet állott elő, hogy az egyik állam törvénye szerint nem büntetendő a cselekmény, mig a másik állam törvénye szerint büntetés alá esik. Ha ez utóbbi állam a tettes hazája: ez esetben nem forog fenn nehézség; de ha nem a tettes hazája az, a mely a cselekményt büntetés terhe alatt tiltja s a büntett vagy vétség nem egy cselekmény, hanem a cselekményeknek egymásba nyuló lánczolata által jött létre, melynek egyik része az egyik, a másik része a másik állam területén foganatosittatik: ez esetben nagy jelentőséget és fontosságot nyer a kérdés, hogy a két állam közül melyik tekintendő a büntett vagy vétség elkövetési helyének?
Nem rég egy gyakorlati eset alkalmából, melynek tárgyát egy Poroszországban tiltott, Hamburgban pedig megengedett s levezelés utján kötött szerződés képezte, a berlini főfölebbezési törvényszék itéletének helyessége, egy névtelen (valószinüleg Bar), valamint Wächter által kétségbe vonatott. Mindkét értekezés kiváló becscsel bir s tanulmányozása azon óhajt ébreszti fel, vajha a magyar jogirodalom termékei és biróságaink itéletei is minél előbb ily birálókra találnának, mint Savignynak egyik nagy fontosságu és sokáig megczáfolhatatlannak tartott, ide vonatkozó állitása s a berlini legfőbb biróság itélete e két tudós férfiban nyert.
A 8. § 2. pontjának, valamint a 9. és 10. § eseteiben, a tettesnek a magyar állam területére jötte után inditandó meg az eljárás.
Ezen szakasz a czéltalan contumationali eljárásoknak van hivatva elejét venni.
A jelen törvénynek azon rendeltei, melyek szerint az ebben meghatározott bizonyos büntettek vagy vétségek miatt az eljárás csak a sértett fél inditványára inditható meg, akkor is alkalmazandók, ha a cselekmény külföldön, akár magyar honos akár külföldi által követtetik el.
E szakasz szükségszerü folyománya a fenn kifejtett elveknek; és azon eszmének ad kifejezést, hogy, a mi nem hivatalból üldözendő, ha a magyar állam területén követtetik el, nem válik azzá az esetben sem, ha külföldön követtetett el. Erélyesebb és hatályosabb oltalomban nem részesittethetik a magyar állam területén s a magyar törvények által a külföld, mint milyent a magyar állam saját jogrendje és polgárai részére megállapit.
Külföldön elkövetett, azonban a jelen törvény 8-ik §-a alá nem eső büntett vagy vétség miatt nem indittathatik meg a bünvádi eljárás, ha a cselekmény az elkövetése helyén fennálló, vagy a jelen törvény szerint nem büntethető; vagy ha az megszünt büntethető lenni; vagy pedig, ha a büntetés az illetékes külföldi hatóság által elengedtetett.
Ha pedig a cselekményre, annak elkövetési helyén enyhébb büntetés van megállapitva: ez esetben az enyhébb büntetés lesz alkalmazandó.
E szakasz szoros összefüggésben áll a 9. és 10. §-kal s azok intézkedéseit bizonyos esetekre módositja.
Az egész III. fejezet alapelve a territorialitás lévén s az ezzel meg nem egyező intézkedések kivételt képezvén, az alapelvből következik, hogy épen ugy, a mint nem büntetendő a külföldön elkövetett közönséges büntett vagy vétség, ha az azon terület törvényei által nem fenyegettetik büntetéssel a hol elkövettetett: épen ugy nem lehet az büntethető a belföldön, ha az megszünt büntethető lenni, vagy az által, hogy a tettes a büntetését már külföldön kiállotta, vagy mert elévülés következett be, vagy a vád beadására követelt idő eredménytelenül járt le. Ugyanezen alapelv folyománya, hogy ha a tett elkövetési helyének törvénye enyhébb büntetést állapit meg, ezen enyhébb büntetés alkalmaztassék.
Kivételt képeznek a 8-ik §-ban felsorolt, a magyar állam elleni büntettek, melyekre vonatkozólag a törvény, az önvédelmi jognál fogva, más országok törvényeinek, hatóságainak befolyását kizárni szükségesnek látja.
A büntetésnek külföldön kiállott része, a hazai biróságok által megállapitandó büntetésbe mindig beszámitandó.
A külföldön hozott büntető itéletek Magyarországon hatálytalanok lévén, ezen elv szerint azoknak ott eszközlött végrehajtása sem jöhetne tekintetbe. Ha tehát a külföldön elkövetett büntett miatt ott elitélt magyar honos ottani fogságából megszöknék s az elkövetett cselekmény a 8-ik vagy a 9-ik § rendelkezése alá esik, hazájába érkeztekor, a 9-ik § rendelkezésénél fogva, a hazai biróság elé állitandó és elitélendő épen ugy, mintha külföldi itélet nem léteznék. De ez esetben igazságtalanság volna, ha itt is bünösnek találtatván, büntetésének kimérésénél semmi tekintet sem fordittatnék arra, hogy ugyanazon büntett miatt részben már külföldön is bünhödött s talán legnagyobb részét azon büntetésnek, melyet ismételt elitéltetése alkalmával a magyar biróság ellene kimért, már külföldön kiállotta.
„Külföldön kiállott rész.” Ez föltételezi, hogy a magyar biróság súlyosabb büntetés, illetőleg hosszabb tartamu szabadságbüntetést mér ki, mint a mennyit a tettes külföldön kiállott.
Súlyosabb büntetést, mint milyet azon terület törvénye állapit meg, melyen a büntett elkövettetett, a magyar biróság a 9-ik § szerint csupán a 8. § eseteiben szabhatván ki, a magyar honosnak ujabbi elitéltetése esetében, csak ritka kivételekkel és igen csekély külömbség fog mutatkozni a külföldi és a magyar biróság itélete között. Oly országban, mely az igazságügyet lényegének teljes fontossága szerint méltányolja, s a hol független és müvelt birói testület alkalmazza a törvényeket, a külföldi épen ugy részesittetik a biró oltalmában, mint a belföldi. A hazai biróság tehát, mely szintén részrehajlatlanul alkalmazza a törvényt saját honosa, mint a külföldi fölött, s melynek itéletére, a törvényben meghatározott esetek kivételével, nem gyakorol befolyást azon körülmény, hogy külföldön vagy belföldön követtetett-e el a büntett? alig lesz képes alaposabban és helyesebben megitélni a bünösséget és ennek fokát, mint a külföldi biró, a ki közvetlenül a tett elkövetése után s akkor itélt, midőn valamennyi bizonyiték még meg volt, mikor a tanuk még élénk emlékezetével birtak a történt dolognak s minden mozzanatának, midőn a birói szemle még a közvetlen intuitio erejével hatott a biró meggyőződésre.
A területiség eszméje nem engedvén meg, hogy a külföldi biró itélete a belföldön végrehajtassék: ez okból a jelen szakaszban föltett esetet illetőleg, mellőzhetetlen az ügynek ujabb fölvétele s ujabb itéletnek hozatala a belföldi biróság által. De az imént mondottak szerint rendszerint csekély külömbség lesz a kettő között s a leglényegesebb eredménye az ujabb itéletnek rendszerint az leend, melyet a törvényjavaslat 14-ik §-a követel, t. i. a magyar biróság általi kimondása annak, hogy egy és ugyanazon cselekményért kétszer nem bünhödhetik a tettes s hogy ennélfogva a büntetés azon része, melyet már külföldön kiállott, daczára annak, hogy a külföldi itélet a belföldön nem bir hatálylyal és igy annak, a mi érvénytelen magában, érvényes következményei sem lehetnek, mégis olyannak tekintendő, mintha azt a belföldön is hatályos itélet folytán állotta volna ki az elitélt.
Mi történik, ha az elitélt külföldön kimért egész büntetését kiállotta külföldön?
Erre a 9-ik § második bekezdésében foglaltatik a felelet; ez esetben a 8-ik §-ban megjelölt büntettek kivételével a cselekmény megszünvén büntethető lenni: további eljárásnak nincs helye s igy beszámitásról nem lehet szó. A külföldi itélet tehát, mely rendszerint a belföldön érvénytelen, e két irányban hatálylyal birónak ismertetik el a törvény által.
Mi történik, ha a tettes elhagyta azon területet, melyen a büntettet vagy vétséget elkövette s hazájába jött, mielőtt a külföldi biróság által reá kimért büntetését megkezdette volna?
Ez esetben a büntetés beszámitásáról szó sem lehet, mert hiányozván a 14-ik §-nak tényi föltétele, vagyis „a büntetésnek külföldön kiállott része:” ez okból ezen szakasz alkalmazhatóságának lehetősége ki van zárva.
Mindazonáltal, ha a külföldön elitélt hosszabb ideig tartó vizsgálati fogságban volt letartóztatva, a hazai biróság a 93-ik § értelmében a büntetés kimérésénél ezen körülményt figyelembe veendi.
A 14-ik § egyébiránt nemcsak a szabadságbüntetésre, illetőleg ennek betudására vonatkozik, hanem a büntetés egyéb nemeire is kiterjed. Igy például a pénzbüntetés, ha mind a külföldi, mind a belföldi biróság arra vagy arra is itéli a büntettest, s ha annak egyik része külföldön kifizettetett: ezen körülmény a büntetés ismételt kimérésénél szintén számitásba lesz veendő. Ez még az esetben sem mellőzhető, ha a belföldi biróság nem pénz-, hanem másnemü büntetésre itélné a tettest A külföldi itélet folytán, a sértett állam területén behajtott vagy lefizetett pénzbüntetés, a mennyiben ez csak egyik részét képezte a büntetésnek s e szerint a lefizetés által a cselekmény büntethetősége nem szünt meg: a hazai biróság által megállapitandó büntetésnél arányos számitásba lesz veendő.
Számitásba veendő a büntetés más neme is, például, ha ott, a hol vádlott elitéltetett, a testi büntetés fennállván, az ilynemü büntetés hajtatott végre az elitélten. Ez esetben is arányos beszámitásnak lesz helye.
Ha a magyar állam területén kivül elkövetett büntett vagy vétség miatt, a külföldi törvény szerint oly büntetés lenne alkalmazandó, melyet a jelen törvény el nem fogadott: az a jelen törvény (20. §) azon büntetési nemére lesz változtatandó, mely amahhoz legközelebb áll.
E szakasz természetes kifolyása azon elvnek, hogy az állam más büntetési nemet nem alkalmazhat, mint a minőt maga igazságosnak és czélszerünek tart.
Ha magyar honos, a magyar állam területén kivül, oly cselekményt követett el, melyre a jelen törvény által hivatalvesztés vagy a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése van megállapitva: e mellékbüntetés alkalmazása végett a bünvádi eljárás akkor is meginditandó, ha büntetését külföldön már kiállotta, vagy ha az az illetékes külföldi hatóság által elengedtetett.
Az ezen szakaszban megjelölt mellékbüntetések hatálya, magyar honost illetőleg, csakis kizárólag Magyarországban nyilvánulhatván s azoknak fölvételénél a büntetőtörvénykönyvbe az állam érdekei lévén irányadók, ez okból a 16-ik §-ban foglalt intézkedés mellőzhetetlen volt.
Magyar honos más állam hatóságának soha sem adható ki. A monarchia másik államának honosa csak a saját államhatóságának adható ki.
Az első bekezdéssel egy átalánosan elfogadott s a nemzetközi jogba is átment elv fejeztetik ki. A második bekezdés pedig, tekintettel a 7-ik §-ra, a már fentebb kifejtett indokoknál fogva volt szükséges.
Más állam hatósága által hozott büntető itélet a magyar állam területén nem hajtható végre.
Ezen szakasz is a területiség elvének folyománya.
A szöveg átalános s a büntető ügyben hozott mindennemü itéletre s ennek mindenik részére kiterjedvén, általa nemcsak a büntetés, hanem a külföldi biróság által bünvádi eljárás utján hozott itéletnek a magánjogi elégtételre vonatkozó intézkedése is a magyar állam területén végrehajthatatlannak mondatik ki.
Az országgyülés, ugy szintén a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottság tagjainak mentelmi jogára vonatkozó törvények és szabályok a jelen törvény által nem érintetnek.
„Jus publicum derogat juri privato,” A büntetőtörvények a köztörvény jellegével birnak ugyan, de nem tárgyai a szoros értelemben vett közjognak. Az ezen szakaszban megjelölt mentességek pedig az állam alkotmányának szükségszerü folyományát képezvén, a büntető törvénykönyvben is elismerendők.
A büntetési rendszerrel, valamint a büntetések egyes nemeivel, a mennyiben a törvényjavaslat szellemének s főbb jellemvonásainak ismertetésére szolgálnak: már az átalános indokolás terjedelmesebben foglalkozott. E helyütt a III. fejezetben tartalmazott azon lényegesebb szabványok lesznek indokolandók, melyek, habár nem képezik sarkpontjait a javaslatnak, mindazonáltal fontosságuk és horderejük szempontjából, az elhatározó okok kifejtését szükségessé teszik.
Három általános, illetőleg átalánosabb természetű kérdés látszik mindenekelőtt kiemelendőnek.
Az első: Nem változik-e meg a büntetendő cselekmény természete az által, hogy a törvény különös részében a büntettre határozott büntetés helyett, az itélet vétségi büntetést állapit meg?
A második kérdés az: Szükséges-e, hogy a törvény többnemű szabadságbüntetést állapitson meg, külön a büntettekre és a vétségekre?
A harmadik átalános kérdést a mellékbüntetések képezendik.
A büntetésnek, hogy igazságos legyen, arányban kell állania a cselekmény sulyosságával. Sulyos törvényszegés sulyos büntetést, csekély törvényszegés csekély büntetést von maga után. Ezen igen egyszerü és igen természetes tétel képezi a különnemü büntetések létokát. De ezáltal nincs megoldva a kérdés: hogy az esetben, ha a cselekmény objectiv ismérvei szerint sulyos ugyan, de az alanyi viszonyok a tettes bünösségét annyira enyhitik, hogy a büntettet képező cselekmény elkövetőjének megbüntetése a büntettre határozott, habár legenyhébb büntetéssel, igazságtalan tulszigor lenne: megengedhető-e, hogy a cselekmény a büntett jellemét ily esetben is megtartsa?
vagy nem követeli-e az igazság, hogy ily esetben a büntetéssel a cselekmény jelleme is változzék, vagyis a vétség büntetésével büntetendő cselekmény vétségnek mondassék ki?
A törvényjavaslat 20. §-ának ezen szavai:
„Az 1., 2. és 4. pontok alatt megjelölt büntetések „kizárólag büntettekre”, az 5. pont alatti pedig „kizárólag vétségekre alkalmazandók”: nem hagynak fenn kétséget az iránt, hogy a javaslatban követett irányeszme szerint azon cselekmény, a melynek büntetésére nem a büntett, hanem a vétség büntetése találtatik igazságosnak, nem képez büntettet, hanem csak vétséget. És nem is téteik különbség a javaslatban azon esetek között, melyek tüzetesen megjelölve lévén magában a törvényben, a büntetési-nemnek ily átváltoztatását, a törvényjavaslat határozott és különös rendeletéből vonják maguk után - mint a 84. § 2. és 3. pontjaiban, továbbá a 86. § második bekezdésében meghatározott esetek és azon esetek között, melyekben az átváltoztatást, a törvényjavaslat 90. §-ban vagy a 65., illetőleg 70. §-ban foglalt átalános utasitás folytán, a birói arbitrium rendeli el. A törvényjavaslat ezen szót „kizárólag” használja, a minek értelme minden megszoritást lehetetlenné tesz s egyszerüen és határozottan azt jelenti, hogy a mely esetben ki van zárva a büntett büntetésének alkalmazása, azon esetben ki van zárva a büntett léte is. Ha büntettet képez a cselekmény, ez esetben, de kizárólag csak is ezen esetben, büntethető az a büntett büntetésével s ha nem büntettethetik a cselekmény ily büntetéssel, akkor az nem is képezhet büntettet.
Ezen eszme az igazságban találja alapját, melylyel nem látszik megegyezőnek, hogy azon cselekmény, mely nem oly sulyos, hogy arra sulyos büntetés lenne megállapitható, mégis büntettnek, vagyis a törvényszegés legsulyosabb neméhez tartozó cselekménynek nyilvánittassék. Ha ez nem fogadtatnék el, ez esetben a törvény, mely egyrészről azt mondja, hogy az igazsággal megegyezőleg bizonyos cselekmény sulyos törvényszegést képez, ellentétbe jönne az itélettel, mely azt nyilatkoztatja ki, hogy a cselekmény, melyet sulyosnak minősit a törvény, ily csekély, hogy arra az igazság megsértése nélkül sulyos büntetést nem lehetett alkalmazni.
Ezen összeütközés, ezen ellentét, egész rendszerét képezné a kiegyezhetetlen ellenmondásoknak, s közvetlen hatása az volna, hogy összeütközésbe hozná a nép felfogását a törvény rendeletével. A nép egyszerü, de józan értelme soha sem lenne meggyőzhető arról, hogy sulyos törvényszegést, hogy büntettet képez a cselekmény, mely néhány havi fogházzal büntettetik; holott számtalan más esetekben, az ennél sokkal hosszabb tartamu fogházzal büntetett cselekmény ugyanazon biróság által, ugyanazon ünnepélyességel, vétségnek mondatott és hirdettetett ki.
Mindenik büntetendő cselekmény, concret alakjában s összefüggésében a cselekvővel, az erre vonatkozó személyes körülményekkel s a tettes elhatározására befolyt mozzanatokkal együtt áll a biró megitélése előtt. A biró, midőn itéletet hoz, nem különitheti el mereven az objectiv ismérvekben nyilvánuló tettet a subjectiv szempontoktól s nem mondhatja, hogy az elkövetett tett sulyos ugyan: ő mindazonáltal enyhe büntetést szab annak tettesére; a mint ellenkező esetben nem mondhatná, hogy ámbár a cselekmény nem sulyos: ő mindazonáltal sulyos büntetést mér annak elkövetőjére. Az eset többször fog előfordulni, hogy az, a mi objedtiv ismérve szerint büntett volna, a különös körülmények behatása által nem lesz büntethető sulyos büntetéssel. A gyakorlati jogász bizonyára sokszor tapasztalta, hogy a büntettet, illetőleg a bünösséget, több esetben csak egy hajszálnyi subtilis vonal választotta el a „jogos védelemtől”, - tehát a teljes büntelenségtől. Ha ily esetben, daczára annak, hogy vádlott a megsértett által támadtatott meg, hogy élete veszélyben forgott s a büntetés enyhesége által a biró is elismeri azt, hogy a tettes csak kevéssé vétkes; ha ily esetben vádlott tette, a felhozott körülmények daczára is, sulyos tettnek, - büntettnek minősittetnék: ez esetben a methodica és a dialectica minden mestersége elégtelenné válnék - az ezen enunciatioban rejlő világos ellentétnek összeegyeztetésére!
Az elméleti férfiak egyrésze az által vél kikerülhetni minden nehézséget, hogy a szándékosan elkövetett büntetendő cselekményeket kivétel nélkül büntetteknek, a gondatlanságból származó büntetendő cselekményeket pedig, szintén kivétel nélkül, vétségeknek akarja minősittetni.
Hogy a nehézség ez által nem volna megoldva, azt a most felhozottak után bátran lehet állitani. A cselekmény teljes tudattal és szándékosan követtethetett el, a mi egyébiránt mindenik büntett szükségszerü föltétele; de azért a szándékos cselekmény elkövetőjének bünössége több esetben mégis lehet oly csekély, hogy igazságosan nem lesz büntethető a büntett büntetésével, - vagyis sulyos büntetéssel. Az imént föltett kérdések ez esetben is ujolag fel fognak merülni, s a nép gyakorlati érzéke, a doctrinalis megkülönböztetés daczára is csak azt fogja kérdezni: miért sulyos e cselekmény, ha büntetése enyhe? és miért enyhébb ama másik cselekmény, - vagyis miért vétség az, ha büntetése sulyosabb, mint ezé, a mely büntettnek mondatik s melynek büntetése sokkal csekélyebb? A becsületsértés például szándékosan követtetik el, de azért nem esik semmiféle igazságos rendszer szerint sulyos büntetés alá. Ezen cselekmény a megjelölt doctrina szerint mindig büntett volna, mindazonáltal mindig enyhe büntetéssel, gyakran csak pénzbüntetéssel büntettetnék. A birói itélet tehát, - a felállitott eszme elfogadásával mindenik becsületsértési esetben, a fentebb kiemelt ellentétet tüntetné fel. A nép vagy nem hinné azt, hogy a becsületsértés sulyos cselekmény; vagy pedig azt nem hinné el, hogy az arra kimért csekély büntetés igazságos.
Arra nézve, hogy oly cselekményre, mely tárgyi tekintetben a büntett minden ismérveit foglalja magában, a vétség büntetését alkalmazni lehet: erre nézve nincs eltérés az ujabb büntetőtörvénykönyvekben. Több törvényhozás a kettős büntetési tételek megállapitásával szentesiti az igazság ezen mellőzhetlen követelményét akként, hogy a büntetendő cselekmény sulyosabb foka, az alternativ büntetés sulyosabb fokával, annak enyhébb esetei pedig enyhébb büntetéssel fenyittetnek. Ezen enyhébb büntetés a legtöbb esetben a vétségekre megállapitott valamelyik büntetési-nem; ugy hogy az esetben, ha a biró a fennforgó viszonyok megitéléséből azon meggyőződésre jut, hogy az enyhitő körülmények az enyhébb büntetési tétel alkalmazását teszik szükségessé, ez esetre már magában a cselekmény mikénti megbüntetését rendelő törvényben találja azon utasitást, hogy ne a büntett, hanem a vétség büntetését alkalmazza s ennek folytán a cselekményt ne büntettnek, hanem vétségnek nyilvánitsa.
Ezen rendszert követi a német birodalmi büntetőtörvénykönyv, melynek például a 85-ik §-ában az rendeltetik, hogy a „szövetkezés felségsértésre”, ha előkészületi cselekmények nem foganatosittattak, 5 évnél lejebb nem szállitható fegyházzal vagy várfogsággal büntetendő; ha azonban enyhitő körülmények forognak fenn, a büntetés 2 évi várfogságnál nem lehet csekélyebb. Az első esetben tehát - a 85. §-nak összehasonlitásából az 1-ső §-szal - az következik, hogy a cselekmény büntettet, a második esetben pedig vétséget képez.
Ugyanez áll „valamely szövetségi fejedelem megsértésére nézve”, mely a 98. § szerint 10 évig terjedhető fegyházzal vagy várfogsággal büntetendő, mig ugyanazon cselekmény büntetése, az idézett szakasz második bekezdése szerint, 6 hónapig terjedhető várfogságra szállitható le. Itt is büntettet vagy vétséget képez a cselekmény a szerint, a mint az a concret esetben sulyosnak vagy nem sulyosnak és ennélfogva sulyos vagy enyhe büntetéssel büntetendőnek mutatkozik.
Hasonló intézkedés tartalmaztatik a 146. §-ban a pénzhamisitásra nézve, valamint a b. t. k. több más helyein.
Az 1870-ik évi ausztriai b. t. k. tervezete nem állapit meg kettős büntetési tételeket, hanem a 79. §-ban a biró rendkivüli enyhitési jogát szabályozván, nem zárja ki a sulyosabb nemü szabadságbüntetéseknek enyhébbekre változtatását, vagyis a 23. § szerint a büntettekre határozott büntetések helyett, a vétségekre rendelt büntetés alkalmazását.
Az indokok nem nyilatkoznak ugyan az iránt, vajjon ez által a cselekmény is vétséggé válik-e; azonban a 23. § határozott rendelkezéséből alig lehetne az ellenkezőt következtetni.
Átható szabályt állitott fel e tekintetben az 1861-ik évi bajor b. t. k., mely mindjárt 2-ik czikkében kimondja:
„hogy azon esetekben, melyekben a törvény a büntett büntetésének átváltoztatását a vétség büntetésére, vagy a vétség büntetésének átváltoztatását a kihágás büntetésére megengedi, az ekkép megbüntetett cselekmény a vétség vagy kihágás természetét veszi fel”.
A jelen törvényjavaslat megállapitásánál fontosabbaknak, az igazsággal s a nép érzületeivel megegyezőbbeknek tekintettek az imént kiemelt indokok, mint az ellenkező nézet érvei; s ennek megfelelőleg a 20. § ezen kitételével „kizárólag” akként tartatott megoldandónak a kérdés, hogy a vétség büntetése oly cselekményre, mely nem képez vétséget, nem lévén alkalmazható, mindenik esetben, melyben a biró az igazság érdekében szükségesnek látja, hogy akár a 84., vagy a 86. §, akár pedig a 90. § alkalmazásával a cselekményre, mely tárgyi ismérvei szerint büntettet képez, a vétség büntetését rendelje, ezzel egyszersmind maga a cselekmény is vétségnek minősitendő.
Annál indokoltabbnak tartatott ez, mert a franczia büntetőtörvénykönyv ellenkező rendszere maguk a legkitünőbb franczia criminálisták által megtámadtatott s azon rendszer helytelensége már a porosz b. t. k. előkészitésénél meggyőzőleg kimutattatott.
Nem kerülheti ki egyébiránt a figyelmet azon - az általános indokolásban is kiemelt szempont, - hogy ezen esetek csakis rendkivüliek lévén, a törvényjavaslat természetével ellenkeznék, ha a 90. § kivételes intézkedései s ennek folytán a büntetteknek vétségekké változtatása rendszerré válhatnának.
Szükséges-e, hogy a törvény többnemü szabadságbüntetést állapitson meg külön a büntettekre, valamint a vétségekre?
A büntetés csak ugy lehet mindenik esetben igazságos arányban a büntett sulyával és a tettes bünösségi fokával, ha fokozható, felosztható s ez által a cselekmény és a cselekvő egyéniségéhez lehetőleg arányositható. Ez nem érethetik el bármely egynemü büntetés által, sőt az egynemü szabadságbüntetés által sem.
A tapasztalás mindenütt azt mutatja, hogy a büntetések valamennyi nemei között a szabadságbüntetések alkalmaztatnak a leggyakrabban, ugy hogy ezek tekinthetők a rendszeres, a többiek pedig a kivételes büntetéseknek. A büntetés ezen nemeinek kell tehát kiválólag birniok mindazon tulajdonságokkal, a melyek a büntetés elveinek és czéljainak megvalósitására szükségesek. A fenn megjelölt követelményeknek megfelelő tulajdonságokat nem egyesiti magában a szabadságbüntetés egyik külön neme sem, sőt azokat nem is egyesitheti; mert mindegyike sajátszerü, azon büntetési-nem lényegét képező jellemmel birván, megszünik azon nemü szabadságbüntetés lenni, mihelyt e jellemvonásától megfosztatik. A fegyház képezi a legsulyosabb szabadságbüntetést; ilynemü büntetés, tekintve némely büntett undokságát és borzasztó voltát, valamint a tettes gonoszságát, nem nélkülözhető a büntetések rendszerében; de a fegyház azonnal megszünnék a legsulyosabb büntettek arányos büntetése lenni, mihelyt azon alkatrészek, azon intézkedések megváltoztatnak, a melyektől föltételezve van, hogy sulyosan, intensiv erővel hasson az egyénre s fokozott szenvedések okozása által éreztesse vele az állam igazságos büntető hatalmának erélyét és sulyát. Egy bizonyos pontig enyhithető a büntetés intensivitása egy és ugyanazon büntetési-nem alkalmazása mellett is a nélkül, hogy ezen büntetés elveszitse jellemét; de azon ponton tul, a büntetésnek jellemző sajátsága vétetnék el s a sulyos büntetési-nemből enyhe büntetés válnék.
Minthogy pedig a fenn kiemelt kellékek szerint nem csupán sulyos, hanem enyhe büntetések is szükségeltetnek, sőt a büntetendő cselekmények változatos fokai szerinti igazságos bünhődés, ezen két végletnek megfelelő büntetések által sem eszközölhető: ez okból többrendü szabadságbüntetésekre van szükség s helyes büntetési rendszerről nem lehet szó, ha ennek leglényegesebb föltétele, a többrendü, a kellékeikben és intensivitásukban különböző szabadságbüntetési-nemek hiányzanak.
A büntetés intensivitása nem pótoltathatik a tartamnak hosszasága által s viszont a tartam nem pótoltathatik a suly által: ez alig igényel bizonyitást.
A büntetés tartama ugyanis, eltekintve a természet által vont határtól, a büntetés czéljában s hatása föltételében találja mérvének szükségszerü korlátait; továbbá azon tekintetben, hogy ezen kiegyenlitési mód szerint mindenik büntetendő cselekmény, vagy kivétel nélkül sulyos vagy kivétel nélkül enyhe büntetéssel volna büntetendő. Az első esetben a büntetésnek akkép kellene construálva lennie, hogy az a közvetlenül ható szenvedések különböző nemeit mintegy concentrálja s ez által aránylag rövid idő alatt annyi sanyaruságot és fájdalmat okozzon a büntettesnek, hogy ez utóbbi tette gonoszságának mértéke szerint, e rövid idő alatt is elegendő sulyosan bünhödjék; a második esetben pedig évekre kellene nyujtani az aránylag csekélyebb büntett büntetését is, hogy a szenvedések azon összegét, mely a büntetés igazságos voltának megfelel, a hosszu tartamban felosztva érezze az elitélt. Egy bizonyos szenvedési quantumot concentrálva vagy diluálva éreztetni az elitélttel: ez volna a most kiemelt rendszernek természetes folyománya.
Az első esetben - eltekintve attól, hogy ez a középkor kinzó eszközeihez vezetne, a büntetésnek a bünhödésen kivüli feladatáról, mint a nevelésről, az oktatásról, rendhez, munkához szoktatásról, nem lehetne szó; a második esetben pedig, mint az általános indokolásban, az ehhez csatolt külön függelékben kimutattatott, a büntetés első időszakában nyert eredmények a büntetés hosszu tartama által rendszerint meghiusittatnának.
Mind az egyik, mind a másik rendszer helytelen volna; a helyes rendszer csakis az, a mely többrendü szabadságbüntetést állit fel s ezáltal lehetővé teszi, hogy a büntetendő cselekmény büntetésének megállapitásánál, a büntetés intensiv sulya, annak tartamával együtt vétessék számitásba s e két elem mindegyike egymást kölcsönösen fokozza vagy mérsékelje.
Ez áll nemcsak arra nézve, hogy a büntett külön és a vétség szintén külön szabadságbüntetéssel büntettessék, hanem arra is, hogy a szabadságbüntetéssel büntetendő legsulyosabb és a legcsekélyebb „büntettek” büntetése között is kell különbségnek létezni - a büntetési-nemben.
A mint a büntettekre nézve, ugy áll e szabály a vétségekre nézve is. Fokozatok lévén a tett sulyosságában, fokozatoknak kell lenni a büntetésnek sulyában és módozataiban is.
Ezen igazság az átalánosan elismertek közé tartozik s a legtöbb állam büntető rendszere által gyakorlati hatályra is emeltetett.
I. A franczia Code pénal büntetései a következők:
Art. 7. Les peines afflictives et infamantes sont:
1. La mort;
2. Les travaux forcés a perpétuité;
3. La déportation;
4. Les travaux forcés a temps;
5. La détention;
6. La réclusion.
Art. 8. Les peines infamantes sont:
1. Le bannissement;
2. La degradation civique.
Art. 9. Les peines en matiére correctionelle sont:
1. L'emprissonnement a temps dans un lieu de correction;
2. L'interdiction a temps de certains droits civiques, civils ou de famille;
3. L'amende.
II. A belga büntetőtörvénykönyv büntetései a következők:
Art. 7. Les peines applicables aux infractions sont:
En matiére criminelle:
1. La mort;
2. Les travaux forcés;
3. La détention;
4. La réclusion.
En matiére correctionelle et de police
L'emprisonnement.
En matiére criminelle et correctionelle:
1. L'interdietion de certains droits politiques et civils;
2. Le renvoi sous la surveillance spéciale de la police.
En matiére criminelle, correctionelle et de police.
1. L'amende;
2. La confiscation spéciale.
III. Az 1859-ik évi olasz bűntetőtörvénykönyv bűntetései ezek:
Delle pene criminali.
Art. 13. Le pene criminali sono:
1. La morte;
2. I lavori forzati a vita;
3. I lavori forzati a tempo;
4. La reclusione;
5. La relegazione;
6. L'interdizione dei publici uffizi.
Delle pene correzionali.
Art. 26. Le pene correzionali sono:
1. Il carcere;
2. La custodia;
3. Il confino;
4. L'esilio locale;
5. La sospenzione dall' esercizio dei publici uffizi;
6. La multa.
Delle pene di polizia.
Art. 35. Le pene di polizia sono:
Gli arresti;
L'ammenda;
salvo il dispost dell' articolo 50.
IV. Az olasz bütetőtörvénykönyv tervezetének büntetései:
Art. 13. § 1. Le pene stabilite da questo codice, secondo l'ordine della loro gravit á sono:
a) Criminali, cioé:
1. la morte;
2. la reclusione a vita;
3. la reclusione temporanea;
4. la relegazione;
5. la decadenza dei pubblici uffiei;
b) Correzionali, cioé:
6. la prigionia;
7. la detenzione;
8. il confino;
9. l'esilio;
10. l'interdizione dai pubblici uffiei;
11. la multa.
V. Az ausztriai büntetőtörvénykönyv tervezetének büntetései a következők:
§ 23. Selbstständige oder Hauptstrafen sind:
A) Für Verbrechen:
1. Die Todes-,
2. Die Zuchthaus-,
3. Die Gefängniss-Strafe.
B) Für Vergehen:
1. Arrest-.
2. Einschliessung-,
3. Geldstrafe.
Hazai viszonyainkat illetőleg, 1848 előtt a büntetések különbözö és legváltozatosabb nemei voltak alkalmazásban; e tekintetben inkább a bőség, mint elégtelenség hibájában szenvedett előbbi büntetési rendszerünk; 1848 óta azonban a fegyintézetek felállitása, börtöneinket illetőleg pedig némely megye által már 1848 előtt, a legujabb időkben pedig a kormány által eszközlött épitések, felszerelések és egyéb intézkedések folytán, legalább e külső kellékek tekintetében, a helyes fejlesztés első föltételeit szereztük meg.
A fegyház és börtönbüntetés javaslatba hozatalával tehát ujitás nem terveztetik; mert a büntettekre nézve, e kétnemü szabadságbüntetés ma is fennáll. Csupán a végrehajtás módozatai változnának s azonfölül a helyett, hogy már az 1 évet tulhaladó szabadságbüntetések a fegyházban hajtatnak végre, a javaslat szerint ezen büntetési-nem csak az ellen lenne alkalmazható, a kire nézve az itélet határozottan ezen nemü büntetést állapitja meg; s az lenne a további különbség, hogy a fegyház legrövidebb tartama 2 év lévén, ezen rendszer elfogadása után, a fegyházak rabszáma apadna, mig ellenben a börtönöké növekednék.
Az 1843-dik évi törvényjavaslat is különböző szabadságbüntetéseket állapitott meg. Ehhez tartozik még az is, hogy e javaslat harmadik részének 32-ik §-sza szerint, a biró az egyszerű fogság alkalmazása esetében, a munkára, táplálásra és életrendre nézve a törvényjavaslatban meg nem határozott megszoritásokat vagy sanyaritásokat is rendelhet, a mi által a szabadságbüntetések igen változatos alakot vehetnek fel s az anyagi rész 8-dik §-szában megjelölt büntetési-nemek, a különféle sulyosithatások által sokféle büntetési-nemeket és fokozatokat eredményezhetnek.
A büntetések több fokozata tekintetében a jelen törvényjavaslat ugyanazon eszmét fogadta el, mely az 1843-dik évi javaslatban, a változatos büntetési módozatok elfogadását kikerülhetetlenné tette. A különbség csak az, hogy a jelen törvényjavaslat, mindenik büntetési-nemnek beltartalmát tüzetesen meghatározza, mig az 1843-dik évi javaslat, a büntetést sulyositó „megszoritásoknak és sanyaritásoknak” meghatározását s azoknak mértékét is a biróra bizván, ezen uton vélte elérni azt, a mit elérendőnek tartott, hogy t. i. az enyhe é a sulyos büntetések között közbenső fokozatok állapittassanak meg.
E közbenső fokozat szükséges a büntettekre, ugy mint a vétségekre nézve. A vétség és a sulyos büntett között közbenső fokozatot képezvén a kevésbé sulyos büntett: az ennek megfelelő büntetésül a börtön hozatott javaslatba; mig a sulyosabb vétségre nézve a fogház, az enyhébbre a pénzbüntetés foglal helyet a törvényjavaslat büntetési nemei között,
Harmadik átalános kérdésül: a mellékbüntetések jelöltettek meg.
A törvényjavaslat szerint mellékbüntetést képez a pénzbüntetés, - ha az a szabadságbüntetés mellett szabatik ki (20. § utolsó bekezdés); továbbá a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése 54., 55., 56., 57., 58. §, végre az eltiltás a különös szakértelmet kivánó foglalkozástól.
A pénzbüntetésről alantabb leend szó; egyébiránt ez sem mint fő-, sem mint mellékbüntetés nem tartozik a vitás kérdések közé: ellenben a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése és annak kimondása, hogy valaki hosszabb vagy rövidebb ideig nem viselhet közhivatalt, ezen tételek folytonos tárgyai a vitának.
I. Két dolog tagadhatatlan, az t. i:
hogy a közönség nem látná biztositva az igazságot, ha annak alkalmazása oly egyénre bizatnék, a ki csalás, lopás vagy hamisitás miatt fegyházra itéltetvén, kiszabadulása után rögtön, vagy rövid idő mulva, mások fölött lenne hivatva itélni; továbbá
hogy a politikai jogoknak helyes, a közérdeknek megfelelő gyakorlata iránt nem bir biztositékot az állam oly egyénben, a ki például hazája területének valamely külhatalom hatalmába juttatása végett, a haza ellenségével szövetkezett s ez okból hűtlenség miatt elitéltetvén, büntetésének kiállása után, azonnal a törvényhozó-testületben foglalna helyet.
Ezen - kétségbe alig vehető tények képezik a legerősebb érvet a mellett, hogy az állam a büntetésüket kiállott büntettesekkel szemközt, bizonyos tekintetben és egy időre mintegy védelmi állásban marad, melyet csak az esetben ad fel, ha az illető egyének rövidebb vagy hosszabb ideig szabadon lévén: ez alatt oly büntetendő cselekményt nem követtek el, mely a bizalomnak további felfüggesztését szükségessé teszi.
Ismeretesek az ez ellen felhozott ellenvetések s különösen nagy hangsulylyal mondatik: hogy a hivatalképesség a honpolgárság ingaerens sajátsága s ez okból nincs joga az államnak azt a honpolgártól elvonni. Az állitás tagadásba vétetett s megczáfoltatott. A közhivatalnok nemcsak polgára az államnak, hanem annak különös megbizottja is, a ki az államhatóság egy részét gyakorolja, az állam czéljai, az állam érdeke szerint, a törvényeknek s az azok helyes végrehajtása végett kiadott utasitásoknak értelmében. Ily fontos s az egész társadalmat a legnagyobb mértékben érdeklő hivatás, különös biztositékot kiván annak részéről, a kire az bizatik. Nem csupán az állampolgári minőség, hanem egyéb kellékek is szükségeltetnek arra, hogy valaki azon kivételes helyzetbe hozassék, melyben mások fölött hatósági cselekményeket gyakorolhat az állam nevében. Ily különös megbizatásra nem ad jogot maga a honpolgárság; ehhez egyéb - s különösen a megbizónak a megbizandóba helyezett bizalma, szükséges.
Lényegben ugyanez áll a politikai jogok gyakorlatának elvonására nézve. A politikai jogok birtoklása sem föltétlen folyománya a honosságnak, hanem a törvény által meghatározott föltételekhez kötött jog. E föltételek éppen abban találják jogosultságokat, hogy az állam meggyőződése szerint, ezek által kerültetik el a visszaélés, vagyis a jognak használása nem az állam érdekében, hanem annak érdeke ellen.
Nem mozdittatott elő a kérdés jogi természetének felismerése s az ebből folyó helyes gyakorlat az által, hogy a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, a becsületi szempont alá helyeztetett, hogy t. i. a mellékbüntetések vagy mint bizonyos becstelenitő büntetéseknek törvényszerü következményei, vagy mint bizonyos büntetési-nemeknek becstelenitő folyományai állittattak fel s foglaltak helyet a különböző büntetési rendszerekben. Ezen felfogás által kihelyeztetik a kérdés helyes álláspontjából és a vita kifogyhatatlanná válik. A törvényjavaslat szövegezésénél nem volt irányadó sem a becstelenitő büntetési-nemeknek, sem a büntetés becstelenitő következményeinek szempontja. Nem a büntetés, hanem a büntett az, a mi becstelenit, „non poena, sed factum infamat.” A büntetés épen ellenkezőleg megszünteti a büntettet; az, a ki bünhödött, az erre okul szolgált cselekménye miatt nem tartathatik többé becstelennek.
A megjelölt mellékbüntetések nem találják tehát indokukat a becstelenségben, hanem azon tekintetekben, melyek fönnebb kiemeltettek. Nem is rejlik abban becstelenségi nyilatkozat, ha az állam bizonyos személyre nem bizza ügyeinek elintézését akár azért, mert nem találja fel benne a szükséges szellemi vagy egyéb tulajdonságokat; akár pedig azért, mert bizonyos körülmények bekövetkezésétől tételezi föl különös bizalmának azon egyénre ruházását. Ez esetben csupán azt mondja az állam, hogy a büntetését kiállott egyén és a közhivatalra nem képesitett többi tisztességes polgárok között találja fel benne a szükséges szellemi vagy egyéb tulajdonságokat; akár pedig azért, mert bizonyos körülmények bekövetkezésétől tételezi föl különös bizalmának azon egyénre ruházását. Ez esetben csupán azt mondja az állam, hogy a büntetését kiállott egyén és a közhivatalra nem képesitett többi tisztességes polgárok között nem tesz különbséget; de ez nem sérti senki becsületét, csupán azon garantiákkal övezi körül a közérdeket, melyeket az állami cselekmények törvényes, helyes és a közérdeknek megfelelő vezetésére nélkülözhetetleneknek lát.
Régibb törvényeink mind a hivatalvesztést, illetőleg a közhivatali képesség elvonását, mind pedig a politikai jogoktól való megfosztást sok esetben rendelik. A jogelvonásnak e mindkét neme bennfoglaltatott ugyanis az infamiában, melynek azonban még egyéb következményei is voltak.
„Infamiam juris incurrunt legibus nostris - mondja Vuchetich - 1-mo: Proditores fraterni sangvinis I-ae: 38., 39. 2-do: Tutores infideles ratione personae et proprietatis bonorum pupillarium. 1-ai: 123. 3-tio: Confectores adulteriarum litterarum II-ae; 16. 1723; 12. 4-to: Perjuriantes II-ae: 30. 1567:27. 5-to: Legitimorum mandatorum Judicialium non observantes 1563:78., 1625:4. 6-to: Depositarii, res amici fraudulenter intervenientes 1622:16. 7-mo: Larvam cum scientia continuantes Nobiles possessionati II-ae: 16. 1723:12. 46. 8-vo: Munera in comitiis, negotiorum causa dantes vel acceptantes 1649:44. § fin. 9-no: Privatam contributionem cum perturbatione pacis internae promittentes, Ulad: D. V. I. 10-mo: Contra Constitutiones Dietales Conventicula celebrantes, et illic legibus publicis repugnantia decernentes 1597:46., 1599:23. 11-mo: Contractu se ita obligantes, et sponsionem talem violantes, Matth. D. VI. 17. 12-mo: Judicem in sua functione contumelia afficientes. Ulad. D. I. 70”.
Ujabbkori törvényeinkben nem fordul ugyan elő az infamia sem mint büntetés, sem mint más büntetésnek folyománya, de a hivatalvesztés, illetőleg a képtelenités közhivatalra vagy közszolgálatra, valamint a politikai jogok gyakorlatának elvonása, legujabb törvényeinkben is rendeltetik. Ide tartozik az 1840: IX. törvénycikk 22. §-sza, melyben a következő szabály foglaltatik:
„Ilyen csőszöknek és felvigyázóknak tehát csak hiteles, jó erkölcsü és még büntetéssel meg nem rovott emberek stb. fogadtathatnak”.
Az 1869. IV. tc. 6-ik §-szának b) pontjában a birói hivatal viselhetésére nézve „feddhetlen jellem” követeltetvén, az által a birói hivatalból kizárattak mindazok, a kiket e tekintetben a birói itélet sujt.
A politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését rendeli az 1848:V. tc. 2-ik §-sza, mely szerint a „hütlenség, csempészkedés, rablás, gyilkolás és gyujtogatás miatt fenyiték alatt levők” a választási jogban nem részesittethetnek s ezen szakaszszal összefüggésben, a 3-ik § szerint országgyülési képviselőknek meg sem választathatnak.
A községek és a törvényhatóságok rendezéséről szóló törvények is, mind a tisztviselőkre, mind a képviselőkre nézve tartalmaznak ilynemü megszoritásokat. Hogy azonban ezen eszme ezen törvényekben tovább nem vitetett keresztül, az természetes megfejtését találja abban, mert nem lévén büntetőtörvénykönyv, mely a hivatali képesség elvonását vagy a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését bizonyos nemü büntettekre elrendelte volna, ennek hiányában a politikai, illetőleg a közigazgatási természetü törvényeknek kellett volna a büntett oly következményeit megállapitani, melyek sokkal részletesebb intézkedéseket tesznek szükségessé, hogysem e törvénynek keretében a kellő megoldás elérethetnék.
II. A kiemelt mellékbüntetések megengedhetőségén fölül - fontos kérdést képez még azoknak hordereje, vagyis azon korlátozásoknak tartalma, melyeket a törvény mellékbüntetésekkel egybeköt. Meddig terjed az államnak azon joga, mely őt alattvalói jogainak büntetésképeni korlátozására jogositja? A közjog területe képezi-e a jogositvány határait, vagy átnyulhat az a magánjog területére is?
A jelen törvényjavaslat nem lép be a magánjog sphaerájába. Nem capitis deminutio az, a mi itt kimondatik; nem vétetik el senkitől a családi jogba, vagy a dologi vagy a személyes jogba tartozó jogosultság, nem vétetik el a saját vagyon fölötti rendelkezési jog, még a végrendelkezés tekintetében sem; egyátalán nem foglaltatik az 55. és 56. §-ban oly korlátozás, mely a magánjog megszoritásának jellegével birna. Kivételt csupán az 55. § c) pontjában meghatározott rendelkezés képez, mely szerint a hivatalvesztésre itélt, gyámi és gondnoki minőségét is elveszti s azt, ha politikai jogai felfüggesztésére is elitéltetett, e felfüggesztés tartama alatt, ha pedig erre nem itéltetett, szabadságbüntetésének tartama alatt nem viselheti.
Ezen kivétel indokát találja azon kötelezettségben, melylyel az állam az önképviseletre nem képesitettek, a kiskoruak, a gyönge elméjüek, az állam legfelsőbb gondnoksága alatt levők iránt tartozik. A gyámi és gondnoki megbizás, akár a törvényben, akár a végrendeletben gyökerezzék az, föltételezi az azzal megbizott egyén azon tulajdonságait, melyek az ezen hivatással járó ügyek hű és helyes vezetését és intézését lehetőleg biztositják. E biztositékok legfőbbike a gyám, illetőleg a gondnok erkölcsiségében találtatik. Ha e garantia elveszett, kötelessége az államnak az ettől föltételezett jogot is elvonni, illetőleg felfüggeszteni mindaddig, mig az illetőnek viselete a megrendült bizalmat nem állitja helyre. Ezen kötelesség a hatóságilag rendelt gondnokokra nézve önmagától értetik; a végrendeleti gondnokokra nézve pedig azon föltevésben találja alapját, hogy a végrendelkező azon hitben rendelt bizonyos személyt gyermekei gondnokául, mert azt teljesen megbizhatónak tartotta. Ezen hite megczáfoltatván a később elkövetett büntett által, minthogy a végrendelkező időközben kimult s a végrendeleti intézkedés nem változtatható meg: az állam mint legfőbb gondnok kötelessége lett, a téves föltevésen alapuló gondnokrendelést, a gondnokoltakra nézve ártalmatlanná tenni.
Hazai törvényeink is elrendelték a gondnokság elvesztését, mint a büntett következményét, mindazon büntetendő cselekmények eseteiben, melyek miatt a tettes halálra itéltetett; H. K. I. R. 121. cz. 1. §, továbbá mint a büntetés következményét, mindazon büntetések esetében, melyek infamiát vontak maguk után. Ez kitünik abból, hogy az infamiára itélt, az I. R. 30. cz. 1., 2., 3. §-ai szerint nemcsak vagyonát, hanem személyére nézve az emberi tiszteletet is elvesztvén, oly gyalázattal sujtatik, hogy a keresztények közül kizártnak tekintendő. Igen természetes, hogy ily helyzetben, a mint ezt Frank is idézi: „qui juris sui non est, alterius tutelam gerere non potest”, a gondnokság megtarthatása lehetetlen volt.
A törvényjavaslat intézkedései szerint, a politikai jogok felfüggesztésével rendszerint egybe van kötve a hivatalvesztés is; ellenben a hivatalvesztésnek vannak több esetei, melyekben a politikai jogok gyakorlata nem függesztetik fel. Ez indokát találja abban, hogy a cselekmény természete szükségessé teszi ugyan az illetőnek hivatalától való elmozdittatását, de nem forog fenn a veszély arra nézve, hogy politikai jogainak gyakorlatával visszaélne. Ily esetben az 57. § első bekezdése szerint - szabadságbüntetésének kiálltával hivatalképességét azonnal visszanyeri.
III. Intézkedni kellett a törvényjavaslatban az iránt is:
a) vajjon kötelezőleg rendeltessék-e a mellékbüntetések alkalmazása? vagy pedig a biró belátására bizassék azok alkalmazása vagy mellőzése?
b) hogy mely ideig tarthat e jogok korlátozása, s nevezetesen, hogy a hivatalvesztésre itélt véglegesen elveszti-e hivatali képesitését?
A törvényjavaslat kötelezőleg javasolja megállapittatni e mellékbüntetések alkalmazását; ezen szempontból minden oly esetben, melyben a főbüntetésen kivül az 55., 56. §-ban meghatározott valamelyik mellékbüntetés szükségesnek mutatkozik, azt a biró a törvény erejénél fogva fogja alkalmazni. Az obligatorius rendelkezés indoka ugyanaz, mely az idézett szakaszban megjelölt mellékbüntetések fölvételének okául szolgált. A cselekmény objectiv minőségének kell irányadónak lenni az iránt, vajjon veszélyeztetve van-e a közérdek, illetőleg a közbizalom és a polgárok jogai megóvásának feladata az által, ha azon cselekmény elkövetője, büntetésének kiállása után azonnal vagy aránylag rövid idő mulva, valamely közhivatalba lép, illetőleg ha politikai jogokat gyakorol? Ha a cselekmény olyan, mely kizárja a föltevést, hogy büntett bünhödött elkövetőjének közhivatalba lépése a polgárok bizalmával találkozzék; vagy ha azon nagy érdekek tekintetében, melyeknek oltalma nem téveszthető szem elől, a bünhödésen kivül még egyéb garantia is szükséges; ez esetben a mellékbüntetés alkalmazását, az elkövetett cselekmény természete követeli; mig ellenben, ha a cselekmény nem bir ily sajátsággal: ez esetben e mellékbüntetések alkalmazásának egyáltalán nem lehet helye. Ezen objectiv minőségét a cselekménynek teljesen képes felismerni a törvényhozó; és ezen felismerésnél nincs egyébre szükség a végett, hogy a fenforgó kérdés tekintetében teljes megnyugvással adhasson az igazságnak és a közérdeknek megfelelő utasitást. Az enyhitő körülmények, melyek a concret esetben fennforoghatnak és sok esetben fenn is forognak, alapos indokul szolgálhatnak a jogkorlátozás tartamának megröviditésére, s e tekintetben a birót illeti a megállapitás; de nem változtathatják meg e körülmények a cselekmény jellegét, a cselekvő intentiójának a tettben nyilvánuló aljas voltát. A csalás aljas cselekmény marad, habár enyhitő körülmények között követtetett is el, s habár a fennforgó esetben csekély büntetéssel büntettetik.
De nem állithatni, hogy a népnek, a csalás elkövetője iránti bizalma nem ingattatott meg, s hogy megnyugvással látná őt néhány nappal a börtönből kiszabadulta után, mint birót itéletet mondani mások joga, vagyona, szabadsága és becsülete fölött. Ugyanezen eset forog fenn a lopás, a hamisitás, a hamis eskü, s más hasonló büntettek és vétségek elkövetőire nézve. Ha ily esetekben nem a törvény határoz a hivatali képtelenség fölött, hanem az ez iránti határozat a biró belátásától tétetik függővé, ez nem lehetne másként magyarázható, mint az által, hogy a törvényhozó nem tartja minden körülmény között helytelennek, hogy a csaló, a tolvaj, a hamisitó büntetésének kiállása után azonnal közhivatalba lépjen, vagy hogy a sikkasztás vagy pedig az ellenféllel - saját védencze megrontására irányzott szövetség miatt elitélt ügyvéd, büntetésének kiállása után, ismét folytassa ügyvédi hivatását.
Ezen felfogást alig lehetne helyeselni, mely egyébiránt összeütközésbe hozná a büntetőtörvényt azon alapeszmével, mely a „birói hatalom gyakorlatáról” szóló törvény hozatalánál átalános és helyeslő kifejezésre jutott.
A tartam tekintetében mindazonáltal nem fogadtatott el azon nézet, hogy az egyszer elkövetett, bár aljas büntett, egész életére képtelenné tegye a tettest akár a közszolgálatra, akár a politikai jogok gyakorlatára. Ennek elfogadása tagadásba vétele lenne a büntetés egyik főkellékének, a büntetés javitó hatásának; tagadása lenne továbbá a tapasztalás által bebizonyitott tényeknek, melyek igazolják, hogy több esetben a bár aljas motivumokon alapuló büntett miatt elitéltek, igen kitünő s hasznos polgárai lettek a hazának, s a közszolgálat terén is jelesen működtek.
A helyes törvényhozási politika is ellene szól az életfogytig tartó jogvesztésnek. A bünhödött egyéntől nem szabad elvenni a reményt, a kilátást, hogy bizonyos idő elteltével, s ez alatti erkölcsös viselete által, az egykor elkövetett büntett emlékével, annak minden következményei eltünnek, s hogy a javult egyén erényeinek, kiváló szolgálatainak, érdemeinek elismerése, teljesen el fogja oszlatni multjának sötét foltjait. E kilátás, e remény sokszor hatalmas rugonyává válik az erénynek, s emelő hatását a jóra fogékony, - habár egy izben eltévedt keblekre soha sem téveszti el.
A társadalom nem lehet engesztelhetetlen azok irányában, a kiket kénytelen volt egy izben megbüntetni; sőt ellenkezőleg neki kell nyujtania a támogató kezet, mely a sujtottakat erkölcsi törekvéseikben segitse és gyámolitsa. Ezt nemcsak az elitélt egyén, hanem önnönmaga érdekében is kell tennie, mert épen a társadalom nyer legtöbbet az által, ha méltatlan tagjai hasznos polgárokká válnak.
Igen helyes eszmét tartalmaz, s a kiemelt szempontoknak felel meg Boudet franczia belügyministernek 1865-ik évi rendelete, melyben meghagyatott a fegyházak és fogházak igazgatóinak, hogy az elitéltek börtönbe szállittatása után, azok bátoritására és jóviseletük előmozditására helyezzék kilátásba egykori teljes rehabilitattójukat, s hogy ezen intések és figyelmeztetések, a büntetés tartama alatt több izben, s a letartóztatottakra leginkább ható módokon ismételtessenek.
A franczia büntetőtörvénykönyv szerint ugyanis, a jogvesztés életfogytig tartó levén, szükségesek oly intézkedések, melyek az itélet hatályának egykori megszünését kilátásba helyezik; szóval szükségesnek látta a franczia törvényhozás és a kormány tudatni az elitéltekkel, hogy a jogvesztés a törvény értelmében nem föltétlenül tart életfogytig, hanem hogy az, az itélet daczára, rövidebb vagy hosszabb idő alatt megszüntethető.
A rehabilitatioról, mint külön intézményről annál is inkább kell szólanunk, mert a jogvesztés tartamának az itélet általi megállapitása helyett, a rehabilitationalis eljárás, az ujabb időben több oldalról ajánltatik. Ez alkalommal azonban csak az volt indokolandó, hogy a jogvesztés csak ideiglenes lehet, s hogy magában Francziaországban is nagy erölködések történnek arra nézve, hogy az, a mit a büntetőtörvénykönyv életfogytig tartónak állapit meg, a gyakorlatban csak ideiglenes legyen.
Ezt elfogadván alapeszméül, ebből természetesen foly, hogy az idő meghatározásánál a concret esetnek kell irányadónak lennie; a biró arbitrálásának tehát lehető tág tér engedendő. Ennek megfelelnek a törvényjavaslat 57. és 58. §-sai. Ezen szakaszok szerint büntett esetében 4 évtől 10 évig, vétség esetében pedig 1 évtől 3 évig tarthat a megjelölt jogok elvonása. A minimum és maximum közötti tér tehát elég nagy arra, hogy a biró a mellékbüntetéseket mindenik eset és mindenik büntettes individualitása szerint, igazságosan s a czélnak megfelelőleg állapithassa meg.
IV. A tartamnak meghatározásával egyébiránt nem lehet alaposan foglalkozni a nélkül, hogy azon kérdés fel ne vettessék: vajjon nem helyesebb-e a rehabilitalionalis rendszer, a tartamnak a törvény, illetőleg a biró általi megállapitásánál? Nem tagadhatni, hogy a franczia rendszer alapgondolata helyes. A büntettesnek visszahelyezése a jogok teljes élvezetébe, a fogság tartama alatti és azutáni viseletétől, továbbá a büntetendő cselekmény által okozott károk megtéritésétől, illetőleg a kártérités nem teljesitése miatti külön büntetés kiállásától tétetvén függővé: a bünhödött fogságának kiszenvedése vagy elengedése után is ösztönt nyer teljes rehabilitatiójának önereje általi kiküzdésére. A gyakorlat tapasztalatai mindazonáltal Francziaországban sem igazolták a rendszer helyességét. Épen a körirat, mely az imént idéztetett, tartalmazza a minister azon bevallását: „hogy a rehabilitatio iránti kérvények legnagyobb része, az aránylag csekély vétség miatt, enyhe correctionalis büntetésekre itéltek által nyujtatnak be. Ellenben a fegyházakból kiszabadultak közül, a kiknek regeneratioja annyira ohajtandó, igen kevesen igénylik a jogaikba visszahelyezés jótékonyságát.” Ezen, a legilletékesebb tekintély által constatált tény, bevallása annak, hogy a büntett miatt elitéltek tulnyomó nagy száma Francziaországban életfogytig jogvesztett marad.
De azon minduntalan változó törvényhozási intézkedések is, a melyek ez ügyre vonatkozólag egymást oly gyakran felváltják, világos tanusitványai annak, hogy az intézmény, daczára régiségének, még mindig a kisérletek stadiumában van, s hogy az eredmények mindekkoráig nem felelnek meg a reményeknek.
A rehabilitatio már az ancien régime alatt is szabályozva volt s szabályszerü eljárás tárgyát képezte: az 1791-ik évi törvényhozás ujra szabályozta azt. A büntetés utáni 10 év elteltével joga volt az elitéltnek rehabilitatióját kérni s e végett folyamodását lakhelye municipalis hatóságához adta be, melynek tagjai kötelesek voltak, a kérvényezőnek viseletére vonatkozólag a szükséges adatokat nyolcz nap alatt megszerezni s ezen idő elteltével nyilvános ülésben tanácskozni a kérelem támogatása vagy elvetése fölött. Ha a többség azt határozta, hogy a kérelem támogatandó, ez esetben a hatóság két tagja, a kérelmezővel a terület büntetőtörvényszékéhez ment s következő nyilatkozatot tett:
„N. N. büntetését kiállván, büntetteért bünhödött; jelenleg viselete kifogástalan; mi tehát hazája nevében kivánjuk, hogy büntettének bélyege eltörültessék.”
Erre a törvényszék elnöke - minden vizsgálat és tanácskozás nélkül - a következő nyilatkozatot tette:
„A haza bizonyságára és kivánatára, a törvény és a törvényszék eltörli az ön által elkövetett büntettnek bélyegét.”
Az ekként nyert rehabilitatio megszüntette ugyan a jogképesség elvonását: de a tényleges polgári jogát csak az esetben gyakorolhatta a fölmentett, ha a büntett által elkövetett kárért eleget tett s az itéletben ellene megállapitott pénzbeli kötelezettségeket teljesitette.
Ezen eljárás megváltoztattatott az 1808-ik évi Code d''instr. czim. 619-634. §-ai által, melynek egyes intézkedéseit viszont az 1832. évi törvény változtatta meg; 1842-ben azonban, az egész rendszer megváltoztatását czélzó törvényjavaslat terjesztetett elő. Mély és alapos tanulmányok és discussiók tárgyát képezte e javaslat s ez volt az első alkalom arra, hogy a rehabilitatio összefüggésbe hozassék a börtönreformmal; de épen a tárgynak természete, messze kiható ágazatai, szoros összefüggése sok egyéb tényezőkkel, nem tették lehetővé az átalános szólamok illusiójából kibontakozott törvényhozásnak, hogy a nem épen égető kérdés fölött, aránylag rövid idő alatt határozzon, vagy is hogy a fölött a sebesség fölületességével haladjon el. 1846-ik évben ujból fölvétetett a törvényjavaslat, de eredmény akkor sem éretett el. 1848-ban az ideiglenes kormány kihelyezte hatályukból az előbbi törvényeket s ideiglenes rendelet által szabályozta az ügyet. 1852-ben uj törvény szabályozta a kérdést, melyet ismét az 1864-ki törvény egészitett ki, s mint Boudet 1866-ik évi körrendelete mutatja, a várakozásnak ez sem felelt meg.
Ismertetésül, s mert a kérdés más országokban is vitattatik, a III. Függelék II. száma alatt közöltetik az 1852-ki franczia törvény egész szövege; s annak igazolásául, mily controversiák merülnek fel a rehabilitatio kérdésében, - közöltetnek egyszersmind a legjelesebb s legtudósabb jogászok egyikének, Dupin-nek, mint procureur general-nak ily ügyben a semmitőszékhez intézett előterjesztése és ez utóbbinak határozata.
A felhozottak kétségtelenné teszik, hogy a nagy fontosságu kérdésre nézve mai napig sem éretett el a megállapodás, s hogy a remények - Francziaországban sem váltattak be az eredmények által. Nem tagadhatni mindazonáltal, hogy az alapgondolat igen helyes s ez feljogositja a föltevést, hogy a helyes eszme helyes kivitelére szükséges szervezet is meg fog találtatni.
Hogy azonban ez nálunk ma - még sokkal kevésbbé lenne elérhető, mint Francziaországban, ezt a két ország közigazgatási szervezetének összehasonlitása kétségtelenné teszi. A mi intézményeink a fejlődés stadiumában vannak; a helyes közigazgatás, a jó intézményeken fölül csak hosszabb idő tapasztalatainak, a közegek kellő képzettségének, valamint hivatásuk fontossága által sugalmazott szellem megszilárdulásának és uralmának eredménye. Ma ezen föltételek nem léteznek még azon mérvben, a mint szükséges arra nézve, hogy azokban a rehabilitionalis eljárás sikeres alkalmazásának tényezőjét találjuk; a kisérlet tehát ma még - már ezen szempontból sem volna ajánlható.
V. A jogkorlátozás elvi kérdésén és tartamán kivül lényeges kérdést képez még az: mily büntettekre, illetőleg vétségekre állapitja meg a törvény a mellékbüntetést?
A törvényjavaslat ebbeli intézkedéseinek legalaposabb indokolását és igazolását képezi azon cselekmények felsorolása, melyekre e mellékbüntetés alkalmaztatása javasoltatik. A felsorolás igazolni fogja azt, hogy azok között nincs egyetlen oly büntett vagy vétség, melynek tárgyi természete ne indokolná a kérdéses intézkedést.
A politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése és a hivatalvesztés a törvényjavaslat szerint, a következő esetekben állapittatott meg:
1. a felségsértés valamennyi eseteiben - 136. § -;
2. a király, a királyi ház tagjainak bántalmazása és a király megsértése eseteiben - 137. és 139. § -;
3. a hűtlenség valamennyi eseteiben - 148. § -;
4. a lázadás eseteiben - 150. és 153. § -;
5. a polgároknak választási joga ellen elkövetett büntettek és vétségek valamennyi eseteiben - 181. § -;
6. a személyes szabadságnak magánszemélyek általi megsértése esetében - 314. § -;
7. a lopás büntette esetében - 325., 326., 327. és 330. § -;
8. a rablás és zsarolás esetében - 333., 334., 339. és 340. § -;
9. a sikkasztás büntette esetében - 344. § -;
10. az orgazdaság és bünpártolás eseteiben - 352., 353. és 355. § -;
11. a közokirathamisitás esetében - 367., 368., 369., 370., 371., 372., 373., 374. és 375. § -;
12. a csalárd bukás eseteiben - 389. § -;
13. a gyujtogatás valamennyi eseteiben - 400. § -;
14. a katonáknak szökésre, vagy a behivási parancsolat iránti engedetlenségre és a védkötelezetteknek ezen kötelességük megszegésére irányzott csábitása valamennyi eseteiben - 431. § -;
15. a hivatali büntettek és vétségek valamennyi eseteiben - 453. § -;
16. az ügyvédi visszaélés valamennyi esetében a 457. §-ban meghatározottnak kivételével - 459. § -.
A hivatalvesztésnek a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése nélkül a következő esetekben volna helye:
1. a király megsértése esetében - 138. § -;
2. a lázadásnak a 150. és 153. § alá nem tartozó eseteiben - 160. § -;
3. a közhatóságok vagy közhatósági közegek elleni erőszak valamennyi esetében - 165. § -;
4. a polgároknak választási joga ellen közhivatalnokok által elkövetett büntettek és vétségek valamennyi esetében - 181. § -;
5. a személyes szabadságnak, a házjognak, továbbá a levél és távirdatitoknak közhivatalnokok általi megsértése minden esetében - 195. § -;
6. a hamis tanuzás és hamis eskü esetében - 213. § -;
7. a szemérem elleni büntettek és vétségek valamennyi esetében - 238 § -;
8. az ember élete elleni büntettek és vétségek összes eseteiben - 278. § -;
9. a személyes szabadságnak magánszemélyek általi megsértése minden esetében - 316. § -;
10. a lopás vétsége eseteiben - 330. § -;
11. a zsarolás büntette esetében - 338. § -;
12. a sikkasztás és hűtlen kezelés esetében - 342., 344. és 347. § -;
13. az orgazdaság és bünpártolásnak - a 352., 355. és 356. §-ban meghatározott eseteiben;
14. a csalás valamennyi eseteiben - 364. § -;
15. a magánokirat hamisitása valamennyi eseteiben - 378. § -;
16. az orvosi és községi hamis bizonyitványok kiállitása és használata esetében - 385. és 386. § -;
17. a szándékosan okozott vizáradás valamennyi esetében - 406. § -;
18. a vaspályák, hajók, távirdák megrongálása és egyéb közveszélyü cselekmények esetében - 400. és 413. § -;
19. a foglyok megszöktetésének minden eseteiben - 420. § -;
20. az ügyvédi visszaélésnek, a 457. §-ban meghatározott esetében;
21. a vétkes bukás vétsége esetében; és
22. a pénzhamisitás vétsége esetében.
Csupán a politikai jogok felfüggesztésének van helye - a 181. § első bekezdése szerint: a polgároknak választási joga ellen elkövetett büntett vagy vétség esetében.
Mellékbüntetést képez még - a különös szakismeretet megkivánó foglalkozásnak eltiltása, - 60. § -.
Az 1871:VIII. törvénycikk az iparszabadságot mondja ki; a 105. §-ban azonban megjelöli azon foglalkozásokat, a melyek nem tartoznak az ipar körébe. Ezek között foglalvák: az ügyvédi, mérnöki s a gyógyászati foglalkozások is. Azon személyekre nézve tehát, a kik életpálya gyanánt e foglalkozások valamelyikét gyakorolják, nem bir hatálylyal a 84. §-ban kimondott azon szabály, mely szerint „iparüzhetés jogától senki, sem birói itélet, sem közigazgatási határozat által nem fosztható meg.” A mérnökök alatt kétségtelenül a technikai szakmát gyakorlók s igy az épitészek is értetnek. Midőn tehát a jelen törvényjavaslat, a most érintett foglalkozások gyakorlatának eltiltását rendeli, ezáltal még elvi szempontból sem jön összeütközésbe a fennálló törvénynyel, melynek 90., 91. és 92. §-szai egyébiránt kihágás esetében, szintén megengedik bizonyos ipar folytatásának eltiltását.
Azon ok - mely az idézett szakaszok kivételes intézkedésének elfogadásánál irányadó volt - még nagyobb mérvben érvényesül a jelen törvény 280. és 299. §-aiban meghatározott esetekre nézve. Az orvos, a gyógyszerész, a szülész, az épitész, a ki szakmája gyakorlatában nyilvánuló tudatlanságból, mások életének elvesztését okozta; a kinek tudatlansága miatt talán már több izben, mások sulyosan megsérültek, nyomorékokká váltak: nem hagyható továbbra is azon foglalkozás gyakorlatában, a melyhez nem ért s a melyben embertársai szerencsétlenségét, a családok nyomorát idézi elő. A törvényhozás, - mely a tudatlanság ennyire veszélyes pusztitásainak utját nem állaná, alig teljesitené helyesen feladatát s alig felelne meg azon hivatásának, melyet a polgárok érdekében betöltenie kell. Ennek ellenében a hivatkozás arra, hogy az ügy ellen orvos által ne gyógyittassa magát senki, hogy a gondatlan gyógyszerész gyógytára elkerülhető, hogy a szakképességgel nem biró épitészt nem kell megbizni az épitéssel, ezen s hasonló ellenvetések nem birnak sulylyal. Mert először - az épitész - a mérnök - például a bányamérnök tudatlansága által gyakran nem az szenved, a ki őt alkalmazta, hanem sok esetben a munkások, sok esetben azok, a kik véletlenül akkor vannak az épületben, midőn a hibás tervezés vagy rosz épités következtében összeomlik az épitmény vagy beszakad a mű. De az orvosra nézve sem áll - különösen falun, hogy azok között választani lehetne. Két vagy több orvos még a kisebb városokban is alig találja fennállhatását biztositva; s ha ily helyen már letelepedett egy tudatlan vagy gondatlan orvos: egy másik, a ki talán áldásosan müködnék - alig fog ott letelepedni s alig határozandja el magát annak bevárására, mig a közönség meggyőződik, hogy az előbbi orvos nem bir a kellő szakértelemmel. De nemcsak a tudatlanság, hanem a gondatlanság ellen is sikeres büntetési-nem az, mely a 60-ik, illetőleg a 280. és 299. §-ban inditványoztatik. A szellem energiájának felébresztésére nincs hathatósabb eszköz, mint a gondatlanság miatti felelősségnek fokozása, mint annak tudata, hogy a gondatlanság következményeiért nemcsak néhány havi fogsággal, hanem hosszu tanulmány által szerzett szaktudományának gyakorlatától való eltiltással is bünhödik a vétkes. A legtöbb európai törvényhozás belátta az ilynemü mellékbüntetés hasznosságát s hasonló intézkedések csaknem mindenütt felvétettek a törvényekbe. Hazánkat illetőleg - szemközt az ipartörvénynek fenn kiemelt szakaszaival, - a törvényjavaslat 60-ik §-ában megjelölt határozvány, következetlenség nélkül nem is volt mellőzhető. Mert ha a cselédszerzők, a kik az erkölcsiség ellen büntényt vagy vétséget követnek el, az ipartörvény 91-ik §-a szerint az iparág folytatásától eltilthatók: hogy maradhatna kevesebb oltalom alatt az emberi élet, az azt veszélyeztető tudatlan orvos vagy épitész ellenében?
Egyébiránt ezen mellékbüntetés sem fosztja meg végképen az elitéltet szakmája gyakorolhatásától, sőt a különös rész illető helyein 280. és 299. § tág terjedelmű utasitás tartalmaztatik, mely a mellékbüntetésnek az eset változatosságához alkalmazását és módositását biztositja.
A pénzbüntetés - bizonyos büntetendő cselekményeket tekintve gyakran hatályosabb, mint a szabadságbüntetés. Különösen a nyerészkedésből származó és a hirnév elleni büntetendő cselekmények esetében, a pénz - mint mellékbüntetés jelentékeny előnynyel bir s igen sok esetben érzékenyebben hat, mint a fogság. A büntetés ezen nemének alkalmazása, épen a tapasztalatok után a legujabb időkben mindinkább tágabb kört foglal el. Magyarországban már a régibb törvények és a törvényes gyakorlat szerint alkalmazásban volt és van a birság ugy is mint fő-, de ugy is mint mellékbüntetés, a jelen javaslat csak fentartja e büntetési-nemet és szabályozza azt a mostani társadalmi viszonyokhoz alkalmazott módozatok és föltételek által.
A pénzbüntetés jogi természetének megitélésére nézve megjegyzendő, hogy ez, - a javaslat értelmében, nem magánbüntetés, hanem közbüntetés épen ugy, mint a fogság, mint a fegyház, melyet a törvény megsértése miatt az állam irányában ró le a bünös - habár a fizetett összeg nem az állam pénztárába foly. Különbözik tehát a magánbüntetéstől - a kártéritéstől, sőt a büntetésképen a sértett fél részére, bár a büntetőtörvény erejénél fogva köteles, fizetéstől is. Ez utóbbiak mindig magánbüntetések; mig a mellékbüntetés, akár pénzbeli, akár másnemü legyen, mindig közbüntetést képez.
A büntetések nemei következők:
1. halál;
2. fegyház;
3. államfogház;
4. börtön;
5. fogház;
6. pénzbüntetés;
Az 1., 2. és 4. pontok alatt megjelölt büntetések kizárólag büntettekre, az 5. pont alatti pedig kizárólag vétségekre alkalmazandók.
Az államfogház (3. pont), ha az 5 évnél rövidebb tartamra állapittatik meg, vétség; - ha pedig 5 évi vagy azon felüli tartamban állapittatik meg, büntett esetében alkalmazandó.
A pénzbüntetés mint önálló büntetés kizárólag vétségekre, mint mellékbüntetés azonban, büntettekre és vétségekre is alkalmazható.
Ezen szakasz mindenik tétele már fennebb indokoltatott.
A halálbüntetés zárt helyen nyaktilóval hajtatik végre.
A halálbüntetésnek végrehajtása nyilt vagy zárt helyen, controversia tárgyát képezi. Az abolitionalisták abban, hogy zárt helyen hajtatik végre, érvet keresnek a halálbüntetés eltörlése mellett; részint azon értelmezés által, hogy a halálbüntetésnek zárt helyen eszközlött végrehajtása azon bevallást tartalmazza, hogy az állam nem meri azt nyilt helyen végrehajtatni, mert annak erkölcstelenségét és igazságtalanságát önmaga is beismeri; részint pedig azon állitás által, hogy a halálbüntetés fentartásának egyetlen indoka - a visszarettentés is - megszünik az által, hogy zárt falak között kénytelen az állam a büntetést végrehajtani.
Az előbbi érv semmit sem mond; az utóbbi azonban a tényből vont következtetés helyességének esetében figyelmet érdemelne.
Emberietlen dolog, az állam legkinosabb kötelességének teljesitését, - a legborzasztóbb büntetés végrehajtását, a halálra itéltnek kivégeztetését, annak végső perczeit, küzdelmeit és változásait, a tömeg látmányának tárgyává tenni. Eltekintve attól, hogy az ily látmányok gyakran elfojtják a szelidebb érzelmeket s a tömegre is kártékonyan hatnak; a végrehajtás teljes nyilvánossága magának a büntetésnek is fölösleges és indokolatlan sulyosbitását képezi. A mennyiben a büntetés végrehajtása által, másokra is visszarettentő hatás czéloztatik gyakoroltatni, ez a megtörtént végrehajtása által, másokra is visszarettentő hatás czéloztatik gyakoroltatni, ez a megtörtént végrehajtásnak köztudomásra jutása által teljesen eléretik. A jelenlevő hatósági személyek, az előljárók s a hivatalból meghivott tanuk elegendők arra, hogy a közönség tudomást szerezzen a megtörtént tényről. A közvetlen érzéki benyomás nem szükséges föltétele a hatásnak; mert ebből az következnék, hogy - föltéve, hogy a visszarettentés is czélja a halálbüntetésnek - ezen hatás csak azoknál volna elérhető, a kik a kivégzésnél jelen vannak. E föltevés szerint a hatás nem terjedne azon falu vagy város határán tul, a melynek területén a szerencsétlen kivégeztetett; mert hiszen messzebb fekvő vidékekről nem igen szoktak az emberek ez iszonyu látmány szemlélete végett megjelenni; az elbeszélés, a leirás s közlés pedig - az ellenvetés által föltételezett indok szerint nem idézheti elő a visszarettentést. Ez hibás állitás és petitio principii, mely ellentétben van az ember legkiválóbb sajátságával, az emberi értelemmel és ellentétben áll a tapasztalással. A legtöbb benyomást nem közvetlen érzéki tapasztalás által, hanem közvetve nyeri az ember. A történeti tények ezen uton jutnak el hozzá és költik fel érzelmeit; sőt a jelen eseményeinek is a legnagyobb része, mindazok t. i., melyek nem közvetlenül közelében történnek - a közlés által jutnak felismerésére. Lehet-e állitani, hogy a multnak és a jelennek ily uton tudomásra jutott eseményei hatástalanok az emberek érzelmére? Nem mutatja-e a tapasztalás, hogy a közlés gyakran a legzajosabban kitörő érzelmeket költi fel, hogy a hir gyakran megrázkódtatásokat idéz elő, undort, örömet, borzalmat vagy megelégedést hord nyomaiban. A mi a közlés hatására átalában áll, az áll a kivégzés hirének hatására nézve is. Ha tehát a visszarettentés czélja a halálbünttésnek: ezen czélt nem veszélyezteti a végrehajtásnak zárt helyen eszközlése, a mint ellenkezőleg csak igen csekély számu egyénekre nézve mozdithatná elő azon czélt a büntetésnek nyilt helyen foganatositása.
Teherben levő nőn a halálbüntetés csak szülése után hajtható végre.
Az itélet csak egy ember életének elvételét rendelvén, két élet jogosan nem vehető el.
A fegyház vagy életfogytig tart vagy határozott időtartamhoz van kötve.
A határozott idejü fegyház leghosszabb tartama 15 év, legrövidebb pedig 2 év.
Az életfogytig tartó fegyházbüntetés már azzal is indokolva van, mert a legtöbb esetben csak ez által helyettesithető a halálbüntetés s e nélkül mind a törvény által több cselekményre lenne a halálbüntetés megállapitandó, mind a kimondott halálitélet több esetben lenne tettleg végrehajtandó. Igaz, hogy az élet és a halál között nincs fokozat, s hogy a halálbüntetés helyettesitése bármely más büntetéssel megmérhetetlen ugrást képez; de épen azért szükséges az életfogytig tartó fegyházbüntetést elfogadni, mert valamennyi büntetés között ez az egyedüli, melyet - a fokozatosság némi fentartása mellett - a halálbüntetés helyett alkalmazni lehet.
Eltekintve az életfogytig tartó fegyháznak mint a halálbüntetést helyettesitő büntetésnek szükségességétől, a jelen törvényjavaslat a következő esetekben inditványozza ezen büntetést:
1. a felségsértésnek a 125. § 2., 3. és a 126. § 3. pontjai, valamint az ezen pontokban meghatározott cselekmények kisérletének esetében;
2. a hűtlenségnek a 140. § második bekezdésében meghatározott, minősitett esetében;
3. a hűtlenségnek a 142. §-ban meghatározott eseteiben; vagy is ha háboru idején a hazai hadsereg ellen vagy az ellenség érdekében követtetett el hűtlenség;
4. a szándékos emberölésnek a 268. §-ban meghatározott esetében, ha t. i. a szándékos emberölés fel- vagy lemenő ágbeli rokonok ellen követtetett el;
5. a rablásnak a 337-dik §-ban meghatározott esetében ha azzal szándékos emberölés is concurrál;
6. a gyujtogatásnak a 398. §-ban meghatározott eseteiben;
7. az erőszakos nemi közösülés 225. § és természetellenes fajtalanság 229. § 2. büntette esetén, ha az a sértettnek halálát okozta;
8. a vizáradás szándékos okozásának büntette 404. § 2., ha ez által emberélet veszett el;
9. a közveszélyü megrongálás büntette 408. 409. §, ha ez által valakinek halála okoztatott.
Mindezen büntettek olyanok, melyekre hazai törvényeink halálbüntetést rendelnek, s melyeknek megbüntetése az inditványozott - sulyos büntetéssel, az igazságnak teljesen megfelel. Alig fog ez kétségbe vonatni, ha az itt felsorolt büntettek nagysága, a büntettesnek ezek elkövetésében nyilvánuló gonoszsága mérlegbe vettetik. Azon netaláni ellenvetésre, hogy lehetnek esetek, - az itt vont határok között is - melyekben ezen büntetés tulszigoru lehet - már fentebb megfeleltünk. A törvényjavaslat szerint ugyanis ezen büntetés sem absolut, hanem a 90. § szerint, enyhitő körülmények esetében, határozott idő-tartamu fegyházra változtatható.
Az 1843-dik évi javaslat szintén életfogytig tartó szabadságbüntetést inditványozott a megjelölt büntettekre; sőt az azon javaslat szerint életfogytiglani rabsággal büntetendő büntettek száma sokkal nagyobb, mint azoknak a jelen javaslat szerinti száma.
Igy a 422. § szerint a szövetkezés a felségsértésre, habár kisérlet sem történt - a 425. § szerint az egyszerü, habár titkos felhivás; a 427. § szerint a nyilvános felszólitás ezen büntettre épen ugy büntettetik, mint a véghezvitt felségsértés - vagy is életfogytig tartó börtönnel.
A hűtlenség mindenik esete a 430. § szerint szintén s életfogytig tartó rabsággal büntettetik s a szövetkezés, a felbujtás, a felhivás és nyilvános felszólitás esetére, épen azon szabályok ismételtettek, melyek a 422., 425. és 427. §-ban a felségsértésre nézve megállapittattak.
A fel- és lemenő ágbeli rokonok szándékos megölése, valamint a rablás alkalmával elkövetett szándékos emberölés tekintetében azon különbség van az 1843-dik évi és a jelen törvényjavaslat között, hogy az előbbi - a praemeditált emberölés és a felindulásban elkövetett emberölés között közbenső fokot nem állapitván meg: az „indulatos felgerjedésben eltökéllett és tüstént végre is hajtott emberölést” - ha az fel- vagy lemenő ágbeli rokon ellen követtetik el - a 115. § szerint 20 évi, illetőleg 22 évi rabsággal bünteti; mely tartam az életfogytig tartó fegyházzal csaknem egyértelmü. De minthogy az 1843-dik évi javaslat ezen szakasza, - csakis az abban határozottan megjelölt tényt: az erős felindulásban elhatározott és véghezvitt emberölést tartotta szem előtt és csak is ezen cselekményre határozta a 20 évi rabságot; a jelen javaslat pedig, nem az erős felindulásban elkövetett emberölésre inditványozza a megjelölt büntetést s minthogy továbbá a nem ezen állapotban, hanem a lélek teljes szabadságában, habár nem előre eltökélt szándékból elkövetett emberölés lényegesen sulyosabb büntett annál, melyre az 1843-diki javaslat 20 évi rabságot rendel, sőt a jelen törvényjavaslat ezen árnyalatát az emberölésnek - a 269. § harmadik bekezdése szerint - csakis 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal rendeli büntettetni: ez okból bátran lehet állitani, hogy azon eset, melyről a 268. § intézkedik, az 1843-dik évi törvényjavaslat szellemében is életfogytig tartó rabsággal lett volna büntetendő.
A gyujtogatás tekintetében szintén ugy áll a viszony. Ezen büntettnek is több esetére inditványozza az 1843-diki javaslat az életfogytig tartó rabságot - mint a jelen törvényjavaslat.
Ezen okokból és adatokból bátran származtatható a következtetés: hogy az életfogytig tartó fegyház mint büntetés igazságos és szükséges; továbbá, hogy alkalmaztatásának esetei tekintetében a legszigorubb korlátok tartattak meg.
A határozott ideig tartó fegyházbüntetés leghosszabb tartamára nézve már előterjesztettek az elhatározóknak tartott okok; arra nézve pedig, hogy legrövidebb tartama két évre tétetett: irányadó volt mind ezen büntetési-nem természete, mind pedig az ezzel büntetendő büntettek intrinsecus sulyos volta. A fegyház a legsulyosabb neme a szabadságbüntetésnek; következőleg csak sulyos büntett büntetésére alkalmas. Ha a cselekmény olyan, hogy arra 2 évi fegyház is tulszigoru büntetés, akkor büntettessék az a büntett enyhébb büntetési-nemével. Két éven aluli fegyház csak az esetben lehetne alkalmazható, ha a törvény a büntett büntetésére másnemü szabadságbüntetést vagy épen nem állapit meg, vagy ha ezenkivül csak a „custodia honesta”-t ismeri s a büntett olyan, melyre ezen utóbbi büntetés - kiváló természeténél fogva, - a nélkül, hogy az denaturalizáltassék - nem volna alkalmazható; például a lopás büntette esetében. A hol a büntettre másnemü szabadságbüntetés is rendelhető, - a mint erre szükség is van - ott azon büntettek, melyekre a 2 évi fegyház tulszigoru büntetés, egyátalán ne fegyházzal, hanem más büntetési-nemmel büntettessenek. A fegyház és annak 2 éven aluli tartama ellenmondást képeznek. Vagy sulyos a büntett s akkor 2 évig vagy azon felül tartó fegyházzal büntetendő; vagy nem sulyos s ez esetben nem büntethető az a legsulyosabb szabadságbüntetéssel.
Az államfogház leghosszabb tartama 15 év, legrövidebb pedig 1 nap.
Az államfogház mint a szabadságbüntetés külön neme, indokoltatott az átalános indokolásban; arra nézve pedig, hogy tartama 1 nap és 15 év között változhat, indokul szolgál a 20. §, mely szerint ezen büntetési-nem büntett ugy, mint vétség esetében alkalmazandó.
A börtönbüntetés leghosszabb tartama 10 év, legrövidebb tartama pedig 1 év.
A helyes büntetési rendszer megállapitott tételének lehet tekinteni, hogy az enyhébb nemü szabadságbüntetés legmagasabb - és a fokozat szerint ehhez legközelebb álló sulyosabb nemü szabadságbüntetés legrövidebb tartamának nem szabad egyidejünek lenni. A gyakran kiemelt változatossága a cselekményeknek s a cselekvők egyéni viszonyainak, a motivumoknak s egyéb körülményeknek, szükségessé teszi, hogy a biró az enyhébb büntetési-nemet is alkalmazhassa a nélkül, hogy e végett kénytelen legyen kettő enyhitést, vagyis enyhitést a büntetés nemében és egyuttal tartamában is megállapitani; sőt szükséges, hogy bizonyos esetekben a tartam által pótolhassa a biró azt, a mit a különös körülmények folytán abüntetés nemének intensiv sulyából elengedni szükségesnek lát. Ez felel meg a 91. § második bekezdésében foglalt szabálynak s ez okból tétetett a börtön legmagasabb tartama 10 évre, mely azonban a 91. és 98. § kivételes eseteiben - még 5 évvel felemelhető.
A börtönbüntetés minimuma igazolva van az által, hogy ez az államfogházon kivül - a legenyhébb neme a büntett büntetésének s hogy ez okból keretének olyannak kell lenni, melyben a büntettek legkevésbé sulyos fajai számára is fel lehessen található az igazságos büntetés, nehogy a biró kénytelen legyen - sok esetben vétséggé minősiteni a cselekményt, melyet a törvény - annak objectiv ismérvei szerint büntettnek nyilvánitott.
A fogházbüntetés 5 évig tarthat; legrövidebb tartama egy nap.
Ezen szakasz külön indokolás tárgyát nem képezheti.
27. § Pénzbüntetés, vagy mint önálló büntetés vagy mint mellékbüntetés 1 frttól 4000 frtig szabható ki.
28. § a pénzbüntetés azon biróság területén létező közkórház vagy szegények alapjára forditandó, mely az azzal büntetett cselekmény fölött első fokban itélt.
A törvényjavaslat nem ismer confiscatiot. A büntetés ezen nemével - mely egy kitünő tudós tapasztalata szerint azt eredményezte: „hogy az emberek vagyona nem azért confiscáltatott, mert büntettet követvén el, e miatt elitéltettek, hanem megforditva azért itéltettek el, hogy vagyonuk confiscáltassék”, a büntetés ezen nemével végkép szakitott a civilisatio. Ettől lényegesen különbözik a 61. és 62. §-ban megjelölt tárgyak lefoglalása, valamint a pénzbüntetés is. Ez utóbbi igen czélszerü büntetési eszköz, csakhogy ámbár közbüntetést képez - ne az állam gazdagodjék általa.
A törvényjavaslat 27. §-a ezt czélozza.
Az összeg tekintetében összhangzásban áll a törvényjavaslat Magyarország oeconomicalis viszonyaival. E tekintetben az egyének vagyoni viszonyai szerint kell változnia a büntetési tételeknek, hogy lehetőleg egyaránt éreztessék a büntetés a szegény, mint a gazdag büntettes által. E szempontból nem tétetett a törvényjavaslat általános részében különbség a büntett vagy vétség miatt megállapitható összeg tekintetében: erre vonatkozólag a különbség, az egyes büntetendő cselekményekre inditványozott büntetési tételeknél állapittatott meg.
Némely helyen nem tétetett ki a minimum, ennek oka az imént kiemelt körülményben rejlik; más esetekben a minimum is megállapittatott: mert ezen esetekben a büntetésnek érzékenynyé tétele azt látszott javasolni, hogy a lejebbszállitás korlátoztassék.
29. § A fegyházbüntetés kivétel nélkül országos fegyintézetben hajtatik végre.
30. § A fegyházra itélt (fegyencz) az arra nézve megállapitott s az igazgatóság által kijelölt munka teljesitésére szoritandó s a 31-ik §-ban meghatározott idő alatt éjjel és nappal, azontul pedig éjjel magánelzárásban tartandó.
Mindenik fegyencz fegyenczruhát tartozik viselni, a fegyházi szabályok szerint élelmeztetik s ezen szabályoknak és a házi fegyelemnek alá van vetve.
Fegyintézeten kivül közmunkára csak akkor alkalmazhatók a fegyenczek, ha elkülönitésök a többi munkásoktól lehetséges.
31. § Mindenik fegyencz rendszerint büntetésének megkezdésekor magánzárkába helyeztetik s ha 3 évig vagy ennél hosszabb ideig tartó fegyházra itéltetett: 1 évig, a 3 évnél rövidebb időre elitélt pedig büntetése tartamának egy harmadrésze alatt - a fegyházi szabályokban meghatározott látogatások, az isteni tisztelet és a szabad levegőn időzés (32. §) kivételével - mindenkitől elkülönitve, éjjel és nappal magánelzárásban tartatik.
A magánelzárásban levő fegyencz kiszabott munkáját zárkájában tartozik teljesiteni.
32. § Az egészséges fegyenczek különbség nélkül, a magánelzárás alatt levők azonban a többiektől elkülönitve, a fegyház területén belül a szabályokban meghatározott módon és őrizet alatt, naponkint egy órát a szabad levegőn töltenek. Ezen idő egészségi tekintetből, az orvos rendeletére egy órával meghosszabbitható.
33. § A magánelzárás nem alkalmazható, ha általa a fegyencz testi vagy szellemi épsége közvetlenül veszélyeztetnék s félbeszakitandó, mihelyt ily veszély jelenségei az orvos által észleltetnek s bejelentetnek.
34. § Ha a magánelzárás a fentebbi szakaszban meghatározott okból, a büntetés kezdetén nem foganatosittatott vagy félbeszakittatott, az a büntetés tartamának első felében, utólag alkalmazandó.
A büntetési idő első felén tul, fegyelmi büntetés esetét kivéve, magánelzárásnak nincs helye.
35. § Életfogytig tartó fegyházra itéltekre a magánelzárás csak a büntetés megkezdésétől számitandó 10 év alatt, azontul pedig csak mint fegyelmi büntetés alkalmazható.
A fentebbi szakaszok a fegyházbüntetés beltartalmát s végrehajtása főbb módozatait irják körül.
A fegyház és a börtön között a leglényegesebb különbség az:
1. hogy a fegyházi fegyelmi szabályok, a fegyenczekkel való bánásmód tekintetében szigoruabbak - mint a börtönre nézve megállapitandó fegyelmi szabályok;
2. a fegyencz kényszermunkának van alávetve és nem választhatja meg maga azon munkanemet, melylyel foglalkozni akar; (30. §) ellentétben a 38. §-nak börtönbüntetésre vonatkozó határozványával;
3. a fegyenczek a fegyházon kivül is alkalmazhatók munkára, nevezetesen közmunkára; a börtönre itéltek erre csak saját beleegyezésökkel alkalmazhatók.
E különbségek indokolják azt, hogy a fegyházban csak 16 éven fölüli büntettesek tartóztatnak le; az ezen kort el nem ért, de 12 évet tulhaladott sulyos büntettesek, a 84. § határozványai szerint a börtönben töltik szabadságbüntetésöket.
A magánelzárást illetőleg, ennek tartamát a 31. § határozza meg, mely egy évnél hosszabb időre nem terjedhet. A magánelzárásról az átalános indokokban elmondottak igazolásul szolgálnak arra, hogy e tartam nem tétetett hosszabbra s ugyanazon okok igazolandják azt is, hogy a büntetésnek 1 évet fölülmuló része, az elitélt akarata folytán sem tölthető magánfogságban. Vagy helyes ezen büntetési módnak hosszabb ideig alkalmazása vagy nem; az első esetben rendszerré teendő a hosszabb magánelzárás, az utóbbi esetben pedig kivétel nélkül korlátozandó a törvény által megszabott időre.
A „volenti non fit injuria” nem vihető át a büntetőtörvénykezés területére; itt nem magánjogi viszonyokról van szó, melyeket tetszés szerint átalakithat a jogi személy, hanem az állam kötelessége tüzi ki az egyén ugy, mint az állam jogának határait. A magánelzárás a tapasztalás szerint nem bizonyult helyes büntetési rendszernek, ez okból más rendszert inditványoz a törvényjavaslat. Ha a javaslatba hozott rendszer fogadtatik el, akkor a szabadságbüntetés végrehajtására vonatkozó minden intézkedésnek ezen rendszer szempontjai szerint kell irányulnia. Kivételek tétethetnek a vétségi büntetésekre nézve, de a fegyháznak és a fegyházbüntetésnek e büntetés minden módozatainál, az elfogadott rendszer által kijelölt irányban kell szerveztetnie; a tisztviselőknek, a felügyelő személyzetnek, az elfogadott rendszertől kell áthatva lenniök, ez által kell cselekvéseiknek és intézkedéseiknek irányoztatniok. A legkevésbbé sem lehetne helyesnek tartani, ha ugyanazon fegyintézetben egyszerre két rendszer volna hatályban, a mi egyéb bajokon fölül - az igazgatást és a kezelést is fölötte bonyolitaná; sőt az által, hogy a tisztviselőktől két - ellentétes irányu müködés követeltetnék, a mit ezek valódilag és benső értékkel nem képesek teljesiteni: ez által mindkét rendszer már a reform megkezdésekor s maga a törvény által sikertelenné tétetnék.
Az átalános indokolásban kiemeltetett, hogy a magánelzárás - a törvényjavaslatban megállapitott rendszer alapföltétele szerint több részre oszlik. Ezt szabályozni s mindenik fegyencz irányában a bánásmódot elzáratásának külön szakai szerint a lehető részletességgel körülirni, a rendeletek feladata. Igen természetes, hogy e tekintetben különbség lesz teendő azok között, a kik 3 évnél rövidebb időre lévén elitélve, nem tartathatnak egy egész évig magánelzárásban. Ezekre nézve az osztályokat kevesebbre kell tenni, mint azokra nézve, a kik egész évet töltenek a sulyos büntetés ez első stádiumában.
A 33. § kivételt tartalmaz; intézkedését a humanismus követeli. A beteg, kórházba szállitandó és gyógyitandó; a törvény nem feledheti el, hogy a sulyos büntettes is ember. Ezen tekintetnek - a legszigorubb bánásmód mellett is érvényesiteni kell magát s a bánásmódot is áthatni és mérsékelni.
A 34. § szintén kivételt tartalmaz. Intézkedése azon okból mutatkozik szükségesnek, mert a büntetés tartamának második fele, főleg a szabadságra való előkészitésére forditandó. Többször emlittetett, hogy végre is mindenik börtönrendszer főczélja az, hogy a bünhödött többé ne kövessen el büntettet. Az időt tehát, mely alatt a bünös fogsága tart, akként kell felhasználni, hogy ezen czél lehetőleg eléressék. E czél más eljárást kiván annak irányában, a ki büntetését megkezdi, mint annak irányában, a ki azt nemsokára bevégezi. A 34. § ezen eszmének felel meg. Az eset, melyben a fegyencz nem tartathatik magánelzárás alatt, a 33. §-ban van megjelölve. Más eset egyáltalán nem képezheti a magánelzárás aluli kivételnek indokát. A 34. § tehát csak is az esetben lesz alkalmazható, ha a fegyencz a reá kimért büntetési időnek első felét betegen tölté.
A 35. § - habár csak indirecte - az életfogytig tartó fegyházra elitéltek megkegyelmeztetésére utal s összefüggésben a 34. §-szal, a büntetés tartamának mikénti értékesitése szempontjából, 10 évet tekint az egész tartam felének. Ebből természetesen a megkegyelmezés bekövetkezése még nem származik, a mint ez által az sincs kimondva, hogy az élethosszig tartó fegyházra elitéltnek 20 év eltelte előtt nem volna megkegyelmezhető.
Az államfogházra itéltek külön országos fogházban, a mennyire a helyi viszonyok megengedik, éjjel elkülönitve, nappal pedig többen együtt őriztetnek. Az államfoglyok munkára nem kényszerithetők; szabadságukban áll azonban, az intézet viszonyaihoz képest, általuk választandó munkával foglalkozni; saját ruházatukat viselhetik, maguk élelmezhetik magukat s a házi rend, valamint a fegyelmi szabályok tekintetében enyhébb, főleg a kellő őrizetre és az intézethez nem tartozó személyekkel való érintkezésre vonatkozó megszoritásoknak és intézkedéseknek vannak alávetve.
Az államfogházban letartóztatott személyek, az igazgatóság által kijelölt területen naponkint 2 órát a szabadban tölthetnek.
Az államfogház tekintetében a lényeges szempontok szintén máshol mondattak el, a hol a büntetés ezen neme egyszersmind indokoltatott is. A 35. § csak azt tartalmazza, a mi az átalános indokokban a büntetés ezen nemére nézve mondatott. A „custodia honesta” föltételei meg vannak tartva e szakaszban s a megszoritásokat illetőleg addig megy a javaslat, a meddig ez a büntetés ezen nemével összefér.
„Külön országos fogházban” ez nem zárja ki, hogy a börtön vagy fogházépület egy elkülönitett szárnya ne alakittassék államfogházzá s ez - a börtön - vagy fogház igazgatóságának és felügyelő személyzetének ne rendeltessék alá. Ez különösen a vétség miatt elitéltekre nézve, már költségkimélés szempontjából is, szükségessé fog válni. Csupán az nem engedhető meg s ellenkezik e büntetési-nem természetével, hogy az államfogházra itéltek, a börtönre vagy fogházra itéltekkel együtt tartassanak.
„Az intézethez nem tartozó személyekkel való érintkezésre”. Ez mind a szóbeli, mind pedig az irásbeli érintkezésre vonatkozik.
37. § A börtönbüntetés kerületi börtönben hajtatik végre.
38. § A börtönre itéltek, viszonyaiknak megfelelő munkát teljesitenek, azonban az illető börtönre nézve megállapitott munkanemek közül szabadon választhatják azt, a melylyel foglalkozni akarnak s a választott munkanemet más munkanemmel cserélhetik fel; a börtönépület területén kivül csak beleegyezésükkel foglalkoztathatók, mely esetben a fegyenczektől és a szabad munkásoktól elkülönitendők.
A börtönre itéltek alá vannak vetve a magánelzárásnak, valamint ruházzatjuk, élelmük, a házi rend és fegyelem tekintetében a börtönszabályok rendeletének, melyek azonban a fegyháziaknál enyhébbek.
39. § A 31., 32., 33. és 34. § határozatai, a börtönre itéltekre is, mindazonáltal azon módositással, alkalmazandók hogy ezek a börtönhöz tartozó területen belül, naponként 2 órát töltenek a szabad levegőn, mely idő csupán fegyelmi büntetésképen szállitható le naponként 1 órára. Ezen megszoritás félbeszakitás nélkül két napnál hosszabb időre nem terjedhet.
A fegyház és a börtön közötti különbségek már fentebb emeltettek ki; további különbség még az, hogy a börtönre itéltek rendszerint két órát tölthetnek naponkint a szabad levegőn.
A munkanemet, melylyel a börtönre itélt foglalkozni akar, a házi szabályok szerint megengedettek közül szabadon választhatja, de dolgozni tartozik; s a fegyelmi szabályok fognak intézkedni arról, hogy a választási jog - a dologtalanság veszedelmes privilegiumává ne váljék.
40. § A fogházbüntetés a törvényszéki vagy járási fogházban hajtatik végre.
41. § A fogházra itéltek rendszerint csak az esetben vannak az éjjeli és nappali magánelzárásnak alávetve, ha büntetésük 1 évnél hosszabb időre terjed; mely esetben a magánelzárás tartamára nézve a 31-ik § szabályai követendők.
A fogházra itéltek önmagukat élelmezhetik s munkára csak a 38-ik §-ban meghatározott választási joggal s az esetben kényszerithetők, ha az állam által élelmeztetnek; a házi rend és fegyelem tekintetében alávetvék ugyan a fogházi szabályoknak, ezek azonban enyhébbek, mint a fegyházra vagy börtönre megállapitottak.
A szakaszok szövege fölöslegessé teszi az indokolást. A vétségnek különnemü büntetése van s ez föltétlenül szükséges. E büntetés enyhébb, mint a büntettek büntetése végett megállapitott büntetési-nemek.
42. § Fogházra itélt, de éltük 20-ik évét tul nem haladott egyénekre nézve javitásuk czéljából, a biróság itéletileg elrendelheti, hogy büntetésük, ha az 6 hónapnál nem terjed tovább, vagy annak 6 hónapot tul nem haladó része, magánelzárásban hajtassék végre.
A mennyiben a járásbirósági fogházban, a magán elzárásra alkalmas helyiségek nem léteznek, az a törvényszéki fogházban hajtatik végre.
Oly helyeken, hol dologház létez, az érintett ifju korbeli egyéneknek magánelzárása helyett azoknak dologházba szállitása is elrendelhető: sőt ezt, ha az itéletben ki nem mondatott, de a javitás tekintetéből czélszerünek tartatnék, a felügyelőbizottság is elrendelheti.
43. § A felügyelőbizottság tagjai, a törvényszék elnöke, kit a rangban első biró helyettesithet; a királyi ügyész, illetőleg kir. alügyész; a felügyelő; a börtön vagy fogházi lelkész, a tanitó; továbbá teljes bizalmat érdemlő két polgár.
A járásbirósági vagy községi fogházban letartóztatottnak dologházba szállitása iránti határozathozatalnál, az illető járásbiró is meghallgatandó.
Ha nagy tekintélyü szakférfiak bevallják azt, hogy a büntetés minden eredményei között, a legkétségesebb - a javitás: ezen szomoru jelenséget, azokra nézve, a kik életük nagyobb részét a bünben töltötték, teljesen meg lehet magyarázni. De hogy a fiatal, a még fogékony lélek ne lehessen hajlitható; hogy erre nézve is nagyobbrészt eredménytelennek bizonyuljon a rend, a nevelés, a tanitás, a munka: ezen jelenség - a melynek valósága pedig nem tagadható - alig magyarázható más okból, mint abból, hogy a csekélyebb törvényszegést elkövetettek nem részesittetnek azon gondos bánásmódban, melyet a feladat nagysága a társadalom érdekében megkiván. Különösen és kiválólag ezekre kellene irányulni a legfőbb és legnagyobb figyelemnek, ezeknél még a legtöbb esetben fogékony talajba esik az elvetett mag. Természetes, hogy ez nemcsak a büntetés végrehajtásánál, hanem a vizsgálatnál - az első letartóztatásnál, az illetőnek a rendőri vagy birói közeg elé állitásánál is szem előtt volna tartandó. A fiatalkoru törvényszegőkre nézve - a büntetés egyéb szempontjainak alá kell rendeltetni a javitás uralkodó szempontja alá, mind az ő érdekében, mind az állam érdekében.
Ezen tekintet felismerése képezi a 42. § alapeszméjét, melynek megállapitásánál nem kerülte ki ugyan a figyelmet, hogy az aránylag csekély vétség miatt 6 hóig tartó magánfogság igen szigoru büntetés lehet. De tulnyomó volt a tapasztalás azon tanitása, hogy a magánelzárás - kellő óvatosság mellett alkalmazva, leginkább hat a fiatalkoru egyénekre, ha azok a teljes elkülönités által - a tanitó, a lelkész, a felügyelő kizárólagos hatalmába jutván, ezeknek mód és alkalom nyujtatik az erkölcsi erő teljes kifejtése által a rosz utra tévedtet a becsület és kötelesség utjára visszahozni.
A 42. § második bekezdése és a 43. § egy uj intézményt hoz be javitó organismusunkba, a börtönfelügyelő bizottságot. Ezen bizottságnak jogot ad a törvényjavaslat, a vétség miatt csekélyebb szabadságbüntetésre elitéltekre vonatkozólag a büntetés végrehajtásának módját az esetben is megváltoztatni - ha ezt a javitás érdekében szükségesnek vagy czélszerünek látja. A társadalom az - melyet első rendben érdekel a javitás; a törvényjavaslat tért enged a társadalomnak, a polgároknak és azok választottainak, hogy ezen érdeküket közvetlen tevékenység által manifestálják. Az ezen hatáskörben kifejtett buzgalomtól s a további tapasztalatoktól fog függeni az ily bizottságoknak adandó befolyás a fegyintézetekben s a börtönökben letartóztatott egyénekre is.
A dologházak, a melyekről itt emlités tétetik, községi vagy köztörvényhatósági dologházak volnának. Remélhető, hogy a nagyobb városok - Budapest mintájára felállitani és fenntartani fognak ily dologházakat; a felvilágosodott polgárság megérti azt, hogy a mit a gyermekek vagy az eltévedtek iskolázására költ, azt saját jóléteért költi. Az erkölcsiség előmozditása, az önérdek előmozditásának legalaposabban s legbiztosabban ható módja.
44. § Azok, a kik legalább 3 évi fegyházra vagy börtönre itéltetvén, büntetésük két harmadrészét kitöltötték és szorgalmuk, valamint jó viseletük által javulásra alapos reményt nyujtottak, büntetésök hátralevő részének kitöltése végett közvetitő intézetbe szállittatnak, a hol szintén munkával foglalkoztatnak, azonban enyhébb bánásmódban részesülnek.
45. § Az életfogytig tartó fegyházbüntetésre itéltek, büntetésök tizedik évének eltelte után s a 44-ik §-ban meghatározott föltételek alatt, szintén a közvetitő intézetbe szállittathatnak.
46. § A közvetitő intézetbe való szállitást a felügyelő bizottság meghallgatása után az igazságügyminister rendeli el.
47. § A közvetitő intézetben létező foglyok, fegyelmi vétség miatt a fegyházba, illetőleg a börtönbe visszaküldetnek.
48. § A közvetitő intézetben letartóztatott egyéneket, ha jóviseletük és szorgalmuk által javulásuk reményét megerősitették, az igazságügyminister föltételesen szabadságra bocsájthatja.
Föltételes szabadságra bocsájthatók azon egyének is, a kik 3 évnél rövidebb, azonban 1 évet fölülhaladó fegyházra vagy börtönre vagy másnemü szabadságbüntetésre itéltettek, ha a 44-ik §-ban meghatározott egyéb föltételek reájuk nézve léteznek.
A közvetitő intézetekről szintén máshelyütt tétetett már emlités. Csak némely specialis intézkedések megérintése, illetőleg indokolása látszik még szükségesnek.
A 3 éven aluli fegyházra vagy börtönre itéltek, ugy szintén a vétség miatt elitéltek a 44. § szerint nem szállittatnak közvetitő intézetbe. Ennek oka az, hogy a közvetitő intézet is bizonyos időt, - legalább hat hónapot igényel, hogy hatást gyakorolhasson. Minthogy pedig nem lehet és nem szabad arra számitani, hogy azon fogoly is, a ki a legkitünőbben viselte magát, mielőtt a közvetitő intézetbe szállittatott és a ki a javulásába helyezett reményt a közvetitő intézetben ujolag fokozta, mindennek daczára, az egész büntetési idejét fogságban legyen kénytelen tölteni és ne bocsáttassék föltételes szabadságra; minthogy ezt föltenni nem szabad, mert ezen föltevés ellenkeznék a börtönrendszer sarktételével és alapgondolatával; ez okból azt kell alapul elfogadni, hogy a közvetitő intézetbe szállitásától hátralevő büntetés tartamának fele rendszerint a föltételes szabadságra esik. Ha ezen eszme nem fogadtatnék el, ez esetben a 2 1/2 évre elitéltek 3 hónapot töltenének a közvetitő intézetben, mely idő csekély arra, hogy ezen intézet különös jelleme és rendeltetése szerint valódi hasznot idézzen elő.
A vétség miatt - habár hosszabb időre elitéltek pedig azon okból nem szállittatnak a közvetitő intézetbe, mert a vétség csekélyebb törvényszegés lévén, annak tettesei rendszerint nem igénylik azon óvatos bánásmódot - s az előkészitést a szabad életre, a mi nagyobb büntetteseknél igen szükséges.
A 45. § ugyanazon indirect utalásban találja indokát, mely a 35. § alapeszméjét képezi.
A 46. § szükséges azért, mert az igazságügyministeriumban vezettetnek az összes fegyintézetekre és börtönökre vonatkozó jegyzetek; a minister tudja, hogy hol van a legtöbb hely s hová szállitható az illető egyén.
A 47. § azt mondja, hogy a közvetitő intézetben nem hajtatik végre fegyelmi büntetés. A ki nem felel meg a várakozásnak, előbbi helyzetébe tétetik vissza.
A föltételes szabadságra bocsátást nem mint jogot, melyet az elitélt követelhet, hanem mint kegyelmi tényt tekinti a törvényjavaslat. A jogot végleg megállapitotta az itélet; az, a mi a tettes ellen itéletileg kimért büntetésből, tartam vagy suly tekintetében nem foganatosittatik: az nem az elitélt egyén jogából származó következmény, hanem a kegyelemnek a társadalmi szempontok által irányzott cselekménye. A büntettesnek nincs jog arra, hogy az itéletben meghatározott idő eltelte előtt elhagyhassa börtönét: de a törvény felhatalmazást ad a kormánynak, hogy a megkegyelmezés rendes formai mellőzésével szabad lábra helyezhesse őt s figyelemmel kisérve az elbocsájtottnak viseletét a szabad életben, javulásra ezen mód által is hasson. E kegyelmet mindazonáltal meg kell érdemelnie s ez esetben - nem is marad az el; de a fogolynak soha sem szabad elfelednie s minden alkalommal szükséges azt élő tudatába visszaidézni, hogy az enyhités, melyben részesül, szoros összefüggésben van viseletével s az nem a törvény által föltétlenül biztositott előnyt, hanem a viselete folytán benne helyezett és visszavonható bizalom nyilvánulását képezi. Azon tudat, hogy a föltételes szabadságra bocsájtás nem jog, hanem kegyelem, az igazgató tekintélyét is hatványozza; mig más részről fokozza annak valószinüségét: hogy a még meg nem javult egyénnek időelőtti elbocsáttatása által nem fog veszélyeztettetni a közbiztonság. Különösen a közvetitő intézetben szükséges a legnagyobb gonddal, a legfokozottabb elővigyázattal felhasználni az időt, mely a fogolyt a kiszabadulási időtől elválasztja. A tapasztalt és feladatának egész komolyságát átértő igazgató, némely jelekből, előre ki nem számitható indiciumokból észreveszi: hogy a külsőleg minden tekintetben kifogástalan viseletü fegyencz lelkében nem szüntek meg müködni azon ösztönök, melyek őt a büntettre vezették; de ugyanazon igazgatónak gyakorlott szeme belát a fogoly lelkének rejtekében és nem lehetetlen, hogy tapasztalatai megismertetik vele azon módozatokat, melyeknek alkalmazása - a hátralevő 4 hó alatt, teljesen befejezheti a javitás müvét.
Ha a törvény azt rendelné, hogy a fegyelmileg nem büntetett, a szorgalmas és látszólag jóviseletü fogoly okvetlenül föltételes szabadságra bocsájtandó: ez esetben az igazgató alapos aggodalmai ellenére is el kellene bocsájtani azt és kitenni mind őt magát, mind a társadalmat egy uj büntett veszélyének, holott attól - ha az igazgató közvetlen észrevétele érvényesülhetett volna, mind az idő előtt elbocsájtott egyén, mind a társadalom megóvatnának. Ha a végrehajtástól várjuk a hasznos eredményeket, akkor bizonyos - még pedig lehetőleg tágas - határok között, discretionalis hatalmat kell adni a végrehajtó közegnek.
A 48. § második alineája azt rendeli, hogy 1 éven aluli szabadságbüntetésre itéltek nem bocsáttatnak szabadságra; az 1 éven felüli időre elitélt, habár közvetitő intézetben nem volt, foglyok pedig, fogságuk 2/3 részének kitöltése után elbocsáttathatnak.
Az első intézkedést lélektani okok indokolják. Egy év rendszerint szükséges arra, hogy a sulyosabb büntettel terhelt egyénnek javitása sikerrel eszközölhető, vagy hogy az legalább egy jelentékenyebb stadiumig vezethető lehessen. Ha tehát a közegek rendelkezésére csak ezen, vagy ennél is kevesebb idő van: ebből valamely részt elvenni annyi volna, mint a testi beteget felüdülése előtt, az orvos gyógykezelése alól szándékosan elvonni.
A második intézkedés - tekintettel a szakasz első bekezdésére, valamint a 44. §-ra, azért volt szükséges, mert a 48. § első bekezdésében csupán a közvetitő intézetben levőknek elbocsájthatásáról lévén szó, a 44. § szerint pedig a 3 évnél rövidebb szabadságbüntetésre itéltek, s a vétség miatt elitéltek épen nem jutván a közvetitő intézetbe: ez utóbbi határozat nélkül mindezek ki lettek volna zárva a föltételes szabadságra bocsájtás kedvezményéből, a mi sem az igazság, sem a czélszerűség által nem volna indokolható.
49. § Külföldiek nem bocsáttatnak föltételes szabadságra.
50. § A föltételes szabadságra bocsátott, rendőri tekintetben, nevezetesen tartózkodási helyére és viseletére nézve, külön szabályok alá rendeltetik, melyeknek megsértése esetében, föltételes szabadságát az igazságügyminister visszavonhatja.
A föltételes szabadságnak visszavonása után, az itéletben megállapitott büntetés megszakitott végrehajtása tovább folytatandó; a szabadságban töltött idő azonban, a büntetésbe nem számittatik be.
51. § Sürgős esetekben joguk van a törvényhatósági vagy a községi tisztviselőknek, valamint a kir. ügyészeknek is, a föltételes szabadságra bocsájtott egyént rögtön letartóztatni; a letartóztatásról s ennek okáról azonban további intézkedés végett, az iagzságügyminister haladéktalanul értesitendő.
Ezen szakaszok kifejezést és gyakorlati alkalmazást adnak azon eszmének, hogy a föltételes szabadság még folytatása büntetésnek, a legenyhébb stadiuma ugyan a büntetésnek, mely már alig különbözik a teljes szabadságtól, de még mindig büntetés.
Az intézkedések, melyeket e szakaszok tartalmaznak, a czélszerüség által követelvék; azon tétel pedig, hogy visszavonás esetében, a föltételes szabadságon töltött idő nem számittatik be a büntetési időbe: a jogban gyökerezik. A szabadság azon föltevésben és föltétel alatt adatott, hogy az ezen kegyelemben részesitett egyén nem fog azzal visszaélni: mert ha előre látható lett volna, hogy ő azt kihágásra vagy gonosz cselekményre használja fel, bizonyára nem engedtetett volna meg, hogy büntetése teljes kitelte előtt, börtönét vagy fogságát elhagyhassa. Minthogy azonban ezen föltevést és föltételt, a kedvezményben részesitett egyén meghiusitotta: teljesen igazságos, hogy pótolnia kell mindazt - a mitől e föltevésben és föltétel alatt kiméltetett meg.
Ezen intézkedés a mellett, hogy szigoruan jogos, czélszerüség tekintetében is indokolt, mert figyelmeztetésül s esetleg fenyegetésül szolgál - a még talán gyönge lelkü s a csáboktól elszokott egyénnek.
Addig, mig a szabadságbüntetések végrehajtására, a jelen fejezet határozatainak megfelelő intézetek nem szervezhetnek, azok a fennálló szabályok szerint foganatositandók.
A jelen törvénynek megfelelő intézetek felállitása, illetőleg berendezése után azonban az igazságügyminister köteles intézkedni, hogy azok arányához képest az elitéltek és pedig azok is, a kik szabadságbüntetésüket már megkezdették, az uj intézetekbe szállittassanak, s büntetésüknek hátralevő részét, a jelen törvénynek megfelelőleg állják ki.
Ezen szakasz átmeneti, és igy szorosan véve az életbeléptetési törvénybe tartoznék. Azonban előreláthatólag még igen soká lesz szükség a szabadságbünttést a tényleg fennálló rendszer szerint végrehajtatni; az intézkedés tehát nem képez oly átmeneti határozatot, mely a létező állapotból az áttérést a már kész ujabb szervezetbe csupán közvetitvén, ennek eszközlése után azonnal kiléphetne hatályából. Ez okból indokolt a szakasznak fölvétele magába a törvényjavaslatba.
A pénzbüntetés minden egyénre nézve külön állapitandó meg.
Az itéletben meghatározandó egyszersmind a szabadságbüntetés tartama is, melyre a pénzbüntetés ennek behajthatlansága esetében, átváltoztatandó. Ezen meghatározásnál egy frtól 10 frtig terjedő összeg helyett, egy nap számitható.
A pénzbüntetést helyettesitő szabadságbüntetés tartama azonban, ha az főbüntetésként állapittatott meg, 6 hónapot, ha pedig mellékbüntetésként szabatott ki, 3 hónapot nem haladhat tul, s az elő esetben fogházban, a másodikban pedig azonnemü szabadságbüntetésben töltendő ki, melyre a bünös, a pénzbüntetésen fölül itéltetett.
Életfogytig vagy 15 évig tartó fegyházi vagy államfogházi büntetés esetében azonban, a pénzbüntetés szabadságbüntetésre nem változtatható.
A pénzbüntetés átváltoztatásáról okvetlenül kell intézkedni, mert egyébként e büntetés sok esetben teljesen illuzorius - csupán névleges lenne.
A szakasz első szabálya azon elvet mondja ki: hogy a pénzbüntetés nem állapitható meg egyetemleges fizetési kötelezettséggel, vagy is, ha több vádlott - ámbár ugyanazon cselekmény vagy abban való részesség miatt itéltetik el, s ezek közül egy vagy több, vagy valamennyi pénzbüntetésre is itéltetik, a birónak nem szabad, a büntetési összegek összeadása által, valamennyi vádlottat, vagy azok közül kettőt vagy többet, az egyes büntetési összegek összeadásából származó főösszeg megfizetésére egyetemlegesen elitélni; hanem mindenik elitélendőre nézve meghatározandó azon külön összeg, melyet büntetésül fizetni tartozik. Ezen szabályból szükségszerüleg származik - sőt ebben benn is foglaltatik az elitéltnek individualis felelőssége, illetőleg a nem-fizetés esetében az egyedül őt s csak is az ő tartozása erejéig terhelő azon következmények viselése, melyek ugyanezen szakaszban megállapitvák. Magától értetik egyébiránt s az idézett szakasz szövege sem enged más magyarázatot, mint azt, hogy az egyetemlegesség kizárása csupán a pénzbüntetésre vonatkozik s nem érinti a polgári elégtételt, vagyis az okozott kár, az elveszett haszon s hasonló - a sértett fél irányában teljesitendő - megtéritéseket, sem pedig az eljárás költségeit.
A második bekezdés, a pénzfizetés nem teljesitésének esetére, annak fogsággá változtatását rendeli. Nem csekély fontosságu a kérdés, mely itt az előtérben áll s elintézést követel; t. i. azon aránynak meghatározása, melyben a pénz az ezt helyettesitő fogsággal áll. A kiegyenlités természetesen nem lehet mathematikailag pontos; még kevésbbé adható erre bizonyos táblázat szerinti utasitás a törvényben. Sok viszony, sok körülmény, sok változatos eset jön itt számitásba: nemcsak az illetőnek vagyoni állapota s az itéleti összeg szempontjából, mely ha például a pénzbüntetés - ezen büntetési nem legnagyobb összegeig terjed, csekélyebb vétség miatti elitéltetés esetében is aránytalan hosszu fogságot vonhatna maga után; hanem számitásba veendők egyéb körülmények is.
Egyedüli büntetésül állapittatott-e meg a pénzbüntetés? vagy a fogságbüntetésen fölül mint mellékbüntetés mondatott-e ki? Mindkét kérdés lényegesen befoly a számitásba.
De fenforoghat bünhalmazat esete is; vagyis a büntett miatt fegyházra s a vétség miatt pénzbüntetésre itéltnek pénzbüntetését kell szabadságbüntetésre változtatni, még pedig akként, hogy a főbüntetés kiszenvedése után, ne legyen szükség őt másnemü fogságba vinni, a hol a pénzbüntetés behajthatlansága miatt tartóztassék le.
Mindezen viszonyokra kielégitő és részletes utasitást nem adhat a törvény. Csak az átalános körvonalokat jelölheti meg, vagyis a minimumot és a maximumot, mely körvonalak határai között az alkalmazás - a biró feladatát képezi.
A törvényjavaslat értelmében rendszerint 1 frtról 10 frtig számitandó mindenik nap mely a pénzbüntetés meg nem fizetése - illetőleg behajthatatlansága esetében fogságban töltendő. Ez az átalános számitási alap s átalános pénzviszonyainkat tekintve - megfelel azoknak, egyszersmind pedig elegendő tért enged a birónak arra, hogy a tényleges viszonyokhoz alkalmazott arányt állapitson meg.
A harmadik bekezdés további korlátozásokat tartalmaz, megkülönböztetvén a főbüntetést a mellékbüntetéstől. Nem volna igazságos, ha a pénz és a fogság közötti arány egyenlően számittatnék, akár egyedüli, akár mellékbüntetést képezett a pénzbüntetés. Ha csak mellékbüntetésül volt a fizetés teljesitendő s az azonfölül még fogságra is itélt vádlott, a pénz behajthatatlansága miatt kénytelen tovább is fogságban maradni: ezen utóbbi idő tagadhatatlanul sulyosabb és szenvedésekben intenzivebb, mint az előbbi. A kiegyenlités tehát nem történhetik igazságosan egyszerü mathematikai arány szerint.
A törvényjavaslat szem előtt tartja e különbségeket és a szerint intézkedik. Természetesen hogy nem azon részletességgel, hogy minden viszonyt, minden körülményt felsoroljon és combinálva azokat, az ezen combinatióból eredményülő potentiát esetenkint jelölje meg: hanem azon átalános keretben intézkedik, melyben a törvényhozásnak mozognia lehet, a nélkül, hogy nagyon is igazságos és nagyon is részletes akarván lenni, az elérhetetlen utáni törekvésben - épen az ellenkezőjét érje el annak, a mit elérni szándékában volt.
Az utolsó alinea következetes keresztülvitele azon eszmének, mely a határozott ideig tartó szabadságbüntetés leghosszabb tartamának megállapitására nézve irányadónak fogadtatott el. Ha a szabadságbüntetés 15 éven fölül káros, akkor az nem hosszabbitható a pénzbüntetés behajthatatlansága miatt sem. Tizenöt éven fölül csak az élethosszig tartó fegyházra itéltnek büntetése tarthat; minden egyéb esetben - a bünhalmazatot is ideszámitva, ezen idő a végső határpontja a szabadságbüntetés tartamának.
A szigoru, merev igazság, egy bizonyos ponton tul igazságtalansággá válhatik s ez volna az eset, ha az állam - tudva, hogy mindenik nap, melylyel valaki 15 éven tul fegyházban tartatik, ennek testi és lelki ártalmára van, az mégis azon időn tul is néhány hónapig a börtönben tartaná az egyént azért, mert nem volt vagyona, hogy pénzbeli kötelezettségének eleget tegyen. A fontosabb ok - mely a 15 évet állapitotta meg véghatárul, ha nem is szünteti meg a pénzbüntetést, de nem engedi annak helyébe - a szabadságbüntetést alkalmaztatni. A 15 évi büntetés absorbeal mindennemü szabadságbüntetést, az életfogytig tartó fegyházon kivül. Ez az érintett intézkedés egyszerü értelme és ezen értelem annak magyarázata és indoka is egyszersmind.
54. § A jelen törvényben meghatározott esetekben, a szabadságbüntetésen fölül hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának ideiglenes felfüggesztése, mint mellékbüntetés együtt vagy külön állapitandó meg.
55. § A hivatalvesztésre itélt elveszti:
a) a kinevezés vagy választás utján nyert közhivatalát vagy szolgálatát, ugy szintén közhatósági megerősités folytán viselt hivatalát, szolgálatát vagy állását s az ezek utáni nyug- vagy kegydiját;
b) ügyvédi, közjegyzői, nyilvános tanári vagy nyilvános tanitói állását;
c) gyámi vagy gondnoki minőségét;
d) a közhatóságtól nyert, az örökösökre át nem szálló czimeit vagy rendjeleit;
e) a fentebbi pontokban megjelölt hivatalok, szolgálatok, állások és kitüntetések elnyerésére való képességét.
56. § A politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése abban áll, hogy az erre itélt:
1. nem lehet tagja az országgyülésnek;
2. törvényhatósági vagy községi képviselőtestületnek;
3. nem lehet esküdt;
4. országos képviselő, törvényhatósági vagy községi választásoknál nem bir választói joggal.
57. § A hivatalvesztésre és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésére itélt, szabadságbüntetésének kiállása után, közhivatalra vagy közhatósági megerősitéstől függő hivatalra, állásra vagy szolgálatra, azon időtől fogva ismét alkalmazható, a melytől fogva politikai jogait ujolag gyakorolhatja.
A szabadságbüntetését kiállott szülő mindazonáltal, a gyermekei fölötti gyámság, illetőleg gondnokság átvételében, a jelen törvény által nem gátoltatik.
58. § A hivatalvesztésnek és a politikai jogok felfüggesztésének tartamát a biróság határozza meg.
Ezen idő, vétség esetében 1 évtől 3 évig, büntett esetében pedig 3 évtől 10 évig terjedhet, s a szabadságbüntetés befejeztével kezdődik.
Halálbüntetésnek szabadságbüntetésre átváltoztatása esetében a hivatalvesztés és a politikai jogok felfüggesztésének tartama, az átváltoztatással együtt határoztatik meg.
59. § A szabadságbüntetés tartama alatt az 55. §-ban felsorolt hivatalok, állások és szolgálatok, ugy szintén a politikai jogok gyakorlása, valamint a czimek és rendjelek viselhetése is a nélkül, hogy ez az itéletben kimondatnék, e törvény erejénél fogva fel vannak függesztve.
Ezen idő alatt - a megjelölt hivatalok, szolgálatok és rendjelek után járó fizetések vagy más javadalmazások, továbbá a nyug- és kegydijak élvezete is megszünik.
60. § A jelen törvény különös részében határoztatnak meg az esetek, melyekben a bünösnek talált személy, a szakképzettséget kivánó foglalkozás gyakorlatától eltiltandó.
Mindazon lényeges indokok, melyek a mellékbüntetések, s különösen az ezen szakaszokban foglalt intézkedések igazolásául szolgálnak, már fönnebb terjesztettek elő.
61. § Azon tárgyak, melyek a büntett vagy vétség által létrehozattak, vagy szintén, melyek a büntett vagy vétség elkövetésére szolgáltak, vagy e czélra voltak szánva, a mennyiben a tettes, vagy a részes tulajdonosai, elkobzandók; ha pedig azoknak birtoklása, használása vagy terjesztése egyébként is tiltva van; ez esetben akkor is elkobzandók és megsemmisitendők, ha másnak tulajdonát képeznék.
62. § Ha a büntetendő cselekmény irat, nyomtatvány, metszet vagy képes ábrázolat közzététele vagy terjesztése által követtetett el, a szerző s a nyomdász, az elárusitó vagy terjesztő, ugy szintén a nyilvános kiállitónak birtokában levő példányok, minták vagy lemezek elkobzása és megsemmisitése itélet által az esetben is kimondandó, ha a bünvádi eljárás senki ellen sem indittathatik meg.
A büntetendő cselekmény által létrehozott, vagy a büntetendő cselekmény elkövetésére szolgáló tárgyak elkobzása, tulajdonképen szintén mellékbüntetést képez; a különbség csak az, hogy a 62. § szerint - az elkobozás bizonyos esetben akkor is eszközölhető, ha nem indittatott meg valamely határozott személy ellen bünvádi eljárás. Mely esetben lehet ennek helye? melyek az ez esetben megtartandó szükséges formaságok? melyek a netaláni visszaélés elleni garantiák? ezt az eljárási szabályok fogják meghatározni. Tény az, hogy a mint egyrészről nem egyeztethető meg a jogállam eszméjével, hogy a rendőri hatóság, discretionalis hatalommal s felelősség nélkül foglalja le másnak tulajdonát: ugy másrészről nem engedhető meg az sem, hogy például a külföldről becsempészett lázitó iratok, szabadon terjesztessenek azért, mert nem ismertetik az egyén, a ki e miatt felelősségre lenne vonható, s a ki ellen a bünösség kimondása mellett az elkobzás mint mellékbüntetés itéletileg megállapitható lenne.
Az állam személyisége és az állam jogköre ép ugy követelik az oltalmat az egyén irányában, mint ez utóbbi az állam irányában. Az állam jogában foglaltatvák, és abban bennrejlenek azon föltételek, melyektől kötelességeinek teljesitése függ: az állam jogköre: kötelességei teljesitésének biztositéka; attól függ emez; az előbbi az utóbbinak létföltétele. Az állam csak ugy fejtheti ki erejét, ugy oltalmazhat másokat, csak ugy hathat polgárositólag, irányzólag, eredményesen és valódilag, ha jogköre tiszteletben tartatik, s ha hatalmában áll az ellene vagy a társadalom ellen irányzott merényletek esetében az oltalmazó, és büntető erőt kifejteni, s ha lehetetlenné tétetik, vagy legalább megnehezittetik, hogy a forralat ravaszsága kijátszhassa az állami erőt, s bizonyos formák mellett, vagy bizonyos formák mellőzésével szabadon üzhesse veszélyes merényletét, mely ha más formák között, s a törvényekben szabályozott föltételek megtartása mellett lépett volna fel, rögtön elfojtható, s hatása azonnal megsemmisithető lett volna.
Ha például lázitó iratok küldetnek szét, ha külföldi lapokban felhivatnak Magyarország polgárai a haza elleni fölkelésre; ha azokban gyüleletessé tétetnek az ország intézményei; vagy a társadalom egyik osztálya a másik ellen, egyik nemzetiség a másik ellen tettleges erőszakra, bünös támadásra szólittatik, s ha nem ismerhető fel az iratnak sem szerzője, sem a nyomdász, a ki azokat nyomtatta, sem az, a ki azokat terjeszti - például ha postán érkeznek: vajjon tétlenül engedje-e az állam terjedni a felségsértő, a hazaáruló felhivást, a communisticai forralat veszélyes actióját, s előbb, mintsem a veszélyt elháritaná, egynevetséges - mert előreláthatólag eredménytelen procedurát inditson meg annak hivatalos, formaszerü megállapitása végett, hogy az iratok külföldről küldetvén be, azokat a külföldön székelő valamely titkos egylet készitette, s hogy a szerző s a nyomdász a magyar állam hatalmi körén kivül esnek? Megelégedjék az állam azzal, hogy a biróság, a törvény rendes formái között - a „távollévők elleni eljárás” szabályainak megtartása mellett, az eredményre nem vezethető bünvádi eljárást megszüntetendőnek nyilvánitsa, vagy kimondja azt, hogy külföldi ellen csak az esetben lévén a bünvádi eljárás meginditható, ha az az ország területén tartózkodik, a jelen esetben pedig ez nem forogván fenn, az eljárás ezen okból szüntetendő meg? Az 1848:XVIII. törvénycikk ily esetről nem intézkedik, s a zár csak is előzetes, tehát csak is ideiglenes lehetvén, a végleges elkobzás, e törvénynyel aligha volna indokolható; sőt sokkal valószinübb, hogy a közigazgatási hatóság a zárt saját felelősségére tovább fentarthatónak nem látván, azt a megszüntetési határozat folytán feloldja.
Ily állapotba nem hozható az állam, s a törvényhozásnak gondoskodnia kell arról, hogy a hatóság ne szorittassék azon dilemma közé, melyben a társadalom iránti kötelessége és a törvény között választania kell. Módot kell nyujtani az államhatalom kezelőinek, hogy a fennjelzett esetekben is, a törvény által nyert joguknál fogva, s a törvény formái között teljesithessék feladatukat, s habár nem büntethetik a büntettest: legalább hatálytalanná tegyék a bünt!
Az eset előfordulhat, mint nem az államnak, hanem az egyénnek megsértése is: például rágalmazás, vagy becsületsértés esetében, ha nem constatálható oly személy, a ki felelősséggel tartoznék. Kettős törvényszegés követtetik el: az egyik, közzétett irat beltartalma, a másik a közzététel formája által. Sajátszerü okoskodásnak kellene tartani azt, mely az oltalmazó hatóság, és az oltalmazandó jog részére kevesebb biztositékot enged, ha két jogsértés forog fenn, mint akkor, ha csupán egy törvény sértetett meg.
A törvényjavaslat ezen szakasza, a szükséges biztositékot czélozza megadni, a jogsértésnek ezen szakasz által föltételezett eseteiben, s a javaslatba hozott intézkedés által egyszersmind az 1848:XVIII. törvénycikk 22. §-szának kiegészitése eszközöltetnék. Ezen szakasz értelmében s összefüggésében az 1848:XVIII. törvénycikk 22. §-szával, a zár még nem lenne feloldandó azért, mert vádlott nem itéltetett el, hanem csak akkor:
ha a vádlott felmentetik; vagy pedig:
ha vádlott nemlétében a lefoglalt irat beltartalma által nem állapittatik meg valamely büntett vagy vétség tényálladéka.
Külföldiek büntett miatt, a törvény különös részében meghatározott büntetésen fölül, az országból való kiutasitásra is itélhetők s a visszatéréstől is örökre vagy határozott időre eltilthatók.
A menedékjog megadása az állam joga, de nem kötelessége; legkevésbbé sem kötelessége pedig az államnak külföldi gonosztevőket, a kik az általa nyujtott oltalmat büntettek elkövetésére használják fel, - területén megtűrni. A területi államnak joga van a külföldi gonosztevő ellen magát annak kiutasitása által is oltalmazni, ezen joga indokolt s a törvényjavaslat ide vonatkozó dispositioja igazolva van azonfölül még az által, hogy ugyanezen jogot a legtöbb európai állam törvényeiben kifejezi s gyakorlatilag is alkalmazza.
A követett rendszer és annak mikénti alkalmazása könnyebben lesz áttekinthető a következő kimutatásból, melyben a büntettek és a vétségek, valamint azoknak minősitett esetei a törvényjavaslatban megállapitott büntetések szerint összeállitvák.
| Tétel-szám | § | A büntettek és vétségek az azokra szabott büntetések szerint sorozva | |
| Halál és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 125. 1) | A felségsértés legsúlyosabb neme. | |
| Halál, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 266. | Gyilkosság büntette. | |
| Fegyház életfogytiglan, hivatalvesztés s a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 125. 2) 3) | A felségsértés, mely a király testi épségének megsértése, uralkodásra képtelenné tétele, az ellenségnek hatalmába adása, az uralkodásnak vagy személyes szabadságának erőszakos megakadályozása által követtetik el. | |
| 2 | 126. 3) | Továbbá a felségsértés, mely a monarchia területi épsége ellen irányul. | |
| 3 | 140. | A hütlenség legsulyosabb esetei. | |
| 142 | |||
| 4 | 337. | A rablás büntette, ha azonfelül szándékos emberölés is követtetett el. | |
| 5 | 398. | A gyujtogatás büntettének legsulyosabb esetei. | |
| Fegyház életfogytiglan, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 268. | Szándékos emberölés büntette felmenő ágbeli törvényes rokonon, vagy törvényesités esetében a természetes szülőn elkövetve. | |
| Fegyház életfogytiglan, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 225. | Erőszakos nemi közösülés, szemérem elleni erőszak, megfertőztetés, ha az annak elkövetésére használt eszközök vagy szerek a sértettnek halálát okozták. | |
| 2 | 229. 2) | Természet elleni fajtalanság büntette, ha a sértettnek halálát okozta. | |
| 3 | 404. 2) | A vizáradás szándékos okozásának büntette, ha ez által egy vagy több ember életét vesztette, a mennyiben gyilkosság fenn nem forog. | |
| 4 | 404. | Közveszélyü megrongálás büntette, ha ez által valakinek halála okoztatott, a mennyiben | |
| 408. | gyilkosság fenn nem forog. | ||
| 409. | |||
| Fegyház 10-15 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 137. | A király tettleges bántalmazása. | |
| 2 | 140. | A hütlenség sulyosabb esetei. | |
| 3 | 144. | Hütlenség, hivatalnok vagy különös megbizott közlései által ártási czélzattal elkövetve. | |
| 4 | 145. | Hütlenség büntette, az erőszak, lopás, sikkasztás vagy csel által megszerzett adatnak az ellenséggel való közlése által elkövetve. | |
| 5 | 153. | Lázadás rablással, gyujtogatással, pusztitással vagy egyes személyek elleni erőszakkal párosulva. | |
| 6 | 156. | A felbujtók és vezetők ellen; nemkülönben az egyenes, nyilvános felhivók ellen, eredmény esetében. | |
| 7 | 337. | A rablás büntette, ha azzal összefüggésben sulyos testi sértés vagy szándékos emberölés kisérlete is elkövettetett. | |
| 8 | 396. | A gyujtogatás büntettének sulyosabb esetei. | |
| Fegyház 10-15 évig, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 267. | Szándékos emberölés büntette. | |
| 288. | |||
| Fegyház 10-15 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 203. | Hamis tanuzás büntette, ha a vádlott halálra itéltetett. | |
| 207. | |||
| 2 | 216. | Hamis vád büntette, ha vádlott halálra itéltetett. | |
| 3 | 223. | Erőszakos nemi közösülés és szemérem elleni erőszak büntette fel- vagy lemenő ágbeli rokonon, testvéren, vagy 1-ső foku sógorságban levő személyen, vagy a tettes gondnokságára, tanitására, nevelésére, felügyeletére, gyógykezelésére bizott személyen elkövetve. | |
| 4 | 275. | A teherben levő nő méhmagzatának annak beleegyezése nélkül való szándékoselhajtása vagy megölése, ha ez által a nő halála okoztatott. | |
| 5 | 309. | Gyermekrablás büntette, ha az elrablott vagy letartóztatott gyermek ellen a sulyos testi sértés, erőszakos nemi közösülés vagy megfertőztetés büntette követtetett el. | |
| 6 | 315. | A személyes szabadság megsértésének büntette, ha a letartóztatott a szenvedett kinzás folytán meghalt, a mennyiben gyilkoság fenn nem forog. | |
| Fegyház 10-15 évig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 298. | Életveszélyes szer beadása, ölési szándék nélkül, ha sulyosabb testi sértés vagy halál következett be. | |
| Fegyház 10-15 évig. | |||
| 1 | 305. | Közegészséges elleni büntett, valamely használatban levő kútnak, vizvezeték vagy viztartónak megmérgezése, vagy életveszélyes, vagy az egészségre ártalmas anyaggal kevert élelmi czikknek a veszélyes tulajdonság elhallgatása melletti elárusitása által elkövetve, ha ebből valakinek halála következett be, a mennyiben gyilkosság fenn nem forog. | |
| 2 | 416. 2) | A ki szándékos cselekménye vagy mulasztása által valamely hajónak megfeneklését, elsülyedését vagy összezuzatását okozta, ha ez által valaki életét vesztette. | |
| Fegyház 5-10 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 129. | Felségsértésnek 125. és 126. §-ok szerinti elkövetésére irányzott szövetség, ha a büntett véghezvitelére előkészületi cselekmény is követtetett el. | |
| 130. | |||
| 2 | 133. | Felségsértés sulyosabb eseteinek (125. 126. § 3.) elkövetésére nyilvános és egyenes felhivás szóval vagy irásban, a mennyiben ennek tartalmát tudta, ha nem volt teljesen sikertelen. | |
| 3 | 145. | Hütlenség az ellenséggeli adatközlés által elkövetve. | |
| 4 | 146. | Hütlenség sulyosabb esetének (140-142) elkövetésére irányult szövetség, ha ahhoz előkészületi cselekmény járult. | |
| 5 | 147. | Hütlenség sulyosabb eseteire (140-142) való nyilvános és egyenes felhivás. | |
| 6 | 314. | A személyes szabadság megsértésének büntette, ha a letartóztatás 3 hónapnál tovább tartott, vagy a letartóztatott kinoztatott vagy sulyos testi sértést szenvedett vagy idegen katonai hatalom szolgálatába vagy rabszolgaságba vettetett. | |
| 7 | 336. | A rablás büntette. | |
| 8 | 339. | A zsarolás büntette. | |
| 9 | 369. | Közhivatalnok által elkövetett okmányhamisitás legsulyosabb esetei. | |
| 370. | |||
| 374. 1) | |||
| 10 | 397. | A gyujtogatás büntettének enyhébb esetei. | |
| 11 | 434. | A hivatali sikkasztás büntettének sulyosabb esetei. | |
| 12 | 438. | A megvesztegetés büntettének sulyosabb esetei. | |
| Fegyház 5-10 évig, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 269. 3) | Szándékos emberölés büntette fel- vagy lemenő ágbeli rokon vagy házastárs ellen erős felindulásbanelkövetve. | |
| 288. | |||
| Fegyház 5-10 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 203. 2) | Hamis tanuzás büntette bünvádi ügyekben biróság előtt, ha a vádlott 5 évnél tovább terjedő szabadságbüntetésre itéltetett. | |
| 2 | 216. | Hamis vád büntette, ha vádlott 5 évnél tovább terjedő szabadságbüntetésre itéltetett. | |
| 3 | 220. | Erőszakos nemi közösülés büntette. | |
| 4 | 230. | Vérfertőztetés felmenő ágbeli rokonon. | |
| 5 | 277. 2) | A gyermekkitétel büntette, ha a kitett vagy elhagyottnak ezáltal halála okoztatott. | |
| 6 | 308. | Gyermekrablás büntette, ha az kéjvágy kielégitésére vagy az elrablott gyermeknekkoldulásra vagy nyerészkedési czélra használása végett követtetett el. | |
| 7 | 401. | A vizáradás szándékos okozásának büntette, ha ez által emberélet veszélyeztetett és e veszély előre látható volt. | |
| 8 | 408. | Közveszélyü megrongálás büntette, ha ez által valakinek halála nem okoztatott. | |
| Fegyház 5-10 évig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 296. | Halálos testi sértés büntette. | |
| Fegyház 5-10 évig. | |||
| 1 | 196 1) 2) | Pénzhamisitás büntette bel- vagy külföldi fém- vagy papirpénz utánzása által elkövetve, ugy | |
| 197. | szintén ha a fém- vagy papirpénzen oly változás eszközöltetik, hogy az nagyobb értékünek | ||
| 198. | látszassék vagy ily pénznek a külföldről a hamis pénz készitőjével egyetértőleg való behozatala, | ||
| 199. | forgalomba tétele. | ||
| 2 | 305. | Közegészség elleni büntett valamely használatban levő kutnak, vizvezeték vagy viztartónak megmérgezése, vagy életveszélyes vagy az egészségre ártalmas anyaggal kevert élelmi czikknek a veszélyes tulajdonság elhallgatása melletti elárusitása által elkövetve. | |
| 3 | 378. 3) | A magánokirat-hamisitás büntettének sulyosabb esetei. | |
| 379. | |||
| 380. | |||
| 4 | 416. | A ki szándékos cselekménye vagy mulasztása által valamely hajónak megfeneklését, elsülyedését vagy összezuzatását okozza, ha ez által másnak élete vagy vagyona veszélyeztetik. | |
| Fegyház 3-5 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 329. | Lopás büntettének sulyosabb esetei. | |
| Fegyház 3-5 évig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 298. | Életveszélyes szer beadása ölési szándék nélkül. | |
| Fegyház 2-5 évig, hivatalvesztés s a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 433. | A hivatali sikkasztás büntette, ha az elsikkasztott tárgy értéke 1000 frtot meghalad. | |
| Fegyház 5 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 129. | A felségsértés sulyosabb eseteinek (125. és 126. §-ai) elkövetésére irányzott szövetség, ha a végrehajtásra még előkészület nem történt. | |
| 130. | |||
| 2 | 132. | A felségsértés sulyosabb eseteire irányzott előkészület szövetkezés nélkül. | |
| 3 | 139. | A királyi ház tagja bántalmazásának büntette. | |
| 4 | 146. | Hűtlenségre irányult szövetség, ha ahhoz előkészületi cselekmény nem járult. | |
| 5 | 153. | Lázadás rablással, gyujtogatással, pusztitással vagy egyes személyek elleni erőszakkal párosulva - a közönséges tettesek ellen. | |
| 6 | 353. 2) | Orgazdaság büntette, ha za elkövetett büntény tettesére a törvény 10 évnél sulyosb fegyházat határoz, a mennyiben az orgazdának az illető büntényről tudomása volt. | |
| 7 | 368. | Közokirat hamisitásának büntette jogellenes haszon elérése vagy valakinek vagyoni megkárositása czéljából elkövetve. | |
| 8 | 389. | Csalárd bukás büntette. | |
| 9 | 437. | A megvesztegetés büntette. | |
| 10 | 442. | A hivatali hatalommal való visszaélés büntettének sulyosabb esetei. | |
| 11 | 438. 4) | Ha valamely ügyvéd azon czélból hogy védenczének ártson, ennek oly büntettére vonatkozó bünvádi ügyében, melyre a örvény életfogytig tartó államfogház, fegyház vagy pedig halálbüntetést állapit meg, kötelességellenesen jár el. | |
| Fegyház 5 évig, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 269. | Szándékos emberölés büntette, rögtöni felindulásban elkövetve. | |
| 288. | Fegyház 5 évig és hivatalvesztés. | ||
| 1 | 155. | Lázadás sulyosabb nemére (153. §) való szövetkezés, ha előkészületi cselekmény is követtetett el; valamint | |
| 2 | 156. | az egyenes, nyilvános felhivás, eredmény esetében. | |
| 3 | 164. 1) | Közhatóságok vagy közhatósági közegek elleni erőszak esetében, ha a büntény fegyveres erővel, csoportoan hajtatik végre, a mennyiben sulyosabb büntény fenn nem forog, a felbujtók és vezetők. | |
| 4 | 164. 2) | Közhatósági közegek gátlása a törvényes hatóság vagy biróság meghagyásának végrehajtásában és a közhatósági közegek védelmére rendelt személyek bántalmazása vagy hivatalos müködésük gátlása, több egyén által elkövetve, a mennyiben sulyosabb büncselekmény fenn nem forogc a felbujtók és vezetők. | |
| 5 | 164. | Közhatóságok vagy közatósági közegek elleni erőszak egy személy által fegyveresen elkövetve. | |
| 6 | 164. | Közhatósági közegek gátlása a törvényes hatóság vagy biróság meghagyásának végrehajtásában és a közhatósági közegek védelmére rendelt személyek bántalmazása vagy hivatalos müködésük gátlása egy személy által fegyveresen elkövetve. | |
| 7 | 203. | Hamis tanuzás büntettének enyhébb esetei. | |
| 207. | |||
| 8 | 216. 1) | Hamis vád büntette. | |
| 9 | 221. | Szemérem elleni erőszak büntette. | |
| 10 | 224. | A megfertőztetés büntette. | |
| 11 | 230. 3) | Fajtalanság felmenő ágbeli rokonon elkövetve. | |
| 12 | 235. | Csábitás büntette. | |
| 13 | 275. | A teherben levő nő méhmagazatának, annak beleegyezése nélküli szándékos megölése vagy elhajtása. | |
| 14 | 277. | Gyermekkitétel büntette, ha a kitett vagy elhagyott sulyos testi sértést szenvedett. | |
| 15 | 307. | Gyermekrablás büntette. | |
| 16 | 311. | Nőszemélynek fajtalanságra vagy házasságkötésre irányzott czélból erőszakkal vagy fenyegetéssel vagy ravaszsággal elvitele vagy letartóztatása. | |
| 17 | 347. 2) | Hűtlen kezelés büntette, ha önhaszon czéljából követtetett el. | |
| 18 | 361. 2) | A csalás büntettének sulyosabb esetei. | |
| 359. 3) | |||
| 360. | |||
| 19 | 402. | A vizáradás szándékos okozásának büntette, ha a kár 200 frtot meghalad és nem tettes vagyonának megmentése végett okoztatott. | |
| Fegyház 5 évig és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 295. | Sulyos testi sértés, ha a tettes széndéka az elme, testépség vagy egészség szándékos megsértésére irányult s az be is következett. | |
| 288. | |||
| Fegyház 5 évig. | |||
| 1 | 200. 1) | Hamis vagy hamisitott pénz csalárd használata, ha az érték 500 forintnál nagyobb és ennek kisérlete. | |
| 2 | 239. 2) | Ha valaki a vele házasságra lépő felet az előbbi kötelékre vonatkozólag, ravasz módon tévedésbe ejti. | |
| 3 | 243. 2) | Családi állás elleni büntett, 7 éven alóli gyermeknek nyerészkedési vágyból más családba való csempészése által elkövetve. | |
| 4 | 376. 2) | Közokirat hamisitásbani közremüködés jogellenes haszon elérése végett. | |
| 5 | 407. | A közveszélyü megrongálás büntette személy- vagy vagyonbiztonság veszélyeztetésével. | |
| 409. | |||
| 6 | 420. | Azon őr, felügyelő vagy hatósági közeg, ki a felügyeletére bizott foglyot szándékosan megszökteti. | |
| Fegyház 3 évig, hivatalvesztés s a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 446. | A hivatali visszaélés büntette, ha a biró vagy vizsgáló biró oly személyt, kinek ártatlanságát tudja, bünvádi vizsgálat alá helyez; továbbá | |
| 2 | 448. | ha valamely közhivatalnok azon czélból, hogy valakit a törvényes büntetés elől elvonjon, a bünvádi eljárás körül hivatali kötelességének teljesitését elmulasztja, vagy a bünvádi eljárás eredményének meghiusitására czélzó cselekményt vagy intézkedést tesz, vagy a jogérvényes büntető itélet végrehajtását nem eszközli. | |
| Fegyház 3 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 155. | Lázadás sulyosabb nemére (153. §) való szövetkezés, ha előkészületi cselekmény nem követtetett el; valamint | |
| 2 | 156. | az egyenes, nyilvános felhivás, eredmény esetén. | |
| 3 | 276. | Gyermekkitétel büntette. | |
| Államfogház. | |||
| Államfogház 10-15 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 126. 1, 2) | Felségsértés, mely a trónöröklés rendének, az állam alkotmányának és a birodalmi kapcsolatnak erőszakos megváltoztatásában nyilvánul. | |
| 2 | 141. | Hűtlenség enyhébb esetei. | |
| 3 | 150. | Lázadás az állam közegei ellen és a nyilvános, egyenes felhivás, eredmény esetén. | |
| Államfogház 10-15 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 152. | Lázadás tettleges támadással vagy foglalással kapcsolatban a felbujtók és vezetők ellen, valamint az egyenes nyilvános felhivók ellen, eredmény esetében. | |
| Államfogház 5-10 évig, hivatalvesztés s a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 130 | A felségsértés enyhébb eseteire irányzott szövetség, ha előkészületi cselekvény is követtetett el. | |
| 2 | 133. | A felségsértés enyhébb eseteire (126. § 1. 2.) irányzott nyilvános és egyenes felhivás, ha nem teljesen sikertelen. | |
| Államfogház 5-10 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 151. | Lázadás az állampolgárok egy vagy több osztálya ellen, a felbujtók és vezetőkre, valamint a nyilvános egyenes felhivókra nézve, eredmény esetében. | |
| 2 | 271. | Amerikai párbaj, ha a halál bekövetkezett. | |
| Államfogház 2-5 évig, hivatalvesztés és 4000 forintig terjedhető pénzbirság. | |||
| 1 | 159. | Lázadás, csapatgyüjtés, felfegyverzés stb. által elkövetve. | |
| Államfogház 2-5 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 152. | Lázadás tettleges támadással és foglalással kapcsolatban a közönséges tettesek ellen. | |
| 2 | 154. | Lázadás enyhébb nemére (a 153. § kivételével) való szövetkezés, ha előkészületi cselekmény is követtetett el; valamint az egyenes, nyilvános felhivás, eredmény esetében. | |
| 156. | |||
| Államfogház 1-5 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 271. | Amerikai párbaj, ha az öngyilkosság megkiséreltetett, de halál nem következett be. | |
| Államfogház 1-5 évig. | |||
| 1 | 170. | A király személye sérthetlenségének, a trónöröklési rendnek, az alkotmánynak, a királynak, országgyülésnek vagy a delegatio törvényes jogának, a törvények kötelező erejének megtámadása, egyenes felhivás utján. A magyar állam lakosainak az alkotmány vagy a magyar koronaországok közti kapcsolat iránti gyülöletre való izgatása. | |
| Államfogház 5 évig, pénzbirság 4000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 428. | Az állam hadi erejére és hadi védelmére szolgáló intézkedések kikerülése béke idején. | |
| 2 | 429. | A hdi erő állására, erődök, hadi szerek stb. állapotára vonatkozó közlemények sajtó utján való közzététele, miután az ily közlések már megtiltattak. | |
| Államfogház 5 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 130. | A felségsértés enyhébb eseteire irányzott szövetség, a végrehajtásra czélzó előkészületi cselekvény nélkül. | |
| 2 | 141. | Hűtlenség legenyhébb esetei. | |
| 3 | 144. | Hűtlenség hivatalnok vagy különös megbizott közlései által, ártási czélzat nélkül elkövetve. | |
| Államfogház 1-3 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 154. | Lázadás enyhébb nemére (a 153. § kivételével) való szövetkezés, ha előkészületi cselekmény nem követtetett el, valamint a nyilvános egyenes felhivás eredmény esetében. | |
| Államfogház 3 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 134. | A felségsértés elkövetésére irányzott törekvés feljelentésének elmulasztása hitelt érdemlő tudomás esetében. | |
| Államfogház 3 évig. | |||
| 1 | 287. 3) | Párviadalban az ellenfélnek megölése, habár a halál nem következett is be rögtön. | |
| Államfogház 6 hónaptól 2 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 156. | Lázadásra nyilvános, egyenes felhivás, ha az teljesen eredménytelen maradt. | |
| Államfogház 2 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 133. | A felségsértésre való nyilvános és egyenes felhivás, ha az teljesen sikertelen maradt. | |
| Államfogház 2 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 151. | Lázadás az állampolgárok egy vagy több osztálya ellen a közönséges tettesekre nézve. | |
| Államfogház 2 évig, pénzbirság 2000 forintig. | |||
| 1 | 167. | Felhivás büntett vagy vétség elkövetésére, ha az eredménytelen maradt. | |
| Államfogház 2 évig és pénzbirság 1000 forintig. | |||
| 1 | 168. | Felhivás a törvény vagy a kormány vagy a közhatóságok rendelete vagy meghagyása iránti engedetlenségre vagy ily felhivás terjesztése, úgy szintén valamely osztály, nemzetiség vagy felekezet elleni gyülöletre izgatás, tulajdonjog vagy házassági intézmény megtámadására irányzott felhivás. | |
| Államfogház 2 évig. | |||
| 1 | 287. 2) | Ha a párviadalban megsebesitett testének valamely tagját vagy érzékét elvesztette vagy a megsebesitésből gyógyithatlan sérülés származott. | |
| Államfogház 1 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 449. | Hivatali titok közlése vagy nyilvános közzététele. | |
| Államfogház 1 évig, pénzbirság 2000 forintig. | |||
| 1 | 250. | Nyilvános rágalmazás vétsége közhatóságok és biróságok ellen. | |
| Államfogház 1 évig, pénzbirásg 1000 forintig. | |||
| 1 | 248. | Rágalmazás vétsége, ha a rágalmazó állitás nyomtatvány vagy nyilvános helyre kiállitott képes ábrázolat által tétetik közzé. | |
| Államfogház 1 évig. | |||
| 1 | 287. 1) | Párviadalban az ellenfélnek könnyü megsebesitése. | |
| Államfogház 6 hónapig. | |||
| 1 | 284. | Párviadal elfogadására egyenes buzditás, vagy el nem fogadás esetében abból származó megvetésseli fenyegetés. | |
| 2 | 286. | Ki a párviadal megkezdésére fegyveresen kiáll. | |
| Államfogház 3 hónapig. | |||
| 1 | 282. | A párviadalra való kihivás s a párviadal elfogadásának vétsége. | |
| 2 | 283. | A párviadali segédek s a kiegyezést megakadályozók. | |
| Börtön. | |||
| Börtön 2-5 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 433. 1) | A hivatalos sikkasztás büntette. | |
| Börtön 5 évig, pénzbirság 2000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 426. | A hadsereg vagy honvédség tagjainak szökésre csábitása, a hadüzenet megtörténte után. | |
| 427. | |||
| Börtön 5 évig, pénzbirság 1000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 425. | A hadsereg, hadi tengerészet vagy honvédség valamely tagjának a fegyveres erőnek hadi lábra állitása utáni arra való csábitása, hogy a behivási parancsnak ne engedelmeskedjék, mennyiben a 142. 4) pontjában meghatározott eset fenn nem forog. | |
| Börtön 5 évig, politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése és esetleg közhivatal elvesztése. | |||
| 1 | 177. | A választási jog megsértésének büntette, szavazati jegy meghamisitása, szavazati golyók vagy egyéb szavazati eszközök kicserélése, a szavazatnak más jelölt részére való beirása, mint kire a választó szavazott, a szavazatok hamis összeszámlálása által elkövetve. | |
| 2 | 329. | A lopás büntettének esetei. | |
| 3 | 344. | A sikkasztás büntette. | |
| 345. | |||
| 4 | 352. | Az orgazdaság enyhébb büntette. | |
| 5 | 367. | A közokirat hamisitásának büntette. | |
| 6 | 441. | A hivatali visszaélés büntette. | |
| 7 | 447. | Ha valamely közhivatalnok azon czélból, hogy a vádlottól, tanutól vagy szakértőtől vallomást vagy nyilatkozatot csikarjon ki, ezek valamelyike ellen erőszakot használ vagy bármely törvényellenes kényszereszközt alkalmaz. | |
| 8 | 455. | Ügyvédi visszaélés büntette, ha az abból származó kár nem pótolható. | |
| 9 | 456. | Azon ügyvéd, ki ugyanazon perben mindkét felet képviseli vagy a per folyama alatt megbizójának képviseletét elhagyván vagy arról lemondván, annak engedélye nélkül az ellenfél képviseletét vállalja el. | |
| 10 | 458. 3) | Ha valamely ügyvéd azon czélból, hogy védenczének ártson, ennek oly büntettre vonatkozó bünvádi ügyében, melyre határozott tartamú fegyházbüntetés vagy 10 évnél hosszabb államfogház van megállapitva, kötelességellenesen jár el. | |
| Börtön 5 évig, pénzbirság 4000 forintig, esetleg hivatalvesztés. | |||
| 1 | 205. | Polgári ügyekben az ügy érdemére vonatkozó hamis tanuzás, esküvel erősitve. | |
| 207. | |||
| 2 | 209. | Hamis fő-, pót-, becslő- vagy felfedező-eskü polgári ügyben. | |
| Börtön 5 évig, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 269. 2) | Szándékos emberölés büntette, ha a szándék rögtönös felindulásban keletkezett s a felindulást az okozta, hogy a megölt a tettest vagy hozzátartozóit sulyosan bántalmazta s az emberölés a felindulásban rögtön végrehajtatott. | |
| Börtön 5 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 161. 1) | Közhatóságok vagy közhatósági közege elleni erőszak csoportosulással elkövetve. | |
| 2 | 164. | Közhatóságok vagy közhatósági közegek elleni erőszak fegyveres csoport által elkövetve, a büntársak, a mennyiben sulyosabb büncselekmény fenn nem forog. | |
| 3 | 164. | Közhatósági közegek gátlása a törvényes hatóság vagy biróság meghagyásának végrehajtásában és a közhatósági közegek védelmére rendelt személyek bántalmazása vagy hivatalos müködésük gátlása több egyén által elkövetve, a bünrészesek, a mennyiben sulyosabb büncselekmény fenn nem forog. | |
| Börtön 5 évig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 293. | Az elme, testépség vagy egészség sulyos megsértésének büntette szándékosság nélkül. | |
| 2 | 294. | Testi sértés teherben levő nő ellen, ha ennek következtében méhmagzatát elvesztette. | |
| 3 | 298. | Az egészségre ártalmas szer beadása. | |
| Börtön 5 évig. | |||
| 1 | 196. 3) | Arany vagy ezüstpénz fémtartalmának az alak vagy ismertető jel megváltoztatása nélküli | |
| 197. | csökkentése, ily pénznek külföldről a hamis pénz készitőjével egyetértőleg való behozatala, | ||
| 198. | forgalomba tétele. | ||
| 199. | |||
| 2 | 241. | Azon lelkész, ki tudván, hogy a köttetni szándékolt házasság kettős házasság, a feleket összeadja. | |
| 3 | 273. | A házasságon kivül született gyermeknek a szülés után 5 nap eltelte előtt az anya általi szándékos megölése. | |
| Börtön 1-3 évig, pénzbirság 200-2000 forintig. | |||
| 1 | 393. | Más tulajdonát képező ingó dolognak szándékos, jogtalan megrongálása, megsemmisitése, ha az tanuk, szakértők, közhivatalnokok vagy községi előljárók vagyonán, azok tanuzása, véleménye vagy hivatalos eljárása miatt boszuból követtetett el. | |
| Börtön 3 évig, hivatalvesztés és a polgári jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 371. | Ha valamely közhivatalnok vagy közjegyző, illetőleg forditó, valamely okiratról hiteles alakban hamis másolatot vagy forditmányt ad ki, vagy valamely másolatot nem létező eredeti okirat másolatának hiteles alakban bizonyit. | |
| 372. | |||
| 2 | 374. 2) | Ha valamely közhivatalnok köz- vagy váltójegyző vagy hiteles forditó az őrizetére bizott hiteles másolatot azon czélból, hogyvalakinek jogára nézve lényeges bizonyitás meghiusittassék, megsemmisit, használhatlanná tesz, eltitkol vagy az ellenfélnek átad. | |
| 3 | 451. | A hivatali kötelesség megtagadásának büntette, ha annak teljesitése két vagy több közhivatalnok összebeszélése következtében tagadtatott meg. | |
| 4 | 458. 2) | Ha valamely ügyvéd azon czélból, hogy védenczének ártson, ennek oly büntettre vonatkozó bünvádi ügyében, melyre 5-10 évig terjedhető államfogház van a törvényben megállapitva, kötelességellenesen jár el. | |
| Börtön 3 évig, pénzbirság 2000 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 347. | A hütlen kezelés büntette. | |
| 2 | 361. | A csalás büntette enyhébb esetekben. | |
| 3 | 378. | Magánokirat hamisitás büntettének enyhébb esetei. | |
| Börtön 3 évig, a büntett tartamának minden napjára 5-10 forintig terjedő pénzbirság és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 188. 3) | A személyes szabadságnak egy hónapon tuli jogtalan elvonása, vagy ha a letartóztatott ellen más erőszak vagy sanyargatás is követtetett el. | |
| Börtön 3 évig, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 270. | A ki valakinek határozott és komoly kivánsága által biratott arra, hogy őt megölje. | |
| 2 | 271. | Az öngyilkosságra való rábeszélés, vagy e czélra eszközök vagy szereknek tudva való szolgáltatása. | |
| Börtön 3 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 161. 2) | Közhatóságok vagy közhatósági közegek elleni erőszak egy személy által elkövetve. | |
| 2 | 162. | Közhatósági közegek gátlása a törvényes hatóság vagy biróság meghagyásának végrehajtásában, szintugy a közhatósági közegek védelmére rendelt személyek bántalmazása vagy hivatalos müködésük gátlása vagy ezeknek veszélyes fenyegetése. | |
| 3 | 212. | Bünvádi ügyekben hamis tanuzásra való rábirásra törekvés büntette. | |
| 4 | 229. | Természet elleni fajtalanság büntette férfiak közt, ha az erőszakkal vagy erőszakkal való fenyegetés által vagy önkivüli állapotban hajtatik végre. | |
| 5 | 233. | Szemérem elleni büntett, midőn valaki magát valamely nő férjének szinli s tévedését felhasználva azzal nemileg közösül. | |
| 6 | 313. | A személyes szabadság megsértésének büntette, ha a törvénytelen letartóztatás 15 napnál tovább tartott, de 3 hónapot tul nem haladott. | |
| 7 | 403. | A vizáradás szándékos okozásának büntette, ha a kár 200 forintot meg nem halad vagy ha a tettes vagyonának megmentése végett követtetett el. | |
| Börtön 3 évig, pénzbirság 2000 forintig. | |||
| 1 | 378. 2) | A magánokirat meghamisitása büntettének enyhébb esetei. | |
| 379. | |||
| 380. | |||
| Börtön 3 évig, pénzbirság 400 forintig és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 297. 2) | Sulyos testi sértés többek által elkövetve, ha az okozók ki nem tudhatók s a bántalmazásból halál származott; (a résztvevők külön-külön). | |
| 288. | |||
| Börtön 3 évig és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 291. | Testi sértés büntette. | |
| Börtön 3 évig. | |||
| 1 | 172. | Nyilt helyen, személyeken vagy dolgokon csoportosan elkövetett erőszak. | |
| 2 | 200. 2) | Hamis vagy hamisitott pénz csalárd használata, ha az érték 500 frtnál csekélyebb és ennek kisérlete. | |
| 3 | 239. | Kettős házasság büntette, tévesztés közbejötte nélkül elkövetve. | |
| 4 | 240. | Kettős házasság büntette azon nem-házas személy által elkövetve, ki tudva oly házasságra lép, mely a másik fél állapota miatt kettős házasságot képez. | |
| 5 | 245. | Azon lelkész, ki a fennforgó házassági akadályt tudja s a feleket mégis összeadja. | |
| 6 | 274. 1) | A méhmagzatnak a teherben levő nő általi szándékos elhajtása vagy megölése, ha házasságban ejtetett teherbe. | |
| 7 | 319. | A magánlak megsértésének büntette, ha közhivatalnoki minőség szinlelése vagy közhatósági rendelet ürügye alatt, ha éjjel vagy egyidejüleg több személy által vagy fegyveresen hajtatik végre. | |
| Börtön 2 évig, pénzbirság 2000 forintig, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, esetleg közhivatal elvesztése. | |||
| 1 | 176. | Hamis adatközlés vagy okirathamisitás a választási jogra vonatkozólag. | |
| Börtön 2 évig, pénzbirság 1000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 454. | Az ügyvédi visszaélés büntette. | |
| Börtön 2 évig, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése és esetleg közhivatal elvesztése. | |||
| 1 | 175. | A választási jog megsértésének büntette. | |
| Börtön 2 évig, a büntett tartamára naponkint 5-10 forintnyi pénzbirásg és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 188. 2) | Közhivatalnok által a személy szabadsága ellen elkövetett büntett, ha a szabadságnak jogtalan elvonása 1 hónál tovább tartott. | |
| Börtön 2 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 231. | Vérfertőztetés testvérek közt. | |
| Börtön 2 évig. | |||
| 1 | 171. | Magánosok elleni erőszak. | |
| 2 | 185. 2) | Az állam által elismert vallás lelkészének testi bántalmazása. | |
| 3 | 200. 3) | Hamis vagy hamisitott pénz csalárd használata, ha a csalárd használat csonkitott arany- vagy ezüstpénzre vonatkozik és ennek kisérlete. | |
| 4 | 244. | Családi állás elleni büntett valamely házassági bontó akadálynak a másik fél előtti eltitkolása által elkövetve. | |
| 5 | 274. | A méhmagzatnak a eherben levő nő általi szándékos elhajtása vagy megölése, ha házasságon kivül ejtetett teherbe. | |
| 6 | 318. | A magánlak megsértésének büntette. | |
| 7 | 419. 2) | A ki a megszökés czéljából a fogolynak fegyvert, kulcsot, feszitő, vágó, szuró, robbantó vagy más eszközt ad. | |
| Börtön 1 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 458. 1) | Ügyvédi visszaélés vétsége, ha valamely ügyvéd azon czélból, hogy védenczének ártson, ennek bünvádi ügyében kötelességellenesen jár ell, ha a vádbeli cselekmény vétséget képez. | |
| Börtön 1 évig, pénzbirság 200 forintig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 297. | Súlyos testi sértés többek által elkövetve, ha az okozók ki nem tudhatók (a bántalmazásban rézstvevők külön-külön). | |
| 288. | |||
| Börtön 1 évig. | |||
| 1 | 419. | Valamely fogolynak a fogságból vagy a hatósági őrizetből való megszökésére segédnyujtás büntette. | |
| Fogház | |||
| Fogház 2-5 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 410. 2) | Közveszélyü megrongálás vétsége, ha valamely vasuti hivatalnok vagy szolga szolgálati kötelességének elmulasztása által a vaspálya-vonaton vagy annak közelében levő személyeket vagy árukat a vaspálya általi megsérülés vagy megrongálás veszélyének teszi ki. | |
| Fogház 5 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 445. | A hivatali hatalommal való visszaélés vétsége, ha valamely közhivatalnok valakit illetéktelenül cselekvésre, eltürésre vagy valaminek elhagyására kényszerit. | |
| Fogház 5 évig, hivatalvesztés, pénzbirság 1000 forintig. | |||
| 1 | 410. | Közveszélyü rongálás vétsége, ha általa halál okoztatott. | |
| Fogház 5 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 310. | 16 évet tul nem haladott leánynak, annak beleegyezésével a szülők stb. akarata ellen, elvitele vagy letartóztatása. | |
| Fogház 5 évig. | |||
| 1 | 399. 2) | Tüzvész okozásának vétsége, ha ez által valakinek halála okoztatott. | |
| 2 | 405. 2) | Gondatlanságból okozott vizáradás vétsége, ha ez által valakinek halála okoztatott. | |
| 3 | 417. 2) | Ha a hajó megfeneklését, elsülyedését vagy összezuzatását okozó cselekmény gondatlanságból követetett el s ez által halál okoztatott. | |
| Fogház 1-3 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 166. | Közhatóság elleni erőszak elkövetésére irányzott szövetség előkészületi cselekmény hozzájárultával. | |
| Fogház 6 hónaptól 3 évig. | |||
| 1 | 197. 2) | Váltópénz vagy helyét pótló papirpénz meghamisitásának vétsége és kisérlete (65. §) - nemkülönben ily pénznek külföldről a hamis pénz készitőjével egyetértőleg való behozatala és forgalomba tétele. | |
| Fogház 3 évig, pénzbirásg 2000 forintig, hivatalvesztés, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 424. | A védkötelezettség teljesitésére képtelenné tétel. | |
| Fogház 3 évig, pénzbirság 100-2000 forintig, a gyakorolt tudomány, iparág vagy foglalkozás gyakorlásától való végkép vagy határozott időtartamra való eltiltás, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 280. | Vétkes emberölés vétsége, ha a halál az azt okozónak hivatásábanvagy az általa gyakorlott tudományban, iparágban vagy foglalkozásban való járatlanságból vagy hanyagságból származott, vagy ha azon cselekmény vagy mulasztás által, mely a halált okozta, az okozó hivatásának vagy az általa gyakorolt tudománynak, iparágnak vagy foglalkozásnak szabályait sértette meg. | |
| Fogház 3 évig, hivatalvesztés, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 276. 2) | Önsegélyre képtelen személy kitételének vétsége. | |
| Fogház 3 évig, pénzbüntetés 2000 forintig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 279. | Emberölés vétsége. | |
| Fogház 3 évig, pénzbirság 50-1000 forintig. | |||
| 1 | 392. | Másnak tulajdonát képező ingó dolognak szándékos és jogtalan megrongálása vagy megsemmisitése. | |
| 2 | 394. | A ki a vallási tiszteletre rendelt épületet vagy más tárgyat, sirt vagy siremléket, nyilvános emlékszobrot, közkönyvtárban őrizett könyvet, kéziratot vagy a tudomány, müvészet vagy ipar szempontjából nyilvános gyüjteményben őrizett egyéb tárgyat, nyilvános levéltárban vagy közhivatali irattárban őrizett okmányt vagy iratot jogtalanul megrongál vagy megsemmisit. | |
| Fogház 3 évig. | |||
| 1 | 210. 2) | Közhivatalnok elleni fegyelmi ügyben hamis tanuzás, ha a vádlott e miatt hivatalától elmozdittatott. | |
| 2 | 306. 2) | Közegészség elleni vétség ragályos betegség idején az elrendelt zár vagy egyéb felügyeleti szabályok megszegése által elkövetve, ha ennek folytán valaki a ragályt megkapta. | |
| 3 | 382. | Okmányhamisitás vétségének legsulyosabb esete. | |
| Fogház 2 évig, politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, esetleg közhivatalvesztés. | |||
| 1 | 180. | Közhivatalnok vagy községi előljáró által a választókra gyakorolt kényszer vagy csábitás. | |
| 2 | 446. | A hadsereg vagy honvédség tagjainak szökésre csábitása béke idején. | |
| Fogház 2 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 138. | A király szóbeli (irás stb.) bántalmazása. | |
| 2 | 352. | Az orgazdaság vétsége. | |
| 3 | 390. | A vétkes bukás vétsége. | |
| Fogház 2 évig, pénzbirság 1000 forintig. | |||
| 1 | 212. 2) | Hamis tanuzásra való birásra törekvés, polgári ügyekben 100 frt értéken felül. | |
| Fogház 2 évig, pénzbirság 500 forintig. | |||
| 1 | 381. | Okirat hamisitás vétsége. | |
| Fogház 2 évig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 292. | Felmenő ágbeli rokonon elkövetett testi sértés. | |
| 288. | |||
| Fogház 2 évig. | |||
| 1 | 210. 2) | Közhivatalnok elleni fegyelmi ügyben hamis tanuzás, ha a vádlott hivatalvesztésnél csekélyebb büntetésre itéltetett. | |
| 2 | 216. | Hamis vád vétsége a fennebbi esetben. | |
| 3 | 230. | Vérfertőztetés lemenő ágbeli rokonon elkövetve. | |
| Fogház 3 hónaptól 1 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 166. | Közhatóság elleni erőszak elkövetésére irányzott szövetség előkészületi cselekmény nélkül. | |
| Fogház 3 hónaptól 1 évig. | |||
| 1 | 415. 3) | azon elbocsátott vaspályai vagy gőzhajózási hivatalnok vagy szolga, a ki a 410. § megsértésével ismét valamely vaspályánál vagy gőzhajónál alkalmalzást fogad el. | |
| Fogház 1 évig, pénzbüntetés 4000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 430. | A haderő részére elvállalt szállitás nem teljesitése háboru idején. | |
| Fogház egy évig, pénzbüntetés 2000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 422. | A védkötelezettség alól ravasz fondorlatokkal való kibuvás. | |
| Fogház 1 évig, pénzbüntetés 1000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 423. | A védkötelezettség alól való kibuvás a monarchia határain kivül tartózkodás által. | |
| 2 | 439. | Ajándék vagy jutalom igérése közhivatalnoknak azon czélból, hogy kötelességét megszegje. | |
| Fogház 1 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 177. 5) | A választási jog megsértésének büntette oly egyén által, ki a szavazatszedő bizottságnak nem tagja. | |
| 2 | 435. | A hivatali sikkasztás vétsége, ha az elsikkasztott tárgy értéke a sikkasztónak hiv. óvadékpénzéből fedezhető. | |
| 3 | 436. | A megvesztegetés vétsége. | |
| 4 | 440. | A hivatali visszaélés vétsége. | |
| Fogház 1 évig, pénzbüntetés 2000 forintig, esetleg hivatalvesztés. | |||
| 1 | 347. | Hűtlen kezelés vétsége. | |
| Fogház 1 évig, pénzbirság 1000 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 216. | Hamis vád vétsége. | |
| 2 | 410. | A közveszélyü megrongálás vétsége. | |
| 3 | 411. | A távirda megrongálásának vétsége. | |
| Fogház 1 évig, pénzbirság 500 forintig, a gyakorolt tudomány, iparág vagy foglalkozás gyakorlásától való végkép vagy ideiglenes időtartamra való eltiltás és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 299. | Sulyos testi sértés, ha az azt okozónak hivatásában vagy az általa gyakorolt tudományban, iparágban vagy foglalkozásban való járatlanságából származott, vagy ha azon cselekmény vagy mulasztás, mely a sulyos testi sértést okozá, az azt okozó hivatásának vagy az általa gyakorolt tudománynak, iparágnak vagy foglalkozásnak szabályait sértette meg. | |
| Fogház 1 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 192. | A ház jog megsértésének vétsége házkutatással egybekapcsolva. | |
| 2 | 313. 2) | A személyes szabadság megsértésének vétsége, ha a letartóztatás 8 napnál tovább tartott, de 15 napot tul nem haldt. | |
| 3 | 356. | Bünpártolás vétsége. | |
| 4 | 362. | Csalás vétsége hitelezés vagy hitelhosszabbitás kieszközlése czéljából. | |
| 5 | 385. | Hamis orvosi bizonyitvány használása a végett, hogy valamely hatóság vagy életbiztositó társulat az egészségi állapotra vonatkozólag tévedésbe ejtessék. | |
| Fogház 1 évig, pénzbirság 2000 forintig. | |||
| 1 | 387. | A bélyeghamisitás vétsége. | |
| Fogház 1 évig, pénzbirság 100-1000 forintig. | |||
| 1 | 304. | Közegészség elleni vétség. | |
| Fogház 1 évig pénzbirság 1000 forintig. | |||
| 1 | 169. | A törvény által büntetéssel sujtott cselekmények nyilvános helyeslése, az elkövetőnek dicsérése vagy kitüntetése. | |
| 2 | 183. | Vallási szertartás megzavarásának vagy erőszakos megakadályozásának vétsége. | |
| 3 | 204. | Kihágási ügyekben hamis tanuzás vétsége. | |
| 4 | 217. | Hamis vád vétsége a vád valótlanságának nem tudása esetében. | |
| 5 | 399. | Tüzvész okozásának vétsége, ha valakinek halála nem okoztatott. | |
| 6 | 405. | Gondatlanságból vizáradás okozásának vétsége, ha ez által másnak élete vagy vagyona veszélyeztetik. | |
| 7 | 418. 2) | A marhavész terjedése ellen a hatóság által elrendelt zár vagy egyéb felügyeleti szabályok megsértésének vétsége, ha ennek folytán valamely marha ragályos vészbe esett. | |
| Fogház 1 évig, pénzbirság 500 forintig. | |||
| 1 | 185. | Az állam által elismert vallás lelkészének, midőn vallási szertartást teljesit, tettel vagy fenyegetéssel nyilvános megtámadása. | |
| 2 | 378. 1) | A magánokirat hamisitás vétségének enyhébb esetei. | |
| 379. | |||
| 380. | |||
| Fogház 1 évig, pénzbüntetés 400 forintig. | |||
| 1 | 206. | Hamis tanuzás polgári perben, ha a per tárgyának értéke 100 forintot tul nem halad. | |
| 2 | 209. | Hamis fő-, pót-, becslő-, felfedező eskü hasonló polgári ügyben. | |
| Fogház 1 évig. | |||
| 1 | 139. | Szóval, irásban vagy nyomtatványban elkövetett sértés, a királyi család valamely tagja ellen. | |
| 2 | 210. | Közhivatalnokok elleni fegyelmi ügyeni hamis tanuzás. | |
| 3 | 211. | Gondatlanságból elkövetett hamis tanuzás. | |
| 4 | 228. | Természet elleni fajtalanság vétsége. | |
| 5 | 230. | Fajtalanság lemenő ágbeli rokonon elkövetve. | |
| 6 | 242. | Azon lelkész, kit a kettős házasság megkötése körül gondatlanság terhel. | |
| 7 | 243. | Családi állás elleni vétség. | |
| 8 | 338. | Zsarolás vétsége. | |
| 9 | 376. 1) | Közokirat hamisitásra való közremüködés, nyerészkedési czélzat nélkül. | |
| 10 | 383. | Hamis orvosi bizonyitvány kiadásának vétsége, orvos vagy nem orvos által elkövetve, vagy valamely valódi orvosi bizonyitvány meghamisitása. | |
| 384. | |||
| 11 | 417. 1) | Ha a hajó megfeneklését, elsülyedését vagy összezuzatását okozó cselekmény mulasztás vagy gondatlanságból követtetett el, de senkinek halála nem okoztatott. | |
| Fogház 8 naptól 6 hónapig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 194. | Távirati titok megsértése. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 1000 forintig, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, esetleg közhivatal elvesztése. | |||
| 1 | 179. | Választók megvesztegetésének vagy a vesztegetési pénz vagy előny elfogadásának vétsége. | |
| Fogság 6 hónapig, hivatalvesztés, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 443. | A hivatali hatalommal való visszaélés vétségének enyhébb esete. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 200 forintig, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, esetleg közhivatal elvesztése. | |||
| 1 | 174. | Választói jog megsértésének vétsége, a választási jog gyakorlásának megakadályozása által elkövetve. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 500 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 361. | A csalás vétsége. | |
| 363. | |||
| 2 | 413. | A távirda használhatóságának félbeszakitása a távirdai személyzet kötelességmulasztása által okozva. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 200 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 386. | Ha valamely községi előlljáró hamis erkölcsi vagy vagyoni bizonyitványt ad ki. | |
| 2 | 420. 2) | Ha valamely őr, felügelő vagy hatósági közeg a felügyeletére bizott fogolynak megszökését gondatlanságból okozta. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság a vétség tartamára naponként 5-10 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 188. 1) | A személyes szabadságnak 8 napnál tovább terjedő jogtalan elvonása, közhivatalnok által elkövetve. | |
| Fogház 6 hónapig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 193. | Levéltitok megsértésének vétsége. | |
| 2 | 324. | Lopás vétsége. | |
| 3 | 344. | A sikkasztás vétsége. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 1000 forintig. | |||
| 1 | 201. | Hamis pénz kiadásának vétsége és kisérlete. | |
| 2 | 351. | Jogtalan elsajátitás vétsége, ha a dolog a tulajdonos beleegyezésével a jogos birtokostól jogellenesczélra vétetik el. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 500 forintig. | |||
| 1 | 236. | Szemérmet sértő iratok, képek stb. szerzése, ha terjesztésök a szerző tudtával történt. | |
| 2 | 247. | A rágalmazás vétsége. | |
| 3 | 346. | A zártörés vétsége. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 400 forintig. | |||
| 1 | 212. 2) | Hamis tanuzásra birásra törekvés, polgári ügyekben 100 forint értékig. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 200 forintig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 291. | Testi sértés vétsége. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 200 forintig. | |||
| 1 | 184. | Az állam által elismert vallás szertartási gyakorlatára szolgáló helyiségben nyilvános botrány elkövetése vagy a szertartáshoz tartozó tárgynak botrányos szavakkal illetése. | |
| Fogház 6 hónapig. | |||
| 1 | 173. | Magánosok elleni erőszak vétsége. | |
| 2 | 200. 4) | Hamis vagy hamisitott váltópénz csalárd használata. | |
| 3 | 212. | Hamis tanuzásra birásra törekvés kihágási ügyben. | |
| 4 | 246. | Azon lelkész, kit azegyik házastárs előtt ismeretes bontó akadály daczára megkötött hzasság körüli gondatlanság terhel. | |
| 5 | 306. | Közegészség elleni vétség ragályos betegség idején az elrendelt zár vagy egyéb felügyeleti szabályok megszegése által elkövetve. | |
| 6 | 350. | Jogtalan elsajátitás vétsége. | |
| Fogház 8 naptól 3 hónapig, pénzbirság 200 forintig. | |||
| 1 | 237. | Közbotrány szemérmet sértő cselekmény nyilvános elkövetése által. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 1000 forintig, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, esetleg hivatalvesztés. | |||
| 1 | 178. | Kétszeri szavazás vétsége. | |
| Fogház 3 hónapig, hivatalvesztés s a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 425. | A hadsereg vagy honvédség tagjainak arra csábitása, hogy a behivási parancsnak ne engedelmeskedjék. | |
| 2 | 450. | Hivatalos hatalommal való visszaélés vétsége a hivatali kötelesség teljesitésének megtagadása vagy a birói hatáskörön való túlterjeszkedés által elkövetve. | |
| 452. | |||
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság a vétség tartamára naponkint 5-10 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 186. | Közhivatalnok által a személy szabadsága ellen elkövetett vétség 8 napnál rövidebb időre | |
| 187. | terjedő törvénytelen letartóztatás által elkövetve. | ||
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 100 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 412. | A távirda megrongálásának vétsége gondatlanságból elkövetve. | |
| Fogház 3 hónapig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 313. | Személyes szabadság megsértésének vétsége. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 2000 forintig. | |||
| 1 | 388. | Az iparvédjegy meghamisitásának vétsége. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 1000 forintig. | |||
| 1 | 317. 2) | Levél- vagy távirdai titoknak magánszemély általi közzététele vagy a küldő vagy czimzett kárositására való felhasználása. | |
| 2 | 321. | Titok tiltott felfedezésének vétsége. | |
| 3 | 348. | Talált dolog jogtalan elsajátitásának vétsége. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 500 forintig. | |||
| 1 | 249. 2) | Becsületsértés vétsége, ha a sértő kifejezés nyomtatvány vagy nyilvános helyre kiállitott ábrázolat által tétetett közé. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 200 forintig és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 299. | Sulyos testi sértés gondatlan cselekvés vagy mulasztás által elkövetve. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 200 forintig. | |||
| 1 | 395. | Más ingatlan vagyonának elfoglalása vagy szándékos és jogtalan megrongálása vagy a földtől el nem választott termékének felhasználása, a mennyiben sulyosabb büntetés alá eső cselekmény fenn nem forog és a kár 5 forintot felül halad. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 100 forintig. | |||
| 1 | 236. | Szemérem elleni vétség. | |
| 2 | 320. | Magánlak magánszemélyek általi megsértésének vétsége. | |
| Fogház 3 hónapig. | |||
| 1 | 234. | Házasságtörés, ha e miatt a házasság felbontatott vagy az elválás itéletileg kimondatott. | |
| 2 | 418. | A marhavész terjedése ellen a hatóság által elrendelt zár vagy egyéb felügyeleti szabályok megsértésének vétsége. | |
| Fogház 1 hónapig, pénzbirság 100 forintig, politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, esetleg hivatalvesztés. | |||
| 1 | 178. | Más neve alatti szavazás vétsége. | |
| Fogház 1 hónapig, pénzbirság 1000 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 457. | Ügyvédi visszaélés vétsége, ha valamely ügyvéd azon czélból, hogy védenczének ártson, ennek bünvádi ügyében kötelességellenesen jár el, a mennyiben az ügy kihágást képez. | |
| Fogház 1 hónapig, a vétség tartamára naponkint 5-10 forintig pénzbirság, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 189. | A személyes szabadság megsértésének vétsége, valakinek a fennálló szabályok megsértésével a fegyházba, fogházba vagy börtönbe való befogadása vagy az által elkövetve, ha a befogadásról a felettes hatóság 24 óra alatt nem értesittetik, ha a törvényellenes letartóztatásról hivatalos tudomással biró illetékes közeg ezt a felettes hatóságnak azonnal nem jelenti s ha a felettes hatóság a tény megvizsgálását s a kellő intézkedést 48 órán tul halasztja. | |
| Fogház 8 napig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 192. | A házi jog egyszerü megsértésének vétsége. | |
| Fogház 8 napig, pénzbirság 100 forintig. | |||
| 1 | 317. | Levél vagy távirdai titoknak magánegyén általi megsértésének vétsége. | |
| Pénzbirság 2000 forintig. | |||
| 1 | 349. | A talált kincs jogtalan elsajátitásának vétsége. | |
| Pénzbirság 100-1000 forintig. | |||
| 1 | 415. | Azon vaspályai vagy gőzhajózási igazgató hivatalnok, ki a hivatalától való elmozditásra itélt egyént el nem bocsátja, vagy kik az ily elbocsátott hivatalnokot vagy szolgát vaspálya- vagy gőzhajózási intézetnél alkalmazzák. | |
| Pénzbirság 500 forintig. | |||
| 1 | 249. | Becsületsértés vétsége szóval elkövetve. |
Arra nézve soha sem forgott fenn hazánkban kétely, hogy nemcsak a bevégzett büntett hanem annak kisérlete is büntetendő. Már Szent István király decretuma II. könyvének 51-dik fejezetében, ugy szintén Kálmán király decr. II. könyvének 6-dik fejezetében büntetési sanctiót találunk a bevégzett büntettre, valamint a kisérletre is; s a mi a fogalmat illeti - a büntetendő cselekmények e két faja már az emlitett törvényekben meg lévén egymástól különböztetve: azon tétel, hogy a kisérlet sem hagyott büntetés nélkül, - már első királyaink törvényei által be van bizonyitva.
„Si quis contra Regis salutem aut dignitatem quolibet modo conspiraverit, aut conspirare aliquid tentaverit.” Szent István királynak ezen törvénye csaknem szóról-szóra egybehangzó Kálmán király II. decr. 6-dik fejezetének 1-ső §-sával.
A megkülönböztetés mindazonáltal az idézett törvények szerint csupán a két eszme különbségére szoritkozik: mig a büntetés tekintetében a büntett és a kisérlet is ugyanazon sanctio alá foglaltatott. Vajjon csupán az idézett törvényekben meghatározott büntett sajátos természete okozta-e, hogy a büntetésre nézve nem tétetett különbség s vajjon a római törvények, nevezetesen a „Lex Julia Majestatis” lebegtek-e a törvényhozó előtt, melyek szerint crimen laesae majestatis kisérletének büntetése nem tétetett enyhébbre, mintha maga a büntett teljesen bevégeztetett volna, mig a többi büntettek kisérletét illetőleg, a „crimina atrocia” kivételével más felfogás uralkodott? s különösen: az volt-e a legbölcsebb magyar törvényhozó eszméje, hogy más büntettek esetében a kisérlet enyhébb büntetéssel büntettessék? erre nézve sem az idézett, sem az azon korszakból fennmaradt későbbi törvények nem adnak felvilágositást. Első András constitutióiban, Szent László mindhárom decretumában, ugy Kálmán király decretumaiban is számos cselekvény tiltatik ugyan határozott büntetés alatt, de a törvényekben a kisérlet épen nem emlittetik fel.
A most felvetett kérdés tehát, e törvények szövegéből sem oldható meg.
Későbbi törvényeink szintén mellőzik a kisérletet, sőt még az 1723. évi IX., X., XI., XII. törvénycikkekben sem találjuk annak külön felemlitését. De a mi inkább meglepő: a Corpus iurishoz mellékelt - ámbár törvényerővel nem birt Praxis criminalis is hallgat a kisérletről; sőt a 44-dik czikk, mely az általános enyhitő körülményeket sorolja elő, ezek között sem emliti azon esetet, ha tudniillik a büntett nem végeztetett be, vagy ha nem következett be a büntett által eléretni szándékolt eredmény.
Egyes cselekmények, melyek a mai felfogás szerint, ha causalis nexusban állanak valamely büntett elkövetésével, ha tudniillik azokban a tettesnek egy bizonyos büntett elkövetésére irányzott szándéka nyilatkozik, mint azon büntett kisérleti cselekményei tekintetnek és büntettetnek, ily egyes cselekmények mint önálló büntettek előfordulnak ugyan régi és ujabb törvényeinkben is, például Szent István király idézett decretuma II. könyvének 49-ik fejezetében; és felemlittetnek nem ugyan mint önálló, vagy külön büntettek, hanem mint a büntett elkövetésére irányzott szándéknak bizonyitékai a Praxis criminalisban, nevezetesen a második rész 67-dik czikk 2-dik §-ában; de mindezekből nem nyerünk irányt, magának a kisérletnek törvényeink szerinti álláspontjára, illetőleg ezen álláspontnak meghatározására nézve.
E körülmények nem voltak kedvezők a kisérletnek természete s büntetése iránti helyes és igazságos szabályoknak felismerésére, s megállapitására: mindazonáltal kétségtelen, hogy törvénykezési gyakorlatunk, melynek hazánkban különösen a büntető ügyeket illetőleg, a jogalkotás és fejlesztés sokkal nagyobb mérvben jutott feladatául, mint másutt - nemcsak megkülönböztette a kisérletet a bevégzett büntettől, hanem a theoretikai különböztetésnél nem is állapodott meg.
Az igazságnak tartósan, el nem homályositható erővel érvényesült azon ugyszólván természeti törvénye, mely szerint az, a ki valamely büntett elkövetéséhez csupán hozzáfog, nem oly mérvben bünös, mint az, a ki a megkezdett gonosztett véghezvitelét állhatatosan folytatja és azt teljesen be is végezi: e törvény nem maradhatott befolyás nélkül azokra sem, a kik hazánk régiebb törvénykezésében hivatva voltak itéletet mondani a bünösök felett. Nincs okunk kétkedni abban, hogy e sugallata a jognak, ha nem is mint felismert jogszabály, de mint a méltányossági érzelem, a legtöbb esetben a kisérletnek enyhébb büntetése által érvényesült; az azonban határozottan állitható, hogy az ellenkezőre - a felségsértést s a hütlenséget, - később a pénzhamisitást kivéve, minden adat hiányzik.
Mely utakon, mely viszontagságokon keresztül, s mely befolyások alatt fejlődött törvénykezési gyakorlatunkban felismeréssé, tudattá e sugallat és sejtelem? Mi része volt ebben a római törvényeknek - s helyesebben azon félremagyarázásnak, mely a római jog ide vonatkozó tételei tekintetében egész a mult század végeig a tudósok müveiben, s a forumokon mindenütt uralkodott? Mily mérvü, s mily irányu befolyást gyakorolt a kisérlet természetének s követelményeinek tüzetes felismerése - az ennek egyébként nem kedvező egyházi jog? Mily hatást gyakoroltak ez irányban az egyház férfiak? Mit lehet e tekintetben a tudományosságnak fejlődésére, a szelidebb erkölcsökre, egyes királyok s nevezetes férfiak nyilatkozataira visszavezetni? Mely időre esik azon aera, a melytől fogva a helyesebbnek tudatos alkalmazása jogéletünk félbeszakitás nélküli szabályáva lett? és végre: Mi része van a helyesebb megállapitásoknak constans gyakorlattá váltában a külföld jogtudósainak, joggyakorlatának s a külföldi törvényeknek? Az ezen kérdésekre adandó felelet azon kitünő férfi dicső, de nehéz feladatát képezendi, a kiben hazaszeretet, ügybuzgalom és kiváló tehetség egyesülni fognak arra, hogy hazánk büntető törvénykezésének nemcsak szorgalmas adatgyüjtőjévé, hanem az egész tárgyat, messze terjedő vonatkozásaiban és viszonylataiban átkaroló történetirójává is váljék.
A törvényhozást kizárólag gyakorlati hivatásának és czéljánál fogva, különösen csak azon szabályok foglalkoztathatják, melyek mint élő jog tényleg fennállanak, s melyeknek keletkezése, hordereje, viszonylata s hatása iránt kellő tájékozottsággal kell birnia, hogy magát azok fentartására vagy megváltoztatására, s ez utóbbi esetben arra nézve ön- s czéltudatosan határozhassa el: hogy az elégtelen vagy tarthatlan helyébe mit állapitson meg. E szorosabb feladathoz képest néhány sorban számot fogunk adni arról, a mi a megjelölt időtől fogva hazánk gyakorlatában fennállott, s arról, a mi ennek helyettesitésére már azelőtt terveztetett.
A büntett kisérletét illetőleg, a legbiztosabb adataink vannak arra nézve, hogy a mult század közepe óta - ugyanazon szabályok alkalmaztattak nálunk, melyek Németországban és Francziaországban - az uj codexek behozatalát közvetlenül megelőzött ideig alkalmazásban voltak; s hogy e tárgyra nézve azonos volt törvénykezésünk ugy az igazságokat illetőleg, melyek gyakorlati alkalmazást nyertek ott mint itt, valamint azon tévedések tekintetében is - melyekben azon országokkal szintén osztoztunk. A különbség leginkább abban áll, hogy a nevezett államokban a folytonos tevékeny tudomány, s a kölcsönös hatás szükségének tudatától származó közösség, hamarább tisztitották meg a hatályban volt tanokat és szabályokat egyes téveszmék vegyitékétől, mig ezek - sajátságos viszonyainknál fogva, a mi törvénykezésünkben tovább is fenmaradtak.
A mit Vuchetich „Institutiones iuris criminalis hungarici” czimü kitünő munkájában a Conatusra nézve állit, az nem az ő tudományos abstractióinak eredménye, nem theoreticai tantétel: hanem az ország törvénykezésében elfogadott és élő gyakorlat volt. E gyakorlat nem keletkezett a megjelölt munka kiadását közvetlenül megelőzött időben, hanem régibb időktől fogva átszármazván, a már régebben elismert, s a forum igazságai közé felvett elveknek és tételeknek öntudatos alkalmazását képezte.
E szerint a kisérletet illetőleg joggyakorlatunkban a következő irányeszmék uralkodtak:
I. A kisérlet büntetendő: Conatum delicti poena dignum esse nullum est dubium.„
II. A kisérletnek három foka van:
a) a bevégzett kisérlet - „conatus delicti perfectus„;
b) a legközelebbi - vagy közeli kisérlet - „conatus delicti proximus, vagy delictum attentatum”;
c) a távoli kisérlet - „conatus reinotus seu delictum attentatum”.
III. A kisérlet enyhébben büntetendő, mint a bevégzett, illetőleg a jogsértő eredményt maga után vont büntett. „Conatum delicti ordinaria poena, - ez alatt természetesen a poena delicti perfecti, illetőleg consummati értendő - affici non posse, res ipsa loquitur”.
Megemlitendő, hogy a III-dik pont nem vonatkozik a büntettek kisérletére, melyek a törvény s a fennálló törvényes gyakorlat szerint a bevégzett büntettel egyenlő büntetés alá esnek - mint a felségsértés, a hütlenség s a pénzhamisitás kisérlete.
E kivételes esetektől eltekintve, a magyar törvénynek és gyakorlatnak a kisérletre vonatkozó - s 1848-ig elfoglalt álláspontja a nevezett jogtudós munkájának, következő szavaiban van kifejezve:
„Major poena manere debet conatum delicti perfectum, quam conatum proximum seu delictum attentatum; minima vero conatum remotum seu delictum inchoatum et interdum pro ratione circumstantiarum omnino nulla”.
Mennyiben egyez meg ez a külföldi - s különösen a rendszeres büntető codex behozatal, illetőleg a kisérletről szóló tannak, olasz források alapján eszközlött átvizsgálása és kiigazitása előtt Francziaországban elfogadott gyakorlattal, ez kitünik Ortolannak „Éléments de droit pénal” czimü munkájából, melyben a francziaországi régi joggyakorlatnak e kérdésre vonatkozó álláspontját ismertetve, következőleg nyilatkozik:
„A régi joggyakorlat nem vette a kisérletet oly korlátolt értelemben, mint azt mi vesszük. A régi gyakorlat szerint a kisérlet azonnal kezdődött, mihelyt a tettes valamely előkészületet, valamely lépést, valamely cselekményt tett, mely kitüzött czéljának elérésére volt irányozva, habár e cselekmény csupán az eszközök megszerzésében vagy azok fölötti rendelkezésben állott; mindazonáltal számba vette a régi gyakorlat e cselekmények különböző árnyalatait, megkülönböztetvén a távoli kisérletet - conatus remotus - mely nem ment túl az előkészületi cselekményeken (cum quis exempli gratia gladium strinxerit), a közeli vagy a legközelebbi kisérlettől - conatus proxizmus - midőn a tettes már a véghezviteli cselekményig vagy az utolsó cselekményig jutott, mely által egyenesen eszközlendő volt a büntett (ubi exempli gratia percusserit). A biró arbitrálhatási hatalmánál fogva képesitve volt a büntetést a kisérletnek távolabbi vagy közelebbi foka szerint enyhiteni.”
Lényegében megegyez ezzel Helie-nek az 1791. évi code-pénal illetőleg a IV-ik év prairial havában létrejött törvény előtti gyakorlatra vonatkozó állítása is, a ki egyébiránt világhirü munkájának több helyén a magyar gyakorlatra s különösen Vuchetichnek fenn megjelölt munkájára is hivatkozik, sőt annak egyes helyét szószerint idézi.
A kérdés azon időbeli álláspontját a római jogból - illetőleg a római jog ide vonatkozó tételeinek a későbbi tudósok által eszközölt átalánositásából származtatja Hélie.
„A tudósok megkülönböztetik a legtávolabbi - s a büntetthez legközelebb levő cselekményeket. A legtávolabbi cselekmény csupán enyhe büntetéssel büntettetett, mert in actu remoto potest esse spes poenitendi, que non est in proximo. A közeli cselekmény ekként jelöltetett meg: actus ultimus, qui a deliquente agendus est ad criminis perfectionem”.
Áttér Farinacius azon állitására, mely szerint a nem legsulyosabb bntettek kisérleténél, a legközelebbi kisérleti cselekmény - az actus proximus is enyhébben büntetendő, mint a bevégzett büntett, - a mire nézve helyesli Tiraguean következő indokolását: Nam quod delictum attentatum habeatur pro consummato, non est secundum rerum naturam atque veritatem, sed ex fictione”.
Ezeket előre bocsátva mondja Hélie:
„Ezen egyszerü szabályok, melyekben rendkivül nehéz controversiák foglaltatnak, képezték a régi törvényhozás alatt az átalános jogot”.
De a Németországban hatályban volt jog is megegyezett azzal, a mit a kisérlet iránt a franczia jog, a tudomány és gyakorlat elfogadtak s a mi - mint kimutattuk - lényegben és főbb vonásaiban - a mi gyakorlatunkban is érvényre jutott.
Feuerbach „Lehrbuch des gemeinen in Deutaschland giltigen peinlichen Rechts” czimü munkájának 42. §-szában ezt mondja:
„Eine bestimmte Übertretung ist erst dann vollständig, wenn alles geschehen und bewirkt worden ist. was zum Begriffe des Verbrechens gehört (vollendetes Verbrechen, delictum consummatum). Doch ist eine auf Hervorbringung des Verbrechens absichtlich gerichtete äussere Handlung (unternommenes Verbrechen, conatus deliquendi im weiterem Sinne) für sich selbst schon Übertretung und wird bestraft: 1) wenn die Vollendung blos wegen äusserer Hindernisse, nicht aus freier Willensänderung unterblieben ist; 2) wenn die Handlung selbst nach ihrer äusseren Beschaffenheit (mittelbar oder unmittelbar wenig oder viel) mit dem beabsichteten Verbrechen in ursachlichem Zusammenhange steht, - objektiv gefährlich ist”.
A 43. § pedig ezeket tartalmazza:
Die Unternehmung des Verbrechens begreift drei Hauptgrade in sich: 1. die geendigte Unternehmunkg (delictum perfectum), wenn alle zur Hervorbringung ciner gesetzwidrigen Wirkung erforderlichen Handlungen geschehen sind, ohne dass jedoch der beabsichtigte Erfolg wirklich entstand; 2. den nächsten Versuch (angefangenes Verbrechen), wenn der Verbrecher schon die Haupthandlung d. i. diejenige Handlung angefangen hatte, deren Endigunk den gesetzwidrigen Erfolg unmittelbar hervorbrigen sollte und konnte; und endlich 3. den entfernten Versuch (vorbereitetes Verbrechen), wenn er Handlungen begangen hat, durch welche nur erst der Akt der Vollendung (die Haupthandlunkg) vorbereitet werden sollte.
Eltekintve attól, a mit Feuerbach a 42-ik § végén a kisérlet büntethetőségének föltételei gyanánt megállapitottnak nyilvánit: mind a magyar, mind a franczia, mind pedig a német törvények és joggyakorlat a három legfőbb irányeszmére nézve egyező volt.
I. A büntett kisérlete büntetendőnek tekintetett.
II. A kisérlet - némely büntettek kivételével - enyhébben büntettetett mint a bevégzett, illetőleg a szándékolt eredményt maga után vont büntett.
III. A kisérlet három fok szerint osztályoztatott s a büntetések sulyosabbak vagy enyhébbek voltak azon osztályok szerint, melyekbe a kisérleti cselekmény az elfogadott osztályozás szerint tartozott.
Ezen irányeszmék ma is alaptételeit képezik a kisérlet büntethetősége tekintetében fennállo elveknek és szabályoknak. A régibb megállapitások közös hibája azonban abban áll:
a) hogy határozott cathegoriákat és schemákat állitottak fel a kisérlet fokaira nézve s ennek folytán oly szempontokat fogadtak el principium divisionis gyanánt, melyeknek határozott, a concret esetekben világosan felismerhető mozzanatok nem felelnek meg;
b) hogy a conatus remotus fogalma alá, az előkészületi cselekményeket is foglalták és büntettetni rendelték.
Ez utóbbi tekintetben ugyan a conatus remotus értelmezésére Vuchetich által használt azon megjelölés: „delictum inchoatum” - ha ezt e szavak mai értelmében vehetnők - azon feltevésre adhatna alkalmat, hogy a magyar gyakorlat csupán a már „megkezdett büntett” miatt büntettetett; ellenben az előkészületi cselekmények miatt büntetésnek nem volt helye. De e föltevés birósági praxisunk számtalan adatain felül megczáfoltatik még azon értelmezés által is, melyet szavainak maga Vuchetich ad: „Ita v. g. emtio veneni aliorumve instrumentorum lethalium in se indifferenc, interdum actio licita; illicita tantum dici potest, si in nexu cum intetntione prava cogitetur”.
E szavak nem engednek ugyan kételyt az iránt, hogy a „conatus remotus” alatt az előkészületi cselekmények is értettek s a „delictum inchoatum” technicai értelemben mást jelentett, mint a mit e két szó ethimologiai értelme kifejez; de másrészről nem lehet eléggé csodálkozni, hogy az ezen elnevezés alatt értett cselekmények természete nem ismertetett fel s e felismerés összefüggésben a gyakorlat által constatált és Vuchetich által is bizonyitott azon ténynyel, mely szerint a conatus remotus némelykor „pro ratione circumstantiarum” épen nem büntettetett, - nem lehet eléggé csodálkozni, hogy e két mozzanat nem eredményezte a további fejlődést, vagyis a büntetlenséget megállapitó „circumstantiák” általános jellegének felismerésével, a conatus remotus elejtését s ezzel - az előkészületi cselekményeknek kizáratását a kisérlet fogalmából.
Ez nem történvén, az 1843-dik évi törvényjavaslat szerzői, a fenn megjelölt állapotban találták a kisérlet iránt fennállott tant és joggyakorlatot.
A feladat nem lehetett más, mint az ismeretlen okokból megakadt fejlődést tovább vezetni s a gyakorlatunk elmaradottsága miatt megzavart összhangzást a tudomány s az ennek megfelelő külföldi törvények és a mi alkotásunk között - a mennyire lehetséges - biztos és határozott szabályok által helyreállitani.
Ezt tette a törvényjavaslat az által:
1. hogy az előkészületi cselekményeket kiküszöbölte a kisérlet tényező elemei közül;
2. hogy a kisérleti cselekmény s a szándékolt büntett közötti causalis nexust a kisérlet föltételévé állapitotta meg;
3. hogy büntetlenül hagyta a kisérletet is azon esetekben, melyekben a tettes, a büntett befejezése előtt annak véghezvitelétől önkényt elállott;
4. az által, hogy némely büntettnek kisérletét egyátalán büntetlennek nyilvánitotta;
5. végre a kisérletnek a bevégzett büntett büntetésétől különböző, - vagyis ennél enyhébb büntetése által.
Mindez a lényeget illetőleg vitátlanul helyes s mai nap is, a megdöntetlenül álló tételek közé tartozik. A legujabb változások főleg arra szoritkoznak:
a) hogy az óvatosabban használt kifejezések által tüzetesebben jelöltetnek és különböztetnek meg a fogalmak;
b) hogy a törvényhozási intézkedést igénylő s képesitett materiák szorosabban különböztetnek meg. - a doctrina és a judicatura feladatait képező megállapitásoktól; s végre
c) messzebbható változást eredményez a kisérlet büntetlen eseteinek összefüggésbe hozatala a törvénykönyv alap-felosztásával.
Három lényeges eltérést azonban szükségesnek látszik különösen kiemelni, mert ezek rendszert képeznek, s összehasonlitás esetében könnyen az uj törvények - s a jelen törvényjavaslat hiányai gyanánt tüntethetnének fel.
Az első: a kisérlet fokai meghatározásának kihagyása a törvényjavaslat intézkedései közül;
a második: a büntett véghezvitelére használt eszközök alkalmatlan minősége vagy elégtelensége iránti határozványok mellőzése; s ezekből kifolyólag
a harmadik: a büntetési tételek, illetőleg quotitások felállitásának hiánya.
A jelen század első felében keletkezett büntetőtörvények a kisérletről rendelkező intézkedéseket rendszerint a bevégzett büntett fogalmának meghatározásával kezdik meg, s erre alapitván a rendszert: a megkezdett és a bevégzett kisérlet fogalmát, valamint az előkészületi cselekményeket iparkodnak - a törvény átalános részében körvonalozni.
Hasonlóul több vagy kevesebb intézkedést tartalmaznak ezen törvénykönyvek a sikertelen kisérlet azon eseteiről, melyekben a büntett véghezvitele, az eszközök absolut vagy relativ alkalmatlansága (elégtelensége vagy helytelen használata) folytán meghiusult.
Az 1843. évi magyar törvényjavaslat lényegében és főbb intézkedései tekintetében, a német tudományban s az ebből keletkezett német büntető törvényjavaslatokban a büntető törvénykönyvekben gyökerezvén: a keletkezése idején dogmaszerüleg szükségeseknek tartott ezen intézkedéseket szintén tartalmazza, azon különbséggel mindazonáltal, hogy a kisérlet fokait és az eszközökre vonatkozó rendelkezéseket nem általános szabályokban, és igy nem törvényjavaslat általános részében, hanem csupán egyes büntettekre nézve, a különös részben állapitja meg.
Eltekintve a methodus e különbségétől, - mely tekintetben, ha az eszme következetesen keresztülvihető volna, kétségtelenül a magyar javaslat állana fölényben - ettől eltekintve megegyeznek az azon időbeli német törvényjavaslatok a magyarral abban, hogy azokban ugy mint ebben, mind a kisérlet fokai, mind pedig az eszközök alkalmatlan minősége külön rendelkezések tárgyát képezik.
Csupán egy példát emlitünk a sok közül:
Az 1839. évben keletkezett badeni törvényjavaslat a 93. §-szának első pontjában meghatározván a bevégzett büntett fogalmát, a 93. § végén s a 94. és a 95. §-ban ezeket mondja:
(Beendigte Unternehmung des Verbrechens.) Hat der Thäter alles gethan, was von seiner Seite zur Vollendung des beabsichtigten Verbrechens notwendig war, ist jedoch der zum Begriffe des vollendeten Verbrechens erforderliche Erfolg durch andere dazwischen getretene Umstände, welche ihren Grund nicht in seinem Willen, noch in seiner eigenen Handlungsweise hatten, abewendet worden, so ist die That als beendigte Unternehmung des beabsichtigten Verbrechens zu bestrafen.
94. § (Entfernter Versuch.) Handlungen, wodurch die Ausführung eines beabsichtigten Verbrechens angefangen worden ist, sind als entfernter Versuch Dieses Berbrechens zu bestrafen.
95. § (Vorbereitung.) Handlungen, wodurch die Ansführung eines beabsichtigten Verbrechens erst vorbereitet, aber noch nicht angefangen wurde, unterliegen keiner Strafe, die Fälle ausgenommen, für welche besondere Gezetze des Gegentheil verordnen.
Ezen intézkedések azon sorrendben, mint idéztettek, s csupán azon módositással, hogy az: „Entfernter Versuch” egyedül „Versuch” megjelölést nyert, s a„beendigte Unternehmung” - „beendigter Versuch”-ra változtattatott: ezen csekély módositással mentek át az 1840., illetőleg 1844. évi javaslatokba, s ezek alapján a törvénykönyv 105., 106., 107. és 108. §-aiba.
A mi a bevégzett büntett fogalommeghatározását illeti, tekintve a helyet, a hol ez intézkedés foglaltatik, jelentősége nem azon positiv tételben van, melyet a szavak kifejeznek, hanem inkább azon abstractioban, mely azokból származik. Hogy mikor van bevégezve a büntett? azt mindenik büntette és annak mindenik minősitésére nézve, a törvény különös része, az ismérvek tüzetes meghatározása által világosan megmondja. Erre nézve tehát az általános részben foglalt külön fogalommeghatározás, mely egyébként is - bármint legyen az kifejezve - lényegében nem mond és nem mondhat egyebet mint azt, hogy az iránt, vajjon mikor van bevégezve a büntett, az illető büntettről rendelkező külön határozványok adnak felvilágositást - erre nézve a külön fogalommeghatározás legalább is fölösleges. A törvények, melyek ezen, inkább enunciatiót mint szabályt tartalmazzák, azt akarják általa kifejeztetni:
hogy mindaddig nem forog fenn bevégzett büntett és nem alkalmazható a bevégzett büntettre megállapitott büntetés, hanem csakis kisérlet vagy csupán előkészület létezhet: mig mindaz nem követtetett el, vagy nem következett be, a mit a törvény az illető büntett ismérvéül megállapit.
De ezen jelentőségében is fölösleges az általános szabály; mert teljesen pótoltatik az által, a mi részint a kisérletre nézve külön megmondatik, részint pedig mindenik büntett kellékeinek tüzetes meghatározása által egyébként is kifejezve van.
A concret esetben e két tényezőnek egymás mellé állitásából, s csakis e kettőből lehet következteni; hogy létez-e bevégzett büntett? illetőleg létez-e kisérlet?
A bevégzett büntett fogalmát meghatározó, vagy pedig erre nézve a törvény különös részére utaló szakasznak elhagyása tehát teljesen indokolt, s alig fog egy szükséges szabály hiányának tekintetni.
De indokolt a kisérlet külön fokai meghatározásának elhagyása is.
Mindenekelőtt szem előtt tartandó, hogy a be nem végzett kisérlet semmi egyéb, mint a bevégzett kisérlet létezésének negatiója. Fenforoghatnak ugyan előkészületi cselekmények, vagy fenforoghat vád, melynek alapossága előkészületi cselekmények által sem igazoltatik: hanem itt a helyen csupán a kisérlet fokairól lévén szó, egyedül azon kérdés bir jelentőséggel: vajjon különösen kell-e meghatározni a be nem végzett kisérletet, hogy az a bevégzett kisérlettől megkülönböztetve legyen? A mi megkezdetett, de nem végeztetett be, hogy az „be nem végzett” dolog: az oly primitiv tétel, s az élet minden cselekvéseiben egyenlő fogalom: hogy ezt codexben külön kimondani annyi volna, mint a természettanban külön szabályban kifejezni: hogy a szikra még nem láng.
Erre tehát külön szabály vagyis külön meghatározás szintén nem szükséges; eltekintve attól, hogy a be nem végzett kisérlet az esetek változatossága, a kisérlet progressiójának - addig, mig ez bevégzett - sokféle alakzatai, s előrehaladásának stadiumai szempontjából, tüzetes és positiv ismérvek felállitása által nem is határozható meg.
Lényeges kérdés tárgyául ezek szerint csupán az marad fenn: vajjon szükséges-e a bevégzett kisérlet fogalmát a törvényben meghatározni?
Két főcsoportra oszthatók e tekintetben az előbbi német büntetőtörvénykönyvnek.
Az egyikbe tartoznak azok, a melyek a bevégzett kisérlet fogalommeghatározásának sulypontját, a subjectiv szempontra helyezik, s azt ezen formulával fejezik ki: a tettes megtett mindent, mit a büntett bevégzésére szükségesnek tartott„;
a másik csoportot képezik azon törvények, melyek szerint a sulypont objectiv, s ezt akként fejezik ki: „ha mindaz megtörtént, a mi a büntett bevégzésére, illetőleg az eredmény létrehozatalára a tettes részéről szükséges volt” (wenn alles geschehen ist, was zur Vollführung des Berbrechens von Seite des Thäters geschehen müsste”, az 1840. évi braunscweigi b. t. k. 36. §-a).
Mindkét szövegezés igen fontos kifogásoknak van alávetve.
Az első formulázás szerint tulajdonképen nincs a befejezett kisérletnek valódi beltartalma; a befejezett kisérlet annyiféleképen változik, a hányféle a büntettet elkövetni akarónak egyéni felfogása.
A mi bevégzett kisérlet, ha a tettet buta ember viszi véghez, nem tekinthető bevégzett kisérletnek, ha tárgyi tekintetben ugyanazon cselekményt, vagy a cselekmények ugyanazon csoportját felvilágosodott ember követi el. A meghatározás sulypontja a törvény szerint az egyéni felfogásra lévén fektetve: a hüle, a tudatlan, hamarabb esik a bevégzett kisérlet és ez által a sulyosabb büntetés vonala alá, mint a ki objective mindazt megtette, azonban tudta, hogy az még nem elegendő a büntett elkövetésére.
Ellenben a második formulázás szerint alig képzelhető bevégzett kisérlet. Ha minden megtörtént, a mi a bevégzett büntett elkövetésére szükséges volt: akkor már nem kisérlettel, hanem bevégzett büntettel állunk szemközt. Mi van még hátra, hogy bevégezve legyen a büntett, ha mindaz megtörtént, a mi obejctiv ismérvei szerint a büntett fogalmát képezi, vagyis a mi szükséges arra nézve, hogy a büntett létrejöjjön? Azt érthetni, a mit a franczia és az olasz törvény a „délit manqué”, „delitto mancato” megjelöléssel kifejez. A golyóval töltött és egy ember ellen irányzott pisztoly kilövetett, de a lövés nem talált. A zsindelylyel fedett ház födele alá helyeztetett a gyuanyag, de elaludt, mielőtt a tető meggyuladott volna. Ez esetekben a tettes megtett mindent, a mi a gyilkolást, a felgyujtást eredményezi; de még sem történt meg minden, a mit a törvény e két büntett létezésére követel: minthogy nem következett be a halál, illetőleg a tüz, a minek bekövetkezése e két büntett létének a törvényben meghatározott lényeges föltételét képezi. De ha a tett maga fejezi be a büntettet, például a lopás, a csalás esetében; ha a büntett teljességéhez a tettből származó vagy ezáltal közvetitett eredmény nem szükséges, mi marad fenn ezen esetekben, mint a bevégzett büntett specialis criterionja, ha a kisérlet minden absorbeál, a mi a bevégzett büntett létrehozatalára szükséges. Ha a tettes nem az ő tulajdonához tartozó ingó dolgot másnak birtokából vagy birlalatából, eltulajdonitási szándékkal elvett, ezzel mindazt megtette, a mi a büntett bevégzésére az ő részéről szükséges volt; de ezzel ki van meritve a bevégzett lopás fogalma. Joggal kérdezhető tehát: Lopás esetében, mikor van bevégezve a kisérlet? s miben különbözik a bevégzett kisérlet a bevégzett büntettől?
Ezen csaknem legyőzhetetlen nehézségek inditottak némely jogtudóst arra, hogy a kisérlet és a kisérlet fokainak a büntetőtörvénykönyv általános intézkedései közüli elhagyását, s mindenik büntettnél a kisérletre vonatkozó rendelkezésnek, az azon büntettről intézkedő különös részben leendő befoglalását inditványozza.
Ezek közé tartozik Rossi is, kinek e kérdésre vonatkozó véleménye a következő szavakban van kifejezve:
„Mi azt hiszszük, hogy a legbiztosabb mód, az egyedüli, mely észszerü és egyszersmind gyakorlati is, az, ha a büntető törvénykönyv mindegyik fejezete megtoldatnék a kisérletre vonatkozó intézkedésekkel.”
Ebben van az 1843-ik évben követett rendszer megfejtése. Törvényjavaslatunk készitői ismerték minden addigi megállapitás hibáit, ismerték az egyiknek ugy, mint a másiknak veszélyeit; mi természetesebb tehát mint az, hogy az ismert hibákat elkövetni nem akarván, a lehetőleg legjobb utáni törekvésükben mellőzték mindazt, a minek helytelenségéről meg voltak győződve. Nincs is természetesebb, mint az, hogy e végett azon utat választották, melyet a tudósok egy része - s ezek közt a legelső tekintélyek egyike - Rossi jelölt ki.
Kimutattatott, hogy mindkét formulázása a bevégzett kisérlet fogalmának, lényeges hibában szenved. Ezt ma már senki sem tagadja s a mit Berner ezek helyett felállithatónak vél, hogy t. i.:
„Bevégzett kisérlet létez, ha a tettes az eredményre irányzott cselekményt sikertelenül hajtotta végre” - ez is csupán azon büntettekre nézve áll, melyek fogalmához egy bizonyos eredmény tartozik s lényegében nem különbözik a braunschweigi s a badeni büntetőtörvénykönyvekben foglalt meghatározásoktól.„
Átalános formulával tehát nem határozható meg a bevégzett kisérlet.
De nem kerültetik ki a hiba az által sem, ha az általános fogalommeghatározásnak mellőzésével, mindenik büntettnél különösen mondatnék meg, hogy mely esetben, mely cselekmény által van ezen egy büntettet illetőleg megkezdve, vagy befejezve a kisérlet? Ezen methodus a kiemelt hibákat nem kerülné ki, hanem azokat még a casuistika veszélyeivel is növelné.
Ez oka annak, hogy a legujabb törvénykönyvek - az 1855-dik évben revideált, szászországinak kivételével - nem csupán a megkezdett, hanem a bevégzett kisérlet fogalmának meghatározását is teljesen elhagyták. Már az 1850. évi porosz s az 1861. évi bajor büntetőtörvénykönyvek nem tartalmaznak szabályt, sem a megkezdett, sem pedig a bevégzett kisérlet fogalmának meghatározására. Nem vettek fel ily határozványt a német birodalmi és az 1867-dik évi belga büntetőtörvénykönyvek, sem az ausztriai és az olasz törvényjavaslatok.
Ezen igen egyszerü és leghelyesebb rendszer szerint nem vonatik a törvény intézkedései közé, a mi a tudomány spherájába tartozik; nem határoz a törvényhozó arról, a mit meghatározni nem képes s a mire nézve a jogász nézeteit és meggyőződését csakis a tudományból meritheti és állapithatja meg. A törvény csak annyit mond, a mennyit feladata folytán megoldania szükséges: a törvény meghatározza a kisérlet fogalmát, kijelöli az eseteket, melyekben a kisérlet büntetendő; intézkedik a büntetendő kisérlet mikénti büntetéséről s átalános vezérfonalat szolgáltat a büntetés helyes és igazságos kimérésére nézve. A többi a törvény hátterét képező tudomány feladata; ebből kell a birónak, valamint az ügyvédnek kiegésziteni a kört.
Igen helyes az - a mit Berner - a németországi büntető törvényhozás történetét tárgyazó munkájában a szász büntetőtörvénykönyvre vonatkozólag mond:
„Das dritte Kapitel des allgemeinen Theil enthält viele scharfe und feine Andeutungen über die Begriffe Vollendung und Versuch, verfällt eber dabei in eine Dogmatik, welche den Gesetzbüchern fremd bleiben sollte. Definitionen der „Vollendung” und des „Erfolges” sollten in einem Gesetzbuche gar nicht vorkommen.”
A kisérlet osztályainak elhagyásával önként elesik a külön osztályok külön büntetési tételeinek meghatározása is s csupán az marad fenn, a mit az 1843-ik évi javaslat 48-dik §-a végén átalánosságban és helyesen állapit meg, t. i. minél messzebb haladott a tettes az elkezdett büntettnek elkövetésében s minél többet cselekedett annak bevégzésére, a beszámitás annál sulyosabb leend. Ezen szabály teljesen elég; a külön quotitások számszerü meghatározása, az osztályok elejtésével egyébként sem volna összeegyeztethető.
A mi a kisérlet fokaira nézve mondatott, az még inkább áll az eszközök alkalmatlan voltára nézve.
E kérdéssel egyébiránt tüzetesebben fog foglalkozni az indokolás legközelebb, miért is ez alkalommal csupán megérintetik.
A kisérlet tényező elemei a jelen törvényjavaslat szerint a következők:
1. a büntett, illetőleg a vétség elkövetésének szándéka;
2. cselekmény, melyben a szándék megvalósitási törekvése kifejezést találjon;
3. oly cselekmény, mely az elkövetni szándékolt büntett vagy vétség elkövetésének megkezdését képezze;
4. a büntett véghezvitelének félbeszakitása a tettes akaratán kivül eső körülmények által.
Ezek azon elemek, melyek a 64. §-ban kifejezve vannak.
Alig fog találkozni valaki, a ki in thesi kétségbe vonja a kisérlet repressiójának jogosultságát, igazságos voltát és szükségességét. A kisérletben ép ugy nyilatkozik a gonosz szándék, mint a bevégzett büntettben. Ha tehát e gonosz szándék külső cselekményben, a büntett véghezvitelét megkezdő cselekményben is tettleg nyilvánul s ha továbbá a büntett véghezvitele nem a tettes akaratából, nem ennek önkénytes elállása folytán akadályoztatott meg: ez esetben mind az igazság, mind pedig a törvényhozási politika eléggé igazolják a büntetést.
De szükséges, hogy a kisérlet szándékos legyen; a tettes akaratának egy meghatározott büntett vagy vétség elkövetésére kell irányulnia. A legelső s föltétlenül szükséges eleme tehát a kisérletnek a szándék; ez okból a gondatlanságból elkövetett delictumnak kisérletéről nem lehet szó, a mint valamely büntettnek vagy vétségnek gondatlanságból elkövetett kisérletét sem ismerhetjük el. A kisérlet fölött első rendben a szándék uralkodik: ez által határoztatnak el a kérdések:
a) Vajjon egyátalán forog-e fenn és ha igen, mely büntetendő cselekmény kisérlete?
b) Mely büntett, illetőleg vétség büntetése veendő alapul a kisérlet megbüntetésénél?
Egy és ugyanazon cselekmény igen különböző szempont alá foglalható, a szerint, a mint a szándék, mely annak elkövetésénél irányadó volt, különbözik. Egy lajtorjának éjjel valamely ház ablaka alá állitása azon szándékból, hogy a tettes a házba behatoljon, különféle büntetendő cselekmények kisérletét képezheti, azon czélok különbözősége szerint, melyeket a tettes maga elé tüzött, melyeket tehát további cselekvése által - a behatolás után eszközölni akart. Gyilkosság, rablás, lopás s még egyéb nemei a büntetteknek és vétségeknek kezdethetnek meg a lajtorja felállitása által, sőt bizonyos körülmények között a megjelölt cselekmény épen nem esik büntetés alá, ha t. i. a szándék, a melyből az történt, a büntető törvény által nem tiltott czélra volt irányozva.
Különös fontosságot nyer a szándék és e szerint változik a cselekmény természete, ha e cselekmény bevégzett büntettet vagy vétséget és egyszersmind más büntett, esetleg vétség kisérletét is képezik.
Másnak megsebesitése, ha a szándék csupán arra volt irányozva, a mit a cselekmény eredményezett: testi sértést képez; ha pedig a szándék arra volt irányozva, hogy a megtámadott életétől megfosztassék: bár a tett és annak eredménye ugyanaz, az mégis nem testi sértést, hanem a szándékos emberölés, esetleg gyilkosság kisérletét képezi. A szándék döntő befolyását, annak megállapitására, hogy milynemü cselekmény forog fenn, már a római törvények elismerték s ez azon szabályok közé tartozik, melyeknek elvi igazsága felismertetésük óta, kétezer év után is ingatlanul fennáll. „In maleficiis voluntas spectatur, non exitus”. Bármi lett legyen ezen egyéb tekintetben sokat vitatott lexnek értelme, abban mindnyájan megegyeznek, hogy általa a szándéknak döntő befolyása az elkövetett cselekmény természetének megitélésére lett megállapitva.
A második feltétel az, hogy a szándéknak tettben kell nyilvánulnia, vagyis objectivisálva kell lennie. „Cogitationis poenam nemo patitur”. A szándék valamely büntett elkövetésre létezhet, az külső kifejezésre is juthat, például nyilatkozat vagy kérkedés által; de ez még nem elég a kisérlet megállapitására. Természetes, hogy „nyilatkozat” alatt itt nem vétetik két vagy több személynek valamely büntett elkövetése iránt megegyező akaratnyilvánitása, vagyis a szövetség. Ez utóbbi mindazon esetekben, melyekben ez büntetés alatt tiltatik, nem mint kisérlet, hanem mint külön büntetendő cselekmény jő tekintet alá. Épen ugy a fenyegetés is. Ezektől, valamint a felbujtástól, esetleg a felhivástól eltekintve, - a miről máshol leend szó, - a szavak, a kérkedés, oly hiresztelés, hogy a hiresztelő ez vagy amaz büntettet el fogja követni: kisérletet nem képeznek.
Ezt indokolni alig szükséges. A tapasztalás ugyanis ezerszeresen bizonyitja, hogy szavak, kérkedések, hiresztelések, az elhatározásnak nem biztos ismérvei s indulatos, ingerlékeny egyének a felizgatott szenvedély hullámzása alatt könnyen ragadtatnak oly nyilatkozatokra, sőt fenyegetésekre is, melyeknek épen semmi jelentősége nincs, mert a szenvedélylyel együtt elpárologtak már akkor, midőn kiejtettek. A puszta nyilatkozat által jog nem sértetik meg, sőt nem is veszélyeztetik; sem a társadalmi jogrend, sem valamely egyén jogköre; a kisérlet fogalmának ily esetekre kiterjedő tágitása tehát, merev ellentétben állana a büntetőjog alapelvével.
A szótól, a kérkedéstől, a fenyegetéstől a tettig, igen hosszu és viszontagságos az ut. Kisérletnek minősiteni a szót, ez maga után vonná a test bizonyos mozdulatainak is a kisérletet megállapitó elemek közé felvételét; mert az érzelmek, a gondolatok s az elhatározások a test mozdulatai által is kifejezhetők. Mire vezetne ez? s mi lenne ennek eredménye? azt mindenki érzi s mindenki tudja, hogy ez a gondolatnak inquisitio elé állitásával, a sikertelen és igazságtalan vizsgálatok számának iszonyu arányokat öltő növekedésével egyértelmü lenne. Végeredményben pedig, mindez veszélyes kifeszitései a vizsgálati apparatusnak nem eredményeznék és nem is eredményezhetnék annak constatálását, hogy vádlott a büntett elkövetését - ha meg nem akadályoztatik, csakugyan megkisérlette volna; minden eredmény, ha egyáltalán elérhető lenne, csak annak constatálásában állana: hogy a vádlott egy bizonyos időben el volt határozva valamely büntett elkövetésének megkisérlésére; de hogy azt valóban megkisértett volna-e: ezt kideriteni, a legvégsőig vitt inquisitio sem lehetne képes. Az elhatározás tehát, vagyis önmagában a gondolat képezné ily esetben a büntetendő cselekmény tényálladékát.
A külcselekménynek, hogy ez a kisérlet tényező eleme legyen, az elkövetni szándékolt büntett, illetőleg vétség véghezvitelének megkezdését kell képeznie.
A véghezvitel megkezdése „Ausführungs-Handlung” „commencement d'execution d'un crime ou d'un délit”. E megjelölés kizárja az előkészületi cselekményeket, a kisérletet megállapitó tények közül. Mik az előkészületi cselekmények? Hol kezdődik a véghezviteli cselekmény? Van-e biztos, határozott criterion, mely e két csoport közötti különbséget egy általános abstract szabályban kifejezi és felismerésre juttatja?
Hogy előkészületi cselekmények vannak, melyek nem képezik magának a véghezvinni szándékolt tettnek megkezdését: ezt a mindennapi élet igazolja. A közönséges életben, valamint a jog mindenik spherájában ismeretesek az ilynemü előkészületek. A ki utazásra készülvén, beszerzi a szükséges öltönyöket, vagy megteszi a távolléte folytán szükségessé váló rendelkezéseket, megszerzi az utlevelet: az előkészületeket tesz, előkészületi cselekményeket végez; de mindezen intézkedéseivel és cselekményeivel még nem kezdette meg az utazást. A ki végrendelet kivánva késziteni, vagyonát összeirja, cselekvő és szenvedő állapotát tisztába hozza s ezek után a közjegyzőért küld; az szintén csak előkészületeket tett, de magához a végrendelet készitéséhez még nem fogott, annak megkészitését ezen cselekmények által még nem kezdette meg.
Ily előkészületi cselekmények fordulnak elő a legtöbb büntett vagy vétség elkövetésének megkezdése előtt is; például: a ki - habár gyilkossági szándékkal - pisztolyt vásárol, lőport vagy mérget szerez be vagy kést élesit: előkészületi cselekményt végez; de helyesen senki sem fogja állitani, hogy a cselekmények bármelyike által, maga a gyilkolás büntettének foganatbavétele megkezdetett volna.
Előkészületet képez, ha a büntett elkövetésére elhatározott egyén előre intézkedéseket tesz, hogy a merénylet elkövetése után a büntetés elől menekülhessen;
ha készületeket tesz, melyek által a büntett elkövetésének esetére felismertetését meg akarja hiusitani, például álarcz vagy szokatlan öltöny beszerzése vagy arczának eltorzitása által;
ha a szándékolt büntett elkövetése alkalmával felmerülhető akadályokat előre eltávolitja; például megmérgezvén azon házban levő kutyákat, melybe éjjel lopás vagy rablás elkövetése czéljából behatolni akar, vagy megvizsgálván a házat, kapuja záráról magának lenyomatot szerez, hogy alkalmas hamis kulcsot készithessen.
Ilynemü előkészületi cselekmények száma és alakjai határtalanok; majd mindegyik esetben különböző alakban, különböző viszonyok között s külön jelleggel fordulnak elő ugy, hogy ismérveinek caracteristicus meghatározása egy általános s oly szabály által, mely kimeritő, helyes és biztos ismertetését foglalja magában az előkészületi cselekményeknek és egyszersmind megkülönböztesse ezeket a büntett véghezvitelét megkezdő cselekményektől, mindeddig nem éretett el. Ámbár az ujabb korban létrejött valamennyi büntetőtörvénykönyv kizárja az előkészületi cselekményeket a kisérlet tényező elemei közül; mindazonáltal arra nézve, hogy mi képez előkészületi cselekményt? a törvénykönyvek nem tartalmaznak megállapitást. A tudomány foglalkozik a kérdéssel s alig van tárgy, melyre vonatkozólag élénkebb legyen a tudósok tevékenysége, mint napjainkban az előkészületi cselekmények ismérveinek egy általános szabályba foglalása; mindazonáltal, - ámbár több igen helyes nézőpont állittatott fel: az általános helyes szabály még nem fedeztetett fel, a czél még távolról sem mutatkozik elérettnek vagy akár csak megközelitettnek sem.
Az eddigi eredménytelenséget constatálják a legnevezetesebb tudósok, mint: Helie, Ortolan, Mittermaier, Berner, Schwarze stb. s ámbár Bar azon igénynyel lépett fel, hogy a kérdést végmegoldásra juttatja; mégis igaza van Schvarzenak, a ki a többiek között Bar-nak és Zahariae-nek a kérdést tárgyazó, tagadhatatlanul nagy elme-éllel irt munkájaira vonatkozólag azt mondja:
„Die Grenzlinie zwischen Vorbereitung und Anfang deer Ausführung, lässt sich im Allgemeinen nicht in eine Formel bringen; die von einzelnen Rechtslehrern aufgestellten Momente sind Gesichtspunkte, aber nicht allgemeine Normen.”
Két, e kérdéssel foglalkozó véleményt mindazonáltal, különösen törvényhozási szempontból czélszerünek látszik reproducálni; részint azért, mert mindkettő egy-egy büntető-törvénykönyvet előkészitő bizottságtól származván, azon okból is különös tekintélylyel bir; de másodszor azért, mert a mondottak sulyát fokozza azon férfiak elsőrendü tekintélye, a kik e nyilatkozatokban hosszu buvárlatuk s alapos ismereteik eredményét fejezték ki.
Az egyik igy hangzik: „Es ist nun freilich zweifelhaft, ob die Worte „Anfang der Ausführung” nicht unrichtig verstanden werden können, hier zu eng; z. B. nicht von dem auf der Lauer stehenden Meuchelmörder, welcher nach den rechtlichen Grundsätzen des Entwurfes und nach den Worten seiner Motive strafbar ist; dort zu weit, z. B. von dem, der des Morgens blos eine Waffe kaufte, um des Abends sich auf die Lauer zu stellen. Es ist aber auch das Feuerbach'-sche Wort „Haupthandlung” bedenklich, denn man könnte dabei zweifeln, ob das Anlegen der Leiter von Seiten des Räubers, welches doch gewiss strafbarer Versuch ist, nicht als Nebenhandlung zu betrachten sei. Deie Bezeichnung des Entwurfes verdient auch wohl schon darum den Vorzug, weil auch das benachbarte französische Recht den Anfang des strafbaren Versuchs auf gleiche Weise Erfahrung und Doktrin die richtige Auslegung unseres Paragraphen in schwierigeren Fällen leiten und unterstützen kann.„
A második a belga büntető-törvénykönyv tervezetének átvizsgálásával megbizott kamarai bizottság jelentésének, a kamara elé terjesztett, és az által is helyeslőleeg fogadott azon része, mely az előkészületi cselekmények meghatározhatatlanságáról szól:
„La difference entre les actes preparatoires et le commencement d'exécution devait encore, attirer Fattention de votre commission á un autre point de vue. On s'est demandé, s'il est impossible de caracteriserd'une maniére, plus précise, dans la loi elle méme, cette différence essentielle. La reflexion nous a prouvé les difficultés insurmontables d'un tel perfectionnement dans la loi. Quoique rationnellement établie par les principes mémes de la répression, cette différence ne peut s'écritre dans un code avec la précision nécessaire: c'est d'ailleurs plutót une question d'applicaton, que de rédaction des testes. Il existe une grande varieté d'espéces; la definition plus précise de la tentative n'engendrerait probablement, dans la pratique, d'autre résultat, que de soustraire á la répression certains cas réellement punissables et de soumettre á la peine des espéces, qui devraient lui rester étrangéres. Dans la pratique, le caractére des faits punissables offre une mobilité, qui dérive des circonstantes Il en resultera, que fait preparatoire dans un cas donné, l'acte inculpé revétira, dans un autre cas, toutes les apparences d'un commencement d'exécution punissable. Le rapport complétement spécial du fait avec la resolution criminelle et ses conséquences forme le seul cachet réel de la qualification. Il s'ensuit qu'en se servant d'une dénomination générale suffisamment intelligible, la loi fait tout ce qu'elle pent, tout ce qu'elle doit faire. Juste appréciateur de tous les éléments dont l'acte se compose, le jury décidera, sans grande difficulté, si les nuances, qui les colorent en font la tentative punissable d'une infraction.”
Ekként állván a kérdés a tudományban, mint a törvényekben: a jelen javaslat is csatlakozott a művelt világ törvénykönyveiben elfogadott rendszerhez, s átvette a fogalmat a nélkül, hogy annak tüzetes meghatározása szükségesnek tartatott volna.
A gyakorlat, mely csak akkor lehet helyes, ha folytonos érintkezésben tartja magát a tudománynyal, s az előrehaladottabb országok gyakorlataival: a törvényjavaslatnak törvénynyé válta esetében fel fogja keresni mindazon forrásokat, melyekben részletes felvilágositást és irányzatot találand. Épen ugy mint a badeni bizottság a franczia joggyakorlat tanulmányozására utalt, utalva leszünk mi is ma már az egész polgárosult világ joggyakorlatának felkeresésére. A közösség a tudományban maga után vonja a közösséget az alkalmazásban. A helyes tétel helyes alkalmazása csak ugy érhető el, ha ez utóbbinál felmerülő kételyeket, a felvilágosodott szellem - a kérdésnek és horderejének teljes ismeretével oszlatja szét.
Indokolt-e az előkészületi cselekmények büntetlensége?
Az előkészületi cselekmények foganatositása által a szándék már tettben is manifestáltatik; itt már nem állunk pusztán a lélek benső müködésével szemben; az akarat, a tartósság, a perseverantia bizonyos fokához ért, s a cselekvést, gyakran a cselekvések egész sorát eredményezte.
Az előkészületi cselekmények mégis ennek daczára is büntetlenek. Ennek oka, főleg az indicium és az indicatum közötti összefüggés hiányában vagy bizonytalanságában keresendő.
Az előkészületi cselekmény még nem bizonyitja, hogy elkövette vagy csak hogy megkezdette volna-e az illető a büntettet; annál kevésbé azt, hogy mely büntettet követett volna el, ha cselekvése az előkészületeknél tovább haladhatott volna. Büntett nem követtetett el: sőt annak véghezviteléhez sem fogott még az, a ki csupán előkészületeket tett.
Mi következett volna be, ha e vagy ama körülmény elmarad? ha ez vagy amaz megtörténik? ha nem igy, hanem amugy történik? ezek mind hypothesisek, s a legkülönbözőbb, legtarkább combinatiókra vezetnek. „Objectiv valóság vagy csak nagyobb foku valószinüség alig lehet e combinatiókban; de az ily alapokra fektetett következtetésének háromszoros, négyszeres inductiók által közvetitett s a phantasia által összetartott bizonytalanságától nem szabad függővé tenni a polgárok nyugalmát és biztonságát.
De az igazságügyi politika szempontjából sem tanácsos, legalább rendszerint büntetéssel sujtani az előkészületi cselekmények foganatositóját, mert a büntetlenség tudata igen erős ösztön a szándék feladására. Mindazon erők, melyek a szándék megváltoztatására tevékenyek, midőn az, még kül cselekményben nem nyilvánult, mindazon erők egyaránt, sőt fokozottabb mérvben hatnak az előkészületek és a büntett megkezdésének válpontját az ember lelkiismeretére. A rendszer helytelen volna, mely a felébredő lelkiismeret tevékenységét ellensulyozná azon tény által, mely a visszatérést sikertelenné teszi, kikerülhetetlennek decretálván a büntetést, habár az egyén az előkészületi cselekmények bevégzése után, visszariadva szándékától, annak foganatositását meg sem kezdette.
A ki utban van azon a ház felé, melyben a büntettet elkövetni akarja és nála vannak mindazon szerek, eszközök, melyeket az elkövetni szándékolt büntett végrehajtása czéljából megszerzett és magához vett - a megátalkodott gonosztevő kivételével - e végzetes utjában sokkal erősebben érzi felébredni lelkiismeretét, mint akkor, midőn a tett elkövetését magában elhatározta. Ehhez járulnak még egyéb érzelmek és körülmények. A felfedeztetés félelme, a netaláni nehézségek, melyek számitását meghiusithatják, a visszapillantás mocsoktalan multjára, a gondolat családjára, melyet tette által nyomorba dönthet, embertársai tiszteletének elvesztése: mindezen érzelmek lépésről-lépésre kisérik, fokozott erővel szállják meg a gonosz tett végzetszerü ösvényére jutott tévedőnek lelkét. Ki tagadhatja, hogy sok büntett marad megkezdetlenül azon oknál fogva, mert a már csak arasznyi távolságban, mely a gonosz indulattal elindult embert a gonoszt tett megkezdésétől elválasztá, a jó szellemek erőt vettek ösztönein s legyőzték a bünös elhatározást. Mennyit vesztenek erejökből ezen érzelmek, ha a visszalépés sikertelenségének tudata, ha a gondolat, hogy most már nem kerülhető ki a büntető biróság elé állitás, a gyalázat s a büntetés közbevegyül a lélek küzdelmébe s a menthetetlenséget tünteti elő.
A kisérleti cselekmények büntetlensége mellett szól azon indok is, hogy ellenkező esetben lehetétlen volna - bármely körülmények között - maga a büntett megkezdett véghezvitelét büntetlenül hagyni. A kisérlet ugyanis csak az esetben büntetendő, ha tettes a véghezvitelben, önakaratán kivül eső körülmények által akadályoztatott meg. Nem fogja tagadni senki, hogy azok, a kik még meg sem kezdették a büntett véghezvitelét, inkább elállanak s több esetben álltak is el, mint azok, a kik már tettleg hozzáfogtak a büntett végrehajtásához. Igazság volna-e amazoktól, a kikhez könnyebb és közelebb utja van a megbánásnak s a kik tapasztalatszerüleg többször hagyták végrehajtatlanul feltett szándékukat: a büntetlenséget megtagadni, mely megadatik emezeknek, a kik bünösebbek és a kiknél a megbánás ritkábban eredményezte az elállást.
De végre is, mi az előkészületi cselekmények miatti büntetésnek principiuma? A büntett elkövetése ez esetben nem forog még fenn; valóságos kisérlet szintén nem létez még. A büntetésnek nem volna tehát más indoka, mint azon föltevés, hogy a ki az előkészületeket tette, az véghez is vitte volna a büntettet.
De ez esetben, mi bizonyiték van arra nézve, hogy az illető nem mondott volna le szándékáról, mielőtt megkezdte volna a véghezvitelt?
A törvény praesumtiót állit fel a bünösség mellett; praesumtiót, melyet a tapasztalás nem igazol, s melyet az igazság nem indokol s ennek daczára a vádlottra háritja az ellenkezőnek bizonyitását. Ámde miként bizonyitható az elállás attól, a mi még meg sem kezdetett? A szándék feladása legalább direct bizonyitékkal alig igazolható. Indirect bizonyitékok egyes esetekben képzelhetők ugyan, melyekből következtetni lehet azt, hogy valaki felhagyott a büntett elkövetésének szándékával: ily bizonyiték például az eszközök megsemmisitése, vagy az azoknak beszerzésétől fogva eredménytelenül lefolyt hosszu idő. De alig fogja valaki állithatni, hogy csak azon esetben lehet igazoltnak tartani, hogy valaki lemondott a büntett megkezdéséről, ha vagy megsemmisitette az ezen czélra beszerzett eszközöket, vagy ha azokat hosszu időn át nem használta azon czélra, a melyre megszereztettek. Ha valaki például egy fejszét vásárolt azon czélból, hogy azzal kivágja azon háznak keritését, a melybe lopás czéljából behatolni akar: ki állithatná, hogy a büntett elkövetésének szándéka még mindig fennáll, mert a fejsze nem semmisittetett meg. Ki fogja mondani, hogy a mérgezés általi gyilkosság elkövetésének szándéka fennáll, mert még nem telt el egy év attól fogva, hogy a méreg beszereztetett.
Bizonyos nemü büntetteknél erősebb valószinüséggel lehet következtetni a szándék feladására, azon okból, mert az eszközök megsemmisittettek; minthogy ezeknél az eszközök rendszerint olyanok, hogy más czélra vagy épen nem vagy alig használhatók. Leginkább áll ez a pénz-, a bélyeg-, a pecsétek hamisitására szolgáló minták, prések, lemezek és hasonló készülékekre. De e büntetteknél is, a mint egy részről nagy a valószinüség, hogy a megsemmisités a szándék feladása folytán történt, ugy más részről lehetséges, hogy a szándék feladatott a nélkül, hogy valamennyi eszköz megsemmisittetett volna; de lehetséges az is, hogy nem a bünös merényletről való lemondás folytán, hanem azért semmisittettek meg az eszközök, mert nem találtattak czélszerüeknek. Ez esetben a büntett elkövetésének szándéka, az eszközök megsemmisitésének daczára is fentartatott.
Az előkészületi cselekményre rótt büntetés által tehát - vagy egyedül a bünös akarat - némely esetben bizonyos fokig a bünös akarat perseverentiája büntettetnék meg; de igen sok esetben a már teljesen feladott s megváltozott szándék sujtatnék büntetéssel. Mindenesetre pedig a subjectiv szempont dominálna a törvényen, az objectiv szempont mellőzésével; mert a büntett meg sem kezdetvén: a szándék nem találja kifejezését oly kül cselekményben, mely kizárólag minden más bizonyitéktól elvontan, egy határozott büntett elkövetését megkezdőnek mutatkoznék.
Nagy nyomatékkal bir az előkészületi cselekmények rendszerinti büntetlensége mellett azon igen fontos ok is, hogy ezek a civilisált világ valamennyi büntető törvényei szerint - némely speciális büntettek kivételével - bünteleneknek nyilvánittatnak.
Kivételek mindenütt vannak e szabálytól, a mennyiben egyes cselekmények, melyek természetüknek helyes meghatározása szerint előkészületi cselekményeket képeznek, a törvény különös rendelkezése szerint, büntetésnek vettetnek alá. Ez esetben azonban az előkészületi cselekmény nem mint ilyen, hanem mint delictum sui generis” büntettetik. A legtöbb ily kivételes eset rendőri kihágást képez, a mint a tilalom is az ezen cselekményekből rendszerint származó nagyobb törvényszegések megakadályozásában találja alapját; de vannak vétségek is, sőt a felségsértés büntetténél a felhivás és szövetség, ha előkészületi cselekményt eredményezett, ezen körülmény a büntetés sulyosbitását vonja maga után.
Hogy oly esetekben, melyekben a büntett tényálladéka már maga a kisérlet által is megállapittatik - mint a felségsértés és hűtlenség eseteiben: az előkészületi cselekmények kisérletnek tekintendők-e? vagy is, hogy ily esetekben is lehet-e és büntetendő-e a kisérlet kisérlete? erre a jelen javaslat szempontjából tagadólag kell válaszolni. A 125., 126., 140., 150. § meghatározzák, hogy hol kezdődik a büntett; a 64. § pedig általános szabályban fejezi ki, hogy hol kezdődik a kisérlet; minthogy pedig ezen szabálytól más kivételt nem állapit meg a törvényjavaslat, mint azt, mely a 125. § 4. pontjában s a 126., 140. és 150. § bevezető szavainak értelme által van kifejezve s minden egyéb esetben, bevégzett büntett csupán a tényálladék ismerveinek teljes kimeritésével van megállapítva: e szerint nincs oly eset - a most megjelölt büntetteket sem véve ki, melyben a törvényjavaslat szerint másnemü kisérlet léteznék, mint az, a melyet a 64. § meghatároz. A törvényjavaslat ismer ugyan bevégzett büntettet, mely tulajdonképen csak is kisérlete a büntettnek, ezt nyiltan ki is mondja: de nem ismer kisérletet, mely nem képezné a büntett megkezdését.
A nem alkalmatos és nem elégséges eszközök.
Kisérletet csak azon cselekmény képez, mely által a büntett véghezvitele megkezdetik. Ez föltételezi, hogy a szándékolt cselekmény véghezvihető, hogy az elkövetés lehetséges legyen. A ki czukrot ad be valakinek, habár azt hiszi, hogy az méreg: ezzel nem viheti véghez a gyilkosságot, mert az eszköz, melyet e czélra használt, absolute alkalmatlan a szándék kivitelére. De épen ez okból nem is követheti el a gyilkosság kisérletét, mert ez a véghezvitel megkezdését tételezi fel: már pedig a czukor beadása vagy czukornak az ételbe keverése által, a mint nem vihető véghez, ugy meg sem kezdhető a gyilkosság. Ezt megengedve - felmerülhet az ellenvetés, hogy itt van a gonosz szándék! ez a czukornak az étel közé vegyitése által ép ugy nyilatkozik, mintha a bevegyitett anyag méreg volna. Ebből vonatott s vonathatnék a következtetés, hogy a tett nem maradhat büntetlenül.
Ez ellenvetésre büntetőjogunk alapelve adja meg a feleletet. A szándék egymaga a forum internum elé tartozik; az állam a szándékot és tettet, vagyis a bünös szándéknak bünös tettben nyilvánitását büntetheti csupán. A felhozott esetben pedig a tett nem képes sérelmet, jogsértő eredményt létrehozni: az tehát büntetőjogunk alapelve szerint nem eshetik büntetés alá.
De miben különbözik a felhozott eset attól: ha valaki a babonában hisz és bizonyos formulák elmondása, bizonyos jelek használata által akarná embertársát életétől megfosztani. A szándék mindkét esetben megvan, a szándék kivitelére mindkét esetben cselekvés használtatott. Ha tehát a használt eszköz absolut alkalmatlansága nem képezné a büntethetőség kizárásának elegendő okát: mindkét esetben kisérlet, sőt bevégzett kisérlet forogna fenn s mindkét esetben sulyos büntetéssel - 15 évig terjedhető fegyházzal lennének a tettesek büntetendők.
A kérdés egyszerünek látszik - de mégis bonyolódott. Az erejét veszitett méreg által ép oly kevéssé lehet a szándékolt gyilkolást véghezvinni, mint a czukorral; a méreg nem elégséges adagban beadva: ép oly eredménytelen lesz, mint a czukor. Igy ezen minőségben vagy mennyiségben, a melyben beadatott vagy beadatni szándékoltatott a méreg, ép oly absolut alkalmatlan eszköz a gyilkosság végrehajtására, mint a czukor. Az eszköz, melylyel valamely helyiség feltörése, a kulcs, melylyel a szekrény vagy szoba felnyitása czéloztatik, bizonyos esetekben szintén absolut alkalmatlan eszközök lehetnek; de ki mondhatná azt, hogy az oly mérvben áll ez utóbbi eszközökre, mint a legelőbb felhozottra nézve!
Továbbá a büntett véghezvitelének lehetetlensége ép ugy származhatik a tettes alkalmatlanságából, mint az eszközéből. A büntett nem hajtathatik végre: mert a tettes nem birt azon képességgel, hogy azt megtehesse, a mi erre nézve szükséges lett volna. A ki mást meg akar ugyan lőni, de a rosszul töltött puska nem sült el s nem is sülhetett volna el: ép oly kevéssé lett volna képes a büntettet elkövetni, mint a ki töltetlen puskát használna valakinek meglövésére.
A felhozott esetek megfelelnek az eszközök alkalmatlan vagy elégtelen volta tekintetében, a tudományban tárgyalt s a gyakorlatban sokféle alakban előfordult kérdések körüli controversiáknak. E controversiák képezik annak okát, hogy az ujabbkori törvények az eszközök nem alkalmatos vagy nem elégséges voltáról - az absolut vagy relativ alkalmatlanságáról, mely utóbbi az eszköznek nem elégséges mennyiségben s a czélnak meg nem felelő módon használatát is magában foglalja - szabályokat nem állapitanak meg.
A büntettnek meg kell kezdve lenni; e nélkül nincs kisérlet; ebből következik: hogy az eszköznek olyannak kell lennie, hogy a megkezdés lehető legyen. A törvénynek ezen általános szabálya elég arra nézve, hogy a birónak irányul szolgáljon. A concret eset s igy a véghezvitel lehetőségének vagy lehetetlenségének az eszköz szempontjából való megitélése: a biró feladatát képezi.
Az 1843. évi törvényjavaslat 121. §-sza intézkedik azon esetről, melyben a gyilkosság, a szándékos emberölés eredményes bevégzése csak azért nem sikerült, mert annak kivitelében a tettes hirtelenkedésből, tudatlanságból vagy tévedésből azon eszköz helyett, melyet alkalmazni akart s mely csakugyan czélszerü lett volna, más, nem alkalmatos eszközt használt.
Ezen szakasz hivatkozása a 126. §-ra s ez utóbbinak hivatkozása a 116., 112. és 123. §-ra, valamint a XII. fejezetre, kissé nehézzé teszik a szöveg értelmének és horderejének megállapitását, különösen a „nem alkalmatos eszközök” használata szempontjából. Nevezetesen nincs megmondva a 121. §-ban, hogy e szakasz csak az esetben alkalmazandó-e, ha az alkalmatlan eszközök használata nem eredményezte ugyan a gyilkosság, illetőleg a szándékos emberölés bevégzését: de eredményezte a sulyosabb testi sértést, vagy pedig a megsértettnek 30 nap utáni halálát? vagy pedig az esetben is alkalmazandó-e: ha sértő eredmény egyátalán nem következett be.
A badeni törvényjavaslat 98. §-sza, mely közt és magyar kortársa közt - a mint ezt a mindkettőben használt szavak ugyanazonossága mutatja - szoros összefüggés létezett, akként intézkedik, hogy „a távoli kisérlet büntetése alkalmazandó azon esetben is, ha a tettes a szándékolt cselekmény véghezvitelére hirtelenkedésből (aus Übereilung), tévedésből (Irrthum) vagy véletlen kicserélés folytán azon eszköz helyett, melyet alkalmazni akart s mely valódilag alkalmatos is, más eszközt használt.” A javaslat ezen intézkedése, mely bizonyos megszoritással átment a törvénybe is és annak 110. §-át képezi - nem enged kétséget az iránt, hogy e rendelkezés csak is az eredménytelenség - esetleg a concursus idealis szempontjából, a 110-dik §-ban meghatározott büntetésnél enyhébb büntetés alá eső eredmény esetében alkalmazandó; minden más bünös eredmény azonban, nem ezen, hanem a sulyosabban büntetendő bevégzett cselekményre megállapitott szabály alá esik.
A valószinüség a mellett harczol, hogy a magyar törvényjavaslat 121. §-szának is ez az értelme: de ámbár ez által több nehézség megszünik: kifogástalanná még sem válik sem a badeni, sem a magyar javaslat.
Ha t. i. azon körülmény, hogy az eszköz teljesen alkalmatlan volt s ennek folytán semminemü sérelem nem állott be, nem teszi büntetlenné a tettet: ez esetben teljes joggal támasztható azon kérdés: mi indoka van annak, hogy mégis büntetlenség áll be, ha azon eszközön kivül, melyet a tettes használt s mely a büntett véghezvitelére alkalmatlan volt, alkalmatlan volt egy másik eszköz is, melyet nem használt ugyan a tettes, de melyet használni akart?
Miben rejlik a criminalisticai motivum, mely azon rendkivüli nagy különbséget elhatározza, a mely szerint nem bünös és nem büntettetik a tettes, ha két eszköz közt volt választása; ellenben büntettet követ el és büntettetik, ha csak egy eszköz állott rendelkezésére. - De ha több eszköze volt a tettesnek, azonban ő azt hivén legalkalmatosabbnak, melyet tettleg használt, és ezen okból nem akart mást használni: miben található a determináló mozzanat, mely criminalisticai szempontból büntetlenné teszi őt, ha azt tartotta alkalmatosnak, mely nem volt az, s azt tartotta alkalmatlannak, mely tényleg alkalmatos lett volna?
Még egy harmadik föltétel. A büntethetőség - egy másik eszköznek létre, továbbá ezen másik eszköznek alkalmas minősége, végre pedig a tettesnek azon akarata által határoztatik el, hogy a cselekményt ezen alkalmas eszközzel kivánta végrehajtani, mely akarata - csupán tévedésből - nem teljesedett.
E harmadik szempontot illetőleg tehát, a bünösséget megállapitó mozzanat: egyedül a léleknek külcselekményben nem nyilvánuló, sőt a külcselekménynyel ellentétes elhatározására esik. Ki fogná constatálni a concret esetben, hogy a tettes nem azon eszközt, melyet használt, hanem egy másikat s ha például tiz eszköz állott rendelkezésére s ezek közt kilencz alkalmatlan volt, ki fogja bizonyitani, hogy ő épen a tizediket akarta használni? A tettes - mert ettől függ büntetlensége - tagadni fogja e determináló tényezőt; külső körülmény, a tény maga a vádlott mellett szól; miből fogná tehát a vizsgálat kideriteni, hogy vádlott mást akart, mint a mit tett s a mit a használt eszköz - tehát az érzékileg felfogható tényező is bizonyit?
Nem a legkinosabb helyzetbe hozatik-e a kir. ügyész, a vizsgáló biró s esetleg az egész biróság? Nem utasittatnék-e a törvénykezés a lélek elrejtett sejtjeinek eredménytelen kutatására; gyanuokoknak, ha nem is constatálására, de a gyanutlan esetek, mozzanatok és véletlenek szinezésére s ezek között és az akarat közötti causalis nexusnak mesterkélt összecombinálására?
Több mint valószinü, hogy e szakasz, vagy az ehhez hasonló szabály elfogadása által, a concrét esetekben a véletlen indokolhatlan befolyása alá jutna az itélet; a casuistica subtilitásai és a véletlen meglepetéseinek legkülönbözőbb alakzatai folynának be a büntetőtörvénykezésbe s oly sok eredménytelen vizsgálatot vonnának maguk után az akart, de nem használt és a használt, de nem akart eszköz körül felmerülő controversiák, hogy ennek a büntetőtörvény elve által követelt mellőztetése, még a büntető-jogi politika által is kiváló mérvben ajánltatik.
A jelen törvényjavaslat tehát - az alkalmatlan eszközök tekintetében is teljesen csatlakozott a legujabb kor büntetőtörvénykönyveiben elfogadott vezérelvhez és egyezőleg a német és a belga, a zürichi és a baseli legujabb büntetőtörvénykönyvekkel, egyezőleg az ausztriai és az olasz javaslatokkal: erre vonatkozólag sem foglalt egyrészről szükségtelen, másrészről ki nem merithető szabályokat intézkedései közé.
A tévedés a büntett tárgyára nézve - error in objecto - szintén nem foglal helyet a javaslat intézkedései között. A büntett véghezvitelének lehetőnek kell lennie, hogy a büntetés alkalmaztassék. A ki azon hitben, hogy emberre lő, egy fára lőtt: nem követett el gyilkosságot, sem gyilkossági kisérletet; a ki gyilkolási szándékkal egy ember testébe kést döf, azonban kitünik, hogy azon ember már akkor halva volt: szintén nem követ el gyilkossági kisérletet; mert azon tárgyon, melyre a lövés esett, vagy, melybe a kés szuratott, gyilkosság nem volt elkövethető, s igy az meg sem kisértethetett. Erre nézve is ugyanazon szabály szolgál alapul, mely az alkalmatlan eszközök általi kisérletre vonatkozólag kiemeltetett. „A büntett véghezvitelének megkezdése” képezi tárgyi föltételét a kisérletnek; a hol ez bármi okból nem forog fenn: ott kisérlet sem létezhez. A ki másnak vagyonát vélvén ellopni, saját tulajdonát viszi el: nem követ el lopást; mert a lopás tényálladékához tartozik, hogy az elvett tárgy idegen tulajdon lett légyen. A „furtum possessionis” természetesen ez alatt nem értetik.
Haus tanár egy esetet emlit fel, melynek reproducálása czélszerünek látszik. A montpellieri törvényszék 1852. február 26-kán hozott itéletében kimondotta, hogy ha valaki golyóval töltött fegyverrel belő a szobába, melyben ellenségét látni véli, a ki bosszut akar állani, de a szobában senki sem volt: ezen eset nem képez büntetendő kisérletet. Haus nem helyesli az itéletet; mert nézete szerint a büntett véghezvitelének lehetetlensége a felhozott esetben nem föltétlen, hanem csak relativ, minthogy a szobában emberek szoktak tartózkodni: a kisérlet büntetlensége pedig csak a véghezvitel absolut lehetetlensége által van igazolva. A nagy tekintélyü tanár nézete tökéletesen helyes; mert a tolvajok, a kik behatolnak a szobába azon czélból, hogy az abban levő tárgyakat elvigyék; vagy a kik egy pénztárt kiüriteni akarván, éjjel belopódznak a helyiségbe, melyben a pénztár van: ha a szobában volt tárgyak véletlenül előbb elvitettek onnan, ha a pénztárban volt pénz rövid idővel azelőtt elszállittatott, ez nem teszi az ő cselekményüket büntetlenné, mert a lehetetlenség nem absolut.
Mindeddig cselekvésről volt szó. Fenmarad a kérdés: Nem követtetik-e el a kisérlet mulasztás által is?
Utalnunk kell arra, a mi a mulasztásra nézve a 2-dik § indokaiban mondatott.
A szorosan vett mulasztási büntettek és vétségeknél nem képzelhető sem cselekvés, sem pedig mulasztás általi kisérlet. A szorosan vett mulasztási delictum: egy rendelő, parancsoló törvény vagy kötelező szabály megsértéséből áll, melynek megsértése bekövetkezett azonnal, mihelyt az engedetlenség manifestáltatott. Ezen mulasztások által tehát, vagy bevégzett a törvényszegés, vagy meg sem kezdetett. Ezekre vonatkozólag kisérlet nem létezhet s épen nem változik a helyzet, ha a rendelő-törvény két vagy több módon, vagy pedig különböző időben teljesithető. Ha a teljesités lehetősége még nincs kizárva, ha van még hátra egy vagy több mód, hosszabb vagy rövidebb idő a rendelet teljesitésére: ez esetben nincs sem kisérlet, sem pedig bevégzett törvényszegés; mig ellenben, ha a teljesitésnek nincs több módja, vagy, ha az idő, melyben a rendelkezés teljesithető volt, eredménytelenül - végkép lejárt: ez esetben már nem kisérlettel, hanem bevégzett delictummal állunk szemközt.
Másként áll azonban a dolog a mulasztás által elkövetett comissiv delictumok eseteiben. A büntettek ezen nemében - a bünös eredmény mulasztásból származván, a mulasztás azon bünös eredmény előidézésének szándékával a megkezdhető a nélkül, hogy az eredmény maga még bekövetkezett volna; sőt ennek tettleges bekövetkezése bizonyos természeti erők további müködésétől, bizonyos eseményektől, vagy egy harmadiknak előrelátott tettétől függhet. Ily esetben a mulasztás által a mint bevégeztethetik, ugy meg is kezdhető a büntett. A véghezvitel megkezdése pedig fennforog azonnal, a mint a sértés tárgya, a mulasztás által veszélyeztetett. A csecsemőnél tehát azonnal, a mint az élete fentartására szükséges bekötés foganatositandó lett volna.
A kisérlet negyedik lényeges föltétele, hogy a büntett véghezvitele a tettes akaratán kivül álló körülmény által akadályoztassék meg.
A büntett még nem vitetett véghez, eredmény még nem következett be, senki sem látta a tettet, a tettes szabadságában van a megkezdett ösvényen tovább haladni, vagy a felébredt lelkiismeret szavára, az utolsó perczben elállani gonosz merényletétől. A bölcs törvényhozás még egyszer közbelép a büntettet megkezdő egyén és a büntett közé: s a büntetlenség igéretével iparkodik feltartóztatni a gonosz kezet, visszavezetni a szerencsétlent a kötelesség ösvényére, mielőtt még a végzetes tett elkövettetett, illetőleg bevégeztetett volna.
De természetes, hogy itt már nem lehet oly egyszerü a büntetlenség biztositása, mint az esetben, ha az előkészületi cselekményeken nem haladott tul a tett. A kisérlet esetében már maga a büntett véghezvitele kezdetett meg. Lehet, hogy a kezdet már magában is bizonyos büntetendő cselekményt képez. A ki egy lakott épület falait kiássa, hogy a nyiláson át behatoljon az épületbe, s az ott létező értékeket ellopja, ha a kiásást megkezdette vagy azt be is fejezte, de föltett szándéka további kivitelétől bár önként elállott: már azon cselekménye által is, melyet elkövetett, megsértette a büntetőtörvényt. Az elállás nem hat vissza a már elkövetett és bevégzett cselekményre; ez utóbbi - a mennyiben magában véve is büntetendő cselekmény - mindenesetre beszámitás alá esik. Az elállás által csupán a be nem végzett büntett - a felhozott esetben tehát a lopás kisérletének beszámithatása szünik meg.
Lényeges föltétele azonban a büntetlenségnek, hogy az elállás a tettes szabad akaratából származott legyen. Ez esetben - föltéve, hogy az addig végrehajtott cselekmény nem képezi valamely más büntetendő cselekmény tényálladékát - az elállás visszahat a szándékra, az elhatározásra és az elkövetett tettekre; a törvény elveszi az előbb történteknek criminalis jellegét, s határozott intézkedése által fedezi azok elkövetőjét a büntetés ellen.
Ha azonban a tettes nem saját akaratából állott el a büntett véghezvitelétől, hanem valamely előre nem látott véletlen akadály tette lehetetlenné a végrehajtást; ha a büntett elkövetése közben felismertetett, ha a megtámadottnak segélykiáltása által menekülésre kényszerittetett: ily esetekben kisérlet forog fenn, s e miatt büntettetik. De ez esetekben sem éri őt a bevégzett büntett teljes büntetése, hanem enyhébb büntetés alá esik.
Szemközt a német birodalmi b. t. k. 43. §-ával és 45. §-ának 1. pontjával, indokolást igényel a kérdés: vajjon a fogalom-meghatározáshoz tartozik-e a kisérlet azon föltétele, hogy a büntett, illetőleg vétség befejezése, a tettes akaratától független körülmény által akadályoztassék meg?
Az észak-német szövetségi első törvényjavaslat 37. §-a, a kisérlet alkatrészei között sorolta elő a körülményt, „hogy a tettes, a büntett vagy vétség véghezvitelében külső és akaratától független körülmények által akadályoztatott meg, vagy a véghezvitel ez okból marad el„: ezen föltétel mindazonáltal a törvényben nem vétetett fel a kisérlet fogalom-meghatározásának elemei között, hanem e helyett a kisérlet büntetlenségéről rendelkező külön szakaszban jelöltetett meg az eset: „ha a tettes a szándékolt cselekmény véghezvitelétől elállott a nélkül, hogy a véghezvitelben oly körülmények által akadályoztatott volna, melyek akaratától függetlenek voltak”.
Helyesebb-e, ha az önkéntes elállás a büntett véghezvitelétől, mint a cselekmény büntetlenségét maga után vonó körülmény, külön pontban explicite emeltetik ki? vagy pedig helyesebb azon szövegezés, mely a kisérlet fogalom-meghatározásában kimeritve, az azt képező valamennyi constitutiv elemet, s ezek között a nem önkéntes elállást is, ezzel - az önkéntes elállást - implicite zárja ki a kisérlet tényező: elemei közül?
A kérdés ez:
Igaz, hogy átalában véve kisérlet forog fenn az esetben is, ha a tettes a büntett véghezvitelétől, saját akaratából elállott, s e szerint nemcsak az önkéntelen, hanem az önkéntes elállás esetében is létez kisérlet; a definitio tehát, mely ez utóbbi eseteket kizárja a kisérlet fogalmából, első tekintetre olyannak látszik, mely nem foglalja át az egész területet, s ez okból teljesen áthatónak, kimeritőnek nem volna tekinthető.
Ez, a mennyiben a kisérletről a közönséges élet fogalmai szerint van szó: tökéletesen áll; de változik a dolog, ha a bűntetendő kisérlet meghatározása képezi feladat tárgyát; minthogy pedig a büntető-törvénykönyvben nem a kisérlet, hanem csakis a büntetendő kisérlet fogalma határozandó meg: eszerint az emlitett föltételnek befoglalása a fogalom-meghatározásba szükséges lesz, ha kimuttatik, hogy az a büntetendő kisérlet mellőzhetetlen constitutiv elemét képezi.
A büntett véghezvitelének megkezdése, melyet a tettes önkéntes elállása követett, a törvény értelmében nem levén büntethető: az ily cselekmény büntető szempontból nem képez kisérletet. A törvény szerint tehát csakis azon kisérlet marad fenn, mint ilyen vagyis, mint büntetendő kisérlet, mely a tettes akaratán kívül álló okokból nem vezetett a büntett bevégzéséhez. Ezt véve irányul, helyesebbnek kell tartani azon fogalom-meghatározást, mely a büntetendő kisérlet valamennyi tényező-elemét foglalván magában, teljesen kifejezi, hogy mit tart kisérletnek a büntető törvénykönyv; ezzel egyszersmind kizárva mindazt, a mi kisérlet ugyan más szempontból, de nem az: a büntető törvénykönyv értelmében, s az ez alá tartozó esetekre, illetőleg cselekményekre vonatkozólag.
Egy körülmény van még, mely elvi tekintetből figyelmet igényel. A kisérlet büntetendő vagy büntetlen volta nem függ oly mellékkörülményektől, melyek a cselekménynek a törvényben adott fogalmától külön választhatók, vagyis melyek a tett után következnek be. A mi a büntetlenség föltételét képezi, az egybe van forrva magával a tettel, s nem egy később bekövetkező önálló cselekménynek eredménye. De épen ez okból nem egy külön intézkedésnek, hanem a fogalom meghatározásának tárgya a büntetendő és büntetlen kisérletnek megkülönböztetése.
A ki például mint tanu hamis vallomást tett, ha vallomását az utile tempus alatt visszavonja: a 214. § szerint büntetlenné válik. A büntetlenséget eredményező körülmény ez esetben egy későbbi, magától a büntett ismérveitől független, önálló cselekmény: mig ellenben a kisérlet léte vagy nem léte tekintetéből egyátalán teljesen közönyös bármely későbbi - a tett jellegét megállapitó ismérvek után bekövetkezhető önálló cselekmény.
Ebben különbözik továbbá a criminalis kisérlet a bevégzett, de nem consummált büntett azon eseteitől, melyekben az eredmény, a cselekmény elkövetése után, a tettes által megakadályoztatik, s ennek következtében a tett büntethető lenni megszünik.
Ezen szempontok képezék indokát annak, hogy a nem önkéntes elállás a német birodalmi büntetőtörvénykönyv kivételével, a legujabb időben létrejött valamennyi büntetőtörvénykönyvekben, mint a belga, a zürichi s a baseli törvénykönyvekben, mind pedig az ausztriai és az olasz javaslatokban, mint a kisérlet elválaszthatlan lételeme foglaltatott ama fogalom meghatározásába.
Különösen tanulságos épen e kérdésre vonatkozólag, a belga büntetőtörvénykönyv előkészitésének és törvényhozási tárgyaltatásának története.
A ministeri bizottság által előkészitett s a kormány által előterjesztett törvényjavaslat ugyanis nem tartalmazta a kérdéses föltételt; legalább nem oly világosan, hogy az a fogalom lényeges alkatrészét képezte volna. A második kamarának a törvényjavaslat átvizsgálására kiküldött bizottsága ez okból hiányosnak találván a szöveget, azt következőleg inditványozta kiegészittetni:
„Il y a tentative, lorsque la resolution de commettre un crime ou un delit a été manifesté par des actes extérieurs formant un commencement d'execution de ce crime ou de ce délit, et qui n'ont été arrétés ou suspendus, que par des circonstances independentes de la volonté de l'auteur.”
Az utolsó föltételre vonatkozólag mondja jelentésében a bizottság: „Ez utolsó elemet az önök bizottsága, a törvényszerüen büntethető minden kisérlet jellemző feltételének találja s ez okból jelentésének különös részében inditványozza ezen feltételnek befoglalását a kisérletnek a 75. czikkben adott fogalom-meghatározásába.
Az olasz büntetőtörvénykönyv tervezete szintén a fogalom-meghatározásában - a 71-dik czikkben vette fel ezen föltételt s az indokok ekként szólnak e mozzanatról:
„A kisérlet fogalom-meghatározása a 71. czikkben tartalmaztatik, a hol a tudomány megállapitásához és azon szövegezéshez képest, mely hosszu és érett tanulmányok után, az előbbi szövegekben is elfogadtatott, mindaz tartalmaztatik, a minek együttes létezése által állapittatik meg a kisérlet.”
A felhozott indokok és példák nyomatékosabbaknak találtattak, mint a német birodalmi büntetőtörvénykönyv illető szakaszainak megállapitásánál irányadónak tekintett indok s ez okból a kérdéses föltétel, egyezőleg már az 1843-dik évi büntetőtörvényjavaslat 45. §-ban kifejezett eszmével, a kisérlet fogalmának elemei közé foglaltatott.
Hátra van még a kisérlet kiterjedésének kérdése.
Kiterjednek-e a kisérletről szóló intézkedések valamennyi büntettre és vétségre? s ha nem, mi ezen megszoritásnak indoka?
Már a franczia Code 2-dik czikke különbséget tesz a kisérlet büntethetősége tekintetében a büntettek és vétséget között: az előbbiekre kivétel nélkül kimondja a büntetést; az utóbbiak közül csupán azoknak megbüntetését engedi meg, a melyekre vonatkozólag az a törvény különös részében világosan rendeltetik. Bizonyos büntetendő cselekmények kisérletének büntetlensége azóta a legtöbb büntetőtörvénybe bevétetett s az 1843-dik évi törvényjavaslat 49-dik §-a is elfogadta ez eszmét.
Némely büntettnek egyátalán nincs kisérlete, ezekre tehát a dolog természeténél fogva nem vonatkozhatnak a kisérletről szóló intézkedések. A büntett, mely egyetlen cselekmény által teljesen befejeztetik, nem kisérelhető meg; mert a végrehajtási cselekmény képezvén a büntett objectiv elemét: e büntetteknél az első végrehajtási cselekmény már a bevégzett büntett minden objectiv ismérvét meriti ki s a szándék hozzájárultával, magát a bevégzett büntett hozza létre.
Ide tartoznak mindazon büntettek, melyek szó által hajtatnak végre; például a király személyének megsértése 138. §; a hamis tanuzás; a hamis eskü; a hamis vád. Kétség merült fel a hamis tanuzásra nézve, részint formális és perrendtartási szempontból, részint azon indokból, mert a hamis tanuzás, ha idejekorán visszavonatik, büntetlen marad; a miből következtetett, hogy azon ideig, a meddig a vallomás visszavonható, kisérlet létez. A dolog másképen áll. A cselekménynek, hogy az visszavonható legyen, a dolog természete szerint a visszavonás előtt meg kellett történnie. A befejezés félbeszakitásáról vagy megakadályozásáról ily esetben nem lehet többé szó. Már pedig az elállás vagy megakadályozás lehetősége képezi a kisérlet lényeges föltételét. A minek bevégzésétől nem lehet elállani, vagyis - a minek bevégzését azon okból nem lehet megakadályozni, mert már megtörtént: az nem kisérlet többé, hanem bevégzett tett.
Nem fordul elő kisérlet azon büntetteknél és vétségeknél sem, melyek az indulat rögtöni felgerjedésében fogamzanak meg s azonnal végre is hajtatnak.
Ezeknél nem az képezi a kisérlet kizárásának indokát, mintha a büntett természete, a kisérletet egyátalán lehetetlenné tenné; hanem azon tapasztalás, hogy az indulat rohamában rögtön egymásra következő cselekvések az egész tettet egy rohamos tényben egyesitik, melynek külön stádiumait, e gyorsaságnál fogva megkülönböztetni alig lehet.
Egy további osztályát azon büntetteknek és vétségeknek, melyeknél nem létezhet kisérlet, azon büntettek képezik, melyeknek kisérlete a törvény által befoglaltatott a bevégzett büntett fogalmába. Ilyen a felségsértés, a hűtlenség, a lázadás s az ezen büntettek elkövetésére létrejött szövetség; 131., 149., 154., 155. §
A gondatlanságból elkövetett vétségek, valamint a mulasztás általi büntettek és vétségek kisérletére nézve az ide vonatkozó szempontok már fentebb kiemeltettek.
A mi különösen a vétségek kisérletét illeti, a törvényjavaslat kizárja több oly vétség kisérleteinek büntethetőségét, melyeknél a kisérlet in thesi fenforoghat. Ezen vétségek kisérlete nem büntethető, habár az a concret esetben büntetendő kisérlet minden criterionjával bir. A törvény határozott rendelkezéssel lép közbe, kivételt állapit meg a szabályoktól s bizonyos büntetendő cselekmények kisérletének megbüntetését cathegorikus tilalmával akadályozza.
E tilalom indoka az, hogy ezen vétségek még az esetben is, ha bevégeztetnek, rendszerint csekély büntetéssel büntettetnek; az államnak nincs tehát érdekében azok kisérlete miatt is alkalmazni büntető hatalmát. A sérelem rendkivüli csekély volta nem teszi szükségessé, sőt nem teszi tanácsossá sem, hogy e miatt a büntető hatalom apparatusa mozgásba tétessék.
Ezekre nézve mondja a belga bizottság jelentése, hogy:
„a társadalom érdeke ezen vétségek megbüntetésében oly csekély és gyönge, hogy az csaknem semmivé válik, midőn azok kisérletének megbüntetése forog kérdésben. Ha egyrészről nem hagyható büntetlenül a bevégzett vétség által okozott rosz, de másrészről nincs indok arra, hogy e kis perek szaporittassanak, midőn a rosz nem is következett be s az egész nem haladta tul egy igen csekély veszély és igen csekély nyugtalanság határait.”
A vétségek, melyek kisérletét a jelen törvényjavaslat büntetni rendeli, a következők:
a pénzhamisitás, 196, 200. és 201. §;
a hamis tanuzásra csábitás, 212. §;
a közegészség elleni vétségek, 306. §;
a lopás, 324. §;
a zsarolás, 338. §;
idegen vagyon megrongálása, 392. §; és
a marhavész elleni rendszabályok megsértése, 418. §;
a hivatali hatalommal elkövetett visszaélés, 445. §
Az ujabb kor tudományos fejlődése a criminalistica terén, két nagy eszmét mutat fel legfőbb diadala gyanánt: az egyik az akaratnak elismerése a büntett elhatározó elemévé; a másik a büntető hatalomnak nyilvános természete. Mint minden egyes eszménél, mely hosszu küzdelem után uralomra jut, ugy e kettőnél is megtörtént, hogy elismertetésük után egyoldalu kizárólagosságra irányoztattak s a bennök rejlő igazság, a velök szemközt vagy körültök álló más igazságok jogos hatásának fejlődését és érvényesitését akadályozta. A tudomány, mely végre is a mindenoldalu megvilágitásban találja valódi feladatát, ujabb és ujabb buvárlatok után végre felismeri mindenik eszmének, mindenik tényezőnek helyességén kivül azon határokat is, melyeken tul az alapjában igaz tétel megszünik igazság lenni s az áldásos gondolat tulcsapongássá, közveszélylyé válik. Ettől fogva a haladás a hátrálásban áll, a helyes eszmének visszavezetésében azon korlátok közé, melyek között a lényegében igaz s alkalmazásában üdvös.
Hogy a büntett az akarat által határoztatik el és hogy maga az eredményekben nyilvánuló merő tény nem egyedüli tényezője a büntettnek: ez senki által sem tagadtatik. Ennek felismerése nyitotta meg a tért, a kisérlet, a felbujtás s a fenyegetés által elkövetett cselekmények természetének felismerésére: de az ebből kifejlett subjectiv felfogás - az akarat mozzanatának korlátlan vagy illetéktelenül kiterjedt uralmára vezetvén, ezen kiterjedésében az eszme, a mint nem volt helyes, ugy ártalmassá is fajult. A kisérletben épen ugy nyilatkozik a jogellenes akarat, mint a bevégzett büntettben; a kisérlet által épen ugy adatik rosz példa a társadalomnak, mint a bevégzett büntett által; a kisérlet tehát épen ugy büntetendő, mint a bevégzett s illetőleg a büntett által eléretni czélzott eredményt eszközlött büntett. Ezen - különösen Filangieri által felállitott kiterjedésben az eszme nem igaz s annak idáig vitt elfajulása, csakis a vele szemközt álló mozzanatok jogosulatlan mellőzése által képződhetett.
E reflexio nemcsak mint egy hibás theoreticai tételnek helyreigazitása, hanem a törvényhozás gyakorlati feladatánál fogva is nyomatékkal bir; mert mai nap is hatályban van hazánk nevezetes területén azon büntető törvénykönyv, melynek a kisérlet büntetésére vonatkozó alaptétele e hibás eszmében sarkallik.
A kisérlet helyes fogalom-meghatározása a franczia Code pén l-ból ment át Európa büntető-törvénykönyveibe; mindazonáltal kevés kivétellel a kisérlet büntetésének igazságtalan szigora nélkül. Természeti igazságnak jelöltetett ezen fejezet indokainak bevezetésében, hogy kisérlet nem büntethető a bevégzett büntett büntetésével. Ezen tétel az igazságérzet ösztönszerü sugallatának ismertetett el mindenütt s magában Francziaországban is mindaddig, mig az akarat szempontjának félreértése és kifeszitése nem zavarta meg az ép oly egyszerü, mint helyes felfogást. „Nam quod delictum attentatum habeatur pro consummato, non est secundum rerum naturam atque veritatem.” Ez volt a franczia törvénykezésnek - Ortolan által is idézett szabálya, melynek elhagyása által - mint a nagynevü iró mondja: „ellentétbe helyezte magát (Francziaország) az emberiség büntető rendszerének lényeges föltételeivel, a régi joggyakorlat általános s az európai joggyakorlat szabályaival.”
Részletesebben kiterjeszkedni e rendszerváltozás történetére, reproducálni az államtanácsban felmerült vitákat, az ellentétes nézeteket s Treilhard döntővé vált nyilatkozatát: ez tulmenne a jelen feladat körén: tény az, hogy az 1810. évi Code pénal csatlakozott a IV. év (1796.) prairial hava 22-kén létrejött törvényhez s a kisérletet a bevégzett büntettel egyenlően rendelte megbüntetni.
A törvény igazságtalansága mindazonáltal folytonosan éreztetett s az nem is szünt meg megtámadások tárgya lenni; mindeddig azonban eredménytelenül: mert a Code-nak 1832. évben tárgyalás alá került revisioja is - e tekintetben csupán a 463-dik § módositására, - az enyhitő körülményeknek a legsulyosabb büntetéssel büntettetett cselekményeken fölül - valamennyi büntettre és vétségre kiterjesztésére vezetett. Az inditvány, hogy „a kisérlet egy fokkal enyhébb büntetéssel büntettessék mint az, mely a bevégzett büntettre van megállapitva”, - megbukott a törvényjavaslat előadójának azon érve folytán, „hogy az enyhitő körülmények módot nyujtanak annak számbavételére, hogy a büntett nem fejeztetett be.” Francziaország valamennyi nevezetes büntetőjogi irója küzd e felfogás és megállapitás ellen, melynek elvtelensége, helytelensége és az enyhitő körülményeket denaturalizáló volta, ma már átalánosan elismertetett.
Az ujabb codexek - a porosz - s az 1852. évi ausztriai büntető törvénykönyv kivételével - nem is követték a franczia törvény ez indokolhatlan rendszerét, mely rendszer a porosz törvénykönyvnek a német birodalmi büntető törvénykönyv általi helyettesitése után ma már csak is Ausztriában s a magyar állam területének némely részein van hatályban.
Az 1843. évi b. t. tervezet is csatlakozott az Europában hatályban volt többi büntetőtörvénykönyvek ide vonatkozó intézkedéseihez; sőt az ausztriai büntetőtörvénykönyv ujabb tervezetei is, enyhébb büntetéssel javasolják büntetni a kisérletet, mint a bevégzett büntettet. Ezen összhangzása a tudomány közvéleményének a törvényhozások meggyőződésével és a törvényekkel, eléggé indokolttá teszi, hogy a jelen javaslat is enyhébben rendeli büntetni a kisérletet, mint a bevégzett büntettet.
A kérdés most már csak az:
vajjon határozott büntetési tételek, vagy pedig a bevégzett büntett büntetésének bizonyos quotitása állapittassék meg a kisérlet büntetéséül? vagy pedig általános szabályul mondassék ki, hogy a kisérlet egyhébben büntetendő, mint a bevégzett büntett; a büntetési mértéknek a concret esetben leendő meghatározása a biróra bizatván.
A kisérletnek számtalan árnyalatait a törvényhozás nem képes áttekinteni, annál kevésbé képes mindezen számtalan árnyalatra igazságosan megállapitani a büntetést. Lehet azt mondani, hogy két fokkal szállittassék alá a bevégzett büntettre megállapitott büntetés, ha a büntett csupán megkiséreltetett; lehet a bevégzett, de a szándékolt eredményt nem eszközlött büntett esetében, csupán egy fokkal alább szállitani a büntetést; de ez aligha vezet az imputabilitás minden figyelmet igénylő mozzanatának igazságos számbavételére. Mennél messzebbre haladt a tettes a bevégzés felé; mennél több kitartás, mennél nagyobb megátalkodás mutatkozik cselekményeiben, mennél több s mennél nehezebb akadályokat küzdött le, hogy odáig hatolhasson, a hol a közbenjött körülmények a véghezvitelt megakadályozták: annál inkább emelkedni s ellenkező esetben annál inkább alábbszállani kell a büntetésnek. Ehhez járulnak - az objectiv szempontoktól független subjectiv természetü enyhitő körülmények is, melyek a kisérletnél épen ugy vagy még inkább foroghatnak fenn, mint a bevégzett büntettnél. Mindezen, a büntetés kiszabásánál irányadó körülményeket sem elősorolni, sem scalaszerüleg osztályozni nem lehet. A legteljesebb s az igazságos büntetést leginkább előmozditó szabálynak tehát az mutatkozik, mely általánosan kimondva azt, hogy a kisérlet enyhébben büntetendő, mint a bevégzett büntett: az egyes esetekben s azoknak különös körülményei szerint a biróra bizza a mérték meghatározását.
Irányt nyujt a törvény már az által, hogy alapul a bevégzett büntett büntetését rendeli vétetni s a leszállitást ezen büntetéstől rendeli megkezdetni.
Magától értetik, hogy ez nem vonatkozik azon büntettekre, a melyeknél a kisérlet a bevégzett büntett fogalmába foglaltatott be, melyeknél tehát a kisérlet a bevégzett büntettel egyenlő büntetéssel büntetendő.
Ezek az irányadó elvi mozzanatai a kisérletnek, melyeket a tárgy fontosságánál s a figyelmet igénylő számos szempontnál fogva - habár nem egy commentár vagy monographia részletességével, de a kérdés felismerését s a követett rendszer megbirálását könnyitő terjedelmességgel előadni - különösen a mi viszonyainknál fogva szükségesnek látszott.
„A cselekmény, melylyel a szándékolt büntett vagy vétség véghezvitele megkezdetett, ha a véghezvitel a tettes akaratától független körülmény által akadályoztatott meg: a megkezdett büntett vagy vétség kisérletét képezi.
A büntett kisérlete mindig, a vétségé azonban csak a törvény különös részében meghatározott esetekben büntetendő”.
„A szándékolt büntett vagy vétség véghezvitele”. Ez által fejeztetik ki, hogy azon büntett, illetőleg vétség kisérletének kell fenforognia, a melynek véghezvitele a tettes szándékában volt, midőn a cselekményt foganatositotta.
„A cselekmény, melylyel a szándékolt büntett vagy vétség véghezvitele megkezdetett.”
Ezen kivétel a fennebbiek szerint, az előkészületi cselekmények kizárását jelenti s kifejezi, hogy csakis azon cselekmény által foganatosittatik a kisérlet, mely a büntett vagy vétség véghezvitelének megkezdését képezi; tehát, hogy az előkészületi cselekmények által - a törvényjavaslat értelmében - kisérlet nem jön létre. De kifejeztetik még az is, hogy a kisérletet megállapitó cselekmény által nem a büntettnek vagy vétségnek, hanem csakis a büntett véghezvitelének kell a cselekmény által megkezdetnie. A kettő között nagy a különbség.
„La loi exige, pour l'existence de la tentative, que les actes extérieurs, qui manifestent le projet résolu, forment un commencement d'execution du crime, que l'auteur a en vue, c'est-á-dire que l'agent ait dejá commencé non pas le crime méme, mais l'exécution de ce crime; ce qui n'est pas toujours la méme chose”.
„A tettes akaratától független körülmény által akadályoztatott meg”. A szöveg csupán az önkéntes elállást, az elállásnak, az abbanhagyásnak csupán azon esetét zárja ki a kisérlet fogalmából, mely a tettes akaratából származott. Ez esetben azonban nem keresi a törvény, hogy mi volt az önkéntes elállás indoka? Megbánás, félelem, vagy a véghezvitellel járó nehézségek fölismerése? ez a törvény szempontjából mitsem változat; a törvény csak azt akarja, hogy az elállásnak a tettes akaratától független eseteire ne legyen kiterjeszthető a büntetlenség.
„A kisérlet enyhébben büntetendő, mint a véghezvitt büntett vagy vétség.
A kisérlet büntetése a véghezvitt büntettre vagy vétségre a jelen törvényben megállapitott büntetés legkisebb mértékén alul is, sőt a megállapitottnál enyhébb büntetési-nemben is szabható ki.
Oly esetekben, melyekben a véghezvitt büntettre halál- vagy életfogytiglani fegyházbüntetést határoz a törvény: a kisérlet büntetése 15 évig tartó fegyháznál nem lehet sulyosabb”.
A szakasz megfelel azon szempontoknak, melyek a kisérlet mikénti büntetése körül irányadóknak fennebb kiemeltettek. A törvényjavaslat a büntetés megállapitásánál a véghezvitt büntettre, illetőleg vétségre megállapitott büntetést veszi alapul: kifejezvén, hogy ennek „legkisebb mértékén alul is szabható ki” a kisérlet büntetése; vagyis, hogy a biró egy fokkal lejebb szállhat s a mennyiben ez nem volna elég: még egy fokkal mehet lejebb; s ha ez már más büntetési-nem volna: erre is áttérhet, sőt ezen enyhébb büntetési-nemnek legalacsonyabb fokát is alkalmazhatja. Ha tehát 10 évtől 15 évig terjedhető fegyházzal büntettetik a véghezvitt büntett: a kisérlet büntetése 2 évtől 5 évig terjedhető fegyházra s ha a kisérlet igen távoli volt, 1 évig terjedhető börtönre szállhat alá.
A harmadik alinea a halállal és az életfogytig tartó fegyházzal büntetendő büntettek kisérletéről rendelkezik. A halálbüntetés helyébe életfogytig tartó fegyház; távoli kisérletnél 15 évig terjedhető fegyház alkalmazható; az életfogytig tartó fegyházzal büntetendő büntett kisérlete szintén 15 évi fegyházzal büntethető.
„Nem lehet sulyosabb” ezzel ki van fejezve, hogy ezen büntetésen alól szintén leszállhat a biró, s hol ezt az igazság követeli.
Egyátalán figyelembe veendő, hogy a 90. § a kisérlet büntetésére is kiterjedvén, az enyhitő körülmények befolyása által a büntetésnek többszörös leszállitása eredményezhető.
Nem büntettetik a kisérlet, ha a tettes:
1. a megkezdett büntett vagy vétség véghezvitelétől önkényt elállott;
2. ha a büntett vagy vétség tényálladékához tartozó eredményt, mielőtt cselekménye felfedeztetett volna, önkényt elháritotta.
Ha mindazonáltal a kisérleti cselekény már magában is büntetendő cselekmény tényálladékát képezi: ennek büntetése a jelen szakasz által nem záratik ki.
Ezen szakasz a büntetlenül maradó kisérlet eseteiről intézkedik.
Az I-ső pont tulajdonképen positiv alaku formulával fejezi ki azt, a mi már a 65. §-ban implicite meg van mondva s e szerint ismétlést képez. Ezen ismétlést törvénykezési gyakorlatunk teszi czélszerüvé. Habár egy igen helyes törvényszövegezési szabály az ismétlések kerülését tanácsolja s nem tagadhatni azon állitás jogosultságát, hogy a mi a törvény szövegében fölösleges, az egyszersmint káros is; a miből következik, hogy az „expressa docent” szempontjából a törvény szövegébe becsuszó magyarázatok és ismétlések rendszerint zavart idéznek elő; mert más helyen vagy más törvényben, a hol ugyanezen eszme - de a kettős formula vagy az értelmező szó hozzáadása nélkül fejeztetik ki, a gyakorlat zavarba jő e különbözőleg kifejezett eszme ugyanazonossága iránt: mindazonáltal ott, hol a gyakorlati szükség vagy a könnyebb megérthetés érdeke az ismétlést, a magyarázatot vagy valamely más implicite a törvénybe foglalt tételnek ujabbi és más alaku kifejezését is czélszerüvé teszi, ott nem szabad e fontos gyakorlati érdekeket a szövegezés csupán technikai szempontjainak alárendelni.
Végre is a törvényhozó nem hagyhatja figyelmen kivül azon nézeteket, eszméket és szokásokat, melyeket a gyakorlat a fennállott viszonyokból magával áthoz; s ha attól tarthat, hogy az uj szabály, az errőssé vált régi nézet által áttörethetnék, vagy hogy az a régi szokás szempontjából fogna értelmeztetni: ez esetben az illető rendelkezés szövegezésénél erre kell fektetnie a fősulyt s ezen eshetőség kikerülését a rendelkezésnek minden kétséget kizáró határozottsága s ha szükséges - annak magyarázata által is biztositania. A fődolog mindig az, hogy a törvény irányozza a gyakorlatot, - nem pedig, hogy a szövegezésnek egyébként helyes technikai szabályaitól eltérés ne forduljon elő.
A 2-ik pont büntetlenséget biztosit: ha a büntett eredménye a tettes által elhárittatott, mielőtt a büntett fölfedeztetett volna. A büntett befejeztetett, a tettes megtette mindazt, a mitől az eredmény függ: de az eredmény még nem következett be. Az ennek bekövetkezése előtti időt felhasználja a tettes, hogy azt megakadályozza. Ha e vállalata sikerül, ha az ő tevékenysége, cselekvése folytán - sem a szándékolt - sem pedig a büntetőtörvény más rendelkezése alá eső eredmény nem következett be: a tettes büntetlen marad. A méreg beadatott valakinek, de a tettes észrevevén, hogy az áldozatul kijelölt egyén azt bevette, lelki furdalásában ellenmérget ád be neki, mely a méreg hatását megszünteti. Ha a méreg hatása az ellenméreg által csakugyan megszüntetett: a törvény nem bünteti az elkövetett gyilkossági kisérletet. De csakis ezen büntett kisérlete marad büntetlenül s nem azon más - rendszerint csekélyebb eredmény, melyet a cselekmény előidézett. Igy az emlitett esetben, ha a méreg, az ellenméreg hatása következtében nem eredményezett ugyan halált, hanem megrontotta az illetőnek egészségét, megsértette ennek valamelyik szervét: a büntetés ezen eredmény szerint állapitandó meg.
Az ezen pontban foglalt intézkedés indoka a veszély lehető elháritásában van. Ezen határozmány által a közszempont - mely a bevégzett kisérlet büntetését követeli, alárendeltetik a sértett vagy veszélyeztetett egyén érdeke szempontjának. A társadalom a tettesnek biztositott büntetlenség által elháritani czélozza az egyént fenyegető veszélyt.
Nem tagadhatni, hogy az ezen pontban átfoglalt eseteknél a büntetlenség s a büntetés fölött nagyobb mérvben van befolyása a vak esélynek, a véletlennek, mint másutt. - Ha előbb fedeztetik fel a tett, mielőtt a tettesnek sikerült volna a következményeket elháritani, kisérlet forog fenn s a miatt büntetés alkalmazandó. Ha a kanóczot az épületre dobja valaki s midőn visszamegy, hogy azt levegye s a veszélyt elháritsa, már felgyuladva találja az épületet: ez esetben a bevégzett gyujtogatás büntette miatt - az ez ellen rendelt büntetéssel fog büntettetni; mig ha szerencséjére a szél nem vett oly irányt vagy nem volt oly erős, hogy az anyag lappangó parázsán lángra éleszthette és azt elterjeszthette volna: ez esetben nemcsak hogy nem büntettetik a bevégzett gyujtogatás - hanem még a kisérlet enyhébb büntetésével sem. Az tehát tagadhatlan, hogy itt az esélynek, a véletlennek befolyása uralkodik a büntetőjogi szempontok fölött; ezt tudták azon törvényhozók is, kik a jelen ponttal egyező szabályt törvénykönyveikbe igtatták; de megnyugvást találtak azon tekintetben, hogy itt nem egy igazsági eszmének következetes keresztülvitele a feladat: hanem az, hogy a czélszerüség-tanácsolta intézkedés által a büntettek ártalmas következményei lehetőleg elhárittassanak. Igazságtalanság nem történik a tettesen, ha későn érkezvén s az eredmény megakadályozására irányzott szándéka meghiusulván: az elkövetett büntett miatt bünhödik. Ő megtette mindazt, a mi a büntetést jogszerüvé, igazságossá teszi. Ha mindazonáltal van még eset, melyben az elég korán bekövetkezett s a tett káros eredményét megakadályozó megbánás szempontjából a tettes büntetlenné válik: ebből sem nem képezhető érv a másik eset büntetlenségére, sem amabból ezen eset büntetlenül hagyása ellen. Az utóbbi esetben a társadalom mint az egyesek jogos érdekének előmozditója cselekszik s fokozván azon egyénnek érdekét, kitől egyedül függhet a veszély elháritása: ennek érdeke által akarja megmenteni a bün által veszélyeztetett polgár érdekét.
Kétségtelen, hogy ez csak a szigoru jogi szempont mellőzése által érhető el; de másrészről nem szabad feledni, hogy a jogos érdekek oltalma, a társadalomnak szintén feladatát képezi.
A kisérletről szóló szakaszoknál - mint az indokok mutatják - számtalan kérdés volt figyelembe veendő. Miként oldatott meg a feladat: erre nézve irányul szolgálnak egyrészt a tudomány megállapitásai, másrészről pedig a legujabb büntetőtörvénykönyvek és büntetőtörvényjavaslatok illető határozványai.
Könnyebb áttekintés végett a III. Függelékben egybeállittattak a német birodalmi, a belga s a zürichi büntetőtörvénykönyvek, valamint az ausztriai s az olasz javaslatoknak a kisérletről szóló fejezetei.
„A complicitás theoriája egyike a büntetőtörvénykönyv legtövisesebb tárgyainak, mely egyszersmind a legélénkebben ösztönözte a criminálistákat az elmélkedésre. Egy roppant problema vár még megoldásra: a büntetések fokozatos megállapitása az ugyanazon büntett elkövetésében részes személyek ellen, azon arány szerint, a melyben mindegyik a büntett létrehozatalára közremüködött.”
Chauveau- és Hélie-nek ezen szavai, melyekkel többször emlitett nagy munkáikban a „részesség” elemzését megkezdik, elég erélylyel fejezik ki a tárgy nehéz és bonyolódott voltát: mindazonáltal csak egyik részét érintik a materiának, s ez okból csak egyik oldalát jelzik a nehézségeknek. Nem csupán a büntetések arányos megállapitása, - mely ellen egyébiránt a legsulyosabb hiba követtetett el a franczia Code-pénál 59-ik czikkének, valamint az 1850-ik évi porosz büntetőtörvénykönyv 34., 35. §-nak elfogadásánál, hanem mindenekelőtt a közremüködés különböző nemeinek, illetőleg osztályainak, ezek föltételeinek, a közremüködés körül előforduló számtalan alanyi és tárgyi változatos körülményeknek felismerése, s a mennyire törvényhozási és törvénykezési czélból szükséges - megkülönböztetése, valamint e különbségeknek határozott, biztos és helyes szabályok általi kifejezése teszi a nehézségeket oly sulyosokká; mely utóbbiak nem kevésbbé tövisesek, mint azok, melyek a büntetések meghatározása körül legyőzendők; de nem is kevésbé lényegesek, mert ép ezeknek helyes megoldásától függ, hogy a büntetések meghatározása, az irányadó tényezők és elemek teljes tudatával, tehát az igazsággal megegyezőleg eszközöltethessék.
Tévedés - mondja Boitard - vonatkozva a Code 59. és 60. czikkeiben elkövetett hibákra, s jobban megközelitve a feladatot, hogy a gyakorlatilag fontos különbségek elmellőztettek s a „complicitás” átalánosságában egyesittettek: az utasitás: d'instructions, a bátoritás: d „encouragement, az igéret: de promesse, melyek pedig lényegesen és fölötte különböznek egymástól.
Azok, kik a büntető jogtudománynyal bővebben foglalkoznak, ismerik e nehézségeket, valamint az azok elháritására irányzott törekvéseket és eszméket is, és tudják azt is, hogy számos és igen lényeges kérdése van e fejezetnek, melyekre nézve mai napig sem éretett el összhangzás a tudományban, s végleges megállapitás a törvényekben. Leverő, de igaz, a mint Simons porosz igazságügyminister 1859-ben épen a részességre vonatkozólag kénytelen volt a törvényhozási teremben kimondani: „A különböző törvénykönyvek e kérdés körül is törekedtek a különböző rendszereket és határozványokat érvényre juttatni; a tudományos critika azonban, e kisérletek mindegyike ellen kifogásokkal áll elő; a mai napig sem sikerült oly theoriának felállitása, mely a critikát vagy teljesen elnémitotta, vagy a mely mindenütt kivihetőnek bizonyult volna.” Pedig e szavak a porosz kamarában és 1859-ik évben, hivatkozással a 8 évvel azelőtt életbe léptetett, s már 1856-ban módositott büntetőtörvénykönyvre, illetőleg annak kétségbe nem vonható hibáira mondattak: azon törvénykönyv hibáira, mely 25 éven át készült, s csupán a fölötte folytatott tanácskozásokat magukban foglaló nyomtatványok 470 kötetet tesznek ki!! És ennyi fáradtság, a tudomány és a gyakorlat annyi jeles férfiának oly nagy buzgalommal folytatott munkássága mellett sem vétetett észre, s nem kerültetett ki azon sulyos hátrány, melyre Görze elnök ugyanazon ülésben, kétségbe nem vonható érvekkel és adatokkal rámutattatott, s tagadásba senki által sem vétetett, hogy tudniillik a törvény értelmében, 10 évig terjedő fegyházzal büntetendő azon, habár távoli bünsegéd, a ki az egyszerü rablás elkövetésénél közremüködött: mig ellenben, ha azon szerencsében részesült, hogy a megrabolt egyén egyszersmind sulyosan meg is kinoztatott, vagy valamely érzékétől - például láttehetségétől megfosztatott - mely esetben a büntett ellen épen különös sulyosságánál fogva halált állapit meg a törvény: e sulyosabb esetben - a bünsegéd büntetése, 2 évi egyszerü fogházig szállitható le!
Felemlittettek e rendkivüli nehézségek különösen két szempontnál fogva.
Az egyik szempont azon részletesb behatást és elemzést illeti, mely a jelen fejezet indokolásánál követtetett. Hol annyi az eltérés, annyi a kétely, annyiféle a tudósok és a gyakorlati férfiak által ajánlott rendszer: ott szükségesnek látszott legalább a főmozzanatokat külön-külön megjelölni és megvilágitani, habár ez által az indokok terjedelmének, kissé tágabb határokat kelle kitüzni. De más részről épen e nehézségekben találtatott annak legfőbb indoka, hogy a jelen fejezet határozványainak elfogadásánál nem kerestettek uj irányok, nem követtettek egészen uj rendszerek, s inkább óvatos mint eredeti intézkedések által czéloztatott eléretni, a jogélet követelményeinek kielégitése.
Hazánk mai büntető joggyakorlata nem egyedül a büntett közvetlen elkövetőjét, vagy ha többen voltak, nem csupán azokat bünteti, a kik a véghezvitel idején s helyén jelen lévén, a büntett végrehajtásánál tettleg közremüködtek; hanem bünteti a felbujtókat, valamint azokat is, a kik a büntett véghezvitelére, tudva és szándékosan segélyt nyujtottak; ugy szintén, a kik tanács, utmutatás vagy eszközök szolgáltatása által, a véghezvitelt előmozditották vagy könnyitették. Gyakorlatunk megkülönbözteti továbbá azon segélyt, melylyel valaki a büntett véghezviteléhez tudattal és szándékosan járult, a „fautoratustól”, mely a büntettesnek a büntett elkövetése után nyujtott segélyt, vagy a lopás és rablás” által szerzett tárgyaknak megvételét, illetőleg elrejtését jelenti.
A régibb gyakorlatot illetőleg kétségtelen, hogy az auctor és a socius közötti különbség ismeretes volt: ámbár nem ritkán találjuk a részesek e két osztályát, a „complices” átalános nevezete alatt összefoglalva. „Qui conjunguntur in culpa, non debent sejungi in poena”: ezen szabály büntető törvénykezésünk régi axiomái közé tartozott.
Meglepő mindazonáltal, hogy tanácsadás és az eszközök megszerzése általi közremüködésről sem törvényeink, sem a casuistikában kifogyhatlan Bodó, nem szólanak, sőt a közremüködés e módjait még Huszty sem emliti. Meglepő az is, hogy kivéve a felségsértést és a hütlenséget, melynek az 1723:IX. czikkben meghatározott esetei között a részesség és a büntársaság egyes eseteire találunk, mint a 4. §-ban, a más által készitett hamis pénzek használóira, az 5. §-ban az ország belnyugalmait megzavaró emberek behozóira és vezetőire, a 10. §-ban az aranynak és ezüstnek kivitele végett külföldekkel szövetséget kötő harminczadosokra vonatkozó intézkedéseket; más esetekben nem rendelkeznek törvényeink a bünrészességről.
A földesurak ellen fellázadó parasztoknak megfékezéséről intézkedő 1655:LXXVI-ik törvénycikk: „seditiorum authores, publicaeque pacis, ac tranquilitatis turbatores” kifejezéseket használ ugyan, de ezek inkább egy értelemben vett különböző szavak, mintsem ugyanazon büntettre közremüködő több alanynak különböző tevékenységét kifejező megjelölések.
Ellenben a fautoratusról már Zsigmond király III. lib. 9-ik czikke szól: „nullus eorum quosquam infideles nostros, aut proscriptos, vel alia quavis labe, seu nota, crimineque etc. offuscatos, apud se retinere, conservara aut ipsis favorem, auxilium aut hospitalitatem largiri praésumat”. Intézkedik továbbá a fautoratusról a később megszüntetett 1523:LIV-ik törvénycikk: „Lutheranos et eorum fautores” emlitvén, s ugyanazon büntetésnek vetvén alá; a fautoratusról tartalmaz intézkedést az 1526:VI. törvénycikk, s az ezt megerősitő 1625:XIII. törvénycikk is azokra nézve, a kik tolvajokat, rablókat, gyujtogatókat, boszorkányokat, gyilkosokat maguknál vagy szolgálatukban tartanak; mig végre az 1659:XVII. czikk a fautoratust kiterjeszti és büntetni rendeli, azoknál is, a kik a rablott vagy lopott tárgyakat megveszik vagy szándékosan maguknál tartják.
A büntett elkövetését megelőző, vagy az azzal egyidejü részesség a felbujtás, a szövetség, a büntársaság s a bünsegély tekintetében tehát régi gyakorlatunk irányelveinek tüzetes megismertetése, főleg az egyes esetek mikénti elintézésének criticai elemzése s az eredményeknek ezen elemekből meritett összefoglalása és csoportositása által levén eszközölhető: minthogy a közvetlen feladatra nézve különben is csak az bir kiváló érdekkel, a mi a multból fejlődvén, mint élő gyakorlat vagy tényleg fennáll, vagy a mai gyakorlatot közvetlenül megelőzte: ez okból a régi kornak egy más rendszerbe átment és teljesen átváltozott maradványaival nem foglalkozhatunk.
Czélszerünek látszik azonban azon irányeszméket felemliteni, melyek részint átvezetőül szolgáltak a mai gyakorlatra, részint ebben jelenleg is fentartatnak.
Vuschetich megkülönbözteti a physikai és az erkölcsi büntetteseket s ezek között a szövetségben egyesülteket és a szövetség nélkül közremüködőket; továbbá a bünsegitőket, illetőleg társakat és a bünkedvezőket - a fautorokat.
Átalános szabályul állitja fel szerzőnk azon tételt, hogy ha több bünszerző szövetkezett valamely büntett elkövetésére, valamennyien bünszerzőnek tekintetnek ugyan, de nem büntettnek egyenlő büntetéssel.
Ha például több physikai bünszerző müködött közre, akár az egyiknek cselekménye önmagában eredményezte legyen a büntettet, akár pedig mindegyiknek külön-külön cselekménye által jött légyen létre a büntett, mindegyik bünszerző egyenlő büntetéssel volt büntetendő. De ha több physikai és erkölcsi bünszerző, részint mint determináló, részint mint determinlt, vagy mint determináló és egyszersmind determinált okozók járultak a büntett elkövetéséhez: ez esetben részességük foka szerint büntettettek s nagyobb volt azok büntetése, a kik szövetségben egyesültek, mint azoké, a kik szövetség nélkül müködtek közre.
Nagyobb volt azok büntetése, a kik a tett végrehajtásánál müködtek közre, mint azoké, a kiknek nem volt részük a tényleges véghezvitelben.
Sulyosabb büntetés érte azokat, a kik másokat is csábitottak a szövetségre.
S végre több értelmi bünszerző közül, itt már nem „auctor moralis,” hanem auctor intellectualis használtatik: az büntettetik a legsulyosabban, a kinek tanácsa volt döntő arra nézve, hogy a physikai auctor a büntettet elkövette.
A meghagyásnál állitja Vuchetich, hogy a magyar joggyakorlat szerint a meghagyó az esetben is büntettetik, ha az, a kinek a tett elkövetését meghagyta, nem hajtotta azt végre; sőt ha meg sem kisérlette a véghezvitelt. De büntettetik az is, a kinek a meghagyás adatott, habár semmitsem tett a végre, hogy annak megfeleljen; a büntetés csupán azért éri őt, mert a meghagyást elfogadta.
Büntettetett a meghagyó - a mandans az esetben is, ha meghagyását a büntett elkövetése előtt visszavonta s a büntett ezen visszavonás következtében meg sem kezdetett.
A büntetésre nézve fennállot gyakorlatot Vuchetichnek következő szavai ismertetik meg: „Socio delicti factum plene imputari non potest, quemadmodum auctori delicti; quia socius non est causa necessaria existentiae facti.”
A mai szempontból tekintve joggyakorlatunknak fentebb kiemelt szabályait: azok a helyes és a téves tanok vegyületét mutatják föl; de a tévedések daczára is átalában helyesebbek, mint azok, melyeket akár az 1791-dik, akár az 1810-dik évi franczia Code pénal állapitott meg, s melyek az 1851. évi porosz és az 1852. évi ausztriai büntetőtörvénykönyvekben is foglaltatnak.
Különösen helyes a cselekmény büntető természetének és a bünösségi fokozatának megfelelő azon, nem csupán theoreticai, hanem az imputatióra is elhatározó különbség, mely a bünszerzők és segitők között tétetett; mig a franczia Code pénal, a bünszerzők és a segédek között, a büntetés tekintetében - némely kivételt mellőzve, nem tesz különbséget s ezáltal a legnagyobb igazságtalanságot emelte törvénynyé.
Alig lennénk képesek azonban ma már egyetérteni előbbi gyakorlatunk azon szabályával, mely kivétel nélkül nagyobb büntetést rendel azon bünszerzők ellen, a kik a tett végrehajtásában részt vettek, mint azok ellen, a kik habár elhatározó okai voltak is a büntett elkövetésének, de a tett véghezvitelénél nem voltak jelen; valamint téveseknek kellene tartanunk az eredménytelen - és részben a visszavont meghagyásra nézve fennállott rendelkezéseket is.
Az 1843-dik évi törvényjavaslat fentartja a „bünszerző” elnevezést; ezen fogalom alatt egybefoglalva a tettest, valamint a felbujtót is s mindkettőre az elkövetett büntett, esetleg kisérlet (54. §) büntetését rendeli.
A bünsegédre nézve határozott büntetési tételt nem állapit meg a javaslat, hanem a 69. § végsorában kifejezett átalános szabály szerint - mindazon által a 70. §-ban meghatározott eset kivételével - enyhébben rendeli büntetni azon büntetésnél, mely a segéd közremüködésével elkövetett büntett tettesét, illetőleg ennek felbujtóját, a törvény szerint éri.
Némi tekintetben meglepő, hogy mig a javaslat, a kisérlet büntetéséül, a befejezett büntett büntetésének bizonyos quotitását rendeli: a bünsegédre nézve, a quotitás rendszerétől teljesen eltér.
Az akkori nézetek kifolyásának tekinthető, mely az azon időbeli német bünt.-törv.-könyvekben is, bár szükebb határok között (badeni 146-147. §) előfordul, hogy a feljelentésnek elmulasztása, a részességről szóló fejezetben vétetett fel; holott csak addig válhatik valaki valamely büntett elkövetésének részessévé, mig az nem követtetett el; a büntett elkövetése után annak elkövetésében többé senki sem lehet részes, kivéve, ha bizonyos nemü előmozditást, illetőleg tevékenységet már előre megigért, mely esetben a sulypont az igéretre esvén, a megigért segély joggal tekintetik a büntett elkövetésének előmozditására irányzottnak.
Az 1853-diki törvényjavaslat szerkesztői mindazonáltal nagy gonddal és szakavatottsággal jártak el feladatuk megoldásában; a mit a részesség fogalom-meghatározása körül felmerült s igen tanulságos nézetkülönbség is igazol.
A választmány kisebbsége az anyagi törvénykönyv egyes rendelkezéseire nézve, melyek közé a felbujtóról szóló szakasz is tartozik, nem értvén a többséggel egyet, különvéleményt terjesztett az országgyülés elé, mely különvélemény fontosabb része igy hangzik:
„Véleményünk szerint a felbujtásnak, mint büntetés alá eshető cselekvésnek megitélésében lényeges mindenkor azon kérdés, hogy mi volt azon büntett, melyre a felbujtás történt. Mert a törvény nem határoz külön büntetést a felbujtásra, hanem a felbujtó mindenkor azon büntettnek büntetése alá esik, melyre valakit felbujtott. A törvény bünszerzőnek tekinti a felbujtót mindazon büntettekre nézve, melyeket a tettes az ő felbujtása szerint elkövetett s mindazokra nézve, mik azon büntettek elkövetésére mint eszközök szükségesek valának, vagy azokból mulhatlanul következtek és a felbujtó mindezekért ugy büntettetik, mintha azokat maga követte volna el; de oly büntettekért, melyekre a felbujtó a tettest fel nem bujtotta, őt büntetni nem lehet. Hogy tehát valaki mint felbujtó büntetés alá vonathassék, szükséges ellene bebizonyitani, hogy felbujtásában valamely büntettet határozottan kijelölt, mert ha az be nem bizonyittatik, miképen fogja megitélhetni a biróság, hogy mi azon büntett, melyre nézve a felbujtót bünszerzőnek kell tekinteni? miképen fogja megitélhetni, hogy a tettes épen azt s épen csak annyit s nem mást s nem többet követett el, mint a mire a felbujtó által valósággal felbujtatott; s miképen fogja kimérhetni a felbujtónak büntetését?”
Ezen szempontból a következő inditványt terjeszté elé a kisebbség:
„Felbujtónak pedig tekintetik, a ki valamely általa czélba vett s határozottan kijelölt büntettnek elkövetésére:
a) Szóval vagy irásban mást világosan és egyenesen felszólitott és reávett.
b) Bérrel vagy jutalom igéretével mást arra elcsábitott.
c) Erőszakkal vagy fenyegetésekkel mást arra kényszeritett.
d) Valamely tőle függő egyénnek azt világosan parancsolta.”
Az inditvány elejtetett, de az eszme a törvényjavaslat 52. §-ában benfoglaltatik; minthogy e szakasz szerint is csupán arra nézve tétetik felelősség a felbujtó: „a mit a tettes az ő felbujtása szerint elkövetett; ugy szintén azokra nézve is, mik ezen büntettnek elkövetésére, mint eszközök szükségesek voltak vagy abból mulhatlanul következtek.”
A főelveket illetőleg a jelen törvényjavaslat sem különbözik az 1843. évitől: mindkettő megegyez abban, hogy:
I. Nemcsak a büntett physikai tettesei, hanem a részesek is büntetendők.
II. A physikai tettes és a felbujtó ugyanazon büntetés alá esnek.
III. Az „excessus mandati” nem terheli a felbujtót.
IV. A segitők büntetése enyhébb a felbujtók és a tettesek büntetésénél.
V. A segitők büntetése nem a bevégzett büntett valamely hányadában állapittatott meg; s végre
VI. A személyes viszonyokból származó sulyositó vagy enyhitő körülmények, csupán annak számittatnak be, a kinél fenforognak.
Egyez továbbá mindkét törvényjavaslat - a kifejezések különbségétől eltekintve - a felbujtó és a tettes fogalom-meghatározására nézve is.
Van azonban a két javaslat közt elvi eltérés is, ilyen „a nem sikerült felbujtás”-nak büntetés alá vonása az előbbi javaslat szerint; a mi a jelen javaslatban elvi szempontból nem tartatik büntethetőnek; ilyen a bünszövetségnek s az erre vonatkozó rendelkezéseknek szintén elvi szempontból mellőzése.
Alaki, illetőleg methodicai tekintetben több eltérés mutatkozik.
Az 1843-ik évi javaslat 4-dik fejezete inkább hajlik a casuistica felé, mint a jelen tervezet 5-ik fejezete: az előbbi oly intézkedéseket is tartalmaz, melyek részint a fogalom-meghatározásnak szükségszerü folyományai; részint a kisérletről szóló intézkedéseknek reproductioját képezik, mint az 54. §.
Arra nézve, hogy mi veendő fel a jelen fejezetben, a tudománynak legujabb és beható critika által igazolt megállapitásai, az elvileg különböző materiáknak elkülönitése s az intézkedéseket nem igénylő eseteknek elhagyása, valamint a legujabb külföldi törvények és törvényjavaslatok szolgáltak irányul. Ez utóbbit az egyszerü összehasonlitása a jelen tervezetnek a legujabb ilynemü codificationalis munkálatokkal kétségtelenné teszi.
Az előbbit illetőleg pedig meggyőződést szerezhet magának mindenki, a ki azon kérdést: mi a „complott” vagy a „banda” criminalisticai értelemben? tanulmányozás tárgyává teszi.
A „complottot” - a szövetséget - mint különnemü büntetendő cselekményt, megtámadta már Kleinschrod. A tudomány nagyhatalmai Wächter és Abegg támadó állást foglaltak ellene s gyors léptekkel leszorittatott ezen eszme jogtalanul elfoglalt álláspontjáról.
A legrészletesebben és egyszersmind a legalaposabban tárgyalja a kérdést Schütze s tökéletesen igaza van, midőn azt mondja:
„Tekintsük át a complott-theoria által elfoglalt egész területet és látni fogjuk, hogy az nemcsak a zavar küzdtere, melynek minden része vitás, hanem azonfölül valamennyi dogmája, melyekben majd ez, majd amaz állittatik az előtérbe, valóságos tévedés.”
Egyes büntetteknél, mint például a lopásnál a 325. § b) pontja és a 329. § értelmében külön minősitést és sulyosbitó körülményt képez, „ha a tett valamely tolvaj- vagy rablószövetség tagjai által hajtatott végre”; de a szövetséget mint különnemü büntetendő cselekményt, mely önmagában büntettet állapitana meg, csak az állam elleni legsulyosabb merényletekre alakult szövetkezés eseteiben ismer a törvényjavaslat.
A részességről szóló fejezetbe foglalt intézkedések megválasztásánál, különösen szem előtt tartatott a belga bizottságnak következő nyilatkozata:
„Sans doute la loi ne doit pas entrer dans tous les détails de la complicité; elle ne doit point établir des distinctions, qu”elle n'est pas á néme de formuler avec précision et clarté; il lui est impossible de prévoir, et de régler toutes les circonstances, qui modifient la culpabilité de delinquants.„
Az 1843-ik évi törvényjavaslatunknak a részességről szóló elveit és intézkedéseit, alig lehet egyébiránt tanulmányozni az a fölötti sajnálatérzet nélkül, hogy európai nevezetességü Szalaynk a codificaitóról irt nagybecsü értekezéseiben ezen tárgyat egészen elmellőzte. Mig a „kisérletnél” Fillangieri tévtanát a legmélyebb alapossággal czáfolta: Beccariának a felbujtó bünösségéről és büntetéséről szóló, ép oly hibás és igazságtalan elméletét, érintetlenül hagyta.
De egyéb vezéreszmékre vonatkozólag is nagy előnyül szolgálna ma: ha jogirodalmunk ezen aristarchusa világitaná meg előttünk azon szellemi kincsbányát, melyből a főbb megállapitások nyerettek.
Az egész büntető törvénykönyv szellemét illetőleg felvilágositást ad ugyan azon értekezése, melyben kimondja, hogy „vegyük kezeinkbe bármelyikét az ujabb törvénykönyveknek, akár a Louisiania számára szerkesztett Livingston-félét is, mindenikében - talán azon egynek kivételével melyet Maculay a keletindiai gyarmatok számára tervezett - félreismerhetlen a feuerbachi rend- és módszer typusa”, a mihez hozzáteszi:
”Hogy a magyar törvényjavaslat is ezen családhoz tartozik, szinte első tekintetre világos”.
Hogy különösen a részesség kérdéseinél éreztetik Szalay elemzésének hiánya: az megfejtését találja abban, hogy Feuerbachnak - a kinek tanai és megállapitásai, némely kivételekkel - a magyar javaslatnak is geneticus jellegét képezik, épen a részességre nézve felállitott „Causalitas theoriája” támadtatott meg, nem régen azelőtt, hogy törvényjavaslatunk készült s azon férfiak által a kik a negyvenes években, különösen hazánk szabadelvü irányára, s a főbb kérdések körüli nézetek alakulására nem csekély szellemi befolyással birtak.
A badeni bizottságnak előadója Rottek ugyanis, a részességre nézve azt mondja jelentésében:
”hogy a Feuerbach-féle és a megtorlási theoria követői által, itt is helytelenül, bár azon rendszerek szerint következetesen: a physicai causalis nexus tekintetik lényegesnek, - a „bünszerzővé lenni akarás” - Urheber sein qollen - helyett”.
Minthogy ezen utóbbi theoria szerint, a büntett véghezvitelére már teljesen elhatározott és eltökélt emberre gyakorlott physicai hatás is felbujtást képez s a tettesre rendelt egész büntetésnek alkalmazását vonja maga után azon egyén ellen is, a ki többé nem bujthatta fel a tettest, mert ez már elhatározva volt s a kinek rábeszélése, ennélfogva causalis összefüggésben nem állott a büntett elkövetésével - minthogy azon büntett, ugyanazon tettes által, ez utóbbi rábeszélés nélkül is elkövettetett volna: e nagyon lényeges szempontból, kiváló előnynyel birna, ha Feuerbachnak helyes - s Rottek nem igazságos theoriája közötti választásnál, Szalaynk nagy tekintélyére és érveire lehetne hivatkozni.
A részesség - concursus plurium ad idcm delictum - a törvényjavaslat ötödik fejezetének alapgondolata szerint: több személynek szándékos közremüködése valamely büntett vagy vétség elkövetésére.
Három lényeges tényező van e meghatározással megjelölve, melyek nélkül részességről nem lehet szó:
1. a szándék, melynek valamennyi közremüködőben léteznie kell; vagyis szükséges: hogy a különböző tevékenységek, a közös szándék által egy egységbe foglaltassanak össze. Szándék nélkül nincs részesség; ebből következik, hogy a culposus részesség, valamint a részesség valamely culposus cselekmény elkövetésére vagy elkövetésénél, ki van zárva a törvényjavaslat által.
2. Részességnek csak valamely büntettre vagy vétségre vonatkozólag van helye.
Az öngyilkosság nem képezvén büntetendő cselekményt, az erre közremüködő részesség miatt senki sem büntethető. Büntethető ugyan bizonyos neme a közremüködésnek, mind „delictum sui generis” a törvényjavaslat különös rendelkezése - a 271. § folytán; de ha e szakasz kimaradnak: az öngyilkosságra közremüködő, az ötödik fejezet értelmében - vagyis mint részes nem vonathatnék feleletre.
3. Részességnek csak a büntett, illetőleg vétség elkövetése előtt, vagy alatt lévén helye: az elkövetés után senki sem válhatik a büntett részesévé. A tett utáni közremüködés connexitást képez, nem pedig complicitást. Ez okból az orgazdaság, és bünpártolás a XXX-ik fejezet szerint külön büntetendő cselekményeket képeznek.
Az alanyok tekintetében legalább két személynek, valamely büntett vagy vétség véghezvitelére irányzott bünös szándékban egyesitett különnemü tevékenységét tételezi fel a részesség.
A tevékenység szempontjából pedig három különbség különböztetendő meg: a felbujtó, a tettes és a segitő vagy segéd külön természetü tevékenységei. A tettesen kivül vagy a felbujtó, vagy a segitő tevékenysége lényegesen kivántatik, hogy részesség foroghasson fenn; de lehet egy felbujtó és egy tettes; vagy több felbujtó és csak egy tettes; valamint több felbujtó és több tettes, - a mint ugyanezen számviszony létezhet a tettes és a segédek, - esetleg a felbujtó, a tettes és a segédek tekintetében is.
A dolog természetéből következik, egyébiránt, hogy felbujtó és segitő - tettes nélkül, nem képzelhetők.
A fogalom meghatározásából következik, hogy több tettes közül az egyik, vagy többen lehetnek felbujtók és tettesek is egyszersmind; a mint másrészről több tettes által követtethetik el a büntett a nélkül, hogy szükségszerüleg részesség forogna fenn. Igen helyesen mondja Boitard: „La pluralité d'auteurs n'entraine pas, ne nécessite pas la complicité.„
A felbujtót és tettest szokásban volt a bünszerzők elnevezése alatt összefoglalni, azon indokból, mert az ő tevékenységök hozza létre a büntettet, ők tehát annak tulajdonképeni szerzői.
A hatás minősége szerint azonban, melyet ezek a büntett létrehozatalára nézve gyakorolnak: a felbujtó, értelmi, erkölcsi, psychologiai, vagy psychicai, - a tettes pedig - nem egészen találólag - anyagi bünszerzőnek szokott neveztetni.
A törvényjavaslat mellőzte a bünszerző elnevezést, mely nem eléggé tüzetes s ez okból sok controversiára adott okot, - de fölösleges is.
Mit jelent e szó? Azt, hogy a bünszerző saját elhatározásából, tehát a nélkül, hogy más által felbujtatott volna, - vált a büntett tényezőjévé. A szó ezen jelentőségében, bünszerző volna a felbujtó és a fel nem bujtott tettes; mig azon tettes, a kit más bujtott fel a büntett elkövetésére, nem volna a bünszerző elnevezése alá foglalható.
Helyes értelmezés szerint tehát, nem fejezi ki a szó azt, a mit kifejeznie kellene: t. i. a felbujtónak és a tettesnek, - ez utóbbi akár felbujtás, akár teljesen önelhatározása folytán cselekedjék - ellentétbe helyezését a segitővel, akár önkényt, akár felbujtás vagy tanács folytán vált legyen ez részessé.
A homály és értelemzavar, melyet a kifejezés magában rejt, sokféle értelmezések, elemzések és czáfolatok tárgyát képezi. Mittermaieer már 1819-ben helytelennek nyilvánitja e szónak a tettesre alkalmazását s azt csupán az ugynevezett értelmi szerzőre véli szorittatni. Zachariae, az 1850. évi Archiv des Crim.-Rechtes czimü folyóiratban szintén helytelennek mondja a physicai bünszerző elnevezés használatát. „A szerzőség fogalma - qui causam delicti praebuit - a szerző által okozott s ezen ok következtében más alany által véghezvitt tettet, vagy legalább nem az utóbbi önkénye által előidézett eredményt jelent; s nevetséges mondani, hogy Cajus szerzője az önmaga által elkövetett tettnek”.
Ennek ellenében Geyer a bünsegédet is a bünszerzőség fogalmában rejlőnek állitja s hibásnak nyilvánitja a megjelölést azért: mert azon véleményre ad okot, mintha a bünsegéd tevékenysége nem volna okozati összefüggésben az elkövetett büntettel, melynek létrehozatalát előmozditotta.
„Den Urheber eines Erfolges im weiteren Sinne - mondja a nevezett iró - müssen wir ja jeden mennen, der zu dem Eintreten dieses Erfolges irgend etwas beigetragen hat”.
Végre felemlithető még Schütze is, ki részletesen elemezvén az ezen szónak adott külömböző értelmet s kimutatván meghonosulásának történetét, azt a doctrina jelszavának - Schlagwörter - illetőleg a doctrina phrasisának nevezi.
De azon törvényhozások is, melyek fentartják e szót: különböző fogalmakat kötnek vele össze: Mig a belga BTK. az „auters” alatt a felbujtót, a tettest és a fősegédet érti: addig az olasz törvényjavaslat „autori” alatt csak a tetteseket érti.
A szó kétségtelenül határozatlan, s valódi értelme nem fejezi ki azt, a mit a törvények és a tudomány általa kifejezni akartak.
Ez okból annál inkább mellőzendő, mert a törvényben nincs szükség reá.
A felbujtó, a tettes, a bünsegitő vagy bünsegéd megjelölés fölöslegessé teszi minden eumulativ összefoglalását a két elsőnek, s e cumulativ elnevezés alatti ellentétbe állitását a felbujtónak és a tettesnek a bünsegitővel: ez utóbbi irányában egyébiránt az ellentét ezen szó által épen nem fejeztetik ki.
Ezen okok eredménye az, hogy már az 1850. évi porosz BTK. átalános részében elhagyatott az „Urheber” szó: s hogy azt - az 1861. évi bajor BTK., valamint a legujabb ausztriai BTK. tervezetei is mellőzik.
Felbujtó az, a ki a tettest az ez által elkövetett büntett vagy vétség elkövetésére reábirta.
Ez a felbujtásnak, a törvényjavaslat 67-dik § két első bekezdéséből resultáló fogalom meghatározása.
