Egy ugyanazon állam összes polgárainak, azon szoros összeköttetésnél és soknemű érintkezésnél fogva, melyben egymással szükségkép állanak, egyaránt érdekökben áll, hogy egymást megértsék.
A legtöbb államban a közös nemzeti nyelv, mely egyszersmind az állam nyelve, önként megvalósitja a kölcsönös megértés e szükségét.
Soknyelvű államban azonban, minő Magyarország, ez csak az által válik elérhetővé, ha az állam valamennyi polgára, tartozzék bármely nemzetiséghez, és beszéljen bármely nyelvet anyanyelvéül, a mellett egy közös nyelven is képes kifejezni s megértetni magát és megérteni többi polgártársait. E közös nyelv lehet a többség nyelve, vagy az állam nyelve, a mi a legtöbb esetben egy.
Magyarország különböző nyelvet beszélő lakosai közt, az összes népeség absolut többségével egyik nyelv sem bir ugyan; de a mellett, hogy a viszonylagos többség a magyar ajkuaké, ez levén egyszersmind az állami kormányzat, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás nyelve is, kétség sem lehet az iránt, hogy ha az állam összes polgárai közt a kölcsönös érintkezés és megértés közegeül az országban divó nyelvek valamelyikét választani kell, az csak az állam s a többség nyelve: a magyar lehet.
A magyar állam, majdnem ezeréves történelmének tanusága szerint, a többi nemzetiségek beolvasztására és nyelveik eltörlésére soha sem törekedett. Legközelebbről is a nemzetiségek egyenjogúságáról szóló (1868:XLIV.) törvénycikkben a legnagyobb szabadelvüséggel hagyja meg és biztosítja az államban lakó valamennyi nemzetiségnek saját anyanyelve használatát.
De ha az államnak s a törvényhozásnak soha sem volt s most sem czélja a nemzetiségeket saját nyelvök használatától megfosztani, vagy abban csak korlátozni is, viszont a nemzetiségeknek magoknak érdekökben áll, hogy midőn magán életökben, templomaik- és iskoláikban, községeikben és irodalmaikban, saját nyelvöket használják s annak továbbfejlesztésére törekednek, tagjaik érteni és beszélni tudják a mellett azon nyelvet is, mely Magyarországon az állam-, a törvényhozás és kormányzat nyelve, s melynek ismerete nélkül, épen saját érdekeik érvényesitésében vagy esetleg védésében korlátoltatnának.
Kényszeriteni az állam más nyelvű polgárait, hogy anyanyelvükön kivül az állam nyelvét is elsajátitsák, czéltalan törekvés volna. De módot nyujtani mindenkinek, hogy azt már gyermek korában elsajátithassa, oly jótétemény, melyért az állam iránt csak hálát érezhetne. S ennek egyedüli módja, az elemi iskolákban a tantárgyak közé fölvenni a magyar nyelvet, s az által lehetővé tenni annak megtanulását, az állam polgárai minden ezutáni nemzedékének.
Valamint a közép- és felső oktatásban, több idegen nyelv, vagy a tudományos művelődés czéljából, - mint a klassikai - vagy az élet szükségletei szempontjából, mint a modern, jelesen a német és franczia nyelvek köteles tantárgyakul vannak fölvéve, a nélkül, hogy (mint a latin századokon át volt) tannyelvül használtatnának: épen úgy a dolog természetében fekszik, hogy mig minden nemzetiség, saját anyanyelvét akadálytalanul használja iskoláiban tannyelvül, a tantárgyak közé a magyar nyelv is fölvétessék. Ugyannyira: hogy mulasztásnak kell tartanunk, hogy erről az 1868:XXXVIII. tc. nem gondoskodott kellőleg és csupán a tanitóképezdéknél, a felső nép- és polgári iskoláknál teszi - mennyiben nem magyarajkuak is - kötelezett tantárgygyá a magyar nyelvet, ellenben az elemi népiskolák, községiek úgy, mint felekezetiek nyelvtanitását csupán az anyanyelvre szoritja kötelezőleg. Sőt még a képezdékben is, megemliti ugyan a magyar nyelvet a köteles tantárgyak közt, de nem követel biztositékot az iránt, hogy azt a tanitójelöltek oly mértékben s oly óraszámmal tanulják, hogy a három éves képezdei tanfolyam alatt kellőleg el is sajátithassák, a mi nélkül pedig semmi czél nincs annak a tantárgyak közé fölvételével elérve.
Miután tehát az 1868:XXXVIII. tc. a magyar nyelvnek a népiskolákban való tanitásáról kellőleg nem gondoskodott, e mulasztást pótolni a törvényhozás további teendőjéül maradt fenn. Tennie kell azt azzal a határozottsággal, melyet az ügy fontossága s az ország és minden lakosának érdeke parancsol, de azzal az óvatossággal és mérséklettel is, melyet a kivitel nehézségei s mindenekfelett a más ajkuak nemzetiségi érzelmeinek kimélete követel.
E szempontokat maga előtt tartva, a jelen törvényjavaslat mindenekelőtt azon (felekezeti) tanitóképezdékre terjeszti ki figyelmét, melyeknek tanitási nyelve nem a magyar; s melyekben az 1868:XXXVIII. tc. 13. és 88. §-ai értelmében, a magyar nyelv különben is kötelezett tantárgy s ezekre nézve azt követeli, hogy az jövőre oly óraszámmal vétessék fel, hogy a három éves képezdei tanfolyam alatt annak beszédben és irásban elsajátitása minden tanitójelöltnek lehetővé tétessek.
Ha az követeltetnék a nem magyar ajkú képezdéktől, illetőleg az azokban tanuló tanitójelöltektől, hogy három év alatt a magyar nyelvet oly fokban sajátitsák el, hogy azt majdan előadási, vagyis tannyelvül használhassák iskoláikban, - ez kétségkivül túlságos vagy épen teljesithetetlen követelés volna, mert a nyelv teljes birtokát, folyékony, szabad és könnyű használatának képességét tételezné fel. Azonban csak annyi kivántatik, hogy azt, mint a népiskolai tantárgyak egyikét, nyelvtanilag kezelni s abban a gyermekeket módszeresen gyakorolni képes legyen; oly feladat, melyet a képezde három évi tanfolyama alatt, hetenkénti öt-hat óra reáforditásával, biztosan el lehet érni. S épen azért méltányos követelés az, a mi a törvényjavaslat 2-ik §-ában föl van állitva, hogy „a jelen törvény hatályba léptét követő tanévtől számitott három év - vagyis egy tanitó-képezdei teljes tanfolyam eltelte után, tanitói oklevelet csak oly egyén nyerhet s tanitóul vagy segédtanitóul csak az alkalmazható, a ki a magyar nyelvet annyira birja, hogy azt a népiskolában tanithassa.”
A most, vagy jövőre képezendő tanitókról tett ily gondoskodás mellett, szükséges a jelenleg már hivatalban lévő, de a magyar nyelvben netalán járatlan tanitókról is gondoskodni, hogy azok, a magán szorgalom útján, vagy esetleg részökre rendezendő póttanfolyamok segélyével is, a magyar nyelvet elsajátithassák. Tekintve, hogy ezek már nem fordithatják teljes idejöket a tanulásra, mint a képezdebeliek; sőt hogy közöttük már korosabbak is vannak, kiknek egy idegen nyelv elsajátitása nagyobb nehézséget okoz, méltányosan kiván intézkedni a törvényjavaslat, (3. §) midőn a már hivatalban lévő, vagy az előbbi §-ban kitűzött három év eltelte előtt még hivatalba lépendő tanitóknak kétszeres időt, vagyis a törvény hatályba léptétől számitandó hat évet enged a magyar nyelv annyira leendő elsajátitására, hogy azon való tanitási képességöket vizsgálattétellel igazolhassák.
Hajlott korú, jelesen életök ötvenedik évét már túlhaladott tanitók irányában, méltányosságból kivételt kiván tenni a törvény, a mennyiben ezeket, saját kérelmökre, e kötelezettségtől fölmenteni a ministerre bizza.
Ilykép gondoskodván a törvényjavaslat a magyarnyelv tanitásának első feltételéről, tudniillik a népiskolai tanitóknak arra képessé tételéről, bátran kimondhatja (5. §), hogy a jelen törvény hatályba léptétől számitandó hat év elteltével a magyar nyelv kötelezett tantárgy lesz az országban létező minden elemi vagy felső népiskolában, mely utóbbiakban azt már az 1868:XXXVIII. tc. 64. és 74. §-ai is köteles tantárgygyá tették.
Mivel azonban ott, a hol a magyar nyelvnek köteles tantárgygyá tétele már az itt kijelölt határidő előtt is lehetséges, semmi sem áll ellent, hogy az ne érvényesittessék is, ennélfogva a törvényjavaslat kimondja (4. §), hogy a hol most már a magyar nyelvben jártas tanitó van, a nem magyar tannyelvű iskolában, vagy (6. §) a hol a hat év eltelte előtt ilyen alkalmaztatik, jelesen a három év elteltével a képezdékből kikerülendő új tanitójelöltek közül, ott azonnal, vagy ez időpont s körülmény beálltával, a magyar nyelvnek köteles tantárgygyá tétele foganatositandó.
Még egy átmeneti intézkedés szüksége s kivitelének lehetősége mutatkozik az emlitetteken kivül. Vannak ugyanis vidékek, melyeken a nem magyar ajkú nemzetiségek a magyarral annyira összevegyülve s oly sokszoros és mindennapos érintkezésben állanak, hogy reájok nézve a magyar nyelv tudása elevenen érzett szükség, s azért magok óhajtják, hogy abban gyermekeik idejekorán oktatást nyerjenek. E vidékeken a magyar nyelvnek az iskolákban tanitása annál kevésbé fogna nehézségekbe ütközni, mert a magyar ajku néppel is érintkező nem magyar ajku tanitók többnyire eléggé birják a magyar nyelvet arra, hogy azt tanithassák. Bátran kimondható, hogy az ország éjszaknyugoti megyéi, Pozsony, Nyitra, úgyszintén Zemplén, Bács-Bodrog megyék nagyobb része is, s több egyes vidékek vagy járások más megyékben is, a jelzett körülmények közt vannak.
Ezekre nézve tehát a törvényjavaslat (7. §) felhatalmazást kér a vallás- és közoktatási minister számára, hogy részint saját közegei, részint a közigazgatási tisztviselők utján beszerzendő adatok alapján, és a belügyministerrel egyetértőleg, már a kitűzött hat évi határidő előtt is meghatározhassa, mely megyékben, vagy azok egyes részeiben legyen a magyar nyelv tanitásának kötelezettsége fokozatosan életbe léptetendő.
Hogy pedig mind a nem magyar ajkú tanitóképezdékben a magyar nyelv tanitása e törvény követelménye szerint folytattassék, mind a népiskolákban az életbeléptetésre vonatkozó határozatok akár közöny és hanyagság folytán, akár roszakaratból, vagy nemzetiségi túlbuzgalom s alaptalan féltékenykedés következtében meg ne hiusittassanak, erre nézve a törvényjavaslat az ellenőrzést - mint a dolog természetében is fekszik - a tanfelügyelőkre és a közoktatási ministernek egyéb, a népiskolai hatóságokról szóló (1876:XXVIII.) törvény 3. §-ában megnevezett közegeire bizza.
Mindezek egybefoglalásával bátran ki lehet mondani, hogy a jelen törvényjavaslat, midőn a magyar nyelvet a nem magyarajkú népiskolákban nem tannyelvvé, csakis a köteles tantárgyak egyikévé teszi, nem sérti a nemzetiségeknek törvény által biztositott jogait, a kivitelben az átmeneti nehézségeket és fokozatosságot szem előtt tartja, s általában a méltányosság és lehetőség határai közt marad és csak egy - minden részről régen érzett - szükségnek felel meg.
