Hazánkban az erdőségek kerekszámban 12.000,000 holdat foglalnak el, tehát az országos terület egy negyedrészénél többet.
E terület és a rajta létező nagy famennyiség igen jelentékeny tőkeértéket képvisel. Ily érték már nemzetgazdasági fontosságánál fogva is teljesen megérdemli a törvényhozási munkásság figyelmét.
Elődeink az erdő fontosságát mindig felismerték s annak fenntartására elegendő sulyt fektettek.
Az 1700-1701., 1807., 1836. és az 1840-iki törvények e tekintetben teljes tanuságot tesznek arról, hogy az akkori kor, a maga és a jövő nemzedék érdekeit felfogva, az erdőtulajdont megóvni s az erdőpusztitást meggátolni igyekezett.
Az idézett törvények egynémelyikének főelvei teljesen a jelenkor fogalmainak szinvonalán állanak és e mellett, nevezetesen az erdővédelemre vonatkozó intézkedések igen sokoldaluak is; hogy azonban e törvények a mai idő igényeit kielégiteni többé már nem képesek, igen természetes következménye azon lényeges változásnak, mely az 1848. előtti birtok és egyéb általános viszonyokban beállott.
1848. előtt erdőségeink sokkal csekélyebb számu birtokos tulajdonát képezték, mint jelenleg s ezek általában véve különben is jólétnek örvendvén, vagyonuk e részére a jövedelmezés szempontjából rendszerint nem nagy sulyt fektettek; de az akkori közlekedési és gazdasági viszonyok közt alig is fektethettek.
Az akkori birtokosok, tehát kivált ott, hol vagy bányamüvelés vagy más helyi ipar nem létezett, az erdőségeket gyakran első sorban, mint a vadászat élvezésére szolgáló tért kedvelték s az erdő tulságos vagy okszerütlen használata, vagy nagyobb mérvü pusztitása, akkor kivételes ritkaságnak volt tekinthető.
Az 1848-iki átalakulás azonban, azon befolyásnál fogva, melyet a gazdasági életünk minden ágára gyakorolt, az erdőkre nézve is lényeges változást okozott.
Az ország birtokos osztálya elvesztvén a jobbágyokat - ezekkel elvesztette munkaerejét s jövedelmét s az akkor okozta veszteségek és a szokatlan adó oly nyomasztó súlylyal nehezedtek az erdőbirtokos vállaira, hogy ezt az önfentartás ösztöne is kényszerité, az erdők jövedelmezőbb használatára gondolni.
Miután pedig a fentemlitett minőségü, majdnem tisztán vadászszemélyzetet rögtön szakértő erdőgazdákkal felváltani nem lehetett, sőt erre még sokkal később is csak igen kevesen gondoltak, igen természetes, hogy az erdők használata számos esetben nem annyira rosz akaratból, mint a kezelők járatlansága folytán, valóságos pusztitássá fajult.
Később és nevezetesen a legujabb időszakban, a rohamosan fejlődött közlekedés, az egymásután keletkezett iparvállalatok, tehát a belfogyasztás nagymérvü fokozódása és a külföldre való kivitel könnyebb lehetősége idézték elő azt, hogy azon nagyszerü kincs, mely erdőségeinkben őseinkről reánk maradt, nem mindenütt az okszerü kezelés elvei szerint, értékesittetett, sőt számos helyen és vidéken a közérdek nagy kárára könnyelmüen pusztittatott.
Hozzájárult mindezekhez még, hogy az erdőbirtok igen tetemes része a szolgálmányok megváltása folytán kisebb-nagyobb terjedelmü, de igen nagy számu részletben a községek tulajdonába került, s ezzel oly kezekbe, melyek, fájdalom, az erdőt mint olyant megbecsülni nem tudják s a melyeknek fővágya az erdőt legelővé tarolni.
Ezen és hasonló okoknál fogva lett erdőgazdaságunk állapota már-már megdöbbentő s ezekért vált égető szükséggé, hogy törvényhozási uton szabályoztassék az erdőhasználat oly formán, hogy egyrészt az erdőtulajdon szabad élvezetének joga megóvassék, de hogy másrészt megóvassanak azon magasabb nemzetgazdasági és állami érdekek is, melyek az erdőgazdasággal szoros összefüggésben állnak.
S e feladat kiegészitő része még az, hogy az erdőtulajdon - a tulajdon szentségéről e részben nem egészen tiszta fogalmakkal birók kárositásai és a termények elidegenitése ellenében - a mi évek óta s majdnem ijesztő módon növekedő mérvben büntetlenül foly, sikeresen megvédessék, s hogy továbbá oly jogok gyakorlása, mint például a fa-termékek vizen való szállitásának kérdése az általános közgazdászati s az országos igényeknek, az ujabb birtokviszonyoknak s az erdőbirtokosok jogos és méltányos kivánalmainak megfelelő módon szabályoztassék.
A fentebbiekben körvonaloztatván, az erdőtörvényjavaslat czélja kitünik azokból, hogy az erdőtörvény feladata megakadályozni első sorban a közgazdászatilag káros oly erdőpusztitást, hol a talaj okszerüen csakis erdőként használható, feladata továbbá a törvénynek az okszerü erdőgazdaság egyesek által le nem győzhető akadályainak elháritása, és ezzel kapcsolatban az erdőtulajdon sérthetlenségének biztositása.
Az alapul felvett nevezetesebb és elvi jelentőségü intézkedések indokolására szolgáljanak következők:
Megjegyeztetik mindenekelőtt, hogy a törvényjavaslat szerkezeti beosztását, illetőleg czélszerünek láttam ez ujabb codificatiónál általánosan szokásba vett azon rendszert követni, mely szerint minden czimnél előrebocsáttatván az „általános határozatok,” melyek ugyanis a további fejezetek megszoritásain belül mindenkire egyaránt kötelezők - a különben egy jogi fogalom alá tartozó, bár a többnemü és eltérő természetü tárgyaknál külön kihatásu rendelkezések lehetőleg egy czim és egy fejezet alatt együttesen foglaljanak helyet.
Ezen beosztás a kevésbé tájékozott előtt neheziti ugyan némileg a törvény gyors áttekintését - a mennyiben gyakorlati felfogás szerint különös természetü tárgyakra vonatkozólag, milyen például az erdőégés, fausztatás stb. több fejezet alatt foglaltatnak rendelkezések, másrészről azonban tisztábban tünteti elő az egyes szabványoknak alapul vetett fogalmát s könnyitvén az öszszehasonlitást, egyszersmind jelzi azon indokot is, mely az illető szabvány megállapitásánál mérvadó volt.
A bemutatott törvényjavaslat hat főczimre oszlik.
Az 1-ső czimben az erdők fentartására vonatkozó intézkedések állapittatnak meg.
Ezen intézkedéseknél azon alapelvből indultam ki, hogy az erdőgazdaság észszerüen megengedhető legnagyobb szabadsága mellett:
a) a talaj fatermőképessége ne veszélyeztessék és
b) mások kétségtelen jogai és érdekei ne csorbittassanak.
Az I. czim 1. fejezet (1-16. §) tehát oly általános határozatokat tartalmaz, melyeknek magát alávetni minden erdőbirtokos kivétel nélkül köteles, és a melyek szerint olyan talajon, mely ha róla az erdő letaroltatnék, fatermőképességét a legtöbb esetben helyre pótolhatlanul és véglegesen elvesztené, vagy a hol letarolás folytán mások birtoka, sőt a közjólét is veszélyeztetnék: az erdőgazdaság a legszigorubb ellenőrzésnek van alávetve; miglen oly talajra nézve, mely, ha róla az erdő letaroltatik, könnyen ismét beerdősíthető, és a melyre nézve a fentebbi veszélyek csak az ujraerdősités teljes - vagy bizonyos időn tul halasztott elmulasztása esetében állhatnának be: a gazdaság csak a megfelelő idő alatt ujraerdősités kötelezettsége által van megszoritva.
Ezen határozatok önmagukban lelik indokolásukat.
Világszerte felmutatható példák bizonyitják, hogy sok helyütt a talaj termő-képességét fenntartani s a nemzetek e törzsvagyonát a végenyészet ellen megóvni egyedül az erdő képes.- Mindenütt, a hol csak a meredek hegyeket boritott erdőségeket könnyelmüen elpusztitották, ugyanazon szomoru következmények állottak be; a források elapadtak, hegyomlások, kő- és hógörgetegek veszélyeztetik a közlekedést és az emberek hajlékait; vagy rohamos hegyi patakok mosnak még a sziklákba is mély árkokat s lezuhannak az alant elterülő - előbb virágzó vidék s helységekre, s betemetik örökre az emberi munkásság s szorgalom müveit; - vagy a tutajozás és a hajózás legnagyobb hátrányára, hol agyagiszappal töltik meg a folyó medreit, vagy megindul a kőgörgeteg és utat nyer a szélvészek romboló hatalma, mely többé meg nem törik az ős erdők sudarain; vagy a futó-homokot ragadja fel a szél, hogy mértföldekre terméketlenné tegye a talajt.
A hol az előbb jelzett természeti kárositások ellen védő eszközül szolgáló erdők helytelen kezelése vagy kiirtása folytán a természet elemeinek féktelen rombolásaitól félni lehet s félni van elég ok, ott az államnak kötelessége magasabb érdekek szempontjából közbelépni, s az erdő tulajdon korlátlan élvezhetését megszoritani.
Általában irányadóul szolgált azon elv, hogy mindazon erdőterület, melynek talaja más gazdasági müvelésre nem alkalmas, melynek kiirtása folytán tehát a közgazdászatra veszteség háramolnék, erdőnek feltétlenül fentartassék.
Ily területeknek irtása ennek folytán megtiltatott, s oly esetekben, ha ez a törvény ellenére még is megtörtént, érzékeny pénzbüntetések kiszabása mellett az uj beerdősités elrendeltetett. Ugyane szempontból a feltétlenül erdőnek fenntartandó, illetőleg a legokszerübben és állandóan biztos jövedelmet csak erdőgazdasági kezeléssel szolgáltató területeken eszközölt tarvágat esetében a törvény szinte elrendeli az ujra beerdősitést és rendelkezésének szigoru pénzbüntetések kiszabása által ad nyomatékot.
A magánerdők kezelésében való bővebb beavatkozást - illetőleg a birtokosok szabad intézkedhetésének megszoritását czélzó más határozatok felvételét, mint a milyenek a törvényjavaslat szövegében foglaltatnak - mellőzendőnek véltem, miután ezt sem az országos közérdek nem kivánja, sem az elfogadott erdészeti jogelvek nem engedik, s mert a közérdek igényeit eléggé biztositva látom az által, hogy az állandóan csak erdőgazdaságra alkalmas földterületeken, illetőleg a feltétlen erdőtalajon, ha arról a fa eltávolittatott vagy kiirtatott, az illető birtokos által 6 év alatt (5. §) ismét uj erdő nevelendő.
Ezen pontnál - a tisztelt képviselőház közelebbi tájékoztatása érdekében - czélszerünek vélem felemliteni, miszerint az általam a jelen törvényjavaslat végleges szövegének megállapitása czéljából az érdekelt ministeriumok, továbbá az országos erdészeti és az orsz. gazdasági egylet képviselőiből egybehivott szakértekezlet tárgyalásai alkalmával - ezen értekezlet két tagja Ribáry József ministeri tanácsos és Kenessey Kálmán osztálytanácsos urak, a hozandó erdőtörvény ily értelmü rendelkezésében nem találhatván megnyugvást, oly irányu különvéleményt adtak be, melynek értelmében a magán erdők tulajdonosait is irtás tekintetében a törvény bizonyos megszoritó határozmányai alá vetni javasolják és pedig azon indokból, hogy az országszerte divó, máris aggályos mérvben észlelhető erdőpusztitásnak ez uton is gát vettessék. Nem nyugtattatván meg illetők a törvény azon rendelkezése által, mely a feltétlen talajon álló erdők tulajdonosait azok letarolása esetében ujra erdősitésre kötelezi, miután meggyőződésük szerint a törvény ezen intézkedése legtöbb esetben csakis holt betü maradna, sok esetben pedig a felujitás részint az érdekelt erdőbirtokos szorult vagyoni állása, részint pedig különösen sziklás és napnak fekvő hegyoldalakon égalji viszonyainknál fogva, eredményre nem fogna vezetni.
Hangsulyozzák továbbá különvéleményük mellett, hogy statistikai kimutatások szerint földbirtokosok kezén egészben 5.800,000 kat. hold erdőség van, mely területnek, ha csak fele része vétetik is fel oly magánszemélyek birtokában levőnek, kiknek erdőkezelése jelen törvényjavaslat által nem ellenőriztetik, ez még mindig oly értékü vagyont képvisel, melynek jelentőségére a törvényhozás figyelmét különösen is felhivni teljesen indokoltnak látszik.
Az első fejezetben - az erdők fentartására vonatkozó átalános határozatokon kivül még egy szabvány (16. §) vétetett fel, melynek különös megemlitését e helyütt szükségesnek tartom. Ezen szabvány szerint ugyanis a községekhez közigazgatásilag csatolt rendszeresen kezelt erdőtestek után fizetendő községi adó alapjául, az egyenes állami adóknak csupán fele része veendő.
A szóban forgó szakasz felvételével méltányos analogiát kivántam felállitani az 1876. évi V. törvénycikk által hason kedvezményben részesített puszta- vagy havasi birtokok között egyfelől, másfelől pedig az ugyanazon szempont alá eső s rendszerint más gazdasági ágakéhoz viszonyitva, csekély évi tiszta jövedelmet hozó erdőbirtokok között; s egyszersmind az erdőbirtokosoknak némi egyensulyozását szolgáltatni azon nagyobb kiadásokkal járó terheknek, melyek a jelen törvény határozmányai folytán erdeik rendszeres kezelése által okoztatnak.
Az első czim második fejezete különös határozatokat tartalmaz, (17-24. §) melyeknek czélja, az ott megjelölt külön rendeltetésü és ennélfogva külön természetü erdőbirtokokra nézve, az erdei tőkevagyon egyik részének ingó minőségénél fogva, a gazdaság szabadságát oly mértékben korlátozni, a minőben ez a fenálló birtokjogi viszonyoknál fogva elkerülhetlenül szükséges.
E fejezet intézkedései ugyanis az állam, a törvényhatóságok, a községek, az egyházi személyek, továbbá az alapitványok, a hitbizományok és közbirtokosságok kezében levő erdőkre vonatkoznak.
Ez intézkedések a következőkben körülirt elvre vannak fektetve:
a fentnevezett jogi személyek nincsenek feljogositva a tőke fogyasztására, hanem csak e tőkének az összes befolyással biró viszonyokhoz képest esetről-esetre megállapitandó kamatjai élvezetére.
Miután pedig az erdőtőke talajból és élőfakészletből áll és e tőkének tartós kamatjait csak is a folytonosan pótolandó famennyiségnek tömege képezi: mulhatlanul szükséges a gazdaság oly berendezése, illetőleg ellenőrzése és szabadságának oly korlátozása, melynél fogva a tőke megtámadható, és a tartósan élvezendő kamat mennyisége pillanatnyi előnyök érdekében tulságosan emelhető ne legyen.
Az első czim harmadik fejezete (25-45. §) az erdőrendészeti hatóságok és közegek számát, minőségét, működését és hatáskörét állapitja meg és ez intézkedések czélja odahatni, hogy az előbbi fejezetek határozatai ugy a hatóságok fokozatossága, valamint az egyes közegek részéről megkivánt szakképzettség és egyéb minőségeik folytán is a hatóságok és közegek megfelelő száma és helyes felosztása mellett gyorsan, okszerüen és igazságosan legyenek végrehajthatók.
Ezen szempontból és a törvény végrehajtásának pontosabb eszközlése érdekében mellőzhetlenül szükségesnek nyilvánult a szakképzett kir. erdőfelügyelők alkalmazása azért, mert ezek hiánya esetében a törvény kitüzött czéljának elérése s a közérdek kellő megóvása nem lehet biztositva. A mi azok dijazását illeti, az, az államköltségek jelentékenyebb szaporitása nélkül, a jelen törvényjavaslat alapján, a különféle pénzbüntetések és elkobzott tárgyak után befolyt összegekben, illetőleg az erdei alapján remélhető, hogy fedezetét találandja. Ha azonban egyátalában nem volna kivihető az, hogy ugy, miként Német- és Francziaországban tisztán állami közegek legyenek az erdőfelügyelők, ezen esetre azt volnék bátor inditványozni, hogy a felügyelők a megyék, illetőleg törvényhatóságok részéről lennének állandó tiszti minőségben alkalmazandók.
Az első czim negyedik fejezete (46-60. §) az „erdőrendészeti áthágásokról” vagyis azon cselekményekről s azok büntetéseiről szól, melyeket az előbbi fejezetek intézkedései ellen maguk az erdőbirtokosok követhetnek el.
Alapelve a fejezetnek az ily cselekményeket a reájuk mért és a cselekmény következményeivel lehetőleg arányos büntetés által részint megakadályozni, részint a megtörtént ily cselekmények káros következményeit lehető legczélszerübben és lehető legrövidebb idő alatt ismét elenyésztetni.
Az erdei zárlat, eszméjét a törvényjavaslatban mellőzendőnek találtam - főleg azon oknál fogva, mert:
a) az erdőbirtokos törvényellenes gazdálkodása, vagy pusztitása ellen, sokkal hatásosabb eszköznek tartom, a szigoru pénzbüntetéseket, legyenek az áthágást elkövetett erdőbirtokosok, magánosok, testületek, vagy más jogi személyek;
b) a birtokos erdejét rendszerint okszerütlen nyerészkedési vágyból pusztitja - czélja az, hogy a megengedettnél ideiglenesen nagyobb bevételeket zsaroljon ki erdejéből.
Ha meggyőződik arról, hogy a veszteség, melyet az reá szabandó birság által szenved, nagyobb lesz mint a haszon, melyet a pusztitásból várhat - óvakodni fog a törvényellenes lépésektől.
c) a zárlat végre azon okból is mellőzendő volt, mert lehet eset, hogy az elpusztitott erdő épen nem jövedelmez - s akkor a zártartás összes költségei az államot fognák terhelni.
Az első czim ötödik fejezete végül (61-68. §) az „erdőrendészeti áthágásokra vonatkozó illetékességet és eljárást” tárgyalja, megállapitván az ezen áthágások megitélésére illetékes hatóságokat és azok eljárási módját; itt is az intézkedés czélszerüsége mellett még elérhető, legnagyobb gyorsaság tartatván szem előtt.
A második czim az erdei kihágásokat tárgyalja három fejezetben, melyek elseje (69-89. §), általános határozatokat tartalmaz, miglen a második fejezet „különös határozatok” czim alatt a) a lopásokra (90-99. §); b) az erdei kártételekre (100-108. §) és c) a veszélyes cselekményekre és mulasztásokra (109-116. §) a harmadik végül (117-164. §) a biróságokra, az illetékességre és eljárásra vonatkozó intézkedéseket tartalmazza.
Ezen beosztás felvételénél, valamint abban, hogy az erdei kihágások specificátiójának, büntetésének s az ide vonatkozó hatósági eljárás kijelölésének a jelen törvényjavaslatban általában helyet adtam - az országgyülés jogügyi bizottsága által már előző alkalommal elfogadott azon alapelv vezérelt, mely szerint a szorosan vett büntető-törvényben, hova elvontan véve a kihágások is tartoznának, nem tehetvén mindazon szabályokat, melyeknek megsértésére büntetés állapittatik meg - együvé foglalni, - de követve más országok példáját is - a kihágásokat külön törvénybe foglalandóknak inditványozta.
Hogy azonban a kihágások valamennyi neme ismét nem foglalható egy törvénybe, maga a törvényhozás is elismerte, midőn az ipar-törvény, az államjövedéki törvény és a vadász-törvényben az áthágások nemeit elősorolván, azoknak mikénti büntetésére nézve külön intézkedett.
A jelen törvényjavaslat a fentebbiekhez hasonló speciális törvény levén, szükséges volt kijelölni azon cselekményeket vagy mulasztásokat, melyek erdei kihágásoknak tekintendők, nehogy azok hiányában a tett megbirálására hivatott közegek eljárásukban fennakadást szenvedjenek.
Ennek előrebocsátása után megemlitendők az ezen czim alá foglalt intézkedések megállapitásánál irányadóul szolgált elvek, melyek alapján szükségesnek nyilvánult, hogy a kárositó téritse meg az általa megrongált vagy eltulajdonitott tárgy értékét, ha pedig a kárositás oly természetü, mely közvetve, illetőleg következményeiben az erdőnek kárt okozott, fizessen az erdőtulajdonosnak megfelelő értékü kártéritést s hogy ezeken kivül alkalmaztassék a pénzbüntetés vagy szükség szerint az elzárás.
Első- és főalapelv: hogy az erdőtulajdon ép ugy, mint minden más tulajdon sérthetlennek tekintendő; s ennélfogva a kártevő a kártérités kötelezettsége mellett megfelelő pénzbüntetéssel vagy elzárással is büntetendő.
Hogy ezen elv az erdőtörvényben kivételkép és bizonyos fokig enyhébb mérvben alkalmaztatott: magyarázatát leli azon, a nép között eddigelé nagy részben elterjedett nézetben, mely szerint az erdő, ugy mint a levegő, Isten oly adományának tekintetett, melynek használatából bárkit is kizárni a legnagyobb igazságtalanság, másrészt pedig földmüves népünknél azon, még mai nap is észlelhető téves meggyőződésben gyökeredzik, hogy pl.: egyes az erdőkből elidegenitett tárgyak használhatlanul hordatnának, vagy vesznének el, ha az illető - a kihágást elkövetett egyén - azokat saját javára nem forditaná.
Az uj viszonyok megszokása, az erdő tulajdon végleges külön választása, de nevezetesen a józan népnevelés befolyása következtében e téren is tisztulni fognak a nézetek, és akkor lesz idején az erdei kihágásokat is kivétel nélkül az átalános büntető-törvények teljes szigorával sujtani.
Ezen felfogásból indultam ki, midőn „erdei kihágások” gyanánt csupán a 30 frt érték, illetőleg kárösszeget fölül nem haladó büntetendő cselekményeket, és ezek közül is csak azokat vontam be a jelen törvény keretébe, melyek büntető jogi szempontból sulyosabb beszámitás alá nem esnek; különben is az imént megjelölt összeg levén azon határ, melyen belül legsürübben követtetnek el erdei kihágások, s melyeknek minél gyorsabb megtorlása a közérdekek tekintetéből különösen kivánatos.
A büntetések nemei, azoknak mérve, továbbá a kiszabott pénzbüntetésnek - behajthatlansága esetében - elzárási büntetésre való átváltoztatása, lehetőleg az általános büntető-törvényben elfogadott elvek alapján állapittattak meg.
Második alapelve az e czimben foglalt intézkedéseknek az, hogy a kárttevő a kárositás tárgyalás képezett erdei terméknek ne csak közvetlen belső értékét téritse meg, de azon közvetett kárt is, mely az erdőn, pl.: a talaj megkötésére szükséges tuskók és gyökerek irtása vagy kiásása, az alom elhordása, vagy a fák legalyazása folytán a fanövekedés csökkentése által stb. ejtetett.
Az egyes esetekben bekövetkezhető közvetett kár értékének megjelölése tapasztalati alapon számittatott.
A közvetlen kár nagyságának igazságos megállapithatása végett pedig az erdei termékek árjegyzéke az egyes törvényhatósági területeken minden három évben, vagy a szükség szerint rövidebb időközökben is (85. §) az erre illetékes közigazgatási bizottság által, a ténylegesen fenálló értékek alapján fog megállapittatni.
Az e czim alá sorolt intézkedések harmadik alapelve az: hogy az erdőkárositások és lopások ellen az erdőt csak ugy lehet sikeresen megvédeni, ha az erdei kihágásokra kiszabott büntetések nem csak igazságosan szigoruak, de főleg, ha az itélet a tettet gyorsan követi, és ha az egész teljességében a lehető leggyorsabban végre is hajtatik.
E czélt tartva szem előtt, a törvényjavaslat az erdei kihágások ügyében való biráskodást a közigazgatási közegekre ruházta olykép, hogy elsőfoku biróságnak a szolgabiró, illetőleg a polgármester, második forumnak pedig a közigazgatási bizottság kebeléből alakitandó társas biróság jelöltetett ki.
A másodfoku biróságnak - törvényszabta hatáskörén való tullépése esetére, mintegy correctivum gyanánt felvétetett azon intézkedés, hogy a kir. ügyész, ki ezen biróság ülésein hivatalból jelen van - az ügyet a Curia mint legfelsőbb itélőszék elé felebbezheti.
Tiz forintig terjedő kártételek és lopások eseteiben - tekintettel a gyakorlati élet kivánalmaira, valamint az irásbeli munkák és költségek kevesbitése s a gazd. kezelőtisztek felesleges járkálásának elkerülése végett szabadságot ad a törvény az erdőbirtokosnak, hogy a községi biró biráskodását is igénybe veheti.
Különös szigorral vannak megállapitva az erdőégések eseteiben történt mulasztások büntetései. Tanusitja ezt többi között a 110. §, mely az erdőégések alkalmával kötelességét nem a kellő pontossággal teljesitő közigazgatási hivatalnok ellen, a kiszabott pénzbüntetésen fölül, a fegyelmi vizsgálat elrendelését is megállapitja.
Ezen intézkedés felvételénél azon indok vezérelt, hogy a könnyen kiszámithatlan károkat szülhető erdőégések körül az oltási mivelet meginditása és vezetésére hivatott közegek a kellő éberségre és pontosságra szorittassanak.
Megemlitendő még az erdészeti jogbiztonság érdekében felvett azon rendelkezés is, (115. §), mely szerint oly vidékekre nézve, hol a falopások rendkivüli nagy mértékben követtetnek el, a megyék és illetőleg a belügyministerium hatáskörében álland szabályzatot adni ki az iránt, hogy a lopás tárgyát képező faanyagok tulajdoni jogát az illető birlalók igazolni kötelesek legyenek. Ez intézkedés oly helyekre vagy vidékekre nézve, hol az erdőtulajdon megkárositása rendkivüli mértékben nyilvánul, teljesen indokolt az erdőben levő faanyagok megőrizhetésének nehézsége által és hazánkban különben sem uj eljárás, mert eddig is több megyében szabályrendeleti uton gyakoroltatott, sőt a külföldi erdőrendőrség körében is találunk hasonló intézkedést. Ily törvényes intézkedésnek szükségét indokolja végre azon körülmény is, hogy ily megszoritó szabályok hozatalát erdőbirtokosok több esetben szorgalmazták a megyéknél, melyeknek elutasitó határozatát azonban a ministerium azon okból nem módosithatta, mivel erre a törvényben alapot nem talált.
A 125. § az első foku biróság körében teljesitendő jegyzőkönyvvezetést, a 126. § pedig a mindkét foku biróság tagjainak eskütételét szabályozza.
Itt czélszerünek láttam a bagatell-ügyekről szóló törvénycikk rendelkezéseit átültetni, mint mely rendelkezések a törvényhozási vitatkozást már meghaladott, alkalmas praecedens gyanánt tekinthetők.
A 137. § a kihágások megtorlása iránt a kárositott fél által teendő inditványt tárgyazza, s mint az elégtételt szorgalmazó eljárást nevezetesen megkönnyitő módozatot tartalmazza azon rendelkezést, mely szerint az inditvány szóval is megtétethetik, s egy kárkimutatás több eset s személyre is kiterjedhet.
A 139. § az erdőbirtokosok érdekében, kiknek sok esetben előnyére fog szolgálni, ha kisebb kártéritési összeg mellett a kihágás minél gyorsabban büntettetik meg, megengedi, hogy a kártéritési igények, az itélet hozataláig az ezen törvényben megszabott határig (30, illetőleg 10 forint) leszállittassanak, még akkor is, ha a benyujtott kárjegyzékben nagyobb összegek iránt indittatik kereset.
A harmadik czim (165-177. §) oly kopár területnek beerdősitésére vonatkozó intézkedéseket tartalmaz, melyeken hegyomlások, hó- vagy kőgörgetegek megakadályozása, szélvészek és vizek rombolásának, valamint a futóhomok tovább terjedésének meggátlása végett a talaj megkötése közgazdászati szempontból szükséges.
A törvényjavaslat ide vonatkozó rendelkezései - a folyamszabályozás és árvédelmi czélokból kielégitő sikerrel fennálló társulatok mintájára - beerdősitési szövetkezetek rendszerén alapulnak, mely rendszer, midőn egyrészt az állam anyagi erejét - a nemzetgazdaságilag oly nagy fontosságu czélhoz viszonyitva, - csekély mérvben veszi igénybe, másrészt remélni engedi, hogy a gyakorlatban, ha eleinte, mint minden uj intézmény, némi nehézségekkel is leend kénytelen megküzdeni, - idővel mindjobban átszivárogván az illető körök józan érdekfelfogásába - hasznos gyümölcseit megfogja teremni.
Alapelvekül e fejezetre nézve következők tekintettek:
1. a fentebb emlitett minőségü régibb kopároknak önerejéből való beerdősitésére a birtokos nem kényszerithető minden körülmények között, mert az egész társadalom jólétére kiható intézkedések áldozataihoz a társadalom összes tagjai kötelesek járulni;
2. az előző pontban foglalt elvből folyólag méltányos, hogy az ily kopároknak egyes vagy társulás utján szövetkezett birtokosai az állam részéről ösztönzés, megfelelő segélyezés és nevezetesen a viszonyokhoz mért arányos idejü adómentesség utján buzdittassanak, mert az ily erdősités a közjólét érdekében is teljesitett oly munka, mely tetemes tőkét vesz igénybe, jövedelmet azonban a teljes siker esetében is csak az évek rövidebb vagy hosszabb sora után szolgáltathat;
3. a fentebb megjelölt területeknek kisajátitását és beerdősitését azon birtokos, a ki ezt maga eszközölni nem akarja - nem akadályozhatja, mert az általános jólét előmozditását czélzó és az egyesek érdekén felülemelkedő közérdekü intézkedések végrehajtását türni a társadalom minden egyes tagja köteles.
Az idevonatkozólag a törvényjavaslatba felvett intézkedések különben, tekintettel az ország pénzügyi viszonyaira, lehetőleg szük keretbe szorittattak, s midőn egyrészt a törvény szerves kiegészitő részét képezik, másrészt köteles kiadásokat nem foglalnak magukban, miután a törvényhozás tetszésétől függend, az államköltségvetés megállapitása alkalmával a fenforgó czélra szolgálandó költségeket esetről-esetre megszavazni.
A negyedik czim (178-207. §) az erdei termékek szállitásáról szól, és azon elvekből indul ki:
a) hogy birtoka kihasználásától feltéve, hogy a rendőri tekintetben fennálló szabályok megtartatnak és az e kihasználás által másoknak okozandó károk az érdeklett által megtérittetnek - elzárni senkit sem lehet, annál kevésbé, miután különben az adott viszonyok között igen nagy terjedelmü erdők terményei nemcsak a magán-, de a közgazdaság kárára is ki lennének az értékesités alól zárva; másrészről pedig, nemcsak a mindennapi élet s a gyakorlatban előfordult és az idevágó kérdések rendezetlensége következtében az egyes ministeriumoknál felhalmozott vitás ügyek elintézése, hanem az illető erdők adóterhe is egyaránt sürgősen követelik, hogy itt az állam minden oldalra lehetőleg méltányos rendelkezés szemmeltartása mellett közbevesse magát.
Az exclusiv jogi elméletből levezetett azon feltevés, hogy vizjogi törvény hiányában a vizjog körébe tartozható intézkedések ne lennének tehetők - alapos ellenoknak nem tekinthető, mert a később hozandó törvény mindig módosithatja a megelőzőt, s igy ha oly határozatok vétetnének is fel az erdőtörvénybe, melyek annak idején a vizjogi törvény által esetleg változtatandók lesznek, - ennek kimondása a hozandó uj törvényben könnyen teljesithető, addig pedig az államélet feladatából is folyólag mintegy modus vivendit kell nyujtani a fejlődő gazdasági élet jogos igényeinek méltányos kielégitésére;
b) hogy a viziutak használata más érdekeltek rovására feltétlen kizárólagos jogát senkinek sem képezheti;
c) hogy ott, a hol a viz mint közlekedési ut valamennyi érdekelt összes igényeinek megfelelni nem képes, a használat sorrendje és aránya, az előbb szerzett jogokra és a szállitandó tömeg értékére való tekintettel, állapittassék meg.
Ezen indokaikat jobbadán önmagukban rejtő irányelveknek felelnek meg a törvényjavaslat ide vonatkozó határozmányai, melyek közül, mint nagyobb fontossággal birókat, a következőket különösen kiemelem.
181. § Hajózható folyókon a tutajozás szabad, az usztatás ellenben tilos, nem hajózható folyókon pedig mindkét faszállitási mód csupán engedély mellett gyakorolható.
Ezen tétel felállitásánál a vizjog körében általában elfogadott azon axioma vezérlett, hogy a minél tökéletesebb vizkihasználási módnak adassék elsőség, tehát ott, hol a tutajozás külön vizépitmények létesitése nélkül lehetséges, az usztatás teljesen kizárassék.
182. § Az engedélyt a földmivelési miniszter a közlekedési miniszterrel egyetértőleg adja meg.
Szükséges volt a közlekedésügyi ministernek a szállitási engedélyek megadására nézve kellő befolyást biztositani, miután a vizen való szállitás kérdése szoros összefüggésben van az ezen ministerium körében tárgyalt viz-rendőri, - szabályozási, vizépitményi stb. ügyekkel, s továbbá az ilynemü kérdések megitélésénél fontos tényálladék felvételére és megállapitására első sorban a közlekedési miniszteriumnak alárendelt közegek hivatvák.
187. § A szállitandó tutajfák bélyeggel megjelölendők.
Ezen pont megállapitására azon indok vezetett, hogy több szállitói vállalat vagy kártételek eseteiben a tulajdon kérdése könnyebben és biztosabban legyen megoldható.
E mellett a vizen való szállitásra vonatkozó rendelkezések lehetőleg összhangzásba hozattak a partbirtokosok és üzlettulajdonosok jogaival és érdekeivel, mindazonáltal nem volt elkerülhető azon szabvány felvétele (200. §), mely szerint a malom- vagy egyéb vizi vállalatok tulajdonosai nem gátolhatják vizépitményeiknek, az usztatás érdekében szükséges átalakitását, esetleg üzletüknek bizonyos ideig való beszüntetését, az usztatók részéről fizetendő - hatóságilag meghatározott kártalanitás mellett.
Ezen szabvány fölvétele okvetlenül szükséges volt, nehogy az usztatásnak közgazdászatilag is fontos érdekei számos esetben egyes üzletemberek önkényétől tétessenek függővé.
E fejezetben egyszersmind a szállitási jog megszerzésére, annak gyakorlatára és a kártéritések meghatározására vonatkozó intézkedések is foglaltatnak; végül az összes illető intézkedések végrehajtásának módja és az e részt illetékes hatóságok, biróságok és közegek állapittatnak meg.
Az ötödik czim (208-209. §) az „országos erdei alap”-ról szól és azon elvből indul ki, hogy az állam által az erdőgazdaság emelésének előmozditására első sorban legtermészetesebben azon pénzösszegek fordittassanak, melyek a tiltott cselekmények elkövetői által a jelen törvény alapján pénzbüntetések gyanánt fizettetnek.
A hatodik czim (210-213. §) az „átmeneti intézkedéseket” tárgyalja, megszabván az időszakokat, melyekben e törvény egyes részei életbe lépnek, az eddigi törvények pedig véglegesen hatályon kivül helyeztetnek; megállapittatván egyszersmind, hogy a jelen törvény végrehajtásával a földmivelés-, ipar- és kereskedelmi, továbbá az igazságügyi, belügyi, pénzügyi és közlekedésügyi ministerek bizatnak meg.
A fentebbieken körvonalozott elvek megállapitásától s azok szigoru és erélyes végrehajtásától meggyőződésem szerint - teljes joggal várhatni mindazon bajok orvoslását, melyek az erdőgazdaság terén ijesztő mérvben szaporodtak, terjedtek el s melynek aggasztó nyomai a földmivelésre nézve majdnem teljesen értéktelenné vált s az adóalapot tetemesen röviditő vizmosásos és jobb esetben is silány legelőnél egyébre nem használható - kopár területeken szemlélhetők.
Nemcsak a magánosok, nemcsak az erdőtulajdonosok érdekei várnak orvoslást, hanem a beterjesztett törvényjavaslat elfogadásával meg lesznek óva azon közérdekü czélok is, melyeknek biztositása és védelme az állam feladatait képezik.
Megnyugvással bocsátom ezen első, egy szerves egészet képező erdőtörvényjavaslatot a törvényhozás elé és remélve, hogy az abban letett elvek, melyeket hosszas tapasztalás, beható tanulmányozás és érett megfontolás állapitott meg - az országgyülés által is helyeseknek fognak felismertetni: ajánlom e törvényjavaslat elfogadását.
