A magyar állampolgárság a jelenleg fennálló törvények és törvényes gyakorlat szerint megszereztetik:
a) nyiltan, az úgynevezett honfiúsitás utján;
b) hallgatagon, lakói jog szerzése, az adózók közé felvétel és a belföldön való hosszabb idejű tartózkodás által.
A honfiúság törvény által adományoztatik, s a honfiúsitott csak a honpolgári eskű letétele után válik magyar állampolgárrá - mig az állampolgárság hallgatagon az állampolgárok közé való felvétel és eskűletétel nélkül is, a fölebb előadott módon megszereztetik.
A magyar állampolgárság megszerzésének ezen utóbbi módja, a mely nem törvényen, hanem régi és folytonos gyakorlaton alapul, oly határozatlan és kételyekre alkalmul szolgáló, hogy a belügyministerium kényszerülve volt azoknak, a kik hallgatagon megszerezték már a magyar állampolgárságot, folyamodásukra honositási okleveleket állitani ki. Ily módon keletkezett azon legújabb gyakorlat, mely szerint a magyar állampolgárság a belügyministertől nyert honositási levél s a hűségi eskű letétele által is megszereztetett.
Ezen gyakorlat mégis a magyar állampolgárságnak hallgatag szerzési módját nem szüntette meg.
Joghatálya a törvény általi honfiúsitásnak az volt, hogy a honfiúsitott magyar nemes lett, és ha külföldön főrendű volt, itt is czímét, rangját megtartotta, egész 1840-ig a főrendiház tagjává is lett.
A kik hallgatag módon vagy a belügyministeriumtól nyert felvételi oklevél által szerezték meg a magyar állampolgárságot, ez által magyar nemességet nem nyertek s 1848. évig azon jogokat szerezték meg, a melyekkel addig a nem nemes magyar alattvalók birtak, 1848. év óta pedig birtokába léptek mindazon jogoknak, a melyekkel a magyar állampolgárok birnak.
A törvény általi honositás útján szerzett állampolgárság nemcsak a honositott személyére, hanem annak törvényes maradékaira is, a törvényben kifejezetten kiterjed, sőt kiterjed ez a honositott törvényes nejére is, miután hazai jogunk szerint: az asszony férje czímében és rangjában részesül.
Ugyanez áll a hallgatagon honosultakra nézve is.
Ezen felül megszereztetik a magyar állampolgárság leszármazás és házasság által, a mennyiben a fennálló gyakorlat szerint magyar állampolgár törvényes neje és törvényes gyermekei - s magyar állampolgárnő törvénytelen gyermekei magyar állampolgároknak tekintetnek.
Az állampolgárság elvesztéséről hazai törvényeink nem intézkednek.
A gyakorlat szerint a magyar állampolgárság csak egy módon volt elveszthető, az által t. i., ha magyar nő idegen férfihez ment férjhez. Az ily nő, addig mig házassága tartott, nem tekintetett magyar állampolgárnak.
Egyébiránt azon jognézet uralkodott, hogy a magyar állampolgárság sem törvényesités, sem kiköltözés, sem külföldön való hosszabb idejű tartózkodás, sem idegen állam kötelékébe való felvétel által nem veszett el.
Ezen jognézet a külfölddel oly gyakori összeütközésekre szolgált okul, hogy a belügyminister kényszerülve volt azoknak, a kik katona-kötelezettségüknek eleget tettek s kiköltözési engedélyért folyamodtak, ilyen engedélyt adni.
Ez röviden vázolva azon jogállapot, a mely sürgősen szükségessé teszi, hogy a magyar állampolgárság megszerzése és elvesztése a magyar korona országai közjogi viszonyainak és érdekeinek megfelelőleg törvény által mielőbb szabályoztassék.
A magyar állam közjogi viszonyai, a magyar állampolgárságra vonatkozólag a következő újabb törvényekben és határozatokban találnak kifejezést:
1. az 1867:XII. tc. szerint Magyarország és társországainak a pragmatica sanctio által is biztositott közjogi és belkormányzati önállósága sértetlenül megóvandó.
2. A magyar korona országai és Ő Felsége többi királyságai és országai között kötött és az 1878:XX. törvénycikkbe iktatott vám- és kereskedelmi szövetség I. czikke szerint mindkét szerződő fél külön államterülettel bir.
3. Az 1868:XXX. tc. 1. §-a szerint Magyarország s Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok egy és ugyanazon államközösséget képeznek.
4. Ugyanezen törvény 10. §-a szerint az állampolgárságot és a honositást illetőleg a törvényhozás közös, a végrehajtás azonban Horvát-, Szlavon- és Dalmátországoknak tartatik fenn.
5. Ugyanezen törvény 19. §-ában emlitett viszony, mely szerint sem Dalmátia nincsen visszacsatolva, sem a határőrség (a horvát határvidék) nincs közigazgatásilag egyesitve Horvát-Szlavonországgal, még jelenleg is fennáll.
6. Ugyanazon törvény 66. §-a szerint Fiume város és kerülete a magyar koronához csatolt külön testet képez, melynek autonomiájára s erre vonatkozó törvényhozási és kormányzati viszonyaira nézve, közös egyetértéssel lesz megállapodás eszközlendő.
7. A képviselőháznak 1870. márczius 15-én és a horvát-szlavon országgyülésnek ugyanazon évi julius 20-án hozott határozatai szerint, Fiume város és kerülete közigazgatását ideiglenesen a ministerium intézi.
8. A horvát-szlavon határőrvidék igazgatása czéljából, a zágrábi főhadparancsnokság újra szervezése tárgyában, a közös hadügyministerhez 1871. junius 8-án intézett legfelsőbb parancs szerint, az egész horvát-szlavon katonai határőrvidék a zágrábi főhadparancsnokság alatt áll és ezen főhadparancsnokság a nevezett területen ugyanazon hatáskörrel bir, melyet az 1869-iki horvát-tót-dalmát tartománygyülés II-dik czikke a kir. horvát-tót-dalmát országos kormánynak kiszabott.
Tekintettel ezen közjogi viszonyokra és állapotokra, a magyar állampolgárságról szóló törvény hatálya kiterjesztendőnek javasoltatik. Magyarországon kivül (ide értve a Magyarországba visszakebelezett Erdélyt és a magyar határőrvidéket is) Horvát-Szlavonországokra, a katonai kormányzat alatt álló horvát-szlavon határőrvidékre és Fiume városra és kerületére is. A törvény végrehajtása Magyarországon és Fiuméban a belügyministerre, Horvát-Szlavonországokban a horvát-szlavon-dalmát bánra és a horvát-szlavon határőrvidéken a zágrábi katonai főparancsnokságra, mint a horvát-szlavon határvidék országos közigazgatási hatóságára bizatni javasoltatik.
A végrehajtás csak két esetben javasoltatik fentartandónak, az összes ministerium illetőleg a ministerium ellenjegyzése mellett, a királyi Felség részére, de ezen esetekben is képviseltetik Horvát-Szlavon ország a horvát-szlavonországi minister által, a ki a ministerium tagja.
Az egyik eset az, midőn a Felség a honositás rendes feltételei nagyobb részének mellőzésével adományoz magyar állampolgárságot.
Ezen eset azért képez kivételt, mert Ő Felsége olyan idegeneknek is adhat állampolgárságot, a kik nem laknak a magyar állam területén. Ezekre nézve tehát a horvát bán úgysem birhat illetőséggel.
A második eset az, midőn Ő Felsége háború idején határoz a magyar állam kötelékéből való elbocsátás végett benyujtott folyamodványok felett.
Ezen esetben a rendkivüli állapot: a közveszély indokolja a kivételt.
A magyar állam érdekei megóvása a jelen törvényjavaslat készitésénél a második főszempont.
Igen természetes, hogy csak azon érdekek jöhetnek itt tekintetbe, a melyek ilyen törvény által megóvhatók.
A kivándorlás megakadályozása oly érdek, a mely az állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló törvény által meg nem óvható, mert ez ellen ily törvényben csak azon egyedüli óvintézkedés foglalhatna helyet, hogy az engedély nélkül kivándorlók jogvesztéssel sujtassanak.
Hazánkban csak az úgynevezett székely kivándorlási ügy bir jelentőséggel. Ismeretes, hogy a Keletre kivándorló székelyek élelemszerzés végett szükségből költöznek ki. A kiköltözők tehát vagyontalanok, s őket a jogvesztéstől való félelem nem tartóztatja vissza. Nem is akadályozta meg, sőt nem is kisebbitette ezen kivándorlást az Erdélyben több évig érvényben volt kivándorlási nyilt parancs sem, a mely pedig többféle jogvesztést foglalt magában az engedély nélkül kivándorlókra nézve.
Tehát nem helyén kivüli úgynevezett szabadelvű felfogás az, a mely a kormányt arra inditotta, hogy a törvényjavaslatba olyan intézkedést ne vegyen fel, a mely az engedély nélkül kivándorlókat jogvesztéssel sujtja, hanem azon meggyőződés, hogy a kivándorlás ily rendszabályok által meg nem akadályozható.
Azon főbb érdekek, a melyek a jelen törvény szerkesztésénél tekintetbe vétettek, a következők:
1. Érdekünkben áll, hogy a törvény szabatosan meghatározza, kik a magyar állampolgárok, mily módon szereztetik és mily módon vész el a magyar állampolgárság, hogy a törvény szabatossága elejét vegye azon kételyeknek és különböző felfogásoknak, a melyektől tartani kellene azon körülmény folytán, miszerint az egyes előforduló esetekben a magyar állampolgárság fölött nemcsak több egymástól független közigazgatási hatóság, hanem a biróságok is hivatva vannak határozni s határozatuktól függ az illető egyénnek többféle politikai és magánjoga.
2. Érdekünkben áll, hogy a magyar állampolgárságról szóló törvény alapelvei lehetőleg összhangzásban legyenek a nyugati államok, különösen a velünk legközelebbi érintkezésben levő államok által elfogadott jogelvekkel, mert az állampolgárság kérdése lényegében a nemzetközi jog körébe tartozik s a törvény alkalmazása legtöbb esetben érintkezést (surlódást vagy kiegyenlitést) feltételez a külfölddel.
3. Érdekünkben áll, hogy a törvény kellő tekintettel legyen a magyar államot az osztrák-magyar monarchia másik felével összekötő kapcsolat folyományaira, a nélkül, hogy állami függetlenségünk csak a legcsekélyebb mérvben is feláldoztatnék.
4. Érdekünkben áll egyrészről, hogy a beköltözés meg ne nehezittessék, másrészről, hogy az állampolgári jogot csak azok szerezhessék meg, a kik előreláthatólag hasznos polgárai lesznek a magyar államnak.
Azon egyes érdekek, a melyek a javaslat egyes intézkedéseinek szolgálnak alapul, az indokolás részletes részében fognak felemlittetni.
Végre kell, hogy a jelen törvény ne idegen alapra épittessék, hanem fejlesztése legyen az állampolgárság iránt fennálló hazai jogunknak, hogy ebből induljon ki s csupán azon változtatásokat tegye rajta, a melyeket fentebb előadott érdekeink követelnek.
Ezek azon általános szempontok, a melyek a törvényjavaslat készitésénél irányadók voltak.
Áttérve a törvényjavaslat részleteire, az
megjegyeztetik, hogy mivel a magyar korona országai egy és ugyanazon államot képeznek, bennük az állampolgárság is csak egy és ugyanaz lehet. A
a magyar állampolgárságnak négy szerzési módját állapitja meg.
A leszármazás, házasság és honositás által eddigi törvényeink és joggyakorlatunk szerint is megszereztetett a magyar állampolgárság s ezen szerzési módok az újabb külföldi törvényekben is elfogadvák.
A törvényesités az újabb külföldi törvényekben szintén fel van sorolva az állampolgárság szerzési módjai között és helyesen, mert a törvényesitett gyermek atyja családi nevét és polgári állását nyeri, természetes és helyes intézkedés tehát az, a mely elrendeli, hogy az ilyen gyermek atyja állampolgárságát is elnyerje.
Az állampolgárság szerzési módjai közül kihagyatott a magyar joggyakorlat szerint fennálló s fölebb részletezett hallgatólagos szerzési mód, mint nem szabatos és egymástól eltérő alkalmazásra okul szolgáló. A
intézkedései megfelelnek mind a magyar jognak, mind a külföldi újabb törvényeknek. A
a törvényesitésnek csak két neme, t. i. az utóházasság és a kir. kegyelem útjáni törvényesités vétetett fel a magyar állampolgárság szerzési módjai közé s mellőztetett a pápai egyenes törvényesités, minthogy ennek jelenleg csak egyházi jogkövetkezményei vannak. Az
intézkedése szintén egyezik mind a magyar jogfelfogással, mind a külföldi törvényekkel. A
a honositás, mint a magyar állampolgárság 4-ik szerzési módja szabályoztatik.
A honositás iránti határozat, a közönséges esetekben, t. i. a midőn a honositást kérő a 8. §-ban elősorolt kellékekkel bir, tekintettel a fennebb idézett 1868:XXX. tc. 10. §-ára, az illető országos közigazgatási legfőbb hatóságra bizandónak, rendkivüli esetekben pedig - a midőn t. i. a honositandó nem bir a 8. §-ban elősorolt kellékekkel - Ő Felsége részére fentartandónak javasoltatik.
Az országos legfőbb hatóság határozatával eszközölt honositás által a honosság eddig dívott hallgatag szerzési módjának helyettesitése czéloztatik, az Ő Felsége által engedélyezett honositás pedig hivatva lesz az eddig dívott törvény útján való honfiúsitást helyettesiteni, mely különben is az utóbbi években többé nem alkalmaztatott.
Azon országos közigazgatási legfőbb hatóságok között, a melyek a honositási joggal felruháztatni javasoltatnak, fel kellett emliteni a zágrábi főhadparancsnokságot is, mint a horvát-szlavon határőrvidék országos közigazgatási hatóságát, mert a horvát-szlavon határőrvidék, habár törvény szerint Horvát-Szlavonországok területéhez tartozik is, tényleg ezen országokkal közigazgatásilag nincsen egyesitve, s a nevezett határőrvidéken a zágrábi főhadparancsnokság a horvát-szlavon-dalmát bánnal mindaddig egyenlő hatáskörrel fog birni, mig a határőrvidék Horvát-Szlavonországokkal közigazgatásilag egyesittetni fog.
A horvát-szlavon határőrvidék országos hatóságának tehát a honositás körül csupán addig lesz hatásköre, mig ezen egyesités bekövetkezik.
A 7. § intézkedését azon jogszabály indokolja, hogy a férj illetőségét követik neje és gyermekei.
Szükségesnek mutatkozik a honositást, főképen az országos hatóságok által eszközöltet, feltételekhez kötni és ezeket a törvényben felsorolni.
A 8. §-ban hat ilyen feltétel van kiszabva.
Az 1-ső feltételhez az, hogy a honositandó saját hazája törvényei szerint jogcselekvési képességgel birjon.
Szükséges ez azért, hogy az illető egyén képesitve legyen azon köteléket jogérvényesen feloldani, a mely őt eddigi hazájához kapcsolta.
A 2. 3. és 6-ik feltételek, melyek szerint a honositandónak magát valamely belföldi község kötelékébe fel kell vétetni, öt évig itt kell lakni és adózni, részint azért szükségesek, hogy ez által az illetőnek komoly és jól megfontolt elhatározása igazoltassék, részint azért, hogy ez által a honositásra érdemességét kimutassa.
A 4. és 5. feltétel azt czélozza, hogy csak oly idegen honosittassék, a ki előre láthatólag hasznos állampolgár fog lenni s új hazájának nem fog terhére esni.
A 8. §-hoz még megjegyzendő, hogy ennek szerkezete szerint a 11. §-ban felsorolt országos hatóságok oly egyén honositását is megtagadhatják, a ki kimutatja, hogy a 8. §-ban felsorolt 6 kellék mindegyikével bir.
Ezen tág hatáskör azért javasoltatik, mert előfordulhat olyan eset is, hogy a honositást kérő a törvényes kellékekkel bir, s honositása más előre nem látható okokból még sem válnék előnyére a magyar államnak.
A 9., 10., 11., 12., 13., 14. és 15. § a honositás körül az eljárást szabályozzák. Az utolsó (15.) § ezen felül azon szabályt foglalja magában, hogy a honositott csak a hűségi eskü letétele napjától kezdve válik magyar állampolgárrá.
A hűségi eskü a honositásnak egyik elkerülhetlen szükséges feltétele mind a hazai törvények (a törvény által eszközölt honfiúsitásnál), mind a külföldiek szerint, mert a honositott nem csak jogokat szerez, de fontos és terhes kötelességeket is vállal magára.
Ezen kötelességek teljesitésének biztositása, a jelenleg is általánosan uralkodó nézet szerint a hűségi eskü. Igen természetes tehát, hogy csak ezen feltétel teljesitése után legyen megszerezhető az állampolgárság.
Ugyanezen indokon alapul a 16. § rendelkezése is.
Megemlittetett már fölebb, hogy a Felség általi honositás, az eddigi törvény általi honfiúsitás helyettesitését czélozza.
Fordulhatnak elő ugyanis olyan esetek, a midőn oly külföldiek honositása, a kik a magyar korona országai irányában rendkivüli és kitünő érdemeket szereztek s vagy a belföldön letelepedtek, vagy beköltözni szándékoznak, a magyar államnak előnyére lenne.
Ily esetekre kivételt kell tenni az általános szabály alól.
Ezen kivételt tartalmazza a 17. §
Azonban, ha ez ily érdemes egyénektől nem kivántatik is meg, hogy valamely belföldi község kötelékébe fel legyenek véve, hogy a belföldön öt év óta megszakitás nélkül laktak legyen és az adózók lajstromába 5 év óta bevezetve legyenek: azt meg kell követelni tőlük, hogy legalább szándékuk legyen a belföldön letelepedni, mert tiszteletbeli állampolgárság létesitése nem áll az állam érdekében.
Azokra nézve, a kik ily rendkivüli módon honosittattak, azon esetre, ha valamely belföldi község kötelékébe való felvételért nem folyamodtak, a 17. § 2-ik bekezdése azt rendeli, hogy községi illetőségük egyelőre Budapest legyen.
Ezen rendelkezés az 1876:V. tc. 1-ső §-a azon intézkedésének kifolyása, mely szerint minden honpolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia.
Mivel ezen törvény Horvát-Szlavonországokra érvénynyel nem bir, a horvát-szlavon törvények pedig Magyarországon nem érvényesek, nem lehetett sem az idézett magyar törvény 14. §-a értelmében a belügyministerre, sem az illető horvát-szlavon hatóságra bizni a királyi oklevéllel honositott községi illetőségének megállapitását s czélszerűnek mutatkozik ez iránt a törvénybe venni fel rendelkezést, melynek joghatálya különben csak addig tart, mig a honositott más község kötelékébe nem véteti fel magát. A
az eddigi törvény általi honositás jogkövetkezményeivel szemben, czélszerűnek látszik annak kimondása, hogy a honositott ez által magyar nemességet nem nyer. A
foglalt jogvélelemre vonatkozólag megjegyeztetik:
Sokan vannak olyanok, a kik a magyar korona országai területén születtek s a kiknek szülőik hosszabb vagy rövidebb ideig laktak, a nélkül, hogy az utóbbiak állampolgársága iránt felvilágositás szerezhető lenne.
Azon lelenczek száma is nem kevés, a kik a belföldön találtatnak a nélkül, hogy szülőik kipuhatolhatók lennének.
Ezeket, a kiknek első tekintetük magyar földre esett, sem nem volna méltányos, sem hasznos e hazából kizárni mindaddig, mig idegen nemzetiségük leszármazásuk alapján be nem bizonyittatik. A
a magyar állampolgárság elvesztésének módjait sorolja fel.
Ez legnagyobb részben pótlása az e tekintetben hiányos eddigi magyar törvényeknek és szokásnak.
A magyar állampolgárság elvesztése első módjául a
az elbocsátás emlittetik fel.
Itt átalánosságban csak az jegyzendő meg, hogy az államkötelékből való elbocsátás az állam érdekéből korlátozható ugyan, de tekintettel az államok között kifejlődött forgalomra, végképen meg nem tagadható. A
az egyik legfontosabb korlátot tartalmazza, rendelvén, hogy az, a ki katona-kötelezettségének meg nem felelt, el nem bocsátható.
Ezen szakasz rendelkezése összhangzásban van az 1868:XL. tc. 55-ik szakaszával.
Kivitelt képez ez alól a
felemlitett azon eset, a midőn a kiköltöző Ausztriában akar letelepedni.
Ezen kivételt eléggé indokolja a magyar államot az osztrák-magyar monarchia másik felével összekötő államjogi kapcsolat, melynek az 1867:XII. tc. 8. és 9. §-ban is kifejezett folyománya: a védelem közössége és együttessége, továbbá az, hogy a hadügy eszköze a közös védelemnek.
Nem tagadandó meg tehát az elbocsátás attól, a ki védkötelezettségének még nem tett eleget s Ausztriában akar letelepedni azért, mert védkötelezettségét - a mely köztünk közös és együttes - ott is teljesitenie kellend. A
felsorolja azon további feltételeket, a melyek kimutatása nélkül az elbocsátás nem adható meg.
Az első feltételnek, mely szerint csak a jogcselekvési képességgel biró bocsátható el, a 8. § 1-ső feltételeinek indoka szolgál alapul, az t. i., hogy csak a jogcselekvési képességgel biró egyén van képesitve azon köteléket feloldani, a mely hazájához kapcsolja.
A 2. és 3. feltételek azon körülményben lelik fel indokukat, hogy a magyar állam területén kivül a magyar adó be nem hajtható s a magyar büntető birói itélet végre nem hajtható.
Ezért kellett ezen feltételeket Ausztria irányában is fenntartani.
Az elbocsátás továbbá a béke idejére szorittatott s csak a
adatott hatalom Ő Felségének, háború idejében ez iránt esetről-esetre határozni, mert háború idején a haza polgárait rendszerint nem nélkülözheti s a közveszély a kivételt eléggé indokolja. A
szerint az elbocsátás épen ugy, mint a honositás (7. §) kiterjesztendő volt az elbocsátott férfi nejére és a 22. § korlátai között, az atyai hatalom alatt levő gyermekeire. A
27., 28. és 29. §
az elbocsátás körüli eljárást szabályozzák. Az utóbbi § azon rendelkezése, hogy az elbocsátás érvénytelenné válik, ha az elbocsátott bizonyos idő alatt ki nem költözik, azon feltevésen alapul, hogy az elbocsátott kiköltözési szándékát megváltoztatta s czélja az, hogy az ittmaradás újabb alakiságok által meg ne nehezittessék.
Az állampolgárság elvesztésének 2-ik módja a hatósági határozat, mely a
30. és 31. §-ban
van szabályozva.
Esetei:
1. midőn a távollevő magyar állampolgár országos hatósága által a visszatérésre felszólittatik a vissza nem tér;
2. midőn magyar állampolgár országos hatósága engedélye nélkül más állam szolgálatába áll s ebből annak felszólitására ki nem lép.
Mindkét esetben a magyar állampolgár hazája iránti kötelességét oly kiváló módon sérti meg, hogy kizárása teljesen indokolt.
Megjegyzendő azonban itt is, hogy az országos legfőbb közigazgatási hatóságok a kizárásra csak feljogositvák, s ezt csak akkor teendik, ha az állam érdekében állónak tartják.
A magyar állampolgárság elvesztésének harmadik módja a távollétel, mely a
32. és 33. §-ban
szabályoztatik.
Az indokok általános részében felemlittetett, hogy a kivándorlás megakadályozása oly érdek, a mely az állampolgárságról szóló törvény által meg nem óvható.
Ennélfogva az engedély nélküli kivándorláshoz a magyar állampolgárság elvesztését jogkövetkezményképen kapcsolni nem lenne czélszerű. De azt, a ki engedély nélkül távol marad hazánktól, nem tekinthetjük végnélküli ideig polgártársunknak, s meg kell a törvényben határozni azon időt, a melynek lejártával az, a ki hazájáról teljesen megfeledkezett, megszünjék ezen haza polgára lenni.
A távollétel alatt a monarchia határain kivüli tartózkodás értetik. Nincs a monarchia határain belül sem vámvonal, sem útlevél-kényszer, s érdekünkben sem áll, hogy Ausztriával szemben a forgalom és a tartózkodás szabadságát megszoritsuk.
Ezen tekintetek indokolják az emlitett intézkedést. A
rendelkezésének a 7. és 26. § indoka szolgált alapul. A
emlitett negyedik módja a magyar állampolgárság elvesztésének: a törvényesités azon elvnek természetes folyománya, mely a 4. §-ban érvényre emeltetett; valamint a
emlitett ötödik elvesztési mód: a házasság az 5. §-ban érvényre emelt elv folyománya. A
azon szabály van kimondva, hogy magyar állampolgárságát azon nő, a ki házasság által szerezte meg ezt, nem veszti el akkor sem, ha özvegységre jutott, vagy férjétől biróilag elválasztatott, vagy a kinek házassága feloldatott.
Miután az állampolgárság nem bizonyos időre szereztetik, az nem is veszhet el az által, ha valamely önjogú személynek más személyhez viszonya megszünik, s miután az özvegységre jutás, továbbá a házasfelek elválasztása és a házasság felbontása, az állampolgárság elvesztési módjai között felemlitve nincs: a fölebbi jogszabály kimondása csupán csak azért tartatott szükségesnek, hogy az 1876:V. tc. 3. §-ának 2-ik bekezdésében foglalt rendelkezés, mely csupán a községi illetőséget szabályozza, az állampolgárságra vonatkozólag téves magyarázatra ne adjon alkalmat. A
szerint azon magyar állampolgár, a ki egyszersmind más állam polgára, mindaddig magyar állampolgárnak tekintendő, mig magyar állampolgárságát a jelen törvény értelmében el nem veszitette.
A kettős állampolgárság elavult fogalom, s ha érvényben volna is, oly visszásságokra és bonyodalmakra vezetne, hogy azt meg kellene szüntetni.
De nem hagyhatjuk figyelmen kivül a tényeket, melyek szerint a felséges uralkodó ház tagjai osztrák állampolgárok is.
Nem áll érdekünkben továbbá - tekintettel főleg a törvény által honfiúsitottakra - idegeneknek tekinteni azon polgártársainkat, a kiket más állam is - különösen Ausztria - saját polgárainak tart, mindaddig, mig magyar állampolgárságukat a jelen törvény értelmében el nem vesztették.
Főleg azért nem vétetett fel a magyar állampolgárság elvesztési módjai közé az idegen állampolgárság megszerzése és ezért kellett a fölebbi szabályt nyiltan kimondani, különben ezen szabály megfelel az eddigi magyar jogfelfogásnak, illetőleg törvényes gyakorlatnak, mely szerint a magyar honosság nem veszett el idegen állam kötelékébe való felvétel által.
Megfelel ez az újabb külföldi törvényeknek, nevezetesen a szövetségi és állampolgárságról szóló 1870. évi német törvénynek is. A
szerint az elvesztett magyar állampolgárság két módon nyerhető vissza:
1. a házasság által elvesztett magyar állampolgárság az által, ha a házasság az illetékes biró által érvénytelennek nyilvánittatik.
Mivel az állampolgárság elvesztése ezen esetben pusztán a házasság kötésének jogkövetkezménye, kell, hogy a házasság érvénytelenitése folytán, az érvénytelen tény jogi következménye is megszünjék;
2. visszhonositás által. A 39. §-ban kimondatik, hogy a visszhonositásnál a honositás szabályai alkalmazandók.
Kivételnek van helye ezen szabály alól:
1. azokra nézve, a kik elbocsátás vagy távollétel által vesztették el magyar állampolgárságukat;
a) s más állampolgárságot nem szereztek akkor is, ha a magyar korona országai területére lakni vissza nem tértek;
b) s a magyar korona országai területére visszatérvén, valamely belföldi község kötelékébe felvétettek, vagy ez nekik kilátásba helyeztetett.
Az a) alatti esetben kivételnek van helye, a 8. § 2, 3. és 6. pontjai alól annyiban, a mennyiben nem kivántatik tőlük annak igazolása, hogy valamely belföldi község kötelékébe felvétettek, hogy a belföldön öt év óta megszakitás nélkül laknak, és hogy az adózók lajstromába 5 év óta be vannak vezetve.
A b) alatti esetben pedig a 8. §-nak 3. és 6. pontjai alól van kivételnek helye.
Mindkét esetben a visszahonositás nincs imperative kimondva s az illetékes hatóság eldöntésére bizatik.
2. Ettől eltérőleg, mindazon nő, a ki külföldivel kötött házassága vagy férjének elbocsátása vagy távolléte folytán vesztette el magyar állampolgárságát, ha férjétől biróilag elválasztatik, házassága feloldatik, vagy özvegységre jut, - mindaz, a ki törvényes atyja elbocsátása vagy távolléte által mint kiskorú vesztette el magyar állampolgárságát, ha atyja meghalt, vagy ha új hazája törvényei szerint elérte nagykorúságát: visszhonositásukat követelhetik, ha kimutatják, hogy a magyar korona országai területén valamely község kötelékébe felvétettek, vagy ez nekik kilátásba helyeztetett s felmentvék a 8. § többi kellékeinek kimutatásától.
3. Azokra nézve, a kik hatósági határozat vagy törvényesités által vesztették el magyar honosságukat, ha visszahonositásért folyamodnak, a törvényjavaslat a honositási szabályok alól kivételt nem tesz.
Ezen három osztály, a melybe a visszhonositandók soroztatnak, illetőleg a különböző elbánás, a melyben a három osztálybeliek részesittetnek, indokát leli azon különböző módban, melyen az illetők magyar állampolgárságukat elvesztették.
Legnagyobb figyelmet érdemelnek azok, a kik nem maguk akarata, hanem más személyek cselekedetei folytán vesztették el honosságukat. Ilyenek a II. osztálybeliek.
Figyelmet érdemelnek azok is, a kik vagy a törvény szabályai szerint költöztek ki, vagy csupán mulasztás (távollétel) által vesztették el magyar állampolgárságukat.
Nem érdemel kivételes figyelmet, a ki állampolgári kötelességét oly mérvben megsértette, hogy hatósági határozattal kellett a magyar állampolgárok közül kizárni, s nincs indokolva a kivétel arra nézve, a ki törvényesités által vesztette el magyar állampolgárságát, mert ez olyannak tekintendő, mint a ki leszármazásánál fogva külföldi. A
a zárhatározatokat tartalmazzák. A 44. § a honositásokról és az elbocsátásokról jegyzéket vezetni rendel, a világlatban tartás czéljából.
A 45. § kimondja, hogy azon illetékeken fölül, melyek a honositási kérvények után (1 ívtől 2 frt) és a kivándorlási folyamodványok után (ívenkint 50 kr.) a bélyeg- és illetéktörvények és szabályok értelmében fizetendők, a honositásért és az elbocsátásért semmi díj vagy illeték nem jár.
Nem áll ugyanis érdekünkben a bevándorlást díjszedéssel neheziteni, a kivándorlásért pedig személyes dijat ma már egy művelt államban sem szednek.
A 46. § kivételt tesz a törvény alól azon államokra nézve, a melyekkel e tárgyban szerződések köttettek, a mennyiben ezek a jelen szabályoktól eltérő rendelkezéseket tartalmaznak.
Ilyen eltérő rendelkezést tartalmaz például az észak-amerikai Egyesült-Államokkal 1870. szeptember 20-án a kivándorló egyének állampolgárságának szabályozása tárgyában kötött, s az 1871:XLIII. törvénycikkbe foglalt szerződés I. czikke, mely a jelen törvényjavaslat 37-ik §-ával ellenkezőleg, azt rendeli: hogy azon magyar állampolgár, a ki 5 évig az Egyesült-Államokban tartózkodott, s az Egyesült-Államok honositott polgárává lett, a magyar kormány által amerikai polgárnak fog tekintetni.
A jövőre kötendő szerződések különben is a törvénybe iktatandók levén, s az újabb törvény a régibbet módositván, a 46. §-ban kimondott azon további szabály, hogy azon szerződések is kivételt fognak a jelen törvény alól megállapitani, a melyek ez után fognak köttetni, a mennyiben eltérő rendelkezéseket tartalmaznak, csupán csak azért találtatott hangsúlyozandónak, nehogy a törvény tévesen oly irányban magyaráztassék, mintha jövőre ettől eltérő szerződés köthető nem lenne.
A 47. §-hoz megjegyzendő, hogy magától értetik ugyan, miszerint a jelen törvény visszaható erővel nem bir s szerzett jogokat nem érint, mégis czélszerűnek találtatott annak minden kételyt kizáró kifejezést adni, hogy érvényben marad mind azok állampolgársága, a kik honositási okiratot nyertek, mind azoké, a kik azt a magyar törvényes gyakorlat értelmében itteni hosszabb idejű lakás és a közadókban való részvétel által szerezték meg.
Ezen utóbbiakra nézve annál szükségesebb volt az intézkedés, mert a gyakorlat, különösen a belföldi tartózkodás idejére nézve, 5 és 10 év között ingadozó és ezt 10 évben meghatározni az egyes esetekben hozandó határozatok egyöntetüsége előmozditása végett kellett.
A 48. § az 1868:XXX. tc. 10. §-ával egyezőleg intézkedik a végrehajtás iránt.
