1883. évi XIX. törvénycikk indokolása

a társaskocsi-üzlet gyakorlásáról Budapesten * 

A budapesti társaskocsi-közlekedésnek Magyarország fővárosához nem illő állapota arra inditott, hogy ezen közlekedés hátrányaival tüzetesen foglalkozzam, s a bajok lehető elháritására vezető intézkedésekről gondoskodjam.

Az omnibus-tulajdonosok a fővárosban eddig a kocsikat és lovakat rosz karban tartják; a fővárosi területnek jó nagy része, főkép azonban az esetleg kevés jövedelemre kilátást nyujtó egyes vidékek az omnibus-közlekedést teljesen nélkülözik és az omnibus-tulajdonosok a rendszeres közlekedés fentartását lehetőleg elhanyagolják.

A viszonyoknak alapos tanulmányozása azon meggyőződésre vezetett, hogy a főváros területén a társaskocsi-üzletnek jelzett hátrányai első sorban a korlátlan versenynek tulajdonithatók, s ennél fogva a társaskocsi-üzlet gyakorlását a főváros területére nézve a szabad iparok sorából kivenni, s arra nézve az engedélyezési rendszert életbeléptetni szükséges.

A társaskocsi-üzlet gyakorlásának megfelelő helyes rendszere talán leginkább az által volna a főváros területén biztositható, ha az egész város területére nézve a társaskocsi-üzlet egy kellő pénzerő felett rendelkező nagyobb társaságra vagy vállalkozóra kizárólagos joggal ruháztatnék át. Tekintettel azonban arra, hogy e részben egyelőre a főváros és a kormány kezeit mindaddig törvényhozásilag megkötni nem tanácsos, a mig nincs meg az a biztonság, hogy egy ily társaság vagy vállalkozó az egész közlekedési tervezetet felkaroló omnibus-üzletre komolyan ajánlkozik; másrészt pedig ismét a vállalkozók nem igen tehetnek concret ajánlatot, a mig az 1872. évi VIII. törvénycikkben foglalt ipartörvény illető szakaszainak változatlan fentartása mellett a mostani szabad és korlátlan verseny továbbra is fennáll: mindezeknél fogva a jelen törvényjavaslat 1. §-ában a budapesti társaskocsi-üzlet gyakorlására nézve az engedélyezési rendszer megállapitása mellett indokoltnak tartom egyuttal a törvényjavaslat 4. §-ában foglalt azon intézkedést is, hogy a főváros területén egy vagy több vállalkozó a társaskocsi-üzlet gyakorlásának kizárólagos jogával is felruházható legyen.

A midőn tehát ezen jövedelmező üzletet a törvényhozás útján a szabad iparok sorából kivenni, s annak esetleg a kizárólagosság elvén való szabályozását a főváros hatáskörébe átengedni szándékozom, nem tévesztettem szem elől azon körülményt sem, hogy a nagy közönség érdekei is kellő megóvást találjanak.

E részben kimondatik, hogy a szóban levő üzlet külön szabályrendelet szerint lesz engedélyezendő, (2. §) - és a még egyfelől a hozandó szabályrendelet tekintetében a kormány jóváhagyása tartatik fenn. Szükséges volt azonban a törvényjavaslat 3. §-ában azon főbb elveket is felvenni, melyek a kormány jóváhagyása mellett létesitendő szabályrendeletben mindenesetre megoldandók lesznek.

A szabályrendeletbe felveendő főelvekre nézve a törvényjavaslat akként intézkedik:

a) hogy a szabályrendeletben az egész főváros területére kiterjedő oly hálózat alakittassék, mely a jelentékeny közlekedési irányokat felkarolván, a közönségnek méltányos igényeit kielégiteni képes legyen;

b) hogy abban a közlekedési eszközök, t. i. a kocsik létszáma és szerkezete, nemkülönben az alkalmazott személyzetnek minősége és képesitése körülirassék;

c) hogy az állomási helyek, a menetrend és a viteldíjak szabályoztassanak; s végül

d) hogy a szabályrendelet áthágására bizonyos büntetések mondassanak ki.

A társaskocsi-üzletnek ekkép tervezett szabályozásánál legtöbb nehézséget okoz azon kérdés megoldása, hogy kizárólagos vállalat létesítése esetében mi történjék azokkal, kik a társaskocsi-üzletet iparhatósági igazolvány és hatósági helykijelölés alapján jelenleg tényleg gyakorolják, azaz mikép egyeztessék össze a jövőben kivánatosnak mutatkozó kizárólagosság az eddig szerzett jogokkal?

Azt, hogy a jelenlegi vállalkozók joguktól kárpótlás nélkül egyszerre megfosztassanak és minden átmeneti idő kitűzése nélkül eddigi keresetképességüktől elüttessenek, nem tartom indokolhatónak.

Másrészt azonban eltekintve attól, hogy az esetleges kisajátitásnál felette nehéz volna meghatározni azt, hogy a fölmerülő kárpótlási összegek ki által és minő alapból fedeztessenek.

Azon nehézségek felismerése mellett, melyek a kisajátitás alkalmazásának útjában állanak, a fenforgó viszonyok között ily kárpótlási intézkedés megállapitása nézetem szerint nem is szükséges, mert egy jól szervezett és kellő tőkével rendelkező erős vállalattal szemben a mostan is részben már csak tengődő társaskocsi-tulajdonosok a versenyt soká ugy sem folytathatják, főleg ha azok a kocsi berendezése és egyéb felszerelés tekintetében az 1872:VIII. tc. 5. §-a által is teljesen indokolható szigorú szabályzatnak vettetnek alá.

Ez esetben a szerzett jogok megsértése nélkül a jelenlegi omnibus-tulajdonosok lassankint ugyis kénytelenek lesznek más keresetforráshoz fordulni, s igy idővel létrejövend a kizárólagos üzlet, vagyis az a rendszer a mely ezen üzletnél fővárosokban leginkább kivánatos.

Ezen okoknál fogva szükségesnek tartom, hogy oly átmeneti intézkedések tétessenek, a melyek egyrészt a szerzett jogot ugyan épségben tartsák, másrészt azonban a közönség érdekeit is kielégitsék és a főczélt, melyre az omnibus-üzlet rendezésénél törekedni kell, az üzlet kizárólagosságát lehető rövid idő alatt mégis biztositsák.

E végből a szőnyegen levő törvényjavaslat 5. §-ában kimondatik, hogy ezen jogosultságot csak azokra lehet kiterjeszteni, kik a társaskocsi-üzletet a hozandó törvény előtt jóval előbb iparhatósági igazolvány alapján tényleg gyakorolták; mig azokra nézve, kik a bejelentést a meginditott tárgyalások alatt a végből eszközölték ki, hogy a szóban levő ügy rendezését esetleges igényeikkel megzavarhassák vagy meg nem érdemlett kárpótláshoz juthassanak, ezen jogosultság ki nem terjeszthető.

Szükséges volt továbbá a törvényjavaslatban kimondani, hogy az üzletüket régi jog alapján tovább folytatni szándékozó iparosok ebbeli szándékukat a törvény életbelépte után rövid záros határidő alatt bejelenteni tartozzanak.

A társaskocsi-üzlet rendezése azon követelménynyel lép fel, hogy a régi rendszerű iparosok üzlete a jog és méltányosság követelményeinek figyelemmel tartása mellett lehetőleg mielőbb megszüntettessék, ezért szükségesnek tartom a törvényjavaslatban azon korlátozó intézkedést is felvenni, a mely szerint ezen iparosok üzleti joga csakis saját személyükhöz kötött kivételes és személyes jognak tekintetik, s ennélfogva ezekre nézve az ipartörvény 23. §-ában az özvegy és kiskorú örökösök számára biztositott átruházás nem alkalmazható. Ugyanezen szempontból kiindulva, szükséges volt a törvényjavaslat hivatkozott 5. §-ában kimondam, hogy ezen üzleti jog 3 hónapi nem gyakorlás folytán elenyészettnek tekintetik; ez által az ipartörvény azon intézkedése hogy az ipar gyakorlása 2 évi nem gyakorlás után csak új ipar-igazolvány megszerzése által lehetséges, az omnibus-tulajdonosokra hatályon kivül helyeztetik.