1883. évi XX. törvénycikk indokolása

a vadászatról * 

Minél fejlettebbé és rendezettebbé válnak a földmívelési viszonyok, annál inkább vonul vissza és gyérül a vad, annálinkább lép tehát előtérbe és fog a mezőgazdasági kultura fejlődésével mindinkább érezhetőbbé válni annak szüksége, hogy az élelmezésre nézve egészséges tápanyagot szolgáltató s ezen minőségénél fogva jövedelmi forrásul is értékesithető vadállománynak fentartása és a földmívelést nem veszélyeztető mérvben való szaporitása előmozdittassék.

Hogy az okszerű vadtenyésztés és a vadászat ezzel kapcsolatos rendszeres gyakorlása által közgazdasági tekintetben mily fontos eredmények érhetők el, ezt a szomszéd államok példája bizonyitja, hol a vadállományban rejlő tőke értékesitése nem jelentéktelen jövedelmi ágat képvisel.

Ezen eredmény azonban első sorban a vadászatot kellő korlátok közé szoritó, s a vadtenyésztés emelésére szolgáló törvényeknek tulajdonitandó.

Kétségtelen, hogy hazánkban az 1872. évi VI. törvénycikk rendelkezései üdvösen hatottak az addig elhanyagolva volt vadászati viszonyok javitására, mindemellett a törvény fennállása óta, tiz év alatt tett tapasztalatok arról győznek meg, hogy a törvény határozatai több irányban módositást szükségelnek.

A tett tapasztalatok szerint a fennálló törvény egyik főhiánya abban áll, hogy a vadászatnak az egyhatárbeli kisebb birtokon és községi birtokterületeken való gyakorlását nem szabályozta, mi számtalan visszaélésre adott alkalmat, s hogy másrészt a vadászati jog önálló gyakorolhatását csekélyebb terjedelmű földbirtokhoz kötötte, semhogy azon a vadászat rendszeresen, a vadállomány tervszerű kimélésével - gyakoroltathatott, - s a költségbe és fáradságba kerülő vadtenyésztés eszközöltethetett volna. Nem volt gondoskodva oly rendelkezésekről, melyek némely vidékeken esetleg a vadászat nem gyakorlása folytán túlszaporodó vadak által a mezei termékekben okozható kárositások megelőzése szempontjából okvetlenül szükségesek.

A tett tapasztalatok bizonyitják továbbá, hogy a törvényben megszabva lévő tilalmi időszakok, az egyes vadnemek életmódja, párosodása és tenyészése feltételeinek nem egészen felelnek meg, s hogy azon számos visszaéléssel szemben, mi a vadászat körül előfordul, a törvénynek a kihágások büntetésére vonatkozó némely határozmánya szigoritást igényel.

A fennebb általánosságban körvonalozott szempontok szolgáltattak indokokat arra, hogy a vadászatról szóló 1872. évi VI. törvénycikk módositását czélzó jelen törvényjavaslatot előterjesszem.

Idézett törvény fentartandóknak vélt határozmányai, a szükségeseknek talált módositásokkal és új rendelkezésekkel a javaslatban együvé foglaltattak; mely szerkezet a javaslatnak áttekinthetőségét könnyiti.

Az 1872. évi VI. törvénycikk beosztása egyébiránt megtartatott. Eltérés attól csak annyiban történt, hogy a hivatalból való vadászatokról szóló 1876:XLIV. törvénycikk határozmányai az alább megemlitendő kevés módositások mellett - a javaslatba átvétettek, s külön fejezetbe (IV. fejezet alatt) foglaltattak, minélfogva a javaslat VI fejezetre oszlik.

A részletekre áttérve, megemlitem, hogy a javaslatnak csakis a fennálló törvénytől eltérő rendelkezéseit találtam szükségesnek indokolni; a törvény fentartandóknak vélt határozványai indokolást nem igényelnek.

A javaslat első fejezete, mely a vadászati jogról szól s annak gyakorolhatása feltételeit szabályozza, két fontos rendelkezést tartalmaz. Egyik az önálló vadászterület minimumának megállapitására vonatkozik, másik az ennél is kisebb területeket, és a községek tulajdonát képező földbirtokot illető vadászati jog korlátozásáról szól.

A vadászati jog gyakorlásának bizonyos korlátok közé szoritása, nemcsak a vad állomány tervszerű fentarthatása czéljában, hanem a földbirtoknak a korlátlan vadászattal összekötött kárositásaitól való megvédhetésében találja jogos indokát.

A fennálló törvény, mely 1. §-ában a vadászati jogot a földbirtok elválaszthatlan tartozékának nyilvánitotta, a fennebbi szempontokból indult ki, midőn az érintett jog gyakorlását meghatárolt legalább - 100 holdnyi - földterület birtoklásához kötötte.

Ezen terület azonban, mint már fennebb megjegyeztem - a vadászat gyakorlására s még inkább a vadtenyésztésre nézve elégtelennek bizonyult; s habár ezen érdekek, valamint a vadászattal a mezei termékekben okozható károk sikeresb hatósági ellenőrizhetése, minél nagyobb vadászati területek megállapitását igényelné, de a felhozott tekintetek méltánylásánál a hazai birtokviszonyok figyelembe vételét nem mellőzhetem. Helyt kelle adnom a nagy számot tevő kisebb birtokosok azon jogos kivánalma érvényesitésének is, hogy a vadászatnak saját területükön való gyakorlásában, az ennek megszoritását igazoló közérdekű fontos okok nélkül ne korlátoztassanak.

A javaslat 2. §-ának 1-ső pontja, melynek értelmében, azon minimalis és egy tagban lévő földbirtok, a melyen az illető tulajdonos vadászati jogát gyakorolhatja 200 holdra emeltetnék, továbbá ugyane § 3-ik pontja, mely szerint az 50 holdnyi kisbirtokok tulajdonosai is egyesülhetnek az e pontban megszabott feltétel alatt a vadászat gyakorlására, a fennebb érintett szempontok lehető összeegyeztetésének folyománya.

Igaz ugyan, hogy az ekkép 200 holdban, megállapitott terület sem tekinthető elégségesnek arra, hogy azon a vad tenyésztethessék, de a 3. §-ba foglalt azon rendelkezés elfogadása és életbeléptetése esetén, mely a javaslat 2. §-a meghatározása alá nem tartozó azon egy községi határbeli összes birtokokra és a községek tulajdonát képező birtokokra nézve, a vadászati jog bérbeadatása, vagy szakértő vadász általi kezeltetése kötelezettségét mondja ki, - az országban mégis számos oly nagyobb vadász terület fog képződni, a melyeken, - épugy mint a nagybirtokosok vadászterületein - a tisztán vadászati és vadtenyésztési érdekek is inkább érvényesithetők lesznek.

A határbeli közös vadászterület bérbe adatása, vagy szakértő egyén általi kezeltetése, egyébiránt közérdekű okokon kivül még abban is találja helyes indokát, hogy szóban levő kényszermódozat magának a birtoktulajdonos községnek és határbeli kisbirtokosoknak közvetlen érdekében áll, mert tapasztalat szerint az ily közös vadászterületeken eddigelé vagy épen semmi, vagy kevés gond fordittatott a vadászat rendszeres kezelésére; gyakran a község egyes nem birtokos lakói gyakorolták azt, az azzal nem foglalkozó többi lakos rovására, s a vadállomány fentartására való minden tekintet nélkül. Ellenben a javasolt módozat életbeléptetése esetén, egyrészt az értékes vadállománynak a rendszertelen lövetés és pusztitástól való megkimélése elérhető, másrészt a vadászatnak akár bérletéből, akár szakszerű kezeléséből befolyó haszon valamennyi érdekelt jogtulajdonos részére birtokaránylag biztosittatik.

A fennálló törvény 2. §-a utolsó bekezdésében foglalt azon rendelkezés, mely szerint a közigazgatási hatóságoknak az ezen §-ban jelzett területek iránti vitás kérdésekben hozott határozataival meg nem elégedő felek számára a törvény rendes útja van fentartva, a javaslat 2. §-ából kihagyatott, mert mi által sem látszik indokoltnak az, hogy a közigazgatásnak ezen ügyekben illetékesen hozott határozatai más hatóság birálata alá bocsáttathassanak.

A javaslat 2. és 3. §-a indokolásánál hangsúlyozott közérdekek szempontjából bizonyára igazoltnak tekintendő, hogy törvényhozásilag is gondoskodva legyen arról, hogy a javaslat 3. §-ában érintett közös határbeli vadászterületen a vadászat szakszerűleg kezeltessék, s hogy ottan vadász-felügyelőkül csak képesitéssel biró egyének alkalmaztassanak.

A 4. § a vadászfelügyelőkül alkalmazott egyének minősitvényi kellékeit sorolja fel - az 3. § a vadászat módozatainak a községi helyhatóság által szabályrendeleti úton való megállapitása - s egyszersmind azon eshetőségre alkalmazható intézkedés iránt is rendelkezik, ha a vadászatnak a szabályrendelettel ellenkező gyakorlata ismételten előfordul.

Az 1., 6., 7. és 8. §-okban az 1872. évi VI. tc. 1., 4., 5., 6. §-ai, az első szakaszra vonatkozó azon styláris módositáson kivül, hogy az abban előforduló „földtulajdonjognak” helyett szabatosabban „földtulajdonnak” iratott, változatlanul átvétettek.

II. FEJEZET

A vadak által tett károk megtéritéséről

A fővadak által a mezei és erdei termékekben tett károk megtéritése iránti felelősség megállapitására nézve, az 1872. évi VI. tc. 7. §-ában foglalt határozványok azon változtatással vétettek át a javaslat 9. §-ába, hogy ebben a vaddisznó felsorolását kihagytam.

Ezen változás abban találja indokát, hogy a törvény a 9. §-ban, mely a javaslat 10. §-a szerint is fentartatik, elvként van kimondva, hogy a ragadozó vagy kártékony állatok által tett károk, - mivel ezen vadak bármikor elpusztithatók, - meg nem térittetnek. Minthogy a vaddisznó, a törvény 15. §-a, - s illetve a javaslat 16. §-a első bekezdésében foglaltak szerint is a kártékony és bármikor elpusztitható vadak közé soroltatott: annak, hogy a szóban levő vad által okozott károk iránti felelősség megállapittassék, törvényszerű alapja hiányzik.

A törvényjavaslat összeállitásánál azonban nem mellőzhettem annak figyelembe vételét, hogy a kártékony állatok között a vaddisznó az, mely a mezei és erdei termékekben nagyobb mérvű károkat okozni szokott, és hogy az önálló vadászterület alakitására nem jogositó kisbirtok tulajdonosának ezen veszedelmes vad által okozható károk elleni sikeres védekezésre elegendő eszköze nincsen.

A javaslat 16. §-ának második bekezdése ennélfogva szóban levő kártékony vadnak pusztitását a vadászterületek tulajdonosai és bérlői kötelességévé teszi, s ennek nem kellő foganatositása esetére emlitett vad pusztitásának hivatalból való eszközlését rendeli.

Visszatérve a javaslat 9. §-ához, abban a harmadik bekezdésben foglalt rendelkezésnek, mely szerint a vetésekben tett károk becslése oly időben eszközlendő, midőn az termék mennyiségben megállapitható, - czélja abban áll, hogy csak a tényleg okozott kár becsültessék fel. A kora tavaszszal bejelentett kárnak a vetés későbbi fejlődésénél gyakran nyoma sem észlelhető; a becslésnek nem helyes időpontban való eszközlése esetén tehát oly kár állapittathatnék meg, mely voltaképen nem okoztatott.

Az 1872. évi VI. törvénycikk 8. §-ában foglalt határozványt, mely szerint azon birtokos vagy haszonbérlő, ki a szomszéd területén tenyésző fővad lelőhetési jogát magának fentartotta, a javaslatban azon okból mellőztem, mivel a fővadak által okozott károk megtéritése iránt a törvény intézkedvén, ezen lelőhetési jog fentartására, ok fenn nem forog.

III. FEJEZET

A vadászati tilalmakról

A tilalmi időszakok tartamának megállapitására nézve az országos magyar vadászati védegylet részéről indokolt és elfogadásra ajánlott határidőket azon feltevésben vettem fel a javaslat 11. §-ába, hogy azok a tilalmi időszakot illetőleg a javaslat általános indokolásánál felemlitett tekinteteknek megfelelnek.

Az 1872. évi VI. tc. 11. §-a szerint kitűzött azon 8 napi időhaladék, mely alatt a tilalmi időszak kezdetével vadak elárusithatók, a javaslat 12. §-ában 14 napra volt emelendő, mivel a lőtt vadak eladására, értékesitésére vagy elhasználására a tilalmi idő letelte utáni 8 nap a tapasztalat szerint elegendőnek nem bizonyult.

Idézett törvény 12. §-a a javaslat 13. §-ába módositva vétetett át. Szabatosabbnak találtam „minden szőrmés és szárnyas hasznos” vadat általában ezen § oltalma alá helyezni, semhogy az egyes vadnemeket külön felsorolni. Csupán a túzokokat illetőleg véltem czélszerűnek ezen nemes vadat az ólmos esők alkalmával szokásba vett tömeges behajtástól és agyonveréstől külön intézkedés által megóvni.

Az 1872. évi VI. tc. 13. §-át az abban előforduló „keltenek” és „keltés” kifejezéseknek „költenek” és „költésre” való helyesbbítése mellett, a törvényjavaslat 14. §-ába vettem fel.

Az 1872. évi VI. tc. 14. §-a azon módositással vétetett át a javaslat 15. §-ába, hogy a tiltott időszak alatt a seregélyekre vadászni csak szőlőkben és gyümölcsösökben szabad, mert a rovarpusztító és ezért hasznosnak tekintendő madárfaj, a fáján függő gyümölcs és szőlőben tudvalevőleg tetemes károkat okoz.

A többször idézett törvény 15. §-a, a javaslat 16. §-ának első bekezdésében foglaltatik.

A törvény 16. §-a a javaslat 17. §-ában.

A törvény 18. §-a a javaslat hasonszámú §-a alá soroztatott azon módositással, hogy a 18. §-ban előforduló „térdein felül” helyett a javaslatban „térdein alul” tétetett, azon okból, mert a §-ban érintett nehezék csak úgy képes az ebeket a barangolásban megakadályozni, ha az térdein „alul” és nem felül alkalmaztatik.

A törvény 19. és 20. §-ai, indokolást nem igénylő módositással - a javaslat hasonszámú §-ai alá foglaltattak.

IV. FEJEZET

A hivatalból való vadászatokról

A közigazgatási bizottságok részéről, a ragadozó vadak elpusztitása végett hivatalból eszközlendő vadászatok engedélyezése iránt, a belügyministeriumhoz folyvást érkező felterjesztések - ezen vadászat szükségét indokolják.

Az ezen vadászatokról szóló 1876. évi XLIV. tc. rendelkezéseit ennélfogva, - azonban az alább érintett módositások mellett - jövőre is fentartandóknak vélem.

Emlitett törvény 1. §-a szerint, az engedélyt a hajtóvadászatokra a közigazgatási bizottság indokolt előterjesztésére a belügyminister adja meg.

Ettől eltérőleg a törvényjavaslat 21. §-ában foglalt módositás szerint, az ily vadászatok engedélyezésének joga a közigazgatási bizottságra, illetve annak elnökére ruháztatik át azon kötelezettséggel, hogy az adott engedélyről egyidejűleg a belügyministerhez esetről esetre jelentés teendő.

Ezen módositás azon körülményben találja indokát, hogy a ragadozó vadak kóborló természeténél fogva, a rájuk irányzott vadászatnak, csak úgy lehet sikere, ha az rögtön foganatosittatik ott, hol ily vadak mutatkoznak. Ez pedig inkább elérhető, ha az engedély a belügyministeriumhoz való időt igénylő felterjesztés mellőzésével, közvetlenül a közigazgatási bizottság, vagy annak elnöke által adathatik meg.

Az adott engedélyekről szóló jelentéstételt azért tartom czélszerűnek, hogy azon esetre, ha valamelyik közigazgatási bizottság vagy annak elnöke, a szóban levő és rendszerint nagyobb területeken eszközlendő vadászat megtartását netán mások jogainak sérelmével, kellő indokok nélkül engedélyezné: a belügyminister ideje korán megtehesse a saját hatásköréből kifolyólag szükségesnek mutatkozó intézkedéseket; az alaptalan engedélyadások esetén egyébiránt a belügyminister, a törvényjavaslat 23. §-a rendelkezéséhez képest, az illető közigazgatási bizottságtól az engedélyadás jogát is bizonyos időre megvonhatja, mely idő alatt az engedélyt a belügyminister adja meg.

A szóban levő törvény egyéb határozványai a törvényjavaslatba átvétettek.

V. FEJEZET

A vadászati kihágások és azok büntetéséről

Az 1872. évi VI. törvénycikknek a vadászati kihágások specifikatiójáról szóló és büntetési tételeket megállapitó 21-28. §-ait, azon módositással vettem át a javaslat 27-34. §-aiba, hogy az előforduló „pénzbirság” helyett, - a kihágásokról szóló 1879. évi XL. törvénycikknek a büntetés nemét megállapitó 15. §-ával összhangzatban, - „pénzbüntetés” elnevezést használtam, s hogy a javaslat 32. §-ában körülirt kihágási esetre nézve, a pénzbüntetés mérvét a tiltott időben lőtt, árult vagy vett vad értékének arányában felemeltem. Ezen kihágásra az 1872. évi vadásztörvény 26. §-ában megszabott 2-10 frtnyi pénzbüntetést ugyanis, azon anyagi haszonnal szemben, melyet a tilalom ellen cselekvő, a lelőtt vad esetleg értékesithetéséből elérhet, - igen enyhének tartom.

Az 1872. évi vadásztörvény 29-31. §-ai a törvényjavaslat 35-37. §-aiba vétettek át azon fennebb indokolt módositás mellett, hogy „birság” helyett „pénzbüntetés” tétetett.

A pénzbüntetések hová forditását illetőleg a javaslat 38. §-ában, megtartván a törvény idevágó szakaszában foglalt azon rendelkezést, mely szerint a pénzbüntetések felerésze a községi szegénypénztár javára forditandó, másik felére nézve ellenben azon módositást tettem, hogy ezen felerész a feljelentőt illesse; ezen jutalombiztositással kivánván a vadászati kihágások éber ellenőrzésére és pontos bejelentésére hatni.

A behajthatlanná vált pénzbüntetések átváltoztatása tekintetében, a javaslat 39. §-ában foglalt határozványok, a kihágásokról szóló büntető törvénykönyv 22. §-a rendelkezésével állnak összhangban.

A javaslat 40. §-a abbeli rendelkezésének, - mely szerint az orvvadászatnak, vagy a vadak tilalmi időszakban való lövetésének elterjedése esetén, a belügyminister elrendelheti, hogy a vadak elárúsitása csak igazolványok mellett történhessék - czélja abban áll, hogy az emlitett tilalomellenes cselekmények elkövetése kivételes intézkedések alkalmazása által is gátoltathassék.

Hason természetű rendelkezés foglaltatik az erdőtörvényben, a gyakori falopások meggátolására nézve, melynek tényleg történt foganatositása sikeresnek mutatkozott.

VI. FEJEZET

Az eljárásról

Ezen fejezetben az 1872. évi vadásztörvénynek az eljárásra nézve előirt határozványai foglaltatnak, - a birói illetékesség iránt tett módositás, a büntető törvénykönyvek életbeléptetéséről szóló 1880. évi XXXVII. tc. 41. §-a azon rendelkezésének felel meg, mely szerint a vadászati kihágások elbirálása a közigazgatási hatóságok illetékességi körébe utaltatott.


  Vissza az oldal tetejére