Az ipari és gyári munkások segélyezésének rendezése az utóbbi évtizedekben az európai törvényhozásokban élénk és beható tárgyalások anyagát képezte. - Az ipari munkás a szabad ipar és a versenyszabadság hatalmas kifejlődésével, valamint a munkagépek által történt helyettesitésével elvesztette a czélrendszerben addig talált támasztást s miután a munka erejében fekvő tőkét csak a legritkább esetben képes oly módon értékesiteni, hogy keresethiány vagy munkaképtelenség esetén mások segélyezésére nem szoruljon; és miután általános tapasztalat szerint az ipari és gyári üzem az emberi szervezetet korán támadja meg és a munkást gyakori betegségekbe dönti, igen természetes, hogy az ezen viszonyokból származó bajok, az azok nyomán keletkező nyomor elterjedésének lehető megakadályozása a törvényhozási és kormányzati feladatok egyik legnemesebbikét képezi. - Ha a beteg munkás anyagi eszközök hiányában kellő időben megfelelő orvosi segélyt nem vehet igénybe és beteg testét nem kimélheti, ez esetben kórállapotát még inkább fokozza, keresetképtelenné válik s ennek következtében az esetleg gyüjtött csekély megtakaritásokat is felemészti és számos esetben testileg és anyagilag teljesen tönkrejut, ugy, hogy még felgyógyulása után is az előbbeni aránylagos jóllétet többé el nem érheti.
Az ipari és gyári munkások segélyezése a szegényügy általános keretéből már korábban annyira különálló intézménynyé fejlődött s a humanisticus áramlat, de főleg a czéhrendszerben nyilvánuló testületi szellem hatása alatt mindenütt annyira fejlesztetett, hogy joggal állithatni, miszerint az ipari és gyári munkások segélyezésének ügye már több százados gyakorlat által szentesitett alappal bir s habár szervezésének szükségét csak az újabb kor gazdasági fejleményei érlelték meg, mindazonáltal jogalapját sok helyt már törvényes intézkedésekben leli s nevezetesen már nálunk is bizonyos törvényes gondozásban részesült a mennyiben ipartörvényeink ipari segélypénztárak létesitését nemcsak elősegitették és törvényes oltalomban részesitették, hanem a munkaadók hozzájárulását is biztositották.
Ha a nagyobb európai államok munkás-segélyezési törvényhozását és annak fejlődését tekintjük, a czéhrendszer megszünése után a szabad társulással és ennek bár elég hatalmas, de még sem teljesen kielégitő eredményeivel találkozunk, mig legújabban a betegsegélyezési ügynek rendszeres szervezése utján a pénztári kényszer elvéhez, t. i. azon intézkedéshez közeledünk, mely szerint minden munkás köteles bizonyos, a törvényes szervezetnek megfelelő betegsegélyező pénztárhoz csatlakozni, melynek utján betegség által okozott keresetképtelenség esetére biztositva lesz.
A francziaországi munkás-segélyezési ügy jellemvonása, hogy a munkás betegség és időleges keresetképtelenség esetére a létező egyletek utján biztosithatja magát és családját, az aggság esetére, valamint az élet- és baleseti biztositást pedig az állami kezelés és állami garantia alatt működő letéti pénztár (caisse des depóts et consignations) utján eszközölheti, ugy, hogy a segélypénztár szerves összeköttetésbe léphet a letéti pénztárral, ha tagjait nemcsak betegség esetére biztositja, hanem aggsági járadékot is kiván részükre biztositani s e czélból a letéti pénztárnál a szokásos fizetéseket teljesiti.
A franczia forradalom a czéhrendszeren és kiváltságokon alapuló ipari rendet megdöntvén, lerombolta egyszersmind az ezekkel karöltve járt segélyezési intézményeket is. E mellett azonban nem történt gondoskodás, hogy a lerombolt intézmények helyébe újak lépjenek, sőt a forradalom terrorismusa alatt kimondott egyesülési tilalom, mely szerint egyenlő foglalkozású polgárok büntetés terhe alatt egyesületet nem alkothattak, a munkás-segélyezés terén a társadalmi tevékenységet is hosszabb ideig megbénitotta. Ezen tilalom, melynek tulajdonképeni indoka az volt, nehogy a régi czéhek valamely módon visszaállittassanak, oly szigorúan kezeltetett, hogy áthágása később a code pénal szabványai alapján toroltatott meg.
Ily helyzetben a munkások mindinkább felismerték elhagyatottságukat, de a társadalom is mindinkább azon tudatra ébredt, hogy a régi intézmények, ha sok visszaélésekre is szolgáltattak okot, viszont sok jót is tartalmaztak a munkások érdekében. Az államhatalom is lassankint enyhitett az egyesülési tilalom szigorán; az egyesülések keletkezését megtűrte; sőt a mennyiben azok kizárólag csak betegség esetére való gyámolitást tűztek ki czéljokul, azokat közhasznú egyleteknek nyilvánitotta. Ily egyleteknél a tagok száma korlátoltatott. Alapszabályaikat a hatóságok állapitották meg.
E mellett azonban lassankint s főleg a harminczas évektől kezdve, midőn az egyleti törvény már szabadabb mozgást engedett, más oly egyletek is keletkeztek, melyek működésüket nem szoritották a hatóság által előirt keretbe, hanem a munkahiány és baleset következtében előálló szükség esetére is segélyezést igértek.
Az 1850. julius 15-iki törvény, főleg pedig az 1852. évi márczius 26-iki rendelet bizonyos egyleteket, a mennyiben az emlitett törvény által előirt korlátokhoz alkalmazkodnak, jogositott egyleteknek nyilvánitott, s azokat bizonyos előjogokban részesiteni rendeli. A megszoritás főleg arra vonatkozik, hogy tagjaikat csakis addig részesithetik segélyezésben, mig azok befizetéseket teljesitenek; a munkahiány esetére való segélyezést azonban üzleti körükbe nem vehetik föl.
Az egyletek egy harmadik osztályát a törvényhozás csak tűri; azokat a megyei főnök engedélyezheti, azonban az engedélyt bármikor vissza is vonhatja.
Ezen egyletek nem birnak magánjogi elismert jelleggel.
E szerint tehát Francziaországban háromféle segélypénztárakkal, illetve egyletekkel találkozunk, nevezetesen:
1. közhasznúaknak nyilvánitott egyletekkel (sociétés reconnes comme établissements d'utilité publique);
2. elismert egyletekkel (sociétés approuvées);
3. más engedélyezett (sociétés autorisées) egyletekkel, mi mellett még természetesen vállalatoknál létesitett gyári pénztárakkal is találkozunk.
Az egyletek fejlődését az 1886. deczember 31-iki kimutatás következőkben tünteti elő:
I. Közhasznúnak nyilvánitott egylet van 9,8640 taggal, 5,656.882 frc tőkével.
II. Az elismert egyletek, melyek részint betegsegélyezéssel, részint pedig rokkantság esetére való biztositással foglalkoznak, száma 5.969 és pedig 808.176 taggal és 111,671.152 franc tőkével.
III. Az engedélyezett egyéb egyletek száma 2.264; és pedig 299.231 taggal és 27.611.130 franc tőkével; mely egyleteknek nyolcz tizedrésze azonban földmívelőkből áll.
Angliában az államhatalom beavatkozása nem nyilvánul ily közvetlen módon - ott az ipari és gyári munkások segélyezésének ügye sokáig ugyanazonos volt a szegényügygyel, illetve a községeknek kellett gondoskodni azon kereset nélküli, vagy kereset képtelen munkásokról és azok hozzátartozóiról is, kik segélyre szorultak. - A szegényügy miatt a községekre rótt teher azonban óriási mérvben emelkedett; már 1818-ban 7,870.000 L. sterlinget tett. - Az ipari termelés átalakulásával, vagyis a gyáripar fejlődésével, mely a rendes fogyasztás számára dolgozó kisipart mindinkább kiszoritotta s az ipari keresetet bizonytalanné tette, a munka nélküliek száma fokozatosan emelkedett s ezek - a szegényügy tekintetében fennálló angol intézmények értelmében, a községek terhére voltak segélyezendők. Ez a helyzet már-már tarthatatlanná kezdett válni; itt-ott alakultak ugyan a kölcsönösség alapján segélyező egyesületek, de nagyobb mérvű önsegélyre ugy a munkaadónál, mint a munkásnál hiányzott az inditó ok, mert hiszen szükség esetében a munkás a szegénypénztárból ugy is segélyben részesült.- Ily viszonyok között az angol törvényhozás az 1834-iki törvénynyel újból rendezte a szegényügyet s ebben a segélyezést oly korlátozó föltételekhez kötötte, melyek biztositják, hogy az állam, illetve a község által nyujtandó segély csakis a legvégső s valódi szükség esetében vétessék igénybe. - Kimondatott ugyanis, hogy munkaképes szegények segélyezése csakis a dologházakba való fölvétel utján történhetik, s e dologházak olykép szerveztettek, hogy az azokban való tartózkodás a fogházhoz igen hasonlit. - Ily módon a munkások ösztönöztettek, hogy a lehetőségig maguk gondoskodjanak magukról s a hatósági segélyt csak akkor vegyék igénybe, ha már minden más forrást kimeritettek. - A keresetképtelenek segélyezése a szegénypénztárak részéről érintetlen maradt.
E törvény meghozatala óta a munkás-segélyezés ügye, mely alatt egyébként nemcsak a betegség esetében való segélyezés, hanem általában a keresetképtelenség vagy keresethiány esetében való segélynyujtás s a rokkant-ellátási, illetve nyugdijazási ügy is értendő - Angliában mint az a következő adatokból kitünik - óriási arányokban fejlődött.
Ehhez képest az iparszabadság s az egyesülési szabadság elvének szigorú szem előtt tartása mellett Angliában az állam a munkás-biztositás terén kényszeritő befolyást nem gyakorol, hanem az illető munkás szabadságában áll, hogy felmerülő szükség esetére magáról mi módon gondoskodik. A munkaadókra sem gyakoroltatik semmi kényszer, minthogy feltételeztetik, hogy saját érdekükben is, munkás-állományuk épségben tartása végett, minél czélszerűbb intézkedéseket fognak tenni. - Igy a munkás-biztositási ügy a társadalmi tevékenység és az önsegély terére van utalva, mely az angol ipari és gyári viszonyok nagy arányaihoz képest s minthogy a segélyezés és biztositás egész körét, sőt részben még az ipari hitelnyujtást is felöleli, - önként érthetőleg egyéb államokhoz viszonyitva szintén nagy arányokban fejlődött. - Az önsegélyen alapuló ezen egyesületeket az állam jóakaratú támogatásban s nevezetesen bizonyos jogi és adózási előnyökben részesiti. - Az a munkás pedig, a ki magáról nem gondoskodott, vagy nem gondoskodhatott, a mennyiben munkaképes, a dologházakban, a mennyiben pedig keresetképtelen és szegény, a szegényügyre vonatkozó intézmények értelmében részesül segélyben.
A mi a munkások biztositásával és segélyezésével foglalkozó pénztárak számát illeti, a „Registrar”-hez 1887-ben érkezett számadási kimutatások szerint a friendly societies száma Skócziában 1.020, Irlandban 314, Angliában pedig 17.372, egész Nagybrittaniában tehát összesen 18.706-ra rúg, de ha azon egyletek is számba vétetnek, melyek számadásaikat be nem terjesztették, számuk több, mint 26.060-ra tehető.
A tagok száma ezen egyleteknél 3,800.000, az egyletek vagyona 20,000.000 font sterling. - Ha a tagok számát a hármas tartomány lakosságához viszonyitjuk, azt találjuk, hogy 1.000 lélek közül 110 biztositva van.
A kölcsönösségen alapuló ezen segélypénztárak mellett nagy számban állanak fenn a „Trades unions” által létesitett segélypénztárak, melyek tagjaikat nemcsak munkaszünetelések, bérfelemelési stb. törekvések eseteiben, hanem betegség esetében határozatlan időre is segélyezik.
Belgiumban a betegsegélyezéssel 1887. végén 259 elismert egylet (sociétés de secours mutuels reconnues) foglalkozott, melynek 37.394 tagja volt. - Ehhez számitva a törvényhozás által el nem ismert egyletek 21.521 tagját, a betegség esetére Belgiumban biztositott egyének száma 58.915-re rúg, a mi a lakossági számmal összehasonlitva, mutatja, hogy Belgiumban minden ezer lakosra 9,86 ily biztositott esik. - Az elismert egyletek vagyona a fentemlitett évben 1,634.265 francot tett.
A belga alkotmány 20. czikke szerint az egyesülési jog biztosittatván: a kölcsönös segélyegyletek teljes szabadsággal keletkezhetnek; de az 1851. évi ápril 3-án kelt törvény szerint azon segélyegyletek, melyek az államhatóság elismerését óhajtják, tartoznak alapszabályaikat s évi zárszámadásaikat bemutatni és végfeloszlatás esetében a fenmaradó pénzeket jótékony czélokra forditani. - Ezzel szemben fel- vagy alperesként jelenhetnek meg a biróság előtt, fel vannak mentve a bélyegkötelezettség alól és ajándékokat, valamint hagyományokat fogadhatnak el. - Németországban, illetve annak több államaiban a munkások segélyezésének ügye már korábbi időben kényszeritő formák közt fejlesztetett. Igy az 1845-iki porosz iparrendtartás felhatalmazta a községeket arra, hogy szükség esetén a községben alkalmazott segédek érdekében kölcsönösségen alapuló segélypénztárt létesithessenek. - A helyhatósági szabályzatokon (Ortstatut) létesitett ezen pénztárakat, a munkásoknak kötelező belépését a pénztári kötelékbe, valamint a munkaadók kötelező anyagi hozzájárulását stb. az 1849. február 9-iki, főleg pedig az 1854. ápril 3-iki törvény még szélesebb alapokon rendelte szervezni, a mennyiben a kötelékbe a gyári munkások s már ipari alkalmazottak is bevonathattak.
A helyhatósági szabályzaton alapuló ezen biztositási kényszert csak az 1869. junius 21-iki iparrendtartás szüntette meg és a munkások segélyezését az érdekeltek szabad egyesülésére bizta; a betegségben sinlő és segélyre szoruló munkás tehát, ha máskép nem gondoskodott magáról, a szegényalap terhére esett.
Nemcsak a szegényalapnak tulságos terhelése, hanem főleg ezen ipari munkásokat szégyenitő állapot, hogy minden betegeskedés folytán a szegényalapra utaltattak, birta a németbirodalmi törvényhozást már 1876-ban azon lépésre, mely szerint az ipari és gyári munkások segélyezési ügyét újra felkarolván, megalkotta a bejegyzett segélypénztárakról szóló törvényt, (Gesetz über die eingeschriebenen Hilfs-Kassen), mely pénztárak tagjainak a kölcsönösség alapján való segélyezését czélozták s habár az ugyanazon évi ápril hó 8-iki ipartörvényi novella ismét felhatalmazta a helyhatóságokat arra, hogy szabályzat útján ily segélyező pénztárak létesitését kötelezőleg elrendelhessék, a munkaadót pedig szintén anyagi hozzájárulásra kötelezhessék, mégis ezen intézkedések kielégitő eredményre nemcsak nem vezettek, hanem ellenkezőleg az volt konstatálható, hogy a munkásoknál kevés hajlam mutatkozott arra, hogy saját elhatározásukból valamely pénztárhoz csatlakozzanak.
Rövid pár év mulva, 1883. junius 15-én megalkottatott tehát a betegsegélyezés-biztositási törvény, mely a munkás biztositási kötelezettségét kimondván, azt a munkaadó irányában érvényesiti, mert a munkás gyakori hely- és foglalkozás változásánál fogva, a kényszer alkalmazása, annak irányában kellő foganattal nem birván, az emlitett módozat - mely azonban a munkás hozzájárulását nem zárja ki, - a pénztári járulékok pontos befizetését inkább biztositja.
A német birodalomban 1884. évi deczember elseje óta életbelépett ezen betegsegélyező biztositási törvény főelvei a következők:
A törvény határozmányai szerint betegség esetére biztositandók a bányáknál és kohóknál, a kőfejtő- és homokbányáknál, gyáraknál, vasutaknál és belvizi gőzhajózásnál, hajógyáraknál, épitkezéseknél, a kézműiparnál és elemi erővel hajtott üzemeknél vannak alkalmazva.
Ezenkivül a helyhatósági szabályzatok utján a biztositásra kötelezhetők: az előbb felsorolt iparüzemeknél alkalmazott azon egyének, kiknek alkalmazása a foglalkozás természeténél fogva csak muló, vagy szerződés által előre egy hétnél rövidebb időre határoztatott meg, továbbá a gyógyszertári és kereskedelmi segédek és tanonczok, nemkülönben az előbb emlitettektől különböző egyéb szállitási vállalatoknál alkalmazottak, azonkivül oly személyek, kiket az iparosok ipartelepükön kivül alkalmaznak, továbbá oly önálló iparosok, kik saját ipartelepükön más iparosok megbizásából és azok részére dolgoznak (házi iparosok), végre a földmivelésnél és az erdészetnél alkalmazott munkások.
Ellenben önként csatlakozhatnak cselédek és egyéb hasonló minőségű egyének azon község betegsegélyezési pénztárához, melynek területén szolgálatban állanak.
Valamely üzemnél alkalmazott hivatalnokok csak akkor kötelesek betegsegélyező pénztárakba belépni, ha napi keresetök a 6 2/3 márkát túl nem haladja.
A kötelezett biztositás alul mindazon hivatalnokok is fel vannak mentve, kik a birodalomnak, valamely szövetséges államnak vagy községnek ipari üzemeinél rendes fizetéssel vannak alkalmazva; saját kérelmükre pedig felmenthetők mindazok, kiknek betegség esetében a munkaadó ellenében legalább 13 hétre vagy teljes ápolásra, vagy teljes fizetésre igényük van.
A betegsegélyezés mérve a németországi törvény szerint a következő:
a) a betegség kezdetétől fogva ingyenes orvosi kezelés, gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök, sérvkötők, szemüvegek stb.;
b) keresetképtelenség esetében a megbetegedéstől számitott harmadik naptól fogva tápdíj és pedig rendszerint a napi bérnek felvétele, az üzemben bekövetkezett baleseteknél pedig az ötödik héttől fogva 2/3-adával.
A betegsegélyezés legkésőbben a betegség keletkezésétől számitott 13 hét végével szünik meg.
Az emlitett segélyezés helyett kórházi ápolás is nyujtható, mely esetben a segélyezett által fentartott hozzátartozóinak még a fentemlitett táppénz fele jár.
A segélypénztárak járulékait teljesen a munkaadó köteles befizetni, ő azonban jogositva van a járuléknak 2/3-adát a biztositottnak munkabéréből, illetőleg fizetéséből levonni.
A járulékokat az illető segélyező pénztár alapszabályai határozzák meg, azzal a megszoritással azonban, hogy községi betegsegélyező pénztáraknál a járulék rendesen csak a napi bér 1 1/2%-át teheti és a járulék a szükséglet kimutatása alapján legfeljebb 2%-ra emelhető, ha pedig felesleg mutatkoznék, a járulék 1 1/2%-on alul is leszállitandó.
A helyi pénztáraknál kezdetben 2%-nál többet kivetni nem szabad és ezen járulék legfeljebb 3%-ig emelhető, ha ezen felemelés ugy a biztositott munkások, valamint a hozzájáruló munkaadók által külön szavazás utján határoztatik el.
A németországi betegsegélyező pénztárak vagy:
1. községi betegsegélyező pénztárak (Gemeinde-Krankenkassen); vagy
2. helyi betegsegélyező pénztárak (Orts-Krankenkassen); vagy
3. vállalati (gyári) segélypénztárak (Betriebs-Fabriks-Krankenkassen); vagy
4. épitési segélypénztárak (Bau-Krankenkassen);
5. ipartársulati (Innungs) betegsegélyező pénztárak;
6. bányatársládák (Knappschafts-Kassen); vagy végre
7. bejegyzett egyesületi pénztárak (Eingeschriebene Hilfskassen).
Már a biztositási kényszer általános kimondása előtt helyhatósági szabályzat alapján létesültek egyes kényszerbiztositási pénztárak, a melyek mint helyi pénztárak (Ortskassen) a törvény keretébe befoglalandók voltak. - Miután azonban a törvény azon szempontból indult ki, hogy egyrészt a betegsegélyező pénztárak leghelyesebben akkor működhessenek, ha könnyen áttekinthető és nem tulságos számú, de közös érdekkel egymáshoz fűzött tagokra terjednek ki, ezen helyi pénztárakon kivül még a gyári, illetve vállalati, épitési, ipartársulati pénztárakat, valamint a bányatársládákat is elismerte.
Tekintve azonban, hogy ugy a helyi pénztárak, mint a többi itt felsorolt pénztárak többnyire bizonyos egyforma hivatású egyénekből alakultak, ezek nem merithették ki, illetve nem foglalhatták magukba a biztositásra kötelezett munkások nagy zömét, minélfogva gondoskodni kellett az önként belépők számára oly pénztárról, mely őket felvenni feltétlenül köteles legyen. - Ehhez képest a német törvényhozás a községi biztositást (Gemeinde-Krankenkassen) léptette életbe, mely azonban többnyire a segély legkisebb mérvét nyujtja a fizetendő legcsekélyebb járulék ellenében.
A németországi betegsegélyezés eredményei 1887. végével a következők:
| szám | tagok | betegségi napok | ||
| Községi betegsegélyező pénztárak | 7.208 | 591.872 | 2,798.589 | |
| Helyi | 3.707 | 1,722.307 | 10.253.106 | |
| Vállalati | 5.631 | 1,340.007 | 7.882.527 | |
| Épitési | 63 | 113.034 | 174.357 | |
| Ipartársulati | 326 | 39.058 | 190.192 | |
| Bejegyzett egyleti betegsegélyező pénztárak | 1.799 | 719.554 | 4,834.597 | |
| Szövetségi államok törvényei szerint alkotott segélypénztárak | 463 | 144.074 | 977.337 | |
| Összeg | 19.197 | 4,567.906 | 27,112.705 |
E szerint a német birodalomnak 47,350.000 lakosára esik 4,567.906 biztositott egyén és igy majdnem minden tizedik egyén betegség esetére biztositva van. - A biztositó pénztárak bevételei 56 millió márkára a betegápolásra és más czélokra, a tagokra forditott kiadások 47 millió márkára rúgtak.
Ausztria, hol már az 1837. évi február 18-án kiadott ugynevezett élelmezési normativum a munkaadót 4 heti kórházi ápolási költség viselésére kötelezte, s hol az 1854-iki bányatörvény által szabályozott bányatársládák is a kényszerbiztositás előzményeinek tekintendők - csakhamar követte a német birodalom törvényhozását és meghozta az 1888. évi márczius 30-iki törvényt, mely a betegsegélyezési biztositása szintén kötelező alapokra fektette.
E törvény, mely 1889. évi augusztus elsejével lépett hatályba, lényegükben ugyanazon alapelvek szerint szabályozta ezen ügyet, melyek már a hasonló németbirodalmi törvényben feltalálhatók.
A betegsegélyező pénztárak kötelezett tagjai:
1. mindazok, kik a baleset ellen törvényileg biztositandók;
2. a bányaüzemben alkalmazottak;
3. a vasuti és belvizi hajózásnál alkalmazottak;
4. az ipartörvény alá eső üzemeknél alkalmazottak.
Önként csatlakozhatnak a munkaadó beleegyezésével a földmívelési és erdészeti munkások, továbbá az önálló, de más iparos részére saját külön telepeken dolgozó iparosok és mások, a kik a 35 éves kort túl nem haladták, vagy a kiknek felvételét az illető pénztár alapszabályai megengedik.
A betegsegélyezés legfeljebb 20 hétre terjed, a táppénz pedig a napi bér 60%-át teszi. - A táppénz már a betegség első napjától szolgáltatható ki, a betegséget szinlelők ellenében azonban a betegsegélyező pénztár törvényes oltalomban részesül.
A járulékok maximuma a napi bér 3%-ában van meghatározva, ennél magasabb, de 5%-ot soha túl nem haladható járulék kiszabása bizonyos korlátoló feltételhez van kötve.
A betegsegélyező pénztárak törvény által elismert nemei a következők:
a) Kerületi pénztárak, melyek mindazon ugy a belépésre kötelezett, mint az önként belépő biztositottakat is magukba foglalják, kik már más betegsegélyező pénztárakhoz nem csatlakoztak.
A kerületi pénztárak hivatalból és a járásbiróságok székhelyén állittatnak fel, azonban több járásbirósági kerület egy kerületi pénztár területébe is foglalható össze.
A tartomány összes kerületi pénztári szövetségbe egyesülhetnek.
Még ha a pénztár tagja azon foglalkozást el is hagyja, melynek alapján belépésre kötelezve lett, tagsága mégis csak akkor szünik meg, ha ő Ausztriát elhagyja vagy 4 héten át járulékot nem fizetett. Ha ez utóbbi esetben a fizetés keresetképtelenség okából mulasztatott el, a tagság még hat héten át tovább tart.
b) Épitési vállalatok betegsegélyező pénztáraik.
c) Vállalati, illetőleg gyári betegsegélyező pénztárak.
d) Ipartársulati betegsegélyező pénztárak.
e) Bánya-társládák, melyek külön törvény által szabályoztatnak, és végre
f) Egyesületi segélypénztárak, azaz olyanok, melyek az 1852. évi egyesületi törvény szerint alakultak és a betegsegélyezés mérvére nézve a betegsegély biztositási törvény szabványainak megfelelnek.
Az osztrák munkás-betegsegélyezési ügy jelen állapotának statistikai adatai, minthogy a törvény még csak a mult év második felében lépett életbe, teljes mérvben még nem állnak rendelkezésre.
Hazánkban, habár a munkásoknak betegség esetében való segélyezése a maga egészében törvény utján még nincs rendezve, mindazonáltal már eddigi törvényeinkben is több oly intézkedés van, mely a betegség esetében segélyezésre szorultakról gondoskodnak s e tekintetben a magyar törvényhozás minden concert esetben a humanitás szellemének hódolt, törvénykönyvünkbe iktatott intézkedéseinél.
Igy a vaspályák által okozott halál vagy testi sértés iránti felelősségről szóló 1874. évi XVIII. törvénycikk a vaspálya üzeménél bekövetkezett testi sértés esetében a gyógyitás költségeinek megtéritésén kivül azon vagyoni hátrányok kárpótlására is kötelezi a vasuti vállalatot, melyek a sérülés következtében a sérültre, annak ideiglenes vagy állandó keresetképtelenségéből vagy keresetképtelenségének csökkenéséből hárulnak, - hacsak a vaspálya-vállalat be nem bizonyitja, hogy a sérülést vis major, vagy harmadik személynek a vaspálya-vállalat által meg nem akadályozható cselekménye, vagy a sérültnek saját hibája okozta.
A nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről szóló 1875. évi III. törvénycikk elrendeli, hogy a nyilvános gyógy- és betegápolási, ugyszinte szülházi költségeket, a mennyiben azokat maguk az ápoltak vagyontalanság miatt megtériteni nem képesek, a cselédtartó és állandó munkaadó cselédjeért, illetőleg munkásáért 30 napig, gyárak, nagyobb vállalatok tulajdonosai és a vasutak igazgatóságai munkásaikért viselni kötelesek, fenmaradván visszkereseti joguk az illető fizetésre köteles ellen. - E szerint a gyáros vagy más iparos köteles az ápolási költségeket a kórháznak megtériteni s a visszkereseti jog a legtöbb esetben problematicus, részint az illetők vagyontalansága, részint a behajtás nehézsége miatt.
Az 1884:XVII. törvénycikkbe iktatott ipartörvényben már kilátásban vétetett, hogy a segédek és gyármunkások segélyezési ügye külön törvény által fog rendeztetni, azonban addig is, mig ez megtörténhetnék, megállapitotta azon alapelveket, melyek az ipartestületekhez tartozó iparágak segédeinek segélypénztárai tekintetében irányadók legyenek.
Minthogy pedig az ipartestületek a képesitéshez kötött iparágakat foglalják magukban, a segélyezésnek az 1884:XVII. tc. 142. és 143. §-aiban megállapitott alapelvei és módozatai az iparral foglalkozók jelentékeny körére és számára terjednek ki. - Megtaláljuk már ezen törvényben a segélypénztárba való belépési kötelezettséget, a mennyiben ott, a hol a segélypénztár létesitését a békéltető bizottság segédekből álló tagjainak választására összehivott ülésén a segédek többsége elhatározta, a segélypénztár kötelezőleg megalakitandó s a segédek heti bérük egy bizonyos százalékával hozzájárulni tartoznak. - Kimondja már ez a törvény azon alapelvet is, hogy a munkaadó tartozik a költségekhez sajátjából is hozzájárulni, valamint hogy a segédek hozzájárulási részét is a munkaadó tartozik beszedni és a segélypénztárba beszolgáltatni.
Ha az előadottak után még figyelembe vesszük azt, hogy az országbirói értekezlet alapján érvényében fentartott osztrák bányatörvény szerint a bányászati iparnál alkalmazott munkások a bánya-társládák utján betegség esetében is részesülnek némi segélyben, azt látjuk, hogy a betegség esetében való segélyezés tekintetében törvényes intézkedések már nálunk is fennállanak, ezek azonban alkalomszerűen s bizonyos rendszeresség nélkül jöttek létre, ugy, hogy a betegsegélyezési ügynek szerves rendezése már ezen szempontból is kivánatosság válik.
Kétségtelen, hogy a magántevékenység is felkarolta a betegsegélyezés ügyét. - Részint a fentebb már vázolt törvényes határozmányok, részint saját érdeke, részint humanus szempontok számos vállalkozót és gyárost arra birtak, hogy alkalmazottainak betegség esetében való segélyezéséről saját kezdeményezéséből is gondoskodjék. - Másfelől maguk a munkások is társulás és szövetkezés utján igyekeztek sorsukon segiteni. - Mindezek azonban csak szórványos jelenségek, melyek önmagukban bármily örvendetesek is, de magát a munkások betegsegélyezési ügyének nagyfontosságú kérdését még meg nem oldják s a törvényhozást annak országos és általános szempontokból való rendezése alól fel nem mentik.
A hazánkban jelenleg fennálló betegsegélyezési intézmények áttekintésére szolgáljanak a következő statistikai adatok:
A mi első sorban a gyári vállalatoknál fennálló munkás betegsegélyezést illeti, mindenekelőtt megjegyzem: hogy 173 gyár nem alakitott külön betegsegélyező pénztárt, hanem munkásait a szabad társulás utján létrejött s alantabb még bővebben ismertetett betegsegélyező egyleteknél biztositja. - Ily uton 15.570 munkás nyerhet betegség esetén segélyezést.
Egy nagyobb részre a gyári vállalatoknak azonban külön gyári betegsegélyező pénztárakról gondoskodott és e czélra a munkások béréből 1-6%-ot von le.
A költségekhez részben a munkaadók is hozzájárulnak. - Az ily gyárak száma 208, összesen 21.049 munkással s a gyári segélyezési alapok értéke 694,470 frtot képvisel.
Némely gyár külön betegsegélyező pénztárt nem tart fenn, azonban a beteg munkásokat ingyen orvosi segélyben részesiti, gyógyszerekkel, sőt némi táppénzzel is ellátja. - E gyárak száma 43, összesen 954 munkással.
Igen nagy azonban száma azon gyáraknak, melyeknek tulajdonosai (mint különösen a kisebb vidéki gőzmalmok és szeszgyárak) munkásaiknak betegség esetében való segélyezéséről sem egy, sem más módon nem gondoskodtak s a melyek úgyszólván a munkás-segélyezéssel egyáltalában nem törődnek.
E gyárak száma 464, az azokban dolgozó munkások száma 24.738, ugy, hogy a gyárak 49%-a, az összes gyári munkások 27%-áról betegeskedés esetére nincs gondoskodva.
A kisiparról, illetve a képesitéshez kötött iparágaknál a betegsegélyezési ügy szintén nem nyujt kedvezőbb képet. - Daczára az 1884:XVII. törvénycikk már fentebb idézett határozmányainak, melyek a segélyezési ügy fejlesztésére megadták a helyes alapokat, az eddig létesitett 200 ipartestületnek csak kisebb része alakitott a segédek részére betegsegélyező egyletet.
Ily egylet a legújabb kimutatások szerint csak 87 létezik 86.206 frt 86 kr. alaptőkével. - Ha ezekhez még hozzászámitjuk az ipartársulatok körében alapitott 52 hasonló egyletet 103.894 frt 16 krnyi vagyonnal, a kisipari szervezet körében segédek számára fennálló 139 betegsegélyező egyletet találunk 190.101 frt 2 krnyi összvagyonnal.
A betegsegélyezés terén egyébként számba veendő tevékenységet fejtenek ki a szabad társulás utján alakult segélyegyletek. - Ilyen egyletek első sorban a budapesti általános munkásbetegsegélyező és rokkant-pénztár, melynek 1889. év végével 43.078 tagja volt (u. m. 30.188 férfi- és 12.800 nőtag) fennállása óta (1870. ápril 3-a) 2,551.593 frt 80 kr. segélyeket fizetett ki, és pedig:
| pénzsegélyt betegeknek | 1,460.287 | frt | 32 | krt. | |
| gyógyszerekért, fürdők, gyógyvizek, sebészetre és betegszállitásra | 420.559 | frt | 36 | krt. | |
| Orvosok díjazására | 295.146 | frt | 18 | krt. | |
| Kórházi ápolásra | 137.710 | frt | 19 | krt. | |
| Temetkezési járulékokra | 237.890 | frt | 85 | krt. | |
| Összesen | 2,551.593 | frt | 80 | krt. |
Az egyletek vagyona a jelzett időpontban 137.926 frt 13 krra rugott. - Az 1889. évi forgalom 8.970 frt 75 kr. bevételi többletet eredményezett.
A rendes kiadások viszonya a befizetett heti járulékokhoz az 1889. évben a következő volt:
| kiadatott betegsegélyezésre | 62,03% | |
| temetkezési járulékokra | 6,22% | |
| kórházi gyógydíjakra | 5,34% | |
| gyógyszerekre | 12,50% | |
| orvosi díjazásokra | 10,95% | |
| egyéb segélyezésre | 3,35% | |
| ügykezelésre | 10,70% | |
| Összesen | 111,09% |
E szerint tehát a rendes kiadások 11,09%-kal haladták túl a heti járulékok utáni bevételt, e hiányt a beiratási díjakból, a gyárak és vállalatok pótlékából és egyéb bevételekből fedezte az egylet.
A beiratási díj személyenkint 1 frt, 15 éven aluli tagokra 50 kr., a rendes illetékek hetenként 4 csoport szerint 12 krt, 22 krt és 27 krt tesznek, a mely járulékok a fővárosban divó napi bérekkel összehasonlitva, átlagosan azok 3%-ának felelnek meg.
Betegség esetén a tag a pénztár által csak akkor támogattatik, ha legalább 10 héten át a pénztár tagja volt és az illetékekkel hátralékban nincs. - A megbetegedett tag az orvosi gyógykezelésben, gyógyszerekben és teljes egy éven át táppénzben részesül és pedig az első 26 héten át csoportok és osztályok szerint heti 2 frt 10 krtól 7 frt 50 krig, azontúl további 26 hét alatt ennek felével.
Ezen egyletnek az ország nagyobb városaiban 40 fiókja (előhelyek) van. - Százharmincz hazai gyár összes munkásaival ezen egyletbe lépett be.
A magyarországi könyvnyomdászok és betüöntők egylete szintén biztositja tagjait a betegség és rokkantság esetére. - Az egyleti tag heti járuléka 60 krt tesz, melyből 50 krt a munkás, 10 krt a munkaadó szokott fizetni. - A betegség esetében való tényleges segélyezésre és a temetkezési költségekre a jogosultságot a tag csak fél év (26 hét) mulva nyeri.
A gyógyszereket a segélyezett a táppénzből tartozik fizetni. - A táppénz naponként 1 frt (heti 7 frt), vagyis az átlagos heti keresetnek 70%-át teszi. - Ily táppénzben a munkás egy éven át részesül. - Ha a betegség tovább tartana, a beteg a segélyösszeg felében mindaddig részesül, mig a rokkantak állományába felvétetik. - Ezenkivül az egyleti tagnak családtagjai megbetegedés esetére orvosi segélyt nyernek. - A temetkezési segély 50 frtban van megállapitva. A rendes tagok száma 1.111.
Az I. pécsi munkás beteg- és rokkantsegély-egyletnek van 693 tagja. - A beiratási díj 1 frt. A heti járulékok korosztályok és csoportok szerint 10 krtól-25 krig terjednek, ép oly változó a táppénz is, mely 28 krtól 1 frt 7 krig terjed.
A fiumei munkások egylete (Societa operaia fiumana) 1.375 tagot számit. - A tag belépésekor felvételi dij fejében 1 frtot és hetenkint 25 krnyi járulékot fizet.
A felvételtől számitandó 26 hét mulva legalább két napig és legfeljebb 12 hétig tartó betegség esetében ingyenes orvosi segélyre, ingyenes gyógyszerre és naponkint 1 frtnyi segélyre tarthat igényt. - Ma mi a bányászati iparnál alkalmazottak segélyezési ügyét illeti, az régibb keletű s ennélfogva nagyobb terjedelmű is. A bányamunkával járó nagyobb veszély, s a bányászat elszigetelt helyzete szükségessé tette, hogy a kormány a segélyezés ügyét ezen iparágnál tételes intézkedésekkel szabályozza. - Ezen nagyobb részben már régibb kormányi intézkedések alapján keletkeztek az ugynevezett bányatársládák, melyek, habár a humanitásnak jelentékeny szolgálatot tesznek, mindazonáltal mai szervezetükben a munkás-segélyezés és ellátás fokozottabb igényeinek már alig felelnek meg.
A magyar korona területén fennálló társpénztárak vagyoni állapota 1887. év végével 9,027,209 frt 22 krt tett, mely vagyonból 2,411.093 frt 68 kr., vagyis az összes vagyon 26,8%-a a kincstári bánya-társpénztárakra és 6,616.110 frt 54 kr. a magán-bányavállalatoknál fennálló társpénztárakra esik. Az utóbbi összeg tehát az összes vagyonnak 73,2%-át teszi.
A 2,005.484 frt 84 krnyi összbevétellel szemben a kiadások a fennebbi évben 1,776.201 forint 63 1/2 krra rúgtak, ugy, hogy az összes pénztári vagyon az 1887. év folyamán 229.282 frt 20 1/2 krral szaporodott.
A bányatársládák azonban mai szervezetük szerint nemcsak a betegség esetében való segélyezéssel foglalkoznak, hanem működésük nevezetesebb ága a nyugdijazás, illetve a rokkantak ellátása.
Ugyanis az összes bevételeknek az egyes kiadásokra forditott összegét százalékokban kifejezve azt találjuk, hogy a bevételeknek 44,41%-a fordittatott a munkások, - ezek özvegyei és árvái nyugdíjazására, 18,60% kórpénzekre, gyógykezelési és temetkezési kiadásokra, 1,65% egyházi és iskolai czélokra, 0,95% segélyezésekre és egyéb a munkások javára történt kiadásokra, 1,973% kezelési költségekre és 4,35% vegyes természetű kiadásokra.
A nálunk fennálló társpénztárak által nyujtott kedvezmények rendszerint a következők: gyógykezelés, ingyen gyógyszerek, kórpénz és pedig az évi bérnek 1/3-1/2 része, némely helyen 60%, nyugbér, özvegyek és árvák ellátása vagy végkielégitése és temetkezési költség. A legujabban beszerzett adatok szerint a bányászati iparnál alkalmazott 40.369 bányamunkás közül semmiféle társpénztárhoz nem tartozik 1.523, vagyis az összes számnak 3,7%-a; ezek tehát betegség vagy szerencsétlenség esetében csakis azon kedvezményekre számithatnak, melyeket a munkaadó beteg munkása irányában törvény szerint nyujtani köteles. Csakis betegség esetére biztositva van 10.539, tehát az összességnek 26,4%-a. Betegség és munkaképtelenség esetére biztositva van 28.307 munkás, az összes számnak 69,9%-a. Minden egyes tagra ez összes társpénztári vagyonból 209 frt 91 kr. esik.
Noha e társpénztárak a bányatörvény határozmányai alá eső bányászati ipar tehát csakis a bánya- és kohó-munkások számára állittattak fel; - a bányatulajdonosok nagy része és nevezetesen maga a kincstár is, midőn a bányákból, illetve kohókból nyert egyes anyagnak feldolgozására gyáripart rendezett be, az ezen gyárakban alkalmazott munkásait is a bányászok számára felállitott társládákba való belépésre kötelezte, a mi, az eddig fennállott viszonyokat tekintve, csak helyeselhető intézkedés volt, mert a segélyezési ügy nem lévén rendezve, mindenesetre haladás, volt, ha az ily gyárak munkásairól legalább oly módon történt gondoskodás, hogy a bányaiparnál már létező szervezetbe azok is bevonattak s igy a bányatársládák jótéteményeiben szintén részesültek.
Vas- és aczélgyáraink egy tekintélyes részében tehát a munkások betegsegélyezéséről nyugdij-, özvegy- és árva-ellátásáról ez idő szerint a társládák utján van gondoskodva. Azon gyárak száma, melyek ily társpénztárral birnak: az 50-et meghaladja, az azokban foglalkozó ipari gyári munkások száma 27.650 és az ily társládák tőkéje meghaladja az 1,634.000 frtot.
A betegsegélyezési ügy ellátására vonatkozó fentebbi adatokat összegezve s hozzászámitva még a némely városokban fennálló kisebb betegsegélyező egyletekbe belépett egyes segédeket is, megközelitő kerek összegben a betegség esetére biztositott munkások számát 146.000-re tehetjük; minthogy pedig az 1885-iki iparstatistika szerint a magyar korona területén az ipari és kereskedelmi segédszemélyzet következő:
| a) üzletvezető és tisztviselő | 10.153 | |
| b) segéd | 111.052 | |
| c) 16 éven felüli állandó munkás | 80.689 | |
| d) 16 éven alóli állandó munkás | 6.031 | |
| e) felnőtt napszámos | 70.798 | |
| f) fiatal napszámos | 8.584 | |
| g) tanoncz 16 éven felül | 23.321 | |
| h) tanoncz 16 éven alul | 44.012 | |
| i) műhelyen kivül dolgozók 16 éven felül | 7.104 | |
| k) műhelyen kivül dolgozók 16 éven alól | 618 | |
| összesen tehát | 362.362 |
alkalmazott, ennélfogva azt látjuk, hogy az összes ipari munkások számának csak 40%-a van betegség esetére biztositva, a miből következik, hogy bár újabban e tekintetben is társadalmi téren haladás észlelhető, mégis tagadhatlan tény, hogy az ipari munkások egy nagy része, ugyszintén családjuk betegség és keresetképtelenség esetében az inség veszélyének van kitéve, hogy tehát a betegsegélyezési ügynek törvényes rendezése hazai viszonyaink között is szükség és mindinkább sürgőssé válik.
Ha ehhez képest a betegsegélyezési ügynek törvényes rendezése hazai viszonyaink között is indokolt, további megfontolás tárgyát kell, hogy képezze az, hogy általában mely alapelvek lennének e rendezés körül követendők?
Habár ipari szervezetünk az iparszabadság alapelvén épült, ez nem zárja ki, hogy az ipari munkás betegsegélyezésének ügye törvényhozási uton és pedig bizonyos kényszer alkalmazása mellett is rendeztessék. Az iparszabadsággal nincs ellentétben az, hogy bizonyos kényszer alkalmaztassék ugy a munkaadóra, mint a munkásra oly czélból, hogy előre gondoskodjanak, miszerint bizonyos eshetőség beálltával mindkettő nagyobb tehertől, illetve az inségtől megóvassék. A mi viszonyaink között a betegsegélyezést teljesen szabadjára s az illetők belátására hagyni nem lehet; mert nálunk a társadalmi önsegély nem lüktet oly élénken, mint például Angliában s mert számolnunk kell azzal, hogy kezdetleges viszonyaink között, ha iparos osztályunk törvényes intézkedésekkel nem ösztönöztetik, minden elismerésre méltó kezdeményezés és haladás daczára is csak lassan fogunk odáig jutni, hogy első sorban az illetők gondoskodjanak magukról s ne váljanak már az első sorscsapásnál is másoknak terhére. Midőn azonban az ily értelmű kényszert az ügy érdekében indokoltnak tartom, másfelől mellőzni óhajtottam mindent, mi a további tevékenységre és fejlődésre bénitólag hathatna s az ipari vállalkozásra tulságos terheket róna.
Hazai viszonyaink mérlegelése mellett irányadók voltak előttem javaslatom megszerkesztésénél továbbá azon alapelvek, melyeket ez irányban a munkás-segélyezési ügy némely részleteinek alkalomszerű szabályozásánál a magyar törvényhozás már is elfogadott. Ilyen a biztositási kényszer alkalmazása, mert az ipartestületi segélypénztáraknál a többségi határozat alapján kötelezővé van téve már ez idő szerint is az ipartestületi kötelékhez tartozó többi segédekre nézve a belépés; ilyen a munkaadók hozzájárulási kötelezettsége; ilyen, hogy a segédmunkás béréből levont járulékot is a munkadó köteles beszolgáltatni s az a közadók módjára szedetik be; ilyen a hatósági felügyelet és ellenőrzés stb., melyek a tisztelettel előterjesztett törvényjavaslatnak is alapelveit képezik. Szem előtt tartottam továbbá azt, hogy a betegsegélyezési ügy törvényes rendezése által a jelenlegi terheken is könnyitsek és hogy e mellett sem a munkaadó, sem a munkás ne hozassék kedvezőtlenebb helyzetbe, mint a minő viszonyok e tekintetben a birodalmi tanácsban képviselt országok- és királyságokban fennállanak, a melyekkel a vámszövetség értelmében egységes vámterületet képezünk. Kétségtelen, hogy visszahat reánk az is, hogy a betegsegélyezés ügye miként van a német birodalomban rendezve. - Mert gyártási és ipari viszonyaink már a közelségnél fogva bizonyos természetes kapcsolatban állnak ezen országok viszonyaival is. Ez a magyarázata annak, hogy mihelyt a német birodalmi törvényhozás a betegsegélyezési ügyet újabban rendezte, az osztrák törvényhozás is sietett ugyanazon alapelveket alkalmazni. - S ez a rendezés kétségkivül kihat hozzánk is, mert a munkás természetszerűleg oda megy, a hol sorsát és helyzetét jobban biztositva látja s épen ezért elejét kell vennünk annak, hogy már gyakorlott és használható ipari munkásaink az által is csábittassanak idegen gyárakban, mert az ott fennálló törvényes intézmények alapján betegség esetére is biztositva vannak; vagy hogy új iparágak meghonositás érdekében jó és szakképzett külföldi munkások megszerzésében akadályt képezzen az, hogy sorsukat hazánkban nem látják annyira biztositva, mint ott, a honnan betelepednének. - Ugyanezek a szempontok felmerülnek a vállalkozók-, illetve a munkadóra való tekintettel is, nem egy ipari, illetve gyári vállalat létesitésénél akadályt képezhet az, hogy a vállalkozó a betegsegélyezési ügy törvényes rendezésének hiányában s miután a munkások a segélypénztárhoz való hozzájárulásra ez idő szerint nem kötelezhetők - már begyakorlott munkás-állományának megtartása érdekében kénytelen a segélyezés egész terhével számolni s azt magára vállalni, a mi kétségkivül versenyképességét is bénitja. - Mindezeknél fogva tehát, az egymásra kölcsönösen hatós viszonyok természetes következése az, hogy ipari termelésünknek, illetve a munkaadónak ép ugy, mint a munkásnak, e tekintetben is ugyanazon előnyöket, a megnyugvás érzetének és a rendezés állandóságának ugyanazon mérvét kell nyujtanunk, mely a hozzánk közelebb álló államokban már törvényes intézményekkel van biztositva s a melyeknek hatása elől el nem zárkózhatunk.
Igy tehát iparpolitikai szempontok is támogatják törekvésemet a mellett, hogy a nemzeti munkaerő gondozása is élénk kötelezettséget ró ránk.
Ezek előrebocsátása után áttérek a törvényjavaslat határozmányainak indokolására.
A törvényjavaslat a betegsegélyező pénztárak czéljának általános jelzése mellett első sorban megállapitja az azokba való belépés iránti kötelezettséget (2. §.)
Ehhez képest belépésre lesznek kötelezve a tágabb értelemben vett ipari foglalkozásoknál alkalmazottak, vagyis az ugynevezett iparos segédszemélyzet arra való tekintet nélkül, hogy az illető évi, havi heti vagy napi fizetés mellett van-e alkalmazva és hogy csak felmondás után vagy felmondás nélkül távozhatik-e? hacsak előre 8 napnál rövidebb alkalmazás nem köttetik ki. - Ennélfogva a törvényjavaslatban elősorolt vállalatoknál foglalkoztatott napszámosok is köteleztetnek a belépésre. Ugyancsak a törvény határozmányai alá esnek a kereskedelmi üzleteknél alkalmazottak is, minthogy az ipartörvény a kereskedőkre is kiterjed. - Az alkalmazottak közé számitandók a tanonczok, gyakornokok és más személyek is, kik be nem fejezett kiképzésük miatt bért vagy más fizetést nem húznak, mert azokról is kell betegség esetére gondoskodni és bár ily egyének egy része a munkaadóval egy háztartásban él és csekélyebb betegség esetében ott ápoltatik, mégis súlyosabb betegség esetében azok nem nélkülözhetik a kórházi ápolást és rendesebb gyógykezelést, mely eshetőségre a költségek mikénti viseléséről is gondoskodni kell (3. §.).
A belépési kényszer kimondásának indoka - a mint fentebb már előadni szerencsém volt - az, mert különben a betegsegélyezési ügy egységes és egészséges alapokon nem rendezhető. - Az egyszerű facultativ segélypénztár a kérdést meg nem oldaná; itt-ott keletkeznének, a mint mai napig is alakultak fejlődésképes szervezetek, de az ipari alkalmazottak betegsegélyezési ügyének országos rendezése ily módon megoldható nem lenne s azokon a hiányokon, melyeken épen ez a törvényjavaslat segiteni akar, - segitve egyáltalában nem lenne. - A belépési kényszer, illetve az, hogy minden ipari alkalmazott - kivéve a törvényben megállapitandó kivételeket - ezen ténykörülmény alapján egyszersmind kötelezett tagja a betegsegélyező pénztárnak - egyik sarkalatos alapelve a törvényjavaslatnak.
A fentemlitett személyek közül a belépési kötelezettség alul mégis kiveendők mindazok, kik magasabb díjazásban részesülnek, mert az ily személyek már azon helyzetben vannak, hogy betegség által előidézett anyagi hátrányt könnyebben elviselhetik és magukról önkéntes biztositás utján is gondoskodhatnak (2. §.).
Hasonlóképen kiveendők e törvény kényszere alól a tengeri hajózásnál és tengeri halászatnál alkalmazottak, kikről a tengerészeti intézkedések keretében van gondoskodva (2. §.).
A biztositási kényszer alól még azon alkalmazottakat is ki kell venni, kiknek betegség esetére való ellátása az államnak, a törvényhatóságoknak és a községeknek üzemeinél ugy is az által van biztositva, hogy illetményeik betegség esetében is legalább annak kezdetétől számitva 6 hóra kijárnak, mert itt a kényszer utján való külön biztositás felesleges (5. §.).
Ugyanezen szempontok alá esnek mindazok, a kik betegség esetében teljes ellátásukat legalább 5 hóra munkadójuktól követelni jogositva vannak; ezt azonban előbb igazolni kell és a hatóság jogositva van megbirálni, hogy az ily ellátás eléggé biztositottnak tekintendő-e? nehogy valamely talán vagyontalan munkaadóval való összejátszás utján a biztositási kényszer kikerültessék (6. §.).
Módot kellett továbbá nyujtani arra, hogy a kötelezett pénztári tagokon kivül a betegsegélyező pénztárak jótéteményében azok is részesülhessenek, kikre nézve nem forognak fenn magasabb állami és társadalmi érdekek, hogy a pénztárba való belépésre köteleztessenek, a kiket azonban ily humanisticus intézményből elvileg kizárni nem volna indokolva.
Ilyenek nevezetesen mindazok, kik az előbb elősorolt okoknál fogva, t. i. magasabb bér vagy fizetés élvezete, vagy pedig rövid ideig tartó alkalmazás miatt a kötelező belépés alól kivétettek, de a kik talán önként akarnak belépni, továbbá oly önálló iparosok, kik vagy más iparosok részére dolgoznak, vagy különben is az önálló gazdálkodásnak és a vagyonosodásnak még azon fokát nem érték el, mely a betegség okozta inséget legalább valószinűtlenné tenné, nemkülönben a mezőgazdasági iparban alkalmazott munkások; végre mindazok, kiknek felvételét az alapszabályok megengedik, mert e tekintetben a pénztáraknak általában, de legkevésbbé az egyesületi pénztáraknak korlátokat szabni nem volna helyes (4. §.).
Ezen intézkedés által tér nyittatnék arra, hogy a betegség esetére való biztositás szükségét érző bármely foglalkozású egyének is csatlakozhassanak ily pénztárakhoz, valamint arra is, hogy a törvénynek módositása nélkül egyszerű alapszabályi intézkedés utján addig, mig ez irányban esetleg külön törvény fogna intézkedni, a mezőgazdasági munkások- és alkalmazottaknak ugy egyenkénti, mint munkaadójuk hozzájárulásával tömeges belépésük lehetségessé tétessék.
A midőn az épen emlitett intézkedések egyfelől lehetővé teszik, hogy mindazok, kik a betegség esetében való segélyezés szükségét érzik, magukról oly módon gondoskodjanak, hogy az ipari és gyári alkalmazottakra nézve már törvényes biztositékokkal szervezett segélypénztárba lépnek be, - másfelől a szervezetnek kibővitése a belépésre nem kötelezett tagokkal, a betegsegélyező pénztárra nézve sem járhat veszélylyel, sőt kivánatos, mert kiterjeszti azt a kört, mely a pénztárhoz csatlakozhatik s ez által nagyobb mérvű fejlődésnek veti meg alapját.
Habár minden ipari alkalmazott - kivéve a törvényjavaslat szerint kiveendőket - tagja kell, hogy legyen valamely betegsegélyző pénztárnak, az illető kötelezetteknek mindazonáltal az egyes pénztárak között bizonyos feltételek mellett szabad választás engedtetnék, épen ezért azonban szükséges a törvényben meghatározni azt is, hogy minő szervezetű segélypénztár tekinthető olyannak, a melybe való belépés által az illető munkás vagy alkalmazott törvényes kötelezettségének eleget tett?
Ennélfogva a törvényjavaslat meghatározza egyrészről a szolgáltatások legkisebb mérvét, melyet a pénztár nyujtani tartozik, de kiszabja másrészt a járulékok legnagyobb mérvét is, melyet a pénztár követelhet, ugy, hogy ezen két határvonal megtartása mellett az alakitandó pénztárak alapszabályszerűen szabadon mozoghatnak és a belépésre kötelezett egyén is választhat a törvényes feltételeknek megfelelő betegsegélyező pénztárak között.
Az ily elismert jellegű pénztár tagjainak első sorban orvosi segélyt lesz köteles nyujtani, mely czélból a pénztár igazgatósága kellő számú orvosokat fog alkalmazni, illetve kijelölni.
Köteles lesz továbbá gyógyszereket az általa kijelölt gyógyszertárból ingyen szolgáltatni tagjainak, ugyszintén más esetleg szükséges egészségügyi segédeszközöket, mint pl. szemüveget, kötszereket, sérvkötőket stb.
További igen fontos szolgáltatás, melyet a pénztár tagjainak nyujtani köteles leend: a táppénz. Ehhez azonban a biztositottnak csak akkor lesz igénye, ha a betegség egyszersmind keresetképtelenséggel jár.
A nyujtandó táppénz minimumát a törvényjavaslatban a bérnek vagy fizetésnek felével, a táppénzre való igény kezdetét pedig a megbetegedés harmadik napjával, tartamát legalább 20 hétre állapitottam meg. A három napi várakozási idő szinlelés elleni óvatosságból szükséges, nehogy a biztositott azonnal, midőn betegnek jelenti magát, mielőtt még az orvos a valóságos keresetképtelenséget megállapithatta volna, már a táppénzt igényelhesse.
A táppénz a 20-ik hét lejárta után megszünik, habár a betegség talán még nem szünt meg s az illető még nem keresetképes. Husz hétnél tovább terjedő időtartamra, a törvényben megállapitandó leghosszabb időtartamig (egy év) táppénz csak az esetben fizettetnék, ha a pénztár anyagi helyzete olyan, hogy a minimalis segélyezésnél nagyobb segélyt nyujthat. A törvényjavaslat ezen határozmányának indoka az, hogy a betegség esetében való segélyezésnek bizonyos határt kell vonni. A jelen törvényjavaslatnak nem czélja a rokkant ellátást is bevonni a rendezés keretébe, pedig az öt hónál, illetve egy évnél tovább tartó segélyezés már a rokkant-ellátás körét közeliti meg s egészen más térre tartozik.
A beteg-segélypénztár, mint ilyen, rokkant ellátással nem foglalkozhatik s ennélfogva ugy szervezeténél, mint korlátolt anyagi eszközeinél fogva évekig tartó betegség esetében a biztositottat el nem tarthatja. Ily hosszú kórállapot esetében - a mennyiben az illető tényleg további segélyre szorul - a hatósági vagy községi segélyezés szüksége lép előtérbe.
Részemről a törvényjavaslatban e tekintetben a lehető legméltányosabb határig mentem el, midőn a táppénz időtartamának minimumául keresetképtelenség esetében a betegsegélyezési osztrák törvény ide vágó határozmányaival megegyezőleg 20 hetet vettem alapul, holott a német birodalmi törvény csak 13 hetet állapit meg.
A gyermekágy-segélyt 4 heti táppénzben javaslom megállapitani főleg azon okból, hogy a szülő munkásnő ne kényszerittessék azonnal ismét munkába állani s hogy gyermekének legelső ápolásával foglalkozhassék, mi a gyermekhalandósági kedvezőtlen arányok némi megjavitására vezethet. Önként értetik, hogy ha a gyermekágy után netalán betegség vagy keresetképtelenség következnék, az illető nőtag a táppénzre ép ugy igénynyel bir, mint a pénztárnak más rendes tagja.
Halálozás esetében a beteg-segélypénztár elhalt tagjának temetési költségeit bizonyos, az alapszabályokban meghatározott mérvben viseli (7. §.).
A fentebb körvonalozott segélynél kevesebbet nyujtó pénztár a törvény czélzatának alig felelne meg s épen azért is ily pénztárra a jelen törvényjavaslatban foglalt jogositványok nem terjesztetnének ki.
Másfelől azonban azt hiszem, hogy a pénztár részéről nyujtandó maximalis szolgáltatások is megállapitandók a törvényben, mert a mennyire indokolt, hogy a munkaadók és a munkások törvény által is szorittassanak arra, a mi köztekinteteknél fogva okvetlenül szükséges, ugy másrészről nem lenne indokolt, hogy a törvényes kényszer oly czéloknak és törekvéseknek is rendelkezésre bocsáttassék, melyek lehetnek helyesek, sőt kivánatosak is, de nem okvetlenül szükségesek.
Fölvettem továbbá a törvényjavaslatba azon intézkedést is, hogy a rokkant-, özvegyi és árva-ellátást a jelen törvény alapján alakuló betegsegélyező pénztárak nem vonhatják működési körükbe, mert az ily nyugdijazási pénztáraknál a befizetések a betegsegélyezési járulékoktól egészen eltérő valószinűségi számitások alapján az egészségi állapot megvizsgálása és az életkornak tekintetbevételével állapitandók meg. Az ily pénztáraknál továbbá díjtartalék gyüjtendő, mely elkülönitve kezelendő, minthogy különben a nyugdijigények beálltával a gyüjtött tőkék elégtelenek lehetnének ugy a betegsegélyezésre, mint a nyugdíjak fizetésére. Épen azért, mert a betegsegélyezés és a rokkant-, illetve özvegyi és árva-ellátás két különálló feladat, melyek ugyanazon eszközökkel nem oldhatók meg, a törvényjavaslatban egyuttal az is megállapittatnék, hogy a jelen törvény alapján működő betegsegélyezési pénztár működési körébe nem vonhatja a rokkant-, illetve özvegyi és árva-ellátást (8. §.).
A táppénz elvonható, ha a betegség a tagnak önkéntes, szándékos cselekményeiből, vagy önhibájából előidézett verekedésből, vagy kicsapongó életmódból származik. E tekintetben megjegyzem, hogy nehezen volna indokolható, miszerint a józan életű és takarékoskodó munkások arra kényszerittessenek, hogy az ő hozzájárulásaikkal talán verekedő és kicsapongó társaik szándékos hibáinak adózzanak (9. §.).
Addig, mig a balesetek elleni biztositás ügye szintén törvény utján rendeztetni fog, mely irányban, remélem, nemsokára szerencsém lesz szintén előterjesztést tehetni - a balesetek által előidézett betegségi, illetve haláleseteket is szükségképen a betegsegélyező pénztárak keretébe kellett bevonni (10. §.). A baleset okozójának a büntető-törvények szerinti felelőssége, ugyszintén magánjogi, kártéritési kötelezettsége az által nem érintetik.
Minthogy a táppénz nem tekinthető szerződésileg biztositott jövedéknek, hanem humanisticus alapból folyó segély természetével bir, önként következik, hogy ezen táppénz annyiban csökkenthető, a mennyiben az illető másnemű biztositás utján keresetét netalán felülmuló javadalmazásban részesülne, minthogy a jelen törvénynek, a mint már bátor voltam jelezni, csakis a legszükségesebb segélyről való gondoskodás képezi czélját s a több irányban való biztositás, esetleg henyélésre és betegség-szinlelésre szolgáltatna alkalmat.
A segélyző pénztár pénzbeli segély helyett kórházi segélyt is nyujthat tagjainak. A kórházi ellátás ellen csak az tiltakozhatik, ki családjával egy háztartásban él és azt elhagyni nem kivánja.
Ha azonban a betegség természete, p. ragályos volta miatt a kórházi ápolás mégis okvetlenül szükséges, vagy a beteg azt önként elfogadja, a beteggel egy háztartásban élő hozzátartozói a táppénznek felét (tehát a bérnek egy negyedét) igényelhetik, nehogy a családfő, illetve fentartó betegsége miatt hozzátartozói a legnagyobb nyomornak legyenek kitéve (12. §.).
A betegsegélyezés kötelező voltából és annak humanisticus jellegéből következik, hogy erről előlegesen lemondani, az abból folyó igényeket átruházni vagy elzálogositani nem lehet és hogy minden ilynemű szerződés érvénytelen, végre hogy ezen segélyösszegek adósság miatt le nem foglalhatók (13. §.).
Azon feltételek közé, melyeket a törvény által elismert pénztár teljesiteni tartozik, a tartaléktőke képzése is sorolható; mert ily tőke nélkül a pénztár, nevezetesen járványos betegségek esetében, könnyen zavarba juthatna.
Egyuttal azonban meg van szabva ezen tartalék-alapra nézve azon határ is, a melyen túl annak szaporitása tilos, mert a betegsegélypénztár nem pénzintézet, mely nagyobb tőkegyüjtésre van hivatva és azért köteles, mihelyest tapasztalja, hogy feladatait állandó jövedelmeivel teljesitheti, vagy a járulékokat lejebb szállitani, vagy a segélyt emelni, tehát mindenesetre vagy az egyik, vagy a másik módon a tagok sorsán könnyiteni (14. §.)
A végett, hogy a pénztár a törvény által kitűzött feladatainak megfelelhessen: tagjaitól járulékokat kell szednie, szükséges azonban ugy az alkalmazottak, mint a hozzájárulásra kötelezett munkaadók érdekében, hogy a járulékok maximuma a törvényben állapittassék meg.
A járulékok a napi bérek egy bizonyos százalékában fognak kivettetni s hogy a számitás biztos alapokon tétethessék, meg kell a törvényben állapitani azt is, hogy mely napibérek vétessenek alapul? Ehhez képest alapul lesz vehető vagy a ténylegesen fizetett bérösszeg, vagy pedig az átlagos közönséges napi bér. Az, hogy e két alap közül melyik alkalmaztassék, a pénztár viszonyaitól, illetve attól függ, hogy kikből áll tagjainak túlnyomó száma. Épen azért az illető pénztár alapszabályaiban fog meghatároztatni, hogy a járulékok a valósággal kifizetésre kerülő bérösszeg, vagy pedig egy átlagos közönséges napi bér alapján szedessenek-e be? A nagyobb sok különböző és váltakozó bért kereső tagokkal biró kerületi pénztáraknál valószinűleg az átlagos közönséges napibér fog inkább alkalmaztatni, holott a kisebb és állandó munkás körrel biró gyári pénztárak inkább az előbbeni módozatot fogják választani (16. §.).
Az ily módon megállapitandó napi bérek után a betegsegélyző pénztárak megalakulásakor csak 2%-kal kell a betegsegélyezést kezdeni, mely százalékkal rendes körülmények között a czélt el is lehet érni. Ha ez lehetetlen volna, a járulékot még 3%-ra lehet emelni; 5%-ra való emelésnek csak rendkivüli körülmények közt és akkor is csak a kereskedelemügyi ministernek előzetes engedélye alapján van helye, t. i., ha a legcsekélyebb törvényes segélyezést különben nem lehetne kiszolgáltatni és ha ezen czélt még más pénztárral való egyesités utján nem lehetne elérni (17. §.).
Ha azonban bármikor kitünik, hogy a törvény által előirt segélyminimum, vagy a 8. §-ban körülirt nagyobb szolgáltatás a tartalék-alap gyüjtése, a szövetségi pénztárhoz való hozzájárulás és a kezelési költség nemcsak fedeztetik, hanem még túlbevétel mutatkozik, a járulék leszállitandó (18. §.).
Minthogy a törvényjavaslat a 2%-nyi legmagasabb járulék emelését csak rendkivüli szükséglet esetében engedi, magától értetődik, hogy a szolgáltatásoknak a 8. §-ban emlitett felemelése rendszerint csak ezen járulékok mellett van megengedve, mig e czimen magasabb járulék szedése csak a munkások és munkaadóknak külön csoportban megszavazott hozzájárulása folytán és a minister engedélye alapján foganatositható; kivételnek csak akkor van helye, ha a 2%-on felüli járulékot a munkaadó sajátjából ajánlja fel (19. §.).
Az 5%-on felüli járulékon túl semmi szin alatt járulék nem lévén szedhető, ha a pénztár ezzel czéljait elérni képtelen, az mindenesetre feloszlatandó, illetve a biztositottak más jobban berendezett pénztárba osztandók (20. §.).
Meg kellett továbbá a törvényben határozni azt is, hogy e járulékok nem használhatók fel más czélra, mint a betegsegélyezésnek szigorúan körülirt feladataira (21. §.).
A tandíjak befizetésért a munkaadó felel és azoknak befizetése tőle követeltetik, mert különben a tagdíjak beszedése nemcsak sok nehézségbe, hanem a pénztár által alig elviselhető s a kezelést szerfölött megdrágitó költségbe kerülne. Azonban, habár a munkaadó az egész járulékot köteles lesz befizetni, annak csak egyharmadát tartozik sajátjából fedezni és fel van jogositva, hogy a többi kétharmadát a bérkifizetés alkalmával az alkalmazott-tól levonhassa.
Ha a levonást elmulasztja, utólagosan levonást csupán a bérrészlet esedékességétől számitandó egy hó alatt eszközölhet, mert különben a munkaadó hanyagsága folytán az alkalmazott utólagosan eszközölt nagyobb és jelentékenyebb levonások által gazdálkodásában nagy mértékben zavartathatnék.
Ezzel ellenkező megállapodásokat törvényileg elismerni sem lehet, mert az alkalmazottat, habár a saját beleegyezésével netalán okozott ily zavaroktól okvetlenül meg kell óvni.
A fizetést nem élvező tanonczoktól vagy gyakornokoktól természetesen a bérnek fentebb emlitett harmadát nem lehet levonni. Ha tehát a munkaadó az illetők atyjával vagy gyámjával kötött szerződésben ily megtéritésről nem gondoskodott, az azokra eső járulékot szintén a munkaadónak kell fizetnie (22. §.).
Az önként belépő tagoknál a fizetési kötelezettséget, illetve módozatokat az alapszabályok fogják meghatározni. Minthogy azonban itt önkéntes elhatározásról van szó, a munkaadó hozzájárulásra nem kötelezhető, a mi nem zárja ki azt, hogy a közte és alkalmazottja közötti viszonyt olyként szabályozza, hogy bizonyos hozzájárulást alkalmazottjai érdekében a munkaadó önként elvállal (23. §.).
Hogy a betegsegélyző pénztár feladatának megfelelhessen, biztositani kellett részére azt, hogy a törvény szerint megállapitott járulékok a pénztárba minden körülmények közt befizettessenek. Ennélfogva a járulék-hátralékok a közadók módjára közigazgatási uton fognak behajtatni, mely kedvezmény mindazon pénztárak részére biztosittatnék, melyek a törvény erejénél fogva létesittetnek; holott a magán-egyesülés utján keletkező pénztárak tagsági díjaikat, ugy, mint eddig, rendes per utján hajthatják be.
Oly czélból azonban, hogy azon pénztárak, melyekre e jogosultság ki fog terjesztetni, azzal vissza nem élhessenek, szükségesnek látszik megállapitani, hogy a járulék-hátralékokról szóló kimutatásoknak a pénztár könyveivel való megegyezősége hivatalosan megállapittassék, illetve az iparhatóság által bizonyittassék (24. §.).
Magától értetik, hogy oly tag, ki keresni általában nem képes, a járulék fizetésére sem kötelezhető; miután azonban a pénztárhoz eddig rendesen hozzájárult, méltányos, hogy jogait még legalább egy ideig élvezze (25. §.).
Legyen szabad e helyen megvilágositanom azon kérdést, hogy a jelen törvényjavaslatban meghatározott járulék, illetve fizetési kötelezettség képez-e új terhet ugy a munkaadóra, mint az ipari alkalmazottra nézve? vagy képez-e egyáltalában oly terhet, mely nagy mérvben nehezednék ipari termelésünkre?
Nézetem szerint a betegsegélyző pénztárhoz a jelen törvényjavaslatban megállapitott hozzájárulások által sem a munkaadóra, sem a munkásra tulajdonképen új teher nem rovatik, a mennyiben már jelenleg is a nyilvános gyógy- és betegápolási, ugyszintén a szülházi költségeket, az 1875. évi III. tc. határozmányaihoz képest, első sorban az ápoltak és szülőik, vagyontalanságuk esetében pedig a munkaadó 30 napig teljesen sajátjából tartozik fizetni; holott a betegsegélyező pénztárak felállitása következtében, különösen a munkaadó, csekély összeg lefizetése mellett, ezen esetleg sokkal nagyobb teherrel járó felelősség alól magát mentesitheti. Az emlitett kórházi ápolási dijak, melyek jelenleg többnyire a munkaadót terhelik, naponkénti 50 krtól 1 frt 4 krig terjednek, ugy, hogy egyetlen alkalmazottnak egy esetben való hosszabb megbetegedése már 15 frttól 31 frt 20 krig terjedhető költséget okoz a munkaadónak.
Egyébiránt a jelen törvényjavaslatban foglalt hozzájáruláshoz hasonlót - a mint már fentebb is jeleztem - a törvényhozásunk az ipartestületek körébe tartozó, illetve a képesitéshez kötött iparágakra nézve az 1884. évi XVII. törvénycikkben már is elrendelt, a mennyiben annak 142. és 143. §-ai meghatározzák, hogy a segélypénztárakhoz való hozzájárulás fejében a segédektől bérük 3 százalékáig terjedhető levonás eszközölhető, mely a munkaadó által szolgáltatandó be a segélypénztárba s hogy a segédre nézve megszabott járulék harmadrészeig a munkaadó szintén köteles hozzájárulni a segédpénztárhoz. Ezenkivül az épen idézett törvénycikk 62-ik §-a azt is megállapitja, hogy az iparos köteles a tanonczot, - ha az háznépéhez tartozik, - betegség esetén ápolásban részesiteni.
Ha még mindezek mellett figyelembe veszszük, hogy minden csak némileg rendezettebb szervezettel biró vállalat alkalmazottjainak betegség esetében való segélyezéséről és ellátásáról már eddig is gondoskodott s legalább is rendes orvost tartott, - a tényeknek megfelelően állitható, hogy általában véve a jelen törvényjavaslat határozmányai újabb terheket nem rónak sem az ipari vállalatoknál alkalmazottakra, sem a munkaadókra, hanem az eddig is viselni kellett terhet rendesebb és felügyelet alatt álló kezelés alá vonja, a terhek egyenletesebb megoszlását lehetővé teszi s a szétforgácsolt erőknek egy czélra való összetömöritése által megveti a betegsegélyezési ügy országos szervezésének egészséges alapjait; a mennyiben pedig ott, a hol az alkalmazottaknak betegség esetében való segélyezése érdekében még eddig nem történt semmi, az illető vállalatra ez idő szerint új terhet háramolnék, ez oly, a dolog természetében fekvő kötelesség, melyet teljesiteni kell; mert azt, hogy a munkások százai vagy ezrei a betegség következtében beálló nyomornak továbbra is áldozatul dobassanak, már állampolitikai érdekekből sem lehet megtűrni.
Lássuk egyébként, hogy minő terhekről lehet itt szó s e tekintetben álljon itt a közönséges életből vett, egyes iparos-osztályok szerint egybeállitott néhány példa, melyek az országos általgos munkabéreket férfiaknál 1 frt 40 krral, nőknél 54 krral és fiatal munkásoknál 35 krral elfogadva, következőleg alakulnak:
| 1. Egy iparos, ki egy segéddel és egy tanonczczal dolgozik, fizet a segédnek hetenkint 8 frt 40 kr. bért. A 2%-nyi pénztári járulék tesz ennélfogva | - | frt | 16 8/10 | krt, | |
| miből 2/3-ot, vagyis | - | frt | 11 2/10 | kr, | |
| a munkaadó a munkabérből levonhat, marad tehát terhére | - | frt | 5 6/10 | kr. | |
| Hozzászámitva a tanonczjárulékot, a fiatal munkásoknál divatozó átalános átlagos bér szerint egy hétre 2 frt 10 krral számitva, föltéve, hogy ez egészen a munkaadó terhére esik, | - | frt | 4 2/10 | krral, | |
| az illető kisiparos járuléka tehát hetenkint | - | frt | 9 8/10 | kr., | |
| vagyis évenként | 5 | frt | 09 | kr. | |
| A segéd járuléka pedig évenként | 5 | frt | 82 | kr. | |
| Ha a pénztári járulék 3%-ra emeltetnék, a munkaadó járuléka hetenkint | - | frt | 14 7/10 | kr. | |
| vagyis évenkint | 7 | frt | 64 | kr. | |
| a segéd járuléka pedig évenkint | 9 | frt | 15 | kr. | |
| 2. Egy iparos, ki 6 segéddel és 2 tanonczczal dolgozik, fizet, a fentebbi munkabéreket alapul véve, egy segédnek hetenkint | 8 | frt | 40 | krt, | |
| tehát a 6 segédnek hetenkint | 50 | frt | 40 | kr. | |
| A 2%-nyi pénztári járulék tesz tehát hetenkint | 1 | frt | -8/10 | kr. | |
| miből 2/3-ot, vagyis | - | frt | 67 2/10 | kr. | |
| levonhat, marad tehát a munkaadó terhére | - | frt | 33 6/10 | kr. | |
| A két tanoncz járuléka (kétszer 35, tehát 70 kr. és egy hétre 4 frt 20 kr. után) | - | frt | 8 4/10 | kr. | |
| összesen tehát hetenkint | - | frt | 42 | kr. | |
| vagyis évenkint a munkaadó terhére | 21 | frt | 84 | kr. | |
| egy segéd terhére pedig | 5 | frt | 82 | kr. | |
| Ha pedig a pénztári járulék 3%-ra emeltetnék, a munkaadó járuléka hetenkint | - | frt | 63 | kr. | |
| évenkint pedig | 32 | frt | 76 | kr. | |
| egy-egy segéd járuléka pedig | 9 | frt | 15 | kr. |
3. Egy nagy ipari vállalat 249 munkást foglalkoztatván, kiknek heti bére 1.995 frt 31 krt tesz, jelenleg betegsegélyezési járulék fejében az ált. munkás beteg- és rokkantpénztárnak hetenkint 47 frt 13 krt, azaz a munkabérek 2,4%-át fizetik. Ezt az összeget egészen a munkások béréből vonja le.
| A törvényjavaslat szerint a 2%-os kulcs szerint fogna fizetni hetenkint | 39 | frt | 91 | krt, | |
| miből 2/3-ot levonhat | 26 | frt | 61 | kr. | |
| ugy, hogy saját terhére marad | 13 | frt | 30 | kr., | |
| tehát évenkint | 691 | frt | 60 | kr. | |
| A 3% járulék szerint fizetne | 59 | frt | 86 | krt, | |
| miből levonhat | 39 | frt | 91 | kr. | |
| maradna saját terhére hetenkint | 19 | frt | 95 | kr., | |
| és évenkint pedig | 1.037 | frt | 40 | kr. |
A fentebbi példák megvilágitásául szolgáljon még az, hogy azon a második példában emlitett iparos, a ki hat segéddel és két tanonczczal dolgozik, alig fizetne nagyobb járulékot, mint a mennyit a törvényes betegápolási költségek tesznek az esetben, ha egy vagy két segéde megbetegednék.
A további például fölvett nagyobb ipari vállalatnál a teherviselésnek némi igazságos eltolása következnék be, a mi az adott esetben, midőn a vállalat a betegsegélyezéshez mivel sem járul hozzá, teljesen indokolva van; mert az nem tekinthető egészséges állapotnak, hogy az ily vállalat, mely pl. 249 munkással dolgozik, a betegsegélyezés terhét egészen az alkalmazottakra háritsa. Az adott esetben igaz, hogy az ipari vállalat évenkint 691 frt 60 krral lenne köteles az pénztárhoz hozzájárulni, azonban alkalmazottainak mai terhe 2.440 frt 72 krról leszállna 1.383 frt 72 krra, s igy a munkások terhén 1.157 frttal lenne könnyitve. Miután azonban az, hogy a vállalat a betegsegélyezés terhéhez semmivel se járuljon, most is a ritkább esetek közé tartozik, ennélfogva a nagyobb gyári vállalatokra nézve sem lehet nagyobb megterhelésről szó.
A pénztárak rendes kezelése okvetlenül követeli, hogy azok a hozzá tartozó biztositottak alkalmazásáról és a munkabérnek magasságáról pontosan értesitést nyerjenek. A bejelentés határidejét a törvényjavaslat 8 napra halasztja; mert egyrészt azonnali bejelentés a munkaadóra nézve sok esetben terhes lehetne, de másrészt ott, hol 8 napi próbaidő ki van kötve, a bejelentés czélszerűen előbb nem is eszközölhető.
Mint a bejelentést elmulasztó joghátrányát a kihágási büntetésen kivül még azon felelősséget is ki kellett mondani, hogy a mulasztó a munkásnak a bejelentés előtt netalán bekövetkezett betegség költségeit is tartozzék megtériteni, melyeket különben kellő bejelentés esetében az illető pénztár viselt volna (26. §.).
Ugyanaz, a mi a munkába lépés bejelentésére nézve áll, az a kilépés bejelentésére is ki volt mondandó, csakhogy a mulasztás következménye az utóbbi esetben abban áll, hogy a munkaadó ily esetben a járulékot tovább fizetni köteles, mert a pénztárt a járandóság megszüntéről kellőleg nem értesitette; mindkét esetben a bejelentés mulasztása még azonkivül mint kihágás büntetendő (27. §.).
Mint már előbb emlittetett, a törvény a biztositásra kötelezettnek többféle pénztárak között bizonyos feltételek mellett szabad választást enged, ha e pénztárak a törvény intézkedéseihez alkalmazkodván, mint ily biztositásra alkalmasak, a törvény alapján el vannak ismerve.
A törvényjavaslatban felsorolt pénztárak közt vannak olyanok, melyekhez az illető munkás foglalkozásához képest első sorban csatlakozni kénytelen leend, ugy mint a gyárakban alkalmazott a gyári (vállalati), a nagyobb épitkezéseknél dolgozók, az épitési, a képesitéshez kötött kézműiparosoknál alkalmazott segélyszemélyzet az ipartestületi pénztárakhz és a bányászok a bányatársládákhoz.
Egyébként szabad választás van engedve a biztositandónak, vajjon valamely a törvény értelmében fennálló egyesületi pénztárba kivánja-e magát beiratni.
Mindazoknak felvételére pedig, kik foglalkozásuk vagy szabad elhatározásuk folytán az eddig elősorolt pénztárakhoz nem csatlakoztak, a kerületi pénztárak lesznek hivatvák (28. §.).
A kerületi pénztárak épen azért, mert hivatva vannak minden más pénztárhoz nem tartozó kötelezettek és majd az összes önként belépő biztositottakat befogadni, máskép mint az illető hatóság által nem szervezhetők.
Midőn tehát a legtöbb másnemű pénztáraknak a törvény korlátain belül teljesen szabad működés lesz biztositandó, a kerületi pénztáraknál a hatósági befolyás ugy az alapszabályok szerkesztése, mint a székhelyeknek és a pénztár kerületének megállapitása tekintetében - kell, hogy döntő legyen.
A kerületek beosztása tekintetében alig lesz lehetséges a közigazgatási beosztást követni és pedig inkább azért nem, mert a nagy- és kisiparosok és segédszemélyzetök többnyire a városokban tartózkodván, leginkább törvényhatósági joggal felruházott és a rendezett tanácsú városok lesznek a kerületi pénztárak székhelyei és ily esetben azok kerületeit a szomszéd és főszolgabirói járásokra, sőt talán még a szomszéd vármegye területére is kellend kiterjeszteni.
A kerületek alkotását és beosztását a biztositandó segédszemélyzet pontos összeirása alapján legczélszerűbben a kereskedelemügyi minister a belügyministerrel egyetértőleg végezheti (31. §.).
A kötelezett pénztári tagokra nézve a tagság kezdete egyszerűen a foglalkozásba való belépéstől határozható meg; de nem oly egyszerű a tagság tartamának meghatározása.
Rendszerint a biztositásra kötelezett tag addig köteles a pénztárnál maradni, mig vagy más elismert pénztárba át nem lép, vagy a kötelezettséget megállapitó foglalkozást el nem hagyja.
Azon munkás tehát, ki foglalkozását más kerületben folytatja, ott vagy vállalati, épitkezési vagy ipartestületi pénztárba lépend át, vagy az ottani kerületi pénztárhoz csatlakozand, mert nem volna értelme, hogy pl. egy Kassáról a fővárosba átköltözött munkás a kassai kerületi pénztár részéről a fővárosban gyógykezeltessék és itt segélyeztessék (33. §.).
A belépti illeték természetszerűleg csak attól követelhető, ki önként kiván valamely pénztárba belépni (34. §.).
Noha a kerületi pénztár alapszabályai a hatóság által szerkesztendők és a kereskedelemügyi minister jóváhagyását igénylik, mégis a törvényben kell bizonyos elveket felállitani, melyektől az alapszabályoknak eltérni nem szabad.
Ilyenek az igazgatóság alakulása, a biztositottak által külön és a nem biztositott munkások által is külön csoportok szerint; a közgyülésnek szervezete azzal a megszoritással, hogy 200 tagnál többet tartalmazó pénztárnál nem az összes tagok, hanem csupán kiküldöttjeik képezhetik a közgyülést, továbbá, hogy a nem biztositott munkaadók is részt vesznek a közgyülésen, de csakis hozzájárulásuk arányában szavazhatnak, végre, hogy a járulékokhoz való hozzájárulásnak megfelelőleg a szavazati arány a pénztár valamennyi közegénél találjon kifejezést (35-39. §.).
Valamennyi segélyező pénztárakra, tehát a kerületi pénztárakra nézve is nagy előnynyel jár, ha azok szövetségekbe egyesülhetnek, mely szövetség hivatva van külön tartalék-alap létesitése által az egyik vagy másik pénztárt pillanatnyi és muló szorultság esetében segélyezni, egyöntetű eljárást előmozditani, az egyes pénztárakat ellenőrizni és egyöntetű elvek szerint pénztári statisztikát létesiteni.
Ezen szövetségeknek létesitését a törvényjavaslat az illetők szabad belátására bizza, mert a pénztárak gazdálkodását és szervezetét csak annyiban kivánja befolyásolni, a mennyiben ily befolyás az intézmény fenntartása érdekében okvetlenül szükséges.
A mi pedig a hatóságilag szervezett kerületi pénztárakat illeti, ezeknél azok székhelyét, kerületét és a hozzá tartozó pénztárak jegyzékét szintén hivatalból a kereskedelemügyi minister kell, hogy rendeletileg állapitsa meg.
A szövetség kebelében alakitandó választott biróságnak azon fontos feladat tüzetik ki, hogy a szövetség viszonyaiból eredhető, valamint a szövetséghez tartozó kerületi pénztárak között fenforgó vitás kérdésekben gyorsan és megfelelően határozzon (43-45. §.).
A pénztár felosztása a hatóságra van bizva azon esetre, ha a pénztár tagjainak száma már elégtelen vagy a pénztár egyéb okokból feladatának kellően meg nem felelhet, minek beálltával a kötelezett tagok más pénztárba soroztatnak, az önként belépettek pedig szabad elhatározásuk szerint vagy szintén át, vagy teljesen ki is léphetnek (40-41. §.).
Feloszlatás esetében a fennmaradt vagyon aránylagosan azon betegsegélyező pénztárak közt osztatik fel, melyekbe a tagok átléptek.
Ez a törvényjavaslat szerint az egyedüli eset, midőn a más pénztárhoz átlépett taggal egy bizonyos vagyonrész is átruházható.
Rendes körülmények között sem a kilépő tagnak, sem a pénztárnak, a melyhez ő csatlakozik, sem magának a tagnak az eddig befizetett járulékhoz joga nincs.
Az 1888. évi márczius 30-iki osztrák törvénynek 13. és 17. §-aiban ily tartalékrészlet kiszolgáltatása ki volt ugyan mondva-e határozmány végrehajtása azonban igen nagy nehézségekbe ütközött volna, mely okból e határozmány még a törvény életbelépte előtt mellőztetett.
Az ez irányban nevezetesen a munkásoknál igen elterjedt hibás nézetek czáfolására szolgálhat azon elv, hogy a betegsegélyezés időre szóló biztositás, mely az idő lejártával, ugy, mint a kárbiztositás, minden a befizetett díjra való igénynyel együtt megszünik.
Az életbiztositásnál tőkefedezeti, vagy tulajdonképeni díjtartalékról azért kell gondoskodni, mert a halál szükségképen bekövetkezik, mi a betegsegély-biztositásnál nem áll, minthogy a betegségnek nem okvetlenül kell bekövetkeznie.
Mig tehát az életbiztositásnál lehet és kell is egyénenkénti díjtartalékról gondoskodni és az esetleg vissza vagy átszolgáltatni; a betegsegélyezésnél ily díjtartalék nem létezik, mert az utóbbinál a tartaléktőke nem más, mint takarékos és ügyes kezelés utján összegyüjtött alap, mely kedvezőtlen viszonyok vagy ragályos betegségek esetére félretétetett, mely azonban nem az egyes tagot illeti, hanem a pénztár saját vagyonát képezi (42. §.).
A betegsegélyezés annál hathatósabban gyakorolható, minél szorosabb kapcsolatban állnak egymással a biztositott tagok, minél kisebb területen működnek a pénztárak.
Ezek az okok, melyeknél fogva az ugynevezett vállalati pénztárak - mert nem okvetlenül gyártásról, tehát nem mindig gyári pénztárakról kell, hogy szó legyen - a betegsegélyezés terén kiváló helyet foglalnak el.
Szabály az, hogy ily vállalati pénztár létesitése a vállalkozó belátására bizatik, mert kötelezőleg csakis a kerületi pénztárak és a bányatörvény rendelkezései szerint a bányatársládák állitandók fel.
A vállalati pénztár-felállitásra az engedély csak akkor tagadható meg, ha a kötelezett tagok száma csekély és ennek folytán a pénztár fennállása nem volna biztositva, kivéve, ha e tekintetben a vállalkozó kellő biztositékot nyujt, azonkivül, ha ily pénztár létesitése által a legtöbb tagnak elvonása folytán a kerületi pénztárnak fennállása veszélyeztetnék.
Az utóbbi esetben a hatóság meg fogja fontolli, mely pénztár elégitené ki jobban a munkások érdekeit és ehhez képest vagy megtagadhatja a gyári pénztár felállitását, vagy feloszlatván az esetleg életképtelen kerületi pénztárt, megmaradó csekély számú tagjait egy szomszéd kerületi pénztárba oszthatja be (46. §.).
A gyári pénztár kötelező felállitásának csak kivételesen és csak az egészségre veszélyes üzemeknél lehet helye, melyeknél a kerületi pénztár terhei ezen vállalat természetéből kifolyólag tulságosan növekednének.
A kényszer ily esetben csak abban áll, hogy a pénztár létesitését ellenző vállalkozó köteleztetik a törvényileg megengedett legmagasabb járulékot egészen sajátjából a kerületi pénztárba befizetni (48. §.).
Ha vállalati (gyári) pénztár létesült, akkor annak tagjai a vállalatnál alkalmazott öszszes munkások lesznek, kivéve azokat, kik már előbb valamely ipartestületi vagy egyesületi pénztárnál biztositva voltak és onnan a vállalati pénztárhoz átlépni nem akarnak.
Ezen kivételt ugy az ipartestületi és egyesületi pénztárak fennállhatása, mint azon körülmény is szükségessé teszi, hogy az ipartestületi pénztár tagjai sokszor rövid időre szoktak gyárakhoz szegődni, de koronkint a kézmű-iparosokhoz ismét visszatérnek (49. §.).
A vállalati pénztárak tekintetében a törvényjavaslat a vállalkozókra azon terhet háritja, hogy a megszorult pénztárt kamat nélküli kölcsönökkel segélyezni, esetleg a felmerülő hiányokat sajátjából fedezni köteles, mert ezzel szemben a vállalkozó azon előnye áll fenn, hogy járulékaival más idegen munkások netalán gyakoribb betegség eseteiben ezek támogatásához hozzájárulni nem köteles, továbbá mert a munkások egészségi állapotáról való gondozása nagyrészt őt terheli és végre mert a vállalati pénztárnak tőkéjét üzletének gyarapitására ő használhatja.
Az utóbbi intézkedés ellen tétetett ugyan több oldalról ellenvetés, de nem szabad felejteni, hogy ezzel ellenkező rendelkezés az alkalmazottaknak a munkaadó hitelképességébe helyezett bizalmat nagy mértékben megingatná, továbbá, hogy a betegsegélyezés csak időleges biztositás, mely hosszabb időre ugy sem terjed és igy a tartozások rendszerint néhány hét alatt lebonyolithatók és végre, hogy a javaslat a pénztár követelését csőd esetére a bértartozásokkal egy osztályba sorozza (52., 53. §.).
Hol nagyobb, de ideiglenes természetű épitkezési munkálatok folynak és a munkásoknak nagyobb tömege egy helyre aránylag rövidebb időre egybegyül, a rendesen alakitott kerületi pénztár működése ily elemek által könnyen megzavartathatnék, minélfogva ezek számára külön pénztárak alakitandók és a vállalkozó vagy a vállalkozók által kezelendők.
Itt is, mint a veszélyes üzemű vállalatoknál, a vállalkozó a pénztár felállitása iránti kötelezettség alól felszabadulhat, ha a nála alkalmazottakért a törvényileg megállapitott legkisebb segélyezést minden levonás nélkül alkalmazottjai részére biztositja (58., 59. és 60. §.).
Ezen pénztárak ideiglenes jellegüknél fogva tartalék-alapot gyüjteni nem kötelesek és felszoltanak, mihelyst az épitkezés megszünik (61. §.).
Az 1884. évi XVII. törvénycikk 142. §-ában a betegsegélyezés általános rendezéséig ideiglenesen életbeléptetett intézmény eddig is több helyen üdvösnek bizonyulván, ezentul is fentartandó, és, mennyire lehet, fejlesztendő.
Az alapszabályok alkotása és megváltoztatása ugy, mint eddig, leghelyesebben az ipartestület békéltető bizottságának vezetése alatt eszközölhető. Ezen pénztáraknál mint okvetlenül szem előtt tartandó szabály ki van mondva, hogy a pénztár elnöke mindig az ipartestület elnöke vagy helyettese, mert ez által a kellő kapocs a pénztár és a testület között legjobban fentartható, továbbá, hogy a tanoncz-tagok a közgyülésen szavazattal nem birnak; mert ezek többnyire kiskorúak és különben is a segédekkel együtt szavazásra nem igen bocsáthatók (64-67. §.).
Ily pénztárak esetleges feloszlatása a hatóságra van bizva, mely ily esetben mérlegelni fogja, hogy száznál kisebb tagsági számmal működhetik-e pénztár tovább, vagy sem?
Minthogy az ipartestületi pénztárak kötelezett tagjai a felállitás alkalmából nagyobbrészt a kerületi pénztárak álladékából fognak átlépni és feloszlatás esetében tagjai leginkább oda fognak beosztani, ezen viszonynak megfelel azon intézkedés, hogy a testületi pénztárak a kerületi pénztárakkal közös szövetségi pénztárt alakithatnak és hogy feloszlatás esetében, a mennyiben az alapszabályok máskép nem intézkednek, a vagyon az illető kerületi pénztárnak adandó át (68-70. §.).
A fennálló bányatörvény értelmében minden bányaüzem mellett társláda szervezendő, melyhez részben az üzem, részben a munkások hozzájárulni tartoznak és melybe a kivetett biróságok és pénzbüntetések is folynak.
Ezen bányatársládákat a jelen törvényjavaslat mint fennállókat és a betegsegélyezés keretébe tartozókat elismeri és ezekre nézve a bányatörvénynek és az ezzel kapcsolatos kormányrendeletnek szabályait mérvadóknak tekinti.
A bányatársládák századok előtt keletkeztek és nemcsak betegsegélyezésről, hanem nyugdijazásról, temetésről, özvegyek és árvák ellátásáról és baleset-biztositásról gondoskodnak és ennélfogva a munkástól sokkal nagyobb (egész 6%-ig) terjedő hozzájárulást, a munkaadótól pedig ugyanazon összeggel való befizetést igényelnek.
Midőn későbben a bánya- és kohó-vállalkozók egy nagy része és nevezetesen a kincstár valóságos gyáripart kezdett űzni, az ezen iparágakban alkalmazott, tulajdonképen nem is bánya- vagy kohó-munkásokat is a bányászok számára alkotott társpénztárakba való belépésre kötelezte.
Ily vállalatokra nézve a törvényjavaslat azon megszoritást tartalmazza, hogy azok a járulékok legmagasabb és a szolgáltatás legkisebb mérvére nézve a jelen törvényjavaslat intézkedéseihez alkalmazkodni kötelesek.
Ez által eléretik egyrészt az, hogy a bányatársláda kötelékében megmaradó, de más iparban foglalkoztatott munkás a törvényben előirt segélyben részesül, másrészt pedig, hogy más munkadó, mint a bányatulajdonos ily munkása részére nagyobb, mint ezen törvény szerinti járulék fizetésére nem szorittatik.
Ha tehát a bánya-társláda, mely esetleg a törvényesnél nagyobb szolgáltatásokat, pl. nyugdijt nyujt, ennek fejében nagyobb járulékot kiván szedni, azon munkásokra nézve, kik nem a bányaiparnál dolgoznak, azonban mégis tagjai a társládának, tartozik a járulékot elkülöniteni és csupán a betegsegélyre eső rész után szedheti a munkaadótól a törvény által megállapitott járulékot, fenhagyatván a munkásnak, hogy másféle biztositás fejében járó illetékeket sajátjából fizessen be, vagy a munkaadónak, hogy munkásai érdekében eltérő egyezségre lépjen a társládával (71., 73. §.).
Midőn a törvényjavaslatban a betegsegélyezést bizonyos alkalmazottakra nézve kötelezőleg hozom javaslatba, nem kivántam azon hathatós közreműködésről lemondani, melyet a társadalomnak szabad alkotásai nyujtani képesek. Ennélfogva a törvényjavaslat határozmányai szerint az egyesületek által létesitett betegsegélypénztárak a többiekkel egyenjogú tényezőknek tekintetnek, sőt a munkaadó kötelezve lesz, ily szabad egyesület által létesitett pénztár tagdíjainak beszedésére és egyharmaddal a sajátjából való hozzájárulásra.
De ezen elismerést az állam a következő feltételekhez kénytelen kötni:
a) hogy ily egyesület a kormány által mint a betegsegélyező pénztárak sorába tartozó ismertessék el;
b) hogy ily egyesület tagjainak betegség esetére legalább az ezen törvényben körülirt legkisebb szolgáltatásokat nyujtsa és hogy ezért a törvényben meghatározott legmagasabb járulékoknál többet ne szedjen;
c) hogy ily egyesület a kerületi, vállalati, épitési, ipartestületi és bánya-betegsegélyző pénztárakhoz már tartozó tagokat be ne fogadjon és ez által ezeket ne gyengitse vagy fennállásukban ne veszélyeztesse;
d) miután mégis csak nagyobb számú tagokkal biró egylet teljesitheti a törvény által reá rótt teendőket, ily egylet 200 tagnál kisebb számmal nem létesithető. Végre
e) a törvényjavaslat nem nyujtja ezen magánegyesülés utján létesült pénztáraknak azon előnyt, hogy hátralékos járulékaik a közadók módjára hajtassanak be, hanem ugy, mint eddig, nem fizetés esetében igényeik birói uton lesznek érvényesitendők (74., 75. §.).
Miután egyes egyletek nem lehetnek azon helyzetben, hogy elszórva levő tagjaik orvosi kezeléséről és gyógyszerek beszerzéséről gondoskodhatnának, a törvényjavaslat megengedi, hogy ily pénztárak e helyett a táppénzeket felével felemelve fizethessék ki (76. §.).
A betegsegélyző pénztárak ügyvitelénél kétféle vitás kérdéseket kell megkülönböztetni:
1. olyanokat, melyek a munkás és munkaadója között a bérlevonások tekintetében merülhetnek fel vagy melyek a pénztár és a munkaadó közt a fizetendő járulékok iránt támadnak és melyek ennélfogva a bérfizetésre vonatkozó kérdésekhez hasonló természetűek, tehát az 1884. évi XXII. törvénycikk 176. §-a szerint az iparhatóságra, illetőleg az ipartestület békéltető bizottságára bizandók.
Ezen ügyek tekintetében az illető itélettel meg nem elégedő fél 8 nap alatt a rendes birósághoz fordulhat;
2. olyanokat, melyek a biztositott tagok és a pénztár közt a segély mennyisége vagy minősége tekintetében merülnek fel.
Ily vitás kérdésekben, melyek a pénztár belső kezelésére vonatkoznak, az iparhatóság nem igen avatkozhatik és ezeket birói útra vinni sem volna czélszerű.
Ily vitás kérdések eldöntésére egy, az alapszabályok utján szervezendő belső közeget, a választott biróságot kellett alkotni, mely minden jogorvoslat kizárásával dönt.
Magától értetődik azonban, hogy a pénztár kezelése és egész eljárása felett őrködő hatóság ugy egyesek panaszára, valamint hivatalból is a tagok jogainak épségben tartása tekintetében befolyását gyakorolni köteles leend.
Az ipari alkalmazottak betegség esetében való segélyezése és az e czélra létesitett pénztárak ügye mint tulajdonképen iparügy, a dolog természeténél fogva és általában véve legczélszerűbben az iparhatóság hatáskörébe utalandó és minthogy a pénztárak, kivéve néhány vállalati és épitési pénztárt, többnyire rendezett tanácsú vagy törvényhatósági joggal felruházott városokban fognak létesittetni, a városi iparhatóságok lesznek legtöbb esetben illetékesek (80. §.).
Ezen iparhatóságok nemcsak vitás ügyek eldöntésére, hanem főkép a pénztáraknak folytonos ellenőrzésére, ha kell, ügyeinek vezetésére és elintézésére, a számadások és a pénzkezelésnek megvizsgálására lesznek hivatva.
Mindezek kellő foganatositása tekintetében a kereskedelemügyi ministert illeti a főfelügyelet, ki egyszersmind nemcsak a közigazgatási, hanem a közegészségügyi szempontból felette fontos statistikai adatokat is gyüjti (84. §.).
Az ezen törvényjavaslatban foglalt határozmányok ellen elkövethető és megfelelő pénzbüntetésekkel büntetendő kihágások a bejelentések elmulasztására, betegségek szinlelésére és a pénztárt kárositható összejátszásra vonatkoznak.
A büntetések minimuma kihagyatott, mert ily kihágások oly cselekmények is lehetnek és oly szegény munkások által követtethetnek el, hogy bár büntetlenül nem maradhatnak, még a legcsekélyebb minimum is túlszigorúnak mutatkozhatnék és az ipartörvény gyakorlati alkalmazása kimutatja, hogy kivételes esetekben az ott felsorolt legcsekélyebb büntetésnél sokkal kisebbet czélszerű alkalmazni (85. §.).
A büntetéspénzek a törvényjavaslat szerint az illető kerületi pénztár javára forditandók, mert ezen humanisticus intézmény ily pénzbüntetések által is segélyezendő és ily módon is a nagyobb részben a legszegényebb osztály által fizetendő járulékok lejebb szállitása, válhat lehetségessé (86. §.).
Noha a betegsegélyző pénztáraknál hiányzik a tagok hitelének, keresetének vagy gazdálkodásának közös üzletkezelés mellett, illetőleg a kölcsönösszeg alapján előmozditása, mely az 1875. évi XXVII. törvénycikkbe foglalt kereskedelmi törvény I. részének XI. czimében körülirt szövetkezetek ismertető jele, mégis minden félreértés kikerülése végett a törvényjavaslat kimondja, hogy az ezen törvény szerint szervezett betegsegélyző pénztárak a szövetkezetek közé nem sorolhatók és tartozásaikért nem a tagok, hanem csak a pénztár vagyona erejéig felelős.
A betegsegélyző pénztárak, mint tisztán humanisticus intézmények a tőkekamat- és járadékadó, valamint az általános jövedelmi pótadó, nemkülönben községi és törvényhatósági pótadó alól felmentendők és reájok nézve az illeték- és bélyegmentesség is kimondandó (87. §.).
Minthogy a pénztári kerületek beosztása, a pénztári alapszabályok alkotása és helybenhagyása és a pénztárak tényleges berendezése előre pontosan meg nem határozható időt veend igénybe, a törvény életbeléptének határidejét nehéz volna előre megállapitani és ennélfogva ezen határidő megállapitása a kereskedelemügyi és belügyi ministerekre és a horvát-szlavon-dalmát bánra bizatik (88. §.).
Mindamellett, hogy a betegsegélyező pénztárak a betegségbe esett tagok gyógykezeléséről és azok, valamint esetleg családtagjaik fentartásáról gondoskodnak, ez által nem esik el annak szüksége, hogy a hatóság intézkedjék az iránt, miszerint nagyobb vállalatok és középitkezéseknél foglalkozó munkások ott, hol a helyi viszonyoknál fogva önmaguk elhelyezéseikről nem gondoskodhatnak, az illető vállalat vagy középitkezés terhére kellőleg elhelyeztessenek és megbetegülés esetén gyógykezeltethessenek, miért is az 1876. évi XIV. törvénycikk 15. §-ának 3-ik bekezdése ezentúl is érvényében fentartandó lészen (89. §.).
A már fennálló vállalati, gyári, épitési, ipartársulati és magánegyesülés utján létesitett pénztárakra nézve a törvényjavaslat állapitja meg azon feltételeket, melyek alatt ezentúl is a törvény keretében tovább működhetnek és értelmében elismert jellegűeknek jelenthetők ki.
Azok, melyek a feltételeknek megfelelni nem akarnak vagy meg nem felelhetnek, mint egyletek ugyan fennállhatnak, azon tagjai azonban, kik a jelen törvényjavaslat értelmében biztositásra vannak kötelezve, ezen tagság alapján még nem ismertetnek el olyanoknak, mint a kik a törvény követelményeinek megfeleltek és ehhez képest tekintet nélkül arra, hogy már tagjai ezen pénztárnak - a törvénynek megfelelő pénztárba való belépésre köteleztetnek (90-91. §.).
Mi végre az állami kezelésben álló közlekedési és gyári vállalatoknál eddig fennálló betegsegélyező pénztárakat illeti, azok is a törvény VIII. fejezetéhez képest átalakitandók és e tekintetben csupán a bányatörvény alapján álló és csak bányászati és kohászati kincstári vállalatokra vonatkozó bányatársládák vétetnek ki, melyekre ezentúl is a bányatörvény érvényes.
Ezen vállalatokat azonban a törvényjavaslat a rendes első- és másodfokú iparhatóság hatásköréből kiveszi és egyenesen a kereskedelemügyi, illetve azon minister alá helyezi, kinek tárczájába az illető üzem vagy gyár tartozik.
Ezekben a törvényjavaslat indokait jelezvén, azt a t. képviselőháznak elfogadásra ajánlom.
