1892. évi XVII. törvénycikk indokolás

a koronaérték megállapitásáról * 

Általános rész

I. FEJEZET

A valutarendezés szükségessége

Alig van kérdés, mely a közviszonyokra lényegesebb befolyással lenne, mint a valuta- és pénzrendszer kérdése, és mely visszahatásában az állami és gazdasági életre oly növekedő fontosságal birna, mint ez.

Addig, mig a népek egymástól úgyszólván mereven elkülönitett egészeket képeztek, mig a nemzetközi érintkezést csak gyenge szálak fűzték össze, a valuta-viszonyok csak másodrendű jelentőséggel birtak, mert visszahatásuk csak intern jelleggel birt; ma azonban, midőn a világgazdaság domináló befolyása elől egy nép vagy állam sem képes magát elzárni; ma, midőn a nemzetközi érintkezések mind sűrűbbekké válnak s a pénz- és vagyonforgalomnak nem képesek gátat vetni az egyes államok határai, a rendezett valuta- és pénzviszonyok életfeltételt képeznek a nemzetközi küzdelemben s egész nemzetek vagyoni, sőt mondhatni politikai előhaladásának vagy inferioritásának kútforrásaivá válhatnak.

A rendezetlen viszonyok által előidézett bajok lappangók, csak hátrányos következményeikben ismerhetők fel s a károsodás számszerűen alig állapitható meg.

Sokan vannak, kik a roppant hátrányt, melyet a rendezetlenség idéz elő, fel nem ismerik, egyes jelenségeiben itélik meg hatását s épen azért nemcsak, hogy nem igyekeznek attól szabadulni, hanem még előnyeit is emlegetik.

Mellőzhetetlennek tartom azért a valutarendezés tárgyalásánál először is a rendezés szükségességének kérdését tárgyalni s azt ugy közgazdasági, jelesül mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi, valamint állampénzügyi szempontból, végül pedig politikai helyzetünk és védképességünk szempontjából fejtegetni.

Ha azt kivánom kimutatni, mily befolyással van valutánk mai rendezetlensége a közgazdaság egészére, külön kell szólnom a mezőgazdaságról, az iparról és a kereskedelemről. Nem téveszthetem ugyan szem elől, hogy a három termelési ág oly sokszoros kölcsönhatással van egymásra, hogy igazi jólét és vagyonosodás csak mind a háromnak prosperitása mellett gondolható, hogy az egyik szenvedése a másik kettőre, legalább maradandó időn át, káros utóhatás nélkül nem maradhat, s hogy következéskép a közgazdaságot a maga osztatlan szervességében kellene vizsgálnunk, de mégis külön kell röviden mindenikről szólanom, egyfelől, mivel ez az eljárás a betegségi symptomák gyorsabb megállapitásához vezet, - másfelől, mert a valutarendezés ellen felhozott vélemények külön-külön az egyik vagy másik ág szempontjából szoktak felhangzani.

a) A hátrány, mely valutánk rendezetlenségéből a mezőgazdaságra hárul, abba a tételbe foglalható össze, hogy káros a rendezetlenség, mert bizonytalanná teszi a termelést, meghiusit minden biztos alapon való számitást.

Tagadhatatlan, hogy valutánk rosszabbodásából, a magas agioból, mezőgazdáink nagy része bizonyos hasznot húzott s hogy rossz valutánk a védvám hatásával birt, mert mig a gazda kiadásainak nagyrésze ugyanaz maradt, midőn a pénz értéke alászállott, ő az értékét vesztett pénzből viszonylag többet kapott s a rossz pénzzel épen ugy fedezhette kiadásait, mint azelőtt hasonló mennyiségű jó pénzzel. Csakhogy ez a védvám egészében csak addig vált előnyére, a mig a rossz valutának védvámszerű hatását saját szükségleteinél, gépek és félgyártmányok stb. beszerzésénél nem érezte s csak annyiban, a mennyiben a napszám s általában a termelési költségek hasonló megdrágulása nem vált érezhetővé.

De egészen elenyészett ez a védvámszerű hatás, ha megforditott viszonyok következtek be s valutánk értéke emelkedett, vagyis az agio csökkent. A gazda kevesebbet kapott a megjavult pénzből terméseért, mint kapott az előtt a rossz pénzből, s a kevesebb jobb pénzből majdnem ugyanazokat a kiadásokat kellett teljesitenie.

Az agio csökkenése, különösen az utóbbi évben, sokszorosan terhesebbé tette a gazda helyzetét. Terményeiért, melyek ára a világpiaczhoz idomult, az agio csökkenése következtében kevesebbet kapott s terhei, kiadásai majdnem változatlanok maradtak.

A legutóbbi évek egyikében, 1890-ben pl., az agio a korábbi 25 %-ról az év végéig 12.75 %-ra szállott le, vagyis papirforintunk értéke a korábbi értékhez viszonyitva kereken számitva 10 %-kal emelkedett, mig a termények ára az agio leszállása után is kevés eltéréssel ugyanaz maradt a nemzetközi piaczon, mint volt korábban a magas agio mellett. A buza ára, teszem, átlagos 8 arany forint volt métermázsánkint a nemzetközi piaczon akkor is, midőn 25 % volt az agio, s ugyanaz maradt, midőn az agio 12.75 %-ra szállott alá. Minthogy a termények ára a belföldön többé-kevésbé egészen a nemzetközi árakhoz idomul, a felvett példa szerint a gazda egy métermázsa buzáért 25 %-os agio mellett 10 frtot kapott papirban, mig az agio leszállása után egy métermázsa buza ára papirban kifejezve csak 9 frtot tett. A gazda tehát 10 %-al kevesebbet kapott terményeiért s ezen kevesebb pénzből, ezen értékében növekedett pénzből jobbára ugyanazokat a kiadásokat ugyanoly mérvben kellett fedeznie, mint azelőtt.

A pénz értékének ezen növekedése majdnem egyértelmű volt a gazdára nézve azzal, mintha adója, cselédbérei s más oly kiadásai emelkedtek volna 10 %-kal, melyeket épen oly összegben kell fedeznie, akár magasabb, akár kisebb pénzünknek nemzetközi, vagyis az aranyhoz viszonyitott értéke. Hogy ez az állapot oly esetekben, midőn pénzünk nemzetközi értékének növekedése, vagyis az agio leszállása a termények árának hanyatlásával esnék össze, nemcsak óriási terhet róna a gazdára, hanem helyzetét egyenesen válságossá tehetné, alig szorul bővebb bizonyitásra. Ily rendezetlen valutaviszonyok mellett okszerű állandó tényezőkkel számitó gazdálkodás nem gondolható.

Elképzelhetetlen, hogy még a legrendezettebb gazdaság is képes legyen elviselni azt a megrázkódtatást, a melylyel össze van kötve az, ha például magas valutaárfolyamra alapitva teszi meg számitásait, s mire a realizálásra kerül a dolog, azt kénytelen tapasztalni, hogy összes bevételeinek jó része a valuta esélyeinek lőn áldozatává. Az az, hogy úgy mondjam, ösztönszerű félelem, a mely egyes gazdáinknál a valuta rendezése ellen mutatkozik, arra a téves nézetre vezethető vissza, hogy a valutarendezés alatt azt értik, hogy az a készpénzfizetésnek a szó teljes értelmében aranyban való fölvételét, vagyis azt jelenti, hogy a papirforint egy varázsütésre aranyforinttá, 2 1/2 frankká, 2.025 márkává változtatik át.

Nagyon természetes, hogy a ki igy képzeli a rendezést, az joggal nagy veszélyt láthat benne. A rendezés e módja mellett a gazdának megdrágulnának bérei, napszámai, adója, összes készkiadásai annyival, a mennyivel az aranyforint értéke nagyobb, a papir, illetőleg az ezüstforint értékénél, mig bevételei ugyszólván változatlanul ugyanazok maradnának. - De a ki a valutarendezés miveletét a dolog természetes rendje szerint ugy gondolja, hogy a forint helyébe annak nemes fémben való egyenértéke fog lépni, az a rendezésben nem veszélyt, hanem az agio által eddig nyujtott előnyök állandósitását, az agioviszonyok fixirozását fogja látni.

Ha a rendezés tényleg csak ebben állana is, az már magában véve állandó állapotokat teremtene, biztos alapra fektetné a gazda tevékenységét, s megóvná őt a valuta hullámzásainak felette káros hatásától. - De a rendezés ennél messze nagyobb előnyöket biztosit. Különleges előnyül jelentkezik ugyanis az értékveszteségnek, a risiconak, a beváltási és átváltási költségeknek megszünte.

A gazda ma terményeiért nem kapja a teljes külföldi árt, s a külföldről behozott czikkeket nem veszi a külföldi áron, hanem a szállitási s közvetitési költségen kivül, ha elad, kevesebbletként, ha vesz, többletkép viseli a valuta-ingadozások biztositásául a vevőről, illetőleg az eladóról rá átháritott risicot, a beváltási és átváltási költséget, nem is emlitve azt, hogy a valuta ingadozásából eredő előnyök nem a gazda, hanem rendszerint a közvetitő kereskedő javára szoktak esni, - mig a rendezett valuta azon fentebb emlitett előnyön kivül, hogy a rendezett viszonyok legnagyobb biztositékát, az állandóságot teremti meg, azzal a szembeötlő további előnynyel jár, hogy ma a gazdát terhelő valutarisico és az átváltási költség meg fognak szűnni.

A gazda érdekeinek szempontjából a valuta rendezése a jövőre nézve még nagyobb fontossággal birand, mint bir jelenleg. Egyrészt azért, mert a gazda ma kiadásainak egy tetemes részét még terményekben fedezi, terményekben fizeti cselédeit, feleseit, terményekben fedezi sok más kiadását. Kiadásainak azon részét tehát érintetlenül hagyja a pénz értékének hullámzása. De minél inkább bontakozunk ki a naturálgazdaságból s minél inkább térünk át a pénzgazdaságra, annyival sulyosabb lesz a gazda helyzete, mert a bizonytalanság, mely ma gazdálkodásának egy részét érintetlenül hagyja, annak egész körére fog nehezedni.

S másrészt ugyancsak a naturálgazdasággal való felhagyás s a pénzgazdaság átalánosabb valósulása folytán kivánatos, sőt elsőrendű szükséglet a gazdára nézve a valutarendezés nemcsak azért, hogy gazdasága egész köréből kiküszöbölje a bizonytalanság tényezőit, hanem azért is, hogy tetemesen növekedő üzleti tőkéit olcsóbban tudja megszerezni s ez által képes legyen termelésének feltételeit megkönnyiteni.

A valutarendezés mivelete által a világgazdaság egészében a culturállamokal egyenlő tényezőkként fogunk szerepelni. Ez a körülmény pedig kétségkivül azt az előnyt biztositandja számunkra, hogy ingatlanaink értéke nem többé elzárt gazdaságunk szűk viszonyaihoz, hanem az ezekben az államokban uralkodó viszonyokhoz simulni, tehát bizonyára emelkedni fog. Szintugy igen becses előnye leend a rendezett valutaviszonyoknak s annak a közösségnek, a melybe e rendezett állapotok folytán a nagy világ gazdaságával kerülünk, a kamatláb alászállása, s következéskép a mezőgazdaságnak első rangú fontossággal biró jelzáloghitel olcsóbbodása.

A valutarendezés tehát nem súlyosbitja a gazda helyzetét, hanem maradandóan kedvezőbb helyzetet biztosit részére.

b) Ipari termelésünk is súlyos szenvedésnek van kitéve, ingadozó pénzünk uralma alatt. Itt is, mint a mezőgazdaságnál, rossz valutánk védvámos hatása elvitázhatatlan, de ez nagyon is csekély és muló előny azzal a nagy hátránynyal szemben, a melylyel a minden nagyobb, lendületesebb fejlődés utját szegő bizonytalanság jár.

Ugyanazok a nagy hátrányok, melyek a valuta rendezetlenségéből a mezőgazdaságra hárulnak, az ipari termelésre nézve is fenforognak, csakhogy ennél még fokozottabb mérvben érezhetők, mint a mezőgazdaságnál. Fokozottabb mérvben, mint a mezőgazdaságnál egyrészt azért, mert az ipari termelés inkább tisztán pénzzel dolgozik, s másrészt azért, mert az ipartermékek ára nagyobb árhullámzásoknak van kitéve.

A külföldi tőke az ingadozó tényezők miatt alig kereshet realis alapon nyugvó vállalatainknál elhelyezést, a mire pedig, tőkeszegény voltunknál fogva, nagyon is szükségünk lenne. Ennél a kétségtelenül nagy gazdasági bajnál azonban jóval komolyabb az, a melyet a valuta folytonos ingadozása az árúra és a feldolgozandó nyersanyag értékére, sőt az iparnál elsőrendű fontosságú munkabérekre gyakorol.

Ez a baj az iparos vállalkozónál abban nyilvánul, hogy termelési költségeit előre soha sem ismeri, a munkásnál abban, hogy a valuta rosszabbodásával járó megdrágulása a mindennapi életnek, a munkabérek emelkedése által csak részben háritható át a munkaadóra.

Ezek által az általános természetű bajok által különösen sujtvák azok az iparágak a melyek feldolgozandó nyersanyagaik egy részét, gyári felszereléseiket stb. külföldről hozzák be, vagy a melyek árúikat külföldön értékesitik, ugy, hogy ezeknél a rossz valuta védvámszerű hatását a többszörös risico egészen paralisálja.

Ezek az iparágak ugy az anyag beszerzésénél, mint az elárusitásnál épen oly risicot kénytelenek viselni, mint a gazda, csakhogy helyzetök még sokkalta súlyosabb, mint a gazdáé, egyrészt mert kisebb különbözetre dolgoznak, s másrészt, mert árúik értékét közvetlenebbül befolyásolják a külföldi árak, mint a gazda terményeit.

A külföldi árak befolyása alatt áll a belföldi iparnak jelentékeny része, s épen ez teszi lehetetlenné rendezetlen valutaviszonyok mellett az ipar egy nagy részének fejlesztését. Ez teszi lehetetlenné a készletekre való dolgozást s az ipari tömegtermelést.

Azok a jelentékeny különbözetek, a melyek az anyag beszerzésétől egész a feldolgozásig s az értékesitésig előállhatnak, az az egész vonalon végigvonuló s annak minden mozzanatát bizonytalanná tevő eshetőleges veszteség csak a nagy nyereség melletti ipartermelést teszi lehetővé s épen azért már csirájában fojtja el az ipar versenyképességét.

Ily körülmények között a valuta rendezetlensége bizonytalanná tesz minden ipari vállalkozást s épen ezért a rendezés az ipar felvirágzásának s biztos alapokra fektetésének is egyik mellőzhetlen előfeltétele.

c) De a valutaviszonyok zsibbasztó hatását leginkább érzi a kereskedelem.

Nemzetközi kereskedelmünk állapota határozottan kóros.

Kereskedelmünk egyik legnagyobb akadálya a váltó-árfolyamoknak rendezetlen valutánkkal összefüggő folytonos ingadozása s az a törekvés, hogy ezen széles határok közt mozgó ingadozásból eredő veszély elől meneküljön.

Ez a törekvés egész complikált eljárási rendszerre vezetett. A kereskedő, ha a valutából eredő veszteségeket maga viselni nem akarja vagy birja, a tulajdonképeni kereskedelmi ügyleten kivül még egy ügyletet köt, melylyel magát a valutára nézve fedezi. Ez nemcsak külön terhet ró a közvetitő kereskedelemre, hanem gyakran ki sem vihető, mert a kereskedelem természeténél fogva az árú értékesitésének s a valuta biztositásának ideje nem mindig eshetik össze. Ezen kivül ezeket a constellatiókat csak a tőzsde-ügyletek minden árnyalatát ismerő bankember vagy nagykereskedő használhatja ki, de a valutaüzérkedés ezeknél is, valamikép gyakran meg nem érdemelt hasznot hozhat, ugy gyakran tetemes veszteségekkel jár. Kétszeres természetesen a veszély a szintén megromlott valutáju államokkal, mint például Oroszországgal való forgalmunkban, s azért ez ugyszólván minden kereskedést lehetetlenné teszen. Ily rendezetlen valutaviszonyok közt természetes, hogy a kereskedelem solid alapjait vesztve, üzérkedéssé válik, hogy bizonytalan lesz, hogy fejlődésének utja van szegve, s hogy önállótlanságra és kiskoruságra van kárhoztatva, mert alig szorul bizonyitásra, hogy rendezetlen viszonyok az előrelátást lehetetlenné teszik. A kereskedelem hiánya nemcsak azért hátrányos, mert az ebben a tevékenységben nyilvánuló munka, mint egyik productiv tényező, nálunk nem tud érvényesülni és ez által számos kereseti ág, a mely más nemzetek vagyonosodásánál jelentékeny factor, nálunk ismeretlen, hanem épen azért, mert ily önálló kereskedésünk, a mely a mi érdekeinket képviselné,

nincsen, függőségben vagyunk más piaczoktól, a nemzetközi versenybe nem természetes tényezőket hozunk s ugy a keresletnél, mint a kinálatnál, tehát akár mint vevők, akár mint eladók jelenjünk meg, hátrányt szenvedünk. Hogy ezeknek a viszonyoknak mily óriási hátránya van az ingó vagyonértékek gyüjtésénél a takarékossági hajlam érvényesülésénél, a vállalkozási szellem kifejtésénél, még kiszámitani is nehéz. Az a vállalkozási szellem, a melyet másutt a verseny a világforgalomban

fejlesztett, nálunk alig mutat életet. Annyi kétségtelen, hogy épen ez által, hogy a piaczokon nem mint önálló tényezők jelenhetünk meg, soha sem vagyunk abban a helyzetben, hogy kellőkép kihasználhassuk az előnyöket, a hátrányokat azonban mindig érezzük. Ez a kiskoruság kihat az egész közgazdasági életre.

Az állam pénzügyeire a valuta rendezetlensége két tekintetben gyakorol közvetlenül is hátrányos befolyást: először az agio által, s másodszor állami értékpapirjaink elhelyezése szempontjából.

Az a kiadás, mely agio-szükséglet czímén áll elő, egy részében meddő és elkerülhető kiadást képez.

Maga az arany államadósságok agio-szükséglete a valutarendezés által nem lesz megszüntetve. Az arany államadósságok fejében a valuta rendezése után is ugyanannyi frankot, márkát vagy font sterlinget kellend fizetnünk, mint ma fizetünk, a kötelezettség tehát a valuta rendezése által nem változhatik. De nem változik a fedezet sem, vagyis az állam bevételei sem. Czélunk ugyanis nem lehet az, hogy a mai papirforint helyett ugyanannyi mai aranyforintot vegyünk be a közszolgáltatásokból, mert hisz ez a közszolgáltatások ugyanoly mérvü emelésével lenne egyértelmű, mint a mennyivel ma nagyobb az aranyforint értéke a papirforinténál. Ha ezt tenni nem akarjuk, hanem csak a mai közszolgáltatásoknak az uj valutában kifejezett egyenértékét akarjuk szedni az uj valutában is, akkor az a teher, az a kiadás, mely ma agio képében nehezedik reánk, nem fog megszűnni, nem fog elenyészni, hanem fixirozva lesz maradandóan azzal az értékaránynyal, a melylyel az uj valutára áttérünk.

Maga az aranykölcsöneink után fizetett felpénz tehát a valuta rendezése után ugyan nem mint ilyen, hanem mint tőketörlesztési s kamatozási nagyobb szükséglet fog nyilvánulni, - de meg fog szűnni a kiadásoknak az a része, mely az aranyszükséglet beszerzésével, a risico költségeivel jár, meg fog szűnni különböző valutákra szóló kölcsöneinknél az egyikről a másikra való sok költséges átutalás, és az az anomalia, hogy több valuta közül mindig a viszonylag legdrágábban kell tartozásainkat fizetni, végre ki fog küszöböltetni költségvetésünkből az a bizonytalan elem, mely agio-szükséglet czímén van felvéve s mely a realis, biztos tényezőkkel való számitást majdnem lehetetlenné teszi, mely bizonytalan terhet rejt magában, oly terhet, mely növekedő nagyságával, épen válságos viszonyok közt, tehát oly körülmények között fenyeget, melyek különben is súlyosan nehezednek az állami financziákra.

Még fontosabb a valuta rendezése állami hitelünk s értékpapirjaink biztos elhelyezése szempontjából. Ma az állami értékpapirok árfolyamára a tulajdonképeni hitelmérőn, az állam fizetési készségébe és képességébe vetett bizodalmon kivül még egy más tényező, a valuta esélye hat közre s ennek a másik tényezőnek közrehatása sohasem emelő, hanem rendszerint csökkentő. Papirértékeink elhelyezése a külföldön majdnem lehetetlen, mert a valuta esélye által befolyásolt értékek iránt nem tudnak bizodalommal viseltetni. Az a külföldi tőkepénzes a ki nem számithat biztos jövedelemre, hanem a valuta esélyei szerint ugyanazért az 5 o. é. forintot képviselő papirjáradék-szelvényért hol 9, hol 8 márkára tarthat igényt, nem viseltetik sem előszeretettel, sem bizodalommal a papirértékek iránt, hanem, ha meg is veszi a papir- vagy ezüstértékre szóló czímletet, a kisebbik tételre alapitja számitását és kisebb árt ad csak a czímletért.

Látjuk is azt, hogy értékeink iránt a bizodalom nem tud átalán megszilárdulni, hogy különösen papirértékeink csakis a német piaczon helyezvék el, mig a franczia és angol piaczokon alig fordulnak elő, sőt hogy a bizalmatlanság nemcsak a papirértékekre szoritkozik, hanem az aranyértékekre is kihat, a mennyiben ezek értéke is az oscillatiók folytán alacsonyra taxált papirértékekhez szokott arányulni, simulni. Látjuk továbbá, hogy épen a bizodalom hiánya folytán keresettsége is csekély nemcsak papir-, hanem még aranyértékeinknek is, hogy azok sem tudnak egyes külföldi piaczokon állandó elhelyezést találni azért mert nemcsak az elvállalt kötelezettségek, hanem egyuttal a teljesitésre való képesség szerint is itélik meg papirjaink értékét s nem viseltetnek bizalommal oly állam értékei iránt, a mely állam más valutában meriti segélyforrásait s másban fizeti adósságait.

Aranyértékeink is túlnyomó részben a német piaczon helyezvék el s azon értékeink, melyek directe sterlingfontra szóltak s Angliában helyeztettek el, mint a 30 és 54 milliós kölcsönök, mire beváltásra kerültek, majdnem kizárólag Németországba vándoroltak. Pedig, ha már nem lehetünk oly szerencsés helyzetben, hogy saját polgárainknak legyünk csak adósai, legalább arra kell minden áron törekednünk, hogy ne egy államban legyenek értékpapirjaink elhelyezve, hanem lehetőleg arányosan oszoljanak meg a tőkegazdag népek birtokában.

Hogy az egyetlen piacztól való függés mily káros lehet, az állam hitelére, azt a legujabb idők tapasztalatai igazolják. Igy, midőn az orosz papiroktól a lombardképességet a német piacz megtagadta, vagy az olasz értékeket Francziaország utasitotta vissza, ugy Orosz-, mint Olaszország nagyon is megérezte ennek a helyzetnek válságos hatását.

Minden lehetőt el kell tehát követnünk, hogy értékeinknek több külföldi piaczot szerezzünk meg.

Hogy a valuta rendezésének hatását összes közviszonyainkra megismerhessük, még egy futó pillantást kell vetnünk azon általános politikai momentumokra is, a melyek a mai helyzet tarthatlan voltát igazolják.

Az az elszigeteltség, a melyet valutánk rendezetlensége okoz, nemcsak azt teszi lehetetlenné, hogy természetes piaczainkat felkeresve, szükségleteinket ott szerezzük be közvetlenül s illetőleg czikkeinket oda vigyük, - hanem még ott is, a hol a nemzetközi viszonylatokban szintén nagy előnyöket biztositó megszokottság mellettünk van, kénytelenek leszünk, ha viszonyaink megjavitását sokáig halogatjuk, meghátrálni s a földrajzi fekvésnél, százados összeköttetésnél és a forgalom természetes irányánál fogva bennünket illető piaczokat elvesztvén, később azokat, ha egyáltalán igen, csak roppant áldozatok árán fogjuk visszafoglalhatni.

Azok a jelenségek, a melyeket a keleti tartományokban tapasztalunk, hogy itt is távolabb fekvő államok árúival kell versenyeznünk, nem kizárólag politikai viszonyokra, nem az árúk jobb vagy olcsóbb voltára vezethetők vissza, hanem nagyrészt a valuta rendezetlenségének következményei, következményei az elszigeteltségnek, a vállalkozói szellem hiányának, a kereskedelmi tevékenység lankadtságának, a mely a rendezetlen valutaviszonyokat nyomon követi. De nemcsak az a veszély, hogy piaczainkat vesztjük el, fenyeget, hanem egész komolyan fenyeget az a jóval nagyobb baj, hogy mig a kisebb államok is pénzviszonyaik rendezése által a világgazdaság nagy szervezetének egyenrangú tagjaivá lesznek, a mi elszigeteltségünk napról-napra fokozódik. Ennek a helyzetnek súlyos következményeit, többek közt az államhitel is mutatja, mert hazánk, daczára természetadta kincseinek, népünk tehetsége- és szorgalmának, távolról sem volt képes a tőkében gazdag külföld bizalmát abban a mértékben megnyerni, a melyre egyébkép, gazdasági és politikai szoliditásánál fogva joggal számithatott.

Nem csekély végül az a jelentőség sem, a melylyel rendezett valutaviszonyok az állam védképességére és hatalmi állására nézve birnak.

Ha már a modern hadszervezet költségei békés viszonyok közt felette nagy feladatot rónak az állami fináncziákra, ugy mozgalmas idők beálltával a haderő költségei teljes mérvben igénybe veszik az állam magán- és egész közgazdaságát. Már azok, a miket a rendezett valutaviszonyoknak a közgazdaságra való hatásáról fennebb mondottam, kétségtelenné teszik, hogy az állam, a melynek közgazdasága a rendezetlen viszonyokkal küzd, erre a közgazdaságra csak igen korlátolt mérvben támaszkodhatik, a saját magángazdaságában pedig kétszeresen érzi a rossz valuta hátrányait; először fizetéseinél, mert pénzének vásárlási ereje mozgalmas idők beálltával a minimumra száll, másodszor érzi akkor, ha a szükséges tőkéket külföldön kénytelen beszerezni, a hol csak igen terhes föltételek mellett fog kölcsönhöz juthatni, az ily hitelek nyujtásánál a hitelképesség mérője az lévén, hogy a kölcsönre szoruló állam minő értékben, valutában kapja saját bevételeit.

Kétségtelen tehát, hogy a rendezett valutaviszonyok az állam hatalmi súlyának egyik elsőrangú föltételét képezik.

Összefoglalva mindazokat, a miket mai állapotaink hatásáról a gazdasági termelés három alapformájára, az állami és a magánhitelre, a gazdasági és általános politikai helyzetre mondottam, arra az eredményre jutok, hogy a mai állapot káros, és hogy következéskép az annak megszüntetésére irányuló czéltudatos törekvés jogosult, szükséges és támogatandó.

Ugy a valutaviszonyok szabályozatlan voltából eredő közgazdasági hátrányok felismerése, mint az a törekvés, hogy ebből az állapotból kibontakozunk, különben nem új keletű.

Már az 1865-ben Párisban kötött latin érmeszövetség létrejötte folytán előállott viszonyok egyfelől, másfelől az a körülmény, hogy a német szövetség és vele az az alap, a mely az 1857-iki érmeügyi conventio megalkotására vezetett, megszünt: a monarchiát addig követett pénz- és érmeügyi politikájának megváltoztatására ösztönözték. Ennek a törekvésnek kifolyása volt az a szerep, a melyet a monarchia az 1867-iki párisi értekezleten vitt s ennek ismét következése az a szerződés, a mely Francziaországgal köttetett, és a mely szerint a monarchia a forintnak, mint számitási egységnek megtartása mellett, a latin unioba volt belépendő, egyuttal mindkét állam számára az aranyérték behozatalát is, mint elérendő czélt jelölvén ki.

Ez a szerződés azonban nem lett megerősitve, de azért a monarchia két államának törvényhozásában látható nyomokat hagyott hátra. Az 1867. évi XVI. törvénycikk XII. czikkelyében ki van mondva, hogy az aranyérték behozatalára nézve egyforma előterjesztések fognak mindkét törvényhozásnak tétetni, a mely előterjesztésben a párisi pénzértekezlet elvei lehetőleg érvényre fognak emeltetni, az 1869. évi XII. törvénycikkben, illetőleg pedig a megfelelő ausztriai törvényben a 10 és 20 frankos aranyak veretése iránt történt intézkedés.

Az 1867-iki vámszövetségi törvényben jelzett előterjesztés azonban nem történt meg, s az 1878-iki hasonló törvényben a valutaügy, jelesül az érczforgalom helyreállitására vonatkozó javaslatoknak közóhaj tárgyát képező megtétele ismét kifejezésre kerül. Ez a rendelkezés azonban szintén nem vezetett gyakorlati eredményre, mert a második vámszövetségi törvény érvényének egész tartama elmult s a régi bajokat átvittük az 1887:XXIV. törvénycikkel további tiz évre meghosszabbitott vám- és kereskedelmi szövetségbe. Az utóbbi törvény XII. czikke foglalja magában a monarchia két állama kormányainak azt a kötelezettségét, hogy közvetlenül a szövetség megkötése után a készfizetések helyreállitását előkészitő intézkedések megbeszélése végett bizottságot küldjön ki.

Husz esztendőnél több telt el, mig az 1867-iki XVI. törvénycikkben először érintett ügy a megvalósuláshoz közeledhetett. Számos ok hatott közre, a mely az általán s folyton érzett szükség kielégitése elé akadályt görditett, politikai és gazdasági egyaránt. Legfőbb ok kétségkivül azonban a monarchia két államának pénzügyi helyzete volt, a mely azt a rendezés miveletével összekötött terhek viselésére nem tette képessé s azért mindaddig, a mig ez a helyzet változást nem szenvedett, nem is lehetett egyebet tenni, mint minden kinálkozó alkalommal a törvényhozás elhatározott, komoly szándékát, hogy a pénzrendszer kérdése gyökeres megoldást nyerjen, kifejezésre juttatni. A legutóbbi években a két állam pénzügyeiben beállott kedvezőbb fordulat, a kedvezőbb állapot maradandó jellegében vetett bizalom az a két körülmény első sorban, a mely a kérdést megoldásához közelebb vitte. Az eddig csak koronkint felszinre kerülő valutatárgyalások ujból és erélyesebben vétettek fel s az előzetes kérdések tisztázása után a törvény utasitásainak megfelelendő, a két kormány a fontosabb kérdések iránt szaktanácskozmányokat hallgatott meg.

Mindezeknek a tárgyalásoknak eredményét képezi a jelen törvényjavaslat s a vele szoros összefüggésben levő javaslatok, a melyek, ha nem is ölelik fel az értékrendszer megváltoztatásával járó összes kérdések megoldását, mégis egyelőre azoknak az intézkedésnek megtételét czélozzák, a melyek a rendezett viszonyok inaugurálására a helyes alapot megvetik.

II. FEJEZET

Az ezüst, az arany s a kettős valutáról

A valutarendezés szükségességének megállapitása után először is avval a kérdéssel kell tisztába jönnünk, hogy a mi viszonyaink között mit értünk a valuta rendezése alatt? az ezüst, az arany, a kettős valutára, avagy az ugynevezett sántitó valutára kivánjuk-e pénzrendszerünket fektetni? megfelel ezen módok bármelyike, vagy csak az egyik és pedig melyik a mi viszonyainknak?

Csakis e kérdések alapos mérlegelése után jutunk abba a helyzetbe, hogy itéletet mondhassunk a felett, meg vannak-e nálunk, vagy ha nincsenek, mik lennének a valutarendezésnek előfeltételei (III. fejezet), időszerű-e a mai viszonyok közt a valutát rendezni (IV. fejezet), s biztos öntudattal a valutarendezés módozatait is csak ugy állapithatjuk meg alaposan, ha a valuta minőségével jövünk előbb tisztába.

Ha a valuta rendezése azt jelentené, hogy a készfizetéseket mai ezüstvalutánkban felvehessük, más előfeltétel alig lenne teljesitendő, mint hogy a 312 millió forintnyi államjegyek s az azokkal összefüggő 100 millió forintnyi sóbányautalványok ezüsttel beváltassanak, illetőleg rendeztessenek. Ez által már az állam és a közönség is kétségtelenül abba a helyzetbe hozatnék, hogy az ezüstben teljesitendő fizetéseket ebben a valutában teljesithetné, s az osztrák-magyar bank is forgalomba hozott jegyeit akadálytalanul beválthatná. Ez azonban nem a valutarendezéssel, hanem egyszerűen az ezüst-készfizetések ujolagos fölvételével lenne egyértelmű. Megszünnék ugyan az állam- és bankjegyek kényszerű forgalma, de az ilyetén rendezés magában véve nem képesitene arra, hogy a nagy világgazdaságnak legyünk egyenértékű tényezői; nem szüntetné meg elszigetelt voltunkat, nem képesitene arra, hogy mozgalmas időben is folyton fizetésképesek maradjunk. Nemzetközi fizetéseinknél az aranyat - olcsóbban vagy drágábban - épen ugy meg kellene szereznünk, mint ma, s nemzetközi követeléseinknél ép ugy, mint ma, hol olcsóbban, hol drágábban jutnánk az aranyhoz, csak azért, hogy azon újból túladjunk. Az állandó értékviszony, mely a termelés és értékesités közt, mint a rendezett valuta legnagyobb előnye biztositandó, nem lenne elérve, s a biztos számitást, minden mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi tevékenységnek ez első föltételét, ép ugy nélkülöznök, mint ma.

Szóval azok a hátrányok, a melyek a valuta mai rendezetlensége mellett nyilvánulnak, jövőre is változatlanul megmaradnának.

Sőt miután az ezüst-készfizetések felvétele is közel ugyanazokat az áldozatokat igényelné, mint a melyekkel a valuta teljes rendezése jár, - kétségtelen, hogy helyzetünk még kedvezőtlenebb lenne, mert egy tetemes áldozatot hoztunk volna, a nélkül, hogy az arányban állana a nyert előnyökkel, s hogy csak megközelitőleg is annak a czélnak elérésére vezetne, a mely czélt mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi, szóval közgazdasági, másrészt politikai indokokból elérnünk okvetlenül szükséges. S mindennek egyszerű oka abban rejlik, hogy a nemzetközi pénzpiaczon az egyedüli fizetési eszközt az arany képezi, az ezüst csak helyi, intern jellegű s nem képes biztositani a nemzetközi pénzforgalom előnyeit.

Az ezüst árhullámzása és az az árkülönzet, a mely az arany és ezüst között nyilvánul, esetleg még nagyobb hátrányokkal is járhatna, mint valutánk mai rendezetlensége. A legutóbbi évek tapasztalataira támaszkodva ugyanis azt látjuk, hogy az ezüst árhullámzása sokkal nagyobb volt, mint forgalomba hozott bank- és államjegyeink értékhullámzása; s ezek daczára annak, hogy ezüstre szólnak, nagyobb értékűek voltak, mint maga az ezüst. Ez egyrészt az 1879 elején megszüntetett szabad ezüstverés következménye, másrészt azonban kétségtelenül annak a bizonyitéka, hogy nagyobb volt a hitelünkbe, mint az ezüst értékének állandóságába vetett bizodalom.

Egy másik nagy hátránya lenne az ezüst-készfizetések felvételének, hogy kétségtelenűl igen nagy mennyiségű ezüst özönlenék ide. Ez az ide özönlött ezüst deprimálólag hatna pénzünk értékére, nemzetközi fizetéseinknél az aranyat még drágábban kellene vásárolnunk, s nagy ezüst-készletek felhalmozódása esetén csak még inkább meg lenne nehezitve, hogy ne mondjam, egyenesen lehetetlenné téve az aranyvalutára való áttérés.

Nem tagadhatom ugyan, hogy valutánk oly rendezése, a mely csak az ezüst-készfizetések fölvételét czélozná, válságok idején mégis bizonyos előnyökkel járna, jelesül először is azzal, hogy függőadósságunk egy része törlesztve lenne, továbbá azzal a másik előnynyel, hogy - teszem - háboru esetén nem kizárólag az állam-hitelünkbe, hanem e mellett az állandó fizetési eszköznek nyilvánitott ezüst értékébe vetett bizalom is hitelünk mértékét képezné.

De ha járna is némi előnyökkel az ezüst-készfizetések felvétele, annyi kétségtelen, hogy az által távolról sem közelitenők meg azt a czélt, a melyet a valutarendezés szükséges voltának fejtegetésénél a mai viszonyok tarthatlanságából folyónak jeleztem, s az is kétségtelen, hogy az áldozatok messze nem állanának arányban az elért előnynyel.

De az ugynevezett kettős valutára, vagyis arra az állapotra sem lehet okszerűen gondolnunk, hogy ugy az arany, mint az ezüst korlátlan mennyiségben egyenrangú fizetési eszközt képezzen. Ez mellőzhetlenné tenné a két fém értékrelatiojának törvényes, maradandó megállapitását, s mivel egy államnak parancsszava, bármily hatalmas legyen is az, nem képes két

különböző, az egész világpiacz által befolyásolt árú értékét maradandóan megkötni, mellőzhetlen lesz az egyik fém javára vagy hátrányára oly értékkülönzetek előállása, a melyek az állam által megállapitott s a forgalmi életben alakuló érték közt fölmerülnek. A különbség e között s a tiszta ezüst-valuta között csak az lehetne, hogy a nemzetközi fizetési eszközt, az aranyat, többé-kevésbé a belpiaczon is megszerezhetnők, avagy értékesithetnők. Az a nyereség vagy veszteség, a mely mai rendezetlen viszonyaink között, s az ezüst-készfizetések fölvétele esetén is, a belgazdaság s a világpiacz közötti érintkezésekben mutatkozik, kettős valuta esetén a belgazdaság körében is jelentkeznék olykép, hogy az a veszteség vagy nyereség, a mely ma a belgazdaságot éri, illetőleg ennek jut a világgazdasággal szemben, a belgazdaság egyes alanyai között merülne fel, ez alanyok között folytonos vagyonátruházásokra vezetne. De mivel a termelés biztonsága nem annyira az egyes nemzetek egésze, hanem első sorban az egyes gazdasági alanyok helyzete szerint itélendő meg, ezek a folytonos nyereségek és veszteségek, az állandó átutalások, ép oly bizonytalanná tennék a termelést, mint a milyen bizonytalan az a mai állapot mellett, sőt még csak azt sem lehet mondani, hogy azok a nyereségek és veszteségek, a melyek a belgazdaság egyes alanyai között váltakoznak, egészökben kiegyenlitenék egymást, s igy a nemzetgazdaság egészében ugy jelentkeznék, mintha az arany-valutának előnyeit élvezné. Nem lehet ezt mondani először - a mint már emlitettem - azért, mert a termelés feltételei az egyes alanyok szempontjából itélendők meg, s az egyesek helyzetének bizonytalan avagy állandósitott volta alkotja

az egész nemzet bizonytalan vagy állandósitott helyzetét s igy, ha ingatag az állapot az egyesek között, ingatag és bizonytalan az kifelé egészében is; de másodszor nem egyenlithetik ki kölcsönösen egymást a belforgalomban előálló nyereség és veszteségek egészben azért sem, mert az ilyen két értékmérővel biró gazdaságra, még pedig ennek hátrányára, a nagy világ érczforgalma is befolyást gyakorol. Mig ugyanis abban az esetben, ha az ezüst-készfizetéseket vennők fel, attól lehetne tartani, hogy az ezüst, kivált ha értékében csökkennék, mind hozzánk özönlik, a kettős valutára való áttérés mellett az az ércz, a mely viszonylag értéktelenebb, árasztaná el piaczunkat, s az, a mely az állam által felállitott relatióhoz viszonyitva értékesebb, a nagy világpiaczra vándorolna, mint a hol nagyobb vásárlási erőre számithat. Hogy ily viszonyok között az érczkészletek megtartása épen az állam által teremtett természetellenes viszonynál fogva sokszoros nehézségekkel járna, s hogy az a folytonos vándorlás, a mely a kevésbé értékes ércz mindenkori beözönlésében s a nagyobb értékü kivitelében áll, állandó tényezőjét képezné folytonos veszteségeknek s igy a gazdasági fejlődés lehetetlenné tételén kivül minden okszerű pénzgazdaságot is megbénitana, bővebb bizonyitást már azért sem igényel, mert kettős valuta mellett a nemes fémkészletek megtartása végett nemcsak a kereskedelmi viszonyokból előállható változások esetén, nemcsak fizetési mérlegünk passivitása esetén, hanem akkor is küzdelmet kellene folytatnunk, ha kereskedelmi viszonyaink ugyan kedvezők, de egy ezektől egészen független tényező, a két nemes fém közötti értékarány változása idézi elő egyiknek vagy másiknak kivándorlását.

A kettős valutának az az egyetlen kriteriuma, hogy a készfizetés a két fém között megállapitott törvényes értékarányban a két fém mindegyikében, még pedig korlátlan mennyiségben történhetik s e végből mindkettőből ismét a két fém között megállapitott törvényes értékarány szerint korlátlan mennyiség kiverettethetik, sehol nincs is érvényben, s ha érvényre jutna is, csak ideig-óráig tartó kisérlet lehetne, mert épen a fent kifejtetteknél fogva vagy az egyik, vagy a másik fémnek, valószinűleg az állandó és nagyobb értékű aranynak kiözönlésére s igy tényleg egyes valutára vezetne.

Kétségtelen tehát, hogy ha az előadottakból a helyes következtetést le akarjuk vonni, ha nem félrendszabályokat akarunk, hanem ha a kitűzött czélt elérni, nemzetközi érintkezéseinket biztos alapon lehetővé tenni, közgazdaságunkat a valuta rendezettségének előnyeiben részesiteni kivánjuk, ugy a valuta rendezésénél oly alapra kell áttérnünk, a mely képesit is bennünket e czélok megvalósitására. És ezért a valuta rendezésének nem lehet nálunk más értelme, mint hogy azt a fizetési eszközt, az aranyat, teszszük magunkévá, a mely ma a világpiaczot dominálja s azoknak a nemzeteknek is fizetési eszköze, a melyekkel mi a legsürűbb összeköttetésben állunk.

A monarchia két államának kormányai által összehivott szaktanácskozmányok alkalmával is ez az álláspont, hogy valutánk rendezésénél egyedül az aranyérték vehető alapul, mondhatni teljes egyhangusággal került kifejezésre. Még azok a szakférfiak is, a kik elvileg a bimetallismus mellett foglaltak állást, a gyakorlati megoldást máskép, mint az aranyérték alapul vételével, kizártnak mondották, utalva arra, a bimetallisták közt általán elfogadott tételre, hogy a kettős-értékrendszer csak nemzetközi conventio alapján létrehozható, a mely conventio létrejöttére azonban ez idő szerint kilátás nincs, s hogy következéskép egyenesen veszedelmes kisérlet lenne ezen a téren más szempontokat, mint a melyeket a gyakorlat állit fel, követni.

A második kérdés, a mely a főkérdésnek ilyetén módon való eldöntése után előáll az, vajjon az aranyértékre való áttérés a tiszta aranyvaluta alapján történjék, avagy fogadtassék el az, a mely sántának - étalon boiteuxnek - neveztetik, az előbbinél az arany képezi az egyedüli valutafémet s a fehér fém csak a váltópénz körében szerepel, az utóbbinál bizonyos meghatározott mennyiségű ezüst is forog törvényes és korlátlan fizetési eszközkép, a nélkül, hogy a rendszer tulajdonképi alapját képező aranyra beválható lenne.

Igy a latin Unió államaiban és Németországban az arany mellett az ezüst is korlátlan fizetési eszközt képez, de ugy a latin Unióban, mint Németországban, a teljes értékű ezüstpénz csak korlátolt mennyiségben van forgalomban és újabb kiveretése megszünt, mi tehát nem egyéb, mint az arany fizetési eszközök mellett a forgalom által megbirt, tehát ennyiben korlátolt ezüst értékpénznek (couranspénznek) forgalomban tartása.

Igaz, hogy ugy Németországban, mint teszem, Francziaországban a sántitó valutának érvénye többé-kevésbé másodrendű jelentőségű, mert ezeknek az országoknak nagy fölhalmozott aranykészleteik vannak, ezek gyülhelyei a nemzetközi forgalomnak s elsőrendű pénzpiaczok; fizetési eszközeik mennyisége messze meghaladja a nemzetközi érintkezéseikben igényelt mennyiséget, s az ezen érintkezések által igényelt eszközökön túl még nagy tartalékok vannak ott felhalmozva, ugy, hogy ott a sántitó valuta érvénye nincs befolyásolva, épen a felhalmozott tartalékok nagyságánál fogva, a nemzetközi összeköttetések által. A pénzpiacz ott nem jut abba a helyzetbe, hogy az egyik vagy másik nemes fémben mutatkozó apadás a forgalom által igényelt fizetési eszközök álladékára gyakorolhatna visszahatást; az apadások a tartalék-készletek kisebb vagy nagyobb állagát befolyásolhatják, de a fizetési eszközök elegendőségét ugy szólván sohasem alterálhatják.

Másként áll a dolog minálunk, kiknek felhalmozott aranykészleteink nincsenek, kiknek annyi nemes fém beszerzése, annyi aranynak összegyüjtése is fölötte nagy nehézségekkel jár, a mennyi a belforgalomra s a nemzetközi érintkezéseknél igényelt fizetési eszközökre elégséges lenne. Nálunk a hiány nem a tartaléktőkék apasztására vezetne - mert ilyenek nemes fémekben, különösen aranyban nincsenek - hanem egyértelmű lenne a különben is csak a szükséglet mérvéhez képest beszerzett nemes fémkészlet elégtelenné tételével. Minden nagyobbszerű fémkivándorlás a pénz óriási megdrágulására vezetne s a valutaviszonyok rendezettségét tenné illusoriussá, de még ezen, a közgazdaságra hátrányos jelenségen kivül egy más nagy hátránynyal is járna a sánta valuta, jelesül azzal, hogy a nemes fémek között az állam minden hatalmi intézkedése daczára könnyen disagio állhatna elő.

Ott, hol oly nagymennyiségű nemesfém-készletek vannak felhalmozva, hogy a fogyaték csak a tartalékokban nyilvánul, de a fizetési eszközök elégtelen voltát nem idézi elő, ily disagio nem fordulhat elő; ellenben ott, hol a fogyatkozás rögtön a készfizetés eszközeiben nyilvánul, az egyik vagy másik fém keresettsége mellőzhetlenül a disagiora vezet.

Az u. n. sánta valuta állandósitása tehát kétségtelenül káros s következéskép a helyes megoldás egyedül a tiszta aranyvalutára való áttérés.

Különösen hangsúlyoznom kell azonban már e helyütt is, hogy ennek a röviden ekkép is formulázható kérdésnek: vajjon az ezüstnek pénzrendszerünkben csak mint váltópénz jusson szerepe, avagy tartassék forgalomban bizonyos mennyiségű ezüst értékpénz is? a mi viszonyaink között és ez idő szerint többé-kevésbé theoreticus jelleget kell tulajdonitanom.

Igaz ugyan, hogy az ezüstcourans forgalomban tartása annál nagyobb visszahatással lehet a rendezés műveletére, minél kevésbé aranynyal telitett a belföldi piacz, de tekintettel csak arra a veszteségre és nehézségre is, a melylyel ezüstkészleteink értékesitése ma járna, gyakorlati követelménynek tartom azt, hogy az átmenet idejére, sőt azon túl is az ezüstcourans forgalomban tartassék. Következéskép a készfizetések felvétele idejében lesz helyén végleges állást foglalni az ezüst értékpénz kérdésével szemben.

Mielőtt az előadottakból a helyes consequentiát levonnám, a kérdés alapos megvilágitása végett nem tehetem, hogy röviden azokat az indokokat fel ne soroljam, melyek a mi viszonyaink között az ezüstvaluta mellett felhozhatók, de a melyek nézetem szerint távolról sem oly nyomósak, hogy döntő hatálylyal birhatnának.

Kétségtelen, hogy gazdasági érdekeink megóvása szempontjából az ezüstvaluta sok tekintetben többféle előnynyel járna.

Először is nemes fémkészleteink nagyobb része ezüst s igy inkább az ezüstnek, mint az aranynak értékemelése feküdnék érdekünkben.

Másodszor az is érdekünk lenne, hogy gazdasági javaink értéke az egyetlen s ma domináló arany értékmérő helyett egy nagyobb összehasonlitási alap, tudniillik ugy az ezüst, mint az arany szerint becsültessék, méressék meg s igy eleje vétessék annak, hogy ez az érték az egyetlen értékmérőhöz, az aranyhoz viszonyitva devalválódjék; ez a devalvátiója a gazdasági javaknak pedig beáll, ha a világ egyetlen értékmérőt: az aranyat állit fel, mert az arany ez által keresetté válván, az arany értéke emelkedik, a többi gazdasági jószág értékviszonya az aranyhoz, más szóval aranyban kifejezett ára pedig csökkenik. Bizonyos az is, hogy oly államoknak, a melyeknek nagy aranykészleteik vannak, érdekökben állhat, hogy az arany egyedüli általános értékmérővé s igy keresetté tétessék, mig ellenben oly államoknak, a melyeknek aranykészlete alig van, mint nekünk, alig fekhetik érdekében, hogy egy birtokukban nem lévő értékmérő becse növeltessék s ezzel a birtokukban lévő többi gazdasági jószág értéke apasztassék. Az is kétségtelen, hogy különösen egy agricultur államban az egyetlen értékmérő felállitása nagyobb visszahatással lehet a gazdasági életre, mint oly tőkegazdag államokban, a melyekben a nemzet főfoglalkozását az ipar és a kereskedés képezi mert több értékmérő, föltéve mindig, hogy ilyennek felállitása sikerülne, közrehatna a gazdasági termények olcsóbbá tételére.

Mindezeknek a körülményeknek daczára azonban nem az a döntő, hogy mi lehet a mi viszonyaink között előnyösebb, hanem a kérdés abban culminál, hogy ilyen helyzetet, a mely látszólag nagyobb előnyöket biztositana, képesek lennénk-e valósitani és fentartani? És erre határozott nemmel kell felelnünk.

Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy azt az inferioritást, a melyben a többi gazdasági jószág van az aranyhoz, mint értékmérőhöz képest, nem mi fogjuk megállapitani az által, ha az aranyvalutára áttérünk, még csak nem is fogjuk növelni az áttérés által, hanem az által csak egy, a nemzetközi pénzpiaczon ma tényleg már meglevő viszonyt fogunk nálunk is törvényesiteni és állandósitani.

Az, hogy a nemzetközi forgalomban az arany az egyedüli értékmérő s következeskép az az állapot, hogy a jószágárak ennek az értékmérőnek többé vagy kevésbé keresett voltától függnek, ma is megvan; az aranyvaluta behozatala tehát nem jár hátránynyal, hanem csak azt az előnyt fogja biztositani, hogy nem külföldi piaczokon kellend ezt az értékmérőt, az aranyat keresni, hanem feltalálhatjuk azt nálunk is, készleten is fogjuk tartani a szükséges mennyiségben s épen ez által, ha értéke csakugyan növekedni fog, az értéknövekedéssel járó haszonban nekünk is lesz részünk. Azt se feledjük, hogy számbavehető ezüstkészletünk is alig van, s hogy az a veszteség, melyet ma évről-évre szenvedünk a valuta rendezetlensége miatt, s mely semmivel sem kisebbednék az ezüstkészfizetések behozatala esetén, vagy a kettős valuta által, sokkal nagyobb, mint a milyenek lennének azok a viszonylag kis előnyök, melyek az ezüst általános fizetési eszközzé tételéből reánk hárulnának.

Nem a közt kell döntenünk, az aranyat vagy az ezüstöt, avagy mindkettőt akarjuk-e, hanem az a kérdés, akarjuk-e azokat az előnyöket, a melyek a rendezett valutával járnak? Ha akarjuk, akkor nincs más mód, mint az áttérés ugyanarra a valutára, a mely - mint fönnebb volt szerencsém kimutatni - valamennyi gazdasági jelentőséggel biró európai államnak nemzetközi fizetési eszköze.

III. FEJEZET

A valuta-rendezés előföltételei

A valuta-rendezés előföltételei általánosak, a melyek minden államban egyformán megkivántatnak arra nézve, hogy rendezett viszonyok előkészithetők és maradandóan fentarthatók legyenek, - és különösek, a melyek a mi specialis viszonyaink között létesitendők előbb, mint a valuta véglegesen szabályoztatik.

Előrebocsátva azt, a mit már az előző fejezetben, mint az ezüstkészfizetések fölvételének esetére mint okvetlenül nálunk teljesitendő előföltételt jeleztem, s a mi, mint a rendezett viszonyok meghonositásának sarkalatos követelménye bármely értékrendszerre való áttérésnél, mint a dolog természetéből folyó jelentkezik, az t. i., hogy kényszerforgalmi államjegyeinket be kellene vonnunk, az általános előföltételek közül, mint leglényegesebbet azt kell felemlitenem, hogy az illető állam közgazdasága legyen a valuta alapját képező nemes fémből annyinak birtokában, a mely gazdasági forgalmi viszonyaihoz képest a készpénzfizetések azon részének teljesitésére igényeltetik, a mely része a fizetéseknek pénzhelyettesitők által nem teljesithető; sőt ezen túlmenve, legyen az illető állam gazdasága annyi nemes fémnek birtokában, hogy a nemzetközi forgalomban előforduló valuta és értékhullámzás által koronkint elkerülhetlenűl kiözönlő nemes fém ne idézzen elő a készpénzfizetéseknél oly hiányt, a mely azután vagy egyáltalán nem, vagy csak az illető állam gazdaságának rovására lenne pótolható.

Második előfeltételét képezi a valutarendezésnek, illetőleg a rendezettség maradandó fentartásának az, hogy a nemes fémkészletek a belgazdaságban megtarthatók legyenek. S ezért ott, a hol a felhalmozott nemes fémek nem képeznek oly nagy mennyiséget, hogy a nemzetközi forgalomban előálló nagyobb változások után is még elég nemes fém marad a helyettesitőkkel nem pótolható készpénzfizetések teljesitésére, az illető államban a valuta rendezettsége egyik mellőzhetlen kellékének az illető állam fizetési mérlegének activitását kell tekintenünk, mert a nemes fémkészletek korlátoltsága mellett a passiv mérleg előbb-utóbb a készfizetésre szükségelt nemes fém teljes hiányára fogna vezetni.

Ezek nélkül az előfeltételek nélkül rendezett valutaviszonyok nem képzelhetők, mert a valuta rendezettsége a szükséges nemes fémkészletek hiányában egyértelmű lenne ideig-óráig tartó rendezéssel, a mely csak addig tart, a mig a készletek elfogynak, - vagy pedig a névleges valutarendezéssel, melynél a forgalom által igényelt nemes fémkészletet csak fémhelyettesitők pótolják, s melynél ha nem is állanak elő mindazok a bajok, a melyeket a valuta teljes rendezetlensége idéz elő, de melynél mulhatlanul mutatkozni fog a pénzhelyettesitők s a nemes fém közötti disagio, s épen azért a valuta rendezettsége daczára oly hátrányok fognak előállani, a melyek a gazdasági életre válságosak lehetnek s nagyobbfokú készpénzhiány esetén az érczben teljesitendő fizetések felfüggesztésére vezetnek.

Sőt ezeken, a végletekben nyilvánuló válságos viszonyokon kivül, a milyenek eleintén a nagyobb mérvű disagio s később a készpénzfizetések beszüntetésének kényszerűsége, azon államokban, a melyekben a fönnebb jelzett előföltétel, t. i. a készfizetésekre állandóan szükséges nemes fémalap (stock) nincsen meg, egy más, a közgazdaságra visszaható sajnos jelenséggel is találkozunk, jelesül azzal, hogy a jegykibocsátó bankok nemes fémkészletöknek megóvása végett a pénznyujtásnál kamatlábukat nem a kereslet és kinálat, vagyis fizetési eszközeik kisebb vagy nagyobb mennyisége szerint állapitják meg, hanem kénytelenek azt más kedvezőbben situált államok kamatlábához viszonyitva magasabban megállapitani csak azért, hogy nemes fémkészletöket megóvhassák. - Egész forditott arányok állanak elő a kamatozásoknál. Nem ritkán magas a kamatláb kisebb keresletnél és alacsonyabb nagyobbnál, épen azért, mert a nemes fémkészletek kivándorlásának megakadályozása végett nemcsak a pénznek, mint árúnak bősége avagy keresettsége van befolyással a kamatláb nagyságára, hanem egy a belső gazdasággal közvetlenül össze nem függő másik tényező gyakorol és pedig mindig növelő befolyást a kamatlábra. A belgazdaság küzdelme a világgazdasággal az önállóságért ez, a mely küzdelemben ugyszólván mindig a gyöngébb tényező, a belgazdaság huzza a rövidebbet, mert épen önállóságának megóvása végett kénytelen a világpiaczon mutatkozó kamatlábnál nagyobbat megállapitani, a mi által egyenlőtlen fegyvert ad saját magának kezébe.

A bank nemesfém-készleteinek megtartása igen gyakran, még pedig mindannyiszor, valahányszor a külföldön teljesitendő fizetések nagyobbak, mint a külföldről belföldre szólók, a bank - kamatláb-emelését teszik szükségessé, hogy a nemesfém-készlet a banknál megtartathassék s hogy a fizetési eszközök külföldön olcsóbban legyenek megszerezhetők, mint a banknál. Látjuk, hogy az angol bank, a szerint, a mint a külföldről belföldre, vagy megforditva teljesitendő fizetések az év különböző szakaiban s még inkább a conjuncturák oscillatiói folytán változnak, kamatlábát leszállitja, vagy felemeli. Angliában és Francziaországban, a hol nagy nemes fémkészletek, különösen aranykészletek vannak felhalmozva, a kamatláb ilyen felemelése csak egyéni jellegű, többé-kevésbé csak magának a banknak szempontjából itélendő meg, mert nem egyértelmű a kamatláb általános emelésével, a nemes fém általános keresettségével.

Ott, hol a bank fémkészletein kivül azt messze meghaladó magántőkék és reservák állanak rendelkezésre, a kamatláb emelése nem gyakorol visszahatást az egész közgazdaságra, hanem csak arra a szűk körre, a mely hiteligényét ennél a banknál kénytelen kielégiteni. A bank hitelénél jóval olcsóbb magánhitelek állanak a közgazdaság rendelkezésére s ezért a kamatláb emelése nemcsak hogy nem válságos a gazdaságra, hanem azt jó részben érintetlenül hagyja s épen azért, mert a hitelkereslet a magándiscont körében is bő kielégitést talál, a kamatláb emelése nem sok ideig szokott tartani.

Egészen máskép áll a kérdés nálunk. Ma ugyan nálunk is, különösen a bécsi piaczon tapasztaljuk, hogy a magándiscont kamatlába rendszerint alatta áll a bank hivatalos kamatlábának, vagyis hogy a bank pénzkészletein kivül jelentékeny és más elhelyezést nem találó magántőkék állanak rendelkezésre. Csakhogy ez viszonylag sokkalta kisebb mértékben van meg nálunk, mint a tőkegazdag országokban s részben más lesz e tekintetben a helyzet a valutaviszonyok rendezése után. Akkor a pénzkészletek nagysága egyértelmű lesz a nemes fémkészletek nagyságával, és mivel a magánosoknak ily nemes fémkészletei alig lesznek és kivált az első időben a nemes fém-készletek mind a banknál fognak összegyüjtetni, ez lesz ugyszólván egyedüli reservoirja a rendelkezésre álló nemes fémkészleteknek: a bank kamatlábának emelése nálunk nem azzal a visszahatással lesz, mint Angliában, nem is avval, a mivel bir az ma nálunk, hanem a bank kamatlábának emelése nagy visszahatást gyakorland a közgazdaságra s tartósabb jellegű lesz, tartósabb azért, mert a szükségletek kielégitésére még a kereskedelmi viszonyok változtával is a visszaözönlő pénzek tulajdonkép csak akkor lesznek felhasználhatók, ha a banknál mutatkozik fölösleg.

S azért, ha a valutarendezést valójában akarjuk elérni, akkor nemcsak arról kell gondoskodnunk, hogy a készfizetéseket aranyban felvehessük, hanem, - hahogy nemcsak ideig-óráig tartó rendezést, hanem viszonyaink maradandó consolidálását kivánjuk, arra is gondot kell forditanunk s több tekintetben alapvető intézkedéseket tennünk, hogy aranykészletünk a belföldi forgalom számára megóvható legyen.

Az aranykészletek megóvásának leghatalmasabb és természetes eszköze gazdaságunk activitása, s igy mivel gazdaságunk mérlege active áll, tulajdonképen ez a körülmény képezi a legfőbb biztositékot arra nézve, hogy a valuta-rendezés czéljaira beszerzett arany megóvható is leend.

A közös vámterületet képező osztrák-magyar monarchia árúforgalmáról vezetett statistika azt mutatja, hogy kivitelünk 1875 óta állandóan, olykor igen tetemesen fölülmulja a behozatalt. A kiviteli többlet ellenértéke s még hozzá az az - igaz alig számba jövő - értékmennyiség, a mely külföldi aranytőkék után a vámterületen belül tartózkodó hitelezőknek fizetett kamatokból áll, képezi a közös vámterület követelését a külfölddel szemben. A monarchiának külföldre fizetendő adósságai pedig, melyek a monarchia két államának az ipari, közlekedési vállalatoknak, pénzintézeteknek és magánosoknak külföldön elhelyezett adósságai után külföldre fizetendő annuitásokból állanak, a követelésekkel szemben a tartozási oldalt képezik.

Igy az osztrák-magyar vámterület behozatali többlete 1875 óta tett:

1875-ben 1.6 millió ezüst forintot,
1876-ban 60.9 millió ezüst forintot,
1877-ben 111.3 millió ezüst forintot,
1878-ban 102.6 millió ezüst forintot,
1879-ben 127.4 millió ezüst forintot,
1880-ban 62.5 millió ezüst forintot,
1881-ben 90.7 millió ezüst forintot,
1882-ben 127.7 millió ezüst forintot,
1883-ban 125.0 millió ezüst forintot,
1884-ben 78.9 millió ezüst forintot,
1885-ben 114.2 millió ezüst forintot,
1886-ban 159.4 millió ezüst forintot,
1887-ben 104.3 millió ezüst forintot,
1888-ban 195.8 millió ezüst forintot,
1889-ben 177.0 millió ezüst forintot,
1890-ben 160.6 millió ezüst forintot,

A tartozások és követelések ez a kölcsönös kiegyenlitése rendszerint érczváltókkal történik, mindaddig, a mig követeléssel tartozás áll szemben. Midőn azonban a kiegyenlités e módja véget ér, a további kiegyenlités csak készfizetések által történik, vagyis a kereskedelmi mérleg helyes megitélésénél a nemes érczek mérlegét is szemügyre kell vennünk, csakhogy ennél az ellenkező szempontból, mint a kereskedelmi mérlegnél, mert a gazdaság activitását a nemes fémforgalomnál a behozatal többlete mutatja. A nemes fém nemzetközi forgalmánál pedig behozatalunk ugyancsak 1875 óta, két év kivételével, a kivitelt állandóan felülmulta.

Igy a nemesfém-forgalomnál a behozatal többlete tett:

1876-ban 4,400.000, 1877-ben 14,947.000, 1878-ban 37,052.000, 1879-ben 54,225.000, 1880-ban 9,662.000, 1881-ben 30,592.000, 1883-ban 17,587.000, 1884-ben 2,180.000, 1885-ben 3,555.000, 1886-ban 8,786.000, 1887-ben 5,925.000, 1888-ban 14,948.000, 1889-ben 17,434.000, 1890-ben 39,169.000 o. é. forintot.

De nemcsak a kereskedelmi mérleg ez az emlitett activitása s a nemes fémforgalom mérlegének nekünk kedvező egyenlege, saldoja az, a mely biztos kilátást nyujt arra, hogy a valuta-rendezés czéljaira beszerzett aranykészlet a belföldön állandóan meg lesz tartható, hanem biztat erre a várakozásra az a különbség, a melyet az árúforgalom a kivitel és a behozatal árúinak minősége között mutat. Mig ugyanis kivitt árúink legnagyobb része - s ez áll különösen a magyar korona országaira - oly czikkekből áll, a melyek egyszeri használatnak képezvén csak tárgyát, a használat folyamán értékükben és állagukban megsemmisülnek, addig a behozott árúk tulnyomó része maradandóbb jellegű és értékű czikkekre esik. S ez a jelenség az árúmérlegnek passivitása mellett is arra mutatna, hogy a gazdasági élet fejlődését, a nemzeti törzsvagyon növelését kedvezően befolyásoló czikkeket hozunk be. Épen ez a fejlődés és gyarapodás rejti a biztositékot magában arra nézve, hogy a behozott árúk túlnyomó része ide benn is előállitható lesz, mig megforditva az általunk kivitt árúk természetöknél fogva olyanok, hogy értékök - a koronkinti hullámzásoktól eltekintve - hosszabb időközöket véve, csak emelkedő lehet.

Egy másik körülmény, a mely ugyan csekélyebb jelentőségű, de mégis figyelmet érdemel, szintén egyik biztositéka annak, hogy beszerzett aranykészleteink a belföldön megtarthatók legyenek s ez az, hogy nemes fémtermelő ország vagyunk. Az évi arany-, illetőleg ezüsttermelés tett:

Magyarországon:

arany kilogram ezüst kilogram
1871-ben ..... 1.392.2 20.127
1872-ben ..... 1.434.2 17.136
1873-ban ..... 1.233.4 18.577
1874-ben ..... 1.291.1 17.421
1875-ben ..... 1.577.0 21.235
1876-ban ..... 1.890.0 22.784
1877-ben ..... 1.704.7 20.506
1878-ban ..... 1.807.2 19.571
1879-ben ..... 1.593.7 18.661
1880-ban ..... 1.604.0 17.444
1881-ben ..... 1.578.6 17.583
1882-ben ..... 1.724.3 16.568
1883-ban ..... 1.628.8 16.708
1884-ben ..... 1.684.5 15.050
1885-ben ..... 1.719.3 16.672
1886-ban ..... 1.788.7 16.043
1887-ben ..... 1.861.9 17.665
1888-ban ..... 1.806.4 16.693
1889-ben ..... 2.215.2 17.229
1890-ben ..... 2.131.3 17.049

átlag évente 1.683.3 kilogram arany és 18.036 kilogram ezüstöt, a mely átlagnak értéke 2,865.000 frtot, illetőleg 1,623.000 frtot képvisel.

Ausztriában:

arany kilogram ezüst kilogram
1871-ben ..... 8.9 16.341
1872-ben ..... 9.6 16.894
1873-ban ..... 5.3 19.064
1874-ben ..... 14.6 21.084
1875-ben ..... 14.5 24.848
1876-ban ..... 13.6 25.166
1877-ben ..... 8.77 27.169
1878-ban ..... 16.9 29.090
1879-ben ..... 17.0 29.535
1880-ban ..... 41.3 30.257
1881-ben ..... 18.7 31.360
1882-ben ..... 16.5 31.095
1883-ban ..... 18.2 32.626
1884-ben ..... 27.1 34.857
1885-ben ..... 25.3 36.076
1886-ban ..... 16.8 35.696
1887-ben ..... 16.2 36.432
1888-ban ..... 9.9 35.326
1889-ben ..... 13.2 35.435
1890-ben ..... 21.6 35.863

átlag évente 17 kilogram aranyat és 29.211 kilogram ezüstöt, a mely átlag értéke 29.000 forint, illetőleg 2,630.00 frt.

A monarchia össztermelésének értéke tesz tehát évi átlagban az aranynál: 2,894.000, az ezüstnél 4,253.000 o. é. forintot.

Egy igen hatályos biztositékát az aranykészlet megtartásának végül az a magasabb kamatoztatás is képezi, a mely tőkeszegény országokban egész természetszerű olyan országokhoz viszonyitva, a melyek tőkékben gazdagabbak. Ez a magasabb kamatoztatás, a mely, habár apadni is fog, szemben a mai viszonyokkal a valuta rendezése után, tőkeszegény voltunknál s átalában gazdaságunk kezdetlegesebb állapotánál fogva még jó ideig domináló leend s kétségtelenül azt fogja előidézni, hogy nemcsak aranykészletünket leszünk képesek megtartani, hanem hogy a külföld fölös tőkéi fokozottabb mérvben fognak majd keresni itt gyümölcsöző elhelyezést.

Ma is tapasztaljuk, hogy a külföldi tőke, ha biztos elhelyezést talál, nagy mértékben keresi fel piaczunkat, mennyivel inkább álland ez akkor, ha a valuta nem fogja többé a tőke gyorsabb forgalmának akadályát képezni. Nem fogja képezni az akadályt pedig azért, mert ma a valuta rendezetlensége magát a tőke állagát veszélyezteti s az elhelyezett tőkék bármikori gyors visszavonhatását teszi lehetetlenné, mert minden tőkemozgósitást kell, hogy valutaszámitás előzzön meg.

Daczára azonban ezeknek a jelenségeknek, a melyek mind a mellett szólanak, hogy képesek leszünk az egyszer beszerzett aranykészleteket megtartani, sőt gyarapitani is, ezt a czélt sikeresen csak ugy tudjuk elérni, ha megfelelően szabályozott oly jegybankintézetünk leend, a mely egyfelől képesitve van arra, hogy a rendezés mivelete alatt a kormányt hathatósan támogassa, másfelől erejében és szervezetében biztositékokat nyujt arra nézve, hogy annak a fontos szerepének, a mely neki a rendezett állapotok fentartása körül jut, teljesen meg fog felelni.

Jegybankügyünk mindkét irányban alapos revisiót igényel.

A most előterjesztett törvényjavaslatok keretében azonban egyelőre csak a bank alapszabályának 87. czikke igényli azt a kiegészitést, a mely az aranyérték behozatalából következik. A helyes bankpolitika inaugurálását biztositó többi, felette fontos kérdés tisztázása iránt a tárgyalások folyamatban vannak, arra nézve a készfizetések fölvétele idejében kell majd végleges megállapodásra jutni.

Még csak egy előfeltételről, jobban mondva a valuta okszerű rendezésének egy mellőzhetlen előzményéről kivánok megemlékezni, s ez a pénzhelyettesitő eszközök szabályozásának kérdése.

Közgazdasági életünknek egyik legkiáltóbb hátrányát képezi, hogy a kötelezettségek kevés kivétellel leginkább készpénzzel elégittetnek ki. Ennek hátrányai nemcsak abban nyilvánulnak, hogy az egyes kötelezettségek lassabban nyernek kielégitést, mintha a kölcsönös leszámolás vagy az u. n. pénzhelyettesitők általi fizetés is szokásos lenne, hanem másik oldalról abban is, hogy a gazdaság igen jelentékeny nem gyümölcsöző tőkéket kénytelen készletben tartani, a mi kétségtelenül egészben véve magának a közgazdaságnak válik roppant hátrányára.

Ha az osztrák-magyar bank szépen fejlődő giroüzletétől, egyes bankok folyószámla-leszámitolásaitól és a postatakarékpénztár clearingüzletétől eltekintünk, a kölcsönös leszámolás jelenségeivel alig találkozunk. Az emlitett intézmények gyors fejlődést mutatnak ugyan, de a mellett, hogy a leszámolás csak a szorosabb értelemben vett kereskedelmi körökre szoritkozik, ez a fejlődés nem áll arányban a gazdasági élet ez irányú növekvő igényeivel. Még kevésbé tudnak az u. n. pénzhelyettesitők tért foglalni; a cheque-ek, kamatozó pénztárjegyek és egyéb utalványok, a melyek mindannyian arra szolgálnak, hogy a forgó tőke állandó gyümölcsözését tegyék lehetővé, nálunk annyira idegenek, hogy még az arra első sorban hivatott kereskedelmi körök által sem vétetnek igénybe. Alig tévedek, ha Magyarországban 25-30, az egész monarchiában 120 millióra teszem azt a készpénzösszeget, a mely az egyesek pénztári készletét képezi, gyömölcsözetlenül hever, sőt biztonság tekintetében is sokszorosan veszélyeztetve van, holott ezek a tőkék legalább túlnyomó részökben akként lennének elhelyezhetők, hogy a forgalom igényeinek kielégitése mellett kamatoznának is s a közgazdaság egész pénzkészletének növelésére szolgálnának.

Az a hiány, a mely pénzeszközeinkben ujabban tapasztalható, s a mely kétségtelenül emelőleg hat a kamatlábra, apasztólag pedig az állami értékek árfolyamára, nem kis részben arra a sajnos jelenségre vezethető vissza, hogy a pénzhelyettesitők nálunk általánosságban elterjedni nem tudnak. Ez a baj pedig nem hogy apadna, hanem mindinkább növekszik. A fejlődő gazdaságnak mindinkább több pénzeszközre van szüksége, a természetbeni cserét, a természetbeni fizetéseket mindinkább a készfizetések váltják fel, az egész gazdaság átalakulóban van, a naturálgazdaság átmegy a pénzgazdaságra, s a technika s az ipar haladásával számtalan oly használati és fogyasztási czikk, a mely azelőtt a nyersterményből fogyasztási czikké közvetlenül a fogyasztó által alakittatott át, ma idegen kezekbe kerül átalakitás végett.

Ha mindezeket a bajokat érezzük ma, ugy sokkal fokozottabb mérvben fogjuk azokat érezni a valuta rendezése után. Akkor nemcsak arról lesz szó, hogy mind nagyobb, mind tömegesebb fizetési eszközökre lesz szükség, s hogy mindazok meddően hevernek: hanem előáll az a másik körülmény, hogy ezeket a nagyobb mennyiségű, fizetési eszközöket érczpénzben kell majd készleten tartanunk, a gazdaság valódi szükségleténél nagyobb mennyiségeket költséges uton beszereznünk; ezek a nagymennyiségű érczkészletek nemcsak azért okoznak veszteséget, mert nem kamatoznak, hanem előáll egy ujabb - bár megengedem csekélyebb - veszteség az által, hogy a készleten tartott s forgalomba vont érczpénzek állagukban folyton kopnak is.

Ezek az elvitázhatlan nagy hátrányok arra utalnak, hogy mindent elkövessünk a kölcsönös leszámolások szélesebb elterjedésére a pénzhelyettesitők minél kiterjedtebb érvényre jutásának érdekében. A jeleztem közgazdasági érdekeken kivül erre az az inkább állami érdek is utal, hogy a rendezéshez szükséges készpénz - nézetem szerint - csakis ugy lesz beszerezhető s a forgalom növekvő igényeinek megfelelő mennyiségben megtartható, ha módját ejtjük annak, hogy a szükséglet egy jelentékeny része a kölcsönös leszámolás s a pénzhelyettesitők intézményének meghonositása és terjesztése által mellőzhető legyen.

A valutarendezés egy föltételeül kell tehát tekintenem azt is, hogy ha nem is azt megelőzőleg, de legkésőbb azzal egyidejűleg minden elkövettessék arra, hogy a kölcsönös elszámolások s a pénzhelyettesitők használata minél nagyobb körű elterjedést nyerjen.

IV. FEJEZET

A valutarendezés időszerű volta

Azzal foglalkozva, vajjon a jelen viszonyok - és pedig ugy a külföldi pénzpiacz viszonyai, mint saját viszonyaink - időszerűvé teszik-e a valutarendezést, három kérdéssel kell főleg foglalkoznom; t. i. először, hogy a mai viszonyok közt átalában lehetséges lesz-e a szükséges aranymennyiség beszerzése; másodszor, hogy az uj értékre közgazdasági életünk minden nagyobb mérvű megrázkódtatása nélkül áttérhetünk-e; s harmadszor, hogy az állam pénzügyi ereje megengedi-e a valutarendezéssel járó költségek viselését.

Az a kérdés, lehet-e a valutarendezés czéljaira szükséges aranymennyiséget beszerezni, tulajdonkép két részre oszlik: Van-e a világ szabad forgalmában annyi arany, hogy abból nélkülözhető mennyiségek a mi rendelkezésünkre bocsáttathassanak, s ha igen, mily föltételek alatt lehet ezeket a mennyiségeket megszereznünk?

Az első kérdést illetőleg, van-e elég aranya a világnak, hogy abból nekünk is juttasson, ma az az általános nézet a tudományban és a gyakorlatban, hogy csakugyan van elég arany. A világ aranytermeléséről, az aranynak industrialis czélokra való felhasználásáról vezetett följegyzések azt mutatják, hogy szemben a termelt s pénzitési czélokra fel nem használt aranymennyiséggel az az aranyszükséglet, a melyet monarchiánk valutarendezési művelete támasztani fog, nem oly jelentékeny, hogy az arany hiánya iránt támasztott aggodalmak alaposak lennének. A legutóbbi valutarendezési operatiók, a melyek Európában ez utóbbi két évtizedben foganatba vétettek, jelesül Németország, Olaszország, a Skandináv-államok, Románia valutarendezési művelete, azt a tapasztalást szolgáltatták, hogy komolyabb baj és utókövetkezmények nélkül az arany meg lesz szerezhető.

Az 1887-iki londoni szaktanácskozmány monometallistái az ellen az érv ellen, hogy az aranyérték emelkedése az arany, a termeléssel lépést nem tartó és mindinkább terjedő használatának szükségképeni következménye, arra utalnak, hogy az aranymennyiség általában nem fogy, s hogy a mindinkább elterjedő s már is óriásilag kifejlődött hitelszervezet a nemes fémek tényleges szerepét a minimumra szoritja le. A két kormány által egybehivott enquéteken a gyakorlat emberei, a kik erre nézve is nyilatkoztak a szaktanácskozmányok alkalmával, szintén abbeli meggyőződésüknek adtak kifejezést, hogy az arany beszerzése lehetséges.

Mindazonáltal, ha nem is kételkedem abban, hogy a szükséges aranymennyiséget be fogjuk szerezhetni, és hogy azt, az előző fejezetben foglaltak szerint, meg is fogjuk tarthatni: még sem téveszthetem szem elől, hogy ez a művelet csak nagy óvatossággal, lépésről-lépésre haladva vihető keresztül. Tény ugyanis az, hogy már annál az érzékenységnél fogva is, a melylyel a világ első jegybankjai aranyállományuk csorbitatlan fentartása iránt viseltetnek, nagyobb mérvű aranyszükséglet, a melyet a világpiaczon keresletünkkel támasztanánk, a művelet sikerére felette hátrányos visszahatással lehet egybekötve.

Tisztában kell tehát lennünk azzal, hogy az az aranymennyiség, a mely a valutarendezés teljes befejezésére szükséges, egyszerre, egész összegében ma csak oly áldozatokkal lenne beszerezhető, a mely áldozatok átmenetileg oly terheket rónának az egész közgazdaságra, hogy ez annak sok ágazatára válságos lehetne, s másrészt oly kiadásokat róna az állam pénzügyeire, hogy azok csak évek során át lennének a rendezett valuta előnyei által paralyzálhatók.

De mindezek az előadottak nem azt jelentik, hogy azok a nagy nehézségek, a melyekkel az arany beszerzése jár, visszatartsanak a valutarendezéstől, hanem csak azt, hogy ha a rendezést a mai viszonyok között azonnal és teljesen nem is lehet keresztülvinni, annak elérése végett minden lehetőt azonnal meg kell tenni; a czél felé közelednünk kell, habár kétségtelen, hogy a kitűzött czél elérésére irányzott intézkedéseink közben meg kell állapodnunk annál a határpontnál, a mely nem a teljes rendezés ugyan, de a valutarendezés főbb előnyeit - csekélyebb áldozatok mellett is - az átmenet idejére képes részünkre biztositani. Ez azt teszi, hogy, ha elvi alapon állva, nem is helyeselhetem azt, hogy az aranyvalutára való áttérés után más nemes fém, mint az arany, fizetési eszközül tekintessék, ugy mégis, a mint azt már fönnebb az u. n. sánta valuta ismertetésénél jeleztem, a viszonyok kényszeritő hatalma alatt egy hosszabb átmeneti időszakot kellend megállapitanunk, a mely átmeneti időszak alatt az aranyon kivül az ezüst is, bizonyos megszoritás és korlátozás mellett, fedezeti és fizetési eszközül lesz elfogadandó, s meg kell elégednünk azzal, ha annyi aranyat tudunk beszerezni, hogy nemzetközi érintkezéseinkben a valuta rendezetlen voltának hátrányait ne érezzük, ha annyit tudunk elérni, hogy a valutarendezés által a világgazdaságnak egyenrangú és közvetlen tényezőivé legyünk, meg azzal, ha megszünnek az ágióhullámzások által előidézett hátrányok, megszűnik az a veszély, a mely mozgalmas idők esetén nehezednék ránk.

A fentebb emlitett második szempont, a mely a valutarendezés időszerűségére lényeges befolyással van, az, vajjon áttérhetünk-e ma az uj értékre közgazdasági életünk minden nagyobb mérvű megrázkódtatása nélkül?

Ez a kérdés lényegében össze van forrva a valutarendezés egyik legfontosabb, de egyuttal legnehezebb kérdésével, annak a relationak, értékaránynak megállapitásával, a melyben mai pénzértékünk fog állani az uj aranyértékhez.

Nem akarom e helyütt megelőzni a javaslat részletes intézkedéseinek indokolásánál erre vonatkozólag mondandókat és csak az ott levezetett eredményekre utalok. Ezek szerint az uj értékre való áttérésnél a minden méltányos igénynyel számitó megoldás az, hogy vétessék alapul mai forintunknak aranyban kifejezhető az az értéke, a melylyel az a szabad ezüstveretéseknek 1879-ben foganatba vett beszüntetésétől egész 1891. végéig átlag birt, folytonos figyelemmel arra az értékre, vásárlási erőre, a mely fölött forintunk ma, a midőn az uj rendszerre átmenni óhajtunk, - rendelkezik.

Ezeket az eredményeket az időszerűség felvetett kérdésére alkalmazva azt találjuk, hogy az átmenet időszerű lesz, ha a relatio megállapitásának a fönnebbiekben ismertetett két factora találkozik, egymást fedi, vagy legalább is nagyon közel van egymáshoz, mert senkit sem károsit és senkinek sem kedvez, időszerűtlen pedig, ha vagy az átlagérték nagyobb az átmenet idejében fönnállónál, vagy megforditva, mert az előbbiben kedvez azoknak, a kiknek a multból eredő követelései vannak, az utóbbiban azoknak, kik a multból eredő tartozásaikat ezentul rójják le.

A mint a relatio megállapitására vonatkozó intézkedés tüzetesb fejtegetésénél látni fogjuk, pénzünk mai értéke a nemzetközi pénzpiaczon ilyen, minden jogos igénynyel számot tevő áttérést csakugyan lehetővé tesz.

Ha azonban a piacz viszonyai, az időszerűség tekintetében csak lehetővé teszik a valuta okszerű rendezését, ugy vannak más, fentebb harmadik kérdésként felemlitett körülmények, a melyek határozottan a mellett szólnak, hogy nem szabad a mai időt fölhasználás nélkül elröpülni engednünk, hanem hogy elsőrendű érdekünk és kötelességünk a valutarendezés nagy munkáját folyamatba tennünk.

Ily rendezés időszerűsége mellett bizonyitó körülmény a monarchia mindkét államának mai financialis helyzete. A mi helyzetünk szerint számos állami kölcsön conversiója áll még előttünk, ugy, hogy ha ez a valutarendezéssel kapcsolatosan vagy combinative vitetik keresztül, a műveletből eredő financialis előnyök, ha nem is teljesen, de túlnyomó részben födözni fogják a rendezés költségeit, s az ekkép fedezetlenül maradó rész nem fogja oly túlságosan érinteni a financiákat, hogy az előnyök fel ne érjenek vele. Kedvező a monarchia másik államának helyzete is; mert igaz ugyan, hogy az ausztriai polgári törvénykönyv által felállitott jogi korlátozások között ott nagyobb mérvű conversiókra, s illetőleg az ebből a műveletből eredő haszonra, mint kiadó tényezőre, számitani nem lehet, már azért sem, mert a valutarendezés költségeiből Ausztriára eső rész tetemesen nagyobb; de viszont figyelembe veendő Ausztria kedvezőbb financialis helyzete, a mely leginkább abban nyilvánul, hogy számtalan jövedelmi forrás, a mely nálunk ugyszólván a végletekig ki van aknázva, érintetlenül áll, úgy, hogy az ausztriai államkincstár, ha csak részben nyul is ezekhez a forrásokhoz, sokkal nagyobb jövedelmi többletekre számithat, mint a mennyibe a valuta rendezése neki kerül.

Alig lesz a monarchia pénzügyi történetében ujra oly korszak, a melyben mindkét állam pénzügyi helyzete viszonylag annyira consolidált lenne, mint ma, s a pénzügyi helyzet rendezettségével karöltve támadó igények kétségtelenül oda fognak vezetni, hogy részint más kiadásokra, esetleg egyes közszolgáltatások enyhitésére fognak azok az anyagi segédeszközök fölhasználtatni, a melyek ma a valutarendezés költségeinek részbeni fedezésére lennének fordithatók. Pedig annak elodázása nemcsak a rendezetlen állapot meghosszabbitásával lenne egyértelmű, hanem kétségtelenül oda vezetne, hogy rendezetlen viszonyaink állandó jelleget öltvén, elmaradottságuk annyira fokozódnék, hogy azt azután pótolni többé képesek alig lennénk.

Végül alig tévedek, ha azt állitom, hogy az európai béke szempontjából tekintve is oly idő előtt állunk, mely hosszabb idő tartamára biztositja a rendezési munkálatot, úgy, hogy e tekintetben sem áll a munka megkezdésének akadály útjában.

Mindezeknek a körülményeknek alapos mérlegelése arra a következtetésre juttat, hogy a valutarendezést minden tekintetben időszerűnek jelezzem.

Mielőtt a koronaérték megállapitásáról szóló javaslat részleteire átmennék, az egyidejűleg előterjesztett öt javaslat alakját és egymással való kapcsolatát illetőleg még a következőket van szerencsém megjegyezni:

Kiindulási pontul azt kellett vennem, hogy az 1867. évi ugynevezett kiegyezési törvények, jelesül az 1867. évi XII. tc. 66. §-a a pénzrendszer és pénzláb megállapitását azok közé az ügyek közé sorolja, melyekre nézve koronként megállapitandó egyezmények kötendők. Ezen alapon a koronaérték megállapitásáról szóló I. sz. javaslat 24-ik §-ában azt a határozmányt kellett felvenni, hogy a vám- és kereskedelmi szövetség hatályának tartama alatt ez a törvény csak ugy léphet életbe, ha a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok törvényhozása is hasonló törvényt hoz.

Ezért a magyar korona országainak kormánya és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok kormánya között az érme és pénzrendszerre vonatkozólag kötendő szerződésről szóló II. számú törvényjavaslat, a mely a koronaérték megállapitásáról szóló törvényjavaslatban foglalt és a dolog természetéből folyólag szerződés tárgyává teendő alapintézkedéseken kivül a valutarendezéssel járó teherviselésnek és az új pénzek veretésének aránykulcsát is tartalmazza, biztositani van hivatva a pénzláb és pénzrendszerre vonatkozó intézkedéseknek azonos elvek alapján való megtételét.

A III. sz. javaslat az „aranyforintra szóló kötelezettségeknek koronaértékbeli aranyérmékben való teljesitéséről” szól s nem egyéb, mint a mai aranyforint és az új aranyérmék arany értékeinek törvényszerű viszonyitása egymáshoz.

A IV. sz. javaslat „az osztrák-magyar bank alapszabályai 87. czikkének kiegészitése tárgyában” a bank alapszabályaiban foglalt azt a rendelkezést, mely szerint az intézet köteles ezüst-értékpénzt és ezüst-rudakat bankjegyei ellenében vásárolni, kiterjeszti aranyértékpénzekre és arany-rudakra is és ezzel a legsürgősebbet és legközvetlenebbül szükségeset teszi meg azok közül az intézkedések közül, melyeket a valutareform az osztrák-magyar bankkal fennálló viszony és annak alapszabályai és szervezete tekintetében igényel.

Végül az V. sz. javaslat némely adósság beváltásáról és a koronaérték behozatala folytán szükséges aranymennyiség megszerzéséről szól.

Megjegyzem még, hogy a benyujtott javaslatok nem meritik ki az összes kérdéseket, melyek a valutarendezés nagy műveletével megfejtendők és nem tartalmazzák az összes intézkedéseket, melyek annak végrehajtásához és befejezéséhez szükségesek.

Jelesül nem fejezik ki azt, vajjon államjegyek továbbra is forgalomban maradjanak-e, hogy engedtessék-e meg bizonyos mennyiségű és minő mennyiségű ezüstértékpénz forgalomban tartása, és hogy miképen hozassék a jegybank szervezete az aranyvaluta kivánalmaival teljes összhangba. Oly kérdések, melyek a rendezési művelet egy későbbi stadiumában, jelesül az aranymennyiség beszerzése után és a készfizetések felvétele előtt válnak akutakká és az időközben szerzett tapasztalatok segélyével sokkal czélszerűbben lesznek megfejtendők, mint most.

Más kérdések, mint a kettős érték szerinti számitás megszüntetése és a koronaértékbeli számitás közkötelező használatának elrendelése, valamint evvel kapcsolatban a koronaérték alkalmazása a jogviszonyokra, a fentebbieknél korábban és minél előbb lesznek megfejtendők, de mégis a forgalomnak koronaértékbeli érmékkel való telitésétől vannak függővé téve.

Az előterjesztett javaslatok csak kezdő lépések kivánnak lenni egy meghatározott irányban, tudniillik az aranyvaluta behozatala felé és a valuta teljes rendezése felé, melynek befejezését a készfizetések felvétele fogja jelenteni; de teljesen elégségesek e lépések arra, hogy a művelet azonnal folyamatba tétessék és annak befejezésére a kellő alap előkészittessék.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A törvényjavaslat 1. §-a először is azt az elvi kijelentést tartalmazza, hogy az 1867. évi XVI. törvénycikkel nálunk is törvényesitett ausztriai értéket, a melynek alapját az ezüst képezi, az aranyértek váltja fel.

Az indokolás általános részében tüzetesen fejtegettem azokat az indokokat, a melyek nálunk az aranyérték behozatalát, mint rendezetlen viszonyaink egyedüli megoldását javalják.

Az ezüstöt folytonos áringadozásai, annak elértéktelenedése már jó ideje kivetkőztették azokból a tulajdonságokból, a melyeket valuta-fémtől megkivánnunk kell; a kettős értékrendszer elfogadását annak gyakorlati kivihetetlensége teszi lehetetlenné. Igy ha a rendezett valuta előnyeit teljes mérvben biztositani kivánjuk közgazdaságunk számára, nem marad más mód, mint a nemzetközi forgalomban ez idő szerint egyedüli értékmérőt, a velünk üzleti összeköttetésben álló culturnemzetek pénzrendszerének valódi alapját: az aranyat, szintén elfogadni.

Kapcsolatban az értékrendszerre vonatkozó intézkedéssel, ez a § a számitási egységet is megállapitja.

Ebből és a 3. §-ban javasolt intézkedésből, valamint az uj egység s az ausztriai érték egysége közti arány megállapitását czélzó rendelkezésekből láthatni, hogy a valuta rendezése alkalmával nem csatlakozunk valamely már meglevő pénzrendszerhez, hanem mai forintunkat elfelezve, a forint felének egyenértékét aranyban állapitjuk meg, ezt "korona" elnevezése alatt értékrendszerünk egységévé teszszük.

Elméleti szempontból tekintve a kérdést, kétségtelenül haladás lenne, ha a valutarendezés műveletének megkezdésével együtt pl. a majdnem világpénz jellegével biró frankrendszerre térnénk át. Azonban az u. n. világpénz jelentőségét túlbecsülnünk nem szabad. A nemzetközi kiegyenlités eszközét a váltó képezi, a melynek a pénzegység azonos volta esetén is meglennének a maga hullámzásai, mert a váltóforgalom első sorban két ország egymás közti értékforgalmának alakulásától függ.

A világpénzzel összekötött és gazdasági jelentőségű előnyök a maguk teljében csak akkor lennének érezhetők, ha a világ egy gazdasági egészet képezne. Ĺmde a vámvonalak ezt az egészet eldarabolják s a természetes árú- és értékkicserélés műfolyamatába mesterséges elemeket visznek.

Különösen hangsulyozva azt, hogy nem a pénzrendszer, hanem a valutafém azonossága az a tulajdonképeni előny, a mely az érintkezés könnyűségét elősegiti, mindazokkal az előnyökkel, a melyek valamely nagyobb területen elterjedt pénzegység elfogadásával járnának, bátran szembe állithatjuk azokat a tekinteteket, a melyekkel a belföldi forgalomnak tartozunk s ekkor arra az eredményre kell jutnunk, hogy mai pénzegységünk átvitele az uj rendszerbe az áttérést könnyűvé, felette egyszerűvé teszi. A kettővel való szorzás és osztás oly egyszerű számművelet hogy a népesség legműveletlenebb rétegeiben az uj egység minden károsodás elkerülésével, el fog terjedni.

Minden más számbajöhető rendszer elfogadása esetén az átszámitás - a mint azt a 3. §-nál mondandók is igazolni fogják - ily kerek összegben nem lett volna lehetséges s igy, ha azt az első rangu követelményt, hogy a rendszerváltoztatás belgazdaságunkban a legcsekélyebb zavar előidézése nélkül menjen végbe, mindenkép teljesiteni kivánjuk, nem marad más mód, mint a mai értékegységnek a javasolt megfelezéssel való átvitele az uj rendszerbe. Az átszámitás könnyűségének fölötte jelentős voltát különben a német birodalom valutájának rendezése alkalmával is oly fontos körülménynek vették, hogy a márkarendszer megalkotása csakis erre a körülményre vezethető vissza.

Hogy pedig a mai forintot megfelezzük, s a forint felének értékét teszszük egységgé, annak oka abban fekszik, hogy ez által az intézkedés által azokat az előnyöket igyekezünk közgazdaságunknak is megszerezni, a melyek a kis pénzegységgel össze vannak kötve.

Uj egységünk elnevezése ellen nemcsak, hogy észrevétel nem tehető, hanem, ugy hiszem, a név választása minden tekintetben megfelelőnek is mondható.

A korona a magyar államiság kifejezése közjogunkban századok óta, következéskép joggal alkalmazható az egység megjelölésére az értékrendszerben.

A másik, gyakorlati szempont, a mely az elnevezés czélszerű volta mellett bizonyit, hogy a velünk érintkezésben levő népeknél a korona szó majdnem teljesen egyforma.

A korona száz, fillérnek nevezett részre oszlik.

A tizes számrendszerből folyó százas osztás által oly legkisebb érme teremtetik, a mely lehetővé fogja tenni, hogy a detailárak képzésénél a legcsekélyebb árnyalatok is kifejezésre kerüljenek.

A "fillér" elnevezés, a mely szó régi nyelvemlékeinkben már a kis érmék megjelölésére használtatik, ezuttal is eredeti jelentőségének megfelelően alkalmaztatik, általán ismert és elterjedt fogalom kifejezése s igy elfogadása megnyugvással ajánlható.

A 2. §-hoz

Az 1868. évi VII. törvénycikk szerint a pénzverés alapjául az 500 grammal egyenlő pénzfont szolgál, a mely 1000 szemerre, vagy 10.000 assra osztatik.

Ennek a rendelkezésnek megváltoztatásával a javaslat a pénzverés alapjául a kilogramot és annak tizedes részeit veszi.

Az 1874. évi VIII. törvénycikk a méterrendszert fogadta el. Az általános mértékrendszer következetes alkalmazása s a rendszer a pénzverés czéljaira tökéletesen alkalmas volta, annak a pénzverésnél is alapul vételét teljesen indokolja.

A 3. §-hoz

Ez a § megállapitja a valutafém ötvözetét és a pénzlábat, vagyis az egységeknek azt a számát, a mely a valutafémből alapsúlyra esik.

Az ötvözet 900 ezredrész aranyat és 100 ezredrész rezet fog tartalmazni. A 9/10-es finomság, a mely az alapsúlyban is meglevő tizes számrendszerhez illeszkedik, Anglia és Portugál kivételével, valamennyi culturállamban meg van honositva. Az erre nézve Angliában, az Egyesült-Ĺllamokban és Francziaországban tett sokoldalú kisérletek alkalmával szerzett tapasztalatok azt bizonyitják, hogy ez az ötvözet a veretésre alkalmas voltánál és tartósságánál fogva az értékpénz jellege által megkivánt magas finomságú vegyülékek között viszonylag a legjobb.

A pénzláb megállapitása vagy a tiszta, vagy a nyerssúly alapul vétele mellett történik. A nyerssúly alapul vételével van megállapitva a pénzláb a latin unio államaiban és az ezt a rendszert követő, de az unióhoz nem tartozó több államban, továbbá Angliában és az Egyesült-Ĺllamokban, a finomság alapján Németországban és a Skandináv államokban. A javaslat az első rendszeren nyugszik, a mi az érmeforgalom, főkép az érmeszállitás könnyitésére szolgál, ugyszintén, mert a szintén nyerssúly alapján darabolt érmekre való átszámitást igen megkönnyiti. Habár a pénzláb a nyerssúly alapján van megállapitva, mégis külön kifejeztetett a törvényben a pénzláb finomsúly-kilogramban is. E rendelkezés azért szükséges, mert megkönnyiti az átszámitást a finomsúly alapján megállapított pénzláb szerinti érmékre, s mert a finomsúly szerint számitva 164 husz-koronás, illetőleg 328 tiz-koronás aranyérme, minden törtszám nélkül, hozatik ki egy kilogram finom aranyból. Ennek az az előnye, hogy a pénzverde bárkinek, a ki egy kilogram finom aranyat visz pénzités végett oda, teljes aranymennyiségét vert érmékben adhatja vissza, minden más pénznemben való kiegyenlités elkerülésével. A német birodalomban, a hol egy font finom aranyból 1395 márka hozatik ki, éppen a kerek kiegyenlités érdekében kényszerülnek arany 5 márkást is, egy igen czélszerűtlen érmét, veretni. Pénzlábunk szerint, minthogy a finom suly szerinti kilogram kerek számú érméket ad ki ugy a 20, mint a 10 koronásoknál, ennél kisebb aranyérme veretésének szüksége nem forog fenn.

A pénzláb megállapitása egyfelől, másfelől a javaslat 10. §-ában az ausztriai érték és a koronaérték közti arány meghatározása foglalja magában a relationak, vagyis annak az értékaránynak megállapitását, a melylyel a korona a mai forinthoz viszonyitva fog birni.

A valutarendezés műveletének egyik legfontosabb, de egyuttal egyik legnehezebb kérdése ez a megállapitás.

Hogy ennél a kérdésnél eredményre jussunk, két irányban kell vizsgálódásainkat folytatni. Az egyik annak a kérdésnek tisztázása, vannak-e bizonyos jogi korlátok, a melyek mai értékünk aranyban kifejezett egyenértékének megállapitásánál határt szabnak, a másik az, hogy ha ilyen korlátok vannak, indokolt-e ezeket a jogi korlátokat a kérdés megoldásánál szemmel tartani, s ha nem, micsoda eljárás követtessék.

A mai fönnálló ausztriai érték alapja az 500 gramos ezüstpénz-font 1/45-öd része, a forint.

Már jóval az ezüstre alapitott ausztriai érték behozatala előtt monarchiánk a kényszerforgalmú papirpénz uralma alatt állott.

Az ötvenes és hatvanas évek egész ideje alatt az ezüstnek a világpiaczon, szemben a papirpénzzel, több értéke volt, a mely értékkülönbözet a belföldön abban nyilvánult, hogy ezüst olykor igen tetemes felpénz fizetése mellett volt csak kapható. A hetvenes évek második felében az ezüstnek értéke csökkenni kezd, az arany és az ezüst egymás közti értékaránya megváltozván, 1874 óta, szemben a papirral is, különbözőkép értékeltetik, még pedig az arany viszonylag is magasabb értékkel, mint az ezüst, ez utóbbi 1878-ban már nem bir ágióval, a papir eléri pariját, majd kevés időre rá az osztrák értéknek világpiaczi parija alá kerül s ezt az állását több-kevesebb változtatással meg is tartja. Ugyancsak ekkor tapasztaltuk azt, hogy az ezüst értékének hanyatlása folytán nyereséges üzlet volt a világpiaczon ezüstöt vásárolni, azt monarchiánkba szállitani s itt forintosokká veretni. Hogy az ezüst sorsával összeforrt pénzünk további rohamos elértéktelenedésének s ezzel mindazoknak a bajoknak, a melyek a monarchia közgazdaságát ezen az úton fenyegették, útja szegessék, a két kormány 1879-ben administrativ úton az ezüstveretéseket a magánosok számlájára beszüntette.

Ennek az intézkedésnek czélja, a mint fönnebb emlitettem, az volt, megóvni közgazdaságunkat azoktól a bajoktól, a melyek pénzünk további elértéktelenedéséből támadhattak volna. A tapasztalás azt mutatta, hogy az ezüst nemzetközi árának hanyatlása belgazdaságunkra jobbára hatás nélkül maradt, s hogy pénzünk vásárlási ereje, az alapját képező ezüsttől többé-kevésbbé emancipálva, a nemzetközi piaczon nagyobb volt, mint a mennyi az ausztriai értékű forint ezüsttartalmának s ezüstértékének megfelelt volna.

A szabad ezüstveretések beszüntetésének azonban nem volt és nem is lehetett az a czélja, hogy valutánk nemzetközi értékét, a melylyel az a szabad ezüstveretések beszüntetésének pillanatában birt, állandósitsa, még kevésbbé lehetett czélja valutánk jellegének megváltoztatása. Ez intézkedés hatásának megitélésére legilletékesebb tényező, a nemzetközi pénzpiacz, soha egy pillanatig sem vette ezt az intézkedést olybá, mintha vele pénzünk és az arany közötti értékarány állandósittatott volna. A szabad ezüstveretések beszüntetésének időpontjában fennállott értékarány azóta folyton változott, hol magasabbra, hol alacsonyabbra téve a világpiaczon az ausztriai érték vásárlási erejét.

Mielőtt fejtegetéseink során tovább haladnánk, az eddig előrebocsátottakból következőket constatálhatjuk:

a) az ausztriai érték és az arany között soha semmiféle törvényes értékarány nem volt felállitva;

b) a szabad ezüstveretés beszüntetése nem foglalt magában valuta-változtatást, nem állandósította pénzünk akkori értékét és mint pusztán administrativ, tehát ugyanazon az uton bármikor megváltoztatható kormányintézkedés, nem kötötte meg a jövőt;

c) az ausztriai érték törvényes alapja ma is az ezüst, a mint azt az 1857-iki patens meghonosította s a mint azt mi is törvényesitettük.

Szorosan vett jogi szempontból tehát nem lennénk kötelesek a relatio megállapitását mai forintunkért többet adni, mint a mennyit a pénzfont 1/45 része aranyban ér.

Minthogy azonban az által, hogy 1879-ben a szabad ezüstveretéseket beszüntettük, ennek az intézkedésnek folyományakép pénzünknek az alapját képező ezüstnél nagyobb értéke lett és pénzünknek e nagyobb értéke alapján jogok és kötelezettségek keletkeztek: nem óhajtunk a merev jogi állásponthoz ragaszkodni, hanem ugy gazdasági politikai, mint méltányossági szempontból pénzünk vásárlási erejét tartjuk kiindulási pontul elfogadandónak.

A kérdés tehát az: mennyit tesz pénzünk vásárlási ereje aranyban?

Ennek megállapitására a belföldön hiába keresünk támpontot. A belföldi forgalomban az árúknak, és személyes szolgáltatásoknak közvetlenül aranyban kifejezett értéke nincsen. Valutánk nemzetközi értékének a belföldi árakra csak nagy különbözeteknél van visszahatása. A szaktanácskozmány elé terjesztett statisztikai adatokból (l. különösen a LXXIII. és LXXVI. táblázatokon) s többek által e téren folytatott tanulmányokból arra a tapasztalásra jutunk, hogy a valuta nemzetközi értékének ingadozásai csak akkor érintik a belgazdaságot, ha bizonyos, már megszokott átlagos magasságon huzamosb időn át jóval túl, vagy azon jóval alul állanak.

Igy állván a dolog, pénzünk aranyban kifejezett vásárlási erejének megállapitása végett a támpontot külföldön kell keresnünk. Ezt a támpontot a váltóárfolyamok és a vertpénzek árfolyama szolgáltatja. Ĺmde mindkét tényező üzleti conjuncturák kifolyása, s azokra a legkülönbözőbb, olykor mesterséges viszonyok is folynak be. Ezért pénzünk vásárlási erejének megállapitásánál egy bizonyos meghatározott nap árfolyamait alapul nem vehetjük, hanem e helyett az árfolyamok egy hosszabb időre terjedő átlagát kell keresnünk.

A valutarendezés ügyében egybehivott szaktanácskozmány elé terjesztett statisztikai adatok a váltóárfolyamok és a vertpénzek árfolyamainak változataira nézve terjedelmes adatokat szolgáltatnak. Elég e helyütt azokra utalni, csak még egy adatot kivánok megemliteni. Ha pl. a huszfrankos arany árfolyama alapján 1879-től kezdve minden egyes hóra nézve az átlagos aranyagiót, vagyis 100 aranyforintnak árát ausztriai értékben tekintjük, azt tapasztaljuk, hogy ez az ekkép kiszámitott 156 árfolyam a 118 3/4 körül oszlik meg egyenlően, úgy hogy 78 árfolyam magasabb, 78 pedig alacsonyabb ennél. Az alacsonyabb legnagyobb része a 117 köré csoportosul, a 118 3/4-en felüli árfolyamok kétfelé oszlanak, 118 3/4 és 122 1/2 közé esik 38, a 123 3/4 és 126 7/8 közé 40 árfolyam. Ez által az előbb emlitett átlag még valamivel a 118 3/4 fölé helyezkedik.

Az átlag ilyetén alapulvételével azonban az összes tekinteteket, a melyek pénzünk aranyban kifejezett vásárlási erejének megállapitásánál figyelmet érdemelnek, nem meritettem ki. Mert kétségtelen, hogy ha azt akarjuk, hogy az átmenet az uj értékre a közgazdaság minden megzavarása nélkül mehessen végbe, attól az árfolyamtól, a mely az átmenet idejében fönnáll, el nem térhetünk, el nem térhetünk nagyobb mértékben, mint a milyen eltérés a napi árfolyamok alakulásában a közgazdasági viszonyok minden megzavarása nélkül különben is naponta tapasztalható. Végül egy nem csekély fontosságú tényező az kell hogy legyen az új érték megállapitásánál, hogy az átszámitás a régi értékről az ujra egész számokban, törtek elkerülésével történhessék.

Mindezeknek a szempontoknak kimeritő mérlegelése után, 100 aranyforintnak árát 119 ausztriai értékű forinttal véve alapul, mai forintunk vásárlási erejét 84 aranykrajczárban vélem megállapitandónak, és a forint felének értékét, mint már az 1. § indokolásánál jelezni szerencsém volt, közvetlenül, s nem valamely már fennálló pénzláb segitségével, az uj egységgel kifejezendőnek.

Annál a kiváló fontosságnál fogva, a melylyel a frank- és a márkarendszer külforgalmunkban bir, súlyt kellett helyeznünk arra is, hogy uj egységünk ennek a két rendszernek egységeire lehetőleg könnyen átszámitható legyen.

A javaslatba hozott pénzláb szerint az ötvözet egy kilogramjára 2.952, egy kilogram finom aranyra 3.280 korona esik. Egy koronának nyerssúlya tehát 1.000:2.952=0.33.875, finom súlya 1.000:3.280=0.304.878 gram. A 3.280 koronának kiveretése után egy kilogram finom aranyból 160/1,000.000 számszerű hiány áll be. (L. a 6. § indokolását.).

A pénzlábról mondottak befejezéseül megemlitendőnek tartom, hogy egy korona egyenlő 1.050.135 frankkal, vagyis kereken 1 frank 5 centimes-val, 0.850.609.75 márkával, vagyis kereken 85 fillérrel, 0.041.6364 font sterlinggel, azaz 9.99, kereken 10 pennyvel, végül egy korona egyenlő 0.420.05 aranyforinttal, vagyis kereken 42 krajczárral aranyban.

A 4. §-hoz

A 4. § az értékpénzül veretendő aranyérmék darabolása iránt intézkedik.

Értékpénz (courans-pénz) alatt azt a pénzt értjük, a melylyel minden fizetés, tekintet nélkül az összeg magasságára, teljesithető, s a melyet mindenki korlátlan összegben tartozik fizetéskép elfogadni.

Értékrendszerünk az aranyra lévén alapitva, az aranynak kell az értékpénzt képezni.

A darabolásra vonatkozó intézkedés azt állapitja meg, hogy az ötvözet, illetőleg a finom arany egy kilogrammjából az egység mily többszörösei veretendők. Ebből a megállapitásból következik, hogy egyes érmék nyers, illetőleg finomsúlya mekkora lesz.

A javaslat értelmében csakis husz- és tizkoronás aranyérmék veretése van tervbe véve. A súly tekintetében ezek az érmék tehát a német birodalmi s a latin érmeszövetség területén vert, az illető pénzegység husz- és tizszeresét tartalmazó érmék között középhelyet foglalnak el.

Ezeknek az érméknek nyerssúlya és finomsúlya ugyanis következőkép fog alakulni:

a huszmárkások nyerssúlya 7.9649542 finomsúlya 7.16876 gram

a tizmárkások nyerssúlya 3.9824771 finomsúlya 3.58423 gram

a huszkoronások nyerssúlya 6.775067 finomsúlya 6.09756 gram

a tizkoronások nyerssúlya 3.3875338 finomsúlya 3.04878 gram

a huszfrankosok nyerssúlya 6.450360 finomsúlya 5.80644 gram

a tizfrankosok nyerssúlya 3.225180 finomsúlya 2.90322 gram

A tapasztalati adatok azt bizonyitják, hogy ez a darabolás felel meg leginkább a forgalom igényeinek. Sem a nagyobb, sem a kisebb darabolás nem tudott tért hóditani. A mi különösen az utóbbit illeti, Németországban vernek az 1873-iki érmetörvény alapján a 3. § indokolásánál érintett okból, - s itt is csak az állam számlájára, - ötmárkás érméket is, de ez a kiveretés eddig alig haladta meg az összes kiveretésnek egy százalékát. A kisebb darabok veretése azon kivül költségesebb is, azok a kopásnak inkább ki vannak téve és csekély méreteiknél fogva nem is kezelhetők elég könnyen. A latin unio államaiban, a hol az eredeti megállapodások szerint öt-frankos aranyérmék veretése is czélba volt véve és tényleg verettek is, az erre vonatkozó határozmányt, az ezekkel az érmékkel szerzett tapasztalatok alapján, a szövetséges államok felfüggesztették.

Az 5. §-hoz

Az érmeforgalom biztonságának egy további követelménye az, hogy az érmék külalakja is magában a törvényben legyen meghatározva. Ha az állam pénzverési jogát gyakorolja, kötelessége egyuttal azokat a külső ismérveket is törvény által megállapitani, a melyek alapján az érmék hiteles volta külsőleg is felismerhető.

A mi a specziális intézkedéseket illeti, következőket kivánom megjegyezni.

Az aranyérmék képlapjára ş Felsége egész alakja koronázási öltönyben jő. A javasolt intézkedésnek történelmi alapja van. Eredete Róbert Károly királyunk idejéből való aranyérméinkre vezethető vissza, a melyek a képlapon keresztelő Szent János, a Florenus hazája, Firenze városa, védszentjének teljes alakját viselik. Róbert Károly királyunk közvetlen utóda, Nagy Lajos uralkodása alatt vert aranyérméinken keresztelő Szent János alakját Szent László királyunk alakja koronázási öltönyben váltja fel. Ettől az időtől kezdve Szent László egész alakja századon át folyton alkalmaztatik aranyérméinken. Miksa király uralkodása alatt kezdődik olyan érmék veretése is, a melyek az uralkodó egész alakját, szintén a koronozási öltönyben viselik. II. Mátyás óta ez következetes gyakorlattá válik, a mely gyakorlat 1848-tól az alkotmány helyreállitásáig szünetelvén, az 1867. évi VII. törvénycikk alapján vert aranyokon ismét föléled. Habár az 1869. évi XII. törvénycikk ettől eltérőleg azt rendeli, hogy a veretendő 10 és 20 frankos aranyok képlapja ş Felsége mellképét viselje, indokoltnak mutatkozik a történelmi hagyományhoz visszatérni.

A köriratokra és a czímer alkalmazására nézve javasolt intézkedések ugyanazok, a melyeket államjogi helyzetünk s a történelmi emlékek gondos megfigyelésével a törvényhozás az 1869. évi XII. törvénycikk megalkotásakor a husz- és tizfrankos aranyokon alkalmazandóknak talált s a melyek a pénzverési jognak önállóságát vannak hivatva kifejezni s a melyek a magyar korona országainak egymáshoz való közjogi viszonyai tekintetében is teljesen megfelelők. Uj e tekintetben csak a czímertartó angyalok alkalmazása, a mely azonban kellő művészi kivitel esetén aranyérméink külső díszét - ugy vélem - emelni fogja.

Az aranyérmék karimája az eddigi rovátkos helyett, sima lesz; a tapasztalás ugyanis azt bizonyitja, hogy ez által az aranyak megreszelése nehezittetik meg, az utánzást pedig a mélyitett körirat, illetőleg ékitmény van hivatva a lehetőségig megneheziteni.

Az aranyérmék átmérője ugyanaz, mint a husz, illetőleg tiz frankos aranyoké.

A 6. §-hoz

A 6. § két fontos intézkedést tartalmaz. Az első az, hogy az érmék veretésénél a súly és a finomság tekintetében teljes pontosság biztositandó, abból a modern érmetörvényhozásban uralkodó elvből folyólag, hogy a pénzverde az érmék kiveretésén ne nyerészkedjék, vagyis hogy a pénzláb alapján az alapsúlyra eső érméknek ez a törvényszabta fémtartalma tényleg meg is legyen. Ezért érmetechnikai tekintetből annak a pénzlábnak adandó az elsőbbség, a mely a veretésnél a legcsekélyebb eltérést engedi meg.

A 3. §-nál előadottak szerint 328 tizkoronás, illetőleg 164 huszkoronás esvén a finom arany egy kilogramjára, a tiz-, illetőleg huszkoronás darabok kiveretése után még 160/1,000.000 gram finom arany eltérés lesz a törvény szerint megkövetelt és a tényleg elhasznált finom aranymennyiség között. A frankrendszernél ez az eltérés, 278/1,000.000, a márkarendszernél 109/1,000.000 gramot tesz s igy a javasolt rendszer ebben a tekintetben is teljesen megfelelő.

A másik intézkedés az egyes érmék veretésénél megengedhető eltérést szabályozza, mert technikailag lehetetlen, hogy minden egyes érme a törvényszabta finomsági tartalommal és súlylyal birjon egész a legutolsó tizedes jegyig. A megengedett eltérés mérve az érmetechnika fejlettségi fokától függ. Az 1868. és 1869. évi pénzverési törvényeink az aranyérmékre nézve ugy a súlyban, mint a finomságban 2/1000 résznyi eltérést fölfelé és lefelé megengednek. Időközben a technika haladásával a finomsági eltérést felére 1/1000 részre szállitotta le a latin unio s mi követtük husz- és tizfrankos aranyaink tekintetében az 1881. évi VIII. törvénycikk meghozása által. Németország eredeti törvényes határozmányain, a melyek a finomság tekintetében 2/1000 rész eltérést engednek meg, nem változtatott. A scandináv unio államaiban ennél annyiban még szigorúbb eljárás van szabályozva, a mennyiben az egyes érmére nézve megállapitott eltérésen (a súlyban a huszkoronásnál 15/10000, a tizkoronásnál 20/10000, finomságban mindkettőnél 15/10000 rész) kivül még az is ki van mondva, hogy a súlybeli eltérés minden 10 kilogram ötvözött arany után 5 gramot nem haladhat meg. Ily intézkedés azonban előreláthatólag a veretést s vele az érmeforgalmat ok nélkül megnehezitené. Sokkal czélszerűbb e helyett administrativ úton gondoskodni arról, hogy a pénzverő hivatal eljárása ebben a tekintetben folyton ellenőriztessék. Ez főkémle-intézet felállitása által lesz elérhető.

A 7. §-hoz

A forgalomban levő aranyérmék vagy a rendes forgalom következményekép jelentkező kopás, vagy más (szándékosságból, vagy véletlenből eredő) körülmény folytán súlyokból vesztenek.

A javaslat három esetet különböztet meg:

a) az érme a rendes kopás folytán törvényes nyers súlyának bizonyos részét elvesztette, de ez a veszteség a törvényes nyerssúlynak 5/1000 részénél többet nem tesz ki;

b) az érme a rendes kopás folytán többet vesztett nyerssúlyának 5/1000 részénél és

c) az érme törvényes nyerssúlyának bizonyos részét nem a rendes kopás, hanem más körülmény (véletlen, vagy szándékos megrongálás) folytán vesztette el.

Ha ez a súlyveszteség a forgalomból származó rendes kopás következménye, de az illető érme törvényes nyerssúlyából 5/1000 résznél többet nem vesztett, vagyis annak legkevesebb 995/1000 részével még bir [a) alatti eset]: az illető érme minden fizetésnél teljes súlyúnak fogadandó el. Az általános érmeforgalom érdekében és egyébkép is a dolog természetéből folyó ez az intézkedés nálunk az ugynevezett forgalmi súlyt honositja meg, a mely alatt a teljes súlynak azt a hányadát értjük, a melylyel ha valamely különben ép érme még bir, ez teljes értékű érmeképen fogadandó el. A jelen esetben - a mint fönnebb emlitettem - a forgalmi súly a törvényes nyerssúly 995/1000 részét képezi.

A fönt b) alatt emlitett esetben, midőn t. i. valamely érme a rendes kopás, de nem más körülmény folytán súlyban annyira megfogyott, hogy a forgalmi súlyt már el nem éri, a magánforgalomban ily érmét senki sem köteles elfogadni. Az állami és egyéb közpénztárak ellenben ezeket az érméket is kötelesek elfogadni, még pedig teljes névértékben, többé azonban forgalomba nem hozhatják, hanem a központi állampénztár utján átveretés végett a pénzverdébe szállitani tartoznak.

Végül a harmadik esetben, ha az érme súlyából nem a rendes kopás, hanem más körülmény folytán vesztett, azt a magánforgalomban szintén senki sem köteles elfogadni. Az állami és egyéb közpénztárak, ha ily érmék hozzájuk kerülnek, azokat bevonni tartoznak, azonban csak a tényleg meglevő, vagyis a finomsági tartalom s a mutatkozó nyerssúlyból kiszámitott aranyértéket téritik meg. Az ily érmék is átveretendők.

Az átveretés kötelezettsége tehát minden esetben az államot terheli, tekintet nélkül arra, hogy az érme az állam, vagy a magánosok számlájára veretett-e.

Mindezek az intézkedések, a melyek a német érmetörvényből vétettek át, az aranyérmék elértéktelenedésének és annak a káros hatásnak, a melylyel az utóbbi az érmeforgalomra és különösen a váltóárfolyamokra birhat, kivánják elejét venni és habár áldozatokkal is fognak járni az államkincstárra, mégis alig mellőzhetők, még pedig annál kevésbé, mert ha ez az intézkedés nem is vétetnék fel a törvénybe, előbb-utóbb még sem kerülhetné el az állam, hogy megrongált és súlyavesztett érméit a forgalomból kivonja s újakkal cserélje fel. Ha ugyanis az érmék sokáig forgalomban maradnak, a súlyveszteség oka mindinkább kevésbé és kevésbé lesz megállapitható, az ugyanegy nembeli érmék egymás közt különbözőkép értékeltetnek, a teljes súlyúak esetleg külföldre vándorolnak, az érmeforgalom viszonyaiban kevésbé jártasak károsodásnak vannak kitéve és igy, ha nincs is a törvényben a beváltás kötelezettsége kimondva, egyszerre előáll a beváltás szüksége, vele tetemes pénzügyi áldozat, a nélkül, hogy a közgazdasági veszteség, a mely időközben az országot érte, kipótolható lenne. Ily kényszerhelyzet elé került Anglia, a hol, minthogy verdedíjat nem szed az állam, az érmék nem vonatnak be. 1889-ben ugyanis a Victoria királynő uralkodása előtt vert összes aranyérméket, a melyek az 1870-iki érmeaktának nem feleltek meg, be kellett vonni. Ez a művelet 400.000 fontjába került a kincstárnak.

A 8. §-hoz

A 8. § azt az elvi kijelentést tartalmazza, hogy az aranyértékpénzek a magánosok számlájára is veretnek, föltéve, hogy a verde nincs az állam számlájára elfoglalva.

Egyuttal szabályozva van itt a magánosoktól szedhető verdedíj maximuma is.

A fémvaluta természetéből folyik, hogy az értékrendszer alapját képező fémből az értékpénzt képező érmék szabadon verettethessenek. Csakis ez által az intézkedés által tehető a forgalom saját valódi pénzszükségletének független szabályozójává, s csakis igy teljesitheti a valutafém feladatát, mint törvényes fizetési eszköz és általános értékmérő, menten a functiojának tisztaságát megzavaró, sőt esetleg azt félreterelő beavatkozásoktól.

Az érczforgalom egy további biztositékát az képezi, hogy a jegybank törvény által köteleztessék, a valutafémet a törvényes pénzláb szerint jegyeivel beváltani, vagyis mindenki, a kinek aranya van, ez által abba a helyzetbe jő, hogy magának azonnal fizetési eszközöket szerezhessen.

Ebből a két kapcsolatos intézkedésből, a melyek másodika az egyidejűleg beterjesztett törvényjavaslatok egyikének tárgyát képezi; kitűnik verdedíj mérvének jelentősége is.

Ha ugyanis valaki nálunk fizetést teljesiteni tartozik, a szükséges arany értékpénzt, vagy aranyának közvetlen kiveretése, vagy bankjegyekkel való kicserélése által szerezheti meg; mindkét esetben a verdedíjjal számolnia kell. Ezért kerül a verdedíj a váltóárfolyamban is kifejezésre, s következéskép nem csekély jelentősége van az arany bejövetelének előmozditására. Azon kivül a verdedíj némi, igaz, hogy viszonylag csekély védelmet is nyujt az ellen, hogy érmeink külföldre vitetvén ki, ott beolvasztassanak.

Ha szemben azokkal a költségekkel, a melyeket az államkincstár az érmeforgalom érdekében az által vállal magára, hogy a rendes kopás folytán súlyavesztett aranyérméket teljes névértékben beváltja, még pedig tekintet nélkül arra, hogy azokat saját, vagy magánfelek számlájára verette; bizonyos csekély mérvű verdedíj megállapitása méltányosnak mondható is, épen tekintettel arra a fontosságra, a melylyel a verdedíj a váltóárfolyamok alakulására, az arany bejövetelére, esetleg kivándorlására nézve birhat: az is indokolt, hogy a verdedíjra nézve egyedül maximum szabassék meg, s a tényleges verdedíj számszerű megállapitása pedig a rendeleti útra hagyassék, hogy ez által a forgalom váltakozó igényeivel számolni lehessen.

A mi a verdedíj mérvét illeti, meg kell jegyeznem, hogy a német érmetörvényben a szedhető verdedíj maximuma 7 márka a finom arany fontja után, vagyis mintegy 0.5%, a birodalmi bankról szóló törvény szerint azonban a bank a pénzláb szerint a finom aranynak 1.395 márkát adó fontját 1.392 márkával váltja be, a mi 0.215% verdedíjjal ér fel. Az egyesült államok verdedíjat nem szednek. Angliában nem ugyan a verdedíj, de az angol bank által szedett díj 0.16 %-ot, a latin unio államaiban 0.216 %-ot tesz.

Befejezésül meg kell még emlitenem, hogy a magánosok részére ugy a husz-, mint a tizkoronások veretése meg lenne engedve. A latin unio államaiban minden érmenemből veretnek a magánosok számlájára is, Németországban ez csak husz-márkásokban történik. A tapasztalás mindkét helyen azt mutatja, hogy a husz-márkás, illetőleg husz-frankos aranyokat azért, mert veretésök kevesebb kamatveszteséget okoz, mint a tiz-márkások, illetőleg tiz-frankosok ugyanannyi időbe kerülő veretése, tetemesen nagyobb mennyiségben verték, s igy a szabad veretés korlátozásának tulajdonkép jelentősége nincs és a forgalomnak alig indokolható megszoritását képezné. Minthogy azonban a tiz-koronás veretése költségesebb és különben is inkább a husz-koronás arany érme forgalma mozditandó elő, a tiz-koronás verdedíjának maximuma valamivel magasabban lenne megállapitandó.

A 9. §-hoz

Hogy értékrendszerünk arany érméi minél nagyobb elterjedést nyerjenek, az 1869. évi XII. törvényczik alapján eddig vert 8 frtos (husz-frankos) és 4 frtos (tiz-frankos) aranyak további veretését beszüntetendőnek tartom. Az egyuttal beterjesztett törvényjavaslattal kivánok gondoskodni arról, hogy az arany forintra szóló kötelezettségek a koronaérték arany érméiben mikép legyenek teljesithetők, s hogy igy a veretés beszüntetése által a forgalom fennakadást ne szenvedjen.

Az 1868. évi VII. törvénycikk alapján kereskedelmi érmékül vert aranyakat, a melyek iránt, minthogy a keleten forgalomban vannak, helyenkint a számitási egységet is képezik folyton van kereslet, továbbra is veretendőknek tartom.

A 10. §-hoz

Már az értékrendszer kérdésének általános ismertetésénél volt szerencsém jelezni, hogy az u. n. sánta valutának állandósitását a mi viszonyaink között ajánlatosnak nem tartom s az elérendő végczélt a tiszta aranyvaluta behozatalában keresem. Utaltam arra is, hogy Németország és Francziaország példája, a hol az aranyvaluta mellett tetemes mennyiségű ezüst értékpénz is forog, a nélkül, hogy ebből szemmel látható hátrányok keletkeznének, - a mi viszonyainkra nem alkalmazható.

De midőn ezt az elvi álláspontot kifejezésre juttattam, egyszersmind nem zárkózhattam el a gyakorlati tekintetek elől, a melyek az ezüst értékpénz kérdésének megoldásánál figyelmet érdemelnek. Jelesül tekintetbe kellett vennem azt, hogy a monarchia mindkét államában bizonyos mérvű szükséglet ezüst értékpénz iránt tényleg fennáll, hogy továbbá elég jelentékeny, bár csak hozzávetőleg ismert készleteink vannak, a melyek monetarius czélokra fel nem használt részét csak tetemes veszteséggel tudnók értékesiteni, és hogy végül ez idő szerint nem állanak még rendelkezésünkre azok a tapasztalatok, a melyek ennek a kérdésnek eldöntésénél okvetlenül figyelembe veendők. Ugyanazért már az emlitett helyen kifejezést adtam abbeli nézetemnek, hogy az ezüst értékpénz további megtartása, vagy meg nem tartása iránt végleg csak egy hosszabb átmeneti idő után fogunk határozhatni, a mely idő alatt tapasztalatokat fogunk szerezni arra nézve, hogy mikép fog az új értékrendszer uralma alatt az ezüst értékpénz forgalma és a szükséglet alakulni, mennyire lesz aranynyal telitett a forgalom, bőviben, vagy szűkiben leszünk-e az uj értékre szóló forgalmi eszközeinknek.

Ez az álláspont kerül kifejezésre a jelen § javasolt rendelkezésében. E szerint az ausztriai értékű ezüst egy forintosok továbbra is forgalomban maradnak ugyan, még pedig az értékpénz összes tulajdonságaival felruházva, a melylyel minden, még a koronaértékre szóló fizetési kötelezettségeket is teljesiteni lehet, - de az, hogy ennek a tervbe vett intézkedésnek végleges jellege nincs, szintén kifejezésre van juttatva.

Az ezüst értékpénzek veretése teljesen és végleg beszüntettetik. Ez természetes következménye az uj értékrendszerre való átmenetelnek s bővebb indokolást alig igényel. A beszüntetés nem terjed ki azokra az ezüstmennyiségekre, a melyek már a kincstár birtokában vannak, vagy pénzverési czélokra már megszereztettek. E rendelkezés felvételét pénzügyi tekintetek javasolják. Meglevő készleteink egyébkép távolról sem akkorák, hogy azok ezüst forintosokká leendő pénzitése a forgalomra hátránynyal járhatna. Különben a javasolt szövegezés szerint ezeket a készleteket nem kell ezüst egyforintosokká kiveretni s igy semmi sem áll utjában annak, hogy azokat, szükség esetén, egyéb pénzverési czélokra is fel ne használhatnók.

Az 1. és 3. § idokolásánál mondottakból következik annak a megállapitásnak helyessége, hogy az ausztriai értékű ezüst egyforintos két koronával számitandó. Ebből a megállapitásból láthatni, hogy a világpiaczi paritás az ezüst egy forintosok és a koronaértékbeli aranyérmék nemes fémtartalma között, szemben a névleges értékaránynyal, akkor állana be, ha a standard uncia ezüst londoni ára 51.74975 pennyt tenne, a mi 1:18.22 értékaránynak felel meg.

A 11. §-hoz

Azokban az országokban, a melyeknek értékrendszere az aranyra van alapitva, az alsóbbrendű érméknek és a tulajdonképi váltópénznek fontos szerepe jut. Ezért kell az aranyérték behozatalával együtt ily értékpénzt nem képező, azt csak helyettesitő érmék veretéséről is gondoskodni.

A javasolt osztályozás nem kimeritő, mert a 10. § szerint ezüst egyforintosaink is forgalomban maradnak.

Hogy alsóbbrendű érméket ezüstből is verünk, bővebb indokolást nem igényel. A mi a választott osztályozást illeti, az egykoronás tervbe vett veretésével a kis pénzegység előnyeinek kihasználását gyakorlatilag is lehetővé tenni és erre nézve több oldalról hangoztatott kivánságnak is megfelelni óhajtok.

Az egykoronáson és az ötven-filléresen kivül egyéb ezüstermék veretése nincs tervbe véve; ugyanis, ha az utóbbi összegnél csekélyebb névértékre szóló ezüst érméket veretnénk, azok méretei vagy oly csekélyek lehetnének csak, hogy alig lennének kezelhetők, vagy oly ötvözetet kellene használnunk, hogy a belőle vert érmék csakhamar ép olyan dísztelenekké lennének, mint mai ezüst váltópénzünk. Minthogy ezeket az ötven-filléresek és a legutolsó értékfokozatú érmék között középhelyet elfoglaló érméket, t. i. a husz- és tiz-filléreseket az előadott okból sem ezüstből, sem pedig a méretek egymáshoz való viszonya miatt rézből nem verhetnők, czélszerűbbnek látszott ezeket a középhelyet elfoglaló érméket, nevezetesen a husz- és a tiz-filléreseket nikelből verni. A nikel-érmék újabban a fémnek ily pénzverési czélokra különösen alkalmas voltánál fogva mindinkább elterjednek. A tiszta nikel - s ilyen alkalmazása van nálunk czélba véve - sajátszerű, az ezüstétől könnyen megkülönböztethető szürkés szinét igen sokáig megtartja s a veret utánzását is megneheziti. A következő §-ok, a melyek az ezüst- és a nikelérmék külalakja iránt rendelkeznek, láthatni, hogy az ezüst- és nikelérméknek egymással való összetévesztésének a lehetőségig eleje van véve. A nikel piaczi ára azóta, a mióta Caledoniában gazdag nikelbányákra akadtak, szintén kedvezően alakult s igy a nikelnek czélba vett alkalmazása ebben a tekintetben sem talál akadályra.

A réz helyett bronzot kivánunk a legalsó kathegoriát képező 2 és 1 filléres érmék számára alkalmazni. A réz, ón és horganyból álló ötvözetből készülő érmék tartósabbak és tetszetősebbek is, mint a rézérmék.

A 12. §-hoz

A koronaértékre szóló ezüstérmék, a mint az a már eddig mondottakból kiderül, nem lennének értékpénzek, hanem az értékpénz és váltópénz között középhelyet elfoglaló érmék, a milyenek Angliában, Németországban és a latin Unio államaiban veretnek. Ez teszi indokolttá, hogy névértéköknek inkább megfelelő finomsággal veressenek. Az ilyen érmék 900 vagy 835 ezredrész finomsággal veretnek. A javaslat technikai tekintetekből a latin Unio államaiban is elfogadott utóbbi ötvözet mellett foglal állást. Az érmék nyerssúlyának megállapitásánál figyelemmel kellett lenni először is arra, hogy ezüsttartalmuk lehetőleg arányban álljon a latin Unio államaiban forgó hasonló érmék ezüst tartalmához, a mely érmék névértékéhez a koronaértékre szóló ezüst érméink névértéke közel áll, s továbbá arra, hogy a tizes számrendszerben kereken kifejezhető súlyviszonyban legyenek verhetők.

Az egykoronás ezüst érme értéke, a mely az arany koronával egyenlőnek számitandó, a jelen §-ban megállapitott nyerssúly és finomsági tartalom figyelembe vétele mellett az arany koronaértékével csak akkor lenne egyenlő, ha a Standard uncia ezüst ára Londonban 68.86 pennyvel jegyeztetnék, a mi 13.69:1 értékaránynak felel meg. Ez az értékarány Németországban 13.95:1, Angliában 14.28:1 és a latin Unio államaiban 14.38:1.

Az ezüst érmék veretésénél a súly és finomság tekintetében megállapitott rendszabályok az európai érmetörvényekben mindenütt feltalálhatók. A megengedett eltérés mérve ugyanaz, mint a német érmetörvényben, a latin Unio államaiban a megengedett eltérés a finomság tekintetében ugyanaz, a melyet a javaslat szándékozik elrendelni, a súly tekintetében csekélyebb.

A 13. §-hoz

A koronaértékre szóló ezüst érmék külalakjára nézve következőket óhajtom megjegyezni.

A köriratok ugyanazok, mint az arany érméken. A képlap és hátlap díszitése nagy egészében ugyanolyan, mint a mai ezüst váltópénzé.

Karimájuk sima lesz, mig a nikel érméké az alább kifejtendő okból rovátkos.

Az érmék átmérője ugyanaz, mint az egy, illetőleg félfrankos ezüst érméké.

A 14. §-hoz

A szakasz annak kijelentése után, hogy a koronaértékre szóló ezüst érmék csak az állam számlájára veretnek, megállapitja egyuttal azt, hogy mindössze 60,000.000 korona összegben veretendők ily érmék.

Minthogy nem az ezüst a valutafém, ezek az érmék kizárólag az állam számlájára veretnek. Ez az intézkedés tehát bővebb indokolást nem igényel.

A mi a megállapitott contingenst illeti, ez az a rész, a mely a magyar korona országainak kormánya és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok kormánya között kötendő szerződésről szóló és egyidejűleg előterjesztett törvényjavaslat IX. czikke szerint a monarchia két államában mindössze veretendő ezüstérmékből a magyar korona országaira esik.

A forgalomban ezeknek az érméknek az a szerepe lesz, hogy kitöltsék az ürt a tulajdonképi váltópénz és az értékpénz, illetőleg az utóbbit helyettesitő papirpénz között.

Habár azért, mivel eddigi pénzforgalmunkban egyforintos értékpénzek is vannak, a forint felét képviselő koronások, illetőleg annak negyedét képviselő félkoronások helyzetét az uj rendszerben nehéz előre megállapitani, mégis alig tévedek, ha a koronaértékre szóló ezüst érméket arra tartom hivatottaknak, hogy egyrészt az ausztriai értékű ezüst értékpénznek az 1857-iki érmeügyi nyiltparancs alapján vert a. é. 1/4 forintos ezüst érméit, a melyek czélszerűtlennek bizonyultak, helyettesitsék, másrészt és pedig kiváló mérvben arra, hogy akkor, a midőn az egyforintos államjegyek a forgalomból ki fognak vonatni, azokat sikerrel pótolni fogják. Végül valószinű, hogy a félkoronás darabok csekély részben azt a szerepet is át fogják venni, a melyet ma az a. é. huszkrajczáros ezüst váltópénz visz.

A mi a contingens számszerű nagyságát illeti, következőket van szerencsém megjegyezni.

A magyar korona országainak lakosságát 17,463.473 főnyi lélekkel véve alapul, ha az egész 60,000.000 korona forgalomba hozatik, egy főre 3 korona 43 fillér esik, a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok 23,895.413 főnyi lakosságára az ott javaslatba hozott 140,000.000 korona contingensből egy főre 5 korona 83 fillér, az egész monarchiára és a megszállott tartományokra (az utóbbiak lakossága 1,362.914 lélek) 4 korona 84 fillér esik.

Habár sem Németország, sem a latin Unio államaival az összehasonlitás nem talál, mert mindkét területen más rendbeli ezüst érmék vannak forgalomban, mégis megemlitendőnek tartom, hogy Németországban az u. n. birodalmi ezüst érmék contingense fejenkinti 10 márkával, a latin Unio államaiban a hasonló ezüst érmék contingense fejenkint 6 frankkal van megállapitva. A javaslatba hozott contingens tehát minden valószinűség szerint megfelelő lesz. Egyébkép a 60,000.000 maximalis határt képez, a melyen, ha szükséges lesz, alul is maradhatunk. Ez a körülmény indokolja a javaslatnak azt a rendelkezését, a mely a részletes kivitelt a rendeleti utra bizza.

A 15. §-hoz

Egy kilogram tiszta nikelből 250 húsz-, illetőleg 333 tiz-filléres lenne veretendő. A husz-filléres súlya e szerint 4, a tiz-filléresé 3 gram lenne. Egy kilogram súlyú husz-filléres nikelérmék névértéke 50 koronát, ugyanily súlyú tiz-filléres nikelérmék névértéke pedig 33 korona 30 fillért tenne.

A nikel mai ára mellett, a mely mint emlitettem, gazdag nikelbányák föltárása folytán jóval alább szállott s állandóbbá lett, ha az anyagárhoz az összes előállitási költségeket is hozzászámitjuk, az érmék veretése pénzügyi szempontból is ajánlatos.

A nikel érmék külalakját illetőleg különös figyelemben részesült az a körülmény, hogy a nikelpénzhez nem szokott közönség azt az ezüstpénzekkel össze ne téveszsze, és hogy károsodásoknak lehetőleg eleje vétessék. Ezért, de meg azért is, mert méreteik az aranyérmék méreteivel azonosak, karimájok rovátkos lesz, a mi által már a tapintás segitségével is megkülönböztethetőkké válnak.

A 16. §-hoz

A § első bekezdése bővebb indokolást nem igényel.

A 18,000.000 koronával megállapitott contingens az a rész, a mely a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok kormányával kötendő szerződés szerint, a monarchiára nézve 60,000.000 korona összegben megállapitott contingensből a magyar korona országaira esik.

A harmadik bekezdés a nikelérmék rendeltetését mutatja.

Az ausztriai értékre szóló ezüst váltópénzből a magyar korona országaiban 11,100.000 forint, vagyis 22,200.000 korona, az egész monarchiában 1857. óta 38,134.656 frt 15 kr., vagyis 76,269.312 korona 30 fillér veretett. Erről az ezüst váltópénzmennyiségről bizvást feltehető, hogy az egész összegében tényleg forgalomban is van, s nemcsak hogy nem terheli a forgalmat, ellenkezőleg inkább hiány észlelhető. Ha figyelembe veszszük ezeken az adatokon kivül azt, hogy a mint fönnebb is emlitettem, a huszkrajczárosok helyét egy bizonyos, habár csekélyebb mérvben, a félkoronások is elfoglalandják, a contingensnek a fenti számokkal való megállapitása helyesnek látszik.

Németországban, a hol 20, 10 és 5 filléres nikel érméket vernek, a contingens 2 1/2 márkával van megállapitva. A magyar korona országaira eső 18,000.000 koronából fejenkint alig jut valamivel több 1 koronánál.

Hogy két különböző értékrendszerre szóló váltópénz forgalomban ne maradjon, hogy a forgalom az igen gyarló külsejű ezüst váltópénztől megszabaduljon, s hogy a közönség az uj értékrendszer váltópénzével mielőbb megismerkedjék, a nikel váltópénzt az a. é. ezüst váltópénz bevonása mellett lehetőleg mielőbb forgalomba hozni szándékozom. A forgalombahozatal részletei a rendeleti utra tartoznának.

A 17. §-hoz

Az eddigi 4, 1 és 1/2 krajczáros ausztriai értékű réz váltópénz helyébe bronzból vert két- és egy-filléres érmék veretése van czélba véve. A bronz használatát érmetechnikai szempontok ajánlják. Az érmék külalakja olyan lenne, mint a nikel érméké, természetesen az értékjelzés kivételével. A kalász-koszoru alkalmazását itt és a nikelérméken is, az a nagyobb nehézség teszi ajánlatossá, a melylyel ezen ékitménynek utánzása jár.

A méretek ugyanazok lennének, mint az ausztriai értékű egy-, illetőleg félkrajczáros érem méretei.

A 18. §-hoz

A contingens megállapitása, tekintettel arra, hogy a bronz érmek az ausztriai értékű réz váltópénzt fogják helyettesiteni, akkép történt, hogy az az összeg, a melynek réz váltópénzben való kiveretését a törvényhozás 1867. óta engedélyezte, vétetett contingensül.

A 19. §-hoz

A 19. § az értékpénzt nem képző érmék fizetési erejét, vagyis azt az összeget, a meddig ily érmékben történő fizetések elfogadandók s ezen kivül az államnak azt a kötelezettségét állapitja meg, a mely szerint a koronaértékre szóló érméket kivánatra értékpénzzel beváltani köteles.

Az értékpénzt nem képező érmék az érmerendszer kiegészitő részei s az értékpénzt helyettesitik, hogy ez a helyettesités teljesen érvényre jusson, hogy a forgalomban az, a ki bevételeit kisebb pénzjegyekben kapja, de kiadásait értékpénzben fedezni kénytelen, meg ne károsodjék, köteles az állam az átváltást erre a czélra megjelölt pénztárainál lehetővé tenni. És ha ezt teszi, a forgalom jogos igényeivel és saját érdekével is számit. Ezen túlmenve, a nem értékpénzt képező érmék minden fajának az állam pénztárainál teljes fizetési erőt biztositani, már a pénztári szolgálat követelményeivel sem lenne összeegyeztethető. Egyedül az ezüst érméket tartoznék az állam, ugy, a mint ezt Németország érmetörvénye is rendeli, korlátlan összegben elfogadni, a mit nálunk az a körülmény is különösen indokolttá tesz, hogy - a mint a koronaértékre szóló ezüst érmék ismertetésénél volt szerencsém emliteni, - ezek az érmék az egy-forintos államjegyeket lesznek hivatva pótolni, a melyek pedig teljes fizetési erővel birnak.

A nikel és bronz érmék fizetési ereje az állammal szemben a gyakorlati követelményeknek, ugy hiszem, meg fog felelni.

A magánforgalom részére, a hol rendezett valutaviszonyok mellett csak az értékpénz, vagy az arra bármikor beváltható bankjegy birhat korlátlan fizetési erővel, az a javasolt kötelezettség, hogy a koronaértékre szóló ezüst érmék ötven koronáig fizetéskép elfogadandók, ugyanaz, a mely a latin Unio államaiban van az illető rendszer hasonló érmeire nézve megállapitva. Ez a fizetési erő Németországban 20 márka, Angliában 40 shilling, vagyis 2 font, a skandináv unio területén 20 korona.

Gyakorlati követelmények, jelesül a falusi lakosság igényei követelik, hogy a nikel érmék fizetési erejét igen csekély összegben ne állapitsuk meg.

Bronz érmékkel a latin unio területén, a hol 10 centimes-es darabok is vannak forgalomban, 5 frank - Angliában 6 shilling összegig lehet fizetni. Németországban a nikel és bronz érmékre egyaránt egy márkán túl nem terjed az elfogadási kötelezettség.

A 20. §-hoz

A § intézkedései a rendezett érmeforgalom követelményei által indokoltatnak, a mely követelmények eléggé fontosak, hogy azokkal még bizonyos állandó teher árán is számoljunk.

A 21. §-hoz

A 21. § az ausztriai értékű váltópénzről rendelkezik akként, hogy az bevonásáig forgalomban marad. A bevonás, épen úgy, mint az o. é. váltópénz helyébe kibocsátandó új váltópénz forgalombahozatala iránti intézkedés, rendeleti úton állapittatnék meg. A törvényhozás továbbá felhatalmazást adna arra, hogy rendeleti úton oly véghatáridő állapittassék meg, a melyen túl a régi váltópénz többé nem váltatik be, s a melynek elmulasztásával az ilyen váltópénz birtokából eredő minden igény az államkincstárral szemben elenyészik. Előfordult ugyanis már az az eset is, hogy administrativ uton forgalmon kivül helyezett pénzjegyek birtokosai utóbb, a beváltási véghatáridő után jóval, megtéritésre igényt támasztottak s ezt az igényt arra alapitották, hogy a kormánynak nem volt joga administrativ uton ily pénzjegyeket forgalmon kivül helyezni. Hogy ily, habár mindig visszautasitott igények egyáltalán ne támasztathassanak, ezt a rendelkezést a javaslatba fölvettem.

Az ausztriai értékre szóló ezüst és réz váltópénz fizetési ereje nálunk mindeddig csak administrativ uton volt szabályozva. Hogy az az anomalia ne állhasson elő, hogy az egyidejűleg forgalomban levő ausztriai értékű ezüst és réz váltópénz fizetési ereje törvényes szabályozás nélkül maradjon, mig a helyébe lépő s vele meghatározott értékviszonyba hozott új váltópénz fizetési ereje szabályozást nyer, ezt a hiányt ez uttal véltem a javasolt rendelkezés fölvétele által pótolhatni. A monarchia másik államának területén az ausztriai értékű váltópénz fizetési ereje tekintetében a javasoltakkal azonos törvényes határozmányok vannak érvényben.

A 22. §-hoz

A papirpénzjegyek, tehát az állam- és bankjegyek forgalma további intézkedésig változást nem szenved. Ez a rendelkezés ugyan szorosan véve a jelen törvényjavaslat keretén kivül áll. Mindazonáltal annál a szoros összefüggésnél fogva, a mely eddigi értékrendszerünk és a kényszerforgalommal biró állam- és bankjegyek között fennáll, és tekintettel arra, hogy az államjegyek sorsa iránt akkor lesz helyén végleg határozni, ha a készfizetések fölvételéhez fogunk, kapcsolatban az értékrendszer megállapitásával, a készfizetések felvételének időpontjáig, a papirpénzjegyek viszonyát is szabályozni kellett.

Az átszámitásra vonatkozó rendelkezésnél ugyanazt a szabályt vettem zsinórmértékül, a melyet az ausztriai értékre szóló többi pénzjegyre alkalmaztam.

A 23. §-hoz

A jelen javaslat által az aranyérték behozatala, a pénzláb, az érmerendszer, az ausztriai értékre szóló pénzjegyek viszonya a koronaértékhez szabályoztatik.

Mindezek az intézkedések, a mint azt egyébkép már a jelen indokolás általános részének végén jeleztem is, és a mint azt a javaslat czíme is feltünteti, az új értékrendszert megállapitják.

Habár a jelen §-ban a koronaérték érméi a törvényes fizetési eszköz jellegével ruháztatnak fel, a melyekkel ausztriai értékre szóló kötelezettségek is teljesithetők, természetesen ugyanabban az értékarányban, a melylyel az ausztriai érték pénzjegyei a koronaérték érméivel szemben birnak, ez az intézkedés mai állapotainkat teljesen még nem rendezi. Senki sincs még kötelezve a koronaértékben számitani, annak még csak ezután veretendő érméiben fizetni; az ezüst értékpénz és az államjegyek ügye nincs még végleg szabályozva, a kényszerforgalom nincs még megszüntetve, a készfizetések nincsenek még fölvéve.

Az egyes intézkedések, a melyek a javaslatba fölvéve a további haladás irányát jelölik meg, a következők:

a) a koronaértékben való közkötelező számitás behozatala, kapcsolatban ezzel az általános érmeforgalom viszonyainak és az új értéknek a jogviszonyokra való alkalmazásának szabályozása;

b) végleges döntés a forgalomban hagyott ausztriai értékű ezüst értékpénz sorsa fölött;

c) az államjegyek bevonásának szabályozása; végül, mint a rendezés műveletének betetőzése.

d) a készfizetések fölvétele.

Egyfelől a mi viszonyainkból, másfelől a javaslatok természetéből folyik, hogy az új érték megállapitása annak általános meghonositásától külön választassék. Hogy azonban ez által a különválasztás által a rendezés halasztást ne szenvedhessen, a magyar korona országai és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok kormányai között az érme- és pénzrendszerre vonatkozó szerződésről szóló törvényjavaslatban, a két kormány egymással szemben szerződéses kötelezettséget vállalt arra nézve, hogy mihelyt a javaslatok törvénynyé válnak, a további intézkedések iránt a tárgyalásokat azonnal folytatni fogja.

Ha a koronaértékben való közkötelező számitás nincs is még behozva, az új értékre való átmenetelt a § második bekezdésének az az intézkedése, hogy az ausztriai értékre szóló kötelezettségek az adós választása szerint a koronaérték aranyérméiben is teljesithetők, nemcsak, hogy nem zárja ki, hanem egyenesen elősegiti. Az ausztriai érték és a koronaérték közötti arány ugyanugy van megállapitva, mint az az ezüst forintosok, a váltópénz és a papirpénzjegyek tekintetében történt. Ezért, s mert a fizetési eszköz megválasztása a fizetésre kötelezett fél szabad tetszére van bizva, ez az intézkedés a jogviszonyokon mit sem fog változtatni.

Ugyanebből a szempontból nem tehető észrevétel az ellen a javaslatba hozott intézkedés ellen, hogy, a mennyiben még a koronaértékben való közkötelező számitás behozatala előtt erre az értékre szóló ezüst, nikel és bronz érmék forgalomba hozatnának, azokban is teljesithetők fizetések, természetesen abban a mérvben, a melyben ezek az érmék fizetéskép elfogadandók.

Helyén levőnek tartom itt megjegyezni azt, hogy annál a kiváló fontosságnál fogva, a melyet annak a követelménynek tulajdonitok, hogy az átmenet az új értékre minél kevesebb zavarral járjon, még a koronaértékben való közkötelező számitás behozatala előtt intézkedni kivánok az iránt, hogy az új értékrendszer általán megismertessék s igy mindennemű zavarnak, károsodásnak, szándékos félrevezetésnek lehetőleg eleje vétessék. E végből az új rendszert s annak viszonyát a fönnállóhoz népszerű hangon tartott s az új érmék rajzait tartalmazó füzetben ismertetni s azon kivül illetékes uton arról is gondoskodni kivánok, hogy a községi előljáróságok és a lelkészek közreműködésével a lakosság minden rétege az új rendszerrel alaposan és lehetőleg gyorsan megismertessék.

A 24. §-hoz

A hatályba léptetésre vonatkozó intézkedés azok után, a miket az egyidejüleg előterjesztett javaslatok egymáshoz való viszonyáról fönnebb mondani szerencsém volt, bővebb indokolást alig igényel.

A 25. §-hoz

A 25. § a végrehajtási intézkedést tartalmazza.