A legveszélyesebb állati betegségek egyike: a ragadós tüdőlob immár évek óta pusztitja és mindegyre jobban veszélyezteti az ország északi és északnyugoti vidékeinek értékes szarvasmarha-állományát. Annyival imminensebb ez a veszély, mert mindazok a rendszabályok, a melyeket eddig a most érvényben levő törvényes rendelkezések korlátain belül e betegség kiirtása czéljából alkalmazni lehetett - mindez ideig sikerteleneknek bizonyultak; a mit egyébiránt a külföldön e részben szerzett tapasztalatok alapján már előre is várni lehetett; azon oknál fogva, mert a nálunk ez idő szerint érvényben levő állategészségügyi törvénynek (1888. évi VII. törvénycikk) ide vonatkozó rendelkezései: az által, hogy csak a beteg állat leöletését irják elő imperativ módon, s az ilyen állatért a tulajdonosnak kárpótlást nem engedélyeznek, elveszik a lehetőségét annak, hogy a betegség mindenütt azonnal csirájában elfojtható legyen. Mert most a tulajdonos az ezen betegség miatt a közjó érdekében kiirtott állatáért nem nyervén kártalanitást, vagyis az állatának kiirtása folytán szenvedett kárt az összesség helyett egymaga lévén kénytelen viselni: hiányzik az állattulajdonosra nézve az ösztönzés, mely őt arra buzditsa, hogy ezen - főleg a kezdeti stádiumban különben is nehezen felismerhető betegség tüneteinek észlelését a járványnak csirájában való elfojthatása -, és e végből a megbetegült állat levágatása czéljából a hatóságnak azonnal bejelentse; - de sőt a nagyobb károsodástól való óvakodás egyenesen arra ösztönzi az állatbirtokost, hogy - a törvény parancsoló rendelkezésének ellenére is - az állatán észlelt betegülést nemcsak eltitkolni, de a megbetegült állatot lehető mielőbb eladás útján értékesiteni, és ily módon az őt fenyegető károsodást másra átháritani törekedjék, mi által - önként értetőleg - a betegség újabb terjedésének csirái lesznek elvetve.
A betegség sikeres kiirtásának ezen akadályait csak ugy lesz lehetséges elháritani, ha állategészségügyi törvényünknek ide vonatkozó s a tapasztalás tanúsága szerint tényleg hiányosnak bizonyult rendelkezéseit megfelelően módositva, az e czélból alkotandó novellaris törvényben kimondjuk, hogy a beteg állat tulajdonosa a hatósági rendeletre kiirtott, illetőleg levágott állatért az államkincstártól kártalanitást nyer.
De nemcsak ez a gazdasági szempontból önmagában is kiválóan fontos czél: t. i. a nevezett veszélyes állati betegség mielőbbi kiirtása teszi immár halaszthatatlan kötelességemmé azt, hogy - az egyedül czélravezetőnek ismert eljárás alkalmazhatása végett - törvényünk megfelelő módositása iránt a törvényhozásnak előterjesztést tegyek: - de kényszerit erre még két más fontos körülmény is. Az egyik az, hogy a monarchia másik állama, Ausztria, ez évben alkotta meg augusztus 17-iki keltű törvényét, melylyel a ragadós tüdőlob-betegségnek állami kártalanitás mellett leendő kiirtását elrendeli, és mely törvénynek végrehajtását ugyancsak ez évi október hó 1-én tényleg teljes erélylyel munkába vette. Ha a monarchia másik állama szarvasmarha állományát ettől a veszélyes betegségtől a most idézett törvény alapján folyamatba tett intézkedéseivel megszabaditja - és mi ugyanezt tenni elmulasztjuk: Ausztria kormánya bizonyára nem fogja megengedni a koczkáztatását annak, hogy a mi országunk fertőzött vidékeiről a betegség oda ujból behurczoltassék, és nagy áldozatok árán végrehajtott tisztitási munkájának eredményét ilyen módon állandóan veszélyeztetve lássa; hanem ezen eshetőség kikerülése végett az ujra befertőzés veszélyével fenyegető magyarországi állatok bevitele ellen bizonyára mihamarább a legmesszebb menő forgalmi korlátozásokat fogná életbeléptetni, mi által összes gazdaságunkat súlyosan kárositaná, és állatállományunk kedvező értékesithetését fölöttébb megnehezitené, a nélkül, hogy e jogosult védekezés ellen bármily alapon felszólalnunk lehetne.
De ugyanezt tenné nemcsak Ausztria, hanem még inkább Németország is.
Ugyanis a Németbirodalommal a mult évben megkötött, s a folyó évi V. törvénycikkbe iktatott állategészségügyi egyezmény határozmányai szerint: egyrészt a conventio 5. czikkében foglalt azon kikötés érvénybe lépte, mely szerint a szarvasmarha bevitele csak azon vármegyék területéről tilalmazható, a melyeknek állatállományában a ragadós tüdőlob uralkodik: függővé van téve attól a föltételtől, hogy törvényeink az ott érvényes szabályokkal összhangzásba hozassanak arra nézve, hogy a ragadós tüdőlobban beteg állatokat le kell vágni, a szarvasmarha fajhoz tartozó többi állatokat pedig, melyek a megbetegedett állatokkal ugyanazon helyiségben állnak vagy állottak - (melyek tehát ez oknál fogva fertőzés gyanujában levőknek tekintetnek) az utolsó betegségi eset megszüntétől számitott 6 hó letelte előtt a fertőzött helységből legfölebb közvetlenül levágásra szabad elszállitani a birodalmon belül.
Másrészt pedig - ugyanezen egyezmény szerint - addig, mig a fent jelzett föltevés (t. i. törvényeinknek a Németbirodalomban érvényes törvényekkel ily értelemben való összhangzásba hozatala) ténynyé nem válik és még nálunk a ragadós tüdőlob uralkodik: a Németbirodalom kormányának fentartatott az a jog, hogy országunk bármely vidékéről származó szarvasmarha bebocsátását csak azonnali levágatás czéljából vágóhidakra való bevitel megengedésére korlátozhassa.
Oly czélból tehát, hogy a Németbirodalommal kötött állategészségügyi egyezményben az állatkivitelünk javára biztositott előnyöknek tényleg élvezetébe léphessünk: szükséges egyrészt törvényeinket a fentebb jelzett módon a Németbirodalomban érvényes törvényekkel összhangzásba hozni: másrészt pedig - hogy az egyezményben javunkra biztositott amaz előnyöket az egész ország gazdaközönségére nézve egyáltalán hozzáférhetőkké tegyük: szintén szükséges a ragadós tüdőlob mentől előbb leendő gyökeres kiirtását lehető haladék nélkül munkába vennünk; vagyis az eddig egyedül czélra vezetőnek ismert eljárást - a tulajdonos lehetőleg liberalis kártalanitása mellett eszközlendő irtást - az ország összes fertőzött vidékein mentől előbb tényleg alkalmaznunk kell.
Végül pedig - utolsónak hagytam, bár első helyen kellett volna emlitenem, - mint legfontosabb érvet annak megokolására, hogy miért tartom oly égetően szükségesnek ez intézkedés mielőbbi keresztülvitelét -; constatálni vagyok kénytelen azt a tényt, hogy ezen, immár több mint egy évtized óta, az ellene alkalmazott mindennemű zárlati intézkedések - és szigorú forgalmi korlátozások daczára, lappangva ugyan, de biztos léptekkel haladó, nehezen leküzdhető betegség - mely tudomásunk szerint is már 14 törvényhatóság területén lévő szarvasmarha-állományt folytonosan tizedeli és pusztitja:- a ma rendelkezésünkre álló eszközökkel fel nem tartóztatható módon, végzetes biztossággal halad előre pusztitó utjában. Évről-évre mathematikai arányokban növekedő károkat okoz e betegség állattenyésztésünkben, mely a nemzetvagyon oly tetemes hányadrészét, népünk jólétének és az ország gazdasági fejlődésének oly fontos eszközét képezi. Ha fenyegetett állattenyésztésünknek mihamarabb nem sietünk segitségére, az eddig ismert, egyedüli gyökeres és biztos orvosló szerrel, t. i. a betegségnek csakis az összes beteg és gyanus állatok leölése utján lehetséges kiirtásával: ugy biztosan el lehetünk készülve arra, hogy a betegség rövid néhány év alatt el fogja lepni az országnak egész területét; tehát azon vidékeit is, melyeket ma még - folytonos nagy küzdelemmel védve - menteseknek hiszünk; de a hol, sajnos, már most is minden untalan fedezünk fel veszélyes fertőzési góczpontokat. Akkor már aztán a baj többé helyre nem hozható csapásként fog nehezedni az ujabban oly örvendetes föllendülést nyert mezőgazdasági viszonyainkra, s a végromlás, a teljes megsemmisités veszélyével fogja fenyegetni szarvasmarha-tenyésztésünket, melyet akkor már - habár készek volnánk milliókat is áldozni érte - többé megmenteni alig leszünk képesek.
Bizonyitják e szomorú prognozis helyességét mindazoknak az államoknak ékesen szóló példái, melyek e téren már tapasztalatokat szereztek s jó példával haladtak előttünk; és melyek mindannyian sikertelenül küzdöttek a pusztitó betegséggel mindaddig, mig annak egyedüli biztos arkanumát: a kártalanitás mellett való teljes irtást alkalmazni nem kezdték. Igy tettek - mint alább részletesen lesz szerencsém ismertetni - Hollandiában, Svájczban, Badenban, Tirolban és Németországban, majd hosszú évek sikertelen kisérletei után ugyanerre a térre léptek Anglia és Északamerika; legujabban pedig - mint fentebb emliteni szerencsém volt - monarchiánk másik állama, Ausztria is; és mindenütt mihamarább a kivánt siker jutalmazta a helyes út követését.
Mindezeknél fogva kötelességem ellen vétenék, ha nem tenném meg az előterjesztést az iránt, hogy végre mi is, mielőtt még későn volna, s mielőtt még a kitűzött czél elérhetése túlságos nagy áldozatokat követelne, kövessük az e téren jó példával előttünk járt államokat s lehető haladék nélkül kezdjük meg a veszélyes betegségnek kártalanitás mellett való teljes kiirtását.
Ezek a fontos czélok lebegtek előttem akkor, midőn a ragadós tüdőlob irtására vonatkozó törvényjavaslatot kidolgoztam; a mely javaslat egyszersmind az 1888. VII. tc. némely rendelkezéseit módositó novelláris intézkedéseket is tartalmaz; miután a most emlitett törvénynek a ragadós tüdőlob elleni intézkedésekre vonatkozó határozmányait a fentebb jelzett szempontoknak megfelelő értelemben módositani szükséges.
Ezeket általánosságban előadva, áttérek már most a javaslat egyes intézkedéseinek részletesebb megokolására; s e czélból van szerencsém előadni a következőket:
Mint már fentebb is emliteni szerencsém volt:
a Németországgal kötött, s a f. évi V. törvénycikkbe iktatott állategészségügyi egyezmény zárjegyzőkönyvének 4. pontja szerint: az egyezmény 5. czikkében foglalt ama határozmány érvényesülése, mely azt mondja ki, hogy monarchiánkból a szarvasmarha bevitele csak azon fertőzött területekről (vármegyékből) tilalmazható, a melyek állatállományában a ragadós tüdőlob uralkodik:- attól a föltételtől van függővé téve, hogy állategészségügyi törvényeink a Németbirodalomban érvényes szabályokkal összhangzásba hozassanak arra nézve, hogy: a ragadós tüdőlobban beteg állatokat le kell vágni, és hogy a szarvasmarha-fajhoz tartozó többi állatokat, melyek a megbetegedett állatokkal ugyanazon helyiségben együtt állanak vagy állottak (tehát a fertőzés gyanujában levő állatokat) az utolsó betegségi eset megszüntétől (tehát az utolsó beteg állat levágásától) számitott hat hó letelte előtt a fertőzött helyiségből legfeljebb közvetlenül levágásra szabad elszállitani, a birodalmon belül.
Addig, mig ez a föltevés - t. i. törvényeinknek a német birodalmi törvényekkel ily irányban való összhangzásba hozása - ténynyé nem válik és mig állatállományunkban a ragadós tüdőlob uralkodik: a Németbirodalom kormányának jogában áll a tüdőlob által fertőzött vármegyékre nézve teljes beviteli tilalmat érvényesiteni; a többi nem fertőzött vármegyék területéről származó állatok bevitelét pedig akként korlátozni: hogy az állatokat a származás helyéhez legközelebb eső vasuti állomásról hivatalosan lezárt kocsikban, mindennemű átrakás vagy más marha hozzárakása, és a szállitás halasztása nélkül a határig, s innen mielőbb levágásra állategészségrendőri felügyelet alatt álló vágóhidakra kell szállitani.
Az egyezmény ezen kikötéséhez képest oly czélból, hogy az egyezmény alapján állatkivitelünk javára biztositott kedvezményt egész terjedelmében igénybe vehessük, - okvetetlenül szükséges állategészségügyi törvényünk 82. §-ának ide vonatkozó rendelkezését akként módositani, hogy a ragadós tüdőlob vagy fertőzésének gyanujában álló szarvasmarha a törvényben eddig megállapitott 3 hónapi idő helyett 6 hónapon keresztül legyen hatósági felügyelet alatt elkülönitve, azaz zár alatt tartandó.
Miután pedig a törvény ilyen értelmű módositása az emlitett veszélyes állati betegség tovaterjedésének meggátolását czélzó biztositékokat is fokozza, és igy az ország saját állategészségügyi viszonyainak szempontjából is kivánatos rendelkezést képez: nem haboztam az erre vonatkozó intézkedést a most előterjesztett törvényjavaslat 2. §-ába fölvenni, és kérem a törvényhozást, hogy azt változtatás nélkül elfogadni méltóztassék.
A szabad nemzetközi állatforgalom biztositása mellett azonban nem kevésbbé fontos czél az, hogy a ragadós tüdőlob-betegségtől, mely ujabban, sajnos, mind nagyobb mértékben fenyegeti állattenyésztésünket, - az országot lehető mielébb megszabaditva lássuk; a mely czélt csak ugy lesz lehetséges elérnünk, ha egyrészt a törvény nemcsak a beteg, hanem a betegségről gyanus állatok kötelező levágatását is előirja, és ezen kivül felhatalmazza a földmivelésügyi ministert arra, hogy a fertőzés gyanujában levő szarvasmarha levágatását is elrendelhesse; másrészt pedig és különösen az által: ha a ragadós tüdőlob-betegségben szenvedő, és ennek folytán - a törvény 81. §-ának rendelkezéséhez képest - föltétlenül levágandó állatokért a birtokos részére kártalanitást állapitván meg, a törvényben előirt kötelezettségen felül, további ösztönzést adunk a beteg állat birtokosának arra, hogy az állatán észlelt betegségi tüneteket mindenesetre, és annyival inkább bejelentse, miután a törvény értelmében megállapitandó kártalanitásra csakis az esetben leend igénye, ha a bejelentés idejekorán való megtételét el nem mulasztotta.
A kitűzött czél elérhetéséhez igényelt ezen kettős föltétel biztositása végett szükséges egyrészt kimondani a törvényben azt, hogy mihelyt valamely szarvasmarhán a ragadós tüdőlob gyanúja megállapittatott, annak levágatását a hatóság elrendelni legyen köteles; másrészt felhatalmazást kell adni a kormánynak, illetőleg az állategészségügy gondozásával megbizott földmívelésügyi ministernek arra, hogy a fertőzés gyanújában levő szarvasmarhát bárhol levágathassa. Mindezek mellett azonban nem kevésbbé szükséges a törvénynek a kártalanitásokra vonatkozó 105. és 106. §-ait is akképen módositani, hogy a ragadós tüdőlob miatt kiirtott állatokért - tekintet nélkül arra, hogy az állat levágatása után betegnek vagy egészségesnek bizonyul-e - méltányos összegű kártalanitás megállapitása mondassék ki.
Ezen kérdés további megvilágitása czéljából van szerencsém e helyt még a következőket előadni:
Németországban a ragadós tüdőlobban beteg, sőt ezen betegség gyanújában levő állatok leöletése kötelező; a beteg állatokért a becsérték 4/5 részét, az egészségeseknek talált állatokért a teljes becsértéket kapja a tulajdonos kártalanitás gyanánt.
Az Ausztriában a törvényhozás által ugyanezen tárgyban legközelebb alkotott törvény szerint a ragadós tüdőlob miatt kiirtott állatokért - tekintet nélkül arra, hogy azok tényleg betegek voltak-e vagy nem: a becsérték 95%-a állapittatik meg kártérités gyanánt.
A kötelező leölés elve kapcsolatosan a lehetőségig szabadelvű kártalanitással: ez azon eljárás, mely mindeddig egyedül bizonyult czélravezetőnek a ragadós tüdőlob kiirtásánál. Igazolja ezt mindazon államok példája, melyek eddig ezen elvet gyakorlatilag alkalmazták; s melyek mindegyike csak akkor lőn képessé a kivánt eredményt elérni, midőn eljárását ezen alapra fekteté, mikor is aztán, az addig elérhetetlen sikert, rövid pár év alatt biztosan elérték, ugy, hogy ma már majdnem az összes művelt államok, melyek gazdasági vagyonukat e csapástól óvni akarják, kivétel nélkül mindannyian ezt az elvet fogadták el törvényhozásukban. Uttörőkként mentek elől e téren a Svájcz és Hollandia, példájukat mihamar követték Dánia, Belgium, Francziaország, Németország, az északamerikai Egyesült-Államok, harmadéve Nagy-Britannia s legújabban monarchiánk másik állama: Ausztria is; ugy, hogy mondhatnók, ma már csak hazánk maradt e téren hátra, csak mi hagytuk mindeddig feltartóztatás nélkül tért hóditani e veszélyes állatbetegséget.
Miután azonban, mint emliteni szerencsém volt, legujabban Ausztria is megalkotá törvényét a ragadós tüdőlob kiirtásáról, már ezzel a ténynyel is azon elhárithatatlan kényszerűség áll előttünk, hogy ugyanazt az elvet mi is törvényeinkbe iktatva haladék nélkül meginditsuk az intézkedést országunknak e járványtól való megtisztitására nézve; nem akarjuk kitenni magunkat a mindinkább terjedő betegség pusztitásai által okozott súlyos károkon felül annak a kiszámithatlan következményekkel járó gazdasági csapásnak, hogy összes fertőzött vármegyéink - tehát ma már, sajnos, az ország jelentékeny részének - állatforgalma, az összes külállamok piaczairól, sőt az összes ausztriai piaczokról is föltétlenül kitiltassék.
Annak illusztrálásául, hogy ez irányban - aránylag mérsékelt áldozatok árán - mily biztos sikert lehet a jelzett módon, de csak is ezen a módon, elérni: bátorkodom hivatkozni az előttünk hasonló eljárást követett államok példáira:
Svájcz, mely még csak pár évtizeddel is ezelőtt a ragadós tüdőlob betegség legfőbb fészke volt: 1872-ben hozta be általánosan kötelező erővel az emlitett elvet; és ma ott a ragadós tüdőlob immár csak nagy ritkán, elvétve fordul elő, s ilyenkor is majdnem kizárólag más országból importált szarvasmarhán constatáltatik.
Svájcz a ragadós tüdőlob irtása czéljából kiadott:
| 1883 ban | 5.000 frankot | |
| 1884-ben | 22.000 frankot | |
| 1885-ben | 11.000 frankot | |
| 1886-ban | 9.000 frankot | |
| és 1887-ben | 3.000 frankot |
a mi valóban eltünően csekély összeg, ha tekintetbe veszszük, hogy Svájcz körül van véve oly országokkal, melyekben ugyanakkor a ragadós tüdölob uralkodott s melyekből évenként 80 usque 120.000 darab szarvasmarhát importál.
A másik még eclatansabb példát szolgáltatja Hollandia, melynek marhaállománya teljesen inficiálva volt a ragadós tüdőlob által.
Ezen ország 1877-ben kezdte meg a betegség kiirtását, kapcsolatosan a kártalanitással; s akkor csupán a Spoelingi kerületet hagyta ki, hol nagy hizlalók vannak, melyek állatállománya igen nagy értéket képviselt.
A kiirtott állatokért adott kártalanitás czímén fizetett Hollandia:
| 1877-ben | 1,368.000 frankot | |
| 1878-ban | 660.000 frankot | |
| 1879-ben | 161.000 frankot | |
| 1880-ban | 75.000 frankot | |
| 1881-ben | 43.000 frankot |
Az elért eredmény által felbátoritva, fokozatosan kiterjesztetett az irtási akczió a Spoelingi kerületre is és ennek folytán ismét emelkedett a kártalanitások összege:
| 1882-ben | 124.000 frankra | |
| 1883-ban | 204.000 frankra | |
| 1884-ben | 694.000 frankra |
de aztán hirtelen ismét visszaesett:
| 1885-ben | 68.000 frankra | |
| 1886-ban | -.170 frankra | |
| és 1887-ben | -.806 frankra |
Ma Hollandia a ragadós tüdőlobtól teljesen tiszta.
Hivatkozhatunk továbbá Tirol és Vorarlberg példájára is, mely annyira inficiálva volt, hogy egy kiváló osztrák szakférfi egyik szakmunkájában határozottan állitotta, hogy lehetetlen ott ezen betegséget kiirtani. A tapasztalás mihamar megczáfolta ezt az állitását, mert midőn ezen két tartomány az emlitett elvet saját erejéből, az állatbiztositás alapján alkalmazásba vette, néhány év alatt a betegséget tökéletesen kiirtotta.
Németország csak néhány év óta ad kártalanitást a beteg állatokért, és mégis elérte, hogy ma a ragadós tüdőlob járványszerűen már csak két kerületben uralkodik, s a beteglétszám 1888-tól 1889-ig mintegy 50%-kal, 1889-től 1890-ig további 30% kal apadt; s alapos a remény, hogy Németország mintegy 15 millió darabot tevő szarvasmarha állományát rövid idő alatt teljesen meg fogja tisztitani ezen betegségtől.
Az Északamerikai Egyesült-Államokban a ragadós tüdőlobnak kártalanitás mellett való irtásával szintén fényes eredményeket értek el rövid pár év alatt. Igy Illinois, Maryland és Pennsylvania államokban a tüdőlob teljesen kiirtatott; legutóbb pedig New-York állam lett megtisztitva, hol az utolsó betegségi eset 1891. ápril 30-án észleltetett, és igy - az ottani törvény szerint egy évi időköz igényeltetvén a vészmentesség megállapitásához - 1892. ápril 30-án a nevezett állam területe is vészmentesnek deklaráltatott.
Ez idő szerint Észak-Amerikában az irtás már csak New-Yersey államban van még folyamatban, hol - a többi államokban elért eredményekből itélve - szintén mihamarább várható a teljes siker kivivása.
A következőkben idézzük az irtási műveletek meginditása óta az Északamerikai Egyesült-Államok egész területén évenkint leöletett beteg, valamint a betegségről és fertőzésről gyanús állatok számszerű kimutatását;
Leöletett ugyanis:
| gyanús állat | beteg állat | összesen | |||
| 1887-ben | 1.576 | 1.342 | = | 2.918 darab | |
| 1888-ban | 5.345 | 2.398 | = | 7.743 darab | |
| 1889-ben | 4.583 | 1.903 | = | 6.486 darab | |
| 1890-ben | 3.033 | 676 | = | 3.709 darab | |
| 1891-ben | 636 | 47 | = | 683 darab | |
| tehát 5 év alatt összesen | 15.173 | 6.366 | = | 21.539 darab |
Magyarországon, mint tudjuk, az 1888. évi VII. tc. 81. §-a azt rendeli, hogy a ragadós tüdőlobban beteg szarvasmarha leölessék; a 82. § pedig arra hatalmazza fel a ministert, hogy a betegség gyanújában álló szarvasmarha leöletését - ha ennek elkülönitése veszélytelen módon nem eszközölhető - elrendelheti; de nincs megengedve kártalanitás engedélyezése a kiirtott beteg állatokért, mert az idézett törvénycikk 105. §-a szerint a ragadós tüdőlobban beteg állat birtokosa kiirtott állatáért kártalanitást nem kap.
Ez azon hiánya állategészségügyi törvényünknek, a mely hiány a törvény egyébként czélszerű, szigorú intézkedéseit e betegséggel szemben teljesen czéltévesztettekké teszi, sőt a betegség kiirtására irányuló törekvések sikerének is útját állja.
Mert a ragadós tüdőlob lassan fejlődő betegség, melyet alapos szakértő vizsgálat nélkül, - kivált a fejlődés kezdeti stádiumában - alig lehet konstatálni, s mely az eddigi tapasztalatok szerint soha sem gyógyul; mert a beteg állat, ha állapotában javulás mutatkozik is, fertőző képességét mindvégig megtartja.
Ha már most az ilyen beteg állatot - a közérdek szempontjából kiirtjuk, a nélkül, hogy tulajdonosát a szenvedett veszteségért kárpótolnók: ez által kétségtelenül arra ösztönözzük a tulajdonost, hogy a betegséget eltitkolja; mert viszonyaink közt igen gyakori az az eset, hogy az ilyen állat tulajdonosának legértékesebb vagyoni része, talán családjának tápadója. Tudvalevő pedig, hogy a ragadós tüdőlobban beteg állat ezen betegségéből némileg fölépülhet, s igy félig gyógyultan - mint a betegség főterjesztője - tán még évekig is elélhet; tehát ilyen esetben az illető tulajdonos ezen rá nézve talán a legfőbb vagyon értékét képviselő állat teljes elveszitésétől megóva maradhatna, ha a törvény értelmében ezt, a közérdek szempontjából nem volna kénytelen kártalanitás nélkül feláldozni! Ily viszonyok közt valóban nem csodálhatjuk, ha az állat-birtokos erősen ki van téve annak a kisértésnek, hogy a törvény rendelkezése ellenére, inkább eltitkolja a betegséget, mely a tulajdonos bejelentése nélkül ugy is ritkán juthat a hatóság tudomására; és igy az ilyen eltitkolások következtében a betegség mindinkább elharapódzik.
Ezen okoknak kell betudnunk azt, hogy nálunk - az 1888:VII. törvénycikk aránylag elég szigorú intézkedései daczára sem lehetett eddig javulást észlelni a ragadós tüdőlob állása tekintetében; hanem ellenkezőleg azt kell sajnosan tapasztalnunk, hogy a baj egyre gyorsabb lépésekkel hódit új meg új területeket.
Kétségtelen tehát, hogy e betegség sikeres kiirthatásának mindenesetre első és nélkülözhetetlen föltétele az, hogy az állattulajdonos maga jelentse be a hatóságnak, mihelyt csak legkisebb gyanúja is van arra nézve, hogy állata ragadós tüdőlobban beteg. Ezt a föltételt pedig csak ugy, és csak az által fogjuk biztosithatni, ha a beteg állatokért is megfelelő kárpótlást adunk, és a kárpótlás nélküli leöletést csak büntetésképen alkalmazzuk azokkal a tulajdonosokkal szemben, kik a megbetegedést idejekorán bejelenteni elmulasztották.
Ezen elveknek igyekeztem érvényt szerezni akkor, midőn a javaslat 3. §-ában teljes értékű kártalanitás megállapitását hozom javaslatba a ragadós tüdőlob-betegség elfojtása czéljából hatósági rendeletre levágott szarvasmarháért. A kártalanitás mellett való irtási eljárás azonban - önként érthetőleg - lényeges költséget igényel, melynek nagyságát teljes biztonsággal előre megállapitani alig lehetséges, és pedig főleg azért nem, mert a ragadós tüdőlob állásáról ma teljesen megbizható adataink nincsenek és - a jelenleg érvényben levő törvényes rendelkezések mellett, mint a fentiekben kifejtettem, nem is lehetnek mindaddig, mig a jelen javaslat törvényerőre emelése által törvényünk ezen hiányát nem orvosoljuk. Mindamellett igyekszem az alábbiakban legalább approximativ becslést tenni arra nézve, hogy a törvény életbeléptének első évében a törvény végrehajtása mily költséget fog igényelni.
Annak hozzávetőleges kiszámitása végett ugyanis, hogy - miután a fertőzött 12 vármegye közül öt megyében az első tisztitás már a jelen év folytán keresztülvitetett: az ezután még tisztitandó hét törvényhatóság területén ezen első irtási művelet végrehajtása körülbelül mennyibe fog kerülni? Arra nézve a folyó évben amaz 5 vármegye területén végrehajtott hasonló művelet adatait lehet számitási alapul elfogadni.
Az ezen vármegyék területén szerzett tapasztalatok szerint az emlitett 5 vármegyéből - közvetlenül az irtási eljárás meginditása előtt - összesen 29 község, 33 udvarral volt fertőzöttnek bejelentve.
Az irtási eljárás folyamán megtartott vizsgálatok tanusága szerint azonban a fenti szám helyett tényleg:
84 község 366 udvarral találtatott fertőzöttnek, azaz körülbelül háromszor annyi község és 11-szer annyi udvar, melyekben összesen 2601 db. beteg-, valamint betegségről és fertőzésről gyanus állat, vagyis községenkint 31 db. ilyen állat találtatott; darabonkint átlag 66 frt becsértékben, melynek mintegy 40%-a az eladás utján (mészárszéki uton) való értékesitésből megtérült.
Azon hét vármegye területén, a hol a tisztitási művelet eddig még megindittatott, - ez idő szerint ragadós tüdőlob által fertőzöttnek van bejelentve 57 község 200 udvarral.
A fenti tapasztalatokat véve számitásunk alapjául - tényleg számitanunk kell itt háromszor, illetőleg tizenegyszer annyi fertőzött községre és udvarra, azaz mintegy 170 községre, 2200 fertőzött udvarral.
Ugy számitva, hogy az irtási eljárás folyamán itt is egy-egy fertőzött községben átlag 30 db. szarvasmarhát kellend levágatni: ily módon összesen mintegy 5300 db. állat levágatása lesz szükséges.
Ezek becsértékét darabonkint szintén 66 frtra számitva, teend az összes kisajátitási érték:
circa 350.000 forintot.
Föltéve, hogy ezen becsérték 40%-a az állatok vágóhidi értékesitése utján megtérül, befolyna ekként:
| circa | 140.000 forint | |
| a hiányzó | 210.000 forint lenne |
tehát az adandó teljes kártalanitás czímén közpénzekből fedezendő.
Ezen 210.000 forintnyi összeg fele részét a törvényjavaslat alapján az illető vidék összes szarvasmarha-birtokosai fedeznék; az államkincstár terhére maradna tehát a kártalanitási költségek másik felerészének, vagyis mintegy 105.000 frtnak fedezése; ugy, hogy az 1893. évi költségvetés XVIII. fejezet, átmeneti kiadások 2. czíme alatt ezen czélra előirányzott 100.000 frt hitel az első tisztitási művelet lebonyolitására remélhetőleg elegendő leend.
A tisztitási művelet végleges befejeztének további költségei - a későbbi években önként értetőleg, miként ezt a külállamoknak e téren szerzett tapasztalatai is bizonyitják - évről-évre tetemes arányokban apadni fognak; s joggal remélhetjük, hogy 3-4 év alatt e czélra további pénzáldozatok többé alig fognak igényeltetni, s az ország egész területe a betegségtől teljesen és reméljük véglegesen meg lesz tisztitva.
A ragadós tüdőlob irtását czélzó intézkedések által előidézendő eme tetemes költségek mikénti fedezése iránti rendelkezések lehető helyes megállapitása szempontjából figyelembe kellett vennem azt, hogy - habár kétségtelenül az egész ország jelentékenyen érdekelve van abban, hogy a betegség az ország területéről minél előbb gyökeresen kiirtassék; mégis legelső sorban és legnagyobb mértékben azok a vidékek vannak ez irányban érdekelve, a melyeknek állatállománya a mondott betegség által többé-kevésbbé máris inficziálva van. Ez oknál fogva lehetőleg olyan irányú intézkedést óhajtottam javaslatba hozni, mely szerint az irtási eljárás költségeiben és az illető állatbirtokosok a lehetőségig mindenütt érdekeltségük mérve szerint részesedjenek.
Ez a szempont volt tehát előttem irányadó akkor, midőn a javaslatba oly értelmű intézkedést vettem föl, mely szerint a ragadós tüdőlob kiirtása czéljából levágott állatokért adandó kártalanitási költségeknek csak felerésze lenne, az összes adózók közös terhe gyanánt, az államkincstár által közpénzekből fedezendő. Ellenben az egyes törvényhatóságok területén felmerült ilyen kiadások másik felerészét az illető, közvetlenül érdekelteknek - érdekeltségük aránya szerint, vagyis kinek-kinek birtokában levő szarvasmarha után kivetendő hozzájárulási összegek fizetése által kellene fedezniök.
Ezt az elvet óhajtottam a törvényjavaslat 4. §-ában kifejezni, és érvényre juttatni. Megjegyezvén, hogy a törvényhatósági jogú városok tekintetében - miután az ily városbeli érdekeltek előtt sok esetben méltánytalannak tünhetnék fel az, hogy a város területét környező vármegye területén, esetleg a város határaitól jelentékeny távolságra, tán nagy összegeket igénylő tüdőlob-irtási és kártalanitási költségekben az illető vármegyei érdekeltekkel egyenlő arányban osztozkodjanak - ennélfogva méltányosan kimondandónak véltem, hogy az ilyen városi törvényhatóságoknak kérelmökre, és az illető vármegye meghallgatása alapján megengedhessem, hogy a saját szarvasmarha-állományuk megadóztatása utján beszedendő kártalanitási járulékok a vármegyei járulékoktól elkülönitetten kezeltessenek.
Miután azonban a ragadós tüdőlob-betegség gyökeres kiirtása - ha a kitűzött czélt valóban és sikerrel elérni kivánjuk - lehető sürgősséggel, legfölebb 3-4 év alatt végrehajtandó lesz; és igy az irtási művelet keresztülvitele körül nem szabad irányadónak tekintenünk azt, vajjon az egyes törvényhatóságok területén szükséges összegek - illetőleg azoknak az érdekeltség által fedezendő felerésze - a törvényhatóság területén levő szarvasmarha-állomány megadóztatása utján tényleg befolyt-e már? - ennélfogva az eljárás összes költségei, tekintet nélkül arra, vajjon az érdekeltek terhére eső, felerésznyi hozzájárulási összeg részben vagy tán egészben is még hátralékban van, - az államkincstárból lennének fedezendők, illetőleg felerészben előlegezendők; a mely előlegezett kiadások aztán azon arányban, a mint a szarvasmarha-állomány után fizetendő hozzájárulási összegek az egyes törvényhatóságok területén befolynak, - fokozatosan térülnének vissza az előlegeket fedező államkincstár javára.
Megjegyzendő azonban, hogy szükségesnek tartottam erre nézve bizonyos záros határidőt állapitani meg; oly czélból, hogy az illető törvényhatóság gazdaközönségének ezen kötelezettsége időhöz kötöttnek tekintessék: és ez oknál fogva a törvényjavaslat 5. §-ában kimondandónak véltem azt, hogy e járulékoknak a kártalanitási kiadásokat előlegező államkincstár javára elszámolandó téritmények gyanánt leendő beszedése 6 évnél tovább sehol sem tarthat. Vagyis e kiadásoknak, illetőleg adott előlegeknek azon része, mely a kérdéses járulékok beszedése utján ezen maximalis 6 évi időtartam alatt begyült összegekből a kincstárnak netán meg nem térülne, - tényleg a kincstár terhére marad, és arra nézve a kincstár megtéritési igénye az illető érdekeltekkel szemben megszünik. Szükségesnek tartottam e megszoritást fölvenni azért, hogy az e czímen fölmerült kártalanitási költségek megtéritésének kötelezettsége - esetleg épen a szegényebb vármegyékben beláthatatlan hosszú időre ki ne terjedjen, s az állattartó gazdákat még késői évek sorára is kiterjedő hatálylyal ne terhelhesse.
Szándékom lévén azonban az is, hogy a törvény ezen intézkedésének életbeléptetése által egyidejüleg az általános állatbiztositás üdvös intézményének magvai is lehetőleg elültettessenek, melyekből idővel - ha gazdasági viszonyaink e czél megvalósitására eléggé fejlettek lesznek - az államilag keresztülviendő országos állatbiztositás megalkotható legyen: ennélfogva czélszerűnek találtam a törvényjavaslatban azt is kimondani, hogy - habár a törvényben megállapitott összegű kártalanitási hozzájárulások fizetése, a vármegyei érdekeltségre eső felerész megtérülte után, illetőleg a megállapitott 6 évi maximális időszak leteltével megszünik: mégis legalább az addigi járuléknak egy ötödrésze továbbra is fizetendő leend, és az ezen járulékokból begyült összegek, hasonló czélokra szolgáló kártalanitási alapok gyanánt lesznek kezelendők.
A mi az egyes állatbirtokosok e czímen való megadóztatásának mérvét illeti: e tekintetben azt véltem irányadóul elfogadhatni, hogy az olyan gazda, illetőleg állatbirtokos, a ki több állattal, tehát nagyobb értékkel van érdekelve abban, hogy a ragadós tüdőlob-betegség minél előbb sikerrel leküzdessék, és állatállományát többé ne veszélyeztesse: az nemcsak ezen nagyobbmérvű érdekeltsége miatt, de azért is, mert az ilyen birtokos általános anyagi helyzeténél fogva e magasabb összegű hozzájárulást is jobbára könnyebben képes elviselni, mint a kisbirtokos gazda csekélyebb értékű kevés állata után a mérsékeltebb összegű járulék fizetését, - ez oknál fogva az ilyen nagyobb gazdák aránylag is magasabb kulcs szerint kivetendő hozzájárulási összeg fizetésére köteleztessenek.
A kisebb és nagyobb birtokos közti megkülönböztetésnek helyes ismérvét nehéz volt ugyan az ország minden vidékére nézve egyaránt megfelelő módon megállapitani: mégis ugy vélem, hogy az olyan birtokost, a kinek ugyanazon községben tiznél több ilyen megadóztatás alá eső, azaz 6 hónapnál idősebb szarvasmarha van birtokában - az ország bármely részében is már joggal tekinthetjük olyan jobb módú birtokosnak, a kit aggály nélkül lehet a magasabb, vagyis kétszeres összegű, de ezen összegben is még mindig igen mérsékelt, azaz 20 krnyi hozzájárulás fizetésére kötelezni. Ellenben a kisgazdát, vagyis az olyant, akinek nincs több mint tiz darab ilyen állatja, - azt darabonkint 10 krnyi hozzájárulási összeg fizetésére vélem kötelezendőnek.
Ezen járulékok beszedésének legegyszerűbb módja az, ha ezek a rendes állami adókkal egyszerre vettetnek ki, az e czélból évenkint egyszer foganatositandó állatösszeirás alapján.
A beszedés technikai kivitelének részleteit pedig legegyszerűbben és leghelyesebben a pénzügyminister urral egyetértőleg megállapitandó végrehajtási utasitás keretébe vélem utalhatónak.
A törvényjavaslat 7. §-a felsorolja azokat az eseteket, melyekben a ragadós tüdőlob miatt hatósági rendeletre levágott állat birtokosa kártalanitási igényét elvesziti.
Ennek első pontjába az állategészségügy rendezéséről szóló 1888. évi VII. tc. illető - 111. - §-ának rendelkezését vettem át.
Nem vélném továbbá kellőképen indokolhatónak azt, hogy a nagy gyári hizlalókban - a fertőzések ezen állandó fészkeiben, hol az irtás amugy is többnyire tetemes áldozatokat fog igényelni - a beteg állatokért is kártalanitás adassék; annál kevésbbé, mert itt úgy is mészárszéki úton való értékesitésre szánt, hízóba állitott szarvasmarha van, melynek levágás utján való értékesitéséből az illető tulajdonosra súlyos veszteség nem fog hárulni. Megjegyzem azonban, hogy az ezen törvény alapján kiadandó végrehajtási utasitásban kimondatni terveztetik, hogy a törvénynek az a rendelkezése, mely szerint a gyári hizlalókban talált beteg állatokért kártalanitás nem adatik: csupán az olyan gyárakra (szeszgyárakra, czukorgyárakra stb.) vonatkozik, melyekben úgy a gyártás, valamint az ezzel kapcsolatos hizlalás az egész éven át üzemben tartatik.
Az ilyen gyári hizlalókban levő hizott állatokat amúgy is elég kedvezően lehet mészárszéki uton értékesiteni; sőt az ilyen gyáraknak - állandó üzleti összeköttetéseik folytán - hizott állataik mészárszéki úton való értékesitése rendszerint jobban és kedvezőbben is szokott sikerülni, mint az irtás végrehajtásával megbizott állami közegeknek; és igy e czímen a gyárat nem éri súlyosabb veszteség. Ellenben a kisebb gazdasági szeszgyárakra és általában főleg a gazdára nézve, ki állatait mészárszéki úton fél áron sem képes értékesiteni, a kártalanitás nélkül való levágatásból súlyos csapás háramolnék; de ezeknek - miután beteg állataik (a nagy hizlalóktól eltérőleg) a betegség főterjesztői lehetnek - a fertőzés gyanujában levő állataik értékesitésére nézve sem lehet halasztást adni.
Megjegyzem továbbá, hogy a fertőzésről gyanus állatoknak, vagyis a beteg vagy beteggyanus állattal ugyanazon udvarhoz vagy majorhoz tartozó épületekben vagy istállókban elhelyezett szarvasmarháknak levágatása az ilyen nagy gyári hizlalókban igen tetemes anyagi áldozatokat igényelne, a nélkül, hogy a tulajdonképeni czél eléréséhez, t. i. az országnak e betegségtől való végleges megtisztitásához számbavehető mértékben hozzájárulna; miután az ilyen hizlalókban levő, s amugy is kizárólag mészárszéki uton való értékesitésre szánt állatok, fertőzés gyanuja esetén hat hónapi zár alá helyezve: ezen időn belül az istállóból csakis közvetlenül vágóhidon való levágatásra lesznek elszállithatók.
Kitünik ezekből, hogy az ilyen gyári hizlaló istállók a betegség számbavehető terjesztőinek alig tekinthetők. Az ilyen istállókban mihamarabb megszünik a betegség, mihelyt az a vidék, a honnan a hizó istállóiba beállitandó állatokat a gyár szerezni szokta, a járványtól alaposan megtisztitva lesz. Már ez a körülmény is mutatja: mennyire érdekükben áll ezen nagy ipari vállalatoknak az, hogy a ragadós tüdőlob-betegség az ország területéről minél előbb kiirtassék.
Ez az oka annak, hogy a törvényjavaslat a 20 kros kulcs szerinti hozzájárulási összeget a gyári hizlalókban levő állatok után is beszedetni rendeli. Mert - habár az istállóikban talált beteg állatokért ezek kártalanitást nem kapnak - ezen gyárosoknak mégis nagyon érdekükben van a ragadós tüdőlob mielőbbi teljes kiirtása; miután hizlalóiknak beteg állatokkal való folytonos befertőztetését, s ennek következtében terményeiknek a szabad forgalomból való kitiltását csak ugy és csak akkor fogják elkerülhetni, ha a betegség az országban megszünik.
A mint ez teljesen ki lesz irtva, a gyári hizlalókba beteg állatok többé nem kerülnek, és akkor hizott állataikat e gyárak is mindenütt akadálytalanul szabad piaczra vihetik, és az eddiginél sokkal kedvezőbben értékesithetik. Nem volna tehát méltányos, hogy az ennyire érdekükben fekvő intézkedés végrehajtási költségeiben ne részesedjenek.
Végre pedig, különösen megakadályozandó azt, hogy beteg állatok forgalomba kerüljenek vagy vásárra vitessenek, a hol a betegség legnagyobb mértékben való terjesztőivé válhatnak: azt is szükségesnek véltem a törvényjavaslatban kimondani, hogy az állatvásárokon talált beteg szarvasmarháért a tulajdonost kártalanitás nem illeti meg.
Végezetül - önként értetőleg - ki kellett itt is mondani, hogy kártalanitási igényét elveszti az, a ki nem teljesiti pontosan az állategészségügyi törvény 23. §-ában előirt azon kötelezettségét, mely szerint az állat megbetegülése azonnal bejelentendő. Továbbá az, a ki a betegség behurczolása vagy terjedése ellen tett intézkedéseket és rendeleteket egyáltalán nem, vagy hanyagul teljesiti.
A 9. §-ban az e részben eddig szerzett tapasztalatok alapján szükségesnek találtam a becslés és kártalanitás körül követendő eljárásra nézve az állategészségügy-törvényben foglalt szabályoknak oly értelmű módositását, mely szerint az olyan becslőt, a ki a közönséges értéktől feltünő módon eltérő becsértéket véleményez, - az eljáró hatóság visszautasithassa, s a felet új becslő kijelölésére szólithassa fel. Szükségesnek látszott ezen intézkedésnek a törvénybe való felvétele azért, mert épen a közelebbi multban a tüdőlob-irtás terén tett tapasztalatok bizonyitották azt, hogy a felek becslői sokszor olyannyira túlzott értékre becsülik a levágandó gyanús állatot, hogy a közreműködő állami állatorvosnak az ellenkező végletbe kelle mennie, t. i. neki viszont az értéken alóli becsárt kellett véleményeznie, ha elérni akarta azt a czélt, hogy az ilyen esetben kiszámitandó átlagos becsár az állat tényleges értékét túlzott mértékben meg ne haladja. Ezen már magában véve is kétségkivül szabálytalan, de a viszonyok kényszere alatt nem egyszer alkalmazott eljárási mód szükségének bekövetkeztét óhajtom megelőzni, illetőleg elkerülni a fentebb javasolt eljárási módozat által az által t. i., ha az ott kért felhatalmazás a hatóságnak arra, hogy az aránytalan becsértéket inditványozó becsüst visszautasithassa, megadatik.
Végezetül, hogy a kivetendő járulékok helyes megállapitása a lehetőségig előmozdittassék: szankcziót kellett a törvénybe fölvenni az olyan esetre, ha valaki a törvény értelmében fizetendő járulék fizetésének elkerülése, - vagy csökkentése czéljából, a birtokában levő szarvasmarha számáról hamis adatokat vall be, vagy a hatóságot bármi módon félrevezeti, illetőleg állatait eltitkolja, avagy csak ide irányuló kisérletet is tesz. Az ilyen hamis bejelentést, illetőleg eltitkolást ugyanis - a törvényjavaslat 9. §-ában - 100 frtig terjedhető pénzbüntetéssel sujtandó kihágásnak kivánom minősiteni.
A 10. § megjelöli az 1888. évi VII. törvénycikknek a ragadós tüdőlob elleni intézkedéseket tárgyaló azon §-ait, (a 81. és 82. §-okat), továbbá a kártalanitást tárgyazó 105. és 106. §-oknak a tüdőlobra vonatkozó rendelkezéseit, - melyek a jelen törvény életbeléptetése esetén hatályukat fogják vesziteni.
A 11. § tekintettel arra, hogy a végrehajtáshoz szükséges intézkedések megfelelő előkészületeket fognak igényelni - a törvény életbeléptetési határidejének megállapitását a földmívelésügyi ministerre ruházza; és végrehajtásával - miután abban a földmívelési tárczán kivül még a pénzügyi tárcza ügyköre is közelről érintetik, mindkét ministert megbizza.
A fentiekben kifejtettek alapján tisztelettel kérem a törvényhozást, hogy ezen törvényjavaslatot elfogadni méltóztassék.
