Nagyok azok az áldozatok, melyeket hazánkban a hitfelekezetek iskolák állitásával és fentartásával a mult időkben a magyar államnak hoztak. De nemcsak a multban, hanem a jelenben is tetemesek azok a költségek, melyekkel a hitfelekezetek az állam terhén könnyitenek. Hasonlóan nem jelentéktelenek azon áldozatok sem, melyeket ujabban némely törvényhatóságok, községek, sőt társulatok iskolák állitásával és fentartásával önként vettek vállaikra. Természetes tehát, hogy ez áldozatokat az államnak nagy értékűeknek kell tekintenie s ebből kifolyólag, a mennyiben az iskola-fentartók áldozatai ez iskoláknál, a közoktatás szükségleteinek ujabb és ujabb emelkedésével, most már nem elégségesek, az államnak segitségéül kell jönnie, mert különben a szóban forgó iskolák elzüllése vagy megszünése következtében az iskolák helyébe az államnak új iskolákat kellene állitania, melyeknek felállitási és fentartási költsége sokszorosan felülmulná a kivánt segélyt. Tehát nemcsak a mult idők szolgálatainak elismerése, hanem az állam jelenlegi, jól számitott pénzügyi érdekei is megkivánják az ily iskolák segélyezését.
Törvényeinkben ez iskolák segélyezésének elve kifejezésre is jutott, s az állam ez alapon sok iskolát tényleg segélyez is, részint befektetésekre, részint a folyó szükségletekre adott összegekkel. Az előttünk fekvő törvényjavaslat is, habár közvetve, a segélyzés egy módját tervezi, melylyel azon nyilvános tanintézeti igazgatók, tanárok, tanitók, igazgatónők és tanitónők nyugdíjazásáról és hozzátartozóinak ellátásáról kiván gondoskodni, kikről állami vagy más hasonló természetű közrendelkezéssel gondoskodva nincs. E közvetett segély kiegészitené a fönnebb emlitett egyenes segélyzést, - s nem kevésbbé fontos, mint az utóbbi, mert hivatva van állandóan biztositani az illető tanintézetek számára a jó tanerőket s igy biztositani magukat a tanintézeteket is. Az 1875-ik évi XXXII. törvénycikk, mely a néptanitók nyugdíjazásáról szól, hasonló segélyzést tart szem előtt, s az előttünk fekvő törvényjavaslat nem egyéb, mint következetes kiegészitése az imént emlitett törvénynek.
Részletesen megjelölve: a felekezetek, törvényhatóságok, községek, társulatok által, vagy örök alapitványokból (ide nem értve a szerzetes rendek kezén levő alapitványokat) fentartott középiskolák, felsőbb leányiskolák, kereskedelmi középiskolák (akadémiák), valamint az ily jellegű jogakadémiák, tanitó-, tanitónő- és óvóképző-intézetek országos nyugdíj- és gyámintézetének felállitásáról van itt szó.
Azonfelül a mit fönnebb általánosságban mondottam, e nyugdíjintézet specziális megokolására elég lesz feltüntetnem: miként van jelenleg e tanintézeteknél gondoskodva a tanitószemélyzet nyugdíjazási ellátásáról. A gondoskodás annyiféle, a hány a tanintézet. Egy-két tanintézet tűrhető nyugdíjat ad tanárainak, míg mások csak szűkmarkúan (egy-kétszáz forinttal) akarnak megfelelni e kötelességüknek, a legtöbb pedig éppen semmivel sem gondoskodik elaggott munkásairól. Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy az ily tanintézetek alkalmazottjai állásukat csak átmeneti állomásnak tekintik, s az első kinálkozó alkalommal elhagyják; a tanintézetek nem consolidálódhatnak s még kevésbbé fejlődhetnek, hanem ellenkezőleg, az állami intézetekkel szemben inferioritásban maradnak, sőt alább és alább szállnak.
Már az 1883. évi középiskolai törvény megalkotása előtt szóba jött a törvényhozásban egy ily nyugdíjintézet létrehozásának szüksége s az erre vonatkozó nyilatkozatok általános elismeréssel találkoztak. De a meg-megujuló kérelmekre nem egy alkalommal a kormány részéről is történtek biztatások, melyeknek most már mulhatatlanul meg kell felelnünk, mivel az érdeklettek azt vethetik fel, hogy a biztatások következtében nem gondoskodtak önmagukról.
Hogy e nyugdíjintézet megvalósitása oly sokáig késett, annak két oka volt. Először azon alap, melyen kezdetben a kérdést meg akarták oldani, téves volt. A nyugdíj-intézetet az egyes tanintézeteknél már meglevő nyugdíj-alapok bevonásával hitték megalkothatónak. Az autonom hitfelekezetek soha sem adták át vagyonukat másnak, most sem adhatnák, mert ezt alapitványaik természete sem engedné meg; de különben is ezen az alapon lehetetlen is volna a megoldás, mert az egyes iskolák eddigi nyugdíjalapjainak nagy különbözősége mellett a hozzájárulási vagy részesülési kulcsot megtalálni senki sem volna képes. - A késlekedésnek második, magában véve is elegendő oka az állam kedvezőtlen pénzügyi helyzete volt.
Hogy a nyugdíjintézetbe (a törvényjavaslat 1. §-a szerint) a szerzetes rendek iskoláit nem vettem föl, könnyen érthető, mert a szerzetes rendek szervezete és együttélése bizonyos alapokat tételez föl, mi biztositja az elaggott tanárok existentiáját, miért is a nyugdíjazásokról való gondoskodást a szerzetes rendek soha sem is kivánták.
Hogy továbbá a nyugdíj- és gyámintézetbe való felvételnél még egy megszoritást tettem, azt t. i., hogy csak oly nyilvános tanintézetek vehetők fel, melyeknek állandó fenmaradásuk biztositva van (ugyane § második bekezdése) annak szintén okát adom. Magától értetődik, hogy e fenmaradás biztositékánál itt csakis a vagyoni vagy jövedelmi biztositékról lehet szó. Törvényeink, eltérőleg más államok hasonló rendelkezéseitől, az iskolák felállitásánál az állandó fenmaradás biztositása tekintetében nem szabnak föltételeket. Ha tehát valamely iskola állandó fenmaradása kérdéses, az intézetnek ilyetén jellege ellentétben volna egy oly gondoskodással, mely az alkalmazottaknak holtig való ellátását, sőt özvegyeik és gyermekeik ellátását is czélul tűzi ki s mely gondoskodás egy örök alap megteremtését is megköveteli. Ha tekintetbe vesszük azon fölötte sokféle és sajátságos viszonyt, mely az iskola-fentartóknál vagyoni vagy jövedelmi tekintetben fenforoghat, magától értetődő dolog, hogy az iskola állandó fenmaradásának elbirálása csakis a törvényhozásnak felelősséggel tartozó vallás- és közoktatásügyi ministert illetheti meg.
Nemcsak a felsorolt tanintézetek fölötte különböző és sokféle volta, hanem az ugyanazon fajú tanintézetek fentartóinak különböző és sokféle viszonyai is nehézzé és bonyolódottá teszik a nyugdíj-intézet kérdésének megoldását. Már magában a dolog természetében rejlő bonyolultság arra intett, hogy a lehető legegyszerűbb megoldásra törekedjem, mert a legegyszerűbb megoldásnak is megmaradt az ő nehézsége. E czélból, miként a törvényjavaslat 2. §-a megmutatja, először is nagyjában elfogadtam a nyugdíjazási eljárás vezérfonalául az 1885. évi XI-ik törvénycikknek a tanárokra vonatkozó rendelkezését. Ez által a törvényjavaslat sokat nyert rövidségben és egyszerűségben, de az alkalmazás is egyszerűbbé és biztosabbá válik majd, mert az állami tisztviselők és tanárok nyugdíjazására vonatkozó föntemlitett törvény már biztos és általán ismert gyakorlatot állapitott meg. De nemcsak a megoldás rövidsége, egyszerűsége vezetett e törvény alapul vételére, hanem az a törekvésem is, hogy az állami és nem állami iskolák közt, sőt csupán maguk a nem állami iskolák közt is eddig fennálló áthághatlan válaszfalakat kevesbitsem. Az országos tanulmányi alapból fentartott ugynevezett királyi iskolák nyugdíj-ügyei is a fentemlitett 1885. évi XI. törvénycikk szerint intéztetnek el. Legyen tehát a nem állami és nem királyi iskolák tanárainál is ugyanoly terjedelmű (t. i. 30 éves) a köteles szolgálati idő; legyen ugyanolyan a szolgálati idő beszámitása; legyenek ugyanolyanok a nyugdíjazási és gyámolitási igény beálltának föltételei, valamint a beszámitható javadalmazásnak s az igényelhető nyugdíjnak, ellátási vagy nevelési járandóságoknak meghatározásai stb.
Csakis az 1885. évi XI. törvénycikk alapul vétele mellett vált aztán lehetségessé e törvényjavaslat 13. §-ába felvennem a nyugdíjazásra nézve a viszonosságot nemcsak az itt felsorolt intézetek közt, hanem az itt felsorolt intézetek s az állami és királyi tanintézetek között is. A felekezeti tanár ne legyen örökre lekötve, hogy csak felekezeti intézetnél működhessék, s hogy azért, mert a felekezeti iskolánál eltöltött szolgálata nem számit az államnál, ne léphessen át állami iskolába, esetleg hosszú szolgálat után az egyetemhez; másrészt állami iskoláink ne legyenek megszoritva, hogy felekezeti tanárokat, a szolgálat be nem számithatása miatt, ne alkalmazhassanak. Szabad mozgás legyen iskoláink közt, melyek mindnyájan a nemzet iskolái. Minden erő oda válhasson be, a hol a nemzet culturája a legjobban hasznát veheti, a mozdulatlanság ne nehezedjék nemzeti nevelésünkre. Már magában az itt felhozottak elegendők lehetnek az állami normák, különösen a 30 éves szolgálati idő elfogadására, annak daczára, hogy a 30 éves szolgálati idő majdnem kétszer oly drágává teszi a létesitendő nyugdíjintézetet, mint a 40 éves szolgálat. De ide sorolandók még azon indokok is, melyek az állami nyugdíjtörvény megalkotásánál, sőt ezt megelőzőleg régibb országos rendelkezéseinknél is a tanárok 30 éves szolgálatára nézve érvényesültek, s melyek az itt felsorolt intézetek alkalmazottjaira nézve semmivel sem lehetnek kisebb értékűek.
Fönnebb emlitettem, hogy iparkodtam a nyugdíj- és gyámintézetet az egyes iskoláknál meglevő helyi alapok bevonása nélkül, tehát függetlenül megalakitani. Körülbelül 750 alkalmazottnak nyugdíjigényéről és hozzátartozóik ellátásáról van itt szó, mi évenkint 175.483 frt összeget igényel. Hogy e nagy teher viselését megkönnyitsem, a teher megosztásának elvét választottam, vagyis több forrásról gondoskodtam. E források a törvényjavaslat 3. §-ában vannak felsorolva. E szerint megoszlik a teher a tanárokra, iskolafentartókra, tanulókra s az államra. Legkönnyebb a terhe a tanároknak, ugyanúgy mint az államnál. Ha az állami intézeteknél okadatolt az alkalmazottak csekély megterhelése, még indokoltabb az itt szóban forgó tanintézeteknél, melyek általában kisebb fizetést adnak alkalmazottjaiknak, mint az állam. Az iskolafentartók s a tanulók terhe sem mondható elviselhetetlennek. Az iskolafentartók annyi áldozattal, mint a mennyit a törvényjavaslat rájok szab, tanáraik számára oly előnyös nyugdíjazást, mint a minőt a törvényjavaslat tervez, maguk erejéből nem volnának képesek nyujtani. Ha tekintetbe vesszük, hogy a szóban forgó intézeteknél a tandíj átlag kisebb, mint az államiaknál, a tanulók hozzájárulása sem tekinthető terhesnek. Elvégre is a felsorolt források helyes megválasztásának legfőbb bizonyitéka az, hogy az általam kibocsátott tervvázlat alapján a megfelelő iskolák kevés kivétellel jelentkeztek a nyugdíj-intézetbe való belépésre.
A tervezett nyugdíj-intézet mathematikai mérlege a mellékletben közölve van. E mérleg szerint a különböző források évi bevételei s a kiadások a következő főösszegeket mutatják:
Bevétel
| 1. A tanárok befizetései végtelen járadékká számitva | 18.070 frt. | |
| 2. Az iskolafentartók fizetnek az alkalmazottak fizetései után | 35.170 frt. | |
| 3. A tanulók hozzájárulása | 47.725 frt. | |
| 4. Állami segély | 60.000 frt. | |
| 5. Az ezen iskoláknak adandó épitési és beruházási állami segélyek után 15 évre kikötendő 3%-os kamat | 14.518 frt. | |
| Összesen | 175.483 frt. |
| 1. Nyugdíjak és ellátási díjak a középiskoláknál | 131.800 frt. | |
| 2. Nyugdíjak és ellátási díjak a jogakadémiáknál | 10.700 frt. | |
| 3. Nyugdíjak és ellátási díjak a képezdék és felsőbb leányiskoláknál | 13.175 frt. | |
| 4. Nyugdíjak és ellátási díjak a kereskedelmi iskoláknál | 12.800 frt. | |
| 5. Fedezet esetleges fizetésemelésre | 7.008 frt. | |
| Összesen | 175.483 frt. | |
Emlitettem, hogy az itt szóban forgó intézetek viszonyai fölötte különbözők, ez okból a törvényjavaslat a 3. § 7-ik bekezdésében a tanárok, iskolafentartók és tanulók hozzájárulása arányának módositását engedi meg, s igy az iskolafentartóknak módjukban áll nemcsak önmagukon könnyiteni, hanem tanulóikon is. Azonban nem mulaszthattam el a tanárokat némi védelembe venni azzal, hogy az átháritható részlet maximumát 2%-ban állapitottam meg.
Az itt mondottakkal kapcsolatosan meg kell emlitenem, hogy felmerült oly nézet is mely az egyszerűség kedvéért az alkalmazottak, az iskolafentartók s a tanulók hozzájárulását, mind egybevéve, egy egységes százalékkal kivánta meghatározni, s aztán a megosztást az iskolafentartókra bizni, de ez esetben a sok tanulóval biró intézetek olcsón, a kevés tanulóval biró intézetek pedig drágán jutottak volna a nyugdíj-intézethez.
A 3. § 8-ik bekezdése különös megvilágitást szükségel. Vannak oly tanintézetek, hol a tanárok nagy része pap vagy apácza, kikről nyugdíj tekintetében nem kell gondoskodni, s csak egy-két világi tanár van. Ez esetben nem volna okadatolt a tanulókat teljes mértékben megterhelni, sem a nyert épitkezési vagy beruházási állami segély után a teljes 3%-ot követelni, hanem csakis arányos befizetéseknek lehet helye a nyugdíjra igényt tartó tanárok száma szerint.
Ugyane § utolsó bekezdése megadja a felvilágositást a tekintetben, hogy miként volt lehetséges az egyes iskolák már meglevő nyugdíj-alapjainak bevonását kikerülni s mégis e helyi nyugdíj-alapokat az országos nyugdíj- és gyámintézet czéljaira felhasználni. Az sem szorul bővebb magyarázatra, hogy ha az állam kellőleg gondoskodik a szóban forgó tanintézeteknél nyugdíj tekintetében, akkor még más nyugdíj-intézetek megengedése ellentétben volna az országos nyugdíjintézetnél nyujtott állami segélylyel.
Itt közbevetőleg okát adhatom annak is, hogy miért nem vettem fel a nyugdíj-intézetbe a theologiai intézeteket is. Először: maguknak e tanintézeteknek egy része az egyházi hivatásra való képzés függetlenségével össze nem egyeztethetőnek találta az állami gondoskodást. Másodszor: katholikus, görög-keleti, protestáns és izraelita papképzésünknél még inkább felmerülnek a különböző viszonyok ugy, hogy az ide tartozó tanárokat egy kategoriába foglalni teljesen lehetetlen volna. Harmadszor: a protestáns főiskolák helyi nyugdíj-alapjainak ez alkotandó törvény által való felszabadulása folytán, e hitfelekezetek ez alapjaikat most már nagy részben theologiai tanáraik nagyobb nyugdíjazására fordithatják s számukra ép oly nyugdíjt biztosithatnak, mint a minőt a jelen törvényjavaslat biztosit más tanáraiknak.
A törvényjavaslat 4. §-a a már fennálló tanintézeteknek önkéntes belépést biztosit. Minthogy az iskolák fentartásának költségei napról-napra és pedig nagy mértékben emelkednek, méltányosnak találtam, hogy a fennálló intézetek sorsát a belépési kényszerrel ne nehezitsem meg. De különben is az itt felsorolt intézeteknek más jellemök van, mint az általános kötelezést szem előtt tartó népoktatási intézeteknek.
A törvényjavaslatba nincs fölvéve, mert magától értetődik, hogy azon már is fennálló tanintézeteknél, melyek az alkotandó nyugdíjintézetbe nem lépnek be, a fentartókra nézve a tanáraik nyugdíjazására vonatkozó eddigi kötelezettségek érvényben maradnak; például egy részökre ezentúl is kötelező marad a Ratio Educationis utolsó §-a, mely a tanárok nyugdíjazásáról és hozzátartozóik ellátásáról szól, más részökre pedig kötelezők maradnak felekezetük eddigi rendelkezései, vagy önmaguk alkotta szabályzataik, s ezek értelmében tartoznak majd tanáraik nyugdíjazásáról s ezek hátramaradottjainak ellátásáról gondoskodni.
A törvényjavaslat e §-ának utolsó bekezdése az ezentúl állitandó tanintézetekre nézve azonban kimondja, hogy a jövőben keletkező iskolák fentartói kötelesek intézetükkel az országos nyugdíj- és gyámintézetbe belépni, vagy alkalmazottjaik számára legalább oly nyugdíjról és hozzátartozóik oly ellátásáról gondoskodni, mint a minőt a jelenleg alkotandó törvény biztosit, és pedig a nélkül, hogy intézetük tanulóit vagy alkalmazottjaikat az adandó nyugdíjért és ellátásért nagyobb mértékben terhelnék meg, mint a minő befizetéseket a jelen törvény szab meg, különben iskolájok nem számithat a nyilvánossági jogra. A ki jövőben alapit ily iskolát, tudni fogja előre, mi a kötelessége nyugdíj tekintetében, s ehhez szabhatja elhatározását. Másrészt kell, hogy az államnak jövőre gondja legyen arra, hogy csak oly iskolák keletkezhessenek, melyek minden tekintetben, tehát tanáraik ellátásában is garantiát nyujtanak az államnak.
A törvényjavaslat a nyugdíj- és gyámintézetből azért nem engedi meg a kilépést, mert a kilépések a nyugdíjintézet mérlegét ingadozóvá tehetnék s az alkalmazott tanárok sorsa ismét bizonytalanná válnék. Ha azonban valamely tanintézet megszünik, ez esetben megszünik a tanintézet viszonya is a nyugdíjintézethez, s a tanintézet alkalmazottjai az ide vont 1885. évi XI. törvénycikk 20. §-a szerint, ha máshol nyernek alkalmazást, ott nyerik meg szolgálatuk beszámitásával nyugdíjokat, ha pedig nem nyernek alkalmazást, a megalkotandó országos nyugdíj-intézetnél kerülnek végelbánás alá.
A törvényjavaslat 5. §-a a tervezett nyugdíj- és gyámintézet jövedelmeinek kezeléséről szól. Azért választja a javaslat a néptanitói országos nyugdíj- és gyámintézet módját és szabályait, mert az eljárást itt már a gyakorlat biztositotta.
A 6. § nem szükségel bővebb felvilágositást.
A törvényjavaslat 7. §-a kiterjeszti az alkotandó nyugdíjintézet jótékonyságát az eddig alkalmazottak legrégibbjeire is, mert e gondoskodás egyáltalában méltányos, mert különben csak egésszen önkényes határt kellett volna szabni, s mert az illetők ebbeli régi reményükben nem is gondoskodtak magukról.
A második bekezdésben oly alkalmazottakról van szó, kik ugyanazon iskolafentartó két tanintézeténél vannak alkalmazva, például jogakadémiánál és gymnasiumnál. Az ily alkalmazottak közös iskolai szolgálatuk után egységesen rendszeresitett fizetésök szerint jönnek e nyugdíjintézetnél tekintetbe, kivéve azt az esetet, ha ez egységesen rendszeresitett fizetésök nagyobb, mint a nagyobb fizetésű intézetnél, például a feltüntetett esetben, a jogakadémiánál a rendes tanárok fizetése. Ez utóbbi esetben csak ez utóbbi fizetés mértéke szerint történik a nyugdíjazás.
A harmadik bekezdésben előforduló eseteket példák világositják meg. Az oly tanár, ki például egy oly kereskedelmi iskolában van alkalmazva, mely az itt szóban forgó nyugdíjintézet kötelékébe tartozik, és egy oly középiskolában is, melynél a tanárokról egyenesen az állam gondoskodik, az alkotandó nyugdíjintézetnél nem nyerhet második nyugdíjt. - Alkalmazva lehet továbbá valamely kereskedelmi iskolánál oly tanár, ki például valamely kereskedelmi társulatnál titkári minőségben is működik. Az ily egyénnek e nyugdíjintézetnél csak akkor lehet igénye, ha máshol nincs nyugdíjra jogosultsága, s ha az ide tartozó iskolánál nagyobb az elfoglaltsága, mint másik alkalmazása, s ha az ide tartozó iskolánál való alkalmazása rendszeres, állandó és legalább oly mértékű, mint a minő az állami tanintézeteknél szokott lenni.
Minthogy az itt szóban forgó különféle tanintézeteknél oly alkalmazottak is vannak, kiknek nincs külön lakpénzök, hanem e javadalmazásuk benfoglaltatik fizetésökben (a törvényjavaslat 8. §-a), az egyenlő mérték megkivánja, hogy az ily rendezéssel az illetők igazságtalanul ne juthassanak magasabb nyugdíjhoz, mint az oly alkalmazottak, kiknek külön lakpénzök van, mely nem jő a nyugdíjazásnál számitásba. Ugyan itt provideálva van az esetre is, ha valamely iskolafentartó alkalmazottjait nagyobb fizetéssel és csekély lakpénzzel kivánná mások ellenében igazságtalanul nagyobb nyugdíjhoz hozzájuttatni.
Minthogy az ily iskoláknál a fizetéseket a fentartók szabadon állapitják meg, e § második bekezdésében gondoskodni kellett az oly igazságtalan kedvezmény kizárásáról is, melylyel az iskolafentartó alkalmazottjának fizetését kivételesen, a nyugdíjazás bekövetkeztének küszöbén kívánná rendkivülileg felemelni oly czélból, hogy alkalmazottja az iskolafentartó kevés befizetése mellett nagyobb nyugdíjban részesüljön. E megszoritás tehát nem vonatkozik a rendszeres ötödéves pótlékokra vagy a rendszeres fizetésemelésekre.
Az utolsó bekezdésben pedig az alkalmazottakat a szabadon rendelkező iskolafentartó önkénye ellen kellett biztositani, nehogy erőik hanyatlásával fizetésüket csökkentse.
A jelenleg szolgálatban levő alkalmazottak közoktatásunk nagy fejlődése s az előbbi közoktatási állapotok nagy ingadozása folytán a legkülönbözőbb viszonyok közt voltak. Szükségesnek mutatkozik tehát (a törvényjavaslat 9. §-a), hogy e különböző körülmények közt végbement szolgálat a nyugdíjba való beszámitás szempontjából elbirálás alá vettessék. E megbirálásnál ott, a hol lehetséges, törvényeink és országos szabályaink rendelkezéseit fogjuk alkalmazni, a hol pedig nem lehetséges, e rendelkezések analogiájára kell majd támaszkodni. Gondoskodni fogok, hogy ezen elbiráló bizottságba pártatlan s a viszonyokat teljesen ismerő egyének jussanak be.
Előbbi közoktatási viszonyaink folytán vannak oly tanáraink is, kik 18 éves korukban kezdtek mint mellék, vagy rendkivüli tanitók szolgálni, oly időben tehát, mikor még egyuttal a tanári pályára kellett készülniök. Ezért volt szükséges a multra nézve a szolgálat számitásánál kezdőpontul a 24-ik életévet kitűzni. Jövőben e megszoritás elmarad, mert ujabb viszonyaink ily kora szolgálatot már nem engednek meg.
Teljesen okadatolt a törvényjavaslat 10. §-ának azon rendelkezése, hogy a régi tanárok, kik csak most lépnek be a nyugdíjintézetbe, s csak most fizetik le azon hozzájárulásukat, melyet e nyugdíjintézet számitásai szerint szolgálatuk kezdetén le kellett volna fizetniök, s mégis azonnal jogot nyernek, tartozásuk kamatait is fizessék le. Készségesen meg fogják ezt tenni a nyerendő nagy előnyért, de másrészt az igazság is ugy hozza magával, hogy ne részesüljenek nagyobb kedvezményben azon társaik felett, kik szolgálatuk kezdetén fizetik le tartozásukat, mely egész szolgálatuk alatt fog a nyugdíjintézetnek kamatozni.
A következetesség ugy kivánná, hogy a régi tanárok után a multra nézve az iskolafentartók is fizessék meg hozzájárulásaikat, és pedig a kamatokkal együtt, sőt azon összegeket is, melyek a tanulók után befolytak volna. E visszamenő követelés az itt felsorolt tanintézetek mindnyájánál azonban kivihetetlen volna. A számitások és kirovások nagy complicatiókra vezetnének, mert példáúl némely régi tanár már a harmadik iskolafentartónál van, talán előbb oly tanintézetnél szolgált, mely nem is fog tartozni a nyugdíjintézet kötelékébe; az iskolafentartókra pedig oly nagy összegeket kellene kiróni, melyek nagy részöknek anyagi erejét meghaladnák. A midőn tehát ezen alkotandó törvény e követelést figyelmen kivül hagyja, azt ugyszólván elengedi, indirecte segélyt gyakorol azon tanintézetek irányában, melyek az állami segélyre csakugyan rászorulnak, s magának e létesitendő törvénynek is czélja az, hogy e tanintézetek a segélyezésnek egy indirect nemében részesüljenek.
Átmenetileg (6 évre) annak kikötését, hogy csupán a 30 szolgálati évnek betöltése alapján (tehát az alkalmazott teljes egészsége és alkalmazhatósága mellett a 65-ik életév előtt) nyugdíjazásnak nincs helye (tjavaslat 11. §-a), megengedte az, hogy a mostani tanárok nagy része nagyon fiatalon készült szolgálatba, másrészt megkövetelte ezt a megalkotandó nyugdíjintézet pénzügyi érdeke, mert azon összegek elmaradása miatt, melyeket a régi tanároknál az imént kifejtettek szerint az iskolafentartók s a tanulók hozzájárulása czímén a mult időre nézve elengedünk, ha még a kora nyugdíjbalépés is megengedtetnék, a nyugdíjintézet szükséglete rendkivül megnövekednék. Az e réven megtakaritandó összeg körülbelül évi 10.000 frtra tehető.
A 12. §-nak azon rendelkezései, melyek a nyugdíjbalépésről s a közszolgálat érdekében szükségelt nyugdíjazási eljárásról szólnak, hasonlók azokhoz, melyek a néptanitói nyugdíjtörvényben fordulnak elő, miért is magyarázatra nem szorulnak.
A törvényjavaslat 13. §-a a különböző iskoláknál eltöltött szolgálat beszámitásának viszonosságáról szól. Ennek szükségét már fönnebb a törvényjavaslat 2. §-ánál kifejtettem. Most még csak azt teszem hozzá, hogy e viszonosságot kiterjesztettem a nyilvános népoktatási, kisdedóvó- és egyéb idetartozó intézeteknek az 1875. évi XXXII. és 1891. évi XLIII. törvénycikk rendelkezése alá eső alkalmazottjaira is. Tettem pedig ezt azért, mert a minő nagy igazságtalanság volna, hogy valaki az itt szóban forgó intézetekhez történt átlépése folytán elveszitse előbbi szolgálatának számbavételét, ép oly csekély azon áldozat, melyet az alkotandó nyugdíj-intézetnek s részben az államnak kell majd e tekintetben meghoznia, mivelhogy e beszámitásnak szüksége csakis egy-két egyénre vonatkozik.
A 14. és 15. § magyarázatra nem szorul.
