1894. évi XXXI. törvénycikk indokolása

a házassági jogról * 

Általános indokolás

I.

A jelen törvényjavaslat czélja a házassági jog rendezése.

E rendezés három alapelven épült fel. Ezek az alapelvek: minden állampolgárt egyaránt kötelező egységes állami jog, állami biráskodás és a házasságok megkötésének kötelező polgári alakja.

A házassági jog reformját szükségessé teszi már azok az egyházpolitikai törvényjavaslatok, melyek mint a kormány részéről ajánlott politikának alkotó elemei a törvényhozás elé vannak terjesztve.

Ezek:a vallás szabad gyakorlását és az izraelita vallás bevételét tárgyazó javaslatok.

Az elsővel a jelenleg fennálló felekezeti kényszer meg lesz szüntetve. A másodiknak szükségszerű folyománya a cultus disparitás akadályának eltörlése.

Gondoskodni kellett azon állampolgárokra nézve, a kik a törvényesen elismert egyházak egyikéhez sem tartoznak, házassági jogról, birói hatóságról, közegekről, melyek előtt a házasság megköttessék. Rendelkezni kellett arról is, hogy a cultus disparitás akadályának eltörlése, melyet a jelenleg párhuzamos érvényben levő mind a nyolcz jog ismer, miként illesztessék be házassági jogrendszerünkbe.

De ezeknél jóval nagyobb súlylyal bir az a körülmény, hogy a vallásfelekezetek szerint párhuzamosan érvényben levő különféle házassági jogok és még inkább a vegyes házasságok tekintetében fennálló kettős jog és kettős biráskodás a házasság intézményének szilárdságát megrenditették, ellentétes jogállapotokat létesitettek és a visszaélések egész sorozatára vezettek.

A létesitendő reform körül egységes és következetesen keresztülvitt alapelvekből kellet kiindulni.

Mindenek előtt dönteni kellett azon nagy kérdés felett: fenntartjuk-e és következetesen tovább fejlesztjük-e a jelenleg fennálló felekezeti jogok rendszerét a házassági jogviszonyok terén, avagy egységes házassági jogot és egységes jurisdictiót létesitsünk.

De nemcsak arról volt szó, hogy a házassági jogviszonyok terén a fennálló zavar, ellentétek és visszaélések meg legyenek szüntetve. Alkotmányunk hagyományos nagy elvei, állami életünk parancsoló szükségei megkövetelik, hogy a házassági jog reformja más egyenrangú szempontoknak is megfeleljen.

Biztositani kellett nemcsak azt a nagy állami érdeket, mely a házasság és a család intézményének szilárdságában és erkölcsi épségében áll, de csorbitatlan meg kellett őrizni a lelkiismereti szabadság, az egyházak közötti paritás és a polgári jogegyenlőség nagy elveit is.

A javaslatban foglalt rendezéssel meg van óva a vallás-szabadság elve.

Senki nem kényszerit oly cselekvésre, melyet vallása tanai tiltanak és nem tilt el annak teljesitésétől, mit egyháza tanai parancsolnak.

Meg van őrizve egy egyházak szabadsága. Hiveik házasságát egyházi gondozás alatt tartják, azokra nézve tanaiknak, szabályaiknak megfelelőleg járhatnak el, intézkedéseiknek polgári jogérvénye azonban jövőben nem lesz.

A felek vallása a házassági viszony megitélése tekintetében különbséget nem fog tenni és ezzel elesik a vallásváltoztatásnak az a motivuma, mely a felekezeti házassági jogokkal kapcsolatban ma létezik.

Mindezek fölé emelkedik ujabb állami fejlődésünk ama nagy postulatuma, mely egységes nemzeti jog megalkotását követeli.

Az állampolgári egyenlőségnek, a nemzet politikai egységének kifejezője a jogintézmények egysége, melynek összeforrasztó erejét első sorban a házasság, a család intézményének jogi rendjében kell érvényre juttatni.

Huszonöt éve mult annak, hogy a felekezeti jogok rendszere, a házassági jog körében fejlődése tetőpontját elérte. A felekezeti rendszer továbbfejlesztésének elvei az eddigi rendezésben világosan ki vannak fejezve.

Ugyanennyi ideje, hogy a magyar képviselőházban világosan oda lön állitva a czél, meg lett jelölve az irány, melybe a jövő fejlődést átterelni szükséges: egységes házassági jog, állami jurisdictio és a házasság megkötésének átalán kötelező formája.

A magyar képviselőház e törekvések fonalát kezéből soha ki nem ejtette és habár időközben részleges alkotások lettek megkisérelve, számos nagyobb alkalommal, időről-időre kifejezte, hogy a végső megoldást minő irányban keresi.

Jogfejlődésünk rövid vázlata (II.) mutatni fogja, hogy a mult idők tanuságai ily megoldásra utalnak.

A jelen állapotok ecsetelése (III.) feltünteti az új rendezés parancsoló szükségét.

Midőn a javaslat a törvényhozási feladat megoldását a kijelölt irányban kereste, nem egészen új alapokon, nem egészen új elvek szerint javasolja a rendezést, mint azt az állami egységes házassági jog ellenzői tévesen állitják.

Ellenkezőleg az az út, melyet a javaslat megjelöl, megfelel az európai jogfejlődésnek, megfelel a magyar törvényhozás képviselőháza által 1868. óta minden nagy alkalommal pártkülönbség nélkül nyilvánitott elveknek és a magyar államférfiak túlnyomó nagy többsége nézeteinek.

A házassági jog államositása Európa művelt államaiban bevégzett tény. Kivételeket alig találunk. Megtörtént ez Ausztriában már a mult század folyamán. A legtöbb európai államban a jogegység is létesitve van. Ennek kiegészitő része a házasság megkötésének kötelező polgári formája. Állami és társadalmi mélyen érzett szükség vitte az államokat erre és általánosan ismert dolog, hogy a rendezés anyagi jogszabályaiba mindenütt sokkal többet vettek fel a történetileg kifejtett jogtételekből, mint a mennyi újitást bármelyik állam e jogrendezés alkalmából elfogadott.

Az a rendezés, a melyet a javaslat magában foglal, nem elvont elméleti tételek eredménye, nem idegenszerű a hazai jogfejlődéssel szemben, sőt ellenkezőleg a házassági jog terén fennálló sajátos viszonyainkban találja alapját; benső indoka - a tételek elméleti helyességétől eltekintve - a jogéletünk szüksége; magával a fejlődéssel szemben annak menetét nem szakitja meg, hanem mint azt alább kimutatni alkalmam lesz, a történeti fejlődés elemei, alkotmányunk alapelvei, interconfessionalis jogrendünk, a rendezés e terére utalt bennünket.

A házassági jogok és jurisdictiók különbözése az egységes házassági jognak megalkotását nem egy irányban neheziti. A törvényhozási feladat nem oldható meg ugy, a mint az a magánjog többi részére nézve lehetséges.

A fennálló és különböző házassági jogi rendszerek elemeinek felhasználása és átültetése az egységes állami jogba, nehézzé, nem egyszer pedig lehetetlenné vált; különösen akkor, a midőn a jogi rendezés vallási tételek alapján áll és a vallási és jogi elem elválasztása, magán a jogrendszerben uralkodó felfogása folytán lehetetlenné van téve.

A feladat, melyet a javaslat maga elé tűzött, kizárta azt, hogy az egyik, akár a másik felekezeti jog tételei alapul szolgáljanak és hogy annak intézkedései az egységes jogba oly alakban iktassanak be, hogy eredeti jellegük megóvása legyen.

Az egyes hitfelekezeti jogok tételei a házasság körüli állami érdek szempontjából lettek birálva, a felekezeti kivetkőztetve, ezen jogi alakjukban egymáshoz közelebb hozva és a parancsoló állami érdek által egymással egyesitve.

Ha a javaslatban foglalt házasságmegkötési alakszerűségektől egyelőre eltekintünk, bizvást állitható, hogy a házasság intézménye, ugy a mint az a javaslatban szabályozva van, a népnek jogi és erkölcsi felfogásával nemcsak hogy ellentétben nem áll, hanem egészében sem újnak, sem idegenszerűnek nem mondható.

Tételes jogi fejlemények, a nemzet szükségleteinek szorgos figyelembevétele és a nemzeti életviszonyok gondos mérlegelése képezik azt a hármas tekintetet, a mely a javaslat szerkesztésénél irányadó volt.

E mellett azonban figyelemmel kellett lenni azon jogfejlődésre is, melyet a nyugoteurópai nemzetek codificált házassági joga magában foglal; távol maradva azonban idegenszerű tételek átültetésétől és csak azt fogadva el, a mi az európai népek erkölcsi felfogásában közös alapként jelentkezik, avagy a mi közös alaptételek mellett a művelt Európa egyik vagy másik országában törvényhozási szempontból helyesnek bizonyult.

II.

A házassági jognak hazai fejlődése a vallási állapotok fejlődésével áll kapcsolatban.

A római katholikus egyháznak anyagi joga, eljárási szabályai és az általa szervezett egyházi biróságok voltak a reformatiót megelőző korszakban a házassági jog kizárólagos forrásai.

De még ezen korszakban is érvényesül állami törvényhozás.

A kánoni jog az állam által recipált jogot képez, az egyházi biráskodás polgári érvényes az állam elismerésén alapszik.

A reformatió, annak terjedése Magyarországon és ennek alapján a protestáns egyházak szervezete, e hitfelekezetek törvényes elismerése, szükségszerűleg visszahatott a házassági jog fejlődésére is.

Ezen időponttól kezdve a vallásszabadság kérdése szoros kapcsolatba lép a házassági jog kérdésével.

Az előbbinek történeti fejlődése föltünteti az utóbbit is, az előbbire vonatkozó elvek törvénybe iktatása jelöli meg azt az alapot, a melyen a törvényhozás a házassági jog terén is haladt.

A 17. század folyamán már több házassági jogrend áll egymás mellett, bár egyenlőtlenül fejlett alakban.

Az 1626. évi komjáti zsinat által megalkotott egyházi szervezet, és az e zsinat kánonjaiban foglalt házassági szabályok a török hódoltságnak alávetett magyar részekben akadálytalanul érvényesültek.

A bécsi (1608) és linczi (1647) békekötések elismerték ugyan az „exercitium religionis liberum” elvét, de ennek a következményei még sem érvényesültek. Tényleg a protestánsok a katholikus szentszékek biráskodása alatt hagyattak, s igy reájok ugyanaz az anyagi jog alkalmaztatott, mely a katholikusokra nézve volt irányadó.

Az ágostai és helvét hitvallásúak házassági jogát, szemben a kánonjoggal érvényre juttatja III. Károly királynak 1731. márczius 21-én kibocsátott, és a magyar helytartó tanács által ugyanazon év ápril 26-án közzétett resolutiója, mely 5. pontjában a következő intézkedést tartalmazza:

„Matrimoniales porro causae, fundamento privatarum regni legum, judiciis dioecesanorum Episcoporum ita substerni, ut hi illasplane juxta principia August et Helv. Confess dijudicent, admissa inde ad Archiepiscopum appellatione.”

Hetedik pontjában pedig a vegyes házasságokat elvileg megengedi, de úgy, hogy azok csakis katholikus lelkész előtt köthetők.

E királyi resolutiót a megyékben kihirdették. A katholikus egyház azt tiltakozással fogadta ugan, de III. Károly ennek daczára érvényt igyekezett szerezni elhatározásának, a mint Althan váczi püspök esete is mutatja a ki a kir. resolutiónak Pest megyében történt kihirdetése ellen a megyéhez tiltakozó levelet intézett, a mely a királyhoz fölterjesztetvén, Pest megyéhez intézett és 1731. szept. 13-án kelt királyi leirattal a következő elintézést nyerte: „Hinc decrevimus ut praeter mox instituendam temporalium quorumvis, in regno nostro Hungariae ex benigna regia collatione tentorum, sequestrationem seditiosum scriptum in primitus celebranda generale istius Comitatus vestri Congregatione publice laceretur, sicque annulletur.”

Párhuzamosan a protestánsok házassági jogával fejlődött a görög-keleti nem egyesült egyházhoz tartozók joga. I. Lipót király 1690. aug. 21-én megadja az egyház hiveinek a teljes egyházi szabadságot, megerősiti mindazon jogaikat és kiváltságaikat, a melyeket Zsigmond és Mátyás királyoktól nyertek.

Ezen egyház birósági szervezetét az 1776. karlovitzi synodus határozmányai alapján Mária Terézia 1777. jan. 22-én erősitette meg.

Magyarországon a protestánsok egymás között házasságaikat saját lelkészeik előtt kötötték ugyan, de a mint a házassági kötelék kérdése került szóba: megnyilt a szentszékek biráskodásának tere és teljes következetességükben érvényesültek a kánonjog tanai.

Érvénytelennek volt kimondható az olyan házasság, melyet a felek saját egyházuk felfogása szerint érvényesen kötöttek meg, mely azonban a kánoni jog kivánalmaival ellenkezett. Nem egyszer rendelték el protestánsokat illetőleg a katholikus lelkészek által végzendő recopulatiókat is. Feltételenül uralkodott a házasság felbonthatatlanságának elve, mert a szentszékek a feleket csupán ágytól és asztaltól való elválásra bocsátották.

Ezek az állapotok csak a vallási elnyomás árán voltak fentarthatók és folytonos panaszok és remonstratiók forrásait képezték a protestáns egyházak ama szünetlen törekvése kapcsán, hogy önálló felekezeti házasságjogot és jurisdictiót érvényesitsenek.

Igy a kánonjog érvényén alapuló házassági jogegység már a XVII-ik század folyamán át lett törve, de még inkább megrenditették annak érvényét azon intézkedések, melyek a XVIII-ik század második felében az államhatalom részéről történtek.

Az államhatalom idővel tudatára ébredt önjogából fakadó törvényhozói rendeltetésének. Fel kellett ismernie, hogy a házassági jog körül, különösen pedig a házassági akadályok tekintetében saját állami czéljai és érdekei vannak.

Ebben az irányban Ausztria befolyással volt a magyar jog fejlődésére. A törvényes képviselő beleegyezésének hiánya, mely már a II. Ferdinánd király uralkodása óta tiltó házassági akadályt képezett, az 1753. évi április 12-iki patenssel bontó akadály erejét nyerte és három évvel későbben érvényteleneknek nyilvánittattak a katonatiszteknek felebbvalóik tudtán kivül kötött házasságai (1756. május 8-iki rendelet).

Gyökeres változtatásokat azonban csak II. József idézett elő, a ki a mindinkább érvényre jutó egyházi particularismussal szemben és annak felismerése alapján, hogy egyik egyháznak jogát a többire reáerőltetni ellenkezik a vallásszabadsággal: a házassági jog egészére nézve az állami szabályozás útját választotta.

II. József pátense a jogegységet állami alapokon újra alkotta. E rendezés nem alkotmányos uton történt.

Az ama korban uralkodó felfogásnak megfelelőleg a patens a házasságot polgári szerződésnek tekinti. Egységesen állapitja meg a házasság megkötésének alakzatát és érvényessségének feltételeit és a házassági pereket különbség nélkül az állami biróságok elé utalja.

A patens szabályai az izraelitákat is kötelezték, a mit egy pótrendelet ki is mondott.

A patens fentartotta a házasságkötés egyházi formáját de az egyházi közegekben állami tisztviselőket lát, kiket az elébök tartozó házasságkötéseknél való közreműködésre egyenesen kötelez és a kiktől elvárja, hogy e közremüködésnél az egyházi törvényektől el fognak tekinteni. Az által, hogy a kihirdetések alól való felmentés jogát a politikai hatóságok hatáskörébe utalta, a házassági anyakönyvek vezetését állami rendszabályok alá helyezte s végül a házassági biráskodást a világi biróságokra bizta, a házassági jognak félreismerhetetlenül polgári alapokon szabályozását foganatositotta.

A jogegységet csak a házasság megszünésének kérdésében töri meg, a mennyiben a katholikusokra nézve a házasság felbonthatatlan, a nem katholikusokra nézve pedig felbontható.

Az ily módon létesitett állami jog és jogegység azonban csak rövid ideig maradt érvényben.

Az 1790. évtől kezdve az a felfogás jut uralomra és ad irányt a magyar törvényhozásnak, hogy a házassági viszony szabályozása az egyházak feladata, hogy az egyházakat illeti házassági ügyekben a felmentési hatalom és a biráskodás.

Az emlitett évtől egész az 1868-iki törvények megalkotásáig ez a vezéreszme vezette a magyar törvényhozást és a küzdelem csak az iránt folyt, hogy az eszme minden bevett egyházra egyaránt megvalósuljon.

II. Lipót már 1790. évi ápril 20-án elrendelte a magyar helytartótanács utján, hogy az egyházi biráskodás a katholikusokra és a görög-keletiekre nézve visszaállittassék.

Az állandó szabályozást azonban az 1790/91-iki XXV. és XXVII. törvénycikkek foglalják magukban.

E törvénycikkelyek előzetes tárgyalásának folyamán felmerült ugyan az állami szabályozás eszméje, de csakhamar végképen elejtetett. Annál erélyesebben érvényesültek azon törekvések, melyek a házassági ügyekben való szabályalkotási és birói hatalmat minden egyháznak megkövetelik, mig a vegyes házasságokra nézve, habár sikertelenül, az egyházak paritását kivánják érvényre juttatni.

Az 1790/91. évi XXVI. törvénycikk tárgyalása alkalmával csupán a dunai kerületek kivánták a szentszékek hatáskörének a protestánsokra nézve visszaállitását és túlsúlyra emelkedett a restituti in integrum lehetetlenségének meggyőződése. Oly felszólalások is voltak, melyek a házassági biráskodást a maga szerves egységében a polgári biróságokra ruházni kivánatosnak tartották. Báró Vay József az egyesült tiszai kerületek tanácskozása alkalmával kijelenti, „hogy mind a r. katholikusok, mind az evangelikusokra nézve nagy helytelenségnek tekinti azon ügyeknek az egyházi székekhez tartozását és ha a rendek megengednék, ő inkább azt inditványozná, hogy ezen ügyek mind a két fél részéről a polgári hatósághoz utasittassanak.” Gróf Zichy Károly országbiró „az egyházi székek iránt” azon nézeten volt, „hogy talán az egész országra jó volna, ha a házassági ügyek itélése az egyházi rend birósága alól kivétetnék.”

Ürményi József személynök legalább azt tarotta kivánatosnak, „hogy az evangelikusok házassági ügyei addig is, mig a római katholijusokra nézve is szükségesnek tartott új intézkedés megtörténhetik, a polgári törvényszékek által itéltessenek.”

Az országgyülés többsége azonban, legalább elvileg, azt az álláspontot foglalta el, hogy a házassági ügyek rendezése és az azok feletti biráskodás az egyházak ügye. A római katholikus és a görög-keleti egyházra nézve ennek megfelelőleg alkottattak meg a törvények.

Az 1790/91:XXVI. tc. 11. szakasza mindkét hitvallású evangelikusok házassági ügyeinek intézését saját egyházi székeiknek hagyta fenn, addigra azonban, mig ezek kellőleg szervezkednek és azon elvek, melyek szerint a házassági ügyeket itélni fogják, Ő Felsége hozzájárulásával megállapittatnak, azt rendelte, hogy „e házassági ügyek a közelebb mult években dívott, elvek szerint a világi székek által itéltessenek”.

A vegyes házasságokra nézve határozott volt a visszaesés az önálló állami jogszabályozás idejéhez képest.

Az országgyülés többsége egészen a kánonjogi elvek alapján járt el.

A törvény szerint ugyanis a vegyes házasságok mindig katholikus lelkész előtt kötendők és „ugy azok a házassági ügyek, melyek már a kötés idejében vegyesek voltak, mint azok, melyek valamely félnek az evangeliumi vallásról a katholikus vallás áttérésével lettek vegyesekké, mivel mind a két esetben valóságos szentségről van szó, a katholikusok szentszéke alá tartoznak”. Törvényes elismerést nyert tehát a házasság szentségi jellege, habár a feleknek csak egyike követi a katholikus vallást.

Intézkedésének enyhitéséül és azoknak némi megnyugtatására, a kik a katholikus egyházhoz nem tartoztak, a törvény 15. szakasza elrendelte, hogy „a vegyes házasságok ellen bárminő ürügy alatt akadályokat emelni tiltva van.”

A vallásfelekezeti szempont túlsúlyra emelkedett az állami érdekek felett és a törvényhozásnak a vegyes házasságok tekintetében megállapitott intézkedései az összeütközéseket kikerülhetetlenekké tették. Habár a törvény 15. szakasza a vegyes házasságokat biztositani kivánta, az uralmába visszahelyezett kánonjog feltétlen érvényesülésre törekedett, a mit annál könnyebben tehetett, mert az 1790/91. évi XXVI. tc. a vegyes házasságok elbirálási jogát szentszékekre ruházta, melyek mindkét félre nézve csak a kánonjog szerint biráskodtak.

Ezzel a lelkiismereti kényszer törvénybe lett iktatva és vegyes házasságok létesitése minden egyes esetben attól függött, vajjon az eskető katholikus lelkésznek voltak-e ellenében kánonjogi aggályai vagy nem voltak. Igy megtörténhetett, hogy adott esetben a lelkész a vegyes házasságra készülő feleket összeadni vonakodott, mert veszélyt látott abban, hogy a katholikus fél vallásától el talál tereltetni. A nyitrai szentszék 1793. évi augusztus hó 16-án kelt itéletével a pap eljárását helyeselte s a feleknek a házasságkötést meg nem engedte. Az 1790/91. évi XXVI. tc. 13. szakaszára hivatkozott, mely szerint „senki se merjen valamely katholikust az evangeliomi vallás követésére bárminő eszközzel csábitani.”

Ily uton a vegyes házasságok szabad létrejöttét könnyen akadályozhatta a kath. egyház a törvény rendelkezésével szemben is.

Az ellentét a törvény rendelkezése és a végrehajtó közegek között korán kezdett mutatkozni. Az államhatalom kénytelen volt ismételten beavatkozni a kánoni biráskodás körébe.

Ily beavatkozásnak példáját nyujtja báró Andrássy Antal rozsnyói püspök esete, kinek itéletét, mert elvált protestánsnak katholikus féllel való házasságát érvénytelennek mondotta ki, (impedimentum catholicismi) Ferencz király 1794. évi julius 10-én megsemmisitette. Az ebből keletkezett conflictus a püspök visszavonulásával végződött.

Egy rendszer, mely az alapját szolgáltató kánonok folytonos ellensúlyozásával volt csak fenntartható, a sorvadás csiráit rejti magában.

Az 1790/91-iki törvényhozás által a vegyes házasságok kötésére nézve teremtett helyzet azonban még élesebb és általánosabb összeütközésre vezetett a harminczas és negyvenes években.

A katholikus püspökök a kánonjognak megfelelőleg eltiltották a lelkészeket a vegyes házasságok egyházi megáldásától, hacsak a más vallású fél kötelező nyilatkozatot nem ad a gyermekeknek a római katholikus hitben való nevelésére.

A megyék és rendek táblája az 1791. évi törvénycikkek végrehajtásaként követelték a vegyes házasságok egyházi megáldását is; a katholikus papság viszont a kánonjogra hivatkozva, erre csak feltételesen volt hajlandó. A megyék viszont az 1647. évi XIV. tc. alapján vallásháboritás miatt perbe fogatták azokat a papokat, kik a vegyes házasságokat megáldani vonakodtak és azon főpapokat, kik ily értelmű körleveleket adtak ki.

Volt olyan megye is, mint Zólyom, mely 1841. augusztus 25-én, a villongások megszüntetése végett elhatározta, hogy követeinek az országgyülésre utasitásul adhatja annak követelését, hogy a házasságkötés polgári legyen és hogy a többi megyéket is határozatához való csatlakozásra hivja fel. Igy történt azután, hogy az 1843. évi augusztus 14-én tartott országos ülésben Lónyay Menyhért, mint Bereg megye követe előadta azon utasitását, hogy „a házasságkötés polgári legyen.” Zólyom megye nevében Radvánszky Antal ugyanezt jelentette ki, mig Békés megye részéről Wenckheim Béla báró azon óhajtást fejezte ki, hogy minden nem egyházi természetű dolog vétessék el a szentszéktől (1843/44. országgyülés irom.).

A római curiával folytatott tárgyalások eredményeképen XVI. Gergely pápának „Quas vestro” breveje és az azzal együtt 1841. ápril 30-án kiadott, Lambruschini bibornokról elnevezett instructio a papság számára új helyzetet teremtett.

Mig a pápai breve a katholikus papság által elfoglalt álláspontnak kelt védelmére, addig Lambruschini bibornak-államtitkárnak instructiója egyidejűleg megállapitotta, hogy a tridenti zsinat házasságkötési formája a vegyes házasságokra nem kötelező. A vegyes házasságok kötése tekintetében a tridenti zsinat előtti kánoni jogot ismerte el hatályosnak, mely szerint a házasság az alakszerűtlen egybekelés által is létesülhet.

Igy igyekeztek azt lehetségessé tenni, hogy a katholikus egyház szempontjából, a mely a protestáns egyházakat mint ilyeneket el nem ismeri, a protestáns lelkész előtt kötött vegyes házasságok érvényessen jöhessenek létre. Ezzel összhangban az 1844. évi törvénycikk az 1791:XXVI. törvénycikk 15. szakaszát megváltoztatja és a vegyes házasság kötésére nézve kimondja, hogy az evangelikus lelkipásztor előtt is köthető. Egyszersmind törvényesiti azokat a vegyes házasságokat, melyek 1839. márczius 15. napjától 1844. november 10-ik napjáig evangelikus lelkész előtt köttettek.

Az államhatalom beavatkozása most ujból némi rendet és nyugalmat hozott létre. De az állam törvénye és a kánonjog között igazi összhang mégsem jött létre. Mert a kánonjog szerint figyelembe véve a Lambruschini instructiót, az is lehetséges, hogy a felek nem járulnak sem egyik, sem a másik lelkész elé, hanem házasságukat alattomosan (clandestine) kötik meg.

A katholikus egyház szempontjából jogilag teljesen közömbös a vegyes házasság megkötésénél közreműködő evangelikus lelkipásztor jelenléte. Az 1841. április 30-án kiadott instructió nem is állitja fel a vegyes házasságok érvényének kelléke gyanánt, hogy az legalább protestáns lelkész előtt köttessék, mi a protestáns egyházak jogi létének elismerésével lett volna egyértelmű, hanem a vegyes házasságokat általában felmentvén a tridenti házasságkötési forma alól, azokra vonatkozólag a korábbi egyetemes kánonjogi felfogást emelte érvényre, melynek értelme szerint a házasság minden hatósági közreműködés hiányában is jogérvényesen létesülhet. A vegyes házasságok terén még a „sponsalia per concubitum transeunt in matrimonium” elve is érvényesülhetett mindaddig, mig ezt az elvet az absque forma tridentina létrejöhető házasságok keretében XIII. Leo pápa az 1892. év folyamán meg nem szüntette, ki azonban az „absque forma tridentina” köthető házasságokra nézve azt, hogy azok létrejöhetnek, kifejezetten fentartotta (Acta Sanctae Sedis XXIV. 441. l.).

Ilykép a kánonjog szerint, vegyes házasságok, függetlenül azok egyidejűleges anyakönyvvezetésétől, jogérvényesen jöhetnek létre. És ezen elvet 1841 óta egész a legujabb időkig Magyarországon az egyházi biróságok is elismerik, habár egyenesen az állam törvényébe ütközik.

A házassági jognak Magyarországon fejlődésétől, a mely az eddigiekben fel van tüntetve, lényegesen eltér az erdélyi jogfejlődés.

A teljes egyenlőség és viszonosság a két evangelika, a római katholikus és az unitárius vallás közt Erdélyben már a XVI. század végével érvényes jogként jelentkezik. S a lelkiismereti és vallásszabadságot feltétlenül elismeri az 1557. évi tordai országgyülésnek ama határozata: „hogy mindenki azt a vallást választja, a melyet meggyőződése javall, mert a lelkiismereten nem elhet és nem szabad uralkodni.”

Az Approb. Const. I. R. 1. cz. 2. articulusa rendeli, hogy „a négy recepta religiók az országnak ezen megegyezett közönséges végzései szerint in perpetuum pro receptis tartassanak”.

Az Approb. Const. I. R. 5. Cz. 4. articulusa mindenegyik felekezetnek biztositja a házasságkötés és biráskodás jogát. Szabályozza egyuttal a házasság felbontás okából történő áttérést az egyenlőség elvének fentartása mellett.

A görög nem egyesülteknek, a kik mint „Oláh Natio” szerepelnek, megadatik - receptio nélkül - már a XVII. század első felében a házasságkötési és biráskodási jog, de azzal a megszoritással, hogy ezen teendőikben az ország törvényeihez alkalmazkodni tartoznak. (Approb. Const. I. R. VIII. Cz. 1. art.) Az 1744:VI. (erd.) tc. pedig a görög egyesült szertartásúak egyházát a bevett egyházak közé iktatta.

Az 1691. deczember 4-én I. Lipót által kiadott diploma és 1693. ápril 9-én kiadott pótdiploma értelmében a négy bevett vallás házassági joga és biráskodása változatlanul fenmarad.

A vegyes házassági válóperekre nézve, a viszonyosság és egyenlőség alapján a válóper, az alperes vallása szerint illetékes egyházi biróságnál volt meginditandó.

A József-féle házassági patens Erdélyben is életbe lépvén, az erd. 1791:XXIV. tc. a felekezeti házassági jogot és biráskodást ismét visszaállitja. Ezen idő után kormányrendeletek a törvénynyel ellentétben a vegyes házasságokat a katholikus szentszékek elé utasitják. E törvényellenes visszaéléseket megszüntetendő és Erdély jogát ujólag biztositandó alkottatott az (erd.) 1848:LX. tc. a mely már a görög nem egyesületeket is bevett felekezetnek ismerte el vegyes házasságokra nézve és a teljes viszonosságot és egyenlőséget állitotta helyre.

Az erdélyi külön jogfejlődés zárkövét - az osztrák polgári törvénykönyvnek azonnal érintendő behozatalától eltekintve - a Magyarország és Erdély egyesitésének részletes szabályozásáról szóló 1868:XLIII. tc. 14. §-a képezi, mely szerint: „Erdély mindazon törvényei, melyek az erdélyi területen és a korábban ugynevezett magyarországi részeken a bevett vallásfelekezetek, egyházak és egyházi hatóságok vallásgyakorlati s önkormányzati szabadságát, jogegyenlőségét, egymás közötti viszonyait s illetőleg hatáskörét biztosítják, nemcsak sértetlenül fentartatnak, hanem egyszersmind a görög és örmény katholikus és a keleti görög szertartású egyházakra is kiterjesztetnek.”

E törvényes intézkedés eredményeképen megállapitható, hogy Magyarország erdélyi részeiben ma, az öt bevett vallásfelekezetnek ötféle anyagi házassági joga és mindegyik által önkormányzati hatáskörében alkotott és kezelt, tehát ötféle házassági eljárása van, mely jogokhoz, mint hatodik az izraelitákra irányadó osztrák polgári törvénykönyv járul az anyagi házassági jog terén, mert az izraeliták házassági ügyeiben az eljárást mi törvényes intézkedés sem szabályozza.

Az interconfessionális jogrend a vallás dolgában intézkedő 1848. évi XX. törvénycikkben új alapokra lett fektetve, összhangzásba lett hozva újabb alkotmányos fejlődésünk alapelveivel és összefoglalatját a bevett vallásfelekezetek tökéletes egyenlőségében és viszonosságában találja, a nélkül azonban, hogy az államnak jogát az egyes vallásfelekezetekkel szemben lényegesen megváltoztatta volna.

Ezen elvnek törvénybe iktatása szükségszerűleg visszahat a házassági jogra.

Egyenlőség és visszonosság kizárják azt, hogy a törvényesen bevett vallásfelekezetek hive más felekezet házassági jogának, vagy más felekezet biráskodásának legyen alávetve; kizárja azt is, hogy egyik hitfelekezettel szemben az állam a házassági jogban a hitfelekezeti felfogásnak tért engedjen, egy másik hitfelekezettel szemben pedig attól eltérjen. Kizárja azt, hogy a biráskodás megadásában a felekezetek közt különbség létezzék.

Az 1848. évi törvényhozás nem volt azon helyzetben, hogy az elvnek minden következését levonja és törvényesen is megvalósitsa.

Az 1852. évi november 29-én kelt nyilt parancs, mely az osztrák polgári törvénykönyvet Magyarországon életbeléptette, II. czikkében kimondotta, hogy az osztrák polgári törvénykönyv házasságjogi része, a mennyiben ez a házasság érvényes megkötését s a házasság érvénytelensége iránti tárgyalást, az ágytól és asztaltól való elválást és a házasság felbontását tárgyazza: a római katholikus vallású, továbbá az egyesült és nem egyesült görög szertartású polgári rendű alattvalókra nem alkalmazandó. Az 1853. évi május 19-én kelt nyilt parancs pedig, mely Erdélyben léptette életbe az osztrák polgári törvénykönyvet 1853. szeptember 1-ére, még a protestáns papi székeket is fentartotta a maguk törvényeivel.

Az 1855. augusztus 18-án közzétett concordatum, melynek X. articulusa a katholikusok egyházi jogát a maga teljében ujra uralomra juttatta, a házassági ügyekben a szentszékek biráskodását állapitotta meg az osztrák birodalom összes katholikusaira nézve, hazánkban a házassági jog terén nem teremtett új állapotot, mert, mint az eddigi fejtegetések mutatják, nálunk a házassági ügyekben való biráskodás a József-féle patensnek alávetve maradt házasságokon kivül amúgy is a szentszékeket illete és ezek joga mindig az egyházi jog volt. A mi változás nálunk az egyházi jogrenden esett, az csak az osztrák polgári törvénykönyvnek 1861-ben történt hatályon kivül helyezésével állott be. Ekkor az osztrák polgári törvénykönyvnek a protestánsokra vonatkozólag külön érvényben volt házasságjogi része helyébe a magyarországi protestánsokat illetően a II. József pátense lépett, s azt az ürt, melyet az osztrák polgári törvénykönyv hatályon kivül helyezése maga után hagyott az izraelitákra nézve, az 1863. évi november 2-án kelt udvari kanczelláriai rendelet töltötte ki. A Királyhágón túli részekben az osztrák polgári törvénykönyvet életbeléptető 1853. május 19-iki nyilt parancs teremtette állapot maradt fenn továbbra is.

Az alkotmánynak 1867-ben történt helyreállitása után a magyar országgyülésnek akkor nyilt először alkalma a házassági ügyekkel és a házassági biráskodás kérdésével foglalkozni, midőn az 1868:LIV. törvénycikkbe iktatott polgári törvénykezési rendtartás javaslatát tárgyalta.

E javaslat 12. §-a (a törvény 22. §-a) a házassági kötelék érvényességének és felbontásának kérdésében a róm. és görög kath., ugyszintén a görög-keleti egyházi biróságok hatáskörét érintetlenül hagyta volt. A képviselőház jogügyi bizottsága azonban e javaslattal szemben teljesen megszüntetendőnek inditványozta az egyházi biróságok hatáskörét, minden néven nevezendő házassági kérdésben. „Tette ez azért - igy szól a bizottság jelenlétében - mert ellene van elvben a kivételes biróságoknak s a világi biróságokat alkalmasabbaknak tartja az egyházi biróságoknál minden tekintetben. Ha fenmaradna a kath. szentszékek biráskodási hatásköre a katholikus válópörökben, meg kellene azt kapni az erdélyi protestánsok és unitáriusok, mint szintén a görög-keleti vallásúaknak s fel kellene állitani a magyarországi protestánsok és izraeliták egyházi biróságait is, a jogegyenlőség és viszonosság nagy elvénél fogva. Ámde az egyházi biróságok általános behozatala nem indokolható visszalépés lenne napjainkban; mig másrészt meghagyni a szentszékek illetőségét s a többi hitfelekezetekre nézve ignorálni az egyenlőség és viszonosság elvét épen akkor, midőn alkalmazására legelőször nyilik alkalom: nem lett volna megegyeztethető a törvény rendeletével, a politikai ildommal s az osztó igazsággal. A bizottság idejét látta az előbb vagy utóbb, de mindenesetre ugy is megoldandó kérdés azonnali gyökeres megoldásának s megszüntetni javasol minden egyházi biráskodást általában. Nem érinti ez intézkedés a vallás intézményét. A kérdés súlya nem abban fekszik, hogy házassági perekben egyházi személyek itéljenek, hanem abban, hogy az illető felekezet hitelvei szerint itéljen a biró.”

Ezzel szemben a ház központi bizottsága jelentésében kifejté, hogy „nem óhajtja, hogy az egyházi biróságok sorsa már ez alkalommal eldöntessé, mert nem tartja tanácsosnak, egy oly fontos kérdést egy ideiglenes perrend fonalán és annak keretében mintegy rögtönözve, megoldani. E szempontból egyelőre fentartandónak véli a bizottság a ministeri tervezetnek a szentszékek hatáskörére vonatkozó 12. és 23. §-át, de egyszersmind, a mennyiben a kérdés hangosan követeli megoldását, utasittatni kivánja egyidejüleg a ministeriumot, hogy a házassági pörökben való biráskodás s általában a házassági ügyek tárgyalásában, tekintettel az 1848:XX. törvénycikkben kimondott egyenlőség és viszonosság követelményeire, mielőbb külön törvényjavaslatot terjesszen be.” (Az 1865/68. országgyülés képviselőházának irományai 335. sz.) Hozzá tehetem mindjárt, hogy a ház szószerint a központi bizottság e javaslata értelmében utasitotta a kormányt. (Ugyanazon országgyülés képviselőházának jegyzőkönyvei. V. köt. 58. l.).

A javaslatnak tárgyalása azonban felszinre hozta a kérdés megoldásának módozatait is.

Az 1868. október 20-án tartott ülésben minden pártból felszólalt képviselők többsége a polgári házasság sürgős behozatalát követelte. Tisza Kálmán a következő határozati javaslatot terjesztette akkor a ház elé: „Mondja ki a képviselőház, hogy miután a házassági ügyek kérdése maga az egyházi biróságok eltörlése által megoldottnak nem tekinthető; miután teljes megoldása ezen kérdésnek csakis a polgári házasságnak behozatalával eszközölhető: oda utasitja a ministeriumot, hogy a házassági ügyek tárgyában az egyházi biróságok eltörlése után még fennmaradt kérdéseknek a polgári házasság behozatalával, és az 1848:XX. törvénycikkben kimondott egyenlőség és viszonosság követelményei figyelemben tartásával leendő elintézése iránt még ez ülésszak alatt, és pedig úgy terjeszsze be javaslatait, hogy azt még tárgyalni s felette törvényhozásilag intézkedni lehessen.” (Képviselőház Naplói 1865/68. X. k. 165. l.)

Ugyanez ülésben Deák Ferencz kifejté, hogy az egyházi biróságok eltörlése a polgári házasság behozatala előtt czélszerűtlen. Kijelenti, hogy neki elvileg nincs kifogása a polgári házasságnak azonnali megállapitása ellen, de azt hiszi, hogy kivitele nagy nehézségekbe ütköznék. Miután a vita folyamán Ausztriára is történt hivatkozás, utal arra, hogy a concordatum idejét leszámitva, Ausztriában, az 1868. évi törvényhozás előtt is a polgári biróság itélt a házasságok érvénye fölött. Nálunk az egyházi itélőszékek biráskodása alkotmányos törvényeink egyiként alapul, melyet jogunk van megváltoztatni, de nem rögtönnözve, mert részletesebb és alaposabb kimunkálást tartunk szükségesnek. Az osztrák „Noth-Civilehe”-t nem tartja követendő példának; mert sokkal természetesebbnek tartja és liberálisabbnak, hogy az állam azt mondja ki: „Minden házasságot az állammal szemben polgári szerződésnek tekintek és mint ilyent a polgári hatóság előtt kötendőnek rendelem, vallási szertartások és elvek az egyes felekhez és azn egyházhoz tartozván, melynek ők hivei”, - mint azt, hogy a házasságokat az egyház, pap előtt kötni, de ha az a feleket összeadni nem akarja, akkor én, állam, fogom a házasulók összeadását polgári hatóságom által teljesittetni, a házassági kérdések felett pedig, egyik esetben úgy, mint a másikban, nem az egyházi, hanem a világi biróság itéljen”. Deák a központi bizottság fönti javaslatához csatlakozott (Idézett Napló 169. l.).

Már ezen törvényjavaslat tárgyalásakor fölmerült azon inditvány is, - a mely a magyarországi ágostai hitv. evangelikus és ev. református egyházak kerületi gyüléseinek és zsinatainak többször kifejezett óhajtását ismételte, - (Geduly Lajos), hogy addig, mit a katholikus szentszékek fognak házassági ügyekben biráskodni, illetőleg, mig állami törvény általánosan fogja szabályozni a házasság-ügyeket, a magyarországi protestánsoknak az 1791:XXXVI. tc. 11. §-ában biztositott erre vonatkozó jogosultsága újból törvénybe iktattassék.

Az a szempont, mely a törvénykezési rendtartás tárgyalásakor, úgy a képviselőházban, mint a főrendiházban a kiindulás alapját képezte, az 1848:XX. törvénycikk megállapitotta vallásszabadság és viszonosság, mely elvek kiépitését és megvalósitását tűzték ki a törvényhozás legközelebbi feladatául.

Az 1868:XLVIII. tc. a vegyes házassági válóperekre nézve a kettős biráskodást hozta be; megállapitotta, hogy mindenik félre nézve egyedül saját illetékes biróságának az illető fél saját hitelvei alapján hozott jogerős itélete kötelező.

Másrészről pedig az 1868:LIII. tc. kimondja, hogy a vegyes házasság megkötéséhez az egyik házasuló fél lelkészének kihirdetése is elégséges (9. §) és hogy az egyik egyházból a másikba áttért egyénnek minden cselekvénye azon egyház tanai szerint itélendő meg, a melybe áttért és hogy az általa elhagyott egyháznak elvei reá nézve semmiben sem kötelezők (8. §)

A vegyes házassági válóperekről szóló törvényjavaslatnak a képviselőházban 1868. november 30-án tárgyalása ismét felszinre hozta a protestáns egyházi biráskodás kérdését is. Nyári Pál tiltakozott az egyházi biróságok föntartása, de különösen a magyarországi protestánsokra kiterjesztése ellen, mert a biráskodás az állam joga, melyet elidegenitenie nem szabad és még permissive se ruházza át oly testületekre, melyek azt élvezni nem jogositvák, szabad és még permissive se ruházza át oly testületekre, melyek azt élvezni nem jogositvák, mire Eötvös József b. vallás- és közoktatásügyi minister a következőket jegyezte meg: „Az 1848. törvények kimondván az egyenlőséget és viszonosságot, reánk nézve azon kötelesség támadt, hogy ezen elvet a lehetőleg és legkövetkezetesebben életbe léptessük, minél előbb. Mihelyt tehát az egyházi székek a katholikusok egyházi ügyeire meghagyattak, addig, mig ezen székek a katholikusokra nézve létezni fognak, a nem katholikusokra nézve is, legalább a törvényben, ki kell mondani azon szabadságot, hogy ők szintén, ha akarnak, hasonló külön törvényszékeket állithassanak, a maguk házassági ügyeiknek elitélésére...Élnek-e ezen joggal vagy nem élnek, az a dolog természeténél fogva egyedül a protestánsoktól függ” (Idézett Napló XI. k. 193. l.).

A képviselőház többsége azonban elfogadta Nyáry Pál azon módositását, hogy a törvényjavaslat 2. §-ának ezen szavai: „Joguk van azonban a magyarországi mindkét hitfelekezeti evangelikusoknak is, illető egyetemes zsinatjaik határozata folytán, saját hitfelekezeteik részére egyházi székeket szervezni” - maradjanak ki. (Az 1865/68. országgyülés képviselőházának jegyzőkönyvei V. k. 159. l.) Az összes felszólalók ezuttal is hangsúlyozták, hogy a szentszékek biráskodásának fentartása csak ideiglenes jellegű (Idézett Napló XI. k. 194-199. l.).

A képviselőház imént vázolt vitáiban kifejezésre jutott közhangulatnak, de a ház 1868. november 30-án, a törvényesen bevett keresztény vallásfelekezetek viszonosságáról szóló törvényjavaslat tárgyalásakor, a központi bizottság javaslatára hozott ama határozatának is, mely szerint „a ministerium felhivatik, hogy a legközelebbi országgyülés elé javaslatot terjeszszen, mely a vallásfelekezetek általános egyenjogúságát megállapitsa (Idézett Napló XI. k. 2000. l.) - felelt meg a kormány, midőn 1870-ben „a vallás szabad gyakorlatáról és a vallás felekezetek egyenjogúságáról” b. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi minister által beterjesztett törvényjavaslatában (1869/72. országgyülés képviselőházának irományai IV. k. 257. l.) a házassági jogviszonyról a következőképen intézkedett: „9. § A vallás különbözősége a házasság polgárjogi érvényességére nem bir befolyással. Az állam a házasságot a maga szempontjából polgári szerződésnek tekinti, s melyet saját törvényei szerint itél meg. A házasság mindennemű jogviszonyait a fenebbi elvek irányadása mellett külön törvény szabályozandja.”

A javaslatnak e szakaszra vonatkozó indokolása kifejti, hogy a házasságnak azon polgári oldala és jogviszonyai, melyek természetüknél fogva az állam gondoskodása alá tartoznak, elválasztatnak azon vallási momentumoktól, melyeknek érvényesitése az egyháznak feladata; és az állam a házasságnak csak polgárjogi oldalára terjeszti ki figyelmét.

E javaslat nem került tárgyalásra, de azért a vallási kérdések nem szüntek meg napirenden maradni.

A képviselőháznak 1873. február 25-én tartott ülésében Irányi Dániel határozati javaslatot nyujtott be, mely szerint: „A kormány oda utasittatik, hogy a vallás szabad gyakorlata s a polgári házasság iránt mielőbb terjeszszen elő törvényjavaslatot.” A ház e javaslatot, a nélkül, hogy bárki is ellene felszólalt volna, 1873. február 27-én elfogadta (1872/75. képviselőházi Napló V. k. 161. l.)

Ujból szóba került e kérdés 1873-ban a királyi placetum gyakorlásáról kifejlődött vita kapcsán. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi minister a ház általános helyeslése között fejtegette, hogy mely törvények lesznek szükségesek az állam és az egyház közti viszony szabályozása végett. „Ide tartozik első sorban a törvény, - nem a vallásszabadságról, - hanem a vallás szabad gyakorlatáról és a vallásfelekezetek egyenjogúságáról... A vallási élet szabadságának érdekéből következik, hogy a vallási viszonyoktól különválasztassanak azon ügyek, melyek természetüknél fogva nem a valláshoz, az egyházhoz, hanem az állam rendelkezése alá tartoznak, mint például a polgári s politikai jogok gyakorlása s a házasság polgári oldalai és viszonyai. Ide tartozik másodszor: a polgári házasságról szóló törvény, mely a vallásfelekezetek egyenjogúságának corollariuma, akként, hogy a házasság polgári jogi érvényességére a vallás befolyással ne birjon s az állam a házasságot a maga szempontjából polgári szerződésnek tekintse, a mely fölött saját törvényei szerint itél. E kérdés gyakorlatilag is meg van már oldva több államban, mint Francziaországban, Belgiumban, a rajnai tartományokban, Olaszországban, s mely most Poroszországban is napirenden van. Nem fog ez nálunk sem okozni pertuberatiókat a vallásviszonyokban; csak a törvényhozás gondoskodjék az anyakönyvek vezetésére szükséges administrativ közegekről.” Beszéde végén a következő inditványt terjeszti elő: „Küldjön ki a képviselőház bizottságot a végre, hogy a vallás és közoktatásügyi minister közbejöttével az állam és egyház közti viszony szabályozására javaslatot dolgozzon ki, és e javaslatot a ház elé terjessze.” (1872/75. képviselőházi Napló VII. k. 351. l.)

Ugyanezen ülésben mondotta Deák Ferencz utolsó nagy beszédét, mely az egyház és állam viszonyaival foglalkozott és e beszédben a polgári házasságról igy nyilatkozott a képviselőház általános élénk helyeslése közt: „Előttünk van és reménylem, nem hosszú idő mulva a ház asztalára kerül a polgári házasság kérdése. A polgári házasság, nézetem szerint, absolute nem vallási, hanem tisztán polgári kérdés. A két mód közül, melyet eddig követtek, az egyik az engedélyezett polgári házasság, a másik a kötelező. Nem tehetek róla, én az elsőt a facultativ polgári házasságot nem tartom logikai alapon megnyugvónak, nem tartom helyesnek és magára az egyházi rendre nézve is sértőbbnek tartom, mint a kötelezőt. Mert ha nyersebb nyelven mondanók ki a facultativ polgári házasságról szóló törvény: ez annyit tenne, hogy az állam azt mondja alattvalóinak: Fiaim, ha házasodni akartok, menjetek papjaitokhoz, adjanak ők össze benneteket; de ha össze nem ád titeket, akkor jöjjetek hozzám, majd összeadlak én. Ellenben a kötelező polgári házasság egészen más. Ott az állam mondja, hogy a házasság nemcsak egyházi szertartás, hanem polgári szerződés, és pedig a legfontosabb, mely alapja a legitimitásnak, a successiónak stb.; én tehát mint állam, hogy ezen polgári szerződés előttem köttessék: annak egyházi részét azután végezzétek el a magatok papjainál. Ebben sem sértő, sem absurd, sem helytelen nincs. Mindezeket fokonkint meg lehet tenni.” (1872/75. országgyülés képviselőházának Naplói. VIII. k. 365. l.)

Trefort Ágost inditványa ellen senki sem szólalt föl és azt a ház 1873. junius 30-án egyhangúlag elfogadta azon hozzáadással, melyet a balközép egyhangú támogatásával Huszár Imre inditványozott (Idézett Napló 372. l.) - hogy: „Utasitásul adatván ezen bizottságnak, hogy javaslatában azon irányelveket szigorúan tartsa szem előtt, melyeket Deák Ferencz t. képviselő ur junius 28-iki beszédében kifejtett.” E hozzáadást is a ház egyhangúlag fogadta el. (Idézett Napló 386. l.)

Az így kiküldött bizottság 1874. junius 16-án terjesztette be jelentését, melyben a kormányt utasitani inditványozta, hogy még azon év folyamán terjesszen be javaslatot a kötelező polgári házasságról.

E jelentés napirendre is tüzetett, de a junius 23. ülésben Bittó István ministerelnök a kormányváltozásra hivatkozással, annak a napirendről levételét és a jövő ülésszakra halasztását kérte. Biztositta a házat, „hogy a kormánynak teljességgel nincs szándékában kitérni a kérdés elől; sőt el van határozva saját intentiójából a jövő ülésszak alatt e kérdésben törvényjavaslatot terjeszteni a t. ház elé.” Majd hozzátette, hogy „oly időben fogjuk beterjeszteni ezen javaslatot a jövő ülésszakban, hogy azt még tárgyalni és befejezni lehessen.” A ministerelnök e halasztási javaslatát az ellenzék hevesen ellenezte és a kormány hivei is csak a biztos beterjesztés reményében fogadták el (1872/75. képviselőházi Napló XI. L. 55-70. l.).

E javaslat be nem terjesztetvén, a képviselőház 1880-ban, a költségvetés tárgyalásakor ujból elfogadta Irányi Dániel határozati javaslatát és utasitotta az igazságügyministert, hogy az általános polgári házasságról terjeszszen elő törvényjavaslatot. Az a törvényjavaslat azonban, melyet dr. Pauler Tivadar igazságügyminister 1881. márczius 22-én „a keresztény és izraelita között, valamint az országon kivül kötött polgári házasság”-ról (1878/81. képviselőházi irományok XXIII. k. 208. l.) előterjesztett, nem találkozott a képviselőház tetszésével. Magának a háznak igazságügyi bizottsága is, érezve e javaslatnak ki nem elégitő voltát és azt, hogy nem felel meg a képviselő házban ismételten kifejezésre jutott kivánalmaknak, kizáróan juridicai szempontokból vette a javaslatot birálat alá. Jelentésében azzal ajánlja a javaslatot elfogadásra, hogy mivel „az, hogy egy ország lakosai egymással szabadon léphessenek házasságra, társadalmi, állami és erkölcsi követelmény s egyuttal az ország minden lakosának a természet törvényei által kijelölt joga”; mivel továbbá „az állam, mint a jognak őre, köteles gondoskodni arról, hogy ezen jog gyakorolhatása az állam törvényeiben minden polgár részére biztosittassék” a javaslat pedig az erre való égető szükséget kielégiti (1881/84. XV. k. 237. l.).

A képviselőháznak e javaslattal elégedetlensége, az okból, mivel elfogadása esetére a kötelező polgári házasság behozatalának bizonytalan időre elodázásától tartott, élénken nyilvánult a javaslatnak 1883. november 20-án megindult tárgyaláskor. A házban felszólalt vezérférfiak pártkülönbség nélkül, kijelentették, hogy a javaslat őket ki nem elégiti, hanem ők az általánosan kötelező polgári házasságot követelik. Ez okból történt, hogy egyesek a javaslatot el nem fogadták, mig mások ugyanazon követelmény kifejtésével, csak azért fogadták azt el, mivel sürgősnek tartották.

György Elek és társai határozati javaslatot terjesztettek be, melyben inditványozták, hogy „a jelenleg előterjesztett törvényjavaslat részletes tárgyalás alapjául általánosságban se fogadtassék el s határozza el a ház, hogy utasitja az igazságügyminister urat, terjeszsze elő a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatot oly időben, hogy a kötelező polgári házasságról szóló törvény még a jelen országgyülés alatt megalkottassék.”

Szilágyi Dezső - a november 28-iki ülésben - elfogadta a törvényjavaslatot, mint átmenetit és ideiglenest, mely siettetni fogja az államot a házassági viszony általános és kötelező szabályozására, mint a polgárok jogegyenlőségének s a lelkiismereti szabadságnak postulatumára. Kijelenti, hogy a maga részéről elfogadja Irányi Dániel határozati javaslatát, mely állami törvényhozást és jurisdictiót követel a polgári megkötés általánosan kötelező formájával és csak az esetre, ha Irányi inditványa nem fogadtatnék el, a következő határozati javaslat elfogadását ajánlja: „Utasitsa a ház a ministeriumot, hogy a házassági és polgári viszonynak minden állampolgárra kiterjedő, kizárólag kötelező szabályozása és a házassági viszonyt tárgyazó peres ügyekben az állami biróságok kizárólagos biráskodása iránt mielőbb törvényjavaslatot terjeszszen elő.”

A ház nagy többsége a törvényjavaslattal együtt elfogadta Irányi határozati javaslatát, mely a kormányt a polgári házasságról szóló törvényjavaslat haladéktalan beterjesztésére utasitja, „oly időben, hogy az még a jelen országgyülés ideje alatt törvényerőre emeltessék.” (1881/84. Képviselőházi Napló XIII. k. 148-252. l.)

Pauler Tivadar dr. igazságügyminister 1883. november 21-én tartott beszédében, melyben kijelenti, hogy a kötelező polgári házasság behozatalát még nem tartja időszerűnek, azt is kinyilatkoztatta, hogy e javaslat (t. i. a keresztények és izraeliták közti házasságról szóló) semminek sem praejudicál, a mellett azonban sürgős szükséget elégit ki. Ugyanekkor az egyházi biróságokról a következő kijelentéseket is tette:

Az 1791:XXVI. tc. mely a protestáns és a katholikus felekezetek egymás iránti viszonyát rendezte, kimondotta elvül, hogy a protestánsoknak saját egyházi elveik szerinti consistoriumai legyenek az illető forumok és csak ideiglenesen állapitotta meg a József-féle patens érvényességét.

Miért? Mert a protestáns vallásúaknak a tekintetbeni jogkörét is, a mennyire vallási meggyőződésük azt megköveteli, érintetlenül hagyni kivánta. A protestáns egyházak soha sem követelték saját consistoriumaik életbeléptetését, de fölhozom ezt azért, hogy megmutassam, mily óvatossággal járt el akkor a törvényhozás (1881/84. képviselőházi Napló XIII. k. 171. l.)

És az 1883. november 24. ülésben (Napló u. o. 249. l.): „A mi közjogi felfogásunk a szentszékekről mindig az volt, hogy azok hazai biróságoknak is tekintettek és igy az ő ügykörük iránt történtek intézkedések; soha kétségbe nem vették azt, sőt még a nyelvre nézve is több törvény van, mely ügyvitelüket szabályozta és meghatározta.”

Tisza Kálmán ministerelnök az 1883. november 22-i ülésben kifejté, hogy e javaslat nem praejudikál a kötelező polgári házasságnak, mely intézményé kétségtelenül a jövő, mert ez a dolog természetében van és mert e kérdés elaludni nem fog (Idézett Napló 203. l.).

Az 1891. évi költségvetés tárgyalása alkalmával a képviselőház minden pártja részéről nyilatkozatok történtek az egységes házassági jogrend megalkotása érdekében. A függetlenségi és 48-as párt a polgári házasságot sürgette, a nemzeti párt részéről pedig Apponyi Albert gróf, elfogadva Irányi Dániel határozati javaslatát, az egységes állami házassági jog és biráskodás kérdésében következőleg nyilatkozott:

„Minden szempontból - úgymond - úgy állami szempontból, mint magának az egyházi életnek sanálása szempontjából szükség van arra, hogy az állam a maga jogrendjét a maga egészében önállóan kiépitse. Szükség van arra, hogy azt kiépitse minden téren, a családjognak és a házassági jognak terén is. Feltétlen szükség van erre állami szempontból és én nem ismerek érdeket, a mely ezzel ellenkezik. Mert én úgy tartom, hogy a mai összebonyolult helyzet a maga következményeiben az egyházakra nézve ép oly nyomasztó, ép oly kedvezőtlen befolyással bir azoknak beléletére, mint a mily kedvezőtlen és nyomasztó befolyással bir az állami törvényhozás fejlesztésére. Avagy melyik egyháznak lehetne érdekében, hogy fentartassék házassági jogunknak jelenlegi kúszáltsága, a mely a házassági kötelék szilárdságának megingatásához járúl ezen országban és a mely egyszersmind a vallásokhoz való tartozásnak könnyű csereberéjéhez és ez által a vallási érzésnek napirenden levő kicsúfolásához és megsértéséhez vezet.

Avagy mely egyháznak állhat érdekében az, hogy kénytelen legyen saját házassági judicaturáját gyakran oly állami cselekményeknek szolgálatába bocsátani, a melyek állami szempontokból szükségesek és törvényesek, annak az egyháznak elveivel azonban ellenkeznek, mint pl. midőn a katholikus szentszék egy vegyes házasságban meginditott válóperben előbb kimondja az a thoro et mensa elválasztását és azután az arra vonatkozó irokányokat a törvényszékhez átteszi, hogy ezek alapul, vagy legalább anyagul szolgálhassanak a teljes elválasztásnak, tehát egy a katholikus egyház által perhorrescált ténykedésnek véghezvitelére?

Az államnak pedig a nemzeti egységnek érdeke feltétlenül kivánja azt, hogy itt egységes jogrend foglalja magába az államnak összes polgárait, hogy ne legyen az állam polgárának egyetlenegy oly része sem, a mely az általános jogrenden kivül áll, hogy a vallási és egyházi életből is kivétessék az a mérgező anyag, mely a mindennap szükségesekké váló compromissumokból ered, hogy ez által a magyar nemzet erkölcsi életének minden tényezője akkép sanáltassék, hogy arra azután egységes, szabadelvű, mindenki iránt egyenlő mértékkel mérő jogrend, mint szilárd basison felépithető legyen” (1887/92. képviselőházi napló. XX. k. 58. l.).

A tárgyalás folyamán Irányi Dánielnek a kötelező polgári házasságra vonatkozó javaslatát, melyet az ellenzék mindkét árnyalata elfogadott, a kormány nevében az igazságügyminister az 1890. november 26-iki ülésben feleslegesnek jelezte, de csak azért, mert az egységes házassági jogról szóló törvényjavaslat kidolgozása már megindult és mert e határozati javaslat, a mennyiben irányt szab meg. egyezik azzal az iránynyal, a melyet a kormány és szóló is különösen, mint követendőt kifejtett (Idézett napló 5-178. l.).

E vázlatos visszapillantás igazolja, hogy a magyar országgyülés képviselőháza 1867. óta nem szünt meg sürgetni az általánosan kötelező polgári házasság behozatalát és hogy e tekintetben három kormány tett a ház nagy többsége kijelentett akaratának folyományaként kötelező igéretet; sőt, hogy 1870-ben a házasságnak polgárjogi jellegét kifejezetten hangsúlyozó törvényjavaslat is lőn a képviselőháznak beterjesztve.

Az országgyülés főrendiházában a házassági biráskodás és a házassági jog kérdései az 1867. évi átalakulás után ugyancsak a polgári törvénykezési rendtartás javalatának tárgyalásakor kerületek először szóba.

És e tárgyalásokat mindvégig azon egyértelmű törekvés jellemzi, hogy a vallásfelekezetek egyenjogúságáról és viszonosságáról szóló 1848:XX. tc. mennél szélesebb körben nyerjen teljes megvalósulást, és hogy minden állampolgár vallási meggyőződése és minden vallásfelekezet hitelvei egyenlő védelemben és méltatásban részesüljenek.

Mutatja ezt mindenekelőtt a förendiház jogügyi bizottmányának (Cziráky János gr. elnöklete alatt) a házassági biráskodásra vonatkozó jelentése (a főrendiház 1865/68. Irományai 244. sz.), mely következőleg szól:

„Helyesli a bizottmány az elvet, hogy az egyházi biróságok egyelőre fentartassanak; a mennyiben pedig az Erdélyben létező protestánsok és unitáriusok egyházi biróságaik a törvényjavaslatban megemlitve nincsenek, ezen hiány utólagos pótlását annál is inkább hozza javaslatba a jogügyi bizottmány, mert a maga részéről a jogegyenlőség és viszonosság elvénél fogva, a magyar mindkét felekezetű evangelikusok és az izraeliták részére egyházi biróságok felállitását méltányosnak ismerné.”

Az ezen jelentés kapcsán kifejlődött vitából legyen szabad a következő fölszólalásokra irányitanom a törvényhozás figyelmét:

Szögyény László a főrendiház 1868. november 12-én tartott ülésében (Főrendiház naplója 1865/68. 470.l.) igy nyilatkozott:

„A katholikus szentszéke birói hatásköre akként szabályoztatnék, hogy... a szentszékek birói hatósága csupán a katholikus és vegyes házasságokból eredő válóperekre szoritkoznék; a mi már régen kivánatos vala, s ha nem csatlakozom, a régibb rendszeres munkában is javasolva volt. Ellenben a szentszékek birói hatóságának végleges megszüntetését s a katholikus hitestársak közötti válópereknek a polgári törvényszékhez való rögtönzött átszármaztatását, sok fontos oknál fogva nem lehetett volna helyeselni. Valamint viszont azt, hogy a többi vallásfelekezetűek számára is, a viszonosság alapján hason hatóságú egyházi törvényszékek állittassanak, szivesen pártoltuk volna.”

Prónay Gábor b. (a főrendiház 1868. nov. 12-iki ülésében. Napló 478. l.) azt az inditványt tette, hogy „a magyarországi mindkét felekezetű evangelikusok és az izraeliták részére saját biróságok előtt hitelveik alapján a (házassági) perek folytattassanak és elintéztessenek.”

Ez az inditvány idézte elő a következő nagyjelentőségű három nyilatkozatot a katholikus egyház legkiválóbb képviselői részéről:

Haynald Lajos érsek (a főrendiház 1868. nov. 18-iki ülésében, Napló 480. l.):

„A protestáns házasságokra nézve hozzájárulok nm. Prónay Gábor ur inditványához, melynek elfogadása által a jogegyenlőségnek és viszonosságnak, mely az 1848:XX. tc. értelmében követeltetik, meggyőződésem szerint teljesen elég lesz téve, protestáns házasságok felett 1791:XVI. tc. 12. §-a értelmének, mely hogy eddig életbe nem lépett, azt csak sajnálni tudom.”

„Szabad egyház a szabad államban. Ez elvet csak úgy értelmezhetem, hogy az állam minden különös kötelezettségtől, bármely egyház és vallás irányában menten, egy vallást, egy egyházat sem tüntet ki a másik fölött, egynek sem kedvez különösen, hanem mindegyikét egyaránt védi, egyaránt vagy ignorálja vagy segélyezi, tiszteletben tartja minden egyház jogát, mely abban áll, hogy minden egyház szabadon vallhassa hitét, szabadon követhesse hitelveit, élhessen czéljai eszközlésére azon jogokkal és eszközökkel, melyek őt természete szerint megilletik.”

Cziráky János gr. (a főrendiház 1868. nov. 12-iki ülésében. Napló 484.l.):

„Egy pillanatig sem késem mindazokhoz szivesen hozzájárulni, mik által e részben a minden országos hitfelekezetűeknek lelkiismeretes nyugalma és meggyőződése lehetőleg biztosittatik: mert ugyanazt, mit magunk részére is a kathol. hitvallás követői igénybe veszünk, s mi egynek igazságos és jogos, ugyanannak mások irányában minden tekintetben létezni kell.

Ez alapelvet vallá, ugy hiszem, a jogügyi bizottság is, midőn az egyházi biróságok felmerültekor fölemlitette s határozat erejére emelte, méltányosnak s helyesnek találta azt, hogy egyúttal a más hitfelekezetűek is szintúgy saját hitelveik szerint s annak megfelelő biróságok által találjanak jogos s törvényes itéletet.

Én az 1848:XX. törvénycikket elfogadom s elfogadom annak 2. §-át is változatlanul alapelvül minden interconfessionális kérdés megállapitásában, mindig oda magyarázván azt, hogy azon tc. azt tartalmazza, hogy senkit a maga hitelvei és meggyőződése ellenére tettre kényszeriteni egyáltalában nem lehet. Minek természetes következése tehát az, hogy e házassági viszonyokra nézve azon biróságokat kell egyedül illetékesek- és törvényeseknek elismerni, melyeket mindegyik egyház a maga elve s meggyőződése szerint olyanoknak vall. A lehető legnagyobb törvénysértésnek tartanám tehát, ha ezen ügyek bármely más világi és polgári biróság elé vonatnának, mert ez nem volna más, mint előbbi idők zsarnokságának, az imperatorok és caesarok zsarnokságának a mostani korszak alatti felelevenitése.

Ez alapelvből kiindulva kivánom tárgyalni e kérdést s e szempontnál fogva mindenekelőtt nemcsak jogosnak, de törvényes és méltányosnak találnám, hogy ez alkalommal kijelentessék, hogy minden hitfelekezetűekre nézve, miként azt Prónay Gábor ő nagyméltósága inditványozta, a saját hitelveik szerinti illetékes törvényszékek s biróságok járjanak el abban, a mi a házassági kötelmet illeti. Mert többi része nem egyházi természetű s ezekre nézve bármely birósági itélet hozathatik; s e tekintetben még, lelki meggyőződésem sugallatát követve, tovább is terjeszkedem és nem lehetek egy véleményen, bármily nagy tisztelettel viseltetem is egyházunk mélyén tisztelt főnökei irányában, a kalocsai érsek ő excellentiájának tett kijelentését illetőleg, hanem attól eltérőleg abban találom a viszonosságot, hogy minden hitfelekezet a maga hitelve szerint itéltessék s nyerjen kielégitést ... Elfogadom az inditványt ugy, mint Prónay ő nagyméltósága tette.”

Simor János herczegprimás: A szentszéki biróságok nem is kiváltságosak, nem is kivételesek, mert házassági ügyekben az egyházi törvényeknek, melyeket mi katholikusok megtartani köteleztetünk, csakis egyházi biráskodás felel meg. Ezen ügyekben tehát a szentszéki eljárás a rendes biráskodás és kivételes biróság ezen ügyekben a világi, a polgári lenne, mely azokra az egyházaktól semmi felhatalmazást nem nyert.

„És ez, mélt. főrendek, nemcsak a kath. egyháznak elve. A görögkeleti egyházjog is magának az egyháznak vindicálja házassági ügyekben a biróságot; s ez nem is lehet máskép, miután a fölelvben abban, hogy a házasság szentség, a keleti egyház mi velünk tökéletesen egyetért. De nálunk Magyarországban protestáns atyánkfiai is igénybe vették a házassági ügyek fölötti saját biráskodást. Tudvalevő dolog, hogy II. József császár idejéig nem a világi biróságok itéltek a protestáns házassági ügyek felett, hanem saját biróságaik. József császár reájok octroyálta, épen ugy, mint mi reánk házassági törvényét s őket is megfosztotta saját egyházi biróságaiktól. A katholikusok reclamálták jogikat, ugyanezt tették az evangelikusok is, s hogy az evangelikusok is igénybe vették József császár halála után mindjárt a házassági ügyekben való biráskodásrt, tanusitja az 1791:XXVI. tc., különben e tc. 11. §-ába be nem iktattatott volna a következő határozat: „Universae causae matrimoniales evangelicorum utriusquae confessionis propriis ipsorum consistoriis dijudicandae relinquantur.” Összhangzásban ezen törvénynyel csakugyan benn is foglaltatik a consistoriumoknak szervezete s a házasági törvény is azon protestáns alkotmányban, melyet a két evangelikus hitfelekezet zsinata 1791-ben elkészitett és ugyanazon évi október 13-án legfelsőbb helyre jöváhagyás végett beterjesztett. Miért nem lett ezen előbb idézett törvénynek sikere? azt nem tudom: de bármely okból is történt, hogy protestáns atyánkfiainak ezen törvényes joga nem érvényesittetett, ezen mulasztás a katholikus egyház iránti eljárásnak zsinórmértékül nem szolgálhat.

Az állam csak ugy bizonyitja részrehajlatlan igazságszeretetét minden bevett vallásfelekezet iránt, ha minden bevett vallásfelekezet elveit, vallási meggyőződését egyaránt tiszteletben tartja. S épen azért én azon inditványt, mely a végre tétetett, hogy protestáns atyánkfiai is házassági ügyeikben saját biróságokat kapjanak, teljesen pártolom s kivánom, hogy a fent idézett törvény életbe léptettessék.”

Mind e felszólalásokkal szemben Tisza Lajos kijelenti, hogy a magyarországi protestánsok nem kivánnak egyházi törvényszékek felállitását házassági ügyekre, hanem a jelenlegi gyakorlat fentartását óhajtják. E felfogásában Radványszky Antal b. és Vay Lajos b. támogatták e szónokot, mindketten egyuttal a kötelező polgári házasság mellett nyilatkoztak.

A vegyes házasságok fölötti biráskodás kérdésében, ugymint korábban a polgári törvénykezés tárgyalásakor, ugy Haynald Lajos érsek, mint Simor János herczegprimás azon álláspontot foglalták el, hogy - mint Simor János kijelenti - „a katholikus egyház Magyarországban épen azért, hogy a különböző hitfelekezetek között a békés egyetértést fentartsa, az engedékenységnek a legvégső határáig, a meddig csak elvénél fogva mehetett, elment, t. i. megengedte, - a mi azután országos törvénynyé is vált, - hogy a vegyes házasságok nálunk nemcsak polgárilag, hanem egyházilag is jogérvényesen köttethessenek, mind a katholikus plébános, mind a nem katholikus lelkipásztor előtt. De ennél tovább sem Magyarországon, sem a világ bármely országában nem ment, mert nem mehetett, a katholikus egyház, mely épen hitelvénél fogva abba bele nem egyezhetik, hogy a vegyes házasságbeli ügyek fölött más biró itélhessen, mint épen a katholikus egyházbiró.” Haynald Lajos érsek pedig abból indult ki, hogy a nem katholikus féllel, a ki tudja, hogy házasságának mik a jogi következményei, nem történik igazságtalanság, ha fölötte is a katholikus szentszék itél. „Minek az állam által tekintetbevételét méltán kivánhatja az egyház, nehogy érzékenyen sujtassék bármely hive az által, hogy prot. házasfele tulajdon hitfelekezetének birája által föloldatik azon kötelékből, mely által ő, a katholikus fél, örökre kötve marad.”

E beszédeknek 1868. november 12. és 13-án történt elmondása után, 1686. deczember 3-án került a főrendiházban tárgyalásra a vegyes házasságokról szóló, az 1868:XLVIII. törvénycikkbe iktatott törvényjavaslat. E tárgyalás, noha a novemberi beszédek szerint oly törvényjavaslatról volt szó, mely a kahtolikus hitelvekbe ütközött és a mely a katholikus egyház soha el nem fogadhat, alig néhány perczig tatott. Haynald Lajos érsek elégségesnek tartaná a következő beszédet: „A vegyes házassági válóperekben való biráskodás ügye érdemleges és beható tanácskozás tárgya volt akkor, midőn a perrendtartásnak az egyházi biráskodásra vonatkozó határozatai fölött folyt a tárgyalás. Nyilatkoztam én azon alkalomkor, nyilatkozott az ország primása és épen azért, valamint szükségesnek, ugy elegendőnek is látom, hogy azon érvekre, nézetekre és észrevételekre vonatkozzam egyszerűen, melyek általunk e tárgyban akkor elmondottak.” A második és utolsó szónok Cziráky János gróf volt, a ki a javaslatot a következő szavak kiséretében fogadta el, szintén hivatkozva november 12-iki beszédére: „Én e törvényjavaslatot az 1848:XX. tc. életbeléptetésének és alkalmazásának egyik főfeltétele gyanánt tekintem, s azon meggyőződést ápolom, a mit a bizottság is a maga javaslatában érintett, hogy a különböző vallásfelekezetek egyenjogusitása s viszonossága kellőleg tekintetbe vétessék és ebből kifolyólag mindenik vallásfelekezet a maga saját hitelvei szerint nyerje megitélését, a mi pedig e törvényjavaslatban igenis ki van fejezve. Én ezen eszmét, az általános vallási és lelkiismereti szabadság eszméjének hódolva, mindenütt alkalmazni és életbe léptetni kivánom.” (1865/68. országgyülési főrendiházának naplója 581. l.)

A bevett keresztyén vallásfelekezetek viszonosságáról szóló törvényjavaslatnak deczember 5-én történt tárgyalásakor az összes szónokok örömmel üdvözölték a javaslatot, mint a mely „az 1848-iki törvények szellemében, a szabadság, egyenlőség és viszonosság alapján nyugszik”, mint azt Cziráky János gróf és Wenckheim László báró kijelentették (Idézett Napló 601. 604. II.) Haynald Lajos érsek felszólalását, mely a vegyes házasságból született gyermekek vallására vonatkozott, azon kivánsággal végzik, „hogy a szabadság jelen aerájában felállitott vezérelv vitánk tárgyára nézve is diadalmaskodván, legyen szabad egyén, szabad család, szabad egyház a szabad államban.”Simor János herczegprimás a következőkkel vezette be ugyanezen tárgyra vonatkozó beszédét: „Jogviszonosság nem jelentheti azt, hogy egyik vallásfelekezet magát hitelveiben vagy vallásgyakorlatában a másikhoz tartozzék alkalmazni s nem jelentheti azt, hogy az egyiknek szigorúbb elveit s egyházi törvényeit a másiknak kevésbbé szigorú formáihoz a világos törvényhozás által módositani lehessen; mert a jogviszonosság a vallásfelekezetekre nézve csak abban állhat, hogy minden vallásfelekezet saját hitelvei alapján, saját egyházi törvénye szerint, szabadon és akadálytalanul élhessen.” (Idézett Napló 612. l.)

A keresztény és izraelita között, valamint az országon kivül kötött polgári házasságról szóló törvényjavaslatról a főrendiház hármas állandó bizottsága. (Elnök: Cziráky János gróf, jegyző: Rudnyánszky József b.) 1883. deczember 5-én a következő jelentést terjesztette be: „Figyelemmel az 1867:XVIII. tc. által teremtett viszonyokra és az azokból folyó állapotokra, noha komolyan megfontolandóknak tartotta a bizottság az ezen törvényjavaslat érvényre emelése a kath. papság és világi hivek által benyujtott kérvényekben foglaltakat, az izraeliták társadalmi összeolvadására nézve fenforgó követelmények közepette nem vélt elzárkózhatni ama törekvés elől, hogy az izraelita és keresztény vallások tanaiból folyó ellentétességek mellett az összeütközések meggátlására hivatott állami feladathoz hiven hárittassék el a disparitas cultus elvénél fogva az egyházi törvények értelmében fennálló házassági akadály.

Tekintettel tehát erre, valamint ama körülményre, hogy az országon kivül kötött polgári házasságok elismerése mellett tapasztalati okok szólnak, ajánlja a bizottság a javaslatnak általánosságban leendő elfogadását.” A mi a részleteket illeti: a bizottságnak csak az ezen házasságokból születendő gyermekek vallását szabályozó szakasz ellen volt kifogása. (1882/84. Főrendiház Irományai VII. k. 125. l.)

E törvényjavaslatnak a főrendiházban tárgyalásakor Pauler Tivadar dr. igazságügyminister - 1883. deczember 10-én - a katholikus főpapoknak a javaslat ellen felhozott érveire a következőkkel válaszolt: „Általánosságban és elvileg osztozom azok véleményében, a kik a házasságot erkölcsi, vallásintézménynek is tekintik, a kik annak tartamát az ethika, az erkölcsi törvény által meghatározottnak állitják és a kik ennélfogva nagyon természetesnek találják, hogy az egyház, mely a maga feladatának tekintetéből az erkölcsiségnek országát mindenütt terjeszti, erre is kiterjesztette figyelmét, ezt is törvényhozása körébe vonja... De ép azért, mert ezt igy elfogadom, ... nem osztozkodhatom azok véleményében, a kik az államot e tekintetben kizárni, azt az állami hatóság és törvényhozás köre alul kivánják. Nem lehet tagadni, hogy ezen intézmény megkötésében, a személyek megválasztásában és azok akaratja egyesülésében az van, a mit a polgári életben szövetkezésnek, szerződésnek szoktak nevezni.

Nem akarok én a régibb és ujabb kanonistákra hivatkozni, nem olyanokra, kik a tridenti zsinatban részt vettek, hanem hivatkozom oly auctoritásra, a melyet szintén nem fognak kétségbe vonni, Aquinói Szent-Tamásra ki azt mondja: Matrimonium in quantum ordinatur ad bonum politicum subjecet ordinationi legis civilis.”

„Miután tehát (a házasságok) oly alkatelemei is vannak, a melyekre az államnak befolyását nem tagadták soha, ugy hiszem, hogy azt jelenleg sem lehet kétségbe vonni.

De áll ez egyáltalán minden oly intézményre nézve, a melyek vegyes természetűek, azaz, a hol az egyházi elemen kivül még a polgári elem is egyesül. Ott az egyház a maga körében, az állam a másikat támogassa, egyik a másikat segitse, lehetnek mégis körülmények és okok, a melyeknél fogva ép a confliktusok kikerlése szempontjából a két qualitásnak egymástól elválasztása szükségesnek és czélszerűnek mutatkozik.” (1881/84. Főrendiházi Napló II. K. 53. l.)

Andrássy Gyula gr. ugyanekkor, a törvényjavaslatot elfogadva, kifejté, hogy az állam feladata ott, „a hol a vallásoknak egymással ellentétben álló tanai, dognái és elvei következtében azon veszély áll elő, hogy a polgárok lelkiismeretében, családjában a béke megzavartassék: ott közbejáróként lépjen föl. Ez még igen távol van a mindenhatóságtól. Az állam feladata, hogy a különböző egyházi elemek közt a kibékitő szerepet vegye át és gonoskodjék arról, hogy a dogmák kölcsönös összeütközése az államra káros ne legyen.” (Idézett Napló, 76. l.)

Számos felszólaló kifejezést adott ugyanekkor ama meggyőződésének, hogy e javaslat elfogadása lehetővé teendi a kötelező polgári házasság nyugodt előkészitését, elvetése pedig siettetni fogja behozatalát, a mi ellen elvileg kifogást tenni nem lehet. Hasonlóképen nyilatkoztak számosan a javaslatnak másodszor tárgyalásakor, 1884. január 12-én is (Idézett Napló 125-140. l.)

Mindezeknek habár csak vázlatos ismertetése, kétségtelenül igazolja azt, hogy a magyar törvényhozás a házassági jog terén létező állapotokat nem tekintette olyanoknak, a melyek változatlanul fentarthatók.

Két irányzatot látunk magunk előtt. A képviselőház és annak vezérférfiai majdnem kivétel nélkül a házassági jog rendezését állami alapon kivánták eszközölni és az új rendezés alapelveiül: az egységes állami jogot, jurisdictiót a házasság megkötésének átalán kötelező formáját jelölték meg.

A főrendek közt jelentékeny elemek a hitfelekezeti jogok rendszerét fenn akarták tartani, de az egyházak közötti egyenlőség és teljes viszonosság elvének megfelelőleg, és ebben az irányban látták helyesnek a házassági jog kiépitését.

A törvényjavaslat az első irányt választotta. Jogfejlődésünk története azt is mutatja hogy egyes visszás állapotok javitására irányuló kisérletek a törvényhozást ki nem elégitették.

III.

A történeti fejlődés rövid vázlatát ki kell egésziteni a házassági jog terén uralkodó tételes szabályok rövid ismertetésével.

E tételes jogok főbb vonásai a mai állapotok képét tünteti fel s a törvényhozónak elhatározása egyik indokát ebből kell meritenie.

Ha kétségtelen az, hogy a fennálló jogszabályok egyházjogi természetüknél fogva sem nem módosithatók, sem részletesen el nem törölhetők, a nélkül, hogy az állam és egyház természetellenes összeköttetését ne eredményezné: akkor egyuttal meg van, jelölve az a mód és meghatározva az az alap, a melyet a törvényhozásnak el kell fogadnia, ha a különböző jogrendszerekből az egységes jogrendszerre kiván átmenni.

A hazánkban érvényes házassági jogok jellemzésére első sorban föl kell emliteni, hogy habár azok részben egyházi, részben állami rendelkezéseken alapulnak, mégis kizáróan hitfelekezeti jogok jellegével birnak.

Mert azon állami jog is, mely a szorosabb értelemben vett magyarországi protestánsok, továbbá a magyarországi, ugyszintén az erdélyi és a fiumei izraeliták házassági jogát szabályozza, csak az azon hitfelekezetekhez tartozókra szól. Figyelembe veszi a vallási felfogásokat az akadályok meghatározásában és érvényre juttatja azokat a felbontás kérdésében is.

Az érvényben levő hitfelekezeti jogrendszer az, a mely a hitfelekezeti jogok érvényben levő rendszere több külön, egymástól független jogterület képződésére vezetett.

A jelenlegi házassági jogviszonyok méltatásához szükséges még annak kiemelése is, hogy az egyes egyházak ugy szervezetükben, mimt liturgiájukban nemzetiségi alapon nyugosznak és az illető egyházak házassági jogának területe egyszersmind nemzetiségi jogterületnek tűnik fel.

E különböző házassági jogterületek politikai szempontból is figyelmet érdemelnek, mert az egyházi elkülönités a nemzetiségi elhatárolás szinezetével is bir. Ezt megerősiti és egybefűzi az illető egyháznak szervezete, a mely egyuttal az egyházi biráskodás szervezetét is képezi.

Az érvényben levő házassági jogok a hitfelekezeti jogterületek tekintetében a következő alakulást tüntetik föl:

1. A római katholikus egyház hiveire nézve érvényes a kánoni jog, melynek anyagi szabályai az ország egész területére kiterjednek.

2. A görög keleti egyház hiveire nézve az 1868:IX. tc. tc. alapján nyugvó egyházi szervezet szerint két különböző jogterület különböztethető meg:

a) a görög-keleti román egyház, és

b) a görög-keleti szerb egyház joga.

Külön állást foglalnak el a görög-keleti egyháznak se nem szerb, sem nem román ajkú hivei.

Az anyagi és alaki jog ezen jogterületeken belül a források közössége daczára, eltérő: mi onnan ered, hogy a házassági jognak egyik alkatrészét ezen egyházak hiveire nézve a szokásjog és az egyes egyházmegyékben kifejlődött tényleges gyakorlat képezi.

A görög keleti román és a görög-keleti szerb egyház joga két különböző jogterületet alkot.

Az anyagi jogban nemcsak a gyakorlat eltérése választja el őket egymástól, hanem az éles nemzetiségi különbség is, mely a házassági jog elsőrendű forrásaiban felismerhető.

A román egyház a román Pravila és Pidalionra helyezi a fősúlyt.

A Pravila van hivatva egybekapcsolni a román egyháznak bárhol levő hiveit, ez jő alkalmazásba minden a görög-keleti egyházhoz tartozó románnal szemben.

A görögkeleti szerb egyház követői a jogszolgáltatásban a Kormcsaja Knyiga-t veszik alapul, a mely arra van hivatva, hogy a görög nem egyesült egyház szláv hiveinek jogazonosságát biztositsa; és egyházi részről elismerik, hogy jelentősége és fontossága az összes szlávokra nézve ugyanolyan, mint a Pravila-é a romokra nézve, a hivők nemzetiségére való tekintet nélkül.

3. A magyarországi ágostai hitvallású evangelikusokat és evang. reformátusokat a II. József által kibocsátott és az 1791:XXVI. tc. által elfogadott nyilt parancs kötelezi.

4. Az erdélyi ev. református egyház hiveire nézve az ő külön egyházi joguk.

5. Az erdélyi ágostai hitvallású evangelikusokra vonatkozólag pedig az 1870-ben kihirdetett házassági rendtartás irányadó.

6. Az unitáriusok házassági jogát Magyarország egész területén az 1889. évi márczius havában kelt „Unitárius egyházi törvény a házassági jogról” szabályozza.

7. A magyarországi izraelitákra nézve az 1863. évi udvari cancelláriai rendelet foglalja magában a házassági jogot.

8. Az erdélyi és fiumei izraelitákra nézve a házassági jogot az osztrák polgári törvénykönyv szabályozza.

A házassági jog terén jelenleg létező állapotok felismeréséhez szükséges ezen különböző, egymástól független jogi rendszerek sajátos természetét is szem előtt tartani.

A római katholikus egyház hiveit kötelező házassági jog egyetemes jellegű.

A görög nem egyesült egyház hiveinek házassági joga tekintetében már föntebb emlitve volt, hogy az két, élesen elhatárolt nemzetiségi alapon nyugszik.

Az, a mi e két jogrendszerben közös, az eltérő alkalmazás folytán az egységes jelleget gyöngiti.

E jogrendszerek tovább fejlődésükben impulsusaikat külföldi jogterületekről nyerik. S habár ezen jogrendszereknek egyik alkatelemét a hazai gyakorlat is képezi, a mint az az egyik vagy másik egyház biróságainak működésében nyilvánul: e gyakorlat nem hazai jellegű, hanem nemzetiségi felfogások hatása alatt áll.

A magyarországi ágostai hitvallású evangelikusok és evang. reformátusok házassági joga, mely állami törvényen nyugszik, idegen, bevett jog; azonos a József császár által az örökös tartományok számára 1783. január 16-án kiadott házassági pátenssel.

Az erdélyi ev. reformátusok házassági joga, habár az régibb nemzeti egyházi törvényeket, nemzeti zsinatok végzéseit, a közönséges egyházi zsinatok rendeleteit, az erdélyi egyháznak régóta divatozó gyakorlatát foglalja magában, mégis főbb intézkedéseiben és tételiben - ugy a mit azt Bód Péternek 1763. közzétett „Synopsis juris connumbialis” (Házassági törvényrajz, H. t. ) czímű műve, a mely a nevezett egyházban kútfő erejével bir, igazolja - a német protestáns házassági jogban uralkodó felfogásokat vette alapul.

Az erdélyi ágostai hitvallású evangelikusok házassági joga, mint maga ezen egyház is, nemzetiségi alapokon nyugszik. Az 1870-ben alkotott „Eheordnung für die evangelische Landeskirche A. B. in Siebenbürgen” a német protestáns házassági jog fejlődésével tartott lépést. Intézményeiben és határozataiban csak a német jogfejlődés szempontjából itélhető meg. És házassági rendtartásában a házassági biráskodásra vonatkozó rendszabályokat illetően a 41. § kifejezetten rendeli, hogy: „In allen Fällen, in welchen die obigen Bestimmungen nicht ausreichen, ist auf die Normen des Prozessverfahrens nach dem Statutarrecht, nach Carpzov's Iurisprudentia consistorialis, Böhmer's Jus ecclesiasticum protestantium, bezüglich an jene des gemeinen deutschen protestantischen Kirchenrechts zurückzugehen.”

Az unitáriusok házassági joga, - habár e jog alakulására az erdélyi reformátusok házassági joga befolyással volt is - ujabb törvényalkotásában oly rendezést foglal magában, mely a házassági jog terén az állam érdekeinek meg nem felel.

Az izraeliták házassági joga Magyarországon lényegében azonos az osztrák polgári törvénykönyvnek határozmányaival. Tekintve azonban, hogy az 1863. évi udvari cancellariai rendelet az osztrák polgári törvénykönyv azon általános rendelkezéseit, melyek az izraeliták házasságaira nézve követendők, át nem vette, e hitfelekezet tagjai számára csak részleges házassági jog létezik, a melynek kiegészitése, miután a többi házassági jog felekezeti jellegű, a jognak általános elveiben keresendő.

Ugy e rendelet, mint az erdélyi és fiumei izraelitákra vonatkozó érvényes jog, a mint ezt a hitfelekezet is elismeri, sem a kor kivánalmainak, sem a tisztultabb vallási felfogásnak meg nem felel. A különleges tételek az osztrák polgári törvénykönyv alkotásakor meghallgatott izraelita theologusok tanácsára vétettek föl.

Az izraeliták házassági joga tehát állami törvényeken nyugszik ugyan, de kizárólagos hitfelekezeti jelleggel bir és az ezen házassági ügyekben fentartott állami biráskodás egész teljességében nem érvényesül, a mennyiben egyik-másik irányban a birói itélet mellett szertartási cselekményt is tesz szükségessé.

Az érvényben levő házassági jogok, az eljegyzéstől kezdve a házasság megszünéséig ellentétes, egymással össze nem egyeztethető, az állam és társadalmi érdekeket ki nem elégitő szabályozást tartalmaznak.

Mindaddig, mig az egyes jogrendszerek a vegyes házasságnál összeütközésbe nem jönnek, az ellentétek és ellenmondások az egymás mellett megférhetés szinében tünnek fel.

De megszünik e látszat, mihelyt saját viszonyaink követelményeit és az állam által megvalósitandó érdekek szempontjából az egyes hitfelekezeti jogrendszereket szemügyre vesszük.

Elsőrendű állami czél, hogy minden állampolgárnak házasságkötésre irányuló szabadsága a megkötés időpontjáig lehetőleg teljesen megóvassék és a házassági igéret még tiltó akadályként se ismertessék el amaz erkölcsi kényszer okából, mely az ilyen elismerésben kifejezésre jut.

Az egyéni szabadságnak ezen korlátozását és az érvényesen létrejött eljegyzés által az erkölcsi kényszer gyakorlását s annak megakadályozását, hogy a jegyben járó szabad elhatározásából mással házasságot kössön: érvényes házassági jogaink különböző alakban ismerik.

A kánonjog szerint az érvényes eljegyzés, - a mely már hét éves korban is létesülhet - impedimentum publicae honestatis-t állapit meg. Az eljegyzés alapján a jegyest kereseti jog illeti meg a házasság megkötésének követelésére. Ellenmondási joga nyilik a jegyes és harmadik személy közt kötendő házassággal szemben.

A görög-keleti egyházban, a szerint, a mint egyszerű vagy egyházilag megáldott eljegyzés esete forog fenn, a joghatályok különbözők. Az egyszerű eljegyzéshez a hét éves kor, az egyházi eljegyzéshez férfiaknál a betöltött tizennegyedik, nőknél a tizenkettedik év szükséges. Az egyházilag megáldott eljegyzés érvényességi akadály és ennek folytán a jegyes más személylyel házasságot nem köthet. Sőt annyira megy az egyéni szabadság korlátozása, hogy a görög nem egyesült román egyházban a hivatalosan megállapitott eljegyzési jegyzőkönyvek szerint a jegyesek az egyszerű eljegyzés alkalmával lemondanak azon jogról, hogy a házasságot kényszerités okából valaha megtámadják.

Az erdélyi ágostai hitvallású ev. egyházban az 1870. évi „Eheordnung” 13. §-a értelmében, az, a ki magát az egyházi szabályoknak megfelelően eljegyezte, addig, a mig az eljegyzés halál vagy felbontás által meg nem szünik, harmadik személylyel házasságot nem köthet. Az eljegyzés felbontása a 28. § értelmében mindig birói eljárást követel.

Az erdélyi ev. reformatus egyház joga szerint az érvényesen létrejött mátkasság felbontása csak az illetékes biró által történhetik (Bod Péter H. t. 22., 271.§).

A mátkaság ellenére kötött házasság rendszerint semmis, de a H. t. 16. §-ában foglalt esetekben a házasság kivételesen fentartható.

Az érvényes mátkaság közösülés folytán érvényes házasságá lesz. Sponsalia per concubitum transeunt in matrimonium.

Ha a férfi a jegyesével való közösülés után megszökik, a nő kérelmére hirdetményi eljárásnak van helye.

Ha az igy idézett meg nem jelenik, az egyházi biróság a mátkát itélettel a megszökött törvényes feleségének nyilvánithatja.

E birói itélet a papi áldást pótolja (H. t. 23. §)

Látni, hogy e jogrendszerek az eljegyzésnek olyan hatályt tulajdonitanak, mint a házasságkötésnek.

A magyarországi protestánsok házassági jogát szabályozó József-féle nyilt parancs bevezetése értelmében az eljegyzés a házasság megkötésére való kötelezettséget nem eredményez, és a legkisebb foganattal sem bir.

Az unitáriusok házassági törvénye az eljegyzésről nem intézkedik.

Hasonlóképpen a magyarországi izraeliták házassági jogát szabályozó udvari cancelláriai rendelet sem tartalmaz az eljegyzésre vonatkozó rendelkezést; mig az erdélyi izraelitákra nézve érvényes osztrák polgári törvénykönyv 45. §-a az eljegyzésnek jogi hatályt nem tulajdonit.

A házasságkötéshez szükséges kor, valamint az ezzel kapcsolatos szülői vagy gyámi beleegyezés kérdésében, mely társadalmi és állami szempontból elsőrendű fontossággal bir - az érvényes házassági jogok szintén a legnagyobb eltérést és bizonytalanságot tüntetik fel.

A kánonjog a férfinál a 14., a nőnél 12. életévet kivánja meg. Az ezen korhatár előtt kötött házasság is érvényes, ha tényleges bizonyiték van szolgáltatva arra, hogy az illető személy testileg eléggé fejlett.

„Ante pubertatem” a házasság megköthető, ha „urgentissima causa” forog fenn.

A római katholikus egyház érvényes joga szerint a szülői beleegyezés hiánya sem tiltó, sem bontó akadályt nem képez.

A görög-keleti egyházban a házasságkötéshez férfiaknál a 14., nőknél a 12. év kivántatik meg.

A szülői beleegyezés a házasság érvényességéhez szükséges.

Özvegyeknek harmadik és negyedik házasság csak úgy engedtetik meg, ha legalább 40 évesek és gyermektelennek; ha gyermekeik vannak, csak akkor engedik meg nekik a 3-ik vagy 4-ik házasságot, ha 30 évesek; végül azoknak, a kik a 45. életévet meghaladták, még akkor is tilos harmadik vagy negyedik házasságot kötni, ha gyermektelenek.

A magyarországi protestánsokra nézve nincs világosan korhatár szabva, a szülői, illetve gyámi beleegyezés a kiskorúakra nézve szükséges. Ennek hiányában a házasság semmis. (József-féle ny. p. 2-9. §)

Az erdélyi ev. reformatus egyház joga férfiakra nézve a 18., nőkre a 14. évet állapitja (69.canon. H.t. 142.§). Az ily házasságok, ha az illetők megegyezésével létesültek, meg nem semmisitendők.

Az erdélyi ágostai hitvallású evangelikus egyház joga szerint a serdületlenek házasságot nem köthetnek (Eheordnung 2.§)

Kiskorúak csak szülői, illetve gyámi beleegyezéssel házasodhatnak (3-5.§)

Érvényes házassághoz férfiaknál a 20., nőknél a 15. életév szükséges. A 18. évet meghaladott férfiak és a 14.évet meghaladott nők felmentést nyerhetnek. (10. §).

Férfiak náluknál legalább 30 évvel idősebb nőkkel, nők náluknál legalább 20 évvel fiatalabb férfiakkal; érvényes házasságot nem köthetnek. Figyelemre méltó esetekben felmentés adatik (11. §).

Az unitarius egyház joga szerint elhárithatlan házassági akadály az, ha a férfi 18., a nő a 14., évet be nem töltötte (Unitaria egyh. törv. 7. §).

Elháritó akadály: a 18-22 éves férfi és a 14-15 éves nő csak úgy léphet érvényes házasságra, ha e czélra testileg elég kifejlett (10. §)

Szülői és gyámi beleegyezés szükséges (49. §). Ennek hiánya feltételes érvénytelenséget állapit meg (66. §).

A magyarországi izraelitákra a kor és szülői beleegyezés tekintetében minden intézkedés hiányzik.

Az erdélyi izraelitákra nézve az osztrák polgári törvénykönyv 49-53. §-ai irányadók. Korhatár a 14. életév; a szülői, illetve gyámi beleegyezés hiánya a házasságot érvénytelenné teszi.

Mindezen házassági jogokhoz járul még a gyámságról és gondoskodásról szóló 1877:XX. tc. 113. §-a, mely szerint a gyám vagy gondnok köteles a gyámhatóság jóváhagyását kikérni: „5. a kiskorú házasságára nézve általában, ha ez iránt a gyám és szülők, illetőleg rokonok és a kiskorú között egyetértés létre nem jött; továbbá a 18. évet még be nem töltött kiskorú fiú, valamint a 16. évet még be nem töltött kiskorú leány házassága tekintetében, a házassági szerződésre nézve pedig minden esetben.”

E törvényes intézkedésnek sanctiója nem lévén, az egyes felekezetek tetszésétől függ annak figyelembevétele.

Lényeges eltéréseket tüntetnek föl a házassági jogok a rokonság, mint házassági akadály tekintetében.

Elégséges e részben utalnom a kánonjog határozataira, a melyek a lelki rokonság, az utánzott törvényes rokonság, a sógorság és a köztisztességi akadály oly szabályozását foglalják magukban, melyek a többi, egymással szintén nem egyező felekezeti jogoktól lényegesen eltérnek.

Hasonló az eltérés az összes házassági jogok és a görög-keletiek egyházjogainak vonatkozó rendelkezései közt.

Hasonló az eltérés az összes házassági jogok és a görög-keletiek zálogjogainak vonatkozó rendelkezései közt.

Mindezekkel szemben pedig egészen különleges állást foglal el az izraeliták házassági joga a rokonság akadálya tekintetében.

A szabályszerű hirdetések elmulasztása csak a magyarországi protestánsoknál (József-féle ny. p. 31-34. §) és a magyarországi izraelitáknál (canc. rend. 14. p.) vonja maga után a házasság érvénytelenségét.

Az erdélyi és fiumei izraelitákra pedig az osztrák polg. törvénykönyv 74. és 126. §-ai irányadók, a melyek legalább egyszeri kihirdetést követelnek a házasság érvényességéhez.

Az érvényes házassági jogok a házasság érvénytelenségének okait a legkülönbözőbb módokon állapitják meg.

A házasság létrejöttének kellékei egymástól lényegesen eltérnek.

Ez eltérések a vegyes házasságoknál megoldhatlan bonyodalmat támasztanak és a vegyes házasságot már a megkötés időpontjában, abban a tekintetben, hogy a házasság érvényesen jött-e létre, sok esetben kétségessé teszi.

I. A kánoni jog a következő semmiségi okokat ismeri:

1. A beleegyezéshez szükséges szellemi erő hiánya. Elmebeteg által kötött házasság azonban érvényes, ha lucidum intervallumban köttetik, ha az elmebetegség rögeszmében nyilvánul és peres eljárás folytán a házasságra püspöki engedély adatott. Ellenben állami törvényeinek értelmében a kir. biróságok által megállapitott elmebetegség, magában nem képez érvényességi akadályt.

2. Kor hiánya folytán feltétlenül érvénytelen a házasság, ha a kiskorú nem birt fejlettséggel. Ha ezzel birt, a kor hiánya, még ha a decleratio episcopi hiányzik is, a házasság érvénytelenségét nem vonja maga után.

3. Az impotenczia.

4. A tévedés: a) error personae, b) error qualitatis in personam redundans, és c) error conditionis.

5. Erőszak és félelem, mely a beleegyezés szabadságát kizárta.

6. A feltétel (impedimentum deficientis conditionis appositae).

7. Nőrablás.

8. Fennálló házassági kötelék.

9. Magasabb egyházi rend és ünnepélyes fogadalom.

10. Valláskülönbség keresztelt és meg nem keresztelt között.

11. A vérrokonság egyenes vonalban, vagy pedig negyedizigleni oldalrokonság, tekintet nélkül arra, vajjon a rokonság törvényes vagy törvénytelen születésből ered-e.

12. A lelki rokonság, mely a keresztelő, a keresztelt, ennek szülői és a keresztszülők, továbbá a bérmáló, bérmált, ennek szülői és a bérmaszülők közt keletkezik.

13. Az örökbefogadás eredményezte rokonság az örökbefogadók és örökbefogadott, ugyszintén ez utóbbinak azon lemenői közt, kik az örökbefogadás idejében atyai hatalma alatt állottak, az örökbefogadási viszony megszünte után is. Továbbá az örökbefogadó és az örökbefogadott neje, valamint az örökbefogadott és örökbefogadó neje közt, végül az örökbefogadási viszony tartama alatt az örökbefogadott és az örökbefogadó atyai hatalma alatt álló saját gyermekei között - érvényes házasság nem köthető.

Mai gyakorlatunk szerint e viszony megitélésénél mérvadó, vajjon az örökbefogadott az örökbefogadó családjába föl van-e véve vagy sem.

14. A sógorság, mely az elhált házasságból az egyik házastárs és a másiknak vérrokonai közt negyediziglen keletkezik, az ezek közt létrejött házasságot semmissé teszi.

15. A házasságon kivüli közösülés megakadályozza a házasság létrejöttét az egyik fél és a másiknak vérrokonai közt az első és második izben.

16. Az érvényes, de el nem hált házasság esetében az egyik fél és a másik házastárs vérrokonai között a negyedik izig bezárólag.

17. Az érvénytelen, de el nem hált házasság, kivéve, ha a semmiség oka a beleegyezés hiányában van, semmissé teszi a házasságot, a melyet az egyik házastárs a másiknak vérrokonával negyedizig bezárólag köt.

18. Az érvényes eljegyzés a jegyes és a másik jegyes elsőizigleni vérrokona közt.

19. Azon személyek közt, a kik egymással házasságtörést követtek el, a mennyiben a másik házastárs életében egymásnak házasságot igértek, vagy ha csak az egyik fél is a másikkal való házasságra lépés czéljából a jogaiban sértett házastárs élete ellen eredménynyel tört.

20. Hitves gyilkosság kizárja a házasságot a bűnös házastárs és azon személy közt, a ki a bűncselekmény elkövetésénél közreműködött; habár csak a felek egyike követte el a tettet oly czélzattal, hogy ez által a házasságot a másikkal lehetővé tegye.

21. Alattomosság: a tridenti forma be nem tartása.

II. A görög-keleti szerb egyházban kánonjogi szempontból érvényes házasság nem jöhet létre a következő esetekben:

1. Érvényes házasságra nem léphetnek az elmebetegek és serdületlen korúak. A férfi 14, a nő 12 éves korának betöltése előtt. (Leó nov. 111., 112., Korm. Kny, II. r. 43., 49. I. 2., 25.)

2. Ha az egyik házastárs erőszak avagy kényszer folytán adta beleegyezését a házassági frigyhez. (Korm. Kny. II. 48. II. 11. IV. 28.)

3. A személybeni tévedés esetében (error in personam; Hermenopulos IV. k. 4.).

4. Az adott beleegyezés érvénytelen, ha a beleegyező házastárs elragadtatott és szabadságát még vissza nem nyerte. (Korm. Kny. II. 48. t. 7. 27. 50.)

5. A midőn a férj nejét a házasság előtt más által terherbe ejtettnek találja. (Leo nov. 93.)

6. A mikor valamelyik házasfél nemi közösülésre képtelen és ez az állapot már a házasság előtt fennállott. (Korm. Kny. II. 48. 2.)

7. Érvényes házassági kötelékben élő személy más személylyel érvényes házasságra mindaddig nem léphet, mig előbb házassága a másik házastársnak bekövetkezett halála vagy birói itélet folytán fel nem bontatott. (Korm. Kny. II. 48. 11. 17, VII. 10. r. 49.)

8. Érvényességi akadályt képez a más személylyel való házasságra lépésre az egyház által megállapitott eljegyzés is (Korm. Kny. II. 160.), de ez alól fölmentés adható.

9. A szerzetes pap érvényes házasságot nem köthet (Trullai zsinat VII. K. 44.).

10. Épp ugy nem léphet érvényes házasságra keresztény és nem keresztény (V-VI. ö. zs. 72. kan.).

11. Az egyenes leszármazók és fölmentők egyáltalában, az oldalrokonok pedig hetediziglen nem léphetnek érvényes házasságra, de az utóbbiaknál a harmadiztől kezdve fölmentés adható. (Photios nom. kan. XIII. és III., Korm. Kny. II. 49., 140., 145.)

12. A lelki rokonság (cognatio spiritualis) érvényességi akadály a keresztszülő és a keresztelt, továbbá a keresztszülő és a keresztelt szülői és gyermekei, valamint a keresztszülő gyermekei és a keresztelt szülői és gyermekei között (VI. trul. zsin. 53. k. Korm. Kny. I. 135., II. 48., 49. r, 153-157.)

13. Akadály a házasságkötésre egyuttal az egymás közti sógorság is és pedig a római jog szerint való számitás szerint hatodiziglen. (Korm. Kny. II. 146.)

14. Akadály az állami törvények szerinti adoptió is és e tekintetben különbséget kell tenni, hogy az adoptió fennáll-e még, vagy sem. Mert első esetben a házasság tilos az örökbefogadó és örökbefogadott, továbbá az utóbbi és az örökbefogadó testvérei és ezeknek az örökbefogadott szülői között. A második esetben pedig ez akadály csupán az örökbefogadó és az örökbefogadott között áll fenn.

15. Érvénytelen az oly házasság, melyet valaki oly férjes nővel köt, a kivel házasságtörést követett el, ha:

a) a házasságtörés érvényes házasság tartama alatt követtetett el;

b) ha az bebizonyittatott és nemcsak állittatott; és

c) ha az valósággal végrehajtatott. (Korm. Kny. II. 48., VII. 24.)

16. Érvénytelen a házasság egyházi áldás hiányában és ha az titkon és nem a pap és két tanu közbenjárásával s jelenlétében köttetett. (Korm. Kny. II. 50, r. 48. 3. 17. t. 4., 27.)

III. A görög-keleti román egyházban az érvényességi akadályok a következők:

1. A házassági szentség megszabott kellékeinek hiánya.

2. Testi és szellemi képesség hiánya.

3. A kényszer vagy félelem.

4. A személyben való csalatkozás, a mely kétféle, u. m.:

a) ha valamely félnek az esketés alkalmával más személyt csempésznek oda, kiről neki a jegyváltáskor tudomása nem volt és ha a csempészés észrevétele után nem consummálta a házasságot a csempészett személylyel;

b) ha a vőlegény az első közösülés alkalmával észreveszi, hogy menyasszonya nem szűz és nem hálta el vele a házasságot. (Pravila 218. f.)

5. Tehetetlenség (impotentia).

6. Létező előbbi házasság.

7. Szerzetesi fogadalom.

8. Valláskülönbség és a haeresis.

9. Vérrokonság (egyenes leszármazásban egyáltalán s oldalági leszármazásban a VII. fokig).

10. Lelkirokonság a VII. fokig egyenes leszármazásban és a II-fokig oldalágon.

11. A házasságtörés és a hitvestárs meggyilkolása, a mennyiben az ujabb házasság inditó oka és forrása gyanánt szerepelnének.

12. Titokban kötött házasság (clandestinitas).

III. A magyarországi protestánsokra nézve a József-féle házassági nyilt parancs a következő érvénytelenségi okokat állapitja meg:

1. Kiskorúaknak a szülők, illetve gyám beleegyezése nélkül kötött házassága (6., 8. §);

2. a keresztény vallást követő alattvaló és más, nem e vallást követő közti házasság (10. §);

4. a vérrokonság, még pedig az oldalrokonok közti házasság kötésnél nemcsak a törvényes, hanem a törvénytelen ágyból született vérek után is (13., 14. §);

5. a törvényes házasságból eredő sógorság (15. §);

6. a nőnek erőszakkal elragadása (16. §);

7. házasságtörők egymás közti házassága, ha a házasságtörés a házasság megkötése előtt biróilag kimutattatott;

8. azok, kik az egyik fél hitvesét - a házasságnak utjában állót - megölték, vagy megölésére felbujtották, ha csak az egyik fél tudomásával történt is ez: egymással házasságot nem köthetnek (19. §);

9. katonai személyek felsőbbségi irásbeli engdély nélkül házasságot nem köthetnek (20. §);

10. ha a meghatalmazás a házasságnak meghatározott személylyel való megkötésre van irányozva és ha az abban az időben, midőn a házasságot megkötötte, visszavonva nem volt (23. §);

11. ép elme hiánya, ha csak világos pillanatai nincsenek, a melyekben az illető a házassági állapot jogait és kötelességeit átlátni képes (24. §);

12. ha a személyt illetőleg, kivel házasság köttetik, tévedés forog fenn, de csak akkor, ha a személy tulajdonságaiban közbejövő tévedés a személyekben lényeges változást okoz és az egyik részről világosan ezen tulajdonsághoz köttetett a megegyezés, a másik részről pedig az egyik részről világosan ezen tulajdonsághoz köttetett a megegyezés, a másik részről pedig az ily tulajdonság ravasz módon szinleltetett (25. §);

13. ha a nő a házasság megkötése idejében egy harmadiktól teherben volt és ezen körülményről a jövendőbeli férj tudomással nem birt és ez utóbbi, mihelyt a terhességről bizonyosságot szerzett, azt saját hatóságának följelentette (26. §);

14. ha az egyezés félelemmel és erőszakkal csikartatott ki (27. §);

15. ha a kölcsönös házasulási egyezés nem illetékes vagy meghatalmazott pap, lelkipásztor vagy pópa és két tanu jelenlétében köttetik (29. §);

16. az előirt háromszori kihirdetés vagy ez alóli felmentés, vagy végre az előrebocsátott engedelem nélkül kötött házasság (34. §);

17. az örökös impotenczia, ha a házasságkötés előtt létezett (42-45. §).

IV. Az erdélyi evang. református egyház-kerületben a válóügyekben való eljárásra 1882. junius 4-én megalkotott „Utasitás” 3. §-a szerint a következő házasságok semmisitendők meg:

1. keresztények és nem keresztények közt kötött házasságok (H. t. r. 137. §);

2. azon házasságok, melyek a kánonok által a rokonságnak tiltott s egyáltalában fő nem menthető izében köttettek (H.t.r. 169. §);

3. az eszelősség vagy részegség által öntudaton kivüli állapotban kötött házasságok (H.t.r. 159. és 170. §);

4. oly házasságok, a melyek orvosilag, illetőleg bába által bebizonyitott, akár absolut, akár relativ tehetetlenség okán nem consummáltathattak (H.t.r. 162, 163. §). Orvosolható, vagy a házasság után bekövetkezett tehetetlenség nem képezhet okot a megsemmisitésre;

5. mely a személy iránti tévedésből csalárdság által köttetett (H.t.r. 155. §);

6. oly félelem alapján kötött házasság, melyet kényszeritő, akár erkölcsi, akár anyagi erőszak hozott létre (H.t.r. 156-158. §);

7. melynek megkötésekor szivfogás, őrülési rohamok, titkos vagy ragadós betegségek eltitkoltattak (H.t.r. 159., 160. §); végre

8. az oly házasságok, a melyeknek megkötésekor a nő már szűzességét elvesztette vagy épen teherbe ejtve találtatott (H.t.r. 165. §). Azonban ez az ok csak akkor vehető alapul, ha a férj róla tudomással nem birhatott s a mint arról meggyőződött, élt is a jogorvoslattal, mit ha elmulasztott, hallgatólagos elengedésnek tekintetvén, a megbocsátással egyenlőnek veendő.

V. Az erdélyi ág. hitvallású evangelika egyház „Eheordnung”-ja a következő érvénytelenségi okokat ismeri (42-49. §);

1. kiskorúak házasságkötése törvényes szülőik, illetőleg anyjuk és gyámjuk, vagy gyámjuk és a gyámhatóság beleegyezése nélkül (4. §);

2. ha a beleegyezés nem történt szabad elhatározással, hanem csellel, erőszakkal, alapos félelemmel lett kikényszeritve vagy kicsalva (8. §);

3. a tévedés, ha azt előre látni nem lehetett, de a házasság lényegét közvetlenül veszélyezteti. Tehát: tévedés a jövendőbeli házastárs személyében, undoritó, főképpen korábbi nemi közösségből eredő ragályos betegségek, testi betegségek, melyek a nemi együttélést tartósan gátolják, tartós elmebaj, durva vétségek, melyeket az egyik fél a beleegyezés előtt követ el, súlyosabb erkölcsi hiányok, mint a milyenek: a szűzesség hiánya vagy a nőnek mástól való terhessége (9. §);

4. a korhiány (10., 11. §),

5. a házasságkötést megelőzően létezett gyógyithatlan nősztehetetlenség, ha a másik házastársnak nem volt róla tudomása (12. §);

6. az egyházi szabályok értelmében kötött eljegyzés érvényes fennállása (13. §);

7. a kit az egyházi biróság itélete a házasságra lépéstől eltiltott (14. §);

8. fennálló házassági kötelék (15. §);

9. a le- és fölmenő vérrokonok, édes- és féltestvérek és ezeknek gyermekei közt, a szülők testvéreivel, tekintet nélkül arra, vajjon a rokonság törvényes vagy törvénytelen születés eredménye-e, érvényes házasság nem jöhet létre (16. §);

10. a sógorság abban gátolja a férjet, hogy nejének az előbbi pontban emlitett vérrokonaival, a nőt pedig abban, hogy férjének emlitett rokonaival házasságra léphessen (17. §);

11. mostoha szülők és mostoha gyermekek, örökbefogadó szülők és örökbefogadott gyermekek közt érvényes házasság nem köthető (18. §);

12. azok, kik egymással bebizonyitottan házasságkötést követtek el, érvényes házasságot nem köthetnek (19. §);

13. azok közt, a kik egymásnak házasságot igérve, bár házasságtörést nem is követnek el, czéljuk elérése végett annak a házastársnak, a ki házasságuknak útjában állott, élete után törtek, házasság érvényesen akkor sem köthető, ha a gyilkosság be nem fejeztetett (20. §).

VI. Az unitárius egyházi törvény a házassági jogról, a következő rendelkezéseket tartalmazza a házasság semmiségére nézve:

1. a bel- és külföldön kötött bármely egyházi házasság megsemmisithető, ha erre nézve jelen törvény és hitelveink, illetve a hazai törvények szerint okok forognak fenn (58. §);

Érvénytelen (semmis) az oly házasság:

2. melynek megkötésénél a felek megesketése mellőztetett;

3. melyet fennálló házasságban levő vagy nem keresztény fél kötött egy unitáriussal vagy viszont;

4. melyet egyenes ágbeli vagy első izben oldalrokonok egymással, vagy egyenes ágbeli sógorok egymással kötöttek;

5. melyet házastárs gyilkos bűntársával kötött (62. §)

Feltételesen érvénytelen a házasság:

6. ha az azt kötő személyek korhiány miatt házasságkötésre nem képesek (7., 10., 65. §);

7. melyet kiskorúak, hadkötelesek és a hadsereg (hadi tengerészet és a honvédség) kötelékében tartozók, továbbá másodizben oldalági rokonok és első izben oldalági sógorok és azok, kik új házasságkötéstől birói itélet által el vannak tiltva, törvény által követelt engedély, illetve felmentvény nélkül-kötnek (66. §);

8. ha a kihirdetés szabályszerűleg meg nem történt, vagy az alól felmentvény nem adatott;

9. ha a felek házasságba való beleegyezésöket a 40., 41. §-okban előszabott módon nem nyilvánitották (személyesen, kölcsönös, szabad akaratból folyó komoly, határozott és érthető beleegyezés);

10. ha az egybekötésnél tanúk nem voltak jelen (67. §);

11. melyre valamelyik fél testi bántalmakkal, vagy fenyegetéssel előidézett alapos félelem által kényszerittetett (68. §);

12. mely elrabolt nővel szabadságába visszahelyezése előtt köttetik (69. §).

Ha egyik fél a házasságkötésnél a másik fél azonosságára vagy annak lényeges tulajdonságaira nézve megtévesztetett. Nevezetesen:

13. ha nem avval köttetett egybe, kivel házasságra szándékozott lépni;

14. ha egyik fél rangját vagy állását hamisan adta elő;

15. ha a nő mint leány házasságra lépése előtt szűzességét elvesztette, vagy mint özvegy más által teherbe ejtve kötött házasságot s ezekről a férjnek a házasság megkötése előtt tudomása nem volt;

16. ha egyik fél ragályos vagy undort terjesztő betegségét a másik féllel szemben a házasságkötés előtt eltitkolta (70. §);

Ha egyik fél nem szeretetből, hanem:

17. vagyoni vagy más érdekből; vagy pedig

18. rábeszélés következtében köt házasságot.

Ez esetekben azonban csak ugy, ha a házasság elhálttá nem vált (71. §).

VII. A magyarországi izraelitákra nézve az 1863. évi udvari cancelláriai rendelet 14. pontja általánosságban igy rendelkezik: A törvényes rendszabályok megtartása nélkül kötött zsidó házasság érvénytelen.

E törvényes rendszabályok a rokonságra, a kihirdetésre és az összeadás módjára vonatkoznak. Más érvénytelenségi okot a rendelet nem sorol fel.

VIII. Az erdélyi és fiumei izraelitákra az osztrák polgári törvénykönyv irányadó, a melynek 129. §-a értelmében a zsidó házasság, mely a törvényes szabályok figyelmen kivül hagyásával köttetett, érvénytelen.

Megjegyzendő, hogy még Ausztriában sem jutott a jogtudomány és a gyakorlat megállapodásra a tekintetben, hogy a polg. törvénykönyv alapján mikor kell az izraeliták közt kötött házasságot érvénytelennek tekinteni.

A hazánkban érvényes házassági jogok, a kánoni jog kivételével, a házasság felbontását az alább felsorolt okokból engedik meg:

I. A görög-keleti szerb egyház a házasságnak csak végleges felbontását ismeri (solutio matrimonii quoad vinculum) és ez a házasság felbontása az egyház tanai, kánonjai és recipált törvényes szabályai, nemkülönben az illetékes egyházi hatóságoknál kifejlődött birói gyakorlat alapján meg van engedve és kimondható minden oly esetben, a melyben oly okok és körülmények bizonyittatnak, a melyek a házas élet megsemmisitve, a házasság fölbontását indokolják.

Ebből a két főforrásból folyósan a görög-keleti egyház tanai és szabályai szerint a házasság véglegesen a következő okokból bontható fel:

1. A házassági hűség elleni vétség vagy a ténybeli házasságtörés esetében, kivéve, ha a másik házasfél a házasságtörésbe beleegyezett, azt megengedje, vagy saját vétkességével szolgáltatott rá okot. (V-VI. Ökumen. 87. kánonja; Nagy Basilian 9. kan. Photios nomokanonja XIII. 4. k. és a Kormcsaja Knyiga 48. III. 1., 2-16. §-ai.)

2. Gonoszlelkű elhagyás (malitiosa desertio) esetében, ha az egyik házastárs a másikat törvényes ok nélkül elhagyja vagy elkergeti s vele az életközösséget megszakitja. (V-VI. 21., II. 44. 13. r. 3. § t. 48. 11. § 3. p.)

3. Azon esetben, ha az egyik házastárs a másik élete ellen tör; vagy ha maga vagy az ő utasitására s felbujtására más valaki házastársának testi biztonságát vagy egészségét veszélyezteti, vagy ha őt kinozza, avagy neki súlyos lelki fájdalmakat okoz, pl. szidalmakkal és elkeseritő bánásmóddal; valamint a házassági kötelesség elhanyagolása, iszákosság s kicsapongó életmód által, a mely méltán kelthet a másik házastársban engesztelhetetlen gyülöletet. (Korm. Kny. II.7., 13., 46. és III. 48. XI. 2. Photios XIII. n. k.)

4. A mely esetben a férj nejét fajtalanságra készteti, vagy a melyben a nő a fogamzást természetellenesen megakadályozza vagy a magzatot elhajtja. (Korm. Kny. II. 48. 21. Basil, 7., 21., 44. k. és 2, 8. k. Photios III. XIII. n.k.)

5. A midőn a nő férje tudtán kivül s akarata ellenére más férfiakkal dorbézol, fürdőben s vendéglőben mulat vagy az éjjelt a házon kivül tölti; és a midőn a férj ágyast tart magánál s nem akarja azt elbocsátani. (Korm. Kny. II. 48. XI. 8., 16. Phot. XIII. III. 4.)

6. A midőn a férj nejét mással való nemi közösülésre akarja birni (Phot. XIII.), avagy ha nejét törvény előtt házasságtöréssel vádolja s ezt be nem bizonyitja. (Korm. Kny. II. 48. XI.)

7. Azon esetben, ha az egyik házastárs valami bűntényért legalább öt évi szabadságvesztésre itéltetett, a másik a házasság fölbontását kérheti. (Phot. XIII. n. k. Korm. Kny. II. 48.).

8. A midőn az egyik házastárs gyógyithatlan elmebetegségbe vagy ragályos betegségbe esik, a házasság bizonyos esetekben és a fenforgó körülmények figyelembevételével szintén felbontható. (Basil 46. k.)

9. Oly esetben, a midőn a férj nejének beleegyezésével szerzetbe lép - a szerződési fogadalom letételével a házasság minden további eljárás nélkül felbontottnak tekintetik és a nőnek az ujra férjhez menetel megengedtetik.

10. Ha az egyik házastárs bármely módon eltünik, ugy, hogy hire és nyoma vesz, ugy a visszamaradt házasfél öt éven túli várakozás után követelheti, hogy az ismeretlen tartózkodású nyilvános felhivással a biróság elé idéztessék és a mennyiben nem jelentkeznék, a házasság vélelmezett halál, avagy házasságtörés alapján végleg fölbontassék.

II. A görög-keleti román egyházban a bontó okok általában a más föntebb emlitett egyházi forrásokon, de különösen a Pravila-n mint közös jogforráson alapulnak.

E közös alapon a hazánkban levő három görög-keleti román egyházmegyében a következőkben föltüntetett egymástól némileg eltérő gyakorlat fejlődött ki a bontó okok tekintetében:

A) Az egyik egyházmegyében:

1. A férj tehetetlensége, a mi rendszerint orvos által és a házasság nem consummálása által bizonyittatik.

2. A házasságtörés vagy hűtlenség egyik vagy másik fél részéről.

3. Epileptikus vagy más gyógyithatlan betegségek, ha már az esküvő előtt léteztek, de eltitkoltattak.

4. Kiállhatatlanná vált szájbűz egyik vagy másik házasfélnél.

5. Az egyik fél ágybavizelése alvás közben.

6. Egészséget veszélyeztető verések és kinzások.

7. Engesztelhetlen gyűlölet, a melynél ki kell mutatni az azt előidéző okokat, pl. kínzás, kiállhatatlan szájbűz, ételbe és italba csusztatott bűvszerek stb.

8. Az egyik házastársnak a büntető biróság által több évre terjedő börtönre itélése.

9. Az egyik házastársnak három évnél tovább tartó bujdosása, a nélkül, hogy tartózkodási helye ismeretes volna.

B) Egy másik egyházmegyében:

1. Házasságtörés.

2. Államfő elleni összeesküvés.

3. Az egyik házasfél által a másiknak életére veszélyes kelepczék vetése.

4. Szándékos magzatelhajtás vagy gyilkolás.

5. Testi tehetetlenség három évi házas élet alatt.

6. Kölcsönös megegyezés, hogy a férj vagy a nő lépjen valamely szerzetes rendbe.

7. A férjnek püspökké választása, a mikor a nőnek zárdába kell mennie.

8. Öt évi távollét s a távollevő fél tartózkodási helyének nem tudása; vagy a férj 3 évi távolléte s nem gondoskodása felesége ellátásáról.

9. Epilepsia, eszelősség, örültség, tébolyodottság, ha dühöngéssé fajul, s ha mindezek már a házasság megkötése előtt léteztek, de eltitkoltattak.

10. A férj vagy a nő több évre terjedő szabadságvesztése valamely bűnös cselekmény miatt.

11. Ellenségeskedésből eredő engesztelhetetlen gyűlölet.

12. Ha a nő férje akaratának ellenére részt vesz idegen mulatságokban, sok és szükség nélkül időzik idegen házakban.

13. Ha a férj maga engedte át feleségét másnak, vagy természetellenes módon közösül a feleségével.

C) Egy más egyházmegyében:

1. Házasságtörés vagy a hitvesi hűség megszegése.

2. Oly esetekben, midőn alperes gyanus járataiból vagy egyéb jelekből feltételezhető ugyan a házasságtörés megtörténte, de azt neki senki sem látta, - az elválás házasságtörési indokból nem mondható ki. Ha azonban a gyanus járatok be vannak bizonyitva, akár szemtanuk által, akár elfogadott levelekből s felperes a házasság felbontását alperes iránti engesztelhetlen gyűlöletből kéri, alperes pedig a gyanusitással szemben magát ki nem tisztázhatja: a házassági kötelék felbontatik engesztelhetlen gyűlölet indokából, de a vétkes, illetve gyanus fél nem tiltatik el újabb házasságra lépéstől.

3. Ha mindkét fél szegte meg a házassági hűséget, felbontásnak nincs helye. De ha a hűség megszegése vadházasságban élés által történik: a házasság felbontásának a felek egymással meg nem élhetése indokából van helye.

4. A férj tehetetlensége.

5. Ha a férj nejét házasságtörésre ösztönzi.

6. Államfő elleni összeesküvés.

7. Az engesztelhetlen gyűlölet mint ilyen nem képez elegendő okot a házasság felbontására. Az engesztelhetlen gyűlöletnek vagy ismételt s ugyszólván szokássá vált lelketlen zsarnoki kinzásokból vagy az egyik fél részéről a másiknak vetett oly veszedelmes kelepczékből kell származnia, mely leshányás, ha sikerülne, könnyen veszélyeztetné az illetőnek életét.

8. Szándékos magzatelhajtás.

9. Valláskülönbség oly nem keresztyén felek közt, kik közül az egyik keresztyénné vált.

10. Kölcsönös megegyezés, hogy az egyik vagy mindkét házasfél szerzetesi rendbe lépjen.

11. A bujdosás. Ha a férj három év óta ismeretlen helyen tartózkodik és neje ellátásáról nem gondoskodik, egyébként ha a házas felek egyike 5 év óta távol van és tartózkodási helye ismeretlen. Mindkét esetben edictalis eljárás alkalmaztatik.

12. A férj szabadságvesztése, mint ilyen, nem képez házasságfelbontó indokot, de a szabadságban maradt fél kérheti a válást engesztelhetlen gyűlölet alapján.

13. Az epilepsia és tébolyodottság csak oly esetben képeznek házasság-felbontó indokot, ha bebizonyittatik, hogy vádlott fél már házasságra lépése előtt szenvedett e bajokban s hogy ezek gyógyithatlanok.

14. Egyéb elválási indokok, a mik az egyházi törvénykönyvben (Pravila) előfordulnak, nem foglalhatók össze egy általános szabályra, hanem mint casuistikus okok szerepelnek.

III. A magyarországi protestánsokra nézve a József-féle házassági nyilt parancs 55-57. §-ai a következő esetekben engedik meg a házasság felbontását:

1. midőn az egyik házastárs a másiknak életére tört, vagy házasságtörést követett el;

2. midőn az egyik hitvestárs a másikat gonoszul elhagyta;

3. midőn a hitvestársak közt halálos gyűlölség vagy leküzdhetlen ellenszenv keletkezett és mind a két fél kivánná az elválást.

IV. Az erdélyi ev. reformata egyházban az 1882. junius 4-én megalkotott „Utasitás a házassági váló ügyek ellátására nézve” 4. §-a értelmében a végleges elválás okai lehetnek:

1. a házasságtörés (adulterium), mely lehet nyilvános (manifestum; h.t.r. 177. §), mely minden kétségen fölül áll; vagy terhes gyanun alapuló (graviter praesumptum; h.t.r. 181-182. §);

2. elhagyás, mely vagy rosszakaratú (desertio malitiosa; h.t.r. 184. §), vagy hűtlen (desertio infidelis; h.t.r. 202.);

3. az élet ellen való törés (insidiae vitae structae:h.t.r. 203. §);

4. az engesztelhetlen gyűlölség (capitale vel invincibile odium aut insuperabilis aversio; h.t.r. 216-217. §);

5. a házassági tartozásnak megtagadása (denegatio debiti conjugalis;h.t.r. 205. §);

6. ha a nő magát mesterségesen vagy szerek bevételével a conceptióra és igy gyermekszülésre képtelenné tette (h.t.r. 208. §).

A felsorolt váló okokra vonatkozó e pontozatok csupán tájékozásul szolgálnak, döntő erővel továbbra is az eddig hatályban volt törvény, a Syn. Jur. Conn., bir.

V. Az erdélyi ágostai hitvallású evangelikus egyház 1870. évi „Eheordnung”-ja 51-61. §-ban a következő okokból enged felbontást:

1. házasságtörés vagy annak súlyos gyanuja;

2. sodomia;

3. A feleségnek vagy a leánygyermeknek vagy más személynek prostitutióra csábitása, avagy bordélyház tartása, a mely cselekmények házasságtörésnek tekintetnek;

4. hűtlen elhagyás;

5. a házassági tartozás megtagadása;

6. a másik házastárs életének vagy egészségének veszélyeztetése;

7. a másik házastárs súlyos bántalmazása vagy keseritése;

8. az eltartás megtagadása;

9. javithatlan, erkölcstelen, megátalkodott, a családot veszélyeztető életmód, mely a másikban legyőzhetlen ellenszenvet idéz elő;

10. magtalanság előidézése;

11. az egyik házastársnak az evangelika vallásból valamely nem evangelikus vallásfelekezetbe vagy egyházba áttérése, ha az evangelikus hitben megmaradó fél a felbontást kéri;

12. legalább 3 évi börtönbüntetésre itéltetés;

13. legalább három év óta tartó elmebaj.

VI. Az unitárius egyházi törvény szerint a házasság felbontásának helye van.

Elvként e jog kimondja, hogy: Felbontandó a házasság, ha tartama alatt annak fogalmával és lényegével ellenkező oly körülmények fordulnak elő, melyek miatt a férj és feleség közötti életközösség fentartása lehetetlenné vagy czéltalanná válik (73. §).

A felbontási okok a következők:

1. A házastárs élete ellen való törés: ha az egyik házastárs a másik megölését megkisérli vagy csak tervbe is veszi (74. §).

2. A házasságtörés, a mely vagy nyilvános, midőn az teljesen be van bizonyitva, vagy vélelmezett, ha annak elkövetésére terhes gyanu forog fenn (77. §).

3. A hűtlen elhagyás:

a) Az a házasfél, ki társától, ennek beleegyezése nélkül, ismert vagy ismeretlen helyre eltávozik, oly czélzattal, hogy házastársával többé közösségben ne éljen s lelkészi vagy birói felhivásra házastársához vissza nem tér, hűtlen elhagyónak tekintetik (80. §).

b) Ha egyik házastárs a másikat, ennek beleegyezése nélkül, más nővel, illetve férfival házasságtörés gyanuját megállapitó módon hagyja el (81. §).

c) Hűtlen elhagyónak tekintetik az a házastárs is, ki valamely bűntettért, melyben a másik házastárs bűnösnek semmi tekintetben nem találtatott, életfogytig tartó fegyházbüntetésre itéltetett (82. §).

4. Az engesztelhetetlen gyűlölség: ha a házastársak között a kölcsönös vagy egyoldalú gyűlölség oly mérvben nyilvánul, hogy a kibékülés és a házas élet folytatása nem remélhető (85. §).

Mind a kölcsönös, mind az egyoldalú gyűlölségnél oly körülményeknek kell fenforogniok, melyek a gyűlölség létezésének valószinűvé tételére alkalmasak.

Ilyen körülmények:

a) a házastársak közötti viszálkodás,

b) a szóval vagy tettel való bántalmazás,

c) a közegyezéssel való különélés,

d) ha egyik házastárs nem tesz kisérletet arra, hogy az elhagyó fél hozzá a házassági együttélés folytatására visszatérjen,

e) a lelkészi vagy birói idézésre meg nem jelenés,

f) a lelkészi vagy birói békéltetés sikertelensége,

g) kicsapongó, erkölcstelen, pazarló életmód, iszákosság, fajtalanság, vagy ezekre való csábitás.

h) az illető fél vétkéből származott ragályos vagy undort gerjesztő betegség,

i) nyereségvágyból elkövetett büntetendő cselekmény, hamis tanuzás vagy hamis eskü miatt lett bünösnek itéltetés,

k) a házasságból folyó kötelességek tartós megszegése (86. §).

5. Ha az egyik fél a házassági tartozást ok nélkül makacsul megtagadja (87. §).

6. Ha a házassági tartozás az egészség ártalmával vagy szeméremsértő módon követeltetik (88. §).

7. A magtalanság eszközlése, ha a nő

a) a méhmagzatát elhajtja, megöli vagy azt más által eszközölteti,

b) magát mesterségesen vagy szerek bevétele által foganásra és gyermekszülésre képtelenné teszi.

De ha a férj neje szándékát megtudta és abban őtet megakadályozni nem törekedett, e § alapján keresetet nem indithat (89.§).

8. Az őrültség, ha egyik házastárs gyógyithatlan elmebetegségben szenved s az valamely országos intézetben eszközölt három évi megfigyelés alapján az intézeti orvosok által igazoltatik (91. §).

VII. A magyarországi izraeliták házassága felbontható:

1. ha a panaszlott fél valamely bűntettben marasztaltatott el;

2. ha házastársát gonoszul elhagyta;

3. vagy rendetlen életet követett, mely által a panaszló házastárs vagyonának nevezetes része vagy a család jó erkölcse veszélyeztetik; továbbá

4. az élet vagy egészség elleni veszélyes törekedések, súlyos bántalmazások vagy a személyek viszonyaihoz képest felette érzékeny ismételt keseritések;

5. tartós és ragálylyal fenyegető testi sérvek;

6. kölcsönös szabad beleegyezés a férj által a nőnek adott elváló levéllel;

7. a nő házasságtörése;

8. zsidó házastársnak a keresztény vallásra áttérése (1863.udv. canc. rend. 22., 24., 26., 27.).

VII. Az erdélyi és fiumei izraelitákra nézve az osztr. polg. törvénykönyv a következő bontó okokat szabályozza:

1. kölcsönös beleegyezés (133. §);

2. a nő házasságtörése (135. §);

3. az egyik házastársnak keresztény hitre áttérése (136. §).

Az érvényben levő felekezeti házassági jogok szerint fenforgó érvényességi akadályok és elfogadott bontó okok különbözősége fokozódik, ha figyelembe vesszük azon casuistikát, melyet az egyes szabályok határozott vagy kevésbbé határozott volta az évszázados gyakorlatban eredményezett.

E gyakorlat és az abban nyilvánuló egyházi felfogás még azon esetekben is, ha a szabvány tartalma az egyes felekezeti jogokban azonos volt, idővel ezen azonosságot elhomályositotta és többféle eltérést eredményezett.

Az érvényességi akadályoknak határozottaknak, világosaknak kell lenniök.

Oly jogrendszerekben azonban, a hol azok valódi lényegének felismerése csak beható forrás tanulmány alapján állapitható meg, hol maguk e források kiterjedt nyelvismeretet kivánnak, az élet és a jog közt ür támad és a házasságot szabályozó egyik vagy másik tétel, sőt maga a jogrendszer egészében, évszázados alkalmazás daczára többé-kevésbbé idegen marad.

A felekezeti jogokban: vallás, erkölcs és jog egybe vannak forrasztva. E három elem képezi az érvényességi akadályoknak is alapját.

Azok az éles ellentétek, a melyek e tekintetben felmerülnek, gátolják, hogy ugyanazon állam polgárainak házasságai azonos erkölcsi alapokon nyugodjanak.

Hasonló eredményre jutnak, ha a különböző bontó okokat összehasonlitólag egymással szembe állitjuk.

Lényeges eltérések vannak nemcsak az egyes hitfelekezetek jogrendszerei között, hanem ugyanazon hitfelekezet jogszabályai között is, a mely eltéréseket növeli az a körülmény, hogy az egyenlő jogszabályt majd az állami, majd az egyházi biróság kezeli.

A felbontó okok közül a házasság szilárdságát leginkább képes veszélyeztetni az engesztelhetetlen gyűlölet, a melyet az egyes felekezeti jogokban a legkülönbözőbb alakban találunk.

E jogczím majd mint egyoldalú, majd mint kölcsönös gyűlölet szerepel, melynek felkeltésére a másik házasfél vétlen cselekménye is alkalmas.

E bontó ok a házasság megszüntét a felek egyezkedésének szolgáltatja ki.

A házasság intézményének erkölcsi tartalma és rendeltetése kizárja azt, hogy a házasság megszünése tekintetében ugyanazok a magánjogi elvek érvényesüljenek, a melyek a szerződések megszünésének okául szolgálnak.

Az engesztelhetlen gyűlölet a házasság megszüntét az egyéni elhatározás terére játsza át. A nem vétkes házasfelet sújtja. A vétkesnek adja a jogot, hogy a felbontást kérje.

E bontási ok az egyéni érzelmen alapul, a birói cognitiónak valódi tárgya nem is lehet. A puszta állitás a bizonyitékkal egyenértékű.

Azok a visszásságok, a melyek a fennálló jogoknak különbözőségéből erednek, fokozódnak és sokszoroztatnak, ha a vegyes házasságokat veszszük szemügyre.

E házasságok, a melyek kettős jog uralma alatt állanak, az alapjuk kettős voltánál fogva egységes házasságként nem is jelentkezhetnek.

Gyakori eset, hogy az érvényességi akadályok különböző volta ezt eredményezi, hogy a házasság az egyik házasfél joga szerint érvényesen jött létre, a másiknak joga szerint érvénytelen.

A nemzet ép jogi és erkölcsi érzéke, a mely a vegyes házasságot külső megjelenésében észleli, ezen duplicitást felfogni nem tudja. Mert az erkölcsi és jogi érzet visszautasitja azon felfogást, mely a házasságot egyidejűleg jogilag és erkölcsileg megengedettenek és meg nem engedettnek tüntetni föl. A nemzet ép erkölcsi érzékének bizonysága rejlik abban, hogy az ily házasságok megsemmisitésére irányuló kérelmek nem váltak gyakoriabbakká.

De ezzel szemben fel kell emliteni azon állapotot, a mely az impedimentum catholicismi folytán - sajnos - gyakrabban előáll, a midőn az egyik fél egyházi hatósága - nem is birói uton - kimondja, hogy a házasság létre nem jött és az új házasság megkötésénél közreműködik, mig a másik fél birósága ugyanazt a házasságot jogérvényesen létrejöttnek mondja ki.

A házassági jog terén létező állapotok méltatása megkivánja, hogy a törvényhozás figyelme felhivassék azon visszaélésekre, a melyek az egyik egyházból a másik egyházba való átlépéssel elkövettetnek.

Az 1868:LIII. tc. 8. §-a rendeli, hogy az áttért cselekményei azon egyház tanai szerint itélendők meg, a melybe lépett.

Ez a vallásszabadság elve, a melyet csorbitani nem lehet.

Az áttérés eszközül használtatik fel arra, hogy oly házasság, a mely felbonthatlan volt, felbonthatóvá váljék, vagy pedig hogy a felbontás megnehezittessék.

Előfordulnak esetek, hogy a felbontást ellenző vagy neheziteni kivánó fél a bontó per folyama alatt többször tér át és a másik felet ujból meg ujból kényszeriti a midenkori áttérés folyán illetékessé vált házassági biróságnál a per ujabb meginditására.

Oly esetek is merülnek föl, hogy a felek czéljuk elérése után korábbi vallásukra visszatérnek.

Az áttérés azonban nemcsak felbontás okából, hanem ujabb házasságkötés czéljából is történik. Mert az egyes hitfelekezeti jogrendszerek - igy pl. a görög-keleti és az erdélyi ágostai hitv. ev. házassági jog - a vétkest ujabb házasság-kötéstől örökre vagy határozott időre eltiltják.

Az áttérés folyán a házassági kötelék birói eljárás nélkül is megszünik, ha az izraelita házasfelek közül az egyik fél a római katholikus hitre tér át és az áttért az interpellatio után tényleg ujabb házasságot kötött.

Mig ez be nem következik, habár az izraelita fél a bontást ki is eszközölte, sőt ujabb házasságot is kötött, az áttért házassági kötelékben levőnek tekintetik.

Ha az áttért nem interpellál, vagy ujabb házasságot nem köt, az izraelitának maradt fél a kieszközölt felbontás után egy izraelitával kötött ujabb házasságát megsemisittetheti, ha ő is római katholikussá lesz.

Idegenek jönnek hazánkban azon czélból, hogy attól a házassági viszonytól, a melyet saját törvényeik szerint föl nem bonthatnának, itt menekülhessenek.

Hazát és gyakran hitet is változtatnak ezen czél elérésére és hogy törekvéseik sikerét minél rövidebb idő alatt elérjék, az örökbefogadás módjához is folyamodnak.

Oly egyének, a kiknek örökbefogadására semmi komoly ok nem képzelhető, kiknek társadalmi állása rendszerint jóval magasabb, mint az örökbefogadóé, illő ár megfizetése mellett megkötik az örökbefogadási szerződést, kizárják annak minden kizárható jogi következményét és ezen tény által magyar honpolgárokká lévén, a magyar törvények és jurisdictió alá kerülnek, házasságukat felbontják és azután felbontják a már semmi czélra sem szolgáló örökbefogadási kapcsolatot is.

Igy az ország törvényei és intézményei ennek a visszaélésnek tényleg ki vannak szolgáltatva.

Az anyagi házassági jog terén létező sokféleségnek megfelel a házassági biráskodás mai állapota.

Ahhoz képest, a mint az anyagi jog állami vagy egyházi természetű, a biráskodást is állami vagy egyházi biróságok kezelik.

Az egyházi biróságok szervezete, eljárása, jogorvoslati rendszere a legváltozatosabb alakzatokat tünteti föl.

A mi az egyházi biróságok szervezetét illeti, az az egyház alapszervezetének folyománya. Az egyházi biróságok legnagyobb részéből a világi elem teljesen ki van zárva s még azon egyházaknál is, a melyeknél a világi elem a házassági biráskodásban részt vesz, a papi elem túlsúlyban van.

Szemben az állami biróságok szervezetével, az állami birák képesitésével, ezen egyházi biróságok - fentérintett egybealkotásukból eltekintve - mint laikus biróságok jelentkeznek.

Mert valamely egyházjognak bármily alapos ismerete még nem adja meg azt a képesitést, a melyet ugy az állam, mint a jogkereső közönség attól megkivánhat, sőt megkivánni köteles, a ki hivatva van az ily bonyodalmas természetű ügyek elbirálására.

Az eljárások és azok forrásainak többfélesége a legeltérőbb eljárási formákat eredményezi.

A bizonyitási rendszerek és elvek különbözősége különösen az egyes bontó okok megállapitásában - a milyen pl. a házasságtörés - a gyakorlatban nagy eltéréseket idéz elő.

A közérdek ugy a bontó, mint a köteléki perekben különböző alakban érvényesül.

A házasságvédő majd peres fél, majd pedig a biróság tagja.

A jogorvoslati rendszer, a mely az egyházak eljárási szabályzatában fennáll, némely felekezeti házassági jogrendszerben még az alkalmazandó jog egységét sem biztositja.

Az egyházi biróságok előtti eljárás nélkülözi azt a biztositékot is, a melyet a nyilvánosság nyujt.

A házassági biróságok egyházi szervezete, mely azok függetlenségénél fogva a jogalkalmazás állami ellenőrzését kizárja, a jogszolgáltatásnak oly terét képezi, a mely az állami jogszolgáltatástól nemcsak minden tekintetben eltér, hanem azzal semmi összeköttetésbe sem hozható.

A legfontosabb magánjogi viszonyok feletti döntés az egyházi biráskodás folytán oly személyekre van bizva, a kiket a birói felelősségről szóló törvények nem köteleznek.

Felemlitendő még, hogy az állami biráskodásnak alávetett házassági eljárási ügyekben ugy a két magyarországi evangelikus egyház hivei, valamint a magyarországi és erdélyi izraeliták tekintetében, kivéve a biróság illetékességét szabályozó és a polgári törvénykezési rendtartásban foglalt egyetlen szabályt, semmiféle törvényes rendezés sincs, alapjukat a szokás és a gyakorlat képezi.

Még ezen, az állami biráskodásnak alávetett köteléki és bontó perekben sem jut érvényre az állam által képviselendő közérdek, eltekintve attól, hogy az izraeliták válópereiben házasságvédő kirendelésének sincs helye.

Különös bonyodalmak állanak elő az illetékesség kérdésében.

Mindegyik biróság a saját joga területén érvényes házassági jogot alkalmazza, tekintet nélkül arra, vajjon a házasság - és itt mindig belföldön létrejött házasságot kell szem előtt tartani - melyik házassági jogterületen köttetett.

Tehát az alkalmazandó anyagi jogot a bontási perekben az illetékesség határozza meg.

Ezt az illetékességet pedig a felek előző egyetértéssel - sok esetben azonban az egyik fél saját akaratából - állapithatják meg.

Igy tehát maguk a felek oly jogrendszert választhatnak, a mely a felbontást könnyiti, vagy pedig az egyik fél a másiknak ellenére - ugyanazon hitfelekezetnél is - egy reá nézve kedvezőbb, a másik félre pedig hátrányosabb jogrendszer uralmának vetheti alá a házassági ügy elbirálását.

Az illetékességi szabályok ellentétes volta még ugyanazon hitfelekezetnél is, a szerint a mint a magyar vagy az erdélyi részekben inditható meg, megoldhatatlan bonyodalmakat teremt.

Igy pl. a két evangelika egyház házassági perei Magyar országon azon törvényszék illetékessége alá tartoznak, a melynek területén a házasfeleknek állandó és utolsó együttlakásuk volt.

Ugyane hitfelekezetbeliek házassági pereiben az erdélyi részekben, - a hol e perekben egyházi biróságok itélnek - az illetékességet az alperes lakhelye állapitja meg.

Ha már most e vallásbeli házaspár utolsó együttlakása az erdélyi részekben volt, a felek valamelyike azonban időközben valamelyik magyarországi kir. törvényszék területére költözött és a másik házastárs ez ellen akar válópert inditani: e magyarországi kir. biróság előtt a pert nem indithatja meg azért, mert az utolsó együttlakás helyén egyházi biróság illetékes a házassági per elintézésére. De nem fordulhat az erdélyi egyházi birósághoz sem, mert az előtt meg az alperes lakhelye állapitja meg a biróság illetékességét, már pedig alperes az állami jogot alkalmazó királyi biróság területén lakik.

Ennélfogva előállhat oly eset, a melyben az érvényben levő jog szerint a magyar állampolgár belföldön kötött és az anyai jog szerint fölbontható házasságát az arra illetékes biróság hiányában föl nem bonthatja.

S előállhat ez az eset minden szándékosság nélkül, esetleg a szomszédos megyébe költözködés vagy hivatalos áthelyezés folytán.

Az illetékességi kérdések e ziláltsága érthetővé teszi azt is, hogy a királyi és egyházi biróságok közt az illetékességi összeütközések eléggé gyakoriak.

Kétes, hogy van-e ilyen esetben jogszabály, melyet alkalmazni lehet, és hatóság, mely az összeütközéseket eldönthetné.

A kir. Curia ugyanis csak a kir. biróságok közti illetőségi összeütközéseket döntheti el (1881:LIX. tc. 7. §), a ministertanács pedig a kir. biróságok és a közigazgatási hatóságok közt fölmerült összeütközések elintézésére van hivatva (1869:IV. tc. 25. §).

Az egyházi biráskodással kapcsolatban áll a házassági kötelék feloldása czéljából kérhető holttányilvánitás.

Az 1868:LIV. tc. a holttányilvánitási eljárást kizárólag a kir. törvényszékek hatáskörébe utalja.

A kir. törvényszék, tekintet nélkül a holttá nyilvánitandó házasfél vallására, jogosult eljárni.

A törvény e rendelkezése daczára azonban az itélet a római katholikus szentszékek előtt figyelembe nem vétetik és a halálozásra bizonyitékul el nem fogadtatik. A katholikus házasfél, ha ujra házasságra akar lépni, hirevesztett házastársnak holttányilvánitását a szentszék előtt kénytelen kérelmezni.

Az egyházi biróság előtt folyó holttányilvánitási eljárás pedig, de különösen azok a föltételek, a melyek alapján valaki holttá nyilvánitható, lényegesen eltérnek a perrendtartásban foglaltaktól.

Szükséges továbbá a törvényhozás figyelmét azon visszásságok egynémelyikére fölhivni, a melyek abból erednek, hogy a köteléki és fölbontási perek az egyházi-, a házasságból eredő vagyonjogi perek pedig a királyi biróságok hatáskörébe tartoznak.

Ily bonyodalmakat szül mindjárt a válóperrel rendszerint együtt járó nőtartási igény.

Midőn a nő az egyházi biróságnak a férj vétkességét megállapitó felbontó itélete alapján kéri végleges tartási igényének megállapitását az arra egyedül illetékes királyi biróság előtt (1868:LIV. tc. 22. §), az utóbbit az egyházi biróságnak itélete a vétkesség kérdésében nem köti, az igy meginditott tartás-perben is az egyházi biróságtól teljesen függetlenül jár el, az őt kötelező törvénykezési szabályok alapján.

Nem ritka az az eset, melyben a férj vétkességét igazoló jogerős egyházi birósági itélettel szemben a polgári biróság, az előtte bizonyitási eljárás alapján, itéletében a férj hibátlanságát állapitja meg és ez alapon a nőt végleges tartási igényével is elutasitja.

Hasonló eset állhat be a férjtől elválasztott és ezt túlélő nőnek törvényes hitbére iránti kereseténél is.

Még nagyobb a jogállapotok zavara a vegyes házasságoknál.

Az 1868:LIII. tc. a vegyes házasságokra nézve rendelkezéseinek élére azt az elvet állitotta, hogy a házassági biráskodás megoszlik és mindegyik félre nézve egyedül saját illetékes biróságának, az illető fél saját joga alapján hozott jogerejű itélete kötelező.

Ezzel a törvényhozás a vallásszabadság és a bevett egyházak közötti paritás elvét emelte ugyan érvényre, de azzal a hátránynyal, hogy egy és ugyanazon házassági kötelék a legkülönbözőbb elbirálásban részesülhet.

A kettős jog és jurisdictio a vegyes házasságoknál előidézi azt, hogy két ellentétes jogi fölfogás alapján nyer a vitás kérdés birói eldöntést.

Mindkét jogérvényes itélet jogállapotot teremt ugyan az illető fél részére, a mely jogállapotok azonban ellentétben állanak egymással és a másik féllel szemben teljesen nem is foganatosithatók.

Az itélet sokszor végrehajthatatlan. A házasság érvényességére perlekedő protestáns fél hiába nyer keresete értelmében itéletet, midőn katholikus házastársa szerzetrendben lépett vagy házassága a pápa által felbontatott.

Az izraelita házastárs hiába vitatja házassága érvényességét, ha a másik fél keresztény vallásra tért és a zsidó valláson maradó fél nem veti magát alá a kánonjog kivánalmainak.

A házassági kötelék felbonthatlanságához ragaszkodó katholikus hiába nyer hitelvei szerint igazságot, midőn köteléke a protestáns fél joga szerint felbontatott és ez ujabb házasságra lépett.

Az eredmény azután az, hogy egy és ugyanazon házassági kötelék érvényesnek és érvénytelennek mondatik ki egyenrangú, jogerős birói itéletek által; egy és ugyanazon házassági kötelék felbontatik és fennállónak mondatik ki; egy és ugyanazon házasfélnek a különböző, egyaránt érvényes jogok szerint más-más az igazi házastársa és végeredményben több férj vagy több feleség van.

Csak mellékesen emelendő ki az a körülmény, hogy a mai gyakorlat szerint sokszor oly házasfél idéztetik meg korábbi házastársával kibékülési tárgyalásra és foly ellene felbontási per, a ki törvényesen már új házasságra lépett.

A vegyes házasságok tekintetében fennálló kettős anyagi jog és kettős jurisdictió a jelzett visszásságokon felül mind a házassági vagyonjog, mind a kettős házasság bűncselekménye tekintetében megoldhatatlan ellenmondásokat eredményez.

Mert azokban a mindennapi esetekben, a melyekben az egyik házasfél hitelvei szerint hozott birói itélet a házasságot érvénytelennek nyilvánitja, a másik fél hitelvei szerint hozott itélet pedig azt érvényesen létrejöttnek állapitja meg; ugyszintén azon esetekben, a midőn az állami biróság a házasságot felbontja, az egyházi biróság pedig az ágy- és asztaltól való elválasztásnak sem ad helyt; ezen házasságnak vagyonjogi viszonyait igazságosan, mindkét félre nézve igazságosan megoldani nem lehet.

Mert a felekezeti jogon alapuló és egymásnak ellenmondó itéletek a vagyonjogi viszonyok mikénti meghatározásának alapjául nem szolgálhatnak.

A vagyonjogi viszonyoknak az anyagi házassági jogtól független rendezése pedig annyit jelent, mint állami házassági jogot alkalmazni ott, a hol a törvény a hitfelekezeti jog alkalmazását irja elő.

Az 1868:LIV. tc. 22. §-a és az 1877:XX. tc. 13. §-a értelmében a gyermekek tartásának és neveltetésének kérdése válás és bontás esetében kizáróan a királyi biróságok hatáskörébe tartozik.

E kérdésnek mikénti rendezése a legszorosabb összefüggésben áll a házasság felbontását eredményező vétkesség kérdésével.

Oly vegyes házassági válóperekben, melyek a törvény értelmében először a kir. törvényszéknél inditandók meg, a József-féle nyilt parancs 59. §-a értelmében ezen kérdés a felbontást kimondó itéletben nyeri megoldását.

Azokban a perekben azonban, a melyek a szentszéktől az állami birósághoz tétetnek át, vagy a melyek két egyházi biróság előtt folytak le, a gyermektartás és neveltetés meghatározásánál a vétkesség kérdése külön és független megállapitást nyer az állami biróság részéről.

A házastársak vétkességének megállapitása tehát egy és ugyanazon házassági viszonyból folyólag a legkülönbözőbb alapokon történik.

A vegyes házasságokban való egyházi biráskodásnak még azon hátránya is van, hogy azon fél, a ki más egyháznak híve, mint a melynek birósága előtt pere folyik, nem viseltetik elég bizalommal a biróság elfogulatlansága iránt, mert attól tart, a mi lélektanilag könnyen megmagyarázható, hogy e biróságok a saját egyházukhoz tartozó házasfélel rokonszenveznek és azt a másik féllel szemben lehetőleg megvédeni igyekeznek.

E felfogásnak tápot ad azon körülmény, hogy az egyházi biróságok által vallási ügyekben hozott itéletek a vétkesség kérdésében eltérők, még akkor is, midőn pusztán tények megállapitásáról és az azokból vont okszerű következtetésről van szó.

Az a gyakran előforduló eset, hogy valamely vegyes házasság az egyik házasfelet kötelező jog szerint érvényesen jött létre, a másik fél joga szerint pedig érvénytelen házasságot eredményez: szükségképen visszahat a kettős házasság bűncselekményének megállapitására.

S bármiképen oldassék is meg az egyes esetben a kérdés a büntető biróság által, annyi kétségtelen, hogy nemcsak a jogérzetet támadja meg, hanem az erkölcsi rend alapját is megingatja, ha a kettős házasság meg- vagy meg nem állapithatása két egymástól eltérő jogrendszer álláspontjából folyik.

A hitfelekezeti jogoknak a házassági jog terén csaknem kizáró uralma teszi érthetővé azon bonyodalmakat, melyeket hazánkban a külföldön kötött házasságok érvényességének és felbonthatóságának megitélése körül naponként észlelünk, tekintet nélkül arra, vajjon azok magyar honosok, magyar honos és külföldi, vagy külföldiek közt jöttek létre.

A nemzetközi házassági jog mindenütt többé-kevésbbé bonyolult. Nálunk ez fokozott mértékben áll. S habár a külföld e viszonyaink megitélésében túloz, mégis el kell ismerni azt, hogy jogi állapotaink az ily elitélő bírálatra némi alapot nyujtanak.

Azon biróságaink, melyek hazánkban a házassági jogviszonyra állami jogot alkalmaznak, tehát a kir. törvényszékek, a házassági köteléki válóperek elintézésénél, az illető felek honosságától eltekintve, egyedül az 1868:LIV. tc. 36. §-a által megállapitott illetékességi szabályt, vagyis a felek utolsó együttlakásának helyét veszik figyelembe.

Hasonlóképpen nem kivánják meg a magyar honosság igazolását a szentszékek sem, melyekre nézve csakis az alperes lakhelye állapitja meg az illetékességet, honosságára való tekintet nélkül.

Hazai biróságaink a magyar honosoknak külföldön kötött házasságának érvényességét a Magyarországon érvényes jog szerint fogják megbirálni, vagyis más szempontokból indulnak ki az állami jogot alkalmazó kir. biróságok, mint a saját felekezeti joguk szerint itélő egyházi biróságok.

A magyarországi protestánsoknak külföldön kötött házasságára a József-féle házassági nyilt parancs 37-40. §-ai irányadók.

E szerint a belföldiek cselekvési képességének a házassági akadályok megitélésére, a külföldön kötött házasságoknál is, a belföldi törvény irányadó; ellenben a házasság megkötésének alakszerűségeire (kihirdetés, összeadás) nézve a külföldi törvény.

A külföldi törvény által előirt alakszerűségek megtartása azonban nem levén nálunk érvényességi kellék: a magyar honosok közt oly országban kötött egyházi házasság, a hol ezt megelőzőleg polgári házasság van kötelezően előirva, mint a házasság érvényességi kelléke, külföldön ugyan érvénytelen, de hazánkban érvényes és felbontható lesz.

Ha az utóbbi esetben a felek egyike külföldi, a másik pedig magyar honos: ugy a puszta egyházi házasság a külföldire nézve semmis, vagyis ő hazájában bármikor új házasságra léphet rendszerint minden birói beavatkozás nélkül, mig a magyar honosra a házasság érvényesen fennáll.

Ha római katholikus vallású magyar honos oly külföldi országban köt kereszténynyel házasságot, a külföldi világi törvényben előirt alakszerűségek megtartásával, a hol a tridenti zsinat határozatai kihirdetve nem lettek: a magyar katholikus szentszék e házasságot, még ha az csak polgári hatóság előtt jött is létre, érvényesnek fogja elismerni; de érvénytelennek fogja nyilvánitani, ha oly országban jött létre ama házasság, a hol a tridenti zsinat határozatai ki lettek hirdetve.

Ha azonban az ilyen házasságnál csak az egyik fél volt katholikus, a másik pedig magyarországi protestáns, azon esetben, ha az illető helyen a tridenti zsinat határozatai ki lettek hirdetve, a házasság eredetileg érvénytelen és a katholikus fél köthet nálunk más házasságot, mig a protestáns fél, a kire nézve a házasság érvényes, a katholikus félnek új házasságra lépése daczára is a házasságot csak birói úton, rendes válóperrel bonthatja föl.

Előállhatnak tehát oly esetek is, hogy egy külföldi, saját hazája törvénye szerint felbonthatlan házasságot köt és a nélkül, hogy honosságát megváltoztatná, csak az által, hogy Magyarországba teszi át lakását, házassági köteléke érvényét veszti. Oly állapot, a mely a nő helyzetének kijátszására válik különösen alkalmassá.

A cultus disparitasnak hazánkban általánosan elfogadott házassági akadálya következtében a külföldön keresztény magyar honos és nem keresztény közt bármily alakban kötött házasság semmis és e házasfelek nálunk szabadon léphetnek uj egyházi házasságra, házasságuknak előző felbontása nélkül, annál inkább, mert az is vitás, vajjon az ily házasságban élők házassági pereikre nálunk birói forumot találnak-e.

A nemzetközi érintkezésre károsan és zavarólag visszahat az, hogy az a kérdés, hogy nálunk mily föltételek alatt köthet külföldi házasságot, az egyházi jogok felfogása és szabályai szerint változó és ennek folytán gyakran előállanak oly esetek, hogy hazánk területén külföldiek oly házasságot kötnek, melyekről eleve tudva van, hogy azok az illető fél hazájának törvényei szerint érvénytelenek.

IV.

1. Az első szükség, a melyre jogfejlődésünk története és jelen állapotaink utalnak: a jogegység létesitése.

Az 1868. előtti fejlődés a felekezeti jogrendszerek alapján mozgott. 1868 óta is felmerült és - bár szűk körökben - ma is él még azon felfogás, hogy az 1848:XX. törvénycikkben kimondott egyenlőség és viszonosság elvei alapján a felekezeti jogok rendszere volna tovább fejlesztendő. Ez volt a katholikus főpapság vezérférfiainak felfogása, még inkább a conservativ világi főrendeké, de ezen elv követelményeét mindenben csak az utóbbiak fogadták el; az előbbiek féluton maradtak ugy a vegyes házasságokra nézve, mint az izraeliták házasságjoga és az e feletti biráskodás tekintetében.

A jelen javaslat ezen irányt nem fogadta el; sem a felekezeti jogok és biráskodás fentartását, sem azok tovább fejlesztését nem ajánlja.

Az ily törvényhozási reformot az ország nagy politika érdekei egyenesen tiltják; a házasság intézménye is még mélyebben szenvedne alatt; a fennálló zavarok még inkább növekednének, mert a felekezeti házasságjogok és jurisdictiók száma szaporodnék akkor, midőn avval is számot kell vetni, hogy a vegyes házasságoknak egy új neme áll elő a keresztény és nem keresztény közötti házasság képében.

Az állam semmi más tekintetnek alá nem rendelhető nagy érdeke az, hogy a házassági jog a nemzeti összetartozás tudatát és érzetét erősitse, hogy ezen intézmény is összeforrasztó erő legyen a nemzetiségi és felekezeti különbségek által szétválasztott politikai nemzetre nézve. Szilárdság, jogbiztonság a házasság és család jogintézményében el nem érhető és meg nem óvható, hacsak a házasságok egyenlő jogszabály és biráskodás alá nem kerülnek. Ezt kivánja az állampolgári jogegyenlőség elve is, a melyen összes ujabb jogintézményeink nyugszanak. Az államnak egyenlően meg kell adni minden állampolgár számára a családalapitás lehetőségét, egyenlően meg kell védenie minden állampolgárt családi rendjében.

A felekezeti jog egyenlőtlenségeket teremt, felekezeti elszigeteltségre vezet, nem ritkán fenhéjázásra és hitük elhagyására készteti a hiveket. A felekezeti jog önmaga felfogását tartja szem előtt és ezt minden tekintet nélül az állami érdekre és más egyházak felfogására, érvényesiti; ugy a házassági akadályokban, mint a separatio és felbontás kérdéseiben egészen saját felfogása és érdekei szerint jár el; természeténél fogva arra törekszik, hogy saját felekezeti jogát föltétlen uralomra segitse. Ennek feláldozza, ha vele összeütközésbe jő, az állam érdekeit, a többi felekezetekre való tekintetet, a megkötött és megkötendő házasságokat, a család szilárdságát.

Ezért a házassági jog reformját a felekezeti jogok rendszere alapján nem lehet eszközölni.

A felekezeti jogok és jurisdictiók számát csökkenteni felekezeti házassági jogok fentartása mellett, még korlátolt körben sem lehet. Még oly egyházakat sem lehet kényszeriteni, hogy egységes jogot és jurisdictiót alkossanak, a melyeknek vallási tanai eszközők. Nem érhető el az sem a római és görög-katholikus egyházra, sem a görög-keleti egyházakra, sem a protestáns felekezetekre nézve, sőt még az is alapos kétely alá esik, hogy a receptio után az orthodox és neolog izraelitákat egységes egyházi házassági jog és jurisdictio alá lehessen hozni.

Egyébiránt nem volna lényeges eredmény abban, ha a hitfelekezeti jogok és biróságok száma megcsökkenne. Egyetlenegy fennálló visszásságot sem szüntetne meg, sem a visszaélések kizárhatók nem volnának. Az sem vihető ki, hogy az állam a különböző egyházi biráskodásokat abból a szempontból, hogy önnön házassági jogukat megtartják-e, megtartják-e az állami törvényeket és tisztelik-e a párhuzamban érvényben levő más házassági jogokat, hatályos állami ellenőrzés alá helyezze. Ily ellenőrző intézményeket az állam csak akkor alkothatna, ha e részben mélyen belenyulna az egyházak jogkörébe, a mi örökös összeütközések és viszályok kútforrása volna.

A vegyes házasságok a magyar társadalomban jelentékeny elemet képeznek és az ország népesedési viszonyai folytán jelentékeny számot fognak tenni a jövőben is. Ezek száma a legutolsó két év alatt, a melyekről adataink vannak, 1889-ben 11.264, 1890-ben 11.090, a mi általában véve az összes házasságok 9.5-át teszi. Ezekre nézve a fennálló kettős házassági jogot és biráskodást, a mely annyi bonyolódás forrását képezi, a lelkiismereti szabadság és az egyházak paritásának sértetlen megtartása mellett csak ugy lehet megszüntetni, ha egységes állami házassági jog lesz alkotva.

A vallási áttérésekkel házasság okából űzött visszaéléseknek csak igy lehet elejét venni, igy lehet visszaéléseket teljesen megszüntetni. Mihelyt egyszer bizonyos az, hogy minden állampolgár házassága, bármely valláshoz tartozik, egy és ugyanazon törvény és biráskodás alatt áll, az áttérésekkel ez okból űzött visszaélések önmaguktól megszünnek.

Az egységes házassági jog a dolog természete szerint csak állami lehet és ez az egyház és állam hatáskörének elkülönitését vonja maga után a házassági-viszonyok terén.

Ebben az elkülönitésben, mint az alább ki van mutatva, sem a lelkiismereti szabadságnak, sem az egyházi tanoknak semmi sérelme nem foglaltatik.

2. A házassági jognak lehetséges oly állami szabályozása is, mely nem alkot egységes jogot.

Lehetséges azt oly módon is rendezni, hogy a házassági akadályok megállapitásánál, valamint a házasság megszünésénél az egyes egyházak tanai és szabályai döntő súlyúak legyenek.

Ily módon létrejönne ugyan az állami jog, de annak körén belül volna több külön házassági jog, a különböző felekezetek szerint.

Oly államokban, hol a lakosság túlnyomó nagy többsége egy valláson van, a hol a vegyes házasságok csekély számban fordulnak elő, a hol egy elenyészőleg csekély kisebbség már politikai okokból is kiseb figyelemben részesittetik, ilynemű rendezést, bár az politikailag is kétes értékű, több-kevesebb sikerrel meg lehet kisérelni.

De hazánkban, a hol annyi bevett egyház van és mindegyike jelentékeny számú híveket bir, a hol a vegyes házasságok az összes házasságok 9.5%-át képezik, a hol már a történeti fejlődés folytán is oly éles érzék van az egyházakkal való egyenlő elbánás (paritás) iránt, a hol a jogegység nemzeti érdek: ott a rendezés ily terére lépni menthetlen politikai hiba volna.

A jelen állapotok zavara nem enyésznék el, újra előállanának a vallási áttérésekkel űzött visszaélések, a vegyes házasságokból származó bonyodalmak.

E mellett semmi politikai czél nem volna elérve, még az sem, hogy az egyházi részről az ily rendezés megnyugvással fogadtatnék.

Különben is, épen viszonyaink közt az ily feladatnak meg kellene hiusulnia.

Mert mihelyt irányadó szempont, hogy az állampolgárokra vallásuk szerint különböző jogszabályokat kell alkotni: mindegyik egyház féltékenyen mérlegelné, van-e és egyenletesen van-e a hiveire alkalmazandó jogszabályok megalkotásánál az ő külön álláspontja is figyelembe véve és mert az ily kivánalmakat egyenletesen kielégiteni lehetetlen, maga a megoldás, melyet e téren keresnek, sikerre nem vezethetne.

3. Az általános indokolás keretében nem hagyható figyelmen kivül a házassági jog reformjának az a módja sem, a mely a római katholikus egyház főpapjai részéről meg lőn jelölve. E mód három pontban foglalható össze:

a) Érvényben hagyása az egyházi jognak, az egyházi jurisdictiónak a római és görög-katholikusok és keletiek számára, egységes állami jog és biráskodás behozatala a többi állampolgárokra vonatkozólag.

b) Módositása az 1868:LIII. tc. 8. §-ának és kimondása annak, hogy a katholikus felek közt kötött házasság, még akkor is, ha egyik vagy másik fél áttér, a kánonjog és az egyházi székek által itélendő meg. Ugyanez állana arra a házasfélre, a ki a házasság megkötésekor katholikus volt és vegyes házasságra lépett, de a megkötés után áttért.

c) A vegyes házasságok tekintetében a püspöki kar emlékirata arra a módra utal, hogy a fennálló bonyodalmak megszüntetése egy jog és egy jurisdictio behozatala utján volna eszközlendő. Kétségtelen, hogy oly vegyes házasságoknál, a hol legalább az egyik fél katholikus, habár a házaság megkötése után vált is azzá, az emlékirat e jog alatt a kánoni jogot, a jurisdictio alatt az egyházi biróságokat érti.

E módozatok úgy vannak ajánlva, hogy ezek a „fenn ecsetelt zavarokat megszüntetnék és igy az állami czél, t. i. az egység létesitése a tényleges lehetőség határai közt, elérethetnék”. E mód alkalmazása mellett, - úgy állitják, - csak két házassági jog léteznék az országban, azon kétféle felfogáshoz képest, melynek a házasság dolgában az egyházak tagjai hódolnak; a kánoni jog a katholikus, az állami házassági jog a nem katholikus polgárok számára. Fel kell tenni, hogy a görög-keletieket a katholikusokkal egyenlő bánásmódban akarják részesiteni, miután döntő szempontul azt fogadják el, hogy az illető egyház szentségnek tekinti-e a házasságot vagy sem.

Első tekintetre feltünik ez a tévedés, hogy e szerint nem kétféle, hanem három, még pedig lényegileg különböző házassági jog léteznék és ennek megfelelőleg nem kétféle, hanem ötféle jurisdictio t. i. a római és görög katholikusok számára a kánoni házassági jog, a görög-keletiek számára az ő egyházi házassági joguk, a többi állampolgárok számára pedig az állami házassági jog. Ennek megfelelőleg volna a valóságban ötféle jurisdictio:

a) a római katholikus és

b) a görög-katholikus egyházi biróságok,

c) a görög-keleti szerb egyház és

d) a görög-keleti román egyház biróságai, végre

e) az állami biróságok.

Az ily megoldás tehát a jog egységét nem állapitja meg, sem a biráskodás egységét és az ennek hiányaiból származó bonyodalmakat és visszás állapotokat nem szünteti meg.

A fontos változtatás, a mit a jelenlegi jogállapoton tenne, abban állana, hogy eltörölnél a protestáns házassági jogokat és jurisdictiót, melyek fennállanak, elvileg kizárná a fentemlitetteken kivül minden más egyház számára a házassági jog és jurisdictió állami érvényét. Eltörölné az 1790/91. évi XXVI. tc. 13. §-ában a protestánsok számára biztositott jogot, módositaná az erdélyi unióról szóló 1868:XLIII. tc. 14. §-át, a mely Erdély mindazon törvényeit sértetlenül fentartotta, sőt kiterjesztette, a melyek a jogegyenlőséget, a viszonosságot és paritást a bevett egyházak között biztositják. Módositaná a vallásszabadság sérelmével az 1868:LIII. tc. 8. §-át, módositaná az egyházak paritásának sérelmével a vegyes házasságok számára fennálló rendelkezést, az 1868:XLVIII. tc. 1. §-át, módositaná ugy, hogy felekezeti kiváltságokat teremtene, alávetné a nem katholikus állampolgárokat oly felekezeti jognak és jurisdictiónak, a melyhez nem tartoznak. Ezzel megsértené a polgári jogegyenlőséget, a lelkiismereti szabadságot és az egyházak paritását: három oly sarkalatos tételét alkotmányunknak, melyeket a házassági jog minden rendezésénél meg kell őrizni. Ebben a törekvésében példátlanul áll az utóbbi negyedszázad történetében.

1868-ban sem a római katholikus főpapság, sem a főrendek közül azok, kiket az egyház világi vezérférfiainak tekintett, nem igy gondolkoztak és nem igy nyilatkoztak. Az általános indokolás korábbi részében (II.) fel van tüntetve az, hogy a házassági jog és jurisdictio kérdésében ezek kivétel nélkül a jogegyenlőség és viszonosság és az egyházak paritása alapján állottak.

Az egyházak jelen jogköre nem gátolhatja a házassági jog rendezését, de nagy politikai hiba volna e rendezésnél az egyházakkal egyenlőtlenül bánni el.

Sajátságos az ok, a melyből a többi egyházakra nézve e megoldás a paritást mellőzhetni véli.

A „protestáns felekezetek és zsidók tana szerint” ugymond „a házasság nem szentség, hanem merő polgári szerződés, melynek érvényes létrejövetele feltételeit az állam határozza meg. Szerintök az, a ki az állami törvény értelmében házasságot köt, érvényes erkölcsi kötelmeket is létesitő kötelékbe lépett”.

„Ha tehát az állam a protestáns felekezeteknek - ideértve az unitáriusokat is - házasságjogát egységesen rendezi, nem követ el rajtuk vallási sérelmet, mert egészen vallástanuknak megfelelően jár el.”

Kétségkivül a házasság ezen egyházak tanai szerint nem szentség. Kétségkivül elismerik ezen egyházak az állam azon jogát, hogy a házassági viszony polgári jogrendjét megállapitsa és e jogviszonyokban biráskodjék.

De ezen egyházak is, ugy mint a római katholikus vagy görög-keleti egyház, ismerik a házassági viszonynak vallási oldalát és az e viszonyban foglalt vallási momentumoka is. Ezekre szabályokat alkotni, ezen irányban hiveikre hatni, ezek is egyházi feladatuknak tekintik.

Az a körülmény, hogy egyik egyház a házasságot szentségnek tekinti, másik ne, nem nyujt alapot arra, hogy az egyházi jogkörök megállapitásánál az állam a bevett és elismert egyházakkal nem a paritás elve szerint, hanem különfélekép bánjon el, mihelyt mindegyik egyház a házassági viszonynak vallási oldalát, abban foglalt vallási momentumokat ismeri és feladatának tekinti, hiveinek házasságát egyházi gondozás és behatás alatt tartani.

Magában véve abból, hogy valamely egyház a házasságot szentségnek tekinti, még nem következik az, hogy a szentségi jellegből a házassági jogra nézve, ugyanazon következtetésekre jut, mint egy más, a házasságot szintén szentségnek tartó egyház.

Ez áll különösen a r. katholikus és görög-keleti egyházakra.

A görög-keleti egyház ép ugy szentségnek tekinti a házasságot, mint a római katholikus. Ez dogma a keleti egyházban is. Mégis az ennek alapján kifejlett görög-keleti házassági jog a felbontás tekintetében sokkal közelebb áll a Josephinumhoz vagy az erdélyi protestáns egyházak házassági jogához, mint a római katholikus egyház házassági jogához.

Nemcsak az akadályok és házasságkötés tekintetében különbözik lényegesen a róm. katholikus egyháztól, de a mi a legfőbb: a házassági kapocs állandósága kérdésében is. Ágytól, asztaltól való elválasztást nem ismer. A magyarországi görög-keleti egyház igen sok felbontási okot ismer. Sokban egyez a Josephinummal, sokban túlmegy rajta. Nincs tehát semmi alapja a házassági jogban annak a felfogásnak, mely azért tartja egy törvényhozási szempont alá tartozónak a róm. kath. és a görög keleti egyházat, mert a házasság mindkettő tanai szerint szentség.

Különben is ez a megoldási mód teljesen téves alapra van épitve. Nem a hitelvek és egyházi tanok alapján nyerték a magyar birodalom bevett egyházai a házassági viszony állami hatályú szabályozási jogát és biráskodási jogot az államtól.

A jogegyenlőség és az egyházak paritásának nagy alkotmányjogi elvei alapján biztositotta a törvény a protestáns és a görög-keleti egyháznak e jogokat (1790/1:XXVI. és XXVII. törvénycikk).

Ezen elveken alapul az 1848:XX. törvénycikk is.

Maguk a római katholikus egyház főpapjai, Simor és Haynald bibornokok és azon főrendi világi tagok, kiket a római katholikus egyház vezérférfiainak tekintett: Cziráky János gróf és idősb Szögény László 1868-ban, midőn az egyházi jurisdictio kérdése szóba került, - mint azt a fönn közölt beszédeik tanusítják - azt a kérdést, birjanak-e a bevett egyházak szabályalkotási és biráskodási polgári joghatályú hatalommal, nem az egyház dogmái és tanai, hanem a jogegyenlőség és egyházak paritásának alkotmányos elvei alapján tartották megoldandónak.

Mindezekkel ellentétben csak most nyilvánul az az egyházi törekvés, mely e kérdés megoldását az alkotmányos elvek alapjáról az egyházi tanok és felfogások terére igyekszik átterelni.

A magyar közjog és alkotmányos elvek alapján a kérdést csak ugy lehet felállitani:

hogy vagy minden bevett egyháznak megadatik a polgári joghatályú rendezési és biráskodási jog a házassági viszonyok terén és megadatik minden ezentúl is a bevettek sorába iktatandó felekezetnek is;

vagy a polgári joghatályú szabályozást és biráskodást minden magyar állampolgár házassága felett az állam kizárólag magának tartja fenn.

1868-ban a főrendiház conservativ tagjai és a római katholikus főpapok vezérférfiai az első utat helyeselték; a jelen tervezet a második utat hozta javaslatba.

Mind a két eljárás közjogi és alkotmányos szempontból kifogástalan.

Csak a harmadik út, mely egyházi részről most javaslatba van hozva, vezetne vissza az 1791/2. előtti állapotokba; és kibékithetlen ellentében áll Magyarország alkotmánya újabb fejlődésének összes traditióival és alapelveivel.

Még kevésbbé szerencsés az egyházi részről javasolt módozat második és harmadik pontja, melyek nemcsak a jogegyenlőség és az egyházak paritásának alkotmányos elveit, de a vallási és lelkiismereti szabadságot is sértik.

Az 1868. évi LIII. törvénycikk egyebek közt a törvényesen bevett vallásfelekezetek hiveire az áttérés szabadságát biztositja.

Ezen törvény 8. §-a azon általános elvet fejezi ki, hogy a mennyiben az állampolgár vallása jogi jelentőséggel bir, az áttértre az elhagyott vallás elvei semmiben sem kötelezők, viszonyai nem az elhagyott, hanem az új vallás elvei szerint itélendők meg.

A házasságokra alkalmazva e jogszabályt úgy értelmezték, hogy annak felbontásánál mindegyik házasfélre nézve azon egyházi házassági jog és jurisdictio volt irányadó, a melyhez az illető fél akkor tartozik, midőn viszonyai jogi elintézés tárgyát képezik.

Miután Magyarországon a házassági jog felekezetek szerint különböző, az áttérés által más jog és más jurisdictio alá jutott az áttért egyén.

Fenn nyomatékosan ki van emelve, mily visszaélésekre lett felhasználva a törvény ezen rendelkezése.

Az áttérésekkel űzött ezen visszaélések megszüntetése rövid főokul van előadva arra, hogy az állami házassági jog és jurisdictio behozassék.

E visszaéléseket meg lehet szüntetni a vallás- és lelkiismereti szabadság épségben tartásával.

De meg lehet szüntetni úgy is, hogy ezen elv feláldoztatik.

A törvényjavaslat az első, az egyházi részről ajánlott módozat a második utat hozza javaslatba.

Ha egy házassági jog és egy jurisdictio áll fenn mindenkire valláskülönbség nélkül, a házassági viszony okából való áttérések megszünnek, mert semmit sem lehet elérni az áttéréssel.

Ha azonban az áttérés nem mentesit az elhagyott vallás elveitől, nem mentesit attól, hogy az elhagyott vallás felekezeti hatóságai, annak felekezeti joga szerint itélnek az áttért házassági viszonyai felett, akkor is megszünhetik az áttérés a házasság felbontása okából, de a vallás- és lelkiismereti szabadság elveinek feláldozásával.

Igaz, ezen egyházi oldalról javasolt módozatnak az a szin van adva, mintha itt nem arról volna szó, hogy az 1868:LIII. törvénycikk 8. §-a módosittassék. Csak arról, hogy annak eredeti értelme legyen visszaállitva, melyet a magyar iudicatura értelméből kiforgatott.

„A magyar iudicatura” - úgymond - „igen nagy részben protestáns birák kezében a katholikus kánonjogot nem létezőnek tekinti”,... „visszaható erővel nem biró törvényt a törvényhozó akarat, szándoka ellenére, visszaható erővel ruházott fel”.

Ez méltatlan és alaptalan gyanusitása a magyar birói karnak.

A törvény értelmének, keletkezésének megvizsgálása megmutatja, hogy a törvény szellemét és a törvényhozó szándékát nem a birói kar forgatta ki, hanem ki akarja forgatni értelméből az egyházi részről ajánlott értelmezés.

A vegyes házasságok megitélésére két törvény irányadó:

Az 1868:XLVIII. törvénycikk és az 1868:LIII. törvénycikk, melyek ugyszólván együtt hozattak meg és együtt szentesittettek. (1868. deczember hó 6- és 8-án.)

E két törvény egymást kiegésziti. Értelmük meghatározásánál határozataikat egybe kell vetni.

Elfogulatlan biráló előtt kétségtelen, hogy az 1868. évi LIII. törvénycikk 8. §-át tárgyilagosan nem lehet máskép magyarázni, mint a mely értelemben alkalmazták. A törvény világosan mondja, hogy „...az áttértre nézve az általa elhagyott egyház elvei semmiben sem kötelezők”. Az áttérés által az áttért egy más új jogrendbe lépett be és reá nézve az az viszony és állapot, mely a házasságkötés cselekménye által létesül, most már új jogrend uralma alá kerül, noha a házasságkötés cselekménye érvényesség tekintetében azon szabályok szerint itélendő meg, mely alatt létrejött. A házassági viszony minden további kifolyásaira nézve az új jogrend alatt áll. Itt tehát az a tétel, hogy a törvénynek visszaható ereje nincs, teljesen tárgytalan.

Az 1868:XLVIII. törvénycikk 1. §-a azt rendeli, hogy a vegyes házassági válóperekben mindkét házasfél illetékes birósága itél. „Mindenik félre nézve saját illetékes biróságának az illető fél saját hitelvei alapján hozott jogerejű itélete a kötelező”.

A törvény itt nem különböztet a vegyes házasságok között, nem alkot azok körén belöl két osztályt. Az egyikbe sorozván azokat, a melyek a kötés időpontjában már vegyesek voltak; a másik osztályba azokat, a melyek az egyik félnek a házasság után bekövetkezett áttérése folytán váltak vegyesekké. Egyszerűen minden vegyes házasságra rendeli, hogy az azokban élő felek mindegyikére „csak az illető fél saját hitelvei alapján hozott jogerejű itélet a kötelező”.

Az ily különböztetés megtétele a törvénynek megváltoztatása volna, még pedig a vallásszabadság sérelmével; mert sérelem az, ha valaki oly felekezet egyházi biróságának és egyházi házasságjogának vettetik alá, melyhez nem tartozik.

E sérelmet még fokozza az egyházi oldalról ajánlott módozat.

Mert csak a katholikus egyház nyerné azt a privilégiumot, hogy a ki kebeléből egy más vallásra kitér, azért házassága felett az elhagyott egyház biráskodik és alávetve marad a kánonjogi házasságjognak. De ha egy más egyház kebeléből tér ki valaki a római katholikus egyházba, akkor megforditott elv alkalmaztatnék. Akkor már házassága nem marad az elhagyott egyház jogának alávetve. Akkor már nem itélnének felette az elhagyott egyház biróságai, hanem házassága azon vallás elvei szerint és azon egyház hatóságai által itéltetnék meg, a melybe áttért.

Az ily különböző mértékkel való mérés úgy a jogegyenlőséget, mint a bevett egyházak paritását sértené. Ha pedig azok, a kik egyházi részről ezt a megoldást ajánlják, készek a fentemlitett elvet minden vallásfelekezetre egyenletesen alkalmazni, ellentétbe jönnének a saját egyházuk elveivel, saját egyházuk tanaival.

Akkor kénytelenek volnának azt elismerni, hogy ha egy vegyes házasság a görög-keleti vagy a protestáns házasfél áttérése folytán tiszta katholikus házassággá válik is, a házasság az áttért félre nézve felbontható.

El kellene ismerniök azt a következményt, hogy ha két protestáns, két görög-keleti vagy két zsidó házasfél áttér a római katholikus vallásra, azért házasságuk felbontható marad „korábbi vallásuk szerint”, nem is jut a kánonjog és az egyházi jurisdictió alá, hanem marad az állami jurisdictió, vagy azon egyház szabályai és jurisdictiója alatt, melyhez a felek korábban tartoztak.

Az egyházi részről ajánlott megoldási módozat tehát nem rendezést foglalna magában, de ujabb tarthatatlan állapotokat teremtene.

A törvényjavaslatban ajánlott mód teljesen kizárja a vallásváltoztatással házasság okából űzött visszaélések lehetőségét; sértetlenül fentartja a polgári jogegyenlőség, a vallásszabadság és a bevett egyházak paritásának nagy elveit, rendet és biztosságot hoz be a vegyes házasságok jogviszonyába is.

V.

Nem pusztán elméleti tekintetek, hanem a tapasztalásból meritett tanuságok azok, melyek arra vezetnek, hogy a házasság megkötésének kötelező polgári formája legyen.

Ha annak szüksége áll elő, hogy a házassági viszonyok egységes jog alapján rendeztessenek; ha az állam átveszi a házassági viszonyok feletti jurisdictiót; ha az egyházak szabadságát biztositani akarja a házassági ügyek körüli eljárásukban és ennélfogva nem akar az egyházi közegekkel mint az övéivel rendelkezni: a polgári megkötési formát kikerülni nem lehet.

1. A javaslat alapelve az állami és egyházi jogköröknek a házasság terén szétválasztása. Ez által véli az alkotandó törvény elérni azt, hogy összeütközések ne keletkezzenek. Kétségtelen, hogy az egyházak álláspontja is jobban óva marad, ha az állami és egyházi forumok a házassági jog rendezései tekintetében teljes következetességgel különválasztatnak, a mi az összeadó közegeket illetőleg azt vonja maga után, hogy mindegyiknek meg legyen a maga közege.

Ugy a facultativ, mint a kisegitő polgári házasság mellett kikerülhetetlen az, hogy az egyházi közeg ne tekintessék egyszersmind polgári közegnek, mi pedig az egyház elvi álláspontjának igen könnyen sérelmére válhatik.

Igy tehát az egyházak saját szempontjából is, jobbnak kell tekinteni, azt, ha a házasságkötésre nézve a polgári forma kötelezően állapittatik meg.

E rendezés folytán a házassági intézmény polgári jellege határozottan kidomborodik.

A házasság polgári jogrendének megalkotása egyuttal azt is czélozza, hogy az állam hatásköre házassági ügyekben kifejezetten és felismerhetően el legyen határolva.

Ennek folytán a törvényhozásnak arra kell törekednie, hogy a házasság jellege a rendezés alapját képező elvekkel összhangzásban álljon és hogy e jellegét a megkötéstől a megszünésig megőrizze.

Ez pedig csak ugy lehetséges, hogy annak megkötése a polgári hatóság előtt történik, annak megszünését pedig a törvényszabta okok fenforgásakor az állami biróság mondja ki.

A házasság megkötésének történeti fejlődése, az átmenet az egyházi jogokról az állami jogra, eltekintve ezen fejlődési menetnek az egyes országokban tapasztalt egymásutánjától, és azon körülményektől és inditó okoktól, a melyek ez átalakulást előmozditották vagy késleltették, oly tanuságokat mutat föl, a melyeknek figyelembevétele elől a magyar törvényhozás el nem zárkózhatik.

E fejlődésből kitűnik, hogy valóban egységes házassági jog megállapitása az egységes megkötési alak megállapitását vonja maga után.

A javaslat abból indul ki, hogy a házasság oly intézmény, melyben közjogi, magánjogi s erkölcsi elemek össze vannak forrva és mint a polgári jogrendnek alapvető intézménye, e jellegét csak akkép tarthatja meg, ha létrejötténél az állam közremüködése biztositva van.

Az állam érdekével ellenkeznék és törvényhozási szempontból hiba volna, ha a házassági jog reformja alkalmából oly rendezést iktatnánk törvénybe, a mely ki nem elégitő voltánál fogva magát a házassági jogot nyugpontra nem juttatná, a mely a fejlődésnek csak rövidebb vagy hosszabb ideig tartó phasisa volna és a további fejlődés tekintetében törekvéseket keltene fel vagy tartana ébren.

Rövid időn kitűnnék, hogy ily rendezés az állam érdekét ki nem elégiti, ujabb törvényhozási intézkedéseket tenne szükségessé és azt a küzdelmet, mely a házassági jog átalakitásakor kisebb-nagyobb erővel mindenütt előáll, időszakonként ujból fölidézi.

A történeti fejlődés mutatja, hogy ott, a hol egységes állami házassági jogot alkottak és a házasság megkötése tekintetében a polgári megkötés mellett a felek választása szerint az egyházi megkötés is fönn lett tartva, vagy pedig egyházi megkötés mellett a kisegitő polgári házasság intézménye hozatott be: maga a kérdés végleges megoldást nem nyert; az ellentét, a surlódás az állam és egyház között meg nem szünt és azok a czélok, melyeket az egységes anyagi jognak megalkotásával el akartak érni, nagy részt meghiusultak.

Állami szempontból mélyre ható okok harczolnak az általános kötelező polgári házasság mellett.

A hivatása tudatában élő állam nem állapodhatik meg féluton a házassági jog államositásában. A házasságnak kizárólag állami kezelésbe vétele lényeges kihatással van az anyagi házassági jogrend alakulására is. Mert mig a kisegitő és a facultativ polgári házasság mellett az anyagi házassági jog oly értelmű szabályozást igényel, mely lehetővé teszi, hogy az esetek nagy tömegében a megkötés egyházi alakban történjék meg, addig az átalános kötelező polgári házasság rendszere nem kénytelen magát az egyházi felfogásnak alárendelni.

A polgári házasság lényege az anyagi jogrendnek az állam saját czéljaihoz alkalmazott megállapitásában nyilvánul, a mi megköveteli, hogy az állam a házasságkötési forma tekintetében se legyen az egyházi közegekre utalva. Az anyagi és az alaki házassági jognak államositása állapitja csak meg a házassági jognak polgári rendjét.

Az állami czéloknak az egyháziaktól való különbözősége, kapcsolatban a házasság polgári természetének felismerésével, vezetett rá az általánosan kötelező polgári házasság intézményére, mely a házasságokat az egyházi esketés tényétől függetlenitette, a nélkül, hogy az egyházaknak a házasságról táplált felfogást egyházi téren való érvényesülésében megbénitotta volna.

A javaslat, a mely a kötelező polgári megkötési formát választotta, a vallási érzület érvényesülésének utját nem állja.

A felekezeti felfogás fölé helyezkedik és a vallási cselekmény feltételeinek meghatározásától távol tartja magát.

Az a rendezés, mely a javaslatban foglaltatik, nem hat zavaróan a köztudatra, a mint ez a facultativ rendszer mellett szükségkép beáll, mely két megkötési módot ismerve, szükségszerűen azok erkölcsi értékének összevetésére hivja fel a lakosságot és a szerint, a mint az egyik megkötési forma a másik fölött számszerű túlsúlyt mutat ki, az állami vagy az egyházi intézmény becsülésének mértékéül szolgál.

A hol az interconfessionalis jogrend a paritás elvén nyugszik, a házasság, mint a polgári jogrend intézménye, nem forrasztható össze azzal mint vallási intézménynyel, mert ezen egybeforrasztás csak az állami egyház álláspontja mellett foghat helyt.

Figyelembe jött végül annak megfontolása is, hogy jelen állapotaink között egy teljes és nem pusztán átmeneti megoldás szükséges, mely minden irányban tiszta helyzetet teremtsen, mely az állam és egyház közötti surlódásokat kizárja és ugy az állam érdekeinek, mint az egyházak szabad működésének legkedvezőbb.

A törvényhozás elutasithatlan feladata a hazánk szükségei által megkivánt jogegységet a jogállam czéljainak megfelelőleg érvényre juttatni.

Ha a javaslat az anyagi házassági jog egységes állami szabályozása mellett az általánosan kötelező polgári házasság rendszerét követte, ezt jogfejlődésünk tapasztalatainak méltatása és az általánosan elismert előnyökön kivül hazánk vallási állapotai különösen indokolják.

Magyarországon épen abból az okból, mert annyi egyház áll fenn és nagy részüknek jelentékeny számú hive van, az egységes jogrendezés létesitése mellett sem a kisegitő, sem a facultativ polgári házasság álláspontjára helyezkedni nem volna helyes.

Mindkettő a hátterüket képező egyházi jogoknak kimélését és recipiálását tételezi föl.

A hol a bevett vallásoknak egész rendszere alakult meg és hajtja át a társadalmi életet, mint hazánkban ott az általános kötelező polgári házasság intézményének behozatala lehet csak czélra vezető.

Minden más megoldás csak egyházi szempontok előnyomulása árán lehetséges, a mi aztán az egyik vagy másik egyház túlsúlyára vezet.

Az elérendő czélnak, de a jogállam hivatásának sem volna megfelelő, hogy az állam jogrendjének megalkotásánl jogrendezési tekinteteken kivül egyéb szempontoknak döntő súlyt tulajdonitson.

Egységes rendezés és jurisdictio mellett a legbiztosabb és legkevesebb zavaroknak kitett végrehajtási mód az, ha a házasságkötés tisztán állami közegekre bizatik.

A házasság polgári megkötésének kötelező volta képes egyedül azokat a biztositékokat szolgáltatni, melyeket a törvényhozásnak a házassági jog rendezése tekintetében keresnie kell.

Ez a megkötési forma adja meg a lehetőséget arra, hogy egységes anyagi jogot teremtsünk.

Ez a megkötési mód biztositja az állam és egyház közötti békét. A határvillongásokat a jövőben lehetetlenné teszi.

A kötelező polgári házasság lehetővé teszi, hogy ugy az állam, mint az egyház mindegyik maga gondozhatja saját hatáskörében érdekeit, a nélkül, hogy e működésükben egymással összeütközésbe jönnének.

A rendezésnek ezen neme megfelel a paritás elvének. Lehetségessé teszi, hogy a lelkiismereti szabadságot törvényeinkbe iktassuk.

Egyedül a javaslatba hozott mód szolgáltatja azt a lehetőséget, hogy a honpolgárok status-kérdései biztos, határozott és egyöntetű alapra helyeztessenek.

Végül ez teszi lehetővé az anyakönyvek oly berendezését, mely a köz- és magánszükségletnek egyaránt megfelelni képes.

A házasság megkötésének módja az anyagi jogszabályok szükségszerű következménye.

A jogegységnek megfelel a megkötési alak egysége.

2. A házasság megkötésének kötelező egyházi alakja csak addig tartható fenn, mig a felekezeti jogrendszerek állami érvénynyel birnak és mig felekezeti kényszer létezik.

Ez az alapja a kötelező egyházi összeadásnak, melynek elve a lelkiismereti szabadság törvénybe iktatása és az állami jognak az egyházak házassági jogától eltérése következtében jogosultságát elveszti.

Az egységes házassági jog, minden honpolgárt egyaránt kötelező jogot akar teremteni, menten minden felekezeti felfogástól.

Már pedig ez a fő- és döntő törekvés nem juthat érvényre, ha a megkötésnél a felekezeti felfogás ujból érvényesül és a megkötés alakszerűségének meghatározásába beleviszik az egyik vagy másik egyháznak vallási felfogását.

Ha az állam törvényében az egyházi vagy polgári megkötési formát a házasulók szabad választására bizza is, mindazonáltal kénytelen törvényében meghatározni azt, a mi - függetlenül a megkötés alakjától és a megkötésnél közreműködő közeg hitfelekezeti felfogásától - szükséges ahhoz, hogy az állam által elismerendő házasság érvényesen jöhessen létre.

De az állam nem lehet figyelemmel - mindig az egységes jog szempontjából indulva ki - azon vallási felfogásokra és liturgiai szabályokra, melyek az egyik vagy másik egyházat vagy hitfelekezetet a házasság megkötése körül kötelezik és a melyek a házasság érvényességére is kihatással vannak.

Ha immár a lelkiismereti szabadság álláspontjára helyezkedünk, ha a törvényesen bevett egyházak és elismert hitfelekezetek mellett az ujonnan keletkezhető hitfelekezeteket is számba veszszük a házasság megkötése szempontjából, úgy kétségtelen, hogy a megkötés formája tekintetében két út áll a törvényhozó előtt.

Az egyik az, mely mindenkinek megadja azt a jogot, tartozzék bármely hitfelekezethez, hogy a házasságot közvetlenül saját hitfelekezetének erre a jogosult közege előtt kösse meg. Ez felelne meg az egyenlőségnek, ez felelne meg a lelkiismereti szabadság azon félreértett tételének, melylyel a facultativ házasságot szokták rendszerint igazolni.

A másik út az volna, a mely csak a törvényesen bevett és elismert hitfelekezeteknek adja meg a közreműködés jogát a házasság létrejötténél és az állami megkötésre utalja azokat az állampolgárokat, kik amaz egyházak egyikéhez sem tartoznak, vagy a kik az egyházi megkötést el nem érhetik.

Ez kétségtelenül egyenlőtlenséget teremt.

3. A kisegitő polgári házasság a polgári jogegyenlőségnek azt a sarkalatos alaptételét sem elégiti ki, hogy mindenkire egyenlő mérték alkalmaztassék.

E jogrendszer a vallások szabad gyakorlatának és a lelkiismereti szabadságnak elvével sincs összhangban, mely az egyéneket az egyes egyházakba való tartozás kényszere alól felmenti és azoknak szbadságára bizza, hogy egyház körén kivül is állhassanak.

Annak nyilt elismerése folytán, hogy első sorban az egyházak vannak hivatva a házasságkötési actus hitelesitésére, az államilag elismert vallások követőit arra kötelezi, hogy előbb az egyház közreműködését kérjék ki házasságuk megkötésére, mi arra vezet, hogy minden visszautasitásban az állam törvényének nyilt kárhoztatása és a megkötendő házasság erkölcsi értékének nyilt megcsorbitása foglaltatik.

Ekként a megkötött házasságok között éles határvonal támad. Az egyik részen a teljes értékű házasságok, a másik részen az oly házasságok, melyeknek maga az állam törvénye kisebb erkölcsi értéket tulajdonit. Szükségessé teszi minden egyes esetben nyilt constatálását az egyházi szabályok és az állam törvényei közötti összeütközésnek.

4. Az a felfogás, a mely a felek szabad választására akarja bizni, vajjon a házasságot egyházi vagy állami közeg előtt kössék meg, főleg a felek vallási érzületével, kiván számolni. De az egyházi házasságkötési formába öltöztetett polgári házasság kétértelműséget rejt magában és az állam különálló házassági rendjét nem tünteti fel kifejezetten.

A fakultativ rendszer a házassági jog anyagi részének egységes megállapitása mellett elismeri az egyházaknak abbeli hatáskörét, hogy polgári joghatálylyal biró jogviszonyok az ő tekintélyük alapján is létesithetők. Nyilt versenyt rendez az egyházi és polgári megkötési forma között.

Minél nagyobb az eltérés a házasság polgári jogrendje és az egyházak jogrendje között, annál nagyobb volna a verseny az állam és az egyház között.

E két jogrend közötti eltérés szükségkép nagy lesz, a hol különböző egyházak vannak és mindegyikéhez az állampolgárok jelentékeny része tartozik.

Mihelyt a felek szabad választása az irányadó, az egyház a házasság intézményével való szoros kapcsolatánál fogva szinte rá van utalva, hogy hatalmi és fegyelmi eszközeivel hiveit a házasságkötésre maga elé rendelje.

A fakultativ rendszer magukat az egyházakat is kényes helyzetbe hozza hiveikkel szemben. Az állampolgárok oda vannak állitva, hogy az állam és az egyház között válasszanak. Cselekvésök nyilt szakitás egyházukkal.

A fakultativ megkötési forma mellett nemcsak hiveivel jut az egyház kényes helyzetbe, hanem az állammal is.

E rendszer azon alapul, hogy a házassági viszonyok egyedül érvényes jogi szabályozása kizárólag állami törvény által történik és hogy a házasság létrejötte és megszünése fölött polgári hatálylyal csak az állami biróságok itélnek.

Ily feltételek mellett bármily szint adjon is a törvény az egyházi megkötésnek, az egyházi közegek a megkötésnél az állami törvény végrehajtó közegei.

Ebben a működésükben szükségkép alá vannak vetve a kormány ellenőrzésének, utasitási és rendeleti hatalmának. Eljárásuk az állami hatóságok birálata és felügyelete alá tartozik.

Nemcsak a büntető jogrend, de a rendbüntetések is szükségkép kiterjednek rájuk. Egy ily viszony szükségkép kényes helyzeteket teremt, melyekben a collisiók lehetőségének, a folytonos surlódásnak tág tere van.

A lelkészek egy és ugyanazon ténykedésre nézve kettős törvények alatt fognának állani. Az állami törvények alatt és egyházi szabályaik alatt. Kettős függőségi viszonyba jutnának egy és ugyanazon eljárásra nézve az állami hatóságokkal és az egyházi felsőbbséggel szemben. Cselekvényeik gyakran érvényesek, sőt dicséretesek lehetnek az egyház szabályai szerint, de ellenkeznének vagy legalább nem állanának összhangban az állami törvénynyel.

E helyzetből következnék az is, hogy az egyházaknak a házassági törvény végrehajtásánál való simulékony közreműködése nagyban függővé volna téve attól is, minő az állam és az egyházak közötti viszony általában, minők az időről-időre uralkodó áramlatok. Ily áramlatok előállhatnak, ha azok oka egészen másban rejlik, mint az állam házassági törvényeiben vagy az állami hatóságoknak e törvények végrehajtásánál követett eljárásban és az időlegesen feszült viszony hatása mégis a házassági törvények kezelésének terén is mutatkoznék.

De ha az állam a megkötés alakszerűségeiben elismeri a hitfelekezeti felfogás jogosultságát, akkor következetlen az, hogy e felfogástól a házasság létrejötte és megszüntének feltételei körül minden érvényt megtagad.

Pedig meg kell tagadnia, ha egységes jogrendet akar létesiteni, meg kell tagadnia ott, a hol több bevett egyház van és velök a paritás elvei szerint kell bánni.

A facultativ rendszer nem óvja meg az állam tekintélyét sem az egyházakkal, sem az állampolgárokkal szemben; mert megengedi azt, hogy az a közeg, a kinek az állam törvénye azt a hatalmat adja, hogy előtte házasságok jogérvényesen köthetők, visszautasithasson házasságokat, melyek az állami törvénynek megfelelnek, feltételeket köthessen ki, melyek a törvényben nem gyökereznek s így az állam törvénye felé helyezkedhessék.

Ott, a hol az egységes házassági jog megalkotásával kapcsolatban e rendszer behozatott, az anyagi jog szabványai meghatározásánál rendszerint egy egyház tanai szolgáltak alapul. S az a kedvezmény, mely az egyházi megkötés formájában látszólag a többi egyházaknak nyujtatott, értéktelenné vált az anyagi jog mikénti rendezése folytán.

A hol több egyház a közjogban gyökerező szervezettel bir és azok közt az egyenlőség elve teljesen érvényesül, e rendszer nem hozható be.

A szabad választás a hitfelekezeti felfogások különbözőségénél fogva tényleg fenn sem forog. Mert az egyházi megkötés csak akkor válik lehetővé, ha állami és egyházi jog egymást teljesen fedik.

A hol a két rendszer közt eltérés van, igen sokszor a facultativ polgári kötés az illető felekre nézve kötelezővé lesz.

5. Az ugynevezett facultativ polgári házasság intézménye mellett az anyakönyv vezetését sem lehet egyöntetűen rendezni. Késedelem, hiány, zavar az anyakönyvekben elkerülhető alig volna, az egyházi szervezettel való surlódásokat sem lehetne kizárni.

Ha a felek tetszésére lenne bizva a házasságot egyházi vagy állami közeg előtt megkötni, ugy az anyakönyvvezetés tekintetében két mód közt kellene a törvényhozásnak választania.

Az egyik az, mely szerint a házasságot az a közeg vezeti be az anyakönyvbe, a mely előtt azt megkötötték. Volna tehát kettős anyakönyvvezetés, egyházi és polgári, még pedig nemcsak a házasságokra nézve, hanem a születések és halálozások tekintetében is.

Egységes állami házassági jog feltételezi az egységes állami anyakönyvvezetést; de legalább is feltételezi azt, - még ha az állam a kettős anyakönyvvezetés alapján áll is - hogy az állam kötelező szabályokat alkosson arra nézve, hogy az állam törvény értelmében megkötött házasságok az anyakönyvekben miként vezettessenek be. Szóval az állam kénytelen volna megszabni a lehető legnagyobb részletességgel maguknak az anyakönyveknek vezetési módját, történjék akár az egyházi, akár az e czélra kirendelt állami közeg által.

Az egyházi közeg ugy a házasság megkötésénél, mint az anyakönyvek vezetésénél az államtól nyert felhatalmazás alapján járna el. De azért egyházának tanait, egyházi felsőbbségének meghagyását és intézkedéseit szintén kénytelen volna követelni.

Működésére nézve kettős jogrend szabályai alatt áll. A közhitelességű jegyzéknek, a melyet vezet, e kettős jogrendet kell visszatükröznie.

De ha e kettős jogrend között lényeges eltérés és összeütközés van, akkor az anyakönyv az eltérések és összeütközések feltüntetése, nem pedig a jogilag jelentős tények és állapotoknak az állami törvényeknek megfelelő tanusitása.

Oly államban, melyek polgárai számos hitfelekezet között vannak megoszolva és ezeknek mindenike jelentékeny számú hivekkel bir, az egységes állami házassági jog szükségkép eltér az egyházak jogától. El kell térni főleg az akadályok és a házasságok megszünése kérdéseiben, ennélfogva abban is, mi érvényes házasság, mi nem, megszünt-e a házasság vagy fennáll.

Az ily állam sem mondhat le arról, hogy csak azt az anyakönyvet ruházhatja fel közhitelességgel, a mely úgy formájában, mint tartalmában az állam jogrendnek megfelel. Nem mondhat le arról sem, hogy önnön jogrendjének pontos előtüntetését teljesen biztositsa.

Kényszeritse-e már most az egyházi közegeket arra, hogy az anyakönyveket az állami jogrendnek teljesen megfelelőleg vezessék? Ez az összeütközések bő forrását nyujtja meg. Alkalmat ad lelkiismereti kényszer miatti panaszokra. Időről-időre oly compromissumokra vezet, mely sem az állami jogrend fenségével, mely a feltétlen érvényesülést követeli, sem az egyházak szabadságával, mely a jogállam álláspontja, nem lesz összegyeztethető. Átmeneti állapotul az ily egyezkedések használhatók, maradandó rendezés alapját nem képezhetik.

Nem lehet figyelmen kivül hagyni azt a felfogást sem, mely a szélsőségre hajló egyházi körökben nyilvánul. E szerint az anyakönyvek az egyház tulajdonai, melyek felett első sorban az egyház rendelkezik. Csak mellékesen szolgálnak az állam czéljainak is. Annyiban, a mennyiben az egyház rendje is megengedheti.

Ily felfogás mellett anyakönyveket nem lehet állami közhitelességgel felruházni.

Mihelyt az állam jogrendje eltér az egyházak rendjétől, oly állapotokra és tényekre nézve, melyekről közhitelű jegyzéket kell vezetni: előáll az állami anyakönyvek szüksége.

Az állam vezethet a maga czélja, a maga rendje szerint anyakönyveket. Az egyházaknak szabadságukban áll ilyeneket a maguk czéljaira, a maguk szabályainak megfelelőleg vezetni.

Közhitelességgel azonban csak az állami anyakönyv birhat, mert csak az hű tükre az egyetemes jogrendnek.

Ismeretes, hogy a házasságok kétféle, egyházi és állami megkötési módozatai mellett, egységes állami anyakönyvek lehetségesek.

Mellőzve e helyen annak bővebb fejtegetését, hol, minő indokok folytán és minő módozatok mellett létesittettek: csak két mozzanatra óhajtom a törvényhozás figyelmét felhivni.

Az egyik az, hogy ily rendezés mellett biztositékok szükségesek arra, hogy a létrejövő házasság az állam törvényének megfelel.

A másik az, hogy intézkedések szükségesek arra is, hogy a házasság megkötése, az actus megtörténte után, azonnal az anyakönyvbe bevezettessék.

Az első az egyházak önkéntes közreműködését kivánja meg.

Ez csak akkor várható el, ha az állami törvény és az egyház házassági rendje közt nincs lényeges különbség.

E feltétel viszont csak ott létesithető, a hol az állam polgárai egy egyházhoz tartoznak és egy számszerűleg és politikailag jelentéktelen kisebbség, ha külön házassági törvény alatt áll is, az a jogegységet nagyban nem zavarja.

A hol ellenkezőleg áll a dolog; a hol az állami rend és az egyházi rend között lényeges eltérés van, ott a házasságok megkötése tekintetében az egyházi közeg erős állami szabályok és állami ellenőrzés alatt áll, a mi, ha önként nem alkalmazkodnak az egyházak, összeütközésekre vezet.

A másik feltétel alig érvényesülhet más módon, mint csak ugy; ha az anyakönyvvezető jelen van az egyházi formában végbemenő házasságkötésnél. És pedig jelen van azért, hogy a kölcsönös beleegyezés előtte történjék és ezt és egyéb körülményeket hitelesen tanusithasson.

Jelenléte szükségszerű, ha nincs jelen, semmis a házasság.

Ez már nem egyházi megkötés, ez az egyházi és polgári megkötés összeforrasztása, mely nemcsak kétértelműséget foglal magában, de feltételezi az egyházaknak az állami törvényekhez való alkalmazkodását.

Az a megoldás, hogy a polgári közegnek csak a meghivása szükséges smemiség terhe alatt, de megjelentése nem, fél-rendszabály és egy világosan meg nem határozott törvényhozási gondolatot foglal magában.

Mert ha mint hiteles tanusitó van jelen a végbement actusnál, akkor nem meghivása, hanem jelenléte szükséges.

Ha pedig nem annak szempontjából van jelen, hogy a consensus megadását hitelesen tanusitsa, akkor a puszta meghivás megtörténtét miként lehet érvényességi kellékké tenni?

Kétségkivül az állam elrendelheti, hogy a végbement megkötést a lelkész, a ki előtt történt, vagy a felek, kik házasságra léptek, a lelkész bizonyitványával vagy a nélkül jelentsék be az anyakönyvvezetőnek.

Az első mód szaporitja az érintkezéseknek szükségét az egyházi közegek és az állam organuma között. Ez nem kivánatos, mert csak oly rendezés kielégitő, mely az anyakönyvvezetést függetleniti az egyházi közegek szükségszerű közreműködésétől.

A felek bejelentése a lelkész bizonyitványa nélkül nem szolgálhat elegendő alapul a közhitelű tanusitásra. Hamis, hiányos és késői bejelentések történhetnek, a mi csak a nyilvános anyakönyvek megbizhatóságát fogja csökkenteni.

Ily fogyatékos rendezések, ha átmeneti intézkedésekül elfogadhatók volnának is, maradandó szabályokra nem alkalmasak.

Azok a bonyodalmak, melyek a fentiek szerint a házassági jogrendnek kizárólag állami kezelésbe vétele nélkül előállanak, önkénytelenül rávezetnek a kötelező polgári házasság intézményére. Az egységes jogrend érdekében kell e megoldási módot elfogadni, a mely a jogállam szükségképeni követelménye.

A különböző megkötési alakzatok visszahatnak magának a jognak egységére; széttagolásra vezetnek az egyik irányban, szakadozottságot eredményeznek a másik téren. S a nagy törvényhozási czél, melyet elérni óhajtunk: egységesiteni és szilárd alapra helyezni a házasságot, feláldoztatnék egy oly eszmének, melyet következményeiben a törvényhozásnak elfogadására már az okból sem lehet ajánlani, mert e reform czélja a kibontakozás zavaros jogi állapotainkból, ama megoldási mód pedig csak ujabb visszás jogi állapotokat teremtene.

VI.

Az átmenet a hitfelekezeti házassági jogokról az egységes állami jogra szükségszerűleg kihat az állam és egyház közötti viszonyra. Mai házassági jogunka alapját képezik: a hitfelekezeti jog, a részben egyházi, részben állami jurisdictio és a házasság megkötésének egyházi formája.

A házassági jognak ilyen rendezése szükségkép szorosabb viszonyba hozza az államot az egyházakkal.

Az egyházi közegek ma a házassági jog terén állami teendőket is végeznek és ezeknek ellátásában többé-kevésbbé alá vannak vetve az államhatalom ellenőrzésének. Az állami és egyházi hatáskörök összefolynak, mi által az állam és egyház közötti viszony a házassági jog jelenlegi szabályozásában nélkülözi azon határozott különválasztást, a mely szükséges, hogy ugy az egyik, mint a másik feladatait függetlenül és sikeresen teljesithesse. A hatáskörök ezen összevegyitése sem az önállóságára féltékeny egyházra, sem a hivatásának tudatára ébredt államra üdvös nem lehet, mert folytonos forrását képezi a surlódásoknak és bonyodalmaknak.

Az állam a hitfelekezeti házassági jogrendszer mellett is kénytelen általános érvényű házassági akadályokat felállitani, melyeket egyes hitfelekezetek nem ismernek s a melyenek áthágását az állam büntetéssel sujtja; ilyen esetekben az egyházi összeadást teljesitő közegeknek büntetőjogi felelősségre vonása a hitfelekezeti házassági jogrendszer mellett is az állami biróságok kezébe van letéve.

Ezen állapot az egyházaknak az államtól való függőségét eredményezi, mi egyikre nézve sem lehet kivánatos. A függőségi viszony megszüntetése csak az által érhető el, ha a házassági jog terén az államnak és egyháznak hatásköre, azoknak rendeltetésükhöz mért teendői egymástól szorosan szétválasztatnak és elhatároltatnak. Ez az a czél, a mit a javaslat maga elé tűzött.

A jelenleg uralkodó felekezeti házassági jogok két elemet rejtenek magukban: államit és egyházit; az, a mit a javaslat az egyházi hatóságoktól elvon és az állami hatóságok jogkörébe utal, kizáróan az első elemre szoritkozik.

A házasságot illető egyházi hitelveket és tanokat, a hitfelekezeteknek a házasságok körül való közreműködését a javaslat nem érinti. Azon hatáskör, mely az egyházakat a házasság mint vallási intézmény körül megilleti, változatlanul és csorbitatlanul fenmarad továbbra is.

Az a szigorú elhatárolás, melyet a javaslat tartalmaz és a mely a házasságnak eddig egybeforrott elemeit, a jogit és a vallásit akképen választja szét, hogy az előbbit egységesiti, az utóbbinak pedig a lelkiismereti szabadság követelményeinek megfelelőleg a szabad fejlődését és a korlátlan érvényesülést biztositja, ugy az állam, mint az egyház jól felfogadott érdekeinek szolgál.

A javaslat azon egyik vezéreszméje, hogy a házasságot menten a hitfelekezeti felfogásoktól, kizárólag jogi, társadalmi és erkölcsi vonatkozásaiban szabályozza, kifejezést nyer a házasság megkötésének alakjában is, melynél a javaslat kerülni igyekszik minden oly elemnek bevonását, mely a megkötés formáját, mint olyat tüntetné fel, mely akár egyik, akár másik egyházi házasságkötés alakszerűségeivel versenyez.

A házasságnak a javaslatban szabályozott megkötési módja akkép van meghatározva, hogy a mellett bármely egyháznak vagy hitfelekezetnek ama vallási szertartásai teljes önállóságukban és jelentőségükben érvényesüljenek, a melyek az illető egyház vagy hitfelekezet elvei szerint vallási szempontból szükségesek arra, hogy a házasság mint vallási intézmény jöhessen létre.

Ha a javaslat ezen nyomdokokon haladva, a házassági jogrendszer kiépitésében a felekezeti szempontokat mellőzte, ezzel az egyházak saját házassági jogainak az egyházi élet terén való érvényesülését akadályozni nem akarja.

Az eddigi uralkodott különböző házassági jogok, a menynyiben az illető egyházak felfogása szerint hitelveiknek folyományát képezik, továbbra is meghagyatnak, csupán állami kötelező erejüket fogják vesziteni.

Még a tisztán egyházi jogköröket sem csorbitja e javaslat. Nem veszi el az egyházaktól azt a jogot, hogy híveikre a házasság tekintetében egyházilag kötelező szabályokat alkossanak tanaiknak és felfogásuknak megfelelő módon.

Még a tisztán egyházi jurisdictiót sem törli el hiveik házassági viszonyai fölött.

De igenis a házassági viszonynak polgári jogrendjét annak vallási szabályozásától elkülöniti.

Elvonja az egyházi szabályoktól és itéletektől az állami kötelező erőt, elvonja a polgári joghatályt.

Ez pedig nem képez lelkiismereti sérelmet. A hitelvek megsértését sem foglalja magában.

Az állam csak olyasmit vesz el, a mit minden egyháznak - különbség nélkül - csak az állam törvénye adott és csak az állam törvénye adhat.

Egyetlen egyház sem igényelheti önjogán azt, hogy a házassági viszony feletti szabályai állami jogszabályok erejével és hatályával birjanak. Egyetlen egyház sem követelheti önjogán azt, hogy házassági ügyekben hozott itéleteinek polgári joghatálya legyen.

Ezzel a joghatálylyal azokat a közérdek szempontjából, az állam törvénye ruházta fel.

És a mint közérdek szempontjából, czélszerűségi okokból az állam az egyházi biráskodásnak e joghatályt megadta, hasonnemű fontos tekintetekből azt el is veheti, és a házassági viszonynak polgárjogilag hatályos szabályozását, az e jogviszonyok feletti polgárjogi érvényű biráskodást önmaga veheti át.

Helyes-e, czélszerű-e ezt tenni, vagy sem, az iránt a nézetek eltérők lehetnek.

De az eltérő nézetek ne mérlegeltessenek vallási dogmák szerint, hanem a közérdek és a czélszerűség tekintetéből.

Nem rontja le a javaslat sem a házasságnak az egyházi felfogás szerint szentségi jellegét sem a kánoni akadályok érvényét.

Senkit vallási meggyőződésével ellenkező házasság létesitésére nem kötelez, mindenkinek lelkiismerete sugallatára bizza, hogy magát egyházának a házassági viszony tekintetében táplált felfogás által kötelezettnek tekintse.

Sem az egyházi esketés, sem az egyházi jurisdictió nem fog szükségképp elesni, ha polgári hatályuk meg is szünik.

A házasság ugy a római katholikus, mint a görög-keleti egyház tanai szerint szentség ugyan, de mindkét egyház joga szerint egyszersmind szerződés alakjában létrejött jogviszony a két házastárs között, mely jogi szabályozás alá esik.

A törvényjavaslat abból indul ki, hogy az állami szabályozás alá a házassági viszonynak csak jogi oldala, csak polgári jogrendje tartozik.

Elismeri, hogy a házassági viszonynak van vallási oldala is. E vallási momentumokat nem teszi a törvényjavaslat szabályozás tárgyává.

A házassági viszony ezen oldalát egészen az egyház körébe esőnek tartja.

A javaslat nem jelenti ki, hogy a házasság szentség, de nem is zárja ki, hogy annak tekintessék. A házasságot egyszerűen csak jogi vonatkozásaiban szabályozza.

Lehet-e már most abból, hogy a viszony vallási oldalát nem szabályozza, a hitelvek megsértésére következtetni?

A házasság a római katholikus egyház tanai szerint felbonthatatlan. A jelen javaslat szerint, az ott meghatározott okokból, felbontható.

E kérdésben a római katholikus egyház és a javaslat ellenkező elveket vallanak.

A házasság felbonthatóságának, vagy felbonthatlanságának kérdése még oly államokban is, melyekben a polgárok túlnyomó nagy többsége a római katholikus egyházhoz tartozik, nem a dogmák alapján döntetett el, hanem a társadalom, az állam szükségei, a család és házasság intézményének önálló felfogása alapján.

A törvényjavaslat nem is arra vállalkozott, hogy bármelyik egyháznak tanát polgári törvény erejére emelje, hanem arra, hogy polgárait valláskülönbség nélkül egyformán kötelezze és védje.

Egyik egyház sem követelheti, hogy hitelvei feltétlenül másutt is érvényesüljenek, mint a vallási élet terén.

Különösen nem kivánhatja azt, hogy oly jogi rendezésben érvényesüljenek, a mely minden állampolgár közös joga.

De igenis méltán megvárhatja, hogy az egyházi működés a maga természetes terén, a vallási élet körében, tanai, szabályai szabad érvényesitésében ne gátoltassék.

Ez a művelt és szabad államokban megvalósitott jogállam felfogása.

Ezt a tért a javaslat az egyházak számára teljes mérvben megóvja, sőt abból a felfogásból indul ki, hogy az egyházi működés az államival összhangban hozható.

A mi a katholikus egyház álláspontját illeti, tagadhatatlan az, hogy valamint egyebütt, ugy nálunk is gyakorlatilag rá lesz utalva erre, hogy a már életbeléptetett intézményt a házasságkötés körül való érvényesülésében ne gátolja. Annak, hogy hiveit a házasságkötésre a polgári közegek elé engedje és a felekkel érintkező saját közegeit ebben az irányban utasitsa, nincs hitelvi akadálya.

Ilyennek fenforgása esetében korántsem észlelhetők az általános kötelező polgári házasság összes államaiban azt a jelenséget, hogy az intézmény a katholikus egyház részéről abból a szempontból is, hogy hiveiknek módjukban legyen az egyház szine elé is járulni, toleráltatik.

A polgári jogrend a katholikus egyháztól is méltán megkövetelheti, hogy a forum civile és a forum ecclesiasticum közötti különbséget felismerje.

Kell, hogy a mint régente megtétetett, ugy most is megtétessék a különbség a matrimonium legitimum (quod secundum leges fit) a matrimonium ratum (quod secundum canones fit) között.

A mi különösen a keresztény vegyes házasságokat illeti, azok a kötelező polgári házasság mellett, a házasságkötés polgári formája miatt, a legcsekélyebb rázkódtatásnak sem lehetnek kitéve.

Ezek a házasságok hazánkban még a kánonjog szerint is mentessek az egyházi házasságkötési forma, a tridenti forma alól.

Maga a katholikus egyház, még a saját joga álláspontjáról is, kénytelen lesz elismerni a polgári formában létesült keresztény vegyes házasság érvényét.

Ha ma ugy áll a dolog, hogy részéről még a protestáns lelkész előtt költött vegyes házasság is elismertetik, ugy a polgári kötésben rejlő beleegyezésnek is hatályosnak kell majd lenni.

A protestáns egyházaknak a szóban levő intézmény ellenében elvi aggályai nem lehetnek.

A protestantismus megalakulásának kezdő korában abból indult ki, hogy a házasság állami, világi intézmény.

Ezt elismerik ma is a protestáns egyházak annak fentartása mellett, hogy a házasság körül az egyháznak is van lényeges hivatása, vannak lényeges feladatai.

A protestáns egyházak a történeti fejlődés eredményekép vették át a házasfelek összeadásának jogát, a mi idővel az állam törvényei szerint a házasság létrejöttének formális kellékévé nőtte ki magát és pedig olyannyira, hogy a papi összeadás szertartásszerű teljesitése, mint elengedhetlen kellék emelkedik ki.

Csakhogy a protestantismus, mint azt az általános kötelező polgári házasság államaiban mindenütt, különösen a német birodalomban észlelhető jelenségek tanusitják, a papi összeadásról - kiindulási alapjához hiven - könnyen átmehet a házasságot megkötött felek utólagos megáldására, a mit azonban lényeges feladatának tekint.

A görög-keletiek házassági joga kezdettől fogva erős állami befolyásoknak volt kitéve, mit a kelet-római birodalom törvényhozásának egész története kétségen kivül helyez.

E törvényhozás tételei a görög-keletiekre vonatkozólag nálunk is számot tesznek, minélfogva az állami törvényhozásnak a házassági jog körül való joga részükről sem tagadható.

Hogy a házasságkötés az egyház szine előtt menjen véghez, a görög-keletiekre vonatkozólag világi törvényhozó részéről lett előirva (Bölcs Leó 893-ban), ennek megváltoztatása tehát formailag is világi törvényhozó hatáskörébe tartozónak ismerendő fel.

A görög-keleti egyház különben a polgári megkötési formával nagyobb nehézség nélkül mindenütt meg tudott férni.

Az izraeliták házassági joga nálunk ma is világi jogszabályokon alapszik, mint ezt a birósági gyakorlat által elfogadott 1863. évi november hó 2-án kiadott cancelláriai rendelet és a Királyhágón túl élő izraeliták házasságára vonatkozólag az osztrák polgári törvénykönyv tanusitja.

Habár a javaslat a házasságot polgári mivoltában tett szabályozása tárgyává, az korántsem jelenti azt, mintha a házasságot közönséges magánjogi ügyletnek tekintené és ennek megfelelőleg alkotná meg keletkezésének és megszünésének föltételeit.

Ellenkezőleg; folytonos tekintettel van a házasság természetére és kiváló figyelemben részesiti annak erkölcsi vonatkozásait.

Ennek megfelelően alkotta meg az akadályok rendszerét és a házasság erkölcsi intézményi jellegének kiváló méltatásával állapitotta meg a házasság felbontásának föltételeit is.

Az eljegyzéstől kezdve a házasság megszünéséig következetesen összhangba igyekezett hozni tételeinek felállitásánál az egyéni szabadság és a házasság erkölcsi intézményi jellege által támasztott követeléseket, melyeknek kiegyenlitésénél, transcendentális szempontokat mellőzve, a történelmileg kifejlett jog kivánalmait emelte érvényre államhatalmi fenhatóság alatt.

Az általánosan kötelező polgári házasság intézményének behozatala távol áll attól, hogy az állam és egyház között történelmileg kiképződött összes viszonyainkat új rendezés alá terelje.

A kötelező polgári házasság ellen ugy nálunk, mint más országokban, melyek a javaslatban foglalthoz hasonló rendezést fogadtak el, a megsértett lelkiismereti szabadság czímén emeltek kifogásokat.

Vannak, a kik egyházi részről vallás-lelkiismereti sérelmet találnak abban, hogy a katholikus jegyes párok a házasságot első sorban polgári formában tartozván megkötni, oly cselekményre kényszerittetnek, melyet vallásuk tilt.

A kötelező polgári házasság fennáll oly államokban is, mint Franciaország, Olaszország, Belgium, melyekben a népesség 96-99%-a római katholikus, de sehol sem észlelni azt a jelenséget, hogy a polgári megkötést a vallás tiltja.

A római katholikus egyház főpapjai figyelmeztetik ugyan hiveiket, hogy a polgári megkötés az egyház tanai szerint még nem házasság, intik, hogy ennélfogva azt kössék meg saját egyházuk tanai szerint és az általa előirt formában is; de azt, hogy hiveiket eltiltanak a polgári házasság megkötésétől, mert ezt a vallás tiltja, sehol sem észlelheti. Ellenkezőleg maguk a katholikus egyház főpapjai javasolják azt, hogy a jogkövetkezmények miatt a házasságot előbb polgárilag kössék meg.

Igy tesz az egyház rendszerint; hiveinek anyagi érdekében nem ad össze, mielőtt a polgári kötés megtörtént.

Ezek után talán fölösleges kiemelni, hogy a polgári házasság intézménye mellett, és ezen törvényjavaslat szerint is, az állam jogrendje a polgári megkötés által a házasságot megkötöttnek tekinti. A polgári jogrend kötelezi a feleket is, hogy azt jogilag létrjött házasságnak tekintsék, de abba, hogy vallásuk szerint mit tekintsenek létrejött házasságnak, vallásuk szerint mikor tartsák magukat házasfeleknek, az állam jogrendje nem avatkozik.

Ezt a dolog természete szerint kinek-kinek vallási meggyőződésére bizza. Teljesen szabadságukra hagyja, hogy a házasságot egyházilag is kössék meg.

Ezért nem forog fenn lelkiismereti kényszer. Csak akkor forogna fenn, ha az állam az egyházi megkötést eltiltaná.

Figyelembe véve azt, hogy a tridenti zsinat által megállapitott megkötési forma (coram parocho proprio) nen hitczikkely, hanem a disciplina körébe tartozik, joggal állitható, hogy a polgári megkötés kötelező megszabása a vallási tanokat nem sérti, vallási tilalomba nem ütközik és ennél fogva nem sérti a lelkiismereti szabadságot.

Nem szolgálhat a lelkiismereti kényszer igazolásául azon ellenvetés sem, hogy a házasság polgári megkötését annak vallási megkötése nem követheti mindig, mert egészen más bontó és tiltó akadályok vannak a polgári, mások az egyházjogban.

A kánonjog és a törvényjavaslat bontó és tiltó akadályok tekintetében részben egyeznek, több irányban azonban eltérő határozatokat tartalmaznak.

De a két jogrend eltéréséből semmi lelkiismereti kényszer sem származhatik.

Mert a házasulandók szabadságára van bizva, hogy csak akkor kössék meg a polgári házasságot, midőn az egyházi megkötés minden föltétele megvan.

Ha ezzel a szabadságukkal nem élnek, ha az egyházi megkötés feltételeinek megfelelni nem akarnak és ha erre az állami törvény őket nem kényszeriti, abban semmi lelkiismereti sérelem sincs.

A javaslatnak azon intézkedése, a mely szerint az egyházi összeadás a házasság polgári megkötésért meg nem előzheti és a mely ezen tilalom megszegését büntetéssel sujtja, kétségtelenül érinti az állam és egyház közti viszonyt.

Miután ezen intézkedés körül a lelkiismereti szabadság állitólagos megóvása érdekében más törvényhozásokban viták folytak s nálunk is, a mint ez e javaslat előkészitési szakában nyilvánosságra jutott, a római katholikus egyház részéről ez intézkedésben lelkiismereti kényszer találtatott: szükséges, már ez általános indokolás keretében ama főbb szempontok kiemelése, a melyek ugy a szabály fölállitásánál, mint pedig amaz intézkedés javaslatba hozatalánál irányadók voltak.

Igaz, hogy a javaslatnak alapelvét képezi: a házasságot kizárólag jogerkölcsi vonatkozásaiban rendezni. A házasságról uralkodó vallási fölfogást nem érinti és vallási cselekményeket sem elő nem ir, sem el nem tilt.

Daczára ezen álláspontnak, mégis szükséges a fenti szabályt törvénybe iktatni és azt az egymásutánt kötelezően megszabni, a melyben az állami megkötés az egyházi összeadáshoz áll.

De ebben a sorrendben az egyházra sérelem nem rejlik.

Mennél nagyobb jelentőséget tulajdonit valamely egyház a vallási aktusnak, annál inkább bele kell az egyháznak abba a sorrendbe nyugodni, melyben elsőként a polgári kötés áll. Hisz ha kiderül, hogy a vallási szertartás minden polgári erő nélkül való, ugy az a visszahatás, mely maguknál a jóhiszemű feleknél, de a nagy közönségnél is beáll, csak az egyház felelősségét fokozhatja.

A javaslatban szabályozott sorrend nélkül a házasságoknak két nagy neme keletkeznék: állami és egyházi házasság.

Előidézője a társadalmat fenyegető legnagyobb bonyodalmaknak.

Alkalmas arra, hogy félrevezesse a nagy néposztályokat a házasság valódi jogi természete iránt. Ha az egyházi összeadás csak ott van megengedve, a hol polgári megkötés is volt: a köztudatban a különböző vallási felfogások daczára a házasság egységességének érzete meghonosul, mert a jogi és vallási érvényesség az esetek túlnyomó többségében találkozik.

Azok az európai államok, a melyek a kötelező polgári házasság intézményét törvényeikben szabályozták, kénytelenek voltak az egyházi összeadás tekintetében ugyanazt az álláspontot elfoglalni, a melyet a javaslat magáévá tett.

Még az olyan államok is, mint a kizárólagosan katholikus lakossággal biró Belgium, a mely e téren hajlandó volt a római katholikus egyháznak minden lehető engedményt megtenni, alkotmánya 16. czikkelyébe iktatta azt az elvet, hogy az egyházi áldást a házasság polgári megkötésének kell megelőznie.

Az a rövid időszak, a mely alatt Belgium ezt a szabályt nélkülözte, az ez alatt keletkezett bonyodalmak még a klerikális pártokra is hatottak és a lelkiismereti szabadság legbuzgóbb hivei is a nemzeti congressuson, a viták alkalmával elismerték amaz elsőrendű társadalmi érdekeket, a melyek az alkotmány hivatkozott czikkelye mellett szólnak.

Az alkotmány ezen alaptétele azóta változatlanul fennáll. Sőt a belga törvényhozás annak hatályosságát fokozandó, 1867. évi büntető törvényének 167. §-ában az ezen szabályt megsértő egyházi személyt az első esetben pénzbüntetéssel, ismétlés esetén pedig szabadságvesztés-büntetéssel rendeli fenyiteni.

Azok a bonyodalmak és visszaélések, a melyek Francziaországban beállottak az okból, mert a X. és Germinal havának 18. napján kelt törvény 54. czikkelye a büntetési sanctiót nélkülözte, arra birta a franczia törvényhozást, hogy a Code pčnal 199. és 200. czikkében büntetést szabjon arra a papra, a ki az egyházi áldást polgári megkötés igazolása nélkül teljesiti.

A nagy államok közül Olaszország polgári törvénykönyvében az egymásután kérdését nem érintette. „Szabad egyház a szabad államban” volt a jelszó, a mely hallgatásra birta a polgári törvénykönyv megalkotóit.

Abból a föltevésből indultak ki, hogy az egyházi férfiakat hazafiasságuk, hiveik érdekeinek gondozása arra fogják birni, hogy a házasságkötésnél önkényt megtartsák azt a sorrendet, melyet a többi európai államok büntetési sanctiókkal biztositottak maguknak.

E várakozásaikban csalatkoztak.

A törvénykönyv életbelépte után néhány évvel azon házasságok száma, melyeket csak egyházilag kötöttek volt meg, már 120.000-re rugott.

1873. óta az olasz törvényhozás ugyszólván szünetlenül foglalkozik az ebből eredő bajok megszüntetésével.

Az e tárgyra vonatkozó törvényjavaslatok indokolásai tanulságosak abból a szempontból, hogy mily inditó okok és körülmények működtek közre a polgári megkötés mellőzésénél.

Az olasz kormány legutóbbi előterjesztése ezen jelenségre nézve következőleg nyilatkozik:

„E társadalmi tünemény okai több izben tanulmányoztattak. Eleinte az a nézet uralkodott, hogy a törvény nem tudásában rejlik a baj főoka és azt a reményt táplálták, hogy idővel, valamint a polgári törvénykönyv ide vonatkozó határozmányai ismeretének szélesebb körben való elterjedésével a baj meg fog szünni. A tapasztalat azonban azt igazolta, hogy e tudatlanság csak kis részben idézte elő a kizárólag vallásilag kötött házasságok nagy számát.

A tudatlanság többé nem is létezhetnék, ha az szándékosan nem lenne támogatva azoknak a bűnös tanácsa által, a kiknek kötelességükben állana az embereket felvilágositani, valamint az erkölcsösséget és a törvény tisztelését hirdetni.

A tudatlanságnál sokkal nagyobb befolyást gyakorol a közönyösség és a költségektől való félelem, pedig az utóbbiak a legtöbb esetben igen csekélyek.

Sok eset abból ered, hogy az illetők a törvények kijátszásával szándékoznak házas életet folytatni.

Némelyek azért kerülik a polgári házasságot, mert a házassági kapocs felbonthatlanságától tartanak és vallási házasságra lépnek, mert a felbonthatlanság az egyház erkölcs-tana által előiratik ugyan, de törvény által nincsen szentesitve...

Végre azok az esetek még súlyosabban büntetendők, a melyekben a polgári házasság elkerülése a hitfelekezeti lelkészek bűnös és a társadalmi renddel ellenkező fondorkodásainak, valamint olyan egyének működésének tulajdonitható, a kik a tudatlan és nagyon engedékeny nőt tévútra vezetik.”

Azok a következmények, melyek e tömeges és a polgári törvénykönyv szerint érvényteleneknek tekintendő viszonyokból előállanak, megdöbbentők.

Évente ezre fosztattak meg atyai örökségüktől, a törvénytelen gyermekek száma, a kik e törvényesnek vélt házasságokból születtek, ijesztő mértékben növekedett; árvák támasz és menhely nélkül maradtak, - mind oly állapotok, melyeket, mint azt az olasz államférfiak elismerik, az állam nem tűrhet meg, avagy megszünik az erkölcsi és társadalmi rend őrének lenni.

Az előrelátó törvényhozás az ily állapotok beálltának lehetőségét megakadályozni köteles.

Az állam részéről pedig méltán elvárható az, hogy a javaslatnak érintett intézkedését az egyház, legalább is mint tilalmat ismerje el.

Az egyház soha sem tagadta az állam azon jogát, hogy valamely állami közérdek megóvása szempontjából házassági tilalmakat állithasson fel és azok megtartását büntető sanctióval biztositsa még oly országokban is, a hol a házasságok egyházi jog és biráskodás alá tartoznak.

És nem is volt államhatalom, ha csak félig-meddig ismerte kötelességét, mely a közérdek biztositásától ily követelések által magát visszatartóztatni engedte volna.

Az ausztriai tartományokban az államhatalom századok óta ismételve tiltó, sőt bontó akadályokat is állitott fel akkor, midőn a házassági viszonyok kánonjog és egyházi biráskodás alá tartoznak.

Alkottatott ily tilalom csak a legközelebbi multban Magyarországon is.

Elég legyen itt a fennálló véderőtörvényre hivatkozni, melynek 50. és 61. §-ai mint bűntársat büntetik a lelkészt, a ki katonaköteles személyt hatósági engedély nélkül összead, és a statisztikai kimutatás szerint e törvény alapján minden egyház lelkészére büntetések tényleg ki is szabattak.

Ha az egyház ebben nem talál semmi lelkiismereti sérelmet, miként találhat ilyent abban, ha ennél sokkal fontosabb köz- és magánérdekek biztositása szempontjából (családi állapot, leszármazás törvényessége, öröklési jog stb.) hasonló tilalom állittatik föl és büntető sanctióval láttatik el.

VII.

A javaslat általános megitélésénél röviden érinteni kell azt a kérdést is, hogy a javaslat - törvényerőre emelkedése esetén - a nemzet jogi és erkölcsi felfogásra mily hatást fog gyakorolni?

A házassági jog reformjának szükségességét főképpen a jelenlegi bonyolult viszonyok követelik, a mely viszonyok a jogok sokfélesége és határozatlansága, azoknak több-kevésbbé ellenőrizhetetlen alkalmazása folytán magát a házasság intézményét keletkezésében, fennállásában és következményeiben bizonytalanná tették.

A mai jogállapot teljesen alkalmatlan arra, hogy a házasság intézménye körül a nemzetben erős jogi meggyőződést teremtsen. Daczára annak, hogy a vallás-erkölcsi elemek a hitfelekezeti jogrendszerek folytán a jogi elemekkel szoros kapcsolatban jutottak, még sem volt elérhető, hogy ez a rendezés az erkölcsi érzetnek erősbödését idézze elő, mert a mi a vallási tételek határozottsága folytán el is éretett, azt sok részben a jogi tételek ellenmondása és határozatlansága ismét lerontotta.

A javaslat törvényerőre emelkedése által ezen állapotok kétségtelen változáson mennek át. A szakadozottság és határozatlanság helyébe az egység és határozottság lép, a bizonytalanságot, mely a házasságot a megkötéstől megszünéséig kiséri, megszünteti az egyöntetű állami rend. A feleknek az a szabadsága, a mely ugy az egyvallású, mint a vegyes házasságokat fennállásukban és következményeikben, hitfelekezeti áttérés folytán más-más jog uralmának vetette alá és ez által a házasságot ingadozó alapra fektette, véget ér a házasság, megkötésének perczétől megszünése időpontjáig egy és ugyanazon változhatatlan szabály uralma alatt fog állani.

Már pedig a házasságnak erkölcsi alapja nemcsak akkor van megingatva, ha annak fennállása nem a feltétlen érvényű állami jogszabálytól függ, hanem akkor is, ha a fél vallási cselekménynyel a házasságot határozottabb jogrendszerből határozatlan jogrendszerre, szigorúbb felfogás alapján álló házassági jogról lazább felfogásúra képes átterelni, még pedig nem is vallási, hanem anyagi vagy egyéb okokból.

De még ha a hitfelekezeti jogok a házasság tekintetében mind a legszigorúbb felfogásnak hódolnának is, már maga azon körülmény, hogy e jogrendszerek egymástól lényegesen eltérnek, szükségképen visszahat a nemzet jogi öntudatára. Mert figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy a különböző hitfelekezeti jogszabályok mellett is a házasság magánjogi vonatkozásainak, a házasfelek személyes jogainak és kötelességeinek, a házassági vagyonjognak és a házasságon alapuló örökösödési jognak azonosaknak kell lenniök.

Ellentétes alapelveknek következményeikben egyenlősitése a jogi öntudatra zavaróan hat.

A nemzet erkölcsi felfogásának kell minden állami intézményt áthatni.

A családjog és különösen a házassági jog terén a jogi és erkölcsi elemeket magában a törvényben kell egybefoglalni.

A nemzet erkölcsi felfogásának magában a házassági jogban, annak minden egyes szabványában érvényre kell jutni. Csak igy érhető el, hogy az állami életnek erkölcsi oldala mint a jogi élettel összeforrt és elválaszthatatlan, a házassági jog terén minden egyes honpolgár jogi és erkölcsi öntudatában éljen.

Ha az állam a házasságot és az azzal kapcsolatos intézményeket erős alapra akarja fektetni, ugy nem elégséges, hogy a szilárdságot biztositó jogszabályokat pusztán felállitsa, hanem szükséges az is, hogy e jogszabályok szigorú alkalmazását biztositsa, a mely biztositékot egyedül a házassági ügyekben kizáróan alkalmazandó állami biráskodás adja meg.

Azok a nagy társadalmi és állami érdekek, a melyek az akadályokra vonatkozó jogszabályokat eredményezték és az a nagy és feltétlenül érvényesitendő közérdek, a mely az érvénytelen házasságokra vonatkozik, az állami befolyást és ellenőrzést elkerülhetetlenné teszi.

Ez érdekek eddigelé kellően nem érvényesülhettek.

Mert még azon jogrendszerekben is, a melyek szerint a házassági ügyekben az állami biráskodás fog helyet, az állam ellenőrzése és közreműködése nincs kellően szervezve. Az egyházi biráskodásnak alávetetet ügyekben pedig a megkivántató állami befolyás és ellenőrzés ezen egyházi testületek autonomiája miatt kellően nem érvényesülhet.

A javaslatnak törvényerőre emelkedése esetén azonban annak állami jogrendünkre és a nemzet életére való hatása a föntebb emlitettekkel még nincs teljesen kimeritve.

Törvényhozásunknak az a törekvése, hogy a magyar állam szervezetét erősitse, egységét intézmények által biztositsa, a politikai nemzet egységét az életben kétségbevonhatlanul érvényre juttassa, csak ugy valósitható meg, ha magának az állami életnek alapja, a család, illetőleg a házasság egységes állami jognak van alávetve.

E törekvés főfeladatát az képezi, hogy azokat az akadályokat távolitsa el, a melyek a nemzetnek egységes tömörülését gátolják, azokat az ellentéteket pedig, a melyek a hitfelekezetek különbözőségéből állottak elő, a lehető legkisebb térre szoritsa és ott, a hol a különbözőségek jogosultsága fenn nem forog, oly állami rendezést létesitsen, a mely az egység és nem a különbözőség tudatát van hivatva ébreszteni és fokozni.

Ha a magánjog bármely terén, a különböző jogterületek fennállása a nemzetet alkotó különböző társadalmi, sőt nemzetiségi rétegek egybeforrasztását neheziti, ugy ez fokozottabb mértékben áll a házassági jog körében. Az intézmény jogi jellegénél fogva nemcsak a külön jogterületekkel járó anomáliákat idézi elő, nemcsak az ország lakosainak azt a részét, a mely valamely hitfelekezeti jognak van alávetve, élesen elkülöniti a lakosság többi részétől, hanem közjogi és politikai jelentőséggel biró válaszfalakat is emel és az együvétartozás érzetét az ország lakosaiban nem engedi teljesen kifejlődni.

Minden intézményünkben arra törekszünk, hogy a vallási és nemzetiségi különbségek az intézmények rendezésének elemeiül ne szolgáljanak. Ezt nemcsak az egyöntetűség és az egység okából tesszük, hanem azért is, mert az egyenlőség elveinek csakis az ily különbségektől mentes rendezés felel meg.

Ily különbségek, az azokból eredő felfogások és nézetek a magyar állam és nemzet egységes eszméjével szemben figyelembe nem jöhetnek. S bármely köz- vagy magánjogi intézmény szabályozásánál, ennek az eszmének követelményeivel szemben bármely tényező mint egyenértékű el nem ismerhető.

Az a nemzet, mely a házassági jog terén a nemzetiségi és vallási különbségeknek tág teret nyit, és a házasság állam rendezéséről lemond, az összeforrasztás nagy tényezőjét utasitja el magától.

A házassági jog a nemzeti élet szabályozásának egy részét nyujtja. Ha e rendezés nem egyöntetű és mindenkit egyaránt kötelező, akkor a nemzet élete fontos vonatkozásokban az egységes rendezést nélkülözi.

Ha a nemzet életében a faji, nemzetiségi és vallási különbségek a rendezésnek egymástól független köreit képezik, különösen ha a nemzetiségi és vallási különbségek összeesnek akkor ezen részeknek különböző szellemi élete visszahat az állami élet egészére, befolyásolja annak intézményeit, zavarja annak egységét.

A tényezők, melyek egy nemzetnek valódi egységét megalkotják, nagyrészt szellemiek: jogi öntudat, történeti emlékek, erkölcsi felfogás, kultura.

Az állam ezen szellemi tényezőket intézményei által irányithatja és befolyásolhatja. Az intézmények mikénti rendezésében rejlik az az erő, a mely a különböző tényezők alakulását befolyásolva, azokat egységes irányba terelni képes.

Ha az élet legfontosabb és alapvető intézménye nem az államhatalomtól közvetlenül nyeri szabályozását, ha az ezen intézményből keletkező vitás kérdéseket nem az államhatalom közegei intézik el: ugy az állam saját hivatása terén háttérbe szorul. A különféle felekezeti jogrendszereknek egymás mellett létezése, azok függetlensége az állami jogrendtől, egy erős és egységes nemzeti jogi öntudat keletkezését gátolják.

Nem képezheti az állam feladatát és a jelen javaslat sem czélozza azt, hogy az ország lakosságának vallási felfogására bármely irányban módositóan vagy változtatólag hasson. A vallási felfogásoknak jogosultságát, szabad fejlődését, érvényesülését e javaslat nem érinti és nem is szándékozik csorbitani.

De arra kétségtelenül törekedni kell, hogy a házassági jogban a jogi rendezés ez intézmény vallási rendezésétől különválasztva legyen és a vallási felfogás és rendezés ne szolgáljon akadályul azon törekvésnek, mely az ország lakosait - vallási felfogásuktól eltekintve - egységes nemzetté igyekszik tömöriteni.

Részletes indokolás

II.

I. FEJEZET

Eljegyzés

Az eljegyzés törvényhozási szabályozása a házasságjoggal áll kapcsolatban. Erre utal tárgyi összefüggése a házassággal és azon körülmény is, hogy az eljegyzés fennálló jogaink szerint a házasságjog kiegészitő részét képezi.

A r. kath. egyház az eljegyzésben a házasság szentségének előkészitő cselekményét látja s azt, mint olyat, midenkor a házassággal szorosan összefüggő intézménynek tekintette s ezzel együtt jurisdictiója körébe vonta. (V. ö. Schulte:Handbuch des katholischen Eherechts 33. §) A görög-keleti egyház az egyházilag megáldott ünnepélyes eljegyzésre egyenesen a házasságjog szabályait alkalmazza (v.ö. Euthymius Joannovics: Principia juris ecclesiastici veteris orthodoxae orientalis ecclesiae. Neoplantae 1844. § 168., 170., 172.) s az erdélyi ev. ref. (v.ö. Bód Péter: Házassági törvényrajz. Kolozsvár, 1836. évi 1-60. §) és ágost. ev. vallásúak joga is azt a házasságjog körében szabályozza. (V.ö. az 1870. évi Eheordnung für die ev. Landeskirche A.B. in Siebenbürgen 13., 22-23. §) A házasságjog keretében szól az eljegyzésről a József-féle patens bevezető részének 1-4. pontja és az unitáriusok egyházi törvénye a házasságról (19. §)

A külföldi törvények és törvényjavaslatok is a házassági jog körébe foglalták e tárgyra vonatkozó rendelkezéseiket. (Igy: porosz A.L.R. II. 1. cz. 75-135. §; száz ptk. 1568-1587. §; olasz ptk. 53-54. §; zürichi ptk. 576-582. §; osztrák ptk. 45-46. §; hesseni javaslat II. cz. 1. §; német birodalmi polg. törvénykv. javaslata 1227-1230. §) A Code civil az eljegyzésről nem intézkedik, minélfogva a franczia jogászok többségének véleménye szerint arra a szerződések általános szabályai nyernek alkalmazást. Nem szól az eljegyzésről a Laurent-féle belga Avant-projét de révision du Code civil sem.

A javaslat nem terjeszkedik ki az eljegyzés részletes és kimeritő szabályozására. Feleslegessé teszi ezt egyrészről az a körülmény, hogy az eljegyzés mint házasságkötésre vonatkozó kölcsönös igéret, jogi természeténél fogva szerződésnek tekintendő, melynek általános elvei arra is alkalmazandók, másrészről hogy már magában az eljegyzés czéljában s a jegyesi viszony természetében is támpontot találhat a biró egyes kérdések eldöntésében.

Az általános elvek szolgálhatnak irányadóul különösen az eljegyzés létrejövetelének kellékei tekintetében. Ismeretes, mennyire eltérők fennálló jogaink rendelkezései e kérdésre nézve. A római katholikusok joga szerint érvényes eljegyzés nem jöhet létre oly személyek között, a kik között az eljegyzés időpontjában valamely bontó vagy tiltó házassági akadály áll fenn, tekintet nélkül arra, vajjon az akadály felmentés által elháritható-e vagy sem s ezen szabály alól csak azon házassági akadályok esetében van kivétel, melyek időmulás által önként elenyésznek s már a hetedik életévüket betöltött kiskorúak egymást érvényesen eljegyezhetik. Ez az álláspontja a görög keletiek egyházi jogának is az egyszerű eljegyzés tekintetében; az ünnepélyes eljegyzéshez férfiaknál 14, nőknél 12 éves kor, s általában ugyanazon kellékek szükségesek, mint az érvényes házassághoz. Az erdélyi ev. ref. vallásúak joga szerint azoknak eljegyzése, kiknek házassága bizonyos bontó akadályokba ütközik, érvénytelen. (Bód: H.t. 60. §) Az erdélyi ágost. ev. szászok joga csak oly személyek eljegyzését tekinti megengedettnek, kiknek házassága valamely törvényes akadályba nem ütközik; az elháritható akadály megszünése előtt eljegyzés nem jöhet létre. (Eheordn.22. §) Jogaink szerint általában kétes, hogy az eljegyzés létrejövetele, különösen az érvényesség általános akadályai: az erőszak, fenyegetés, tévedés és család szempontjából, mennyiben itélendő meg az általános tanok s mennyiben a házasságjog szabályai szerint. A József-patens és az Unit. egyházi törvény az egész kérdésre nézve semmiféle irányelvet nem állit fel.

Fennálló jogainknak az eljegyzésre vonatkozó rendelkezései e javaslat törvényerőre emelkedése esetében polgárjogi hatályukat veszitvén (166. § 2. bek.), e kérdés a szerződésekre vonatkozó általános szabályok szerint lesz megoldandó, a mennyiben azok az eljegyzés lényegével és természetével összeegyeztethetők. A mi különösen azt a kérdést illeti, hogy oly személyek között, kik között az eljegyzés időpontjában valamely házassági akadály állott fenn, jöhetett-e létre érvényes eljegyzés, a biró rendszerint csak akkor fogja megfontolás tárgyává tehetni, midőn az eljegyzés vagyonjogi következményei felett itél s az is vitássá vált, vajjon volt-e a jegyesnek alapos oka a visszalépésre vagy sem. Ilyenkor az eset körülményeinek, különösen a házassági akadályok természetének, felmenthető vagy felmenthetlen voltának s annak figyelembevételével, hogy az akadály a visszalépés időpontjában még fenn állott-e vagy sem, fog a biró a felett határozni, jött-e létre a felek között esetleg feltételesen oly eljegyzés, a melytől való visszalépésnek a törvényben meghatározott következményei beállhatnak.

Abból ugyanis, hogy az eljegyzés a leendő házasságkötésre irányul, feltétlenül csak az következik, hogy nem ismerhető el érvényesnek azoknak eljegyzése, a kiknek házassága valamely felmenthetlen akadályba ütközik; mert az oly házassági igéret, melyet a jegyesek a törvény feltétlen és el nem háritható tilalma következtében nem teljesithetnek, czéltalan és jogilag megengedhetetlen, s mint ilyen, semmi joghatálylyal nem birhat. Ellenkezőleg, ha a házassági akadály elháritható, nem volna elfogadható indoka annak, hogy az esetben, ha a jegyesek a házasság meg kötését azon időpontra kivánják elhalasztani, midőn a házassági akadály elhárittatott vagy elenyészett, a jegyesek bármelyike is alapos ok nélkül visszaléphetne az eljegyzéstől csak azért, mert az eljegyzés időpontjában a házasság a fenforgó akadály miatt nem lett volna megköthető.

Ezen álláspont az eljegyzés vagyonjogi következményei tekintetében nem lehet aggályos; mert a javaslat csakis azalapos ok nélkül visszalépő vagy a visszalépésre alapos okot szolgáltató jegyest kötelezi az ajándékok visszaadására és az okozott kár megtéritésére; s miután oly személyek között, a kiknek házassága az eljegyzés időpontjában valamely elháritható akadályba ütközik, eljegyzés mindenkor csak oly korlátozással jöhet létre, hogy a házassági akadály később elhárittatik, a biró a feltétele és határidőhöz kötött jogügyeletek szabályai szerint fog határozni a felett, vajjon a jegyesek visszalépése az akadályra való tekintettel igazolt-e vagy sem. Ennélfogva az eljegyzés vagyonjogi következményei ily esetekben is csak akkor állhatnak be, ha annak a javaslat 4. és 5. §-aiban meghatározott feltételei fenforognak.

Oly természetesnek látszanak ezen következtetések, hogy aggály nélkül lehetett mellőzni az eljegyzés létrejövetelére vonatkozó szabályokat. A javaslat az eljegyzés kellékei közül csakis egyet tartott szükségesnek szabatosan megállapitani, t.i. a törvényes képviselő beleegyezését a kiskorúakra nézve (1. §). További rendelkezései az eljegyzés joghatályára (2-3. §) és megszűnésének vagyonjogi következményeire vonatkoznak. (4-7.§)

Az 1. §-hoz

I. A róm. kath. egyházi jog a kiskorúak eljegyzésének érvényéhez sem a szülők, sem a törvényes képviselő beleegyezését nem kivánja meg; de a szülők alapos okokkal igazolt ellentmondása esetében az eljegyzés felbontását megengedi (v.ö. Instructio 5.§ pro judiciis ecclesiasticis imper. Austriac. quoad causas matrimoniales 1856.). Ellenben hazai jogaink nagyobb része szerint kiskorúak eljegyzéséhez a szülők beleegyezése szükséges (görög-keleti: Joannovics: 168., 171. §; Bód:H.t. 4. §; erd. szász Eheordn. 22. §)

II. A javaslat ezen utóbbi jogok álláspontját fogadta el; mert a kiskorú törvényes képviselőjének oltalmát, főleg az eljegyzés vagyonjogi következményeire való tekintettel, nem nélkülözheti, s érdekei csak akkor védhetők meg kellőleg, ha a törvény már az eljegyzés létrejöveteléhez a törvényes képviselő beleegyezését kivánja meg.

A javaslat az eljegyzés érvényéhez nem követeli mindazok beleegyezését, a kiknek belegyezése a házasságkötéshez szükséges (v.ö. 10-13. §); ebben csak az eljegyzés szükségtelen megnehezitését látná, annál is inkább, mert az adott beleegyezés, a mi különösen annak a házasságkötésre való kihatását illeti, nem köti a beleegyezőt oly módon, hogy azt a házasság megkötéséig bármikor vissza ne vonhatná; a vagyoni érdekek oltalma tekintetében pedig a törvényes képviselő közreműködése is elegendő.

A § alapgondolata azonban kiterjesztést igényel azokra a személyekre is, a kiknek a javaslat 18. §-a értelmében házasságot kötni tilos.

A 2. §-hoz

I. A róm. kath. egyházi jog nemcsak keresetet ad a jegyeseknek a házasság megkötésére, hanem mindaddig, mig a korábbi eljegyzés meg nem szünt, minden további eljegyzést érvénytelennek tekint s eltiltja a házasságkötést harmadik személylyel; miből folyólag a jegyesnek ellentmondási joga nyilik a másik jegyes és a harmadik személy közt kötendő házassággal szemben. (C.10., 17., 22., 31. X. [IV. 1.] C. 1. X. [IV. 4.]).

A görög-keleti egyház az egyházilag megáldott ünnepélyes eljegyzést oly erős köteléknek tekinti, mint magát a házasságot, minél fogva harmadik személylyel kötött házasságot is érvénytelennek nyilvánitja.

Az erdélyi ev. ref. vallásúak házassági törvénye szintén keresettel védi a jegyes igényét, és az eljegyzés birói felbontása, illetőleg a másik jegyes halála előtt történt további eljegyzéseknek vagy harmadik személylyel kötött házasságnak érvényét el nem ismeri. (Bód: H. t. 12., 13., 15., 18., 22. 271.; a jelenlegi egyházi gyakorlat szerint azonban az eljegyzés csak tiltó akadály.) Sőt jogosnak tekinti a kényszeresketést s a kényszer más alakjait is. (Bód: H.t. 18., 19., 22., 23. §) Továbbá azt a szabályt is tartalmazza, hogy a nyivános eljegyzés elhálás által házassággá lesz. (Bód:H. t. 8., 22. §-ok.)

Az erdélyi ágost. ev. vallású szászok joga szerint előzetes házassági igéret nem von jogi kötelezettséget maga után a házasság megkötésére (Eheordn. 23. §), másrészről azonban az, a ki egyházilag érvényesen el van jegyezve, addig, mig az eljegyzés halál vagy felbontás által meg nem szünt, harmadik személylyel érvényes házasságot nem köthet. (Eheordn. 13. §) Az eljegyzés felbontása birói úton történik. (Eheordn. 28. §)

Az Jos. Patens az eljegyzéstől minden joghatályt megtagad. (Bev. 1-4. p.)

Az unitariusok egyházi törvénye (19. §) az eljegyzésről csak annyit mond, hogy az a házasságot megelőzheti, de nem képezi annak feltételét.

A magyarországi izraeliták házassági jogát szabályozó udv. cancelláriai rendelet az eljegyzésről nem rendelkezik; az erdélyi izraelitákra nézve érvényes osztrák ptk. 45. §-a az eljegyzésnek joghatályt nem tulajdonit.

II. Ezen szabályokban oly eltérő jogi felfogás érvényesül, hogy már erre való tekintettel is mellőzhetetlen az eljegyzés joghatályának szabatos meghatározása.

A javaslat szerint az eljegyzésből nem származik kereseti jog a házasság megkötésére. Ily kereset csak arra irányulhatna, hogy a házasság megkötésének kötelezettsége a vonakodó féllel szemben megállapittassék; mert arról, hogy a jegyes arra büntetés terhe alatt köteleztessék, ma már többé szó sem lehet. A javaslat a házasságjog szabályozásánál alapelvül állitván fel, hogy a házasságkötésnek a jegyesek szabad akarat-elhatározásából kell erednie, nem engedhette meg, hogy a házasulók e lépésüknél oly bár magában véve jogtalannak nem tekinthető kényszer hatása alatt álljanak, a milyen a birói kijelentés súlyában rejlik; de ezt nem tekintve, ily birói kijelentés semmi gyakorlati jelentőséggel sem birna, mert nélkülözné a végrehajthatóság előfeltételeit.

Midőn azonban a javaslat a jegyestől a keresetjogot a házasság megkötésére megtagadja, korántsem akarja az eljegyzést, ugy mint a Jos. Patens, az erdélyi szász Eheordnung 23. § és a német birod. javaslat 1227. §-a, a házasságkötésre jogilag nem kötelező ténynek nyilvánitani: mert akkor annak érvényéről s a visszalépés jogos vagy jogtalan voltának kérdéséről a vagyonjogi következmények tekintetében sem lehetne szó, s az eljegyzés különben nem is lehetne helyesen törvényes szabályozás tárgya. Csupán hatályában kivánja a javaslat e jogi kötelezettséget akként korlátozni, hogy elvonja érvényesitésének eszközeit a birói segély megtagadása által.

Ehhez képest a javaslat szerint a jegyesnek szabadságában áll az eljegyzéstől visszalépni s visszalépésének csupán vagyonjogi következményeiért marad kötelezve.

Ezen álláspont folyományaként a javaslat az eljegyzést, mint házassági akadályt is megszünteti.

Eltérő álláspontot foglal el a porosz A.L.R.II. 1.cz. 82. §, melya jegyesnek a házasság megkötésére irányuló keresetet ad.

A 3. §-hoz

I. A hazai r. kath. joga, eltérőleg a közönséges egyházi jogtól (c.29.X.[IV.1.]), kötbér kikötését arra az esetre, ha a jegyesek a házasságot meg nem kötnék, megengedi. Ellenkező álláspontot foglal el a görögkeletiek egyházjoga (Zhismann: Eherecht der orient. Kirche. 653. l.) és a Jos. Patens alapján fejlődött hazai birói gyakorlat. (Dt. U. f.IV. 128.; Curia: 7549/83., 5917/84. stb.) A Bód-féle házassági törvényrajz, az erd. szász Eheordnung és az unitáriusok egyházi törvénye a kötbérről emlitést nem tesznek.

II. A javaslat 3. §-a, nem is tekintve, hogy az erkölcsi érzettel ellenkezik a kölcsönös vonzalmon alapuló viszonynak már kezdeténél annak felbontására számitani, főleg a házasságkötés szabadságát kivánja biztositani.

Valamely teljesités kikötése arra az esetre, ha a jegyesek a házasságot meg nem kötnék, az eljegyzéstől visszalépőre nézve büntetés jellegével bir s czélja nem lehet egyéb, mint hogy a jegyest a házasságkötésbe való beleegyezést inditsa. E befolyás mértéke a teljesités értékének nagyságától függ s mennél nagyobb a hátrány, mely a visszalépőt fenyegeti, annál nagyobb mértékben áll elő a veszély, hogy a házasságkötés nem felel meg valódi akaratának.

A javaslat a kikötést semmisnek nyilvánitja; miből önként következik, hogy az nemcsak annak szolgáltatására nem kötelez, a mi a visszalépés esetére igérve volt, hanem annak visszakövetelésére is feljogosit, a mi az eljegyzés alatt foly kikötéssel ruháztatott át, hogy az átruházó azt visszalépés esetében elveszitse. Ez felel meg a törvényhozási alapgondolatnak.

Teljesités alatt mindaz értendő, a mi kötelem tárgyát képezheti.

A § szövegezése arra nézve sem hagy fenn kétséget, hogy a teljesités kikötése akkor is semmis, ha az nem a jegyesek, hanem helyettök harmadik személyek, p.o. szülőik részéről történt; nehogy ellenkező esetben tér nyiljék a törvény kijátszására.

A külföldi törvényhozások legnagyobb része a javaslat álláspontjának lényegileg megfelel (v.ö. olasz ptk. 53. §, osztr. ptk. 45. §,; zürichi ptk. 579. §; szász ptk. 1580. §; franczia joggyakorlat; hesseni javaslat: II.1. §; német birod. jav. 1227. §). Ellenben a porosz A. L. R. II. 1. cz. 113. § kötbér kikötését megengedi.

A 4. §-hoz

Abból, hogy az eljegyzés, bár hatályában megszoritott (2. §), de mégis jogilag kötelezőnek elismert szerződés, foly a jogtalanul visszalépő félnek kártéritési kötelezettsége; mert az eljegyzés is, mint tevésre irányuló kötelem, nem teljesités folytán kártéritési kötelemmé alakul át.

A jogtalanul visszalépő jegyes kártéritési kötelezettségét úgy érvényben levő házassági jogainak s hazai birói gyakorlatunk, mint az összes külföldi törvényhozások elismerik. Még a franczia jog szempontjából sem szenved az kétséget, jóllehet a Code civil az eljegyzést nem szabályozza s a franczia jogászok között csak abban van nézeteltérés, vajjon a jegyes kártéritési kötelezettsége a házassági igéret nem teljesitéséből származik-e, avagy egyes esetekben a Code civil 1382-1383. § alapján delictumra vagy quasi delictumra vezetendő vissza.

De a mily egyetértés uralkodik e kérdésben, annyira eltérők a törvényhozások rendelkezései a kártérités terjedelmére nézve.

A hazai birói gyakorlat a kötendő házasság czéljából tett kiadások megtéritésére kötelezi azt a jegyest, kinek hibája folytán nem jött létre a házasság. (V.ö. Curia: 7616/90; 824/89; Dt. XXIV. 58. stb.) Bár a gyakorlat e tekintetben megállapodottnak nem tekinthető (v.ö. Curia 5420/83).

A külföldi törvényhozások a kártérités mértékeül majd a valóságos kárt (osztr. ptk. 46. §; hesseni javaslat: II. 4. §) majd a, tett kiadásokat (szász ptk. 1581. §, olasz ptk. 54. §) veszik. A franczia jogyakorlat ingadozik s a kártéritési igényt majd csak a valóságos kárra szoritja, majd az elmaradt nyereségre is kiterjeszti. A német javaslat 1228. §-a szerint a jogos ok nélüli visszalépés annak a kárnak megtéritésére kötelez, mely abból ered, hogy a másik jegyes vagy annak szülői a házasságkötés reményében költekeztek, kötelezettséget vállatltak vagy más vagyonjogi intézkedést tettek.

A javaslat a kártérités mértékének megállapitásánál különösen két szempontra volt figyelemmel. Egyrészről tekintetbe vette azt, hogy a kártéritési kötelezettség kibővitése a házasságkötésre nézve a közvetett kényszer jellegével birna; mert a visszalépni akaró fél annak tudatában, hogy visszalépésével önnön vagyoni romlását okozhatja, kész volna egy előreláthatólag szerencsétlen házasság megkötésére is, csakhogy a vagyoni felelősséget magától elháritsa. Másrészről szükséges, hogy a törvény a kártéritésnek oly biztos és könnyen felismerhető mértékét állapitsa meg, mely nehéz számitásokkal járó s bonyodalmas kártéritési pereknek elejét vegye.

A mennyire kivánatos azonban a házasságkötés szabadságának s a jogrend biztosságának érdekében a jegyes kártéritési kötelezettségének korlátozása és szabatos meghatározása, ép oly jogosnak kell elismerni, hogy az alapos ok nélül visszalépő jegyes a másik jegyesnek és e jegyes szülőinek megtéritse azon kiadásokat, melyeket ezek a kötendő házasság czéljából okszerűen tettek. Az ezzel reájuk hárúlt vagyoni hátrány a jegyes jogtalan magatartásának következménye s csekélyebb mértékénél s könnyen meghatározható nagyságánál fogva nem jár azzal a veszélylyel, hogy a házasságkötésnél a felek elhatározására döntő befolyást gyakoroljon.

A § a tett kiadások összegében a kártérités legmagasabb mértékét kivánja megállapitani s nem vonja meg a birótól azt a jogot, hogy ezen belül a jegyest csak annak megtéritésére kötelezze, a mi a másik jegyesre nézve mint valóságos kár jelentkezik.

A javaslat az alapos ok nélkül visszalépő jegyest kötelezi kártéritésre, s nem határozza meg közelebbről az okokat, melyek az eljegyzéstől való visszalépés igazolására szolgálnak. Ezen okokat az érvénytelenségi és váló okok hasonlatosságára felsorolni sem nem szükséges, sem nem czélszerű. Ily kisérlet, a milyennel a porosz A.L.R. II. 1. cz. 100-110. §-ban találkozunk, azon veszélylyel jár, hogy mellőz oly tényeket, melyek egyes esetekben a visszalépést kellően igazolják, és felölel olyanokat, melyek a körülményekhez képest a visszalépést igazoló alapos oknak épen nem tekinthetők; a felsorolás tehát hiányos és tökéletlen marad. Nem szükséges ezen okoknak példaszerű felsorolása sem (szász ptk. 1582. §); mert az ily természetű szabály a nélkül, hogy a birói itélkezésnek biztos irányt adna, könnyen téves értelmezésnek lehet forrása. A javaslat azért szabad tért enged a birói mérlegelésnek, (ugyanigy hesseni javaslat: II. 1. §; német jav. 1228. §-a) egészen reá bizván annak eldöntését, vajjon tekintettel az eset körülményeire forog-e fenn alapos ok az eljegyzéstől való visszalépésre vagy sem.

A § a jogosulatlan egyoldalú visszalépéssel egyenlő szempont alá helyezi azt az esetet, midőn az egyik jegyes vétkes magatartásával inditotta a másikat az eljegyzéstől való visszalépésre. Ilyenkor a kártérités kötelezettsége azt a jegyest terheli, a ki a visszalépésre alapos okot szolgáltatott. Ezen ugy a hazai joggyakorlatnak megfelelő, mint a legtöbb külföldi törvényhozás álláspontjával is (v.ö. osztrák pk. 46. , 1311. §; szász ptk. 1581. §; porosz A.L.R. II. 1. czím 120. §, hesseni javaslat: II. 1. §; német javaslat: 1228. §) egyező szabály azért szükséges, nehogy az egyik jegyesnek oly vétkes magatartása, melylyel a másik jegyest visszalépésre kényszeriti, őt a vagyoni felelősség alól mentesitse.

A javaslat oly esetekben, midőn az eljegyzés érvényéhez a törvényes képviselő beleegyezése szükséges, a jegyes kártéritési kötelezettségét nem teszi függővé attól, hogy a törvényes képviselő a visszalépéshez beleegyezését adta-e; mert ez gyakorlatilag oda vezetne, hogy a károsult igénye egészen a törvényes képviselő tetszésének volna kiszolgáltatva s különben is csak akkor volna alapja, ha a törvény a kiskorú visszalépését egyedül a törvényes képviselő beleegyezésével engedné meg, a mi házasságkötés szabadságával nem volna megegyeztethető.

A kártéritési igény a jegyesen kivül annak szülőit is megilleti (ugyanigy: a szász ptk. 1581. §-a és a német javaslat 1228. §-a szerint is) és pedig ugyanazon feltételek alatt és ugyanoly terjedelemben, mint magát a jegyest. A szülőknek önálló kártéritési jogot adni azért szükséges, mert sok esetben nem a jegyesek, hanem szülőik teszik a házasság reményében a kiadásokat s a kártéritési igény elismerése gyakorlati jelentőséggel csak ugy birhat, ha a törvény az elhagyott jegyes szülőinek is önálló kártéritési igényt biztosit.

A javaslat a szülőknek, mint ilyeneknek adja meg a kártéritésre való jogot, tekintet nélkül arra, vajjon beleegyezésük az eljegyzés érvényéhez az 1. § értelmében szükséges volt-e vagy sem; mert a tett kiadások az eljegyzés érvényéhez megkivánt beleegyezéssel összefüggésben nem állanak.

E § nem zárja ki azon jogtételek alkalmazását, melyek szerint az igazolatlan visszalépés tényétől különböző jogalapon, p. o. tiltott cselekmény vagy csalás esetében a §-ban megállapitottnál nagyobb terjedelemben származik kártéritési igény.

Az 5. §-hoz

Azok a jogelvek, melyeket a hazai birói gyakorlat a jegyajándékra vonatkozólag megállapitott (v.ö. Curia: 1425/84; 7528/77; Dt. XIX. 38; DT. u.f. XIX. 104; Tripart. I. 100.§ 4.), mindazon ajándékok természetének megfelelnek, melyeket a jegyes vagy annak szülői a másik jegyesnek az eljegyzés fennállása alatt adtak vagy igértek, tekintet nélkül arra, hogy az ajándékozás tárgyát ingó vagy ingatlan dolog képezte-e.

Ezen ajándékozások, mint a jegyesi hüség és szeretet jelei, rendszerint abban a feltevésben történnek, hogy a czélbavett házasság létrejön s azon benső családias kapocs, mely már az eljegyzés alatt fennáll, ez által még szorosabbra fűződik. A javaslat 5. §-ának első bekezdésében felállitott vélelem tehát az eljegyzésnek és az annak tartama alatt tett ajándékozásoknak természetéből következik. E vélelem felállitásának czélja csak az, hogy az ajándékozót felmentse a különben öt terhelő bizonyitás kötelezettsége alól azon feltevés tekintetében, mely ezen ajándékozás jogi természetének és hatályának megitélésénél irányadó; nem zárja ki tehát annak igazolását, hogy az ajándékozás nem az emlitett feltevésben jött létre.

Némely törvényhozás ezen szabályt csak a jegyestől eredő ajándékokra nézve állapitja meg (v.ö. szász ptk. 1583. §-a, német javaslat 1229. §-a). A javaslat azonban, tekintettel azon szoros családi viszonyra, mely a jegyes és annak szülői közt fennáll és azon körülményre, hogy az esetek legtöbbjében nem a még vagyon nélküli jegyes, hanem annak szülő az ajándékozók, kiknek szándéka nem a jegyes gazdagitására általában, hanem gyermekük czélbavett házasságának előmozditására és saját érzelmeiknek tanusitására irányul, - méltányosnak látta, hogy a szülőktől eredő ajándékozások a jegyes ajándékaival azonos szempontból szabályoztassanak (v.ö. osztrák ptk. 1247. §).

A mi az ajándékozásokra nézve áll, irányadóul kell szolgálnia azon dolgokra nézve is, melyeket az egyik jegyes vagy annak szülői a másik jegyesnek az eljegyzés jeléül adtak. Ezen ugy a hazai joggyakorlattal (Curia 1425/84, 1682/85) mint a legtöbb külföldi törvényhozással is (v.ö. szász ptk 1583-1587. §, porosz A.L.R. I. 5. cz. 209. §, zürichi ptk 581. §, német javaslat 1229. §) egyező álláspont bővebb indokolásra nem szorul.

A feltevés fogalmából következik, hogy ha az valótlannak bizonyul, az ajándékozási igéretek visszavonhatók, az ajándékok és az eljegyzés jeléül adott tárgyak pedig visszakövetelhetők. Ez a következmény az 5. § első bekezdésében foglalt szabálynak is.

A javaslat egyezőleg a hazai joggyakorlattal (v.ö. Tripart. I. 100. § 4.), a visszavonást, illetőleg visszakövetelést nem engedi meg akkor, ha az eljegyzés a jegyes halálával szünt meg; sértené ez az elhunyt emléke iránti kegyeletet, melyet a túlélő jegyesben fel kell tételezni. Ily esetben az a vélelem áll, hogy az ajándékozó ezen tárgyakat emlék gyanánt kivánta tekinteni. Ez az álláspontja a szász ptk. 1586. §-ának, a zürichi ptk. 580. §-ának, a franczia joggyakorlatnak s a német javaslat 1229. §-ának. A porosz A.L.R. II. 1. cz. 122. §-a pedig a túlélő jegyesnek választást enged a kapott ajándékok megtartása vagy visszaadása és az általa adottak visszakövetelése közt.

A § második bekezdése nem adja meg a visszakövetelési jogot annak a félnek, a ki a visszalépésre alapos okot szolgáltatott, sem annak a jegyesnek, a ki az eljegyzéstől alapos ok nélkül lépett vissza; mert senki sen származtathat jogot a feltevésnek önvétke által előidézett meghiusulásából. Ebből következik, hogy az eljegyzés megszüntésének olyan eseteiben, midőn a felek egyikét sem terheli vétkesség, a visszakövetelésnek mindkét fél részéről helye van (osztrák ptk. 1247., szász ptk. 1548. §); ugyanily szempont alá vonható az az eset is, ha mindkét jegyesnek kölcsönös vétkességük miatt alapos oka volt a visszalépésre.

A § harmadik bekezdése szerint a visszakövetelésre a gazdagodási kereset szabályai irányadók. Minthogy a jegyes a feltevés meghiusulása következtében az ajándékokkal és az eljegyzés jeléül kapott tárgyakkal jogtalanul gazdagodik, helyesen kötelezhető annak kiadására, a mivel gazdagodott. Felelőssége gazdagodása erejéig terjed, ugy abban az esetben, midőn az eljegyzés mindkét fél hibája nélkül, valamint akkor is, ha az egyik fél visszalépése vagy hibája miatt szünt meg. A szász ptk. ezen két eset között különbséget tesz és az elsőben a jegyest csak a még természetben meglévő ajándékok visszaadására (1584. §), mig az utóbbiban azok értékének megtéritésére is kötelezi, ha a természetben való visszaszolgáltatás a jegyes hibája folytán vált lehetetlenné. Miután azon jogelvnek, melyen a visszakövetelési jog alapszik, jobban megfelel, ha annak minden esetében a gazdagodás tárgyi ismérve irányadó, a javaslat ezen megkülönböztetést mellőzte.

Önként érthető, hogy a visszakövetelési jog mindenkor azt illeti, a kitől a kérdéses tárgy származott, azaz a jegyest, illetőleg annak szülőit.

A 6. §-hoz

Az eljegyzésből származó kártéritési és visszakövetelési jognak más vagyonjogokhoz hasonlóan, általános jogelvek szerint minden esetben át kellene szállani a jogosult örököseire; mert e jog nem közvetlen folyománya a jegyesek között fennállott legszemélyesebb viszonynak s nem is bir az u.n. actio vindictam spirans jellegével. Jobban megfelel azonban a jegyesi viszony benső természetének és a méltányosság szempontjának, ha a törvény e jog érvényesitését az örökösöknek csak akkor engedi meg, midőn a jogosult a kereset meginditása által kétségtelen módon kifejezte abbeli akaratát, hogy azzal maga is élni kivánt.

A német javaslat nem ismeri az átszállásnak ezen feltételét; ellenben teljesen egyező álláspontot foglal el a szász ptk. 1587. §-a és a zürichi ptk. 582. §-a A porosz A.L.R. II. 1. cz. 127. §-a e jog érvényesitését, eltérőleg a javaslat álláspontjától az örökösöknek csak akkor engedi meg, ha az már az örökhagyó javára jogerejűleg megitéltetett.

A 7. §-hoz

Az eljegyzésből származó kártéritési és visszakövetelési jogok érvényesitését azért kell rövid elévülési határidőhöz kötni, mert a család belső életét érintő azon ténykörülmények, melyek e jogok elbirálásánál előtérbe lépnek, hosszabb idő mulva csak nehezen bizonyithatók s kivánatos, hogy ily bonyolút s a családok nyugalmát is zavaró perek tekintetében hosszabb ideig ne álljon fenn bizonytalanság.

A javaslat az elévülési határidőt egy évben állapitotta meg azon időponttól számitva, melyben az eljegyzés megszünt. Ennyi idő elegendő arra, hogy a jogosúlt magát igényei érvényesitésére elhatározza.

Rövid elévülési időt állapitanak meg a külföldi törvényhozások is. (V.ö. porosz A.L.R. II. 1. cz. 128-130. § (1 év); szász ptk. 1587. § (1 év); olasz ptk. 54. § (1 év); zürichi ptk. 582. §-a (6 hó); német javaslat: 1230. §-a (1 év).

II. FEJEZET

Házassági akadályok

A házassági akadályok megállapitásánál a törvényjavaslat az egyéni szabadság követelményeinek a házasság lényegével és erkölcsi tisztaságával s annak mint az állam alapját képező intézménynek szilárdságával való összeegyeztetésére törekszik. Az egyéni szabadság elve a házasságkötő-képesség minél teljesebb elismerésére vezet; mig a házasság lényege, erkölcsi jellege és fontos államérdekek annak több irányban való korlátozását teszik szükségessé. A kellő határ felismerése e két ellentétes szempont érvényesülésében a házassági jog helyes szabályozásának egyik nehéz, de mellőzhetlen feladata.

Az egyéni szabadság elvének korlátlan érvényesülése a házasságkötésnél oly viszonyokat teremtene, melyek a házasság intézményének erkölcsi jellegével, az állam és a család legfontosabb érdekeivel homlokegyenest ellenkeznek. Más oldalról a házasságkötés szabadságának túlságos korlátozása nemcsak a házasságon kivüli együttélés erkölcstelenségét mozditaná elő, hanem magának a házasság intézményének biztosságát is veszélyeztetné. Különösen az érvényességi akadályok nagy száma a házassági viszony felbontását könnyiti meg; mert érvényességi akadály czímén sok esetben történnének könnyelmű szétválások. A házasságkötés szükségtelen megnehezitése, nem felel meg sem a közérdek, sem az erkölcsi élet követelményeinek. Ehhez járul, hogy a házasság mint jogintézmény szabályozásánál a javaslat csak oly szempontokat vehetett figyelembe, a melyek általában a házasság jogi és erkölcsi természetéből és az államhoz való viszonyaiból szükségkép folynak.

Ezen szempontok mindenekelőtt fennálló jogaink házassági akadályai közül azoknak mellőzését tették szükségessé, a melyek kizárólag egyes vallásfelekezetek hitelvein alapulnak. Ilyenek: a lelki rokonság, melynek alapját a keresztség és bérmálás szentsége képezi (r. kath.; görög-keleti); a valláskülönbség bontó (r. kath.; görög-keleti; Jos. pat. 10. §. Bód. H.t. 136., 137., 241., §. Unit. 11. § b) pont; az erd. szász Eheordn. ezen akadályt külön nem emliti v. ö. 3-21. §-val.) és a vegyes vallás tiltó akadálya (r. kath. és görög-keleti); továbbá a szentelt idő, egyszerű fogadalom, egyházi hatóság tilalma. Ily házassági akadályok különben is oly személyes minőségen alapulnak, melynek közelebbi meghatározása az illető felekezet hatáskörébe tartozik; ép azért már az állami házassági jog teljessége is követeli azok mellőzését. Nincs egyetlen európai törvényhozás sem, mely az általánosan kötelező polgári házasság mellett az egyes vallásfelekezetek hitelvein nyugvó akadályokat föntartotta volna.

Ezenkivül tételes házassági jogaink több házassági akadályának módositása, sőt egészen új házassági akadályok felállitása is szükségessé vált. A fennálló jogállapoton ilyen irányban történt változtatások az egyes §-ok indokaiban vannak kiemelve.

A javaslat a házassági akadályoknak két nemét állapitotta meg: a közönségesen u. n. bontó és tiltó akadályokat. A bontó akadályok részint a házasságkötés lényeges kellékeinek hiányában állanak, részint oly tényeken és viszonyokon alapulnak, melyek magával a házasság lényegével vagy erkölcsi természetével ellenkeznek. Ilyen akadály nemcsak a házasság létrejövetelét zárja ki, hanem fennállását is megengedhetetlenné teszi. A tiltó akadályok bizonyos érdekek oltalmára állittatnak fel, melyek eléggé fontosak arra nézve, hogy a házasságkötést megengedhetetlenné tegyék s a tilalom áthágása büntetéssel is fenyithető legyen; de még sem tekinthetők oly lényegeseknek, hogy az akadály ellenére megkötött házasság további fennállását a törvény meg ne engedhetné. A házasság megkötése által a legtöbb esetben meghiusul a tilalom czélja s a házassági együttélés folytán más fontosabb érdekek nyernek túlsúlyt, a melyekre tekintettel kivánatosabb a házasság fentartása annak megszüntetésénél. A bontó akadályok következményeit a javaslat IV. fejezete, a tiltó akadályok áthágásának büntetését a javaslat VIII. fejezete állapitja meg. Az akadályok ezen két nemének eltérő jellege és hatálya magában a §-ok szövegezésében is kifejezésre jut. A bontó akadályokat a: „nem köthet” kifejezés használatával, a tiltó akadályokat: a „tilos” szóval különbözteti meg a javaslat.

A házassági akadályoknak a javaslat által elfogadott rendszerében a felmentések is jelenlegi terjedelmükhöz képest csak szűk körben nyerhettek alkalmazást. Minthogy a javaslat a bontó házassági akadályokat a házasságkötés lényeges előfeltételeinek hiányára és a házasság lényegével s erkölcsi természetével föltétlenül ellenkező tényekre vagy viszonyokra alapitotta, ezek alól - a fejletlen kor (9. §) kivételével - felmentést nem engedett. A tiltó akadályok nagy része szintén oly természetű, hogy azok alól a felmentés már azért sem volna igazolható, mivel majd időmulás által önkényt elenyésznek, majd a felek akarata vagy törvényes kellék megszerzése által elhárithatók. A javaslat a felmentést csakis oly házassági akadályokra nézve tartja fenn, a melyeknél nincsen kizárva az a föltevés, hogy az akadály előfeltételei vagy az annak felállitásánál irányadó szempontok egyes esetekben hiányozni fognak, a mikor a tilalom fentartásának sem volna czélja. A javaslat a felmentés jogát a nagyobb erkölcsi jelentőséggel biró akadályok eseteiben a királyra, a kevésbbé fontos akadályoknál az igazságügyministerre ruházza. [V. ö. Bód. h.t: 145., 150. §, Jos. pat. 16. § Unit. 17. §]

A javaslat a felmentés jogát nem korlátozza; mert nem találta azt e jog természetével összeegyeztethetőnek, melynek gyakorlatánál csak a fenforgó eset összes körülményeinek figyelembevételével lehet megállapitani, hogy a házassági akadály czéljának veszélyeztetése nélkül lehet-e a házasságkötést megengedni.

A 8. §-hoz

A házasságkötéshez a felek kölcsönös beleegyezése szükséges, mely a házasság természeténél fogva csak a házasulók önelhatározásán alapulhat. Oly esetekben tehát, melyekben az önelhatározás az akaratképesség hiányánál fogva ki van zárva, házasság sem jöhet létre. Ez az oka, hogy cselekvőképtelen személyek, mint a kiknek akaratelhatározása és akaratnyilvánitása joghatálylyal nem bir, házasságot nem köthetnek.

Hogy kik tekintendők a javaslat szerint iliy értelemben cselekvőképteleneknek, a 149. § határozza meg. [V.ö. a 149. § indokaival.]

A jelen § ellenére kötött házasság a 64. § szerint semmis.

A 9. §-hoz

I. Fennálló jogaink azt az életkort, melyben a házasságkötő képesség beáll, mind egymástól, mind a javaslattól nagyrészben eltérőleg állapitják meg.

A r. kath. egyházi jog szerint a házasságkötő képesség férfinál a 14-ik, nőnél a 12-ik év betöltésével kezdődik; azonban az ezen életkor elérte előtt, de a 7-ik év betöltése után kötött házasság is érvényes, ha a szükséges testi és értelmi fejlettség megvan. Ha a kellő értelmi fejlettség nem hiányzik, pápai engedélyylel lehet házasságot kötni a testileg különben még fejletlennek is.

A görög-keleti egyház a házasságkötést a 14-ik illetőleg a 12-ik év betöltése előtt szintén nem engedi meg. (Joannovics: 174. §)

A Jos. patens a házasságkötésre képesitő életkorról kifejezetten nem intézkedik.

Az erdélyi ev. ref. vallásúak joga szerint férfi 18-ik, nő 14-ik évének betöltése előtt házasságot nem köthet (Bód:H. t. 142.); de az ennek ellenére kötött házasság érvényes, ha az illető házasfél serdült korát meghaladta. (Bód:H. t. 143.) A jegyesek között fenforgó nagy korkülönbség is házassági (tiltó) akadályt képez. (14-15 éves leány és igen öreg férfi, 20-25 éves ifju és igen öreg nő között: (Bód:H. t. 140. §)

Az erdélyi szászok Eheordnungja szerint: a serdületlenek nem köthetnek házasságot (3. §); érvényes házasság kötéséhez férfinál a 20-ik, nőnél a 15-ik életév betöltése kivántatik meg; de különösen figyelemre méltó esetekben a 18-ik évét betöltött férfinak és a 14-ik évét betöltött nőnek az illetékes egyházi hatóság korengedélyt adhat. Azonkivül férfi 30 évvel fiatalabb nővel, nő 20 évvel fiatalabb férfiuval nem köthet házasságot.(Eheordn.: 10., 11. §)

Az unitárius egyházi törvény szerint: nem léphetnek házasságra: a) a 18-ik életévet be nem töltött férfi; b) a 14-ik évét be nem töltött nő. Ezen akadály alól nincs felmentésnek helye. (7. §) A 18-22 éves férfi és a 14-15 éves nő csak ugy léphet házasságra, ha e czélra testileg eléggé kifejlett. (10. §)

II. A jelentékenyebb európai államok jogának álláspontját az alábbi összeállitás tünteti fel:

Ország Hányadik életévének betöltése előtt nem köthet házasságot Van-e felmentésnek helye?
férfi
Ausztria:(ptk. 21., 48. §) 14 14 Nincs.
Német birodalom:(1875. febr. 6. törv.:28. §) 20 16 Igen.
(német javaslat:1233.§) 20 16 Igen.
Svájcz:(1874.szövets. 27. §) 18 16 Nincs.
Francziaország:(Code civ.:144., 145. §) 18 15 Igen.
Belgium:(Code civ.:144.,145., §) 18 15 Igen.
(Laurent-féle belga terv.:141.§) 21 21 Igen.
Hollandia:(ptk.:86.§) 18 16 Igen.
Olaszország:(ptk.:55.,68.§) 18 15 Igen, ha a férfi 14-ik, a nő 12.évét betöltötte.
Nagy-Brittannia 14 12 Nincs.
Spanyolország:(polg.tkv.:75.,83.§) 14 12 Nincs.
Portugal:(polg.tkv.:1073.§ 4.). 14 12 Nincs.
Rumánia:(polg.tkv.127.,128. §) 18 15 Igen.
Dánia 20 16 Igen.
Svédország 21 15 Igen.
Norvégia 20 16 Igen.
Oroszország 18 16 Igen az utolsó 6 hó alatt.
Törökország Nemi érettség kora Nincs.
Görögország:
a) a joni szigeteken kivül 14 12 Nincs.
b) a joni szigetek. 16 14 Nincs.

III. A javaslat a házasságkötő képesség törvényes korát (fejlett kor) férfinál a 18-ik, nőnél a 16-ik év betöltésétől kezdve állapitja meg. Hazánk viszonyai között e korhatár az, a melynél az esetek átlagában mindkét nem eléri az értelmi és testi fejlettség azon fokát, a melynél már a házasság czéljának megfelelően létrejöhet. Ennél alacsonyabb korhatár megállapitása egyik nemnél sem kivánatos, mert a mi különösen a férfiakat illeti, 18 éven alul levő ifjúnál a testi fejlettség csak igen ritka esetben éri el azt a fokot, a mely a nemi érettségnek előfeltétele s a mely nélkül a házasságkötés meg nem engedhető, de már a hadkötelezettség tekintetéből is csak igen kivételesen fordulhatnak elő ily korban kötött házasságok; ép azért a korhatár leszállitását sürgős ok annál kevésbbé követelheti, mert a kivételesen figyelmet érdemlő esetekben ezen akadály felmentés által ugy is elháritható. A női nem hivatása pedig ellene szól annak, hogy a törvény megkönnyitse a házasságkötést abban a korban, melyben a fejlődésben levő szervezet csak saját és a nemzedékek rovására teljesithetné azon természeti működéseket, melyek a nőre a házasságban mint anyára várnak. A korhatár túlságos felemelése pedig azért nem kivánatos, mert az főleg az alsóbb néposztályokban, hol a fiatalabb korban kötött házasságok leginkább fordulnak elő, károsan hatna a népesség szaporodására s a mennyiben a házasságon kivüli együttélést is előmozditaná, magára a házasság intézményére is. Erre nézve szolgáljanak tájékozásul az 1891. év elején végrehajtott népszámlálás következő adatai:

Házasság köttetik:
Kor Férfiak Nők
százalékban
nőtlen nős (özvegy, elvált) hajadon férjes (özvegy,elvált)
0-15 évesek között: 100-% - 99.74% 0.26
16-20 évesek között: 97.47 2.53 75.60 24.40

A népesség tömörülése szerint: 0-15 évesek között volt:

A vidéken 100.- - 99.72 0.28
A 27 th. városban 100.- - 99.91 0.09
Budapesten 100.- - 99.94 0.06

A népesség tömörülése szerint: 16-20 évesek között volt:

A vidéken 97.27 2.73 74.09 25.91
A 27 th. városban 99.15 0.85 86.94 13.06
Budapesten 99.75 0.25 92.08 7.92

Ha a jelzet szempontok a házasságkötő képesség korának törvényes meghatározását szükségessé teszik is, az annak hiányára alapitott házassági akadály természete nem követeli, hogy a házasság ezen korhatár elérte előtt egyáltalán ne legyen megengedhető. Miután az akadály azon feltevésre van alapitva, hogy a szükséges értelmi és testi fejlettség csak a törvény által meghatározott életkorban áll be, oly esetekben, midőn az már e kor elérése előtt bekövetkezett, megszünik az ok, a mely a törvényhozást a szóban forgó akadály felállitására inditotta. Erre való tekintettel a javaslat ezen akadály alól felmentést engedett.

Oly esetekben azonban, a melyekben az egyének a §-ban megállapitott életkorban sem érték még el szervezetük ama fejlettségi fokát, a mely a házasság megkötéséhez, hogy czéljának megfeleljen, szükséges, a kiskorú oltalma és a házasságkötés megakadályozása nem lehet többé magának a törvénynek feladata, mely itt csak az átlagos viszonyokat veheti számba; hanem az azoknak belátására bizandó, a kiknek beleegyezését a törvény a házasságkötéshez megkivánja. (V.ö. 10-14., 19. §)

Ezen szabályok a kor hiányán alapuló házassági akadályra csak annyiban vonatkoznak, a mennyiben a kor nem képezi egyszersmind az általános cselekvőképtelenségnek alapját. Erről a 8. § intézkedik. Ehhez képest nem szenved kétséget, hogy miután a cselekvőképtelenségből származó házassági felmentés által el nem háritható, a felmentés a fejletlen kor akadálya alól is annyiban törvényesen korlátozva van, a mennyiben a törvényes életkor (12. év v.ö. 149. § a) pont) hiánya miatt cselekvőképtelen személyeknek felmentést adni nem lehet.

A javaslat szerint sem a magas életkor, sem a házasulók közt fenforgó nagy korkülönbség házassági akadályt nem képez. A magas életkor magában véve nem állapithatja meg elfogadható ismérvét a testi és értelmi erők oly mérvű hanyatlásának, mely mellett a házasság czéljának megfelelően fenn nem állhatna; annál kevésbbé lehet tehát a törvényhozás feladata, hogy ebben az irányban az egyéni szabadságot korlátozza, mert egyes esetekben előre nem látható s ép azért kellően nem is méltányolható érdekek követelhetik, hogy magas korban álló egyének is köthessenek házasságot. Különben is hazánkban a magas életkorban házasságra lépők száma oly csekély, hogy a javaslat ezen álláspontja a házasság intézményének erkölcsi tisztasága szempontjából épen nem lehet aggályos. A mi a nagy korkülönbséget illeti, e tekintetben a javaslat azért nem vett fel korlátozó rendelkezést, mert eltekintve a megfelelő időhatár felállitásának nehézségétől, a korkülönbség magában véve a házasságot sem testileg, sem erkölcsileg lehetetlenné nem teszi. A külföldi törvényhozások legnagyobb része szintén nem ismer ily házassági akadályt.

A jelen § ellenére kötött házasság a 71. § szerint megtámadható.

A 10. §-hoz

I. Érvényben levő házassági jogaink egy része (Jos. pat. 7., 8. §,; Eheordn.: 4. § 2. bek.; az erdélyi izraelitákra nézve irányadó osztrák ptk.: 49. §; Bód:H.t. 31., 32. §) kiskorú házasságához a törvényes képviselő beleegyezését kivánja meg. V. ö.: Unit, eh. 20. 11. § 1. pontjával is.

II. Midőn a kiskorú abba a korba lépett (9. §), melyben a törvény a házassághoz szükséges testi és értelmi fejlettségét feltételezi s közérdek a házasságkötéstől való eltiltását többé nem követeli, még mindig kétes lehet, vajjon tekintettel egyéniségére s különös viszonyaira a czélbavett házasságkötés megfelel-e érdekeinek. Ezen érdekek mérlegelése csak akkor volna egészen reá bizható, ha a fejlett kor elérésével az ehhez szükséges élettapasztalatok, valamint a lépés fontosságának megfelelő értelmi fejlettség is rendelkezésére állanának. Nem ritkán a szenvedély befolyásolja a kiskorú elhatározását, a mi őt könnyebben ragadhatja könnyelmű és megfontolatlan házasságkötésre. Ép azért érdekeit a házasságkötésnél elfogúlatlanabbul itélheti meg az, a kire egyéb érdekeinek is oltalma s személyének gondozása bizva van. S ha indokolt a közönséges vagyonjogi ügylet érvényét a törvényes képviselő beleegyezésétől tenni függővé, annyival inkább szükséges az oly, nemcsak fontos vagyonjogi következményekkel járó, hanem az egész életre kiható cselekvénynél, minő a házasságkötés.

Ez az álláspontja az osztrák ptk. 49. §, a német jav.: 1232. §-ának is. Ugyszintén a porosz A.L.R.II. 1. cz. 45., 46., 49. §; szász ptk. 1600., 1575. § és az 1875. febr. 6. német birod. törvény 29., 30. § is a kiskorú házassághoz az atya halála után az anya beleegyezése mellett a törvényes képviselő (gyám) beleegyezését kivánják meg.

A javaslat általában mondja ki, hogy kiskorú nem köthet házasságot törvényes képviselőjének beleegyezése nélkül; minélfogva ezen akadály azon kiskorúakra is vonatkozik, a kik a 8. és 9. § rendelkezése folytán sem köthetnek házasságot. Ily általános rendelkezés azért volt szükséges; mert a hivatkozott §-okban foglalt akadály hatálya bizonyos esetekben és feltételek mellett megszünhetik, s nem látszott igazolhatónak, hogy ily esetekben a törvény mellőzze a törvényes képviselő beleegyezését. (V. ö.: a javaslat: 9. § 2. bek. 64. § 2., 3. bek. 81., 82., 83., 85. §-aival.)

Ezen szabály kiterjed továbbá ugy a törvényes és törvényesitett, mint a törvénytelen származású, valamint az örökbefogadott kiskorú gyermekekre, tekintet nélkül nemökre. Azt, hogy ki a törvényes képviselő, a gyámi törvény határozza meg. (V.ö.: 1877:XX. tc. 15., 21., 22., 23., 27., 36. §-val.) A kiskorúság megitélésénél a kiskorúság meghosszabbitását a javaslat tekintetbe nem veszi.(V.ö.:152. §-al.)

A jelen § ellenére kötött házasság a 72. § szerint megtámadható.

III. Némely törvényhozás a cselekvőképességében korlátolt nagykorú házassághoz is a törvényes képviselő beleegyezését kivánja meg. (Igy az osztrák ptk. 49. §; német javaslat 1232. §; ellenben a szász ptk. 1600., 1575. §; és a porosz A.L.R. II. 1. cz. 55. § csak a gondnokság alá helyezett tékozlókra nézve.) A javaslat ezen álláspontot nem fogadta el.

A mi a gondnokság alá helyezett tékozlókat illeti, bár a mellett, hogy házasságuk érvénye gondnokul beleegyezésétől tétessék függővé, főleg az az ok szól, hogy egy könnyelmű és szerencsétlen házasság közvetve nemcsak a tékozló teljes vagyoni romlását okozhatja, hanem végeredményében súlyos terheket róhat a családra és a községre is; és hogy a házasságkötésnek, mint jogügyletnek természete azt látszik követelni, hogy a cselekvőképesség korlátolásának joghatálya a házasságkötésre is kiterjedjen. A javaslat álláspontjára nézve azonban döntő volt annak megfontolása, hogy a vagyonnal bánni nem tudás magában véve még nem jelenti azon értelmi erők hiányát, melyek a házastárs helyes megválasztásához szükségesek; s miután a házasság lényege első sorban az érzelmek összhangját követeli s a vagyoni szempontok csak másodsorban jöhetnek annál figyelembe, a törvénynek nem lehet feladata valakit ily tekintetből gátolni abban, hogy tisztán vonzalmának megfelelően köthessen házasságot. De a házasságkötés nem is fosztja meg a tékozlót gondnokának oltalmától, mert a gondnokság a házasságkötéssel nem szünik meg. Arra nézve továbbá, hogy a tékozló házasságkötési szabadsága ne legyen korlátozva, figyelembe jön a házasélet erkölcsi hatása is, mely a tékozlónak a vagyonkezelés körül tanúsitott könnyelmű eljárásban kedvező változást idézhet elő. Nem ismerik ezen akadályt fennálló jogaink és a külföldi törvényhozások nagy része sem. (Igy: Code civil, olasz ptk. 1875. febr. 6. német birod. törv., hesseni javaslat.)

A javaslat, egyezőleg fennálló jogainkkal (r. kath., görögkeleti; Jos. pat. 24. §; Bód: H.t. 38. §, Eheordn. és unit. törv. nem emliti) nem kivánja meg a magukat jelekkel megértetni tudó siketnémák gondnokának beleegyezését sem; mert ezek a személyek is csak vagyonkezelés okából helyeztetnek gondnokság alá, s a mennyiben akaratukat jelekkel kifejezni képesek, a házasságkötéshez szükséges értelmi fejlettségük is feltételezhető.

Ép oly kevéssé fogadhatta el a javaslat a német javaslat 71., 1232. §-nak azt az álláspontját, mely szerint a gyámi oltalom alá helyezett vak, siket és néma házasságának érvénye is a törvényes képviselő beleegyezésétől van függővé téve; minthogy ezen személyek gyámi törvényünk szerint nem is helyeztetnek gondokság alá.

A gondnokság alá helyezett gyenge elméjűekről a 149. § indokaiban van emlités téve.

A 11. §-hoz

I. A róm. kath. egyházi jog kiskorú házasságához a szülő beleegyezését szükséges kellék gyanánt nem kivánja meg s a szülőknek gyermekük házasságkötésére csak annyi befolyást enged, hogy a lelkészszel közölt ellentmondásuk esetében a kiskorút házasságkötésre nem bocsátja. (Conc. Trid. Sess. XXIV. c. 1. de ref. matr.; Instr. 68. §) Ellenben a görög-keleti egyházi jog szerint a kiskorú házasságához a szülők beleegyezése szükséges. (Joannovics: i. m. 175. §)

Hazai jogaink egy része oly esetekben, midőn a törvényes képviselet bármi okból nem a szülőt illeti meg, a törvényes képviselő beleegyezésén felül a jogosult szülő beleegyezését s megkivánja. (Jos. pat. 7. § Bód. H.t. 31-33. §). Ugyanez áll az anyára nézve az rd. szász Eheordnung 4. §-a szerint is, ha az atya meghalt vagy képviseletre képtelen s a gyámság nem az anyát illeti.

Az unitáriusok egyházi törvénye (11. § 1. pont) szerint: nem köthetnek házasságot kiskorúak atyai, gyámi, illetőleg gyámhatósági beleegyezés nélkül.

II. A javaslat ezen §-a azon esetekre van tekintettel, midőn a törvény a törvényes képviselet jogát megvonja azon szülőtől, a kit az rendszerint megillet. A szülők életében a törvényes képviselőnek a kiskorú házasságához megadott beleegyezése csak akkor elégit ki minden törvényes oltalmat igénylő érdeket, ha a törvényes képviselő egyszersmind szülője a kiskorúnak, a ki felette szülői hatalmat (atyai hatalom, törvényes és természetes gyámság) gyakorol. Gyámi törvényünk azonban több okból megengedi mind az atyai hatalom felfüggesztését, illetőleg megszüntetését, mind azt, hogy a gyámság az anyától különböző személyre ruháztassék át. (V.ö. 1877:XX.t.-cz. 22., 23., 34., 43-60. §) Ily esetekben a szülő elveszti a törvényes képviselet jogát is.

Ha a szülő a törvényes képviseletet vétke nélkül vagy rossz vagyonkezelés miatt vesztette el, nincs elegendő ok arra, hogy a törvény megfoszsza őt a gyermeke házasságkötésénél érvényesitendő befolyástól is, melyre természetszerűleg utalja a szülői szeretet s a gyermekek sorsa iránti bensőbb érdeklődés. Ezzel nemcsak kevesbednének a kiskorú oltalmának biztositékai, hanem a törvény ellentétbe jönne a gyermeki kegyelet és a szülők iránti tisztelet kötelességével, melyet nem szüntethet meg az a körülmény, hogy a kiskorú jogi érdekeinek oltalma más személyre bizatott. Ezenkivül a házasságkötés közeli családi viszonyba hozza velük gyermekök házastársát s közelről érinti ugy saját vagyoni érdekeiket (tartási kötelesség, vagyonátszállása), mint társadalmi egyéb javaikat (név, rang, társadalmi állás). Azt sem szabad feledni, hogy az ily esetek nagy részében is, jóllehet a törvényes képviselet nem a jogosult szülőt illeti, a gyermek személyéről tényleg mégis ő gondoskodik (1877:XX. tc. 37. § stb.)

Ezek a szempontok vezették a javaslatot, midőn a kiskorú házasságához a törvényes képviselő beleegyezésén felül még a jogosult szülő beleegyezését is megkivánja. (V.ö. a 19. §-al is) Arra nézve, hogy a szülői beleegyezés mely életkorig legyen szükséges a gyermek házasságához, a javaslat nem fogadta el azon törvényhozások álláspontját, melyek a szülői beleegyezést a teljes korúságon túl is kellékül állitják fel a gyermekek házasságára nézve. (V.ö. 1875. febr. 6. német birod. törv. 29., 30. §: férfinál 25, nőnél 24. évig; német jav. 1238. §: mindkét nem 25. évig; olasz ptk. 63. §: férfi 25. (nő 21. évig); Code civil 148. §: férfi 25 (nő 21. évig); hesseni javaslat II. 14. §: mindkét nem 25. évig.) A porosz A.L.R. még ezeknél is tovább ment, a mennyiben az apai hatalom alatt álló gyermeknél az apa beleegyezésének hiányát bontó, az alóla felszabadult gyermeknél pedig tiltó akadályként, tekintet nélkül azoknak korára szabja meg. (II. 1.cz. 45-46. §) Mindkét szülő beleegyezését kivánta meg, de csak tiltó akadályként, általában a szász ptk. 1600. és 1571. § A beleegyezés jogának a kiskorúságon túl terjesztése aggályos; mert könnyen a házasság szükségtelen megnehezitésére, a már önállóságra jutott vagy ahhoz közel álló gyermek és szülői közötti összeütközésekre s ez által a családi béke és nyugalom megzavarására vezethet, sőt sok esetben a már nagykorú gyermek akaratát a házasságkötésnél egészen háttérbe szorithatná. Ép azért a javaslat álláspontja kedvez a gyermek érdekének s a házasságkötés szabadságának, a mi annál inkább igazolható, mert a teljeskorúság elértével a gyermeknek nemcsak jogi, hanem rendszerint gazdasági önállósága is bekövetkezik.

A szülői beleegyezés hiányának joghatálya eltérő ahhoz képest, a mint a kiskorú a házasság kötésekor huszadik életévét már betöltötte vagy nem. Első esetben csak tiltó akadályt képez (v.ö. 19. §-al), az utóbbi esetben (11.§) pedig bontót s az ennek ellenére kötött házasság a 72. § szerint megtámadható. A kettéválasztást azért látta a javaslat szükségesnek, mert a húsz éven aluli kiskorút hatályosabb oltalomban kivánta részesiteni. (v.ö. a 72. § indokaival).

Hazai jogaink közül a Jos. pat. 3. § a törvényes apa, ennek nem létében az apai nagyapa beleegyezését, az erdélyi ev. ref. és ágost. ev. joga mindkét szülő beleegyezését (v.ö. Bod. H.t. 26., 17. §, Eheordn. 4. §) kivánja meg. Az unitárius egyházi törvény szerint (11. §) atya után a gyám beleegyezése szükséges.

A javaslat szerint a szülői beleegyezés az atyát, ha atya nincs, az anyát illeti meg. Ehhez képest, mellőzve az örökbefogadott gyermekeket, kikről alább lesz szó, az atya beleegyezése szükséges a törvényes, valamint az utólagos házasság, vagy királyi kegyelem által törvényesitett gyermek házasságához (v.ö. a 153. §-al.) Ellenben törvénytelen gyermek házasságához a természetes atya beleegyezése akkor sem kivántatik meg, ha a gyermekeket atyja elismerte; mert az atya (nemző) és annak törvénytelen gyermeke közt jogunk szerint nem áll fenn azon szoros családi kapocs, mely a szülői beleegyezés kellékének jogi előföltételét képezi. A javaslat a törvénytelen gyermeket olyannak tekinti, mint a kinek jogilag nincsen apja; minélfogva törvénytelen gyermeknél a § 2. bek. világos értelme szerint a beleegyezés mindenkor az anyát illeti meg. (v.ö. erd. szász Eheordn. 4. §) Ugyanigy: 1875. febr. 6. német birod. tv: 30. §; német jav. 1238. §; ellenben a franczia és belga Code 158., 159. §, a német alföldi ptk. 97. § szerint törvénytelen gyermek házasságához azon szülő beleegyezése szükséges, a ki által elismertetett; ilyenek hiányában a gyám beleegyezése kivántatik meg.

Az anya beleegyezése rendszerint csak akkor szükséges; ha a gyermeknek nincsen apja. A javaslat e szerint az apa életében az anyának nem enged jogilag hatályos befolyást gyermeke házasságára. Ennek indoka az apának, mint családfőnek jogi állásában keresendő, mely szerint a családi ügyekben őt illeti a döntő szó. Ez magában véve korántsem zárj ki az anya tényleges befolyását a gyermek házasságra lépésénél. Ha mindkét szülő beleegyezésének ereje egyenlő volna s az atya beleegyezése az anyáét nem pótolhatná, a döntést valamely hatóságra kellene bizni, mit a törvénynek lehetőleg kerülni kell, mert ily hatósági beavatkozás legtöbb esetben a család belső életében viszály és egyenetlenség magvát hintené el. Ez kétségkivül nagyobb baj lenne a javaslat álláspontjából keletkezhető azon visszásságnál, hogy a törvény a beleegyezés jogát esetleg oly szülőnek adja meg, a ki a gyermek sorsával kevésbbé törődik. Csak az apa beleegyezését kivánja meg a legtöbb külföldi törvényhozás is. (Igy: porosz A.L.R.II. 1.cz. 45., 46. §; 1875. febr. 6. német birod. törv. 29. §; német javaslat: 1238. §). Sőt azon törvényhozások is, melyek szerint mindkét szülő beleegyezése szükséges, vélemény-eltérés esetére az atyának adnak döntő szót. (Igy: hazai jogok közül: Bód:H.t. 26., 27. §; külföldiek közül: Code civil 148-149. §; olasz 63. §; németalföldi ptk. 92. §; hesseni jav. II. 15. §) A szász ptk. (1571., 1600. §) mindkét szülő beleegyezését kivánja meg.

A javaslat a beleegyezés jogát az apán és anyán kivül más rokonnak nem adja meg, sem a szülők életében, sem haláluk után (v.ö. Code civil: 150., 160. §: olasz ptk. 64., 65. §); mert ezekre vonatkozólag egyáltalában nem vagy csak csekély mértékben forognak fenn azok a tekintetek, melyek a szülői beleegyezés jogának megállapitásánál irányadók s mert a javaslat szülők nem létében, midőn a rokonok befolyása a kiskorú érdekében kivánatos lehet, a kiskorú oltalmáról kellőleg gondoskodik az által, hogy házasságához a törvényes képviselő beleegyezése mellett rendszerint a gyámhatóság jóváhagyását is megkivánja s ezzel alkalmat ad a rokonok meghallgatására is.

A § harmadik bekezdése kivételt állapit meg az első bekezdésben foglalt szabály alól. Ha a szülők ágytól és asztaltól elválasztattak, vagy ha házasságuk biróilag felbontatott, nemcsak a méltányosság szempontja, de magának a kiskorúnak érdeke is azt követeli, hogy a beleegyezés tekintetében az apát az anya megelőzze, ha a kiskorú ennek gondozása alatt áll (v.ö. 118., 120. §-al.) Ilyenkor az anya jobban ismerheti gyermekének természetét és hajlamait, melegebben érdeklődhetik annak sorsa iránt s ép azért helyesebben is határozhat jövője felett. Következik ez abból is, hogy a hatóság a gyermeket az anya gondozására bizta. Ezen rendelkezés azonban önként érthetőleg csak a szülői beleegyezés sorrendjét változtatja meg s nem szünteti meg az apa beleegyezési jogát.

Oly örökbefogadás esetében, a melynél a vér szerinti apa az atyai hatalmat vagy a vér szerinti anya a gyámságot fönn nem tartotta (v.ö. a jav. 154. §-ával), a javaslat szerint a szülői beleegyezés joga az örökbefogadót illeti meg (v.ö. 153. § b) pontjával és utolsó bekezdésével.) Erre nézve is a § második és harmadik bekezdése irányadó. Az ezekben foglalt szabályok azonban teljesen csak akkor alkalmazhatók, ha két házastárs közösen fogad valakit örökbe s ennélfogva mindketten a vér szerinti szülőkéhez hasonló viszonyba jutnak az örökbefogadott gyermekhez. Ily esetben a beleegyezés joga első sorban az örökbefogadó apát s ha apa nincs, az örökbefogadó anyát illeti meg. Ellenkező esetben a belegyezés kizárólag az örökbefogadó félnek a joga, s nem egyszersmind annak házastársáé is. (Ugyanigy rendelkezik a német javaslat 1239. §)

Ily örökbefogadás esetében nemcsak a szülői hatalomban foglalt jogok szállanak át az örökbefogadóra, hanem az örökbefogadott belép az ő házi és családi körébe, hol a szokás és nevelés befolyása alatt oly érzelmek fejlődnek ki benne örökbefogadó szülői iránt, a milyenek öt vér szerinti szülőihez fűzik. E körben egyszersmind új társadalmi viszonyok közé juthat s nevelésének iránya, sőt összes életviszonyai eltérőleg alakulhatnak azoktól, a melyek között a szülői házban élt. Ily esetben sorsát egészen azok irányitják, a kik az örökbefogadás folytán vér szerinti szülőinek helyébe léptek. A törvényhozó sem hagyhatja figyelmen kivül az ethikai viszony ezen alakulását s az örökbefogadott kiskorú házasságára is csak azoknak engedhet befolyást, a kik a vér szerinti szülők jogait és kötelességeit magokra vállalták. Ezen álláspont annál kevésbbé lehet a vér szerinti szülőkre nézve sérelmes, mert gyámtörvényünk szerint a szülői jogok az örökbefogadóra csakis beleegyezésökkel szállhatnak át (v.ö.: 1877:XX. tc. 15., 36. §) A javaslattal egyező álláspontot foglalnak el: az 1875. febr. 6. német birod. törv. 31. §; német javaslat: 1239. §-a; porosz A.L.R.II. 1. cz. 47. §; osztrák ptk. 49., 183. §; hesseni jav. II. 13. § Ellenben a szász ptk. 1573., 1600., 1798. § és az olasz ptk. 63. § szerint a szülői beleegyezés joga az örökbefogadó mellett a vér szerinti szülőket is megilleti. A Code civil szerint pedig az örökbefogadás családi viszonyt nem állapitván meg, az örökbefogadót beleegyezés joga nem illeti.

Ezen szempontok kellően igazolják azt is, hogy a javaslat az örökbefogadó beleegyezését a kiskorú házasságához nemcsak akkor kivánja meg, ha a törvényes képviselet is őt illeti. (10. §), hanem akkor is, midőn attól vétke nélkül vagy kizárólag vagyonkezelés okából elmozdittatott vagy elmentetett.

Ugy az örökbefogadó szülő belegyezésének, mint a vér szerinti szülők abból való kizárásának csak addig van elfogadható alapja, mig az örökbefogadási kapcsolat felbontva nincsen. Ha az örökbefogadási kapcsolat felbontatott, az örökbefogadónak abból származó jogai és kötelességei nemcsak elenyésznek, hanem az átruházott szülői hatalom a benne foglalt jogokkal és kötelezettségekkel visszaszáll a vér szerinti szülőkre; ennélfogva a szülői beleegyezés joga is csak ez utóbbiakat illetheti meg. [Ugyanigy: az 1875. febr. 6. német birod. tv. 31. §-a; ellenkezőleg a német jav.: 1239. §-a) Ezen álláspont teljesen megfelel hazai jogunk szellemének; mert hazai jogunk szerint még a szülői hatalom átruházása esetében sem szünik meg teljesen a szülők és gyermekek közötti jogviszony (öröklési jog, törvényes osztályrész, tartási kötelesség fenmarad). Önként értetik azonban, hogy miután az örökbefogadó halálával a szerződés által megállapitott örökbefogadási kapcsolat fel nem bontatik, az örökbefogadó halála után a belegyezés joga a vér szerinti szülőkre nem száll vissza.

A javaslatnak itt kifejtett álláspontjából önként következik, hogy ha a beleegyezésre jelen § szerint jogosult szülő a kiskorúnak egyszersmind törvényes képviselője, a házassághoz megadott beleegyezésében ugy a 10. §, mint a 11. § (illetőleg 19. §) szerint szükséges beleegyezés benfoglaltatik.

Oly esetekben, midőn a jogosult szülő testi vagy elmebeli fogyatkozás avagy távollét által tartósan, azaz előreláthatólag huzamosabb időn át gátolva van akaratának kijelentésében, a házasságkötés halasztást nem türő természete nem engedi meg, hogy a gyermek addig várjon házasságával, mig ezen gátló körülmény megszünik. Sok esetben az a jogosult szülő egész életében fog tartani. A javaslat szerint az ilyen szülő nem létezőnek tekintetik s a beleegyezés azt illeti, a ki sorrendben utána következik. Ehhez hasonló rendelkezést hazai jogaink is tartalmaznak: Eheordn. 4. § (képviseletre való képtelenség); Bód: H.t. 32. § (elmebetegség). Lényegileg egyez továbbá: az 1875. febr. 6. német birod. törv. 29. §; német jav.: 1238. §; 1874. decz. 24. svájczi szöv. törv. 27. §, Code civil 149. §; olasz: 63. §; hesseni jav. II. 15. §

Ha a szülő az atyai hatalomtól, illetőleg az anya a t. és t. gyámságtól megfosztatott (v.ö.: 1877:XX. tc. 22., 23., 57. §) és a megfosztás nem vagyonkezelés okából történt, nincs többé erkölcsi alapja annak, hogy gyermeke házasságához beleegyezése megkivántassék. Oly szülőtől ugyanis, a ki gyermekének nevelését teljesen elhanyagolja, a ki az ő erkölcsi életét veszélyezteti, nem lehet várni, hogy beleegyezésénél kizárólag gyermeke boldogságának tekintete vezérelje, sőt tartani lehet attól, hogy ezen jogával gyermekének kárára visszaél. Ha azonban a megfosztás rosz vagyonkezelés miatt történt, ezek a veszélyek a gyermek érdekeit nem fenyegetik; ilyen szülő tehát a belegyezésre még nem érdemetlen.

Annak megállapitását, hogy a szülő valamely testi vagy elmebeli fogyatkozás vagy távollét miatt gátolva van-e akaratának kijelentésében, a javaslat eltérőleg a német javaslat 1238. §-ának és a legtöbb külföldi törvényhozásnak álláspontjától, nem bizza sem a kihirdetést elrendelő anyakönyvvezetőre, sem a házasságkötésnél közreműködő polgári tisztviselőre; annak megállapitására a gyámhatóságot már csak azért is hivatottabbnak kell tekinteni, mert eljárásában nagyobb biztositéka rejlik a szülői beleegyezés jogának, mely a javaslat szerint a házasság érvényének egyik kellékét képezi; ezen eljárás által egyszersmind elejét vesszük annak, hogy a házasságkötés után tegyék kérdés tárgyává, vajjon gátolva volt-e a szülő vagy sem akarata kijelentésében. A javaslat a házasság biztossága érdekében annak kimondását s szükségesnek tartotta, hogy az ily gyámhatósági megállapitás tévessége a házasság érvényére nincs befolyással (v.ö. a 72. § második bekezdésével).

A jelen § ötödik bekezdésének rendelkezéséből következik, hogy a javaslat a szülői beleegyezést a szülő legszemélyesebb jogának tekinti, melynek gyakorlatánál az akaratelhatározás képviseletének nincs helye. Az akarat kijelentésében való képviselet azonban nincsen kizárva.

A mi különösen a törvényes képviselő és szülő beleegyezésének jogi természetét illeti, arra az általános jogszabályok nyernek alkalmazást s nem különbözik attól a beleegyezéstől melyet a törvény bizonyos személyek (kiskorúak, gondnokság alatt állók) jogügyleteinek érvényéhez harmadik személyek részéről megkiván. Ennélfogva az nemcsak a házasságkötést megelőzőleg, vagy azzal egyidejűleg, hanem azt követőleg is oly hatálylyal adható, hogy a házasságot mindenkor megkötésének időpontjától fogva teszi érvényessé. (V. ö. 82., 84. §-al.) Ebből azonban korántsem következik, hogy a polgári tisztviselőnek e beleegyezés igazolása nélkül megengedtetnék a házasságkötésnél való közreműködés. (V. ö. 38., 51. §)

A beleegyezés érvényéhez a javaslat meghatározott formát nem kiván s ennélfogva azt a szülő vagy törvényes képviselő személyesen élő szóval, vagy igazolt különös meghatalmazottja által avagy okiratban jelentheti ki, sőt az pusztán concludens tényekből is következtethető. Ekként a beleegyezést megadattnak kell tekinteni, ha a szülő vagy törvényes képviselő a házasság kötésénél jelen volt s bár azt tehette volna, ellentmondással nem élt.

A belegyezés törvényhozói alapgondolatából s különösen abból, hogy az mint a törvényes képviselet eszméjéből folyó, illetve a szülőt önállóan megillető jog szerepel, következik, hogy az a házasságkötés időpontjáig bármikor visszavonható. (Ugyanezt a hesseni jav. 16. § világosan kifejezi.) Jóllehet a már egyszer megadott beleegyezés visszavonása a házasulókra gyakran érzékeny sérelemmel jár, azt kizárni nem volna tanácsos; mert a viszonyok későbbi alakulása oly természetű lehet, a mely a házasság megakadályozását magának a jegyesnek érdekében teszi kivánatossá. A törvényes képviselő és szülő szeszélye, indokolatlan makacssága vagy önző czéljai s visszaélései ellen kellő oltalmat nyujt a javaslat 13. §-a, mely megengedi a kiskorúnak, hogy a hiányzó beleegyezés pótlása végett a gyámhatósághoz folyamodjék.

A beleegyezés visszavonását a javaslat nem zárja ki akkor sem, ha a visszavonás okát oly körülmény képezi, melyet a törvényes képviselő, illetőleg a szülő már a beleegyzés megadásakor ismert (nem engedi ezt meg sem a szász ptk. 1601. §, sem a porosz A.L.R. II. tc. 111. §); mert a kiskorú érdekével ellenkeznék, hogy a törvény a könnyelműen vagy elhamarkodottan megadott beleegyezés káros következményeinek elháritását lehetetlenné tegye.

A javaslat továbbá abból indul ki, hogy az egyszer megadott beleegyezés mindaddig hatályos, mig vissza nem vonatik s ennélfogva a beleegyezésre hivatott személyekben halál, atyai hatalomtól való megfosztás, a gyámságtól való elmozditás, testi vagy elmebeli fogyatkozás stb. következtében időközben beálló változás a beleegyezés joghatályát meg nem szünteti, a nélkül, hogy a visszavonás azok részéről kizárva volna, a kik a beleegyező helyébe léptek.

Az itt szóban forgó beleegyezés jogi természetével ugyan nem ellenkezik hogy feltételhez vagy határidőhöz köttessék; a házassági viszony természetének s a jogbiztosság érdekének azonban nem felelne meg, ha a törvény feltételes vagy határidővel korlátolt törvényes képviselői avagy szülői beleegyezés alapján is megengedné a házasságkötést. Ennélfogva a javaslat a házasságkötéshez a törvényes képviselő és szülő feltétlen s határidővel nem korlátolt beleegyezését kivánja meg s a polgári tisztviselőnek nincs megengedve, hogy ily beleegyezés hiányában a házasságkötésnél közreműködjék. (V.ö. 33., 38., 51., 144. §)

A 12. §-hoz

I. A Jos. patens 8. § szerint: ha az apa és az apai nagyapa nem él, a kiskorú házasságához, a gyám beleegyezésén felül a biróság jóváhagyása is szükséges. A gyámhatóság jóváhagyását megkivánja az erdélyi szász Eheordn. 4. § és az Unit. egyh. törv. 11. §a a) pontja is; úgyszintén az erdélyi ev. ref. egyház gyakorlata. (v.ö.:Bód:H.t. 31., 32. §, Dósa: Erdélyhoni jogtud. 80. § d) pontjával).

Gyámi törvényünk 113. § 5. pontja a gyámhatóság jóváhagyását megkivánja: a kiskorú házasságára nézve általában, ha az iránt a gyám és szülők, illetőleg rokonok és a kiskorú között egyetértés létre nem jött; továbbá a 18. évet még be nem töltött kiskorú fiú, valamint a 16. évet még be nem töltött kiskorú leány házassága tekintetében.

II. A kiskorú házasságához szükséges törvényes képviselői beleegyezés hatályosságát a gyámhatóság jóváhagyásától függővé tenni a kiskorú oltalmának szempontjából szükséges. Mert habár a kiskorú érdekeire való felügyelet első sorban a törvényes képviselő elengedhetetlen feladata, de a tapasztalás bizonyitja, hogy a gyám nem mindig tanusit kellő érdeklődést gyámoltjának jövője iránt; a házasságkötéshez adott beleegyezése sok esetben csak külsőleg pótolja az előszabott törvényes kelléket a nélkül, hogy egyszersmind a kiskorú érdekei oltalmának anyagi biztositékát szolgáltatná. Kötelesség mulasztása helyrepótolhatlan kárt okozhat gyámoltjának; de még a kötelességeit lelkiismerettel teljesitő gyám is alig képes magát gyámoltjával akként azonositani, mint a gyermekéért aggódó szülő. S ha eljárása a hatósági ellenőrzést sokkal csekélyebb fontosságú vagyonjogi ügyleteknél sem nélkülözheti, annál kevésbbé lehet azt mellőzni a házasságkötésnél. A gyámhatóság jóváhagyásának szüksége főleg azon esetekben szembetünő, melyekben a gyám személyének megválasztása nem a gyámhatóság befolyásával történt. (1877:XX. tc. 34., 41. §) A gyámhatósági jóváhagyás azért is kivánatos, mert alkalmat ad a rokonok meghallgatására.

Igaz ugyan, hogy a gyámhatósági jóváhagyás sem felel meg mindenkor a hozzá fűzött várakozásoknak; mert sok esetben az ügyek gépszerű elintézésén alapszik, s az ügy érdemleges vizsgálatát megneheziti az a körülmény, hogy a rokonok meghallgatása gyakran leküzdhetetlen nehézségekkel jár s a gyámhatóság ugyanazon személyek bemondása alapján határoz, a kiknek elhatározását felülbirálni van hivatva, s hogy a jóváhagyás kérelmezésekor már kész tények állanak előtte, melyekkel számolni kénytelen, hacsak zavart és bonyodalmakat nem akar előidézni.

Ezen utóbbi szempontoknak azonban a javaslat nem tulajdonithatott oly jelentőséget, hogy azok tekintetéből a gyámhatósági jóváhagyás kellékét teljesen elejthetőnek tartotta volna, s azokat csakis annyiban vette figyelembe, a mennyiben a gyámhatósági jóváhagyás kellékét az esetek azon körére korlátozta, a melyekben annak szüksége leginkább előtérbe lép.

Nincs szükség különösen a gyámhatóság jóváhagyására akkor, ha a kiskorúnak oly szülője van, kinek beleegyezése a javaslat 11. §-a értelmében a kiskorú házasságához megkivántatik s ez beleegyezését megadta; mert a szülő beleegyezésében a kiskorú érdekeinek oly kielégitő biztositékát kell tekinteni, mely minden további hatósági beavatkozást, hacsak összeütközés nem forog fenn, feleslegessé tesz. A törvényjavaslat a §-nak ezen kifejezését: „szülője nincsen”, nemcsak arra az esetre vonatkoztatja, midőn a kiskorúnak egyik szülője sem él, hanem arra is, midőn nincsen oly szülője, a kit a 11. § szerint a beleegyezés megillet. (v.ö.: különösen a 11. § 5. bekezdésével).

Szülő alatt az örökbefogadó szülő is értetik; ennélfogva gyámhatósági jóváhagyás nem szükséges akkor sem, ha a kiskorúnak a 11. § szerint jogosult örökbefogadó szülője a házasságba beleegyezett.

A javaslat nem kivánja meg a gyámhatóság jóváhagyását akkor sem, ha a törvényes képviselő a kiskorúnak nagyapja. A nagyapában ugyanis ép oly gondos és őszinte érdeklődést kell feltételezni a gyermek jövője iránt, mint a szülőben.

A mennyiben az említett esetek fenn nem forognak, a javaslat a húsz éven alóli kiskorú házasságához a gyámhatósági jóváhagyást is megkivánja s ettől teszi függővé a törvényes képviselő beleegyezésének hatályosságát. Az e nélkül kötött házasság a 72. § szerint megtámadható.

Ha a kiskorú huszadik évét betöltötte, a gyámhatósági jóváhagyás kellékét aggálytalanul lehet mellőzni. E korban már annyira képesnek kell a kiskorút tartani érdekeinek felismerésére, hogy törvényes képviselőjének beleegyezésével is megengedhető neki a házasságkötés. (V.ö. 19. §)

A gyámság alatt álló személyek házasságához a gyám beleegyezése mellett vagy a helyett a gyámhatóság (biróság, családtanács) beleegyezését a legtöbb külföldi törvényhozás is megkivánja. (Igy: az 1875. febr. 6. német birod. tv. 29. § által hatályában fentartott porosz A.L.R.II. 1. cz. 54. §; és szász ptk. 1921. §; továbbá az osztrák ptk.: 49. §; Code civil 160. §; olasz ptk. 65-66. §; hesseni jav.: II. 19. §) Nem kivánják azt meg: az 1874-iki svájczi törvény 27. §, s a német jav. 1232. §.

Hazánkban a gyámhatósági jóváhagyás nem kivántatik meg a róm. és gör. katholikusok, továbbá a görögkeletiek házasságánál a gyámi törvényünk 113. §-ának ide vonatkozó rendelkezése sanctio hiányában nem ment át az életbe.

A 13. §-hoz

I. Fennálló jogaink egy része szerint a törvényes képviselő vagy a szülő részéről megtagadott beleegyezést a polgári biróság (Jos. pat. 4., 7., 9. §; Eheordn. 5. §), illetőleg az egyházi hatóság (Bód: H.t. 30., 31. §) beleegyezése pótolja.

II. Midőn a javaslat a kiskorú házasságához a törvényes képviselő és a szülő beleegyezését megkivánja, korántsem akar harmadik személyeknek arra oly mérvű befolyást engedni, hogy egészen azok akaratától függjön a kiskorú házasságra léphetése. Ha a beleegyezés megtagadása nem a kiskorú érdekében történt, az a házasságkötésnek annál kevésbbé lehet akadálya, mert a beleegyezés kelléke a kiskorú érdekeinek oltalmára van megállapitva. E tekintetben teljesen közömbös, hogy a megtagadás oka a joggal való szándékos visszaélésben, avagy a kiskorú érdekeinek téves felfogásában és a jóakarat túlhajtott buzgalmában található-e. A jelen § czélja mindenik lehetőség ellen oltalmat nyujtani.

A javaslat nemcsak a törvényes képviselő, hanem a szülő részéről megtagadott beleegyezésnek pótlását is a gyámhatóságra bizta.

Az elsőre nézve irányadó az volt, hogy a törvényes képviselő ezen minőségben a gyámhatóság felügyelete és ellenőrzése alatt állván, a beleegyezés jogának gyakorlata körül felmerülő vitás kérdések is mint a törvényes képviseleti viszonyból folyók helyesen csak a gyámhatóság hatáskörébe tartozhatnak. A törvényes képviselő megtagadott beleegyezésének pótlását a külföldi törvényhozások a gyámhatósággal felruházott biróságok elé utasitják, melyek ezen ügyben a perenkivüli eljárás szabályai szerint járnak el. Igy porosz A.L.R. II. 1. cz. 69., 70. §, német javaslat: 1232. §; osztrák ptk.: 49. §; 1874. decz. 24., svajczi szövets. törv. 27. §

Czélszerűségi szempontok szólanak a mellett, hogy a szülői beleegyezés pótlása is a gyámhatóság feladata legyen. A peres eljárás, melyet erre nézve több törvényhozás megszab (v.ö.: porosz A.L.R. II. 1. cz. 68. §, német jav. 1238. §; osztrák ptk. 52. §), nemcsak jobban kiélesiti a szülő és gyermek közötti ellentéteket, s fokozza a családi egyenetlenséget, hanem lassúbb és nehézkesebb is, ép azért a czélnak kevésbbé megfelelő. Ezenkivül a javaslat szerint a szülői beleegyezés joga, jóllehet a törvényes képviseleti viszonytól független s a szülői minőségen alapul, nem oly természetű, hogy az abból keletkezhető vitás kérdések ne lennének helyesen a gyámhatóság hatáskörébe utalhatók, annál inkább, mert a szülők és gyermekek közötti család viszony egyéb fontos vonatkozásaiban is a gyámhatóság felügyelete s ellenőrzése alatt áll; de kivánatos ez azért is, hogy mind a törvényes képviselő, mind a szülő részéről megtagadott beleegyezést egy-ugyanazon hatóság beleegyezése helyettesithesse; nehogy oly esetekben, midőn a törvényes képviselet nem a jogosúlt szülőt illeti, a különböző hatóságoknak netalán eltérő felfogásából az ügynek előnyére nem szolgáló bonyodalmak keletkezzenek. A megtagadott kétféle beleegyezés helyettesitésére hivatott hatóság azonosságából következik, hogy oly esetekben midőn a törvényes képviselet is a jogosúlt szülőt illeti, e kétféle minőségen alapuló beleegyezés egymástól el nem különithető, hanem bármelyiknek megadásában, illetőleg pótlásában a másiké is benfoglaltatik. Némely törvényhozás szerint a szülői beleegyezés pótlása szintén perenkivüli eljárás alá tartozik. (V. ö. 1875. decz. 9., badeni törv. 5. §-a; hesseni jav.: II. 14. §)

A javaslat nem határozza meg azt a személyt, kinek kérelmére a gyámhatóság a megtagadott beleegyezést pótolni jogosítva van. E tekintetben fennálló jogaink sem tartalmaznak korlátozó rendszabályt. (V.ö.: Jos. pat. 4., 9. §; Eheordn. 5. §; Bód.: H.t. 25-35. §) Ily rendelkezés s különösen a kérelmezés jogának, több törvényhozáshoz hasonlóan (német jav.: 1232., 1238. §; 1875. febr. 6. német birod. törv. 32. §; olasz ptk. 67. § [nagykorú fiúnál]) azon jegyesre való korlátozása, kinek a beleegyezésre szüksége van, annál kevésbbé volna czélszerű, mert nem venné tekintetbe azon eseteket, melyekben a kiskorút törvényes képviselőjének vagy szülőjének befolyása, vagy azoktól való félelem avagy járatlansága tartja vissza a szükséges lépések megtételétől; a midőn tehát kivánatos lehet, hogy a másik jegyes vagy harmadik személyek (szülő, törvényes képviselő) saját nevükben léphessenek fel; továbbá mert lehetővé tenné annak utólagos vitatását, hogy a kérelmező személyére való tekintettel jogositva volt-e a gyámhatóság a megtagadott beleegyezés helyettesitésére. A mi különösen a másik jegyest illeti, attól e jogot megvonni már azért sem volna indokolt, mert a beleegyezés megtagadása reá nézve is sérelmes. Aggályokat ezen álláspont, tekintettel a 14. § rendelkezésére, nem kelhet. A javaslattal megegyezik az osztrák ptk. 52. § Az olasz ptk. 67. §-a szerint kiskorú jegyes nevében az államügyész, rokonok és sógorok léphetnek fel.

Némely törvényhozás egyáltalán nem jogositja fel a gyermeket arra, hogy törvényes képviselőjének vagy szülőjének akaratával szemben a hatósági segélyét vehesse igénybe. Igy a franczia Code civil 25 éven alúli férfinak és 21 éven alúli leánynak a megtagadott szülői beleegyezéssel szemben. Az 1875. febr. 6. német birod. törvény 32. § e jogot általában a kiskorúaknak nem adja meg.

A javaslat a beleegyezés meg nem akadásáról szól, mi alatt nemcsak a beleegyezés kifejezett megtagadását kivánja érteni, hanem azon esetet is, midőn a válasz halogatásából vagy egyéb körülményekből következtetni lehet arra, hogy a törvényes képviselő vagy a szülő a beleegyezést megadni nem akarja.

A 14. §-hoz

A jelen § általános irányelvet állapit meg a gyámhatóság eljárására nézve azon esetekben, melyekben a kiskorú házasságának megengedhetősége felett a 12. vagy 13. § alapján határozni van hivatva.

A javaslat nem követte azon törvényhozásokat, melyek a beleegyezés megtagadását igazoló okoknak felsorolását megkisértették, (Hazai jogok közül: Eheordn. 6. § Külföldiek közül: porosz A.L.R. II. 1. cz. 58-67. §; szász: 1603. §; osztrák ptk.: 53. §) mert azoknak kimeritő megállapitása ugy sem volna lehetséges, mig a kiskorú oltalmának nagyobb biztositékául szolgál oly általános szabály, mely a gyámhatóság belátásának szabad tért enged. (Ugyanez az álláspontja a legtöbb törvényhozásnak; ugyanigy: hesseni jav.: II. 14. §; ugyszintén a német jav. 1232., 1238. § a beleegyezés pótlása tekintetében.)

A § szerint a gyámhatóság a kiskorú meghallgatása nélkül nem határozhat; csak igy érhető el azon czél, hogy határozatánál kizárólag csak a kiskorúnak érdekét és jövőjét tartsa szem előtt; nem fogja tehát megengedni a házasságkötést, ha a fenforgó körülményekből azt a meggyőződést meritette, hogy a czélba vett házasság a kiskorú érdekeit és jövőjét veszélyezteti.

Az, hogy a gyámhatóság csak a kiskorú érdekére és jövőjére lehet tekintettel, a törvényes képviselő és szülő beleegyezésének czéljából következik, a mennyiben a házasságkötés ezen kelléke a kiskorú oltalmának szempontjából kivántatik meg. A szülőt, mint ilyet, megillető beleegyezés (11. §) ugyan a családnak és a szülőnek külön érdekeit is védi, minthogy azonban a házassákötés első sorban a kiskorú érdekét és jövőjét érinti, megengedhetőségére nézve is csak ez lehet határozó. Önként értetik azonban, hogy a gyámhatóság épen a kiskorú érdekei és jövője szempontjából figyelembe fogja venni azon vagyoni és egyéb hátrányokat is, melyek a szülői akarat ellenére kötött házasság következtében a kiskorút érhetnék s különösen azt is, vajjon a szándékolt házasságkötés nem fogja-e a szülők és gyermekök közötti jó viszonyt komolyan veszélyeztetni. Ily esetekben általában a gyámhatóságra inkább a békéltető szerep vár, semmint a biróé s a családi béke s jó egyetértés érdekében a beleegyezést (13. §) csak akkor fogja megadhatni, ha a körülményekből arról győzödött meg, hogy a házasságtól a kiskorúnak jóléte és boldogsága függ.

A 15. §-hoz

I. A római kath. egyház a vérrokonság akadályát egyenes ágon korlátlanúl, oldalágon negyedizig (C. 8.X. [IV. 14. ]; IV. later. Conc.), a görög-keleti: egyenes ágon korlátlanúl, oldalágon a római ízszámitás szerinti hetedizig (Joannovics: i.m. 191. §) terjeszti ki.

Az erdélyi ev. ref. vallásúak joga a vérrokonságot egyenes ágon általában, s az oldalágon másodizig bezárólag bontó, azontúl a negyedizig bezárólag tiltó akadálynak tekinti. (Bód: H.t. 108-109., 119., 145., 150., 169., 257. §, Jos. pat. 16. §; 1791: erdélyi 59. tc.)

Hazai jogaink többi része szerint vérrokonok között egyenes ágon korlátlanúl, az oldalágon másodizig bezárólag áll fenn házassági akadály. (Jos. pat. 13. §; erd. szász Eheordn. 16. §; unit. egyh. törv. 8., 11. §)

Fennálló jogaink megegyeznek abban, hogy a vérrokonság akadályára a származás törvényes vagy törvénytelen volta s az a körülmény, hogy az oldalági vérrokonok mindkét szülője vagy csak az egyik közös, befolyással nem bir. (Conc. Trid. Sess. XXIV. de ref. matr.; Schulte: i.m. 358. l.; Joannovics: i.h.; Jos. pat. 14. §; Bód: H.t.i. §; Eheordn. 16-18. §; unit. 8., 12. §)

A magyarországi izraelitákra nézve irányadó cancellariai rendelet szerint: a rokonságból származó házassági akadály az oldalági rokonok közt nem terjed tovább, mint a fivér és nővér közötti, továbbá a nővér és ennek fi-vagy leánytestvérének fia vagy unokája közötti házasságra. (1.p.)

II. A javaslat a vérrokonságon alapuló házassági akadályról a 15. és 20. §-ban rendelkezik.

Az, hogy a javaslat 15. § a) és b) pontja összes hazai jogainkkal, sőt valamennyi művelt nemzet jogával egyezőleg, felmenthetlen bontó házassági akadályt állapitott meg az egyenes ágbeli vérrokonok és a testvérek között, nem szorul indokolásra. Ily személyek között a nemi egyesülés annyira ellenkezik az erkölcsi érzéssel, hogy büntető törvényünk is szükségesnek találta azt büntetéssel sújtani. (1878:V. tc. 243., 244. §)

Jelen § a) és b) pontjaiban megállapitott házassági akadály a vérrokonságon alapulván, nem áll fenn azok között, a kik örökbefogadás útján vannak egymással rokonsági kapcsolatban; másrészről azonban ép úgy kiterjed a törvénytelen származásra, tekintve az apától való származást is, mint a törvényesre. A javaslat a törvénytelen származás esetében az akadály fennállását nem teszi függővé a törvénytelen gyermek elismerésétől sem; minthogy jogrendszerünk az apaság megállapitása iránti keresetnek helyt ad, s ennélfogva az apaság birói megállapitásának az akadály szempontjából azt a hatályt kell tulajdonitani mint a gyermek elismerésének.

A § szerint házassági akadály nemcsak azon testvérek között áll fenn, a kiknek mindkét szülője közös (édes testvérek), hanem azok között is, a kiknek csak apjok vagy anyjok közös (féltestvérek), mert ezek is vérrokonok.

III. A r. kath. egyházi jog szerint a sógorság alapja az elhálás, mely érvényes házasságban (törvényes sógorság) bontó házassági akadályt állapit meg az egyik házastárs és a másik házastársnak vérrokonai között: egyenes ágon korlátlanul, oldalágon pedig a negyedizig bezárólag. Házasságon kivüli elhálás esetében a házassági akadály oldalágon csak másodizig terjed (törvénytelen sógorság). El nem hált, habár érvénytelen házasságból köztisztességi bontó akadály származik az egyik házastárs és a másiknak vérrokonai közt negyedizig bezárólag; de nem forog fenn ezen akadály, ha a házasság beleegyezés vagy lényeges alaki kellék hiánya miatt érvénytelen.

A görög-keleti egyház a sógorság akadályát érvényes házasságra vezeti vissza s azt nemcsak az egyik házastárs és a másik rokonaira (elsőrendű sógorság), hanem a kölcsönösen a házastársak rokonaira (másod- és harmadrendű sógorság) is kiterjeszti: egyenes ágon korlátlanul, oldalágon pedig az elsőrendű sógorság római ízszámitás szerinti hetedízéig, másodrendű sógorság hatod-, kivételesen hetedízéig, s a harmadrendű sógorság negyedízéig. Az akadály terjedelmes vitás, mert a források nem ízek, hanem személyek szerint s nem minden kétséget kizárólag állapitják meg. A házasságon kivüli elhálásból utánzott sógorság keletkezik. (V.ö.: Joannovics: i.m. 192-194. §, Zhismann: i.m. 357-371. II.)

Az erdélyi ev. ref. vallásúak joga szerint a sógorság elháláson alapszik. Törvényes sógorság egyenes ágban korlátlanul, az oldalágon másodízig bezárólag bontó, ezentúl negyedízig bezárólag egyedül lelkiismeretben kötelező tiltó akadály. A menyasszony anyjával házasságon kivül történt elhálásból bontó akadály keletkezik, mely miatt azonban a házasság érvénytelensége iránt csak a sértett nő indithat pert; a törvénytelen sógorság egyéb esetei csak lelkiismeretben kötelező akadályt képeznek. (Bód: H.t. 121., 129., 132., 133., 169. §, Jos. pat. 16. §; 1791: erd. 59. tc.)

A Jos. patens 15. §-a szerint a sógorság érvényes házasságból ered s bontó akadály az egyik házastárs s a másiknak azon vérrokonai között, a kik egymással házasságot nem köthetnek. (Oldalág másodízéig bezárólag.)

Az erdélyi ágost. ev. vallású szászok joga a sógorságot házasságra alapítja s az oldalág másodízéig bezárólag terjeszti ki. (Eheordn. 17. §)

Az unitáriusok joga szerint a sógorság akadálya házasságból keletkezik s oldalágban csak első ízig terjed. (Unit. eh. t.: 11. § 3; 13. §)

A magyarországi izraelitákra irányadó cancelláriai rendelet szerint: a sógorságból eredő akadály a következő személyekre szorittatik: a házasság feloldása után ugyanis nincs joga a férjnek neje fel- vagy lemenő ágbeli rokonával, sem neje nővérével, és a nő sincs jogositva férjének fel- vagy lemenő ágoni rokonával, sem férjének fivérével, sem férje fi- vagy nővérének fiával vagy unokájával egybekelni. (1.p.)

IV. Mig azon benső családi viszony, melybe a házasságkötés által az egyik házastárs jut a másik házastárs egyenes ágbeli vérrokonaival, eléggé igazolja a házassági akadályi minőségét, arra, hogy ezen akadály az oldalági sógorokra is kiterjesztessék, elegendő ok nem forog fenn. Fennálló jogaink az oldalági sógorságot is bontó akadálynak minősitik ugyan, de alóla nehézség nélkül adnak felmentést. (r. kath.; görögkeleti; Eheordn. 18. §; Jos. pat. 16. §; Bód: H.t. 150. §; Unit: 11. § 3. pont.) Ily akadály fentartásának csak akkor volna czélja, ha fontos okok követelnék, hogy az ilyen viszonyban álló személyek között csak kivételes esetekben engedtessék meg a házasságkötés. A mi különösen az erkölcsi szempontokat s a házasélet tisztaságát illeti, e tekintetben kielégitő oltalmat nyujt a javaslat 23. §-a; mig ha figyelembe veszszük, hogy az oldalági sógorok rendszerint csak akkor kötnek egymással házasságot, ha azt családi tekintetek vagy a korábbi házasságból származott gyermekek nevelésének érdeke követelik, nem volna indokolható, hogy a javaslat ily házasságok létrejövetelét megnehezitse. A javaslattal e tekintetben teljesen egyező álláspontot foglalnak el: az 1875. febr. 6. német birod. törv. 33. § 3. pontja; német javaslat: 1236. § 3. pontja; 1874. decz. 24. svájczi szövets. törv. 28. § 2. pont b) Ellenben a Code civil 162. §, az olasz ptk. 59. §, osztrák ptk. 66. § belga terv. 149. §, hesseni javaslat: II. 21. § sógorsági viszonyt ugyanoly terjedelemben ismerik el házassági akadálynak, mint a vérrokonságot; de felmentést engednek alóla az oldalági sógorság eseteiben.

A jelen §-ban megállapitott akadály az egyik házastárs és a másiknak egyenes ágbeli vérrokonai között áll fenn. Ehhez képest kiterjed a törvénytelen származású vérrokonokra is, mint ez a § 2. bekezdéséből világosan kitűnik. Ezek a vérségi kötelék által ugyanoly közeli viszonyba jutnak nemzőikhez, mint a törvényes származásúak s ennélfogva azon erkölcsi szempontok, melyek az akadály felállitását egyáltalán szükségessé teszik, reájuk kiterjednek. Ugyanez ugy hazai jogainknak, mint a külföldi törvényhozásoknak az álláspontja.

A § kétségtelen értelme szerint a házassági akadály fenmarad a házasság megszünése és érvénytelenné nyilvánitása után is az egyik házastárs és a másiknak azon egyenes ágbeli vérrokonai között, a kik még a házasság fennállása alatt jutottak az akadály alapját képező sógorsági viszonyba. A házasság megszünése vagy érvénytelenné nyilvánitása nem szüntetheti meg, sem nem csökkenti azon erkölcsi szempontok jelentőségét, a melyek ezen akadály felállitásánál irányadók voltak; sőt a § rendelkezése épen a házasság megszűnése után nyer gyakorlati fontosságot; mert addig a fennálló kötelék is akadálya a házasságkötésnek.

A § szövegezése nem hagy fenn kétséget arra nézve sem, hogy ezen akadály a házastársnak nemcsak a házasságkötéskor már élő vagy a házasság fennállása alatt született (p.o. a mostoha leány gyermeke, vagy az apa keresete folytán biróilag törvénytelenné nyilvánitott gyermek) egyenes ágbeli vérrokonaira, hanem a házasság megszűnése vagy érvénytelenné nyilvánitása után nemzett leszármazóira is vonatkozik. Ehhez képest a férj nem veheti el elvált feleségének törvénytelen vagy egy későbbi házasságából származott törvényes leányát, vagy mostoha leányának a házasság megszűnése után született leányát sem. Ily személyek közötti házasság ép úgy sérti az erkölcsi közérzületet, mint a tulajdonképeni sógorság eseteiben. E tekintetben a javaslat álláspontja megegyez a franczia joggyakorlat felfogásával, ellenben eltér a német javaslat 1236. §-ától.

A javaslat szerint a sógorsági akadály akkor is fennáll, ha az alapját képező házasság érvénytelennek nyilvánittatott. Ha nem is vesszük ugyanis tekintetbe, hogy a tényleges házasságszerű együttélés már magában oly benső családi viszonyba hozza a házastársakat egymásnak egyenes ágbeli vérrokonaival, mint az érvényes házasságkötés, ellenkezik az erkölcsi érzékkel, hogy egymással házasságra lépjenek azok, a kik azt nem tehetnék, ha a sógorsági viszonyt megalapitó házasságkötés érvényes volna. Botrányosnak kellene tekinteni azt a házasságot, melyet egyik házastárs a másiknak oly felmenő vagy lemenő ágbeli rokonával kötne, a ki a házasság érvénytelensége daczára, mint az abból származott gyermekeknek rokona törvényesen elismerve van, - a mi a jóhiszeműleg kötött érvénytelen házasságok eseteiben fordulhat elő; - igy ha a férj elvehetné feleségének korábbi házasságából származott leányát, a ki az érvénytelen házasságból származott közös gyermeköknek féltestvére, vagy feleségének anyját, a ki az érvénytelen házasságukból származott közös gyermekök nagyanyja. Egyező álláspontot foglal: a németbir. jav. 1236. § 3. bek. Az 1875. febr. 5. német birod. tv. 33. §-a szempontjából vitás, vajjon az érvénytelen házasságból származik-e sógorsági akadály. Az érvénytelen házasságból a javaslat szerint ily akadály csak abban az esetben nem jöhet létre, ha a házasság nem polgári tisztviselő előtt köttetett; mert a javaslat az ily kötést semmi vonatkozásban sem tekinti házasságnak. (45. §)

A javaslat ezen kitétele: „megszünése”, a megszünés minden esetére vonatkozik. (V.ö. 94., 95. §)

A javaslat ezen akadály alól felmentésnek helyt nem ad. Fennálló jogaink álláspontja e tekintetben egymástól eltérő. A róm. kath. egyházi jog és a Jos. pat. 16. § elvileg nem zárják ki a felmentést az egyenes ági sógorság akadálya alól sem, de a hatóságok ily felmentést nem szoktak adni. Az erd. szász. Eheordnung 18. §-a csak a mostoha szülők és mostoha gyermekek közötti viszonyt nyilvánitja felmenthetetlen akadálynak. Ellenben egyáltalán nem engednek felmentést a Bód: H.t. 119. § és az Unit. eh. tv. 8. § 3. pontja. A javaslat álláspontját, mely szerint ezen akadály alól felmentésnek nincs helye, azon körülmény igazolja, hogy az oly föltétlen erkölcsi követelményen alapszik, mely kivételt nem tűr. Ugyanigy rendelkeznek a külföldi törvényhozások is.

A sógorság akadálya nem függ attól, hogy az alapját képező házasság elhálál által végrehajtott-e; mert mig egyrészt házastársak között az elhálás vélelmezhető, másrészt az egyik házastárs és a másiknak egyenes ágbeli vérrokonai között fennálló s az akadály alapját képező családi viszony az elhálás mozzanatától teljesen független.

Nem tartotta fenn a javaslat a törvénytelen sógorság akadályát sem. Tagadhatatlan ugyan, hogy sérti a nemesebb erkölcsi érzéket, ha oly személyek lépnek egymással házasságra, a kiknek egyike a másiknak egyenes ágbeli vérrokonával házasságon kivül nemi viszonyt folytatott, különösen oly esetekben, midőn ezen viszony nyilvános és köztudomású; a javaslat azonban nagyobb súlyt helyezett arra, hogy ilyen akadály előföltételeinek bizonyitása nemcsak nagy nehézségekkel van egybekötve, hanem botrányos vizsgálatokat is tenne szükségessé, s azonkivül oly beavatkozásra jogositaná fel a hatóságot a magánélet köreiben, melyet a személyes szabadság szempontjából megengedhetetlennek kell tekinteni; a javaslat tehát czélszerűbbnek látta a polgárok tisztességérzetére bizni az ily házasságkötéstől való tartózkodást. Nem ismeri ezen akadályt a legtöbb külföldi törvényhozás sem, ellenben a szász ptk.-nek ma már hatálylyal nem biró 1613. §-a azt fentartotta.

Fennálló jogaink közül a róm. kath. egyházjog szerint érvényes eljegyzésből köztisztességi bontó akadály keletkezik az egyik jegyes és a másiknak első izbeli vérrokonai között; ugyanezen akadály jön létre az el nem hált házasságból az egyik fél és a másiknak vérrokonai közt negyedízig bezárólag. (c. 3., 4., 8. X. de spons [IV. 1.]; conc.Trid. Sess. XXIV. cap. 4.) A görög keletiek egyházi joga szerint az egyházilag megáldott eljegyzésből köztisztességi bontó akadály származik az egyik jegyes és a másiknak vérrokonai között egész hatodizig a római izszámitás szerint; ezen akadály fennáll akkor is, ha az eljegyzés halál által vagy más okból megszünt. Egyházilag meg nem áldott eljegyzésből csak első fokon jön létre házassági akadály. (V.ö. Joannovics: i.m. 242. l. 7.pont.) Az erdéyi ev. ref. egyház joga szerint apa és fiú nem vehet el két nővért (illedelmi akadály). (Bód:H.t. 255. §) Az eljegyzésből keletkező akadály fentartását sem erkölcsi, sem állami érdek nem követeli. Az el nem hált házasságból pedig a javaslat szerint ugyanazon akadály származik, mint az elhált házasságból. Az utánzott sógorság ezen nemeit a külföldi törvényhozások is mellőzik.

A jelen szakasz ellenére kötött házasság a 65. § szerint semmis.

A 16. §-hoz

I. Fennálló jogaink többsége szerint csak érvényes házasság képezi bontó akadályát az új házasságnak; de érvénytelen házasságban élő felek sem bocsáttatnak addig új házasságkötésre, mig korábbi házasságuk meg nem szünt vagy érvénytelenné nem nyilvánittatott. (Conc. Trid. Sess. XXIV. de sacr. matr. can. 2.; Schulte: i.m. 27. §; görög-keleti: Zhismann:i.m. 373-384. II.) Ugyanigy értelmezik a gyakorlatban a Jos. pat. 11., 12. §; az Eheordn. 15. § és a Bód-féle H. t. 76. § 1. pont. 285. §-át is. Ellenben az unitáriusok egyházi joga szerint érvénytelen házasságban élő fél által kötött új házasság is érvénytelen, ha a korábbi az új házasság megkötésekor még nem volt érvénytelennek nyilvánitva. (Unit. eh. tv. 11. § 5.; 55. § 2.; 57. §; 62. § 2. pont.)

II. Az, hogy a korábbi érvényes házasság megszűnése előtt új érvényes házasságot kötni nem lehet, az egynejűség alapelvéből következik és el van ismerve az összes művelt államok törvényhozásai által. Büntető törvényünk 251. § szerint is a kettős házasság bűntettének előfeltételét érvényes házassági kötelék képezi.

A javaslat szerint a megtámadható házasság is bontó akadályt képez mindaddig, mig meg nem szünt vagy érvénytelenné nyilvánitva sincs. E tekintetben a javaslat eltér mind fennálló jogaink nagyobb részének, mind számos külföldi törvényhozásnak felfogásától (v.ö.:Code civil: 147., 184., 189. §; olasz ptk.: 56., 104., 113. §; osztrák ptk.: 62., 94. §; belga terv.: 145., 189., 192. §, porosz A.L.R. II. 1.cz. 936. § (vitás); hesseni jav.: II. 10., 58. §) A javaslat álláspontja a megtámadható házasság jogi természetében találja indokát. A megtámadható házasság érvénytelensége csak feltételes, a mennyiben a megtámadási jog érvényesitésétől függ s miután az ily házasságot mindaddig, mig meg nem támadtatott, érvényesnek kell tekinteni, az egynejűség alapelvéből következik, hogy mellette az új házasság meg nem állhat. Sőt még a megtámadás megtörténte után is a házasság megszűnéséig, illetőleg érvénytelenné nyilvánitásáig kizárólag a megtámadásra jogosult akarata döntő arra nézve, hogy a házasság érvényben maradjon-e vagy érvénytelenné nyilvánittassék. Ehhez képest, ha a megtámadható házasság az új házasság érvényének akadályát nem képezné, az új házasság semmissége is attól függne, hogy a korábbinak megtámadására jogosult élni fog-e megtámadási jogával s oly esetekben, midőn a korábbi házasság megtámadására az új házasságra lépő fél jogosult, annak tetszésére volna bizva, hogy a korábbi vagy későbbi házassága maradjon-e érvényben. Ily választási jog a két házasság között nemcsak a házasság lényegével ellenkeznék, hanem visszaélésekre s a jogrend megzavarására is vezethetne. Igaz ugyan, hogy a megtámadható házasságot érvénytelenné nyilvánitása után úgy kell tekinteni, mintha meg sem köttetett volna (v.ö., 87. §), de ezen szabály egyáltalán nem gyöngiti a fennebbi okok erejét, nem is állhat tehát útjában a § most érintett rendelkezésének.

A megtámadható házasság az új házasságra nézve az 1875. febr. 6. német birod. tv. 34. §, az 1875. nov. 5. szász tv. 3. §-a és a német jav. 1234. § 1250. § 3. p. szerint is bontó akadályt képez.

A jelen § első bek. ellenére kötött házasság a 65. § szerint semmis.

A javaslat szerint semmis házasság nem képezi bontó akadályát egy ujabb házasságnak. Az új házasságot akkor is semmisnek tekinteni, ha a korábbi házasság semmis, annál kevésbbé lehet indokolt, mert a semmiség feltétlen hatályú s nem függ a házastársak akaratától. Ily házasság érvénytelenné nyilvánitása csak idő kérdése s mindenesetre eldönthető akkor, midőn az új házasság érvénye kérdésessé válik. Minthogy a korábbi házasságot semmissé nyilvánitása vagy megszűnése után úgy kell tekinteni, mintha meg sem köttetett volna (66. §), az új házasság érvényére azon körülmény, hogy a korábbi házasság formailag még fennállott akkor, midőn a későbbi megköttetett, befolyást nem gyakorolhat. Az 1875. nov. 5. szász tv. 3. §-a és a német jav. 1234. §, 1250. § 3. p. szerint a semmis házasságból is bontó akadály keletkezik ugyan, de a német jav. indokai szerint (IV. k. 52. lap) ezen álláspont elfogadásában egyedül az volt döntő, hogy a német birod. büntető törv. 171. §-a a semmis házasságban élő féllel a semmissé nyilvánitás előtt kötött házasságot is a kettős házasság fogalma alá vonja s a német javaslat nem tartotta megengedhetőnek, hogy a polgári jog oly viszony fennállását eltűrje, a mely kettős házasság büntetőjogi tényálladékát állapitja meg.

A javaslat azonban, habár a semmis házasságot bontó akadálynak nem tekinti, új házasság kötését a korábbi házasság semmissé nyilvánitása előtt nem engedi meg (v.ö. 24. §-al).

A § második bekezdés szerint holttányilvánitás esetében a 94. és 95. §-ok irányadók. Ezen §-okra való utalásból világosan következik, hogy a holttányilvánitott házastársának meg van engedve új házasság kötése, jóllehet a korábbinak megszünése tekintetében csak vélelem áll fenn (v.ö. mégis a 25. §-al). Ez esetben, ha az új házasságot megkötő felek egyike sem tudta, hogy a holttá nyilvánitott életben van, az új házasság érvényének megitélésénél a jelen § első bekezdésében megállapitott akadály nem jő figyelembe. Ellenben, ha az új házasság megkötésekore a holttá nyilvánitott életben volt és ezt az új házasságot megkötő feleknek bár csak egyike is tudta, az új házasság érvénye a jelen § első bekezdése értelmében itélendő meg (v.ö. a 94. és 95. §-ok indokaival).

A 17. §-hoz

I. A r. kath. egyházi jog szerint bontó akadály jön létre azok között: 1. a kik egymással házasságtörést követtek el, ha legalább egyikül eredménynyel a sértett házastárs élete ellen tört; vagy: 2. a kik az egyik fél házastársának megölésénél közreműködtek, ha legalább egyikül oly czélzattal követe el a tettet, hogy ez által a házasságot a másik féllel lehetővé tegye.

A görög-keleti szerbek egyházi joga a hitvesgyilkosságot mint önálló házassági akadályt nem ismeri; ellenben a román egyház a hitvestárs meggyilkolását, a mennyiben az újabb házasság inditó oka gyanánt szerepel, érvényességi akadálynak tekinti.

A Jos. patens 19. §-a szerint: „nem köthetnek egymással házasságot azok, kik egyik fél hitvesét, a czélbavett házasságnak utjában állót megölték, akár követtetett el a megölés maguk által, akár az ő megbizásukból más által; továbbá akár mindkét fél egyezésével, akár pedig csak egyik fél által a másik fél tudta és akarata nélkül.” Az erdélyi ev. ref. vallásúaknál is ezen szabály irányadó.

Az erdélyi ág ev. szászok joga szerint azok, a kik bár házasságtörés nélkül egymásnak házasságot igértek és e czél elérése végett legalább egyikük azon házastársnak, a ki házasságuknak utjában állott, élete ellen tört, egymással érvényes házasságot akkor sem köthetnek, ha a gyilkosság be nem fejeztetett. (V.ö.:Eheordn. 20., 65. §)

Az unitárius eh. tv. 9. §-a szerint: „nem jöhet létre házasság azok között, kik együtt vagy külön az összekelésük utjában álló házastársat meggyilkolták vagy megölték, vagy más által meggyilkoltatták vagy megölették”; a 75. § szerint pedig: „a házastársa élete ellen törő fél a házassági köteléket felbontó itéletben netaláni bűntársával, a kivel különben házasságra léphetne, ligába vetendő.”

II. A házasság intézményének erkölcsi jellegével merőben ellenkezik, hogy egymással házasságot köthessenek azok, a kiknek egyike a másiknak közreműködésével vagy egyetértésével egyikük házastársát meggyilkolta, szándékosan megölte vagy annak élete ellen tört. Ezen cselekmény erkölcsileg kárhozatos természetét fokozza, hogy elkövetésének czélja rendszerint a fennálló házasság erőszakos felbontására s ez által a bűntársak által czélbavett házasság lehetővé tételére irányul, s hogy a házastárs bűnös részessége a házastársának élete ellen elkövetett merényletben a házastársi kötelességeknek is súlyos megsértését foglalja magában. Oly házasságnak, mely csak ily súlyos beszámitás alá eső bűnös cselekménynyel vált lehetővé, kezdettől fogva hiányzik erkölcsi alapja. Azonkivül a házasságok fennállásának biztosságát is veszélyeztetné, ha a törvény megengedné, hogy a bűntársaknak a házasságkötés lehetővé tételét czélzó bűnös sikerre vezessen.

Ezen szempontok önként érthetőleg csak akkor érvényesülnek, ha a házastárs életének kioltására irányzott cselekmény szándékosan követtetett el; mert csak ez esetben képzelhető a másik félnek oly bűnös közreműködése vagy egyetértése, mely alapjáúl szolgálhat azon föltevésnek, hogy mindketten a korábbi házasság felbontására s az egymással kötendő házasság lehetővé tételér törekedtek. Ilyennek kell mindenesetre tekinteni az élet elleni bűntettek legsúlyosabbjait: a gyilkosságot és a széndékos emberölést. A javaslat ezen cselekményekkel, melyek a halál bekövetkeztét, mint eredményt feltételezik, az élet elleni törést is egy vonalba helyezi. Ennek indokát abban kell keresni, hogy az élet ellen törés is a házastárs életének kioltására irányuló szándékos cselekményt jelent s mint ilyen, erkölcsileg nem kevésbbé kárhozatos, mint maga a gyilkosság vagy szándékos emberölés. Ezen cselekmény bűnös természetét azon körülmény, hogy fogalmához az élet kioltása nem kivántatik, annál kevésbbé változtathatja meg, mert az élet kioltására irányzott merénylet eredménytelensége a bűntársak akaratától független ok következménye; s mert a javaslat szerint ezen cselekmény is alkalmas arra, hogy a fennálló házasságot felbontsa. (V. ö. 99. §) Az élet elleni törés leginkább a gyilkosság és szándékos emberölés kisérletében nyilvánúl, a azon esetre is kiterjed, midőn a házastárs élete elleni merényletet nem a házasságra lépni akaró két fél közvetlenül, hanem harmadik személy követte el, a kit azok a cselekmény elkövetésére egyetértve felbujtottak.

A § szövegezése nem hagy fenn kétséget arra nézve, hogy a javaslat ezen akadály fogalmáhz föltétlenül megkivánja és elegendőnek is tartja a házasságot kötni akaró felek erkölcsi részességét a házastárs élete ellen intézett merényletben. E részeség nemcsak akkor forog fenn, ha az egyik fél a másikal a cselekmény véghezvitelében szándékosan közreműködött, hanem akkor is, ha az egyik fél a cselekményt a másiknak tettleges közreműködése nélkül, de annak egyetértésével követte el. Az akadály felállitása erkölcsi szempontból mindkét esetben igazolva van.

Ezen akadály felállitásánál irányadó tekintetet azonban csak az esetben birnak jelentőséggel, ha a háztartás élete elleni merénylet a házasság fennállása alatt, azaz megkötése után, de megszűnése vagy érvénytelenné nyilvánitása előtt követtetett el (v.ö. 31. §); mert a cselekménynek csak addig van a fennálló házasság biztonsága szempontjából veszélyes jellege s csak addig sértheti a házastárs iránti kötelességeket. Az, hogy a javaslat ezen akadályt abban az esetben is megállapitja, ha a cselekmény érvénytelen házasságban élő házastárs ellen volt elkövetve, indokát abban találja, hogy az érvénytelen házasság érvénytelenné nyilvánitásáig nem itélhető ugy meg, mintha meg sem köttetett volna (v.ö. 66., 87. §) s a jogrend és jogbiztonság szempontjából ezen cselekmények nem kevésbbé veszélyesek, ha az érvénytelen házasság erőszakos felbontására irányulnak. Ellenben a jelen § alkalmazásánál nem tekintetik házastársnak az, kinek házassága nem polgári tisztviselő előtt köttetett. (V.ö. 45. § 2. bek.)

A külföldi törvényhozások egy része ezen házassági akadályt egészen mellőzte. (1875. febr. 6. német birod. tv.; Code civil; német, belga, hesseni javaslatok.) Ellenben az osztrák ptk. 68. § szerint nem köthetnek egymással házasságot azok, a kik egymásnak házasságot igértek, s ez alapon egyikök a házasság lehetővé tétele végett a házasságkötés utjában álló házastárs élete ellen merényletet követet el; az akadály fogalmához sem a halál bekövetkezése, sem előzetes szövetkezés a tett elkövetésére nem kivánhatik meg. A szász ptk. 1615. § szerint: a ki harmadik személylyel házastársa élete ellen szövetkezik, azzal nem köthet házasságot. Az olasz ptk. 62. § szerint: a ki az egyik házastárs ellen elkövetett vagy megkisérlett szándékos emberölésben a büntető biróság által mint tettes vagy részes bűnösnek itéltetett, a másik házastárssal házasságot nem köthet.

A jelen § ellenére kötött házasság a 65. § szerint semmis.

Jelen § rendelkezését kiegészitik: a 26. és 31. §.

A 18. §-hoz

A javaslat 8. §-a és a 149. § c), d) pontjai értelmében nem köthet érvényes házasságot az, ki vagy elmebetegség, vagy jelekkel való megértést is gátló siketnémaság okából jogerejű itélettel gondnokság alá helyeztetett. Ebből a rendelkezésből az következnék, hogy az ily személyek, hacsak cselekvőképességük különben tényleg nem hiányzik, a gondnokság alá helyezésük iránt meginditott eljárás alatt mindaddig, mig a gondnokság alá helyezés jogerejű itélettel ki nem mondatott, szabadon köthetnek házasságot. Ezen következtetés helyessége iránt azonban abban az esetben, ha a gondnokság alá helyezési eljárás folyamán az 1885:VI. tc. 5., 6. § alapján zárlat rendeltetett el, kétség merülhet fel; mert ugyanezen törvény 7. §-a szerint ilyen esetben, ha a gondnokság alá helyezés jogerejűleg kimondatott, ennek a cselekvőképességre vonatkozó joghatálya azon naptól számittatik, mely a zárlat elrendelését tárgyazó hirdetménynek a hivatalos lapba először történt beiktatására közvetlenül következik. Ha ezen hatályt a házasságkötésre is megfelelően alkalmazzuk, akkor a gondnokság alá helyezettet az itélet visszaható ereje folytán már a zárlat tartalma alatt is cselekvőképtelennek s házasságot semmisnek kellene tekinteni. Idáig a törvényjavaslat nem kivánt menni; mert habár nem is engedhette meg a házasságkötést annak, a ki ellen a gondnokság alá helyezés folyamán zárlat rendeltetett el, minthogy az ily házasságkötés az akaratképesség tekintetében a legkomolyabb aggályokat ébresztheti fel: mégis tekintettel arra, hogy a zárlat tartama alatt még bizonytalan, vajjon a gondnokság alá helyezés jogerejűleg ki fog-e mondatni, s hogy az itt előtérbe léphető érdekek oltalmára az is elegendő, ha a törvény a házasságkötés szabadságát a zárlat tartamára felfüggeszti, a nélkül, hogy az annak daczára megkötött házasságot érvénytelennek nyilvánitaná, a javaslat kielégitőnek tartotta, hogy a gondnokság alá helyezendő ellen elrendelt zárlat csak mint tiltó akadály állapittassék meg.

A javaslat tiltó akadályt állapit meg arra az esetre is, ha a gondnokság alá helyező itélet még nem jogerős, annak meghozatalától jogerőre emelkedéséig. A gondnokság alá helyező, bár nem jogerős itélet nagyfokú valószinűségét állapitja meg annak, hogy gondnokság alá helyezési ok az illető egyénnél valóban fenforog, hogy tehát miatta a gondnokság alá helyezés be fog következni. Ily körülmények között a házasságkötés megengedése nem volna igazolható. Messze vezetne és könnyen visszaéléseknek nyithatna azonban tért a fennebbi hatályt az olasz ptk. 61. §-hoz és a belga terv. 142. §-hoz hasonlóan már a gondnokság alá helyezési eljárás meginditásához fűzni. Ez okból a javaslat ezen tilalom felállitását a gondnokság alá helyezés törvényes okának itélettel történt megállapitásától tette függővé.

A 19. §-hoz

Jelen § rendelkezése a 11-14. §-okkal azonos szempontokon alapúl.

A javaslat a husz éven felüli kiskorúra nézve a szülői beleegyezés hiányát azért nem tette bontó akadálylyá, mert a kiskorú érdekeinek oltalmára a törvényes képviselő beleegyezése ezen érettebb korban már magában elegendőnek tekinthető; oly bontó akadályok felállitása pedig, melyek nem elkerülhetetlenül szükségesek, a házasság fennállását elegendő ok nélkül veszélyeztetik. A szülői akarat a tiltó akadály mellett is kellően érvényesül, de nem azon a határon túl, a melyen a több kárt, mint hasznot okozhatna. Ehhez járul, hogy a javaslat a jogosult szülő beleegyezését azon esetekben, melyekben annak hiánya bontó akadályt képez, egyenlő erejűnek tekinti a gyámahatósági jóváhagyással, melyet a husz éven alóli kiskorú házasságához szintén megkiván, ha beleegyezésre jogosult szülője nincsen. (V. ö.: 12. §) Husz éven felüli kiskorú házasságához azonban a gyámhatóság jóváhagyása nem szükséges többé, ennélfogva a javaslat következetesen jár el, midőn a szülői beleegyezés hiányának bontó hatályt nem tulajdonit. (V.ö.: a 72. § indokaival.)

A 20. §-hoz

I. Fennálló jogaink álláspontjára nézve v. ö.: a 15. § indokaival.

II. Jelen § a respectus parentelaen alapuló házassági akadályt állapitja meg. A gyermek szülőinek s ezeknél még távolabbi felmenőinek testvéreihez rendszerint oly erkölcsi alárendeltségi viszonyba jön, a milyenben a vérbeli leszármazás folytán magukhoz a felmenőkhöz áll. E viszonyban kifejlődő érzelmek a rokonsági kapocs közelségére s a legtöbb esetben fenforgó nagy körkülönbségre vezethetők vissza s természetüknél fogva nem egyeznek meg a házastársak nemi vonzalmával. Azonkivül a családi élet tisztaságának érdekében is kivánatos, hogy ily rokonok közt a házasságkötés meg ne engedtessék.

A külföldi törvényhozások nagy része szintén nem engedi meg az ily házasságokat, és pedig majd csak az apának és anyának testvéreilve (1874. decz. 24. svájczi szövets. törv. 28. § 2. pontja; osztrák ptk. 65. §; olasz ptk. 59. §), majd a nagyszülők testvéreivel sem (a Code civil 163. §, és a franczia joggyakorlat; belga terv. 149. § 2. pont, hesseni jav. H. 22. §) Ellenben az 1875. febr. 6. német birod. törv. és a német javaslat ezen akadályt nem ismerik.

Ezen akadályt a szülőknél még távolabbi felmenők testvéreire is kiterjeszteni azért szükséges, mert ezekkel szemben még nagyobb mértékben hatályos a korkülönbség indoka.

A § második bekezdése szerint: a rokonság és testvéri kapocs a 15. § szerint itélendő meg; minélfogva ezen tilalom nemcsak a törvényes, hanem a törvénytelen származású vérrokonokra is vonatkozik s közömbös, vajjon mindketten közös apától és anyától, avagy csak egy közös szülőtől (felmenőtől) ered-e rokonságuk. A jelen § alkalmazásánál az örökbefogadási viszony szintén nem jöhet tekintetbe; mert az akadály csak a vérrokonokra terjed ki.

A javaslat ezt az akadályt eltérőleg hazai jogaink és több külföldi törvényhozás álláspontjától (Code civil: 184. §; olasz ptk. 104. §; belga terv. 189. §; 1874. svájczi sz. tv. 51. §; osztrák ptk. 94. §) nem mint bontó, hanem csak mint tiltó akdályt állitja fel; (ugyanigy hesseni javasl. II. 22. §), mert e viszony természete nem zárja ki feltétlenül, hogy ily rokonok között a házasság czéljának és lényegének megfelelően létrejöjjön s ha ilyen házasság a tilalom ellenére megköttetett, részint a nő jó hirneve, részint a családi élet nyugalma és tisztasága érdekében inkább annak fentartását, semmint felbontását kell kivánatosnak tekinteni.

A javaslat továbbá nem téveszthette szem elől, hogy lehetnek oly esetek, melyekben mind a feltételezett nagy korkülönbség, mind a tilalom alapját képező egyéb feltevések hiányoznak s a mellett családi vagy más fontos érdekek az akadály elháritását sürgetik; minélfogva ezen akadály alól felmentést engedett. A felmentést általában ugy hazai jogaink (Conc.Trid. Sess. XXIV. de ref. matr.; Joannovics i.m. 191. §; Jos. pat. 16. §; Eheordn. 18. § 2. pont; Unit 11. § 3. pont; Bód:H.t. 119., 145., 150. § [kivéve a nagynéne és unokaöcscse közötti akadályt]) mint a külföldi törvényhozások is megadják. (V.ö. Code civil 164. §; olasz ptk. 68.§; belga terv. 150. §; hesseni jav. II. 24. §; osztrák ptk. 83-88. §)

III. A javaslat az unokatestvérek és ezeknél még távolabbi oldalrokonok között nem állitott fel házassági akadályt. Ezekkel szemben a 15. §-ban foglalt, valamint a jelen §-ban meghatározott akadály indokai erejöket vesztik. Az unokatestvérek között már rendszerint nincs meg a közelebbi vérrokonok természetszerű idegenkedése az egymással való nemi egyesüléstől, sem az erkölcsi alárendeltségi viszony; a tapasztalás szerint unokatestvérek gyakrabban lépnek egymással házasságra, mit felmentéssel még azon törvényhozások is megengednek, melyek a vérrokonság akadályát az oldalág távolabbi izeire is kiterjesztik. Igy összes hazai jogaink (Conc. Trid. Sess. XXIV. de ref. matr.; Schulte 358. lap; Joannovics 191. §; Bód.H.t. 119., 145., 150.§ (fejedelmi felmentés); H. t. 127. § (püspöki felmentés); Jos. pat. 16. §; Eheordn. 18. §; Unit. 11. § 3. pont.) A külföldiek közül: osztrák ptk. 65., 83-88. § - A mi különösen a nemzedékek elfajulásától való félelmet illeti, meg egyik főindoka volt ezen akadály felállitásának, azt az eddigi vizsgálódások és gyüjtött tapasztalatok nem igazolják oly módon, hogy törvényes tilalom alapjáúl szolgálhatna, s a mely, ha alaposnak volna tekinthető, következetesen oda vezetne, hogy unokatestvérek között a házasságot még felmentéssel sem lehetne megengedni; mert a felmentésnek csak ott van értelme, a hol megszűnik vagy nagy mértékben ellensúlyozva van azon oknak hatása, a mely a törvényhozást a házassági akadály felállitására inditotta. A törvényjavaslat ez okból ezen akadálynak még mint házasságkötési tilalomnak fentartását sem találta indokoltnak.

A javaslat álláspontja e tekintetben teljesen egyez a legtöbb külföldi törvényhozáséval. Igy: 1875. febr. 6. német birod. törv. 33. §; német javaslat 1236. §; Code civil 162. §; belga terv. 149. § 1. p.; olasz 59. §; svájczi 28. § - Eltér az osztrák ptk. 65. §; mely az unokatestvérek között is bontó házassági akadályt állapit meg; továbbá az 1889. spanyol törvény 84. §, mely a vérrokonság akadályát az oldalág 4-ed izéig terjeszti ki.

A 21. §-hoz

I. A r. kath. egyház joga szerint oly örökbefogadás, melynek következtében az örökbefogadott az örökbefogadónak atyai hatalma alá jut vagy azzal közös háztartásban él, közjogi bontó akadályt állapit meg:

1. még megszűnése után is. a) az örökbefogadó és örökbefogadott, valamint ennek azon leszármazói között, a kik az örökbefogadás idejében atyai hatalma alatt állottak; b) az örökbefogadó és örökbefogadott házastársa, továbbá az örökbefogadott és az örökbefogadó házastársa között;

2. csak addig, mig felbontva nincs: az örökbefogadott és az örökbefogadónak atyai hatalma alatt álló vérszerinti gyermekei között. (V.ö. Instructio: 28., 29. §-val.) Ezen akadály alól felmentésnek van helye.

A görög-keletiek egyházi joga az örökbefogadást szintén bontó akadálynak tekinti, melyet a személyeknek még tágasabb körére terjeszt ki, mint a r. kath. egyházi jog (v.ö. Zhismann: i.m. 254-263. l.).

Az erdélyi szászok joga szerint bontó és felmentés által el nem háritható akadály áll fenn. az örökbefogadó szülők és az örökbefogadott gyermekek között. (Eheordn. 17., 18. §)

Az erdélyi ev. ref. vallásúak joga szerint a fiúvá fogadásból könnnyen dispensálható tiltó akadály keletkezik. (Bód: H.t. 107., 169., 150. §)

A Jos. patens és az unitáriusok hitvénye ezen akadályt nem ismerik.

II. Az erkölcsi érzéssel ellenkezik a házasságkötés megengedése oly személyek között, a kik az örökbefogadás folytán egymással benső családi és a vérszerinti szülők és gyermekek között fennállóhoz hasonló alárendeltségi viszonyban állanak, de nagy mértékben veszélyeztetné a családi élet tisztaságát is és kivetkőztetné az örökbefogadási viszonyt erkölcsi jellegéből.

Ezen szempontok a házasságkötés eltiltását csakis azon személyek közt teszik szükségessé, a kik az örökbefogadás következtében egymáshoz az egyenesági rokonság vagy sógorság családi viszonyában állanak. Ilyenek az örökbefogadó és az örökbefogadott, valamint ennek vérszerinti leszármazói; úgyszintén az emlitett személyek házastársa. A leszármazókat a 153. § határozza meg. Ezen akadály csak a vérszerinti leszármazókra s azokra volt házastársára terjed ki; ellenben örökbefogadottnak vagy leszármazóinak örökbefogadott gyermekeire s ezek volt házastársára nem vonatkozik. (153. § b) és c) pont); mert ezek örökbefogadójuknak örökbefogadó szülőjével családi viszonyban nem állanak. A javaslat az örökbefogadó vérszerinti felmenőivel szemben sem állapitott meg házassági akadályt; mert az örökbefogadott és ennek leszármazói az örökbefogadó vérszerinti felmenőihez már nem állanak oly családi viszonyban, mely közöttük házassági akadály felállitását indokolhatná. Ily házasság különben is ritkán fordulhat elő.

Bár hozhatók fel okok a mellett, hogy az emlitett személyeknek a házasságkötés a szász ptk. 1614. §; a hesseni javaslat II. 20. § álláspontjához hasonlóan az örökbefogadási viszony felbontása után se engedtessék meg, a javaslat azonban tekintettel arra, hogy a tilalom alapját képező erkölcsi szempontok csak az örökbefogadási kapcsolat tartama alatt hatályosak, ezen házassági akadályt az örökbefogadás fennállásától tette függővé. Ugyanigy rendelkezik: a porosz A.L.R. II. 1. cz. 73. §, az 1875. febr. 6. német birod. tv. 33. § 4. pontja és a német jav. 1240. §-a is. S minthogy az ily viszonyban álló személyek méltánylást igénylő érdekeinek nem mindig felelne meg, ha közöttük a házasságkötés csak az örökbefogadási kapcsolat felbontása után volna lehetséges, a javaslat ezen akadály alól felmentést is engedett. Ugyanigy az örökbefogadási viszny felbontása után a szász ptk. 1614. §-a és a hesseni jav. II. 24. § Ellenben a külföldi törvényhozások többsége felmentésnek nem ad helyt.

Ezen § alkalmazásában nem jöhet tekintetbe oly örökbefogadás, a melynél a vérszerinti apa az atyai hatalmat, vagy a vérszerinti anya a gyámságot föntartotta (v.ö. 154. §); úgyszintén a § b) pontjának alkalmazásában figyelmen kivül hagyandó az oly házasság, mely nem polgári tisztviselő előtt köttetett. (V.ö. 45. §) Ellenben azon körülmény, hogy a házasság érvénytelen volt, a § b) pontjának alkalmazását nem zárja ki (31. §); erre nézve ugyanazon szempontok voltak határozók, melyeket a javaslat a 15. § c) pontjának hasonló esetében irányadókul elfogadott. (V.ö. a 15. § c) p. indokolásával.) A javaslat 31. § szerint a jelen § b) pontjának alkalmazásánál a megszünt vagy érvénytelenné nyilvánitott házasság figyelembe nem jön; minélfogva ha az örökbefogadás és a házasság megszűnése vagy érvénytelenné nyilvánitása után jő létre, a §-ban emlitett személyek volt házastársával szemben nem áll fenn ezen akadály: mert reá az örökbefogadás családjogi hatálya nem terjed ki.

A külföldi törvényhozások közül: az osztrák ptk. ezen akadályt nem ismeri; a többiek pedig majd tágabb (Code civil: 348. §; belga terv.: 151. §; olasz ptk.: 60. §; szász ptk.: 1614. §) majd szűkebb terjedelemben állapították meg. (1874. decz. 24. svájczi szöv. tv. 28. § 2. b) pont; 1875. febr. 6. német birod. tv. 33. § 4. pont; német jav.: 1240. §; porosz A.L.R.: II. 1. cz. 73. §) A javaslat álláspontjával lényegileg egyez a hesseni jav.: II. 20. § 2. pontja.

A javaslat ezen akadályt, eltérőleg a r. kath., görög-keleti és az erdélyi szászok egyházi jogától, nem tette bontó hatályúvá; mert habár visszásnak tünik is fel, hogy a §-ban emlitett személyek az örökbefogadás fennállása alatt egymással házasságban éljenek; de ezen akadály bontó hatálylyal alig volna akként szabályozható, hogy több hátrány ne származzék a törvény ellenére kötött házasság felbontásából, mint abból, ha a házasság az örökbefogadási viszony mellett érvényben marad. Ha az ily házasság egyideig már fennállott, az örökbefogadás által teremtett helyzet lényegesen megváltozik s ennek inkább csak vagyonjogi következményei maradnak fenn. E vagyonjogi következmények mellőzése az örökbefogadott érdekire, tekintettel különösen a házasság megszűnésének következményeire, nem lehet kivánatos. Különben is a javaslat az akadály alól felmentést engedett s ha az bontóvá tétetnék is, meg kellene engedni alóla a felmentést, mely esetben szintén nem lenne kizárva a házasságnak s örökbefogadási kapcsolatnak párhuzamos fennállása. Az örökbefogadásból a Code civil szerint is csak tiltó akadály keletkezik. Ugyanez áll a német javaslat 1240. § szerint, de a házasságkötés esetében az örökbefogadási viszony a törvény erejénél fogva megszünik. (Német jav. 1631. § egyez e tekintetben a porosz A.L.R. II. 1.cz. 989. §) Ellenben a külföldi törvényhozások többsége az örökbefogadást mint bontó akadályt állapitja meg. (Olasz ptk. 104. §; belga terv.: 184. §; 1874. decz. 24. svájczi szövets. tv.:51. §; 1879. márcz. 4. szász tv.: 3.§; hesseni jav. II. 55. §; porosz A.L.R.:II.1.cz. 985-987. §)

A 22. §-hoz

Fennálló jogaink ezen akadályt nem ismerik. Felállitását a gyámsági viszony természete teszi szükségessé. A gyám könnyen befolyásolhatja károsan gyámoltjának elhatározását, mitől ez utóbbit lehetőleg meg kell védeni. Azonkivül a gyám érdekeltségénél fogva a 10. § szerint szükséges törvényes képviselői beleegyezést sem adhatja meg azon házassághoz, melyet gyámoltjával ő, vagy leszármazója köt. Ha e házasságkötés akadálytalanul lehetséges volna, főkép a kiskorú vagyoni érdeki láthatnák annak kárát. Némely törvényhozás e veszélyt az által vélte elhárithatni, hogy az ily házasságkötéshez a gyámi biróságnak (porosz A.L.R. II. 1. cz. 14. §; szász ptk. 1604. §) vagy a gyámi biróság által e czélra kirendelt gondnoknak (curator ad actum) beleegyezését kivánja meg. (Német javaslat: 1232. § indokai.) Minthogy azonban a gyámolt akarata mindaddig nem lehet egészen ment a gyám befolyásától, miga gyámsági viszony megszüntetve nincs, czélszerűbb a gyámság fennállása alatt az ily házasságkötést föltétlenül eltiltani. Ugyanigy rendelkezik az 1875. febr. 6. német birod. tv. 37. §-a is.(A leszármazók fogalmára nézve l. 153. §)

A Code civil, az olasz ptk., az 1874. decz. 24. svájczi tv., a belga és hesseni jav. ezt az akadályt nem ismerik.

A javaslat ezen akadályt a gyámolt leszármazóira azért nem terjesztetett ki, mert ezekre nézve gyakorlati jelentőséggel egyedül a kiskorúság meghosszabbitása esetében birhatna, a melyet - a 152. § szerint - nem kivánt tekintetbe venni.

A törvényjavaslat az eléje tűzött czélt elérve s a gyámolt érdekeit eléggé megvédve nézve gyakorlati jelentőséggel egyedül a kiskorúság meghosszabbitása esetében birhatna, a melyet - a 152. § szerint - nem kivánt tekintetbe venni.

A törvényjavaslat az eléje tűzött czélt elérve s a gyámolt érdekeit eléggé megvédve látta azzal, hogy a szóban forgó akadályt csak házassági tilalomképen állitja fel. Ugyanigy az 1875. febr. 6. német birod. tv. 37. §-a szerint is. Ellenben a német javaslat 1232., 1259. § 4. p., és a porosz A.L.R. II. 1.cz. 979. § szerint bontó akadályt képez.

A 23. §-hoz

I. A r. kath. egyház joga szerint a házasságkötésből házassági akadály csak akkor jön létre, ha a bűntársak még a sértett házastárs életében egymásnak házasságot igértek vagy a czélba vett házasságot még a sértett házastárs életében megkötötték vagy a bűntársak egyike oly czélból, hogy bűntársával házasságra léphessen, a sértett házastárs élete ellen eredménynyel tört.

A görög-keleti egyház joga szerint már az egyszerű házasságtörés is házassági akadályt állapit meg a bűntársak között, ha válóperben bebizonyittatott. A férj házasságtörést csak férjes nővel követhet el. (Hazai egyházi gyakorlat; v. ö.: Joannovics: i.m. 242. l. 1. pont is.)

A Jos. patens 18. és 60. § alapján fejlődött birói gyakorlat szerint a házasságtörés házassági akadályt csak akkor képez, ha a bűntársak a felbontó itéletben az egymással való házasságkötésből eltiltattak.

Az erdélyi ev. ref. vallásúak joga szerint a felbontó itéletben özvegységi kötélben (liga) vetett házasságtörő fél házastársa életében nem köthet házasságot sem bűntársával, sem más harmadik személylyel. (Bód: H.t.: 177., 179., 245. §) Liga nélkül a házasságtörés nem képez házassági akadályt.

Az erdélyi ágost. ev. vallású szászoknál a bebizonyitott házasságtörés akadály a bűntársak között és azoknak, a kik a házasság felbontását okozták, a felbontó itéletben egyáltalán eltiltható az ujabb házasságralépés. (Eheordn. 14., 19., 65. §)

Az unitáriusok egyházi törvénye szerint: nyilvános házasságtörés esetében a vétkes fél bűntársával való házasági szövetségre lépéstől a felbontó itéletben eltiltandó (liga); a házasságtörés csak ez esetben akadály. (Unit. eh. tv.: 11. § 4. p. 66., 78. §)

II. Némely törvényhozás ezen akadályt egészen mellőzi (olasz ptk: 1874. decz. 24. svájczi szöv. tv.); az angoloknál uralkodó felfogás szerint pedig a férfinak erkölcsi kötelessége elvenni a nőt, kinek házassága a házasságtörés következtében felbontatott. Bármily fontos okok legyenek azok, melyek a házasságtörök között a házasságkötésnek megengedése mellett szólnak, tagadhatlan, hogy az a magyar nép közérzületével s erkölcsi felfogásával ellenkezik s fennálló jogállapotunkkal szemben oly ujitást létesitene, melynek szüksége eddig egyáltalán nem volt érezhető. Ezen házassági akadály megszüntetése azon kivül nemcsak nehezen egyetethető össze a házasélet nyugalmának s erkölcsi tisztaságának követelményével, hanem a házasság fennállásának biztonságára is károsan hatna vissza; mert a kötendő házasság reménye forrását képezné a fennálló házasság felbontására irányuló törekvéseknek; e mellett sérelmes és megalázó volna a vétlen házastársra nézve is.

A javaslat a fennálló jogok túlnyomó részével egyezik abban a tekintetben is, hogy a házassági akadályt csak arra az esetre állapitja meg, ha a házastárs a házasságtörés okából a felbontó itéletben a bűntársával való házasságkötéstől eltiltatott. Ezen kellék nemcsak az akadály előföltételének igazolását s ezzel a polgári tisztviselő feladatát könnyiti meg, hanem miután a tilalom csak akkor mondható ki, ha a házasságtörés a sértett házastárs kérelme folytán a válóperben megállapittatott, kényes érdekeket érintő s ép azért nem kivánatos vizsgálatot tesz feleslegessé. Egyébként a biró a tilalom kimondására kötelezve van. (V.ö.: 107. § utolsó bekezd.) Az akadály szempontjából közömbös, hogy a házasságtörés a felbontó itéletben, mint a felbontás oka avagy a 107. § harmadik bekezdése értelmében csak mint a vétkessé nyilvánitás alapja állapittatott-e meg. Mindenesetre megkivántatik azonban, hogy a házastárs a házasságtörés okából vétkesnek nyilvánittassék, s nem jöhetnek figyelembe a felbontó itéletben előforduló oly kijelentések, melyek a házasságtörést egyéb bontó okkal kapcsolatban érintik. Ha a házastárs a házasságtörő félnek vétkessé nyilvánitását nem kérte, a házasságtörést a biróság sem veheti figyelembe s ez esetben a házasság felbontása a házasságtöréssel törvényes összefüggésben nem áll; az erkölcsi botrány, mely egyik főindoka ezen tiltó akadály felállitásának, csak akkor lesz világossá s csak akkor követel megtorlást, midőn a házasságtörés a sértett fél kivánságára birói vizsgálat tárgyává tétetett, s a házasság feldúlásának a nyilvánosság előtt is szülő okát képezte; különben az többé-kevésbbé rejtve marad, melynek feltárása nincs érdekében sem az államnak, sem a társadalomnak.

A külföldi törvényhozások is csak annyiban ismerik fel a házasságtörést házassági akadálynak, a mennyiben annak alapján a házasság felbontatott. (Code civil. 298. §, belga terv. 147. §, hesseni jav. II. 11. §, febr. 6. német birodalmi tv. 33. § 5., német jav. 1237. §) Az osztrák ptk. 67. §-a ellenben csak a házasságtörés előzetes birói megállapitását kivánja meg.

A javaslat egyezőleg hazai jogaink nagyobb részével (eltér a Bód: H.t. 177. §) és a külföldi törvényhozások álláspontjával (v.ö. Code civil: 298. §; 1875. febr. 6. német birod. tv. 33. § 5. p.; német jav. 1237. §) bűntársaknak az ártatlan házasfél halála után sem engedi meg a házasságkötést, mert a tilalom alapját képező erkölcsi szempontok - a sértettre való tekintet kivételével - azután sem vesztik erejüket.

Hazai jogaink többsége felmentést enged ezen akadály alól. (R. cath; Bód-féle H.t. 179. §; Eheordn. 14., 19. §; ehtv:11. § 4. Ellenkezőleg: a görög-keletiek joga és Jos. patens.) A javaslat is ezen álláspontot fogadja el. A törvényhozónak ugyanis számolnia kell az élet változatos viszonyaival s nem szabad felednie, hogy a tilalom szigorú fentartása nem minden esetben szolgálna az erkölcsiség előmozditására, sőt egyes esetekben belőle nagyobb erkölcsi kár származhatnék, mint abból, hogy ha a törvény a házasságtöröknek az egymással való házasságkötést kivételesen megengedi. Helye lesz a felmentésnek különösen oly esetekben, midőn a tilalom fentartása nyilvánvalóan csak a házasságon kivüli együttélést mozditaná elő vagy általa a gyermekek érdeke szenvedne érzékeny sérelmet. Ezen tekintetek döntők lehetnek akkor is, ha az ártatlan házastárs még él. Ezen akadály alól a külföldi törvényhozások többsége is megengedi a felmentést. (Igy: osztrák ptk: 83. §, 1875. febr. 6. német birod. tv. 33. § 5.; jav.: 1237. § Ellenkezőleg a franczia jog s a belga terv.: 147. §)

Fennálló jogaink a házasságtörést nagyobbrészt mint közjogi bontó akadályt állapitják meg. (Igy: a r. cath., görög-keleti; erdélyi szász Eheordn. 14., 19., 44. §; a Josef pat. 18. § szerint is bontó; az Unit, ehtv. 66. § szerint magánjogi bontó akadály; az 1882. évi erdélyi ev. ref. főtörvényszéki Utasitás 3. § a semmiségi okok között ezen akadályt nem emliti.) A javaslat ellenben azt mint tilalmat állitja fel. Ezen szabályozásnál ugyanis tekintetbe vette egyrészt, hogy az akadály felmentés által elháritható, másrészt, hogy a házasságnak a közhatóság hivatalos beavatkozása alapján történő felbontása csak a nyilvános botrányt fokozná és legtöbb esetben a házasságon kivüli együttélést mozditaná elő, sőt a házasságból már netalán született gyermekek is szenvednének miatt; a semmiségi per meginditására pedig a házasságtársakat jogositani fel, a kik a törvény és birói tilalom ellenére keltek egybe, nem volna igazolható. A külföldi törvényhozások nagy része szerint is csak tiltó akadályt képez. (Szász ptk.: 1627. §; 1875. nov. 5. szász tv. 7.§: német jav: 1237. §; s az uralkodó nézet szerint a Code civil: 298. § Ellenkezőleg: osztrák ptk: 67., 94. §; porosz A.L.R.:II. 1. cz. 937. §; belga terv: 189. §: hesseni jav.: II. 55. §)

A 24. §-hoz

Minthogy a 16. §-hoz felállitott akadály a semmis házasságokra nem vonatkozik, ellenkező rendelkezés hiányában semmis házasságban élő házastársnak szabad lenne új házasságot kötni a korábbinak semmissé nyilvánitása előtt is. Az ily házasságkötés nemcsak azon szabályba ütközik, melynél fogva a házasságot megszűnése előtt csak akkor lehet semmisnek tekinteni, ha semmiségi perben annak nyilvánittatott (66. § 2. bek.), hanem a jogrend és családi viszonyok megzavarására is vezetne s a polgári tisztviselőt tenné a korábbi házasság semmiségének birájává. E szempontból volt szükséges a §-ban foglalt tilalom megállapitása. Ily esetben az új házasságkötést fennálló jogaink sem engedik meg. Kifejezetten tiltja az 1875. nov. 5. szász tv. 3. §-án és a német jav. 1234. §-án kivül az 1875. febr. 6. tv. 34. §-a is az ily házasságkötést.

Ezen tilalom nem vonatkozik azokra, kiknek házassága nem polgári tisztviselő előtt köttetett. (V.ö. 45. §-al.)

A 25. §-hoz

A 16. § 2-ik bek. holttányilvánitó itélet alapján csak akkor nem engedi meg az új házasságkötést, ha a házasulók egyike tudja, hogy a holttányilvánitott az új házasságkötés idejében még él. Ehhez képest a holttányilvánitó itélet alapján nemcsak akkor volna szabad házasságot kötni, ha a házasulóknak tudomásuk van arról, hogy a holttányilvánitó itéletben megállapitott vélelem a valósággal egyéb tekintetben, p.o. a holttányilvánitott halála idejére nézve keletkezik, hanem akkor is, ha erről vagy a holttányilvánitottnak életbenlétéről pusztán a polgári tisztviselőknek van tudomása. A jelen § holttányilvánitó itélet alapján a jegyesek új házasságra ezen esetekben sem bocsátja.

Ha a holttányilvánitott házastársa, vagy az, a kivel új házasságot akar kötni, tudja, vagy ha tényekkel igazolva van, hogy a holttányilvánitott az új házasságkötés előtt meghalt ugyan, de halála nem a holtányilvánitó itéletben megállapitott napon következett be, vagy hogy a korábbi házasság biróilag felbontatott, vagy érvénytelenek nyilvánittatott, az út házasságra bocsátás alapját a holtányilvánitó itélet többé helyesen nem képezheti, hanem csak a korábbi házasság megszűnése vagy érvénytelenné nyilvánitása. Ily szabály a házassági anyakönyvek adatainak megbizhatósága érdekében is kivánatos. Ha pedig a polgári tisztviselő biztos tudomást szerez arról, hogy a holttányilvánitott még életben van, kötelessége a házasulókat erre nézve felvilágositani s a házasságkötésnél való közreműködését megtagadni; mert nem engedhető meg, hogy mint hiteles személy, a házasságkötésnél közreműködjék, jóllehet tudja, hogy a korábbi házasság még fennáll.

Ezen akadály csak mint tilalom szerepel; mert a jelzett körülmények egyike sem oly természetű, hogy azoknak a házasság érvényére befolyást engedni a közérdek kivánná.

A 26. §-hoz

A házasság intézményének szigorú erkölcsi alapokon nyugvó természete tiltja, hogy az egyik házastárs azzal kössön házasságot, a ki a másik házastárson elkövetett vagy megkisérlett gyilkosság miatt mint tettes vagy részes elitéltetett, habár ez a cselekmény nem az ő egyetértésével vagy közreműködésével követtetett is el. (V.ö. 17. §-al.) A házastárs vonzalma ily egyén iránt nemcsak a természetes erkölcsi érzékkel ellenkezik, hanem összeütközésben áll azon erkölcsi kötelességekkel is, melyekkel meggyilkolt vagy legalább ily szándékkal megtámadott házastárs irányában tartozik. Ehhez járul, hogy sok esetben a cselekmény végczélját a fennálló házasság erőszakos felbontása és a másik házastárssal kötendő házasság lehetővé tétele képezi.

E szempontok következetesen oda vezetnek, hogy a házassági akadálynak csak az esetben legyen helyes, ha a bűnös cselekmény a házasság fennállása alatt, tehát megkötése után, de megszűnése vagy érvénytelenné nyilvánitása előtt követtetett el; mert a házasságkötés az emlitett személyek között kevésbbé lesz erkölcsileg botrányos s annak megengedése a fennálló házasság biztonsága szempontjából sem lehet többé aggályos akkor, ha a volt házastárs élete elleni merényleg még a házasságkötés előtt, avagy a házasság megszűnése vagy érvénytelenné nyilvánitása után történt. (31. §) Oly házasság, mely nem polgári tisztviselő előtt köttetett, ezen szakasz alkalmazásánál sem jöhet figyelembe (v.ö. 45. §-al).

A javaslat ezen akadály előfeltételéül a házastárs élete elleni legsúlyosabb merényletet, t.i. a gyilkosságot, annak kisérletét vagy abban való bűnrészességet és az ezek valamelyike miatt történt elitéltetést kivánja meg, mert nem akarja oly esetekben, midőn a másik házastárs ártatlan, az egyéni szabadságot annak rovására mértéken túl megszoritani és mert csak az előre megfontolt szándékkal elkövetett élet elleni merénylet engedi meg azon föltevést, hogy a bünösnek végczélját a házasság felbontása s ez által a másik féllel való házasságkötés lehetővé tétele képezte. Ezen akadály felállitására továbbá csak akkor van elegendő jogalap, ha a tényt a büntető biró állapitotta meg; mert eltekintve attól, hogy a büntettnek erkölcsi hatása csekélyebb akkor, ha jogi megtorlás tárgyává nem tétetett, a cselekmény büntető birói minősitése nélkül megnyugtatólag az előre megfontolt szándék sem igazolható.

A javaslat ezen akadályt nem tette bontó erejűvé; mert az emlitett erkölcsi szempontok, tekintettel különösen az ártatlan házastárs érdekeire, nem birnak oly fontossággal, hogy a törvény tilalma ellenére megkötött házasság felbontását indokolhatnák. Minthogy egyes esetekben azon föltevés, hogy a gyilkosság a házasságkötés lehetővé tételére irányuló czélzattal követtetett el, alaptalannak bizonyulhat be; ső olykor a bűnöst inkább a hátrahagyott házastárs iránti részvét indithatja a házasságkötésre, annálfogva a javaslat fölmentést is engedett ezen akadály alól.

A 27. §-hoz

I. A róm. kath. egyházi jog a §-ban felállitott akadályt nem ismeri. A görögkeletiek egyházi joga ellenben az özvegy és elvált nőnek nem engedi meg új házasság kötését a korábbinak megszűnésétől számitott egy év eltelte előtt. (Joannovics: i.m. 201. §) A Jos. patens 61. §-a szerint: „midőn a férjétől elválasztott nő más házasságra akar lépni, mindig be kell várni a kellő időt, nehogy tudniillik az előbbi házasságból netalán nemzett gyermekekre nézve valami tévedés vagy kétség támadjon”. Az erdélyi ev. ref. vallásúak házassági törvénye szerint: „azon özvegy nő, ki férje halála után ha hónap eltelte előtt férjhez megy - a vérkeveredésért - bosszankodott érdemel”. (Bod. H.t. 286. §) Az erdélyi ágost. ev. szászok joga szerint: „ha a házasság érvénytelennek nyilvánittatott vagy felbontatott, akkor a nő, ha terhes szülése előtt s ha terhessége kétes, hat hó eltelte előtt házasságra nem léphet; ha pedig a házasság halál által bontatott fel, az özvegy férj három, az özvegy nő hat hó eltelte előtt nem bocsáttatik új házasságkötésre”. Figyelemre méltó esetekben azonban az egyházi hatóság felmentést adhat. (v.ö. Eheordn. 68., 70. §) Az unitáriusok egyházi törvénye ezen akadályt nem emliti.

II. A jelen § rendelkezése a törvényes gyermek atyaságát kivánja biztositani. Miután fennálló jogunk értelmében a házasság megszűnésétől számitott tiz hónap eltelte előtt született gyermek a korábbi férj törvényes gyermekének s másrészről az új házasság megkötése után hat hó elteltével született gyermek mindenesetre, ha hó eltelte előtt pedig akkor, ha a férj ellent nem mond, a későbbi férj törvényes gyermekének vélelmeztetik, az özvegy vagy elvált nő új házasságra lépésével a gyermek atyasága tekintetében a bizonytalanság csak ugy kerülhető el, ha a nő korábbi házasságának megszűnésétől számitott tiz hó eltelte előtt új házasságkötésre nem bocsáttatik. Ezen szempont következetesen oda vezet, hogy a nőnek ezen idő előtt akkor sem engedhető meg az új házasságkötés, ha korábbi házassága érvénytelen volt; mert érvénytelen házasságból is származhatik törvényes gyermeke. Csakis akkor nincs ezen tilalomnak értelme, ha a korábbi házasság nem polgári tisztviselő előtt köttetett; mert a javaslat álláspontjából ily házasság a házasságon kivüli együttéléssel egy jogi tekintet alá esik. (v.ö. 45. §-al.) Ezen akadályt a javaslat álláspontjának lényegileg megfelelőleg a külföldi törvényhozások is ismerik (1875. febr. 6. német birod. tv.: 35. §; német jav.: 1241. §; Code civil: 228., 296. §; olasz ptk.: 57. §; belga terv.: 146. §; 1874. decz. 24. svájczi szövets. tv.: 28. §; hesseni jav.: II. 23. §)

Némely törvényhozás abból indulva ki, hogy az elhunyt házastárs emléke iránti kegyelet az életben maradt házastársnak nem engedi meg a gyászidő eltelte előtt új házasság kötését, a házasságnak halál által történt megszűnése esetében mindkét házastársat eltiltja bizonyos időn belül, újabb házasságkötéstől (szász ptk. 1605. §) A javaslat tekintettel arra, hogy a kegyelet önkéntes erkölcsi kötelessége, azt magában véve nem tekintette elegendő okul a házasságkötés megnehezitésére. Az osztrák ptk. 120. § három hó előtt nem engedi meg az özvegynek az új házasságkötést.

A § második bekezdésében foglalt azon rendelkezés, hogy ezen akadály önként elhárul, ha a nő tiz hó eltelte előtt szült, a § alapgondolatából következik s más törvényhozás által is el van fogadva. (v.ö. szász ptk.: 1607. §; [csak elválás esetében]; osztrák ptk.: 120. §; [a három havi gyászidő eltelte után]; olasz ptk.: 57. §; belga törv: 146. §; hesseni jav.: II. 23. §) Az 1875. febr. 6. német birod. tv. 35. § és a német jav. 1241. § e tekintetben kifejezett rendelkezést nem tartalmaz.

Nincs szükség ezen tilalomra akkor sem, ha a nő korábbi férjét holttányilvánitó itélet alapján köt új házasságot (94. §, utolsó bek.); mert a holttányilvánitás előföltételét legalább három évi távollét képezvén, a vérkeveredés veszélye nem forog fenn. Ép oly kevéssé van szükség e tilalomra akkor, ha a korábbi házasság a férj tehetetlensége alapján lett érvénytelennek nyilvánitva, (74. § c) pont.) (V.ö. olasz ptk.: 57., 107. §)

A javaslat ezen akadályt egyezőleg ugy összes hazai jogaink, mint a külföldi törvényhozások álláspontjával (porosz A.L.R.II. 1. cz. 1006. §; szász ptk.: 1605., 1621., 1627. § és az 1875. nov. 5. szász tv. 7. §; német jav.: 1241. §; osztrák ptk., Code civil, olasz ptk., belga terv.: idézett §) csak mint tiltó akadályt ismeri; mert ha a házasság megköttetett s egyideig fennállott, a vérkeveredés esélye és a gyermek atyaságának bizonytalansága a házasság felbontásával sem volna többé elháritható.

Minthogy ezen tilalom fentartásának csak addig lehet czélja, mig kétes, hogy a nő teherben van-e vagy sem, a javaslat, tekintettel azokra az esetekre, midőn ezen kétség fenn nem forog, egyezőleg a legtöbb törvényhozással (1875. febr. 6. német birod. tv.: 35. §, német jav.: 1241. §, szász ptk.: 1607. §, osztrák ptk.:120. §, hesseni jav.: II. 24. §) felmentést engedett alóla.

A dolog természetében fekszik, de a 94. és 110. §-ból is következik, hogy a jelen §-ban emlitett tiz hónapot a korábbi házastárs halálának, illetőleg a felbontó vagy érvénytelenné nyilvánitó jogerőre emelkedésének napjától kell számitani.

A 28. §-hoz

I. A r. kath. és görög-kath. egyházi jog szerint az, a ki a felsőbb egyházi rendet érvényesen felvette vagy megerősitett szerzetrendben ünnepélyes (a jezsuitáknál egyszerű) fogadalmat tett, nem köthet érvényes házasságot pápai felmentés nélkül. A görög-keletiek egyházi joga szerint a szerzetesi fogadalom bontó; ellenben az egyházi rend tiltó akadályt képez. A Jos. patens 21. §-a fentartotta azt a házassági akadályt, mely a katholica egyházban az egyházi rendhez és szerzetesi fogadalomhoz van kötve. A protestánsok és unitáriusok egyházi joga ellenben ezen akadályt nem ismeri.

II. Ezen akadály csak addig áll fenn, mig az egyházi rendet felvett, vagy fogadalmat tett személy az illető egyházhoz tartozik, mert az egyház kötelékéből kilépettre fennálló jogunk szerint az elhagyott egyház szabályai többé nem kötelezők.

A § tilalma továbbá csakis azokra vonatkozik, kik egyházuk szabályai szerint egyházi rend vagy fogadalom okából nem köthetnek érvényes házasságot. Arra nézve, hogy az egyházi rend és fogadalom mily feltételek mellett képez az egyház szabályai szerint bontó akadályt, az illető egyház szabályai irányadók.

A § rendelkezése csak tiltó akadályt állapit meg; egyéb tekintetből már csak azért is, mert az emlitett személyek házasságának fennállása saját egyházi szabályaik által sincs feltétlenül kizárva, a mennyiben az egyházi felsőbbség engedélyével érvényes házasságot köthetnek.

A 29. §-hoz

Jelen § a véderőtörvény (1889:VI. tc. 50., 61. §) értelmében szükséges nősülési engedély hiányának hatályát állapitja meg a házasság érvénye szempontjából. A r. kath. egyház a nősülési engedély hiányát tiltó, hazai jogaink többsége pedig bontó akadálynak tekinti (görög-keleti; Jos. pat. 20. § Eheordn. 10. §; unit.: 11. § 2.; 66. §) A javaslat a nősülési engedély hiányát csak mint tiltó akadályt állapitja meg.

A véderő harczképességével s a katonai rend és fegyelem szempontjával ugyanis csak az nem egyeztethető össze, hogy a hadköteles és a véderőhöz tartozó személyek hatósági engedély nélkül is házasságkötésre bocsáttassanak; mert ez által meghiúsulna azon czél, hogy a véderő tagjainak házasságában élő része oly számra korlátoztassék, a melyet a véderő nagyfontosságú feladata megkiván. Ellenben e czélt nem veszélyezteti, ha a törvény megengedi, hogy egyes a tilalom ellenére kötött házasságok érvényben maradjanak. A hadkötelesek ily házasságkötéstől a védtörvényben megállapitott büntetés, a véderő kötelékében álló pedig a szolgálati szabályok által fognak visszatartani.

Minthogy ezen akadály a nősülési engedély kieszközlése által elháritható e nélkül pedig a házasságkötés megengedése a tilalom czéljával össze nem egyeztethető, a javaslat alóla felmentést nem engedett.

A 30. §-hoz

A javaslat a kihirdetés hiányának mint házassági akadálynak kiemelését részint az akadályok egybefoglalása s áttekinthetősége érdekében, részint álláspontjának világos kifejezése végett tartotta kivánatosnak.

A javaslat ezen akadálynak, eltérőleg hazai jogaink egy részének álláspontjától (Jos patens 34. §; unit.: 67. § a) pontja; 1863. cancell. rend.: 14. pontja; az erdélyi izraelitákra nézve pedig: az osztrák ptk. 74., 126. § szerint) nem engedett befolyást a házasság érvényére. A kihirdetés czélja, mely a törvénybe ütköző házasságkötések elkerülésében érvényére. A kihirdetés czélja, hogy a törvénybe ütköző házasságkötések elkerülésében áll, nemn teszi azt szükségessé. Ha a házasságkötés egyébként törvényszerű s akadályba nem ütközik, a kihirdetés elmulasztása magában véve nem elegendő ok a házasság megsemmisitésére. Ugyanez áll akkor is, ha a házasságkötés tiltó akadályba ütközött; mert már magából azon körülményből, hogy a törvény a kérdéses akadályt nem tette bontó hatályúvá, következik, hogy nagyobb súlyt kivánt helyezni a házasság fentartására, mint felbontására. Ha ellenben a házasság bontó akadály ellenére köttetett, különben is érvénytelen lesz, a nélkül, hogy a kihirdetés elmulasztásának bontó erőt kellene tulajdonitani. Ezzel egyez a r. kath. görög-keleti, erdélyi ev. ref. és ágost. ev. egyház jogának és a legtöbb külföldi törvényhozásnak álláspontja is. Ellenben eltér az osztrák ptk. 69., 74. §-nak és az 1868. május 25., osztrák tv. II. 5. §-nak rendelkezése. A franczia joggyakorlat a kihirdetésnek, mint a nyilvánosság egyik elemének hiányát érvényességi akadálynak tekinti.

A 146. § büntető szabálya a kihirdetés elmulasztása esetében is alkalmazandó. (V.ö.: a 136. §-szal is.)

A javaslat a kihirdetés kelléke alól felmentést engedett. A kihirdetésnek mint házassági akadálynak czélja nem zárja ki, hogy ha más uton bizonyosság szerezhető arról, miszerint a czélbavett házasságkötés törvényes akadályba nem ütközik, a felek kihirdetés nélkül is megköthessék a házasságot. A kihirdetés alóli felmentés nem újitás szemben a fennálló jogokkal s már azért sem kelthet aggályt. A felmentésre hivatott közigazgatási hatóságokat a 43. § határozza meg.

A 31. §-hoz

Jelen § rendelkezésének indokai a szövegben hivatkozott §-ok indokainál vannak előadva.

III. FEJEZET

A házasságkötés

A 32. §-hoz

Jelen § a házasságkötés, mint jogügylet érvényének egyik lényeges kellékét fejezi ki s minthogy a javaslat a szabad beleegyezést kizáró körülményeket (kényszer tévedés és megtévesztés) nem a házassági akadályok fejezetében, hanem mint megtámadási okokat az érvénytelenség fejezetében sorolja fel, a § rendelkezése egyszersmind figyelmeztetésül szolgál a polgári tisztviselő számára, hogy a mennyiben a felek szabad beleegyezése tekintetében alapos aggályai vannak, a házasságkötésnél való közreműködését megtagadhassa.

A 33. §-hoz

Azt, hogy a házasság létrejöttét annak megkötésekor időtől vagy feltételtől függővé tenni ne lehessen, a házasság lényege és a jogrend biztossága követeli. A házassághoz fűződő érdekek tekintetéből nem lehet megengedni, hogy a házasság fennállása bármi irányban bizonytalan körülményektől tétessék függővé. A halasztó feltétel ellentétben áll a házassági anyakönyv azon rendeltetésével, hogy a házasságkötések kétségtelen bizonyitékául szolgáljon; mert a feltételes házasságkötésnél bizonytalan marad, hogy a házasság létrejön-e vagy sem. Kezdő határidő kikötése csupán az életközösség kezdetét halasztaná el; a minek különös joghatályt tulajdonitani már azért sem lehet, mert a házasság ily korlátozással legalább a házasfelek egymásközti viszonyát tekintve, eljegyzésnél egyébnek alig volna tekinthető, harmadik személyekkel szemben pedig ily megállapodás a jogbiztonság érdekét veszélyeztetné. Felbontó feltétel vagy véghatáridő kikötése a házasságnak, mint az egész életre szóló életközösségnek czéljával és természetével ellenkezik.

A § ezen tilalma ugy a házasulókra, mint a polgári tisztviselőre vonatkozik. Ehhez képest a polgári tisztviselő minden feltételes vagy határidőhöz kötött házasságkötésnél köteles megtagadni közreműködését s viszont ő maga sem kapcsolhatja a házasságkötésnél való közreműködésének hatályát feltételhez.

A r. kath. egyházi jog megengedi a házasságkötésnél oly halasztó feltétel kikötését, mely tartalmánál fogva a házasság lényegével s szentségi jellegével ellentétben nem áll. Ellenben ugy hazai jogaink nagyobb része (görög-keleti egyház jog [Zhismann 612-616. l.]; a protestánsok és unitáriusok joga) mint a külföldi törvényhozások többsége is a házasságkötésnél sem feltételnek, sem határidőnek helyt nem ad. (V.ö. olasz ptk. 95. §; német javaslat 1248. § második bek.) A porosz A.L.R., a szász ptk. és a Code civil, valamint az 1875. febr. 6. német birod. törv. erre vonatkozólag kifejezetten nem rendelkeznek, de az uralkodó nézet ily kikötést azok szerint is megengedhetetlennek tart.

Nincs ily egyetértés a törvényhozások között arra nézve, hogy a tilalom ellenére megtörtént kikötésnek minő befolyást kell tulajdonitani a házasság érvényére. A r. kath. egyházjog a házasság lényegével és szentségi jellegével (contra tria bona matrimonii) ellenkező feltétel mellett kötött házasságot érvénytelennek tekinti. (C.7.X. [IV.5.]) Egyébként, ha a kikötött feltétel lehetetlen, vagy erkölcstelen, vagy ha a megengedett feltétel bekövetkezte előtt a felek az elhálást végrehajtották, a házasságot olyannak tekinti, mintha feltétlenül köttetett volna. A német javaslat 1248., 1250. § 1. pontja értelmében a feltétellel vagy határidővel korlátolt házasságkötés föltétlenül semmis. Az osztrák ptk. 59. §-át ellenben ugy a gyakorlatban, mint az elméletben többnyire akként értelmezik, hogy a kikötött feltételt vagy határidőt nem létezőnk kell tekinteni.

Nem lehet ugyan tagadni, hogy az általános jogelvek szerint a tilos feltétellel vagy határidővel korlátolt jogügyeletek természetének jobban megfelelne, ha a törvény az ily házasságkötést érvénytelennek nyilvánitaná; mégis tekintettel arra, hogy a jogbiztonságra nézve veszélyes volna, ha az alakilag különben szabályszerűen megkötött s a házassági anyakönyvbe is bevezetett házasság a feleknek a törvény által tiltott kikötése miatt érvényesnek nem volna tekinthető, a javaslat helyesebbnek találta annak a nézetnek elfogadását, hogy a feltétel vagy határidő kikötése nem létezőnek vétessék. Ezen álláspont már azért sem lehet aggályos, mert a mennyiben csak oly kikötések jöhetnek szóba, melyeket a házasulók a házasságkötést megelőzőleg a polgári tisztviselő előtt kijelentettek, ennek felelősségében megvan az a biztositék, hogy ily kikötések mellett házasságok létrejönni nem fognak.

Önként érthető, hogy a házasság érvényére az akaratnyilvánitás hatályát korlátozó egyéb körülmények (p.o. feltevés) sem birhatnak befolyással.

A 34. §-hoz

A kihirdetés czélja abban áll, hogy a jegyesek házasságkötő szándékának közhirré tételével alkalmat nyujtson a netán fenforgó házassági akadályok bejelentésére s ez által érvénytelen vagy tilos házasságkötések megakadályozására.

A kihirdetés eme czéljának csak ugy felel meg, ha kötelezőleg van megszabva. Érvényben levő jogaink szerint is a házasság egyházi megkötését rendszerint kihirdetés előzi meg (c.3.X. de clandest. desp. [IV.2.]; Conc. Trid. Sess. XXIV. de ref. matr. c.1.; görög keleti egyház gyakorlata; Jos. pat. 31., 34. §; Bód: H.t. 62., 69. §; Eheordn. 24. §; Unit. 20. §) Ép ugy a külföldi jogok szerint is. (Code civil: 63. §, olasz ptk. 70. §; 1875. febr. 6. német birod. törvény 44. §; 1874. decz. 24. svájczi szövets. törv. 29. §)

A kihirdetés, mint a házasságkötés előzménye, önként érthetőleg csak akkor teljesithető, ha a felek ez iránti kérelmüket előterjesztették. Ily kérelmet a javaslat szerint csak maguk a jegyesek személyesen, vagy nevükben oly személyek terjeszthetnek elő, a kiknél vagy törvényes képviselői minőségükben, vagy különös meghatalmazásukban megvan a kellő biztositék arra nézve, hogy a kérelem a jegyesek akaratának valóban megfelel. A kérelem előterjesztésének ezen személyekre korlátozása megfelel az egyházak gyakorlatának s a házasságkötés személyes természeténél fogva a jegyesek érdekében szükséges. Egyező szabályt tartalmaz az olasz ptk. 73. § első bek. A kérelem előterjesztésére való jogosultság vizsgálatának s igazolása módjának közelebbi szabályozása az anyakönyvvezetők számára kibocsátandó utasitásba tartozik.

A § harmadik bekezdése a kihirdetést az anyakönyvvezetőkre bizza. Miután a kihirdetés nem képezi a házasságkötés alaki kellékét, hanem csupán elővigyázati rendszabály jellegével bir, a házasságkötésnél közreműködésre hivatott más polgári tisztviselőt [46. § b)-d)] arra szintén feljogositani nem szükséges s az ügyvitel érdekében nem is czélszerű. A kihirdetés kizárólag az anyakönyvvezetők hatáskörébe van utalva; miből az is következik, hogy a kihirdetés elrendelését is csak anyakönyvvezetőnél kérheti.

A 35. §-hoz

A házasságot abban a községben kell kihirdetni, a hol a jegyesek és azok viszonyai leginkább ismeretesek s a hol ennélfogva netán létező akadályok ismerete is feltételezhető. Ilyennek kell tekinteni azt a községet, a hol a jegyesek rendes lakhelye van.

A lakhely fogalmának meghatározása nem a jelen javaslat feladata; de nem felesleges annak kiemelése, hogy a javaslat megegyezőleg az általánosan elfogadott meghatározással, lakhelynek oly helyet kiván tekinteni, a hol a jegyesek viszonyainak és tevékenységének központja van, habár ezen a helyen állandóan nem, vagy épen csak átmenetileg tartózkodnak is.

A § első bekezdése arra az esetre vonatkozik, midőn mindkét jegyes ugyanazon községben lakik. Fennálló jogaink szerint is ily esetben a kihirdetést azon egyházközség lelkésze teljesiti, a melyben mindkét jegyes lakik. (Róm. kath.; görög-keleti egyház gyakorlat; Jos. pat. 31., 32. §; Bód:H.t. 63. §; Eheordn. 25. §; Unit.: 20., 21.)

Ha a jegyesek különböző községben laknak, a kihirdetést mindenik lakhelyen teljesiteni kell; mert az egyik fél lakhelyén a másik fél viszonyai rendszerint nem ismeretesek. Ugyanigy hazai jogaink is: róm.kath.; görög-keleti; Jos. pat. 32. §; Bód: H.t. 64. §; Eheordn. 25. §; Unit. 21. § Ugyszintén a külföldi jogok: Code civil 166. §; olasz ptk.: 71. §; 1874. decz. 24. svájczi szövets. törvény 29. §; belga terv.: 153. §; 1868. máj. 25. osztrák törvény II. 5. §; 1875. febr. 6. német birod. törv. 46. §

Ha bármelyik jegyesnek több lakhelye van, a nagyobb nyilvánosság érdekében kivánatos, hogy a kihirdetés mindenik lakhelyen eszközöltessék. (Ugyanigy az uralkodó nézet szerint az 1875. febr. 6. német birod. törv. 46. § alapján is.)

Lakhelyváltoztatás esetében a kihirdetés nem felelne meg czéljának, ha csupán az új lakhelyen foganatosittatnék akkor, midőn a jegyesek ott még nem laknak három hónap óta. A lakhely közönsége rendszerint csak huzamosabb idő elteltével nyerhet tudomást a felek oly viszonyai felől, melyek a házasságkötés szempontjából lényegesek. Azonkivül lakhelyváltoztatás által a törvény kijátszásának is könnyen nyilnék tere. A javaslat szerint ily esetben a házasságot a jegyesek közvetlenül megelőző lakhelyén is ki kell hirdetni. Fennálló jogaink egy része az utolsó lakhelyen történt kihirdetésen felül a korábbi egyházközségben való kihirdetést csak akkor kivánja meg, ha a jegyesek utolsó lakhelyükön legalább hat hétig nem laktak. (Róm. kath.; Jos. pat. 32. §; Unit. 21. §) A javaslat a tartózkodás idejét három hónapban főleg a nagyobb népességű községek viszonyaira való tekintettel állapitotta meg; mert néhány heti tartózkodás ily helyeken nem nyujt a czélnak megfelelő biztositékot.

Az 1875. febr. 6. német birod. törvény 46. §-a ily esetben az utolsó lakhelyen hat hónapi tartózkodást kiván meg.

A 36. §-hoz

Rendes lakhely hiányában a tartózkodás helye irányadó. Tartózkodási helynek a javaslat oly helyet tekint, hol a jegyesek huzamosabb ideig tényleg időznek, a nélkül, hogy szándékuk lenne ezen helyet viszonyaik és tevékenységük központjává tenni.

Az illetékességet legalább három hónapig folytatott tartózkodás állapitja meg. E rendelkezést az előző § harmadik bekezdésének alapgondolata fedi.

Ha a jegyes utolsó tartózkodási helyén még nem töltött három hónapot, a házasságot ott is ki kell hirdetni, hol utoljára három hónapon át tartózkodott. E hely nem lesz mindig az utolsót közvetlenül megelőző tartózkodási hely. A három havi tartózkodást, eltérőleg az előző § harmadik bekezdésében foglalt rendelkezéstől, lakhely és tartózkodási helynek különböző természete teszi szükségessé.

Ha a jegyes nem tud igazolni oly tartózkodási helyet, a hol korábban legalább három hónapot töltött, a javaslat szerint a házasságot a jegyes községi illetősége vagy születése helyén is ki kell hirdetni. A javaslat az anyakönyvvezető belátására bizza, hogy a kihirdetést ily esetben melyik helyen kivánja foganatosittatni. E rendelkezésnél annak megfontolása volt irányadó, hogy a községi illetőség megállapitása sok esetben nehézségekbe ütközik s hosszadalmas hatósági tárgyalást tesz szükségessé, mi által a házasságkötés a kihirdetés czéljával kellően nem igazolható haladékot szenvedhetne.

Az 1875. február 6-iki német birodalmi törvénys 47. §-a szerint az illetékességet 6 havi tartózkodás állapitja meg. Ily tartózkodási hely hiányában a házasságot a közvetlenül megelőző tartózkodási helyen is minden esetben ki kell hirdetni, habár a jegyes itt ha hónapon át még nem tartózkodott is. Code civil (74., 167. §) szintén hat havi tartókodást kiván.

A jelen § 2. bekezdése oly eseteket tart szem előtt, mikor a kihirdetésnek rendes lakhely és három havi tartózkodási hely hiányában a § első bekezdésének végpontja szerint a községi illetőség vagy születési helyen kellene történnie és ez sem állapitható meg. Ily esetekben a javaslat a kihirdetésnek országos közzétételét kivánja meg, mert oly személyek viszonyai felől, a kik tartózkodási helyüket folyton változtatják, csak ez uton várható kellő tájékozás. Az akadály bejelentésére ily esetekben hosszabb időt kell engedni; azért a javaslat szerint a házasságot csak a hirdetmény közzétételétől számitott három hónap elteltével szabad megkötni. A hirdetmény közzétételére azon anyakönyvvezető lesz hivatva, a ki a 37. § szerint a hirdetés elrendelésére illetékes.

A 37. §-hoz

Oly esetekben, midőn a házasságot több anyakönyvvezetőnek kell kihirdetni, mind a feleknek, mind az eljárás egyöntetűségének érdekében szükséges meghatározni, hogy az illetékes anyakönyvvezetők közül melyik legyen jogositva a kihirdetés előfeltételének vizsgálatára s e vizsgálat eredményéhez képest annak elrendelésére, hogy egyrészről a felek tudhassák, hogy a több anyakönyvvezető közül kihez kell kérelmükkel fordulniok, másrészt hogy az ügynek előnyére nem szolgáló ellentmondó határozatokat elkerüljenek.

A javaslat a kihirdetés elrendelésére illetékes anyakönyvvezető gyanánt azt jelöli meg, a ki a házasság megkötésénél közreműködni jogosult; mert a kihirdetés előfeltételei (38. §) a házasságkötésnél is igazolandók lévén (51. §), azoknak vizsgálatára leginkább az van hivatva, a ki előtt a 48. § szerint a házasságot meg kell kötni. (Ugyanigy: 1875. febr. 6. német birod. törvény 44. § második bek.) Ehhez képest a kihirdetést csak azon anyakönyvvezető rendelheti el, a kinek kerületében a jegyesek a kihirdetés elrendelése idejében laknak, illetőleg tartózkodnak. Ha a jegyesek különböző helyen laknak, illetőleg tartózkodnak, az elrendelésre jogosult anyakönyvezetők között választhatnak; mert ők tudhatják leginkább, hogy viszonyaikra való tekintettel, melyik arra alkalmasabb.

A § második bekezdése a kihirdetés elrendelése után következő eljárást szabályozza. A javaslat a feleket felesleges költségtől és tehertől menti fel azzal, hogy a 34. § második bekezdésében foglalt szabálytól eltérőleg, nem teszi kötelességükké, hogy a kihirdetés foganatositása iránti kérelmüket a többi anyakönyvvezetőnél is előterjeszszék, hanem akként rendelkezik, hogy a kihirdetést elrendelő anyakönyvvezető azon anyakönyvvezetőket, kiknek kerületében a házasság még kihirdetendő, (35., 36. §) ennek foganatositása iránt hivatalból köteles megkeresni. Ebben az eljárás megbizhatóságának is nagyobb biztositéka rejlik.

A megkeresett anyakönyvvezetőt nem lehet feljogositani arra, hogy a kihirdetés megengedhetőségét és előfeltételeit ujból vizsgálat tárgyává tegye (Igy: az 1875. febr.6.német.birod. törv. 44. § is), mi nemcsak felesleges volna, de tekintettel az ebből származható bonyodalmakra czélszerűtlen is. A javaslat azért szabja meg, hogy a megkeresett anyakönyvvezetők a kihirdetést késedelem nélkül foganatositani kötelesek.

Ha a kihirdetést ily módon több anyakönyvvezető teljesitett, közülök annak, ki a házasság megkötésénél közreműködni van hivatva, a házasságkötés előtt meggyőződést kell szereznie arról, hogy a többi anyakönyvvezető a kihiredetést szabályszerűen foganatositotta a házassági akadály tudomásukra nem jutott. (51. §) A törvény nem teszi a felek kötelességévé e körülmény igazolását; sőt miután a kihirdetés hivatalos megkeresésére foganatosittatott, ennek megfelelőleg a megkereső anyakönyvvezetőt is hivatalból kell a kihirdetés megtörténtéről értesiteni.

A 38. §-hoz

A kihirdetés czélja kivánja, hogy az anyakönyvvezető a házasságkötés előfeltételeit már annak elrendelésekor megvizsgálja; mert nem volna a kihirdetésnek értelme oly esetben, mikor tudvalevő, hogy a házasságnak törvényben megszabott kellékei hiányzanak.

A javaslat csak példaszerűleg jelöli meg egyes kellékeket, de azokon kivül egyes esetekben egyéb kellék igazolására is szükség lehet.

A § második bekezdése „a születési bizonyitvány” kifejezést tágabb értelemben használja s alatta nemcsak anyakönyvi kivonatokat ért, melyekkel a születés rendszerint igazolandó, hanem annak hiányában oly okmányokat is, melyek a származás adatait perrendszerűleg igazolhatják. Több külföldi törvényhozás külön szabályokat állit fel arra az esetre vonatkozólag, midőn ezen tény hiteles anyakönyvi kivonattal nem igazolható. (V.ö. Code civil 70-72. § [acte de notoriété]; olasz ptk. 80. §; belga terv. 158. § Ily rendelkezés nem a jelen javaslat keretébe tartozik.

A törvényes képviselő és szülő beleegyezésének igazolási módját a javaslat nem határozza meg. Történhetik az a törvényes képviselő, illetőleg a szülő személyesen tett kijelentésével, vagy köz- avagy teljes hitelű magánokirat felmutatásával. Ha a jegyes már házasságban élt, az anyakönyvvezető előtt igazolni tartozik, hogy házassága már megszünt vagy érvénytelennek lett kimondva, vagy hogy korábbi házastárs holttá nyilvánittatott. A 28. § esetében a házasságkötés megengedésének előfeltételét az egyházi hatóság engedélye, a 29. § esetében pedig az illetékes hatóság nősülési engedélye képezi; minélfogva az anyakönyvvezetőnek ezen engedélyek felmutatását kell követelni. A mennyiben pedig oly katonai személyek akarnak házasságot kötni, kiknek a fennálló szabályok szerint a nősülési engedély csak a katonai biztositék (cautio) feltétele alatt adható meg, az anyakönyvvezető előtt ezen feltétel teljesitését is igazolni kell, mert különben a nősülési engedély is hatálytalan.

A § harmadik bekezdése a feleket fölösleges költségektől és terhektől óvja meg az által, hogy őket oly esetekben, mikor az anyakönyvvezető előtt az igazolandó ténykörülmények közvetlenül ismeretesek vagy hitelt érdemlő módon igazolva vannak, a különben szükséges okiratok felmutatása alól felmenti. Az eskü, melyet az anyakönyvvezető a jegyesektől ily esetekben kivehet, az igazolás más módjának kiegészitésére s megerősitésére szolgál s önmagában a jelzett ténykörülmények igazolására soha sem lehet elegendő.

A 28. és 29. §-okban emlitett engedély és a katonai biztositékról szóló okirat felmutatása alól az anyakönyvvezetőnek nem szabad a feleket felmenteni, mert különben könnnyen visszaélések fordulhatnának elő.

Részletesebb szabályok az utasitásba tartoznak.

A külföldi jogok álláspontját illetőleg v.ö. 1875. febr. 6. német birodalmi törv. 45. §-a; 1874. decz. 24. svájczi szöv. törv. 30. § a), b), p); olasz ptk. 74. és 79. §; belga terv. 157. §.

A 39. §-hoz

Jelen § a kihirdetés módját határozza meg.

A kifüggesztés a hatósági hirdetések szokásos alakja s mint ilyen, a kihirdetés czéljának is megfelel. A javaslat a házassági hirdetménynek egyszeri kifüggesztését kivánja s ennek tartamát 14 napban állapitotta meg, mely határidő a háromszoros egyházi kihirdetések rendszerinti tartamát nem haladja túl. A kifüggesztésnek a községházán nyilt, vagyis a kihirdetésekre szokásos, mindenki által könnyen hozzáférhető helyen kell történnie. Igy történik a kihirdetés más országokban is. (V.ö. Code civil 64. §; olasz ptk. 72. §; 1875. febr. 6. német birod. törv. 46. §; 1874. decz. 24. svájczi szöv. tv. 36-ik §; belga terv. 155. §)

A javaslat, tekintettel a népszokásra, fentartja a szóbeli kihirdetések intézményét is s a kifüggesztési határidő alatt két vasárnapon teendő szóbeli kihirdetést kiván. Ezt azonban kötelezőleg csak a nagy- és kisközségekre vonatkozólag szabja meg; ily helyeken ugyanis a lakosság nagyobb részének műveltségi foka és foglalkozása miatt a kifüggesztéssel a kivánt nyilvánosság alig volna elérhető. A rendezett tanácsú és törvényhatósági városok eltérő viszonyai a szóbeli kihirdetést kevésbbé teszik szükségessé és nem is volna az mindenütt megfelelően foganatositható.

A kihirdetés módja részletesen az anyakönyvvezetők számára kibocsátandó utasitásban fog szabályozást nyerni.

Jelenleg a házasságot az egyházak lelkészei három egymás után következő (Trid. Sess.XXIV. decr. de ref. cap. 1.; Eheordn. 25. §, [legalább 15 napi időközzel]; Unit. 20. §) vagy általában csak három vasárnapon vagy ünnepen (Jos. pat. 31. §; Bód:H.t. 63. §) a templomban összegyült közönség előtt élőszóval teljesitik.

A kifüggesztés mellett külön szóbeli kihirdetéseket nem minden ország törvénye követel. Francziaországban a Code civil 63. §-a szerint két vasárnapon teendő szóbeli kihirdetés is szükséges ugyan, de azok legtöbb helyen mellőztetnek. Belgiumban azonban jelenleg is szokásban vannak s fentartja azokat a Laurent-féle terv. 152. §-a is. Az 1868. május 25. osztrák törvény szerint (II. 5. §) a három hétig tartó kifüggesztés ideje alatt szóbeli hirdetésnek is helye van egy vagy több hivatali napon.

A 40. §-hoz

Az a hely, a hol a házasságot a 35. és 36. §-ok értelmében ki kell hirdetni, a magyar törvény hatályának területén kivül feküdhetik. Könnyen előfordulhat az az eset, hogy ilyen helyen vagy nincsenek a mi anyakönyvvezetőinkhez hasonló hatáskörrel felruházott közegek, vagy ha vannak, nem teljesitik a mi anyakönyvvezetőinktől elrendelt kihirdetést. Nehogy tehát e miatt nehézségek merüljenek fel, a törvényjavaslat 40. §-a megszabja, hogy ha az a hely, a hol a házasságot a 35. és 36. §-k értelmében ki kell hirdetni, a magyar törvény hatályának területén kivül fekszik, a kihirdetés kifüggesztés helyett az illető helyen megjelenő vagy ott elterjedt hirlapba iktatandó be. Hasonló rendelkezést tartalmaz az 1875. febr. 6-iki német birodalmi törvény 47. §-a.

Minthogy a 42. és 44. §-okban emlitett határidők a kihirdetés utolsó napjától számitandók, ennélfogva rendelkezni kellett arról is,hogy a szóban forgó hirlapi kihirdetés esetén melyik napot kell a kihirdetés utolsó napjának tekinteni.

A 41. §-hoz

A kihirdetésnek a jegyesek oly közelebbi megjelölését kell magában foglalnia, mi által azok más személyektől egyénileg megkülönböztethetők legyenek. Kétségtelenül ilyen a jegyesek vallása is s azért a javaslat, eltérőleg a külföldi törvényhozásoktól (v. ö. Code civil: 63. §; belga terv.: 152. §; olasz ptk.: 70. §, 1874. decz. 24. svájczi szövets. törv. 32. §; 1875. febr. 6. német birod. törv. 46. §), tekintettel különösen a vegyes vallású községekre, a jegyesek vallásának felemlitését is megkivánja.

A mennyiben a §-ban felsorolt tulajdonságok a jegyesek személyének kellő megjelölésére nem elegendők, a javaslat azoknak egyéb közelebbi megjelölését is megengedi, mi alatt korántsem érthetők oly tulajdonságok, melyeknek közzététele hirnevöknek árthatnának vagy reájok egyébként sérelmesek volnának, p.o. származásuk törvénytelen volta, előéletük stb.

Az akadály bejelentésére vonatkozó felhivás nemcsak a község lakosainak szól, hanem mindenkinek, a ki valamely törvényes akadályról tudomással bir. Ebből következik, hogy az akadály bejelentése a kihirdetést foganatositót bármely anyakönyvvezetőnél történhetik.

A 42. §-hoz

A kihirdetés hatályának időbeli korlátozása azért szükséges, mert hosszabb idő elteltével a jegyesek viszonyai lényegesen változhatnak, közöttük házassági akadályok keletkezhetnek s a hirdetés és az akadály bejelentésére vonatkozó felhivás is feledésbe mehet, vagy az akadály bejelentése azért fog elmaradni, mert a házasságkötés elhalasztásából a házasságkötési szándék abbanhagyására lehet következtetni.

A javaslat azt az időt, melynek eredménytelen lefolyása után a kihirdetés újra teljesitendő, egy évben vélte leghelyesebben megállapitani. Egy évi határidőt ir elő a Code civil 65. § s a belga terv. 156. § is. Ellenben az 1875. febr. 6. német birod. törv. 51. §; olasz ptk. 77. §, 1874. decz. 24. svájczi szövets. törv. 36. §; osztrák ptk. 73. § a kihirdetés ismétlését már hat hó elteltével kivánja.

Ezen határidő a kihirdetés, azaz a kifüggesztés utolsó napjától, a 40. § esetében pedig a közzétételt követő 14-ik naptól, nem pedig a 44. §-ban emlitett három nap elteltétől számittatik. Ha a kihirdetést több anyakönyvvezető teljesitette, az egy évi határidő mindenik kihirdetésre nézve külön számitandó (ugyanigy a franczia jog szerint).

Az egyházi kihirdetés hatálya hat hóig tart a r. kath. egyházjog (Instr. 64. §), az Eheordn. 25. § és az Unit. 27. § szerint; ellenben a görög-keleti egyház gyakorlata szerint csak két hóig. A Jos. patens és a Bód: H.t. a kihirdetés hatályának időbeli korlátját nem állpitja meg.

A 43. §-hoz

A javaslat 30. §-a a kihirdetés alól felmentést engedett.

A felmentés jogát a jelen § azon hatóságnak adja meg, mely azt a Jos. patens 33. §-a alapján ma is gyakorolja, t.i. a törvényhatóságok első tisztviselőjének, mert e felmentés sürgős természeténél fogva czélszerűen csak oly hatóságra bizható, mely mind előfeltételeinek vizsgálatát gyorsabban és közvetlenebb érintkezés alapján teljesitheti, mind a felek által is közelebb található. Ily felmentések által a felsőbb kormányhatóságok szükség nélkül túlságosan megterheltetnének. A kihirdetés alóli felmentést Francziaországban a procureur de la Republique, Belgiumban a procureur du roi, Ausztriában a kerületi s városi hatóságok, az 1868. május 25. törv. II. 5. § szerint a tartományi hatóságok adják.

A javaslat a felmentést sem terjedelme, sem az alapjáúl szolgálható okok tekintetében nem korlátolja; ezeknek méltatását tisztán a felmentő hatóság belátása és tapintatára bizza. Felmentés úgy a szóbeli közzététel, mint a kifüggesztés alól adható. A felmentő hatóság a kérelmezők viszonyaihoz, s különösen a felmentés iránti kérelem indokainak minőségéhez képest belátása szerint határoz a felett, hogy a kihirdetésre vonatkozó szabályoktól mi tekintetben engedtessék eltérés. A kihirdetés alól hazai jogaink nagyobb része szerint egyházi hatóságok adnak felmentést (r.kath., görög-keleti, erdélyi ev. ref.; Eheordn. 27. §; Unit. 28. §) s fontos okokból mindhárom kihirdetés elengedhető (r. kath.; görög-keleti; Jos pat. 34. §; Unit, 28. §; eltérőleg az Eheordn. 27. §) Némely külföldi jog a felmentést ily terjedelemben meg nem engedi. A Code civil 169. § szerint a házasságot egyszer minden esetben ki kell hirdetni. A belga terv. 154. § szerint az első kihirdetés alól csak életveszélyes betegség esetén adható felmentés. Az olasz ptk. 78. § szerint az egész kihirdetés csak igen fontos okokból engedhető el s azt megelőzőleg sajátszerű, hosszadalmas eljárásssal kell igazolni, hogy a jegyesek között törvényes akadály nem forog fenn.

A felmentést megelőzőleg a § szerint jegyeseknek teljes hitelt érdemlő okiratban ki kell jelenteniök, hogy legjobb tudomásuk szerint köztük házassági akadály nem áll fenn. E rendelkezés visszaéléseknek kivánja elejét venni. Hazai jogaink egy része szerint a jegyesek e körülményre a felmentő hatóság előtt, a mennyiben kivántatik, esüt tesznek. (R. kath: juramentum de statu libero, XIV. Benedek „Satis vobis” encycl. 7. §: Josef. pat. 33. §)

A javaslat a törvényhatóság első tisztviselőjének megtagadó határozata ellen felfolyamodást enged a belügyministerhez.

A felmentés hatálya abban áll, hogy annak alapján a házasság a felmentés tartalmához képest haladék nélkül, illetőleg a megröviditett kihirdetési határidő és a 44. §-ban meghatározott három nap eltelte után azonnal megköthető. A javaslat szerint a felmentés elveszti ezen hatályát, ha annak keltétől számitott egy év alatt a jegyesek még nem köti a házasságot. E rendelkezés indoka azonos az előző § alapgondolatával.

A felmentés hatályának ezen időbeli korlátozását sem fennálló jogaink, sem a külföldi törvények nem ismerik. Ellenben a hesseni javaslat II. 30. § szerint is a felmentés hat hó alatt hatályát veszti.

A 44. §-hoz

A szakaszban megszabott három napos határidőt, melynek letelte előtt a házasságot megkötni nem szabad, a javaslat azért tartotta szükségesnek, hogy a házassági akadályt azok is nehézség nélkül bejelenthessék, a kik arról csak a kihirdetés utolsó napján nyertek tudomást. E határidő akként számitandó, hogy ha a kihirdetés utolsó napja vasárnapra esett, a házasság csak az arra következő csütörtökön lesz megköthető. Oly esetekben, midőn a kihirdetést több anyakönyvvezető foganatositotta, ezen három napos határidő mindenik kihirdetésre nézve külön számitandó, de a házasság nem lesz megköthető előbb, mig a 37. § harmadik bekezdésében emlitett értesitések a kihirdetést elrendelő anyakönyvvezetőhöz be nem érkeztek (v.ö. 51. §)

Önként érthető, hogy a jelen § rendelkezése nem gátolja a házassági akadályoknak később történő bejelentését, minek a házasságkötésig bármikor helye van.

A kihirdetés alól adott felmentés esetében jelen § nem alkalmazható; de csakis akkor, ha a kihirdetés egészen elengedtetett; a csak megröviditett kihirdetési határidő esetében mi sem áll útjában a § alkalmazásának.

Fennálló jogaink az egyházi esketésre nézve ily határidő nem ismernek.

A külföldi jogok közül egyező akadályt tartalmaz az olasz ptk. 76. § Code civil 64. § és a belga terv. 155. §, valamint a hesseni javaslat II. 31. § szerint a házasság a kihirdetés utolsó napját követő harmadik napon köthető meg. Ellenben a 1875. febr. 6. német birod. törv. ily határidőt nem ismer. A zürichi polg. tvkönyv szerint (98. §) a kihirdetésről szóló bizonyitvány annak megtörténte után hetedik napon állitható ki.

A 45. §-hoz

Az a szabály, hogy a házasságot polgári tisztviselő előtt kell megkötni, a kötelező polgári házasság alapelvét juttatja kifejezésre. A javaslat azon személyek megjelölésére, a kik állami felhatalmazás alapján a házasságkötésnél közreműködni hivatva lesznek, a „polgári tisztviselő” elnevezést választotta; mert ezzel vélte a reájuk ruházott hatáskör természetét legmegfelelőbben kifejezhetni.

A § második bekezdésében foglalt rendelkezés önként következik abból, hogy a házasságot polgári tisztviselő előtt kell megkötni. Ha a házasság megkötésére irányuló akaratkijelentés oly személy előtt történt, a ki polgári tisztviselői minőséggel nem volt felruházva, azt a törvény jogi értelemben házasságkötésnek nem ismerheti el. Ebben az esetben tehát házasság nem jött létre. Joghatályát tekintve ez az eset nem különbözik a házasságon kivüli nemi viszonytól. Ép azért a javaslat az ilyen kötést semmi vonatkozásban sem tekinthette házasságnak, minélfogva az különösen a 15. § c), 16., 17. §, 21. § b), 24., 25., 26., 27., 66. és 93. §-ok alkalmazásában figyelmen kivül hagyandó. Ezen esetekben a házasságnak semmissé nyilvánitása sem kivántatik meg; mert a ki arra hivatkozik, hogy a házasságkötés nem polgári tisztviselő előtt történt, az magát a házasságkötés tényét tagadja, a minek bármely perben incidenter is helye van. Ezt fejezi ki eme tétel: „a törvény erejénél fogva”. Elvileg ugyanezen állásponton vannak fennálló jogaink is, a mennyiben az oly házasságot, a mely nem lelkész előtt köttetett, - eltekintve a r. kath. egyházi jogtól a vegyes és nem katholikus házasságokat illetőleg, - nem tekintik házasságnak (non existens matrimonium) és semmissé nyilvánitását sem kivánják meg. A javaslat álláspontjának teljesen megfelel a Laurent-féle belga terv. 140. és 196. § A franczia joggyakorlat és elmélet is a törvény erejénél fogva nem tekinti létezőnek azt a házasságot, mely nem polgári tisztviselő előtt köttetett. A javaslatnál szigorúbb álláspontot foglal el a szász ptk. 1620. § és a német javaslat 1252. §-a, a mennyiben a törvény erejénél fogva semmisnek tekint minden házasságot, mely lényeges alaki kellék mellőzésével köttetett. Ennyire azonban nem kivánta a javaslat kiterjeszteni az alaki kellékek hatályát azon visszásságok és méltánytalanságok miatt, a melyek abból származhatnának.

A § harmadik bekezdésében foglalt rendelkezés úgy a jogrend jól felfogott érdekeinek, mint a méltányosság követelményének megfelelő kivételt tartalmaz a 2. bekezdésében foglalt szabály alól. Midőn a házasságkötésnél közreműködő személy polgári tisztviselői minőségére nézve téves közhiedelem alakúlt s a házasulóknak legalább egyike nem tudta, hogy a közreműködő személynek polgári tisztviselő minősége hiányzik, menthető tévedés forog fenn s méltánytalan volna, hogy az ily házasság egyszerűen nem létezőnek tekintessék. A közhiedelem alakulását kisérő körülmények gyakran oly természetűek lehetnek,hogy a házasulók méltán feltehették, miszerint a házasságkötésnél közremüködő személy valóban polgári tisztviselő. Ilyen esetek fordulhatnak elő különösen akkor, ha a polgári tisztviselő felhatalmazása nem volt szabályszerű, avagy visszavonatott s ezt kellőleg közzé nem tették, vagy a helyettesitésre vonatkozólag szabályok lettek megsértve. Ilyen esetekben rendszerint a hatóságot fogja mulasztás terhelni, s méltánytalan volna azért a vétlen feleket sujtani. Már maga azon körülmény, hogy az illető személy nyilvánosan mint polgári tisztviselő szerepel, a házasságkötésnél közreműködik s a közhiedelem őt arra jogositottnak tartja, félrevezethette a valóságot nem ismerő feleket annak polgári tisztviselői minőségére nézve. Ily házasságok érvényét megtagadni a jogbiztonság szempontjából is aggályos volna. Tekintettel különösen arra, hogy eltérő rendelkezés hiányában az ilyen házasságot a jelen § 2. bekezdése értelmében már a törvény erejénél fogva semmi vonatkozásban nem lehetne házasságnak tekinteni, s ennélfogva még a jóhiszeműség előnyei sem illethetnék meg sem a házastársakat, sem a gyermekeket; továbbá figyelembe véve, hogy különben a feleknek, ha életközösségi viszonyukat házasságnak kivánnák tekinteni, az arra jogosult polgári tisztviselő előtt ujból kellene szabályszerű házasságot kötniök, mi az egyik fél halála vagy vonakodása esetében lehetetlen volna: a jelen § 3. bek. rendezése kellően igazolva van. A r. kath. egyházi jog is érvényesnek tekinti az oly házasságot, mely putativus parochus, azaz oly személy előtt köttetett, a ki nyilvánosan mint pap szerepel s a közhiedelem is annak tartja, ha e közhiedelem keletkezésének kielégitő okai voltak (titulus coloratus) (v.ö. Schulte: i.m. 62. l.). A külföldi törvényhozások nem tartalmaznak hasonló rendelkezéseket; de lényegileg ide vezet azon törvényhozások álláspontja is, melyek a vélt házasság előnyeit a jóhiszemű házastárs és a gyermekek javára akkor is biztositják, ha a házasság valamely lényeges alaki kellék mellőzésével kötetett meg. (V.ö. szász ptk: 1628., 2054., 1771., 1620. §; hesseni jav. II. 61. §, porosz A.L.R. II. 2. cz. 50-57. § [vitás]). A franczi Code civil szempontjából vitás, vajjon a jóhiszeműség előnyei megilletik-e a házastársakat és gyermekeiket akkor is, ha a házasság nem officier de l'état civil előtt kötetett; de több birói itélet e kérdést igenlőleg oldotta meg. Ellenkező álláspontot foglalnak el: a német jav. 1258., 1270., 1562-1567. §, belga terv: 195., 196. §, olasz ptk. 104., 116. §.

A javaslat e rendelkezésének (3. bek.) alkalmazása szempontjából az, hogy a közhiedelem alakulására mily körülmény szolgáltatott okot, különbséget nem tesz. Nem tekintve ugyanis, hogy a közhiedelem fogalma már magában véve oly körülményeket feltételez, melyek könnyen támaszthatták azt a tévhitett, hogy a házasságkötésnél közreműködő személy erre a szerepre általában állami felhatalmazás alapján jogositva van, ily körülmények kimeritő felsorolása alig volna lehetséges, példaszerű felsorolásuk pedig a nélkül, hogy biztos irányelvet nyujtana, könnyen téves magyarázatokra vezethetne. Önként érthető, hogy erre a házasságkötésnél közreműködő személyek minősége sem bir befolyással. A javaslat e tekintetben a birói belátásnak szabad teret enged s csak annyit kiván meg, hogy a közhiedelem az illető személy polgári tisztviselői minőségére nézve valóban fennállott legyen.

A § ezen rendelkezésének alkalmazása azonban ki van zárva ott, hol a házasságkötő felek a közhiedelem daczára tudták, hogy az, ki előtt házasságukat kötötték, nem polgári tisztviselő. Ilyen esetben nem lehet ok arra, hogy a felek tudatos törvényellenes eljárásuk következményei ellen törvényes oltalomban részesüljenek.

A harmadik bekezdésben foglalt rendelkezés alkalmazást nyer már abban az esetben, ha csak az egyik házasuló fél nem tudta is a valóságot.

A rendelkezés czéljának ugyanis csak ez felel meg teljesen, mert a jóhiszeműség oltalma igazolva van már akkor, ha okszerűen föltehető, hogy az egyik fél csak a valóság nem ismerése folytán adta beleegyezését a házasságba oly személy előtt, a kit a közhiedelem tévesen polgári tisztviselőnek tartott.

A § szövegezése kétségtelenné teszi, hogy a vélelem mindenkor a házasfelek jóhiszeműsége mellett harczol s azt, hogy mindkét fél a valóságot tudta, az tartozik bizonyitani, a ki arra hivatkozik; mert a § alkalmazása csak kivételesen, t.i. az esetben van kizárva, ha a házasfelek a valóságot ismerték. Az ellenkező felfogás mellett hozhatók ugyan fel jogi okok, de az a gyakorlatban nem elégitené ki sem a felek érdekét, sem a jogbiztosság követelményét.

A 46. §-hoz

A házasságkötésnél való közreműködésre a helyes jogkezelés szempontjából első sorban azon közegek lesznek hivatva, kik az állami anyakönyveket, tehát a házassági anyakönyvet is vezetik; mert a házasságnak hatósági személy közreműködése mellett történő megkötése főként a hiteles tanusitás végett kivántatik meg. Ezeken kivül azonban a házasságkötésnél való közreműködésre oly egyéneket is czélszerű felhatalmazni, kik annak ünnepélyes jellegére való tekintettel, hatósági állásuknál fogva arra kiválóan alkalmasak.

A javaslat a házasságkötésnél való közreműködésre hivatott polgári tisztviselőnek ezen minőségét anyakönyvvezetői, illetőleg hatósági működésével hozza kapcsolatba; miből önként következik, hogy azzal csakis azon kerületen belül birhat, a melyre anyakönyvvezetői, illetőleg hatósági működése kiterjed. Másrészről a javaslat a házasságkötésnél való közreműködést, a mennyiben annak a jelen fejezetben megállapitott feltételi fenforognak, a polgári tisztviselő hivatalos kötelességévé kivánja tenni, melyet az más, mint az 51. §-ban meghatározott okból magától el nem utasithat; oly intézkedés, mely mint a helyes közigazgatás követelményéből folyó, különös indokolásra nem szorúl.

Az európai törvényhozások többnyire ismerik a consul vagy követ előtt kötött házasságokat, a melyeknek szüksége főképen keleten érezhető, hol a házasságkötésre vonatkozó európai intézmények jobbára hiányzanak. A consul vagy követ előtt kötött házasságokat némely állam csak az esetben ismeri el érvényeseknek, ha mindkét fél a consul vagy követ államának honosa, némely országban pedig az ilyen házasságok érvényesek, ha legalább a férj, másutt, ha bármelyik fél az illető állam honosa. A törvényjavaslat 46. §-ának e) pontja ezen három rendszer közül a másodikat fogadja el és pedig azért, mert a magyar törvény ezen kivételes gondoskodásának tárgyát helyesen csak azon a házasságok képezhetik, melyek magyar családot alapitanak, tehát a melyeknél legalább a férj magyar honos.

Annak kimondására, hogy a consul vagy követ előtt létrejött házasságok belföldön kötött házasságoknak tekintendők, azért van szükség, mert a törvényjavaslat több helyen, különösen a VII. fejezetben más elbánásban részesiti a külföldön és más elbánásban a belföldön kötött házasságokat, meg kellett tehát oldani azt a kérdést, vajjon a szóban forgó házasságok a belföldön vagy a külföldön kötött házasságokra vonatkozó jogszabályok alá esnek-e.

Kivánatos, hogy a consul vagy követ előtt kötött ilyen házasságok a belföldön is anyakönyvveztessenek; az erről való gondoskodás azonban nem a jelen, hanem az állami anyakönyvekről szóló törvényjavaslatba tartozik.

A 47. §-hoz

Minthogy a polgári tisztviselő a házasságkötésnél való közreműködésre csak saját kerületére nézve nyer állami felhatalmazást, ebből önként következik, hogy a házasságkötésnél csak saját kerületében müködhetik közre. E kerületen kivül polgári tisztviselői minősége megszünik s csakis magánegyénnek tekinthető. Ennélfogva területén kivül teljesitett működése nem birhat közhatósági jelleggel, s az előtt ekként kötött házasságot érvényesnek elismerni nem lehet. (V.ö. a javaslat 61. § a) pontjával.)

Jelen § nem vonatkozhatik arra az esetre, mikor a polgári tisztviselő területén kivül ugyan, de szabályszerű felhatalmazás alapján működik közre a házasságkötésnél. Nem fedi azt az esetet sem, midőn helyettesi minőségben tévesen a helyettesités törvényszerű esetein kivül jár el, vagy a 49., 50. § szerint szükséges felhatalmazás hiányzik; mert a közreműködésre szóló általános felhatalmazása az utóbbi esetekben is megvan, s a feleket nem lehet arra kötelezni, hogy a helyettesités feltételeit ők tegyék vizsgálat tárgyává.

A javaslattal egyező álláspontot foglal el a német javaslat 1245. §-ának második bekezdése.

A 48. §-hoz

A házasságot rendszerint az anyakönyvvezető előtt kell megkötni. Más polgári tisztviselőnek a házasságkötésnél csak kivételesen szabad közreműködni (50. §)

A házasságkötésnél való közreműködésre leginkább az az anyakönyvvezető van hivatva, a ki a házasulókat s azok viszonyát legjobban ismerheti s a kinél a felek személyes megjelenése legkevesebb akadályba ütközik. Az illetékesség szabályozásánál e szempontokra kellett tekintettel lenni; mert azokban a házasságkötés törvényszerűségének biztositéka a felek méltányos érdekével találkozik.

Ehhez képest az illetékesség természetes alapja csak a házasulók lakhelye lehet. Ez irányadó ma is az egyházi esketésre (r. cath.; görög-keleti egyházi gyakorlat, Eheordn. 31. §; Unit. 29. §; Jos. pat. 29., 30. §). Ha a házasulók két anyakönyvvezető kerületében laknak, akkor mindkettő illetékes s közöttük a felek szabadon választhatnak. Ily esetben jelenleg a szokásjog erejénél fogva a menyasszony lelkésze előtt kötik a házasságot.

Lakhely hiányában az anyakönyvvezető illetékességét a tartózkodási hely állapitja meg. A tartózkodás tartama e tekintetben közömbös. Ép igy az 1875. febr. 6. német birod. törv. 42. §-a szerint is; ellenben a Code civil 74., 165. § és a belga terv. 174. § szerint legalább hat havi tartózkodás szükséges. A javaslat ugyanis nem akarta megneheziteni a házasságkötést oly személyeknek, a kiknek nincs rendes tartózkodási helyök, vagy az országban ép a házasságkötés czéljából csak átmenetileg tartózkodnak. Ez által feleslegessé vált különös rendelkezés felvétele arra az esetre is, midőn belföldön állandó tartózkodási helylyel nem biró magyar állampolgárok belföldön kivánnak házasságra lépni (v.ö.: német javaslat 1246. § harmadik bekezdésével).

A javaslat szerint az illetékesség megállapitásánál a tartózkodási hely csak rendes lakhely hiányában jöhet tekintetbe s oly esetekben, midőn a házasulóknak rendes lakhelyükön kivül még tartózkodási helyük is van, nem áll a feleknek szabadságában e helyek között választani, a mit azt némely külföldi törvényhozás megengedi (v.ö.: 1875. febr. 6. német birod. törv. 42. §, német jav. 1246. §, olasz ptk.93. §). Tekintettel a 49. § rendelkezésére s különösen arra, hogy ily módon az illetékességre vonatkozó szabályok czélja könnyen meghiusúlna, ily rendelkezést a javaslat czélszerűtlennek tartott. A rendes lakhely mellett a tartózkodási hely az anyakkönyvvezető illetékességének megállapitásánál csak akkor lehet irányadó, ha az egyik házasulónak rendes lakhelye, a másiknak pedig csak tartózkodási helye van.

Az illetékesség azon lakhelye, illetőleg tartózkodási hely alapján lévén megállapitandó, melylyel a házasulók a házasságkötés idejében birnak, oly esetekben, midőn azok a kihirdetés megtörténte után lakhelyüket vagy tartózkodási helyüket változtatták, sem új kihirdetésre (v.ö. a 37. §-al), sem a 49. §-nak megfelelő felhatalmazásra szükség nincsen.

Minthogy az illetékességre vonatkozó szabályok első sorban a közrend érdekében vannak megállapitva, a javaslat szerint annyiban kényszeritő jelleggel birnak, a mennyiben a 49. és 50. § eseteit tekintetbe nem véve, a házasságkötésnél más, mint a jelen § szerint illetékes polgári tisztviselőnek nem szabad közreműködnie. E rendszabály azonban szemben a házasság fennállásához füződő közérdekkel, nem birhat oly jelentősséggel, hogy annak áthágása miatt a lényeges alaki és anyagi kellékeknek egyébként megfelelő házasságot érvénytelennek lehetne tekinteni; minélfogva a javaslat az ezen § szerint (személyileg) illetéktelen polgári tisztviselő előtt kötött házasságot nem tekinti érvénytelennek. Erre nézve a javaslat álláspontja eltér fennálló jogaink egy részétől (r. cath.; Jos. pat. 29. §; Eheordn. 37. §) A görög-keleti egyházjog, ha a házasulók a lelkész illetéktelenségéről tudomással birtak, a házasságot szintén érvénytelennek tekinti (v.ö.: Zhismann: i.m. 675. l.). A külföldi jogok közül egyező álláspontot foglal az 1875. febr. 6.német. birod. törv. 42. § második bek.; ugyanigy a német jav. 1246. § is. Ellenben a Code civil 191. § és az olasz ptk. 104. § szerint a személyileg illetéktelen polgári tisztviselő előtt kötött házasság is érvénytelen; bár a franczia birói gyakorlat ezt az álláspontot mereven nem követi.

A 49. §-hoz

Ha a felek viszonyai a házasságnak nem a 47. § szerint illetékes anyakönyvvezető előtt leendő megkötést tennék szükségessé, meg kell engedni, hogy az illetékes anyakönyvvezető a házasságkötésnél való közreműködésre más anyakönyvvezetőt felhatalmazhasson. Ily felhatalmazásban nem rejlik veszély, ha az hivatalos iratban a kihirdetés után az akadály bejelentésére engedett határidő leteltével és csak akkor adható, ha a felhatalmazó anyakönyvvezetőnek törvényes akadályról nincsen tudomása; mert ha az illetékes anyakönyvvezető a házasságkötésnél közreműködhetnék, nincs ok arra, hogy ugyanazt egy másik anyakönyvvezető ne tehesse.

Ily felhatalmazás adására csak a 47. § szerint illetékes anyakönyvvezető lehet jogosult, de a felhatalmazott anyakönyvvezető további felhatalmazást adni jogositva nincsen.

A felhatalmazás csak az érdeklettek kérelmére adható meg, mert a § rendelkezése a felek érdekében van hozva. Hivatalból annak soha sem lehet helye.

Az anyakönyvvezetőt a javaslat felhatalmazás megadására nem kötelezi; minden ily felhatalmazás kivételt állapit meg a törvény általános szabálya alól, az anyakönyvezető tehát nincs a felek akaratához kötve, hanem a házasságkötésnél való közreműködést mint illetékes hatósági személy csak akkor hárithatja el magától, ha arra nézve a házasulók által felhozott okokat elegendő alaposaknak találja.

Felhatalmazott a § szerint csak másik anyakönyvezető lehet, kinek nem hiányzik általános felhatalmazása a házasságkötésnél való közreműködésre. Lelkészeknek ily felhatalmazás soha sem adható.

Hogy ily felhatalmazás hiánya a házasság érvényére befolyással nem bir. a 47. §-nál mondottakból következik. Sőt a házasság akkor is érvényes, ha a felhatalmazás nem a 47. § szerint illetékes anyakönyvvezetőtől származott.

Jelen § nem vonatkozik azon esetre, midőn az illetékes anyakönyvvezetőnek akadályoztatása annak hivatalból leendő helyettesitését teszi szükségessé.

Önként érthető, hogy sem a kihirdetés elrendelése, sem annak foganatositása végett ily felhatalmazásnak helye nem lehet. (V.ö. 37. §-al.)

A § rendelkezése lényegileg megfelel érvényben levő jogaink álláspontjának. (R. kath. [litterae dimissiriales]; Jos. pat. 29. §; Eheordn. 31. §; Unit. 32. §) A görög-keletiek egyházi joga szerint a nem illetékes lelkészt az esketésre a püspök hatalmazza fel. (Zhismann: i.m.675. l.)

Ily felhatalmazásnak a külföldi törvényhozások is helyt adnak: 1875. febr. 6. német birod. törv. 43., 49. §, német jav. 1247. §, olasz ptk. 96. § 1874. decz. 24. svájczi szövets. törv. 37. § (csak a vőlegény lakhelye szerint illetékes polg. tisztv. adhat); 1868. máj.25. osztrák törv. II. 6. §, osztrák ptk.: 81., 82. §.

Az 50. §-hoz

A javaslat a 46. § b)-d) pontjában emlitett polgári tisztviselőnek a házasságkötésnél való közreműködését a főispán. Budapesten a főpolgármester engedélyétől teszi függővé.

Egyes esetek körülményei, a helyi viszonyok vagy a cselekmény ünnepélyességének emelése kivánatosság tehetik a felekre nézve, hogy házasságuk megkötésénél magasabb közigazgatási tisztviselő működjék közre. Annak megitélése, vajjon ezen tekintetek kellőleg igazolják-e az illetékesség általános szabályától való eltérést, helyesen csak oly hatóságra bizható, mely egyszersmind az illető polgári tisztviselők felett felügyeletet gyakorol s azt is megitélheti, vajjon ezen új tevékenység által a közigazgatási hatóságok a közigazgatási teendők rovására nem fognak-e túlságosan megterheltetni.

A javaslat ezen §-a a feleknek jogos ad arra, hogy az engedélyt valamely főispántól, Budapesten a főpolgármestertől kérjék. E tekintetben közömbös, hogy az illető törvényhatóság területén laknak vagy tartózkodnak-e; mert a polgári tisztviselő közreműködésének ezen esetben is az a feltétele, hogy az illetékes anyakönyvvezetők a kihirdetést szabályszerűen teljesitették, vagy a felek az alól felmentést nyertek és a polgári tisztviselőnek házassági akadály nem jutott tudomására (51. §); minél fogva a felek a kihirdetést teljesitő anyakönyvvezetők hirdetési bizonyitványát ily esetben is felmutatni kötelesek. Minthogy ugyanezen feltételek alatt a 47. § szerint illetékes anyakönyvvezető is felhatalmazhat egy másik anyakönyvvezetőt a házasságkötésnél való közreműködésre, nincs oly arra, hogy bármely főispán engedélye alapján ugyanazon feltételek alatt a 46. § b)-d) pontjaiban emlitett polgári tisztviselők közre ne működhessenek.

A főispán engedélye azonban csak azon törvényhatóság területére szoritkozhatik, a melynek élén áll.

Ezen engedély hiánya vagy szabálytalansága a házasságkötés érvényére nincs befolyással.

A házasság anyakönyvvezetésének módjáról ezen esetre vonatkozólag az 59. § rendelkezik.

Az 51. §-hoz

Mindaddig, mig a kihirdetés meg nem történt, vagy a felek nem igazolták, hogy alóla felmentést nyertek, a házasságkötés egyik törvényes előfeltétele hiányzik, mely jóllehet csak elővigyázati rendszabály természetével bir, mégis elég fontos arra, hogy a polgári tisztviselőnek a házasságkötésnél való közreműködés annak hiányában meg ne engedtessék. Ha ilyen eset forog fenn, a polgári tisztviselő köteles a házasságkötésnél való közreműködését megtagadni; kivételnek az 52. § esetében van helye.

A polgári tisztviselő a házasságkötésnél való közreműködést akkor is köteles megtagadni, ha törvényes házassági akadály jutott tudomásra. Ezen rendelkezés nem szorul indokolásra, mert a polgári tisztviselő közreműködése ép ba házasságkötés törvényszerűségének biztositására kivántatik meg. Az, hogy mi módon nyert a polgári tisztviselő tudomást a házassági akadályról, közömbös. Ő maga is köteles vizsgálni, hogy a házasságkötés törvényes kellékei fenforognak-e, de a házassági akadályt akkor is figyelembe kell vennie, ha harmadik személyek jelentik be.

Azt, hogy a bejelentett akadály törvényes házassági akadályt képez-e, első sorban a polgári tisztviselő itéli meg; s a javaslat nem fogadta el több törvényhozásnak azt az álláspontját, mely szerint akkor, midőn meghatározott személyek bizonyos házassági akadályok alapján a házasságkötésnek ellentmondanak, a bejelentett akadálynak s ennek alapján az ellentmondás törvényszerűségének vizsgálatára nem a polgári tisztviselő, hanem a biró van feljogositva s a polgári tisztviselő a házasságkötésnél mindaddig közre nem működhetik, mig az ellentmondás a biró által el nem vettetett. (Opposition au mariage: Code civil 66-68. §, 76. §; 172-179.§; olasz ptk. 82-92. §; 1874. decz. 24. svájczi szövets. törv. 35. §, belga terv. 160-173. §; hesseni jav. II. 42-47. §) Ezen intézmény tág tért nyitna a visszaéléseknek s jelenleg érvényes jogunkban is teljesen ismeretlen.

A törvény alkalmazása közben felmerülhető kétes esetekben a polgári tisztviselőknek felsőbb hatósága ad útbaigazitást.

Jelen § szabálya a házasságkötésnél közreműködő minden polgári tisztviselőre vonatkozik: ennélfogva akkor is alkalmazandó, midőn a polgári tisztviselő a 49. § alapján nyert felhatalmazásnál fogva vagy az 50. § alapján működik közre.

Részletes szabályok az utasitásba tartoznak.

A 134. § 2-ik bekezdése értelmében a külföldi házasulónak belföldön kötött házasságára is irányadók a 131. § rendelkezései, melyek szerint a házasságok érvényességét kor- és cselekvőképesség tekintetében mindegyik házastársra nézve kizárólag hazájának, egyéb tekintetében pedig mindkét fél hazájának törvényei szerint kell megitélni, hacsak ezek más törvény alkalmazását nem rendelik vagy a jelen törvény másként nem intézkedik.

A magyar polgári tisztviselőnek tehát, a ki valamely külföldi által belföldön kötendő házasságnál hivatva lesz közreműködni, figyelemmel kell lennie a külföldi törvényekre is. Minthogy azonban a polgári tisztviselő a külföldi törvényeket ismerni nem tartozik, a törvényjavaslat 51. §-ának 2-ik bekezdése a belföldön házasságra lépni kivánó külföldit kötelezi annak kimutatására, hogy kötendő házassága hazájának törvényei szerint nem ütközik akadályba. A külföldi ezt a körülményt rendszerint hazájának itteni konzulástusától vagy követségétől nyert vagy pedig a hazájában az ottani hatóságok által kiállitott bizonyitványnyal fogja igazolni.

A törvényjavaslat 51. §-ának utolsó mondata szerint az igazságügyminister flömentést adhat a szóban forgó körülmény kimutatása alól. Ilyen fömentésre szükség lehet különösen akkor, ha a külföldinek hazája nem tart nálunk konzulátust vagy követséget és hazájának hatóságaitól is csak nehezen, vagy épen nem volna képes a kérdéses bizonyitványokat megszerezni. Önként érthető, hogy az igazságügyminister a fölmentést csak akkor fogja megadni, ha meggyőződést szerzett arról, hogy a házasság, melyet a külföldi belföldön kötni szándékozik, hazájának törvényei szerint nem ütközik akadályba.

Az 52. §-hoz

Jelen § kivételt állapit meg a 30. és 34. § első bekezdése alól.

Tekintettel a házasságkötéshez fűződő fontos érdekekre, meg kell engedni, hogy oly esetben, midőn a házasulók egyikének közel halállal fenyegető betegsége miatt a házasságkötés veszély nélkül el nem halasztható, kihirdetés és felmentés nélkül is szabad legyen a házasságot megkötni. A hirdetést ez esetben részben azon elővigyázati rendszabály fogja pótolni, mely szerint mindkét házasuló fél a házasságkötésnél közreműködő polgári tisztviselő előtt ünnepélyesen kijelenti, sőt szükség esetében esküvel is erősiteni tartozik, hogy legjobb tudomásuk szerint köztük házassági akadály nem forog fenn. Ily esetekben haza jogaink egy része szintén megengedi a lelkészeknek az esketést, kihirdetést és felmentés nélkül is. (Róm. kath. görög-keleti, erdélyi ev.ref. Eheordn. 27. §)

Azt, hogy forog-e fenn közel halállal fenyegető betegség esete, a körülmények figyelembenvételével az eljáró polgári tisztviselő itéli meg. A betegség ezen veszélyes jellegének megállapitását az 1875. febr. 6. német birod. törvény 50. §-a második bek. példájára minden esetben orvosi vizsgálattól tenni függővé, sem az eset halasztást nem türő természetére, sem különösen hazánk viszonyainak tekintetéből nem kivánatos. Köztudomású, hogy igen számos községben orvos nem lakik s azzal, hogy a törvény ily esetekben a betegség természetének orvosi igazolását kivánná meg, sok esetben magát a házasságkötést tenné lehetetlenné. Ez azonban nem zárja ki, hogy a kibocsátandó utasitás a polgári tisztviselő kötelességévé tegye, hogy a mennyiben a körülmények engedik, ily orvosi vizsgálatot kivánjon meg.

Jelen § rendelkezését a közel halállal fenyegető betegség esetén kivül még más esetekre is kiterjeszteni nem volna indokolt.

Ezen esetekben a javaslat a közeli halálveszélyre való tekintetből az illetékességre vonatkozó szabályok megtartását sem követeli s csak azt kivánja meg, hogy a házasság polgári tisztviselő előtt s annak saját területében (47. §) köttessék meg.

Külföldi törvényhozások nagyobbrészt ily esetekben is felmentést kivánnak. (V.ö. 1874. decz. 24. svájczi törv. 37. § második bek.; belga terv.: 154. §; 1868., május 25. osztrák törv. II. 5. §) Code civil szerint pedig a házasságot egyszer ily esetben is ki kell hirdetni.

Az 53. §-hoz

A 38. és 51. § rendelkezéséből következik, hogy az anyakönyvvezető a kihirdetést, illetőleg a polgári tisztviselő a házasságkötésnél való közreműködést nemcsak jogosult, de köteles is megtagadni, ha a házasságkötés törvényes előfeltételei hiányzanak. Ugyanigy az 1875. febr. 6. német birod. törv. 48. §; olasz ptk.: 98. §; belga terv.: 178. §

Az anyakönyvvezetőnek, illetőleg polgári tisztviselőnek ezen határozata oly fontos jogokat érint, hogy azt véglegesnek tekinteni nem lehet s meg kell engedni a feleknek, hogy ellene jogorvoslattal élhessenek.

A külföldi tételes jogok a jogorvoslat rendszerére nézve egymástól eltérnek. Az osztrák törvények a megtagadás okaira való tekintet nélkül a birói segély kizárásával csakis a felsőbb közigazgatási hatósághoz engednek meg felfolyamodást, (tartományi főkormányhatósághoz [politische Landesstelle] innen pedig a belügyministerhez (optk. 79. §, 1868. máj.25. törv. II. czikk 4. §).

Más törvényhozássok azonban az ily ügyet a biróságok hatáskörébe utasitják. Igy: az 1875. febr. 6. német birod törv. 11. § harmadik bek.; olasz ptk.: 75. § második bek.; 98. § harmadik bek.; belga terv.: 159., 178. § stb.

A törvényjavaslat, tekintettel a házassági akadályoknak és a házasságkötéshez megkivánt positiv kellékeknek természetére, melyeknek megitélésénél csak ritkán fordulnak elő kétes jogi kérdések, azt a szabályozást tartotta leghelyesebbnek, mely szerint a birói segély csak akkor vehető igénybe a felek által, ha a felsőbb közigazgatási hatóság már határozott. A javaslat tehát első sorban a törvényhatóság első tisztviselőjéhez enged folyamodást s csak azután, ha ez már határozott, engedi meg a jegyeseknek annak határozata ellen a birói segély igénybevételét. Annak indoka, hogy a javaslat nem adott helyt a törvényhatóság első tisztviselőjénél magasabb közigazgatási hatósághoz való felfolyamodásnak, abban keresendő, hogy az itt fenforogható kérdések legnagyobb részének elintézése, egyszerűségénél fogva nem forog az itt fenforogható kérdések legnagyobb részének elintézése, egyszerűségénél fogva nem fog nehézségekbe ütközni, felesleges tehát azokkal a legfelsőbb közigazgatási hatóságokat terhelni s mert a mennyiben a felek a közigazgatási hatóság határozatát magukra nézve sérelmesnek tekintik, a teljes biztositékot nyujtó birói segélyt különben is igénybe vehetik.

Ugyanezen ok szól a mellett, hogy abban az esetben, midőn a házasságkötés megengedhetőségének kérdésében első fokon maga a törvényhozás első tisztviselője (46. § b) pont) határozott, a feleknek a birói segély igénybevétele azonnal megengedhessék; mert az ügy azonosságánál fogva a törvényhatóság első tisztviselőjének határozata egyenlő biztositékot nyujt akár másodfokúlag felfolyamodás folytán, akár elsőfokúlag hozta.

Az eljárást ezen esetekben a javaslat a kir. törvényszék hatáskörébe utalja, mit az ügynek fontossága és a társas biróság szervezetében található nagyobb biztositék indokol.

Önként érthető, hogy e jogorvoslat nemcsak mindkét jegyest, hanem azok egyikét is megilleti, kire nézve a megtagadó határozat sérelmes.

Hogy a jegyesek a megtagadó határozatot a jogorvoslat czéljaira használhassák, ki kellett mondani, hogy az anyakönyvvezető, illetőleg a polgári tisztviselő e határozatát köteles a felek kérelmére indokaival együtt irásba foglalni s nekik kiadni. Ugyanily szabályt tartalmaz: az olasz ptk. 75. § első bek. és 98. § második bek.

A § rendelkezéséből önként következik,hogy a polgári tisztviselő mindaddig, mig a házasságkötés a jogorvoslat folytán jogerejűleg határozattal meg nem engedtetett, a házasságkötésnél közre nem működhetik.

Fennálló jogaink szerint az esketés megtagadása esetében a felsőbb egyházi hatósághoz lehet folyamodni.

Az 54. §-hoz

Felfolyamodás esetében a törvényhatóság első tisztviselője, mint egyszersmind az anyakönyvvezetők és a polgári tisztviselők felettes hatósága, a kihirdetés, illetőleg a házasságkötés megengedhetőségét nemcsak a megtagadó határozat okaira való tekintettel, hanem általában teszi vizsgálat tárgyává s ennélfogva azt oly okokból is megtagadhatja, melyek az anyakönyvvezető vagy a polgári tisztviselő megtagadó határozatának indokai között nem szerepelnek. A birónak azonban nem lehet hivatása vizsgálatát azon okokon túlterjeszteni, melyekből a kihirdetés vagy a házasságkötésnél való közreműködés a közigazgatási közegek által megtagadtatott. A törvényjavaslat birói beavatkozást csak a közigazgatási hatóság megtagadó határozatának sérelmes része ellen engedvén meg, ebből önként következik, hogy birói vizsgálat és eldöntés tárgyát csakis azok az okok képezhetik, a melyeken a megtagadás alapszik. A biró feladata tehát csakis arra szoritkozhatik, hogy a megtagadás okainak valódiságát és törvényességét itélje meg s a mennyiben azokat valótlannak vagy törvénybe ütközőknek találja, a megtagadó határozatot hatályon kivül helyezze.

A biró ezen határozatának hatálya abban fog nyilvánulni, hogy az anyakönyvvezető a kihirdetést, illetőleg a polgári tisztviselő a házasságkötésnél való közreműködést ugyanazon okból többé meg nem tagadhatja; de nem zárja ki azt, hogy más okból megtagadhassa.

A 55. §-hoz

A házasság nyilvános megkötése törvényszerűségének egyik főbiztositékát képezi. A nyilvánosságot a házasságkötéshez szükséges két tanút jelenléte s a közönség részvételének megengedése képviseli. A házasságkötésnek ugy fennálló jogaink, mint a külföldi jogok szerint is nyilvánosan kell történnie. Azt, hogy a házasságot az erre rendelt hivatalos helyiségben kell megkötni, a nyilvánosság érdeke s a házasságkötésnél való közreműködés hatósági jellege követeli.

A javaslat a polgári tisztviselőnek megengedi, hogy fontos okokból ezen szabálytól eltérhessen akár abban az irányban, hogy a nyilvánosságot korlátozza, vagy egészen kizárja, akár abban, hogy a házasságkötésnél a hivatalos helyiségen kivül működjék közre. Ezen okokat a javaslat nem határozza meg; mert kimeritő felsorolásuk alig volna lehetséges, és nem lehet aggályos a polgári tisztviselő belátására bizni annak megitélését, hogy a felek által kérelmük támogatására felhozott okok elég fontosak-e arra, hogy a szabálytól való eltérést igazolják.

Abban, hogy a javaslat a polgári tisztviselőnek a nyilvánosság kizárását is megengedi, nem lehet veszélyt látni; mert a házasságkötés törvényszerűségét ellenőrző többi rendszabályban még mindig elegendő biztositék van arra nézve, hogy ezen kivételes joggal a polgári tisztviselő nem fog visszaélhetni. Ha ugyanis a kihirdetés megtörtént, a házasság törvényes előföltételeire nézve, nem vonatik el a nyilvánosság ellenőrzése alól; ha pedig a felek a kihirdetés alól felmentést nyertek, azt a felmentő hatóság vizsgálata pótolja. Azonkivül a nyilvánosságot részben a házasságkötés cselekvényénél is képviseli az ott jelenlevő két tanú. Végre a polgári tisztviselő büntetőjogi felelőssége is csökkenti a visszaélés lehetőségét. A nyilvánosság korlátozását, illetőleg kizárását sok esetben a jegyesek oly fontos érdekei teszik szükségessé, hogy méltánytalan, sőt túlszigorú volna, ha a törvény a nyilvánosság elővigyázati rendszabályának azok felett föltétlenül elsőbbséget követelne. Ily esetek fordulhatnak elő különösen akkor, midőn oly egyének kötnek házasságot, a kik a közhiedelem szerint mint házastársak éltek együtt, vagy ha a menyasszony teherben van, vagy a jegyesek közt nagy korkülönbség forog fenn, vagy ha magas életkorban levők kötnek házasságot.

Annál az intézkedésnél, hogy a polgári tisztviselő a házasságkötésnél az arra rendelt hivatalos helyiségen kivül is közreműködhessék, figyelemmel volt a javaslat oly esetekre, midőn a házasulók betegség, testi hiba vagy más fontos okokból akadályozva vannak abban, hogy a házasságkötés hivatalos helyiségében személyesen megjelenhessenek. Az 1874. svájczi szöv. tv. 38. §-a a polgári tisztviselőnek ezen jogát az orvosilag igazolt súlyos betegség esetére korlátozza; az olasz ptk. 97. §-a és a belga terv. 175. §-a pedig ily esetekben a házasságkötéshez szükséges két tanun kivül még másik két tanu jelenlétét követeli. A törvényjavaslat ezen esetekben nem találta szükségesnek a házasságkötés alaki kellékeit a rendes esetektől eltérően szabályozni.

A mi különösen házasuló súlyos betegségét illeti, azt korántsem tekinthette azon egyetlen esetnek, melyben az általános szabálytól való eltérés indokait lehet; a tanúk számának szaporitását pedig azért tartotta szükségtelennek, mivel az a körülmény, hogy a polgári tisztviselő a házasságkötésnél az erre rendelt hivatalos helyiségen kivül működik közre, korántsem jelenti azt, hogy ily esetben a nyilvánosság is kizárandó lenne; még másik két tanu jelenlétének kelléke által tehát a házasságkötés érvénytelenségének esélyét szaporitani kivánatosnak nem tartotta.

Erre vonatkozólag részletes s a czél érdekében kivánatos szigorú rendszabályok az utasitásba lesznek felveendők.

Az 56. §-hoz

A jelen § első bekezdése a házasságkötés lényeges alaki kellékeit tartalmazza. (V.ö. a javaslat 61. § b) pontjával.)

A házasságkötés alaki kellékeinek meghatározásánál nemcsak az volt a czél, hogy ezen cselekmények a jelentőségéhez mért ünnepélyes jellege biztosittassék, hanem főleg arra kellett törekedni, hogy azon alaki kellékek a házasságkötés törvényszerűségének, a házasulók szabad elhatározásának hatályos biztositékait képezzék, s egyszersmind a házasságkötések közhitelű tanusitását lehetővé tegyék.

A házasságkötés lényeges előfeltétele a házasulók szabad beleegyezésében áll. A javaslat e beleegyezés kijelentésére nézve kellékül állitja fel, hogy annak az együttesen jelenlevő házasulók által személyesen kell történnie. Csak az együttes jelenlét és a belegyezés személyes kijelentése nyujt kellő biztositékot, hogy a házasságkötés a házasulók komoly elhatározásának eredménye s hogy valódi akaratuknak megfelel.

Az együttes és személyes jelenlét a házasságkötés cselekményének időbeli s térbeli egységét állapitja meg, s kizárja a házasságnak meghatalmazott általi megkötését, mig azt hazai jogaink egy része megengedi. (R.kath.; görög-keleti: Joannovics 176. §, Jos. pat. 23. §; v.ö. az osztrák ptk. 76. §) Csak ily módon lesz biztositva a házasságkötések minden kétségét kizáró közhitel tanusitása; a mi a házasságnak meghatalmazott általi megkötése esetében nem mindig volna elérhető, mert érvénytelennek kellen tekinteni a házaságot, ha a meghatalmazás abban az időpontban vissza volt vonva, melyben a megkötés történt, jóllehet erről a meghatalmazott és a másik házasuló, vagy a házasságkötésnél közreműködő személy értesitve nem is volt. Azonkivül a házasságkötés érvénye attól is függene, vajjon a meghatalmazás a törvénynek megfelelő volt-e vagy sem. A házasságnak mint legszemélyesebb viszonynak természete is megköveteli, hogy a házasulók annak megkötésénél személyesen legyenek jelen. Ez az álláspontja a külföldi törvényhozások legnagyobb részének is. (1875. február 6. német birod. törv. 52. §; német jav. 1248. §; olasz ptk. 94. §; porosz A.L.R. II. 1. cz. 167. §; 1874. márcz. 9. porosz törv. 35. §; belga terv. 176. §)

Ezen kelléke hiánya a házasságkötés semmiségét vonja maga után. (V.ö. 61.§ b) pont.)

A javaslat a házasulók azon kijelentését kivánja meg: „hogy egymással házasságot kötnek” és szándékosan kerülte ezen kifejezésnek: „akarnak kötni” (v.ö. 1875. febr.6. német birod. törv. 52. §) használatát; mert a házasság csak ugy jöhet létre, ha a házasulók akarata oda irányul, hogy a házasságot abban az időpontban kössék meg, a mikor ezen kijelentést teszik. A javaslat szerint ezen akaratkijelentés a házasságkötés érvényességének kellékét képezi; de magukat e szavakat a javaslat a házasság érvényességére nézve lényegeseknek nem tekinti, sőt e szempontból nem is kivánja meg a beleegyezés kifejezett, szóbeli kijelentését, hanem a hallgatólagos beleegyezést is érvényesnek ismeri el (ugyanigy német jav. 1248. §); mert nem akarta kizárni a házasságkötés lehetőségét azokra nézve, a kik, mint a némák, akaratukat szavakkal kifejezni nem képesek, de a házasságkötést a törvény nekik különben megengedi. Hazai jogaink szerint sem képezi a beleegyezés szóbeli kijelentése a házasságkötés érvényességének feltételét. Az eljárás szabályozása ugy ezek, valamint oly személyek tekintetében, a kik magukat a polgári tisztviselőtől értett nyelven kifejezni nem tudják, az utasitásba tartozik.

Mivel a 45. § szerint a házasságot polgári tisztviselő előtt kell megkötni, a házasulók beleegyezésöket a polgári tisztviselő előtt tartoznak kijelenteni. A polgári tisztviselő személyes jelenléte a házasságkötés közhitelű tanusitása végett szükséges. A javaslat azonban, eltérőleg a r. kath. egyházi jog álláspontjától, mely szerint a házasságkötés érvényéhez a lelkésznek pusztán szenvedőleges jelenléte is elegendő, a polgári tisztviselőnek nem puszta személyes jelenlétét, hanem egyszersmind tevékeny közreműködését kivánja meg. Sem a házasság jelentőségével, sem azon fontos közérdekkel, mely a házasságkötés alaki kellékeinek meghatározását szükségessé teszi, nem tartotta a javaslat összegyeztethetőnek, hogy a házasulók a kényszeritve vagy csak esetlegesn jelenlevő polgári tisztviselő előtt is hatályosan jelenthetnék ki házasság kötésére irányuló akaratát. A polgári tisztviselő közreműködése csak akkor felel meg a közérdek és jogbiztonság szempontjából, ha mint házasságkötésnél közreműködésre hivatott személy, ezen tisztében eljárva teljesiti azt. A polgári tisztviselő közreműködésének ezen önkéntességét a házasságkötésnél fejezi ki a javaslat e szavakkal: „tisztében eljáró polgári tisztviselő előtt”, mi által egyszersmind a házasságkötés érvényének lényeges alaki kellékét állapitja meg. (V.ö.: 61. § b) pont.) Hazai jogaink nagyobb része az egyházi esketés érvényéhez a lelkésznek szintén tevékeny közreműködését kivánja meg. (Görög-keleti; Jos. pat. 29. §; Unit. 42., 62. §; Eheordn. 30. §; Bód:H.t. 79., 80. §) Hogy a polgárit tisztviselő saját házasságánál mint polgári tisztviselő el nem járhat, önként érthető s külön kifejezést nem igényel. Ellenben mi sem gátolja őt legközelebbi rokonainak házasságánál való közremüküdésében; mert jóllehet a polgári tisztviselő az előtte megkötött házasság hiteles tanusitására is hivatva van, de itt nem működnek közre és tehát nem is lehetnek irányadók, azok az érdekeltségi mozzanatok, a melyek a peres eljárásban a közeli rokonoknak a tanuskodásból való kizárására vezettek. A polgári tisztviselő közreműködése gyermekei vagy gyámoltjai házasságánál önként érhetőleg a 10., 11. és 19. § szerint szükséges beleegyezést is magában foglalja.

A házasságkötsé lényeges alaki kellékét képezi a két tanu jelenléte is. A tanuk jelenlétét részint a házasságkötés ünnepélyes jellege, részint a nyilvánosság érdeke kivánja meg. A törvényjavaslat azért nem követeli kettőnél több tanúnak jelenlétét a házasságkötésnél, nehogy szükségtelen külkellékek szigoritásával a házasságkötések érvényességét koczkáztassa. Két tanu jelenlétét kivánják meg az egyházi esketés érvényéhez fennálló jogaink is. (R. kath., görög-keleti. Jos. pat. 29. §; Eheordn. 30. §; unit. 40., 42., 67. §; Bód:H.t. 86. § [a tanuk számát nem határozza meg.]) Két tanu kiván a legtöbb külföldi törvényhozást is. (V.ö. 1875. febr. 6.német birod. törvény 52. §; német javaslat 1248. §, olasz ptk. 94. §; 1874. decz. 24. svájczi szövets. törvény 38. § utolsó bek.; belga terv. 177. § Ellenben a Code civil 75. § 4. tanu jelenlétét kivánja meg.)

A § második bekezdése szerint a polgári tisztviselő a házasulókat azon nyilatkozatuk után, hogy egymással házasságot kötnek, a törvény értelmében házastársaknak jelenti ki. Ezen kijelentésben is a polgári tisztviselő közreműködésének önkéntessége nyer kifejezetést. Jóllehet a polgári tisztviselő ezen kijelentése a házasságkötés szertartásának egyik kiegészitő részét képezi, a javaslat azt eltérőleg több törvényhozás álláspontjától (Code civil 75., 191. §, 1875. febr. 6.német birod. törv. 52. §; [legalább az uralkodó nézet szerint]; 1874. decz. 24. svájczi szövets. törvény 39.§ 4. bek.; német jav. 1248. §), a házasságkötés érvényességének lényeges alaki kellékéül nem állitotta fel. A házasságkötés lényege a házasulóknak kölcsönös beleegyezésében áll, s ha a házasság érvényéhez ezen felül harmadik személyek közreműködése is megkivántatik, ezt csak azon fontos közérdek igazolhatja, mely a házasságkötés alaki kellékeinek megállapitásánál irányadóul tekintetett. Ily kellékek felállitása csak azon határig lehet indokolt, a meddig az a czél érdekében feltétlenül szükségesnek mutatkozik. A házasságkötés lényegéhez épen nem tartozó s a házasulók akaratától egészen független oly körülménynek, milyen a polgári tisztviselőnek fennebbi kijelentése, a házasságkötés érvényességére kiható jelentőséget tulajdonitani a házasság intézményének biztossága szempontjából nem kivánatos. Felette sérelmes volna a házasulókra, ha a házasságkötést, mely különben minden egyéb törvényes kelléknek megfelel, csak azért kellene semmisnek nyilvánitani, mert a polgári tisztviselő a törvényes formulát kijelenteni elfeledte. Egyes országokban tett tapasztalatok ezen álláspontot veszélyesnek bizonyitották. A r. kath. egyházi jog szerint a házasságkötés érvényéhez a papnak csupán tanuként való jelenléte lévén szükséges, hasonló kijelentés nem kivántatik meg. Ellenben fennálló jogaink többsége szerint az egyházi esketési szertartások (papi áldás) a maguk egészében a házasságkötés érvényének mellőzhetlen kellékét képezik. (Görög-keleti v. ö. Zhismann 670. l.; Jos pat. 29., 36. §; Eheordn. 30. §; Bód: H.t. 79., 80., 97. §, Unit. 62., 67. §)

Az 57. §-hoz

A házasságkötésnél tanuként oly egyéneket kell alkalmazni, a kiknek jelenléte a cselekmény ünnepélyes jellegének megfelel, s a kik szükség esetében a házasságkötés megtörténtéről tanuskodni is képesek. A § azért is kizárja a tanuskodásból azokat, a kik 16-ik évöket még be nem töltötték, vagy a házasságkötés cselekményét megérteni nem képesek. A polgári tisztviselő tehát ily egyéneket tanúkul el nem fogadhat.

A javaslat a tanuk ezen minőségét nem sorozza a házasságkötés lényeges alaki kellékei közé; mert a mi a tanuk korát illeti, ennek mindenkor okmányszerű igazolását kellene megkivánni, a mi a felekre nézve sok esetben terhes és költséges volna; mert továbbá a házasságkötés megértéséhez szükséges képességnek megitélése többé-kevésbbé a polgári tisztviselő belátására lévén bizva, a házasság érvénye attól volna függővé téve, hogy a polgári tisztviselő a tanuk értelmi és felfogási képességét helyesen itélte-e meg.

A tanuk szerepe a házasságkötésnél nem teszi szükségessé oly egyének kizárását, a kik akár a házasulókkal, akár a közreműködő polgári tisztviselővel vagy egymással rokonsági viszonyban állanak. Ily személyeknek tanukként alkalmazása annál kevésbbé lehet aggályos, mert a házasságkötés rendszerint ugy is a nyilvánosság ellenőrzése alatt áll. A § szerint továbbá nők is lehetnek tanuk. A tanuknak nem kell e czélra külön meghivottaknak lenniök; esetleges jelenlétök is elegendő.

A törvényjavaslat álláspontja nagyrészben megfelel az egyházi gyakorlatnak, és a külföldi törvényhozások rendelkezéseinek. (V.ö. Code civil: 75. §, olasz ptk.: 94. §; belga terv.: 177. §; 1875. febr. 6. német birod. törvény 53. §; német jav.: 1249. §)

Az 58. §-hoz

Az anyakönyvi bejegyzés megbizhatóságát fokozza, ha az a házasságkötés után azonnal megtörténik; azért a javaslat az anyakönyvvezetőt kötelezi, hogy a megtörtént házasságkötést az anyakönyvbe azonnal bejegyezze.

Az anyakönyvi bejegyzés a javaslat szerint nem képezi a házasságkötés lényeges alaki kellékét; mert nem tekintve arra, hogy czélja csak az,hogy a házasságkötésnek közhitelű bizonyitékát szolgáltassa, méltánytalan volna a polgári tisztviselő esetleges mulasztásának a házasság érvényére döntő befolyást tulajdonitani. Eltérő álláspontot foglalt el a ma már hatályától megfosztott 1874. márcz. 9-iki porosz törvény.

Az 58. és 59. §-hoz

Az 58. § azon esetben, midőn az 50. § szerint a házasságkötésnél a 46. § b)-d) pontjaiban emlitett polgári tisztviselő működik közre, a megtörtént házasságkötésről két példányban jegyzőkönyv felvételét rendeli. Ezt azon körülmény teszi szükségessé, hogy a házasság anyakönyvvezetése legczélszerűbben ott történik, hol a házasságot rendszerint meg kell kötni. E czélból felvett jegyzőkönyv egyikét a 48. § szerint illetékes anyakönyvvezetőhez kell áttenni.

Az 59. § rendelkezése az anyakönyvvezető felelősségének, valamint a könnyebb tájékozásnak szempontjából szükséges rendszabályt tartalmaz.

IV. FEJEZET

A házasság érvénytelensége

A házasság érvénytelenségének szabályozásánál a javaslat kiindukási pontját az képezi, hogy a házasságkötés,mely által a házasság mint az összes életviszonyokra kiterjedő, oszthatlan és legbensőbb életközösség létrejön, jogi természeténél fogva jogügyleteknek tekintendő. Önként következik ebből, hogy a házasságkötés érvénytelenségének kérdésénél mint főszempontok a jogügyeletek érvénytelenségének általános elvei irányadók. Másrészről azonban a házasság erkölcsi jellege, valamint a házasság intézményéhez füződő közérdek több tekintetben sajátos, a jogügyletek érvénytelenségének általános elveitől eltérő szabályozást igényel. A javaslat e szabályozást lehetőleg kimeritővé törekedett tenni; mert a házasság intézményéhez füződő számos nagyfontosságú érdek követeli, hogy a házassági jogviszony érvénye tekintetében semmi irányban se álljon fenn kétely és bizonytalanság. Az általános jogelvek a javaslat rendelkezései mellett csak szűk körben nyernek alkalmazást.

Érvénytelen házasságkötés nem hozhat létre házassági jogviszonyt. Ha a házasságkötés érvénytelen, a házasságnak is érvénytelennek kell lenni. Ez okból a javaslat, tekintettel különösen arra, hogy e szóhasználat mind fennálló házassági jogainakban és tételes törvényeinkben, mind a közéletben általánosan el van fogadva, nem a házasságkötésnek, hanem magának a házasságnak érvénytelenségéről szól, azonban e kifejezést oly értelemben használja, mely a házasságkötés érvénytelenségét is magában foglalja.

A javaslat a házasság érvénytelenségének két nemét különbözteti meg: a semmiséget és megtámadhatóságot. Ez az osztályozás az érvénytelenség eseteinek egymástól lényegileg eltérő természetét juttatja kifejezésre, s egyszersmind az érvénytelenség két nemének eltérő szabályozására vezet.

A semmis házasságot úgy kell tekinteni, mintha meg sem köttetett volna. Ez a semmis jogügylet fogalmából következik. Ezen szabály azonban csak akkor nyer alkalmazást, ha a házasság semmiségi perben semmisnek nyilvánittatott, vagy megszünt. (66. §) Előbb a házasságot nem lehet semmisnek tekinteni. Addig, mig a házasság fennáll, a semmiséget önálló semmiségi perben kell megállapitani s a semmiség kérdését más perben mellékesen (incidenter) tárgyalni és eldönteni nem lehet. Ha azonban a házasság jogerejűleg semmisé nyivánitatott vagy megszünt, az a szabály, hogy a semmis házasságot úgy kell tekinteni, mintha meg sem köttetett volna, azonnal érvényesül s ebből kifolyólag a házasság semmiségére ezen időponttól kezdve bármely perben mellékesen is lehet hivatkozni. (91. §) A házasság megszűnése után semmiségi pert inditani többé nem lehet (69. § 1. bek.), ha pedig a házasság a per folyama alatt szünik meg, az eljárás csak az érdeklettek kérelmére folytatható. (69. § 2. bek.) A semmiség fogalmának megfelel, hogy a semmiségi per inditására nemcsak a közvetlenül érdeklett házasfelek és a kir. ügyész, hanem mindenki jogositva van, a ki kimutatja, hogy valamely jogi érdeke függ a házasság érvénytelenségétől. (67. §) A házasság semmisége sem időmulás, sem helybenhagyás által vagy egyéb módon nem orvosolható; ezen szabály alól csak a 63. § és a 64. § 2. bek. teszi kivételt. A semmiség okai a 61., 64. 65. §-ban vannak felsorolva.

A megtámadható házasság érvénytelensége csak feltételes, a mennyiben az a megtámadás megtételétől függ. Ha a házasság megtámadtatott, érvénytelensége föltétlenné válik s a megtámadhatóság jogi természetének megfelelően minden esetben ugy kellene megitélni, mintha meg sem köttetett volna. A megtámadás ezen joghatályát azonban a javaslat annyiban korlátoza, a mennyiben a megtámadhatóságnak önálló megtámadási perben való birói megállapitását s a házasságnak érvénytelenné nyilvánitását kivánja meg s kimondja, hogy addig, mig a házasság érvénytelennek nyilvánitva nincs, azt a megtámadás megtétele daczára is érvényesnek kell tekinteni (87. § 2. bek.) Önként következik ebből, hogy a megtámadható házasság érvénytelenségére a házasság fennállása alatt incidenter még a megtámadás után sem lehet hivatkozni mindaddig, mig az jogerejűleg érvénytelenné nyilvánitva nincs. Ha azonban a házasság a megtámadási perben jogerejűleg érvénytelenné nyilvánittatott vagy megszünt, mielőtt a perben jogerős itélet hozatott volna, ugyszintén akkor is, ha csak megszűnése után támadtatott meg: a megtámadás joghatálya teljes mértékbe érvényesül s a házasságot ugy kell megitélni, mintha meg sem köttetett volna. (87. § 2. bek.) Ebből következik, hogy a házasság érvénytelenségére ezentúl mellékesen is lehet hivatkozni. (91. §)

Addig mig a házasság meg nem szünt, a megtámadást keresettel, esetleg viszonkeresetttel, a házasság megszünése után pedig a birósághoz intézett bejelentéssel kell megtenni (88. § 1. bek.); más megtámadási cselekvény hatálytalan. A bejelentés önmagában ugyanazon joghatálylyal bir. mint a megtámadási kereset. A bejelentés visszavonása hatálytalan (88. § 3. bek.) s a bejelentéssel megtámadott házasság érvénytelenségére incidenter lehet hivatkozni. (91. §) Ellenben a megtámadási kereset joghatálya elenyészik annak visszavonása által; nincs hatálya a megtámadási kereset visszavonásának a házasság megszűnése után (88. § 2. bek.) A megtámadásra jogositva van az a házastárst, a kinek személyére nézve a megtámadási ok fenforog és ezen házastárs jogán a hatóság (kir. ügyész, gyámhatóság) (76. §). A házastárs támadási joga legszemélyesebb jog. (89. § 1. bek.) A házasság megtámadása csak záros határidő alatt történhetik. (77. §) A megtámadhatóság elenyészik és ugy tekintendő, mintha nem létezett volna, ha a házasság ezen záros határidőn belül megtámadva nem lett. (82. §) Ugyanez a következménye annak, ha a házasság biróilag felboritatott vagy holttányilvánitás esetében új házasságkötéssel avagy a megtámadásra jogosult házastárs (76. §) halálával megszünt, mielőtt a megtámadási per megindittatott volna, vagy ha utólagos fölmentés (83. §), beleegyezés, illetőleg jóváhagyás (84. §), vagy helyenhagyás (85. §) adatott (v.ö.: 82. §) A megtámadási okokat a 71-75. § határozzák meg.

Fennálló jogaink a semmis és megtámadható házasság megkülönböztetését nem ismerik. Ezek szerint a házasság vagy semmis (érvénytelen) vagy érvényes. A semmiség hatálya és jelentősége azonban egyes esetekben különböző. Ha a semmiséget okozó házassági akadály közjogi, a semmiségi per hivatalból is meginditható; ellenben magánjogi természetű bontó akadály perjogi érvényesitése kizárólag a vétlen vagy sértett fél akaratától függ. A semmiségi ok ezen eltérő perjogi érvényesitése alapján a föltétlen és föltételes semmiség (érvénytelenség) megkülönböztetése szokásos; sőt ezen megkülönböztetést az unitáriusok egyházi törvénye (62-72. §) következetesen keresztül is viszi. Jóllehet ezen osztályozás legalább a róm. kath. egyházi jog szempontjából, a közjogi, tehát hivatalból is érvényesithető akadályok és a magánjogi, azaz csak a sértett fél által érvényesithető akadályok osztályaival nem teljesen esik össze, lényegileg mégis az érvénytelenség eseteinek eltérő jogi természetét juttatja kifejezésre. Az érvénytelenség e két nemének eltérő természete még egyebekben is nyilvánul.

Magánjogi vagy felmenthető közjogi akadályból eredő semmiség utólag orvosolható. A róm. kath. egyházi jog a dispensatio in radice matrimonii-nek azon hatályt tulajdonitja, hogy általa a házasság akként válik érvényessé, mintha eredetileg érvényesen köttetett volna meg. Egyébként a róm. kath. egyházi jog szerint az akadály elháritása után a házasság csak mindkét házastárs új beleegyezése által (renovatio consensus) válik ugyan érvényessé, de a beleegyezés megújitásának a tridenit formában kivételesen, t.i. csak akkor kell történni, ha az akadály köztudomásra jutott; ellenkező esetben hallgatag is történhetik. A görög-keleti, prot. és unitárius egyházi jogok semm a házasságkötés ismétlését, eltekintve az alaki megtévesztés eseteiben, - a házasság érvényesség tételéhez nem kivánják meg.

A javaslat álláspontja, nem tekintve a részletekben való eltéréseket, fennálló jogunk álláspontjától főleg abban tér el, hogy a föltételes semmiség fogalmát a megtámadhatóságéval helyettesiti. Ezen eltérés gyakorlati eredményét tekintve, nem idéz elő változást az érvénytelenség következményeit illetőleg, mert ugy a föltételes semmiségnek, mint a megtámadhatóságnak lényege abban áll, hogy a házasság érvénytelenné nyilvánitása kizárólag az érvénytelenségi per inditására jogosult akaratától függ s az érvénytelenné nyilvánitásnak mindkét esetben az a joghatálya van, hogy a házasság kezdettől fogva érvénytelennek, azaz olyannak tekintendő, mintha meg sem kötött volna; viszont az érvénytelenségi per meginditásának elmulasztása vagy az érvénytelenség orvoslása a házasság érvényben maradását vonja maga után.

A megtámadhatóság elveinek alkalmazása a házasságra indokolva van a házasságkötés jogi természete által, mely a házasság létrejövetelének alapját képezi.

Ha a házasságkötés, mint jogügylet oly hibában szenved, a melyhez a megtámadhatóság következménye fűzödik, e hibának a házasság érvényére sem lehet nagyobb befolyása, mint más jogügyletekre. A semmiség elveinek ezen esetekre is kiterjesztése a házasság szilárdsága szempontjából veszélyes s azon kivül sérelmes lenne azon házastársra nézve is, a kinek személyében a megtámadás oka fenforog. Azon házastársnak érdeke, a kinek védelmére a házasság megtámadása megengedtetik, gyakran csak ugy oltalmazható meg, ha a törvény megadja neki a házasság fentartásának lehetőségét. Ez az eset előállhat különösen akkor, midőn a házastársak tényleg együtt élnek, a midőn tehát a sértett a házastárstól a legnagyobb méltánytalanság nélkül nem lehet megtagadni a jogot, hogy házasságát érvényében fentartsa. Ez által a másik házastárson nem esik sérelem, mert a házasságba való beleegyezése hibátlan volt.

Ehhez képest a házasságjog terén sem mellőzhető az érvénytelenségnek oly szabályozása, mely kizárólag az egyik házastársnak vagy az ennek védelmére hivatott hatóságnak akaratára bizza annak eldöntését, hogy a házasság érvénytelenné nyilvánittassék-e, avagy érvényben maradjon. Minthogy pedig a megtámadhatóság lényege épen abban áll, hogy a jogügylet érvényére nézve a megtámadásra jogosult akarata határozó, a házasság semmisségének megkülönböztetése annak megtámadhatóságától helyes jogi alapokon nyugszik.

Kétségtelen, hogy az érvénytelenség eseteinek eltérő természete ezen rendszerbeli osztályozása nélkül is figyelembe vehető és az érvénytelenség következményeinek szabályozásánál érvényesithető; a mint ezt a legtöbb külföldi törvényhozási művekben is látjuk. (V.ö. Code civil: 180-191. §, olasz ptk.: 104-115. §; 1874. decz. 24. svájczi szöv. tv.; 50-54. §, hesseni javaslat: II. 48-63. §; belga terv.: 184-194. §; osztrák ptk.: 94. §) Azonban a semmiségnek és megtámadhatóságnak megkülönböztetése és részletes szabályozása által a törvény világosságban és áttekinthetőségben nyer, s a törvény alkalmazása is megkönnyithetik. A javaslat e tekintetben elvileg egyező álláspontot foglal el a német javaslat 1250-1270. §-a. A porosz A.L.R.II. 1. cz. 933., 934., 950-952., 973-975. § sajátságos, ma már elavult fogalom megállapitásánál fogva semmis (nichtig) és érvénytelen (ungültig) házasságok között tesz különbséget és semmis házasságnak tekinti azt, mely a fenforgó akadály miatt egyáltalán fenn nem állhat és a melyből oly jogok és kötelességek, mint az érvényes házasságból, soha sem származhatnak; ellenben érvénytelennek nevezi azt a házasságot, a melynek ugyan kezdettől fogva törvényes akadály áll utjában, a mely azonban ezen akadály elháritása után kötelező erejűvé lehet. A semmis házasság hivatalból is, ellenben az érvénytelen csak annak kérelmére nyilvánitható érvénytelennek, a ki a törvény szerint jogositva van a házasságkötés hibás volta miatt keresetet inditani. Lényegileg ezen különböztetést használja a szász ptk: 1620-1626. §-a is, habár annak minden következményét le nem vonja.

A 61. §-hoz

Az okokat, melyek miatt a javaslat a jelen §-ban meghatározott alaki kellékek mellőzésével kötött házasságot semmisnek tekinti, az illető §-ok indokai adják elő, (v.ö. 47., 56. §-al). Itt csak annak kiemelése szükséges, hogy a házasság érvényére befolyással biró lényeges alaki kellékeket a jelen § kimeritően sorolja fel s azok bármelyikének hiányához a semmiség jogkövetkezményét kapcsolja.

A franczia joggyakorlat és a Laurent-féle belga terv. 190. § a házasságkötés lényeges alaki kellékei gyanánt a nyilvánosságot és a polgári tisztviselő illetékességét általánosságban kivánja meg és adott esetekben a biró belátására bizza annak megitélését, hogy egyes alaki kellékek megsértését mikor kell oly fontosnak tekinteni, hogy annak következtében a házasság érvénytelennek legyen nyilvánitható. Tekintettel a házasság érvénytelenségének messzeható következményeire, a házasság érvényére befolyással biró alaki kellékek hatályának megállapitását a biró belátására bizni sem a házasfelek, sem a jogbiztonság érdekében nem kivánatos.

Jelen § feltételezi, hogy a házasság a 45. § értelmében polgári tisztviselő előtt köttetett meg; mert különben a házasságot nem semmisnek, hanem a törvény erejénél fogva nem létezőnek kell tekinteni. (45. § 2. bek.)

A 62. §-hoz

Jelen § a 45. harmadik bekezdésével azonos szempontoknak felel meg.

A 63. §-hoz

Jelen § rendelkezése a 61. § b) pontján alapuló semmiség eseteire vonatkozólag kivételt állapit meg azon alapelv alól, hogy a semmiség nem orvosolható és perbeli érvényesitése határidőhöz kötve nincs. Ezen kivétel indoka egyrészt a 61. § b) pontjában emlitett alaki kellékek czéljában és természetében, másrészt a jogbiztonság és a felek érdekében rejlik. Ha igazolva van, hogy a polgári tisztviselő előtt együtt jelenlevő házasulók személyesen kijelentették, hogy egymással házasságot kötnek s annak, hogy valóban házasságot akartak kötni, kétségtelen kifejezést adtak az által, hogy a házasságkötéstől fogva egy éven át mint férj és feleség együtt éltek: akkor a czél, mely a házasságkötés alaki kellékeinek megszabását szükségessé teszi, teljesen el van érve, daczára annak, hogy az ezt biztositó egyéb alaki kellékek mellőzve lettek. Ily feltételek mellett ezen alaki kellékek hiányának csak alárendelt jelentőséget lehet és eléggé pótolva van azon tény által, hogy a felek egy éven át mint házastársak éltek együtt, tehát félreismerhetetlen tanujeleit adták annak, hogy ők maguk házasságukat érvényesen megkötöttnek tekintették; ily körülmények közt az államnak sem állhat érdekében, hogy az ily házasságok megbontassanak; ellenkezőleg, mint már fentebb emlitve volt, úgy jogbiztonsági, mint családi érdekek azoknak fentartása mellett szólnak.

Hazai jogaink nem ismernek hasonló rendelkezést (v.ö. mégis a Bód.H.t. 86. §-szal, mely az esketés hiánya alól fejedelmi fölmentésnek helyet enged.) Ellenben a külföldi törvényhozások közül az olasz ptk. 104. § 3. bek. szerint a házasságot a polgári tisztviselő illetéktelensége okából annak megkötésétől számitott egy év elteltével egyáltalán nem lehet megtámadni; a Laurendt-féle belga terv. 190. § 3. bek. pedig akként rendelkezik, hogy oly esetben, midőn bontó akadály nem forog fenn, a polgári tisztviselő illetéktelenségén vagy a házasságkötés nyilvánosságának hiányán alapuló semmiséget megszünteti a feleknek, mint házastársaknak oly együttélése (possession d'état),mely közvetlenül követi a házasságkötést. A Code civil 196. §-a szerint oly esetben, midőn possession d'état forog fenn és a házasságnak polgári tisztviselő előtt történt megkötése közokmánynyal igazoltatik, a házastársak ezen okmány semmiségére nem hivatkozhatnak. (V.ö. még a Code civil 197. §-szal is.) Más törvényhozások ily rendelkezést nem vettek fel. (V.ö. a 45. § 2-ik bek. indokaival.)

A 64. §-hoz

I. Ugy a r. kath., mint a görög-keleti egyházi jog szerint a cselekvőképesség hiánya közjogi bontó akadályt képez. A Jos. patens és a Bod-féle Házasági törvényrajz nem határozza meg, hogy a cselekvőképtelen személy által kötött házasság érvénytelensége iránt ki indithat pert; az 1882. évi erdélyi ev. ref. főtörvsz. Utasitás 14. § semmiségi per inditására általában a házastársakat jogositja fel. Az erdélyi ágost. ev. szászok joga sem tartalmaz e tekintetben kifejezett rendelkezést, de nem sorozza ezen akadályt a közjogi bontó akadályok közé sem. (Eheordn. 3., 44. §) Az unitáriusok egyházi törvénye szerint az elmebetegség hiánya vagy megzavarodása okából a házasságot mint érvénytelent csak a házasfelek támadhatják meg. (Unit. ehtv.: 7. § c) pont, 65., 72., §)

II. A javaslat a cselekvőképtelen személy által kötött házasságot semmisnek nyilvánitja. Erre vezet első sorban annak megfontolása, hogy jogi szempontból a házasságkötés jogügyletet képez, minélfogva a házasságot is, más jogügylethez hasonlóan semmisnek kell tekinteni, ha megkötés idejében a házasfelek egyike cselekvőképtelen volt. E mellett a házasság erkölcsi jellegének is csak az felel meg, ha a cselekvőképtelen személy házassága a semmiség elvei szerint itéltetik meg. A házastársaknak adott megtámadási jog magában véve nem védi meg kellőleg azon érdeket, melyek főleg a gyermekkor, elmebetegség és gondnokság alá helyezés eseteiben a házassági akadály megállapitásában határozók voltak. (V.ö. 149. § indokaival.) De a közérdek is követeli, hogy ily házasságok, mint az intézmény czéljaival teljesen ellentétesek, hivatalból semmisittessenek meg; miért is csak oly szabályozás lehet teljesen kielégitő, mely a közhatóságot és harmadik személyeket is feljogositja a cselekvőképtelen házasságnak megtámadására.

Jóllehet ezen álláspont egyes ritka esetekben, mint p. o. ha az egyik fél a házasság kötéskor csak mulékonyan volt oly álláspontban, mely akaratképességét kizárta, visszásnak tünik fel, mégis aggályokra annál kevésbbé adhat okot, mert ezen § második bekezdése megadja a házastársnak a lehetőséget arra, hogy házasságot, a mennyiben érdekeinek megfelel, helybenhagyás által érvényessé tegye.

A külföldi törvényhozások álláspontja e tekintetben egymástól eltérő. A Code civil a cselekvőképtelenség következményére nézve kifejezett rendelkezést nem tartalmaz; az uralkodó s a Code civil 146. §-ra alapitott nézet szerint a cselekvőképtelen személy (elmebeteg) által kötött házasság a törvény erejénél fogva semmis, a nélkül, hogy a semmiség biró kijelentése szükséges volna. A törvényhozások többsége a cselekvőképtelenséget közjogi bontó akadálynak tekinti. (Olasz ptk. 112. §; belga terv. 186. §, 1874. decz. 24. svájczi szöv. törv. 51. §; hesseni jav. II. 51. §); az ily házasság a német javaslat 1250. § 2. pontja szerint is semmis. Ellenben némely törvény a cselekvőképtelenséget mint magánjogi bontó akadályt szabályozza (osztrák ptk. 94. §; szász ptk. 1623., 1624. és 19875. évi nov. 5. szász tv. 4. §); s ugyanez áll a gyakorlat és elmélet szerint a porosz A.L.R.II. 1. cz. 38., 39., 971., 993. § szempontjából is.

A jelen § második bekezdése kivételt állapit meg azon alapelv alól, melynél fogva a semmiség nem orvosolható s ezen kivétel úgy az akadály természete, mint gyakorlati szempontok által igazolt. Ha azon fél, ki a házasságkötéskor cselekvőképtelen volt, mielőtt házassága megszünt vagy érvénytelenné nyilvánittatott volna, cselekvőképességét visszanyerte, a közérdekben nem szükséges többé házasságánk érvénytelenitése; sőt annak fentartását mindkét házastárs érdeke is kivánatossá teheti. Minthogy azonban a házasság a beleegyezés hiánya miatt kezdettől fogva semmis, annak fentartása eltérő rendelkezés hiányában csakis ugy volna lehetséges, ha a házastársak a törvényes formában beleegyezésüket újból kijelentenék; de a házasság még akkor is csak a beleegyezés kölcsönös megújitásának időpontjától kezdve volna érvényesnek tekinthető. Ez azonban szükségtelenül nehezitené meg a házasfelek helyzetét, a kik a házasságot fentartani kivánják. A czélnak jobban megfelel, ha a törvény lehetővé teszi, hogy a cselekvőképességét visszanyert fél a szóban forgó semmiségi okot a házasságnak utólagos helybenhagyásával, minden alakszerűség mellőzésével megszüntethesse, minek következménye idejére visszaható ereje van. Ugyanigy rendelkezik a szász ptk. 1624. § és a német jav. 1251. § is. A r. cath. egyházi jog a beleegyezés kölcsönös megújitását kivánja ugyan, de annak szintén a kötés idejére visszaható erőt tulajdonit.

Ha a házastárs cselekvőképességének visszanyerése után a törvény csakis ezen házasfélnek adná meg a megtámadási jogot, ez által könnyen visszás helyzeteket teremtene; pl. ha az elmebetegségéből felépült házastárs a megtámadás megtétele előtt halna meg, házassága érvényesnek volna tekintendő, habár talán tudomással sem birt arról, hogy házassági kötelékben állott (v.ö. a 81., 82. §-al).

A javaslat a helybenhagyás formai kellékét nem határozza meg, miből önként következik, hogy az ugy kifejezetten, mint hallgatag is történhetik oly tények által, melyekből a jóváhagyásra okszerűen lehet következtetni. A hallgatólagos jóváhagyás egyik esete a házassági együttélés folytatása is. A § harmadik bekezdése szerint azt, hogy a házassági együttélés folytatása helybenhagyás-e, az eset körülményei szerint kell eldönteni. A javaslat e tekintetben nem követte azon törvényhozásokat, melyek csak bizonyos időn át folytatott házassági együttélésből engednek következtetést a helybenhagyásra (olasz ptk.: 112. § [három havi együttélés]; belga terv.: 188. § [egy havi együttélés]). Nem tekintve arra, hogy e határidő kezdetének megállapitása gyakorlati nehézséggel jár, a házasságszerű együttélés huzamosabb időtartama ezen következtetéshez sem nem szükséges, sem nem elegendő; e tekintetben az eset körülményei határozók. A javaslattal lényegileg egyez az osztrák ptk. 96. § és a német jav. 1251. §-ának álláspontja.

Némely törvényhozás álláspontja szerint ily házasság érvényessé válik az által is, hogy a semmiségi per a cselekvőképesség visszanyerésétől számitott záros határidő alatt meg nem indittatott. (V.ö. a szász ptk.: 1624. § és a hesseni javaslat: II. 52. §-al.) Miután oly házasság, mely a beleegyezés hiánya miatt semmis, csak utólagos helybenhagyás által válhatik érvényessé, ezen álláspont csak akkor lenne lefogadható, ha a záros határidő elteltétől a helybenhagyásra okszerűen lehetne következtetni; ez azonban nem mindig áll, mert lehetséges, hogy a cselekvőképességét visszanyert házastárs tudomással sem bir házassággáról. Ehhez járul, hoy azon időpontnak megállapitása, mikor nyerte vissza valki cselekvőképességét, nem kis gyakorlati nehézségekbe ütközik.

Minthogy a helybenhagyás czélja a cselekvőképtelenség okából semmis házasság fentartásának lehetővé tétele, önként érthető, hogy annak nem lehet helye, ha a házasság megszünt vagy érvénytelenné nyilvánittatott. Ennek a javaslat álláspontjából azért sem adható hely, mert a semmis házasságot megszűnése vagy érvénytelenné nyilvánitása után ugy kell tekinteni, mintha meg sem köttetett volna. (66. § 2. bek.) Ellenben nincs kizárva a semmisségi per folyama alatt.

Hatálytalan a helybenhagyás a § negyedik bekezdése szerint, ha a felek között időközben a 15. § c) 17. vagy 16. § akadálya keletkezett. Ez az eset akkor állhat elő, ha a jelen § szerint semmis házasságban élő egyik házasfél, mielőtt ezen házassága megszünt vagy érvénytelenné nyilvánittatott volna, egy harmadik személylyel új házasságot kötött. Ha ezen harmadik személy a korábbi házasfél egyenes ágbeli vérrokona, a cselekvőképtelenség okából semmis házasságban élő házastársak között a sógorság akadálya (15. § c) keletkezik. Ha pedig ez utóbbiak az új házastárs ellen a 17. §-ban emlitett cselekményt követik el, közöttük a 17. § akadálya jön létre. A 16. § akadálya akkor forog fenn, ha az új házasság nem semmis.

Miután a helybenhagyásnak a korábbi házasság megkötésének idejére visszaható ereje van, magában véve azon körülmény, hogy a felek között a házasságkötés után házassági akadály támadt, nem gátolhatná, hogy a cselekvőképessé lett fél a korábbi házasságot helybenhagyásával érvényessé tegye. A javaslat azonban nem tartotta összeegyeztethetőnek sem a helybenhagyás czéljával, sem azon szempontokkal, melyek az emlitett házassági akadályok felállitásánál irányadók voltak, hogy helybenhagyás folytán érvényessé válhassék és fennállhasson oly házasság, mely az esetben, ha a törvény helybehagyás helyett a házasságkötés ismétlését kivánná meg, a fenforgó akadályok miatt a helybenhagyás idejében érvényesen nem lenne megköthető. Ehhez járul, hogy ellenkező álláspont mellett kettős házasságok keletkezéséhez maga a törvényhozó nyujtana segédkezet; mert a helybenhagyás előtt harmadik személylyel kötött s a 16. § értelmében nem semmis új házasságot a helybenhagyás után semmisnek kellene nyilvánitani. Az ebből származható bonyodalmak csak ugy kerülhetők el, ha a törvény ez esetekben a korábbi semmis házasság helybenhagyásának joghatályt nem tulajdonit. Erre azon körülmény, hogy az új házasság a helybenhagyás idejekor már megszünt, annál kevésbbé lehet befolyással, mert a helybehhagyás hatályossága esetében az új házasságot megszünése daczára is semmisnek kellene tekinteni.

A 64. § utolsó bekezdésének rendelkezése önként foly abból, hogy a helybenhagyás a cselekvőképessé vált fél részéről a házasság megkötésénél hiányzó beleegyezést pótolja, minélfogva ugyanazon kellékeknek kell megfelelnie, mint a házasságba való beleegyezésnek. A mennyiben ezen kellékek hiányoznak, a házasság a helybenhagyás daczára megtámadható. (9., 10-13., 71., 72. §) Ennélfogva a cselekvőképessé lett fél helybehagyása a fejlett kor elérése előtt megszünteti ugyan a 8. §-ban foglalt semmiségi okot, de a mennyiben felmentést nem nyert, házasságának a 71. §-on alapuló megtámadhatósága még fenmarad. A helybehagyás magában véve, ha a házastárs teljes korát még el nem érte, nem szünteti meg a 10-13. §-okban megkivánt kellékek hiányán alapuló megtámadhatóságot (72. §) sem; s ez utóbbi önként érthetőleg akkor is fenforog, ha a beleegyezésre, illetőleg jóváhagyásra jogosultak a cselekvőképtelenség tartama alatt kötött házassághoz, még mielőtt a házastárs cselekvőképessé lett volna, hozzájárultak; mert e hozzájárulások hatálya feltételezi, hogy a kiskorú a házasságba beleeegyezett, a mi pedig a cselekvőképtelenség esetében nem történhetett meg.

A 65. §-hoz

Jelen § rendelkezése annyiban összhangban áll fennálló jogainkkal, a mennyiben ezek a vérrokonság, sógorság, kötelék és büntett akadályát, mint közjogi bontó házassági akadályt állapitják meg (r. kath., görög-keleti; Eheordn. 15-17., 20., 44. §; Unit. 11. § 5., 8-9. §, 62-64. § A Jos. pat. és Bód: H.t. arra nézve, hogy a semmiségi pert ki indithatja meg, kifejezetten nem rendelkeznek; az 1882. évi erdélyi ev. ref. főtörvényszéki Utasitás 14. §-a semmiségi per inditására általában a házastársakat jogositja fel). Ugyanez az álláspontja az összes külföldi törvényhozásoknak. (A 15. és 16. §-okban foglalt akadály tekintetében v.ö. Code civil 184. §; 1874. decz. 24. svájczi szöv. tv. 51. §; belga terv. 189. §; olasz ptk. 104. §; hesseni jav. II. 56. §; osztrák ptk. 94. §; porosz A.L.R.II. 1. cz. 936., 951. §; 1875. nov. 5. szász tv. 3. §; 1879. márcz. 4. szász tv. 2. §; német jav. 1250. § 3. p. Továbbá a 17. § akadályára nézve osztrák ptk. 94. §; olasz ptk. 104. §)

A 66. §-hoz

A jogügyletek semmiségének fogalmából az következik, hogy a semmis házasságot, eltérő rendelkezés hiányában, tekintet nélkül arra, hogy tényleg fennáll-e avagy megszünt, úgy kellene megitélni, mintha meg sem köttetett volna. Ebből ismét nemcsak az folyna, hogy a házastársaknak jogukban állana a semmisnek vélt házasságot birói itélet nélkül szabadon megszüntetni, hanem az is, hogy mindenki, a kinek a házasság érvénytelenségétől valamely jogi érdeke függ, a házasság semmiségére is hivatkozhatnék s a biró a felett mellékesen minden esetben határozhatna. Ezen álláspont azonban nem felelne meg sem a házassági viszony természetének, sem a jogrend követelményeinek. A házassági viszony, tekintettel a hozzá fűződő sok nagyfontosságú érdekre, nem állhat a felek szabad rendelkezése alatt; ép azért még semmis házasságban élő feleknek sem lehet megengedni, hogy a házassági viszonyt tetszés szerint felbonthassák, mielőtt a házasság semmisége biróilag megállapittatott volna. Ellenkezőleg esetben a házasság intézményének szilárdsága rendűlne meg. Ehhez járuúl, hogy a házasság semmiségének mint mellék kérdésnek tárgyalása és eldöntése nem zárná ki az ellentmondó itéletek keletkezését; a miből kiegyenlithetlen bonyodalmak származnának. Ezen szempontok föltétlenül megkivánják, hogy a fennálló házasságot csak akkor lehessen semmisnek tekinteni, ha érvénytelensége önálló semmiségi perben mindenkivel szemben hatályos birói itélettel megállapittatott (v.ö. 70. §) s addig egy más perben a házasság érvénye felett mellékesen tárgyalást folytatni és határozni ne legyen megengedve. Ez az álláspontja úgy fennálló jogainknak (v.ö. cap. 3. X. de divortiis (IV. 19.); görög-keleti; erdélyi szász Eheordn. 42. §; Bód:H.t. 151., 152. és az 1882. évi erdélyi ev.ref. főtörvényszéki Utasitás 1-3., 14., 78. §; Unit. ehtv. 56., 57. §; Jos. pat. 42., 46., 48. §) mint a külföldi törvényhozásoknak is. (Code civil: 186-191: §; porosz A.L.R. II. 1.cz. 950-952., 960-962. §, szász ptk. 1620., 1621. §, 1875. nov. 5. szász tv. 3. §; hesseni jav. II. 56-63. §; német jav. 1252. §) A javaslat jelen §-ának első bekezdése ezen követelményeknek felel meg.

Abból azonban, hogy a semmis házasság megszűnése előtt csak akkor tekinthető semmisnek, ha semmiségi perben annak lett nyilvánitva, korántsem következik, hogy a házasság csak a semmissé nyilvánitás által lesz érvénytelenné; mert a birói itéletének csak kijelentő (declarativ) hatálya van. Ép azért a javaslat ezen rendelkezése nem zárja ki föltétlenül azt, hogy azon esetben, ha egy másik per eldöntése a házasság érvényességének kérdésével van összefüggésben, az érdeklettek a házasság semmiségére már semmissé nyilvánitás előtt is ne hivatkozhassanak; csakhogy ily esetben ezen per eldöntése mindaddig, mig a házasság önálló semmiségi perben jogerejűleg érvénytelennek nem nyilvánittatott, felfüggesztendő lesz. Ilyenkor, ha a semmiségi per még meg nem indittatott, annak meginditására az érdeklett fél záros határidő kitűzésével lesz kötelezhető.

Ha a házasság megszünt, a javaslat önálló semmiségi per inditását nem kivánja meg. Ezentúl a semmiség összes jogkövetkezménye érvényesül s arra más perekben incidenter lehet hivatkozni s az érvényesség kérdésének mellékes tárgyalása és eldöntése is meg van engedve. Azon szempontok, melyeket a javaslat döntőknek tekintett arra nézve, hogy a házasság semmiségének mellékes tárgyalása a házasság fennállása alatt ne legyen megengedve, a házasság megszűnése után már nem forognak fenn. A közérdek, mely az tköveteli, hogy a házassági viszony ne álljon a felek szabad rendelkezése alatt, többé nincs szóban. Ha a házasság halállal, birói felbontással vagy holttányilvánitás alapján kötött új házassággal (94., 95. §) megszünt, azon kérdésnek, hogy semmis volt-e vagy nem, csak a házasság némely jogkövetelményei szempontjából lehet jelentősége; ezeknek pedig teljesen eleget tesz a javaslat azzal,hogy a házasság megszűnése után is megengedi a házasság érvényének vagy érvénytelenségének tárgyalását, de csak az attól függő jogok érvényesitésével kapcsolatban, valamint a 91. §-ban meghatározott módon önállóan is. E jogigények azonban magukban véve nem teszik szükségessé, hogy a házasság semmiségének kérdése egységesen mindenkire nézve kiható érvénynyel nyerjen megoldást. Ezenkivül a házasság semmiségétől függő jogok érvényesitését szükségtelenül megnehezitené, ha az érdeklettek előzetesen semmiségi per inditására lennének kötelezve. Tagadhatatlan ugyan, hogy az önálló semmiségi per, főleg azon okból, mert a kérdést mindenkivel szemben hatályosan és egységesen oldja meg, a házasság megszűnése után is sok előnynyel volna összekötve, de tekintettel arra, hogy különösen a házastársak halála esetében ily pernek szervezése abban a kérdésben kit illessen meg a felperesség és alperesség, alig leküzdhető nehézségbe ütköznék, a kérdés e megoldásának módját el kellett ejteni. A feleknek ügygondnok általi képviselete nem lenne megfelelő s nem is nyujtaná azt a biztositékot, melyet a semmiségi per tárgyára és azon czéljára való tekintettel, hogy a házasság érvényének kérdését mindenkivel szemben hatályosan eldöntse, meg kell kivánni. Ellenben azzal, hogy a semmiség mcidentalis megállapitása folytán eltérő és ellentmondó itéletek keletkezhetnek, azért nincs veszély összekötve, mert a semmiség megállapitása kizárólag azon igény elbirálására van befolyással, a melylyel kapcsolatban mellékesen érvényesittetett. Az a körülmény pedig, hogy ez által a házasság érvénye feletti biráskodásra mindazok a polgári biróságok feljogosittatnak, a melyek előtt a házasság semmiségétől függő igények érvényesithetők, aggályt már azért sem kelthet, mert hasonló czélból egyéb fontos közérdekű ténykörülményeket is, melyek rendszerint különös eljárás alá tartoznak, a mennyiben ennek előfeltételei fenn nem forognak (p.o. a bűntett elévülése, a bűnös halála esetében a bűntett megállapitása magánjogi igény érvényesitésével kapcsolatban) azok a polgári biróságok állapithatnak meg, melyek az illető tényekre épitett igények felett határozni vannak hivatva. Ezzel egyező álláspontot foglal el a német jav. 1252. § 2. bek. is.

A jelen § második bekezdése szerint a semmis házasságot megszűnése vagy semmissé nyilvánitása után - a semmiség általános elveinek megfelelően - ugy kell tekinteni, mintha meg sem köttetett volna. Ezen szabály alól maga a javaslat több helyen kivételt állapit meg (v.ö.: 15. § c); 17. §, 21. § b); 26., 27., 31., 93. §); de ezeken kivül is főként a jóhiszeműleg kötött semmis házasságok eseteiben a házasság megszűnésének és semmissé nyilvánitásának emlitett következménye több tekintetben megszoritást szenved. Ez okból a javaslat szükségesnek tartotta világosan kifejezni, hogy a semmis házasságot megszűnése vagy semmissé nyilvánitása után is csak annyiban kell ugy tekinteni, mintha meg sem köttetett volna, a mennyiben a törvényből más nem következik.

Önként érthető, hogy a jelen § rendelkezése a nem polgári tisztviselő előtt kötött házasságra nem vonatkozik. (V.ö. a 45. § indokaival.)

A 67. §-hoz

A javaslat semmiségi per inditására első sorban a házastársakat jogositja fel. Minthogy a semmiségi per czélja a házasság érvénytelenségének megállapitása, ily per inditására első sorban azokat kell feljogositani, a kik a per tárgya által legközvetlenebbül vannak érdekelve. A házastársak nem kényszerithetők arra, hogy semmis házasságban éljenek, valamint arra sem, hogy az érvényesség kérdését mindaddig függőben hagyják, a mig a kir. ügyész vagy felettes hatóságai a semmiségi per meginditását szükségesnek találják. A javaslat a házastársnak ezen jogát nem teszi függővé azok jóhiszeműségétől s a semmiségi per inditására azt a házastársat is feljogositja, a ki a házasság megkötésekor a bontó akadályról tudomással birt, vagy őt e tekintetben gondatlanság terheli. Az ellenkező szabályozása ellenkeznél azon házassági akadályok természetével, melyhez a a javaslat a semmiségi jogkövetkezményét kapcsolja. Ezen akadályok egy része oly viszonyt feltételez, mely büntetendő cselekmény tényálladékát képezi s valamennyinél döntő a közérdek és közerkölcsiség tekintete, melyek ily házasságok fennállását föltétlenül megengedhetetlenné teszik. Ezen szempontok következetesen a semmissé nyilvánitás előföltételeinek megkönnyitésére vezetnek s nem engedik meg a rosszhiszeműség alárendeltebb tényelemének figyelembevételét. A javaslattal egyező álláspontot foglalnak el a külföldi törvényhozások is. (Code civil 184., 191. § belga terv. 189., 190. §, olasz: 104. §, hesseni jav.: II. 56. §, német jav. 1253. §, 1879. márcz. 4. szász tv. 2. §, osztrák ptk. 94. §, a porosz A.L.R. e tekintetben nem tartalmaz kifejezett rendelkezést.) Némely törvényhozás cselekvő-képtelenség okából semmiségi per inditására csak azt a házastársat jogositja fel, a ki a házasságkötés idejében cselekvőképtelen volt. (Olasz ptk. 112. §, szász ptk. 1624. §, hesseni jav. II. 51. §, belga terv. 186. §) Ezen álláspont elfogadása ellen szól, hogy a másik házastárs nem kényszerithető arra, hogy a cselekvőképtelen házastárssal, pl. egy elmebeteggel házasságban éljen, ha e házasság semmis, visszaélések ellen megóv a cselekvő-képességét visszanyert fél azon joga, hogy a házasság helybenhagyása által a semmiségi pert kizárhatja. (V.ö. 64. § második bek.)

Semmiségi per inditására továbbá jogositva van a kir. ügyész. A közérdek, mely ily házasságok semmissé nyilvánitását követeli, szükségessé teszi, hogy a semmiségi pert a közérdek megvédésére hivatott hatóság hivatalból is megindithassa. Hatósági szervezetünk szerint e jog gyakorlatára a kir. ügyész leginkább alkalmas. A javaslat csak jogot ad, de nem kötelezi a kir. ügyészt a semmiségi per meginditására. Oly szabály, mely a kir. ügyészt erre föltétlenül kötelezné, nem vezetne minden esetben kivánatos eredményre. Lehet, hogy a házassági akadály úgy maguk a házasfelek, mint harmadik személyek előtt ismeretlen s a semmis házasság fennállása nem okoz botrányt; ellenkezőleg botrányossá csak akkor válnék, ha a semmiség oka a kir. ügyész fellépése folytán nyilvánosságra jutna. Ilyen eset fordulhatna elő például akkor, ha a törvénytelen apa törvénytelen származású leányával e viszony ismerete nélkül él házasságban. Ilyenkor már a házastársak s gyermekeik iránti kimélet szempontja is a mellett szól, hogy e viszony előttük és harmadik személyek előtt is mindvégig titokban maradjon. A r. kath. egyház gyakorlata hasonló esetekben ily kiméletes eljárás számos példáit mutatja. Ez az álláspontja a franczia joggyakorlatnak (v.ö. Code civil 190. § is, az olasz ptk. 104. §, a Laurent-féle belga terv. 189. §, a hesseni jav. II. 56. § és német jav. 1253. §-ának is. Ép azért a törvényhozás annak megitélését, mely esetekben követeli meg a közérdek tekintete a semmisgéi per meginditásátk, a kir. ügyész belására megnyugvással bizhatja annál is inkább, mert a kir. ügyész e jog gyakorlatánál is felettes hatóságaink felügyelete és ellenőrzése alatt áll.

A javaslat szerint semmiségi per meginditására jogositva van végre mindenki, a ki kimutatja, hogy a házasság érvénytelenségétől valamely jog érdeke függ. E jogot bármely jogilag nem érdeklett harmadik személynek is megadni, tekintettel a semmiségi per következményeire, nem kivánatos. A semmiségi per nemcsak a család nyugalmát zavarja meg, hanem egyéb fontos érdekeket is érint; nem érdekelt harmadik személyek tetszésének tehát annál kevésbbé rendelhető alá a házasság fennállásának kérdésessé tétele, mert a mennyiben a semmiségi okról tudomásuk van, szabadságunkban áll azt a megtámadásra jogosult királyi ügyészszel bármikor közölni. Ellenben meg kell engedni semmiségi per inditását azoknak, a kik a házasság semmisége által a §-ban körülirt módon érdekelve vannak, kik nem kötelezhetők arra, hogy jogosult érdekeiket miden jogalapot nélkülöző tényleges állapotnak alárendeljék.

A magánjogi igények érvényesitése tekintetében a kir. ügyész joga nem nyujt kellő biztositékot, mert a mennyiben a közérdek azt nem kivánja, a kir. ügyész nincs kötelezve arra, hogy a semmiségi pert folyamatba tegye, még akkor sem, ha az érdeklett harmadik személyek ez iránt hozzá folyamodnak. Minthogy pedig a 66. § első bekezdése nem engedi meg, hogy a házasság semmissé nyilvánitása előtt a biró a kérdéses igényekkel kapcsolatban a semmiségre nézve mellékesen is határozzon, harmadik személyek jogi érdekei csak akkor lesznek kellőleg megvédve, ha a törvény megengedi,hogy a semmiségi pert ők is folyamatba tehessék. Visszaélések ellen a vesztés felet terhelő költségek és az a körülmény nyujtanak olalmat, hogy a törvény megkivánja a jogi érdekeltség kimutatását. A javaslattal elvben egyez a Code civil 184., 187., 191. §; az olasz ptk. 104. §; a belga terv. 189., 190. §; osztrák ptk. 94. §; hesseni jav. II. 56. § és a német jav. 1253. §.

A javaslat semmiségi per inditására jogosult harmadik személyek közül kétségek elkerülése végett példaszerúleg különösen kiemeli a következőket:

a) A korábbi házastársat.

A korábbi házastársat azon új házasság fennállása, melyet házastársa a 16. § ellenére harmadikkal kötött, házastársi jogaiban közvetlenül sérti, s ép azért fontos jogi érdeke fűződik ahhoz, hogy ezen új házasság érvénytelenné nyilvánitása végett ő is keresetet indithasson. Megengedi ezt a Code civil 188. §; a belga terv. 192. §; az olasz ptk. 113. §; az osztrák ptk. 94. §; a hesseni jav. II. 58. § és a német ja. 1253. §-a is. Ezen érdekeltsége a korábbi házastársnak azonban csak addig áll fenn, mig a vele kötött korábbi házasság meg nem szünt. Ezentúl az új házasság semmissé nyilvánitása iránt csak egyéb tekintetben lehet jogilag érdekelve, de ily jogi érdek hiányában nincs többé ok arra, hogy házasságának megszűnése után a semmiségi per meginditására jogositva legyen.

b) A későbbi házastársat a korábbi házasság semmisége iránti per meginditása tekintetében.

Ha a korábbi házasság megszűnése vagy érvénytelenné nyilvánitása előtt kötött új házasság érvénye attól függ, hogy a korábbi semmis-e vagy nem (v.ö. 16. §), a korábbi házasság semmisség nyilvánitása érdekében áll a későbbi házastársnak is. Ép azért a semmiségi per meginditására őt is jogosúltnak kell tekinteni.

c) Azokat, a kik a későbbi házasság érvényessége iránt vannak jogilag érdekelve.

A kinek valamely joga az új házasság érvényességétől függ, a mennyiben az új házasság csak azon esetben lenne érvényes, ha a korábbinak semmisége megállapittatnék (v.ö. 16. §), az méltán megkövetelhető, hogy a korábbi házasság érvénytelenné nyilvánitása végett pert indithasson. Ily esetben a jogi érdekeltség a korábbi házasság semmisége tekintetében csak közvetett, ennélfogva kétes lehetne, vajjon a semmiségi per meginditására az illető egyén jogosult-e; ezért vélte a javaslat czélszerűnek ezt kifejezetten is megengedni.

A 68. §-hoz

A cselekvőképességben korlátolt házastársnak a semmiségi perben perképessé nyilvánitása a házassági viszony legszemélyesebb természetében találja indokát. Minthogy semmiségi per tárgyánál fogva e viszony fennállását közvetlenül érinti, a dolog természetében rejlik, hogy annak alanyai ugy felperesi, mint alperesi minőségben csak maguk a házastársak saját személyükben lehetnek, mint a kik között maga a viszony fennáll. A perképesség a személyes pervitel jogát foglalván magában, a § rendelkezéséből következik, hogy a semmiségi perben a cselekvő-képességében korlátolt házastársra a törvényes képviselet szabályai nem alkalmazhatók. Azt, hogy ki tekintendő cselekvő-képességében korlátoltnak, a javaslat 150. §-ban határozza meg. (V.ö. a német jav. 1254. §-ával.)

Nem lehet azonban a törvényes képviselet a semmiségi perben kizárni oly esetben, mikor a házastárs cselekvő-képtelen. A házassági viszony legszemélyesebb jellege ugyanis a perképesség tekintetében a házastárs cselekvő-képtelensége esetében háttérbe szorul, ha oly fontos és nyilvánvaló érdekei forognak szóban, melyek a cselekvő-képtelen házastárs személyében feltétlen védelmet igényelnek; ily esetekben meg kell engedni, hogy a cselekvő-képtelen házastárs nevében a semmiségi pert annak törvényes képviselője indithassa meg. Ha a törvény ily esetben is kizárná a képviseletet, minthogy a javasalt. 66. § első bek. szerint a házastársak semmis házasságukat a semmiség birói megállapitása előtt fel nem bonthatják, az következnék, hogy a cselekvő-képtelen személy a semmis házasságban mindaddig élni volna kénytelen, mig vagy a semmiségi pert egy arra jogosult harmadik személy meg nem inditja, vagy mig ő maga cselekvő képesség nem lesz, mi sem jogi, sem méltányossági szempontokból nem volna indokolható. A szóban forgó esetekben a törvényes képviselőnek (családtanácsnak) jogot adnak a semmiségi per meginditására: a német jav. 1254. §-a, 1875. nov. 5. szász tv. 4. §; a Code civil 187., 191. § alapján a franczia joggyakorlat, a Laurent-féle belga terv. 186., 189., 190. §, a hesseni jav. II. 51., 56. §; olasz ptk. 104., 112. § is.

Azt, hogy kik tekintendők cselekvő-képteleneknek, a javaslat 149. §-a határozza meg.

A törvényes képviselet szabályai alkalmazandók a cselekvőképtelen házastársra akkor is, ha a másik házastárs, a kir. ügyész vagy jogilag érdeklett hármadik személy inditja a semmiségi pert, melyben tehát a cselekvőképtelen házastárs helyett annak törvényes képviselőjét kell beidézni.

A 69. §-hoz

A jelen § első bekezdése folyományát képezi a 66. § második bekezdésében foglalt szabálynak. Minthogy e szerint a semmis házasságot megszűnése után ugy kell tekinteni, mintha meg sem kötötték volna, a házasság megszűnése után önálló semmiségi perre többé nincs szükség; mert ezentúl a házasság semmiségére incidenter is bármely perben lehet hivatkozni. Ezenkivül önálló semmiségi pernek a házasság megszűnése után nincs is többé tárgya; mert valamint a megszűnt házasságot felbontani biróilag nem lehet, ugy az semmissé sem nyilvánitható abban az értelemben, hogy az itélet egyszersmind a házassági viszony megszünését is maga után vonja. A házasság megszűnése után a semmiség birói megállapitása csak a 91. §-ban meghatározott módon történhetik.

Minthogy a jelen § a házassági megszűnése után semmiségi per inditását feltétlenül kizárja, ebből önkényt következik, hogy semmiségi pert ily esetben többé a kir. ügyész sem indithat. A házasság megszűnése után a kir. ügyész fellépésének nem volna csélja; mert a közbotrány, melyet a semmis házasság fennállása okozott, annak megszűnése folytán elenyészett és nem fűzödik többé közérdek a házasság semmissé nyilvánitásához. (V.ö. Code civil: 190., §; olasz ptk.: 114. §; belga terv: 193. §; német jav.: 1252., 1253. § és a hesseni jav.: II. 57. § is.) Ezen szabály nem érinti a kir. ügyész azon jogát, hogy mint közvádló olyan esetekben, mindőn a semmis házasság egyszersmind büntetendő cselekmény tényálladékát képezi, a házastársak ellen bűnvádi uton a házasság megszűnése után is felléphessen.

A jelen § rendelkezése nem zárja ki, hogy abban az esetben, midőn a házasság a 16. §-ban foglalt akadály okából semmis, az új házasság semmisége iránt a korábbi házasság megszűnése után is legyen semmiségi per inditható. Ez esetben a semmiségi pert csak akkor lehetne kizárni, ha a korábbi házasság megszűnése az új házasság convalidatióját vonná maga után. A javaslat azonban ezen álláspontot nem fogadta el, mert mellőzve az új házasságból a korábbinak megszűnése előtt született gyermekek törvényességének kérdését, valamint a vagyonjogi viszonyok bonyodalmának szempontját, a büntető törvény 251. §-a szerint az új házasság a korábbinak megszűnése után is hivatalból üldözendő büntetendő cselekmény tényálladékát képezi. Nem volna kielégitő azon megoldás sem, melyet a porosz A.L.R. II. 1. cz 942-945. §-ban találunk, mely szerint az új házasság érvényessé válik, ha semmissé nyilvánitása előtt a korábbi megszünt vagy érvénytelenné nyilvánittatott és a kettős házasságot kötött házastárs az új házasság megkötésekor menthető tévedésben volt a korábbinak fennállása tekintetében. A jogbiztonság érdeke ugyanis nem engedi meg, hogy azon kérdés eldöntése, vajjon az új házasság érvényessé vált-e vagy sem, oly nehezen bizonyitható ténykörülménytől, mint az új házasságra lépő félnek, menthető tévedése tétessék függővé.

Abból, hogy a házasság megszűnése után semmiségi pert inditani többé nem lehet, szorosan véve az is következnék, hogy ha a házasság a semmiségi per folyama alatt szűnik meg, a kereset hatályát veszti s az eljárás megszüntetendő. A javalat azonban ily esetben az eljárásnak mint megállapitási pernek folytatását megengedi annak kérelmére, a kinek valamely jogi érdeke függ a házasság érvényességének vagy érvénytelenségének megállapitásától. Erre nézve ugyanazon tekintetek voltak döntők, melyek a 91. § azon rendelkezésénél, hogy a házasság megszűnése után érvényességének vagy érvénytelenségének megállapitása iránt önálló kereset is engedtessék, irányadóul szolgáltak. A semmiségi per folytatása a jogilag érdeklett felekre nézve idő- és költségkimélés szempontjából is kivánatos lehet. Ez esetben azonban a folytatott perben hozott itélet a 91. § második bekezdésétől eltérőleg mindenkivel szemben hatályos leend. (70. §) Ezen rendelkezés abban találja indokát, hogy az érvényesség kérdésének egységes eldöntése a szóban forgó esetben, midőn többnyire már mindkét félnek alkalma nyilt jogai megvédésére, kevésbbé költhet aggályokat, mint akkor, midőn a megállapitási per a házasság megszűnése után, esetleg mindkét házastárs halála után indittatik meg. Önként érthető s a § kétségtelen értelméből is következik, hogy a semmiségi per hivatalból a házasság megszűnése után ez esetben sem folytatható.

A 70. §-hoz

A jelen § első bekezdése a semmiség per czéljából és a személyállapotra vonatkozó perek természetéből folyó szabályt fejez ki. Ellentmondó itéleteknek s ezekből származható számos bonyodalmaknak veszi elejét a törvény azzal, ha a semmiségi perben keletkezett s akár a semmiséget megállapitható, akár a semmiségi kereslet elutasitó jogerős itéletnek mindenkivel szemben joghatályt tulajdonit. Ennek ellenében nem lehet döntő, hogy az itélet hatálya a semmiségi perben részt nem vett harmadik személyek jogaira is kiterjed; mert a házassági perekben alkalmazandó nyomozási elv és egyéb perjogi biztositékok által az anyagi igazság érvényesülésének minden eszköze lehetőleg ki van használva. Ugyanez az álláspontja hazai jogainknak, valamint a külföldi törvényhozásoknak (v. ö. különösen a szász ptk.: 1857. § és a német jav. 1256. §)

A jelen § 2-ik bekezdése a § első bekezdésében foglalt szabályt korlátozza. Ha a semmiségi per azon okból indittatott, mert a házasság a 16. §-ban foglalt akadály ellenére a korábbinak megszűnése vagy érvénytelenné nyilvánitása előtt köttetett, a semmiségi keresetet elutasitó itélet közvetlenül érinti a korábbi házastárs jogát. Ily elutasitó itélet előfeltételét annak kimondása képezi, hogy a korábbi házasság semmis volt s ennélfogva a per tárgyát képező új házasság a 16. § okából nem semmis. Nem felelne meg az osztó igazság követlményeinek, ha a törvény ezen itélet hatályát a korábbi házastársra igazság követelményeinek, ha a törvény ezen itélet hatályát a korábbi házastársra akkor is kiterjesztené, ha a semmiségi perben részt nem vett s tehát nem volt abban a helyzetben, hogy a korábbi házasság érvényének kérdésében jogait megvédhesse. A semmiségi keresetnek helyt adó itéletnél ezen szempont nem foroghat fenn; mert az által, hogy az új házasság a 16. §-ban foglalt akadály miatt semmisnek nyilvánittatott, a korábbi házastárs jogaiban sérelmet nem szenvedhet, a mennyiben az új házasság semmissé nyilvánitása nem érinti a korábbi házastársnak azt a jogát, hogy házasságának érvénytelensége iránt keresetet indithasson.

A 71. §-hoz

I. Hazai jogaink álláspontja a házasulási kor elérte előtt kötött házasság következményeire nézve egymástól eltérő. A r. kath. és görög-keleti egyházi jog szerint a korhiány közjogi bontó akadályt képez, s az ennek ellenére kötött házasság föltétlenül semmis és a semmiségi per hivatalból is meginditható. Ellenben az erdélyi ágost.-ev. szászok és az unitáriusok joga a korhiányt mint magánjogi bontó akadályt szabályozza. (V.ö.: Eheordn. 10., 44. §, Unit. ehtv.: 7. § a), b) pontjai, 10., 72. §) A Jos patens a házasulási korról nem rendelkezik. A Bód-féle Házassági törvényrajz a serdült kor elérte előtt kötött házasságot érvénytelennek tekinti, a keresetjogról azonban nem intézkedik, s noha a serdült kort meghaladott, de 18. évét be nem töltött férfit és 14. életévét be nem töltött leányt sem bocsátja házasságkötésre, az ennek ellenére kötött házasságot nem tekinti érvénytelennek (Bód:H.t. 142., 143. §); az 1882. évi erdélyi ev. ref. főtörvényszéki Utasitás 3. § a korhiányt, mint semmiségi okot nem emliti.

II. A javaslat a fejletlen korban (9. §) felmentés nélkül kötött házasságot megtámadhatónak nyilvánitja. Azon szempontokkal, melyek a házasulási kor meghatározását szükségessé tették, nem volna összeegyeztethető, ha a törvény ezt az akadályt csak mint házassági tilalmat állapitaná meg; mert a házasság a házasulónál nemcsak testi, hanem megfelelő értelmi fejlettséget is feltételez, a mi a fejletlen korban még rendszerint hiányzik.

Másrészről azonban ezen házassági akadály természetének az sem felelne meg, ha az annak ellenére kötött házasságra a semmiség elvei nyernének alkalmazást. Ez esetben nemcsak harmadik személyeket kellene feljogositani a semmiségi per meginditására, (v.ö.: Code civil: 184. §; olasz ptk. 104. §; belga terv.: 189. §), hanem az ily házasságot, hacsak utólagos felmentés által érvényesség nem vált, megszűnése után úgy kellene tekinteni, mintha meg sem köttetett volna. Nagy méltánytalanság származnék ebből különösen akkor, ha a fejletlen korú nő teherben van, vagy a házasságból gyermekek származtak, a mely esetekben még azon törvényhozások sem engedik meg a házasság érvénytelenné nyilvánitását, a melyek a fejlett kor hiányát, mint közjogi bontó akadályt ismerik. (V.ö.: Code civil: 185. §; olasz ptk.: 110. §) Ez az álláspont túlszigorú lenne oly esetekben is, midőn a fejletlen korú fél a házasságkötés idejében a fejlett kor eléréséhez közel állott. Ehhez járul, hogy ez akadály már az által is veszt fontosságából, hogy alóla felmentésnek van helye.

Figyelembe veendő itt az a körülmény is, hogy a javaslat a házasságköthetés korhatárát jóval magasabban állapitja meg, mint hazai jogaink azon része, mely a korhiányt közjogi akadályként emeli érvényre. A javaslat továbbá ezen házassági akadályt akként kivánta szabályozni, hogy a cselekvőképtelenség életkoráról mint semmiségi okról (v.ö.: 8., 149. § a) pont, 64. §-al) közvetitse az átmenetet a házasságkötő képesség korára. A fejlett kor hiányát a külföldi törvényhozások nagy része is mint magánjogi bontó házassági akadályt állapitja meg. (Porosz A.L.R.: II. 1. cz. 970., 991., 992. §; 1875. nov. 5. szász tv. 5. §; osztrák ptk. 48., 94. §; 1874. decz. 24. svájczi szöv. tv.: 27., 52. §; német jav.: 1250. § 3. pontja.)

A 72. §-hoz

I. A jelen § kiskorú házasságához megkivánt beleegyezés és gyámhatósági jóváhagyás (10-13. §) hiányának jogkövetkezményét állapitja meg. Hazai jogaink álláspontja e tekintetben egymástól eltérő. Róm. kath. egyházi jog szerint sem a szülői, sem a gyámi beleegyezés hiánya nem bir befolyással a házasság érvényére. Ellenben fennálló jogaink többi része azt magánjogi bontó akadályként szabályozza. (V.ö. Joannovics: i.m. 175. §; Jos. pat. 3., 6., 7., 8. §; Bód: H.t. 34., 35. § (de az 1882. er. ref. főtörvényszéki utasitás 3. § a semmiségi esetek közt nem emliti); Eheordn. 4., 43. §; Unit. ehtv. 11. § 1. pont, 66., 72. §)

II. A javaslat ezen utóbbi jogok álláspontját fogadta el és az oly házasságot, melyet a kiskorú törvényes képviselőjének (10. §) és a mennyiben 20-ik évét még be nem töltötte, jogosult szülőjének (11. §) beleegyezése, vagy a mennyiben gyámhatósági jóváhagyás is szükséges (12. §), ezen jóváhagyás nélkül kötött, megtámadhatónak jelenti ki.

A javaslat által elfogadott álláspontra nézve döntő volt annak megfontolása, hogy ha a törvényhozás elismeri szükségét ezen házassági akadályoknak, azok czéljuknak csak ugy fognak megfelelni, ha bontó hatályúvá tétetnek; mert a kiskorú érdekei a házasságkötésnél, esetleg saját akarata ellenére is, csak akkor lesznek kellőleg megóva, ha a házasság érvénye, melyet a törvény tilalma ellenére kötött, megtámadható. Különösen szembetünő ennek szüksége a törvényes képviselő beleegyezésének hiánya esetében; mert a törvényes képviselő van első sorban hivatva a kiskorú oltalmára. (V.ö.: még a 10. § indokaival.)

A javaslat a jogosult szülő beleegyezésének hiányát húsz éven aluli kiskorú házasságára nézve szintén bontó akadálylyá tette. A szülői beleegyezés ugy, a mint azt a javaslat megállapitotta, rendszerint összeesik a törvényes képviselő beleegyezésével. Csak azonban a ritkán előforduló esetekben van attól elválasztva, midőn a törvényes képviselet nem a jogosult szülőt illeti. A javaslat azonban a jogosult szülő beleegyezését ily esetekben csak akkor kivánja meg, ha azon körülmény, hogy a törvényes képviselet más személyre ruháztatott, magában véve nem teszi a szülőt arra érdemetlenné, ilyenkor pedig azon benső viszonynál fogva, melyben a szülő gyermekéhez áll, a szülői beleegyezésben nem csekélyebb biztositéka rejlikl a kiskorú érdekei oltalmának, mint a törvényes képviselő beleegyezésében; annak megtagadása tehát ép oly mértékben engedi meg azt a föltevést, hogy a kiskorú házassága nem felel meg jól felfogott érdekeinek. Ehhez járul, hogy a javaslat azon esetekben, midőn a kiskorúnak szülője van, a törvényes képviselő beleegyezésének hatályosságáhozo a gyámhatósági jóváhagyást, melyet különben megkivánna, nem követeli (12. §) s ennélfogva ilyen esetekben a szülői beleegyezést a gyámhatósági jóváhagyással egyenlő erejűnek kell tekinteni. Minthogy pedig a törvényjavaslat a 20 éven aluli szülőtlen kiskorúra nézve a gyámhatósági jóváhagyást a házasság érvényének kellékeül állapitotta meg, következetesen az azt pótolni hivatott szülői beleegyezé hiányát is bontó hatálylyal kellett felruháznia. Ezen állásponttal megegyezőleg a törvényjavaslat a husz éven felüli kiskorú házasságához szükséges szülői beleegyezés hiányát nem tette bontó akadálylyá (v.ö. 19. § indokaival).

A mi végül a gyámhatósági jóváhagyás kellékét illeti, ugyanazon szempontok, melyek a törvényjavaslatot arra inditották, hogy a törvényes képviselő beleegyezésének hatályát a gyámhatósági jóváhagyástól tegye függővé, elhatározók voltak arra nézve is, hogy a javaslat ama jóváhagyás hiányának a házasság érvényére döntő befolyással engedjen.

Ezen akadály természetének csak oly szabályozás felel meg, ha az annak ellenére kötött házasságra a megtámadhatóság elvei nyernek alkalmazást; mert ezen akadálynak jelentősége nem abban rejlik, mintha a közérdeket vagy erkölcsi rendet szolgálná, hanem abban, hogy oltalmára legyen a kiskorú magántermészetű érdekeinek. Azon külföldi törvényhozások is, melyek a törvényes képviselőnek, illetőleg a szülőnek beleegyezését (gyámhatósági jóváhagyást) szabályozzák (v.ö. Code civil 182., 183. §; olasz ptk. 108. §; 1874. decz. 24. svájczi szöv. törv. 53. §; hesseni jav. II. 53. §; osztrák ptk. 96, 146. §; 1875. nov. 5. szász tv. 6. §-a), több irányban eltérő a beleegyezés hatálya tekintetében a fentebb már idézett porosz A.L.R. II. 1. cz. 978-984., 994-1000. § A német jav. 1259. § 4. pontja szerint cselekvőképességében korlátolt személy által törvényes képviselőjének beleegyezése nélkül kötött házasság megtámadható, ellenben a jogosult szülő beleegyezésének hiánya csak tiltó akadályt képez.

Ha a gyámhatóság tévesen határozott abban a kérdésben, hogy a beleegyezésre jogosult szülő gátolva volt-e vagy sem akaratának kijelentésében s ennélfogva az, a ki a beleegyezés adására hivatva lett volna, e jogával nem élhetett, vagy esetleg ebből az okból a gyámhatósági jóváhagyás kelléke mellőztetett, az ily házasságot eltérő rendelkezés hiányában megtámadhatónak kellene tekinteni. Ezt azonban a házassági akadály czélja nem teszi szükségessé, mert a kiskorú érdekei akkor is kellőleg meg vannak védve, ha esetleg az arra rendszerint jogosult szülő beleegyezése helyett a másik szülő adta vagy tagadta meg beleegyezését, vagy pediga gyámhatóság határozott a beleegyezés kérdésében.

A 73. §-hoz

Az, hogy a házasság kényszer okából megtámadható, el van ismerve hazai jogaink által is, melyek az erőszakot és félelmet magánjogi bontó akadálynak tekintik (v.ö. C. 14., 15., 28. X. de spons. [IV. 1.], Instr. 116. §; görög-keleti: Zhismann: i.m. 711. l.; Jos. pat. 27-28. §; Bód:H.t. 156-158. §; Eheordn. 8., 43. §; Unit. ehtv. 68., 72. §) A házasságkötésbe adott beleegyezés, ha nem volt szabad, a beleegyezőt nem kötelezheti. A beleegyezés szabadsága azonban csak akkor van kizárva, ha a házasság erőszak hatása alatt vagy fenyegetéssel, jogtalanul előidézett alapos félelem következtében köttetett meg; e tekintetben teljesen közömbös, vajjon az erőszak vagy fenyegetés az egyik házastárs vagy egy harmadik személy által alkalmaztatott s hogy a fenyegetés a megfélemlitett házastárs vagy annak hozzátartozója ellen irányult-e. Arra nézve, hogy mikor tekinthető a félelem alaposnak, a javaslat nem vett fel rendelkezést; mert az, hogy a félelem döntő volt a megfélemlitett akaratelhatározására, annak nemére, korára, személyes viszonyaira és egyéb körülményeire való tekintettel, csak minden egyes esetben önállóan állapitható meg. (V.ö.: osztrák ptk.: 55. §, szász ptk.: 1593. §; hesseni jav. II. 4., 5. §) A javaslat csak annak kiemelését tartotta czélszerűnek, hogy a szülői akarattal szemben való megadás (metus reverentialis) még nem alapos félelem s nem zárja ki a beleegyezés szabadságát. Ez áll hazai jogaink szerint is. (v.ö.:Eheordn. 8. §; Bód:H.t. 158. §); csak az unitáriusok egyházi törvénye állitja fel azt a szabályt, hogy a még el nem hált házasság megtámadható, ha azt a házasfelek egyike nem szeretetből, hanem rábeszélés következtében kötötte. (Unit. ehtv: 71. § b) potja). A javaslattal egyező álláspontot foglalnak el a külföldi törvényhozások is. (V.ö.: különösen szász ptk.: 1593. §; hesseni jav. II. 6. §)

A javaslat eltérőleg fennálló házassági jogaink nagyobb részének álláspontjától (Conc. Trid. Sess. XXIV. c. 6. de ref. matr.; görög keleti: Joannovics: 201. §; Jos. pat. 17. §; Unit. ehtv: 69. §) a nőrablást mint önálló házassági akadályt nem fogadta el. Ezen akadály lényege abban áll, hogy a személyes szabadságától erőszakkal megfosztott nő a házasságkötéskor oly állapotban van, mely akaratának szabad elhatározását kizárja. Ily állapotban kötött házasság a javaslat szerint kényszer okából lesz megtámadható. A mennyiben azonban a nőrablásnak mint önálló házassági akadálynak szabályozásánál a róm. kath. egyházi jogban a beleegyezés szabadságának biztositásán kivül még egyéb szempontok is irányadók voltak, igy különösen a szülői és gyámi tekintélynek megóvása, valamint a régi idők hiányos közrendészeti állapota annak fentartása nem mutatkozik több szükségesnek.

A szülői jogok és a gyermek érdeke kellő oltalomban részesülnek az által, hogy a javaslat a jogosult szülő és törvényes képviselő beleegyezését a házasság érvényének kellékéül állapitja meg. Másrészről a személyes szabadság részint a büntető törvény rendelkezései, részint a kifejlett közrendészet által eléggé oltalmazva van. Nem ismerik a nőrablást mint külön házassági akadályt a külföldi törvényhozások sem. Kivételt képez az osztrák ptk. 56. §-a. A szász ptk. 1594. §-a emliti ugyan a nőrablást is, de azt házassági akadálynak csak annyiban ismeri el, a mennyiben a rablott nő beleegyezése kényszer okából különben is érvénytelen volna.

A 74. §-hoz

I. Arra nézve, hogy a tévedés alapján mely esetekben támadható meg a házasság, hazai jogaink álláspontja következő. A r. kath. egyházi jog csak a személyben (error in persona és erros qualitatis in personam redundans) és a személy szabad állapotában való tévedést (error conditionis) ismeri el érvényességi akadálynak; ellenben a személy egyéb tulajdonságaiban való tévedésnek nem enged befolyást a házasság érvényére.

A görög-keletiek egyházi joga szerint mnegtámadási okot képez a személyében való tévedés és a nő terhessége; a román egyházban már a nő szüzességének hiánya is.

A Jos. patens szerint: „érvénytelen a házasság, ha a személyt illetőleg, a kivel a házasság köttetik, tévedés forog fenn; de a mellékes körülményekben vagy a személy tulajdonságaiban közbejövő tévedés a házasság érvényét nem gátolja. (25. §) Továbbá érvénytelen a házasság akkor is, ha a nő a házasság megkötése idejében egy harmadiktól teherben volt és ezen körülményről a jövendőbeli férj tudomással nem birt és ez mihelyt a terhességről bizonyoságot szerzett, ezt saját hatóságának feljelentette s egyszersmind kimutatta, hogy e dologról előbb mit sem tudott (26. §)

Az erdélyi ev. ref. vallásúak joga a tévedés következő eseteit tekinti érvényességi akadálynak: a) személyben való tévedés (Bód: H.t. 155. §) elmebaj (Bód: H.t. 159. §); c) ragályos nyavalya (Bód: H.t. 160., 161., 238. §); d) szüzesség hiánya vagy teherbenlét egy harmadiktól (Bód: H.t. 165., 166., 167. §); e) a nemesi vagy jobbágyi állapotban való tévedés (Bód: H.t. 168., 240. §); f) örökös és gyógyithatlan nősztehetetlenség (Bód: H.t. 154., 162. §); fötéve, hogy ezen körülmények a házasságkötés idejében fenforogtak s a tévedés az által állott elő, hogy azok csalárd módon eltitkoltattak.

Az erdélyi ágost. ev. szászok joga (Eheordnung) szerint tévedés okából akkor támadható meg a házasság, ha a tévedő rendes viszonyok között előbb nem tudhatta, hogy tévedésben van és a tévedés a házasság lényegét közvetlenül veszélyezteti. Ide tartozik nemcsak a házastárs személyében való tévedés, hanem undoritó, különösen korábbi nemi közösülésből származó ragályos betegségek, a nemi közösülést állandóan akadályozó testi hibák, tartós elmebetegség, súlyos bűntett, melyek az egyik fél még a házasságkötés előtt követett el, nagyobb erkölcsi hibák, mint a szűzesség hiánya vagy a nő terhessége egy harmadiktól. (Eheordn. 9. §), továbbá a gyógyithatlan tehetetlenség, ha a házasság megkötése idejében már megvolt és a másik fél arról nem tudott. (Eheordn. 12. §)

Az unitáriusok joga szerint: érvénytelen a házasság, ha egyik fél a házasságkötésnél a másik fél személye azonosságára vagy lényeges tulajdonságaira nézve megtévesztetett. Nevezetesen: a) ha nem azzal köttetett be, kivel házasságra szándékozott lépni; b) ha egyik fél rangját vagy állását hamisan adta elő; c) ha a nő, mint leány házasságra lépése előtt szűzességét elvesztette vagy mint özvegy más által teherbe ejtve kötött házasságot s ezekről a férjnek a házasság megkötése előtt tudomása nem volt; d) ha egyik fél ragályos vagy undort gerjesztő betegségét a másik féllel szemben a házasságkötés előtt eltitkolta (Unit. eh. tv. 70. §)

II. Az, hogy a tévedésnek a házasság érvényére bizonyos esetekben befolyást kell engedni, szükségképen foly egyrészről abból, hogy a házasságkötés mint jogügylet a felek valóságos beleegyezését feltételezi, másrészről pedig abból, hogy a házasság már lényegénél és czéljánál fogva a házasfeleknél bizonyos testi és lelki tulajdonságokat feltételez. A házasfelet jogszerűen nem lehet arra kötelezni, hogy oly házasságban éljen, melynek egyik lényeges s általa létezőnek hitt előföltétele hiányzik.

Az, hogy a tévedést ki okozta, vagy mily körülmény idézte elő, avagy hogy a tévedés menthető-e vagy sem, teljesen közömbös; a lényeges tévedés magában véve elég fontos ok arra, hogy a törvény az ily házasság megtámadását megengedje.

Minthogy a tévedés csak a tévedőnek érdekeit érinti s az magában véve az erkölcsi és társadalmi rendet nem veszélyezteti, minthogy továbbá a tévedőnek érdekében állhat a megkötött házasságnak fentartása a tévedés felismerése után is, különösen akkor, ha a házas együttélés már megkezdetett, ennélfogva a törvényjavaslat a tévedéshez nem kötötte a semmiség jogkövetkezményeit, hanem arra a megtámadhatóság szabályait alkalmazza. A tévedést összes hazai jogaink is magánjogi akadálynak tekintik.

A javaslat a tévedésnek következő eseteiben engedi meg a házasságnak megtámadását.

Olyan eset, hogy valaki egyáltalán nem akart házasságot kötni és a polgári tisztviselő előtt mégis a házasságba való beleegyezését jelentette ki, a nélkül, hogy tudta volna, hogy házasságot köt, ritkán fordulhat elő. Nincs azonban kizárva a siketeknél, némáknál, siketnémáknál és oly személyeknél, kik a polgári tisztviselő nyelvén magukat kifejezni nem tudják. A tévedés ezen esete az általános jogelvek szerint a jogügylet semmiségét vonja maga után. A javaslat azonban a fennebb előadott okokból annak alapján csak megtámadhatónak nyilvánitja a házasságot; ezért volt szükséges a tévedésnek ezen különben csak ritkán előfordulható esetét is külön felvenni.

Ezen eset nem azonos azzal, midőn az egyik fél nem akart ugyan házasságot kötni, de tudta, hogy kijelentésével házasságot köt. Ilyen az u.n. reservatio mentalisnak a javaslat nem engedett befolyást a házasság érvényére sem akkor, midőn a másik félnek erről tudomása nem volt, sem akkor, midőn azt tudta. Nem ide tartozik a szinlelt házasság esete sem, melyet a javaslat megtámadhatlannak tekint, hacsak egyéb okból nem érvénytelen; mert az állam jogrendje nem tűrheti meg, hogy a házasságkötés minden alaki kellékeinek megtartása mellett szándékosan csak látszólagos házasságok köttessenek. Annak, a ki azon ünnepélyes alakban, melyet a javaslat a házasság érvényére nézve kellékéül megszabott, szabad akarattal és tudatosan kijelenti, hogy házasságot köt, kötve kell lenni kijelentéséhez. A rosszhiszeműséget, bármily alakban nyilvánuljon, a törvény oltalomban nem részesitheti, sem meg nem engedheti, hogy a jogbiztonság rovására a házasság jogintézményével játékot űzzenek.

A § b) pontja a személyben való tévedés esetére vonatkozik, mely akkor forog fenn, ha a házasfél nem tudta, hogy az, a kivel házasságot kötött, nem azonos azzal, a kivel a házasságot megkötni akarta. Hogy az u.n. error qualitatis in personam redundans mikor tekinthető a személy azonosságában való tévedésnek, azt esetről-esetre a biró fogja megállapitani.

Ha az egyik fél már a házasságkötéskor állandóan képtelen volt a házassági tartozás teljesitésére, a házasság lényegéhez megkivánt tulajdonsága hiányzik és nem tehető fel a másik házasfélről, hogy ezen hiány tudatában ily egyénnel a házasságot megkötötte volna. A tévedés tehát ez esetben elég fontos ok arra, hogy annak alapján a törvény a másik félnek a házasság érvénytelensitését megengedje. Összes hazai jogaink elismerik, hogy az a körülmény, hogy az egyik házas fél már a házasság kötésekor tehetetlen volt, a házasság érvényére befolyást gyakorol; ezeknek egy része a nősztehetetlenséget már magában véve, akár ismerte azt a másik házastárs a házasságkötéskor, akár nem, érvényességi akadálynak tekinti. (V.ö. a r. kath. egyházi jogra nézve A: Schulte: i.m. 18. §; görög-keleti: Zhismann: i.m. 207-211. II.; Jos. pat. 42-45. §; Unit. eh. tv.: 7. § d) pontja; és a Bód: H.t. 232-234. §-val.) A javaslat ellenben a házasság megtámadását állandó s már a házasságkötéskor meglevő tehetetlenség esetében is csak akkor engedi meg, ha azt a másik fél nem tudta, sem a körülményekből nem következtethette. Erre nézve indokul szolgált az a megfontolás, hogy a házasság teljes joghatálylyal oly személyek között is fennállhat, a kik a házassági tartozás teljesitésére nem képesek; ennélfogva, ha az egyik fél tudta, vagy a körülményekből, különösen a másik fél magas életkorából következtethette, hogy az a házassági tartozás teljesitésére képtelen, a házasság érvényben tartása által egyik félen sem esik sérelem, mert mindenik fél valódi akarata szerint marad kötelezve. Ez az álláspontja az erdélyi szász Eheordn. 12. §-nak és a Bód-féle H. t. 162. §-nak is.

A javaslat az állandóság ismérvén kivül arra, hogy a nősztehetetlenség általában gyógyithatlan-e, avagy orvosi műtéttel vagy egyébként gyógyitható, nincs tekintettel; mert egészen közömbös, hogy ezen lényeges hibának oka elhárithatatlan vagy oly elháritható akadályban rejlik-e, melynek eltávolitására vezethető eljárásnak a házastárs magát alá veti.

A külföldi törvényhozások egy része a nősztehetetlenséget már önmagában érvényességi akadálynak tekinti. (V.ö. osztrák ptk.: 60. §; olasz ptk. 107. §) Mások azt a tévedés szempontja alatt ismerik el érvénytelenitési oknak. (V.ö. hesseni jav.: II. 7. §; szász ptk.: 1595. §)

Némely törvényhozás a nősztehetetlenséget egyáltalán nem fogadja el érvényességi akadálynak. (V.ö.: a Code civil 180. § és a Laurent-féle belga tervezettel.) Ezen álláspont igazolására egyedül a tehetetlenség bizonyitásának gyakorlati nehézségeit s az ily érvénytelenségi perek által előidézhető botrányokat, valamint az összejátszás veszélyét hozzák fel. Tekintettel azonban arra, hogy a bizonyitás gyakrolati nehézségei csak kivételesen foroghatnak fenn, más oldalról az eljárási szabályokban elegendő biztositékokat lehet felállitani a botrányok és az összejátszás elkerülésére: ezen szempontokat a javaslat annál kevésbbé tekinthette döntőknek ezen érvényességi akadály teljes mellőzésére, mert nősztehetetlenség esetében egészséges s az erkölcsi követelményeknek megfelelő családi élet ugy sem remélhető. Ehhez járul, hogy az akadály elejtéséből származható bajok más uton sem volnának orvosolhatók, mert a javaslat a tehetetlenség alapján a házasság felbontását meg nem engedi.

Tévedés okából megtámadható a házasság akkor is, ha valamelyik fél a házasság megkötése előtt bűntett miatt jogerejűleg halálra vagy legalább öt évi fegyházra, avagy börtönre itéltetett (100. §), vagy ha öt évnél rövidebb tartamú fegyházra, vagy börtönre avagy nyereségvágyból elkövetett vétség miatt fogházra itéltett (102. § d) pontja) és a másik fél a házasságkötéskor ezt nem tudta és a 102. § d) pontjában emlitett büntetés esetében egyszersmind alaposan föltehető, hogy ezt tudva, a házasságot meg nem kötötte volna. A megtámadhatóság ezen okának megállapitásánál ugyanazon szempontok voltak döntők, a melyek arra vezettek, hogy a házasság felbontása megengedtessék, ha az egyik házastárs a házasság fennállása alatt a fentebb emlitett büntetések valamelyikére lett elitélve. (V.ö.: a fennebbi § indokaival.) A 100. §-ban emlitett büntetés súlyossága már magában véve elegendő alapot szolgáltat azon föltevésre, hogy a házastárs a házasságot meg nem kötötte volna, ha a házasságkötéskor a másik félnek erkölcsi megbélyegzéséről tudomása van. Ellenben a 102. § d) pontjának esetében a biró csak a házasfelek egyéniségének és életviszonyainak gondos figyelembevételével itélheti meg, hogy ezen körülmény ismerete a házasfelet visszatartotta volna-e a házassági megkötésétől. (V.ö.: szász ptk. 1595. §)

Az, hogy a házasság oly esetben is megtámadható, midőn a férj nejét mástól házasságon kivül teherbe ejtve találta és ezt a házasságkötéskor nem tudta, megfelel hazai jogaink többségének (görög-keleti, Jos. pat. 26. §; Eheordn. 9. §: Bód. H.t. 165., 167. §, Unit 70. § c) p.). Ez esetben a nő részéről súlyos erkölcsi hiba és a férjen ejtett érzékeny sérelem forog fenn, minél fogva alapos az a föltevés, hogy a férj a házasságot ezen körülmény tudatában meg nem kötötte volna. Ily nő irányában nem lehet a férj részéről azt az őszinte vonzalmat és benső odaadást megkivánni, mely egyedül lehet alapja az egészséges házaséletnek. Többnyire ez az álláspontja a külföldi törvényhozásoknak is. (v.ö.: szász ptk. 1596. §; osztrák ptk. 57., 58. §; hesseni jav. II. 7. §). Ezek a szempontok azonban csak akkor jöhetnek figyelembe, ha a nő házasságon kivül ejtetett mástól teherbe, ellenben nem lehetnek döntők az esetben, ha a házasság a 27. §-ban foglalt akadály ellenére köttetett meg és a nő terhessége korábbi férjétől származik, mert a férjnek a házasságkötéskor ezen eshetőségre számitania kellett (v.ö.: osztrák ptk. 58. §-val).

Nem engedi meg azonban a törvényjavaslat a házasság megtámadását akkor, ha a nő a házasságkötés előtt házasságon kivül szült, vagy ha a férj a nő szűzességében tévedett. A nőnek házasság előtti szülése korántsem képez oly botrányt és nem vet oly homályt erkölcsiségére, sem a férjnek a házassági viszonyból folyó jogait és férfiui önérzetét nem sérti annyira, mint nejének a házasságkötéskor harmadiktól okozott terhessége. Ehhez járul, hogy annak felderitése, vajjon a nő szült-e már házassága előtt, legtöbb esetben a férfinak, ki vele házasságra kiván lépni, gondosságától függ. A mi pedig a nőnek szűzességére vonatkozó tévedést illeti, jóllehet a nő előélete a férjre nézve erkölcsi szempontból nem lehet közömbös, mégis tekintettel arra, hogy ez esetben a tévedés tárgyát képező körülménynek kétségtelen megállapitása a házasságkötés után legtöbbször leküzdhetetlen nehézséggel jár és a szerméremérzetet sértő vizsgálatot tenne szükségessé: helyesebbnek látszott ily esetekben a házasság megtámadhatóságát kizárni.

Hazai jogaink egy része a holttányilvánitott visszatérés esetében a korábbi házassági köteléket fennállónak tekinti s a holttányilvánitott házastársát annak folytatására kötelezi (r. kath., görög-keleti; Bód: H.t. 195-21. §; a Jos. pat. Eheordn. és Unit. ehtv. kifejezetten nem rendelkeznek).

Holttányilvánitás alapján mindkét fél által jóhiszeműleg kötött új házasság érvényének megitélésénél a javaslat 16. §-ának 2. bekezdése értelmében a kötelék akadálya akkor sem jöhet figyelembe, ha a holttányilvánitott visszatér vagy életben létéről hirt ad. Ellenkező rendelkezés hiányában tehát a javaslat szerint az a körülmény, hogy a holtnak vélt házastárs az új házasság megkötése után jelentkezik, nem volna ok az új házasság megtámadására. A javaslat azonban abból indul ki, hogy azon lényeges tévedés, melyben az új házastársak a korábbi házassági kötelék fennállására nézve voltak, jogos alapot szolgáltat a házasság érvénytelenné nyilvánitására; mert nem lehet feltenni róluk, hogy a valóságot tudva, az új házasságot megkötötték volna, mi a javaslat 16., 95. § szerint a kettős házasság akadályába ütköznék. Ily házasság megtámadhatósága mellett az a körülmény is szól, hogy azok, kiknek lelkiismereti meggyőződése tiltja az új házasságban maradást, arra a törvény által nem lesznek kötelezve.

A javaslat a semmiség elveinek alkalmazását ez esetben gyakorlati okokból nem tartott czélszerűnek (v.ö. olasz: 113. §); mert csak fokozná az új házasság érvényének bizonytalanságát s arr oly személyeknek is befolyást engedne, a kikre nézve az emlitett okok fenn nem forognak. A holttá nyilvánitott visszatérésének az új házaságot megsemmisitő hatálylyal való felruházása nemcsak a hátrahagyott házastársban csökkentené a házasulási kedvet, jóllehet talán az új házasságkötést ugy saját, mint gyermekei érdeke sürgőssen követeli, hanem harmadik személyeket is visszatartana a hátrahagyott házastárssal kötendő házasságtól. Az új házasság köthetésének gyakorlati értékéből veszitene s új családok alapitása szükségtelenül megnehezittetnék. Másrészről azonban azon törvényhozási szempontoknak, melyekből a javaslat kiindult, nem felelne meg oly szabályozás sem, mely a Code civil 139. §-hoz hasonlóan csak az eltünt, de visszatért házastársat jogositaná fle az új házasság megtámadására. Ép oly kevéssé volna helyeselhető a kérdésnek oly megoldása, a melylyel a szász ptk. 1710. §-ban találkozunk, hogy a holttá nyilvánitott visszatérés esetében annak hátrahagyott házastársa az új házasságának birói felbontását kérhesse. Mig ezen szabályozás csakis az egyik félnek lelkiismereti aggályaira van figyelemmel, a lényeges tévedés szempontját teljesen mellőzi; s továbbá ez esetben az új házasság felbontása még nem vonja maga után a korábbinak feléledését, a melynek helyreállitása csak a házasságkötés ismétlése által válnék lehetővé.

A javaslat e kérdést akként oldja meg, hogy az új házasság érvénytelenné nyilvánitása esetében a korábbi meg nem szünik. (95. §) Csakis ezen megoldás felel meg annak a czélnak, a melyet a törvényjavaslat az új házasság megtámadhatósága által elérni kiván.

Hogy az új házasság megtámadásának a korábbi megszűnése után nincs helye, világosan ki van fejezve a 81. § c) pontjában.

A javaslat a házasság megtámadását tévedés alapján a fennebb kimeritően felsorolt eseten kivül nem tartja megengedhetőnek. E tekintetben több külföldi törvény kevésbbé szigorú álláspontot fogadott el. Különösen messzemenő casuisticus szabályt tartalmaznak a szász ptk. 1595., 1596. §-ai. A porosz A.L.R. II. 1. cz. 40. § pedig a tévedést általában bontó akadálynak nyilvánitja, ha az a házastárs oly személyes tulajdonságaira vonatkozik, melyeket a házasságkötésnél feltételezni szokás. A német javaslat a tévedést ugyan magában véve csak akkor ismeri el megtámadási oknak, ha az a személy azonosságára vonatkozik, de csalás czímén a házasság megtámadását mindazon esetekben megengedi, midőn az egyik fél eltitkolta oly személyes tulajdonságait vagy viszonyait, melyek a másik felet, ha azokat ismerte volna, a házasság czéljának észszerű méltatása mellett visszatartották volna a házasság megkötésétől. (1259. § 1., 2. pontjai.) A Code civil 180. § szó szerinti értelmében csak a személyben való tévedést fogadja el érvénytelenségi oknak, de a franczia jogászok véleménye e § értelmezése tekintetében szétágazó. A jogászok többsége és a birói gyakorlat a tévedést, mint házassági akadályt, kiterjeszti az ugynevezett personne civilere is, a minek értelmére nézve ismét eltérők a vélemények. Némelyek alatta csak a származást és a családi hovátartozást értik, mig mások a személy lényeges társadalmi vagy erkölcsi, sőt testi tulajdonságait is. (V.ö.: a Laurent-féle belga terv: 144. § is.: l’erreur sur l’individu physique ou sur la personne civile.)

Nem tagadható, hogy azon eseteken kivül, melyekben a javaslat tévedés okából a házasság megtámadását megengedi, lehetnek még más, főként testi vagy erkölcsi fogyatkozásokra vonatkozó tévedések is, melyek a házasság czélját és fennállását veszélyeztethetik. De nem tekintve azt, hogy ezen eseteknek megfelelő általános szabályba foglalása avagy kimeritő felsorolása alig volna lehetséges, a tévedés eseteinek ily kiterjesztésében azon veszély rejlenék, hogy könnyelmű s a házasság intézményének szilárdságát koczkáztató megtámadási perekre maga a törvény nyujtana bő alkalmat. Ehhez járul, hogy a megtámadási okoknak túlságos kiterjesztése által a tévedő fél gyülöletes és a házasság czéljával összeférhetetlen kedvezményben részesülne a másiknak rovására, a ki nem mindig okozható azért, hogy házastársa benne oly tulajdonokat feltételezett, a melyekkel valósággal nem bir. Különben is a törvényjavaslat 75. §-a szerint a figyelemre méltó esetekben ily házasság megtévesztés okából lesz megtámadható.

A 75. §-hoz

I. Hazai jogaink egy része a megtévesztést (csalást) érvénytelenségi oknak nem tekinti (r.kath., görög-keleti). A Jos. pat. 25. § akként rendelkezik, hogy a mellékes körülményekben, vagy a személy tulajdonságaiban közbejövő tévedés a házasság érvényét nem gátolja, hacsak az ily tulajdonság a személyben lényeges változást nem okoz és az egyik részről világosan ezen tulajdonsághoz köttetett a megegyezés, a másik részről pedig az ily tulajdonság ravasz módon szinleltetett. A Bód-féle Házassági törvényrajz a tévedést csak akkor ismeri el érvényességi akadálynak, ha megtévesztés által idéztetett elő (a tévedés eseteire nézve v.ö.jav. 74. §-ának indokait). Az erdélyi szász Eheordnung 8. §-a a csalást, mint érvényességi akadályt emliti ugyan, de azt közelebbről meg nem határozza. Az unit. házassági törvénye a tévedés eseteiben a házastárs megtévesztését kivánja meg. (Unit. 70. §)

II. A házasság erkölcsi tisztasága érdekében, a megtévesztésnek, mint önálló érvényességi akadálynak szabályozása mellőzhetlenül szükséges. Ha az egyik házastárs a másiknak jogtalan és erkölcstelen magatartása által indittatott a házasságkötésre, nemcsak az erkölcsi érzéssel ellenkezik, hogy a házastárs ily eljárásának előnyeit élvezhesse, hanem a jogrenddel sem volna az összeegyeztethető, ha a törvény a megtévesztett házastársat ily házasságban élni kényszeritené. Ily házasságnak kezdettől fogva hiányzik erkölcsi alapja.

Midőn azonban a javaslat ezen szempontból szükségesnek látta, hogy a házastárs megtévesztése eltérőleg több törvényhozás álláspontjától (franczia jog; belga javaslat; hesseni javaslat; osztrák ptk.; olasz ptk.) a tévedés mellett mint önálló érvényességi akadály nyerjen szabályozást, nem hagyhatta figyelmen kivül, hogy a megtévesztés nem önmagában, hanem csak összefüggésben oly fontos körülményekkel, melyek a házassági viszonyra lényegesen visszahatnak, bir mint érvényességi akadály jogosultsággal. Ezt követeli a házasság intézményének biztossága és erkölcsi természete. Ez az oka, hogy a házastárs vagyoni viszonyaira vonatkozó megtévesztést a javaslat, eltérőleg a szász ptk. 1597., 1598. §-ainak álláspontjától, érvényességi akadályként már azért sem fogadhatta el, mert nem a házasság lényegével, sem a szigorúbb erkölcsi szempontokkal nem egyeztethető össze oly felfogás, mely a vagyoni érdekeket a házasságkötésnél döntő indoknak tekinti. A megtévesztést tehát a törvényjavaslat a házasság érvényének akadályául csak oly esetben fogadja el, midőn a vétkes házastárs lényeges személyes tulajdonaira vonatkozik. A megtévesztésnek mint érvénytelenségi oknak a megjelölt határon túlmenő kiterjesztésével könnyelmű és a házasság intézményének szilárdságára nézve veszélyes megtámadási perekre nyujtatnék alkalom. Eltérő álláspontot foglal el a német javaslat 1259. § 1. pontja.

A javaslat a biró belátására bizza annak meghatározását, hogy mily személyes tulajdonságokat tekinthessen lényegeseknek; mert csak az eset körülményeire, különösen a személyes tulajdonság minőségére, a házasfelek egyéniségére és életviszonyaira való tekintettel állapitható meg, hogy a megtévesztés a megtévesztett házasfél akaratelhatározására döntő befolyást gyakorolt-e.

A megtévesztés azonban érvényességi akadályt csak akkor lehet, ha azt a másik házastárs maga idézte elő, vagy ha harmadik ugyan, de amannak tudtával, vagy legalább oly körülmények között követte el, hogy a másik házastársnak róla tudnia kellett. (Ugyanigy: szász ptk. 1597., 1598. §-ai és a német javaslat 1259. § 1. pontja. A porosz A.L.R. II. 1. cz. 39. § és I. 4. cz. 84. §, ellenben a harmadik személytől eredő megtévesztést érvényességi akadálynak el nem ismeri.) Ha a harmadik személytől eredő megtévesztésről az a házastárs, kinek személyes tulajdonságaira vonatkozólag a másik házastárs megtévesztetett, a házasságkötéskor tudomással nem birt, a házasság megtámadása már azért sem engedhető meg, mert a jegyeseket nem lehet kötelezni arra, hogy a házasságkötést megelőzőleg egymással összes személyes tulajdonságaikat megismertessék. Ily esetben a házasság csak akkor lesz megtámadható, ha a tévedés a 74. §-ban meghatározott lényeges személyes tulajdonságokra nézve forog fenn.

A megtévesztésnek mint megtámadási oknak ily szabályozása aggályokra annál kevésbbé adhat okot, mert a megtévesztés és a házaságkötés között okozati összefüggésnek kell lenni, mely mindenkor bizonyitásra szorul. E körülményt a § második bekezdéséhez képest igazoltnak csak akkor lehet tekinteni, ha alaposan föltehető, hogy a megtévesztett a házasságot megtévesztés nélkül meg nem kötötte volna. Ellenkező esetben a házasság nem támadható meg.

A megtévesztést mint önálló érvényességi akadályt szabályozza: a szász ptk. 1597., 1598. §; porosz A.L.R.:II. 1. cz. 39. § és I. 4. cz. 84. §; német jav.: 1259. § 1. pontja; 1874. decz. 24. svájczi szövets. törv. 26. §.

A 76. §-hoz

A jelen § azon személyeket határozza meg, a kik a megtámadható házasság megtámadására jogositva vannak.

A javaslat a 71. § esetében addig, mig a házastárs fejletlen kora tart, a kir. ügyészt jogositja fel a házasság megtámadására. A fejletlen korban kötött házasság fennállása addig, mig a házastárs fejlett korát el nem érte, ellenkezik a házasság czéljával és a közérdekbe ütközik, az tehát hivatalból is megtámadható; el van ez ismerve úgy hazai jogaink egy része (r. kath.: v.ö. Instr. 119. §; görögkeleti) mint számos külföldi törvényhozás által. (V.ö.: Code civil: 184. §; olasz ptk. 104. §; belga terv.: 189., 191. §; hesseni jav.: II. 55. §) Másrészről a közhatóság megtámadási joga a fejletlen korú házastárs oltalmára is szolgál. A javaslat szerint a kir. ügyészt a megtámadás joga az igazságügyministertől nyert felhatalmazás alapján illeti meg. Ennek indoka az, hogy a fejletlen kor akadálya alól a 9. § szerint az igazságügyminister adhat felmentést. Miután a 83. § szerint addig, mig a házastárs fejlett korát el nem érte, utólagos felmentésnek és pedig hivatalból is helye van s a házasság megtámadásának szüksége csak akkor forog fenn, ha a felmentés az eset körülményei miatt meg nem adható: czélszerűségi szempont szól a mellett, hogy ugyanazon hatóság, mely az utólagos felmentés kérdésében határozni hivatva van, döntsön egyszersmind a felett is, hogy a házasság megtámadtassék-e vagy sem. Felhatalmazás alatt ehhez képest mindenkor különös felhatalmazást kell érteni, mely a kir. ügyész kereseti jogának előfeltételét képezi.

Ha a házastárs fejlett korát elérte, a házasság megtámadására egyedül ő maga van jogositva. E joga csak fejlett korának elérésével kezdődik; mert addig, mig fejletlen kora tart, ennek gyakorlására nem bir kellő érettséggel. A javaslat eltérőleg több törvényhozás álláspontjától (v.ö.: Code civil: 184. §; olasz ptk.: 104. §; belga terv.: 189. §, osztrák ptk. 94., 96. §) a házasság megtámadására nem jogositja fel azt a másik házastársat, a ki a házasságkötéskor fejlett korú volt. Habár egyes ritkán előfordulható esetekben, mint pl. akkor, midőn ezen utóbbi házastárs nem tudta, hogy a másik fejletlen korban van, méltánytalannak látszhatnék a fejlett korú házastársat a házasság érvénye tekintetében mindaddig bizonytalanságban tartani, mig a megtámadási jogosultnak megtámadási joga el nem enyészett, a javaslat még sem látta szükségesnek a fejlett korú házastársnak a megtámadási jogot megadni tekintettel különösen az utólagos fölmentés lehetőségére és arra, hogy a kir. ügyész megtámadási jogában megvan a biztositék arra nézve, hogy a mennyiben a házasság fennállása a közérdekkel vagy a fejletlen korú házastárs érdekével ellenkezik, ezen bizonytalan és visszás helyzetnek mielőbb vége szakadjon. De különben is a fejlett korú házastárs nem panaszkodhatik,ha gondatlanságának hátrányos következményeit viselnie kell; az a tény pedig magában véve, hogy házastársa a fejlett kort még el nem érte, reá nézve sérelmes nem lehet; mig a megtámadás jogával könnyen visszaélhetne. Ehhez járul, hogy azon ritka esetekben, melyekben ily házasságkötés előfordulhat, a fejletlen korú fél rendszerint közel fog állani a fejlett korhoz, és ez okból a bizonytalanság különben sem tart sokáig. E tekintetben egyező álláspontot foglal el a német jav.: 1261. § 3. p.; 1873. nov. 5. szász tv. 5. §-a is.

Arra nézve, hogy a szülői és gyámi beleegyezés vagy a gyámhatósági jóváhagyás hiánya esetében kit illet a megtámadás joga, hazai törvényeink között nincs összhang. A Jos. pat. 3., 6., 7., 8. § alapján fejlődött birói gyakorlat szerint úgy az apa, illetőleg gyám, mint a kiskorú házastárs jogositva van a házasság megtámadására (v.ö. Curia: 291/89. sz.; budapesti kir. tsz. 41.872/89. sz. itéletét hh. 1178/90. számú (uriai itélet), ellenben a Bód-féle házassági törvényrajz szerint kizárólag a szülő (Bód:H.t. 34., 35. §), az unitáriusok joga szerint mindkét (Unit. ehtv. 11. § 1. pont 66., 72. §), az erdélyi ágost. ev. vallású szászok joga szerint pedig csak a kiskorú házastárs (Eheordn. 4., 43. §) van e joggal felruházva.

A javaslat addig, mig a házastárs kiskorú, a gyámhatóságot, ezentúl magát a házastársat jogositja fel az olyan házasság megtámadására, melyet valamelyik fél a 10-13. §-okban megkivánt beleegyezés, illetőleg jóváhagyás nélkül kötött. Ezen házassági akadály természete, különösen pedig a kiskorú oltalmának szüksége megköveteli, hogy a kiskorú érdekeinek védelmére hivatottaknak is legyen megtámadási joguk; különben az akadály sok esetben czélját tévesztené. Ha a kiskorú érdekeinek kellő mérlegelése a házasságkötéskor sem bizható egyedül ő reá magára, ép oly kevéssé függhet kizárólag az ő elhatározásától házasságának érvényben maradása. A beleegyezésre jogosultaknak a legtöbb törvényhozás ad megtámadási jogot (v.ö.: osztrák ptk. 96. §, Code civil 182. §, olasz ptk. 108. §; 1875. nov. 5. szász tv. 6. §-a; 1874. decz. 24. svájczi szöv. tv. 53.; porosz A.L.R.II. 1.cz. 994. §; hesseni jav. II. 53. §); ellenkezőleg a német jav. 1261. § 4. pontja. Szigorúan véve ugyan a megtámadási jog azt illetné meg, a kinek a házassághoz megkivántató beleegyezése hiányzik; a javaslat azonban a hozzájárulások bármelyikének hiánya esetén csak a gyámhatóságot jogositja fel a házasság megtámadására. A törvényes képviselő vagy a jogosúlt szülő részéről megtagadott beleegyezés utólagos pótlására ugyanis a 84. § értelmében gyámhatóság lévén hivatva, a házasság megtámadásának kérdésében a döntés, habár közvetve, különben is a gyámhatóságot illetné, minélfogva a házasság megtámadása is czélszerűbben bizható a gyámhatóságra még azon esetekben is, midőn a házasság a törvényes képviselő vagy szülő beleegyezésének hiánya miatt érvénytelenithető. Ebben a szabályozásban a kiskorú valódi érdekének is nagyobb biztositéka rejlik. Lényegileg ezen eredményre jutnak azok a törvények is, melyek szerint a gyám a kiskorú házasságát csak a gyámhatóság felhatalmazásával támadhatja meg. (V.ö.: porosz A.L.R. II. 1.cz. 999., 978-984. §; 1875. nov. 5. szász tv. 6. §) A gyámhatóság e jogát az árvaügyész utján gyakorolja. Az, hogy a kiskorú nő házasságát

a gyámhatóság mindaddig megtámadhatja, mig a nő a férjhezmeneteltől különböző alapon teljeskorúvá nem vált, világosan ki van fejezve a 151. §-ban.

A kiskorúság megszünte után a házasság megtámadására a nagykorúvá lett házastárs van jogositva. Miután a 10-13. §-okban megkivánt beleegyezés és jóváhagyás czélja a kiskorú érdekeinek oltalma, meg kell engedni a házastársnak, a ki ezen hozzájárulások valamelyike nélkül kötötte meg a házasságot, hogy azt, midőn érdekeinek helyes megitélésére képessé vált, maga is megtámadhassa. Ugyanigy megtámadásra jogositja a kiskorú házastársat: a Code civil 182. §, olasz ptk. 108. §; osztrák ptk. 94. §, porosz A.L.R. II. 1. cz. 999., 984. §; német jav. 1261. § 4. pont. Ellenben egyik házastársnak sem ad megtámadási jogot: az 1874. decz. 24. svájczi szöv. tv. 53. §; 1875. nov. 4. szász tv. 6. §, hesseni jav. II. 53. § Arra, hogy a másik házastársnak is legyen megtámadási joga, nincsen szükség, mert a nagykorú fél beleegyezése teljes volt. (V.ö.: még ezen §-a) pontjának indokolásával, melynek 2. bek. részben ezen esetben is megfelelő.

A § ezen pontját kiegésziti a 79. § rendelkezése.

Az, hogy kényszer, tévedés és megtévesztés okából csak a kényszeritett, tévedő vagy megcsalt házastárs támadhatja meg a házasságot, megfelel úgy hazai jogainknak (r.kath. Instr. 116. §, görög-keleti: Zhismann: i.m. 711-712. l.; Jos. pat. 25-28. §; Bód: H.t.: 155., 156., 158-160., 162., 165., 168. §, Unit.: 68., 70., 72. §, Eheordn. 43. §) mint a külföldi törvényhozások álláspontjának (Code civil 180. §; belga terv.. 184. §, olasz ptk. 105. §; 1874. decz. 24. svájczi szöv. tv. 50. §, osztrák ptk: 94., 95., §: hesseni jav.: II. 48. §, német jav.: 1261. § 1-2. p.; porosz A.L.R.:II. 1.cz. 39-44., 993. §; szász ptk.: 1625. §). Igazolva van ez azzal, hogy azt, vajjon az emlitett körülmények a házasságba való beleegyezésre döntő befolyást gyakoroltak-e, helyesen csak az a házastárs itélheti meg, kinek személyét a megtámadás alapját képező körülmény közvetlenül érinti. Önként érthető, hogy a 74. § f) pontja alapján a házasságot mindkét házastárs megtámadhatja; mert ezen § alkalmazásának feltétele épen az, hogy a házasságkötéskor mindkét házastárs tévedésben volt.

A § 2-ik bekezdése szerint a gyámhatóság a megtámadás jogát az árvaügyész utján gyakorolja; minélfogva az árvaügyész a házasságot csak a gyámhatóság különös utasitása alapján támadhatja meg.

A § utolsó bekezdése az abból származható visszásságnak kivánja elejét venni, ha a 76. § a) pontja megtámadására jogosult házastárs, a ki fejlett korának elérése után a házasságot helybenhagyja, ennek daczára a házasságot a 76. § b) pontja alapján még továbbra is megtámadhatná. Miután a 85. § szerint a házastárs helybenhagyása csak akkor hatályos, ha oly időből származik, a midőn reá nézve a 77. § szerint a megtámadási határidő már kezdetét vette, a fejlett kor elérte után történt helybenhagyás esetében, jóllehet az a 71. §-on alapuló megtámadhatóság kizárására elegendőnek tekintetik, a házastárs ellenkező rendelkezés hiányában a 72. § alapján még továbbra is megtámadásra jogosult maradna, mi csak visszaélésekre s a jogviszonyok bizonytalanságára vezethetne; ennek tehát elejét kellett venni már azért is, mert a helybenhagyás czélja nem pusztán valamely concrét megtámadási ok megszüntetésére, hanem általában a házasság érvényben tartására irányul.

A 77. §-hoz

A megtámadási jog gyakorlatára nézve záros határidőt megállapitani a jogbiztonság és a megtámadásra nem jogosult házastárs érdekében szükséges; ugy a köz-, mint a magánérdekekkel ellenkeznék, ha a házasság érvényben maradása tekintetében hosszabb időn át bizonytalanság uralkodnék. Olyan esetekben, midőn a házasság fennállása kizárólag az egyik házasfél akaratától függ, erkölcsi szempontból sem igazolható, hosszantartó, bizonytalan helyzetben a másik felet a házastársi kötelességek teljesitésére kötelezni. A megtámadási jog gyakorlatának időbeli korlátozása a megtámadásra jogosult házastársra nézve sérelmes nem lehet, mert a határidő sikertelen lefolyásából joggal lehet arra következtetni, hogy az, a kinek akarata a házasság érvényének kérdésében döntő, a házasságot megtámadni nem kivánja. Fennálló jogaink szerint a megtámadási jog gyakorlása záros határidőhöz nincs kötve; ellenben ilyen határidő felállitásának szükségét, habár a részletekben eltérőleg, a legtöbb törvényhozás általában elismeri (v.ö.: Code civil: 181., 183., 185. §; olasz ptk.: 106., 109., 110. §, belga terv.: 185., 191. §; hesseni jav.; II. 49., 53., 55. §, 1874. decz. 24. svájczi szöv. tv. 50. § 2. bek.; 52. § a) pont.; porosz A.L.R. II. 1.cz. 984., 990., 994., 999. §, 1875. nov. 5. szász tv. 6. §; német jav.: 1264. §)

A megtámadási határidő a javaslat szerint egy esztendő. E határidő kezdetét a § második bek. a)-c) pontjai határozzák meg. A határidőnek azon alapon kell kezdődnie, a melyen a megtámadási jog gyakorlata tényleg és jogilag lehetővé vált.

A javaslat a megtámadási határidőt akként állapitotta meg, hogy a házasság érvénye, nem tekintve a 80. § rendelkezésére, attól a naptól számitott egy éven túl ne maradjon függőben, a mely napon e határidő a megtámadásra jogosult hatóságra vagy a házastársra nézve kezdetét vette. Ha tehát a 71. § esetében a kir. ügyészre, a 72. § esetében pedig a gyámhatóságra nézve a határidő lefolyt, mielőtt a házastárs fejlett, illetőleg teljes korát elérte volna, a házasság megtámadhatósága elenyészik és azt a később fejlett kort elért, illetőleg teljeskorúvá lett házastárs sem támadhatja több meg, jóllehet a 76. és 77. § a) és b) pontjai szerint megtámadásra való jogosultsága csak ezen időpontban állana be. úgyszintén ha a nevezett hatóságokra nézve megkezdett határidő már részben lefolyt, midőn a házastárs fejlett, illetőleg teljes korát elérte, a házastárs javára a házasság megtámadása csakis a határidőnek még hátralevő része alatt lesz megengedve. Ezt fejezi ki a § harmadik bekezdésében foglalt azon szabály, melynél fogva a § a) és b) pontja esetében a házastárs megtámadási jogának kezdő napjáig a hatóságok ellenében egészben vagy részben lefolyt határidő a házastársra nézve is lefolytnak tekintendő. Ezen álláspont azzal van igazolva, hogy ellenkező esetben, különösen ha a hatóságra nézve a határidő egészben lefolyt, mielőtt a házastárs jogosultsága kezdetét vehette volna, nemcsak azon visszásság állana elő, hogy a házasságot egyideig megtámadhatatlannak, majd ismét megtámadhatónak kellene tekinteni, hanem hogy a házasság érvényének kérdése a záros határidő daczára is sokszor huzamos időn át függőben maradna.

A határidő lefolyásának következményét a 82. § szabja meg.

A 78. §-hoz

A jelen § kivételt állapit meg a 77. § b) pontjának azon rendelkezése alól, hogy a gyámhatóság megtámadási jogának határideje a házasságkötésről nyert hivatalos tudomás napján veszi kezdetét, és a gyámhatóság hivatalos tudomásával egyenlő hatályúnak tekinti azon törvényes képviselő vagy szülő tudomását, a kinek utólagos beleegyezése a megtámadás kizárásához elégséges. E szerint oly esetekben, midőn az a törvényes képviselő vagy szülő, a ki nem adta beleegyezését a házasságkötésbe, ennek megtörténtéről értesül, mielőtt a gyámhatóság ugyanarról hivatalos tudomást nyert volna, a megtámadás határideje a törvényes képviselő, illetőleg a szülő tudomása napján veszi kezdetét. Ennek folytán a gyámhatóság megtámadási jogának határideje a törvényes képviselő, illetőleg a szülő tudomásának napjától a gyámhatóság értesüléséig terjedő idővel megrövidül; ha pedig a gyámhatóság egy év alatt, illetőleg a házastárs megtámadási jogának kezdőnapjáig (76. § b) nem nyer tudomást a házasságkötésről, a gyámhatóság megtámadási joga elenyészhetik a nélkül, hogy a házasságkötésről s annak megtámadhatóságáról értesülve lett volna.

E rendelkezés indoka abban rejlik, hogy a javaslat nem akarta a házasság érvénye feletti bizonytalanság időtartamát szükség nélkül azzal az idővel is meghosszabbitani, a mely a törvényes képviselő, illetőleg a szülő tudomásától a gyámhatóság hivatalos értesüléséig eltelik, annál kevésbbé, mert jóllehet a megtámadás kérdésében a döntést a gyámhatóságra ruházza oly esetekben is, a midőn a házasság megtámadhatósága kizárólag a törvényes képviselő, illetőleg a jogosult szülő beleegyezésének hiányán alapszik, mégis arra első sorban a törvényes képviselőnek és szülőnek engedett befolyást, a mennyiben a megtámadást kizárásához már ezek utólagos beleegyezését is elegendőnek tekinti (84. § 2. bek.) s a házasság megtámadására csak akkor nyilik alkalom, ha a törvényes képviselő, illetőleg szülő utólagosan sem adja beleegyezését. Ily esetekben tehát jogosan lehet a határidő kezdetét, melynek czélja ezen bizonytalanság megszüntetésében áll, az utólagos beleegyezésre jogosult törvényes képviselőnek, illetőleg szülőnek tudomásától számitani; mert ha ezek a megtámadási határidőt lefolyni engedik a nélkül, hogy a házasság megtámadása iránt akár a gyámhatóságnál a házasságkötés bejelentése, akár a biróságnál a 79. §-ban körülirt joguk érvényesitése által lépéseket tettek volna, méltán feltehetni róluk, hogy inkább a házasság fentartását, mint annak érvénytelenitését tekintették a kiskorú érdekeire nézve megfelelőnek. Ebből a kiskorú érdekeire sérelem nem hárulhat, mert ha a törvényes képviselő, illetőleg a szülő tudomásától az ő megtámadási jogának kezdő napjáig egy év még el nem telt volna, házasságának megtámadására még mindig jogosult. Ellenkező esetben pedig a törvényes képviselő, illetőleg a szülő mulasztásának alapját rendszerint utólagos beleegyezés fogja képezni, a mi különben is a megtámadhatóság elenyészését vonja maga után.

A § első bekezdése azon esetekre van tekintettel, midőn vagy csak a törvényes képviselő, vagy csak a jogosult szülő nem adta beleegyezését a házasságkötésbe. Ilyenkor a megtámadás kizárásához elegendő annak utólagos beleegyezése, a ki a házasságba előzetesen bele nem egyezett. Lehetséges, hogy a házasságba sem a törvényes képviselő, sem a jogosult szülő nem adta beleegyezését; ilyenkor a megtámadást csak mindkét hiányzó beleegyezés utólagos megadása fogja kizárni. Ha ily esetben a beleegyezésre jogosultak különböző napon szereztek tudomást a házasságkötésről, ellenkező positiv rendelkezés hiányában a határidőt mindenik jogosultra nézve külön kellene számitani, a mi könnyen zavart idézhetne elő; ennek elkerülése végett a § 2. bekezdése szabályként állitja fel, hogy a határidőt a későbbi tudomás napjától kell számitani.

Miután a javaslat a határidőt csakis azon törvényes képviselő, illetőleg szülő tudomásától engedi számitani, a kinek utólagos beleegyezése a megtámadás kizárásához elegendő, ebből önként következik, hogy abban az esetben, midőn a törvényes képviselő, illetőleg szülő a házasságkötésről korábban szerzett tudomást, mint sem törvényes képviselővé, illetőleg utólagos beleegyezésre jogosulttá lett volna, a határidő kezdetéül csak azt a napot lehet tekinteni, a melyen az utólagos beleegyezésre való jogosultsága beállott. Korábbi tudomásának e tekintetben joghatályt tulajdonitani azért nem lehet, mert addig, mig e jogosultságot meg nem nyerte, a kiskorú házasságára sem birt törvényes befolyással. Ennélfogva korábbi tudomását ugy kell tekinteni, mintha a jogosultsággal egyidejűleg szerezte volna. Kételyek elháritása végett czélszerűnek tartotta a javaslat ezt világosan kifejezni.

A § szövegezése nem hagy fenn kétséget arra nézve, hogy oly esetben, midőn a törvényes képviselő vagy a szülő utólagos beleegyezése a megtámadás kizárásához magában véve nem elegendő, hanem azon felül még a gyámhatósági jóváhagyás is szükséges. (12., 84. §), a jelen § rendelkezése nem alkalmazható. Ez esetben a megtámadási határidő a gyámhatóságra nézve csak ennek hivatalos tudomásától veheti kezdetét; mert különben, ha a gyámhatóság a házasságkötésről nem értesittetett, a határidő lefolyhatna s ennek következtében a házasság megtámadhatósága is elenyészhetnék, a nélkül, hogy a gyámhatósági jóváhagyásnak a házasságkötésnél hiányzó kelléke utólag pótoltatott volna, vagy hogy a határidő lefolyásából az utólagos jóváhagyásra lehetne következtetni. Ez által a kiskorú érdekeinek oltalma egyik főbiztositékát vesztené el.

A 79. §-hoz

Jelen § a 76. § b) pontjának rendelkezését azzal egésziti ki, hogy oly esetben, midőn a házasság megtámadhatósága a 10-13. §-okban megkivánt beleegyezés, illetőleg jóváhagyás hiányán alapszik, azon idő alatt, mig a megtámadási jog a 76. § b) pontja szerint a gyámhatóságot illeti, a megtámadásra mind a beleegyezés, illetőleg jóváhagyás nélkül házasságra lépő és még teljes korát el nem ért házastársat, mind ennek azt a szülőjét és törvényes képviselőjét is feljogositja, a ki a házaságkötéshez beleegyezését nem előzetesen, sem utólag még meg nem adta.

E rendelkezést gyakorlati okok teszik szükségessé. A javaslat szerint a 10-13. §-okban megkivánt beleegyezés, illetőleg jóváhagyás nélkül kötött házasság megtámadására a 76. § b) pontjában addig, mig a beleegyezés vagy jóváhagyás nélkül házasságra lépett házastárs teljes korát el nem érte, kizárólag a gyámhatóságot jogositja fel; ezen időpontig tehát a gyámhatóság belátására van bizva, hogy a kiskorú házassága érvényében fentartassék-e vagy sem. Erre nézve magának a házastársnak akarata csak teljeskorúságának elérése után vétetik figyelembe. A házastársat azonban teljes korának elérése után is csak akkor illeti megtámadási jog, ha a gyámhatóság megtámadási jogára nézve megállapitott egy évi határidő a teljeskorúság elérése előtt teljesen le nem folyt. (77. § b) és utolsó bekezdés; 78. §) Ha a gyámhatóság a házastárs teljeskorúsága előtt lefolyt megtámadási határidő alatt jogával nem élt, a házasság megtámadhatósága a 82. § szerint elenyészik s ennélfogva azt többé a házastárs sem támadhatja meg. Ez teljesen megfelel a törvényhozó szándékának akkor, ha a gyámhatóság tudatosan, oly czélból engedte lefolyni a határidőt, hogy a házasságot ez által érvényében fentartsa. Fordulhatnak azonban elő oly esetek, midőn a határidő lefolyásának épen nem lehetne ezt a jelentőséget tulajdonitani. Ha a határidő a 78. §-ban meghatározott kezdő ponttól, azaz a törvényes képviselőnek vagy a szülőnek tudomásától veszi kezdetét, az lefolyhatik a nélkül, hogy a gyámhatóság a házasság megkötéséről értesült volna. Lehetséges, hogy a gyámhatóság hivatalos tudomását a megtámadhatóságról már elkésve nyeri: vagy, hogy a megtámadás megtételében oly körülmények akadályozzák, melyek a határidő folyását meg nem akaszthatják; avagy hivatali késedelem forog fenn, mi ellen a határidő még hátralevő részének rövidsége miatt rendes hivatalos uton nem lehetne többé orvoslást keresni. Ilyen s ehhez hasonló esetekben a gyámhatóság mulasztása a házastárs érdekeire könnyen sérelmes lehetne. Ennek elháritását a javaslat azzal teszi lehetővé, hogy a

házastársnak már kiskorúsága alatt s ugyszintén az érdekeinek oltalmára hivatott azon törvényes képviselőjének és szülőjének is kinek beleegyezése a házassághoz még hiányzik, habár csak feltételes hatálylyal megadja a megtámadási jogot.

Az emlitett káros következménynek kizárására már az is elegendő, ha a törvényes határidő alatt a megtámadás a nevezett személyeknek csak feltételes joghatálylyal engedtetik meg. A végleges döntést a megtámadás kérdésében a javaslat ezen esetekben is, addig, mig a házastárs teljes korát el nem éri, a gyámhatóságnak hagyja fenn; az által azonban, hogy a javaslat a gyámhatóságnak a megtámadás megtételéről nyert hivatalos értesitésétől kezdve még három havi határidőt enged az ügy alapos megvizsgálására s a netán fenforgó gátló körülmények elháritására, e kérdésnek a kiskorú érdekeinek megfelelő eldöntése biztositva van. Önként értetik, hogy ezen három havi határidő a gyámhatóság részére akkor is fenmarad, ha a megtámadási határidő még a hivatalos értesitést megelőzőleg eltelt volna. Ha a gyámhatóság a megtámadást ezen idő alatt magáévá nem teszi, a § világos rendelkezése szerint a házastárs, illetőleg törvényes képviselője vagy szülője részéről történt megtámadás hatályát veszti. Ellenkező esetben pedig annak ugyanazon joghatálya van, mintha a házasságot a gyámhatóság támadta volna meg.

A javaslat jelen §-a még feltételesen sem jogositja fel a házasság megtámadására azt a törvényes képviselőt és szülőt, ki a házasságba előzetesen vagy utólag beleegyezett; mert nem tekintve azt,hogy beleegyezés visszavonhatatlan, ellenkeznék a már egyszer kijelentett beleegyezés megbizhatóságával, ha a házasságot, melynek megkötéséhez hozzájárul, csak azért támadhatná meg, mert ahhoz egy másik jogosúlt beleegyezésével nem járult.

A 80. §-hoz

A 77. §-ban megállapitott megtámadási határidőnek, mint záros határidőnek természetéből szigorúan az következnék, hogy annak eltelése a megtámadási jog elenyészését akkor is maga után vonja, ha a megtámadás megtételében a jogosult hibáján kivül akadályozva volt. Ez méltánytalan volt a házastársra nézve, különösen akkor, ha a megtámadás megtételében erőhatalom vagy cselekvőképtelenség gátolta. Ily esetekben tehát azon idő, mely alatt a gátló körülmények fenforognak, a záros határidő tartamába be nem számittatik. Minthogy azonban ezen kivétel a határidő természetéből nem következik, azt világosan ki kellett a javaslatban fejezni.

A határidő számitása tekintetében a § második bekezdése szerint az emlitett kivételes rendelkezés irányadó akkor is, ha a 78. § értelmében a határidő a törvényes képviselő vagy a szülő tudomásától veszi kezdetét és a törvényes képviselő vagy a szülő a gyámhatóság értesitésében hasonló okokból gátolva van. A 78. § rendelkezése azon a föltevésen alapszik, hogy a törvényes képviselő, illetőleg a szülő a beleegyezés nélkül kötött házasság megtámadására, a mennyiben azt a kiskorú érdekében kivánatosnak tartja, a szükséges lépéseket akár a gyámhatóság értesitésével, akár a 79. §-ban nyert megtámadási jog érvényesitésével megteszi, ellenkező esetben pedig mulasztásuknak alapját utólagos beleegyezésük képezi. Ezen föltevés nem valósulhat akkor, midőn a törvényes képviselőre, illetőleg a jogosult szülőre nézve az emlitett akadályozó körülmények állanak fenn. Minthogy a határidő lefolyása ilyen esetekben, a törvény szándéka ellenére, a kiskorú érdekeire könnyen sérelmes lehetne, szükséges volt kimondani, hogy az akadály tartama a határidőbe ilyenkor sem számittatik be.

Nem kevésbbé méltányos a határidő folyását azon időre is felfüggeszteni, a mig az igazságszolgáltatás működése meg van akadályozva. Miután azonban ilyen eset különben is különös törvényhozási intézkedést feltételez, erre nézve a javaslat nem kivánt rendelkezni.

Önként érthető, hogy miután a megtámadási határidőre az elévülés szabályai alkalmazást nem nyernek, a §-ban fel nem sorolt egyéb esetekben a határidő folyása fel nem függeszthető és hogy e megtámadási határidőre nézve félbeszakitásnak sem lehet helye. Ellenkeznék ez a határidő czéljával is, mely abban áll, hogy a megtámadhatósággal járó jogbizonytalanság mielőbb megszüntetve legyen.

A 81. §-hoz

A jelen § a) pontja szerint megtámadásnak nincs helye, ha a házasság biróilag felbontott (94. § b) vagy holttá nyilvánitása alapján történt új házasságkötéssel megszünt (95. §). Minthogy a megtámadás tárgyát szorosan véve nem a fennálló házassági viszony, hanem a házasságkötés mint jogügylet képezi, ennek megtámadása pedig jogilag a házasság megszünése után is lehetséges, ellenkező rendelkezés hiányában a házasságnak megtámadhatónak kellene lenni még akkor is, ha az emlitett módok valamelyikén már megszünt. A javaslat azonban gyakorlati okokból czélszerűbbnek találta a házasság megtámadását ezen esetben feltétlenül kizárni. A megtámadásnak törvényes meghatározott okai czéljuknál és természetüknél fogva nem annyira a házasság vagyonjogi következményeinek elháritására, mint inkább arra szolgálnak, hogy a házassági életközösség megszüntetését a házastársra nézve gyakorlatilag lehetővé tegyék. Ha azonban a házasság megszünt, a megtámadás főczélja is elenyészett. Ezentúl a házasság megtámadása a házastársra nézve a házasságkötésnek még csak egyes következményei tekintetében birhatna jelentőséggel. Ezen következmények azonban annak megengedését, hogy a házastárs házasságát biróilag történt felbontása vagy új házasságkötés folytán beálló megszünése után is megtámadhassa, gyakorlatilag sem szükségessé, sem kivánatossá nem teszik.

Tekintve a megtámadási határidő rövidségét (v.ö. 77. §-al), a gyakorlati élet csak a legritkábban mutatna fel olyan esetet, midőn a házastárs házasságának megtámadására még annak birói felbontása vagy házastársának holttányilvánitása után is jogositva volna. Ehhez járul, hogy ha a már megszünt házasság megtámadása folytán a házasság megszünésének már beállott jogkövetkezményei hatályukat vesztenék s a jogviszonyok a házasságkötés érvénytelenségének megfelelően ujból volnának rendezendők, ebből oly bonyodalmak keletkeznének, a melyek épen nem állanának arányban azon előnynyel, a melyet a megtámadás lehetősége a házastársnak biztositana.

Ez ellen szól továbbá, hogy az öröklési igények, melyekre a házasság érvénytelensége gyakorlatilag legnagyobb fontossággal ibr, legalább a házastársak között a házasság birói felbontása után többé figyelembe nem jöhetnek.

Másképen alakul az eset akkor, ha a házasság azon házastárs halála által szűnt meg, a ki vagy a ki helyett a 76. § a) és b) pontjában emlitett hatóság a házasság megtámadására jogositva nem volt. Jóllehet a megtámadás főczélja, mely a házassági viszony megszüntetésében áll, a házastárs halála után sem áll több fenn, mégis fontos okok szólanak a mellett, hogy a házasság megtámadása a tulélő házastársra nézve ne legyen kizárva. A házastárs, főleg kényszer és tévedés esetében, gyakran csak házastársának halála után jut abba a helyzetbe, hogy megtámadási jogát érvényesithesse s gyakrabban fordulhat elő az eset, hogy még az egész megtámadási határidő rendelkezésére áll. Ilyen esetekben a házasság megtámadását a túlélő házastársnak meg kell engedni; mert ellenkeznék mind a jog, mind a méltányosság elvével, ha a túlélő házastársra nézve a házasság megszünésének összes következményei akként itéltetnének meg, mintha teljesen érvényes házasság kötelékében élt volna.

Ez okból a javaslat a megtámadható házasság megszünésének ezen esetében a megtámadást megengedi, s csakis a megtámadás külső alakjára nézve állapit meg eltérő szabályt a megtámadás rendes eseteitől. (V.ö. 88. §)

Arra nézve, hogy van-e helye megtámadásnak a megtámadásra jogosult halála után, a jelen § b) pontja rendelkezik.

Elvileg egyező álláspontot foglal el a német javaslat 1262. §-a.

A § b) pontja szerint nincs megtámadásnak helye a 76. §-ban emlitett házastárs halála után sem.

Ha tehát a fejletlen korú, kiskorú, kényszeritett, tévedő, vagy megtévesztett házastárs meghalt, a házasságot sem ezen utóbbinak örökösei, sem más harmadik személyek többé meg nem támadhatják. A megtámadás joga a törvényes örökösökre sem száll át.

Hazai jogaink ezen kérdésre nézve kifejezett rendelkezés hiányában biztos tájékozást nem nyujtanak. A mi a külföldi törvényhozásokat illeti, a szász ptk. 148., 2055. § szerint a megtámadási jog a megtámadásra jogosult házastárs halála után nem érvényesithető. A porosz A.L.R. II. 1. cz. 42-44. § erőszak, tévedés és csalás esetére vonatkozólag szabályként állapitja meg, hogy ha a megtámadásra jogosúlt házastárs a megtámadási per meginditása előtt halt meg, örökösei a házasságot meg nem támadhatják. Ezen szabály alól azonban kivételt tesz a kényszer esetére nézve, a midőn az örökösöknek a házasság megtámadását megengedi, ha abból gyermek nem maradt hátra. A hesseni javaslat II. 50. § szerint a jogosúlt által folyamatba tett megtámadási per minden esetben átszáll az örökösökre; ezen kivül kényszer és személyben való tévedés alapján a megtámadásra jogosúlt örökösei a házasságot megtámadhatják, habár a megtámadásra jogosúlt házastárs a pert meg nem inditotta is. Ellenben a német javaslat 1262. § a házasság megtámadását az arra jogosult házastárs halála után egyáltalán meg nem engedi. Ugyanez az álláspontja a Code civil kifejezett rendelkezése hiányában irányadó franczia joggyakorlatnak is; vitás azonban, hogy a megtámadási pert a jogosúlt házastárs örökösei folytathatják-e.

Tagadhatatlan, hogy figyelemre méltó okok szólnak a mellett, hogy a házasság megtámadása az arra jogosúlt házastárs örököseinek főleg tévedés, kényszer és megtévesztés esetében meg legyen engedve. Az elhalt házastársról, a ki a házasságkötéskor kényszer hatása alatt állott vagy házastársa személyisége felől lényeges tévedésben volt, nincs okunk föltenni, hogy a házasságot akkor is megkötötte volna, ha annak megkötésénél akaratelhatározása szabad, illetőleg a tévedésből mentes lett volna. Ennélfogva valószinű, hogy szándékának nem egy esetben megfelelne, ha házasságát örökösei megtámadnák s helyette megtennék azt, a miben őt közbejött halála megakadályozta. Sőt a jogérzetet is sérti, ha a túlélő házastárs, a ki a kényszert vagy tévedést talán szándékosan maga idézte elő, a házasságból reá hárúlt vagyoni előnyöket azoknak kárára és kizárásával megtarthatja, kik a házasság meg nem kötése esetében a törvény szerint az öröklésre hivatva lettek volna. Ehhez járúl, hogy a megtámadás törvényes okai részben oly természetű cselekmények lehetnek, melyek bűnvádi úton is üldözendők, a midőn könnyen megtörténhetik, hogy a bűnös, ki esetleg vétkes cselekményeért büntetését még ki sem állotta, az elhaltnak jogszerű örököse lesz s szabadon élvezendi bűntettének polgárjogi előnyeit.

A javaslat azonban ezen okokat a szóban forgó kérdés szabályozéásánál döntőnek nem tekinthette. Ellenkezőleg mind a házassági viszony, mind a megtámadási jog természetével jobban összeegyeztethetőnek találta, hogy oly esetekben, midőn a § b) pontjában emlitett megtámadásra jogosúlt meghalt, a házasság megtámadása ki legyen zárva.

A házasság megtámadásának joga a legszemélyesebb természetű viszonynak a folyománya, minél fogva lényegesen különbözik a tisztán vagyoni jogoktól, melyekre nézve az általános jogelvek szerint a jogosúlt halála után átszállásnak van helye. A mi különösen a tévedés kényszer és megtévesztés esetét illeti, figyelembe kellett venni, hogy még azon esetben is, ha a megtámadásra jogosúlt házastárs időpontjáig kényszer hatása alatt állott vagy tévedésben volt, legalább is kétes marad, vajjon a házasság nem felelt-e meg valódi akaratának s tehát, hogy abban a kényszer megszűnése vagy tévedésének felismerése után is nem nyugodott volna-e meg; (V.ö. 82., 85. §) ezen kétely erősbödik akkor, ha a házasság érvényét gátló ok a megtámadásra jogosúlt házastárs halála előtt megszünt és a keresetet még sem inditotta meg.

Már maga a bizonyitás nehézsége oly körülményekre nézve, melyekről legtöbb esetben csak maga a már elhalt házastárs adhatott volna megnyugtató felvilágositást és a kényszer, tévedés, vagy megtévesztés és a házasságkötés közötti okozati összefüggés igazolásának megbizhatatlansága arra utal, hogy a megtámadásra jogosúlt házastárs halála után a házasság érvénye ne legyen többé kétségbe vonható.

Ugyanazok az okok, melyek a kényszer és tévedés tekintetében a megtámadási jog kizárása mellett felhozattak, szólnak ama jog megtagadása mellett a megtámadhatóság többi eseteiben is ugy a törvényes örökösök, mit más személyekkel szemben. A § b) pontjában emlitett házastárs halála után akkor sincs megtámadásnak helye, ha a házastárs halála azon idő alatt következett be, mialatt a megtámadás joga a 71. § esetében az igazságügyministert, a 72. § esetében pedig a gyámhatóságot illette meg. A hatóság megtámadási joga ezen esetekben főleg azon alapszik, hogy a házastárs érdekeinek oltalmát a törvény az arra még képesnek nem tekintett házastársat helyettesitőleg reá ruházta. Ezen oltalomra csak addig van szükség, mig az él, a ki oltalomra szorul. Ellenben a hatóságnak nem hivatása a megtámadási jog érvényesitésével az elhalt házastárs örököseinek vagy más harmadik személyeknek vagyoni érdekeit szolgálni. A mennyiben pedig a 71. § okából megtámadható házasság megtámadásánál a közérdek szempontja is figyelembe jöhet, a házastárs halála után ez a szempont sem forog többé fenn.

Ezen következtetések nem állhatnak meg akkor, ha a megtámadásra jogosult a megtámadást a 88. §-ban meghatározott módon megtette. A megtámadási kereset meginditása, illetőleg a bejelentés megtörténte által kifejezést nyert a házastárs azon akarata, hogy házasságát fentartani nem kivánja. Jóllehet a házastárs, ha életben marad, a megtámadási per letételével vagy utólagos helybenhagyással megszüntethette volna a házasság megtámadhatóságát, mégis az esetek legnagyobb részében a valóságnak inkább felel meg az a föltevés, hogy a pert folytatta volna. Ilyenkor tehát a házasságnak a megtámadás által föltétlenné vált érvénytelenségére a jogilag érdeklett harmadik személyek, és igy az elhalt házastárs örökösei is hivatkozhatnak. (87., 91. §) Ennek a bejelentéssel történt megtámadásnál annál inkább igy kell lenni, mert a javaslat 88. §-a szerint a bejelentést joghatálylyal visszavonni egyáltalán nem is lehet. Hasonló álláspontot foglal el a német jav. 1260. § második bekezdése.

A javaslat a holttányilvánitás esetében kötött új házasság megtámadását a 74. §, f) pontja alapján nem engedi meg, ha akár a korábbi, akár az új házasság megszünt: mert ezentúl azok az okok, melyeknek alapján a javaslat az új házasság megtámadását az új házastársaknak megengedte, ha a holttá nyilvánitott jelentkezik, nem forognak többé fenn.

Az, hogy a házasságnak semmissé vagy más megtámadási ok alapján érvénytelenné nyilvánitása után sem lehet megtámadásnak helye, külön kifejezést nem igényel. Minthogy a házasság ez esetben ugy tekintendő, mintha meg sem köttetett volna, a megtámadásnak tárgya hiányzik.

Annak jogkövetkezményét, hogy ha a házasság a jelen §-ban emlitett időpontok előtt megtámadva nem lett, a 82. § állapitja meg.

A 82. §-hoz

A 82. § annak jogkövetkezményét állapitja meg, ha a házasság a megtámadási határidőn belül (77. §) vagy a 81. §-ban meghatározott időpontok előtt megtámadva nem lett, vagy ha addig, mig annak helye van (83-86. §) utólagos felmentés, beleegyezés, jóváhagyás, illetőleg helybenhagyás adatott. Ezen következmény abban áll, hogy a házasság ugyanazon okból, a mely miatt előbb megtámadható lett volna, azontúl többé meg nem támadható s a házasságnak ezen okból való megtámadhatósága ugy tekintendő mintha fenn sem forgott volna. A javaslat nem azt mondja, hogy a házasság érvényessé válik, mert nem tekintve azt, hogy bizonyos okból való megtámadhatóság elenyészése még nem zárja ki azt, hogy a házasság semmis vagy egyéb okból megtámadható ne legyen, abból, hogy a házasság megtámadható volt, nem következik, hogy érvénytelen lett volna; minthogy érvénytelennek csak a megtámadás megtétele után és csak akkor tekinthető, ha érvénytelennek nyilvánittatott vagy megszünt.

A javaslat lehetőségét kivánván nyujtani annak, hogy a házasság megtámadhatóságával járó bizonytalanságot már a megtámadási határidő lefolyása előtt megszüntethessék azok, a kikre a házasság megtámadásának s ezzel fentartásának jogai is ruházva van, a megtámadás kizárásának a megtámadási okok természetéhez képeset s a megtámadásra jogosultak szerint különböző három módját állapitotta meg. Ezek: az utólagos felmentés, az utólagos beleegyezés, illetőleg jóváhagyás és az utólagos helybenhagyás, melyekről a 83-86. §-ok rendelkeznek.

A 83. §-hoz

A korhiány alól adott utólagos felmentésnek azon joghatálya, hogy a házasság annak folytán megtámadhatatlanná válik, elvileg el van ismerve (a canonjog szerint legalább a dispensatio in radice matrimonii-nél) hazai jogainkban is. Ezen szabály abban találja indokát, hogy a fejletlen kor akadálya utólag elhárittatván, a megtámadás oka többé nem létezik.

A javaslat utólagos fölmentést csak addig enged, mig a házastárs fejlett korát el nem érte; mert a 76. § a) pontja értelmében a megtámadás joga az igazságügyminister felhatalmazása alapján a kir. ügyészt csakis addig illeti meg, és mert föltételezi, hogy a fölmentést az igazságügyminister a fejlett kor eléréséig meg is fogja adni, ha a fejletlen korú házastárs érdekében kivánatos a házasság fentartása. Minthogy pedig ezen érdekek mérlegelése csak a házastárs fejlett korának eléréséig illeti az igazságügyministert, azontúl pedig csak a fejlett kort ért házastárs belátása lehet arra nézve irányadó, vajjon a házasság, mely többé a közérdekkel nem ellenkezik, megfelel-e saját érdekeinek: utólagos fölmentésnek is csak addig lehet helye, mig a házastárs fejlett korát el nem érte. Ezen idő alatt azonban fölmentés hivatalból is adható. Önként értetik azonban, hogy ha a kir. ügyész megtámadási joga a megtámadási határidő lefolyása következtében már a fejlett kor elérése előtt elenyészett, minthogy ennek következtében a házasság megtámadhatósága is megszünt, utólagos felmentésre ezentúl nem lesz szükség. A jelen § rendelkezését korlátozza a 86. §; az utólagos fölmentés hatályát pedig a 82. § állapitja meg.

Utólagos fölmentésnek helye van a hesseni javaslat II. 55. § és a német jav. 1263. § második bekezdése szerint is. A külföldi törvényhozások nagyobb része e kérdésről kifejezetten nem intézkedik.

A 84. §-hoz

Ha a házasság megtámadhatósága a 10-13. §-okban megkivánt beleegyezés, illetőleg gyámhatósági jóváhagyás hiányán alapszik, a javaslat megengedi e hiánynak utólagos pótlását, mi a további megtámadást kizárja. Ezt kivánja ugy a közérdek, mely a házasság fentartásához fűzödik, ha az a kiskorú érdekeinek megfelel, mint a másik házastárs érdeke is, mely abban áll, hogy a házasság érvényének kérdése sokáig függőben ne maradjon. Az utólagos beleegyezés, illetőleg jóváhagyás a kiskorú oltalmára szolgál; ennélfogva csak addig lehet helye, mig ez oltalom szüksége fenforog s a mig a házastárs oltalma azokra van bizva, a kiket az utólagos hozzájárulás joga is megillet; tehát addig, a mig a házastárs teljes korát el nem érte. A teljeskorúsággal a házastárs jogi önállósága bekövetkezik, minélfogva kizárólag csak az ő saját belátása lehet arra nézve is határozó, hogy házasságának fentartása saját érdekeinek megfelel-e vagy sem. Az utólagos beleegyezésnek és jóváhagyásnak helye van ugy hazai jogaink (v.ö.: Joannovics: i.m. 175. §; Bód:H.t. 34. §; Unit. ehtv.: 49. §; az Eheordn. és Jos. pat. erről nem rendelkezik), mint a külföldi törvényhozások szerint. (V.ö. Code civil: 183. §; olasz ptk.: 109. §; 1875. nov. 5. szász tv.: 6. §; német jav.: 1263. § 3. bek.)

A § második bekezdése az utólagos hozzájárulásra jogosultakat határozza meg. A javaslat ezen rendelkezésnél abból indul ki, hogy a hozzájárulásnak a házasságkötésnél hiányzó kellékét utólag az van hivatva pótolni, a kinek a beleegyezése, illetőleg jóváhagyása a kiskorú házasságához megkivántatnék, ha az utólagos beleegyezés vagy jóváhagyás idején köttetnék meg. Ennélfogva a § a mindenkori törvényes képviselőt, szülőt és gyámhatóságot, tehát azt jogositja fel, a ki az utólagos beleegyezés, vagy jóváhagyás megadásakor a kiskorú törvényes képviselője, a 11. § szerint jogosult szülője (v.ö. a jelen § utolsó bek.) vagy gyámhatósága.

A javaslat a húsz éven felüli kiskorúak házasságához a jogosult szülő beleegyezését megkivánja ugyan, de annak hiányát nem tekinti érvényességi akadálynak; a törvényes képviselő beleegyezésének hatályosságához pedig a gyámhatósági jóváhagyást a húsz éven felüli kiskorúaknál egyáltalán nem kivánja meg. Ebből azt lehetne következtetni, hogy ha a kiskorú az emlitett kellékek mellőzésével, még huszadik évének betöltése előtt lépett ugyan házasságra, de mielőtt házassága megtámadtatott volna, huszadik évét elérte, a megtámadás kizárásához magának a törvényes képviselőnek utólagos beleegyezése is elegendő. A § harmadik bekezdése ily következtetésnek azzal veszi elejét, hogy világosan kifejezi, miszerint az, hogy a kiskorú időközben huszadik évét betöltötte, az utólagos beleegyezés, illetőleg jóváhagyás megitélésre nincs befolyással. Ennélfogva a megtámadás kizárásához ezen esetben is a § második bekezdése szerint jogosultak utólagos beleegyezése, vagy jóváhagyása kivántatik meg. Ennek indoka abban rejlik, hogy különben a kiskorú oltalmának biztositékai kevesbednének s a házasság megtámadhatósága a megkötéskor hiányzó érvényességi kellékek utólagos pótlása nélkül már a megtámadási határidő lefolyta előtt elenyészhetnék.

Az utólagos beleegyezésre és jóváhagyásra a jelzett eltérésekkel a 10-14. §-okat megfelelően kell alkalmazni. Miből önként következik, hogy a gyámhatóság a hiányzó törvényes képviselői és szülői beleegyezést a 13. § értelmében utólag is pótolhatja saját beleegyezésével. Jóllehet a teljeskorúság eléréséig a megtámadás kérdésében ugy is a gyámhatóság dönt (76. § b); 79. §), ezen rendelkezés még sem felesleges, mert a házastársak érdekében állhat a házasság érvényessége feletti bizonytalanságot már azon idő letelte előtt megszüntetni, a mig a gyámhatóság megtámadási joga tart, mi a gyámhatóság utólagos beleegyezése által alkalmas módon történhetik. Ettől eltérő álláspontot foglal el a német jav. 1263. § harmadik bekezdése.

Kifejezést nyer a § utolsó bekezdésében az a szabály is, hogy a gyámhatóság ugy az utólagos jóváhagyásnál, mint a törvényes képviselői és szülői beleegyezés pótlásánál kizárólag csak a kiskorú érdekét és jövőjét tarthatja szem előtt. Miután az utólagos gyámhatósági jóváhagyás és beleegyezés a megtámadhatóság elenyészését s ezzel a házasság fentartását vonja maga után, a gyámhatóság annak megadására csak akkor lehet hivatva, ha a körülmények gondos figyelembevételével meggyőzödött arról, hogy a megkötött házasság a kiskorú érdekeinek megfelel s jövője szempontjából annak fentartása kivánatos.

A jelen § rendelkezését kiegésziti a 86. §; az utólagos hozzájárulások hatályát pedig: a 82. § állapitja meg.

A 85. §-hoz

A megtámadhatóság jogi természetéből önként következik, hogy a házasság megtámadhatóságának el kell enyésznie, ha az a házastárs, a ki a megtámadásra kizárólag jogositva van, a házasságot helybenhagyja s támadási jogával élni nem kiván. (V.ö. 82. §) A házastárs helybenhagyásának ilyen hatálya csak akkor lehet, ha kizárólag az ő akaratától függ, hogy a házasság megtámadtassék-e vagy érvényben maradjon. A megtámadhatóság azon eseteiben, midőn a megtámadásra a kir. ügyész, illetőleg a gyámhatóság is jogositva van (76. § a) és b) p.), addig, mig a házastárs eléri fejlett, illetőleg teljes korát, a házasság megtámadása nem függ a házastárs akaratától; azért akaratának arra nézve sem lehet hatálya, hogy házasságát meg ne támadják. A kényszer, tévedés és megtévesztés okából megtámadható házasságnál a házastárs csak a kényszer megszünése, a tévedés és megtévesztés felismerése után jut abba a helyzetbe, hogy akaratát a megtámadás kérdésében szabadon érvényesithesse; ennélfogva addig, mig kényszer vagy tévedés hatása alatt áll, helybenhagyásának sem lehet hatályt tulajdonitani. A házastárs megtámadási jogosultsága akkor veszi kezdetét, mikor a megtámadás záros határidejének folyása megindul. Ezért kivánja meg a javaslat a helybenhagyás joghatályához, hogy az oly időből származzék, midőn a házastársra nézve a megtámadási határidő már kezdetét vette.

A javaslat helybenhagyás alatt a megtámadásra jogosult házastársnak egyoldalú, jóváhagyó akarat kijelentését érti. E tekintetben eltér a róm. kath. egyházi jognak álláspontjától, mely kényszer vagy tévedés okából érvénytelen házasság convalidatiójához mindkét házastárs kölcsönösen megújitott beleegyezését kivánja meg. (V.ö.: Instrucito: 93. §-ával is.) Ellenben fennálló jogaink többi része, (v.ö.: görög-keletire nézve: Zhismann: i.m. 711. lap; Jos. pat. 28. §; Eheordn. 43. § második bek.; Unit. ehtv. 72. §) szerint kényszer, tévedés és család esetében a házasság megtámadhatósága már az által is elenyészik, ha a megtámadásra jogosult házastárs házasságát helybenhagyja. A megtámadhatóság elenyészését attól tenni függővé, hogy a megtámadásra nem jogosult házastárs is beleegyezzék a házasság fennmaradásába, sem a megtámadhatóság jogi természetével, sem a megtámadásra jogosult házastárs érdekével össze nem egyeztethető. Az, kinek beleegyezése a házasságkötésnél kényszer és tévedés hatása alatt nem állott, valamint a házasság megtámadására nem lehet jogositva, ugy következetesen a megtámadhatóság elenyészését sem gátolhatja meg. A javaslattal elvileg egyező álláspontot foglalnak el: a szász ptk.: 1625. §; porosz A.L.R.: II. 1. cz. 41. § és a német jav. 1263. § is.

A javaslat a helybenhagyás külalakját nem határozza meg; mert nemcsak a kifejezett, hanem a hallgatólagos helybenhagyást is hatályosnak kivánja tekinteni. Erre nézve fennálló jogaink rendelkezései eltérők. A r.kath. egyház az akadály nyilvánossága esetében a kölcsönös beleegyezésnek ünnepélyes, lelkész és két tanu előtti megujitását kivánja; ellenben ha az akadály titokban maradt, ugy a kifejezett, mint a házassági kötelesség önkéntes teljesitésében vagy hat hónapig tartó házas együttélésben nyilvánuló hallgatólagos beleegyezést elegendőnek tekinti. A görög-keleti egyház nem kivánja a helybenhagyás ünnepélyes kijelentését. A Jos. pat. 28. §-a szerint a helybenhagyás kifejezetten vagy önkéntesen folytatott házas együttlakás által nyilvánitható. Ugyanez áll az erdélyi ágost. ev. ref. egyház joga szerint. Az erdélyi ágost. evang. szászok joga szerint, ha a házastárs hat hónapig a házasságban megmarad, annak érvényét többé meg nem támadhatja. (Eheordn. 43. § második bek.) Az unitáriusok joga szerint a házas együttélés a megtámadhatóságot elenyészti. (Unit. 72. §)

A hallgatólagos helybenhagyás kizárására nem forog fenn elegendő ok. Azon gyakorlati nehézségek miatt keletkezhető aggályok, melyekkel a hallgatólagos helybehagyás fentartása megállapitása jár, ellensúlyoztatnak azzal a törvényhozási feladattal, hogy a házasság fentartása a közérdek szempontjából védelemben részesitendő. A javaslat a házas együttélés folytatását, mint hallgatólagos helybenhagyás egyik főesetét emeli ki s a biróra bizza annak megitélését, hogy az eset körülményei mennyiben engedik meg az együttélés tényéből a helybenhagyásra való következtetést. E tekintetben nem követi azon törvényhozásokat, melyek az együttélést csak akkor tekintik a megtámadás kizárására elegendő oknak, ha bizonyos megszabott ideig tartott (v.ö. porosz A.L.R.II. 1. cz. 41. §; Code civil: 181. §; (6 hónapi együttélés); olasz ptk.: 106.; belga terv: 185. §; hesseni jav.: II. 49. §) A javaslat ezen álláspontja a 64. § harmadik bekezdésével azonos szempontokon nyugszik. A külföldi törvényhozások egy része a javaslathoz hasonlóan a hallgatólagos helybenhagyást egyéb esetekben is hatályosnak tekinti. (V.ö. szász ptk.: 1625. §; német jav.: 1263. §) Ellenben a porosz A.L.R.II. 1. cz. 41. § és a franczia joggyakorlat kifejezett beleegyezést kiván.

Önként érthető azonban, hogy csak a megtámadásra jogosult házastárs helybenhagyásának vagy a megtámadhatóságot kizáró hatálya. A törvényes képviselő hozzájárulása sem nem pótolja a házastárs helybenhagyását, sem nem szükséges annak hatályosságához. Valamint a megtámadás, ugy a helybenhagyás is a házasstársnak legszemélyesebb joga.

A jelen § rendelkezését kiegésziti a 76. § utolsó bekezdése és a 86. §; a helybenhagyás hatályát pedig megállapitja a 82. §.

A 86. §-hoz

Jelen § rendelkezése folyományát képezi a javaslat azon állásponjának, hogy a megtámadható házasságot, megtámadása esetében megszűnése vagy érvénytelenné nyilvánitása után úgy kell megitélni, mintha meg sem köttetett volna. (87. § 2. bek.) Ha a megtámadható házasság a megtámadási perben jogerejűleg érvénytelennek nyilvánittatott, vagy a megtámadási per folyamán megszünt, mielőtt jogerejűleg érvénytelennek nyilvánittatott volna, avagy megszűnése után a 88. § értelmében bejelentéssel támadtatott meg, a javaslat szerint ugyanazon jogkövetkezmények állanak be, mint a jogügyletek semmiségének eseteiben. A semmiség jogi természete pedig épen abban áll, hogy semmiséget utólagos jóváhagyással vagy egyéb módon megszüntetni nem lehet. Minthogy pedig a megtámadhatóság eseteiben az utólagos felmentésnek, beleegyezésnek, jóváhagyásnak és helybenhagyásnak czélja az, hogy a megtámadhatóságot megszüntesse s ez által a házasságot érvényében fentartsa, önként érthető, hogy annak a házasság érvénytelenné nyilvánitása, a megtámadott házasság megszűnése, valamint a házasságnak bejelentéssel történt megtámadása után többé nem lehet helye.

Ha a javaslat a házasság megtámadhatóságának eseteiben a megtámadható jogügyletek általános elveit feltétlenül és korlátozás nélkül érvényre emelte volna, utólagos felmentésnek, jóváhagyásnak, beleegyezésnek és helybenhagyásnak már a megtámadási per folyamán sem lehetne helye, mert a megtámadásnak az a joghatálya van, hogy általa a megtámadhatóság feltétlen érvénytelenséggé alakúl át. A javaslat azonban a házasság érvénytelenségének előzetes birói megállapitását kivánja meg s addig, mig a házasság a megtámadási perben jogerejűleg érvénytelenné nem nyilvánittatott, vagy a per során meg nem szünt, a házasságot a megtámadás megtétele daczára is érvényesnek tekinti (87. § 1. bek.) Ez következetesen oda vezet, hogy a megtámadhatóság megszüntetésének az érvénytelenné nyilvánitó itélet jogerőre emelkedéséig, illetőleg a házasság megszűnéséig mindig helyet kell adni. Ezen álláspont nemcsak a házasság fentartásához fűződő közérdek szempontjának, hanem a házasfelek érdekének is megfelel; mert a házasság érvényben tartását még a megtámadási per folyamán is lehetővé teszi, a mi ellenkező esetben ki lenne zárva s a felek, ha házasságukat fentartani akarják, annak új megkötésére lennének utalva.

A javaslat a megtámadási per letételének s a megtámadási jogról való lemondásnak joghatályáról a házasság érvénye tekintetében nem rendelkezik. A mi a megtámadási per letételét illeti, annak a házasság érvénye tekintetében ugyanazon joghatálylyal kell birnia, mint a megtámadási kereset jogerejű elutasitásának. Ellenkező rendelkezés hiányában tehát a megtámadási per letétele is, addig, mig a házasság meg nem szűnt, a házasság megtámadhatóságának elenyészését vonja maga után. Az, hogy a megtámadási jogról való lemondásnak is helye van, önként foly abból, hogy a megtámadási jog a felek érdekeinek oltalmára szolgál, minélfogva a felett szabadon rendelkezhetnek. A megtámadási jogról volt lemondásnak ehhez képest ugyanazon joghatálya leend, mint az utólagos felmentésnek, beleegyezésnek, jóváhagyásnak, illetőleg helybenhagyásnak, tehát az is a megtámadhatóság elenyészését vonja maga után, és egyéb tekintetben is azon elvek szerint itélendő meg, mint az utólagos felmentés, hozzájárulás és helybenhagyás. Ezen következtetések a javaslat rendelkezéseiből önként folynak, azokat tehát a törvényjavaslatban külön kiemelni fölöslegesnek mutatkozott.

Lényegileg egyező álláspontot foglal el a német javaslat 1263. és 1268. §-a.

A 87. §-hoz

Ugyanazon szempontok, melyek a semmis házasságnál arra vezettek, hogy a házasság megszünése előtt semmisnek csak akkor legyen tekinthető, ha a semmiségi perben annak lett nyilvánitva, föltétlenül követelik azt is, hogy a házasság a megtámadás megtétele daczára megszünése előtt csak akkor legyen érvénytelennek tekinthető, ha önálló megtámadási perben mindenkivel szemben hatályos itélettel (70., 90. §) annak nyilvánittatott. Önként következik ebből, hogy a megtámadható házasság érvénytelenné nyilvánitásáig mint valóságos érvényes házasság jelentkezik. A jelen § azon rendelkezését, hogy a megtámadható házasságot a megtámadás esetében is megszűnése előtt jogerejű érvénytelenné nyilvánitásáig érvényesnek kell tekinteni, a megtámadhatósági jogi természete igazolja. A megtámadhatóság utólagos orvosolható (82.-86. §) még akkor is, ha a házasság megtámadtatott. Abban az esetben tehát, ha a megtámadhatóság elenyészett, a házasság ugy tekinthető, mintha megtámadhatósága fenn sem forgott volna.

Azon esetekben, melyekben a javaslat a házasságot megtámadhatónak nyilvánitja, ugy hazai jogaink (v.ö.: a 66. §-nál hivatkozott helyekkel), mint a külföldi törvényhozások is (v.ö.: osztrák ptk. 94-96., 102., 160., 1265. §; code civil: 180-183., 201-202. §; hesseni jav:II. 48., 53., 59-62. §; 1874. svájczi szöv. tv: 50., 52., 55. §; szász ptk: 1628., 1706. §; porosz A.L.R: II. 1.cz. 973., 974., 952-965., 967. §; német jav: 1260. §) elvileg elismerik, hogy a házasságot az érvénytelenségi per meginditása után is mindaddig nem lehet érvénytelennek tekinteni, mig jogerős birói itélettel annak nyilvánitva nincs.

A javaslat a megtámadható házasság érvénytelenné nyilvánitását, a czélból,hogy a házasságot érvénytelennek lehessen tekinteni, csak addig kivánja meg, mig a házasság fennáll; mert csak ezen időpontig forognak fenn azok a tekintetek, melyek a megtámadási per kötelező megszabására vezetnek. Ha a házasság keresettel megtámadtatott, de megszűnik, mielőtt jogerejűleg érvénytelenné nyilvánittatott volna, a megtámadási per folytatását köztekintetek nem teszik többé szükségessé oly czélból, hogy a házasságot érvénytelennek lehessen tekinteni; minélfogva harmadik személyeknek is aggálytalanul lehet megengedni, hogy ezentúl arra jogaik érvényesitése végett mellékesen hivatkozhassanak. (V.ö.: 91. §) Önként érthető azonban, hogy ez esetben, miután a házasság érvénytelensége mindenkivel szemben hatályos itélettel nincs megállapitva, a megtámadhatóságot abban a perben kell bizonyitani, melyben a házasság érvénytelenségére mellékesen történik hivatkozás.

Ha a házasság megszűnése után bejelentéssel (88. §) támadtatott meg, miután a házasság érvénytelensége ez által teljessé vált a beljelentés többé vissza nem vonható, arra a jogilag érdeklettek mellékesen hivatkozhatnak. Ez esetben a megtámadás czélja nem az, hogy a házasság érvénytelensége önálló megtámadási perben megállapittassék, hanem a bejelentés csak arra irányul, hogy a házasság érvénytelenségének előföltétele azzal teljesitve legyen. Önként érthető, hogy a megtámadhatóság bizonyitása abban a perben, melyben a házasság érvénytelenségére ez esetben hivatkozás történik, szintén szükséges leend.

A megtámadott házasságot a § 2. bekezdése szerint megszűnése után, valamint az érvénytelenné nyilvánitott házasságot ugy kell tekinteni, mintha meg sem köttetett volna. Ezen szabály alól a javaslat több kivételt állapitott meg (v.ö: 15. § c), 16., 17. §; 21. § b), 26., 27., 31., 83-86., 93. §); valamint az a putativ házasságok eseteiben is több szempontból megszoritást szenved; mely esetekben tehát az érintett viszonyok megitélésénél a megtámadott házasságot megszűnése, illetőleg érvénytelenné nyilvánitása után sem lehet ugy tekinteni, mintha meg sem köttetett volna. Ez okból szükséges volt a szabályt azzal a hozzátétellel korlátozni: „a mennyiben a törvényből más nem következik”.

A 88. §-hoz

Minthogy a megtámadható házasság érvénytelensége a megtámadás megtételétől függ, a megtámadás módjának oly szabatos megállapitására van szükség, mely sem annak valódisága, sem megtételének időpontja tekintetében semmi kételyt sem hagyjon fenn. E czélnak leginkább megfelel, ha a megtámadásnak érvénytelenitő hatálya azzal a keresettel kapcsoltatik össze, a mely a házasság érvénytelenné nyilvánitására irányul. Ez annál inkább indokolt, mert a 87. § első bekezdése értelmében a megtámadható házasságot megszünése előtt csak akkor lehet érvénytelennek tekinteni, ha megtámadó perben annak nyilvánittatott.

Ehhez képest a megtámadó keresetnek a javaslat szerint kettős jelentősége van; mert egyrészről a házasság érvénytelenségének előfeltételét képező megtámadásnak külső alakját, másrészről az érvénytelenné nyilvánitásnak perbeli kellékét képezi. Ugyanezen jelentőséget kell tulajdonitani a viszonkeresetnek is, a mennyiben az eljárási szabályok szerint annak helye van. Az, hogy a megtámadásnak keresettel kell történni, lényegileg el van ismerve úgy haza jogaink, mint a külföldi törvényhozások által, jóllehet ily határozottan nem is jelentik ki: ellenben világosan ki van fejezve a német birod. jav. 1266. § 1. bek.-ben.

A javaslat kétségtelen rendelkezése szerint a megtámadást keresettel, esetleg viszonkeresettel csak addig kell megtenni, mig a házasság meg nem szünt. A megtámadás alakját azon esetben, ha a házasság annak megtétele előtt a megtámadásra nem jogosult házastárs halálával megszűnt, a birósághoz intézett bejelentés képezi.

A házasság megszünése után nincs többé szükség arra, hogy a házasság önálló megtámadási perben érvénytelenné nyilvánittassék. Ép azért a megtámadási kereset nem lehet a megtámadásnak ez esetben megfelelő külső alakja; annál kevésbbé, mert a megtámadásnak legalább azon esetekben, melyekben a megtámadási jog a házastársat illeti, a másik házastárs ellen intézendő keresettel kellene történnie, mi a házastárs halála után többé nem lehetséges. Másrészről azonban azok a tekintetek, melyek arra vezettek, hogy a túlélő házastársnak jogilag lehetővé tétessék az érvénytelen házasságkötés jogkövetkezményeinek elháritása, szükségessé teszik a megtámadás alakjának a fenforgó eset természetével egyező megállapitást. Miután a megtámadható házasság érvénytelensége a megtámadás megtételétől függ, az ily házasságot megszünése után is csak akkor lehet úgy tekinteni, mintha meg sem köttetett volna, ha a megtámadás szabályszerűen megtörtént. A javaslat a biztos megállapitás szempontjából a megtámadásnak a birósághoz intézett bejelentését kivánja meg. A 89. § elveinek megfelelően tett bejelentés kellő biztositékot nyújt úgy a megtámadás valódisága, mint megtétele időpontjának megállapithatása tekintetében. A bejelentés megtétele körül követendő eljárás szabályozása az eljárási szabályok feladata leend. A bejelentés joghatálya abban áll, hogy megtörténte után a házasságot ugy kell tekinteni, mintha meg sem köttetett volna; minélfogva annak érvénytelenségére a jogilag érdeklettek ezentúl incidenter hivatkozhatnak. Hasonlóan rendelkezik a német javaslat 1266. második bekezdése.

A § második bekezdése szerint a keresettel történt megtámadást csak a házasság megszűnéséig lehet visszavonni. Minthogy a megtámadási keresetnek az a hatálya is van, hogy általa a házasság érvénytelensége feltétlenné válik, a kereset visszavonásának ellenkező rendelkezés hiányában nem lehetne oly hatályt tulajdonitani, hogy általa a megtámadás megtételének összes jogkövetkezményei is megszűnjenek. A kereset visszavonása magában véve csak a megtámadási per megszűnését vonhatná maga után, a megtámadás megtételének az a következménye azonban, hogy a megtámadható házasságot annak folytán legalább megszűnése után ugy kell tekinteni, mintha meg sem köttetett volna, továbbra is fenmaradna. (v.ö. a 87. § második bek.) Ez sem a házasság érvényben maradásához fűződő közérdek szempontjával, sem maguknak a házas feleknek érdekeivel nem lenne összeegyeztethető. Ehhez járul, hogy a megtámadási kereset visszavonása a körülmények szerint a házasság hallgatólagos helybenhagyásával egyértelmű is lehet s miután a javaslat a házasság helybenhagyását a megtámadási per folyama alatt is megengedi (v.ö. 85., 86. §) nem volna értelme annak, hogy a megtámadási kereset visszavonását meg ne engedje.

A kereset visszavonásának a javaslat mindenesetre azt a joghatályt tulajdonitja, hogy meg nem történtté teszi a megtámadást. Ez azonban magában véve még nem zárja ki azt, hogy a megtámadást a megtámadási határidő alatt újból meg ne tegyék. Ez alól kivételnek csak akkor van helye, ha a visszavonás a házasság helybenhagyása folytán történt, vagy maga a visszavonás ténye a fenforgó körülményekhez képeset helybenhagyásnak volna tekinthető. (82., 85. §) A kereset visszavételét azonban ily hatálylyal a javaslat csak a házasság megszűnéséig engedi meg. Ha a megtámadható házasság megszűnik, mielőtt jogerős itélet keletkezett volna, a 87. § második bekezdése szerint azt ugy kell tekinteni, mintha meg sem kötötték volna. A megtámadást tehát a házasság megszűnése után a kereset visszavonása által meg nem történtté tenni többé nem lehet.

Ugyanezen okokból a javaslat a bejelentés visszavonásának sem tulajdonit joghatályt; mert a megtámadható házasságot bejelentéssel tett megtámadása után minden további eljárás szüksége nélkül azonnal ugy kell tekinteni, mintha meg sem kötötték volna. (87. § 2. bek.)

A 89. §-hoz

A jelen § első bekezdésének rendelkezése önként foly a házassági viszony legszemélyesebb természetéből és a megtámadhatóság jogi minőségéből. Midőn a törvény kizárólag a házastárs akaratától teszi függővé a házasság érvényben maradását s a megtámadó cselekményhez (kereset, bejelentés) azt a joghatályt fűzi, hogy általa a megtámadható házasság feltételes érvénytelensége teljessé válik, a megtámadás megtételére csak kizárólag magát az arra jogosult házastársat lehet hivatottnak tekinteni. Mert a házassági viszony természete követeli, hogy valamint a házasság megkötésénél, úgy annak megszüntetésénél is, - mellőzve a semmiség eseteit, - csak a házastársak önelhatározása legyen irányadó. Ebből önként következik, hogy a megtámadás megtételénél az akaratelhatározásban való képviseletnek, és igy a törvényes képviseletnek, nem lehet helye, akkor sem, ha a megtámadásra jogosúlt házastárs cselekvőképtelen. A házastárs cselekvőképtelenségének tartama alatt a megtámadási határidő folyása szünetel. (80. §) A képviselet azonban csak a megtámadás megtételénél lehet kizárva; ellenben azon házastárs képviselete, a ki ellen a megtámadó keresetet intézték, meg van engedve; mert különben ilyen esetekben a törvény a megtámadásra jogosúlt házastárstól elvonná megtámadási jog érvényesitésének lehetőségét, a minek annál kevésbbé volna igazolható alapja, mert a javaslat még a másik házastárs halála után is megengedi a megtámadási jog érvényesitését. (81. § a), 88. §)

A § második bekezdése ügyvédi képviseletnek különös meghatalmazás alapján helyt ad a megtámadás megtételénél is. A különös meghatalmazásban a megtámadás megtételére való jogositvány foglaltatik; ennélfogva a megtámadás megtétele ez esetben is magának a házastársnak akaratára vezetendő vissza.

A § 3. bekezdése a 68. § első bekezdésével azonos szempontokon alapszik.

A § utolsó bekezdésében foglalt szabály annak folyománya, hogy ha a házastárs a 71. § esetében elérte fejlett korát, illetőleg a 72. § esetében teljeskorúvá lett, a házasság megtámadására a 76. és 77. § a) és b) pontjai értelmében kizárólag ő van jogositva, ennélfogva arra nézve is, hogy a korábban folyamatba tett megtámadási per tovább folytattassék-e, kizárólag az ő akarata lehet csak határozó, mi annál inkább indokolt, mert a javaslat 85. §-a megengedi, hogy a házastárs házasságát helybenhagyhassa, ha a megtámadási határidő reá, mint megtámadásra jogosultra nézve kezdetét vette. Minthogy azonban arról, hogy ha a pert továbbra is azok folytatnák, a kik azt folyamatba tették, ép az emlitett okokból bonyodalmak keletkezhetnének, czélszerűbbnek látszott kimondani, hogy a per ezen esetekben úgy, a mint van, a megtámadásra időközben jogosúlttá vált házastársra száll át. Világos, hogy ezen rendelkezés nemcsak akkor nyer alkalmazást, hogy ha a pert a kir. ügyész, illetőleg a gyámhatóság inditotta, hanem akkor is, ha a 79. § alapján a törvényes képviselő vagy a szülő tette folyamatba, akár tette azt magáévá a gyámhatóság, akár nem. Csak ez felel meg a 79. § törvényhozási alapgondolatának.

A 90. §-hoz

A javaslat ugyanazon okokból, melyek a semmiségi pereknél döntők voltak, a megtámadó per folytatását is megengedi, ha annak folyama alatt a házasság megszűnt, mielőtt érvénytelenné nyilvánittatott volna; kötelezőleg azonban a megtámadó per folytatását sem szabja meg, mert a megtámadott házasság megszűnése után a 91. § megengedi a jogilag érdekletteknek, hogy a házasság érvénytelenségére mellékesen is hivatkozhassanak (v.ö. a 87. § 2. bek. is). Hogy a házasság megszűnése után megtámadási pert inditani nem lehet, nemcsak a 69. § első bekezdésére való hivatkozásból, hanem a 81. és 88. §-ok rendelkezéséből is következik.

Hogy a házasság megszűnése után folytatott megtámadó perben keletkezett itélet mindenkivel szemben hatályos, a 70. § indokainál mondottakból önként következik. A német javaslat 1269. § az itélet ezen hatályát csak akkor ismeri el, ha mindkét házastárs életében jogerőre emelkedett.

A 91. §-hoz

Jelen § a 66. és 87. §-ok rendelkezését egésziti ki s azon esetekre tekint, midőn a házasság fennállása alatt nem lett érvénytelenné nyilvánitva. A házasságnak azon jogi következményei, melyekre az érvényesség vagy érvénytelenség kérdésének a házasság megszűnése után még befolyása lehet, nem teszik feltétlenül szükségessé, hogy az önállóan tárgyalják s mindenkivel szemben egységesen oldják meg, mint a házassági viszony tényleges fennállása alatt. A közérdek és a házasfelek kiméletének szempontja ezentúl nem jöhet többé figyelembe s az érvényesség kérdése csakis az arra alapitott igények szempontjából birhat jelentőséggel. Ezen igények érvényesitését nemcsak szükség nélkül hátráltatná, hanem esetleg a jog gazdasági értékével arányban nem álló költségekkel is terhelné a feleket, ha jogi érdekeltségükhöz képest előbb a házasság érvényessége vagy érvénytelensége iránt kellene önálló pert inditaniok. A javaslat erre való tekintetből a házasság megszűnése után megengedi az érvényesség kérdésének mellékes eldöntését is abban a perben, a mely az attól függő igények iránt indittatott, akár a kereset alapjaként, akár kifogás alakjában történt arra hivatkozás.

Másrészről azonban a felek érdekét nem mindig elégitené ki, ha a házasság érvényességének kérdését csak az attól függő igényekkel kapcsolatban tehetnék birói eljárás és döntés tárgyává. A házasság érvényességére nézve fennálló bizonytalanság attól függő jogaik keresésében tarthatná vissza a feleket, kik talán készebbek volnának jogaik érvényesitéséről lemondani, semmint bizonytalan kimenetelű és költséges perekbe bocsátkozni. Ehhez járul, hogy a jogok érvényesitésének jogi vagy tényleges lehetősége gyakran csak később áll be, s a késedelem a házasság kérdésének bizonyitása tekintetében a félre nézve veszélylyel járhat. Ily körülmények közt a jogilag érdekletteknek kivánatos lehet, hogy a házasság érvényességének vagy érvénytelenségének megállapitása iránt önálló keresetet is indithassanak. A jelen § rendelkezése erre is lehetőséget nyujt.

Ily perekben hozott jogerős itélet csak a perben állókal szemben hatályos. Nem tagadható ugyan, hogy a házasság érvényességének vagy érvénytelenségének mindenkivel szemben hatályos, egységes megállapitása a házasság megszünése után is kivánatos volna; mert ez által ellentmondó itéletek kizáratnának. Tekintettel azonban arra, hogy az érvénytelen házasság megszünése után többé nem képezheti új jogviszonyok keletkezésének alapját s ennélfogva a jogbiztonság érdeke a kérdésnek egységes eldöntését feltétlenül nem követeli, másrészről, pedig a jogok érvényesithetése szempontjából teljesen kielégitő, ha az ily perekben hozott itéletnek csak a perben állókkal szemben van joghatálya: a javaslat ezen itéletek hatályát a perben álló felekre korlátozta. Ez annál inkább indokolt, mert ily pereknek a házasság megszünése után esetleg huzamos idő elteltével s mindkét házastárs halála után is lesz helye, midőn az eljárás nem birhat többé azokkal a biztositékokkal, a melyek a kérdés mindenkivel szemben hatályos megoldásának mellőzhetlen előföltételét képezik (v.ö. még a 66. § indokaival is).

A 92. §-hoz

A 123-0125. §-ok rendeletének az érvénytelenségi perekre való kiterjesztése igazolva van azzal, hogy az a körülmény, miszerint a házasság érvénye kérdésessé vált, a házassági köteléken alapuló jogok és kötelességek gyakorlatára sem maradhat befolyás nélkül. Az érvénytelenségi perek a válóperekhez hasonlóan a házassági viszony megszüntetésére is irányúlnak s a feleket sem az együttélésre, sem a házassági tartozás teljesitésére nem lehet kötelezni abban a bizonytalan helyzetben, mely a házasság érvényessége tekintetében a per folyama alatt fennáll. Ennek folytán a házasságból származott gyermekek felőli gondoskodás is szükségessé válhatik; valamint a férj nőtartási kötelessége is módositást szenvedhet az érvénytelenségi per meginditása után; e tekintetben a biró az érvénytelenség valószinűsége és a fenforgó körülmények szerint a 125. § értelmében fog intézkedni.

Minthogy a fenthivatkozott §-ok szerint a különélés birói megengedésének csak a felek kérelmére van helye, másrészről azonban oly érvénytelenségi perekben, melyek a kir. ügyész által is megindithatók, a házasfelek együttélése a közerkölcsiségbe is ütközhetik, a javaslat a jelen § második bekezdésében kifejezetten megengedi, hogy a biró a házastársak különélését a kir. ügyész inditványára vagy hivatalból is elrendelhesse. A javaslat a birót ez esetben nem kötelezi a különélés elrendelésére, hanem belátására bizza annak megitélését, vajjon a perben érvényesitett házassági akadály természetéhez és fennállásának valószinűségéhez képest közérdekben kivánatos-e a különélésnek elrendelése. A római katholikus egyházi jog is helyt ad a különélés hivatalból való elrendelésének az érvénytelenségi per folyama alatt, ha az együttélés közbotrányt okoz vagy attól lehet tartani, hogy a felek a tiltott nemi viszonyt folytatják. Ugyszintén az 1875. nov. 5. százs tv. 3. §-a és az 1879. márcz. 4. szász tv: 2. §-a is.

Önként érthető, hogy a különélés elrendelése s az azzal kapcsolatos birói intézkedés hatálya csak az érvénytelenségi per jogerős eldöntéséig terjedhet ki.

A 93. §-hoz

A jelen § rendelkezése kivételt állapit meg az érvénytelenné nyilvánitás jogkövetkezménye alól (v.ö. 66. § második bek., 87. § második bek.) azon jóhiszemű harmadik személyek előnyére, a kik érvénytelen házasságban élő házastársakkal annak érvénytelenné nyilvánitásáig jogügyletekbe bocsátkozik. E kivétel czélja a jóhiszemű feleket megóvni azon hátrányok ellen, melyek abból hárulnának reájok, ha a vélt házastársakkal kötött jogügyletek hatálya az érvénytelenné nyilvánitás után ugy itéltetnék meg, mintha a házasság meg sem köttetett volna. A méltányosság és a forgalom biztonságának érdeke követeli, hogy a mennyiben a jóhiszemű harmadik személyekre nézve előnyösebb, az érvénytelen házasság e jogügyletek tekintetében az érvényes házasság joghatályával birjon.

Az oltalom szüksége csakis a vélt házastársakkal kötött jogügyletek hatályára szoritkozik és csak annyiban, a mennyiben az a házasság érvénye által van feltételezve. A jóhiszeműség oltalmát harmadik személyek egymás közötti oly jogügyleteire is kiterjeszteni, melyeknek hatálya közvetve a kérdéses házasság érvényétől függ, nem szükséges. Ezekre nézve azon előnyök, melyek a jóhiszeműséggel különben is összekötve vannak, teljesen kielégitő védelmet biztositanak.

A § alkalmazásának feltételét a harmadik személyek jóhiszeműsége szolgáltatja, mely a házasság érvénytelenségének nem ismerésében áll. Ezen oltalomra csakis akkor van szükség, ha a harmadik személy a jogügylet kötésekor nem tudta, hogy a házasfél érvénytelen házasságában él. Ha a jogügylet létrejött, minthogy hatálya önként beáll, az ebből eredhető hátrányok elháritása szükségessé válik, mert az nem függ többé kizárólag a harmadik személy akaratától, akkor sem, ha később az érvénytelenségről tudomást nyert. Ha ellenben a házasság akkor, midőn harmadik személyek a házas felekkel jogügyletbe bocsátkoztak, már jogerejűleg érvénytelenné volt nyilvánitva, a jelen § alkalmazása ki van zárva, tekintet nélkül arra, hogy a harmadik személyek a házasság érvénytelenségét ismerték-e vagy sem; mert az érvénytelenné nyilvánitott házasság semmi tekintetben sem szolgálhat többé új jogviszonyok létalapjául. Harmadik személyeket ép oly kevéssé szükséges az érvénytelenné nyilvánitó itélet nem ismerésének következményei ellen védeni, mint a mily kevéssé van arra szükség az érvényes házasság megszűnésének nem ismeréséből eredhető hátrányokkal szemben.

A § a jóhiszeműségnek nyujtott oltalmat világosan mindazon jogügyletekre kiterjesztvén, melyekbe harmadik személyek a házastársakkal a házasság érvénytelenné nyilvánitásáig bocsátkoztak, nem lehet kétes, hogy a § alkalmazhatóságára azon körülmény, hogy a házasság, mielőtt érvénytelenné nyilvánittatott volna, megszünt, nincs befolyással. Azon harmadik személyek, kik a házasság érvényességében bizva a házastárssal annak megszűnése után bocsátkoznak jogügyletekbe, nem kevésbbé szorulnak oltalomra. Mert a házasság megszűnése után még kevésbbé lehet megkivánni harmadik személyektől annak vizsgálatát, hogy a házasság érvényes volt-e vagy sem, s mert különösen oly esetben, midőn a házasság csak megszűnése után támadtatik meg (V.ö. 88. §), helyrehozhatatlan kárt szenvedhetnének.

A § általános rendelkezése az érvénytelenség minden esetére kiterjed. Ennélfogva a jóhiszeműség előnyei a harmadik személyeket megilletik ugy a semmiség, mint megtámadhatósága eseteiben. Harmadik személyekre nézve teljesen közömbös az, hogy a házasság semmiség, vagy megtámadhatóság folytán lett-e érvénytelennek nyilvánitva. Sőt miután a megtámadható házasság érvénytelensége a megtámadás megtételétől, s legtöbb esetben magának a házastársnak akaratától függ, még azt sem lehetne jogtalan kedvezésnek tekinteni, ha a törvény harmadik személyeknek a §-ban foglalt előnyöket olyankor is biztositaná, midőn a házasság megtámadhatóságáról tudomással birtak. A javaslat azonban tekintettel arra, hogy harmadik személyek a megtámadhatóság ismerete mellett magukat a károsodástól kellő óvatossággal megvédhetik, a megtámadhatóság ismerete mellett a § alkalmazását meg nem engedi. A megtámadhatóság ismerete a semmiség ismeretével e tekintetben egyenlő megitélés alá esik.

Hogy a jóhiszeműségnek a §-ban biztositott előnyei nem illetik meg a harmadik személyeket akkor, ha a házasság nem polgári tisztviselő előtt köttetett meg, a 45. § rendelkezéséből önként következik. A § rendelkezése azonban nem zárja ki azon általános elvek alkalmazását, melyek csalás vagy tévedés alapján még ily esetben is védik a jóhiszeműleg eljárt harmadik személyeket.

A jelen §-szal elvileg egyező rendelkezést tartalmaz a porosz A.L.R.: II. 1. § 960., 961., 962., 974. és a német jav. 1257., 1270. §.

II. A javaslat a jóhiszeműleg kötött érvénytelen házasságnak joghatályáról a házastársak és gyermekeik jogviszonyai tekintetében nem rendelkezik.

A jóhiszeműleg kötött érvénytelen házasságnak hatálya nemcsak a házastársak személyes viszonyai és gyermekeik személy állapota tekintetében, hanem ezeknek mindazon jogviszonyai szempontjából részletes szabályozást igényel, a melyekre az érvényes házasság hatálya kiterjed (igy a szülői jogok, házastársi vagyonjog, öröklési jog stb.) E kérdések szabályozása kivül esik a jelen javaslat feladatán, minélfogva a jóhiszemű házasságnak azokra vonatkozó hatályáról is helyesebben lehet a törvénykönyv azon részeiben intézkedni, a hol az érvényes házasság jogkövetkezményei nyernek megállapitást. Miután érvényben levő magánjogi szabályaink a putativ házasság jogkövetkezményeit szabályozzák s ezen szabályok a javaslat törvényerőre emelkedése után is érvényben maradnak, ily rendelkezésnek szüksége ezúttal nem forog fenn.

V. FEJEZET

A házasság megszünése

A házassági jog szabályozásának egyik legfontosabb részét a házasság felbontásának kérdése képezi. Különböző idők, sőt ugyanazon kor művelt törvényhozásának álláspontja is lényegesen eltér e tekintetben egymástól. A társadalmi élet kezdetleges állapotaiban a felek a házasságot hatósági közbenjárás nélkül kötik és önkényes akaratukkal szüntetik meg. A római jogászok a személyes szabadsággal nem tartották összeegyeztethetőnek, hogy a házasság felbontása birói itélethez legyen kötve. A keresztény császárok törvényhozását megelőzőleg a házasság kölcsönös beleegyezéssel épen ugy felbontható, mint az egyik fél egyoldalú akaratából és habár idővel a házasság felbontásának okai között különbséget tettek és azt, a ki ok nélkül taszitotta el magától házastársát, vagyoni hátrányokkal és egyéb büntetésekkel is sujtották: a felbontást mindenkor elismerték, sőt könnyitették; erre mutat a praetor eljárásnak vezéreszméje: item si qua alia justa causa esse videbitur, divortium dabo. A keresztény császárok a közös akaraton nyugvó elválást büntetések alkalmazásával igyekeztek gátolni. Justinian 117-ik novellájában megállapitotta ugyan az egyes váló okokat s az önkényes válást ex communi consensus eltiltotta, de a későbbi császárok alatt a hatósági közbenjárás mellőzésével történt elválások ismét gyakorlatba jöttek, habár az ujabb házasságkötésre vonatkozó tilalmak azoknak alkalmát lényegesen csökkentették.

Ugyanez a mózesi jog álláspontja, mely a házasságnak kölcsönös beleegyezés alapján való felbontásában és a nő házasságtörése esetében a férj egyoldalú repudiatiója alakjában máig is fenmaradt.

A felbonthatlanság elve szorosan összefügg a katholikus egyház felfogásával, mert midőn az egyház a házasságot a szentségek sorába emelte, ezen eltörölhetetlen jellegénél fogva annak felbonthatlanságát is dolgma erejével ruházta fel. Feltétlen érvényt a házasság felbonthatatlanságának elve azonban a kath. egyház kebelében sem nyert. A matrimonium ratum sed non consummatum a katholikusoknál is alá van vetve a felbonthatóság esélyének. Ismeretes ugyanis, hogy a katholikus felek között létrejött még el nem hált érvényes házasság felbontható nemcsak pápai dispensatióval, hanem az által is, ha az egyik házastárs a pápától megerősitett szerzetesi rendbe lép és ünnepélyes szüzességi fogadalmat tesz.

A reformatió a házasságot lényegileg polgári jogviszonynak tekintette. A házasság szentségi jellegének el nem ismerése megszüntette felbonthatlanságának indokait. A protestáns egyházfelfogás kezdetben visszatért a római jog házassági rendszerére. Elismerte, hogy bizonyos okokból a házasság ipso jure felbontható és a felbontott házasság nem áll utjában ujabb házasság kötésének, ha a második házasságra lépő fél igazolja, hogy korábbi házasságra házasságtörés vagy hűtlen elhagyás okából ipso facto megszünt. A nézetek alakulására befolyással birt a XVIII. század naturalistikus bölcselete, melynek tanai közé tartozott az is, hogy az államnak érdekében áll a népesség szaporodását a házasságkötések könnyitése által előmozditani. Ezen időtől fogva politikai czélszerűségnek kezdették felismerni, hogy a házasságok felbontása elébe minél kevesebb akadályt görditsenek, mi annál könnyebben volt foganatositható, mert a házasságra a szerződések általános tanait alkalmazták és ezzel a házasság felbontását ugy kölcsönös megegyezés esetében, mint egyoldalú szerződésszegés indokából általános jogi okokra vezették vissza. Az észjogi iskola tanai befolyást gyakoroltak azon felfogás megerősődésére, melyet az újkor törvényhozásai a házasság felbontásának szabályozása körül alapul fogadtak el és a mely leghivebb visszhangra a porosz Landrechtben talált. A mult század utolsó évtizede óta szerkesztett törvénykönyvek a házassági jogot is felölelték és annak rendezésénél kisebb vagy nagyobb mérvben érvényesültek az államnak a házasság intézménye körül fenforgó érdekei, egyrészt a házassági akadályok rendszerének megalkotásánál, másfelelől a házasság felbonthatósága tekintetében.

A jogállam eszméjével kapcsolatban az állami törvényhozások a hitelvi és felekezeti szempontok mellőzésével alkotják meg polgáraik házassági jogrendjét, mit az általános jogegyenlőség elismerése és az egyéneknek egyházaik kényszeritő köteléke alóli felmentése kikerülhetetlenné tett, - oly eljárás, mely túlnyomólag a házasság felbonthatósága elvének elfogadására vezetett; s ha mégis egynémely polgári törvénykönyv akár általánosságban, akár részlegesen a házasság felbonthatlanságának elvét juttatta uralomra, ennek oka részben abban keresendő, mert az állampolgárok majdnem kizárólag egy egyházhoz tartoztak és mert ily rendezéssel az állami érdeket jobban kielégitve találták. Természetes, hogy ezen felfogás alakulására lényeges befolyással volt az a viszony is, a melyben valamely álla a katholikus egyházzal állott. A hol a katholikus hitvallás uralkodó felekezeti jellegét megtartva, az állam hivatalos vallásának jelentetett ki, ezen uralmi állásából kifolyólag házasságjogi felfogását is átültette az állam polgári törvényhozásába. Igy, midőn az 1814-iki franczia alkotmány kimondotta, hogy „la religion catolique, apostolique et romaine eset la religion de l'État”, ennek kölcsönhatásaként az 1816. évi május 8-iki törvény eltörölte a házasság felbonthatóságát. Az 1830-iki események megszüntették a katholikus vallás államvallási jellegét és azóta következetesen megkisérlették a code civil rendelkezéseinek visszaállitását, mig ez 1884-ben lényegében sikerült is.

Kiindulási álláspontjához híven a javaslat a házasság felbontásának kérdésében egyes egyházak felfogását döntő szempontul nem fogadta el.

A javaslat abból indul ki, hogy a házassági viszony úgy természeténél, mint a felek akaratánál fogva az egész életre köttetik. De ezen viszony szabályozásánál számolni kell azzal, hogy e viszony összes belső alkatelemeiben annyira megromolhatik, hogy a házassági együttélés egyik vagy mindkét félre nézve lehetetlenné válik. A házassági viszony természeténél fogva az abból folyó jogok védelmét és kötelességek teljesitését biztositó eszközök, melyek az állam rendelkezésére állanak, annyira korlátoltak, hogy azok a viszony természetének megfelelő helyzetet létesiteni képtelenek; mert a külső kényszer alkalmazása e jogviszony erkölcsi természetébe ütközik és az alkalmazni megkisérlett erőszak akkor, midőn a házasság czéljai végképen meghiusultak, nemcsak hiába való, de veszélyes is, mert az önvdelmet költi fel. A házastársi életközösséget tehát kényszeritőleg fentartani akarni akkor is, midőn a házastársak egymás iránti vonzalma és becsülete végképen megszünt, midőn azok helyett gyülölet és megvetés, a béke helyett egyenetlenség fészkelte be magát a házastársak szivébe és a családi életbe: annyit jelent, mint pusztán az eszményi felfogásból meritett elvnek kedvéért feláldozni a gyakorlati élet parancsoló érdekeit. Ezen tapasztalat magyarázza, hogy egyetlen művelt törvényhozás sem szabja meg azt, hogy a házatársaknak minden körülmények között életközösségben kell maradniok, hanem a kötelék felbonthatlanságához való ragaszkodás mellett is lehetővé teszik az együttélés végleges megszüntetését. Köztudomású, hogy még a katholikus egyház is megengedi az ágytól és asztaltól való örökös elválasztást. Ámde, ha a tisztán hitelvi felfogástól eltekintünk, úgy a tényleges életközösség megszüntetése mellett a házasság puszta kötelékének fentartása a házasságnak csak látszata annak lényege nélkül: az ágytól és asztaltól elválasztott férjnek nincs felesége, a nőnek nincs férje és ennek daczára ujabb házasságot nem köthetnek. A gyakorlati különbség, mely a kötelék felbontása és az örökös elválasztás közt létezik, az, hogy ez utóbbi a kötelék felbontásának előnyeit nélkülözve, annak összes hátrányait egyesiti s ezen kivl a társadalom érdekeivel és a személyes szabadság szempontjával ellenkező állapotokat teremt. Mert sem a társadalmi érdekekkel, sem az egyéni szabadsággal nem egyeztethető meg, hogy midőn a házasság tényleg végkép megszünt, mert életközösség többé nem létezik, midőn mindazok a kapcsok, melyek a házastársakat egymáshoz füzték, a valóságban szét vannak szakitva, a sok esetben még fiatal házasfelek mindaddig, mig a másik él, ez állapotban való megmaradásra legyenek kárhoztatva. Ha valamely törvényhozás nem engedi meg a házassági kötelék felbontását s az ujabbi házasság megkötését, ezzel csupán a törvényes családalapitást akadályozza, de nincs módjában gátolni a házasságon kivüli együttéléseket és egyéb erkölcstelen állapotokat.

Noha a házasság felbonthatlanságával járó mostoha helyezet egyaránt sujtja a férfit és a nőt, mégis az új házasságra lépés tilalma súlyosabban nehezedik a nőre, mint a férfira, különösen akkor, midőn a házasság a nő vétkessége okából lett felbontva, a mikor tehát a törvényjavaslat szerint a nő tartási igényétől elesik és fennálló jogaink szerint a vagyoni viszonyok is hátrányára rendeztetnek. Ily esetekben az élet fentartásának nehézségei a jobb társadalmi helyzethez szokott vagyontalan nőt gyakran a nyomorba, még gyakrabban a szégyen karjaiba kergetik és ezen helyzetből őt sok esetben csak ujabb házasságkötés fogja kimenteni Ezen, a tapasztalat által bőven erősitett körülmények igazolják, hogy a közerkölcsiség érdekei is követelik a házassági kötelék felbonthatóságának elismerését. Rendezett társadalom csak a törvényes családok alapitásában ismerheti fel érdekét; a vadházasságok az erkölcsöket megmételyezik és szaporitják azoknak számát, kiknek születésük törvénytelensége miatt az egész életen át erkölcsi nehézségekkel kell küzdeni.

A tapasztalat megczáfolja a házasság felbonthatósága ellenében gyakran felhozott azt a kifogást, mintha azon körülmény, hogy valamely törvényhozás letér a felbonthatlanság álláspontjáról, a házasságok könnyelmű felbontását elősegitené s ezzel a közerkölcsöket megrontaná. Ez csak akkor történik, midőn a törvényhozások eltérnek attó a szigorú elvtől, hogy a felbontást csak a legvégső esetekben szabad megengedni és nem veszik elejét az avval való könnyelmű visszaéléseknek. Ehhez járul, hogy az új törvényes család alapitására vonatkozó tilalom az együttélés önkényszerű megszakitásának rendkivül kedvez, mert annak tudata, hogy a házasfelek birósági közbenjárás igénybevétele mellett sem nyerik vissza szabadságukat, őket annak mellőzésére buzditja. Ellenben ott, hol a köteléknek felbontása a házassági jogrendszer által befogadtatott, a feleknek érdekében áll birósági határozatot kieszközölni, mert tudják, hogy csak ez uton nyernek szabadságot új törvényes kötelék létesitésére.

Azon ellenvetés sem állja ki a birálatot, hogy a házasságnak felbonthatatlanságát a gyermekek érdeke követeli; ellenkezőleg a legtöbb esetben éppen a gyermekek erkölcsös nevelésének szempontja követeli parancsolólag a kötelék felbontását. A gyemekek valódi érdeke szülőiket boldogoknak látni; nem a házassági kötelék felbontása, nem az ágytól és asztaltól való elválasztás az, mely a gyermekekre károsan hat vissza, hanem annak előzményei és inditó okai; a biró csak alakilag szentesiti a családi életnek már korábban beállott felbomlását. Ha pedig a szülők meghasonlása helyrehozhatlanul bekövetkezett és a gyermekek a szülők egymás ellenében táplált gyűlöletének és megvetésének tanui és eszközei lesznek: akkor a tartozó szeretet és tiszteletnek alapjai már megrendültek és első sorban a gyermekek jól felfogott érdekeinek szempontja sürgeti az áldatlan családi állapotnak mennél előbbi s mennél gyökeresebb megszüntetését. Az alak és mód, melyben ez létesül, a gyermekekre nézve valóban közönyös. De a mig a kötelék felbontása esetében a szülők mindegyike ujabb törvényes házasságra léphet s gondjaira bizott gyermekét a boldog családi élet tisztult légkörébe vezetheti, addig az ujabb házasságkötéstől eltiltott felek könnyen tiltott viszonyba lépnek s a gyermekeket vétkeik tanuivá és biráivá teszik. A kik pedig azon az alapon vitatják a házasság felbonthatlanságának előnyét, mert a szülők második házassága a gyermekek érdekeinek ártalmára szolgál, azoknak a második házasságra lépést általában, tehát az özvegy feleknek is meg kellene tiltaniok, - oly felfogás, melyet egyetlen fennálló jog sem szentesitett. A házasság felbonthatlanságának elve mai napig csak nehány katholikus állam törvényhozásában van elfogadva: igy Olaszországban, Spanyolországban és Portugalliában, hol a polgároknak csaknem teljes hitegysége is elősegitette a szabályozásnak ezt a módját.

Miután a felbonthatlanság kizárólag a vallás dogmatikus felfogásának eredménye, - mindenütt, hol az államhatalom az egyéneket egyházaik polgárjogilag kényszeritő köteléke alól felszabaditotta, ennek szükségképeni következménye volt, hogy az egyéni szabadság követelményeit a házasság megszűnésének kérdésében is figyelembe vehették. Nem lehet tagadni, hogy itt-ott az egyéni szabadság a házasság erkölcsi természetének rovására érvényesült; de az elvnek túlhajtása nem bizonyiték annak helyessége ellen.

A mi az egyes törvényhozásokat illeti, az egyéni szabadságnak a házasság felbontása kérdésében leginkább kedvez a porosz Landrecht. A Józsefi patens még a házasság felbonthatatlanságának álláspontján áll és alóla csak a nem katholikus házasfelekre vonatkozólag enged egyes kivételeket. Ugyanez az osztrák polgári törvénykönyvnek rendszere is, mely a felbonthatlanság elvéhez annyira ragaszkodik, hogy vegyes házasságok esetében sem engedi meg a kötelék felbontását akkor sem, ha a katholikus fél utóbb oly vallásra tért át, melynek követőire nézve a törvénykönyv megengedi a házasság felbontását. A code civil a házasfelek vallására való tekintet nélkül választást enged a kötelék felbontása és ágytól-asztaltól való elválasztás között, melyeknek feltételeit az 1884. évi julius 27-iki törvény óta egyenlő elvek szerint szabályozza. Belgium a code civil eredeti álláspontján van. Angliában 1857-ig a házasság csak házasságtörés esetében volt felbontható, de ez is inkább csak elvi jelentőséggel birt, mert azon időig házassági perekben az egyházi biróságok itélték, melyek a házassági kötelék felbontását nem engedték és az egyedül törvényhozási uton a parliament határozata által volt elérhető. 1857-ben a házassági perek ezen részére külön biróságok szerveztettek és a házasságtörésben, valamint annak minősitett eseteiben törvényileg megállapitva lettek a házasság felbontásának okai. (Divorce Act. Section 27.) Ugyancsak házasságtörés és hűtlen elhagyás okából bontják fel a házasságot Skóciában is, mely ország házasságjogi felfogásának egyik jellemző vonása, hogy a kötelék felbontásában nem a sértett házasfél jogát védik, hanem abban a vétkesnek büntetését látják. Svájczban az 1874. évi december 24-iki törvény az egész államszövetségre kiterjedő hatálylyal a házasság felbonthatóságának elvét emelte érvényre s egyuttal az örökös ágytól és asztaltól való elválasztás intézményét mellőzte. Ugyaezen állásponton van az 1875. évi február 6-iki német birodalmi törvény, a mely kimondotta, hogy mindenütt, hol a fennálló particularis jog szerint örökös ágy és asztaltól való elválasztás volna kimondandó, a helyett jövőben a kötelék felbontását kell megállapitani. A felbonthatóság elvének hódol a németalföldi polgári törvénykönyv is.

Hazai felekezeti házassági jogainknak a felbontás kérdésében elfoglalt álláspontjai az általános indokolás III. fejezetében vannak feltüntetve.

A katholikus felek házasságának felbonthatlansága természetes és kikerülhetlen következménye annak a szabálynak, hogy katholikusok házasságára a kánoni jog elvei alkalmaztatnak. A mint azonban az állami törvényhozás a házassági jogot teljes egészében szabályozás tárgyává teszi és minden állampolgárra kiterjedő jogot akar megalkotni, a felbonthatatlanság elve csak akkor volna fentartható, ha azt az állam érdekei követelnék. Ilyen érdekek azonban a valóságban nem léteznek.

Midőn jelen bonyolult házassági viszonyaink épen annak a körülménynek következményei, hogy mindenben egyenlő természetű életviszonyok egészen különböző felfogások jogi uralma alá helyeztettek, azoknak orvoslása, mint a házassági jog megalkotásánál általában, ugy különösen a házasság megszünésének szabályozásánál is a jogegység szempontjának feltétlen érvényre emelését sürgeti.

Ott, hol különböző vallásfelekezetekhez tartozó honpolgárok nagyobb számban együtt laknak, a hol a viszonyok a gyakori vegyes házasságokat kikerülhetetlenné teszik: épen a házasság felbontásának kérdése az, mely megköveteli az egységes szabályozást, melynek hiánya ugy a szorosan vett családi élet terén, mint a házasságok polgárjogi vonatkozásaiban zavarokat és a szilárd jogrenddel össze nem férő félszeg helyzeteket teremt.

Az állam jogintézményeinek szervezésében nem tulajdonithat döntő súlyt a vallási dogmáknak és polgárait polgárjogi viszonyaikban nem rendelheti alá tőle czéljaiban és eszményeiben különböző társadalmi kör uralmának. Midőn az állam a házasságot kizárólag polgárjogi vonatkozásaiban teszi szabályozása tárgyává, nincsen hivatva dönteni a felett, hogy a házasság felbonthatlansága isteni törvényen alapszik-e vagy csak emberi alkotás eredménye, hanem elválasztva a tisztán vallási mozzanatokat a polgárjogaiktól, azoknak háboritlan kezelését az egyházaknak elkülönitett hatáskörébe utalja és sértetlenül hagyja az egyének azon szabadságát, hogy egyházaiknak a házasságról táplált felfogását magokra nézve kötelezőknek tekintsék és követhessék. Nem állhat meg ennélfogva azon ellenvetés, mintha a törvényhozás, mely általában a házasság felbonthatóságának elvét emeli érvényre, a lelkiismereti szabadságot sértené; mert a házasság felbontására való jog nem kényszeritő szabály, valamint az sem, mely az új házasság kötését megengedi; e szabadsággal csak az él, ki azzal élni akar. A ki hite és lelkiismerete szerint házasságát megszűntnek nem tartja, mindenben hű maradhat vallási meggyőződéséhez.

Ha az állami törvény a meghatározott esetekben a házasság felbonthatóságát kimondja, ezzel csak az állami kényszer szűnik meg a felbonthatlanság elvének megtartására, de sem az egyházak szabadsága, sem a lelkiismereti szabadság nincs sértve.

A javaslat a házasság felbonthatóságát nem mint szabályt, hanem mint a helyzet parancsoló kényszer által alkalmazott végső eszközt tekinti. A javaslat álláspontja szerint is a házasság az egész életre kötött viszony, azért mondja a 33. §, hogy azt időhöz vagy feltételhez kötni nem lehet. Ezen kiindulási alap felel meg a házasság erkölcsi természetének, mert két félnek azon kölcsönös teljes odaadása és az életközösség, mely a házasság lényegét képezi, ideiglenes jellegűnek nem is képzelhető. A törvényjavaslat azonban nem hunyhatott szemet azon igazság előtt, hogy midőn azon belső életközösség, melyet a házasság természete igényel, tényleg helyrehozhatlanul felbomlott, s a házasság csak névleg áll fenn, annak tehát erkölcsi alapja elenyészett: ezzel fennállásának létjogosultságát is elvesztette s a házastársakat frigyük képzeleti kötelékében kényszeritőleg marasztalni sem nem észszerű, sem nem méltányos, sőt az erkölcsi érzetet is sérti, a mint azt egy hirneves belga jogász jellemezte: c'est pis qu'une dérision, c'est la profanation d'une chose sainte.

Másfelől azonban mélyreható állami, erkölcsi és jogi érdekek követelik, hogy a törvényhozás a házasság felbontásának szabályozásánál gondos körültekintéssel járjon el. Fontos állami érdekek követelik a házasság intézményének szilárd alapra fektetését. Ezen érdekeit az állam a házassági jog megalkotása alkalmával két uton juttatja érvényre; egyrészt a házassági akadályok oly megállapitása által, hogy a könnyelmű házasságok kizárassanak, másrészt a házasság felbonthatóságának oly értelemben való szabályozásával, hogy a felbontás csak mint végső eszköz vétessék foganatba. Ellenkező szabályozás mellett a törvényhozás a gyakori könnyelmű felbontásokat előmozditaná, mig viszont annak tudata, hogy az állam a felbontást csak a végső esetben engedi meg, a felek önkényének és szabadosságának természetes gátakat szab.

A javaslat alapeszméje, hogy a házasság csak birói itélettel bontható fel; az önkényes elválások és a házassági együttélésnek korlátlan megszakitásai ellenkeznek a jogrend követelményeivel. A válási okok megállapitásánál pedig kizárólag a házasfelek vétkessége vétetett döntőleg figyelembe, mig azoknak köréből a vétlen események s a sors csapásai éppen ugy mellőztettek, mint a feleknek egyoldalú vagy közös akarat elhatározása.

A javaslat a házasság erkölcsi jellegével megegyezhetlennek tekinti a házasság felbontásánál a házasfelek egyéni érzelmeinek önálló és kizárólagos tekintetbevételét. Mert habár a házasság megkötéséhez a felek kölcsönös szabad akaratelhatározása feltétlenül megkivántatik, de az egyszer létrejött házasság fennállásában független a házastársak egyéni tetszésétől, mert a házasság az állami és erkölcsi rendnek oly alapintézményét képezi, melyet a magánakarat időnkénti hullámzásainak alárendelni sem a társadalmi, sem a családi élet erkölcsi alapjaival össze nem egyeztethető. Éppen azért mellőzte a javaslat a hazai jogrendszerben a József-féle pátens által meghonositott s a birósági gyakorlat által lényegesen tágitott legyőzhetetlen gyülölet felbontó okát, mert az a biró által ellenőrizhetlen belső mozzanatokon alapszik és lényegében a házasságnak a felek puszta akaratmegegyezéséből, sőt az egyik fél egyoldalú akaratából való felbontására vezet.

Még kevésbbé engedhette meg a törvényjavaslat a házasságnak a felek kölcsönös megegyezéséből való felbontását, melyet az ujabbkori törvényhozásokban a code civil honositott meg s a belga törvénykönyv által is elfogadtatván, ott ma is élő jogként szerepel. A házasság lényegében és rendeletésében egész életre kötött frigy, melynek erkölcsi természetét csorbitja és a vagyonjogi szerződés álláspontjára helyezi annak a megengedése, hogy azt a felek puszta megegyezéséből lehessen megszüntetni. Azon törvényhozások is, melyek a házasságnak a felek kölcsönös akaratából való felbontását megengedik, a kölcsönös beleegyezést csak leplezett váló okként tekintik és főleg azért állapitották meg, hogy a házastársak ne kényszerüljenek családi életük tilos foltjait, mint törvényes váló okot a nyilvánosság előtt feltárni. A javaslat nem zárkozott el azon tapasztalati igazság elől, hogy éppen annak tudata, hogy a családi botrányok a nyilvánosság itélőszéke elé kerülnek, hathatós indokot képez arra nézve, hogy a felek szenvedélyeiket féken tartsák; mig annak biztos kilátása, hogy a felek bünei által feldult házasság közönyös bontó ok védpajzsa alatt megszüntethető, a kicsapongásoknak és a házastársi kötelességek megsértésének felbátoritása volna. Ezen igazság felismerése inditotta a franczia törvényhozást is arra, hogy midőn 1884-ben a házasság felbonthatóságának elvét visszaállitotta, a kölcsönös megegyezés alapján való felbontást mellőzte. Ugyanezen nyomdokon halad a belga polgári törvénykönyvnek tervezete is.

A felbontási rendszernek a házasfelek vétkességének mozzanatára alapitása szükségképen arra vezet, hogy a felbontás okai köréből a vétlen események kizárassanak. Ezen szempont alá esnek a házasfelek betegségei és testi fogyatkozásai akkor is, midőn azoknak következtében a házassági czélok egyike-másika elérhetlenné vált. Mert a házasság két egyénnek egész életükre kiterjedő egyesülése, sorsuknak egybekapcsolása s a házasság erkölcsi tartalma mélyen sértve volna, ha az egyik felet ért szerencsétlenség jogczímet adna házastársának, hogy azt magától eltaszitsa. A házasság egyik legnemesebb feladata a kölcsönös segély és támogatás és a házastársak erre vonatkozó kötelessége éppen akkor lép elő teljes nagyságában és jelentőségében, midőn azok egyikét testi vagy lelki bajok és betegségek sujtják.

Kiváló megfontolás tárgyát képezte annak eldöntése, vajjon a gyógyithatlan elmebetegség képezzen-e külön felbontási okot? Bár azok az okok, melyek a testi betegségnek a házasság felbontása szempontjából való figyelembevételét ellenzik, erejüket látszanak vesziteni akkor, midőn az egyik házasfél szellemi élete úgyszólván megsemmisült: mégis a javaslat következetesen azon álláspontjához, hogy a házasság felbontásának csak a házastársak vétkes, kötelességszegő magatartása esetében van helye, nem fogadta el az elmebetegséget felbontási okul. A javaslat a házasság erkölcsi természetével inkább megegyezőnek tartotta, hogy a házastársak egymást szerencsétlenségükben el ne hagyják, sőt a kölcsönös segély és támogatás, a sors csapásaiban való osztozkodás eszméjének ereje és tartalma fokozatosabb mértékben érvényesül az elmebeteg házastárssal szemben, mint testi betegségek esetében, melyek pedig váló okot szintén nem képeznek. Ezekhez járul még annak figyelembevétele, hogy az elmebántalmak nagy változatosságánál és különböző átmeneti fokainál fogva felette nehéz biztosan felállitani azt a határt, melyen túl az elmebetegség többé nem gyógyitható, midőn az elmebeteg helyrehozhatlanul örökös szellemi halálba sinylik. Mert még azokban a törvényhozásokban is, melyek az elmebetegséget felbontási okul elfogadták, el van ismerve, hogy az az elmebaj, melynek gyógyithatatlan volta nincs megállapitva, felbontási okot nem képezhet.

A külföldi törvényhozások közül a porosz Landrecht szerint „Raserei und Wahnsinn” a házasság felbontását indokolják, ha ezen állapot 1 évig tart s nincs remény a felgyógyulásra. A szász polgári törvénykönyv és az 1874-iki svájczi szövetségi törvény szerint a házasság felbontására jogosult az a házasfél, kinek házastársa 3 évig elmebeteg s betegségének gyógyithatlansága megállapittatott. Ugyanezen álláspontot foglalja el a hazai szász Eheordnung és az unitáriusok házassági törvénye, mig a görög-keleti egyházjog szerint, ha a dühöngő őrültség oly mérvű, hogy a házassági együttélés folytatása életveszélylyel jár s gyógyulás nem várható: a férj nejének elmebetegsége okából házasságának felbontását a betegség 3 évi tartama után kérheti, mig a nő férje őrültsége miatt a házasságot csak 5 év multán bonthatja fel. Szemben a német Entwurf álláspontjával az 1889-iki német XX-ik jogászgyülés is a mellett nyilatkozott, hogy az elmebetegség bontó okként fogadtassék el. (Verhandlungen des XX. Juristentages, IV. kötet, 407. l.). a többi törvényhozások azonban az elmebetegséget felbontó okúl nem fogadták el.

Azon érvek, melyek a kötelék felbontása mellett a javaslat rendszerébe felvett ágytól és asztaltól való elválasztás intézményét indokolják, a javaslat VI-ik fejezeténél lesznek előadva.

A 94. §-hoz

A fejezet általános indokolásában előadottak után a szakasz első bekezdésében foglalt kijelentés érdemi indokolásra nem szorul. A házasság intézményének túlnyomó részben személyes vonatkozásaiból önként következik, hogy az bármelyik fél halálával és ennek időpontjában minden törvényes kijelentés nélkül megszűnik; az utóbbit azonban egyfelől a törvényszerkesztési technika, másfelől czélszerűségi szempontok javasolják. Mert a halál tényével megszűnik ugyan a házasfelek közötti személyes kapocs, de nem szakad meg a házassági viszonyon nyugvó családi kötelék is. Ugy a posthumus gyermekek családi állapotának mint a vagyoni viszonyok rendezésének szempontja igénylik, hogy minden esetben kétséget kizáró alakban megjelöltessék a házasság megszűnésének kezdőhatára.

Minthogy a javaslat 16. §-a szerint korábbi házasságnak megszűnése vagy érvénytelenné nyilvánitása előtt újabb házasságot semmiség terhe alatt kötni nem lehet (65. §), különös törvényes rendelkezésnek hiányában oly esetben, midőn a házasságnak halál általi megszünése az egyik házastárs eltűnése következtében nem igazolható, a hátramaradt fél új házasságkötés lehetőségétől el volna zárva, habár az eltűnt egyén minden valószinűség szerint valóban elhalálozott. Ilyen esetben a 16. §-ban foglalt általános elvnek föltétlen fentartását sem az erkölcsi, sem a társadalmi rend nem követeli, sőt az a hátramaradt féllel szemben a családi érdekekkel ellentétes szigort tartalmazna. A törvénykezési rendtartás a valóságos halál bekövetkezésének valószinűsége esetében alkalmat nyujt a hátramaradt házastársnak, hogy a házassági kötelék feloldása czéljából eltűnt hitvesének holttányilvánitását kérje (1868. évi LIV. t-cz. 522. §). Ezen rendelkezésnek czéltudatos alkalmazása a házassági jogban a szakasz második bekezdésében foglalt kijelentés, melynek értelme szerint holttányilvánitás esetében a vélelmezett halál napjával a 16. §-ban felállitott akadály megszűntnek tekintetik akkor is, ha a vélelem a valóssággal ellenkezik, de erről a hátramaradt házastársnak nincs tudomása. Ezzel a javaslat módot nyujt a hátramaradt házastársnak újabb érvényes házasság megkötésére és felmenti a kettős házasság büntetőjogi következményeitől akkor is, ha az újabb házasság kötése után megállapittatik, hogy annak a korábbi házasság fennállása utjában állott. Hogy pedig a hátramaradt házastárs a részére biztositott szabadsággal vissza ne élhessen, az újabb házasság érvényéhez mind a két házastárs jóhiszeműségének feltétele köttetett (95. §); mert ha bármelyik fél tudta, hogy a házasság megkötésekor a holltányilvánitott életben volt, a második házasság ligamen okából semmis s a rosszhiszemű házasfelek eljárásukért büntetőjogilag is felelősek.

A 95. §-hoz

Minthogy az előző szakasz holttányilvánitás esetében csak a házassági köteléknek mint bontó akadálynak hatályosságát vélelemszerűleg abból a czélból függeszti ki, hogy a jóhiszemű hátramaradt félnek új házasság kötését tegye lehetővé, külön rendelkezés tárgyává kellett tenni azokat az eseteket, midőn a hátramaradt házastárs tényleg újabb házasságot kötött és utóbb kiderül, hogy a holttá nyilvánitott egyén még életben van, ennek házassága tehát az általános szabályok értelmében fennáll: A holttányilvánitás által megállapitott vélelem csak addig állhat fenn, mig az a vele ellentétes valódi tényállás által meg nem döntetik. Magában az a körülmény, hogy a házassági kötelék a vélelem erejénél fogva akadályi jellegétől megfosztatott, a jóhiszemű hátramaradt házastársát csupán a kettős házasság jogkövetkezményei ellen óvja meg, de magának a korábbi házasság fennállásának kérdését különös rendelkezés hiányában nem érinti. Ha a holttányilvánitási vélelem az eltűnt házastárs visszatérése folytán megdől, mielőtt a hátramaradt fél újabb házasságot kötött volna, nem lehet kétséges, hogy a valósággal megszűntnek hitt házasság továbbra is teljes érvényében fennáll, miután a holttányilvánitásnak magában véve nincs a házasságot megszüntető hatálya. A szigorú következetesség azt követelné ugyan, hog a holttá nyilvánitott egyén visszatérése esetében az első házasság érvényében fentartassék akkor is, midőn a hátramaradt házastárs a holttányilvánitás alapján újabb házasságot kötött, mert a második házasság az általános elvek szerint önmagában semmis, - a gyakorlati életnek azonban ily jogi rendezés alig felelne meg. Ugy a későbbi egybekelt házastársak iránti méltányossági szempontok, valamint a közerkölcsiség és a család érdekei inkább igénylik a valósággal fennálló, esetleg már évek során át és új nemzedék alapitása által is megszilárdult házasság védelmét, mint a hosszú időn át már csak képzeletileg létező frigy fentartását, melynek a házasfelek közötti összes érdekszálai megszakadtak. Ezen gyakorlati és méltányossági szempontok inditották a törvényjavaslatot annak a szabálynak elfogadására, hogy a mennyiben a hátramaradt házastárs holttányilvánitás alapján új házasságot kötött, a korábbi házasság az új házasságkötés folytán megszűnik.

A kánoni jog, mely a második házasságkötést a házasságnak halál folytán történt megszűnése esetében sem veszi pártfogás alá, a holttá nyilvánitott egyén házastársát, a mennyiben annak halálát bebizonyitottnak látja, újabb házasságra bocsátja ugyan, de mihelyt az elhalálozás vélelme megdől, a második házasságot semmisnek tekinti akkor is, ha az első időközben a holttá nyilvánitott egyén valóságos halála következtében megszűnt. A holttányilvánitási vélelem megszűntének miden következményeit vonja le a távol volt fél érdekében a görög keletiek és az erdélyi reformátusok házassági joga is. A görög-keleti egyházjogban csak az eltűnt katonákra vonatkozólag van kimondva, hogy az távollétnek 5 évi tartama után, ha a hátramaradt nő mindent megkisérlett, hogy férjének életben létét kipuhatolja, az egyház házasságát felbontottnak jelentheti ki és a nő újabb házasságra léphet. Ha azonban a férj várakozás ellenére visszatér, nejét a korábbi házasságba visszahivhatja, mi által a második házasság önmagában semmissé válik. Az erdélyi reformátusok házassági joga az egyik házastárs távolléte esetében a nőt 3 évi, a férfit 4 évi várakozásra kényszeriti s ha ennek után ahz egyházi biróság előtt esküvel erősitik, hogy házastársuk életben létéről nincs tudomásuk, az őket új házasságkötésre bocsáthatja. Ha azonban az eltünt fél visszatér, időközben mással házasságra lépett korábbi házastársát visszafogadni s ez hozzá visszatérni tartozik, mire hatóságilag is kényszerithetők. Ha az új házasságot kötött fél korábbi házastársához visszatérni vonakodik, ez ellene házasságtörés czímén válópert indithat, a ki pedig hátrahagyott hitvesét visszafogadni vonakodik, újabb házasságkötésre nem bocsáttatik (Bod Péter h.t. 195-200. §)

A franczia-olasz-belga polgári törvénykönyvek az eltűnésről kizárólag a távollevő egyéni vagyoni viszonyai rendezésének szempontjából intézkednek. Ennek daczára ezen jogrendszerek sem fogadták el azt az elvet, hogy az eltűnt házastársának újabban kötött házassága már magában semmis, hanem a franczia-belga jog szerint az újabb házasság érvényét kizárólag az eltávozott házastárs támadhatja meg, mig az olasz polgári törvénykönyv értelmében addig, mig a távollét tart, az újabb házasság meg nem támadható. (Franczia és belga code 139. §, olasz 113. §) Ausztriában a holttányilvánitással együtt van azután a hátramaradt házastárs a házasság megszűntnek nyilvánitását kérheti (112. §), minek megtörténtével új házasságra léphet ugyan, ha azonban később a holttányilvánitási vélelem megdől, az új házasság semmis (94. §) és az előbbinek hatálya feléled. A porosz Landrecht szerint a hátramaradt fél házastársának holttányilvánitása után újabb házasságra léphet és ezen házasság a távollevő fél visszatérése esetében is érvényben marad. (II.Rész 1. czím 666. és 677. §) A szász polgári törvénykönyv holttányilvánitás esetében a házasság megszűntnek nyilvánitását attól tételezi föl, hogy a hátramaradt házastárs esküvel erősitse, miszerint hitvesének életben létéről nem volt tudomása (1708. §). Az eltűnt fél visszatérése esetében pedig ezen törvénykönyv a hátramaradt és időközben új házasságra lépő felet feljogositja, hogy későbbi házasságának birói felbontását kérhesse (1710. §). A hesseni javaslat alkalmat ad a hátramaradt házastársnak,hogy hitvesének holttányilvánitása alapján a házasság felbontását kérhesse a nélkül, hogy a holttányilvánitásnak magában a házasság megszűnése és új házasság köthetése tekintetében bárminemű hatályt tulajdonitana. (II. cz. 127. §) A német birodalmi törvénykönyv tervezete a javaslat álláspontján áll (1464. §).

Hogy a javaslat a szakaszban felállitott szabály alól kivételt tesz arra az esetre, midőn az új házasságot megkötő felek egyike tudta, hogy a holttá nyilvánitott életben van, az szükséges folyománya és biztositéka annak az itt elfogadott alapelvnek, mely szerint csak a jóhiszeműség feltétele mellett kötött újabb házasság igényelhet védelmet, ezen feltétel pedig az esetben, midőn az újabb házasságra lépő felek egyike tudta, hogy a holttányilvánitási vélelem, hamis, hiányzik. Ellenkező eljárás módot nyujtana egyes esetekben a kettős házasság büntetőjogi következményeinek kijátszására. Az új házasságra lépő felek jóhiszeműségének feltételét ezen házasság megkötésének idejéhez kellett kapcsolni, mert a holttányilvánitási vélelem valótlanságának későbbi tudomása nem hathat vissza a házasság megkötésekor fenforgott jóhiszeműségre, melynek alapján a javaslat 94. §-a a valóságos halál vélelménél fogva a hátramaradt házastársnak az újabb házasságra lépést megengedi.

Minthogy a javaslat 66. §-a értelmében a semmis házasságot megszűnése vagy semmissé nyilvánitása után úgy kell tekinteni, mintha meg sem köttetett volna, holttányilvánitás esetében pedig a korábbi házasság csak az újabb házasság erejénél fogva szünik meg: ebből önként következik, hogy ha a későbbi házasság semmis, a korábbi hatályában és érvényében fenmarad. Ellenben ismét czélszerűségi szempontokat követett a javaslat, midőn a korábbi házasságot a későbbinek megkötése folytán akkor is megszüntetnek jelenti ki, ha ez a 74. § f) pontjának esetén kivül egyé okból megtámadva és érvénytelenitve lett. Mert a gyakorlati életben visszásságokra és visszaélésekre vezethetne, ha a második házasságban élő felek tetszésétől, sőt a korábbi házasság fennállása által semmiben sem érdekelt házastárs akaratától függene, hogy ezen házasság fennálljon-e vagy sem. A holttá nyilvánitott egyén visszatérése esetében a 74. § f) pontja a második házasságban élő feleknek oly czélból, hogy a holttá nyilvánitott egyén házassága hatályában maradjon, azoknak megtámadási jogot biztosit, minek folytán házasságukat érvénytelenithetik; a következetesség igényli tehát, hogy a második házasságban fekvő akadály elháritásával a korábbi házasság ismét teljes hatályában érvényesüljön. (Lásd a 74. § f) alatti indokolást.)

A javaslat a holttányilvánitásnak perrendtartásunk 522. §-ában foglalt eseteit tartotta szem előtt, midőn t.i. a holttányilvánitási eljárás a házasság felbontása vagy az örökség birtokbavétele czéljából lett folyamatba téve (155. §). Nem vonhatók tehát ide azok az esetek, midőn az elhalálozás ténye az 1881. évi 59. § tc. 91. §-ában meghatározott módon igazoltatik. Mert ha a tanuk által bizonyitott elhalálozásnak itéleti megállapitása a valóságnak megfelel, a házasság a 94. § a) pontja értelmében azon a napon megszűnik, mely az itéletben a halál napjaként meghatároztatott; a mennyiben pedig az elhalálozás ténye valótlannak bizonyúl, az itélet mindenben hatályát veszti, a későbbi házasság a törvényjavaslat 65. §-a értelmében semmis és a korábbi teljes érvényében fenmarad. Ha ellenben az elhalálozás tényét kimondó itélet tévesen állapitotta ugyan meg a halál napját, de az eltűnt egyén a második házasság megkötésekor már nem volt életben, minthogy ezen esetben a kötelék akadálya nem forgott fenn, a második házasság érvényében fenn fog maradni, mert a korábbi tényleg már megszünt akkor, midőn amaz köttetett. Nem alkalmazható a szakasz rendelkezése akkor sem, ha valakinek elhalálozása tévesen vagy hamisan lett az anyakönyvbe bevezetve és ezen az alapon a másik fél újabb házasságot kötött; mert kizárólag a holttányilvánitási eljárás előfeltételei nyujtják azt a biztositékot, melynél fogva a holttá nyilvánitott egyén hibáján kivül történt visszaéléseknek lehetősége a mai fejlett forgalmi viszonyok mellett csaknem teljesen ki van zárva.

A 96. §-hoz

Az ezen szakaszban foglalt elv általános indokolása a fejezet bevezetésében foglaltatik. Kifejezésre jut általa mindenekelőtt az az elv, hogy az érvényes házasság megszűnésének egyetlen módja, mellőzve a halál s az ennek bekövetkezésére alapitott vélelem esetét, a házasságnak birói felbontása. Azon kijelentésnél fogva, hogy az érvényes házasság csak a felhivott szakaszokban foglalt okok alapján bontható fel, a javaslat, szemben némely külföldi törvényhozással, mellőzhette azt a rendszert, mely kifejezetten megjelöl néhány körülményt, melynek alapján a házasság felbontását kérni nem lehet. Annak kimondásával, hogy érvényes házasság csak birói itélettel bontható fel, a javaslat a házasság megszüntetésére vonatkozó eljárást határozottan az állami biráskodás körébe vonta, a mint ezen elv a házasság érvénytelenitésére vonatkozólag már a 66. §-ban nyert kifejezést. Ezzel joghatály nélkülinek kell tekinteni a házasságnak a birói eljárás mellőzésével foganatositott mindennemű megszüntetését, különösen tehát a feleknek puszta megegyezésén alapuló válásokat.

Végül a szakaszban kifejezésre jut, hogy a házasság magával a birói itélettel bontatik fel és ezzel a javaslat határozottan állást foglal a franczia-belga polgári törvénykönyveknek azon rendszerével szemben, mely szerint a házasságot a birói itélet még nem bontja fel, hanem csak a felbontásnak külön hatósági kijelentése, illetve annak a házassági anyakönyvbe történt bejegyzése és a mennyiben a váló-itélet bemutatása bizonyos rövid záros határidőn belül elmulasztatnék, a felbontásra jogositó itélet hatályát veszti (franczia code civil 294., illetve az 1886. évi április 18-iki törvény 1. §-a, belga code civil 294. §-a). Ellenben megegyezik a javaslat álláspontjával az osztrák és a szász polgári törvénykönyv (ausztriai 93. és 115. §, szász 1712. §), mely utóbbi a magánelvárásokat kifejezetten hatálytalanoknak jelenti ki (1711. §), a porosz Landrecht (II. R. 1. cz. 668. §) éppen úgy, mint a német birodalmi Entwurf (1440. §).

A 97. §-hoz

Azon okok élén, melyek a házasságnak birói felbontását igazolják, minden törvényhozásban a házasságtörés áll. Mint a házasság intézményének rendeltetésével és alapeszméjével ellenkező magatartás, mellyel czáfolatot nyert a két fél kizárólagos életközösségének és testi egyesülésének (unitas carnis) követelménye, a házasságtörés arra kényszeriti a törvényhozót, hogy a valóságban már felbomlott házassági viszony megszünésének a jogaiban sértett fél kérelmére a jogi szentesitést is megadja. Ezen kényszeritő helyzet előtt meghajolt a kánonjog is, midőn a házasságtörést és azzal rokonjellegű cselekedeteket mint a tényleges házassági életközösség teljes megszüntetésének (separatio perpetua) egyetlen indokait elfogadja akkor is, midőn a házasság már consummáltatott. Nem tekintve a kánonjognak ismét idézett álláspontját, a házasságtörés minden hazai egyházfelekezet házassági jogrendjében többé-kevésbbé tág keretben válási okot képez (Józsefi pátens 55. §, zsidó házassági Rendelet 26-ik pontja, erdélyi szász Eheordnung 51. §, unitárius egyházi törvény 76-79. §, erdélyi reformátusok házassági törvénye Bod Péter 176. §), mely a görög-keletiek egyházjogában legmesszebb menő kiterjesztést nyert. Minden polgári törvénykönyv, mely a házasságnak a házastársak életében való felbontását megengedi, föltétlen válási okúl ismeri el a házasságtörést (osztrák polg. törvénykönyv 115. §, code civil 229. és 230. §, belga törvénykönyv 229. és 230. §, porosz Landrecht II. r. 1. cz. 670. §, szász codex 1713. §, 1874-iki svájczi törvény 46. §, németalföldi polgári törvénykönyv 264. §, német Entwurf 1441. §, belga Avant Projet 228. §). Ellenben úgy a házasságtörés forgalmi meghatározásánál, mint ezen váló ok kezelésénél mélyreható különbségek mutatkoznak a különböző törvényhozásokban.

A házasságtörés fogalmának megállapitása a tudománynak s a gyakorlatnak képezvén feladatát, azt a javaslat mellőzhetőnek tartotta.

A törvényjavaslat a biró belátására bizza annak megitélését, hogy mikor tekinti bebizonyitottnak a házasságtörést; megállapitható tehát az akkor is, midőn oly cselekmények nyernek birói beigazolást, melyekből a kisérő körülmények figyelembevételével szükségképen a házasságtörés megtörténtére kell következtetni. Ezen felfogás megegyezik mind perrendtartásunk szellemével, mind az újabb törvényhozásoknak vagy törvénykezési gyakorlatoknak álláspontjával.

A külföldi törvényhozások közt legtovább ment ebben a tekintetben a porosz Landrecht, mely szerint a panaszos házasfél kérelmére a bevádolt házastárs a gyanusitott személylyel való érintkezéstől biróilag is eltiltható és ha az illető fél e tilalom ellenére ama személylyel való érintkezést folytatja, ezen tényt már magában önálló valási oknak tekinti. (II. Rész 1. cz. 674-676. §)

A javaslat szerint a házasságtörés hasonlatosságára önálló válási ok a természet elleni fajtalanság is. Ezen vétkes cselekmény ugyanis nemcsak a házastársi hűséget sérti meg súlyosan, hanem minden nemesebb lelkületű embert mély undorral tölt el, miért is ép erkölcsi érzékű egyént nem lehet arra kényszeriteni, hogy ily személylyel a házassági életközösséget tovább folytassa. A törvényjavaslat nem sorolja fel a természetellenes fajtalanság eseteit s e részben nem követte a büntető törvény meghatározását, mert kétségtelen, hogy lehetnek a nemi ösztön természetellenes kielégitésének ott meghatározott fajain kivül olyan alakzatai, melyek a természetellenes fajtalanság fogalma alá esnek s a házasságtöréssel egyenlő tekintet alá jönnek. Ennek megállapitása esetről-esetre a birói mérlegelés tárgyát fogja képezni.

A törvényjavaslat álláspontja e részben megegyezik az összes művelt államok törvényhozásának felfogásával. A kánonjog a sodomiát egy sorba helyezi a házasságtöréssel, a mennyiben annak okából is az örökös separatiót rendeli el. Többi hazai házassági jogaink közül az erdélyi szász Eheordnung a házasságtöréssel kifejezetten egyenlőnek tekinti a sodomiát s habár a Józsefi pátens, valamint az erdélyi reformátusok házassági joga a sodomiát, mint külön bontó okot nem emlitik, kétségtelen, hogy a protestáns jogfejlődés azt egyenlősiti a házasságtöréssel; és minthogy ezen jogrendszerek különben is a házasságnak engesztelhetetlen gyűlölet alapján valón felbontását megengedik, ebből önként következik, hogy a természet elleni fajtalanság váló okként ezen a czímen is érvényesithető. Az unitárius törvény a fajtalanságot kifejezetten azon körülmények között sorolja fel, melyek a gyülölet valószinűvé tételére alkalmasak (86. § g) pontja).

Noha a franczia-belga jogrendszerek kifejezetten csak adulteriumról rendelkeznek, mégis az injure grave fogalmában oly felbontási okot alkottak, melynek tartalomkörébe feltétlenül beleillik a házastárs fajtalankodása is. A porosz Landrecht kimondja, hogy a sodomia és egyéb természetellenes fajtalanságot a házasságtöréssel egyenlő tekintet alá esnek (II. Rész 1. cz. 672. §); a szász polgári törvénykönyv szerint is az emberrel vagy állattal elkövetett természetellenes fajtalanság, valamint 12 éves koron alul levő gyermekkel való fajtalankodás a házasságtöréssel egyenlő szempont alá eső válási okot képez (1728. §). Végül a német birodalmi törvénykönyv javaslata a természet elleni fajtalanságot a házassági kötelék felbontásának alapjául elfogadván, annak forgalmi meghatározását a büntető törvény rendelkezéseiből meriti (1441. §).

A javaslat által elfogadott azon általános elvből, mely szerint a házasság felbontása csupán a házastársak vétkességének indokából kérhető, következik, hogy ugy a házasságtörés, mint a természet elleni fajtalanság felbontó okul csak akkor szolgálnak, ha azt a házastárs szándékosan követte el. Ennélfogva ugy a tévedés, mint a szabad akarata hiánya a felbontó ok alkalmazását kizárja, mint ezt a szász polgári törvénykönyv (1714. §) kifejezetten is kiemeli, de a mi határozott rendelkezés hiányában már az általános jogelvekből következik.

A házasság felbontásának a szakaszban foglalt harmadik önálló okát a korábbi házasság fennállása alatti újabb házasságkötés képezi. Minthogy ez a cselekmény a házastársi hűség megsértésének alakilag is kétségtelen nyilvánulása, indokolt annak világos felvétele a bontó okok sorába. Habár a kettős házasság általában véve a materiális házasságtörésnek védelmét is megállapitja, mert kétségtelen, hogy az a „violenta et certa suspicio fornicationis”-t foglalja magában (adulterium praesumptum), önálló felbontási okot fog az képezni főleg akkor, ha a későbbi házasság még végrehajtva nem lett, tehát a szorosabb értelemben vett házasságtörés tényálladéka még nem igazolható, mert a bigamiában a házastársi hűség megsértése legkétségtelenebb módon nyilvánult. Önként értetik, hogy a házastárs szándékossága ezen esetben is elengedhetlen feltétele a felbontási ok megállapitásának, melyet a korábbi házasság fennállásában forgó tévedés s az újabb házasság kötésénél a szabad akarat hiánya egyaránt kizárnak. (V.ö. a szász polgári törvénykönyv 1728. § és a német birodalmi Entwurf 1441. §-ával).

Midőn a javaslat a házasság felbontására nézve a kereseti jogot általában az ártatlan félnek adja meg, ezzel a ma már uralkodó felfogást követve elveti azt a megkülönböztetést, melyet a házasságtörés szempontjából némely törvényhozás, igy különösen az olasz polgári törvénykönyv, a belga code és az angola jog még ma is követ (olasz törvény 150. §, belga code 230. §, 1857-iki Divorce Act 27-ik sectio), melyek t.i. a férjnek házasságtörést csak bizonyos súlyositó körülmények hozzájárulásával azonositják a nőnek házasságtörésével. Habár tagadhatatlan, hogy a család érdekei nagyobb veszélynek vannak kitéve a nő házasságtörése által s a nőnek házasságtörése többnyire súlyosabb erkölcsi beszámitás alá esik mint a férfié, mégis főleg tekintettel a jelenleg érvényes jogokra és a házastársi hűség kölcsönösségének s a két házastárs egyenjogúságának elvére, a javaslat e különböztetését nem engedi meg. Az újabb franczia törvényhozás is a code civil 230. §-ának megváltoztatásával a házastársak által elkövetett házasságtörést egyenlően minősiti. (1884. évi julius 27-iki törvény 1. §-a).

A 98. §-hoz

Minthogy a házasság a házastársak életközösségére alapitott legbensőbb viszony, a házassági törvények nem hagyhatták szabályozatlanul azokat az eseteket, midőn a házasfeleknek egyike házastársát az életközösség állandó megszakitására irányuló szándékkal elhagyta. Régebben a közhatalom kényszeritő rendszabályokhoz nyilt a kötelességeiről megfeledkezett házastárs ellenében s a szökevényt a visszatérésre külső eszközökkel is kényszeritette, minek maradványai még a német birodalmi perrendtartásban is feltalálhatók. (774. §) Minthogy azonban a házastársi kötelmek teljesitése külső kényszer alkalmazásával ki nem erőszakolható, már korábban oly módon segithet a törvényhozás az elhagyott házasfél helyzetén, hogy a hűtlen elhagyást a házasság felbontásának egyik okául fogadta el. Az ismeretlen vagy a biró keze által elérhetetlen helyre távozás, mint szorosabb értelemben vett desertióhoz idővel az u.n. quasi desertio esetei járultak, midőnj az egyik házasfél házastársát a házassági életközösség felbontásának szándékával elhagyta a nélkül, hogy a birói kéz által elérhetetlen vagy tartózkodása ismeretlen volna s a visszatérésre felhivó ismételt birói parancsnak eleget nem tett; végre ugyanazon fogalom alá foglalja több törvényhozás a debitum conjugale teljesitésének makacs megtagadását, valamint ezen kötelem teljesitésére való képtelenségnek szándékos és vétkes előidézését is.

Ma már a franczia-belga törvénykönyveken kivül alig van állami törvényhozás, mely a hűtlen elhagyást ne fogadná el külön felbontási okul, mert tekintetbe kell venni, hogy annak következtében a házassági czéloknak elérése meghiusul és a házasság fentartásának létfeltétele megdől. A hűtlen elhagyás a kánonjogban rendszerint csak időleges separatióra irányuló kereseti jogot állapit meg. A többi hazai házassági törvény tért enged hűtlen elhagyás okából a házasság felbontásának. (Józsefi pátens 56. §, 1863-iki Rendelvény 22-ik pontja, erdélyi szász Eheordnung 53-54. §, erdélyi reformátusok házassági törvénye Bod Péter 184-186. §, unitárius házassági törvény 80-82. §); a görög-keleti egyházjog különösen a hűtlen elhagyást a vélelmezett házasságtörés esetei közé vette fel. Önálló váló okként szerepel a hűtlen elhagyás az osztrák polgári törvénykönyvben a nem katholikusok házasságánál (115. §), a porosz Laudrechtben (II. Rész 1. cz. 677. és köv. §), a szász polgári törvénykönyvben (1731-1732. §), az 1874-iki svájczi szövetségi törvényben (46. §), valamint a német birodalmi javaslatban (1443. §) és a belga törvénytervezetben (228. §) is. Az olasz polgári törvénykönyv rendszeréhez hiven, melynél fogva a házasságot csak a halál bonthatja fel, hűtlen elhagyás okából ágytól és asztaltól való elválasztást enged meg. (150. §) Francziaországban és Belgiumban a törvény kifejezett rendelkezésének hiányát a gyakorlat azzal pótolja, hogy az injure grave fogalmát a gonosz és hűtlen elhagyás eseteire is kiterjeszti. Sem az ismeretlen helyre távozásnak, sem az együttélés megszakitásának puszta ténye nem indokolja még a házasság felbontását hűtlen elhagyás czímén, hanem szükséges, hogy a hűtlenül lehagyó házastárs ellenében beigazolva legyen a házassági életközösség egyoldalú felbontásának szándéka.

A § a) pontja azon esetről intézkedik, midőn a hűtlen házastárs tartózkodási helye ismeretes, tehát neki a birói határozat kézbesithető. Ily esetben az elhagyott házastársnak felbontó keresetére a biró a hűtlen házastársat határozatilag egy év alatti visszatérésre, illetőleg a házassági életközösség folytatására hivja fel.

Az 1 évi határidőnek czélja az, hogy a komoly és elhatározott animus matrimonii dirimendi bizonyossá váljék, mert a házasság fentartásának érdeke követeli, hogy a feleknek idő engedtessék elhatározásuk következményeinek szenvedélyektől ment higgadt megfontolására. Ha az eltávozott házastárs a birói felhivásra visszatér, a kötelék felbontását kérő házastárs tartozik őt visszafogadni.

A házasság fentartása érdekében a komoly szándékú visszatérésnek az első birói felbontó itélet meghozataláig helyet kell engedni.

A szakasz b) pontja a szorosabb értelemben vett desertió esetét szabályozza, s abban különbözik az a) alatti quasi desertiótól, hogy a hűtlen házasfél ismeretlen helyen tartózkodik s e miatt neki a biró felhivás nem kézbesithető; ilyenkor tehát a visszatérésre szóló parancsot a biró hirdetmény utján közzéteszi. Ily hirdetmény azonban csak akkor bocsátható ki, ha az eltávozott házastárs már legalább 1 év óta eltünt; mert oly egyénnel szemben, a ki ismeretlen helyen tartózkodása következtében azonnal feleletre nem vonható, csak huzamosabb idő elteltével indokolt az a föltevés, hogy távozása hűtlen elhagyás okából történik. Ha a távollevőnek egy éven át hire veszett s eltűnését nem kisérik oly körülmények, a melyek az önkényes vagy a másik házasfél megegyezése nélküli távollét föltevését kizárják, akkor valószinűvé lesz, hogy a családi tűzhely odahagyása a házassági életközösség jogtalan megbontásának czéljából történt.

Ha a felhivott visszatér és a házassági életközösséget folytatni kivánja, a fennebb a) pont alatt kifejtettek irányadók. Különösen ki kell emelni itt is, hogy ha a visszatérő fél a házassági együttélés visszaállitására komolyan hajlandó, de felperes őt vagy általában nem, vagy csak oly módon akarta visszafogadni, hogy az együttélést becsületének vagy testi biztoságának veszélyeztetése nélkül nem folytathatja, a biró a felbontó keresetnek helyet nem adhat. Általában a hűtlen elhagyás czimén kért felbontás esetében a biró köteles minden körülményt lelkiismeretes megfontolás és szigorú birálat tárgyává tenni, nehogy ezen váló ok a feleknek csak ürügyül szolgáljon házasságuk önkéntes felbontására.

Midőn a javaslat a hűtlen elhagyást a házassági együttélés megszakitására alapitja, az utóbbi kifejezés alatt a házassági életközösségnek szétválás által eszközölt tényleges felbontását, a localis separatiót érti. Azon körülmény, hogy a házastársaknak különélése mily alakban létesült, jelentőséggel nem bir; akár az egyik házastárs a másikat a közös lakásból kizárta, akár a házasfél önként alapos ok nélkül távozott, az együttélés megszakitásának fogalmi meghatározásában mindkét eset egyenlő szempont alá esik.

Kérdésessé válhatik az együttélés megszakitásának vétkessége akkor, midőn a férj tartózkodási helyét változtatja s a nő őt követni vonakodik. Habár általános szabály, hogy a nő férjét tartózkodási helyére követni tartozik, ezen elv nem igényelhet feltétlen érvényesülést akkor, mikor a házassági együttélés szándékos megszakitásának vétkességét kell megbirálni. A porosz Landrecht, mely részeletesen szabályozza azt a kérdést, hogy mikor tartozik a nő férjét tartózkodási helyére követni s a férfi nejét magához fogadni (II. rész. 1. cz., 679-684. §), a nőt kötelessége alól, hogy férjét kövesse, csak az esetben menti fel, midőn a férj bűntett elkövetése miatt vagy a törvényes rendszabályok figyelmen kivül hagyásával az ország területéről távozott. (681. §)

Ily terjedelelemben azonban a nőnek ama kötelességét, hogy férjét tartózkodási helyére kövesse, megállapitani nem lehet s ezen kötelezettség alól a nőt fel kell menteni pl. akkor, ha a férj nejének akarata ellenére oly helyre távozik vagy lakását oly helyen választja, hova ez őt csak életének vagy becsületének veszélyeztetésével követhetné. Ennek megfelelőleg jogosan tagadja meg a nő a férjével való életközösségét, ha ez kóbor életre adja magát, avagy ágyasát fogja lakásába s ilyenkor a férj nejét, ki őt nem követi, nem vádolhatja hűtlen elhagyással. Nem állapitható meg a hűtlen elhagyás szándéka akkor sem, mikor a házastársak egyike bűncselekvény elkövetése miatt szabadságvesztésre itéltetvén, az itélet hatálya alatt az együttélést tényleg megszakitja. Nem tekinthető továbbá a javaslat álláspontjából a házassági viszony megbontásának sem a házassági kötelesség makacs megtagadása (praefracta debiti conjugalis denegatio), (erdélyi reformátusok házassági joga Bod Péter 186. §, szász polgári törvénykönyv 1731. §-a), sem a perversa debiti conjugalis praestatio, valamint az sem, midőn az egyik házastárs saját vétkéből a házassági tartozás (debitum conjugale) teljesitésére képtelenné vált; ezen esetek csupán mint a házastársi kötelességek súlyos megsértései a javaslat 102. §-ának alapján szolgálhatnak bontó okúl.

Hazai jogaink közül a József-féle nyilt parancs (56. §) a gonosz lélekkel történt elhagyás esetében a távollevők „per publica edicta” útján való idézését kivánja meg, mint az Erdélyen kivüli protestánsokra nézve a joggyakorlat oda fejlesztett, hogy hűtlen elhagyás alatt kizárólag az ismeretlen avagy a biróság keze által elérhetetlen helyre távozást érti (Curia 6649/83., 6869/83., 7653/89., 7899/83., 625/84) és igy az Erdélyen kivül lakó protestánsok válóopereiben a hűtlen elhagyás a tulajdonképeni desertio eseteire szoritkozik. Ellenben a zsidók házassági viszonyait szabályozó udvari kancelláriai Rendelvény általában és megszoritás nélkül emliti fel mint bontó okot a gonosz elhagyást, minek forgalmi körébe a törvénykezési gyakorlat a quasi desertio eseteit is befoglalta és ennek tényálladékát a közös lakás elhagyásában is felismerte (Curia 5575/85., 2535/90.). Az erdélyi szász Eheordnung úgy a desertio, mint a quasi desertio eseteire kiterjeszkedik, utóbbi alatt a házassági életközösségnek önkényesen és törvényes ok nélküli felbontását és folytatásának makacs megtagadását érti, de azt a házasság felbontásának indokáúl csak akkor fogadja el, ha általa a házasság benső lénye oly mértékben van feldulva, mint a házasságtörés vagy a szorosabb értelemben vett malitiosa desertio esetében (53., 54., 57. §). Mig az erdélyi reformáatusok házassági joga a hűtlen elhagyást a tulajdonképeni desertio esetén kivül, mely alatt általában a más helyre való kóborlást érti (Bod Péter h. t. 186. §), a házassági tartozás makacs megtagadására is kiterjeszti, addig az unitáriusok hűtlen elhagyásnak tekintik, ha az egyik házastárs oly büntettért, melyben házastársa nem részes, életfogytiglani fegyházbüntetésre itéltetett (82. §).

Kevés összhangot lehet találni a hűtlen elhagyás, mint válási oknak szabályozása tekintetében a külföld törvényhozásaiban is. Az osztrák polgári törvénykönyv arról az esetről rendelkezik, midőn az egyik házastárs a másikat gonoszul elhagyta („boshaft verlassen hat”) és ha tartózkodási helye nem tudatnék, nyilvános birói idézésre egy év alatt meg nem jelent (115.§). Ausztriában tehát a gonosz elhagyást szószerinti értelmezésében veszik s magában foglalja a házassági együttélésnek minden önkényes megszakitását, nyilvánuljon az akár a nőnek a közös háztartásból való kizárásában, akár annak vonakodásában férjét tartózkodása helyére követni, a házassági életközösség visszaállitására vonatkozó birói felhivás szükségtelen akkor, midőn a hűtlenül elhagyó házastársnak tartózkodási helye ismeretes, hirdetményi idézést pedig a törvény csupán az ismeretlen helyen tartózkodás eseteiben kiván meg. A porosz Landrecht három csoportba sorozza a hűtlen elhagyás - bösliche Verlassung - eseteit, melyeknek köréből a házastársi kötelesség teljesitésének makacs és tartós magtagadását kifejezetten kiveszi és azt mint külön felbontón okot emeli ki. A nő válási okot szolgáltat ha birói felhivás daczára makacsul vonakodik férjét követni (II.R. 1.cz. 681. §), éppen úgy, mint férj, ki nejét annak daczára, hogy őt tartózkodási helyére követni hajlandó, magához fogadni vonakodik (680., 683., 684. §). Ha a nő férjét ennek akarata ellenére és jogos ok nélkül elhagyja és a biróság által hozzá intézett visszatérési parancsnak (Rückkehrsbefehl) nem tesz komoly elhatározással eleget, a férj a házasság felbontását kérheti, viszonyt azonban nejét, ki a birói parancs előtt meghajolt, visszafogadni tartozik, a mennyiben időközben tisztességesen folytatott életmóját igazolja, ellenkező esetben önmaga ellen szolgáltat felbontási okot (685-687. §). Végül bármelyik fél, ha ismeretlen vagy az állam birói fenhatósága körén kivül eső helyen tartózkodik, a hátrahagyott házastárs annak hirdetményi idézését és ha a hűtlen elhagyás szándéka valószinű, a hirdetméyi határidő sikertelen lefolyása, után a házasság felbontását kérheti, ellenkező esetben csak holttányilvánitás utján szüntetheti meg a házasságot (688-692. §). A szász polgári törvénykönyv a desertio és quasi desertio szorosabb értelemben vett esetin kivül hűtlen elhagyásnak tekinti a házassági tartozásnak elegendő ok nélküli konok megtagadását is (1731., 1732. §)

A német polgári törvénykönyv tervezete szerint quasi desertio esetében az elhagyott házastársnak első sorban csak a házassági együttélés helyreállitására van kereseti joga. (1443. §) Ezen kereset kapcsán nyer érdemi elbirálást, hogy fenforognak-e a hűtlen elhagyásnak ismertető jelei vagy sem, mig a porosz rendszer szerint a biró már a hátrahagyott házastárs egyoldalú kérelmére bocsátja ki a visszatérési parancsot. A német tervezet rendes peres eljárás során első sorban azon okok birói megvizsgálását kivánja, melyekből a házassági együttélés megszakittatott s a biró csak abban az esetben kötelezi a felet a házassági együttélés helyreállitására, ha eljárását indokoltnak nem találja. De még az itéletben kiszabott egyévi teljesitési határidő sikertelen lefolyása után sem mondhatja ki a biró azonnal a házasság felbontását, hanem csak abban az esetben, ha a felbontó itélet meghozataláig az alperes eljárását nem igazolja és ha a biró meggyőződött róla, ogy a házasfelek összejátszásának esete fenn nem forog (Tervezet indokai 590. lap). Ha a szökevény házastárs ismeretlen helyen tartózkodik, akkor a német Entwurf szerint a hátrahagyott házastárs keresetét egyenesen a házasság felbontására irányozhatja. A kereset érdemi elbirálásának ebben az esetben csak az a feltétele, hogy felperes igazolja, miszerint házastársa a kitűzött egyévi hirdetményi határidő alatt a házassági együttélést vissza nem állitotta, sem azt tenni meg nem kisérlette s nem nyer czáfolatot azon kereseti állitás, hogy a desertio animo matrimonii dirimendi történt.

Az olasz polgári törvénykönyv is elfogadta a separatio indokaként az önkényes elhagyást (150. §) és a nőt az elválasztás kérésére abban az esetben is feljogositja, ha férje alapos ok nélkül nem választ megállapodott vagy olyan tartózkodási helyet, mely állásának megfelel.(152. §) MInt már emlitve volt, a franczia s annak nyomán a belga polgári törvénykönyvek a hűtlen elhagyást mint önálló váló okot nem ismerik ugyan, de azt a birói gyakorlat az injure grave esetei közé sorozván, annak alapján a házasság felbontásának a legtágabb kiterjedésben ad helyet.

A Laurent-féle belga Avant Projet támaszkodva a code civil alapját képező 1792. évi szeptember 20-iki törvény hasonló rendelkezésére, külön felbontási okként fogadta el az önkényes és rosszakaratú elhagyást (228. § 3. pontja).

A 99. §-hoz

Hogy a házassági kötelékben való maradásra ne legyen kötelezhető az a fél, kit házastársa életétől akart megfoszatni, már a közbiztonságnak követelménye. De tekintet nélkül erre, alapjában feldúltnak, czéljában meghiusultnak kell tekinteni azt a házassági frigyet, melynek erőszakos felbontását az egyik házasfél házastársa életének kioltásával igyekezett elérni. A megtámadott házastársnak tehát módot kell nyujtani, hogy a reá nézve ily veszélyes köteléktől megszabaduljon.

A kánonjog ily esetben temporaria separatiónak enged helyet. Többi hazai házassági törvényeink a házasság felbontását az élet elleni törekvések indokából megengedik. (Józsefi pátens 55. §, 1863-iki Rendelvény 22-ik pontja, erdélyi reformátusok házassági joga Bod Péter 203., 204. §, erdélyi szász Eheordnung 55. §, unitárius egyházi törvény 74. §) Ugyanezen az alapon állanak a külföldi törvényhozások (Code civil 231. §, hol az „excés” kifejezés nem más, mint a „l'attentat de l'un des époux á lá vie de l'autre„, mint ez az eredeti törvényjavaslatban állott; porosz Landrecht II. R. 1. cz. 669. §, osztrák polgári törvénykönyv 115. §, szász codex 1735. §, svájczi törvény 46. §) és törvénytervezetek (belga Avant Projet 228. §,Német birodalmi Entwurf 1442. §, hesseni javaslat II. cz. 82. §), mig a házassági kötelék felbonthatatlanságának elvén álló olasz polgári törvénykönyv szerint a házastárs élete elleni törés okából örökös elválasztást lehet kérni. (150. §)

Midőn a javaslat általánosságban arról az esetről rendelkezik, melyben az egyik házastárs a másiknak élete ellen tört, ez alatt minden oly magatartást ért, melynek czélja a házastársat életéről erőszakosan módon megfosztani. Vonatkozás nélkül büntetőjogi fogalom-meghatározásokra, a gyilkosságot, szándékos emberölést, valamint azoknak kisérletét egyaránt fedi ezen felbontási ok. Nem lesz különbséget a javaslat szempontjából, hogy a merénylő az ölési szándékot előre megfontolta-e, avagy a szenvedély hirtelen fellobbanásában fogalmazott meg benne, hogy a házastárs maga vállalkozott-e a merénylet elkövetésére avagy annak végrehajtásában csupán mint részes működött közre, igy különösen, ha házastársának megölésére mást felbujtott.

A szakasz által felsorolt többi felbontási okok megállapitásánál a javaslatot ugyanazok a szempontok vezették, mint az ember élete elleni törésnél. Már az önvédelem tekintete is követeli, hogy felbontható legyen oly házasság, melyben az egyik házasfél a másiknak testi épségét és egészségét szándékosan veszélyezteti. De már magában az a körülmény, hogy az egyik házasfél házastársát szándékosan oly súlyosan bántalmazta, hogy ez által annak testi épsége vagy egészsége veszélyeztetve volt, a szeretet és becsülés oly hiányát tünteti fel, hogy kegyetlenség volna a sértett házastársat ily körülmények közt a házassági életközösség további folytatására kényszeriteni. A törvényjavaslat eredményként súlyos bántalmazást kiván meg, mi által a sértett házastársnak egészsége vagy testi épsége veszélyeztetve van. Hogy mikor lehet ezt a minősitést megállapitani, azt a biró esetről-esetre fogja eldönteni.

Habár a Józsefi pátens 58. §-ában kizárólag az élet elleni törekvésekről szól s az ölési szándék nélkül elkövetett testi bántalmazásokat a házasság felbontásának okául külön nem emliti, mégis, minthogy a törvénykezési gyakorlat a tettleges bántalmazásokat az engesztelhetetlen gyűlölet felkötésére alkalmas cselekményeknek fogadta el, ez által módot nyujt azoknak váló ok gyanánt való érvényesitésére. (Curia 2681/85, 5289/85.) A zsidók házassági jogát tartalmazó Rendelvény az élet és egészség elleni veszélyes törekvéseken kivül általában a súlyos bántalmazásokat is azon nyomós okok közé sorozza, melyek miatt a házasság itéletileg felbontható (22-ik pont). Bár az erdélyi reformátusok házassági joga külön váló okként csak a házastárs élete elleni törést sorolja fel (Bod Péter h. t. 203. §), és szerinte épen ugy, mint az unitárius házassági törvény szerint felbontás kérésére csak az a körülmény jogosit, ha az egyik házastárs a másiknak megölését megkisérli vagy csak tervbe is veszi (74. §), mégis ezen jogrendszernek a testi bántalmakat súlyosságukra vaó tekintet nélkül a gyűlölködés jogos indokaként méltatják (unitárius törvény 865. § b) pont); magában. Az osztrák polgári törvénykönyv ismételt súlyos bántalmazásokról szóló (115. §), melyek alatt a gyakorlat általában a tettleges súlyos bántalmakat érti. A javaslatéhoz hasonló álláspontot foglalnak el a porosz Landrecht (II. Rész, 1. cz. 699. §) és a szász polg. tvkv., mely utóbbi az életet s az egészséget veszélyeztető bántalmazásokat megkülönböztetve, a birói belátásához képest az egészség ellen irányuló bántalmak alapján a házasság felbontását csak azon ismétlése esetében és csak akkor engedi meg, ha ezen okból a házasfelek már ágytól-asztaltól elválasztattak (1735., 1736. §). A franczia törvénykönyv (231. §) a súlyos testi bántalmakat a „sérvices” fogalma alá foglalja és alattok általánban a házastárson elkövetett oly bántalmazásokat ért, melyek a kegyetlenség jellegével birnak (rosz bánásmód, ütés, verés, sebzés). Habár azoknak általános ismérvét a sértő magatartás folytonossága képezi, mégis az egyes esetek jelentőségét és hatását szabadon mérlegelő franczia biró gyakran a folytonosságtól is eltekint, ha a bántalom elkövetésének körülményei nagyfokú gyűlöletet árulnak el a sértő házastárs részéről s főleg ha a bántalmazás ismétlésétől is tartani lehet. A német birodalmi Entwurf (1444. §) a súlyos bántalmazásokat a relativ váló okok példaszerű felsorolásába foglalva, azoknak alapján a házasság felbontásának csak akkor enged helyet, ha a vétkes fél magatartása a házassági viszonyt oly fokban rontotta meg, hogy ez által a másik félre nézve a házassági együttélés elviselhetetlenné vált.

A 100. §-hoz

A bűntett elkövetése miatt történt elitélés mint váló ok, már a házánkban élő házassági jogokban is szerepel. A kánonjog oly esetekben, midőn az egyik házastárs súlyos bűntett miatt biróilag elitéltetett s ez által a házassági viszonyon érzékeny csorbát ejtett, az ágytól és asztaltól való elválasztást megengedi. A görög-keletiek egyházjoga az egyik házastársnak bűntett miatt több évi szabadságvesztés büntetésre történt elitélését általában bontó okúl fogadván el, az uralkodó élet elleni összeesküvésekben való részvételt a váló okok között különösen kiemeli, sőt azt a felet is, kinek házastársa felségárulás elkövetéséről tudomással birt s azt fel nem jelenti, a házassági kötelék felbontására jogositja. A Józsefi pátens a büntetőjogi elitélésről külön nem rendelkezik, annak hiányát azonban az engesztelhetetlen gyűlölet tág fogalma pótolja. Az erdélyi szászok Eheordnungja felbontási okot lát abban, hogy az egyik házastárs alja bűntett miatt legalább 3 évi börtönbüntetésre itéltetik (60. §) Az erdélyi reformátusok házassági törvénye ugyan csak örökös rabságra történt elitélésről rendelkezik, mint a hűtlen elhagyás hasonlatosságára alkotott váló okról (Bod Péter h. t. 194. §), de a gyakorlat által elfogadott gyűlölség ezen jogrendszerben is alkalmas módot nyujt a büntető elitélés által beszenynyezett házassági viszony felbontására. Az unitáriusok házassági jogában az életfogytiglani fegyházra történt elitélés hűtlen elhagyásként szerepel (82. §), mig a nyereségvágyból elkövetett bűncselekményben, a hamis tanuzásban és hamis esküben, a mennyiben büntető elitélésre vezettek, ama jogrendszer alkalmas okot lát a gyülölet felkötésére (86. § i) pont), a magzatelhajtását,a fogantatásra s a gyermekszülésre való képtelenné tételt pedig önálló felbontó okokként állapitja meg (88., 89. §) s az utóbbi esetben a vétkes felet új házasságkötésre nem bocsátja (90. §). Végül a zsidók házassági jogát szabályozó kancelláriai Rendelvény szerint azon nyomós okok között, melyeknél fogva az elválás itélet által kimondható, első helyen áll a bűntettben történt marasztalás (22-ik pont).

A becsület és jó hirnév a házastársak között java, melyet szeplőtlenül megőriznia házassági hűség egyik követelménye. A kit a törvény durva bűntett elkövetése miatt súlyos büntetéssel sújt, az megbecstelenitette azt a frigyet, mely a lelkek egyesülésén alapszik s eljátszotta az igyént házastársa becsületére és vonzalmára. A házassági életközösség természetében rejlik, hogy nem tűri meg a házastársak életviszonyainak oly elkülönitését, mely azokat hatásaikban csak az egyikre engedné elszigetelni; a szégyen és megalázás, mely az egyik házastársat sújtja, többé-kevésbbé a másikra is áthárúl s igazságtalan szigor volna az ártatlan házastársat arra kényszeriteni, hogy sorsát mindörökre összefűzve lássa azzal, ki letért az erkölcs és becsület útjáról s kit alacsony tette miatt a birói itélet nyilvánosan és súlyosan megbélyegzett. A házassági frigy boldogsága tartósan csak erkölcsi alapokon nyugodhatik s az a házastárs, ki azokat bűnös szándékkal lerontotta, maga tépte szét a kapcsokat, melyek a házassági életközösségnek fentartó elemei; nem panaszkodhatik tehát, ha házastársa a benső lényegében felbomlott viszonyt tényleg is kettészakitja. Az a régibb időben elterjedt nézet, mely a bűntett miatti elitélést úgy tekintette, mint véletlen szerencsétlenséget, melyet mint sorscsapást a házassági életközösségnél fogva a házastársak együtt tartoznak viselni, ma már kevés követőre talál. Bűntettnek elkövetése lehet ugyan szerencsétlen életviszonyoknak következménye, de az maga nem véletlen sors csapása, hanem az akarat szabad elhatározásának nyilvánulása. Abban azonban megegyeznek a tételes törvényhozások, hogy nem érvényesitheti házastársának büntető elitélését az a fél, ki maga is részt vett ugyanazon bűncselekvény elkövetésében. Mert a ki maga is közreműködött házastársának erkölcsi sülyedésében, az önmaga által is elősegitett eredményt bűntársa ellenében saját hasznára nem fordithatja.

Az egyes jogrendszerek különösen abban az irányban térnek el felfogásaikban, hogy mig némelyik a bűncselekvény elkövetésében s az abban rejlő becstelen magatartásban ismerte fel a házassági kötelék felbontásának indokát, addig mások ugyanazon hatást az elitélés tényéhez fűzödik. Ezen utóbbi képviseli az uralkodó felfogást, melyhez a javaslat is csatlakozott. Mert ámbár tagadhatatlan, hogy a bűncselekvénynek erkölcstelen jellege független annak külső elbirálásától, de a bűntettnek és a bűnösségnek kérdése csak a biró határozata folytán állapitható meg biztosan, az a tény, mi a tettest a társadalom előtt nyilvánosan megbélyegzi, csak az elitélés által válik kétségtelenné.

A franczia code civil összhangban a büntető törvénykönyvnek a bűntetések osztályozása tekintetében elfogadott rendszerével (code pénal 6. §-a) az „afflictive et infamente” büntetésre történt elitélést tekinti válási oknak (232. §) s ezzel a tulajdonképeni criminalis büntetések köréből csupán a politikai büntetteket veszi ki. A franczia gyakorlat azonban a csekélyebb belterjességű büntetésre való elitélést az injure grave-ra vezeti vissza s ezzel alkalmat ad annak mint bontó oknak érvényesitésére. A porosz Landrechtnek azt a rendelkezését, mely szerint válást kérhet az a fél, kinek házastársa „wegen grobe Verbrechen harte und schmähliche Zuchthaus oder Festungsstrafe nach Urtel und Recht erlitten hat” (II. R. 1. cz. 704. §) a törvénykezési gyakorlat akképen értelmezte, hogy annak megbirálása, vajjon valamely bűncselekmény súlyos bűntettet képez-e és a kiszabott büntetés bir-e a törvény által megszabott jelleggel, a körülményektől és a tettes egyéniségétől függ. Mig Ausztriában, hol az ágy- és asztaltól való elválasztás általában az egyik házasfélnek bűntetben való elmarasztalása miatt kérhető (109. §), felbontási okot csupán a legalább 5 évi börtönbüntetésre történt elitélés szolgáltat (115. §), addig a szász polgári törvénykönyv a 3 évi szabadságvesztés büntetést elegendő oknak fogadta el a felbontó kereset meginditására, történt legyen az elitélés akár bűntett, akár ismételten elkövetett vétségek miatt (1740. §). A hesseni javaslat kettős alapon ál; feltétlen váló okot képez szerinte az 5 évi tartamot meghaladó fegyházbüntetés, mig a tett minőségéhez és a felek személyiségéhez képest a házasság felbontása akkor is meg van engedve, ha az egyik házastárs 5 éven aluli fegyház, hivatalvesztés vagy 2 évig javitó intézetbe leendő elhelyezésre itéltetett (II. cz. 83. §). A körülmények legmesszebbmenő méltatását engedi a német birodalmi törvénykönyv tervezete (1444. §), mely nem a bűncselekmény büntetőjogi következményeire, hanem annak elkövetésébe helyezi a súlypontot, kapcsolatban azzal, hogy a házassági együttélés az ártatlan házastársra nézve elviselhetetlenné vált; a felbontás alapjául pedig megbecstelenitő bűntett vagy vétség elkövetését fogadta el. Minthogy pedig a német birodalmi büntető törvény a bűncselekményeknek megbecstelenitő és nem megbecstelenitő jelleg szerinti osztályozását nem ismeri: mindig a birói mérlegelés tárgyát képezné annak eldöntése, vajjon a büntett vagy vétség, melynek alapján a házasság felbontása kérve van, megbecstelenitő-e vagy sem?

A törvényjavaslat az 5 évi börtön- vagy fegyházbüntetésre történt elitélést tekinti azon legalsó határnak, melynek a házasság felbontására nézve feltétlen hatályt tulajdonit. Mert habár egyes esetekben kisebb jelentőségű bűncselekmények miatti elitélés is előidézheti a házassági viszonynak teljes megrontását, a házasság intézményének szilárdsága szempontjából a törvényjavaslat azt a rendszert fogadta el, hogy ily esetekben az elitélés csak mint viszonylagos felbontási ok nyerhet érvényesülést (102. §), midőn a házasfelek személyiségének, társadalmi állásának, műveltségi fokának s egyéb életviszonyainak gondos mérlegelése mellett lesz a biró által megállapitandó, vajjon tulajdonitható-e az elitélésnek oly hatás, hogy általa a másik félre nézve a házassági életközösség elviselhetetlenné vált.

A felbontó oknak az elitélés tényére való alapitása indokolja, hogy csak a jogerős büntető itélet szolgálhat felbontó kérelem okául, mert a valódi állapot csak általa válik bizonyossá, melylyel egyszersmind a felbontó ok teljes tényálladékában létesül, tekintet nélkül arra, vajjon az itélet végrehajtatott-e vagy sem? Sem a királyi kegyelem, sem az elévülés nem erőtlenitik meg a büntető elitélés tényét. A javaslat ezen álláspontja javasolja a halálbüntetésre történt elitélés külön kiemelését, habár ezen felbontó oknak érvényesitése a dolog természeténél fogva rendszerint ki lesz zárva. Hogy végül a javaslat ezen felbontó ok hatályát ahhoz a körülményhez köti, hogy a büntető elitélés a házasság megkötése után történt legyen, az önként következik a javaslat felbontási rendszerének azon alapeszméjéből, mely szerint a házasság felbontását csak oly körülmények indokolhatják, melyek a házastársak vétkes magatartásában gyökerezve a házastársi kötelességek súlyos megsértését foglalják magokban.

A 101. §-hoz

Minthogy a javaslat felbontó oknak nem a bűncselekmény elkövetését, hanem a jogerős elitélést tekinti, ebből egyéb megszoritó rendelkezés hiányában az következik, hogy magának a bűnös cselekmény elkövetésének ideje a felbonthatóság kérdésére befolyással nincs. Ezt az álláspontot foglalja el a franczia törvénykezési gyakorlat is, mely a házasság felbontásának akkor is helyet ád, midőn az elitélés indokát képező bűncselekvény a házasság megkötése előtt követtetett el s arról a házastársnak nem volt tudomása, de sőt az injure grave czíme alatt felbontási akként fogadja el a házasság megkötése előtt történt büntető elitélést is. Hasonló irányban fejlődött a belga joggyakorlat, mely a büntető elitélést mint külön bontó okot általában az injure grave-re vezeti vissza és az akkor is figyelembe veszi, ha az elitélés a házasság megkötése előtt történt és a vétkes fél ezen körülményt házastársa előtt ravasz fondorlattal eltitkolta. Általában úgy a franczia, mint a belga törvénykezési gyakorlat oda hajlik, hogy azokat az okokat, melyek alapján a házasság érvényessége megtámadható, a házasfelek a házasság felbontása czéljából is érvényesithessék.

A dolog természetében rejlik, hogy ha az egyik házastárs annak tudatában kötötte meg házasságát, hogy házastársa büntetendő cselekményt követett el, annak e miatti későbbi elitélését ellenében felbontási okként nem érvényesitheti. Mert midőn házastársa elitélésének kilátásában vagy legalább is azzal számot vetve kötötte meg vele a házasságot, nem vádolhatja őt utóbb azzal, hogy az előre látható büntető itélet a házasélet alapjait megrenditette; nem tarthat tehát igényt a törvény oltalmára, midőn szabad akarattal és a helyzet ismeretével fűzte magához azt, kinek társadalmi megbélyegzése okozatszerű következménye ama cselekményének, melyről a házasság megkötése előtt tudomása volt. Ennek az elvnek ad kifejezést a javaslat ezen §-a, ugyanilyen intézkedést tartalmaz a hesseni javaslat (II. cz. 83. §)

A 102. §-hoz

A feltétlenül érvényesithető bontó okoknak a javaslat által megállapitott szűk köre sok esetben nem elégitené ki azokat a jogos igényeket, melyek a törvényjavaslatot a házasság felbonthatósága elvének elfogadására vezették; ama szűk körön túl nem egyszer állunk az életviszonyok oly alakulásaival szemben, melyek nem kevésbbé kényszeritőleg követelnek a törvényhozás részéről méltatást a házasság felbontása tekintetében, mint a már tárgyalt bontó okok. Ennélfogva nem mellőzhette a javaslat oly általánosabb természetű törvényes rendelkezésnek felvételét, melynek alapján a házasság mindannyiszor felbontható legyen, valahányszor a házassági kötelességeknek szándékos súlyos megsértése következtében a házassági viszonyon helyrehozhatatlan csorba ejtetett. Ily eljárás csak akkor volna mellőzhető, ha a javaslat mindazokat az okokat egyenkint kimeritően felsorolná, melyek a kötelék felbontását indokolhatják. A trvjav. azonban ezt nem tette, mert kerülni kivánta ama két szélsőséget, hogy vagy innen maradva a gyakorlati szükség határain, ne részesitse a házasfeleket a szükséges jogi védelemben, vagy túlmenve azon, az okok méltatásának súlypontját kivegye a biróság kezéből s az elvont szabályok felállitásával indokolatlan felbontásokra szolgáltasson okot. A házassági viszony természete nem tűri a felbontási okoknak oly casuisticus felsorolását, mely azok mindegyikének tárgyilagos ismertető jeleit kimeritse. A házassági életközösséget az egyik házastársnak oly vétkes cselekményei is feldúlhatják, melyek nem semmisitik ugyan meg feltétlenül és magukban véve annak lényegét, ezen eredmény előidézésére azonban kapcsolatban a fenforgó eset körülményeivel alkalmasak. Ezen eseteket kizárólagos módon megállapitani éppen hatásuk viszonylagosságánál fogva lehetetlen. Ugyanazon vétkes magatartás, mely egyik esetben a szenvedő félre nézve a házasélet elviselhetetlenné teszi, a másikban nem hagy mélyebb nyomokat hátra annak lelkületében. A hol teljesen azonos természetü cselekmények változó hatásának az életviszonyok szerint alakuló méltánylása forog szóban, ott önként előtérbe lép a birói mérlegelés szükségessége. Ez azonban korántsem jelenti azt, mintha az itélkezés minden útmutatás hiján tisztán a biró belátására volna hagyva. A házastársaknak társadalmi állása, műveltsége és lelki fogékonysága, valamint lefolyt élete stb. képezik azon támpontokat, melyeknek megfontolásával a biró a törvény kijelentésének és a törvényhozói akaratnak szoros figyelembevételével egyenlő vétkes cselekmények okából egyik esetben a házassági viszonyt feldúltnak fogja felismerni, mig másikban a felbontó keresetet mint nem elég komoly alapokon nyugvót el fogja utasitani.

A birói belátásnak jogosultsága a hazai házassági jogokban több-kevesebb korlátok között el van ismerve. Midőn a kánoni jog temporaria separatiót „ob multas causas” enged, a birót teljesen az érvényesitett váló okok szabad mérlegelésére utalja. A Józsefi házassági pátens (57. §), az unitárius házassági törvény (85. §) és az erdélyi szász Eheordnung (56. §) az engesztelhetetlen gyűlölet tág fogalmával oly felbontási okot állapitottak meg, melynek tényálladéka a biró szabad mérlegelése nélkül nem alkotható meg, hacsak a köteléknek e czímen való felbontásához a gyülölet puszta állitását elegendőnek nem akarjuk tekinteni. Az utóbb emlitett házassági jog az erkölcsi érzést sértő, ismételt súlyos, jogellenes bántalmazásokat külön sorolva fel (55. §), ezen tisztán egyéni mozzanatok kellő mérlegelésének czéljából a birónak azt az útmutatást adja, hogy a házasság ezen az alapon csak akkor bontható fel, ha az nem kisebb mértékben mutatkozik feldúltnak, mint házasságtörés és hűtlen elhagyás esetében s hogy a szidalmak és becsületsértések a házastársaknak személyes viszonyai, szellemi és erkölcsi állapota szerint itélendők meg (57. §). Ugyanez az 1863-iki kancelláriai Rendeletnek álláspontja is, midőn azon nyomós okok közé, melyekből az elválást birói úton megengedi, a súlyos bántalmazásokat és a személyek viszonyaihoz képest felette érzékeny ismételt keseritéseket is felvette (22-ik pont).

A külföldi törvényhozások sem elégedtek meg az általánosan elfogadott concrét váló okok megállapitásával, hanem szükségesnek tartották a birói arbitriumnak szabadabb mozgást biztositani, hogy annak segélyével a törvény útmutatása szerint a házasság oly esetben is felbonható legyen, midőn az egyik házasfélnek kötelességellenes magatartása következtében lényegében tényleg megsemmisült s annak fentartása az ártatlan félre nézve czéltalan és igazságtalan szigort tartalmazna. Igy az osztrák polg. tvkv. az ágy- és asztaltól való elválás okai között a súlyos bántalmazásokat és a felek viszonyaikhoz képest igen érzékeny ismételt keseritéseket is felsorolja (109. §), mig a kötelék felbontását kölcsönös legyőzhetetlen ellenszenv esetében is megengedi (115. §). A franczia és a belga code civil (231. §) az injure grave fogalmában oly széles körű felbontási jogczímet állapitottak meg, melynek alkalmazásában a birói belátás korlátlansága érvényesül, ugyannyira, hogy joggal mondhatta egyik jeles franczia iró, hogy ha a franczia joggyakorlatot szemügyre veszik, azt tapasztaljuk, miszerint az elválási eseteknek túlnyomó része az injure grave-re vezethető vissza, melynek fajai elszámlálhatatlanok.

Ugyanebben az irányban fejlődött ki a belga joggyakorlat és ezen rendszerhez simul a németalföldi polgári törvénykönyv is, mert habár ebben az injure grave csak a separatiónak képezi kifejezett indokát (288. §), mégis azon álláspontjánál fogva, mely szerint a separatiónak 5 évi tartama után a kötelék felbontása kérhető (255. §), ez közvetve injure grave alapján érvényesül. Egészen szabad tért enged a birói belátásnak a svájczi 1874-iki törvény, midőn a biróra bizza vagy a kötelék felbontásának, vagy a separatiónak kimondását oly esetben is, midőn a törvényben felsorolt válási okok egyike sem forog ugyan fenn, de a házassági viszony alapjában megrendültnek mutatkozik (47. §). A szász polgári tvkv. a biró belátásához képest felbonthatónak mondja ki a házasságot, ha az egyik fél házastársát ismételten annak egészségét veszélyeztető bántalmazásokkal illeti (1736. §). A porosz Landrecht sem nélkülözhette, daczára casuisticus rendszerének, a birói szabad mérlegelést, midőn szóbeli sértések, fenyegetések és kisebb tettlegességek esetében az alsó néposztályhoz tartozó felek házasságának felbontását megtiltja (II. Rész 1. czikk 701. §) és engesztelhetlen gyülölet miatt a felbontást csak akkor engedi meg, ha a biró meggyőződött róla, hogy a kibéküléshez és a házasság czéljainak eléréséhez nincs többé remény (u.o. 718. a) §).

A német polgári törvénykönyv az absolut s a relativ felbontási okokat élesen különiti el egymástól. Az utóbbiak alá általánosságban a házassági kötelességeknek oly súlyos megsértéseit sorozza, melyek a házassági viszonyt annyira feldúlták, hogy e miatt a másik házastárstól a házassági életközösség tovább folytatását méltányosan kivánni nem lehet (1444. §). Nyilvánvaló, hogy itt a legszélesebb körű birói belátásnak tere áll nyitva, melyet nem korlátoz azon néhány esetnek példaképen történt kiemelése, melyek a házassági kötelességek legsúlyosabb megsértéseit foglalják magokban, a nélkül, hogy azoknak körét kimeritené.

A javaslat felbontási rendszerének alapeszméjéhez hiven a jelen szakaszban megállapitott bontó okok lényegét ahhoz kötötte, hogy azok a házastársnak vétkes magaviseletén sarkalljanak és hogy a házassági viszonyra való hatásuk tekintetében egy vonalba legyenek helyezhetők a föltétlen váló okokkal.

A javaslat bizonyos általános gyüjtő fogalmak köré csoportositja azokat az eseteket, melyekben a biró a concrét viszonyok figyelembevételével a javaslat által megkivánt előfeltételek mellett a házassági köteléket felbonthatja; ezek mellett külön kiemeli az olyan büntető elitélést, mely nem képez feltétlen bontó okot.

A házasság kötelességek súlyos megsértése alatt a javaslat azon egyes házastársi kötelességek megszegését érti, melyek a házassági viszony természetében és rendeltetésében gyökereznek. Ily kötelességek a kölcsönös tisztelet és becsülés, a segély és támogatás, a tartás, valamint a debitum conjugale.

A mi különösen az utóbbit illeti, az eddig mondottakból önként következik, hogy a házastárs vétkessége itt is elengedhetlen előfeltétele a bontó ok megállapitásának, mert a mennyiben e tartozás teljesitése a házastárs egészségének veszélyeztetésével jár, azt jogosan megtagadhatta.

Habár a fejezet általános indokaiban előadottak szerint a nemi tehetetlenség magában véve felbontó okul nem szolgál, mégis ha azt maga a házasfél szándékosan idézte elő, ellene, mint a ki házassági kötelességét súlyosan megsértette, a házasság felbontását joggal kérhetni.

A szándékos magaviselet kifejezés legtöbb esetben a jogellenes ténykedésnek bizonyos folytonosságát vagy ismétlését föltételezi, a nélkül, hogy kizárná fogalmi köréből az egyes magokban álló cselekményeket, tehát azoknak bontó minőségét; minden esetben megkivántatik azonban, hogy a házastárs magaviseletében a házastársi kötelességek súlyos megsértése legyen felismerhető, melyre a kölcsönös elnézés és engesztelődés rendes mértékét többé nem lehet alkalmazni. Önként érthető, hogy itt tág tere nyilik a birói bölcs belátásnak, mely megfogja találni azt a mértéket, melynek alkalmazására mind a javaslat szelleme, mind a házasság intézményének szilárdsága parancsolólag utalja.

Mindazonáltal a jelen § szerint megállapitható legsúlyosabb kötelességsértés is csak akkor fog a kötelék felbontására vezetni, ha a biró meggyőződött róla, hogy a panaszlott vétkes magatartás következtében a házasság fentartása az ártatlan házastárs védelmének szempontjából lehetetlen.

A házastársaknak egymás iránti kötelességeiken kivül fontos szerepe van a házaséletben a gyermekekkel szemben fennálló kötelességek lelkiismeretes teljesitésének. A házastársak a legtöbb esetben egyszersmind szülők is, kiknek legnemesebb hivatásuk gyermekeik erkölcsös nevelése. Ha már maga azon körülmény, hogy a házastársak egyike ezen kötelességét elhanyagolja, a másikban hitvesi érzelmeinek elhidegülését okozhatja, akkor a gyermeknek az egyik házasfél által erkölcstelen életre csábitása vagy a csábitásra való segédkezés a másikban az erkölcsi felháborodás oly fokát költheti fel, mely reá nézve az életközösség folytatását lehetetlenné teszi; mert az ily bűnös cselekedet a házastárs erkölcsi sülyedésének oly fokát árulja el, mely minden nemesebb gondolkodású és érzésű egyénben képes a szeretetet és becsülést a kötelességeiről megfeledkező iránt kioltani.

Ezért jogositja fel a § b) pontja a házastársat, hogy a házasság felbontását kérhesse, ha hitvese a család kötelékébe tartozó gyermekek bűncselekvény elkövetésére vagy erkölcstelen életre reábirni törekszik. A javaslt gyermekek alatt általában a leszármazókat érti. Nem tesz különbséget, hogy a házastárs a vétkes cselekményt a saját vagy a hitvestársának gyermeke ellen követte-e el, mivel mind a két esetben súlyosan megsérti a gyermekek erkölcsös nevelésének reá háruló kötelességét, mind a két esetben egyaránt nyilatkozik meg elvetemedett lelkülete. Hasonlóképen egyenlő szempontok alá esnek a vérszerinti és az örökbefogadott gyermekek, a mennyiben az örökbefogadás által az atyai hatalom, illetve a gyámság az örökbefogadó szülőre átruháztatott, mert ebben az esetben az örökbefogadott az örökbefogadó családjába lép. A vétkes cselekmény lényege a házastársnak azon magatartásában rejlik, melylyel a gyermek erkölcsiségét megrontja avagy azt megrontani törekszik, ha czélját nem is érte el.

A reábirás módja és a beállott eredmény a magatartás elbirálása szempontjából közömbös; a kényszer, a fenyegetés és a reábeszélés egyenlő megitélés alá esnek. A mi különösen az erkölcstelen élet ismérveit illeti, azok a birói mérlegelés tárgyát fogják képezni.

E vétkes cselekmény azonban minden esetben csak akkor szolgálhat a házasság felbontása okául, ha a szülők összes életviszonyainak és különösen a nem vétkes fél erkölcsi felfogásának és érzületének számbavétele után a biró azt a meggyőződést nyerte, hogy a házastárs vétkes magatartása a házassági viszonyt feldúlta, minélfogva az ártatlan félre az együttélés folytatása elviselhetetlenné vált. (V.ö. a spanyol 1889. évi jul. 24-iki polg. tvkönyv 105. § 5. p.)

Mi sem képes a nemeseb gondolkodású egyént házastársától jobban elidegeniteni és a hitvesi szeretet és ragaszkodás érzelmeit annyira meggyöngiteni, mint a házastárs erkölcsi elaljasodása, mely a házassági életközösség erkölcsi alapjait végképen lerontja. Azért ily esetben az ártatlan s a családi élet tisztaságára féltékeny félnek módot kell nyujtani arra, hogy felbonthassa azt a viszonyt, melyet házastársa erkölcstelen életnek megátalkodott folytatásával beszennyezett.

Ezen czélnak felel meg a § c) pontja. A magatartás megátalkodottsága bizonyos állandóságot tételez föl és kizárja azt, hogy egyszeri erkölcsi botlás magában véve a kötelék felbontásának okául szolgálhasson. Ezen czím alatt foglaltatnak a becstelen foglalkozás és keretmód, a megrögzött iszákosság, lealjasitó játékszenvedély stb.

Végül mint különös esetet kellett a 100. § korlátolt rendelkezésére való figyelemmel kiemelni a büntető elitélés azon nemeit, melyeknek megbecstelenitő hatása az egyes eseteket kisérő körülmények természetétől függ. Ezen esetekben a birói belátás a legkiterjedtebb mértékben érvényesül. Ugyanazon nemű és tartalmú szabadságvesztés-büntetés, mely kiváló társadalmi állásban élő avagy a jó hirnévre különösen féltékeny házastársaknak együttélését a jövőben lehetetlenné teszi, kevésbbé fogékony lelkületű feleknek családi életét alig zavarja meg vagy legalább nem tépi szét azokat a kapcsolat, melyek a házastársakat erkölcsileg egymáshoz fűzik.

Minthogy a házasságnak ezen az alapon való felbontása csak akkor jogosult, ha az egyik fél elitélése a házassági viszonyt valóban feldúlta, másfelől pedig a törvényhozás túlérzékeny lelkületekkel nem számolhat, hanem a házastársaktól megkivánja, hogy egymásnak kisebb hibáit és botlásait elnézzék és megbocsássák: a javaslat az elitélésnek, hogy az felbontási okul szolgálhasson, legalább is oly nemét és mértékét kivánja meg, melynek ismérve főleg a büntetésnek a társadalmi életben nyilvánuló becsületcsonkitó hatásában nyilvánul; ezt a határt a nyereségvágyból elkövetett vétség miatt szabadság-vesztés történt elitélésben kellett felismernie. Ez által a kisebb nemű bűncselekmények elkövetése esetén azoknak becstelen rúgója nyer kellő méltatást, másfelől ki van zárva az az eshetőség, hogy a pénzbűntetésben vagy rendőri kihágásban történt elmarasztalás váló okot szolgáltasson.

A szakaszban meghatározott bontó okok több-kevesebb hatálylyal valamennyi házassági jog rendszerében helyet foglalnak. A kánoni jogban a separatio temporaria indokai közt találhatók fel; Olaszországban a súlyos injuriák, a fenyegetések (olasz codex 150. §) a házassági kötelességek súlyos megsértésének egész körét fedik s a büntető elitélés is külön van kiemelve (151. §), mig a belga joggyakorlat az utóbbi körülményt az „injure grave” fogalma körébe vonja (code civil 231. §). Francziaországban az 1884-iki törvény újitásai közé tartozik, hogy az affictive et infamante büntetést a felbontási okok között külön tárgyalja (code 232. §). Az osztrák polgári törvénykönyv szerint ismételt súlyos bántalmazások és legyőzhetlen ellenszenv váló okot képeznek (115. §); a szász tvkv. a tartós bántalmazásokat relativ bontó okul fogadja el és mint önálló váló okokat sorolja fel a debitum conjugate megtagadását legalább egy évig (1731. §), az iszákosságot (1733. §), ha a házastárs magát az elhálásra szándékosan képtelenné tett (1734. §) és a vallásváltoztatást (1744. §); de sőt a nőt házassága felbontására jogositja, ha orvosilag megállapittatott, hogy valamely gyógyithatatlan baj miatt az elhálás reá nézve életveszélylyel jár (1742. §). A porosz Landrecht II. Rész 1. czím 694-717. §-aiban a házasság felbontásának feltételeit nem mindig köti a házassági kötelességek szándékos megsértéséhez, hanem a kötelék felbontását az egyik fél testi hibája (696., 697. §-ok) és elmebetegsége esetében is (698. §) megengedi; casuisticus felsoroló módszerének megfelelőleg pedig mint váló okokat külön kiemeli a házastársi kötelesség makacs megtagadását (694. §), a házastársnak az elhálás alkalmával vagy azután tanusitott azon magatartását, melylyel szándékosan meghiusitja a házassági elhálás czélját (695. §), a becsületnek és szabadságnak súlyos és jogtalan sérelmét (700. §), összeférhetlenséget (703. §), ha az egyik fél házastársát súlyos bűncselekmény elkövetésével tudva hamisan vádolta (705. §), a házastárs becstelen foglalkozását (707. §), iszákosságot és pazarlását (708. §), a tartás megtagadását (711-713. §-ok). A spanyol polgári törvénykönyv a separatió okai közt felsorolja a szülőknek gyermekeik erkölcsét veszélyeztető magatartását is (105. § 5. pontja). Végül a német polgári törvénykönyv tervezete a viszonylagos bontó okok általános ismertető jelét a házastársi kötelességek súlyos megsértésébe helyezve, ennek különös eseteit a súlyos bántalmazásokban, becstelen vagy erkölcstelen magatartásban s különösen a házasság megkötése után elkövetett megbecstelenitő bűncselekvényben példaszerűleg kiemeli; a tervezet indokai pedig különösen hangsúlyozzák, hogy az egyes esetek felsorolása egyáltalában nem áll útjában annak, hogy a házasság az 1444. § alapján ne csak súlyos bántalmazás és ne csak megbecstelenitő bűncselekvény elkövetése okából legyen felbontható.

A szakaszban megállapitott elv alapján hazai házassági jogaink is megengedik a kötelék felbontását. A görög-keletiek egyházjoga szerint felbontási okot képez az embertelen bánásmód, a magzatelhajtás és a fogamzás meghiusitása. A Józsefi pátens alapján kifejlett gyakorlat a legyőzhetetlen ellenszenv alapján juttatja érvényre a házastársi kötelességek megsértését, mint felbontó okot; az 1863-iki kancelláriai Rendelet pedig 22-ik pontjában mint felbontó okokat emliti a rendetlen életmódot, a súlyos bántalmazásokat, felette érzékeny keseritéseket, tartós és ragálylyal fenyegető testi sérveket. Az erdélyi reformátusoknál a házassági tartozásnak makacs megtagadása a hűtlen elhagyás hasonlatosságára alkotott felbontó ok (Bod Péter h. t. 205. §); továbbá felbontást kérhet a férj, ha neje magzatját elhajtja vagy gonoszul magtalanságát okozta (u. o. 208. §). Az erdélyi szász Eheordnung szerint váló ok az egyik házastársnak a jó erkölcsöket és a család felnnállását veszélyeztető életmódja (56. §), súlyos becsületsértések és ismételt súlyos bántalmazások 855. §), a szándékosan előidézett magtalanság (58. §). Végre az unitárius házassági törvény a kölcsönös vagy egyoldalú gyülölségen kivül felbontási okokként megállapitja a házassági tartozásnak ok nélkül való megtagadását (87. §), a magzatelhajtást és a magtalanság előidézését (89. §).

A 103. §-hoz

A szakasz első bekezdésében foglalt rendelkezés természetes következménye annak az alapelvnek, mely szerint a házasság felbontása csak az egyik házastárs vétkes magatartása miatt foglalhat helyet. A kötelék felbontásának egyik főszempontját a házastársi jogaiban sértett fél védelme képez; ezen szempont nem érvényesülhet akkor, ha a kötelességszegés a másik fél akaratával és tudtával, tudatos elnézésével vagy éppen közreműködésével történt. A kánoni jog ily esetekben a separatio iránti kérelmet elutasitja. Azok a polgári törvénykönyvek, melyek a felbontás okait a fél vétkességére alapitják, a szakaszban foglalt elvet oly természetesnek találják, hogy annak külön kifejezését mellőzhetőnek vélték. Mert általánosan elismert jogszabály, hogy az, a ki valamely vétkes cselekmény véghezvitelébe beleegyezett vagy annak elkövetésében közreműködött, azon cselekményből önjavára jogot nem származtathat.

Az osztrák polgári törvénykönyv 115. § utolsó tételének a 96. §-szal való egybevetéséből nyilvánvaló, hogy a kölcsönös ellenszenv esetét kivéve csak a nem vétkes házastárs kérheti a kötelék felbontását. A code civil a beleegyezés és részesség esetét nem szabályozza, a joggyakorlat azonban ugyanazon az állásponton van, mint a javaslat. A porosz Landrecht szerint a házasság felbontásának nincs helye, ha felperes maga birta reá házastársát a vétkes cselekmény elkövetésére (II. Rész 1. cz. 719. §), annak eldöntése pedig, hogy az egyes esetben fenforog-e felperesnek is vétkesség, a birói arbitriumra tartozik, de kétségen felül áll, hogy a részesség a kereseti jogot megszünteti. Hasonló rendelkezést tartalmaz a házasságtörés esetére vonatkozólag az angol jog és a szász polg. törvénykönyv 1718. §-a, valamint a német Entwurf is (1441. §), a nélkül azonban, hogy ezzel a beleegyezést vagy részességet a bontó okot kizáró minőségétől, egyéb esetekben megfosztaná. Éppen azért, mert a beleegyezés és részesség a kötelék felbontására nézve általános pergátló körülmény, azt a javaslat általánosságban fejezi ki.

Hazai felekezeti házassági jogainkban is közös elve, hogy csak az ártatlan fél kérheti a házasság felbontását. Az unitáriusok házassági törvénye szerint az ártatlan fél nem indithat váló keresetet, ha a házasságtörés beleegyezésével történt, ha maga ösztönözte házastársát a házasságtörésre, vagy ha arra őt keresett vagy adott alkalmat (79. § c) pont), sőt ha a férj neje szándékát megtudta s abban őt megakadályozni nem törekedett; magzatelhajtás és magtalanná tétel miatt nem indithat válópert (89. §). Ugyanezen törvény (83. §) és az erdélyi reformátusok házassági joga (Bod Péter 188. §) külön hangsúlyozzák, hogy hűtlen elhagyás miatt nem élhet keresettel az elhagyott fél, ha az elhagyásra maga adott alkalmat és okot s az utóbbi jogrendszer megtagadja a házasság felbontását akkor is, ha a férj maga volt szerzője annak, hogy felesége magát megfertőztetésnek tette ki. (U.o. 178. §, 4. pont.)

A szakasz második bekezdése az u.n. compensatio kérdését tárgyazza. A kánoni jognak azon tétele, hogy paria delicta mutua compensatione tolluntur, és melynek értelme szerint, ha mind a két házastárs házasságtörést követett el, a perpetua separatio meg nem engedtetik, lassankint közönséges joggá fejlődött ki, melynek a protestáns házasságjogi felfogás és a polgári törvényhozások is hódoltak. Igy a szász polgári törvénykönyv abban az esetben, midőn mindkét házastárs házasságtörést, avagy az egyik házasságtörést, a másik természetellenes fajtalanságot, kettős házasságot, vagy megfertőztetést követett el, a házasság felbontásának nem enged helyet (1722., 1730. §) A porosz Landrecht a compensatio kifogását már csupán a férjnek engedi meg, midőn kimondja, hogy a nő, ki házasságtörést követett el, nem védekezhetik azzal, hogy férje ugyanoly cselekményben vétkes (II. Rész 1. cz. 671. §). Hazai jogunkban a compensatio elvét házasságtörés esetében a felekezeti házassági jogok többsége elfogadja. Jelesen a görög-keletieknél általános szabály, hogy a ki a házasság felbontására ugyanoly okot szolgáltatott, mint házastársa, az kereseti jogát eljátszotta. Az erdélyi szászok Eheordnungja szerint házasságtörés alapján nem illeti meg kereseti jog azt a felet, kinek ellenében a házassági hűségnek megszegése szintén bizonyittatott (51. §); ugyanezt a szabályt tartalmazza az unitárius házassági törvény (79. §), valamint az erdélyi reformátusok házassági joga (Bod Péter, 178. § 5. pont).

A házassági viszony s az abból származó kötelességek helyes értelmezése mellett a compensatiónak önálló alakjában létjogosultsága nincs. Elméletének felállitása eredetileg a házasság lehető fentartásának igyekezetéből és abból a hibás felfogásból eredt, mintha a házasság csak a feleknek egymás közötti viszonyában képezné házasságtörés esetében sérelem és kötelességszegés tárgyát s nem maga a házasság, mint erkölcsi és társadalmi intézmény. Szigorú és a házassági intézmény méltóságának megfelelő felfogás szerint a házastársak tekintet nélkül egymás magatartására tartoznak házassági kötelességeiket teljesiteni s az egyik fél kötelességszegése nem jogositja fel a másikat hasonló vétkes magatartásra. Ellenkező eljárás egyenes felbátoritása annak a félnek, kinek házastársa felbontó okot szolgáltatott, hogy házassági kötelességeit a maga részéről is megsértse, midőn eljárásának súlyos következményeitől öt a törvény eleve megvédi. Mert a mely jogrendszer a compensatió álláspontjára helyezkedik, az következetesen nem állapodhatik meg a házasságtörésnél, hanem az egyszer elfogadott alapon azt a felbontási rendszer egész területén meg kell honositania, - oly kisérlet, melyre egyetlen törvényhozás sem vállalkozott. Az előadott érvek súlya inditotta a javaslatot annak kimondására, hogy kölcsönösen fenforgó felbontási okok a kereseti jogot ki nem zárják, sőt a 107. § szerint alperes, felperes ellen ennek vétkes magatartás miatt viszonkeresettel is élhet. Ha azonban felperes a házasság felbontását a tvjv. 102. §-a alapján kéri, minthogy ilyenkor a biró a házasság felbontását csak akkor mondhatja ki, ha a házassági viszony súlyos megromlásáról meggyőződött, kikerülhetlen lesz annak mérlegelése, vajjon valóban elviselhetlenné vált-e a házassági együttélés azon fél részéről, ki maga is megszegte hitvestársi kötelességét. Ebből az okból tartózkodott a javaslat annak kijelentésétől, hogy a compensatio általában nem vétethetik birói figyelembe s csupán a kereseti jogot megszüntető hatályának tagadásával fejezte ki elvi álláspontját.

Nem rendelkezik a felbontó okok kölcsönös beszámitásáról sem a fraczia, sem a belga code s az ottani gyakorlat ezt az elméletet elvetette; az osztrák polgári törvénykönyv szintén nem tesz emlitést róla s csak néhány iró van abban a nézetben, mintha házasságtörés esetében a paria delicta mutua compensatione tolluntur elve igényelne alkalmazást (Nippel, Commentar II. kötet 116. lap). A kérdésről hallgat a német birodalmi Entwurf, melynek indokai tagadó álláspontjának igazolását fejtik ki; a hesseni Entwurf pedig a compensatiót kifejezetten kizárja (II. czim. 86. §)

A 104. §-hoz

Ha a jogaiban sértett fél magatartásával kétségtelen bizonyitékát szolgáltatja annak, hogy házastársának vétkes cselekménye által a házaséletet megrontottnak nem tekinti s annak daczára, hogy törvényes jogczímet nyert a házassági kötelék felbontására, az együttélés folytatására határozza el magát: akkor nem lehet többé szó a sértett házasfél érdekeinek védelméről a házassági viszony felbontása által, melyet ő maga fentartani kiván. Nincs oly törvényhozás, mely a kötelék felbontását akkor is elrendelné, midőn a kereseti joggal felruházott fél házastársának vétkes magatartását megbocsátotta. A házasság intézményének biztossága, de magok az általános jogszabályok is azt követelik, hogy az a házasfél, ki házastársának vétkes cselekményét megbocsátotta és ezzel arra alapitott kereseti jogáról lemondott: ugyanazt a bontó okot önálló peralapként többé ne érvényesithesse. Hogy azonban a megbocsátásnak ily pergátló hatása legyen, szükséges, hogy az egyfelől az akarat szabad elhatározásából eredeti, másfelől a másik fél vétkességének tudatában történt legyen. Ezen utóbbi mozzanat gondos vizsgálat tárgyát fogja képezni akkor, midőn a megbocsátás nem kifejezetten történt, hanem concludens tényekből következtethető.

A különböző jogrendszerek a megbocsátás módjára nézve egymástól eltérő rendelkezéseket tartalmaznak; némelyik csak a kifejezett megbocsátásnak tulajdonit joghatályt, mig mások azt nem kivánják meg. A kánoni jog álláspontjának következetességénél fogva mind a kifejezett, mind a hallgatag megbocsátást figyelembe veszi. Több hazai törvényeink ugyanezen felfogást követik. Igy a görögkeletiek egyházjoga szerint nem indithat válópert az a fél, ki házastársának akár kifejezetten megbocsátott, akár a házasélet folytatása által bocsánatának bizonyitékát szolgáltatta. Az erdélyi szász Eheordnung a hallgatag megbocsátást szintén kizárólag a házaséletnek bizonyos ideig tartó folytatására szoritja s a megbocsátásnak csak házasságtörés és ehhez hasonló vétkes cselekmények, mint kerités, magtalanná tétel, valamint valláváltoztatás esetében enged helyet. (62. §) Az unitárius házassági jog általános szabályként állitja fel, hogy az ártatlan fél nem indithat felbontó keresetet, ha parázna házastársának nyilván vagy hallgatag megbocsátott, e mellett a hallgatag megbocsátás külön alakjaként kiemeli az együttélésnek a házasságtörés megtudása utáni folytatását (79. §). Végül az erdélyi reformátusok házassági joga akként rendelkezik, hogy ha a férj házasságtörő nejét ágyába fogadja, nem indithat ellene ezen a czímen válópert, mert ebből azt következteti, hgy felesége hibáját elengedte (Bod Péter h.t. 178. § 3. pont).

A külföldi törvények közül a porosz Landrecht megfelelőleg azon kiindulási alapjának, hogy a házasság felbontása elé minél kevesebb akadályt görditsen, csak a kifejezett megbocsátást veszi figyelembe és különösen kiemeli, hogy a debitum conjugale teljesitését magában véve nem lehet megbocsátásnak tekinteni. (II. Rész 1. cz. 720., 722. §) A törvényhozások túlnyomó többsége nem korlátozza a birót abban, hogy mikor tekintse a megbocsátást megtörténtnek. A franczia és az olasz polgári tvkönyvek általában a reconciliatióról rendelkeznek (fr. 272-274. §, olasz 153. §); mindkét országban a gyakorlat megállapodott abban, hogy a megbocsátás ugy kifejezetten, mint hallgatag történhetik. A szász polgári törvénykönyv az egyes bontó okoknál tartalmaz rendelkezéseket a kereseti jognak megbocsátás általi megszűnéséről (1720., 1737., 1741., 1744. §) s a hallgatag megbocsátást némi megszoritással hivatalból rendeli figyelembe venni (1723. §). Az osztrák polg. törvénykönyv nem tartalmaz ugyan rendelkezést e kérdésben, de általában el van ismerve, hogy a megbocsátás ugy kifejezett alakjában, mint concludens tényekből következtetve (polg. tvkönyv 863. §) a felbontás jogát megszünteti. Általános kijelentést tartalmaznak a megbocsátásra nézve a német birodalmi Entwurf (1446. §) és a belga Avant Projet (236., 237. §).

A javaslat sem tartotta czélszerűnek a megbocsátás módjára vonatkozólag megszoritást tenni. A házasfelek kibékülését oly ténynek tekinti, melynek megállapitása esetről-esetre a birói belátásra bizható. Különösen nincs szükség reá, hogy a hallgatag megbocsátás köre az u. n. remissio tacita per concubitum által akár kimerittessék, mint azt az erdélyi reformátusok házassági joga teszi, akár annak kiválóbb alakjaként megjelöltessék. Mert egyfelől a debitum conjugale teljesitése nem meriti ki a hallgatag megbocsátás körét, másfelől az elhálás nem tekinthető absolut értékű bizonyitéknak a megbocsátásra nézve, mert nincs kizárva, hogy kényszer hatása alatt, félelemből teljesittetett.

Hogy a megbocsátás a kereseti jogot megszüntető erejében mindaddig hatályosulhat, mig ezen jog itélt dologgá nem válik, oly szabály, mely az általános jogelvekből következii, melyektől a válóperekben eltérni legkevésbbé volna indokolt. Ezen elvnek ad határozott kifejezést a szakasz második pontja és a javaslat ebben a tekintetben is az uralkodó felfogásnak hódol (code civil 272. §, belga code 272. §, olasz code 153. §, németalföldi polgári törvénykönyv 271. §, belga Avant Projet 236. §, német törv. terv. 1446. §). Éppen oly természetes, hogy a jogerős itélet hozatala utáni megbocsátásnak visszható ereje nem lehet; nem is volna ennek czélja, miután a javaslat az elvált házastársak ujabb egybekelése elé akadályokat nem gördit.

Habár a megbocsátás a vétkes cselekményre alapitott önálló kereseti jogot megszünteti, még sem foglaltatik benne annak elismerése, hogy ama cselekményt összes hatályaiban meg nem történtnek kelljen tekinteni. Ellenkezőleg, a mennyiben a vétkes házastárs maga ellenében újabb bontó okot szolgáltatna, az ennek alapján folyamatba tett válóperben a kereseti kérelem támogatására korábbi magatartása is felhozható. Több törvényhozás erről a kérdésről a megbocsátásnál külön rendelkezik; a javaslat azt a 107. §-ban oldja meg.

A 105. §-hoz

Fontos erkölcsi és társadalmi érdekek követelik, hogy a házasság fennállására vonatkozó kérdések sokáig függőben ne maradjanak. A házassági viszony sorsának hosszabb ideig kétségben tartása károsan hat vissza a családi életre s veszélyezteti a jogbiztonságot. Ez az oka annak, hogy a törvényjavaslat a bontó okok érvényesitésére rövid határidőket állapit meg, melyek azonban mégis elegendők a sértett házastárs jogainak oltalmára s arra, hogy elhatározásában higgadt megfontolással járjon el. Ha a házastársi jogaiban súlyosan megsértett egyén 6 hónap alatt sem tudja magát elhatározni, hogy a házassági kötelék felbontására a kezdeményező lépést megtegye: méltán feltehetni, hogy a házassági viszonyt feldúltnak sem tekinti s az esetek többségében a megbocsátásra való következtetés helyén lesz.

A szakasz második bekezdésének rendelkezése azt tételezi fel, hogy az ártatlan házastársnak a felbontó okról nem volt tudomása. Ily esetekben a törvényjavaslat oly hosszú időt állapit meg a kereseti jog érvényesitésére, melynek lefolytával méltán fel lehet tenni, hogy a vétkes cselekménynek a házassági viszonyra vonatkozó rontó hatása nagy mértékben meggyöngült; mert azt a keserű érzést, melyet annak emléke a sértett házastárs lelkében még felidézhet, az időnek engesztelő hatása nem engedi túlsúlyra jutni és valószinű, hogy tiz évet meghaladó házassági együttélés a házastársat a rég múlt időkben ejtett sérelmek megbocsátására inditja.

Honi jogforrásaink közül a kánoni jog a birót a megbocsátás vélelmezése körül korlátlan hatáskörrel ruházza fel, a ki tehát a kereset meginditásának bizonyos ideig tartó elmulasztásából az eset körülményeihez képest megbocsátásra következtethet. Minthogy sem a Józsefi pátens, sem az 1863-iki kancelláriai Rendelet a kereseti jog megszünéséről nem rendelkeznek, a polgári biróságok a rendes (32 évi) elévülési határidőt veszik zsinórmértékül. Az erdélyi reformátusok házassági joga éppen ugy, mint az unitárius egyházi törvény sem kötik fejezetten a felbontási jog érvényesitését bizonyos határidőhöz, csupán házasságtörés esetében zárják ki a kereseti jogot az együttélés önkéntes folytatása esetében (Bod Péter h. t. 178. § 3. pont, unitárius törvény 79. §). Az erdélyi szász Eheordnung szerint azokban az esetekben, a melyekben megbocsátás megszünteti a váló ok érvényesitésének jogát, az együttélés 6 havi tartamának ugyanazon joghatálya van (62. §). Ezen jogrendszerek tehát a kereseti jog megszünésének önálló alakját nem ismerik, hanem azt a hallgatag megbocsátás vélelmezésével helyettesitik. Ellenben a görög-keletiek egyházjogi gyakorlata bizonyos, a rendes elévülési időnél rövidebb idő lefolyása után a váló keresetet visszautasitja.

A külföldi törvények közül sem az osztrák, sem a franczia code civil a felbontási jog érvényesitését a rendesnél rövidebb határidőhöz nem köti. A belga Avant Prjet ebben a tekintetben a code álláspontját fentartja. A porosz Landrecht a kifejezett megbocsátás hasonlatosságára megszünteti a kereseti jogot, ha a sértett házastárs a bontó ok biztos tudomásától számitva 1 évig folytatta a házassági együttélést (II. Rész 1. cz. 721. §) s a birói gyakorlat ezen redelkezést oly értelemben alkalmazza, hogy a kereseti jog az együttélés folytatása nélkül is megszünik, ha a sértett fél 1 év alatt a keresetet meg nem inditja. Ugyancsak a rendesnél rövidebb elévülési határidőket állapit meg a szász polgári tvkv. a házasságtörés (1720. §), élet elleni törés és bántalmazás (1739. §), valamint a vallásváltoztatás eseteiben (1744. §); mig a német birodalmi Entwurf szerint a kereseti jog azon időponttól számitott 6 hónap alatt elenyészik, a melyben a bontó ok a jogosult tudomására jutott. Különben pedig a kereseti jog 30 év leteltével szünik meg a cselekmény elkövetésétől számitva. (1447. § 1-ső és 2-ik bekezdés).

A javaslat felemlitvén azokat az eseteket, melyekben a kereseti jog megszünése szabályozást nyert, ebből önként következik, hogy e szabály a 98. § esetére ki nem terjed. Hogy pedig a hűtlen elhagyás felhivását a javaslat jelen §-a mellőzte, ennek indoka ezen felbontó ok természetében rejlik. Mert az a kérdés, forog-e fenn hűtlen elhagyás vagy sem? csupán a válóper folyamán nyer eldöntést s a jogtalan távozásban rejlő vétkes magatartás épen ennek folytonosságában és állandóságában nyilvánul és hatályosul; a kereseti jog érvényesitésére vonatkozó határidőnek kezdőpontja tehát csak a távozott házastárs visszatérésének ideje lehetne, - midőn a hűtlen elhagyás, mint ilyen, már fenn nem forog s a kötelék felbontását e czímen többé nem kérhetni.

A szakasz 3-ik bekezdésének indokai ugyanazok, melyek a 80. §-nál irányadók voltak.

A 106. §-hoz

Minthogy a korábbi szakaszok csupán a kereseti jognak megszüntetéséről rendelkeznek (104. és 105. §), a nélkül, hogy a javaslat a jogaiban sértett házastárs magatartásának, akár az idő folyásának azt a hatályt tulajdonitaná, hogy magát a felbontó okot meg nem történtnek tekintse: a szakasz rendelkezését külön kijelentés nélkül is alkalmazni kellene. Mert a felbontó kereset elbirálásakor a házassági viszony a maga egészében képezi birói vizsgálat tárgyát s igy a házassági élet összes mozzanatainak egybevetéséből fogja a biró meggyőződését meriteni. Ugy megbocsátása, mint a kereseti jognak elenyészése esetében jogosult az a föltevés, hogy az ártatlan házastársat elhatározásában hitvese megjavulásának reménye vezette; nem volna tehát indokolt őt elzárni attól, hogy házastársának korábbi vétkes magatartását felelevenithesse, ha várakozásában csalódott, mert házastársa ujabb vétkes cselekményével ismételve okot szolgáltatott a házasság felbontására.

Azok a törvényhozások, melyek a szakaszban szabályozott kérdésre nézve rendelkezést tartalmaznak, csak a megbocsátott felbontó okoknak kisegitő szerepét érintik. Erre vonatkozik a franczia és a belga code civil 273. §-a, a németalföldi polgári törvénykönyv 272. §-a; hason tartalmű a hesseni javaslat II. cz. 85. §-a, a belga Avant Projet 236. §-a, mig a német birodalmi Entwurf a javaslat értelmében rendelkezik. (1448. §) Bár a porosz L. R. a kérdésre nézve külön rendelkezést nem tartalmaz, a gyakorlat mégis a törvényjavaslat álláspontját követi; mert a felső biróság ismételten kimondotta, hogy a megbocsátott vagy a 721. § szerint ilyennek tekintett bontó okok a felek vétkességének megállapitásánál figyelembe veendők és ezt az elvet a német Reichsgericht is magáévá tette (1881. évi május hó 30-iki határozat).

A 107. §-hoz

Mivel a javaslat a házasság felbontásában vétkes házastársat nemcsak vagyonjogi hátrányokkal sujtja (112. és 113. §), hanem a gyermekek feletti jogaiban is korlátozza és a vétkes nőt férje nevétől is megfosztja (117. és 118. §), ennél fogva kötelességévé kellett tenni a birónak, hogy a felbontó itéletben a vétkesség kérdésében is határozzon.

A dolog természetében rejlik, hogy az a házastárs, kinek hibája a házasság felbontását okozta, mindenkor vétkes fél, ha tehát felbontás iránti viszonkereset esetében nemcsak alperes, hanem felperes ellen is bontó ok forog fenn, akkor mindkét felet vétkesség terheli, mig ha a biró a keresetnek nem, de a viszontkeresetnek ad helyet, akkor felperest feltétlenül vétkesnek kell kimondani.

Azonban a javaslat felperes vétkességnek megállapitását nem köti ahhoz a feltételhez, hogy alperes a válóper folyamán a felbontás iránt formaszerinti viszonkeresetet támasztott legyen. Lehetnek esetek, midőn alperes annak daczára, hogy felperes szintén bontó okot szolgáltatott, azt viszonkeresetileg érvényesiteni nem akarja, akár azért, mert a házasság fentartásához ragaszkodik, akár mert a felbontás ellen lelkiismereti aggályai vannak, mindazonáltal mentesiteni kivánja magát azon következményektől, melyeket a javaslat a házasság felbontásában való vétkességhez köt. Ezen eshetőséget tartja szem előtt a szakasz harmadik bekezdésének ama rendelkezése, melye szerint alperes a felperes által szolgáltatott törvényes bontó ok alapján ennek vétkesség kimondását viszonkereset inditása nélkül is kérheti, és állitásai beigazolásának esetében a biró a felbontó itéletben mindkét félnek vétkességét lesz köteles kimondani.

A méltányosság követeli továbbá, hogy ily kérelem oly bontó okra is alapitható legyen, melyet a 104. és 105. §-ok rendelkezéseinél fogva viszonkeresetileg már nem lehet érvényesiteni. Minthogy azonban ily esetben a keresetileg többé nem érvényesithető bontó oknak önálló szerepéről van szó, annak ily czélú alkalmazását felperes érdekében bizonyos megszoritó előfeltételhez kellett kötni, ahhoz t. i., hogy a kereseti bontó ok keletkezésekor még perúton önállóan érvényesithető és ezen perjogi ereje csak utóbb megbocsátás avagy elévülés folytán enyészet légyen el. Mert ez esetben jogosult a feltevés, hogy midőn alperes a házastársa által szolgáltatott bontó okot akkor, midőn a válásra maga is okot adott, megbocsátotta, avagy arra vonatkozó kereseti jogát nem érvényesitette, ezt abban a várakozásban tette, hogy házastársa hasonló eljárást követve, a házasság fenmaradása e reménye hiúnak bizonyult, nem volna méltányos őt elzárni attól az előnytól, hogy legalább a házasság felbontásában való kizárólagos vétkesség jogkövetkezményeitől menekülhessen. Ezen méltányossági tekintetek nem alkalmazhatók oly esetben, midőn felperes vétkes cselekménye akkr, midőn alperes szolgáltatott bontó okot, már keresetileg érvényesithető nem volt. Mert indokolatlan szigort foglalna magában, ha a kötelességeiről megfeledkezett házastárs ballépésének következményeitől, daczára a nyert megbocsátásnak vagy a kereseti jog elévülésének, soha sem menekülhetne s örökre megfosztatnék azoktól az előnyöktől, melyeket a javaslat a házasság felbontásában nem vétkes fél részére biztosit.

Önként értetik, hogy a vétkesség kimondására csak az a biró lehet illetékes, a ki a felbontás kérdésében döntött.

A szakaszban foglalt elvet tartalmazza a porosz Landrecht (II. Rész 1. cz. 745-750. §), mely a vétkesség különböző fokait s azoknak sok tekintetben önkényes mérlegelését állapitja meg; a javaslatnak álláspontjával megegyezik a német birodalmi Enwurf (1449. §)

A szakasz utolsó pontjában foglalt parancsoló rendelkezés a 23. §-ban foglalt tilalom érvényesülésének képezi feltételét.

A 108-109. §-hoz

Ugyanazok az okok, melyek a 68. § első bekezdésének rendelkezésénél irányadók voltak, a felbontó perben is érvényesülnek. Mert a házastársaknak vagyonjogi szempontból korlátozott cselekvőképessége nem állhat útjában annak, hogy oly legszemélyesebb jogot, minő a házasság felbontása, önelhatározásukból ne gyakorolhassanak. Minthogy azon kérdésnek, vajjon a házassági viszony meg van-e romolva és hogy kivánja-e a házastárs annak felbontását, egyedüli illetékes megbirálója csak maga a közvetlenül érdekelt cselekvőképes házastárs lehet, s csakis az ő saját akaratelhatározása lehet benne irányadó: a cselekvőképességben korlátolt házastársnak a perelhetési jogot saját személyében meg kellett adni. Másfelől pedig az alperes házastársat törvényes képviselője által perbe hivni annyit jelentene, mint őt védelmének eszközeitől eleve megfosztani.

A dolog természetében rejlik azonban, hogy cselekvőképtelen fél saját személyében sem pert folyamatba nem tehet, sem perbe nem idézhető s itt már a kérdés s körül forog, vajjon nyerhet-e a 68. § 2-ik bekezdése itt is alkalmazást, hogy t. i. cselekvőképtelen házastársak a felbontó perben, ugy mint az érvényesség kérdésében, törvényes képviselőjük által képviselve ugy fel-, mint alperesként szerepelhessenek.

12 éven alul levő korban (149. § a) pontja) a házasság felbontásának kérdése nem jöhet szóba, mert a javaslat szerint ily korhiány bontó akadály lévén, ily házasság semmiségi per alakjában érvénytelenitendő lesz. Egyéb esetekben különbséget kell tenni azok között, kik ezök használatától elmebetegség miatt vagy más okból vannak megfosztva.

Gyakorlati szempontból az utóbbiaknál a képviselet kérdése a házasság felbontásánál az akaratképesség hiányának mulékony természeténél fogva alig jöhet szóban; ellenben nagy fontossággal bir e kérdés az elmebetegeknél, minélfogva a 109. § csakis ezekről rendelkezik az ártatlan elmebeteg házastárs érdekei védelmének szempontjából. Ily védelem hiányában az elmebetegség hosszabb tartama esetében a szerencsétlen házastárs a másik önkényének teljesen ki volna szolgáltatva. Ily esetben tehát az elmebeteg házastárs törvényes képviselőjének meg kellett adni azt a jogot, hogy képviselje nevében és a helyett a házasság felbontását kérhesse.

Hogy pedig a törvényes képviselő a részére biztositott joggal vissza ne élhessen, annak gyakorlását a törvényjavaslat a gyámhatóság felhatalmazásához kötötte, a mely hatóság a felhatalmazást csak abban az esetben fogja megadni, midőn az elmebeteg egyén házastársa oly köztudomású vétkes magatartást tanusit, a mely miatt az elmebeteg biztonságának, jó hirnevének és a családi élet tisztaságának érdekei a kötelék felbontását parancsolólag követelik. Minthogy pedig ily védelmi szempontok nem forognak fenn akkor, mindőn épelméjű házastárs elmebeteg házastársa ellen kivánna felbontó keresetet inditani, sőt az utóbbi jogainak sikeres megvédése az ellene emelt vádak ellenében a törvényes képviselő által alig képzelhető: a 109. §-ban foglalt kivételt csak a per inditására, illetőleg az elmebeteg felperesre kellett szoritani annál is inkább, mert ellenkező esetben az elmebetegség könnyen szolgálhatna ürügyül koholt felbontási ok érvényesitésére.

A cselekvőképességében korlátolt vagy attól teljesen megfosztott házasfeleknek a házasság felbontása körüli jogállását a külföldi törvénykönyvek nem tették külön rendelkezés tárgyává. A franczia code civil ezt a kérdést nem szabályozza. Az 1886. évi április 18-iki franczia törvény életbeléptetéséig a gyakorlatban vitás volt, vajjon az elmebeteg házastárs gondnoka kérhet-e helyette separatiót vagy felbontást? A hivatkozott törvény 1. §-a szerint az interdictum alatt álló egyén helyett annak gondnoka a családtanács felhatalmazásával separatiót kérhet: a házasság felbontására vonatkozó kereseti jogról azonban ezen törvény sem rendelkezik. A német Entwurf a cselekvőképességükben korlátolt felekre nézve ugyanazt az álláspontot foglalja el, mint a javaslat, ellenben cselekvőképtelenség esetében egész általánosságban azt a szabályt állitja fel, hogy ily házastársak válópert sem saját személyükben, sem törvényes képviselőjük által nem indithatnak, de ellenök a kötelék felbontása végett kereset inditható. (1451. § kapcsolatban 1254. §-szal.) Ugyanez a német birodalmi judicaturának is az álláspontja. (Entsheid. des Reichs-Gerichts in Civilsachen Vi. k. 157. l. és IX. k. 221. l.) Ezzel szemben a belga Avant Projet abban az értelemben rendelkezik, hogy a hülyeség vagy elmebetegség miatt gondnokolt helyett a családtanács felhatalmazásával a gondnok az ágy-asztaltól való elválást kérheti, a gondnokság megszüntetése után pedig az illető házastárs tetszésétől függ az életközösséget visszaállitani vagy az elválásnak a kötelék felbontásával való átváltoztatását kérni. (Avant Projet 230. §)

A 110. §-hoz

Ezen rendelkezés az általános perjogi szabályokból önként következik. A javaslatban való felvételét czélszerűségi szempontok indokolják, hogy kétséget kizáró módon megállapittassék azon időpont, melytől fogva az érvényesen létrejött házasság összes jogkövetkezményei a kötelék felbontásának folyományaként megszünnek.

A §-nak rendelkezésében bennrejlik az a másik szabály, hogy mindaddig, mig a felbontó perben a biró jogerős itéletet nem hozott, a házasság, eltekintve a 124. és 125. §-okban foglalt rendelkezésektől, teljes hatályában fennáll. Ezen szabály egyaránt érvényesül a házasságból keletkező személyi, mint vagyoni kérdésekben. A felbontó itélet jogerőre emelkedésének időpontja lesz mérvadó a közszerzeményi javak megosztására, a külön női vagyon kiadására és a mennyiben a felek ágytól és asztaltól el nem választattak, a gyermekek családi állapotának és származásának megállapitására nézve is.

Minthogy a felbontó itélet jogerőre emelkedésével a házasság megszünik, ezzel együtt megszünik a házastársaknak öröklési joga is egymás irányában, mig a feleknek tartási kötelezettségét s gyermekeikkel szemben való jogállását a javaslat külön szabályozás tárgyává tette. Ellenben a felbontással csupán a házastársak közötti személyes kapocs szakadván ketté, érintetlen marad mind a szülőknek gyermekeik feletti atyai hatalma, mind a szülők és gyermekek közötti törvényes öröklési jog; nemkülönben fenmaradnak hatályukban a házasság folytán keletkezett házassági akadályok is a köteléki akadály kivételével.

A fennálló gyakorlat megegyezik a javaslat álláspontjával. Az elvet kifejezetten is tartalmazzák a porosz Landrecht (II. Rész 1. cz. 731. §), szász polgári törvénykönyv (1746. §), német birodalmi Entwurf (1452. §). A franczia-belga jogrendszerekben az elv annyiban módosul, hogy a kötelék felbontása csupán attól az időponttól fogva válik jogerőssé, midőn a jogerős birósági határozat alapján a polgári tisztviselő a házasságot felbontottnak jelenti ki (code civil 264. és 294. §, belga code hason §-ai.)

A 111. §-hoz

A házastársak vagyonjogi viszonyainak a házasság felbontása következtében szükséges szabályozása a családi jog más részének képezvén tárgyát, ezen törvényjavaslat mellőztetett. De erre nem is tekintve, czélszerűbbnek látszott a jelenleg hatályban lévő jogszabályokat érvényökben mindaddig fentartani, mig a polgári törvénykönyvnek a házassági vagyon-jogra vonatkozó része egységes elvek alapján kimeritő szabályozást fog nyerni; addig sem volt azonban elmellőzhető egyes oly vagyonjogi kérdések rendezése, melyek a kötelék felbontásával válhatlnak kapcsolatban vannak, különösen: az ajándékok visszakövetelésének és a nő tartási igényének kérdései, melyekről a következő szakaszok rendelkeznek.

A 112. §-hoz

A szakaszban szabályozott kérdésben hazai jogunk különösen nem intézkedik. A Hármaskönyv alapján kifejlődött joggyakorlat a házasságtörésben bűnös nőt törvényes hitbérének elvesztésével, a házasság felbontásának vétkes férjet pedig azzal bünteti, hogy őt elvált nejének tartására kötelezi. Az osztrák polgári törvénykönyv szerint a házastársak közötti ajándékozások az általános jogszabályok szerint itélendők meg (1246. §) és minthogy az ajándékozási szerződések csupán a törvénykönyv által részletesen felsorolt esetekben vonhatók vissza, melyek között a házasság felbontásában való vétkesség nem foglaltatik (946-954. §); ebből következik, hogy ezen utóbbi körülmény magában véve nem ad jogczímet az ajándékok visszakövetelésére.

A javaslat némely külföldi törvény hasonlatosságára (porosz Landrecht II. Rész 1. cz. 775. §, code civil 299. és 300. §, németalföldi polgári törvénykönyv 278. §, hesseni javaslat II. cz. 94-95. §, német birodalmi Entwurf 1453. §) a házasság felbontásában hibátlan félnek jogot ad az által házastársának adott ajándékok visszakövetelésére, mi megyegyezik a javaslatnak az eljegyzés szabályozásánál elfoglalt álláspontjával (5-7. §) és főleg méltányossági tekintetek által van indokolva. Minthogy nyilvánvaló, hogy a házastársak mind életökben, mind haláluk esetére ajándékaikat egymásnak a házasságra való tekintettel, illetőleg a házasságnak fenmaradása iránti bizalommal teszik: nem volna indokolt ezen előnyök élvezetében háboritlanul meghagyni azt a házastársat, ki hitvesét jogos várakozásban megcsalta s vétkes magatartása által a házasság felbontását okozta. A szigorú következetesség arra vezetne ugyan, hogy a vétlen házastárs nem csupán a házasság alatt, de a házasság kilátásában azt megelőzőleg tett ajándékainak visszaadását is igényelhesse - a mint azt a porosz Landrecht megállapitja (II. Rész 1. cz. 773. §) s a német birodalmi javaslatban is tervezve van (1453. §), - ily messzire azonban a javaslat azért nem kivánt menni, nehogy az ily kérdéseknek többnyire sok nehézségbe ütköző tisztázása a pereket túlságosan bonyolitsa és elhúzza. Minthogy az ajándékok visszakövetelésére és az ajándékozási igéretek visszavonására vonatkozó jognak megállapitását csak a hibátlan fél iránti méltányossági tekintetek indokolják, a javaslat nem követte a franczia joggyakorlatot, mely szerint mind a két fél vétkességének esetében az ajándékok kölcsönösen visszakövetelhetők; hanem ebben az esetben a javaslat szerint az ajándékozások kölcsönösen megállanak.

A szakasz egyéb rendelkezéseinek indokai ugyanazok, melyeken az 5-7. §-ok alapszanak.

A 113. §-hoz

Hogy a házasság felbontásában ártatlan nőt férjével szemben tartás illesse, hazánkban jelenleg is élő jog. A magyar kir. Curia több izben kimondotta, hogy az ártatlan nő férjétől illő tartást követelhet, mely a férj polgári állására és vagyoni viszonyaira való tekintettel állapitható meg; e mellett el van ismerve az az elv is, hogy a nő tartása nem terheli kizárólag a férjet, hanem hogy arról a nő maga is gondoskodni tartozik. (Curiai hat. 6409/883., 3002./886., 9209/887.)

Az ausztriai polgári törvénykönyv szerint ágy- és asztaltól való elválasztás esetében az ártatlan fél a házassági szerződéseknek fentartását, avagy illő tartást követelhet (1264. §) és egy 1841. évi május 4-ikén kelt udvari Rendelet a birót utasitja, hogy a körülményeknek méltányos figyelembevétele mellett a nő részére akkor is tisztességes tartást itéljen meg, mikor az elválasztás mind a két fél hibájából történt. A házasság felbontása esetében pedig a vétlen nőt teljes elégtétel és a házassági szerződésekben halál esetére biztositott vagyonjogi előnyök illetik a felbontás időpontjától kezdve (1266. §). A többi külföldi törvényhozások az ártatlan nőnek a házasság felbontása utáni vagyoni helyzetét különbözőképen szabályozzák. A porosz Landrecht a hibátlan felet a felbontás folytán megváltozott vagyoni helyzet fejében és különösen elveszett törvényes és szerződéses öröklési jogáért kártalanitani kivánja és ezen kártalanitás mértékét úgy állapitja meg, hogy a halál esetére szóló szerződéseket a felbontó itélet jogerőre emelkedésének napján lépteti hatályba, ily szerződések hiányában pedig az ártatlan félnek a vétkes vagyonából vétkessége fokához képest kisebb-nagyobb hányadrészt juttat (II. Rész 1. cz. 783. és következő szakaszai.) Az ártatlan nő ezen vagyoni kihasitás helyett férjétől állásához mért tartást követelhet, melynek mértéke a férfi foglalkozásához, keresetéhez és egyéb jövedelmeihez képest állapittatik meg s a férjet a nő haláláig terheli (798. és 799. §); ha pedig a vétkes fél ártatlan házastársának kártalanitására képtelen, a házasság felbontását okozó vétkes magaviseleteért 14 naptól 3 hónapig terjedő fogsággal vagy kényszermunkával büntettetik (823. §).

Több újabbkori törvényhozás a büntetési és kártéritési elmélet háttérbe szoritásával a kérdést kizárólag abból a szempontból szabályozza, hogy tekintettel az ártatlan félnek a házasság felbontása folytán megváltozott vagyoni helyzetére, annak ellátását társadalmi állásának megfelelőleg biztositsa, mindig kellő tekintettel a kötelezett anyagi viszonyaira. Ezen jogrendszerek megegyeznek abban, hogy csak az ártatlan felet védik és a vétkesnek tartási kötelezettségét csak kisegitőképen, t. i. arra az esetre és annyiban állapitják meg, ha és a mennyiben a vétlen fél ezen tartásra reászorul. Igy a franczia és belga jog szerint a házasság felbontásában ártatlan fél a szerződésileg részére, habár kölcsönösség kikötése mellett biztositott vagyonjogi előnyök élvezetében marad, illetőleg azok élvezetébe lép, ha pedig a házasfelek ez iránt nem szerződtek, avagy a szerződéses kikötmények a vétlen házastárs megélhetésére nem elegendők: részére a biróság tartási összeget állapithat meg, mely azonban a vétkes fél jövedelmeinek egy harmadrészét meg nem haladhatja (code civil 300. és 301. §). A tartási összeg megállapitásánál a franczia biróságok a két fél vagyoni helyzetére és társadalmi állására vannak tekintettel. A szász és a németalföldi polgári törvénykönyvek is tartást biztositanak a házasság felbontásában vétlen házastárs részére, ki eltartásáról maga nem képes gondoskodni (szász 1750. §, németalföldi 280. §) s az előbb idézett törvény a tartás kötelezettségét arra a házastársra is kiterjeszti, ki a házasságot a másik fél elmebetegsége okából bontotta fel, ha ez magát állásához képest eltartani nem tudja (1751. §). A német birodalmi tervezet az egyedül vétkesnek nyilvánitott házastársat a másik házasfél eltartására kötelezi, de csak akkor és addig, ha és a meddig ez utóbbi vagyontalansága és keresetképtelensége miatt magát eltartani nem tudja (1454. §).

A javaslat a tartást akként szabályozza, hogy azt a vétlen nő számára csak in subsidio állapitja meg és csupán a házasság felbontásában vétlen nőnek tartási igényét ismeri el, nem egyuttal a hibátlan férjét is.

A mi a törvényjavaslatnak ez utóbbi álláspontját illeti, általánosan elfogadott jogszabály, hogy a közös házastárs költségeinek fedezése első sorban a férj kötelessége, ki nejének eltartására feltétlenül kötelezve van. Való, hogy rendkivüli körülmények között, midőn a férj keresetképtelenné vált, neje köteles tartásáról gondoskodni; ezt azonban csak a házassági életközösség indokolhatja, mit a házasság felbontása esetére is alkalmazni jogfejlésünk hagyományával és népünk felfogásával ellenkezik. Még a kártalanitási alapon álló porosz Landrecht is csak abban az esetben jogositja fel a vétlen férjét, hogy a neje vagyonából járó jutalék helyett illő tartást követelhessen, midőn öregség, betegség vagy más szerencsétlenség okából saját eltartására képtelen (II. Rész 1. cz. 809. §), holott e jog a nő részére feltétlenül biztositva van.

A tartási kötelezettségének és terjedelmének megállapitásánál a javaslat irányadó szempontja az, hogy a házasság felbontásában vétlen nő részére olyan társadalmi és vagyoni állás legyen biztositva, mely őt házasságban a válás idejekor megillette. A férj, ki vétkes magatartása által a házasság felbontását okozta s ekként megfosztotta nejét azon anyagi előnyöktől, melyekben a házasság életközösségben részesült, méltán kötelezhető arra, hogy neki azoknak elvesztéseért kárpótlást nyujtson; de ily kárpótlás jogilag csak akkor indokolható, ha a nő életszükségleteit társadalmi állásához mérten saját jövedelméből teljesen fedezni képtelen, mert csak ez esetben okozna neki a házasság felbontása oly vagyoni veszteséget, melynek elszenvedésére a vétkes férjjel szemben nem kötelezhető, holott a nő csak jogával él, midőn vétkes férje ellen a házasság felbontását kéri.

A nőnek a tartás megállapitásakor figyelembe veendő valóságos jövedelméhez tartozik a házasság alatt fennállott és a felbontás következtében meg nem szűnt keresete is, mert nem volna igazolható, hogy a nő a házasság felbontása okából férje tartási kötelezettségének súlyosbitására keresetének folytatásától felmentessék. Másrészről azonban nem felelne meg a törvényjavaslat szándékának, ha a nő házasságának hibáján kivül történt felbontása után a férj tartási kötelezettségének megkönnyitése czéljából akkor is önálló keresetmódra utaltatnék, midőn arra a házasság fennállása alatt nem volt reászorulva.

A tartás összegének meghatározásánál az alapot a házastársak vagyoni viszonyai és társadalmi állásuk szolgáltatja. Hogy a tartás csupán abban az esetben jár, midőn a nőnek vagy semmi, vagy társadalmi állásának megfelelő élethez elég jövedelme nincs, a tartás kisegitő természetéből következik. A férj szempontjából a tartási összeg megállapitásánál egyfelől annak a házasság felbontása idejében létező vagyona és keresete, valamint már fennálló a törvényen alapuló tartási kötelezettségei, másfelől társadalmi állása veendők figyelembe. Általában a javaslat czélja az, hogy a tartás összege azon ellátásra való figyelemmel állapittassék meg, mely a nőt a házasság tartama alatt eddig megillette. Oly megszoritást a tartási összeg nagysága tekintetében, minőt a franczia code tartalmaz (301. §), a végrehajtási törvény kielégitő rendelkezései. (1881. évi LX. törvénycikk 54-66. §-ai) tettek nélkülözhetővé. Nem tartotta a törvényjavaslat oly megszoritásnak felvételét sem indokoltnak, mely szerint a tartás összege csak oly terjedelemben volna megállapitható, mely mellett a férfinak rangszerű megélhetése általában nem korlátoztatnék (német birodalmi Entwurf (1482. §).

Minthogy a férjnek vétlen nejével szemben fennálló subsidiarius tartási kötelezettsége feltétlen jellegű oly értelemben, hogy arra a nőnek a szükség határai között haláláig, illetőleg újabb férjhez meneteléig (116. §) feltétlen igénye van, másfelől pedig a tartási igény nem csupán a nőnek törzsvagyonához, hanem a házasság felbontásakor egyéb létező jövedeleméhez, illetve keresetéhez képeset nyer megállapitást, ebből önként következik, hogy a mennyiben a nőnek a házasság felbontásakor létező jövedelme, melynek tekintetéből részére tartás megitélve nem lett, utóbb hibáján kivül megszünt: a megváltozott körülményekhez képest kérelmére megfelelő tartás lesz megitélendő. A törvényhozások többségének példájára a javaslat sem követte a franczia code azon rendelkezését, mely szerint a tartás kötelezettsége a vétlen fél vagyoni viszonyainak megjavultával megszünik (301. §), s melyet a német birodalmi Entwurf rendszere is elfogadott (1454. §). Mert mellőzve az alaptalan perek szaporitásának tekintetét, a felbontással és a vagyoni kérdések eldöntésével a volt házastársak sorsa kettévált, kölcsönhatásuk egymásra megszünt, eme kérdéseknek újra tárgyalását tehát legfeljebb a vétlen nő érdekeinek védelme indokolhatja.

A szakasz második pontjának rendelkezését czélszerűséggel szempontok igazolják. A tartási összeg esedékességének tekintetében a szabálytól való eltérés különösen mezőgazdasággal és iparral foglalkozó egyéneknél lehet indokolt.

Az utolsó pont rendelkezését a nő védelme teszi szükségessé.

A 114. §-hoz

A javaslat szerint a felbontásban vétkes férj tartási kötelezettségének megállapitásánál az a szempont volt irányadó, hogy a vétlen nő lehetőség szerint oly vagyoni helyzetbe jusson, a milyentől hibáján kivül elesett. Nem hagyhatta ennélfogva a javaslat figyelmen kivül azokat a lehetőségeket, melyek a tartási összeg utólagos felemelését szükségessé teszik. Minthogy t. i. a tartás összege a férjnek a felbontás idejében létező vagyoni körülményeihez képeset állapittatik meg, előfordulhat az az eset, hogy a férjnek teljes vagyontalansága miatt neje részére még a megélhetéshez szükséges tartás sem volt megitélhető, utóbb pedig a férj vagyoni helyzete megjavult. Ebben az esetben méltánytalanság volna a vétlen nőt továbbra is szükségben hagyni csak azért, mert a házasság felbontása idejében részére a férj akkori vagyoni viszonyainál fogva vagy éppen semmi, vagy csak a szükségesnél csekélyebb tartás volt megállapitható. A javaslat ennélfogva jogot ad a nőnek, hogy a férjnek a felbontás ideje óta javult anyagi helyzetére hivatkozva a tartás felemelését kérje. Nehogy azonban a nőtartás kérdése a férjnek javult anyagi helyzete alapján újra meg újra felelevenittethessék, a javaslat a tartás fel emelésére vonatkozó kereseti jogot ahhoz a feltételhez köti, hogy a házasság felbontásakor a nő részére a szükséges tartás sem volt megitélhető, mig egyéb esetekben a tartásnak felemelése csak a nőnek rosszabbodott vagyoni helyzete czímén kérhető, mely esetről a szakasz b) pontja rendelkezik.

Minthogy t.i. a korábbi § értelmében a tartási összeg megállapitásakor a nőnek a felbontás idejében létező jövedelme adja a kiindulási alapot, mert a javaslat szerint a vétlen nő csak akkor és annyiban igényelhet tartást, ha és a mennyiben saját jövedelme állásához mért teljes ellátására elégtelen: számot kellett vetni azokkal az eshetőségekkel is, midőn a nőnek a tartás megállapitásánál figyelembe vett jövedelmei később hibáján kivül megszűntek. Főképen az a körülmény, hogy nemcsak a nő törzsvagyonából, hanem egyéb forrásból eredő jövedelmei és különösen keresete is alapul szolgálnak a tartás megállapitásánál, szükségessé teszi a törvényhozás intézkedését arra az esetre, midőn a nő ezen jövedelmektől önhibáján kivül elesett. Ily esetben nem tesz különbséget, hogy a nő részére a házasság felbontásakor mily terjedelmű tartás lett megállapitva és a nőnek jogában áll oly tartást kérni, melyet a házasság felbontásakor a később bekövetkezetthez hasonló vagyoni helyzetben igényelhetett volna.

A tartás összegének a férj javára valóö leszállitását a javaslat - szemben a kir. Curiának 9887/90. sz. a. hozott itéletben elfoglalt álláspontjával - nem engedi meg, mert méltán attól tartott, hogy ily rendelkezés a felbontásban vétkes fél előnyére a nőnek anyagi helyzetét ingataggá és bizonytalanná tenné és csak a gyülöletes pereket szaporitaná gyakorlati szükség nélkül. Különben is, ha a férj jövedelmei annyira megfogytak, hog saját eltartására sem elegendők, a nő részére megállapitott tartási összeg csak a végrehajtási törvény által (1881. évi 60. tc. 54., 55., 58. §-ai) megszabott korlátok között hajtható be.

A tételes törvényhozások közül csupán a porosz Landrecht tiltja meg kifejezetten az egyszer meghatározott tartási összegnek utólagos felemelését (II. Rész 1. czím 803. §), de viszont annak leszállitását is csak kivételesen engedi meg. Ezzel szemben a franczia joggyakorlat a felek vagyoni helyzetének megváltoztával helyet ad a tartás felemelésének, mint leszállitásának, sőt az, ha a vétlen fél többé reá nem szorul, teljesen fel is függeszthető. A hesseni javaslat szerint a vétkes félnek biróilag megállapitott tartási kötelezettsége csak addig áll fenn, mig arra az ártatlan fél reászorul s a házasság felbontása után bekövetkezett elszegényedés okából tartást kérni nem lehet. (II. cz. 96. §) A belga Avant-Projet elvként állitja fel, hogy a tartásra jogosult fél részére az a vagyoni helyzet biztosittassék, a melytől önhibáján kivül a házasság felbontása következtében elesett. (252. §)

A 115. §-hoz

Habár az a szabály, hogy a felek vagyonjogi igényeiről szabadon rendelkezhetnek, már az általános jogelvekből következik, azt a vétlen nő tartási igényére nézve különösen a joglemondás tekintetében azért volt czélszerű külön kiemelni, mert a családi köteléken alapuló törvényes tartási kötelességek és jogokra nézve a feleknek szabad rendelkezése korlátozva van, igy pl. a törvényes gyermekek és a házasságban élő hitvestárs tartásukról atyjuk, illetve férj javára le nem modhatnak. A házassági életközösségnek megszüntével azonban az arra alapitott jogszabályoknak a változott viszonyoknak megfelelő módositása teljesen igazolt annál is inkább, mert a vétkes férjnek vétlen nejével szemben fennálló tartási kötelességébe az alimentationalis szempontokon kivül belejátszik a kártalanitási elem is, mi már magában is indokolja, hogy a tartásra nézve a feleknek korlátlan rendelkezési jog biztosittassék. E tekintetben a javaslat a hazai gyakorlatunkban élő jogot tartja fenn, mert a válóperekben a kir. biróságok egyik feladata ma is az, hogy a házasfelek között vagyoni viszonyaikra nézve az egyezséget megkisértsék s csak ennek meghiusulta esetén határoznak a vitás vagyonjogi kérdések felett. A dolog természetében fekszik, hogy az egyezkedésnek és a joglemondásnak szabad tere nyilik a per befejezése után is, midőn az itéletet egyezség fogja helyettesiteni.

A különböző jogrendszerekben vitás az a kérdés, vajjon a tartási kötelezettség a tartásra kötelezet örököseire átszáll-e, vagy sem?

A porosz Landrecht szerint (II. rész 1. cz. 806. §) épen ugy, mint a franczia joggyakorlatban a női tartás terhe a férj örököseire is átszáll, a németalföldi polgári törvénykönyv (282. §) s a német Entwurf (1496. §) az ellenkező álláspontot képviselik, az indokok szerint a szász polgári tvkv. is.

A javaslat itt ismét a nő méltányos érdekeit tartotta szem előtt. Mert ha a vétlen nő részére az illő tartást a házasságban élvezett vagyoni helyzetének megfelelőleg akarja biztositani, akkor ezen gondoskodása féluton maradna, ha a férj halálával a nő tartási igénye megszünnék, bár férje után activ hagyaték maradt. Ily szabályozás mellett az elvált nő vagyoni helyzete nem lesz előnyösebb, mint az özvegyé. Mert az utóbbinak férje hagyatékában gyakran törvényes erkölcsi joga is van, mely a házasság felbontásával megszünik. Nem szorul azonban bővebb igazolásra, hogy a tartás kötelessége nem szállhat át feltétlenül a férj örököseire, mi egyes esetekben, különösen kisebb hagyatékoknál, azok állagának sérelmére s az örökösök jogainak oly csorbulására vezetne, mit a vétlen nő helyeztének legmesszebb menő méltánylása sem indokolhat.

A 116. §-hoz

A vétlen nő részére az előző szakaszokbn biztositott tartás természetéből következik, hogy az csak a nő ujabbi férjhez meneteléig terheli elvált férjét illetőleg annak hagyatékát. A tételes törvények közül csupán a porosz Landrecht tesz kivételt ezen általánosan elfogadott elv alól (II. Rész 1. cz. 805. §).

Az elvált nő ujabb házasságralépésével új családi kört alapitott, melyben új férjére hárul eltartásának kötelezettsége, mi által az elvált férj tartási kötelezettségének jogalapja és létjogosultsága megszünik. Ezen szempontok irányadók akkor is, ha a nő ujabbi házassága által csekélyebb megélhetési eszközökre tett szert, mint a minőket részére elvált férjének tartási kötelezettsége biztositott. Mert ismételt férjhez menetele szabad önelhatározásának eredménye, minek következtében megváltozott vagyoni és társadalmi köre is és annak megfelelő ellátására első sorban férje van kötelezve.

A 117. §-hoz

Az elvált nő névviselésének kérdése a különböző jogrendszerekben ellentétes szabályozást nyert. Hazánkban e kérdés nem birói, hanem közigazgatási útra tartozik s a gyakorlat azt akként döntötte el, hogy a nő házasságának felbontása után elveszti férje nevét.

A franczia code e kérdésről nem rendelkezik, a franczia jogászok nézete szerint azonban az elvált nő férje nevét nem viselheti. Az osztrák p.t.k. sem foglalkozik ezzel a kérdéssel, de a gyakorlatban az a nézet uralkodó, hogy az elvált nő megtartja férje nevét és állását. A porosz Landrecht szerint az elvált nő rendszerint megtartja férje rangját és állását (II. rész 1. cz. 738-740. §), a névviselés tekintetében pedig válaztási joga van férje neve és előbbi leány- vagy özvegyi neve között, de a vétkesnek nyilvánitott nő férje nevét csak annak belegyezésével viselheti (741-742. §). A szász polgári tvkv. szabályként állitja fel, hogy a nő a házasság felbontása után is megtartja férje nevét és társadalmi állását (1748. §); ezen álláspontot foglalja el a névviselés tekintetében a német Entwurf is (1455. §).

A javaslat a rang és társadalmi állás kérdésének szabályozását mellőzte, mert az előző túlnyomólag közjogi vonatkozású s megoldása a magánjogi törvénykönyv körén kivül esik, a társadalmi állás pedig oly ingatag fogalom, melyre nézve általános szabály felállitásának értéke nincsen.

Az elvált nő névviselése tekintetében a javaslat abból a felfogásból indul ki, hogy miután az a körülmény, vajjon a nő házasságának felbontása után férje nevét viseli-e vagy sem, befolyással birhat társadalmi állására, melyhez gyakran családi érdekek is füződnek, a névviselésnek föltétlen megtagadása túlszigorú volna; e jogot tehát attól tette függővé, vajjon a nő a házasság felbontásában vétkes-e vagy sem.

Az elvált vétkes nő bűnössége által reászolgált arra, hogy férje nevét ne viselhesse; az a nő, ki hitvestársi kötelességeiről megfeledkezett és esetleg férje nevét bemocskolta, nem érdemli meg, hogy azt a házassági kötelék felbontása után is viselje és méltányos, hogy a törvény ily nővel szemben a férj családi nevét védelemben részesitse.

Másként áll a dolog az ártatlan nőre nézve. Az ily nő méltán megkövetelheti, hogy attól a névtől, a melyet becsülettel viselt s mely nem csak férjének, de gyermekeinek is neve, a házasság felbontása után se legyen megfosztva. Másfelől azonban nem volna indokolt az ártatlan nőt korlátozni abban a szabadságában, hogy a házasság felbontása után férje nevét mellőzve, leánynevét újra felvehesse. Ennélfogva a kérdés legmegfelelőbb megoldását abban látja a törvényjavaslat, hogy a vétlen nő tetszésétől tétessék függővé, vajjon férje nevét megtartani, avagy korábbi családi nevét ujra felvenni akarja-e? Ebbeli kivánságát a házasság felbontása iránt folyó perben kell előterjesztenie s a biró a házasság felbontásában kizárólag a férfit mondja ki vétkesnek, köteles a felbontó itéletben a nőnek azt a jogát megállapitani, hogy elvált férje nevét továbbra is viselhesse.

A 118. §-hoz

Minthogy a házasság felbontásával csak a házastársak közötti viszony szünik meg, felesleges annak külön kijelentése, hogy a felbontás a szülők és gyermekek közötti jogviszonyt általánosságban nem érinti és különösen, hogy a kölcsönös öröklési jog teljes épségében fenmarad; különben is a szülők és gyermekek közötti jogviszony szabályozása meghaladja a javaslat feladatát.

A javaslat kizárólag a gyermekek nevelésének és tartásának kérdését szabályozza. Egyéb tekintetben a szülők és gyermekek közötti jogviszony mind az atyai hatalom és a képviseleti jog, mind a vagyonjogi viszonyok tekintetében a házasság felbontása után is változatlan marad; ezen szempont alá esik a szülőknek gyermekeik vagyonára vonatkozó haszonélvezeti joga is. Hogy a tartásra és nevelésre nézve a javaslat, ugy mint minden más törvényhozás különös rendelkezéseket állapit meg, annak indoka az, hogy mig a házasság fennállása alatt a gyermekek nevelése a szülőknek közös és egyetértéssel gyakorlandó joga és kötelessége volt, a házasság felbontása folytán ezen jog és kötelesség gyakorlásának módja változást szenved, minek törvényes szabályozását a gyermekek érdekei követelik.

A franczia polgári törvénykönyv szerint a házasság felbontásában vétkes fél a haszonélvezeti jogot gyermekei vagyonában elveszti, mig az a kérdés, vajjon a vétkes fél az atyai hatalmat megtartja-e vagy sem, vitás; daczára annak, hogy a code 373. §-a szerint az atya csak a házasság tartama alatt gyakorolja az atyai hatalmat, a joggyakorlat mégis oda hajlik, hogy az atya gyermekei feletti hatalmát az esetben is megtartja, ha a házasság felbontásában a biró őt vétkesnek mondta ki. A hesseni javaslat ezen szabályt világosan is kifejezi, de a birót a gyermekek érdekében ellenkező rendelkezésre is feljogositja. (II. cz. 93. §)

A törvényjavaslat azon rendelkezése, hogy a biró a házasság felbontása alkalmával a közös kiskorú gyermekek tartása és nevelése felől is határozni tartozik, megegyezik gyámi törvényünk álláspontjával. (1877:XX. tc. 13. §) Már a József-féle házassági pátens rendeli, hogy köteléki perekben az abból felmerülő összes vitás kérdések egységesen döntessenek el s a kötelék felbontása mindaddig meg nem engedhető, mig a gyermekek tartásának és nevelésének kérdése akár egyezségileg, akár birói határozattal elintézve nem lett.

Fontos czélszerűségi tekintetek szólnak a mellett, hogy abban a kérdésben, melyik szülőre ruháztassék a gyermekek nevelésének joga, mint azt a gyámi törvény alapján (1877:XX. tc. 13. §) a mai joggyakorlat követi, jövőben is ugyanazon biróság döntsön, a mely a házasság fölbontása tárgyában határoz. Mert az a biró, a ki hivatva van a válóperben az ott kimeritett bizonyitékok és adatok alapján a szülők vétkessége felett itélni, leginkább lesz abban a helyzetben, hogy mérlegelje a házastársak személyes tulajdonait és életviszonyait, valamint a vétkesség minőségét, megbirálja, hogy mit követel a gyermekek elhelyezése és nevelése tekintetében azoknak jól felfogott érdeke.

A törvényjavaslat azonban nem kivánja mellőzni a gyámahatóság felügyeleti és rendelkezési jogát. Mert ha a válóper befejezése után a gyámhatóság ugy találná, hogy az időközben változott körülmények a gyermekek érdekében a biróság határozatától eltérő rendelkezéseket tesznek szükségesekké, azokat megtenni és foganatositani jogában áll. (120. §)

A biró határozat tartalmát a javaslat bizonyos irányelvek felállitása által igyekezett megjelölni a nélkül, hogy azokat feltétlenül követendő szabályként állapitaná meg, mi oly kérdésben, melynek eldöntésénél sokirányú személyes körülmények mérvadók, czélszerűen nem is képzelhető. Mai jogyakorlatunknak megfelelőleg a javaslat szerint a gyermekek nevelése tekintetében mindenekelőtt a szülők megegyezése határoz s a mennyiben a biróság ezen egyezséget a gyermekek érdekében állónak találja, azt itélet hatályával ruházza fel.

A javaslat czélszerűségi tekintetből emeli ki, hogy első sorban a szülők megegyezése veendő figyelembe, mert ők viselik első sorban szivükön gyermekeik sorsát és a mig a szülők közötti egyezség a gyermekek érdekeinek megfelel, korai volna a hatósági beavatkozás és rendelkezés.

Csupán a szülők elfogadható megegyezésének hiányában lép előtérbe a birói önálló elhatározás szüksége. Erre nézve a javaslat azt az irányelvet tartalmazza, hogy a gyermekek tekintet nélkül nemükre, 7 éves korukig anyjuknál maradnak, azontúl a nem vétkes szülőnek, ha pedig mind a két szülő vétkes, a fiúk atyjuknak, a leányok pedig anyjuknak gondviselésére bizatnak.

A mi a külföldi törvényhozásokat illeti, a porosz Landrecht (II. Rész 2. cz. 92. §, mely a nevelésről szól), a code civil (302. §), a németalföldi polgári törvénykönyv (284. §) a belga Avant Projet (243. §), és a német Entwurf (1456. §) szerint a gyermekek szabály szerint a házasság felbontásában vétlen fél gondozására bizandók. Ezzel szemben az ausztriai polgári törvénykönyv 142. §), mely a szülők megegyezésének oly feltétlen hatályt tulajdonit, hogy attól a biróság és a gyámhatóság csak akkor térhet el, ha a megegyezés a törvénynek a szülői jogokat korlátozó rendelkezései (pl. 176., 177. §-ok) ellen vét, valamint a szász polg. tvkv. a szülők vétkességétől függetlenül oldja meg a gyermekek elhelyezésének kérdését.

Azt a felfogást, hogy a házasság felbontásából ellenkező vitás kérdések szabályozásánál a hibátlan fél védelme előtérbe állittassék és hogy ennélfogva a felbontás körül tanusitott vétkesség vagyoni hátrányokat vonjon maga után, a javaslat is elfogadja; de ezt a szempontot nem fogadhatta el kizárólag irányadónak akkor, midőn a gyermekek érdekének megóvása képezi a főfeladatot. Zsenge korú gyermekek, kik még gyengéd ápolásra szorulnak, azt rendesen csak anyjuktól várhatják, azért a javaslat őket 7 éves korukig az anya gondozására bizza, mi megegyezik a gyámi törvény rendelkezésével (1877. évi XX. tc. 13. §). Magából azon körülményből, hogy a házasság felbontását az anya okozta, még nem következik szükségképen, hogy kisded gyermekei ápolására alkalmatlan. A vétkesség minősége és az azt kisérő körülmények sem a biróság, sem a gyámhatóság részéről figyelmen kivül nem hagyhatók. Hasonló rendelkezést tartalmaz a porosz Landrecht is, mely a gyermekeket 4 éves korukig a nő kezén hagyja akkor is, ha a házasság felbontásában ő a vétkes, de nem tanusitott oly erkölcsi sülyedést, melynél fogva gyermekei erkölcsös nevelésének elhanyagolásától kellene tartani (II. Rész 2. cz. 94. §); továbbá a szász polg. tvkv. (1749. §), mely a gyermekeket rendszerint 6-ik évök betöltéséig anyjokra bizza, valamint - bár részben eltérőleg - a német birodalmi tervezet (1456. §). A javaslat szerint azonban a biró a most ismertetett szabálytól eltérőleg is rendelkezhetik, ha a per adataiból azt a meggyőződést meriti, hogy az anya a serdületlen gyermekek kellő ápolása és nevelése tekintetében nem nyujt elegendő biztositékot.

Midőn a gyermekek zsenge korukat meghaladták és az anyai ápolás legégetőbb szükséges megszünt, a gyermekek elhelyezésére vonatkozólag a javaslat szerint is a szülők vétkességének szempontjából nyer túlsúlyt oly értelemben, hogy a gyermekek rendszerint a nem vétkes fél gondozása alá adatnak. Mert ellenkező tényállás megállapitásáig jogosult az a feltevés, hogy a melyik szülő házastársi kötelességeit hiven teljesitette, az van első sorban hivatva gyermekeit felnevelni. Végre arra az esetre, midőn a felbontó itéletben mindkét szülő vétkessége lett megállapitva, a 7-ik évet meghaladott gyermekek elhelyezése tekintetében azoknak nemök szerinti megoszlása képezi szabályt, a melyben a gyámi törvény 13. §-ában foglalt rendelkezés értelmében joggyakorlatunk a házasságok felbontása esetére általában megállapodott. Ebben a tekintetben a javaslat álláspontjával egyezik a német Entwurfé is (1456. §).

A biró azonban, valamint a gyámhatóság mind a szülőknek megegyezésétől, mind ennek hiányában a javaslat által felállitott általános szabálytó eltérőleg is rendelkezhetik, ha az eset körülményeiből azt a meggyőződést meriti, hogy a gyermekek érdekei más intézkedést tesznek kivánatossá. E tekintetben tág tér nyilik a birói belátásnak; figyelembe fogja venni a biró különösen a szülő vétkességének minőségét, erkölcsi érzületét, foglalkozását, műveltségét, szóval mindazon tényezőket, a melyek a gyermekek gondos és erkölcsös nevelésére irányadó befolyást gyakorolnak. A jogaiban netalán sértett félnek a korlátlan felebbvitel elegendő védelmet nyujt és arra is alkalma nyilik, hogy a javaslat 120. §-ának útmutatása szerint a gyámhatóság segélyét vegye igénybe.

A javaslat nem szab korlátokat a biró elé akkor sem, midőn arról győzödött meg, hogy a gyermekek gondozása és nevelése egyik szülőre sem bizható megnyugvással. Ebből a tekintetből vette fel a javaslat azt a rendelkezést, hogy a biró a gyermekeket azok nyilvánvaló érdekében harmadik személy gondviselése alá is adhatja. Ezzel a javaslattal jelenlegi jogunktól eltér, mert a gyámi törvény szerint (1877. évi XX. tc. 13. §) a biróság hatásköre csak annak megállapitására terjed ki, hogy a gyermekek melyik szülő gondozása alá bocsáttassék. A külföldi tételes törvényhozások is csaknem egyértelemben azt az álláspontot fogadták el, hogy a biróság arbitriuma elé akkor, midőn a szülők egyezségétől és az általános szabálytól eltérő rendelkezéseknek szüksége merül fel, korlátot emelni nem szabad (code civil 302. §, porosz Landrecht II. Rész 2. cz. 98. §, olasz polgári codex 154. §, ausztriai polgári törvénykönyv 142. §, németalföldi polgári tvkv. 284. §, hesseni javaslat II. cz. 97. §, belga Avant Projet 243. §)

Arra a kérdésre nézve, hogy a kiskorú gyermekek tartásának terhe kit illessen, a törvényhozások szintén különböző állást foglalnak el. Az olasz polgári törvénykönyv ebben a tekintetben is szabad kezet enged a birónak (154. §) A code civil (303. §) és annak nyomán a hesseni javaslat (II. cz. 99. §), valamint a németalföldi polgári törvénykönyv (285. §) és a belga Avant Porjet (245. §) szerint a szülők jövedelmeinek aránya szerint tartoznak a gyermekek tartási és nevelési költségeihez hozzájárulni. Az osztrák polgári törvénykönyv szerint a tartás és nevelés költségei tekintetében a házasság felbontása esetére is ugyanazok a szabályok állanak, mint a házasság fennállása alatt; t. i.,hogy első sorban az atya köteles gyermekeinek állásához illő tartásáról és nevelésről gondoskodni s csak ha erre vagyonilag képtelen, lép hatályba az anya kisegitő avagy kizárólagos tartási kötelezettsége (143. §). Épen igy rendelkezik a szakasz polg. tvkv. (1749. kapcsolatban az 1873. és köv. §-okkal). A porosz Landrecht szerint első sorban az atya felelős a gyermekek tartásáért, ki azonban a vétkes nőtől a költségekhez való hozzájárulást igényelheti; ha azonban az atya a tartásra képtelen, ezen kötelezettség az anyára hárul, habár az a házasság felbontásában ártatlan volt is. (II. Rész 2. cz. 103-107. §) Végül a német Entwurf első sorban szintén az atya tartási kötelezettségét állapitja meg, de ha az gyermeke vagyonának jövedelmeit nem élvezi, az anyát és tartás költségeihez való aránylagos hozzájárulásra kötelezi.(1458. §)

A javaslat jelenlegi jogunknak azt az álláspontját, hogy a gyermekek tartásának és nevelésének költségei, mint a házasság tartama alatt, ugy annak felbontása után is első sorban saját vagyonunkból fedeztessenek, (1877. évi XX. tc. 11. §-a) továbbra is fentartja. Nem volna indokolható, hogy oly esetben, midőn a gyermeknek saját vagyona van, melynek jövedelme eltartására és nevelésére elegendő, ezen költségeket szülői fedezzék csak azért, mert a házasság felbontatott.

Ellenben méltányossági szempontból eltért a javaslat a gyámi törvény idézett szakaszának azon rendelkezésétől, mely szerint a kiskorúakat vagyontalanságuk esetében vagy ha vagyonuk elégtelen első sorban az atya köteles eltartani és neveltetni, mig az anya tartási kötelezettsége csak akkor következik be, ha az atya arra nem képes. A javaslat ezt a kérdést úgy oldja meg, hogy a közös gyermekek tartásának és nevelésének költségei azok vagyontalansága vagy vagyonuk elégtelensége esetében mindkét szülőt jövedelmeik arányában terhelik.

Ezen szabályozás felel meg legjobban a gyermekek érdekének, mert ily módon lesz biztositva leginkább szüleik állásához és tehetőségéhez mért illő tartásuk és neveltetésük. Különösen indokolt ezen szabályozás az atya irányában akkor, mikor a házasság felbontásában őt vétkesség nem terheli, vagy midőn vagyontalansága esetén korlátolt keresetéből volna kénytelen a tartás és nevelés költségeit fedezni, bár az anya vagyonos. A költségviselés arányát a biró a szülőknek a házasság felbontása idejében meglevő vagyoni állásukhoz képest a felbontó itéletben és rendszerint meghatározott összegben fogja megállapitani, ha pedig a szülők vagyoni viszonyai idővel változnának, az arány helyesbítésére módot nyujt a javalat 120. §-ának rendelkezése.

Végül a gyermekek érdekének megóvása szükségessé teszi, hogy a biróság vagy a 119., illetve 120. §-ok esetében a gyámhatóság a megszabott tartási összeg biztositását és pedig hivatalból is mindannyiszor elrendelhesse, valahányszor azt veszélyeztetve látja. Ily külön rendelkezés annál szükségesebb, mert a végrehajtási törvény nem tartalmaz oly szabályt, a melynek alapján le nem járt tartási követelésekre biztositási végrehajtás volna vezethető. A Józsefi pátens ugy a házasságok érvénytelenitése (48. §), mint elválások esetében szabályként állitja fel a kiskorú gyermekek tartási és nevelési költségeinek a szülők általi biztositását, minek megtörténte előtt a házasság felbontását meg nem engedi (59. §).

A 119. §-hoz

Az előző szakaszban felállitott azon szabály alól, mely szerint házasság felbontása esetében a biró a kiskorú gyermekek tartása és nevelése tárgyában is határoz, kivételt tesz a javaslat arra az esetre, midőn a válóperben kideritett ténykörülmények nem szolgáltatnak elegendő biztos alapot arra, hogy a per birósága a gyermekek gondozására nézve megnyugvással rendelkezhetnék. Minthogy a válóper anyag első sorban és túlnyomólag a törvényes bontó oknak és a házastársak vétkességének vizsgálatára és megállapitására vonatkozik, annak befejezését olykor a felek érdekeinek hátrányára késleltethetné, ha a törvény a birónak feltétlen kötelességévé tenné, hogy határozatát minden esetben a gyermekek érdekében szükséges intézkedésekre is kiterjeszsze.

A gyámhatóság a nyomozó eljárás segélyével mindig abban a helyzetben lesz, hogy a családi viszonyokat a további családtagok és egyéb beavatottak meghallgatása utján kipuhatolhatja, minek alapján nehézség nélkül teheti meg a gyermekek érdekei által követett intézkedéseket.

A mai hazai joggyakorlat szerint oly esetben, midőn a kötelék felbontása kérdésében a polgári biróságok itélnek, a Józsefi pátens (59. §) alapján a biró a gyermekek iránti végleges intézkedést nem mellőzheti; ellenbe minthogy az egyházi biróságok hatásköréhez tartozó házassági perekben kizárólag az érvényesség és megszünés, illetőleg a separatio kérdései képezhetik itélkezés tárgyát, az ezen perekkel összefüggő gyermektartás kérdésére vonatkozólag a szakasz szerint beállható hatásköri megosztás már ma is szabályt képez.

Nem szorul külön hangsulyozásra, hogy a biróilag már megállapitott és eldöntött ténykörülmények a gyámhatósági eljárásra vonatkozólag praejudiciumot képeznek s azoknak ujólagos önálló vizsgálatába és megállapitásába a gyámhatóság nem bocsátkozhatik. Természetes, hogy az előbbi szakaszokban felállitott szabályok a gyámhatóságra is kötelezők mert a biróság számára azokban megállapitott hatáskör a jelen szakasz esetében teljesen a gyámhatóságra száll át.

A 120. §-hoz

Minthogy a biró (118. §) a gyermekek tartása és nevelése tekintetében a szülőknek a házasság felbontása idejében fenforgó vagyoni és személyes körülményeihez képest határoz és a határozat tartalmát túlnyomólag a gyermekek érdekei irányitják, ebből önként következik, hogy a felbontó itéletnek ezen része feltétlen és megváltoztatás alá nem eső jogállapotot nem teremthet. Ez okból szükséges volt kimondani, hogy a birói itéletnek a gyermekekre vonatkozó része mindannyiszor módositható, valahányszor az alapjáúl szolgáló körülmények megváltoztak és a gyermekek érdeke eltérő rendelkezéseket kiván meg. Ezen körülmények vonatkozhatnak úgy a szülők személyes viszonyaira, mint azoknak vagyoni helyzetére, mihez képest az eltérő rendelkezésnek szüksége hol a gyermekek elhelyezésére, hol azoknak tartására vonatkozólag merülhet fel. Valahányszor a biró a 118. § második bekezdésében foglalt szabályhoz alkalmazkodott s utóbb azok a körülmények, a melyekre határozatát alapitotta, megváltoztak, a birói határozat is elvesztette létjogát s a változott helyzetnek megfelelő újabb rendelkezés válik szükségessé. Viszont a szabálytól való eltérés csak addig lehet indokolt, mig azt a gyermekek nyilvánvaló érdeke parancsolta; a mint megszüntek azok az okok, melyek miatt a gyermeket nem lehet azon szülőjének gondozására bizni, kit arra ezen javaslat első sorban meghív, az eltérő rendelkezéseek elejtése és az általános szabály alkalmazása igazolva lesz. Ugyanez áll a biró által megállapitott tartási költség emelésére és annak összegére nézve is. Ezek a kérdések a felbontás idejében fennállott körülmények alapján képezték megoldás tárgyát; a gyermekek érdeke követeli, hogy abból a körülményekből, miszerint ezen alap később megváltozott, rájok ne háruljon akár, mely czél gyakran csak a már egyszer meghozott határozattól eltérő rendelkezéssel lesz elérhető.

Hogy a birói határozat megváltoztatása a gyámhatóságok jogkörébe utaltatott, az ugyanazon indokon alapszik, mint a gyámhatóságok hatáskörének az előző szakasz esetében való megállapitása. A kiskorúak helyzetének folytonos figyelemmel kisérése s az érdekeire való felügyelet a gyámhatóság feladata, ők vannak leginkább abban a helyzetben, hogy a gyermekek érdekében szükségesnek mutatkozó rendelkezéseket bárkinek kérelmére, sőt hivatalból is azonnal megtegyék.

A 121. §-hoz

A házasfelek különélésének kötelékük felbontását megelőző birói elrendelése birósági gyakorlatunkban rég meghonosult intézmény. Világos rendelkezést tartalmaz erre nézve a Józsefi pátens 57. §-a. Felekezeti házassági jogaink közül az ágy- és asztaltól való ideiglenes elválasztást, mint a felek váló szándéka állhatatosságának próbakövét s kibékitésük utolsó kisérletét az erdélyi reformátusok házassági joga (Bod Péter h. t. 218. §) és az erdélyi szász Eheordnung (57. § is rendszerükbe fogadták).

A külföldi törvényhozásokban ezen kérdés szabályozásánál kevés összhangot találunk. A javaslathoz legközelebb áll a franczia és a belga code civil (259. §), A porosz Landrecht (II.Rész 1. cz. 727-730. §) szerint a biró kisebb fontosságú bontó okok esetében, ha a kibékülésnek némi reménye mutatkozik, a határozathozatalt 1 évig felfüggesztheti s addig a feleket különélésre utasithatja; a német birodalmi perrendtartás szerint pedig (580. §) a biróság, házasságtörés esetét kivéve, minden perben felfüggesztheti az eljárást, ha a felek kibékülésének reménye nincs kizárva, de ezen felfüggesztés a házasfelek különélésének elrendelése nélkül történik. A házasfelek kibékitésének megkisérléséről rendelkeznek a szász polgári törvénykönyv 1754. és 1755. §-ai; a svájczi 1874. évi december 24-ki törvény 47. §-ában felhatalmazza a birót, hogy oly esetben, midőn a törvény által részletezett bontó okok hiányában azonnali felbontásnak helyet nem ád, a házastársakat legföljebb 2 évre ágy- és asztaltól elválaszthassa s ha ezen idő alatt ki nem békülnek, újabbi panaszra a köteléket is felbonthatja. A Józsefi pátens 57. §-ának erre vonatkozó rendeletét ismétli az ausztriai polgári törvénykönyv (115. §). Különös álláspontot foglal el e kérdésben a német birodalmi Entwurf, mindőn viszonylagos váló okok esetében a perinditásra jogosult házastársat rendszerint csak ágy- és asztaltól való elválasztás kérésére jogositja s csak a birói itéletben meghatározott különélés idejének eltelte után adja meg neki a házasság felbontására vonatkozó kereseti jogot (1444. és 1445. §), ellenben föltétlen bontó okok esetében az ágytól és asztaltól való elválasztásnak hivatalból való elrendelését mellőzi.

A javaslat álláspontja szerint a házasság felbontása oly végső eszköznek tekintendő, melyhez a biró csak akkor nyulhat, ha semmi kilátás sincs többé a házasfelek kibékülésére; ebből kiindulva a javaslat, az ágytól és asztaltól való elválasztást mint oly békitési módot veszi fel rendszerébe, melyet a birónak a felbontás előtt rendszerint alkalmaznia kell.

Ezen eljárás alkalmat nyújt a viszálykodó házasfeleknek, hogy elhatározásaikat szenvedélytől menten megfontolhassák és tért nyit a házaséletben oly fontos szerepet játszó megbocsátásnak. A biró a peranyag kimeritése utn minden válóperben élhet a szakasz által részére engedett joggal, sőt azzal élni köteles, hacsak nem jutott a per adataiból s különösen a felek magatartásából arra a meggyőződésre, hogy a házastársak kibékülésére többé egyáltalában semmi remény sincs; mert ily esetben a már eleve feleslegesnek mutatkozó intézkedés csak a pernek czéltalan meghosszabbitását eredményezné. Hogy ezen általános szabály alól joggyakorlatunk fejleményeinek megfelelőleg a hűtlen elhagyás esetei kivétettek, ezen bontó ok természetében találja indokát.

Hogy a különélés czéljának megfeleljen, minimális határát oly időtartamban kellett megállapitani, melynek lefolyásától várható, hogy a felek kedélyére és érzületére engesztelőleg fog hatni. Másfelől a perek mérték feletti elhuzásának megakadályozása a különélési határidő leghosszabb tartamának törvényes megállapitását teszi szükségessé. Ha azonban magok a felek közös akarattal óhajtják a határidő kiterjesztését, az előbbi aggály megszünik és késedelemüknek feltétlenül helyt kell adni, mert az ily kivánság a felek komoly békülési szándékára vall s remény van a házasság fentartásához, mely elé a birónak akadályokat görditeni nem szabad.

Minthogy pedig a különélés elrendelése ideiglenes jellegű rendszabály, annak ismételt alkalmazásba vétele kevésbbé volna indokolható, mert különben nemcsak alkalom nyilnék a legeltérőbb birói gyakorlat alakulására, hanem a birói hivatalos beavatkozás hatósági gyámkodásra és a házasságok felbontásának mesterséges elhuzására vezethetne, a mi sértené a felek érdekét a nélkül, hogy az államéit szolgálná.

A 122. §-hoz

Minthogy a különélés elrendelésének egyetlen czélja a házasfelek kibékülésének megkisértése, felperesnek azok joga, hogy a határidő letelte után a házasságnak felbontását kérhesse általa nem érintetik.

Ebben az esetben a biróság az időközben felmerült és a felek által felhozott ténykörülményeknek figyelembevétele mellett - minek alkalma főleg a 102. § eseteiben kinálkozik - a per érdemében köteles határozni, illetve, a mennyiben az ujabban felhozott körülmények által a korábbi eljárás során már megállapitott tényálladék czáfolatott nem nyer, a kötelék felbontását kimondja.

A birói eljárás újrafelvételének feltételét az képezi, hogy felperes, vagy ha alperes viszonkeresettel élt, mindkét fél ez iránt kérelmet intéz a birósághoz, a nélkül, hogy azt forma szerinti új keresetlevélben tartoznak tenni, mint ezt a német Entwurf megkivánja. (1445. §) Nehogy azonban a házasságok fennállásának kérdése sokáig függőben maradjon, a javaslat a különélés idejének lefolyása után a házasság felbontására vonatkozó kérelemnek előterjesztésére rövid határidőt szabott meg, mit ha felperes elmulasztana, ugy tekintik, mintha a házasságot felbontó szándékától elállott volna és a házasság felbontását a perben érvényesitett ok alapján többé nem kérheti.

A javaslat a felperes részére engedett ezen határidő tartamát 3 hónapban állapitotta meg, mely idő elegendő arra, hogy a házasfél a különélés ideje alatt nyert tapasztalatok és benyomások hatása alatt magát a döntő lépésre elhatározhassa.

A mennyiben felperes kérelmének előterjesztésében vétlen körülmény által gátoltatott volna, az eset hasonlóságánál fogva a 105. § utolsó bekezdésének rendelkezése nyer alkalmazást. A szakaszban foglalt szabály viszonkereset esetében mindkét félre nézve irányadó.

Ugyancsak megszüntnek kell tekinteni a válópert akkor is, ha a felek az életközösséget elválasztásuk tartama alatt visszaállitották. Mert ezzel minden kétséget kizárólag tanusitották kibékülésüket s nem engedhető meg, hogy az a házastárs, ki a házassági életközösséget a különélés elrendelése daczára annak tartama alatt visszaállitotta, a magatartásával nyilván elejtett bontó okot utóbb ismét érvényesitse.

A 123-124. §-hoz

A 123. § rendelkezését czélszerűségi és méltányossági tekintetek indokolják. A biróság ugyanis a feleknek ágy- és asztaltól való különélését csak a per érdemi tárgyalásának befejezése után s kizárólag a kibékéülés reményében rendeli le, mit a pernek folyama alatt ily rendszabályhoz hivatalból nem nyulhat. A viszályban élő házastársak érdeke ellenben gyakran követelheti meg, hogy az együttélés kötelezettsége alól addig is fölmentessenek, mig a válóper jogerős itélettel befejezést nem nyer.

Miután a házasfelek az életközösség örökös megszakitására az elhatározó lépést a per meginditásával megtették, az együttélés reájok nézve igen gyakran súlyos teherré vált, sőt többször fordulnak elő esetek, midőn az egyik házasfélnek élete vagy testi biztonsága az együttélés által veszélyeztetve van. Minthogy pedig a javaslat szabályul állitja fel, hogy a házastársi jogok és kötelességek a házasságnak jogerős felbontásáig teljes hatályukban fennállanak, ellenkező törvényes rendelkezés hiányában a házasfelek az együttélésre és különösen a házassági tartozás teljesitésére a per tartama alatt is kötelezve volnának. Hazai joggyakorlatunk szerint a nő férje házát a válóper tartama alatt el nem hagyhatja, hacsak azt férje bánásmódja és magatartása következtében elhagyni nem kényszerült; ellenkező esetben a válóper befejezéséig férjétől ideiglenes tartást nem igényelhet. (Curia 4234/85., 3668/84., 6225/85., 5000/87., 9209/87. sz. a.) Hasonló értelemben rendelkeznek a porosz Landrecht (II. Rész 1. cz. 725. §) és a szász polgári törvénykönyv. (1763. §)

A javaslat a fenti indokokból akként rendelkezik, hogy a felek az együttélést megszakithatják a nélkül, hogy ez által reájok bármi hátrány hárulna.

Némely törvényhozás, igy különösen a franczia és a belga code civil (268. §) a nőt felhatalmazza, hogy akár mint felperes, akár mint alperes áll a perben, férje lakását elhagyhatja s tőle illő tartást igényelhet, viszont a férj a biróságtól kivánhatja, hogy ez neje részére külön lakást állapitson meg. Ezen felfogáshoz csatlakozott a hesseni javaslat is (II. Rész 89. és 90. §). Ezzel szemben a porosz Landrecht (II. Rész 1. cz. 724. §), a németalföldi polgári törvénykönyv (267. §), valamint a német Entwurf szerint (1462. §) a biró belátásától függ, hogy a felek kérelmére az együttélés megszakitását megengedi vagy sem, mig a belga Avant Projet ezen hatalmat a biróság elnökének adja meg. (238. §) A szász polgári törvénykönyv a biróságot a felek kérelméhez köti. (1753. §) A javaslat ezen utóbbi álláspontot találta a házasfelek érdekeinek, valamint a házasság intézményének legmegfelelőbbnek.

A különélésre irányuló kérelmet a házasfelek bármelyike előterjesztheti perbeli állására való tekintet nélkül, ha az együttélés megszakitása érdekében áll és a biró köteles annak helyt adni. Önként értetik azonban, hogy a házastárs egyes esetekben a birói bejelentés és határozathozatal előtt is jogosult a házassági együttélést megszüntetni, pl. ha élete vagy testi biztonsága forog veszélyben a másik házastárs részéről. Ilyenkor kötelessége lesz azt a biróságnak utólagosan haladéktalanul bejelenteni és annak határozatát kikérni. A birói közbenszóló határozat ereje a dolog természeténél fogva csak a per befejezéséig terjedhet és ha felperes keresetével elutasittatik, ezzel a feleknek a különélésre való jogosultságuk is megszünik.

A 124. § rendelkezése különös indokolásra nem szorul, mert az ágy- és asztaltól való különélés elrendelésének czélja éppen az együttélés megszakitása s a házasfelek felmentése a házastársi tartozás teljesitésének kötelezettsége alól. A szabálynak külön kiemelése kétségek kikerülése végett és azért látszott czélszerűnek, hogy ezzel következtetés utján is kitünjék, hogy a felbontó per folyama alatt a házastársaknak egymáshoz való viszonya, a mennyiben különélésük akár hivatalból (121. §), akár kérelmök folytán (123. §) el nem rendeltetett, változatlanul fennáll s hogy a különélés elrendelése esetében is a többi házastársi jogok és kötelességek változatlanul maradnak, a mennyiben a biró a következő szakaszok alapján ellenkező ideiglenes rendelkezéseket nem vesz foganatba.

A125. §-hoz

Minthogy az előző szakasz értelmében az ágy- és asztaltól való különélés elrendelésének tartamára a házasfelek az együttélésre nincsenek kötelezve, szükséges, hogy ezen időre ugy a gyermekek elhelyezése és ellátása, valamint a nőnek tartása tekintetében is ideiglenes jellegű intézkedések tétessenek. A szabály, hogy a kiskorú gyermekek szülőik házában gondoztatnak, nem érvényesülhet egészben, ha a szülők különválva élnek. Másfelől a nő házassága folytán csak arra tarthat igényt, hogy férjével közös háztartásban nyerje ellátását, megfelelő törvényes rendelkezés hiányában tehát a nőnek helyzete, ha saját vagyonnal bir, addig, mig a válóperben jogerős itéletet nem nyer, bizonytalanságban maradna. Gyámi törvényünk értelmében addig, mig a válópert birája a gyermek elhelyezése és tartása tárgyában jogerősen nem döntött, ezen kérdésben a szülők megegyezésének hiányában ideiglenesen a gyámhatóság határoz (1877. évi XX. tc. 13. §). Joggyakorlatunk a nőnek tartási igényét férjével szemben, a mennyiben az együttélés nem az ő hibájából szűnt meg, a válóper tartamára feltétlenül elismeri (Curia 4771/82., 6843/83., 3668/84., 3002/86., 9209/87., 7665/87., 2127/88., 10.495/90. szám a.)

A külföldi törvénykönyvek is felismerték annak szükségét, hogy addig, mig a nő- és gyermektartás kérdése végleg eldöntve nincs, a válóper tartamára ideiglenes rendelkezések tétessenek. (Franczia és belga code civil 267. és 268. §-ai, szász polg. tvkv. 1758-1760. §-ai, németalföldi polgári törvénykönyv 268-269. §-ai, hesseni javaslat II. cz. 91. és 92. §-ai, belga Avant Projet 238. és 240. §-ai, német birodalmi Entwurf 1462. §). A porosz Landrechtnek ezen kérdésre vonatkozó 729. §-a (II. Rész 1. cz.) azonban a birodalmi perrendtartás életbe léptetése folytán hatályát vesztette.

Az ideiglenes intézkedések tételét a javaslat a gyámi törvény idézett rendeletének megváltozásával a 118. §-ban elfoglalt álláspontjának következetességénél fogva a per biróságára bizta. A gyermekek iránti ideiglenes intézkedést ezeknek érdekében a biró a különélés engedélyezésével egyidejűleg hivatalból tartozik megtenni a nélkül, hogy a szülőknek ily tárgyú kérelmét bevárná. Ez felel meg a mai jog álláspontjának is (1877. évi XX. tc. 13. §-a). A külföldi tételes törvények többsége is a biróság hivatalból való eljárását rendeli el ily esetben. Ellenben a nő tartásáról és a szükséges tárgyaknak részére leendő kiadásáról a biró csak a nő kérelmére határozhat, minthogy ily tárgyú határozathozatalnak szüksége megfelelő előterjesztés hiányában meg nem állapitható.

Az ideiglenes intézkedések tartalma tekintetében a biró számára közelebbi útmutatás nem látszott czélszerűnek, mert a válóper befejezése előtt nincs oly biztos irányelv, melyre az visszavezethető volna. A gyermekek elhelyezése tekintetében azok érdekei lesznek mérvadók s a biró őket azon szülő gondozására fogja bizni, ki nevelésükre s esetleg ápolásukra hivatottabbnak látszik és egyenlő körülmények közt a 118. §-nak ide vonatkozó rendelkezését veszi zsinórmértékül.

A gyermekek ideiglenes tartására nézve is a 118. §-ban foglalt az a szabály fog irányadóul szolgálni, hogy a gyermekek tartásáról vagyontalanságuk esetében a szülők jövedelmeik arányában tartoznak gondoskodni. Önként értetik egyébiránt, hogy a mennyiben a szülők gyermekeik elhelyezése és tartása iránt megegyeztek, első sorban ezen egyezség lesz irányadó a nélkül, hogy az a biróságra nézve kötelező volna. (118. §)

Az ideiglenes nőtartás megállapitásában a biró a felek viszonyaira lesz tekintettel. Általános szabályként a javaslat 113. §-ának rendelkezését ez esetre is elfogadni nem lehet, mert a vétkesség kérdése még jogerejűleg eldöntve nincs. A házasság fennállása alatt a nőnek tartásához való joga feltétlen még akkor is, ha saját vagyonnal rendelkezik, addig pedig, mig jogerős itélet a kötelék felbontása tárgyában nem hozatott, a házasság fennáll.

Ebben az értelemben rendelkeznek a már hivatkozott külföldi törvényhozások is, mig a hesseni javaslatnak az az álláspontja, hogy a per alatt a férj is igényelhet szükséges tartást, ha nyomorban van (II. cz. 91. §), sehol kifejezetten törvényes elismerést nem nyert s csak a német birodalmi Entwurfban talált utánzásra (1462. §).

Lehetnek azonban esetek, midőn igazságtalan volna a férjet nejének eltartására a különélés tartama alatt is kötelezni. Igy például, ha a nő vagyonos, férje pedig szegény, kinek keresménye saját szükségletét is alig fedezi. Ily eshetőségre való tekintettel hatalmazza fel a javaslat a birót arra, hogy a fenforgó körülményekhez képest a férjet csupán mérsékelt tartásra kötelezze nejével szemben, sőt hogy azt a nőt tartás kötelezettsége alól teljesen is felmenthesse.

Azon rendelkezés, hogy a biró közbeeső határozata arra is kiterjedhet, hogy a férj nejének a különélésre szükséges tárgyakat a közös háztartásból kiadni tartozzék, a méltányosság követelménye. De különben is a dolog természetéből foly, hogy ha a házastársak különválása meg van engedve, a nőnek a különélésre megkivántató eszközök is rendelkezésére bocsáttassanak.

A 126. §-hoz

Minthogy a kiskorú gyermekek elhelyezésére és nevelésére vonatkozó különös rendelkezések a házasság felbotása, valamint a különélés elrendelése esetében a szülők szétválása következtében váltak szükségesekké és azok foganatba vételénél egyedül a gyermekek érdekei tartandók szem előtt: ezen rendszabályok a szükség határain túl nem terjedhetnek, nem különösen annyira, hogy a szülő és gyermekei közötti kapocs végképen megszakitva s közöttük minden érintkezés kizárva legyen.

Ily szigort a gyermekek érdeke rendszerint nem parancsol. A szülőt attól a legtermészetesebb jogától, hogy gyermekei fejlődését és nevelését figyelemmel kisérje és ellenőrizze, és hogy velök közvetlenül érintkezzék, nem foszthatja meg magában véve az a tény, hogy a házasság felbontásában vétkes, vagy hogy egyéb személyes körülményeinél fogva azoknak nevelése nem volt reá bizható.

Ezért volt szükséges a szakaszban foglalt rendelkezés, mint ilyen a franczia és belga code civil (303. §), a porosz Landrecht (II. Rész 2. cz. 101-102. §-ok), a németalföldi polgári törvénykönyv (285. §), a belga Avant Projet (245. §) és a német birodalmi Entwurf (1457. §) rendszerében is feltalálható. Az ellenőrzés az által válik hatályossá, hogy a mennyiben az arra jogosult szülő meggyőződést szerez arról, hogy gyermekének nevelése és gondozása el van hanyagolva, ezen körülményre a gyámhatóság figyelmét felhivja, mely a szükséges intézkedéseket a javaslat 120. §-ának útmutatása szerint elrendelheti. Az érintkezés módja a szülőknek, hogy a mennyiben a gyermekek harmadik személyek gondjaira lettek bizva, ezeknek a szülőkkel történt megegyezésétől függ, ha pedig az érdekeltek e kérdésben megegyezésre nem jutnak, a döntés a gyámhatóságot illeti meg.

Mivel pedig a gyámhatóságot eljárásban mindig csak a gyermekek érdekének szempontja vezérelheti, fel kellett őt hatalmazni, hogy mindannyiszor, valahányszor annak veszélye forog fenn, hogy a gyermeknek szülőjével való érintkezése annak erkölcsére vagy testi biztonságára káros befolyást gyakorol, minek eshetőségei: a szülő erkölcstelen életmódja, gyermekei iránt tanusitott határozott rosszindulata avagy általában közveszélyes volta, ezen érintkezést teljesen ki is zárhatja.

VI. FEJEZET.

Ágytól és asztaltól való elválás.

A javaslat a felekezeti felfogások és szempontok teljes mellőzésével a házasság felbontásának szabályozásánál kizárólag az állam érdekeit, a jog és erkölcsi rendet tekintette irányadóknak s ezek mellett az egyéni szabadság követelményeit is lehetőleg figyelembe vette; ezzel megóvta ezen kérdés megoldásában is azt az elvi álláspontját, hogy a házasság mint az állami törvény által rendezett intézmény, kizárólag annak elvei uralma alatt áll.

A javaslatnak azon másik irányelve, hogy az állami érdekek biztositása mellet az egyéni és ezzel egyszersmind a lelkiismereti szabadság is érvényesülést nyerjen, szolgáltatta az alapot arra, hogy a javaslat jelen fejezetben az ágy- és asztaltól való elválást mint különálló intézményt tette szabályozása tárgyává.

Ezzel a törvényjavaslat módot akart nyujtani azoknak a házasfeleknek, kik, bár házaséletük tarthatatlanná vált, lelkiismereti meggyőződésük sérelme nélkül nem kérhetik a kötelék felbontását, hogy ezt mellőzhessék s csak az ágytól és asztaltól való elválasztás kérésére szoritkozzanak.

A javaslat azon házasfeleknek is, a kiket megilletné a jog, hogy a házasság felbontását kérjék, de a kik azzal családuk iránti tekintetből, a gyermekek miatt vagy bármely más okból élni nem akarnak, lehetőséget akar nyujtani arra,hogy felbontó ok fenforgásakor kérelmöket ne legyenek kénytelenek a felbontásra irányitani, hanem az ágy- és asztaltól való elválást kérhessék, a melynek birói kimondása egyéni felfogásuknak és érdekeiknek megfelel.

Semmi állami érdek sem követeli, hogy a házassági kötelék felbontása a házassági életközösség megszüntetésének egyetlen módja legyen akkor is, ha azt a házastársaknak egyike sem kivánja. Ellenkezőleg méltánylást igénylő tekintetek parancsolják az egyéni és lelkiismereti szabadság figyelembevételét, midőn általa sem az egységes jogszabályozás, sem a jog- és erkölcsi rend sérelmet nem szenvednek.

Ezekhez járul, hogy teljesen mellőzve a hitfelekezeti felfogást, lehetnek esetek, midőn a házastárs, ki a házassági kötelék felbontását kérheti, nem kivánja ezt a végső lépést megtenni, mert még van reménye, hogy a házassági viszonyon ejtett sebekeet az idő be fogja heggeszteni, kereseti jogát azonban mégis érvényesiteni akarja, nehogy az elévülés következtében elenyészszék; (105. §); ennélfogva csak a separatióra kivánja kérését szoritani.

A javaslat a most érintett szempontokból vezetve, vette fel rendszerében az ágy- és asztaltól való elválást mint különálló intézményt, a mint az több külföldi törvényhozásban is, bár a javaslatttól több irányban eltérőlge, meghonosult.

A javaslattal egyező elvi állásponton van különösen a franczia, a belga, a németalföldi törvényhozás és sok tekintetben a hesseni Entwurf is, mig a Laurent-féle belga Avant Projet azzal, hogy a separatiót oly végleges állapotnak tekinti, mely megegyezésből megszüntethető ugyan, de a kötelék felbontására nem változtatható át, eltérő elvi alapon áll.

Francziaországban különösen az ágy- és asztaltól való elválás intézménye különböző alakulásokon ment át. 1792-ben általánosságban megszüntették és helyébe mint új intézményt, a kötelék felbontását hozták be, de már az 1803. márczius 21-iki törvény a felbontás mellett párhuzamosan a separatiót is helyreállitotta, mely rendszer átment a Napolenoni code civilbe. Miután az 1816. márczius 8-iki törvény a házasság felbontását eltörölte, ettől az időtől fogva az 1792. év előtti jog lett uralkodóvá, mégis az 1884. julius 27-iki törvény a code civil rendelkezéseit bár több változtatással visszaállitotta.

Az 1875. évi február 6-iki német birodalmi törvény 77-ik §-a értelmében oly esetekben, midőn az egyes országok törvényei szerint ágytól és asztaltól való örökös elválasztásnak van helye, a birónak a házasság felbontását kell kimondani, a fennebbi törvény hatályba lépésétől kezdve tehát a német birodalom területén az ágytól és asztaltól való örökös elválás intézménye többé nem létezik.

A javaslat az egységes jogszabályozás tekinteteinek az ágy- és asztaltól való elválás intézményénél azzal tesz eleget, hogy a házastársakat, a kik a házasság felbontását kérhetik, valláskülönbség nélkül ágy- és asztaltól való elválásra ugyanazon okokból bocsátja, a melyekből a házasság felbontását is kérhetik.

Nem honositja meg az ágy- és asztaltól való elválást önálló alakjában mint kötelező intézményt, hanem mindig felperes tetszésére bizza, hogy azt a felbontás helyett kérhesse. Mielőtt a biró a feleket ágytól és asztaltól elválasztaná, éppen úgy tartozik a törvényes bontó ok valóságát kutatni, mintha a kötelék felbontását kérték volna s ha ily ok meg nem állapitható, a separatióra irányuló kérelmet is el fogja utasitani. Ekként módjukban áll a házastársaknak, hogy a házasélet megromlása esetében az együttélés birói megszüntetését kérhessék a kötelék épségben tartása mellett, a nélkül mégis, hogy házassági kötelékük későbbi teljes megszüntetésének útja előttük elzáratnék.

Teljesen megfelel ezen intézmény természetének és az egységes jogrendezés következményének, hogy az ágytól és asztaltól való elválasztás esetében mind a nőtartás, mind a gyermekek elhelyezésének és tartásának kérdése az elválasztás kimondásakor épen úgy nyerjen szabályozást, mint felbontás esetében. Ugyanez áll a vagyonjogi viszonyok tekitetében is.

Minthogy azonban az ágy- és asztaltól való elválás a köteléket nem érinti és igy alperes megfelelő törvényes rendelkezés hiányában újabb házasságkötés tekintetében egészen felperes önkényének volna kiszolgáltatva, ennélfogva alperes érdekeinek és egyéni szabadságának védelme oly intézkedést tesz szükségessé, mely az emlitett függőségi viszonyt kizárva, mindkét házastársra nézve a paritás elvét állapitja meg.

Ezen elvnek a javaslat az által felel meg, hogy ha a separatió már hosszabb ideig tartott a nélkül, hogy a házasfelek a házassági együttélést visszaállitották volna, mindkettőjöknek, tehát alperesnek is megadja a jogot, hogy az elválasztást a kötelék felbontásával változtathassák át. Ily rendezéssel a házasfeleknek egymástól függő kényszerhelyzete ki lesz kerülve.

Az a körülmény, hogy felperes akarata határoz abban a kérdésben, vajjon a biró a kötelék felbontása helyett ágytól és asztaltól való elválasztást mondjon-e ki, alperesre nézve sérelmes nem lehet.

Mert magának a bontó oknak perbeli érvényesitése felperes kizárólagos joga, az ő akaratától függ, hogy kereseti jogával éljen-e vagy sem, ha tehát annak bizonyos méltányos határig korlátot szab, e miatt a vétkes alperesnek alapos panaszra nincs ok, mert a kényszerhelyzetet, vagy szabadságának korlátozását akár a kötelék felbontása, akár az ágytól és asztaltól való elválasztás tekintetében vétkes cselekménye által ő maga idézte elő.

Viszont felperes sem láthat lelkiismereti kényszert alperesnek abban a szabadságában, hogy az ágy- és asztaltól való elválasztást felbontássá változtathassa át.

Felperes maga nem volt arra kényszeritve, hogy jobb meggyőződése ellenére a kötelék felbontására pereljen. Ő maga csak a házassági életközösség megszüntetése végett inditott keresetet és a szerint nyert itéletet is; a mi ezentúl az ő hozzájárulása és közreműködése nélkül történik, a lelkiismeretét nem érintheti, annál kevésbbé, mert senki sem kényszeriti őt, hogy a kötelék felbontásának új házasság kötésére vonatkozó következményeit magára alkalmazza.

A 127. §-hoz

Az ágy- és asztaltól való elválásnak feltételei ugyanazok, mint a kötelék felbontásának, t.i. a javaslat által felsorolt valamely bontó ok fenforgása. Ezt fejezi ki az a szabály, hogy elválasztást csak oly esetben lehet kérni, mikor a törvény szerint felbontásnak is volna helye; mert az ágytól és asztaltól való elválasztás nem képvisel oly minust a felbontással szemben, mint azt a szász polgári törvénykönyv (1754. §) és az 1874-iki svájczi szövetségi törvény (47. §) rendszerében látjuk, hanem a kötelék felbontásával felperes kérelmére párhuzamosan alkalmazható intézényt. Hogy a választási jog azt a házasfelet illeti, a ki a házasság felbontását is kérhetné, az a fél perbeli állásának természetes következménye.

Az eddig mondottakból önként következik, hogy a mennyiben alperesnek viszonkereseti joga megállapittatott, a szakasz rendelkezése reá is kiterjed, alperes tehát viszonkeresetileg felbontás helyett seperatiót kérhet akkor is, ha felperes a kötelék felbontásához ragaszkodik. Ebben az esetben a biró felbontást fog kimondani, mert az ágy- és asztaltól való elválás nem állapitható meg azon házasfél akarata ellenére, a ki a házasság felbontását is kérheti; ez által mindkét félnek alkalom adatott, hogy kereseti jogát érdekeinek és meggyőződésének megfelelő módon érvényesithesse.

A code civil az 1884-ban foganatositott változtatások óta a javaslattal megegyezően rendelkezik (306. §) és az 1886. évi ápril 18-iki törvény (1. §) az interdictum alatt álló egyén gondnokát is felhatalmazza, hogy separatiót kérhessen. A belga code 306. és 307. §-ai a franczia törvénykönyv rendelkezéseinek ismétlése. A németalföldi polgári törvénykönyv szerint ugyanazon okokból, a melyek miatt a házasság felbontható, a házastársak ágytól és asztaltól való elválasztást kérhetnek, de helye van annak excés, sévices és injures graves esetében is (288. §), mig a sértések - sévices - alapján közvetlenül a házasság felbontását csak akkor lehet kérni, ha a házastárs életét veszélyeztették vagy súlyos testi sérelmeket eredményeztek (264. § 4. pontja). Ezenkivül a házasságnak két évi tartama után a házastársak együttes kérelmére is elrendelhető a separatió, a nélkül, hogy különös váló ok érvényesitésére volna szükség. (291. §) Ugyanez a hesseni javaslatnak is az álláspontja, mely a közös egyetértéssel történő elválasztás feltételeként azt kivánja, hogy a házastársak nagykorúak legyenek. (II. cz. 105. §, 116. §) Mind bontó ok esetében felperes választásához képest, mind a felek megegyezése alapján helyet ad a separatiónak a Laurent-féle belga Avant-Projet is (253-268. §), mely a tényleges separatiónak egy különös nemét is szervezete, midőn abban az esetben, ha valamelyik fél a házastársával való együttélést megtagadja, a birót a felek elválasztására jogositja s ha ezen állapot 5 évig tartott és a felek az együttélést vissza nem állitottak, a felek bármelyikének kérelmére végleges ágytól és asztaltól való elválasztásának van helye. (273-277. §)

Ha a bontó ok meg van állapitva és felperes az ágytól és asztaltól való elválasztást kérte, a biró a kérelemhez kötve van és az ágy- és asztaltól való elválást kimondani tartozik a nélkül, hogy annak időtartamát meghatározná. Ha azonban viszonkeresetileg alperes is érvényesit bontó okot, a házasság felbontását önállóan kérheti, ebben tehát felperes kereseti kérelme által nincs korlátozva; ez esetben a biró a kötelék felbontását fogja kimondani.

Ténykérdés marad, hogy meddig fog tartani a 131. § korlátai között az elválasztásra szóló birói határozat hatálya és ha a felek a 130. §-ban részükre biztositott joggal élni nem fognak, az ágy- és asztaltól való elválás végleges állapotot teremtett a nélkül, hogy a birói határozat ezt czélozta vagy épen elrendelte volna. Ugyanaz a már idézett törvények és javaslatok álláspontja, mely az intézmény természetéből és meghonositásának okaiból következik.

Minthogy felperes választási jogától függ vagy a kötelék felbontásának, vagy az elválasztásának kérése, a javaslat nem akadályozza őt abban, hogy a mennyiben a kereset ágytól és asztaltól való elválasztásra irányul, azt felbontó keresetre át ne változtathassa. A kétféle kereset tárgyalási módja egyenlő, mindkettő ellenében ugyanazok a kifogások érvényesithetők (128. §) s így ama átváltoztatás ellen perrendi aggályok nem szólnak; a kereset átváltoztatása a már folyamatban levő per menetét semmiben sem akadályozza vagy változtatja meg.

A szigorú következetesség azt kivánná, hogy felperes választási jogáva jogerős birói itélethozatalig élhessen. A javaslat azonban a választást czélszerűségi okokból csak az első biróság itélethozataláig engedte meg. A választási jognak a per végeldöntéseig való kiterjesztése a pert szükség nélkül késleltetné, mert ágy- és asztaltól való elválási keresetnél a felek különélésének elrendelése a kibékülés megkisérlése czéljából nem foglal helyet és a biró a nő névviselése tekintetében nem határoz (129. §); valahányszor tehát felperes a felebbviteli eljárás alatt változtatná át keresetét, mindannyiszor az érdemi felülvizsgálat megszakadna és az első birót póteljárásra kellene utasitani, úgy a közbeeső intézkedések foganatositása czéljából, valamit esetleg a nőnek meghallgatása végett (117. §). De magával az alperessel szemben sem volna méltányos a kötelék felbontásának kérdését a per végbefejezéseig függőben tartani, csak azért, hogy felperes változékony akaratának mindaddig szabad tere legyen.

A választási jognak ezen megszoritása azonban a dolog természeténél fogva nem állja útját annak, hogy felperes a folyamatban levő perben önállóan még nem érvényesitett új bontó ok alapján, ezen per elsőfok ú befejezése után a házasság felbontását kérhesse, mert joga kétségtelenül fennáll akkor is, midőn házastársától ágytól és asztaltól már jogerősen elválasztatott. A külföld törvényhozásai ezen kérdésben eltérő álláspontot foglalnak el. Francziaországban a joggyakorlat a code civilnek ezen tárgyra vonatkozó rendelkezése hiányában oda fejlett, hogy az ágytól és asztaltól való elválásra irányuló kereset nem változtatható át felbontási keresetre; ugyanezt az elvet követi a németalföldi polgári törvénykönyv (290.§). Ezt az álláspontot azzal indokolják, hogy felperesnek választása volt a kétféle kereset között, a mint azonban az egyiknek javára optált, ezzel egy contrat judiciaire létesült, melyet egyoldalú akarattal megdönteni nem lehet. Éppen ellenkező értelemben rendelkezik és a kereset átváltoztatásának még a felebbviteli eljárás alatt is enged helyet a Laurent-féle javaslat (260. §).

A 128. §-hoz

Minthogy a javaslat az ágytól és asztaltól való elválást oly alakban szabályozta, hogy az a felek között esetleg végleges állapotot létesit, annálfogva a kötelék felbontására nézve felállitott szabályokat az elválasztás esetére is alkalmazni kellett, a mennyiben a kötelék érintetlen hagyása ellenkezőt nem parancsol.

Hogy elválasztás csak azokban az esetekben kérhető, mikor bontó ok forog fenn, már korábban lett kiemelve. A kétféle intézményeknek egymás mellé helyezése indokolja, hogy a kereset ellen mindkét esetben ugyanazok a kifogások emelhetők, hogy a kereshetőségi jogra nézve egyenlő szabályok irányadók és hogy ind a nőtartásra, mint a gyermekek ellátására és nevelésére nézve a végleges megoldás czéljának megfelelő rendelkezések szükségesek; ezért kellett a birót a vétkesség megállapitására is kötelezni. A 117. § azonban ágytól és asztaltól való elválasztás esetében nem nyerhet alkalmazást, mert a kötelék fenmaradván, a nő férje nevét továbbra is minden esetben megtartja; ép oly kevéssé lehet helye a 121. és 122-ik §-ok alkalmazásának, melyek a dolog természeténél fogva csak a kötelék felbontásának elháritására czéloznak; fenmarad a házastársi kölcsönös hűség kötelezettsége is.

A javaslat értelmében az ágtól-asztaltól elválasztott felek elvesztik hitvestársi örökösödési jogukat, az elválasztott nőnek özvegyi joga és özvegyi örökösödés tekintetében ezzel csak az osztrák polg. törvénykönyv jogterületén áll be a jelenlegi jogállapottal szemben változás, mert ezen jog szerint ágytól és asztaltól való elválasztás esetében a vétlen fél megtartja törvényes öröklési jogát, melyet csak a vétkes házastárs veszít el (osztr. polg. tvkv. 759. §). Ellenben a magyar jog szerint a hitvestársi örökösödés ágy-asztaltól elválasztott házastársakat ma sem illeti meg, mint azt a kir. Curia 1886. évi május 5-épn 125/p. sz. a. kelt itéletében kimondotta. A hitvestársak törvényes erkölcsi öröklési joga azoknak az összes egyéni viszonyokra kiható legbensőbb életközösségében találja indokát; oly esetben tehát, midőn az életközösség birói uton meg lett szüntetve, nem érvényesül többé az a törvényhozói szempont sem, mely a törvényes öröklésnél irányadó volt.

A jelen jogokkal szemben újitást tartalmaz a javaslat az özvegyi jog tekintetében, mely joggyakorlatunk szerint az ágytól-asztaltól elválasztott nőt, ha az elválasztás hibáján kivül történt, megilleti, elleben a házasság felbontása esetében az megszünik. A felbontásra vonatkozó szabálynak az elválasztás esetére való általánositása ugyanazokon az indokokon alapszik, mint a hitvestársi öröklés tekintetében elfoglalt álláspont. A jelen jogállapoton történt változtatásnak azonban alig lesz gyakorlati kihatása az elvált nő vagyoni jogállására, mert a tvjav. 113. §-a szerint a nem vétkes nőt férjével szemben tartás illeti meg, mely lényegében az özvegyi jog tartalmának felel meg és minthogy a tartás a 115. § szerint a férj örököseire is átszáll, az terjedelem tekintetében is megfelel az özvegyi jognak.

Francziaországban a gyakorlat állapitotta meg a separatio jogkövetkezményeit, mert a code civil ezekről csak annyiban rendelkezik (311. és 1441. §-ok), hogy a separatió folytán a házasfelek vagyona elkülönitendő. A gyakorlat szerint ott a separatióval megszünik ugyan az életközösségre való kötelezés, egyebekben azonban az ágytól és asztaltól való elválás nem bir a felbontás joghatályával; a házastársaknak kötelezettségei a házassági hűségre, a kölcsönös szükséges tartásra teljes épségükben fenmaradnak, valamint fenmarad a törvényes vagy szerződésszerinti öröklési jog is, nem nyerhet alkalmazást a code civil 299. § rendelkezése sem, mely szerint a vétkes házastárs a részére biztositott vagyoni előnyöket elveszti. A nő jogügyleteiben a separatio tartama alatt is férje auctorisatiójára van utalva (215-217. §-ok). Csak az 1884. évi törvény (2. §) nyujtott módot az atyának, hogy a különélés ideje alatt nemzett gyermek atyasága ellen tiltakozhassék.

A németalföldi polgári törvénykönyv azonkivül, hogy a separatio által a kötelék kérdést nem érinti (297. §), ahhoz a felbontás joghatályát fűzi (301. §). A belga Avant Projet (262-266. §) a javaslat álláspontján van azzal az eltéréssel, hogy separatio esetében azon fél részére is biztosit szükséges tartást, a mennyiben arra reászorul, kinek ellenében az elválasztás kimondatott (265. §).

A 129. §-hoz

Hogy a házastársak az életközösséget bármikor visszaállitják, mi által az ágytól és asztaltól való elválasztás jogkövetkezményel, ipso facto megszünnek, természetes folyománya annak, hogy az ágytól és asztaltól való elválás a köteléket érintetlenül hagyja.

Egyetlen törvényhozás sem szoritotta meg a házastársakat ezen joguk gyakorlatában, miután a separatio intézményének épen az képesi főindokát, hogy a törvény a házastársaknak módot nyujtson együttélésüknek oly alakban való megszüntetésére, mely lehetővé teszi a kötelék fentartását és a körülmények változásával az életközösség visszaállitását a nélkül, hogy új házasságkötésre volna szükségök.

Mindazonáltal a házasság felbontására kereseti jogot nyert fél rendelkezési joga nem terjed ki a birói itéletnek egyoldalú hatályon kivül helyezésére oly értelemben, hogy a mennyiben az elválasztás kimondása után az életközösséget vissza akarná állitani, arra házastársa is kötelezve volna. A kereseti jog a pernek birói eldöntésével mindkét félre nézve itélt dologgá változott át, mely az egyik fél egyoldalú rendelkezési körén kivül esik s hatályon kivül elhelyezése csak mindkettőjök egyetértő akaratával foganatositható.

A javaslat szerint tehát az ágytól és asztaltól elválasztott házastársak csak közös egyetértéssel állithatják vissza a házassági életközösséget oly eredménynyel, hogy azzal az elválás jogkövetkezményei megszünjenek és a házasság összes joghatályaiban visszaálljon.

Habár a code civil a tárgyalt kérdésben nem foglal állást, de a jogászok Francziaországban is egyetértenek abban, hogy a házastársak közös megegyezése a separatiót megszünteti és ezzel a házasság visszanyeri teljes hatályát a vagyonközösség kivételével, melynek visszaállitására a házastársaknak közjegyző előtt különösen is meg kell állapodniok (1451. §), mely esetben a vagyonközösség visszahat a házasság megkötésének idejére.

A németalföldi polgári törvénykönyv szerint a házastársak kibékülése által a separatió összes hatályai megszünnek (303. §); ugyancsak a javaslat álláspontján van a belga Avant Projet is (267., 268. §).

A 130. §-hoz

A törvényjavaslat az ágy- és asztaltól való elválás intézménye által nem változtat a házasság felbonthatóságára nézve elfoglalt álláspontján és nem tekinti a biróilag megállapitott elválasztást a felek akaratától függetlenitett végleges jogállapotnak. A korábbi szakasz az együttélésnek helyreállitásáról keletkezik, a jelen szakasz pedig módot nyujt a feleknek arra, hogy az ágy- és asztaltól való elválasztást a kötelék felbontására változtathassák át. Ha vissza nem utasitható köz- és magánérdekek követelik a felbonthatóság elvének elfogadását, akkor azoknak érvényesülniök kell oly esetben is, midőn az ágytól és asztaltól való elválasztás állandósitása bármelyik házastárs érdekeit sérti. Felperes lelkiismereti meggyőződése kielégitő méltánylásban részesült az által, hogy fel lett mentve oly kereseti kérelem előterjesztésének kényszere alól, mely ama meggyőződésével ellenkezik, midőn a javaslat megengedi, hogy kereseti jogát oly alakban érvényesitse, mely által a házassági kötelék fennállásának kérdése nem érintetik, és a biró kötelességévé teszi, hogy itéletét a kérelem tartalmához alkalmazza.

Ennél tovább azonban az egyik házastárs egyoldalú védelme tekintetében polgári törvényhozás nem mehet.

Ha a tapasztalás kétségtelenné tette, hogy az ágy- és asztaltól való elválasztás a hozzá kötött várakozásnak nem felel, lehetővé kell tenni, hogy annak kényszere alól a felek szabaduljanak, mert nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy a felbontás szükségét pótolja.

Az ágy- és asztaltól elválasztásnak a javaslat szerint legalább 2 évig kell tartania, hogy a felek a kötelék felbontását kérhessék. E két év a házastársak kiengesztelődésének próbaideje is.

Kétségtelen, hogy arra a félre nézve, a ki a kötelék felbontását inkább óhajtja, mint az elválasztást, ez utóbbiban egyéni szabadságának érzékeny korlátozása rejlik. De ily korlátozás, habár kisebb mértékben a javaslat szerint gyakran bekövetkezik, akkor is, ha a felperes keresetét már eredetileg a kötelék felbontására inditja, mert a javaslat szerint a biró az ágytól és asztaltól való különélést mint békitő eszközt sok esetben hivatalból is köteles alkalmazni (121. §)

Két évi időt elégnek tartott a javaslat az ágytól és asztaltól való elválasztás hatásának kiismerésére; rövidebb nem felelne meg az intézmény természetének, hosszabb túlságosan korlátozná az egyéni szabadságot, s erkölcsi szempontokból sem volna kivánatos.

A javaslat nemcsak az alperest, hanem felperest is felhatalmazza, hogy az elválasztó itéletnek felbontó itéletté való átváloztatását kérje. Mert ellenkeznék a törvényjavaslat álláspontjával s a méltányosságnak sem felelne meg, ha felperes, a ki arra a meggyőződésre jutott, hogy a kötelék felbontása jobban megfelel életviszonyainak, mint a separatio attól a jogtól, hogy a felbontást kérhesse, csak azért fosztatnék meg, mert abban a hitben, hogy az ágytól és asztaltól való elválasztással, mint enyhébb eszközzel is czélt ér, kezdetben azzal élni nem kivánt.

Nem kötötte a javaslat az átváloztatás jogát a felek kölcsönös megegyezéséhez sem, mert ezzel kiszolgáltatná az egyik házastársat és annak érdekeit a másik önkényének.

Ha a házastársak időközben az életközösséget visszaállitották, az elválás összes jogkövetkezményei az előző szakasz értelmében megszünvén, a házassági viszony helyreáll és ugyanazon bontó oknak önálló kereset alakjában való érvényesitése a 104. § rendelkezése alapján ki van zárva.

A szakaszban foglalt elv van elfogadva a franczia törvényhozás és a hesseni javaslat által, némi eltéréssel ugyanaz a németalföldi polgári törvénykönyv álláspontja. Francziaországban a code civil eredeti álláspontja az volt, hogy ha a separatió, mely nem a nő házasságkötés okából rendeltetett el, 3 évig tartott, alperes házastárs a házasság felbontását kérhette és a biróság a kérelemnek helyt adni tartozott, ha felperes az együttélés visszaállitásába nem egyezett bele (310. §). Belgiumban máig is ez a törvényes állapot (code civil 310. §). Az 1884-iki törvény megszüntetve házasságtörés esetében a férj és nő közötti megkülönböztetést, mindkét házastársnak megadta a jogot, hogy az ágytól és asztaltól való elválás 3 évi tartama után az elválasztó itéletnek felbontó itéletté való átváltoztatását kérhesse (1. §) A hesseni javaslat azonos rendelkezést tartalmaz. (II. cz. 124. §). A németalföldi polgári törvénykönyv szerint a separatiónak 5 évi tartama után, ha időközben az együttélést vissza nem állitották, a felek bármelyike kérheti a házasság felbontását; ezen kérelmet azonban a biró érdemi tárgyalás nélkül utasitja el, ha alperes házastárs háromszori idézés daczára nem jelent meg a biróság előtt, vagy megjelenve, a kérelem teljesitését ellenzi vagy hajlandónak nyilatkozik a kibékülésre (255-256. §-ai). A Laurent-féle Avant Projet a separatiónak felbontássá leendő átváltoztatását nem ismeri.

VII. FEJEZET.

Külföldön kötött házasságok és a külföldiek házassága.

A törvényjavaslat VII. fejezete a magyar házassági jogot nemzetközi vonatkozásaiban teszi szabályozás tárgyává. Mint a nemzetközi magánjog irodalmában, úgy különösen annak a házassági jogviszonyokkal foglalkozó részében számos vitás tétel van és magok a külföldi törvényhozások is jelentékeny eltéréseket mutatnak az idevonatkozó kérdésekben. A törvényjavaslat ily körülmények közt különös súlyt az általánosabban elfogadott elvekre fektet és e mellett főképen arra törekszik, hogy a magyar házassági jogot nemzetközi vonatkozásaiban a hazai viszony követelményeihez képest szabályozza.

A VII. fejezet rendelkezései három főszempont szerint csoportosithatók. Foglalkozik ugyanis a nemzetközi jog szempontjából:

1. a házasság anyagi érvényességével (131-135. §);

2. a házasság alakszerűségeivel (136. §);

3. a házassági perek kérdéseivel (137-141. §).

E rendelkezéseket a 142. és 143. szakaszok zárják be, melyek közül a 142. § azon külföldiek házasságáról intézkedik, a kiknek állampolgársága meg nem állapitható, a 143. szakasz pedig a házassági jogviszonyoknak államszerződésekben való rendezéséről szól.

A 131. §-hoz

A házasságok érvényességének megitélésénél a nemzetközi vonatkozásokban is különbséget kell tenni azon szempontok között, melyek az anyagi érvényesség és azok között, melyek alakszerűségek tekintetében irányadók.

Anyagi érvényesség tekintetében a törvényjavaslat alapelve - egynémely később részletezendő kivételtől eltekintve - az, hogy a házasság anyagi érvényességének megitélésénél a házasuló felek hazájának törvényeiből kell kiindulni.

Ezzel a jogi felfogásssal szemben áll az Angliában, bár nem kivétel nélkül elfogadott és az északamerikai Egyesült-Államokban is uralkodó ama rendszer, mely a házasságok érvényességét minden, tehát anyagi tekintetben is, azon jog szerint itéli meg, mely a házasságkötés helyén fennáll. A „locus regit actum” elvének a házasságok anyagi érvényességére való alkalmazása kétségkivül legegyszerűbb, de tarthatatlanságának igazolása végett elég legyen arra rámutatni, hogy egyetlen, bármely kis állam törvényhozása uralkodhatnék a „locus regit actum” elve mellett a többi államok joga felett s a hazai törvények kijátszására tág tér nyilnék, mert a felek házasságukat, mely a hazai törvények szerint érvénytelen volna, azon állam területén köthetnék meg, melynek törvényhozása azt a többiekkel ellentétben érvényesnek ismeri el.

A törvényjavaslat tehát a fenforgó kérdésben a személyes jog alapján álló felfogásnak ad elsőbbséget s az utóbbi rendszer keretén belül is, nem a lakhely, hanem az európai kontinens törvényhozásának túlnyomó többségét követve, a honosság elvét fogadta el.

Ez az általános elv s ezen az elvi alapon állanak - némi eltérésekkel - a törvényjavaslat VII. fejezetének nemcsak azon szakaszai, melyek egyáltalában a külföldön, hanem azok is, melyek a külföldi által belföldön kötött házasságokra vonatkoznak.

A részletek közül fontos az, hogy a törvényjavaslat 131. szakasza, mely a külföldön kötött házasságokról általában szól, különbséget tesz egyfelől a kor és cselekvőképessé, másfelől pedig az anyagi érvényesség egyéb kellékei közt. A 131. § szerint a kort és a cselekvőképességet mindegyik félre nézve kizárólag a saját hazájának, az anyagi érvényesség egyéb kellékeit ellenben mindkét fél hazájának törvényei szerint kell megitélni. A kort ugyanis, melynek elértével valaki házasságra léphet és a cselekvőképességet mindegyik állam, tekintettel különleges viszonyaira, saját honosainak átlagos testi és szellemi érettségéhez méri. Érvényesnek kell tehát tekinteni a házasságot, ha kor és cselekvőképesség tekintetében a házasuló felek mindegyik saját honi törvényei következményeinek megfelelt.

Megtörténhetik, hogy a saját hazájának törvényei szerint megkivántató kort elért cselekvőképes fél házasságot köt olyan állam kötelékébe tartozó honossal, a mely álla törvényei a kor és cselekvőképesség tekintetében szigorúbbak. A javaslatnak az az álláspontja, hogy mindegyik házastársra nézve saját honi törvénye mérvadó, kizárja azt, hogy ily esetben a házasság érvénytelennek mondassék ki. Másképen áll a dolog az anyagi érvényesség többi feltételeivel. Ezekre nézve mindkét házasuló fél hazájának törvényeit figyelembe kell venni és ha az egyik törvény szerint érvénytelenségi ok forog fenn, érvénytelen a házasság, habár a másik fél honi törvénye szerint érvényes volna is.

A 131. § az anyagi érvényesség tekintetében a házasfelek honi törvényeinek alkalmazását csak az esetben rendeli, ha ezek a törvények más törvény alkalmazását nem követelik. Vannak ugyanis jogrendszerek, melyek a külföldön kötött házasságok anyagi érvényességének, nevezetesen a házasságkötő képességnek megitélése tekintetében a házasságkötés helyének, vagy a lakhelynek vagy a férj honának törvényére vagy más egyéb törvényre utalnak. Nehogy tehát az a félreértés támadhasson, mintha az emlitett utalás figyelembe veendő nem volna, hanem a most emlitett esetben is föltétlenül az illetőnek hazai törvényét kellene alkalmazni, szükséges volt a 131. § szövegében az idézett fentartásnak helyt adni.

A 131. § csak az anyagi érvényesség feltételeiről kiván rendelkezni, de nem egyszersmind a házasságoknak alakszerűségek tekintetében való érvényességéről. Szükséges volt tehát, főképen az alakszerűségek kérdését szabályozó 136. §-ra való figyelemmel, a 131. § szövegében kimondani, hogy a 131. §-ban foglalt szabály csak annyiban áll, a mennyiben a jelen törvényjavaslat eltérő intézkedéseket nem tartalmaz.

De nemcsak a 136. §, hanem egyéb szakaszok (köztük a 132. és 135. §) is tartalmaznak a 131. §-tól eltérő intézkedéseket.

A 132. §-hoz

A 131. § alkalmazása mellett az esetben, ha a házasulók közül az egyik külföldi, a másik pedig magyar honos, házasságuk csak érvényes, ha az, a felek korától és cselekvőképességétől eltekintve, mind a két fél hazai joga által megkivánt anyagi kellékeknek megfelel. Minthogy azonban a házasság, melyet magyar honos férfi külföldi nővel köt, a nőt magyar honosság teszi és magyar családot alapit meg, tehát arra a külföldi államra nézve, melynek kötelékéből a nő a házasság által kilépett, ugy a nő, mint a tőle leszármazó család idegenné lesz: ennélfogva indokolt a 132. §-nak az emlitett általános szabálytól eltérő az a rendelkezése, mely szerint a magyar honos férfi és külföldi nő közt kötött házasság anyagi érvényessége kizárólag a belföldi törvény szerint itélendő meg, a mi annyit jelent, hogy az ilyen házasságoknál nem jönnek figyelembe a nő hazai joga szerint netalán fennálló olyan házassági akadályok, a minőket a magyar törvény nem ismer. Egy kivételt azonban mégis kellett tenni. A nő kora és cselekvőképessége ugyanis oly szoros összefüggésben áll az ő hazai viszonyaival, hogy e tekintetben hazai jogát az esetben sem lehet figyelmen kivül hagyni, ha magyar honossal köt házasságot.

A 133. §-hoz

A javaslat félreértések kikerülése végett czélszerűnek látta a magyar honosokkal szemben különösen is kimondani, hogy őket habár külföldön kötnek házasságot, a magyar törvényben, jelesül a 18-30. §-okban felsorolt tiltó akadályokra vonatkozó rendelkezések is kötelezik, annál is inkább, mert mint a 146. §-ra való hivatkozásból kitünik, a javaslat büntetéssel sújtja azokat a magyar honosokat is, kik a hazai törvény szerint fennálló akár bontó, akár tiltó akadály ellenére külföldön kötnek házasságot. Ezek a rendelkezések abban a szoros összefüggésben találják megokolásukat, mely a magyar honossági kötelékhez tartozó egyének házassága és a magyar állam egész jogrendje, valamint a magyar társadalom erkölcsi közérzülete közt fennáll és a ely akkor sem szünik meg, ha a magyar honos átlépi hazájának határait.

A 134. §-hoz

Az olasz codice civile 102. czikke a külföldire, a ki Olaszországban kiván házasságot kötni, ugyanazon házassági akadályokat alkalmazza, melyeket az olasz törvény saját honosaira nézve megállapit. A törvényjavaslat 134. §-a nem követi az olasz polgári törvénykönyvnek elszigetelten álló ezen szigorát, hanem fentartva azon elvet, mely szerint a házasságok anyagi érvényessége a házasuló felek hazájának törvényei szerint itélendő meg, eleget tesz a magyar jogrend kivánalmainak, midőn érvénytelenség terhe alatt útját állja annak, hogy a magyar törvény hatályának területén külföldiek a magyar törvény által a javaslat 15., 16. és 17. §-okban felállitott sarkalatos házassági akadályok ellenére köthessenek házasságot.

Ezek az akadályok oly közelről érintik a jog- és erkölcsi rendet, az azok ellenére kötött házasságok annyira sértik a társadalom közérzületét, hogy a törvényhozás méltán kiván azoknak föltétlen érvényt biztositani az idegen állam honosaival szemben is, annál is inkább, mert azok nagyrészt büntetőjogi tilalmakba is ütköznek.

A 135. §-hoz

Gyakran megtörténik, hogy belföldön rendes lakhelylyel biró kiskorú külföldi a házasságkötéshez hazájának törvényei szerint szükséges szülői vagy gyámi beleegyezést önhibáján kivül megszerezni nem képes. Nehogy tehát e beleegyezés hiánya miatt a kiskorúra nézve a házasságkötés lehetetlenn váljék, gondoskodni kellett a szóban forgó beleegyezés megfelelő pótlásáról. Ezt a pótlást a 135. § legczélszerűbben akként véli szabályozni, hogy az illető kiskorú külföldi részére a belföldi gyámhatóság gondnokot rendel, kinek meghallgatása után a házasságkötéshez a beleegyzést megadhatja.

A 136. §-hoz

Az előző 131-135. §-ok az anyagi érvényesség szempontjából szabályozzák a házasságot nemzetközi jogi vonatkozásaiban. a 136. § ellenben annak alakszerűségeire nézve rendelkezik.

Ugy a külföldi törvényhozásokban, mint az elmélet terén uralkodó felfogás szerint alakszerűségek tekintetében a házasság érvényességét azon törvény szerint kell megitélni, mely a házasságkötés helyén és idejében fennállott.

Ezen általános szabálylyal, mely a 131. § 1. bekezdésében is kifejezésre jut, két kivételt lehet szembe állitani. Az egyik a consulok vagy követek előtt kötött házasságokra vonatkozik, melyek érvényesek, habár nem a házasságkötés helyén, hanem a conculok vagy követek által képviselt országokban fennálló törvények szerint jöttek létre. Ilyen házasságokat bizonyos megszoritásokkal a törvényjavaslat is érvényeseknek ismer el, de azokról, minthogy belföldön kötött házasságoknak kivánja tekinteni, nem itt, hanem a III. fejezetben a 46. § e) pontjában szól. A másik kivétel szerint ugyanazon honosságú házasulók közt hazájuk területén kivül kötött házasság alakszerűségek tekintetében érvényes volna akkor is, ha a házasságkötéskor a jegyesek hazájában fennálló törvények megtartattak. Ezt az utóbbi kivételt a törvényjavaslat nem fogadja el, mert abból indul ki, hogy a házassághoz mindenki, a ki az illető államban házasságra lép, föltétlenül alkalmazkodni köteles, hacsak consul vagy követ előtt kötött házasságról nincs szó, a melyet - a mint emlitve volt - nem az illető idegen államban, hanem a consul vagy követ által képviselt államban kötött házasság gyanánt kell tekinteni.

A 136. § második bekezdése, mely szerint a magyar honosnak külföldön kötendő házasságát a belföldön is ki kell hirdetni, azért szükséges, mert az akadályok, melyek magyar honos által a külföldön kötni kivánt házasságnak netalán útjában állhatnak, főképpen a belföldön ismeretesek.

A 137. §-hoz

Állandó gyakorlat Magyarországon és az 1881:LX. tc. 5. §-ában foglalt alapeszmének is megfelel, hogy magyar honosok házassági pereiben a külföldi biróságok által hozott itéleteket belföldön nem hajtják végre. Ennek kiván a törvényjavaslat is határozott kifejezést adni, midőn kimondja, hogy magyar honosok házassági pereiben csak a hazai biróságok itélete hatályos.

Nincs azonban kizárva, hogy magyar honosok házassági pereiben külföldi biróságok által hozott itéleteket a magyar biróság - külön szabályozandó eljárás előrebocsátása után - bizonyos előfeltételek mellett hatályositson, mintegy nostrificálhasson. Minthogy ezen nostrificatió a külföldi biróságok itéleteit a hazai biróságokéival egyenlősiti, nem mutatkozott szükségesnek ezen szempontból a 137. §-ban külön rendelkezést fölvenni.

A 138. §-hoz

A belföldi biróságoknak házassági perekben, hacsak a hazai törvény bizonyos kérdésekre külföldi törvény alkalmazását nem rendeli, a belföldi törvény, vagyis a „lex fori” szerint kell eljárniok. A 138. § „lex fori” alkalmazásának általános szabálya alól kivételt tartalmaz, mert elrendeli, hogy a 138. § első bekezdésében körülirt esetekben ugy a külföldi, mint a belföldi jogot figyelembe kell venni. A külföldi jog figyelembevételét a szóban forgó esetekben el kellett rendelni, mert nem volna méltányos, hogy a magyar honosság elnyerése előtt létrejött oly tények alapján, melyek a házastársak korábbi joga szerint sem bontó, sem ágytól és asztaltól való elválasztási okot nem képeztek, a magyar biróság a házasságot a magyar honosság elnyerése után felbonthassa. Ha azonban a magyar honosság elnyerése előtt létrejött tény a házastársak korábbi joga szerint is bontó vagy legalább elválasztási okot képez, a törvényjavaslatnak, mely az elválasztást végleges jelleggel nem ruházza fel, meg kellett engednie, hogy a magyar biróság az emlitette házasságot felbonthassa, föltéve, hogy a szóban forgó tény a törvényjavaslat szerint is bontó okot képez.

Ezen § 2-ik bekezdésének rendelkezésénél az a szempont volt irányadó, hogy a magyar biróság a 130. § előfeltételei esetén az ágytól és asztaltól elválasztó itéletet felbontó itéletté változtathatja át.

A 130. § alapján azonban - magában véve ezt a szakaszt - a magyar biróság csak magyar biróság által hozott elválasztó itéletet változtathatna át felbontó itéletté, de nem azt, melyet külföldi biróság hozott.

A javaslatnak a separatió vonatkozó elvi álláspontjánál fogva azonban magyar honosokká vált házasfelekre, kiknek elválasztása a külföldi biróság által oly tény miatt történt, mely a magyar törvény szerint bontó okot szolgáltat, lehetővé kell tenni a külföldi biróság elválasztó itéletének belföldön bontó itéletté való átváltoztatását, minélfogva a 138. § 2-ik bekezdésének rendelkezése teljesen indokolt.

A 139. §-hoz

A külföldi biróságok által más állam kötelékébe tartozó felek házassági pereiben hozott itéletek végrehajtása ezen utóbbiak államában igen gyakran sok akadályba ütközik, sőt nem is foganatositható. Ily összeütközésnek veszi elejét a 139. §, midőn kimondja, hogy külföldiek házassági pereiben a belföldi biróságok csak az esetben járhatnak el, ha abban az államban, a melynek a házasfelek honosai, ezeknek házassági pereiben az idegen biróságok által hozott itéletek is hatályosak.

Ennél tovább menni és a magyar biróságokat a külföldiek házassági pereiben való biráskodástól egyáltalában eltiltani azért nem volna helyes, mert ilyen tilalom mellett nem találnának birót a Magyarországon állandó lakhelyet élvező azon külföldi házasfelek, a kiknek hazájában a birói illetékességet házassági perekben nem a honosság, hanem a domicilium szabályozza.

A magyar biróság ugyanis azért szállitaná le illetékességét, mert a felek külföldiek, a felek hazai birósága pedig azért, mert a domicilium nincsen hatósági területén.

A 139. § segit ezen a visszásságon, másfelől pedig - a mint emlitve volt - nem teszi ki a magyar biróságok itéletét annak az esélynek, hogy külföldön teljesen hatálytalannak tekintsék.

A jelen §-ban foglalthoz hasonló rendelkezést tartalmaz az 1874-ik évi deczember 24-iki svájczi szövetségi törvénynek 56.czikke.

A 140. §-hoz

Minthogy a magyar nő, ha külföldivel köt házasságot, külföldivé válik, férje ellenében érvénytelenségi pert csak akkor indithatna, ha a 139. § értelmében a § előfeltétele fenforog. A 140. § 1. bekezdése a magyar nő védelmére ezen szabály alól kivételt tesz és tekintet nélkül arra, megvannak-e a 139. §-ban a megszabott kellékek, feltétlenül megengedi, hogy a nő, ki külföldivel kötött házasságát közvetlenül megelőző időben magyar honos volt, férje ellen érvénytelenségi pert indithasson a belföldi biróság előtt, ha férjét a házasság megkötése után külföldre nem követte.

Ugyancsak a magyar nő védelmét tartja szem előtt a 140. § 2-ik bekezdése is, midőn, szintén tekintet nélkül a 139. § tartalmára, föltétlenül megadja a perelhetési jogot a nőnek a belföldi biróság előtt az esetben, ha a magyar honos férj a házasság felbontására okot szolgáltató tény elkövetése után más állam honosa lett a nélkül, hogy neje őt külföldre követte volna.

A 141. §-hoz

A 141. § arra jogositja fel a belföldi biróságokat, hogy külföldi házasfeleknek a belföldön tartózkodás esetében, ha a házassági per hatóságuk alá nem is tartozik, a magyar törvény értelmében ideiglenes intézkedéseket tehessenek a különélés, továbbá a nő- és a gyermek-tartás kérdéseiben, a mely intézkedések megtételének jogosultságát ezen rendezést igénylő jogviszonyoknak halasztást nem tűrő természete indokolja.

A 142. §-hoz

Gyakran megtörténik, hogy valakinek állampolgársága meg nem állapitható, akár azért, mert valamely állam kötelékéből kilépett a nélkül, hogy új honosságot szerzett, akár azért, mert új honosságot szerez, mielőtt a réginek kötelékéből elbocsáttatott volna, vagy mivel az állampolgárság megállapitása egyéb nehézségekbe ütközik. Ilyen esetekben, szemben a javaslat eddig elfoglalt álláspontjával, kétségek merülhetnek fel arra nézve, hogy mely törvények nyerjenek a házassági viszonyok tekintetében alkalmazást.

Ezen kétségek eloszlatására szolgál a 142. §, mely kimondja, hogy azon külföldinek házasságára, kinek állampolgársága meg nem állapitható, mindazon esetekben, melyekben a jelen törvény szerint a külföldi hazájának törvényei volnának irányadók, lakhelyének törvényeit kell alkalmazni. Ezen szabályozás teljesen megfelel az e kérdésben uralkodó jogi felfogásnak s következetes marad a javaslat alapgondolatához.

A 143. §-hoz

Nehogy kétség merüljön fel az iránt, vajjon a házassági jogviszonyok nemzetközi vonatkozásainak a VII. fejezet előző §-aiban történt általános rendezése államszerződések által megváltoztatható-e, czélszerűnek látszott a 143. §-ban határozottan kifejezni, hogy államszerződéseknek a házassági jogviszonyokra vonatkozó intézkedései akkor is irányadók, ha a jelen törvényjavaslat határozataitól eltérnek; mi ezen jogviszonyok természetének teljesen megfelel s annál kevésbbé eshetik kifogás alá, mert államszerződéseink érvényéhez közjogunk szerint mindig a törvényhozás hozzájárulása szükséges.

VIII. FEJEZET

Büntető határozatok

A házasság intézményének szilárd alapokra fektetése az állam egyik legfőbb érdeke és a jogrend elengedhetetlen követelménye; minélfogva nem elég, hogy a törvény a házasság létrejövetelének feltételeit parancsolólag szabja meg, hanem szükséges, hogy azokat, a ki a jog- és erkölcsi rendnek ezt a sarkkövét megingatják az által, hogy a törvénynek parancsoló vagy tiltó rendelkezéseit áthágják, büntetéssel is sujtsa. Ebből a szempontból indul ki a javaslat a jelen fejezet határozatainál. Az itt felvett büntető rendelkezések részint azon polgári tisztviselők ellen irányulnak, kik e minőségükben a házasságok megkötése körül követendő szabályokat megsértik (144. §,), részint a javaslat daczára házasságra lépő házasfelek ellen (146. §) és végre azon egyházi közegek ellen, kik a feleket egyházilag összeadják, mielőtt igazolták volna, hogy a házasságot a javaslat szerint a polgári tisztviselő előtt megkötötték. (145. §)

A mi különösen ezen utóbbi rendelkezést illeti, minthogy a házasságnak a polgári tisztviselő előtti megkötése érvényességének oly lényeges kelléke, minek hiánya a házasságot már a törvény erejénél fogva, birói eljárás és itélet nélkül semmissé teszi (45. §), másfelől azonban a javaslat az egyházi esketéseket nem érinti: már magának az állami jogrend tekintélyének megóvása követeli, hogy az általa megállapitott házasságkötési mód az által is feltétlen érvényre jusson, hogy azt az eddig gyakorlatban volt egyházi házasságkötés meg ne előzze. De követeli ezt az állampolgárok legfontosabb érdekeinek védelme és maga az erkölcsi rend is. Midőn az állam a házasság megkötésének új rendjét és alakját lépteti életbe, gondoskodnia kell arról, hogy az új jogrend minél előbb a köztudatba menjen át és elejét kell vennie annak, hogy az előbb uralkodott házasságkötési formák oltalma alatt a törvényen kivül álló, minden polgári joghatályt nélkülöző nemi viszonyok létesüljenek.

Az e kérdésben irányadó szempontok egyébiránt idegen államok példáival megvilágitva az általános indokolásban vannak kifejtve, miért is itt elég legyen arra utalni. (Lásd által. indokolás 85. és köv. lapjait.)

A 144. §-hoz

Minthogy a javaslat szerint a házasság megkötése polgári tisztviselő előtt történik, ezen kivételt nem ismerő szabálynak természetes következménye, hogy a büntető törvénynek az első bekezdésében felhivott szakaszait jövőben a házasságok megkötésénél közreműködni hivatott hivatalos személyekre kell alkalmazni.

A büntetés tekintetében a büntető törvény rendelkezéseit azért kellett kiegésziteni, mert a lelkészi hivatalból való megfosztás az állam büntető hatalmi körén kivül esik, mi okból a büntető törvény a viselt hivatal elvesztését nem rendelheti el annak daczára, hogy a büntetendő cselekmény a közhivatallal való visszaélés fogalmi körébe esik. A javaslat szükségesnek találta mindazon esetekben, midőn a polgári tisztviselő akár szándékosan, akár gondatlanságból oly házasság megkötésénél működött közre, mely a javaslat értelmében semmis vagy megtámadható, a büntetést a viselt hivatal elvesztésére is kötelezőleg kiterjeszteni, mert a közérdek követeli, hogy az a tisztviselő, a kinek szándékossága vagy vétkes kötelességmulasztása folytán törvénybe ütköző házasságok jöttek létre s a ki ennélfogva a közbizalmat elvesztette, hivatalos állásából elmozdittassék.

Minthogy a büntető törvény a lelkészt csak akkor bünteti, ha bontó ok daczára adja össze a feleket, szükséges volt a jelen javaslat keretében büntetőjogi szabályokat felállitani azokra az esetekre is, midőn valamely polgári tisztviselő oly házasság megkötésénél működik közre, mely csak tiltó akadályba ütközik. Mert ha a javaslat a közérdek szempontjából bizonyos esetekben a házasságok kötését eltiltani szükségesnek találta, gondoskodnia kell arról is, hogy tilalmának foganatott szerezzen; s ezt azzal teszi, hogy a házasságkötésnél a tiltó akadály ellenére közreműködő polgári tisztviselőt büntetésnek veti alá. A büntetés megállapitásánál a javaslat megkülönbözteti a tudatos, törvényellenes közreműködést a csak gondatlanságból eredőtől. Első esetben a polgári tisztviselő mint szándékos törvénysértő súlyosabb büntetést érdemel, mint ha hivatalos eljárásban csak a kötelességszerű gondosságot mulasztotta el. Tekintve azt a fontos közérdeket, melyet a javaslat a házassági tilalmak felállitásával megvédeni kiván, a törvény tilalmának tudatosan ellenszegülő közhivatalnokot nemcsak érzékeny fogházbüntetéssel, hanem viselt hivatalának elvesztésével is szükségesnek tartotta sujtani. Ellenben gondatlanság esetében elégnek látszott a pénzbüntetés kiszabása; csak ismétlés esetében engedi meg a javaslat a birónak, hogy a viselt hivatal elvesztését is kimondhassa, mi oly esetekben lesz helyén, midőn a tanusitott nagyfokú gondatlanság miatt a polgári tisztviselő a közbizalmat elvesztette s hivatalának ellátása megnyugvással többé reá nem bizható.

A szakasz második bekezdésében emlitett súlyosabban büntetendő cselekmények különösen az első bekezdésben idézettek, valamint a hivatali bűntettek (1878. évi V. tc. 465., 467., 471. §).

A házasság megkötésénél közreműködő polgári tisztviselő kötelességellenes eljárására vonatkoznak a franczia code civil 68., 156., 157., 192. és 193. §-ai, valamint a code pénal 193-195. és 340. §-ai, az olasz polgári törvénykönyv 123-126. és 128. §-ai, a német büntető törvény 338. §-a és az 1875. február 6-iki törvény 69. §-a, a svájczi 1874-iki szövetségi törvény 59. §-a, a németalföldi büntető törvénykönyv 238. és 379. §-ai, a polgári törvénykönyv 137. §-a.

A 145. §-hoz

Ezen szakasz érdemi indokolása a fejezet bevezetésében és az általános indokolásban foglaltatik. A lelkészeken kivül azért kellett az egyházi összeadásnál eljáró egyéb személyekről is rendelkezni, mert például a törvényesen elismert vallásfelekezetek közül az izraelitáknál a vallástanitók is illetékesek egyházi esketés teljesitésére (1863. évi november 2-iki kancelláriai Rendelet 12. pontja), de tekintettel a vallások szabad gyakorlatának jövőben várható életbeléptetésére, nincs kizárva az az eshetőség, hogy más vallásfelekezet is felhatalmaz a lelkészeken kivül más egyéneket esketés teljesitésére.

Egyházi összeadás alatt valamely egyházi közegnek oly ténykérdését kell érteni, mely az egyházilag érvényes házasság megkötéséhez az illető hitfelekezet szabályai által kötelezőleg megkivántatik.

A büntetés mértékének megállapitásánál meg kellett különböztetni azokat az eseteket, melyekben az egyházi összeadás valóban megelőzte a házasság polgári megkötését, azoktól, midőn az egyházi közeg a házasságkötés igazolása nélkül adta ugyan össze a feleket, de azok a házasságot már előbb polgári tisztviselők előtt megkötötték. Ezen utóbbi esetben az egyházi közegnek csupán oly mulasztása forogván szóban, melynek a társadalmi rendre és a családi állapotokra káros következményei nem lehetnek, a cselekményt kihágásnak kellett minősiteni és büntetését ehhez mérten megállapitani. Ellenben valahányszor az egyházi összeadás a polgári vagyis az állam által egyedűl érvényesnek elismert házasságkötést megelőzi, mindannyiszor előtérbe lépnek azok a veszélyek, melyek a javaslat által megállapitott házasságkötési formának elmulasztása által a jogrendet fenyegetik. Azért ebben az esetben az egyházi közeg cselekményét súlyosabban kellett minősiteni és arra oly érzékeny büntetést szabni, mely alkalmas hasonló eljárás ismétlésétől visszariasztani.

A franczia code pénal eredetileg második ismétlés esetében deportatiót állapitott meg büntetésül. (200. §); a jelen franczia büntetőjog az első elkövetés esetére pénzbüntetés szab ki, mig az első ismétlések 2-5 évi fogházzal, a másodikat fegyházzal bünteti. A belga büntető törvény (267. §), a német 1875-iki törvény (67. §), a svájczi 1874-iki szövetségi törvény (59. §) és a németalföldi büntető törvény (449. §) szintén büntetés terhe alatt tiltják az egyházi összeadásnál a polgári házasságkötést megelőző közreműködést. Ugyanigy az olasz kormány által a folyó évben a törvényhozó testület elé terjesztett törvényjavaslat.

A szakasz végső bekezdése szerint nem büntethető a cselekmény, ha az egyházi összeadás az egyik félnek közel halállal fenyegető betegségében történt.

E rendelkezést úgy a felek vallási érzületére, mint a lelkészek hivatására való tekintet indokolja. A felek az egyházi összeadásból erkölcsi és vallásos megnyugvást merithetnek. Ily esetek igen ritkán fordulnak elő és azokat a lelkész mindig igazolni tartozik, hogy a büntetéstől meneküljön. Köteles lesz tehát, mielőtt az összeadást teljesitené, alapos meggyőződést szerezni arról, hogy az eset előfeltételei valóban fenforognak.

Magától értetik, hogy ez által a házasság jogilag nem jön létre, a mint az a javaslat 45. §-ában világosan ki van mondva. A törvényjavaslat álláspontjával egyezik a franczia joggyakorlat és az idézett olasz törvényjavaslat is.

A 146. §-hoz

Ugyanazok az indokok, melyek a házasságkötésnél közreműködő polgári tisztviselő megbüntetését sürgetik (144. §), ha törvényes akadály daczára jár el hivatalában, a házasuló felekkel szemben is hasonló eljárást tesznek szükségessé.

A házassági akadályok felállitása a közérdek és a közerkölcsiség követelményében gyökerezik, a büntetőjogi sanctió tehát, melyet a javaslat az akadályrendszerhez annak minden vonatkozásaiban kapcsol, indokolt.

Minthogy pedig a büntetőtörvénykönyv csupán azokról az esetekről rendelkezik, midőn valaki tudva kettős házasságot köt vagy a házasság megkötésénél jegyese előtt valamely bontó akadályt elhallgatott, illetőleg öt a házasság megkötése alkalmával megtévesztette (1878. évi V. tc. 251. és 255. szakaszai), a házassági akadályok hatályossága érdekében szükséges volt a javaslatban büntető rendelkezéseket felvenni azokkal szemben, kik a fennebbi eseteken kivül valamely házassági akadály ellenére tudva házasságot kötnek.

A házasfelek szempontjából a javaslat nem tesz különbséget a bontó és tiltó akadály ellenére kötött házasság közt, mert a törvényszegés mind a két esetben fenforog; azon körülmény pedig, hogy bontó akadály ellenére kötött házasság jelentékenyebb állami érdeket sért, miután a házasság úgyis érvénytelen, külön magasabb büntetési tételt nem tesz szükségessé. Egyes minősitett esetekről a büntető törvény rendelkezik.

A szakasz rendelkezése a gondatlan cselekményekre ki nem terjed, mert ebben az esetben a törvény megszegésére irányuló szándék hiányzik és azok az okok, melyek ily esetben is szükségessé teszik a polgári tisztviselő megbüntetését, a felekkel szemben hasonló súlylyal nem birnak.

A külföldi törvénykönyvek többsége a szakasznak megfelelő rendelkezést nem tartalmaz; legközelebb áll a javaslathoz és az osztrák büntetőtörvénykönyv 507. szakasza. A code civil 192. §-a és az olasz polgári törvény 123. szakasza a kétszeri kihirdetés elmulasztása esetében állapitanak meg a házasfelekre pénzbüntetést, az utóbbi törvénykönyv megbüntetni rendeli a nőt s annak házastársát, ha korábbi házassága megszüntetésétől vagy megsemmisitésétől számitott tiz hó letelte előtt köt újabb házasságot (128. §).

A 147. §-hoz

Annak kijelentése, hogy az 1889. évi VI. törvénycikknek az engedély nélküli nősülésre vonatkozó büntető rendelkezéseit továbbra is fentartatnak, azért volt szükséges, mert a véderőről szóló törvénynek a házassági tilalomra vonatkozó rendelkezései a véderő viszonyaival a legszorosabb kapcsolatban állanak, minélfogva azon tilalomra vonatkozó büntetőjogi határozatok is csak magának ama törvénynek álláspontjáról itélhetők meg.

A fentartott büntető határozatok az idézett törvény 50. és 61. szakaszai, melyek az engedély nélküli nősülésre vonatkozó tilalmakat tartalmazzák, a 66. §, mely a pénzbüntetések hováforditásáról és átváltoztatásáról rendelkezik, a 67. szakasz, mely az elévülési határidőt szabályozza, a 68. §, mely a nem tényleges szolgálatban álló egyénekre vonatkozólag a járásbiróságok hatáskörét állapitja meg és ezen ügyeknek soron kivül tárgyalását és eldöntését rendeli el, végül a 69. szakasz, melynek rendelkezése szerint az engedély nélküli nősülés akkor is büntettetik, midőn a kihágás külföldön vagy - a viszonosság feltétele mellett - osztrák állampolgár által a magyar korona területén lett elkövetve.

A 148. §-hoz

A javaslat a birói hatáskör megállapitásánál a büntetendő cselekmények jellegét és belterjességét vette tekintetbe. Minthogy a fejezetben vétségnek minősitett cselekmény túlnyomólag a jogrend érzékenyebb megzavarását eredményezik és részben közhivatali kötelességek szándékos megsértését foglalják magokban, ennélfogva azoknak elbirálását az 1880. évi XXXVII. törvénycikk álláspontjának megfelelőleg (39. és 40. §-ok) a kir. törvényszékek hatáskörébe utasitotta. A kihágás tekintetében a védtörvény már megállapitotta a kir. járásbiróságok hatáskörét (1889. évi VI. tc. 68. szakasza.)

IX. FEJEZET

Vegyes határozatok

Jóllehet ezen fejezet rendelkezései szorosan véve nem tartoznak a házassági jog keretébe, a javaslatba való felvételük azért volt szükséges, mert a házassági akadályokra és a házasság érvénytelenségére vonatkozó rendelkezésekkel függenek össze; fennálló jogunk szabályai pedig hiányosságuknál fogva azokra nézve kellő támpontokat nem nyujtanak.

A jelen fejezet határozatai azonban oly természetűek, hogy a magánjogi viszonyoknak az alkotandó polgári törvénykönyv által leendő teljes szabályozása esetében önként tárgytalanná válnak. Ez esetben a házassági jog szabályai a magánjogi törvénykönyv keretébe a jelen fejezet elhagyásával lesznek beilleszthetők.

A 149. §-hoz

Jelen § a 8., 64., 68., 80., 105. és 128. §-ok rendelkezéseit egésziti ki, meghatározván azon személyeket, a kiket a javaslat szerint cselekvőképteleneknek kell tekinteni.

A cselekvőképtelen személyek szabatos meghatározása a házasságjog körében annál szükségesebb, mert a hazánk területén érvényben levő kétféle jogrendszernek egymástól eltérő rendelkezései e tekintetben csak zavart és bizonytalanságot okoznának, s másrészről nem is feleknek meg teljesen a házasság természetének.

A § álláspontja főleg a cselekvő-képtelenség házassági akadálya szempontjából (8. §) igényel közelebbi igazolást.

Fennálló házassági jogaink az életkor házassági akadályát kizárólag a házassághoz szükséges testi és értelmi fejlettség szempontjából szabályozván, a kort, mint a cselekvőképtelenség alapját külön figyelembe nem veszik. A r. kath. egyházi jog azonban a kor házassági akadályát annyiban mégis eltérő szempontokból állapitja meg, a mennyiben a hét éven alóliak házasságának joghatályt egyáltalán nem tulajdonit; mig az ezt meghaladó életkorban kötött házasságot a fejlett kor hiánya daczára bizonyos feltételek mellett érvényesnek ismeri el (v. ö. a 9. § indokaival).

A javaslat a kor hiányán alapuló cselekvőképtelenséget a fejletlen kor házassági akadályától különválasztástotta. Ennek indoka abban rejlik, hogy a házasság érvénye más elvek szerint itélendő meg akkor, midőn azt a korbeli fejletlensége miatt cselekvő képtelen személy, s más elvek szerint akkor, midőn a cselekvőképességében csak korlátolt személy köti. Azon életévekben, melyekben a törvény a cselekvőképességet el nem ismeri, teljesen hiányzanak a házasságnak természetes előfeltételei, miért is még felmentéssel sem lehetne megengedni a házasságkötést. Hogy az ily személyek hiányzó cselekvő képességét a törvényes képviselő sem pótolhatja, az a házassági viszony legszemélyesebb természetéből következik.

Az életkorban rejlő cselekvőképtelenségen és a fejlett kor hiányán alapuló házassági akadály eltérő szabályozása a javaslat szerint főleg abban nyilvánul, hogy a cselekvőképtelen személy még felmentéssel sem köthet házasságot s megkötött házassága semmis (64. §), mig a fejletlen kor házassági akadálya felmentéssel elháritható (9. §), az akadály ellenére felmentés nélkül kötött házasság pedig megtámadható. (71. §)

A §-ban megállapitott korhatár összeesik a magyar magánjogban megállapitott törvényes korral.

Megfelel fennálló jogaink álláspontjának. [C. 7. § 1. C. XV. Qu 1.; c. 26. C. XXXII. Qu. 7.; c. 24. de spons. X.(IV. 1.); görög-keleti: Zhismann: i. m. 206. l.5. §; Eheordn. 3. §; Bód: H.t. 170., 237. §-ok és az 1882. erdélyi ev. ref. főtörvsz.: Utasitás 3. § c) pontja; Jos. pat. 24. §; Unit. ehtv. 7. § c)].

Hogy a javaslat az eszük használatától végképen vagy csak mulólag (holt részeg, alvó, lázasbeteg, deliriumban levő, öntudatát elvesztett haldokló stb.) megfosztott személyek házasságát, ha azt ily állapotban kötötték, érvényesnek el nem ismeri, nem szorul igazolásra. Oly cselekmény, mely nem valódi akaratelhatározás eredménye, nem birhat joghatálylyal.

Ezen szempontból kell megitélni a gondnokság alatt nem álló elmebeteg házasságát is. Az eszének használatától megfosztott elmebetegnek ily állapotban kötött házassága nem vezethető vissza oly akaratelhatározásra, melyet a törvény joghatály előidézésére alkalmasnak tekint. Ha ellenben a házasság oly időpontban köttetett, melyben az elmebetegség szünetelt, annak érvényére nem birhat befolyással azon körülmény, hogy a házasfél a házasságkötést megelőzőleg elmebetegségben szenvedett s az később ismét visszatért. Igaz ugyan, hogy az elmebetegség gyakori öröklékenysége, valamint ama kétely, vajjon az elmebeteg világos időközökben kórmentes lelki állapotban van-e, a mellett látszanak szólani, hogy az elmebetegeknek világos időközökben se engedtessék meg a házasságkötés; a törvényjavaslat azonban azért nem tette magáévá ezt a szigorúbb álláspontot, mert a tudomány és gyakorlat által kellőleg még fel nem deritett véleményeket törvényes rendelkezések alapjául el nem fogadhatta s nem talált elegendő okot arra, hogy a házasságkötés tekintetében eltérjen azon, a jogügyletekre nézve általában elfogadott szabálytól, hogy érvényök a cselekvőképesség szempontjából is létrejövetelük időpontja szerint itélendő meg. Másrészről nem hagyhatta figyelmen kivül, hogy a másik házasfél érdekeire nézve sok esetben sérelmes és épen azért méltánytalan volna, ha az ily házasság érvénye kizárólag a különben is bizonytalan ivadékokra való tekintetből itéltetnék meg. Egyébként pedig az a körülmény, hogy az elmebeteg a házasságkötés idejében eszének használatában volt-e s ehhez képest cselekvénye jogilag beszámitható-e, mindenkor orvosszakértői vélemény alapján lesz megállapitandó. Az elmebeteg által világos időközben kötött házasságot érvényesnek tekinti a külföldi törvényhozások túlnyomó többsége is. (V.ö. osztrák ptk. 48. §; porosz A.L.R.: I. 4. cz. 23-25., 28-30. §; II. 1. cz. 39. §; szász ptk.: 1592. §; olasz ptk.: 61., 112. §; belga terv.: 142., 186. §; német jav.: 64. § 2. bek. 1231. §; 1874. svájczi szöv. törv. 28. § 3. pont.) A franczia joggyakorlat szerint vitás, vajjon az elmebetegnek világos időközben kötött házassága érvényes-e.

A törvényjavaslatnak most kifejtett álláspontja megfelel annak, a melyet a javaslat a házasság felbontása kérdésében elfogadott, midőn a házasságot elmebetegség okából felbontani nem engedte. Ha az elmebeteg házasságánál a bajnak öröklékenysége volna a döntő szempont, akkor a törvényhozás nemcsak a világos időközben kötött házasság érvényét nem ismerhetné el, hanem következetesen a házasság fennállása alatt keletkezett elmebetegséget is bontó okként kellene elfogadnia, a mi ellen pedig az V. fejezet általános indokaiban felhozott érvek szólanak.

A javaslat mellőzte az elmebetegség nemeinek megkülönböztetését s a helyett ezen kifejezést: „elmebetegség” oly értelemben használja, hogy az minden kóros elmeállapotot magában foglal, a mely az ész használatát s tehát az akaratszabadságot kizárja. A rendes és kóros elmeállapotot határának egyes felmerülő esetekben való megállapitása az orvosi tudomány feladatát képezi s ennek útmutatása szerint kell a birónak is a felett dönteni, vajjon forgott-e fenn a cselekvőképtelenségnek a § alá vonható esete.

Ezen szempontból kell megitélni az elmegyengék házasságát is. Ha az elmebetegség a szellemi erők oly mérvű fogyatkozásában áll, mely az ész használatát és ezzel az akaratszabadságot ép ugy befolyásolja, mint az örültség vagy más kóros elmeállapot, az elmegyenge házassága is a jelen § alá esik. Ellenkező esetben, ha az elmegyengeség a kóros elmeállapotok osztályába még nem sorolható, annak a házasság érvényére sem lehet befolyása. Az értelmi erők alacsonyabb foka magában véve nem elegendő ok házassági akadály felállitására; mert eltekintve attól, hogy közérdekben is kivánatos lehet oly személyt, ki csekélyebb értelmi képességeinél fogva ügyeit jól ellátni nem képes, házastársának gondos és odaadó vezetésére és felügyeletére bizni, ama körülmény nem zárja ki a cselekvőképességet s másrészt az értelmi képességek fokozatában alig volna lehetséges törvényhozásilag megjelölni azt a határt, a melynél a házasságkötések eltiltása kivánatos.

Az sem lenne indokolt, hogy a törvény a gondnokság alatt álló elmegyenge házasságához a gondnoknak beleegyezését kivánja meg. (Igy: a belga terv.: 143. §, hesseni jav.: II. 19. §) Gyámi törvényünk szerint az elmegyenge vagyoni érdekeinek oltalma végett helyeztetik gondnokság alá; mi által, bár cselekvőképességében korlátozást szenved, személye feletti szabad rendelkezésének jogát korántsem veszti el. E jogában őt a házasságkötés szempontjából korlátozni annál kevésbbé indokolt, mert nem tekintve azt, hogy a javaslat a korlátolt cselekvőképességet általában nem fogadta el a házasságkötő személyes képesség korlátozásának alapjául (v.ö. a 10. § indokaival), a vagyonjogi oltalom végett elrendelt gondnokság magában véve nem tekinthető elegendő alapnak arra, hogy az elmebetegség házasságkötő képessége eltérőleg állapittassék meg attól az esettől, midőn annak vagyontalansága miatt a gondnokság alá helyezés nem vált szükségessé. Ez esetben a vagyoni szempontnak kellőleg nem igazolható befolyás engedtetnek a házasságkötés képességének szabályozására. Ehhez járul, hogy a házassági akadálynak ez esetben alig volna gyakorlati jelentősége; mert a gondnokság fennállása kizárólag azok akaratától függ, a kiknek kérelmére vagy érdekében elrendeltetett. (1877:XX. tc. 28. § b., 31., 56. §-ok.)

A római kath. egyházi jog az őrültté nyilvánitott személyek házasságát a javaslat álláspontjának megfelelően itéli meg; a világi gondnokság alá helyező határozatával szemben azonban az ellenbizonyitást megengedi. (v.ö.: Schulte: 16. §) Fennálló jogaink egyébként a gondnokság alá helyezett elmebeteg házasságáról külön nem rendelkeznek.

A gondnokság alá helyezett elmebeteg házassága a javaslat szerint akkor is semmis, ha világos időközben köttetett. A legtöbb külföldi törvényhozás álláspontjával egyező (olasz ptk. 61., 112. §-ok; osztrák jog; porosz A. L.R. II. 1. cz. 39. §; német javaslat: 64. § 2. pont, 1231. §; belga terv.: 142. §; a német alföldi ptk. 143. §) ezen szabály indokát a gondnokság alá helyezés jogi hatályában találja, mely a cselekvőképességet közvetlenül és akként szünteti meg, hogy azontúl nem az elmebetegség tényleges állapota, hanem a birói kijelentés jogi ténye képezi a cselekvőképtelenség alapját. S miután ezen cselekvőképtelenség mindaddig tart, mig a gondnokság jogerős biró határozattal megszüntetve nincs, azt a házasságot sem lehet érvényesnek tekinteni, melyet a gondnokság alatt álló elmebeteg világos időközben, tehát a cselekvőképesség tényleges állapotában kötött. A gondnokság alá helyezés joghatályának kezdete és tartama tekintetében az arra vonatkozó szabályok irányadók. (V. ö. mégis a 18. § indokaival.)

Gyámi törvényünk szerint a magát jelekkel megértetni nem tudó siketnéma cselekvőképességére a gondnokság alá helyezésnek ugyanazon hatálya van, mint mikor az elmebetegség okából történt. A gondnokság alá helyezés ezen két esetének egyenlősitése a házassági jog szempontjából is indokolt.

A magát jelekkel megértetni nem tudó siketnéma nemcsak akaratának kijelentésére képtelen, hanem rendszerint az értelmiségnek is oly alacsony fokán áll, hogy cselekvényei következményeinek megitélésére sem képes. Ily egyének ki vannak téve a megtévesztésnek s a másik fél részéről való kizsákmányolásnak s képtelenek a házasság czéljának megfelelő házaséletre: minélfogva úgy saját érdekükben, mint közérdekben is kivánatos, hogy a házasságkötéstől eltiltassanak. A javaslat ugyan csak a gondnokság alatt álló ily személyeket nyilvánitja kifejezetten a házasságkötésre képteleneknek, mert csak a gondnokság alá helyezés szünteti meg cselekvőképességüket; de nem lehet kétséges, hogy őket, a mennyiben házasságkötő akaratukat nem képesek kifejezni abban az alakban, melyet a javaslat a házasságkötésre nézve megállapitott, erre akkor is képteleneknek kell tekinteni, ha a gondnokság alatt nem állanak. Ebben a javaslat megegyezik a fennálló jogaink álláspontjával.

A § d) és e) pontjának rendelkezései ugyanezen szempontoknak felelnek meg.

A 150. §-hoz

Jelen § meghatározza, hogy ott, hol a javaslat korlátolt cselekvőségűekről tesz emlitést, kiket kell az alatt érteni. (V.ö.: 68., 89. § harmadik bek.; 108., 128. §-ok.) E rendelkezés szükségét fennálló jogunk több tekintetben kétes és bizonytalan álláspontja igazolja.

A 151. §-hoz

Jelen § szerint azon nő, ki kiskorúságában a 10-13. §-okban megkivánt hozzájárulások valamelyike nélkül házasságra lépett, hacsak az 1874:XXIII. tc. 2. §-a értelmében férjhezmenetel által lett teljeskorúvá, a házasság megtámadása a megtámadási határidő számitása, az utólagos beleegyezés, illetőleg jóváhagyás és helyebenhagyás kérdése tekintetében a kiskorúakkal egyenlő elbánás alá esik.

Ezen rendelkezés felvétele azért volt szükséges, mivel ennek hiányában a javaslat 76. § b) pontja szerint a kiskorú nő által kötött házasság érvénye kizárólag saját akaratától függene, s ki volna zárva annak lehetősége, hogy a törvényes képviselő, a jogosult szülő és gyámhatóság reá nézve a javaslat által biztositani kivánt befolyását érvényesithesse. Ez által a nő kevésbbé hatályos oltalomban részesülne, mint a férfi, jóllehet arra a dolog természete szerint fokozottabb mérvben van szüksége. Ez okból a javaslat a megtámadhatóság tekintetében a férjhezmenetelen alapuló teljeskorúságot nem veszi tekintetbe.

Önként érthető, hogy ily esetben a nőnek törvényes képviselőjéül továbbra is az tekintendő, a ki a házasságkötéskor törvényes képviselője volt és hogy ugyancsak kell állani a gyámhatóságról is. Ha pedig ily törvényes képviselő nem léteznék, arról a gyámhatóság az 1877:XX. tc. 34-39. §-ai értelmében fog gondoskodni.

A 152. §-hoz

Ha a kiskorúság meghosszabbitása nem a 149. § e) pontjában emlitett okból történt, azt a javaslat nem kivánja figyelembe venni. A kiskorúság meghosszabbitásának czélja más esetekben a kiskorú vagyonjogi oltalmában áll. Ilyenkor azok a tekintetek, melyek a korral járó fejletlenség következtében a kiskorúak házasságkötő képességének korlátozására vezettek, többé nem forognak fenn. (V.ö.: 10., 19., 22., 76. § b), 77. § b), 79., 84., 85. §)

A 153. §-hoz

A jelen § a 11., 19., 21., 22. §-ok rendelkezését egésziti ki. A javaslat leszármazóknak oly egyéneket tekint, a kik érvényben levő jogunk szerint egymással a rokonság családi kötelékében állanak. A törvénytelen gyermek atyjához nem állván rokonsági kapcsolatban, ilyen értelemben nem is lehet atyjának leszármazója. Másrészről a királyi leirat által törvényesitett és az örökbefogadott gyermek a törvényesitést kieszközlő apával, illetőleg az örökbefogadó szülővel áll családi kapcsolatban, azért azok felmenőjének nem lehet leszármazója. Annak az elvnek, hogy a leszármazás fogalma a rokonság családi kötelékére vezetendő vissza, érvényesülni kell a felmenő rokonság megállapitásánál is; minélfogva felmenő rokonnak ezen értelemben csak oly személy tekinthető, kinek az, a kinek rokonsága megállapitandó, közvetlen (a § a), b) pontja szerint), vagy távolabbi leszármazója (a § c) pontja szerint). Önként érhető, hogy a jelen § a vérrokonság és vérszerinti leszármazás mint természeti viszony fogalmát nem érinti.

A 154. §-hoz

Oly örökbefogadás, melynél a vérszerinti apa az atyai hatalmat vagy a vérszerinti anya a gyámságot föntartotta, nem állapitja meg az örökbefogadó és örökbefogadott között azt a benső családi viszonyt, a melyre a javaslat ott, a hol az örökbefogadási viszonynak a házasságkötési képességre befolyást engedett (11. § 4. bek.; 19., 21., 153. §) rendelkezéseit alapitja. Azért a javaslat az ilyen örökbefogadásra nincs tekintettel. Erre nézve a javaslat egyező álláspontot foglal el a róm. kath. és görög-keleti egyházi joggal, melyek csak a római jogban szabályozott arrogatióval és adoptio plenával egyenlő hatályú örökbefogadást vesznek figyelembe. Ez az álláspontja a legtöbb külföldi törvényhozásnak is. (V.ö.: 1875. febr. 6. német birod. tv. 31. §; német jav.: 1239., 1240. §; poroshz A.L.R.: II. 2., 715. §, osztrák ptk.: 49., 183. §; hesseni jav.: II. 13. §; olasz ptk.: 63. §; szász: 1798., 1573. §) Eltér a code civil álláspontja, mely szerint az örökbefogadás családi viszonyt nem állapit meg.

A 155. §-hoz

Jelenlegi perrendtartásunk a holttányilvánitó eljárásnak két nemét ismeri ahhoz képest, a mint azt vagy a házastárs a házassági kötelék feloldása, vagy az örökös az örökség birtokbavétele végett kéri. Előbbi esetben házasságvédő kirendelése szükséges; s mindkét esetben a holttányilvánitó itéletnek csak arra a czélra van joghatálya, a melyből az eljárás folyamatba tétetett. A javaslat e különbséget megszünteti s a holttányilvánitás mindkét esetében azon eljárási szabályok alkalmazását rendeli, melyek az örökség birtokbavétele végett holttányilvánitásnál irányadók; ennek következtében a javaslat házasságvédő kirendelését akkor sem kivánja meg, ha a holttányilvánitást a házastárs kéri.

A holttányilvánitott házastársának újabb házasságra léphetését e czélból kért külön holttányilvánitástól tenni függővé akkor volna csak indokolt, ha ily eljárás során a házassági kötelék védelméről hatályosabb módon lehetne gondoskodni, mint az örökség birtokbavétele végetti eljárás esetében. Az újabb eljárás folyamán a holttányilvánitás előfeltételei rendszerint ugyanazon bizonyitékokkal igazoltatnak, melyek már az előző eljárásban szerepeltek s a házasságvédő sem nyujthat több anyagi biztositékot a házassági kötelék oltalma szempontjából, mint a holttányilvánitott érdekeinek védelmére kirendelt gondok. Ha e mellett még fontolóra veszszük, hogy fennálló jogunk szerint a holttányilvánitás szigorú előfeltételekhez van kötve s hogy ily ügyekben hivatalból való felülvizsgálatnak van helye: a házasságkötést csak külön e végből kért eljárás alapján engedni még annál kevésbbé lehet indokolt, mert ha a házastárs - bár csak az örökös kérelmére - holttányilvánittatott, az eljárás ismétlése az esetek legnagyobb részében nem egyéb, mint fölösleges késedelmet és költséget okozó alakiság. Nem is tekintve, hogy a tapasztalás szerint holttányilvánitott személyek visszatérése a legritkább esetek közé tartozik, ily külön eljárásra már azért sincs szükség, mert a javaslat a holttányilvánitás alapján kötött új házasság érvényét az új házasfelek jóhiszeműségétől teszi függővé.

Az eljárás egyenlősitéséből önként következik, hogy az örökös kérelmére hozott holttányilvánitó itéletnek a házasságkötés tekintetében ugyanazon joghatálylyal kell birnia, mint ha a holttányilvánitást a házastárs kérte volna.

X. FEJEZET

Zárhatározatok

Ezen fejezet határozatai részint az új törvény életbeléptetése folytán szükséges átmeneti intézkedéseket állapitják meg, részint a törvény életbeléptetéséhez és végrehajtásához szükséges kormány-felhatalmazásokat adják meg. A javaslat az új jogállapotra való átmenetet a figyelembevételre méltó érdekek lehető kimélésével és a jogbiztosság követelményeinek megfelelően kivánja szabályozni. E czélból bizonyos mértékig az új törvény hatályának korlátozása, bizonyos határig visszaható erővel való felruházása válik szükségessé. Mindkét irányban a házassági jogviszony természete volt irányadó. Különösen kerülni kivánt a javaslat oly merev és erőszakos rendszabályokat, melyek könnyen az átmenet megnehezitésére s rázkódtatásokra vezethettek volna.

A 156. §-hoz

Mihelyt az állam a házassági jogot tisztán állami szempontoknak megfelelően s az egész vonalon egységesen szabályozza, a házassági ügyekben való biráskodás kizárólag csakis az állam biróságokat illetheti meg. Ez az állam igazságszolgáltatási fenhatóságának szükségszerű követelménye. Az által azonban, hogy az egyházi biróságok határozatai a polgári jog terén joghatályukat vesztik, korántsem lesznek a vallásfelekezetek korlátozva abban, hogy tagjaik házassági ügyeiben szabályainak megfelelően eljárhassanak és határozhassanak.

A javaslat a biráskodás alatt a házassági jogviszonyból keletkező vitás kérdésekben való határozathozatal jogát érti, tekintet nélkül arra, hogy azok peres vagy perenkivüli eljárás alá tartoznak-e?

A 157. §-hoz

Jelen § első bekezdése az előző § rendelkezéséből önként következik. Ha a törvény hatályba lépésétől kezdve a házassági ügyekben való biráskodás a kir. biróságok hatáskörébe tartozik és mind a biró illetékesség, mind az eljárás új szabályozást nyert, a folyamatban levő házassági perek sem maradhatnak az eddig illetékes biróságoknál. Ellenkező eljárás csak zavarok és bonyodalmaknak lenne kútforrása. Kötelezőleg kellett tehát kimondani, hogy a folyamatban lévő házassági és eljegyzési perek az illetékes kir. biróságokhoz átteendők. Szükséges volt ez részben már azért is, mert a javaslatban lefektetett elvek természete követeli, hogy azok bizonyos határig már a folyamatban levő perekben is érvényesüljenek. Ezen elvek érvényre emelése azonban nem várható teljes megnyugvással azon biróságoktól, melyeknek eljárására s határozatára nem a jelen javaslat és a megalkotandó eljárási szabályok lennének irányadók. A javaslat egyébként nem tesz különbséget a perek között azok előrehaladottsága szempontjából; minélfogva minden per, habár lenne egy vagy több fokon már itélet hozatott is, de jogerejűleg, illetőleg az utolsó fokon végérvényesen még be nem fejeztetett, az illetékes kir. birósághoz átteendő lesz. Ily megkülönböztetést nem enged meg az a czél, mely a perek áttételét általában szükségessé tette.

A § a) pontjának rendelkezése megfelel az általános jogelveknek. A házasság érvényessége ugy alaki, mint anyagi kellékek szempontjából az új törvény hatálybalépését megelőzőleg fennállott jogszabályok szerint itélendő meg. Legtöbb esetben a házasság érvényessége a kötés idejében fennálló jogszabályok alapján lesz ugyan megitélendő, de fordulhat elő eset, midőn egy később keletkezett jogszabálynak a házasságkötés idejére visszaható erejénél fogva a későbbi jogszabály lesz alkalmazható. Ilyen p.o. az 1844:III. tc. 3. §-ának rendelkezése, melynél fogva: „azon vegyes házasságok, melyek a róm. kath. és az evang. vallások bármelyikéhez tartozó felek között az 1839. évi márczius 15-ik napjától kezdve 1844-ik évi november 10-ik napjáig köttettek és nem római katholikus, hanem az evang. vallás bármelyikének lelkipásztora által adattak össze, törvényesitetteknek jelentetnek ki.” A javaslat ezen §-ának a) pontja szándékosan lett akként szövegezve, hogy az ily jogszabályok alkalmazhatósága se legyen kétes. Ezen rendelkezésnél fogva a törvényjavaslat hatályba lépése napján folyamatban levő érvénytelenségi perekben a házasság érvénytelensége oly bontó akadály alapján is kimondható lesz, melyet a jelen törvényjavaslat annak el nem ismer.

A jelen § b) pontja arra nézve, hogy a kir. biróságok a törvény hatályba lépése napján már folyamatban levő perben a felbontást vagy az ágytól és asztaltól való elválasztást kimondhassák, két kelléket állapit meg. Először megkivánja, hogy a korábbi jogszabályok szerint a perben érvényesitett ok alapján felbontásnak vagy ágytól és asztaltól való elválasztásnak volt volna helye; másodszor, hogy ugyanazon az alapon az új törvény is megengedje a házasság felbontását vagy az ágytól és asztaltól való elválasztást. Ebből következik, hogy ha azon tény, melyre a felbontás vagy az ágytól és asztaltól való elválasztásra irányuló kérelem alapittatott, a korábbi jogszabályok szerint nem szolgáltatott bontó vagy elválasztó okot, jóllehet az új törvény azt ilyennek tekinti, a biró és felbontást, illetőleg az ágytól és asztaltól való elválasztást nem mondja ki. Ugyanez áll akkor is, ha azon tény a korábbi jogszabályok szerint bontó vagy elválasztó okot képezett ugyan, de nem az új törvény szerint. Az előbbi esetben a javaslat azon általános jogelvet tekintette irányadónak, hogy valamely tény jogi jellegét csak azon jogszabály adhatja meg, melynek uralma alatt létrejött; ennélfogva nem lehet a házasság felbontását vagy az ágytól és asztaltól való elválasztást megengedni oly tény alapján, melyhez azon jogszabály, melynek hatálya alatt keletkezett, nem kapcsolta ezt a következményt. Az utóbbi esetben a rendelkezés indoka a bontó okokat megállapitó jogszabályok feltétlen jellegében keresendő. Ha az új törvény a bontó okokat kizárólagosan felsorolva a házasság intézményének érdekében egyéb tényeknek bontó jelleget nem tulajdonit, és sem a felbontást, sem az ágytól és asztaltól való elválasztást más esetekben meg nem engedi, következetesen ki kellett zárni mindkettőt akkor is, ha a perben érvényesitett tény a korábbi jogszabályok szerint bontó vagy elválasztó okot képezett, minthogy itt szerzett jogokról s azok védelméről szó nem lehet.

A § végső bekezdése csakis azon eljegyzési perekre vonatkozik, melyeknek tárgyát a házasság megkötése szolgáltatja. Ellenben az eljegyzés vagyonjogi következményeit tárgyazó perekre ki nem terjed.

A 158. §-hoz

A jelen § első bekezdése általánosan elismert jogelvnek ad kifejezést, mely már az előbbi § a) pontja alatt volt tárgyalva.

A § második bekezdése az első bekezdésben foglalt szabályt korlátozza s a hatályba lépés előtt kötött házasságoknak, mint érvényteleneknek megtámadását nem engedi meg oly érvényességi akadály alapján, a melyet a jelen törvény ilyennek el nem ismer, ha a korábbi jogszabályok szerint alóla felmentésnek volt helye.

Abban, hogy az új törvény a korábbi törvények szerint fennállott érvényességi akadályt mint ilyent megszüntette, annak elismerése foglaltatik, hogy az ily akadály ellenére kötött házasság fennállása nem ellenkezik többé a jog- és erkölcsi rend következményeivel; ennélfogva annak érvénytelenné nyilvánitása közérdek szempontjából többé nem kivánatos, sőt tekintettel a házasság fennállásához fűzödő fontos érdekekre, inkább káros volna. A korábbi jogszabályok szerint ily érvénytelenségi perek elháritásának lehetősége meg volt adva az utólagos felmentés jogában. Az új törvény hatályba lépte után azonban a korábbi jogszabályok szerint illetékes hatóságok felmentésének nem lehet többé polgárjogi hatálya. Másrészről ily felmentésre az új törvény szerint illetékes hatóságokat sem lehetne feljogositani; mert az akadályt az új törvény el nem ismeri. Helyesebbnek találta ez okból a javaslat, hogy ezen akadályok alól maga a törvény dispensáljon, s ez által ily házasságoknak érvénytelenség czímén való megtámadása föltétlenül ki legyen zárva. Ezen rendelkezés önként érthetőleg az ily házasságok convalidatióját vonja maga után.

Más szempontból itélendő meg az az eset, midőn az érvényességi akadály alól a korábbi jogszabályok szerint nem volt felmentésnek helye. Jóllehet ily házasság érvénytelenné nyilvánitását sem követeli többé a közérdek, de már nem volna igazolható a feleket ez esetben megfosztani attól a jogtól, hogy az érvénytelen házasságot a korábbi törvények alapján megtámadhassák. Ilyenkor a § első bekezdésében kifejezett általános szabály lesz alkalmazandó.

A 159. §-hoz

Jelen § első bekezdése azt a szabályt, melyet a 157. § b) pontja a folyamatban levő válóperekre vonatkozólag felállitott, azon perekre is kiterjeszti, melyeket a felek a korábbi jogszabályok uralma alatt létrejött tények alapján az új törvény hatályba lépte után inditanak, ha a házasságot az új törvény hatályba lépte előtt kötötték meg.

Ezen rendelkezés bővebb indokolást nem igényel; mert azok a szempontok, melyek a 157. § b) pontjára nézve irányadók voltak, akkor sem hagyhatók figyelmen kivül, midőn per az új törvény hatálybaléptekor még nem volt folyamatban.

A § második bekezdése az eset hasonlóságánál fogva a 107. § törvényhozási alapgondolatából következik. (V.ö. a 107. § indokaival.)

A 160. §-hoz

Érvényben levő jogrendszereink némelyike a birói itélettel elválasztott vétkes házasfelet bizonyos esetekben majd általában, majd bizonyos személylyel, határozatlan vagy meghatározott időre a fenbontó itéletben eltiltja újabb házasságkötéstől, s az ezen tilalom ellenére kötött házasságot nagyobb részök érvénytelennek tekinti. (V.ö.Eheordn. 14., 65. §; Bód:H.t. 177., 222. [liga], Jos. pat. 60. §; Unit. 11. § 4., 75., 78., 84., 90. §; [liga]; görög-keleti egyházi gyakorlat [1-2 évre].)

Az új törvény hatálybalépése után a házasságkötő képességnek mindazon korlátozásai, melyek nem annak rendelkezésein alapulna, elvesztik jogi hatályukat. Ily korlátozás jogi érvényét akkor sem lehet elismerni, ha az a korábbi jogszabályok alapján jogerős birói itéletben állapittatott meg; mert a törvényjavaslat nem teszi magáévá azt a ma már különben is elavult felfogást, mely a házasságkötési képesség korlátozását a büntetés jellegével ruházza fel. Ily birói korlátozás a házasság felbontásának egyik legfontosabb következményét, t.i. az új házasságkötés lehetőségét hiusitja meg s lényegileg nem tekinthető egyébnek, mint a házassági kötelék egyoldalú fentartásának a vétkes félre nézve; a mi kiegyenlithetlen ellenmondásban áll a felbonthatóság elvével és azon szempontokkal, melyek annak elfogadására vezettek. Ily tilalom csak a házasságon kivüli együttélést mozditják elő; minélfogva a közerkölcsiség szompontjából is mellőzendők; a mint azokat az ujabb törvényhozások általában mellőzik is.

A javaslat ezen szabály alól csak a házasságkötésre nézve (23. §) állapit meg kivételt s ez indokolja, hogy a korábbi törvények alapján keletkezett birói tilalomnak hatályát ez esetben továbbra is fentartotta.

Oly esetekben, midőn a birói tilalom oly tényen alapszik, melyet a javaslat is elismer házassági akadályúl, ez mint ily továbbra is fenmarad ugyan, de egészben véve az új törvény szerint lesz megitélendő.

A 161. §-hoz

Jelen § rendelkezése a törvény hatálybalépése előtt ágytól és asztaltól való elválasztást kimondó itéletek hatályára vonatkozik.

A r. kath. egyházi jog az ágytól és asztaltól való elválasztásnak három faját ismeri: az örökös, a határozatlan és a határozott időre szólót.

A javaslat az ágytól és asztaltól való elválasztás intézményét úgy, a mint az a róm. kath. egyházi jogban szabályozva van, nem fogadta el. Ugyyanazon szempontok, melyek erre nézve irányadóúl szolgálták, nem kevésbbé döntők, ha az ágytól és asztaltól való elválasztás az új törvény hatálybalépte előtt mondatott ki; ott, hol a házassági életközösség tényleg megszünt, a házassági köteléknek fentartása lényegileg nem volna egyé, mint a házásságkötés képességének oly korlátozása, melyet az új törvény el nem fogadott, melynek tehát joghatályt akkor sem tulajdonithat, ha az a korábbi jogszabályok uralma alatt állapittatott meg.

Ily esetben a javaslat a 130. szakaszban foglalt feltételek mellett mindkét házasfélnek megadja a jogot, hogy az ágytól és asztaltól való elválasztást kimondó itéletet biróilag felbontó itéletté változtathassa át. A javaslatot itt ugyanazon szempontok vezették, mint a 130. § rendelkezésénél. Ily átváltoztatásnak csakis kérelemre lehet helye s a törvény erejénél fogva nem következik be, mert a javaslat nem akarta a feleket korlátozni a jogukban, hogy a fel nem bontott házassági kötelékben továbbra is megmaradhassanak.

Az ágytól és asztaltól elválasztó itéletet csak az új törvény alkalmazására hivatott biró fogja felbontó itéletté átváltoztathatni. Eltekintve ugyanis a javaslat 96. §-ában foglalt azon szabálytól, hogy a házasság csak birói itélettel bontható fel, ezen eljárás már azért sem mellőzhető, mert a felbontást megelőzőleg mindenkor különös vizsgálat tárgyát képezi, vajjon a felbontás előfeltételei, fenforognak-e s különösen az ágytól és asztaltól való elválasztás alapját oly tény képezte-e, melyet az új törvény bontó oknak elfogadott.

A 162. §-hoz

A már megtörtént kihirdetésnek ismétlése, tekintettel a kihirdetés czéljára, nem szüksége; mert a jegyesek házasulási szándéka köztudomásra jutván, a házassági akadályok bejelentése biztositva van; annál is inkább, mert a javaslat 44. §-ában foglalt azon szabály, hogy a házasság csak a kihirdetés utolsó napjára következő három nap letelte után köthető meg, abban az esetben is alkalmazandó lesz, ha a házasság még az új törvény hatálybalépte előtt lett kihirdetve.

A § második bekezdése szerint a polgári tisztviselő ily esetekben is köteles megvizsgálni, nem forog-e fenn a jelen törvényben ütköző házassági akadály, mi a törvényjavaslat által elfogadott általános szabályból foly és a visszaélések ellen óvszerül szolgál.

A 163. §-hoz

Minthogy a jogok érvényesitésére megszabott határidők által a javaslat a jogrendre nézve káros bizonytalanságnak kivánja elejét venni, igazolva van az új törvény rendelkezéseinek alkalmazása a hatályba lépés napján még függőben levő jogok érvényesitésére is, jóllehet a korábbi jogszabályok ezekre nézve ily megszoritást nem tartalmaznak. Különben fontos ez a szempont akkor, midőn magának a házasságnak fennállása forog kérdésben.

Ily esetben, föltéve, hogy az új törvény a jog érvényesitését teljesen ki nem zárja, a határidőket az új törvény hatályba lépésének napjától kell számitani; mert - tekintettel az előbbi jogrend tágabb szabványaira - a méltányosság követeli, hogy a fennálló házasságoknál is annyi idő álljon még a felek rendelkezésére, a mennyit az új törvény a jogok érvényesitése tekintetében általában megenged.

A 164. §-hoz

Ha a jogok érvényesitése a korábbi jogszabályok által megállapitott határidőnek az új törvény hatályba lépése napján még hátra levő része hosszabb az új törvényben megállapitott határidőnél, az utóbbinak kell irányadóul szolgálni; mert nem engedhető meg, hogy a jogok érvényesitésének függőben maradásával járó bizonytalanság huzamosabb időn át tartson, mint a mennyit erre nézve az új törvény a jogrend érdekében megállapitani szükségesnek ismer el. Ily esetben az új határidőt az új törvény hatálybelépésének napjától kell számitani.

Oly esetekben, midőn a korábbi jogszabályok által megállapitott határidő egészben véve ugyan hosszabb az új törvény által megállapitottnál, de annak hátra levő része az új határidő tartamát meg nem haladja, csak a korábbi jogszabályok lesznek alkalmazhatók. Iy esetben a felek jogai csorbát nem szenvednek, az új törvény az előbbeni jogállapotot nem érinti.

Minthogy a korábbi jogszabályok által a jogok érvényesitésére megállapitott határidők között nem létezik olyan, mely az új határidőnél rövidebb lenne, a javaslat ily esetekre vonatkozó rendelkezést nem vett fel.

Önként érthető, hogy ha a határidő az új törvény hatályba léptekor már letelt, a jog többé nem érvényesithető.

A 165. §-hoz

Fiume helyzete és több tekintetben eltérő közigazgatási és jogviszonyai különös rendelkezéseket is igényelvén, ez teszi szükségessé a ministerium felhatalmazását ily rendelet kibocsátására.

A 166. §-hoz

Jelen § első bekezdése a törvény hatályba lépése napját fogja meghatározni.

A § második bekezdésében foglalt rendelkezés szükséges folyománya annak, hogy a jelen javaslat a házassági jogot a maga egészében egységesen szabályozza: minek következtében az új törvény hatálybalépte napjától kezdve mindazon jogszabályok erejöket vesztik, melyek az új törvény által felölelt tárgyra vonatkozólag addig irányadók voltak.

Ezen rendelkezés folytán elvesztik polgári jogi hatályukat mindazon egyházi jogszabályok, melyek a törvény hatályba léptéig a házassági és eljegyzési ügyek tekintetében a polgári jog terén is kötelező erővel birtak. Ellenben a javaslat nem zárja ki azon állami törvények alkalmazását, melyek hatályát részint kifejezett rendelkezésénél fogva, részint hallgatólag, a mennyiben rendelkezéseivel ellentétben nem állanak, továbbra is fentartotta; mert a házassági jog szabályaink az állam jogrendbe beillesztése csak azon körben szüntetheti meg a korábbi jogszabályok érvényét, a melyre rendelkezései vonatkoznak.

Ehhez képest a javaslat rendelkezései, a mi különösen a házassági jog keretébe szorosan nem tartozó kérdéseket illeti, a polgári jog szabályaiból lesznek kiegészitendők. Ez áll különösen az eljegyzési ügyekre, a mint ez az illető §-ok indokolásánál is ki lett emelve.

Az által azonban, hogy a javaslat a házassági és eljegyzési ügyekre vonatkozó fennálló jogszabályokat hatályon kivül helyezi, nem érinti a hitfelekezeteknek azon jogát, hogy saját egyházi szabályaikat a hitélet körén belül hiveikkel szemben a megengedett törvényes egyházi eszközökkel ezentúl is érvényesithessék és biztosithassák.

A § ezen kifejezése tehát: „hatályon kivül helyeztetnek”, az eddig állami jog gyanánt elismert egyházi szabályokkal szemben csakis akként érthető, hogy a polgári jog terén elvesztik államilag elismert kötelező erejüket, a nélkül, hogy ezen rendelkezés a hivek és egyházak között fennálló viszonyt egyébként érinteni kivánná.

Ennek különös kifejezése a javaslatban azért nem volt szükséges, mert a vallásfelekezeteknek saját hatáskörükben nyilvánuló működése különben is törvényesen biztositva lévén, az ekként keletkezett egyház szabályok egyházi érvényére vonatkozó rendelkezések nem képezik az államtörvényhozás feliadatát. Hogy a javaslat az egyházak törvényes hatáskörét tisztán egyházi téren érinteni nem kivánta, kitünik összes rendelkezéseiből, melyek a házassági jogot az egyházak hitelveitől függetlenül tisztán állami szempontoknak megfelelően szabályozzák ugyan, de legkevésbbé sem korlátozzák a vallásfelekezeteknek tisztán a lelkiekre vonatkozó jogait.

A 167. §-hoz

Jelen § a szokásos végrehajtási záradékot tartalmazza.