Az 1848. évi törvények által megszüntetett úrbéri kapcsolat és az ezzel hasonló jogállapot nyomán keletkezett birtokviszonyoknak egy része mai napig sincsen úgy szabályozva, hogy azokra nézve a felmerülő kérdéseknek birói úton való megoldása biztos lapon s az ellentétes érdekek sérelme nélkül megtörténhetnék.
Ide tartoznak az osztott tulajdonnak azok a különszerű esetei, melyeket a volt földesúr által évenkénti szolgálmányok mellett haszonvétel végett átengedett egyes majorsági birtokterületek, jelesül az ugynevezett majorsági vagy curialis zsellértelkek, a bérföldek, taksalis vagy censuális földek, ipari vagy szorgalmi földek, taksás házak s az ezekhez hasonló természetű, az ország különböző vidékein, különböző elnevezések alatt előforduló, egyéb majorsági birtokterületek tekintetében fennálló jog- és birtokviszonyok tüntetnek fel.
Az 1853. évi márczius hó 2-án kibocsátott (magyarországi) úrbéri nyiltparancs 19. §-a azt mondotta ki, hogy azon földek tekintetében, melyek nem esnek az úrbéri telek, úrbéri legelő, erdő, nádas és szőlő (id. nyilt parancs 3., 4., 6., 7., 8., 9., 15. és 17. §), a puszta telek, a maradványföld és az irtvány fogalma alá, de a melyek már az úrbér behozatalakor vagy később benépesíttettek, vagy a volt jobbágyoknak különbeni mivelés, beültetés, vagy másnemű haszonvétel végett irásbeli vagy szóbeli egyezkedés által évenkinti természetbeni szolgáltatások, adózások vagy bér (census) mellett örök időkre, vagy a család avagy férfiág kihaltáig átengedtettek, a jelenlegi birtokállapot a szerződés vagy az eddigelé divatozott szolgálmányok mellett fentartandó.
A nyiltparancs ennek kapcsán kimondta azt az elvet, hogy az ilyes földeken fekvő tartozások megválthatók; de a 22. §-ban ki van mondva az is, hogy különös rendelkezésnek tartatik fenn annak meghatározása, mely feltételek alatt s mily módon kellessék a szóban forgó szolgálmányokat megváltani. Addig is az ilyen megváltások a szolgabirói hivataloknak, mint politikai hatóságoknak közbenjárása mellett, szabad egyezkedés utján eszközölhetők.
Az 1854. évi junius hó 14. napján kiadott (erdélyi) urbéri nyilt parancs e tekintetben azt rendelte, hogy a fentebbi kathegoriába tartozó birtokterületek, bizonyos előfeltételek fenforgása esetében, birtokosoktól többé el nem vonhatók, hogy az ezeken a birtokrészleteken levő szolgálmányok megválthatók, s hogy miadaddig, mig a megváltás meg nem történik, a birtokosok, a szolgálmányokat a szerződésnek, illetőleg a szokásnak megfelelő mértékben továbbra is teljesíteni kötelesek.
Ez alá a rendelkezés alá az erdélyi urbéri nyilt parancs kifejezetten a következő birtokterületeket vonta:
a) azokat a majorsági birtokterületeket, melyeken telepítések vannak: ha a birtokos a famuli conventionati közé nem tartozik, és ha a telepítvényen kivül egyéb urbéri birtoka nincsen (Id. nyiltparancs 16. §);
b) azokat a majorsági birtokterületeket, melyeket a volt jobbágyok - különös ellenszolgálmány mellett - urbéri birtokuk gyarapításául kaptak; akkor is, ha ezek a birtokterületek nem is vezettettek be az adótabellákba (Id. nyiltparancs 17. §);
c) azokat a majorsági birtokterületeket, melyek - tekintet nélkül a művelési ágra - a volt jobbágyoknak megmívelés, beültetés vagy másnemű haszonvétel végett irásbeli vagy szóbeli egyezség mellett természetbeni, munkabeli vagy pénzbeli szolgálmányok fejében akár örök időre, akár a család, vagy a férfiág kihaltáig, akár általában bizonytalan időre a visszavétel jogának kifejezett fentartása nélkül engedtettek át, s az utóbb emlitett esetben az 1819. évi január hó 1. napja óta a volt jobbágyok kezén találtatnak. (Id. nyiltparancs 18. §).
Az erdélyi urbéri nyiltparancs általánosságban körvonalozta a megváltási összeg megállapításának alapelveit is, azt azonban, hogy mily feltételek alatt és mily módon történjék a megváltási összeg lefizetése és a jogosultak részére való folyóvá tétele, külön rendelkezésnek tartotta fenn (Id. nyiltparancs 26. §).
Azonban sem az 1853. évi márczius 2-án, sem az 1854. évi junius 21-én kiadott urbéri nyiltparancsban kilátásba helyezett különös rendelkezések mai napig sem történtek meg.
Igaz ugyan, hogy az 1853. évi márczius 2-án kibocsátott földtehermentesítési nyiltparancs 11. és következő §-ai a megválthatóknak nyilvánitott nem urbéri természetű tartozások kárpótlásáról is intézkednek, - de ezek az intézkedések nem meritik ki a kilátásba helyezett részletes szabályozás körét; - mert eltekintve attól, hogy egyáltalán nem lett volna értelme annak, hogy ugyanazon a napon, a melyen az egyik pátens azt rendeli, hogy a különös intézkedések kibocsátásáig a megváltások csakis egyezség utján eszközölhetők, a másik pátens már ezeket az intézkedéseket állapitja meg: a földtehermentesitési nyiltparancsnak fentebb jelzett határozmányai csak arra az esetre vonatkoztak, midőn a megválthatóság kérdése tisztán áll és csupán a megváltás összegének megállapítása képezi a megoldás tárgyát.
De sőt a földtehermentesítési pátensben szabályozott kérdés sem tekinthető minden részletében megoldottak; - mert a 14. § különös intézkedéssel mondja meghatározandónak a váltságtőke lefizetésének és kiszolgáltatásának módozatait.
A szóban forgó kérdéssel kapcsolatba hozható az 1857. évi szeptember 26-án kibocsátott nyiltparancs is. Ez azonban csak a hátralékos szolgálmányok behajtását és ebből az alkalomból pénzzé átváltoztatását szabályozza.
És ezek mellett még az a kérdés merülhet fel, hogy miután az ideiglenes törvénykezési szabályok VI. részének 1. §-a az osztrák rendszer uralma alatt keletkezett legfelsőbb szabályoknak csupán az urbéri szabályozások minden nemére, az arányossági perekre és a földtehermentesítésre kiterjedő anyagi részét tartotta fenn, fentartottaknak tekintendők-e azok a szabályok, melyek a magánfelek részéről eszközlendő megváltást tárgyazó, s e szerint a szoros értelemben vett földtehermentesítés körén kivül eső ügyekre vonatkoznak.
A különös rendelkezések hiánya okozta, hogy a joggyakorlat az 1853. évi márczius hó 2-án kiadott úrbéri nyiltparancs 19. és 20. §-ai, illetőleg az 1854. évi junius hó 21. napján kiadott úrbéri nyiltparancs 16. §-a nyomán nem tudott eligazodni.
Ez a körülmény szolgált indokul, hogy Horváth Boldizsár akkori igazságügyminister az 1870. évi április hó 10. napján három törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé. Az egyik szólt a telepítvényekről, a másik a bérföldekről, a harmadik az udvartelki birtokról.
Az első helyen emlitett törvényjavaslat alapján megalkottatott az 1873:XXII. törvénycikk a telepítvényekről; a másik kettő azonban nem emelkedett törvényerőre.
Ily módon az 1853. évi márczius 2-iki úrbéri nyiltparancs 19. §-a és illetőleg az 1854. évi junius 21-iki úrbéri nyiltparancs 16-18. §-ai alá eső kérdéseknek csak a benépesített helyekre vonatkozó része nyert megoldást, - a többi idevágó jogviszonyok azonban - tekintettel arra is, hogy az 1871:LIII. törvénycikk csakis az 1848. évi törvények által megszüntetett úrbéri kapcsolatból fenmaradt jog- és birtokviszonyok rendezéséről intézkedik - továbbra is rendezetlenül maradtak.
Az 1873. év folyamán intézkedés történt ugyan, hogy az udvartelki birtokról és bérföldekről szóló törvényjavaslatok a telepítvényekről szóló 1873:XXII. törvénycikkben elfogadott elvekhez képest ugy tartalomra, mint alakra nézve átdolgoztassanak, de az erre vonatkozó munkálat nem vezetett positiv eredményre.
A birtokviszonyok fejlődése nem hogy csökkentette volna, de sőt növelte az akadályokat, melyeket a joggyakorlat biztos alapon és a fenforgó érdekek sérelme nélkül leküzdeni nem képes, midőn egyes konkrét esetekben az a feladat vár megoldásra, hogy az imént emlitett ingatlanokra nézve a tulajdon megosztottsága megszüntettessék, jelesül a megválthatóság előfeltételei és a megváltás módozatai megállapíttassanak.
A nehézségek, melyeknek eloszlatására a judikaturának törvényes támpontja nincsen, főleg a következő kérdések tekintetében forognak fenn:
1. Nincs szabályozva a szóban forgó ügyekben követendő eljárás.
Az 1871:LIII. törvénycikk 46. és 48. §-a csak annyit rendel, hogy a birtokrendezési eljárás keretében megoldandók az összes birtokszabályozási kérdések, ideértve a tagositást, az irtványok, bérföldek, foglalások stb. iránti kérdéseket. Ezek közé sorozhatók a majorsági zsellérbirtok tekintetében felmerülő kérdések is. - Ha azonban a birtokrendezés már befejeztetett, sőt már a telekkönyv is átalakittatott: nincs törvényes alap arra, hogy a kivételes természetű úrbéri eljárást a majorsági zsellérbirtokra s hasonló más birtokterületekre vonatkozó külön perekre kiterjeszsze.
A mi pedig az ország erdélyi részeit, továbbá a volt Kraszna, Közép-Szolnok és Zaránd megyék és a volt Kővárvidék területét illeti, az 1880:XLV. törvénycikk 3. §-a, kapcsolatban az 1892:XXIV. törvénycikk IV. Czikkelyével a megváltható tartozások megválthatása iránti egyes perekben követendő eljárást csak arra az esetre szabályozza, ha a kereset úrbéri viszonyon alapul.
Ehhez képest az emlitett birtokterületekre vonatkozóan külön keresettel folyamatba tett ügyekben tulajdonképen a rendes polgári eljárás szabályait kellene alkalmazni, - a mi a jogérvényesítést több tekintetben megnehezitené.
2. Nincsenek közelebbről meghatározva a megválthatóság előfeltételei nevezetesen sem tárgyi, sem alanyi szempontból - nincsenek meghatározva azok az ismérvek, melyektől az örök időkre való vagy az ideiglenes átengedés tényének megállapítása függ. E nélkül a biróság nem határozhat biztosan és alaposan, s ha ezen a nehézségen túlteszi magát, nem törvényt alkalmaz, de törvényt hoz.
3. Nincs meghatározva a megváltás módja, főleg a megváltás czimén fizetendő összeg kulcsa. Az a rendelkezés, hogy a kézi napszám 17 1/2 krral, az igás napszám pedig 35 krral számitandó, az 1871:LIII. törvénycikk 89. §-a szerint csak az ezen törvény (1871:LIII. törvénycikk) értelmében megváltható szolgálmányokra vonatkozik; ezek közé pedig a majorsági zsellérek és a velük egy tekintet alá eső birtokosok szolgálmányai nem tartoznak. Hogy pedig ezt a rendelkezést a majorsági zsellérek s a velük egy tekintet alá eső más birtokosok részéről megváltható szolgálmányokra joghasonszerűségnél fogva sem lehet alkalmazni, az abból tünik ki, hogy a telepítvényekről szóló 1873:XXII. törvénycikk 3. §-a szerint a megváltandó tartozás az 1858-1867. tiz évi átlag szerint számitandó; már pedig a telepítvényi birtok, ép ugy, mint a majorsági zsellérbirtok és a majorsági zsellérbirtokkal egy tekintet alá eső más birtok, az urbéri nyilt parancsok fennebb idézett §-aiban emlitett földek cathegoriájába tartozott. (L. az erre vonatkozó törvényjavaslat indokolását. Orsz. irományok: 1869-1872. V. kötet, 151. l.). - Positiv alap hiányában csakis a teljes kártalanitás magánjogi elvének alkalmazásával lehetne a megváltást foganatosítani. De ezen megoldási módnak keresztülvitelét is akadályozza az a körülmény, hogy a tartozások megválthatósága később kibocsátandó speciális intézkedésekhez van kötve.
Kétséget nem szenved tehát, hogy ez idő szerint hiányzik a törvényes alap, hogy az emlitett ingatlanok tekintetében fenforgó jogviszonyok lebonyolitása birói uton megtörténhessék. Minden erre irányuló kisérlet - a mennyiben tisztán magánjogi szempontból indul ki - vagy mögötte marad az urbéri nyilt parancsban az általános elv kimondásával kifejezésre jutott intentiónak, - vagy - a mennyiben speciális szabályokat tart szem előtt és juttat érvényre - túllépi a jogalkalmazás körét s a törvényalkotás terére vezeti át a judicaturát.
De még abban az esetben is, ha a jelenleg fennálló jogszabályokban meg is volna a törvényes támpont arra nézve, hogy a biróság a szóban forgó ingatlanok tekintetében felmerülő peres ügyekben, nevezetesen az u. n. majorsági zsellérperekben eljárhasson s a birtok jogi természetének megállapításán kivül a megválthatóság kérdésének érdemébe, valamint a megváltás módozatainak megállapításába és az erre vonatkozó intézkedések foganatba vételébe bocsátkozzék, kétségtelen, hogy a kérdés minden részletének tüzetes és a jogviszony különös természetének megfelelő szabályozása nélkül - nem fejlődhetik ki oly birói gyakorlat, mely a felmerülő kérdések megoldása, főleg a megváltás módja és a tulajdoni viszonyoknak a megváltás szükségszerű folyományát képező átalakitása tekintetében - a jogosság és a méltányosság követelményeit kielégitené.
Ugyanis:
Ha a szoros törvényesség szempontjából igazolható is volna az, hogy a kérdéses ingatlanokat terhelő szolgálmányok megváltásánál az úrbéri tartozásokra nézve megszabott váltságárak vétessenek alapul, ennek a szabálynak merev alkalmazása érzékeny sérelemmel jár azokra az érdekeltekre nézve, kik a volt földesur jogán tulajdonosai az ingatlannak. Ott, a hol a birtokállapot mostanáig fentartatott, a szerződés vagy az úrbéri nyiltparancs kibocsátásáig dívott gyakorlat értelmében teljesített szolgálmány nevezetesen a kézi vagy igás napszám a volt földesúrra nézve valóságos értéket képvisel, mely a munkaerő jelenlegi értékének felel meg. Ez az érték jelentékeny tényezőként szerepel a volt földesúri birtok jövedelmezőségének és igy annak az árnak meghatározásában, mely a birtokváltozások esetében eléretik. A legnagyobb mértékben méltánytalan tehát, a volt földesúri birtokostól elvonni a munkaerőt, elvonni tőle az ingatlan tulajdonjogát, oly ellenérték fejében, mely 1853/4-ben megfelelhetett a teljesített szolgálmányok értékének, de a mai változott viszonyoknak többé meg nem felel. Az ily megoldás nem vezet a kölcsönös érdekek kiegyenlitéséhez, főleg oly helyeken, a hol - mint pl. az ország egyes felvidéki részében - mindinkább érezhetővé válik a gazdasági munkaerő hiánya, s a munkaerőt biztosító jogi intézményeknek - az igazság és méltányosság szempontjainak figyelmen kivül hagyásával végbemenő felbomlása súlyos gazdasági bajokat eredményez.
A legtöbb helyen immár befejeztetett az úrbéri birtokrendezési eljárás, s minthogy a majorsági zsellérek, illetőleg a velök egy tekintet alá tartozó más birtokosok a birtokrendezési eljárás folyamán igényeikkel fel nem léptek, a birtokhoz tartozó külsőségnek megfelelő terület a volt földesúr tagjával együtt osztatott ki. Ha már most a biróság a tagositás befejezése után meginditott kereset alapján mondja ki az ilyen ingatlan megválthatóságát, s ha ennek, következtében az ingatlan a majorsági zsellér tulajdonába megy át, a megfelelő terület ugyanazon a helyen szakitandó ki a volt földesúr tagbirtokából, ahol az eddig volt, és nincs törvényes támpont, hogy a kérdéses terület - esetleg áthelyezés utján - oly módon adassék ki, hogy a volt földesúr birtokának összefüggése és gazdasági egysége, meg ne bontassék.
Ezek, és több más nehézségek azok, a melyek miatt a kérdéses jogviszonyok, alaposan, igazságosan és méltányosan le nem bonyolíthatók. Ezek a nehézségek az alkalmazható jogszabályok hiányára, vagy legalább nagymérvű fogyatékosságára vezetendők, vissza, s ezt a hiányt a joggyakorlat nem pótolhatja.
Addig, mig az ily természetű perek csak szórványosan fordultak elő, az egyes esetekben felmerülő anomáliák kevésbbé voltak érezhetők. Az érdekeltek - az úrbéri nyilt parancs nyomán indulva - rendszerint fentartották az előbbi birtokállapotot, s sok helyen egyezségileg intézték el a megváltás kérdését. A per utjára terelt esetekben pedig nem okozott oly bajt a biróságok ingadozó gyakorlata, mely szélesebb körben vált volna érezhetővé.
Ujabb időben azonban lényegesen megváltozott a helyzet. Az ország egyes felvidéki részeiben az u. n. zsellérperek egy nagymérvű gazdasági mozgalom jellegét öltötték magukra s egy idő óta folytonos izgalomban tartják a gazdaközönséget.
A majorsági vagy nem úrbéres zsellérek tömegesen adják be kereseteiket a birtokukban levő ingatlanok haszonélvezete fejében teljesített természetbeni szolgálmányok megváltása és az ingatlan tulajdoni jogának megszerzése iránt. - A keresetek az 1853. évi márczius 2-án kelt úrbéri nyilt parancs 19. §-ára vannak alapítva s a mozgalomban most már nemcsak azok vesznek részt, kik az 1848. évet megelőzőleg kaptak majorsági zsellértelkeket, hanem olyanok is, kik később léptek természetbeni s a legtöbb esetben munkabeli szolgálmányok fejében átengedett egyes majorsági birtokrészletek használatába.
A mozgalom összefüggésben áll a felvidéken észlelhető kivándorlással. Az illetők arra számítanak, hogy a megváltás utján teljes tulajdonul megszerzett ingatlanokat eladják s a vételárt a kivándorlás szándékának megvalósitására használják fel. E mellett attól lehet, tartani, hogy az ingatlan oly kézbe jut, mely többé közvetve sem fogja pótolni a hiányt, mely a gazdasági birtokok megművelésében szükséges munkaerő, elvonása következtében támadt.
Ilyen körülmények közt a biróságoknak szilárd, törvényes alapot nélkülöző gyakorlata nem képes a társadalmi és gazdasági bonyodalmakat megszüntetni s a felizgatott kedélyeket megnyugtatni. A felmerülő kérdések csak, akkor lesznek alaposan és igazságosan megoldhatók, ha a szóban forgó jogviszony a törvényhozás utján részletes és kimeritő szabályozást nyerend.
A javaslat ennek a feladatnak megoldására törekszik.
Alapelvei a következők:
1. A javaslat felöleli a majorsági zsellérbirtokon kivül az ország egyes vidékein előforduló hasonló jogviszonyokat és tekintetbe veszi az ország egyes részeiben fenforgó eltéréseket, s oly módon szabja meg a törvényhozási szabályozás tárgyi terjedelmét, hogy annak keretébe be lehessen illeszteni mindazokat az alakulatokat, melyeknek jogi természete a majorsági zsellérbirtokkal azonos, bármilyen legyen az ország egyes vidékein divó elnevezésök, - viszont hogy szabatosan meg lehessen állapítani azokat a jog- és birtokviszonyokat, melyeket a törvény nem kiván érinteni (1. §).
2. A javaslat csakis az 1848. évi január hó 1. napja előtt a szabatosan megjelölt módon és czélból keletkezett birtokviszonyt akarja szabályozni. Az emlitett időpont után, bár azonos tartalommal létrejött birtokviszonyt nem veszi tekintetbe; mert abból indul ki, hogy ezuttal csak különszerű törvényhozási intézkedésről lehet szó, melynek csakis az a feladata, hogy pótolja azokat a hézagokat, melyeket a hazai jog szabályai a birtok és tulajdon rendjének az 1848. évi törvények szellemében történt átalakulását megelőző időből származó jogállapottal kapcsolatos kérdések tekintetében feltüntetnek.
3. A mi a kitűzött feladat megoldásának módját illeti, a javaslat abból indul ki, hogy a szóban forgó birtokterületekre vonatkozó jogviszony alapját, a felek közt létrejött szabad egyezkedés képezi. Az 1832/6. évi VII. törvénycikk 12. §-a e tekintetben, azt mondotta ki, hogy „udvartelken lakó vagy bármely nevezet alatt pusztákra telepitett s a földesur engedményéből valami uri, majorsági telket használó zsellérek, uri tartozásaikra nézve egyedül a földesurral teendő szabad egyezéstől függnek”. Ez a jogviszony tisztán magánjogi természetű volt, s ezen az úrbéri nyiltparancsok csak annyiban változtattak, a mennyiben azokban az esetekben, a melyekben a birtokterület átengedése az ideiglenesség ismérveit fel nem tünteti, az eddig fennállott birtokállapotot, fentartandónak, s a birtokon fekvő tartozásokat megválthatóknak mondották ki. Erre való tekintettel a javaslat, a mig egyrészt arra szoritkozik, hogy az úrbéri nyiltparancs által állandósitott s bizonyos tekintetben a magánjog keretéből kiemelt birtokviszonyt ugy szabályozza, hogy az ingatlanra ismét a magánjog szabályai nyerhessenek alkalmazást (44. §); - addig másrészt a kérdés érdemleges megoldásánál arra az elvi alapra helyezkedik, melyet az 1853. évi márczius hó 2-án kibocsátott úrbéri nyiltparancs 19. §-a, illetőleg az 1854. évi június 21-én kibocsátott úrbéri nyiltparancs 16-18. §-a általánosságban körvonalaz, s melyet az évek során át kifejlett törvénykezési gyakorlat a szóban forgó ügyekre következetesen alkalmaz. Ehhez képest a javaslat, épugy mint a telepítvényekről szóló 1873:XXII. törvénycikk, a birtokviszony rendezésénél első sorban a teljesitett szolgálmányok megváltásának elvét valósitja meg.
4. A megválthatóság előfeltételei az urbéri nyiltparancsok elvi rendelkezéseinek és az azok nyomán kifejlett tényleges állapot figyelembevételével akként vannak meghatározva, hogy a megváltásnak csak akkor legyen helye, ha a birtokterület átengedése nem ideiglenes jellegű.
E mellett a javaslat számol azokkal a nehézségekkel, melyekkel az ideiglenességet kizáró mozzanatoknak taxativ felsorolása jár.
De a javaslatnak számolnia kellett azzal a fontos kérdéssel is, kit és milyen mértékben terheljen a bizonyitás az átengedésnek a megválthatóságot megalapító körülményei tekintetében.
Rendes körülmények között meg kellene kivánni, hogy az, a ki a megváltást kéri, bizonyítsa az időtartamot, melyre az átengedés szólt, s a bizonyitásnak nemcsak tárgyi szempontból, hanem alanyi szempontból kellene történnie, - és igy nem volna elegendő, hogy a bizonyitás csak arra terjedjen ki, hogy az ingatlannak az átengedés óta mindig ugyanaz volt a gazdasági rendeltetése, hanem a bizonyitás körébe tartozzék az a kérdés is, hogy az átengedés - az ideiglenességet kizáró megállapodás mellett - vagy maga a megváltást kérő részére, vagy jogelődei részére történt. Tekintve azonban, hogy a bizonyitási kötelezettség szabályozásának ez a módja szerfelett megnehezitené a birtokosra nézve a megváltáshoz való jog érvényesitését, a javaslat úgy oldja meg ezt a kérdést, hogy ahhoz a tényhez, mely szerint az 1848. évi január hó 1. napja előtt a megfelelő módon átengedett birtokterület az 1848. évi január hó 1. napján a megváltást kérő birtokos vagy jogelődje birtokában volt, azt a védelmet fűzi, hogy az átengedés nem volt ideiglenes; - s ezzel szemben a megváltási jogot kizáró ideiglenesség bizonyitását a volt földesurra háritja, a kinek a dolog természeténél fogva inkább van módjában, a birtokviszony keletkezésének körülményeire vonatkozó bizonyitékot előszerezni (2. §).
5. A megváltható birtokterület tárgyi elhatárolásánál a javaslat azt tartja szem előtt, hogy megváltás alapján csakis az oly birtokviszony rendezésének legyen helye, mely az ugynevezett osztott tulajdon ismérveit határozottabban feltünteti (3. és 4. §).
6. A javaslat arra törekszik, hogy a megváltás összege megfelelő legyen, a teljesitett szolgálmányok jelenlegi valódi értékének. A birtokviszony eredetileg szabad egyezkedés utján, a szükséges munkaerő biztositása végett keletkezett. A midőn tehát a tulajdonostól a munkaerő és ezzel együtt a birtokterület tulajdoni joga elvonatik: szükséges, hogy ennek fejében a teljes és valóságos ellenértéket kapja. (5-8. §).
7. A javaslat gondoskodni kiván arról, hogy oly községekben, a hol a tagositás már megtörtént és a javaslat körébe eső birtokhoz tartozó külsőség a volt földesúr tagjával együtt adatott ki, a megváltott terület - a volt földesúr birtokának decommassálása nélkül adathassék ki (9. §).
8. A váltság összegét a birtokviszony eredetének megfelelően a birtokos fizeti. A megváltás könnyitése végett azonban - ép úgy, mint más hasontermészetű váltságoknál - az országos közvetités segélye vehető igénybe; s ezzel lehetővé van téve, hogy a volt földesúr egyszerre kapja meg az elvont munkaerő vagy egyéb jövedelem ellenértékét, a birtokos pedig részletekben törleszti váltságtartozását.
9. A javaslat keretébe eső ügyekben követendő eljárás a birtokrendezés speciális czéljának megfelelően s az ujabb eljárási reformeredmények értékesitésével - a szóbeliség és közvetlenség elveinek lehető alkalmazásával van szabályozva (14-37. §).
10. Az, hogy a jog érvényesitése záros határidőhöz legyen kötve, valamint hogy abban az esetben, midőn a felek bizonyos határidő alatt a birtokviszony rendezése iránt keresetet nem inditanak, a kereset ügygondnok által, tehát hivatalból indittassék meg, nem mutatkozik szükségesnek. A záros határidő elmulasztásával kapcsolatos jogvesztés egyes esetekben érzékeny sérelmet okozhat épen annak a félnek, a kit a megváltáshoz való jog illet meg, másrészt pedig lehetnek esetek, a midőn a birtokviszony további fentartása mindkét félnek érdekében áll.
De meg azt sem lehet figyelmen kivül hagyni, hogy abba a keretbe, a melyben a javaslat mozog, nem lehet egy oly megoldási módozatot beilleszteni, mely az u. n. osztott tulajdonnak hasonló összes alakulatait megszüntetné.
A javaslat - elvi álláspontjához képest - érintetlenül hagyja az 1848. évi január hó 1. napja után keletkezett jogviszonyokat, azt pedig, hogy a javaslatban szabályozottakhoz hasonló birtokviszonyok ezentúl keletkezzenek, a magánjog szabályai nem tiltják.
Azzal tehát, hogy az 1848. év előtt keletkezett, szóban forgó birtokviszonyok tekintetében a kötelező rendezés elve valósittassék meg, positiv czélt és számbavehető eredményt nem lehet elérni.
Ezenkivül számos jogi szempont és gazdasági érdek megfontolásától függ annak a kérdésnek megoldása, kivánatos-e, hogy hasonló birtokviszonyok létesitése jövőben meg legyen engedve, s ha igen, meddig terjedjen a birtokviszonyt megalapító jogügyletnek és azzal kapcsolatos tulajdoni korlátozásnak hatálya? Ennek a megoldása a dolog természetéhez képest az általános polgári törvénykönyv keretébe tartozik, s a javaslat, a mely a régibb jogrendszer uralma alatt keletkezett jogviszonyok szabályozására szoritkozik, és mint ilyen csupán kivételes és különszerű törvényhozási intézkedést tart szem előtt, teljesen megfelel feladatának, midőn módot nyujt arra, hogy az ezen birtokviszonyokra vonatkozó függő kérdések az eddigi jogfejlődés szellemében megoldassanak, s ezzel megszünjék a különállás, melyet a szóban forgó birtokviszonyok hazai jogunk rendszerében elfoglalnak.
A részletek indokolásául szolgáljanak a következők:
Azok a birtokviszonyok, melyeket a javaslat szabályozni kiván, részint positiv, részint negativ irányban vannak meghatározva.
Az előbbi tekintetben a javaslat azt állitja fel kellékül, hogy a birtokterület majorsági természetű, vagyis olyan legyen, mely semmi vonatkozásban sem volt az urbéri köteléknek és az ezzel járó megszoritásoknak alávetve, amely ennek következtében a volt földesur szabad rendelkezése alatt állott.
Megkivántatik továbbá, hogy a birtokviszony az 1848. évi január hó 1. napja előtt keletkezett legyen, mert csakis az ezt az időpontot megelőző jogrendnek eddigelé megoldatlan kérdései képezik feladatát a javaslattal czélba vett kivételes törvényhozási szabályozásnak. Szükséges végül, hogy a birtokviszony oly módon keletkezett, mely szerint a birtokterület évenkinti szolgálmányok mellett haszonélvezetül engedtetett át. Nem tesz különbséget, vajjon az átengedés szóbeli vagy irásbeli szerződés alapján történt-e s vajjon az évenkinti szolgálmányok készpénz fizetésében, termények szolgáltatásában avagy munka teljesítésében állottak-e.
A mi a meghatározás negativ oldalát illeti, a javaslat 1. §-a súlyt fektet arra, hogy kimeritően fel legyenek sorolva mindazok a birtokviszonyok, melyeknek az ezuttal rendezni kivánt birtokviszonyokkal némi hasonlatosságuk van ugyan, de a melyekről más törvények rendelkeznek s ez okból az ezuttal czélba vett szabályozás körén kivül esnek. Ilyen az urbéri birtok, a pusztatelkek, a foglalások, a maradványföldek, az irtványok és a telepítvények.
A meghatározásnak e mellett a módja mellett be lehet érni a javaslat körébe eső birtokviszonyok példaszerű felsorolásával, a mely ki nem zárja, hogy oly birtokviszonyokat is lehessen a javaslat körébe vonni, a melyeket az 1. § kifejezetten fel nem emlit, de a melyek az 1. §-ban megállapított ismérveket feltüntetik.
Az általános indokolás során kifejtett elvi állásponthoz képest a javaslat mindenekelőtt lehetővé kivánja tenni, hogy az, a ki a birtokterületet haszonélvezi, a birtokot, terhelő szolgálmányokat megválthassa és a birtokterületet tulajdonul megszerezhesse.
Az urbéri nyiltparancsok különbözően állapították, meg a megválthatóság előfeltételeit. Az 1853. márczius 2-iki urbéri nyiltparancs 19. §-a megkivánta annak igazolását, hogy az átengedés örök időre vagy a család, vagy a férfiág kihaltáig történt.
Az 1854. junius 21-iki erdélyi nyilt parancs 18. §-a szerint pedig megváltásnak csak akkor van helye, ha az átengedés örök időre a család, vagy a férfiág kihaltáig, vagy általában a visszavétel jogának kifejezett fentartása nélkül határozatlan időre szól.
Mind a két nyilt parancs kimondotta, hogy az ideiglenes tartamú szerződéseket érinteni nem kivánja.
Jóllehet, a javaslat a kérdés megoldásánál szintén ebből az elvi álláspontból indul ki, mégis mellőzi az átengedés időtartama tekintetében megkivánt előfeltételeknek taxativ felsorolását, mert azokat a körülményeket, a melyek az átengedés ideiglenességét kizárják, igen nehéz kimeriteni s mert a biróságok gyakorlata épen azért vált ingadozóvá, mert az a mód, a mely szerint az urbéri pátensek a megválthatóság előfeltételeit meghatározták, nem volt eléggé szabatos, és nem felelt meg a gyakorlati élet követelményeinek.
A javaslat is megkivánja, hogy az átengedés ne legyen ideiglenes, vagy határozott időre szóló, de megelégszik azzal, ha a jelenlegi birtokállapot 1848. január 1-éig visszavezethető.
Ezzel szemben kimeritően felsorolja az átengedés ideiglenességét igazoló körülményeket.
A mi a bizonyitási teher megoszlásának kérdését illeti, az általános indokolásban kifejtett elvi állásponthoz képest a jelenlegi birtokosnak csakis azt kell igazolnia, hogy
ő vagy jogelődje az 1848. január 1. napján már birtokban volt, vagyis hogy jelenlegi birtoka az 1848. január 1-jei állapotnak a volt földesur szabad rendelkezésétől független következménye. E mellett kétségtelen az is, hogy a mennyiben a jelenlegi birtokos 1848. január 1-én még nem birta az ingatlant, a birtokosnak azt is ki kell mutatnia, hogy a birtok utódlás alapján háramlott reá. Azt azonban nem kell bizonyitania, hogy a birtok átengedése örök időre vagy az ideiglenességet kizáró más módon történt.
A bizonyitás terhe, mely ezzel szemben a volt földesurra hárul, részint az átengedést tárgyazó szerződés létrejöttének körülményeire, részint oly későbbi körülményekre vonatkozik, melyek a megváltáshoz való jogot megszüntették. Nem lehet ugyanis kizárni, hogy oly esetben, amidőn a felek az eredeti birtok-viszony megváltoztatásával oly utólagos megállapodásra léptek, melynek következtében a birtoklás ideiglenes jellegűvé vált, ezt a körülményt a volt földesur a birtokos megváltási igényével szembeállitsa. Magának a birtokviszonynak keletkezése is szabad egyezkedésen alapult és semmi törvényes akadály sem forgott fen a tekintetben, hogy a felek a birtokviszonyt ugyancsak szabad egyezkedés utján megváltoztathassák. Az 1848. január 1. napján fennállott birtokállapot nem teremthet oly joghelyzetet, melyen - ugy mint az úrbéri természetű jogviszonyokon alapuló birtokállapoton - későbbi egyezkedés jogérvényesen nem változtathat és a melynek minden körülmények közt kötelező szabályozás alapjául kell szolgálnia. A munkaerő vagy egyéb jövedelem biztositása czéljából átengedett majorsági birtokterület nem vesztette el ebbeli jogi minőségét s az ilyen birtokra soha sem állott fenn az a kötelezettség, hogy annak gazdasági rendeltetését a volt földesur változatlanul fentartsa. Ugyanazért, a felek között létrejött későbbi egyezkedésnek semmi sem állott utjában és ha az ilyen egyezkedés következtében akként módosult az eredeti birtokviszony, hogy elvesztette azokat a kellékeket, melyek a megválthatóság előfeltételei: meg kell engedni, hogy az erre vonatkozó utólagos körülményeket a volt földesur a birtokos megváltási keresetével szemben jogszüntető tényekként hozhassa fel.
A javaslat szem előtt tartja, hogy első sorban a birtokosnak áll érdekében a megváltást sürgetni, a végből, hogy a birtokot tulajdonul szerezhesse meg; - azonban lehetnek esetek, a melyekben a volt földesur érzi magát indittatva keresetet inditani, az iránt, hogy a birtokviszony a szolgálmányoknak a birtokos részéről leendő megváltása alapján rendeztessék. Erre való tekintettel a javaslat kimondja, hogy ily esetben a birtokos a szolgálmányokat megváltani köteles.
A 3-4. §-okhoz
A 3. és 4. § megvonja a megválthatóság tárgyi korlátait.
A belsőség megváltását meg kell engedni, ha a belsőségen levő ház a birtokosé, vagy ha a belsőségen ház nincsen. Ellenben a megváltást ki kell zárni, ha belsőségen a felülépítmény a volt földesur tulajdona. Az előbbi esetben ugyanis határozottabb alakban lép előtérbe a tulajdon megosztottsága s kétségtelen az is, hogy a teljesitett szolgálmány a megváltás utján megszerezhető tulajdon egyenértékű, - mig abban az esetben, ha ugy a terület, mint a felépítmény a volt földesúr tulajdona, alapos kétely foroghat fenn a tekintetben, vajjon a szolgálmány minden esetben megfelelő ellenértéke-e a volt földesur tulajdonának. E részben a javaslat a telepítvényekről szóló 1873:XXII. tc. 26. §-át követi, mely ily esetben szintén kizárta a megváltást, holott a telepítvényeknél egy egész községnek a fennállása volt kérdésben, mig a jelen törvényjavaslat körébe eső birtokviszonyok csupán egyes, községbeli birtokterületekre szoritkoznak.
Meg kell engedni a belsőséggel együtt, vagy a belsőség nélkül átengedett külsőség megváltását is. Ha a belsőséghez külsőség tartozik és ha mindkettő után közös szolgálmányok teljesittetnek, szerfelett nehéz, sőt sok esetben majdnem lehetetlen megállapítani, mennyi esik a szolgálmányokból a belsőségre és mennyi a külsőségre. De ettől eltekintve, vannak esetek, amelyekben a birtokos csak azért nem kapott a külsőségen kivül belsőséget, mert ilyennel már egy más földesur részéről volt ellátva, vagy mert a községben saját belsősége volt. Minthogy pedig a külsőséget a más módon szerzett belsőséggel rendszerint együtt kezelte, nem volna méltányos, ha a birtokos ily esetben, meg volna fosztva a megváltás lehetőségétől.
A 4. § 2. és 3. pontja esetében a birtok tárgya mellett a birtokviszony sajátos körülményeiben rejlik a megváltás kizárásának oka.
A 2. pont az 1. §-ban foglalt elvi rendelkezés folyománya, s azért szükséges, hogy a jövőben teljesen ki legyen zárva a kétely abban a tekintetben, hogy csakis az 1848. január 1-je előtt keletkezett birtokviszonyok képezhetik a javaslatban kontemplált szabályozás tárgyát. Szükséges ez főleg azért, mert az eddigi joggyakorlatban ez az álláspont nem domborodott ki a kellő határozottsággal.
A 3. pont pedig azokat az eseteket akarja kifejezetten a megválthatóság köréből kivenni, a melyekben az 188. évi január 1. napján fennállott és a jelenlegi birtokállapot között a folytonosság hiányzik. A 2. §-ban foglalt elvi rendelkezés mellett ez azért szükséges, mert igen gyakori az eset, hogy az 1848 előtti birtokos a birtokot később elhagyta és a birtokterület a földesúr szabad rendelkezése alá jutott, a ki a szükséges munkaerő biztositása végett egy más személynek engedte át a birtokot; és számos példa van arra, hogy a judicatura ily esetben is megállapította a megválthatóságot azon az alapon, hogy a birtoknak szakadatlanul ugyanaz volt a gazdasági rendeltetése. Már pedig a javaslat súlyt fektet arra, hogy a megváltásnak csak akkor legyen helye, ha a javaslatban megvont korlátokon belül a birtokos személyére nézve is megállapíthatók a folytonosság ismérvei.
A váltságtőke összegének megállapítása tekintetében a javaslat ugyanazt a mértéket alkalmazza, a mely szerint a telepítvényekről szóló 1873:XXII. tc. 2. §-a értelmében a telepítvényi birtokon fekvő szolgálmányok megváltása történt. Ott is - épen ugy, mint itt - az tartatott szem előtt, hogy a megváltás összege a teljesitett szolgálmányok valódi értékének megfelelő legyen.
A váltságösszeg az évi tartozás tőkésitéséből állván, az évi tartozás kiszámitása ugyanazok az elvek szerint történik, mint a melyek a telepítvényekről szóló 1873:XXII. tc. 3. §-ában érvényre jutottak.
A valódi ellenérték fogalmának csakis az a megoldási módozat felel meg, ha az elvi tartozás kiszámitása bizonyos átlagok szerint történik s e részben a javaslat - ép ugy, mint a telepítvényekről szóló törvény - az uto1só 10 év átlagát veszi a kiszámitás alapjául.
És mert gyakori az eset, hogy a tartozás - vegyesen, vagy felváltva - készpénzben, terményben, napszámban teljesittetik, a javaslat a szőlőbirtok után járó tartozások megváltásáról szóló 1868:XXIX. tc. 3. §-ának 4. pontja nyomán megszabja, miképen kell ily esetben az évi tartozást kiszámitani.
Minthogy pedig a javaslat - elvi álláspontjához képest - figyelembe veszi a felek közt létrejött megállapodásokat, szükséges annak a kimondása, hogy oly esetben, a midőn a felek közt szerződés jött létre a tekintetben, hogy a természetbeni szolgálmányt mily összegben kell pénzzé átváltoztatni, a javaslatnak a pénzbeli egyenérték kiszámitására vonatkozó pozitiv intézkedései a szerződésnek határozmányait nem érintik.
Az a körülmény, hogy a birtokos a kötelezett szolgálmányokat rendetlenül, vagy épen nem teljesitette, nem szolgálhat alapul arra, hogy a váltságösszeg fizetésének terhe alól szabaduljon, a ezért kifejezetten ki kellett mondani, hogy a szolgálmányok mikénti teljesitése az évi tartozás összegének megállapítására befolyással nem lehet (1878:XXII. tc. 3. § utolsó bekezdése.).
Vannak ugyan esetek, a melyekben a birtokos az átengedett belsőség vagy külsőség, haszonélvezetén kivül a földesúr erdejében vagy legelőjén is gyakorolt némi használatot, azonban ez a használat legfeljebb száraz galyfa szedéséből vagy oly csekély legeltetési használatból állott, mely a birtokost megillető haszonvételek szempontjából alig jöhet tekintetbe s mely inkább a volt földesúr jóindulatából fejlődött ki és különös szerződési kikötésre nem vezethető vissza. Erre való tekintettel, a biróságok soha sem itéltek meg a megváltott majorsági zsellérbirtok és más hasontermészetű birtok után legelő-, illetőleg erdőrészt, még akkor sem, ha a birtokosok faizási és legeltetési tényleges használatában voltak.
Minthogy azonban nincs kizárva a lehetőség, hogy egyes esetekben határozott szerződési kikötés történt a tekintetben, hogy a birtokost a földesurral szemben ilynemű haszonvétel is fogja megilletni, és hogy ennek következtében a teljesitendő szolgálmány is ennek a kikötésnek szem előtt tartásával állapíttatott meg, a javaslat módot kiván nyujtani, hogy ilyen esetekben a kérdést a jogosság- és méltányosságnak megfelelően lehessen megoldani. Arra, hogy a birtokos a használatnak megfelelő erdő- vagy legelőrészt kapjon, már a használat csekélységénél fogva sem lehet gondolni. E helyett azonban indokolt, hogy az évi tartozásból egy oly hányadrész vonassék le, a mely megfelel a faizási és legeltetési használat és a birtokost megillető javadalmak között fenforgó aránynak, ugy hogy a váltságtőke kiszámitásának csupán az ily módon leszállitott tartozás képezze alapját.
Ez azonban csak arra az esetre áll, ha a szolgálmány az erdő és legelő használatáért és a többi birtokterületek haszonvételeért együttesen van megállapítva. Mert ha a faizás és legeltetés jogáért külön szolgálmányok teljesittettek, akkor a megszerezhető birtokért járó külön tartózásból levonásnak helye nem lehet, s a birtokviszony megszüntével önmagától meg kell szünnie egyrészről az erdő- és legelőhasználatnak és másrészről az ennek fejében teljesitett külön szolgálmányoknak.
Annak elkerülése végett, hogy a megváltás utján tulajdonul megszerzett és a volt földesur birtokával egyesitett külsőségnek kiadása által a volt földesur tagositott birtoka ne decommassaltassék, elegendő annak kimondása, hogy ily esetben a tagositásnál követendő szabályokat kell megfelelően alkalmazni. Ezek a szabályok megadják a módot, hogy ott, a hol szükséges, a birtokrészlet az eddigi mennyiségnek és minőségnek megfelelő más birtokterülettel kicseréltessék.
Nem szorul közelebbi indokolásra, hogy a megváltás keresztülviteléig a szolgálmányokat teljesiteni kell. Csupán annak az időpontnak szabatos meghatározása szükséges, melyben a megváltás oly módon perfektté válik, hogy a szolgálmányok helyébe a váltságösszeg, vagy ennek kamata léphet. Ez az időpont nem lehet más, mint a váltságösszeget megállapító itélet jogerőre emelkedésének napja, mert akkor már végérvényesen meg van határozva a teljesitett szolgálmányok ellenértéke. Ekkor tehát a szolgálmányok teljesitése véget ér és kezdetét veszi a váltságtőke után járó kamat fizetésének kötelezettsége, a melynek mértékét a javaslat a maradványföldek és más hasonló birtokok után járó váltságösszegek tekintetében fennálló szabályok szerint állapítja meg.
Az országos közvetités a maradványföldek és az irtványok utáni váltságok tekintetében fennálló szabályok értelemszerü alkalmazásával történik, szükséges azonban, hogy ezekkel a szabályokkal szemben a fenforgó különös körülményekre való tekintettel bizonyos eltérések állapíttassanak meg.
Ezek az eltérések a következők:
1. Az 1892. évi XXI. tc. 2. §-ához képest a váltságjogositottak nem állami kötvényekkel, hanem készpénzzel elégitendők ki.
2. Minthogy a javaslat körébe eső birtokviszonyok az ország egyes vidékein csak szórványosan fordulnak elő, nem volna indokolt, hogy mindazokon a helyeken, a hol egyes esetekben a megváltási eljárás folyamatba tétetik, s az országos közvetités igénybe vétetik, jogbiztosok neveztessenek ki. Az állam érdekét ilyenkor megóvhatja egy arra alkalmas pénzügyi közeg is, annál inkább, minthogy az országos közvetités czéljából folyamatba teendő eljárás során az államkincstár szempontjából a fősúly arra a kérdésre lesz fektetendő, vajjon a váltságtartozás összege a megváltandó jelzálog által fedezve van-e, vagy sem?
3. A megváltás iránt folyamatba tett perben a váltság összegét minden birtokosra nézve szabatosan meg kell állapítani s ez okból nem lehet helye annak, hogy az országos közvetités igénybevétele következtében folyamatba tett eljárás tárgyát a váltságösszeg megállapítása és egyénenkinti felosztása is képezze. A fennálló szabályoknak erre vonatkozó intézkedései tehát mellőzendők lesznek, és az országos közvetités iránti eljárás alapjául mindig azt az összeget kell venni, a mely a megváltás iránti perben megállapíttatott. Ez annál kevésbbé ütközhetik nehézségbe, mert az államkincstár érdeke eléggé meg van óva az által, hogy az országos közvetités kellő biztonság hiányából megtagadható.
A javaslat nemcsak az országos közvetités lehetővé tétele által, de az által is kiván a birtokos helyzetén könnyiteni, hogy megengedi a váltságösszegnek részletekben való törlesztését arra az esetre is, ha az országos közvetités esete nem forog fenn, vagy azért, mert az országos közvetités általában igénybe nem vétetett, vagy mert az igénybe vett országos közvetités biztonság hiányából megtagadtatott.
A részletfizetés módozatai ugy vannak megállapítva, mint a telepítvényi birtoknál (1873:XXII. tc. 12. §) s e mellett arról is van gondoskodva, hogy az egyes részletek esedékességének napja oly időre essék, a midőn a birtokos a fenforgó gazdasági és egyéb helyi viszonyoknál fogva könnyebben teljesitheti kötelezettségét.
Az országos közvetités igénybevételét a javaslat határidőhöz nem köti, de ha az egyik vagy a másik fél az országos közvetités iránti kérelmét már a per során terjeszti elő, a biróság már az itéletben fog intézkedni, hogy az országos közvetitést tárgyazó eljárás folyamatbatétesék. És minthogy nincsen kizárva, hogy ennek daczára az országos közvetités megtagadtatik, az az eshetőség állhat be, hogy a fizetés módozatai a feleknek egymás közti viszonya szempontjából szabályoztassanak.
Annak elkerülése végett tehát, hogy ilyenkor az országos közvetités megtagadása után külön eljárást kelljen meginditani, vagy külön itéletet hozni, kivánatos, hogy az itélet, mely a váltságösszeget megállapítja, és mely az országos közvetités iránti eljárás meginditása tekintetében is intézkedik, az országos közvetités megtagadásának eshetőségével is számoljon. És feltételesen állapítsa meg a fizetési módozatokat, melyek szerint a birtokos a váltságösszeget a volt földesur részére törleszteni fogja.
A volt földesur részére közvetlenül teljesitendő fizetés módozatait csak akkor lesz szükséges a 12. § első és második bekezdésében megszabott módon megállapítani, ha a felek ebben az irányban egyességre nem léptek. A felek az országos közvetités esetén kivül maguk állapíthatják meg a váltságösszeg lefizetésének módját; s ekkor a fizetési kötelezettséget az egyezség fogja szabályozni. A felek továbbá feltételesen köthetik meg az egyezséget arra az esetre, ha az igénybe vett országos közvetités megtagadtatnék, s ekkor szükségtelenné válik, hogy e részben a biróság intézkedjék.
A 2-ik § utolsó bekezdése szerint a volt földesur kérelmére a birtokos a szolgálmányokat megváltani köteles. De akkor is, ha maga a birtokos veszi igénybe a megváltáshoz való jogot, megtörténhetik, hogy a tulajdonul megszerezhető birtokterület nem fog arányban állani a szolgálmányok egyenértékeként itéletileg megállapított váltságösszeggel. Szükséges tehát, hogy a birtokos a túlságos megterheltetéstől s az ez által bekövetkezhető vagyoni tönkrejutástól megóvassék; s erre való tekintettel a javaslat a szőlőbirtokot terhető tartozások megváltásáról szóló 1868:XXIX. tc. 16. §-a nyomán módot nyujt, hogy a birtokos váltság helyett magát a birtokot bocsáthassa vissza, mi által a birtokviszony teljesen megszünik és a birtokterület minden ellenérték nélkül a volt földesur szabad rendelkezése alá esik.
Mellőzhetetlen azonban, hogy a birtokos ezt a jogot egy bizonyos záros határidőn belül érvényesitse, attól az időponttól számitva, a melyben a váltságösszegnek végleges megállapításáról értesül. Ez már azért is szükséges, hogy a biróság már a váltságösszeget megállapító itéletben határozhassa meg azokat a következményeket, a melyeket a birtok esetleges visszabocsátása szükségszerűleg maga után von.
A 14-37. §-okhoz
A javaslat 14-37. §-ai szabályozzák a javaslat körébe eső perekben követendő birói eljárást.
A telepítvényekről szóló 1873:XXII. törvénycikk, mely jelen javaslat körébe tartozó kérdésekkel azonos forrásra visszavezethető kérdéseket tárgyaz, a birói eljárást - bizonyos eltérésekkel - az 1871:LIII. törvénycikkben szabályozott birtokrendezési eljárás mintájára konstruálta. Maga a tulajdonképeni birtokrendezési eljárás ismét különböző az ország erdélyi részeiben és a volt Pártium területén, és különböző az ország többi részeiben. Az 1871:LIII. törvénycikk magát a tárgyalást az irásbeliség elvén építi fel és csakis a határozat hozatalához szükséges segédadatok egybegyüjtése tekintetében teszi lehetővé a biró és a felek közötti közvetlen érintkezést és a szóbeli előterjesztést. Az 1880:XLV. tc. s az ezt módositó 1892:XXIV. törvénycikk azonban már nagyobb rést üt az irásbeliség elvén, a mennyiben megengedi, hogy a vitás kérdésekre vonatkozó érdemleges tárgyalás is kiküldött biró előtt történjék. E mellett mind a két eljárás számos rést üt a rendes eljárás esetlegességi elvén és az eljárási formák merevségén főleg az által, hogy lehetővé teszi, hogy a biróság az anyagi igazság kiderítése végett a felek által fel nem hozott bizonyitékokat is figyelembe vehet. A biróság szabadabban mozoghat a birtokrendezési eljárás alá tartozó ügyekben, a nélkül azonban, hogy magának a tárgyalásnak alakja is ugy volna megszabva, hogy a megkötöttség csekélyebb mértéke a gyakorlatban számbavehető eredményt mutathatna fel.
Mindezeknek figyelembevételével nem volna indokolt a birtokrendezési eljárások bármelyikét a jelen javaslat körébe eső ügyekre kiterjeszteni, hanem arra kell törekedni, hogy a szóban forgó ügyekben az eljárásnak egy oly alakja hozassék be, mely a sommás eljárás reformjának eredményeit kellően értékesitve, a birtokrendezési eljárás eddigelé is szem előtt tartott, de tüzetes és egységes szabályozás hiányában nem eléggé biztositott czéljának lehető megvalósitásához vezet. Szükséges ez annál inkább, mert ezzel egy ujabb lépés történik arra, hogy a szóbeliség és közvetlenség elve a társas biróságok előtti eljárásban érvényesüljön, még pedig oly alakban, a mely legközelebb áll az eddigi eljáráshoz és a melynek mint kivételes eljárási formának helye lesz a polgári peres eljárás rendszerében akkor is, ha ennek az eljárásnak teljes reformja megvalósul. Mert számadási, vagyonelkülönitési, birtokrendezési és egyéb oly ügyekben, a melyekben a tények és a bizonyitékok anyaga bonyolultabb, a vitás kérdések száma nagyobb, hogysem azokat a szóbeli tárgyalás alkalmával könnyen áttekinteni és jelentékeny időveszteség nélkül társasbiróságilag letárgyalni lehessen, minden körülmények között szükséges lesz, hogy a tárgyalás előkészítése egy külön birói eljárás tárgyává tétessék, s az előkészitő eljárásnak ne csupán az a jelentősége legyen, amelylyel az előkészitő iratok vannak felruházva; hanem, hogy a per súlypontja épen erre az előkészitő eljárásra helyeztessék át, a melynek során a per ténybeli anyaga ugy állapitandó meg, hogy az a későbbi tárgyalás és határozathozatal alapjául szolgálhasson.
Ezt a megoldási módozatot annál megnyugtatóbbnak találja a javaslat, mert a birtokrendezési eljárások úgynevezett előnyomozati rendszerében megtalálja a kiindulási pontot, az eljárás tervszerű kiépitésére.
A javaslat 14. §-a a 2. §-ban foglalt anyagi szabály folyományaként megengedi, hogy az eljárást ugy a birtokos, mint a volt földesúr indithassa meg; a javaslatban szabályozott eljárás azonban csak akkor lesz igénybe vehető, ha a kereset a javaslat tulajdonképeni czélját, a megváltást, tartja szem előtt. Arra az esetre, midőn a kereset czélját annak kimondása képezi, hogy a megváltásnak helye nincsen, a per az általános eljárási szabályok szerint lesz lefolytatandó.
Tekintettel az elbirálandó kérdések nagyobb fontosságára, a kereset az értékre való tekintet nélkül a kir. törvényszékek hatáskörébe van utalva.
Minthogy az 1871:LIII. tc. 46. és 48. §-ai megengedik, hogy az ugyanazon egy határra vonatkozó birtokszabályozási kérdések a birtokrendezési eljárás keretében oldandók meg, szükséges, hogy az ország azon részeiben, a hol az 1871:LIII. törvénycikkben szabályozott birtokrendezési eljárás hatályban van, és a birtokrendezési eljárás még ha nem fejeztetett, a birtok jogi természetének, jelesül annak megállapitása, vajjon az illető birtokterület úrbéri vagy majorsági természetű-e, a birtokrendezési perben történjék (1868:LIV. tc. 12. §,).
A 15. § abból indul ki, hogy a per tárgyává tett kérdést nem lehet pusztán a tényleges birtoklás alapján megoldani, s hogy a pert úgy kell meginditani, hogy annak eredménye a telekkönyvi tulajdonos és a tulajdoni igénylők ellen is hatályos legyen. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy ha a birtokos igénye telekkönyvileg kitüntetve nincsen, a megváltásból eredő igényt a harmadik telekkönyvi jogszerző ellen érvényesiteni nem lehet; mert a megváltáshoz való jog a birtoknak jogi természetében gyökerezik s ez urbéri pátensek rendelkezésén alapszik, és mint ilyen a telekkönyvi rendeletek 4. §-a szerint nem képezte bejelentés tárgyát.
A 16. §-ban általános szabályként ki van mondva, hogy az eljárásra a sommás eljárás szabályai alkalmazandók a 17-33. §-okban foglalt eltérésekkel.
A 17. § szerint a keresetet irásban kell benyujtani. Ez megfelel az 1893:XVIII. tc. 130. §-ának, a mely szerint a törvényszék előtti eljárásban a tárgyaláson kivül eső kérelmek szóbeli előterjesztésének helye nincs.
A kereset felszerelését illetőleg szükséges, hogy az ingatlan telekkönyvi megjelölése és a telekkönyvállásának feltüntetése, ugy nemkülönben a per eredményeként teljesitendő, telekkönyvi bejegyzés megkönnyitése szempontjából a fél már a kereset beadása alkalmából készitse elő a tárgyalást.
A javaslat abból indul ki, hogy a kereset az egyes birtokosnak vagy tulajdonosnak konkrét tényállást és kérelmet kifejező cselekményét képezze. E mellett azonban az 1868:LIV. tc. 66. és az 1893:XVIII. tc. 43. §-ának némi kiterjesztésével lehetővé teszi, a földtulajdonos és a község szerint összefüggő kérdések közös elintézését.
A képviselet kérdése ugy van szabályozva, mint a sommás eljárás alá tartozó ügyekben a törvényszék, mint felebezési biróság előtti eljárásban.
A 18-21. § az előkészitő eljárással foglalkoznak, mely a szóban forgó ügyek mindegyikében kötelező.
Annak megakadályozása végett, hogy szükség nélkül helyszini tárgyalások tartassanak, a törvényszékre van bizva annak az elhatározása, vajjon a tárgyalás a helyszinén tartassék-e, vagy a biróság hivatalos helyiségében. Bonyolultabb kérdésekben, vagy ha a birtok felvételének szüksége merül fel, ugyszintén akkor is, ha számosabb félnek keresete együtt intézendő el, nemcsak kivánatos, de mellőzhetlen is lesz a helyszinén való eljárás, mig egyes egyszerűbb ügyek előkészitéséül a szükséges adatok beszerzése és a tényállás kideritése meg fog történhetni helyszini eljárás nélkül is. Ezekben az esetekben egyáltalán nem volna indokolt a nagyobb költség, melyet a helyszini eljárás okoz.
A 19. § akként körvonalozza az előkészitő eljárás tárgyi terjedelmét, hogy az előkészitő eljárás során felvett jegyzőkönyv, a melynek a 21. §-ban kimondott rendelkezéséhez képest az 1893:XVIII. törvénycikk. 47. és 48. §-ában megszabott tartalommal kell birnia, az előkészitő eljárás során beszerzett egyéb adatokkal együtt oly alapot létesitsen, a melyen a határozatot meg lehessen hozni akkor is, ha a felek a későbbi szóbeli tárgyaláson meg nem jelennek. Ez okból szükséges, hogy az előkészitő eljárás keretébe beleillesztessék a bizonyitás felvétele is, - kivéve a felek eskü alatti kihallgatását, a mely iránt a javaslat 17. §-a alapján csak a törvényszék intézkedhetik.
A 20. § megkivánja, hogy az előkészitő eljárás kimeritő legyen. Minthogy azonban a bizonyitási eljárás során oly kétes előkérdések merülhetnek föl, melyeknek előzetes eldöntése kivánatos, meg van engedve, hogy az előkészitő eljárással megbizott biró a tényállás csupán azon részének megállapítására szoritkozhassék, mely az előkérdésnek eldöntésére mulhatlanul szükséges. Előfordulhat ez az eset főleg akkor, ha kétes a megválthatóság kérdése, a melyet az 1893:XVIII. törvénycikk. 105. §-a alapján közbenszóló itélettel előzetesen lehet eldönteni.
A 21. § akkép szabja meg az előkészitő eljárásban kitűzött tárgyalási határnapról való elmaradás következményeit, hogy a tényállást az elmaradott fél minél kisebb sérelmével a valósághoz hiven lehessen megállapitani, s e részben a javaslat azt a megoldási módozatot fogadja el, mely a birtokrendezési eljárásban érvényesül.
A 22-29. §-ok a törvényszék előtt megtartandó tárgyalással foglalkoznak. Ennek a tárgyalásnak alapja az előkészitő eljárásban felvett jegyzőkönyv és beszerzett adatok, ugy, hogy a határozathozatal megtörténhetik a feleknek vagy egyiköknek elmaradása esetén is. Meg van engedve, hogy a törvényszék figyelembe vehessen az előkészitő eljárásban nem érvényesitett tényeket és bizonyitékokat is, s e részben nem okoz különbséget, vajjon a tényt vagy bizonyitékot a felek hozzák-e fel, vagy a biróság hivatalból észleli-e. Ez megfelel a birtokrendezési eljárás körébe tartozó ügyekben elfogadott annak az elvi álláspontnak, mely szerint a biróságnak feladata, a való tényállást kinyomozni és a birtokrendezési per eredményeként oly helyzetet teremteni, mely a birtokviszonyt lehetőleg a felek megnyugvására és a fenforgó gazdasági érdekek lehető megóvásával rendezi.
A 27. §-ban meg, van adva a lehetőség az előkészitő eljárás adatainak esetleges pótlására és kiegészitésére annak szem előtt tartásával is, hogy az előkészitő eljárás során szenvedett sérelem orvoslása is a szóbeli tárgyalás feladata.
A 30. § a perköltség viselése kérdésében tartalmaz eltérő intézkedéseket.
E részben az szolgál irányadóul, hogy a pervesztes fél rendszerint ne köteleztessék a másik fél költségének viselésére. A birtokviszony rendezése a legtöbb esetben mindkét fél érdekében áll és ezt az érdekkört a fél csak akkor lépi túl, ha a törvény világos rendelete ellen perlekedik.
A 31. § szabályozza a törvényszék itélete ellen igénybe vehető felebbezés elintézésének módját. Nem volna indokolt a felebbezési eljárásban kizárni a szóbeli tárgyalás lehetőségét és jogos érdekbe ütköznék, ha ki volna zárva, hogy a fél a felebbezési eljárás során új ténybeli állitásokat, nyilatkozatokat és bizonyitékokat hozhasson fel. E mellett azonban a javaslat módot nyujt, hogy a felebbezést el lehessen intézni a telek meg nem jelenése esetén is.
A mi azt az esetet illeti, midőn a tárgyaláson az egyik fél megjelenik, a másik fél pedig e tárgyalásról elmarad, a javaslat a mulasztás következményeinek meghatározásában arra törekszik, hogy a felek egyenjogúságának elvét érvényre juttassa és a mig egyrészt meg követeli, hogy az a fél, a ki novumot akar érvényesiteni, a felebbezési tárgyaláson megjelenjen, addig másrészt lehetővé teszi, hogy a tárgyaláson megjelent fél részéről felhozott és előadott novumok a felebbezés elbirálása alkalmával figyelembe vétessenek akkor is, ha az ellenfél a tárgyalásról elmaradt. - Ha tehát a novumot érvényesitő fél a tárgyalásról elmarad: a biróság a félnek a felebbezési vagy előkészitő iratokban foglalt ténybeli állitásait, nyilatkozatait és bizonyitékait, melyek az elsőfokú biróság irataiban elő nem fordulnak, nem veszi figyelembe. Ha pedig a novumot érvényesitő fél ellenfele marad el a tárgyalásról, a mulasztás következményeinek általános szabálya nyer alkalmazást, vagyis: a megjelent félnek a meg nem jelent ellenféllel kellően közölt szóbeli tényállitásait, a mennyiben az elsőbiróság által megállapított tényállással nem ellenkeznek, ily esetben nem kell bizonyitani. (v. ö. 1893:XVIII. törvénycikk 162. § harmadik bekezdés.) Mindkét fél elmaradása esetén csak akkor nem szükséges a szóbeli tárgyalás, ha nincsenek oly kérdések, melyeket az elsőbiróság nem tárgyalt, vagy ha az elsőbiróság által megállapított tényállás nem annyira hiányos, hogy annak alapján az ügy a felek meghallgatása nélkül el nem intézhető. Ha ennek ellenkezője áll, akkor a javaslat az alapos itélkezés érdekében lehetővé teszi, hogy a biróság ujabb szóbeli tárgyalást tűzzön ki s ha a felek erre a tárgyalásra sem jelennek meg, azt tételezze fel róluk, hogy az ügy szünetelését kivánják.
A 31. § utolsóelőtti, bekezdése a közvetlen bizonyitás-felvétel eseteit kivánja csökkenteni, ép úgy, mint a sommás eljárásról szóló törvény 210. §-a a felülvizsgálati eljárásban.
A 31. § utolsó bekezdése kiterjeszti a kötelező ügyvédi képviselet szabályát a felebbezési biróság előtti eljárásra is.
A 32. § harmadfokú perorvoslatként a felülvizsgálatot szabja meg, lényegileg a sommás eljárásról szóló törvény idevágó intézkedéseinek megfelelően.
A 33. §-nak az elvi álláspontja, hogy az itélet csak akkor válik végrehajthatóvá, ha jogerőre emelkedett. Ez megfelel a birtokviszony különös természetének és a birtokrendezési eljárás eseteire nézve eddig fennálló szabályoknak. A perujitás és semmiségi kereset kizárását és az igazolás korlátozását az indokolja, hogy az eljárás és a végrehajtás befejezése után igénybevehető kiigazitási kereset (34. §) elegendő biztositékot nyujt a tekintetben, hogy az anyagi igazság a fél mulasztása esetén is kiderittessék; de szükséges folyománya ez a birtokviszony különös természetének és annak az álláspontnak, melyet a birtokrendezési eljárásra vonatkozó egyéb jogszabályok ebben a kérdésben feltüntetnek és a mely arra irányul, hogy a birtokszabályozás minél kevésbbé megingatható jog- és birtokállapotot létesitsen.
A 34. § eltérést tartalmaz a végrehajtás általános szabályaitól annyiban, a mennyiben kimondja, hogy ha a jogerőre emelkedett itélet, vagy egyesség végrehajtása helyszini eljárást tesz szükségessé és a végrehajtás nem csupán pénzösszeg behajtására irányul: a végrehajtást a törvényszék egyik birói tagja teljesitse ugyanazzal a hatáskörrel, a melyet a birtokrendezési eljárás idevágó szabályai megállapítanak. Szükséges ez azért, mert a végrehajtás számos esetben oly cselekmények teljesitésével lesz egybekapcsolva, melyek, mint például a megváltott külső terület kihasitása, esetleg áthelyezése - életbevágóbb érdekeket érintenek s ezek megóvása szempontjából hatályosabb biztositékot követelnek.
Hasonló szempont alá esik a javaslat 36. §-a, a mely azt a rendelkezést foglalja magában, hogy jogérvényesen létrejött egyesség, vagy jogerős itélet végrehajtásául szükséges telekkönyvi bejegyzés nem kérelemre, hanem hivatalból teljesitendő.
A 36. § azt kivánja biztositani, hogy a tulajdoni igénylők, vagy a jelzálogi hitelezők igényei sérelmet ne szenvedjenek. - E mellett természetesen fenmaradnak azok a rendelkezések, melyeket az országos közvetités esetére az erre vonatkozó különös szabályok tartalmaznak.
A 37. § a földadó nyilvántartásának pontosságát kivánja előmozditani.
A váltságösszeg annak az ellenértéke lévén, a mit az eddigi birtokos tulajdonul megszerzett: indokolva van, hogy a váltság összege a birtokos ellen netán telekkönyvileg bejegyzett többi terheket megelőzze.
Ezt az elsőbbségi jogot csak a váltságösszeg zálogjogi bejegyzése állapítja meg, történjék bár ez a bejegyzés a váltságjogositott javára rendes telekkönyvi bekebelezés alakjában, vagy országos közvetités esetében a telekjegyzőkönyv, illetve telekkönyvi betét birtoklapján kitüntetett bejegyzés alakjában, a mi által a tartozás jelzálogilag bekebelezettnek tekintetik. (1868:XXIX. tc. 9. §)
A telekkönyvi bejegyzés és az azon alapuló elsőbbségi jog rendszerint abban fog nyilvánulni, hogy a tartozás az ingatlannak oly terhévé válik, - a mely minden későbbi tulajdonosra átszáll és árverés esetén az 1880. évi LX. tc. 184. §-a első bekezdésében és a 189. § c) pontjában megjelölt elbánás alá esik.
A jogügyleti autonomia követelménye, hogy a felek egyezség utján a jelen törvény rendelkezéseitől eltérően is szabályozhassák a váltsági összeg biztositásának módozatait.
Azonban életbevágó gazdasági és társadalmi érdekek követelik, hogy az egyezség tartalmára nézve bizonyos korlátok állittassanak fel, úgy, a hogy az hasonló váltságokra vonatkozó más törvényeinkben történt. (1871:LIII. tc. 21. § 1871:LIV. tc. 11. §; 1873:XXII. tc. 14. §)
A bélyeg- és illetékmentességet ugyanazok a szempontok indokolják, melyek a birtokrendezésre vonatkozó más törvényekben érvényre jutottak.
A 41-42. §-okhoz
A 41. és 42. § átmeneti intézkedéseket foglal magában a javaslat anyagi rendelkezései szempontjából. A javaslat nem kiván a megalkotandó törvénynek visszaható erőt tulajdonitani és ezért nem érinti azokat a kérdéseket, a melyek a törvény hatályba léptének időpontjáig jogerős itélettel vagy jogérvényesen kötött egyezséggel megoldottak. Tekintettel azonban arra, hogy az eddigi fogyatékos szabályok a biróságok itélkezésének biztos támpontjául nem szolgálhatnak: szükséges, hogy mindazokban a kérdésekben, a melyekben a biróság akár az első fokban, akár a felső fokokban határozni hivatva lesz, az alkotandó törvény anyagi rendelkezései nyerjenek alkalmazást. A fentebbi §-ok szövegezése lehetővé teszi, hogy azokban a folyamatban lévő perekben, a melyekben a megválthatóság kérdése külön jogerős itélettel már el van döntve, a megválthatás kérdése érintetlen maradjon s az új törvény, anyagi intézkedései csak a megváltás módozataira alkalmaztassanak.
A szolgálmányok hátralékainak behajtása az 1871:LIII. tc. 87. §-a nyomán - az összegre való tekintet nélkül - a sommás eljárásra utaltatik.
Ugyanazok a szempontok, melyek az irtványokról szóló 1871:LIV. tc. 16. §-ában, kifejezésre jutottak, indokolják, hogy a hátralékok tekintetében bizonyos elévülési idő állapittassék meg. Az erre vonatkozó intézkedés két irányban mozog. Egyrészt a multra vonatkozik s egy maximális időtartamot állapít meg, a melyen túlterjedőleg a hátralékot nem lehet megitélni akkor sem, ha a kereset a törvény hatályba lépte időpontjában már meg volt inditva. Másrészről intézkedés történik a jövőre nézve is, annak kimondásával, hogy a hátralék iránti jog három év alatt elenyészik.
A javaslat az elévülést tárgyazó emlitett intézkedése nem kiván különbséget tenni azok közt a szolgálmányok közt, a melyek a javaslat szerint megválthatók és azok közt, a melyek meg nem válthatók s a melyekre vonatkozó birtokviszony a magánjog szabályai szerint lesz megitélendő.
A 44. §-ban kifejezésre jut az általános indokolás során kifejtett az az elvi álláspont, mely szerint a javaslat csupán arra szoritkozik, hogy a szóban forgó birtokviszonyokat a magánjog uralma alá visszahelyezze s a netán szükséges további szabályozást a magánjog codificatiojának kivánja fentartani.
A javaslatban szabályozott, ügyekben eddig követett birói eljárás az ország egyes részeiben számos eltérést tüntet fel, s az ezuttal szabályozott eljárás sikere szempontjából is kivánatos, hogy a gyakorlati alkalmazásnál lehetőleg figyelem fordittassék a fenforgó különszerű viszonyokra. Ezért czélszerünek mutatkozik az eljárásra vonatkozó átmeneti intézkedéseknek, és az eljárás részleteinek megállapítását törvényhozási felhatalmazás alapján kibocsátandó és a szükséghez képest pótolható és módosítható rendelet tárgyává tenni.
A 46. § a szokásos végrehajtási megbizást tartalmazza.
