1896. évi XXXIII. törvénycikk indokolása

a bűnvádi perrendtartásról * 

Általános indokolás

I. A bűnvádi perrendtartás megalkotásának sürgős szüksége

A gyakorlati jogéletnek egyik ága sincs oly szoros kapcsolatban az alkotmánynyal és egyik sem érinti az állampolgároknak legfontosabb polgári jogait, leglényegesebb egyéni javait oly gyakran és oly közvetlenül, mint a büntető igazságszolgáltatás.

A bűnvádi eljárás maga veti meg működésének alapját, maga szerzi meg és biztosítja a czéljának eléréséhez szükséges eszközöket. Ebből következik, hogy a feladataival foglalkozó hatóságok és közegek nemcsak azok ellen járnak el, kiknek bűnössége bizonyos, hanem a büntető törvények alkalmazásának előkészítése és biztositása végett azoknak személyes szabadságát, házi jogát, levéltitok-jogát és vagyonjogait is kénytelen korlátozni, a kiket csak bűncselekmények gyanuja terhel. A honpolgárok ily fontos jogainak gyanu alapján való korlátozására és elvonására, alkotmányos államban csak törvény adhatja a felhatalmazást, csak törvény állapithatja meg e felhatalmazás gyakorlásának feltételeit és határait.

Főleg az olyan államban, mint hazánk, mely habár ezer éves alkotmánynyal dicsekedhetik, mégis ennek számos tételét nem mutathatja fel irott jogforrásban, - a bűnvádi perrendtartás az irott alkotmány nem egy rendelkezésének pótlására, illetőleg kiegészítésére van hivatva.

De a közjogot kiegészítő eme jogtételeken fölül a bűnvádi perrendtartás még számos oly szabályt foglalt magában, melyek, mint a vádlónak, mint a vádlónak és a terheltnek perbeli jogállására, a vádnak és a védelemnek egymáshoz való viszonyára, a magánegyén vádképviseletére, a védelem jogkörére, a feleket és a sértettet illető perorvoslatokra vonatkozók és még számos mások, annyira fontos egyéni jogokat érintenek, hogy szabályozásuknak jogállamban törvényhozás utján kell történnie.

Sürgősen követeli a tételes szabályozást a bűnvádi eljárási jognak nagy gyakorlati fontossága is. Az anyagi büntetőjog szabályai a bűnper lefolytatásával nyernek testet, a bűnvádi perrendtartás adja meg az igazságszolgáltatás ez ágának valódi jellegét s ennek folytán még a büntetőtörvénykönyvnél is nagyobb gyakorlati fontossággal bir. A büntető biróságok előtt napról-napra ezer és ezer kérdés merül fel, melyeknek megoldása, eldöntése az állampolgárok becsületét, szabadságát, vagyonát, az emberi életet, az alkotmányos jogokat és a tulajdont legközvetlenebbül érinti. A bűnvádi igazságszolgáltatás csak akkor felelhet meg nagyfontosságú feladatának, ha ezeket a kérdéseket tételes jogszabály világosan és határozottan megoldja.

Mindezek a szempontok kétség fölé helyezik annak szükségét, hogy valamint a jogéletnek egyéb ágai, akképen a bűnvádi eljárás is, rendszeres törvénykönyvben legyen szabályozva.

A felsoroltakhoz nyomatékos ok gyanánt járul még hazánkra nézve ama sok visszásság, mely abból ered, hogy - eltekintve a társországoktól, - a magyar államnak azon a területén s, mely egy igazságügyi törvényhozás alatt áll, a büntető társasbíróságok eljárása részben tételes szabályozás nélkül szűkölködik, részben pedig azt különböző jogforrások szabályozzák. A mellett e jogforrások lényegileg elütő alapelveken nyugosznak, ezért egymással nagyon sok tekintetben egyenes ellentétben vannak és nemcsak az igazságszolgáltatás modern követelményeinek meg nem felelnek, hanem alkotmányjogunknak számos tételével sincsenek összhangzásban.

Rövid áttekintés a magyar bűnvádi eljárási jognak jelenleg hatályban levő forrásain azonnal szembetünteti a felsorolt hiányokat.

a) A törvényszékek hatáskörébe utalt bűncselekmények tekintetében a következő eljárási szabályok vannak érvényben:

1. Az országnak a Királyhágón túl fekvő részeire nézve az országgyülésnek 1867. évi márczius hó 8-án és 11-én tartott üléseiben hozott határozata, melyet később a „Magyarország és Erdély egyesitésének részletes szabályozásáról” szóló 1868. évi XLIII. törvénycikknek 13. §-a fentartott, felhatalmazta a miniszteriumot az igazságszolgáltatás terén szükséges intézkedések megtételére.

E felhatalmazás alapján a m. kir. minisztérium által 1867. junius 27-én, „az erdélyi köztörvényhatóságok alkotmányos hatáskörének visszaállitása tárgyában” kibocsátott rendeletnek 14-ik pontja az Erdélyben akkor hatályban volt „törvénykezési és igazságügyi szabályokat” és ezek közt az 1853. évi julius hó 29-én kibocsátott ausztriai büntető perrendtartást, a hozzá 1861. évig kiadott pátensekkel és rendeletekkel együtt „ideiglenesen” fentartotta.

2. Fiume városában és kerületében ugyanezt a jogforrást hagyta érvényben a magyar országgyülés képviselőházának 1870. évi márczius hó 15-iki ülésében adott, illetőleg a horvát-szlavon országgyülésnek 1870. évi julius hó 20-án hozott határozatában foglalt felhatalmazás alapján a m. kir. miniszterelnök, az igazságügyi m. kir. miniszter és Horvát-Szlavon-Dalmátországok bánja által 1871. évi szeptember hó 14-én 3870. szám alatt kiadott rendeletnek 11. §-a.

Kifejezetten fentartotta e jogszabályt a magyar büntető törvénykönyveknek Fiume városában és az ahhoz tartozó kerületben való életbeléptetése tárgyában 1880. évi augusztus hó 28-én 2.380/I. M. E. szám alatt kibocsátott igazságügyi miniszteri rendeletnek 37. §-a is.

3. A polgárositott magyar határőrvidéken és a fennállott titeli zászlóaljnak területén, - mely a jelenlegi törvénykezési beosztás szerint a karánsebesi és a pancsovai törvényszékek, továbbá a fehértemplomi törvényszék területéből a fehértemplomi, károlyfalvi és kubini, az ujvidéki törvényszék területéből pedig a titeli és a józseffalvi (zsablyai) járásbiróságok területére terjed ki, - az 1872. évi junius 9-én kelt királyi leirat alapján 1872. évi október hó 8-án 31.720. szám alatt kibocsátott igazságügyi miniszteri rendelet XIV. Czikke azt a törvényjavaslatot jelöli meg követendő jogforrásul, a melyet 1872. márczius 6-án az akkor igazságügyi miniszter „a törvényszékek illetőségéhez tartozó bűnvádi eljárásnak ideiglenes szabályozása tárgyában” a képviselőház elé terjesztett.

„A bánsági határőrvidék és a titeli zászlóalj polgárositásának törvénybe iktatásáról és a polgárositás folytán szükségessé vált más intézkedésekről” szóló 1873. évi XXVII. törvénycikknek 16. §-a az emlitett törvényjavaslatot érvényben tartotta s igy ezen a területén e szabályok törvényhozási intézkedés alapján jelenleg is kötelező erővel birnak.

4. Minthogy a most emlitett javaslatnak országgyülési tárgyalása nem volt lehetséges, a bűnvádi eljárási jognak a Királyhágón inneni részekben való sürgős szabályozása pedig különösen a kir. biróságok szervezése és a kir. ügyészség intézményének behozása folytán elkerülhetetlennek mutatkozott: az akkori igazságügyi kormány az 1872. évi május hó 1-én 4765/I. M. E. szám alatt kelt rendelettel e törvényjavaslatot, a képviselőház 15 tagú bizottsága által megállapitott szövegben, azzal a felhivással küldte meg a törvényszékek elnökeinek: iparkodjanak a felügyeletök alatt levő biráknál - a birói függetlenségnek teljes megóvása mellett - oda hatni, hogy „e szabályok a fenforgó bűnvádi ügyek körül alkalmaztassanak.” Egyidejű intézkedés alapján a pesti kir. főügyésznek 1872. évi május hó 18-án 3224. szám alatt kiadott körrendelete utasitotta az országnak Királyhágón innen fekvő részében működő kir. ügyészeket, hogy „a bűnvádi ügyek reájuk ruházott teendőkben és eljárásokban kizárólag e törvényjavaslat szabályait kövessék zsinórmértékül, s a mennyiben hatáskörükben áll, részökről is hassanak oda, hogy a biróságok is a törvényes gyakorlat korlátain belül ugyanezekhez a szabályokhoz alkalmazkodjanak.”

Több biróság kezdetben nem mutatkozott hajlandónak e törvényjavaslatot bűnvádi eljárási gyakorlata alapjául elfogadni, még az akkori budapesti kir. itélőtábla is csak az 1874. év elején járult hozzá, a kir. curia mint legfőbb itélőszék pedig 1878-ig határozott ellentétbe helyezkedett vele.

A 70-es évek végén a biróságok legnagyobb része, - a bár egyes eltérésekkel, - követte a javaslat intézkedéseit, de már a 80-as évek elején a judicatura, - és pedig a kir. curiától vezetve, - sok irányban és nagy jelentőségű kérdésekben eltért azoktól. Igy a törvényszékek elé tartozó bűnügyekben az eljárásra nézve jelenleg nem az 1872. évi javaslatot, hanem a biróságoknak azt sok tekintetben módositó, nem általános és több változást is feltüntető gyakorlatát, mint jogszokást, kell forrásul tekintenünk.

Hazánk területének legnagyobb részében tehát, - a jogforrások történetében példa nélkül álló eset, - a kir. ügyészség tagjaira nézve kötelező szabályul volna tekintendő egy több mint két évtized előtt s akkor is ideiglenes intézkedés gyanánt szerkesztett törvényjavaslat, mely a biróságokra soha sem volt kötelező, hanem csak zsinórmértékül volt nekik ajánlva.

Még ma is fennáll tehát az a szembeszökő visszásság, hogy a bűnvádi igazságszolgáltatás terén együttműködésre hivatott két közhatóságnak: a büntető biróságoknak és a kir. ügyészség tagjainak ellentétes jogszabályokat kellene követniök.

b) „A kir. járásbiróságok hatáskörébe utalt vétségek és kihágások eseteiben követendő eljárást” a büntető törvénykönyvek életbeléptetéséről szóló 1880. évi XXXVII. törvénycikk 44. §-ában foglalt felhatalmazás alapján 1880. évi augusztus hó 15-én 2265/I.M.E. sz. alatt kibocsátott igazságügyi miniszteri rendelet és az 1883. évi VI. törvénycikk az ország egész területére nézve egyöntetűen szabályozza.

c) Megint nagyon elütő jellegű és tartalmú eljárási szabályok vannak érvényben a nyomtatvány utján elkövetett és esküdtbíróságok hatáskörébe utalt bűncselekményekre nézve.

1. Azt 1848. évi XVIII. törvénycikkben foglalt sajtótörvény, melynek 18-23. §-ai a sajtóügyi eljárásra vonatkozó néhány alapvető intézkedést tartalmaznak, csak az országnak Királyhágón innen fekvő részében birnak hatálylyal. E törvénynek 17. §-a felhatalmazván a kormányt arra, hogy „szorosan a büntető eljárásról szóló 1844. évi országgyülési javaslatnak elvei szerint, az esküdtbíróságok alakitását rendelet által eszközölje:” - a kir. miniszterium - a képviselőháznak 1867. évi márczius hó 9-én és a főrendiháznak ez évi márczius 12-én tartott ülésében adott felhatalmazás alapján is, 1867. évi május hó 17-én 307/I. M. E. szám alatt kibocsátott rendeletben szabályozta az esküdtbiróságok előtt követendő eljárást.

Minthogy e rendeletnek egyes pontjaira nézve kétségek merültek fel, e pontokat az 1867. évi julius hó 25-én 307/I. M. E. számhoz kiadott rendelet értelmezte; az 1868. évi május hó 15-én 480. szám alatt kelt rendelet pedig az alaprendeletnek és az 1867. julius 25-iki pótrendeletnek némely intézkedéseit magyarázta.

Ezeken fölül az igazságügyi kormány 1867. szeptember 9-én 696/I. M. E. szám alatt a sajtóvétségekre nézve kirendelt vizsgáló-birák működését;

1867. szeptember 12-én 705/I. M. E. szám alatt a sajtóbirósági közvádlók hatáskörét;

1867. október 1-én 733/I. M. E. szám alatt a közvádlóknak sajtóügyekben való közreműködését;

1868. évi február 22-én 231/I. M. E. szám alatt a sajtóügyi vizsgálóbirák hatáskörét szabályozta;

1868. évi ápril hó 8-án 361/I. M. E. szám alatt a sajtóvétségek miatt teendő feljelentések szerkesztésének módját határozta meg;

végre 1871. évi julius hó 1-én 1.769/I. M. E. szám alatt a sajtóvétségek elitéltek büntetésének végrehajtása iránt intézkedett.

2. A kolozsvári és marosvásárhelyi kir. itélőtáblák területén, valamint Fiume városában és kerületében az 1852. évi május hó 27-én kibocsátott ausztriai sajtórendtartás van hatályban (1880. évi XXXVII. törvénycikk 7. §, illetőleg az 1880. évi augusztus hó 28-án 2.380/I. M. E. szám alatt kelt rendelet 7. §), melyet a Királyhágón túl fekvő területre nézve - az országgyülés két háza által 1867. évi márczius hó 8-án és 11-én adott felhatalmazás, valamint az 1868. évi XLIII. tc. 12. §-ának ezt fentartó rendelkezése alapján, - az igazságügyi és belügyi minisztereknek 1871. évi május hó 14-én 1.498/I. M. E. szám alatt kelt három rendelete, továbbá 1872. ápril hó 22-én 13.448. szám alatt kelt rendelete módositott.

3. A polgárositott magyar határörvidéken és a volt titeli zászlóalj területén az igazságügyi miniszter által 1872. évi október hó 8-án 31.720. szám alatt kiadott rendelet XIV. Czikke, melyet az 1873. évi XXVII. törvénycikknek 16. §-a megerősitett, a sajtóügyekben követendő eljárásra nézve hatályban tartotta az 1862. évi deczember hó 17-én kelt osztrák sajtó-szabályokat.

Figyelembe kell még vennünk, hogy az anyagi igazság és az egyéni jogok számos biztositékát felfüggesztő rögtönbirósági eljárást szintén nem törvényhozási intézkedés, hanem az 1868. évi november hó 5-én 6.400. szám alatt kelt bel- és igazságügyi miniszteri rendelettel közzétett szabályok határozzák meg, azokkal a módositásokkal, melyeket az 1873. évi november hó 8-án 35.042/I. M., 1874. évi május hó 9-én 1.566/I. M. E., 1876. évi január hó 19-én 883/I. M., végre az 1879. évi 34.461/I. M. szám alatt kelt rendeletek tartalmaznak.

Felemlitendő továbbá, hogy a törvényszékek előtti eljárás körébe vágó számos olyan kérdésről, melyet legalább a főelvek tekintetében kétségkivül törvénynek kellene szabályozni, - különösen a levelek, táviratok és egyéb postai küldemények lefoglalása, a bűnvádi eljárásnak újrafelvétele, a jogerősen megállapitott szabadságvesztés-büntetésnek elhalasztása, a kegyelmi tanács intézménye, illetőleg a halálbüntetés végrehajtása vagy átváltoztatása iránti véleményadás tárgyában - törvény helyett nálunk rendeletek intézkednek.

Végül nem hagyható figyelmen kivül, hogy a kir. biróságok területének változása folytán még az a sajátszerű jogállapot is fejlődött ki, hogy egyazon törvényszéknek területén is eltérő eljárási szabályok vannak hatályban. E körülmény a fehértemplomi és az ujvidéki törvényszékekre vonatkozólag már fennebb az 1872. évi törvényjavaslat hatályának tárgyalásánál fel volt emlitve. Fenforog az még a deési, a dévai és a zilahi törvényszékek tekintetében is, melyeknek területén levő és előbb a szoros értelemben vett Magyarországhoz tartozott több községben ugyanazok a jogforrások szabályozzák a bűnvádi eljárást, melyek a Királyhágón innen hatályban vannak, a mig e törvényszékeknek többi területén a recipiált ausztriai jogforrások érvényesek.

A fennebb előadottak a legszembeszökőbb módon bizonyitják azt, hogy bűnvádi eljárási jogunk forrásai tekintetében a jelenlegi állapot az állam és a polgárok érdekeinek veszélyeztetése nélkül továbbra fenn nem tartható.

Tűrhetetlen visszásság az, hogy ugyanabban az államban, egységes igazságügyi törvényhozás alatt, sőt ugyanannak a törvényszéknek és járásbiróságnak területén lakó polgárokra nézve, a büntető igazságszolgáltatást egészen elütő, külömböző jogforrások szabályozzák.

A gyakorlatban számos nehézséget és tévedést idéz elő, hogy biróságaink a szerint, hogy valamely bűncselekményt két közvetlenül szomszédos község közül melyikben követtek el, vagy hogy két szomszédos biróság közül melyik inditotta meg előbb az eljárást, - két-háromféle egészen elütő jogrendszert kénytelenek alkalmazni.

A korábbi erdélyi és ezzel határos részekben, illetőleg Fiuméban és részben a polgárositott határőrvidéken is lehetetlen továbbra fenntartani azokat a jogforrásokat, melyek egyformán idegenek mind a magyar jognak történeti fejlődésétől, mind jogászközönségünk egyhangú meggyőződésétől, melyek már recipiálásuk idejében, ezelőtt huszonhat évvel is el voltak maradva a tudománynak akkori szinvonalától és melyeket keletkezésök helyén is már évtizedek előtt megfelelőbb, új törvényekkel pótoltak.

Nem lehet szemet húnyni az elől, hogy az ország nagyobb részében az élet számtalan kérdésének megoldása, a döntés a legfontosabb polgári jogok felett, az eljáró biróságoknak egyéni felfogásától, változó hajlamtól, a nem teljesen egyöntetű, nem mindenben megállapodott és nem általános birói gyakorlattól függ, és hogy a jogegység hiánya, a sok tekintetben ellentétes judicatura a jogérzetet sértik, a jogbiztonságot megingatják.

Kétségtelenül törvényhozásunknak egyik fölötte sürgős, mellőzhetetlen feladata, hogy a bűnvádi igazságszolgáltatás terén az egyéni szabadságnak és a birói hatalomnak határait tüzetesen megjelölje. Az alkotmányos és parlamenti kormányforma mellett, melynek alaptételeihez tartozik a hatalmak egyensúlya és a kölcsönös ellenőrzés, lehetetlen fentartani azt az állapotot, mely az egyéni jogokat legközvetlenebbül és leggyakrabban érintő büntető biráskodást szabályozatlanul hagyja.

A jelenlegi jogállapotnak eme visszásságai a legmegyőzőbben bizonyitják a bűnvádi perrendtartás megalkodásának napról-napra égetőbb szükségét.

II. A magyar bűnvádi eljárás történeti fejlődésének vázlata

Az a törvénykönyv, melylyel a magyar törvényhozás a bűnvádi eljárást szabályozni fogja, csak ugy felelhet meg feladatának, ha összhangzásban lesz közjogunk szellemével, hazánk lakosságának jogi meggyőződésével, nemzetiségi, társadalmi és műveltségi viszonyaival és ha kellő figyelemre méltatja a magyar jognak történeti fejlődését, évszázadokon át nyilvánult irányát és alapelveit.

Még ebből az okból is szükséges röviden vázolni a hazai büntető birói szervezet és a magyar bűnvádi eljárás fejlődésének leglényegesebb adatait, a mennyiben ezek a kútforrásoknak gyér és feldolgozatlan volta mellett rendelkezésre állanak.

Minthogy a vezérek korából az egykorú külföldi történetiróknak és a századokkal később élt hazai krónikásoknak fogyatékos és kevéssé megbizható feljegyzésein kivül más forrás nem maradt: az alábbi vázlat a királyok korával kezdődik, melytől fogva hiteles adatok állnak rendelkezésre.

Czélszerűnek mutatkozik e fejtegetéseket három korszak szerint felosztani. E korszakok elseje a Szent-István korától a Hármaskönyv létrejöttéig, a második korszak innen az 1853. évi ausztriai büntető perrendtartás életbeléptetéséig, végre az utolsó - alkotmányunk visszaállitásától napjainkig terjed.

Az első korszak alatt a törvényhozás a felmerülő szükséghez képest esetről-esetre alkotott törvényeket s igy a jogélet rendezése hézagos és fogyatékos volt. Egy új korszak megnyitója gyanánt méltón tekintendő a Hármaskönyv, mint az akkor érvényes hazai jognak első rendszeres egybefoglalása és a későbbi törvényhozásnak kiinduló pontja. Minthogy az 50-es évek elején a büntető biróságoknak új szervezése és az 1853. évi osztrák büntető perrendtartás behozása megakasztotta büntető igazságszolgáltatásunknak belszerves fejlődését, ez is korszakot alkotó forduló pontnak tekintendő.

Első korszak (1000-1514.)

Alkotmányunk értelmében a birói hatalom egyike a legfontosabb felségjogoknak. Az első királyok az igazsászolgáltatást személyesen tanácsuk (regalis senatus, concilium, consistorium regale, Szt. István II. k. 14., 16., 19., 23., 29. fej., Szt. László II. k. 1. fej.) közreműködésével, udvaruk székhelyén (in curia regia) vagy a Székes-Fehérváron tartott törvénynapokon (a zalavári apátságnak 1024. évben kelt kiváltságlevele Fejér, Cod. dipl. I. 308. l., III. Béla 1175. évi oklevele ugyanott II. 188. l., 1222: I. tc.) gyakorolták.

Midőn az igazságszolgáltatásért folyamodók száma mindinkább növekedett, a királyok kénytelenek voltak a büntető birói hatalom gyakorlását másokkal, részint állandó megbizás, részint külön kiküldés mellett megosztani. A XII. század vége felé a király már csak a nemesek főbenjáró ügyeiben, továbbá külön kiváltsággal felruházott egyes testületek és főurak ügyeiben biráskodott személyesen (Pécs kiváltság-levele, Endlicher Monum. Arpad. 397. l., IV. Bélának 1263-ban kelt kiváltságlevele, Fejér, C. d. IV. 110. l.) I. Mátyás alatt a király csupán a protonotariusok itéletei ellen intézett felebbezések, továbbá egyes súlyos bűntettek tárgyában (I. 1., III. 14., XXVIII. tc.) és az örökös főispánok felett (VI. XXI. tc. 1. §) ült az ország főpapjaival és zászlósaival birói széket. II. Ulászló idejében egyedül a hűtlenségi, a nagyobb hatalmaskodási és a királyi biráktól felebbezett ügyek elintézése volt a királynak fentartva (I. 13., III. 8., IV. 7. tc.).

Azok között, kikre a király birói hatalmának egy része átszállott, az első helyet foglalja el a nádor (comes curialis major, comes palatinus, később röviden palatinus). Kezdetben a királynak udvarbirája volt és önállóan csak a királyi udvarnokok felett (Szent László III. k. 3. f.), más ügyekben pedig csak mint a király megbizottja vagy kiküldöttje itélt. A királyi tekintély emelkedésével első hivatalnokának befolyása is emelkedett. Azon fölül mindjobban szaporodtak az esetek, melyekben a király helyettesre szorult és ez, hivatalos állásánál fogva, csak a nádor lehetett. Igy öregbedett mindinkább a nádornak hatásköre és a XIII. században már odáig terjedt, hogy a király akadályoztatása esetében a nádor tartotta a székesfehérvári törvénynapokat, és hogy a királynak külön fentartottak kivételével mindennemű ügyben itélt (1222:1., VIII. tc.). Tagja maradt a királyi tanácsnak, de a királyi biróságtól önálló birói hatóságot, külön curiával, helyettessel és segédszemélyzettel is nyert (váradi regestrum 94-ik pont 1222:VIII. tc.). Főbb feladata volt a bűntettesek üldözése s e végből az ország külömböző vidékein birói széket tartott. Az ország lakói, kik többnyire őt és nem a királyt látták a jogszolgáltatással foglalkozni, hozzászoktak benne a birói hatalom első gyakorlóját tisztelni, mely meggyőződés az Anjou-házból származott királyok magvaszakadta után beállott zavarok alatt, midőn a nádor volt gyakran az állam tényleges feje, még jobban megerősödött. Erőteljes, a királyi hatalomra féltékeny király, mint Hunyadi Mátyás, a nádor hatalmának ily túlfejlődését meg nem tűrhette. A nádornak országszerte biráskodását (II. 21. cz.) az ugynevezett judicium generalet, előbb korlátolta és egy évre felfüggesztette (III. 5., V. 14. cz.), utóbb egészen eltörölte (VI. 1. cz.). Ezzel azonban nem korlátolta a nádornak a király székhelyén gyakorolt biráskodását, mely birtokkérdésekben és nagyobb hatalmaskodás tekintetében bárkire kiterjedt (V. 9. cz.).

A judicia generalia utóbb is eltörölve maradtak, mert II. Ulászló I. 35., VII. 43. törvénycikkei, melyek kivételkép megengedik, hogy a nádor, vagy az országbiró oly megyébe, hol a bűntettesek nagyon elszaporodtak, üldözésök és megbüntetésök végett kiküldessék, a kiküldés nélkül megtarthatott judicium generaletől már lényegesen eltérő intézményt honosítottak meg.

Második hagyományosa volt a király birói hatalmának az országbiró (kezdetben comes curialis minor, azután judex curiae, mint az 1191. évi pécsi kiváltságlevélben). A nádor helyetteséből, annak önálló birói hatáskörrel történt felruházása után, utódává vált az udvarbirói hivatalban. Később a királyi biróságnak (curia) vezetőjévé lett s addig, mig a király udvaránál tartózkodott, bárki felett itélhetett (1222:IX. törvénycikk). Mint a király helyettese és első segéde a birói hatalom gyakorlásában nem nyert önálló birói hatóságot.

Jelentékeny szerep jutott a királyi biróságban a királyi jegyzőnek vagy kanczellárnak (regalis notarius, vagy aulae regiae cancellarius), ki a határozatokat és más okiratokat szerkesztette, vagy ezeknek szerkesztésére felügyelt és a királyi pecsétet kezelte (II. Géza 1156. évi oklevele, Árpádkori okmánytár VI. 22., 91. l.). Ez okból a „personalis praesentia regis” czímet is viselte. Mivel az első századokban rendesen csak a papok voltak irástudók, a királyi kanczellárt is a főpapok sorából vették és utóbb e hivatalt az esztergomi érsekséggel kapcsolták egybe. Az 1514. évi LV. tc. azonban kimondja, hogy a királyi pecséttel, mint személynököt világi egyént bizzanak meg.

A nádor, az országbiró és a kanczellár az ország rendes birái közé voltak számitva, (I. Mátyás VI. 68. cz.), mert bármely ügyben eljárhattak, a királyi biróságban részt vehettek, és az elé másokat idézhettek.

Királyi birák voltak még: a tárnokmester, a horvát-, dalmát- és szlavonországi bán, az erdélyi vajda és a nagy-szenesall. Az utóbbit azonban I. Mátyás után az okiratok nem emlitik. (I. Mátyás VI. 68. cz.). Mind a most emlitettek, mind az ország rendes birái, helyetteseket, protonotariusokat nevezhettek ki és ezek is a királyi biróság tagjai közé tartoztak.

A tárnokmester (camerarius vagy tavernicorium regalium magister, II. Géza 1145. évi kiváltságlevele, Fejér C. Dipl. ll. 120.) tulajdonképen a király kincstárnoka volt. Mint ilyen a városok felett, melyek a királynak adóztak, fenhatóságot gyakorolt és azoknak felebb vitt ügyeiben másodfokon itélt (Zsigmond II. 4., 12., III. 11. cz.).

A bán, az erdélyi vadja és később a székelyek grófja (II. Ulászló I. 33. cz.), a kormányzatukhoz tartozó területen a nádorihoz hasonló, független birói hatalmat gyakoroltak és külön biróság élén állottak.

Mint a királyi és nádori biráskodás közös intézménye, felemlitendők az ugynevezett nyolczados törvénykezési szakaszok (octavae vagy judicia octavalia), melyek, ugy látszik, a székesfehérvári törvénynapokból származtak. Nevök onnan ered, hogy évenkint bizonyos ünnepek (eleinte szent-György napja és Epifania) után következő nyolczadik napon kezdődtek (I. Mátyás IV. 13. cz., Kittonich dir. meth. l. fej. 3. kérd. 2. §). Első rendszeres megtartásuk a XIV. századba eshetett; törvényeink közül legelőbb emliti őket az 1454. évi X. tc., mely őket ideiglenesen felfüggesztette. II. Ulászló korától fogva kitűzésük iránt majdnem minden országgyülésen történt intézkedés.

A nyolczados törvénykezési szakaszokban mind a szorosan vett királyi, mind a nádori biróság, a király székhelyén működött. Megkülönböztettek octavakat szorosabb értelemben (magnae, integrae), melyek rendesen 40 napig tartottak (II. Ulászló III. 2. cz. 1. §) és bárminemű fontosabb ügyre kiterjedtek, továbbá breves octavakat, melyek utóbb csakis brevia judicia név alatt fordulnak elő, 20-25 napig tartottak (I. Mátyás IV. 13. cz., II. Ulászló III. 2. cz.) és a sürgősebb, nagyobbára a nádori birósághoz tartozó ügyek elintézésére szolgáltak.

A nyolczados törvénynapokon az ország két rendes birájának, a többiek helyetteseinek és az országgyülésen választott főpapoknak és főuraknak jelen kellett lenniök. (I. Mátyás VI. 3., II. Ulászló I. 40. cz.) II. Ulászló alatt törvény mondta ki, hogy az octavalis törvénynapokban az ország rendes biráin kivül három főpapnak, három főurnak és tizennégy nemesnek (II. 8. cz.), illetőleg két-két főurnak és főpapnak és tizenhat előkelő jogtudó nemeseknek (II. 2. cz.), utóbb ismét négy-négy főurnak és főpapnak és tizenhat nemesnek (IV. 10. cz.) kell résztvenni. A rövid nyolczados birói napok 1500 óta folyton tartandóknak határoztattak (II. tc.), mi végett ki volt mondva (II. Ulászló IV. 10. cz.), hogy e törvénynapokban csak a főpapokból, főurakból és nemesekből választott huszonnégy tagnak fele tartozzék résztvenni, de azért félévenkint felváltva állandóan Budán lakni. A biróság e tagjainak a törvény fizetését is biztositott.

Jelentékeny működési körük volt e biróságoknál az itélő mestereknek (protonotarii). Eltekintve attól, hogy a biróságok eljárását idézések, értesitések, bizonyitványok kiadása által előkészitették s az érdemleges eljárásban a jegyzői és forgalmazói teendőket végezték, kisebb jelentőségű ügyekben már mint önálló birák is kezdettek működni, mi azonban e korszakban még törvényellenesnek volt tartva (I. Mátyás IV. 20., II. Ulászló I. 69. cz.). A mellett ők képviselték a biróságok személyzetében a szakismeretekkel, gyakorlati képzettséggel biró elemet és ez részökre nem csekély befolyást biztositott (II. Ulászló III. 6. cz.).

A királyi udvari biróságokon kivül még kisebb hatáskörű vidéki biróságok is működtek, melyeknek szervezete a rendi külömbségek befolyása alatt fejlődött ki.

Szt.-István és közvetlen utódai korából nem maradt reánk okirat-bizonysága annak, hogy a nemesek (servientes regis) más biróságnak voltak volna alávetve, mint a király biróságának. Igen valószinű, hogy akkor még a régi törzs-szervezet szerint hatósági körrel és tekintélylyel felruházott főemberek is biráskodtak a nemesek ügyeiben. Annyi bizonyos, hogy a várszervezet közegeit e korszak első századaiban a nemesség irányában még birói jogok nem illették (1222:V. tc.). A XIII. század vége felé változott a helyzet és a várrendszerből, mely eredetileg a királyi sereg talpköve volt, közigazgatási szervezet fejlődött. Részint a társadalmi és forgalmi érintkezés a tulajdonképeni várnépével, kik közől a várjobbágyok vele hasonló rendi állást élveztek, részint a főurak hatalmaskodása és a közös veszély érzete birta a köznemeseket arra, hogy az új szervezetbe beilleszkedjenek. Megjelentek a várbeliek gyülésein, jogvédelemért folyamodtak biráikhoz és a várnépével mindinkább összeforrva, megalkották a megyéket. Igy keletkezett a megyei biráskodás.

A régi várkerületekben a várispán (comes castri, comes parochianus) és udvarbirája (comes curialis castri) gyakorolták a birói hatalmat. Kivülök a király által kinevezett bilochus vagy bilotusnak is volt birói hatásköre (1222:V. tc., váradi regestrum). Ez a tolvajok és rablók ellen járt el, de csak a várispán felügyelete alatt.

A várispán, most már megyei vagy főispán, a megyékben is megtartotta főbb birói állását. Megmaradt az udvarbiró is, csakhogy hatásköre számos közigazgatási teendőkre kiterjesztetvén, a XIV. század elején főispáni helyettességgé fejlődött és az alispán (vicecomes) elnevezésére adott alkalmat (1291:V. tc., Kovachich kiad.). A bilochus a megye birái között már elő nem fordul. De helyette egy új birói hivatallal, a szolgabiróival (judex servientium vagy pobilium) találkozunk (IV. Béla kiváltságlevele Sz.-Fehérvár részére, Cod. Dipl. IV. 2. 230. l.), 1291:V. tc. Kovachich), melynek eredete a nemesi elemnek a várszervezetbe való beolvadásával függ egybe. A közigazgatási teendőkkel elfoglalt fő- és alispán az igazságszolgáltatásnak kevesebb időt szentelhettek, új birói közegek felállitása vált tehát szükségessé. Hogy ezek a jogaira féltékeny nemesség bizalmát is megnyerjék, alkalmazásuk ennek hozzájárulásával, választás utján történt (1298:XXVI. tc. Kovachich. Zsigmond VI. 2. tc.; I. Mátyás VI. 9. cz.; II. Ulászló I. 34. cz.). A szolgabirák a nemeseknek és azokkal egyenlő állású várjobbágyoknak és idegeneknek (hospites) csekélyebb jelentőségű ügyeiben rendesen egy vagy két esküdt (jurati assessores) közreműködésével itéltek. A most felsorolt megyei birákból alakult azután a megyei törvényszék, mely eleinte a fő- vagy alispán elnöklete alatt rendesen négy szolgabiróból (sedes judiciaria, sedria) állott (Zsigmond VI. 7. 1. casus 1. §). I. Mátyás idejében azokhoz még a tulajdonképen végrehajtói közegekül választott esküdt nemesek is járultak (I. Mátyás VI. 8.), de ezeket II. Ulászló alatt ismét kiküszöbölték (I. 53. cz.). A megyei törvényszék hatásköre kiterjedt az összes megyebeliekre, kivéve, ha a nádor azon a vidéken biráskodott (1298:XXVI. tc. Kov., II. Ulászló II. 15. cz.).

A városok nagyobbára csak a XIII. században a várszerkezet felbomlása után nyertek területi önállóságot és azzal saját biróságot (Régi városi kiváltságlevelek, Endlicher: Monumenta Arpadiana 399. és köv. l.). A polgárság évenkint választott biráját (villicus, judex), ki tizenkét választott és esküvel kötelezett polgár (jurati cives) közreműködésével itélt.

Uri hatalom és biráskodás a földesurat a királyság első századaiban csak a rab- és udvarszolgák irányában illette. A jobbágyok, mint szabad eredetűek és a föld használatáért csak terményekben és szolgálatban bért fizetők, rendesen még a várhatóság alatt álltak. Voltak azonban kivételek, melyeket királyi kiváltságlevelek, nagyobbára egyházi főurak részére tettek, kimondva, hogy a földbirtokukon lakók a várispánok és tisztjeik hatósága alól kivéve legyenek (Zalavári apátság 1024. évi alapitólevele C. D. I.). A világi főurak hatalmának gyarapodásával ezek is szert tettek hasonló kiváltságokra, melyeknek terjedését a királyi tekintély és a várszervezet hanyatlása mozdította elő. Igy történt, hogy a várszervezetnek átalakulása után, mely a jobbágyoknak közhatóságtól közvetlen függőségét is megszüntette, ezek földesuri hatóság alá kerültek. A XIV. századtól kezdve már az ország törvényes szokásának volt elismerve, hogy a földesur a birtokán lakó szolgák és jobbágyok felett személyesen vagy tisztjei által biráskodjék. Birói hatósága ugyan nem terjedt ki rendesen nyilvános lopás, rablás és főbenjáró bűntettek miatt inditandó eljárásra, mely a városi, illetőleg főispáni biróságnak volt fentartva, de külön királyi kiváltság feljogosithatta őt a büntető biráskodás emez ágára is. (Jus gladii, Zsigmond II. 5. cz. 1. § és II. 8. cz., III. 10. cz.; II. Ulászló II. 19. cz.).

Ama nagy tekintély, melyet a most tárgyalt korszakban a katholikus egyház és képviselői élveztek, azoknak az igazságszolgáltatásra is befolyást biztositott. A kor szellemének megfelelő történelmi fejlemény tehát az, hogy az egyháziak felett kevés kivétellel csakis feljebbvalóik gyakoroltak büntető hatalmat (Szt. István II. fej.; Kálmán I. 5., 6., 14. fej.; Szt.-László II. 13., III. 25. fej.; II. Ulászló VII. 48. cz.), sőt hogy az egyházi biráskodás világiakra és a köztörvényeket sértő bűncselekményekre is kiterjedt (Kálmán I. 58., 59.; I. Mátyás I. 3. cz.) Azonfölül a polgári biróságok előtt folyó büntető eljárásra is befolyást gyakorolt a papirend, részint mint törvényes bizonyság (1231:XXI. tc. Kovachich Vest. Com. 98. l.), részint mint az istenitéletek ellenőrzése (I. László I. 28. fej., Kálmán I. 22. fej.). A korszak vége felé a sok háború és belzavar a rendes biróságok működését sok esetben megszakitván, a felek gyakran folyamodtak az egyházi biróságokhoz. Ennek következtében ezeknek eljárási köre mindinkább szélesbült, ugyannyira, hogy korlátozása törvényhozási intézkedést tett szükségessé (I. Mátyás I. 3., II. 17., V. 17.; II. Ulászló I. 46., II. 10., III. 60., V. 25. cz.).

Sajátszerű alakzata az egyházi és polgári vegyes biróságnak volt I. Kálmán „synodalis birósága” (I. 2. fej.), mely a püspök elnöklete alatt a megyei ispánokból és más tisztviselőkből állott és bármely ügyben itélt. Működése azonban alkotójának halálával ismét megszünt.

Hazai bűnvádi eljárásunk fejlődésének első korszakában nagyobbára vádalakú volt. A király és az állam ellen irányzott bűncselekmények, továbbá rablás, rablógyilkosság, lopás, bűbájosság, gyujtogatás, pénz- és okirathamisitás ugyan hivatalból voltak üldözve (Szt.-István II. 51. fej., Szt.-László III. 1., 9., 18. fej.; Róbert Károly 18., 38. §; Zsigmond II. 5.; I. Mátyás V. 14., VI. 1., VI. 48.; Ulászló I. 81., II. 19. cz.), sőt a felségsértés, rablás, lopás vagy más nyilvános bűntett esetében a feljelentés büntetés terhe mellett kötelezővé volt téve (Szt.-István II. 51. fej.; Zsigmond VI. 6., 4. eset; I. Mátyás VI. 38., Ulászló I. 80., VII. 37.), azonban a magánegyének ellen irányuló bűncselekmények üldözése és megbüntetése nagyobbára a sértett fél panaszától függött. Magával hozta ezt a hatályban volt compositionalis rendszer, mely megengedte, hogy a bűntettes a törvényszerű büntetést az elégtételre jogosulttal való kiegyezés, vagy annak részére megállapitott díj fizetése mellett magától elháritsa (Szt.-István II. 13., 14., 15., 42. fej.; Szt.-László I. 14. fej.; I. Lajos 9. cz.; Zsigmond VI. 5.; Mátyás VI. 55.; II. Ulászló I. 74. cz.). Az eljárásnak törvényességét, mint alkotmányjogi előfeltételt II. Andrásnak arany bullája (1222. évi II. tc.) fejezte ki leghatározottabban a következő szavakkal: „Akarjuk azt is, hogy a nemeseket (servientes) sem mi, sem utódaink valamely hatalmasnak való kedvezésből sem el ne fogják, sem meg ne rontsák, hacsak előbb megidézve és törvény rendje szerint elitélve nem voltak.” Az arany bullának ez a czikke a nemesi előjogoknak egyik sarktételévé vált és bűnvádi eljárásunknak fejlődésére 1848-ig befolyást gyakorolt. Rajta és a szivósságon, melylyel a magyar nemesség törvényes jogaihoz ragaszkodott, tört meg az áramlat, mely a nyomozó rendszernek majdnem egész Európában oly döntő győzelmet szerzett, s melynek nyomai, a most tárgyalt korszak vége felé hazánkban is mutatkoztak.

Az európai continensen a XV. század vége felé a canoni és a római jog már átalakitotta a hazai jogot és a bűnvádi eljárásban meghonositotta a nyomozó elvet: I. Mátyás, ki országát nemcsak hatalmassá, hanem műveltté is igyekezett tenni, tanintézetek felállitása, külföldi tudósok behivása, valamint a külföldi egyetemek látogatásának pártolása által hathatósan előmozditotta a mindinkább érvényre emelkedett római és canoni jog ismeretének terjedését. Azok, ki e tanulmányokkal foglalkoztak, a gyakorlati életben a rendszerességnél és fejlettségnél fogva megnyerő idegen jognak tekintélye elől sem zárkózhattak el. Maga a király is pártjukra állva, igyekezett hazánkban érvényt szerezni a tudósai által magasztalt jogrendszernek (Vives de caut. corr. art. VII. könyv) és irtogatta a nyilvános népbiráskodásnak ezzel össze nem férő maradványait. (III. 5., VI. 2., 68. cz.). Ez okozta, hogy a nagy királynak és utódának, II. Ulászlónak uralkodása alatt a vádrendszer és a nyilvánosság háttérbe szorult és a büntető eljárás némileg kezdett kivetkőzni nemzeti jellegéből.

Oly korszakban, melyben az irás és az olvasás a ritka ügyességek közé tartozott, a büntető eljárás nem lehetett irásbeli. Törvénytárunknak III. Béla királyra vonatkozó történelmi jegyzetei közt ugyan olvassuk, hogy e király az irásbeli eljárást meghonositotta volna, de 1181. évi oklevele szerint (Árpádkori új okmánytár VI.) az irásbeli eljárás csak a panasznak irásban való benyujtásából és a tárgyalásnak jegyzőkönyvbe vételéből állott. Hogy azonban az eljárás III. Béla után is szóbeli maradt, annak bizonysága törvényeinknek több rendelkezése, melyek a biróság előtt személyesen megjelent felek rakonczátlankodásának megszüntetése végett voltak hozva. (I. Mátyás VI. 54. cz., 68. cz. 8. §; II. Ulászló I. 42. cz.).

Az eljárás alakiságai az első századokban lehető egyszerűek voltak és nem tértek el a polgári perbeliektől. Ha a felek megjelentek a biró előtt, ez kihallgatta őket s bizonyitást rendelt vagy nyomban itéletet hozott. Legtöbb formaságot alkalmaztak még az idézéseknél (evocationes), melyek eleinte az illető biró pecsétjének megküldésével történtek és a pristaldusok és hirnökök (praecones) által voltak teljesitve. (Szt. László I. 42., III. 25. fej.; Kálmán I. 5., 6., 14. fej.). Később idézőleveleket használtak, melyeknek azonban birói pecséttel kellett ellátva lenniök s melyeket királyi vagy nádori megbizottak (homines regii vel palatinales), illetőleg káptalanbeliek kézbesitettek (I. Lajos 22.; Zsigmond VI. 8.; I. Mátyás I. 1. cz. 9. §, VI. 8. cz.).

Bizonyitó eszközökül e korszakban az istenitélet, a közhir, az eskü, a birói szemle és a tanukihallgatás szolgáltak.

Az istenitéletek közől gyakorlatban voltak a tüzes vas és forróviz próbája (Szt. László I. 28. fej.; Kálmán I. 22. fej.) s a bajvivás. Az előbbiek a XIV. század folyamán, valószinűleg a canoni jog tilalma következtében a gyakorlatból kimentek. A párbajt a panaszló és a terhelt vivták, de néha maguk helyett bajvivókat állitottak (I. Mátyás VI. 18.). E nemét az istenitéleteknek I. Mátyás azokra az esetekre szoritotta, melyekben minden egyéb bizonyiték hiányzik (VI. 18. cz.) és ekkor is nem a rendes, hanem csak a hadbiróság által elrendelhetőnek nyilvánitotta. Ezt megerősitette a II. Ulászló alatt hozott I. 37. tc. is, minek következtében az istenitéletek e nemének alkalmazása is nemsokára megszünt.

Közhir alapján, vagyis ha valakit az egész község bűnösnek tartott, az illető még nem volt elitélhető, hanem csak ártatlanságának bizonyitására volt kötelezve (Szt. László II. 4. fej.), mit azonban már az 1222. évi VI. tc. megszüntetett.

Mindannyi bizonyitó eszköz közől leggyakrabban volt használva az eskü és pedig nagyobbára mint tisztitó eskü. Az esküt-tevőnek kényszerhelyzete szükségkép sok hamis esküre adott okot, melyeket I. Mátyás szerint a tanukkal és párbajjal való bizonyitás (III. 28. cz. 5. §) kiterjesztésével, részint a panaszló esküjének megengedésével (VI. 14. cz. 9. §) kivánt kiküszöbölni. Az esküt az illető fél egyedül vagy eskütársak (conjuratores) közreműködésével tette és ezek még a korszak végeig alkalmazva voltak. (I. Mátyás VI. 14. cz.; II. Ulászló VII. 42., 51., 52. cz.; Hk. II. 32. cz.).

Tanuk kihallgatása már a legrégibb idők óta volt gyakorlatban. Szt. István (II. 3. fej.) rendeli, hogy a tanu keresztény, becsületes, házas, családos legyen, hogy a szolga ura ellen, a világi állású pap ellen nem tanuskodhatik (II. 19., II. 3. fej.). Kálmán pedig azt határozta, hogy a tanut kihallgatása előtt meg kell gyóntatni és hogy azt, ki valótlanul vallott, tanuságtételre többé ne bocsássák (I. 27. fej.). Részletesebb rendelkezések a tanuk kihallgatásáról törvényeinkben csak a communius inquisitio behozása, vagyis a XIV. század közepe óta találhatók. Ez inquisitio inkább a polgári peres eljárás intézménye volt és azt a panaszló fél kérelmére a király, a nádor vagy az országbiró rendelte el (I. Lajos 23. cz.; I. Mátyás VI. 14., Hk. II. 28., 32. cz. 2., 3. §). Minthogy azonban akkor még számos büncselekmény, mint a hűtlenség, a hatalmaskodás, továbbá az erőszakos kártétel és foglalás polgári uton volt megtorolva, az inquisitio a bűnvádi eljárás szempontjából is jelentőséggel bir. Valószinűleg egyike ama perjogi intézményeknek, melyeket Verbőczy szerint (Hk. II. 6. cz. 12. §) Róbert Károly állitólag Francziaország határairól ültetett át hazánkba. Legelőbb ennek fia, I. Lajos törvényeiben fordul elő és abban, hogy a felek kérelmére királyi vagy főbb birói parancscsal volt elrendelve, továbbá, hogy azt nyilvánosan külön kiküldött és nem a per birája foganatositotta, megegyez a régi franczia „enquete local”-lal, ellenben eltér a régibb törvényeink kútforrásául szolgált frank capitularek „inquisitiójától”, melyet a királyi „missus” hivatalból teljesitett.

A fennebb idézett törvényhelyek szerint a communis inquisitio alkalmával kihallgatandó tanuknak a tett szinhelye szomszédságában lakóknak vagy legalább megyebelieknek, nemeseknek, megfelelő életkoruaknak kellett lenni és nyilvánosan, önként, félelem nélkül, határozottan, eskü alatt vallani. Kihallgatásuknál, melyet káptalanbeli vagy királyi ember teljesitett, a felek nem lehettek jelent (I. Mátyás VI. 14. cz. 4. §). A tanuk vallomása magában még nem volt bizonyiték, hanem eredménye szerint itélték meg az esküt a feljelentő vagy a vádlott részére.

Szükség esetében a communis inquisitio alkalmával helyi szemlét is tarthattak (I. Mátyás id. cz. 6. §, Hk. II. 41.).

Az inquisitioról hiteles okiratot vettek fel és ezt a kiküldött az itélőbiróhoz terjesztette be, ki a felek vagy ügyvivőjök (procuratores 1439. évi XXIII. tc., I. Mátyás III. 14., VI. 69. cz.) meghallgatása után hozta itéletét. Ezt irásba kellett foglalni, felolvasni és az itélőmesternek aláirásával és pecsétjével ellátni (I. Mátyás VI. 69. cz.).

Perorvoslatról már az első királyok törvényeiben történik emlités (Szt. István II. 43. fej., Kálmán I. 23. fej.). Az alsófokú biró itéletével meg nem elégedő fél panasszal fordult a királyhoz, a miatt, hogy a biró igazságtalanul itélt. Ez a felebbezésnek kezdetleges alakja. Érvényesitésére a székesfehérvári, utóbb az octavalis törvénynapok nyujtották a megfelelő alkalmat. A királyi birák itéletei ellen a királyhoz intézett felebbezés a korszak végeig gyakorlatban maradt (I. Mátyás III. 14. cz., II. Ulászló IV. 7. cz.). Ellenben a helyhatósági biróságok hatáskörének szélesbülése folytán azoknak itéleteire nézve eltérő felebbezési rendszer és fokozat fejlődött. A földesur biróságának itélete ellen a megye ispánjához, ennek határozata ellen pedig a király biróságához (curia) lehetett orvoslatért folyamondi (Zsigmond II. 8. cz., I. Mátyás VI. 53., II. Ulászló I. 81., III. 71. cz.). A városi birák itélete a tárnokmesterhez vagy ama város biróságához volt felebbezhető, melynek joga az elsőfokú biró székhelyén hatálylyal birt (Zsigmond II. 12. cz.). A tárnokmester itélete ellem még felebbezéssel lehetett élni a királyhoz, mindazonáltal mind az ennek, mind a megyei biróságnak itélete ellen használt alaptalan felebbezés, büntetéssel volt sujtva (I. Mátyás VI. 53., II. Ulászló I. 72. cz.).

Emlitést kell még tenni az eljárásnak kivételes nemeiről.

Egyik: a nagyobb hatalmaskodás esetében követendő eljárás, melyet legelőbb Zsidmond király szabályozott (VI. 45. cz.). Ennek törvénye szerint a sértett köteles volt királyi parancsot kieszközölni és azzal a megyei ispánokhoz és szolgabirákhoz fordulni. Ezek a legközelebb levő hiteles hely bizonyságát és a megye nemességét a biróság székhelyén tartandó gyülésre (proclamata congregatio) hivták egybe és e gyülés határozott a hatalmaskodás megtörténte és az elfoglalt birtok vagy ingóságok visszaadása tárgyában. A nagyobb hatalmaskodás érdemében hozandó határozatot a király magának, illetőleg a nádor vagy országbiró biróságának tartotta fenn. A megyei birák kötelesek voltak a peres feleket meghatározott napra a nevezett királyi biróságok egyike elé utasitani, hol az ügy minden további halasztás és a peres eljárás alakiságainak mellőzésével az egyik vagy másik fél elmaradása esetében is esküre szóló véghatározattal nyert befejezést. Az eljárás e szabályait az 1439. évi XXIX. tc. megerősitette. Az 1454. évi XV. tc. szerint pedig a megyei ispán a szolgabirákkal és a megyei választott emberekkel itélt a hatalmaskodás tárgyában.

I. Mátyás azt tapasztalta, hogy a Zsigmond törvénye szerint gyakorolt közgyülési biráskodás sok visszaélésre adott alkalmat, azt tehát megszüntette (VI. 2. cz.). Későbbi törvényei rendelik, hogy a hatalmaskodás tárgyában, ha a felek beleegyeznek, „communis inquisitio” tartassék (VI. 6. cz.), hogy a felek a legközelebb eső „octavára” legyenek idézve és a törvénynapon véghatározat hozassék (VI. 6. cz. 1. §). II. Ulászló alatt eme törvények megerősitést nyertek (I. 36., 56.), később némileg megváltoztattak, a mennyiben kimondatott, hogy a király a nagyobb hatalmaskodással vádoltakat ne az „octavákra”, hanem bárhol is tartózkodjék, közvetlenül maga elé idéztesse és felettök minden halasztás kizárásával itéljen (III. 8. cz.).

A kivételes eljárás másik faja: az úgynevezett „brevis processus Mathiae regis” azok ellen, kik nemes embert megöltek vagy megölettek (III. 28. cz.). A feljelentő a királytól idézőlevelet nyert, melyet a megyei hatóság és káptalan vagy convent utján a vádlottal közöltek. Ez az idézéstől számitott huszonöt nap alatt köteles volt a király előtt megjelenni és itéletét venni. Tisztitó eskünek nem volt helye, a bizonyitás communis inquisitio vagy párbaj utján történt, mely utóbbi később (VI. 18. cz.) meg volt szorítva.

Kivételes eljárási szabályokat tartalmaz még a parasztlázadás leküzdése után hozott 1514. évi törvény (II. Ulászló VII.). Mivel azonban e törvény kizárólag az emlitett események alkalmából és következményeiknek megszüntetése, illetőleg megtorlása végett volt hozva, annak részletezése mellőzhető.

Második korszak (1514-1853)

A második korszak elejétől III. Károly trónraléptéig Magyarország majdnem szakadatlanul háború és belviszályok szinhelye volt. Erdély és azzal néhány Királyhágón innen eső megye a tulajdonképeni Magyarországtól elszakadt és önálló fejedelmek uralma alá került, mig az ország közepét és déli megyéit a török tartotta megszállva. E szomorú állapotok a jogfejlődésre sem maradtak befolyás nélkül. A törvényes király uralma alatt megmaradt részek országgyülése jogi ügyekkel alig foglalkozhatott, egész idejét az ország védelme, az arra szükséges pénz és haderő előállítása vették igénybe. Gyakran szünetelt az igazságszolgáltatás, szakgatott működésétől a jogtudományi képzettség hanyaglása mellett, nem lehetett várni a régibb törvények és jogszokások érvényben tartását és fejlesztését. Már Kittonch emliti, hogy abból, mit Verbőczy, mint előjogot foglalt Hármaskönyvébe, igen sokat nem alkalmaznak, sőt részben jelentőségét sem ismerik (dir. meth. II. 1., 6., VI. 2., 15., 17., VIII. 11., IX. 32., X. 27.). Csak a török uralom alatt volt területek visszafoglalása és a belbéke helyreállitása után vett ujabb lendületet mind a jogügyi törvényhozás, mind a törvénykezés. Az előbbi, nevezetesen szervezeti tekintetben, oly alapvető ujításokat létesitett, melyek a korszak végeig hatályban maradtak, sőt melyeknek nyomai megindult a gyakorlat fejlődése, mely a korszak végeig hivatva volt rendszeres törvényt pótolni és általában elismert hatálya, megállapodottsága, valamint az eljárás minden részletére kiterjedő volta mellett meg is felelt felsőbb biróságaink szervezetében még jelenleg is felismerhetők. A törvénykezés terén pedig megindult a gyakorlat fejlődése, mely a korszak végeig hivatva volt rendszeres törvényt pótolni és általában elismert hatálya, megállapodottsága, valamint az eljárás minden részletére kiterjedő volta mellett meg is felelt eme rendeltetésének.

Királyi személyes biráskodás-sal e korszakban többé nem találkozunk. Természetes következménye volt ez annak, hogy a király nem lakott állandóan az országban és uralkodói jogait nagyobbára a nádor, illetőleg helytartó által gyakorolta. Kittonich ugyan felemliti, hogy a királynak II. Ulászló I. 13. törvénycikke értelmében joga van egybehivott országgyülésen hűtlenségi esetek felett itélni (dir. meth. IX. 15.), de ez tényleg egy esetben sem történt. A király legfőbb birói hatalmával csak a kegyelmezés, biróküldés és utasitás joga keretében élt, bár az utóbbiaknak kelleténél tágabb értelmezése mellett. A kivételes biróságok, ugynevezett commissiók felállitása és az igazságszolgáltatás rendes menetének királyi parancsokkal történt megakasztása az országgyüléseken sérelmül gyakran fel is volt hozva (1715:17., 1603:12., 1604:17., 1618:14., 1635:65., 1638:30., 1655:53., 1681:30. tc.).

A király birói hatáskörének megszüntével fokozatosan növekedtek a nádori biróság teendői, melyeket nádor nem létében a királyi helytartó végzett. A nagyobb hatalmaskodási ügyekben (quinque casus) kivül, melyek már előbb is biráskodása alá tartoztak, a nádor és birósága a XVI. és XVII. század folyamán itélt, az ujabb jogtalan foglalások, továbbá a hűtlenségi esetek tárgyában is és foglalkozott a felebbezett ügyek (transmissionales) felülvizsgálásával (1537:24., 1543:32., 1552:26., 1556:35., 1563:25., 1572:6., 1601:34., 1622:44., 1625:52. tc.). Eleinte a nádori (helytartói) biróság szakadatlanul működött (1543:32., 1552:26., 1553:20. törvénycikk), azonban már Kittonich idejében birói széket csak az octavaliák alkalmával tartott, melyek közől a brevia vagy máskép breves brevium vezetése a nádort illette (dir. meth. VIII. 11.).

Ezeken kivül még külön törvény bizta meg a nádort egyes fontosabb vagy bonyolódottabb ügyek elintézésével, mely ügyek azután „causae articulares” nevet nyertek (1608:26., 1609:53., 1618:63., 1622:73., 1630:35., 1635:38., 1647:64., 82., 112., 132., 1649:55., 61., 65., 1655:58., 85., 86., 87., 1659:110. törvénycikk.).

A XVIII. század elején hozott birói szervezeti törvények a nádori biróságot lényegesen átalakitották: a felebbviteli ügyeket a hétszemélyes táblának, az elsőfokon elintézendő ügyeknek legnagyobb részét pedig a királyi itélőtáblának hatáskörébe utalták (1715:24., 1723:24., 25., 26. tc.). E szerint a nádori, mint legfelsőbb biróságnak utóda a hétszemélyes tábla lett, vagyis a nádori biróság ezzé alakult át, mert a hétszemélyes táblának elnöke is a nádor volt. A tulajdonképpeni nádori biróság részére pedig már csak a törvényhatóságok között felmerülő határkérdések elintézése (1618:71., 1635:19. törvénycikk) és a jászok és kunok ügyei (1751:25. tc.) maradtak fenn.

A király személyes biráskodásának megszüntével az országbiró hatásköre is megváltozott. Állandó tagja lett a nádori biróságnak és a nádort, ha az akadályozva volt, helyettesitette, sőt egyes esetekben az octavák tartásával is meg volt bizva (1556:34.). A mellett, mint az ország rendes birája, bizonyság-leveleket, idézéseket, parancsokat adott ki. Hogy ilyenkért a távolabb fekvő megyék lakossága ne tartozzék a Pozsonyban székelő királyi biróságokhoz folyamodni, az országbiró székhelyét időnként a felső megyékbe tették át (1655:23., 1681:40., 1715:29. törvénycikk.). Az 1723. évi birói szervezés véget vetett az országbiró önálló működésének. Azóta már csak mint a hétszemélyes tábla tagja és a nádor távolléte esetében, mint ennek helyettese működött.

Már a megelőző korszak végén megtette a törvényhozás amaz intézkedést, mely az esztergomi érseknek, mint főkanczellárnak és az ország rendes birájának hivatalos körén gyökeresen változtatott. Névleg ugyan megmaradt a királyi biróság tagja, de azóta, hogy helyetteséül világi egyént neveztek ki (1514:55. tc.), birói teendőiben az, a személynök (personalis praesentiae regiae in judiciis locum tenens) járt el. Sőt az utóbbi csakhamar független állást vivott ki magának, helyettes minősége feledékenységbe ment és ő lett a nagy octavákon itélőbíróságnak, már most kir. itélőtáblának elnöke (1546:33. tc. Kittonich dir. meth. X. 15., 16.) és az is maradt a királyi itélőtáblának 1723. évi ujjászervezésekor. Ezenkivül, külön alakitott biróságával, itélt a hatóságának alárendelt városok felebbviteli ügyeiben (Hk. III. 8. § 2., 1723:74. tc.).

A tárnokmester birói hatáskörében a korszak végeig változás nem történt.

Nyolczados és rövid törvénynapok kitűzéséről a második korszak első századaiban majdnem mindenik országgyülés intézkedik, csakhogy megtartásukat háború és belzavarok gyakran megakadályozták, sőt a királyi biróságnak működését az ország egyes részeiben sok éven át lehetetlenné tették (1609:70., 1649:76., 1655:51., 1681:29. tc.). Az 1723. évi 24-ik és 25-ik törvénycikkek életbelépte után, melyek a nyolczados törvénynapokra tartozott ügyeket részben a hétszemélyes, részben a királyi itélőtáblához utasitották és e biróságoknak a törvényszüneteken kivül szakadatlan működéséről intézkednek, nyolczados törvénynapokat már nem tartottak. Azontúl a bűnügyek közől a felségsértésiek, a hűtlenségiek és nagyobb hatalmaskodást tárgyazók, továbbá a megyei törvényszékektől felebbezettek a királyi itélőtáblához, a királyi itélőtáblától felebbezettek pedig a hétszemélyes táblához tartoztak (1723:26. tc.).

A körülmények, melyek a királyi biróságok működését nehezitették és székhelyöket az ország központjából a határok közelébe (Pozsony, Eperjes) helyezték át, hathatósan előmozditották a vidéken (in partibus) is eljáró itélőmesterek birói hatáskörének szélesbülését. Mint rendesen, úgy ez esetben is az élet követelményei erősebbek voltak a tiltó törvényeknél (1523:55., 1655:53. tc. 2. §) és az utóbbiak daczára új meg új ügyeket vittek az itélőmesterek elé. Az 1715. évi 28. törvénycikk szerint már elég nagy volt az itélőmesterekhez tartozó ügyeknek száma. Minthogy azonban ezek kizárólag polgári természetüek voltak, mind az itélőmesterek, mind az ügykörüket később átvett (1723:30. tc.) kerületi táblák biráskodásával nem lesz szükséges e helyen bővebben foglalkozni.

Csekélyebb átalakulása ment végbe az alsóbbfokú biróságoknál, melyek a megyei, városi és úri hatósággal egybekapcsolva maradtak. A megyékben a főispán biráskodása nagyobbára megszünt és az alispán lett a megyei törvénykezés feje. Nevezetesen a közbűntettesek elleni eljárás tartozott legfontosabb teendői közé (1595:36., 1729:35. tc. 6. §). Súlyosabb esetekben a megyei törvényszék itélt, mely az alispán elnöklete alatt a szolgabirákból és választott ülnökökből, később táblabirákból alakult (1563:50., 1613:24., 1729:35. törvénycikk 2. §). A kihágásokat vagy kisebb biróságok elé tartozó ügyeket a korszak vége felé nagyobbára a szolgabirák és esküdt-társuk intézték el.

Városokban a büntető igazságszolgáltatást a városbiróból és a tanácsbeliekből alakitott törvényszék, kisebb jelentőségű ügyekben a városbiró, illetőleg a városkapitány végezte.

A földesuri biróság (uriszék) a jobbágyok csekélyebb törvénysértései tárgyában, ha pedig a földesur pallósjogot gyakorolt, azoknak bárminemű bűnügyeiben járt el. Rendesen a földesurból vagy megbizottjából és meghivott két tisztes állású tagból állott. Utóbbiakat a korszak vége felé a táblabirák közől szokták venni. Ezeken kivül a szolgabirónak és esküdttársának, mint törvényes bizonyságnak is jelen kellett lenni.

Ama kiváltságos állás, melyet a kath. papság az első korszakban élvezett, az egyház tekintélyének hanyatlása és a protestantismus terjedése mellett nem volt fentartható. A Hk. II. 44. czikkében kifejezett jogegyenlőségi elvet mind tágabban értelmezték és csak a későbbi századokban fejlődött ki ama gyakorlat, hogy a kath. papság tagjait csekélyebb törvényszegések miatt nem a polgári biróság, hanem egyházi felebbvalóik büntették meg. Egyazon okok szoritották a szentszékek büntető birósági hatáskörét mind szűkebb korlátok közé, úgy, hogy az, mely I. Mátyás alatt (I. 3. cz.) még az eretnekségre és az uzsorára is kiterjedt, a most tárgyalt korszak második felében már csak a hamis eskü tényálladékának megállapitása tekintetében volt elismerve.

Jellemző sajátszerűsége e korszak bűnvádi eljárásának, hogy formaságai a bűncselekmények és a terheltek rendi állása szerint eltérők voltak. Az eljárás a közbűntettek (maleficia publica), vagyis gyilkosság, rablás, lopás, gyujtogatás és hasonló bűncselekmények tárgyában a más törvénysértéseknél alkalmazottól nemcsak egyes részletekben, hanem alapjában és egész irányában külömbözött. Mig az előbbi, melyet criminális procedurának neveztek, rövid, kevés alakisághoz kötött, majdnem arbitrarius volt (Hk. I. 15., III. 32. cz., 1548. B:35., 1527:6., 1546:5., 1548:48. tc., 1608:k. u.: 2., 1618:66., 1625:6., 13., 1638:60., 1655:38., 1659:16. törvénycikk), addig az utóbbi a polgári pernek mindinkább növekedő ünnepélyességével és hosszadalmasságával folyt le. Ez eljárásra tartoztak nevezetesen a felségsértés (az 1715:7. tc. hatálybalépteig), a hűtlenség, a nagyobb hatalmaskodás, a kisebb hatalmaskodás, a patvarkodás (calumnia), álarcz (larva), vértagadás, becsületsértés, széksértés. Az eljárás emlitett két nemére ismét módositólag hatott, ha a vádlott nemes, illetőleg nemesi előjogokat élvező honoratior, vagy nem-nemes volt. Az előbbi esetben a személyes szabadság lehetőleg kimélve volt és az eljárás inkább vádalakú, az utóbbiban az első intézkedés rendesen a gyanusitott elfogatása volt, ki ellen azután a nyomozó rendszer elvei szerint foganatositották a vizsgálatot.

Középkori, az adományi és compositionalis rendszerrel, továbbá a rendi külömbségekkel kapcsolatos eszmék azok, melyek az eljárás érintett alakzataiban nyilvánultak. De egy nagy haszna volt az elavult eszmékhez való ragaszkodásnak, tudniillik az, hogy akadályozta a nyomozó rendszernek teljes meghonosulását. Ama tényezők, melyek a megelőző korszak vége felé az idegen jognak terjedését hazánkban előmozdították, a jelen korszak folyamán is tovább hatottak. Sőt azokhoz az osztrák tartományokkal létesült szorosabb kapcsolat is járult, a mennyiben a sűrűbb érintkezés e tartományok lakosságával, oda való hivatalnokoknak és katonai parancsnokoknak Magyarországban alkalmaztatása és oly számos országgyülési panaszra okot szolgáltatott hivataloskodása, közvetítette a nyomozó rendszeren alapuló osztrák törvények ismeretét. Legelébb az uriszékeknél és a városokban vált az eljárás nyomozó alakúvá, mert itt annak a nemesi előjogok nem állottak utjában. Majd a megyei birák is követték a példát, a bűntetteseknek törvény szerint negyedévenkint teljesitendő nyomozása (1548:50., 1618:66., 1638:60. tc.), kedvező alkalmat nyujtott, a hivatalból való eljárásra egyes esetekben pedig már a törvény rendelte, hogy inquisitió tartassék (1630:40., 1655:38., 1687:14. tc.).

A kinvallatást (tortura) is kezdették alkalmazni (Hk. III. 20. cz., Kitt. D. m. VI. 6., 8. k.). Hogy pedig az osztrák törvények tekintélye mily nagy volt, azt eléggé bizonyitja az, hogy III. Ferdinánd büntető rendtartását (Landgerichtsordnung 1656-ból) „praxis criminalis” név alatt a magyar törvénytárhoz csatolták és a kiadók azt kútforrásul is ajánlották (l. Kittonich D. meth. IX. 32. kérdés végén.).

Mindezek daczára a nyomozó rendszer még sem birta a vádeljárást teljesen kiszorítani. A polgári per alakjában tárgyalt és a hűtlenség, úgy, mint a hatalmaskodás tág fogalma mellett igen nagy számú bűncselekményekre nézve, a nyomozó elv nem igen érvényesülhetett. Azt pedig, hogy a vizsgálóbiró a vádlott fölött rendelkezhessék, őt beismerésre szorithassa és igy őt magát a vizsgálat tárgyává tehesse, mit a nyomozó eljárás lényeges mozzanatai közé tartozik, - a nemesekre nézve kizárta a szabad védekezés joga, mely csupán felségsértés, tettenkapás vagy gyanus előélet és vagyontalanság esetében volt korlátolva. Ezért a kinvallatást nemesek ellen csak visszaélésből alkalmazták (1597:43. tc.) és a praxis criminalist a gyakorlat kötelező hatályúnak nem fogadta el. Legjobb bizonysága annak, hogy hazai büntető eljárásunkban a vádrendszer teljesen kiküszöbölve nem volt, sőt a mult század óta ismét tért kezdett foglalni, abban található fel, hogy előbb a közbűntetések elleni eljárás kezdeményezője az alispán, illetőleg a városbiró volt, mig a megjelölt időtől fogva a törvényhatósági ügyészek (fisci magistratuales) kezdenek mint közvádlók működni. Az emlitett ujabb lendületet II. Józsefnek a nyomozó elvből kiindult 1788. évi büntető rendtartása sem tartóztatta fel, mely rövid hatályban léte miatt büntető eljárásunkban egyáltalán nem hagyott nyomokat.

A korszak kezdetében még mindig szóbeli volt az eljárás. Túlzott formalismusa daczára a polgári per sem vált még irásbelivé. Kittonich szerint a XVII. század elején a felek vagy képviselői személyesen fordultak a biróhoz, mind a vád előterjesztése (Dir. meth. II. 9.), mind a per folyamában szükséges birói intézkedések kieszközlése végett (1655:23. tc.). A határnap megérkeztekor a feleket az ügy kikiáltásával hivták a biróság alé (Dir. meth. III. 7., 8.). Ott szóval adták elő védelmöket és kifogásaikat. Midőn azonban a nyomozó eljárás mindinkább elterjedt, a szóbeliséget is majdnem egészen kiküszöbölte. A vizsgálóbiró, illetőleg a birói kiküldött jegyzőkönyvbe vette a vizsgálat eredményét, a felek képviselői inditványaikat és előterjesztéseiket a percsomóba irták és ez utóbbinak tartalma alapján volt hozva az itélet.

A közvetlenség és a szóbeliség e korszak elején még a felebbviteli eljárásban is érvényesült. A király a nádor itéletét akkép vizsgálta felül, hogy a feleket szóbeli eljárásra maga elé idézte.

Nem csekély módositást szenvedtek a megelőző korszak végén hatályban volt bizonyitási szabályok.

Az eskü Kittonich idejében még a Hármaskönyv szabályai szerint, azaz nagyobbára, mint tisztitó eskü és eskütársak (conjuratores) közreműködésével volt alkalmazva. Már a directio methodica tudós szerzője rosszalta azonban az eskünek gyakori megitélését és nevezetesen az eskütársak intézményével járó fölösleges esküszaporitást, úgyannyira, hogy a kínvallatás általános behozását kevésbbé aggodalmasnak tartotta (Dir. meth. VI. 10.). Kivánsága nagyobbára teljesült, a kínvallatás és a nyomozó eljárás a felek esküjét a közbűntettek miatti eljárásból majdnem egészen, az eskütársak alkalmazását pedig teljesen kiszorították. Csak akkor, ha a vádlott ellen kínvallatásnak nem volt helye és az ellene felmerült gyanuokokat részben megerőtlenitette, itélték meg részére a tisztitó esküt. De a korszak vége felé ez is kiment a gyakorlatból. A polgári perben is lényegesen meg volt szoritva az eskü által való bizonyitás (1729:27. törvénycikk.).

Szükségszerű következménye volt a nyomozó eljárásnak a nagy jelentőség, melyet a vádlott vallomása nyert. A biró főfeladatának tartotta, hogy a vádlottat beismerésre birja. Még a kínvallatásnak az 1776. évi királyi rendelettel és 1791. évi 42. törvénycikkel történt megszüntetése után is igazoltnak tartották, hogy a vallomást megtagadó, vagy a birót tévútra vezetni megkisérlő vádlottat fogsággal, böjtöléssel vagy veréssel kényszeritsék igaz vallomásra (Vuchetich 398., 400., 401. l.). Külömbséget tettek az önkéntes és kényszeritett, vagyis kínzással kivett vallomás közt, mely utóbbi azonban nem birt bizonyitó erővel, ha a kínvallatás megszüntetése után nem ismételték; különbséget tettek továbbá a biróság előtti és biróságon kivüli beismerés között, melyek közül csak az előbbit tekintették bizonyitéknak.

A középkor bizonyitó eszközeinek, az istenitéletnek, párbajnak és az eskünek abolitiója, illetőleg megszoritása a tanuk által való bizonyitásnak gyakoribb használatát is előmozditotta. Még nem a XVIII. század óta gyakorlatból kiment communis inquisitio, hanem sommás vagy részletes bűnvizsgálat alkalmával, táblai perekben birói parancs és táblai hites irnok kiküldése mellett hallgatják ki a tanukat. Eskü alatt vallott két tanunak vallomását teljes bizonyitéknak vették. A korszak vége felé ama középkori elvet, hogy nemes ellen csak nemes tanusága érvényes, némileg korlátolták (1729:26. tc.), de a vádlót a vádlott ellen, a szolgát vagy jobbágyot ura ügyében tanuul nem fogadták el. Egyebekben érvényben maradtak a Hármaskönyv II. r. 27. czímének szabályai a tanuvallomás kellékeiről.

Birói és szakértőik szemlét a XVIII. századtól kezdve hasonlókép már nem a communis inquisitión, hanem a vizsgálóbiró, vagy birósági kiküldött foganatositottak. Tárgya nemcsak birtokviszonyok, hanem bármely ez uton kiderithető lényeges körülmény megállapitása volt. Azokban a bűnügyekben, melyeket polgári perek gyanánt tárgyaltak, az eljárás szövevényes volt mellett a felek szakértő tanácsot és közbenjárást nem nélkülözhettek. Ez okozta, hogy a védő igénybevételét ily ügyekben nem korlátolták és közbűntettek setében is a biróságok a védő közbelépése ellen kevesebb ellenszenvet tanusitottak. Mig a nyomozó rendszer más országokban a szakképzett védelem nagy megszoritására vezetett, mint például azt még az 1803. évi osztrák büntető törvény is csak az itélet után engedte meg, addig az hazánkban megfelelő méltatásban részesült. A perbefogott vádlott saját költségén védőt mindig alkalmazhatott, a vagyontalan ügyveleket a kir. itélőtábla előtt a szegényvédők képviselték, 1816. évben kelt helytartótanácsi rendelet pedig a tiszti ügyészeknek kötelességévé tette, hogy a súlyosabb bűntettek miatt vádlottakat hivatalból védelmezzék.

Zavart politikai viszonyok, szakadatlan küzdelem ősi hagyományok és a kor eszméi között, oly sokalakúvá és változóvá tették e korszak büntető eljárását, hogy fejlődésének menete minden részleteiben alig követhető. De erre tán nincs is szükség és a jelen vázlat megfelel czéljainak a büntető per amaz alakzatának ismertetésével, mely a korszak végén hatályban volt és a későbbi jogfejlődés kiinduló pontjául szolgált.

A polgári perútra tartozó bűnügyekben a sértett, vagy ha hivatalból üldözendő bűncselekmény forgott fenn, a törvényhatóság tiszti ügyésze, illetőleg táblai perekben a királyi jogügyek igazgatója (causarum regalium director) rendes keresetet nyujtott be a birósághoz. A vádlottat kir. táblai hites jegyző, szolgabiró vagy esküdt, városokban városi hivatalnok által idézték meghatározott napra a biróság elé. E napon, vagy a kir. táblán még a következő három napon történt a perfelvétel, azaz a per jegyzőkönyvének megnyitása, a felperes, vagy ha az elmaradt, az alperes által. Ekkor még ritkán kezdődtek a felek perbeszédei, mert az elmaradás következményeinek igazolás vagy bentiltás (prohibita) utján könnyű elháritását sok fél időnyerésre használta fel. Ha végre az alperes a kereset fölötti nyilatkozatot el nem odázhatta, előbb alaki kifogásait terjesztette elő, melyek tárgyában három perbeszédet váltottak, azaz iktattak be a perfelvételbe. Ha a biró a kifogásoknak helyt nem adott, kezdődött az érdemleges feleselés négy perbeszéd váltásával, a mennyiben az alperes nem találta előnyösebbnek előleges hallgatással alkalmat nyujtani az itélethozatalra s azután ismét igazolással, illetőleg bentiltással élni, vagy a végrehajtás alkalmával ellentállást, illetőleg visszavetést (oppositio, repulsio) használni s ez uton az ügynek ujabb tárgyalását kieszközölni. Főbenjáró ügyekben azonban a vádlott elmaradása alapján nem hoztak itéletet, hanem elfogató parancsot bocsátottak ki. Az érdemleges feleselés után a pert a biróság ülésében előadták és a biróság bizonyitást rendelt vagy itéletet hozott.

Közbűntettek miatt a „criminalis” eljárást a biróság feljelentés vagy gyanuokok alapján hivatalból inditotta meg, egyedül házasságtörési ügyekben tartozott a sértett inditványát bevárni. Előbb általános (generalis), azután különös (specialis), vagyis meghatározott személy ellen irányuló vizsgálatot tartottak, mely nemesek és nem-nemesek elleni ügyekben csak a vizsgálati fogságnak már is érintett feltételei tekintetében tért el. Az eljárás további menetére a vádlott nemesi előjogai annyiban gyakoroltak befolyást, a mennyiben nemes ellen rendszerint, nem-nemes ellen pedig csak súlyosabb bűntettek esetében kellett írásbeli pert lejártatni. Ez a polgári per alakiságait követte, azonban a bentiltásnak, ellenállásnak és visszaűzésnek kizárásával. A vizsgálat eredménye alapján elhatározta a biróság, hogy rendes vagy sommás eljárásnak van-e helye és az előbbi esetben perbefogó határozatot hozott. Némely biróság előbb még hitelesitő tárgyalást tartott, és ezen kihallgatta a vádlottat és a tanukat. A perbefogással egyidejűleg felhívták a tiszti ügyészt vádlevelének benyujtására. Ezt a vádlottnak a per felvételére való idézés mellett kézbesitették még akkor is, ha fogva volt (citatio ex vinculis). Ezeket a per felvétele és a feleselések követték. Az itéletet a zárt ülésben előadott ügyiratok alapján hozták.

Szóbeli vagyis sommás eljárást csak enyhébb büntetés alá eső bűncselekmények miatt lehetett elrendelni és ahhoz, ha a vádlott nemes ember volt, ennek beleegyezése is szükséges volt. Az eljárás e módozatának alkalmazása esetében a vádlottat az itélőbíróság elé állították, a terhelő adatokat felsorolták és a vádlottat kihallgatták, egyuttal alkalmat nyujtottak neki, hogy védelmét mind személyesen, mind védője által előterjeszthesse. A tiszti ügyész közreműködését nem tartották mindig mellőzhetetlennek. Befejeztetvén a tárgyalás, a biróság itéletet hozott vagy a vizsgálat kiegészitését rendelte el és annak teljesitése után itélt.

A polgári perben perorvoslatokról nagyon is bőségesen volt gondoskodva. A bentiltás (prohibita), az ügyvéd eljárásának visszavonása (revocatio procuratoris), a felebbezés a perdöntő kifogás és az érdem tárgyában, a felebbezést pótló egyszerű perujitás (ellentétben a per befejezte után birtokon kivül használhatott „novum cum gratia”-val), az ellentállás (oppositio) és a visszaűzés (repulsio) a védelem kifejtésére kitelhető alkalmat nyujtottak.

Közbűntettek tárgyában a nemesek az itélet ellen, ha azt alsóbb fokú biróság hozta, a királyi táblához, onnan a hétszemélyes táblához, ha pedig első fokban a kir. tábla itélt, csupán a hétszemélyes táblához felebbezhettek. Nem-nemeseket a felebbezés joga csak akkor illette, ha halálra, három évi súlyos rabságra vagy egyszerre elszenvedendő száz botütésre (1791:43. tc.), hivatalvesztésre (1836:17. tc.), továbbá váltóhamisitás vagy hamis bukás miatt voltak elitélve (1844:6., 7. tc.), úgyszintén, ha bűntársuk nemes-ember volt és ez felebbezett (1836:17. tc.). Az első három esetben a kir. tábla itélete ellen csak akkor lehetett felebbezni, ha az halálbüntetést mondott ki.

A kivételes eljárási nemek közől a felségsértés esetében alkalmazandó (1715:7. tc.) és a rögtönbirósági eljárás emelendők ki.

Az előbbi teljesen életbe nem lépett, mert a király a felségsértési ügyekben személyesen nem biráskodott, és sem a pernek Magyarországon kivüli elintézése, sem kivételes biróságnak felállitása nem fordult elő. Az idézett törvény többi rendelkezései, hogy a terhelt idézés és elitélés nélkül is befogható, hogy vagyona zár alá veendő, hogy a feljelentő tanunak elfogadható, s hogy a feladó bűnmentességet nyer, nem alkotnak annyira külön eljárási nemet, mint általános eljárási elveknek és biztositékoknak részben való megszoritását.

Jelenleg érvényben levő 1868. évi rögtönitélő birósági szabályaink lényegökben megegyeznek az 1813. évi január 29-én kelt királyi leirattal megállapitott és több helytartótanácsi intézménynyel, legutóbb 1846. évben kiegészitett szabályokkal. Azoknak részletes ismertetése tehát nem lesz szükséges.

Harmadik korszak 1853-1894.

A megelőző korszaknak jogszabályai 1849. után még mintegy négy évig maradtak hatályban, mert az 1849. évi deczember 28-án és 1850. évi julius 24-én kelt szabályrendeletek az elsőfokú biróságoknál fentartották az „irásbeli vádpert” és csak a közvád képviselete tekintetében tettek változást, a mennyiben ezt az államügyészségre bizták. A Királyhágón túl 1850. évben az 1803. évi osztrák büntető perrendtartás lépett életbe, 1854. év folyamán pedig egész Magyarország területén az 1853. évi julius 29-én kelt büntető perrendtartás nyert hatályt.

E perrendtartás tudatos ellentétbe helyezkedett a kor elméleti vívmányaival.

Az állam büntető hatóságával és kötelmével csak a nyomozó eljárást találta összeférőnek, mire az államérdek és a hatósági tekintély túlbecsülése is befolyással lehetett. Az elsőfokú törvényszékek előtti eljárásnak ugyan a vádper alakját adta, de ez csak alak volt és nem lényeg. A vizsgálat befejezése után tartott végtárgyalás a vádat képviselő államügyészség közreműködése, valamint a vád- és védőbeszédek váltása daczára nem valósitotta meg a vádrendszert. Az eljárás nem függött inditványtól, ellenkezőleg a biróság köteles volt a tudomására jutott bűncselekmények tárgyában a vizsgálatot az államügyész inditványának bevárása nélkül is meginditani (61. §). Az államügyészség pedig nem volt a vádnak ura, mert sem elállása, sem más inditványa nem korlátozta a biróságot elhatározásában.

Szóbeli csak az alsófokú biróságok végtárgyalási eljárása volt, mig a felső törvényszékek egyedül az iratok alapján itéltek és és ennek következtében a szóbeli végtárgyalás értéke az irásbeli vizsgálattal szemben nagyon alászállt.

A nyilvánosságnak e perrendtartás igen kevés tért engedett. A vizsgálat egészen titkos volt, a főtárgyaláson jelenlételre csak bizonyos egyének birtak feltétlen joggal, a közönség bebocsátása vagy kizárása pedig egészen az elnök belátásától függött (223. §).

Ellentétben a bizonyitékok szabad mérlegelésének elvével, mely mellett már akkor is a szakkörök communis oppiniója harczolt, bizonyitási rendszert állitott fel. Igaz, hogy e rendszer csak a negativ elmélethez csatlakozott, mely a birót a felmentésben nem korlátozza és csak az elitéléshez kiván meghatározott súlyú bizonyitékot; igaz továbbá, hogy vonatkozó szabályai logikai élt és körültekintést árulnak el: de azért nem volt képes elkerülni a rendszer bajait. A negativ bizonyitási szabályok a gyakorlatban tevőlegesen voltak értelmezve, a biróság működését bénitották és a bizonyitékoknak chablonszerű összeszámitására vezettek.

Legtöbb kifogás alá esik az „ab instantia” vagy bizonyitékok elégtelensége miatt való felmentés, mely a bűnösnek nem talált vádlottat erkölcsi megbélyegzéssel és anyagi károkkal is terheli.

Ennyi elvi fogyatkozást a szerkezet egyszerűsége és a permenet aránylagos rövidsége nem ellensúlyozhattak.

Nagyon is igazolva volt tehát az ellenszenv eme perrendtartás ellen, melyet még fokozott az ősi intézmények helyébe lépett új birói szervezet, a járásbiróságokkal, megyei és országos törvényszékekkel és a bécsi legfőbb törvényszéknek magyarországi osztályával.

Az elősorolt hiányok, a jogosult ellenszenv és alkotmányos aggodalmak döntöttek, midőn az „Országbirói Értekezletnek” a büntetőjog és eljárás ujabb rendezéséről kellett intézkedni. Az 1853. évi osztrák perrendtartás érvényben hagyása szóba se jött, a vita csak a körül forgott, hogy a régi magyar bűnvádi eljárás, vagy az 1843. évi törvényjavaslat, illetőleg annak a képviselőház által 1844-ben elfogadott módositványa ajánltassék-e életbeléptetésre. Az értekezlet az albizottság véleménye ellen az előbbit határozta el és igy történt, hogy a szorosabb értelemben vett Magyarországon a régi jog tért vissza, mig Erdélyben és Fiuméban az osztrák büntető perrendtartás maradt hatályban.

Az országbirói értekezlet által 1861-ben megállapitott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok büntetőjogi részének legfontosabb rendelkezése az volt, mely megszüntette (II. 3. §) az eljárásnak polgári osztályok szerinti külömbözőségét, s az előzetes letartóztatás, a vizsgálati fogság, a védelem és a perorvoslatok tárgyában a vádlottnak polgári állására való tekintet nélkül a nemesekre nézve fennállott szabályok alkalmazását rendelt el. A nemesekre nézve előbb érvényben volt bűnper azonban nem volt régi alakjában visszaállítható. Egészen mellőzve ugyanis a hosszadalmasságnak és költségességnek magában az idézett szakaszban felhozott szempontjait: a szóbeliség időközben oly általános követelménynyé vált, hogy a régi irásos eljáráshoz teljesen visszatérni lehetetlen volt. Azért a nemesi pert feltétlenül csak a főbenjáró és a bonyodalmas ügyekben tartották fenn, egyebekre nézve csak annyiban, a mennyiben a vádlott kivánta és a biróság e kivánságot indokoltnak tartotta.

Az alkományosan választott biróságok a büntető igazságszolgáltatást 1861. évben vették át és kezdettek az „Országbirói Értekezlet” határozatai szerint eljárni. A régi jog szabályai azonban már nagyobbára feledékenységbe mentek, részben kimeritők sem voltak. Sok hézag merült fel, melyet rendszerint a legjobban ismert kúforrásból, vagyis az 1853-iki osztrák büntető perrendtartásból meritve töltöttek be.

E perrendtartásnak kisegítő alkalmazása, kötelező szabály hiányában, a birák egyéni belátására és meggyőződésére lévén bizva, érdekes volt megfigyelni, hogy annak nagyobb-kisebb mértéke a biróságok személyzetének megelőző életviszonyai hatását árulta el.

A megyei törvényszékek tagjai nagyobbrészt oly körökből származtak, melyek az absolut korszak alatt az államszolgálattól idegenkedtek, jogi tanulmányokat nem folytattak és a hatályban volt jogszabályokkal még csak megismerkedni is vonakodtak. E biróságoknál találjuk a régi magyar bűnvádi joggyakorlat hagyományait leghivebben megőrizve és az osztrák perrendtartás rendelkezéseit legkevésbbé alkalmazva.

Fentartották a tiszti ügyésznek nagy befolyását a bűnvádi ügyek és különösen a vizsgálatok vezetésére, szorosabban alkalmazták a régi magyar törvényeknek a nemesek személyi szabadságát biztositó szabályait, figyelemben tartották a rendes és sommás eljárás előfeltételeit, valamint az előbbinek formaságait a mellékes kihallgatások, a hitelesítő tárgyalás és a felek irott perbeszédei tekintetében.

Másként volt az nagyobbrészt a városi törvényszékeknél, melyeknek birái közől sokan szolgáltak volt az absolut korszakban.

Itt feltaláljuk ama nagy hatáskörrel felruházott vizsgálóbirákat, a vizsgálatok menetére alig felügyelő és tevékenységöket jóformán csak a vizsgálat befejezése után megkezdő ügyészeket, a vizsgálati fogságnak bőkezű alkalmazását, a megszüntető és vádhatározatokat, végre a szóbeli „végtárgyalást”, mint szabályt, melyek el nem tagadhatják az 1853. évi büntető perrendtartástól való egyenes leszármazásukat. A törvényes municipiumoknak 1861. év végén történt megszünte után a „provisorium” biróságainak működése alatt a viszonyok legfeljebb az irányban változtak, hogy az ötvenes évek folyamán államszolgálatban volt birák száma szaporodott és ennek következtében ama korszak jogszabályainak befolyása élénkebben volt észlelhető.

Még csekélyebb változást eredményeztek az 1867-ik évi események, mert a választott tisztikarba a provisorium alatt működött birói személyzetet nagyobbrészt felvették és mert az új hatóságok már megállapodott gyakorlatot találtak, melytől az eltérést csak a törvényhozás intézkedése igazolta volna.

Ezek szerint a biróságoknak és a kir. ügyészségeknek az 1872. év elején életbelépett szervezésekor majdnem ugyanazok a viszonyok állottak fenn bűnvádi eljárásunk terén, melyek közvetlen a magyar törvények visszaállitása után fejlődtek volt ki.

Rendszer és egyöntetűség hiánya, az alapelvek a rég elavult és már alig ismert hazai gyakorlatból, a részletekre nézve követett szabályok egy más, kevéssé szabadelvű törvényhozásból meritve és a helyi gyakorlat fejleményei által kiegészitve, sok irányban önkény és a legkirívóbb anomáliák, - ezek az állapotnak jellemző vonásai.

Hogy a bíróságok az új szervezet és a szakminiszter által gyakorolt tüzetesebb felügyelet daczára, működésök elején nem nagy eredményt mutattak fel a bűnvádi eljárás fejlesztése körül, azt másként várni nem is lehetett.

Mindazáltal a szervezést követő években már lényeges haladást lehetett tapasztalni. Ez az eredmény főkép a kir. ügyészség intézményének és képviselői ügybuzgó működésének volt köszönhető, kik az 1871:XXXIII. törvénycikkben és az 1872. évi január 1-jén kelt utasitásban körvonalazott elveket megvalósitani és a kir. ügyészség részére, a lefolyt évtizedben mind kevésbbé gyakorolt kezdeményezést visszahódítani igyekeztek. A haladás további tényezője volt az igazságügyi miniszterium által a bűnvádi eljárás egyöntetűsége tárgyában beterjesztett 1872. évi törvényjavaslat, melynek hatása a biróságok gyakorlatára, s melynek részben kötelező szabályzattá válta már fennebb ki volt fejtve.

A gyakorlat a vádrendszer irányában kezdett fejlődni. Már 1874-ben egyöntetű birói felfogást constatálhatott a budapesti kir. főügyész arra nézve, hogy minden feljelentés a kir. ügyészséghez teendő át, és hogy hivatalból üldözendő bűncselekményeknél a vizsgálat elrendelése az ügyészség inditványához van kötve.

Továbbá a büntető gyakorlat a szóbeliség alkalmazását is kiterjesztette. Az 1872. évi javaslat ugyanis a szóbeli végtárgyalás rendszerét tette magáévá és a feleknek és képviselőknek a közvetlen kérdezés jogát is biztositotta. Igy lett lassankint a szóbeliség általános még azokban az ügyekben is, melyeket az országbirói értekezlet határozatai szerint a régi irásbeli módon kellett volna ellátni.

Lassabban, de következetesen fejlődött a gyakorlat abban az irányban, hogy kibontakozva a törvényes bizonyitási szabályokból, mind nagyobb tért engedett a független birói mérlegelésnek.

A magyar büntető perjog fejlődésére lényeges befolyást gyakorolt a büntetőtörvénykönyveknek 1880. évi szeptember 1-jén történt életbeléptetése. Magában az anyagi törvényben is találunk rendelkezéseket, melyek közelebbről vagy távolabbról a perjogot érintik. Ilyenek azok a részei, melyek a sértett fél inditványára üldözendő bűncselekményekkel foglalkoznak, azok, melyek a bűnvádi eljárás kizárását állapitják meg, és részben azok is, melyek a törvénynek terület és személyek szerinti hatályát szabályozzák. De a büntetőtörvénykönyveket életbeléptető 1880. évi XXXVII. tc. már tüzetesen perjogi intézkedéseket is tartalmaz. Legfontosabbak ezek között azok, a melyek a felebbvitelt korlátozzák, illetőleg kiterjesztik (43, 45., 46. §) és a járásbíróságok, illetőleg a közigazgatási hatóságok előtti eljárás tárgyában a miniszteriumot megfelelő rendeletek kibocsátására hatalmazzák fel.

Az utóbbi felhatalmazás alapján 1880. augusztus 15-én kibocsátott igazságügyi miniszteri rendelet nemcsak a bűnügyek nagy részének szabatos ellátását tette lehetővé, hanem rendelkezései egy részével a törvényszékek hatáskörébe tartozó ügyek körüli eljárásra is módositólag hatott.

Ez alapokon, az elméletnek, sőt a polgári eljárás némely rendelkezéseinek, de főleg a kir. curia judicaturájának és döntvényeinek befolyása alatt fejlődött a mai gyakorlat, mely következőleg vázolható.

Az 1872-iki törvényjavaslat a vádelvet követi annyiban, hogy a vizsgálat csak a kir. ügyész vagy a magánvádló inditványa folytán, felségsértés, hűtlenség, sajtó utján elkövetett királysértés, izgatás és lázitás miatt pedig a bűnvádi eljárás általában csak a kir. főügyész inditványára rendelhető el (3., 33. §); hogy a vizsgálat egész folyamában minden vizsgálati cselekményre nézve az inditványozás jogát adja a közvádlónak, s hogy a végtárgyalás külön vádképviselet mellett tartandó meg. A vádrendszer keresztülvitele azonban e javaslatban több lényeges ponton csonka. Először nem általában az „eljárás” meginditását, hanem csupán a vizsgálatot teszi inditványtól függővé, sőt a 2. § rendelkezése: „a bűnvádi eljárás rendszerint hivatalból inditandó meg”, egyenesen a nyomozó rendszerre vall. De lényeges hiánya az is, hogy nem rendelkezik sem arról, amennyiben irányozza az inditvány a vizsgálat terjedelmét, sem arról az esetről, ha a közvádló a vizsgálat folyamában vagy a végtárgyaláson ejti el a vádat.

E határozatlanság mellett nem csoda, hogy a vádrendszer követelményeinek alkalmazásánál ingadozás mutatkozik a törvénykezésben és hogy biróságaink a vádelv kezelésénél nem a javaslatból, hanem az 1871:XXXI. törvénycikkből indulnak ki.

Sokáig nem tudott megállapodás létrejönni arra a kérdésre nézve: mi befolyása van a kir. ügyész inditványainak a vizsgálat menetére s hogy a vizsgáló-biró s a közvádló összeműködése az 1853-iki ausztriai törvényben megkivánt „lehetőleges” egyetértésre szoritkozik-e, vagy a vádló inditványa dönt-e az eljárás folyamatban tartása fölött? Csak a nyolczvanas évek eleje óta honosodott meg állandó gyakorlatul, hogy a kir. ügyész elejtő nyilatkozata az eljárás megszüntetését vonja maga után.

Nagy nehézségek támadtak annál a kérdésnél: milyen hatályt tulajdonitson az itélőbiróság az ügyész inditványának. Ujabban elfogadott elvnek tekinthető ugyan az, hogy az inditványban foglalt minősités nem köti a biróságot. Minthogy azonban a kir. curia gyakorlata érvényre emelte azt az elvet is, hogy a biróság a vádló által inditványozottnál súlyosabb büntetést nem állapithat meg: ennélfogva olyan esetekben, midőn a kir. ügyész vétségbüntetést rendelő törvényszakaszra alapitja inditványát, a cselekmény bűntettnek nem minősithető.

Nem egyöntetű még a gyakorlat ama kérdés tekintetében, vajjon irányadó-e az ügyész inditványa a büntetés nemére és tartamára nézve? Túlnyomóan az a szabály látszik alkalmazást nyerni, hogy az inditványozott büntetésnél súlyosabb nem állapitható meg és hogy, ha az ügyész oly törvényszakaszra alapitja a vádat, mely nem rendel mellékbüntetést, ez ki nem mondható.

Teljesen mellőzi a gyakorlat a vádelvet a halált okozott szándékos bűncselekményeknél, melyekre nézve sem a minősités, sem a büntetés tekintetében nem veszi irányadóul az ügyészi inditványt és a döntő határozatot hivatalból is fölülvizsgálja.

Az 1872-iki törvényjavaslat az eljárás közvetlenségének (szóbeliségének) kérdésében sem eléggé világos. Kétségtelen ugyan, hogy el akarta törölni az irásbeli per régi alakját, melyet az „Országbirói értekezlet”, bár csak korlátozva, fentartott; kétségtelen az is, hogy végtárgyalásának egész menete, legalább a perbeszédek tekintetében a közvetlen szóbeli előterjesztések rendszerét tette magáévá. De a fődolog: a bizonyitás közvetlensége tekintetében, mi tüzetes rendelkezést sem tartalmaz. Hogy a tanukihallgatásnak az itélőbiróság előtt kell történnie, illetőleg ismételtetnie: ezt következtethetni a 77. § ama határozatából, hogy a vizsgálóbiró a tanukat rendszerint meg nem esketheti. De a többi bizonyitékok közvetlensége még okoskodás utján sem vonható le kényszeritőleg a szövegből, hiányozván még olyan rendelkezés is, hogy az itélet alapjául csak a tárgyaláson felhozott tények vehetők.

Ennek következtében folytonos habozás mutatkozik annak eldöntésénél, hogy a bizonyitékok mely részeit kell a végtárgyaláson ujból elővenni, melyeket kell és melyeket lehet a vizsgálatból használni; gyakorlatilag: hogy mennyiben támaszkodhatik a végtárgyalás és itélet a vizsgálat irataira.

Még ma sem mondhatni egyebet, mint hogy a gyakorlat a következő főtételekre nézve állapodott meg.

A vizsgálat befejeztével az itélethozás czéljából külön tárgyalást kell tartani az itélőtanács előtt. Ebben mindvégig ugyanazoknak a biráknak kell résztvenniök. A végtárgyalás nem állhat csupán a vizsgálat eredményeinek megállapitásából, a bizonyitékok tehát ujból felveendők.

A bizonyitékok mérlegelése tekintetében a törvényjavaslat nem nyilatkozik határozottan. Nem állit fel bizonyitási szabályokat, de azt sem mondja ki, hogy a biró az adatok mérlegelésénél szabályokhoz nincs kötve. A 6. §-nak ez a rendelkezése, hogy: „a bizonyitékok bizonyitó erejét a biróság állapitja meg”, sem az egyik, sem a másik elvet nem sanctionálja, mert mindkét rendszer mellett magától értetődik. Ily körülmények között a gyakorlat sokáig ragaszkodott a kötött bizonyitás rendszeréhez, és a szerint, a mint inkább a régi magyar joghoz csatlakozott, vagy az 1853-iki osztrák törvényt tartotta szem előtt, részint positiv szabályokat követett, részint a negativ elmélethez szított. Idővel azonban a gyakorlat ellenkező irányban fejlődött, kivált a kir. curia judicaturája alapján.

Első sorban a szakértői bizonyiték korlátlanabb mérlegelése foglalt tért. A bizonyitás ez eszközénél ugyanis nemcsak az ausztriai törvény, hanem még a polgári perrendtartás is szabadabb mozgást enged a birónak. Ismételve ki is mondotta a kir. curia, hogy a szakértők lelete csak annyiban bir súlylyal, a mennyiben annak indokolása meggyőzi a birót a következtetések helyességéről.

Erősen nyilvánult a szabad mérlegelésre törekvő irány az összetett bizonyitás elismerésénél, elfogadtatván, hogy több bűnjel találkozása, továbbá a tényeknek az egyénnel oly szoros kapcsolata, hogy másnak tettessége kizártnak látszik, elégséges az elitélésre.

A tanu a sértett fél és a bűntárs vallomása tekintetében érvényesült még legkevésbbé a szabad mérlegelés elve. Néhány évvel ezelőtt még mindig fordultak elő curiai itéletek, melyek szabályokra hivatkoznak, hogy mikor és mennyiben bizonyitanak a nevezett egyének vallomásai s melyek nagyobbára annak a nézetnek adnak kifejezést, hogy egy embernek vallomása nem lehet teljes bizonyiték.

Az 1872-iki törvényjavaslat a perorvoslatokról igen hézagosan és az ujrafelvételről egyáltalában nem rendelkezik és ezekre nézve a gyakorlat az 1880. évi XXXVII. és 1883. évi VI. törvénycikkekben is kevés támogatás talált. Az irányadást ennélfogva a felső forumoktól várta és nyerte. Az állandó gyakorlattal megerősitett határozatok közől elég lesz azokat felemliteni, melyek az 1872. évi javaslat és a fentidézett törvények hézagait betöltik.

Felebbezésnek helye van mindazokban az esetekben, melyekben azt a javaslat vagy a későbbi törvények ki nem zárják; helye van mind a határozat érdemére, mind indokolására nézve. A javaslat 115. §-át, továbbá az 1880. évi XXXVII. tc. 45. §-át úgy értelmezik, hogy a végtárgyalás folytatását elrendelő, a végtárgyaláson közbeszólólag hozott, továbbá a kir. itélőtáblának a közvetlen idézést helybenhagyó végzése ellen felebbezés nem használható.

A felebbezésre jogosultság tekintetében a javaslat 115. §-a azzal nyert kibővitést, hogy a magánvádló a vizsgálóbiró végzése ellen is felebbezhet, hogy azt, a ki panaszát, illetőleg vádinditványát visszavonta, nem illeti a felebbezés joga, hogy a feljelentő csak mint káros fél használhat felebbezést és hogy a kir. ügyészség oly határozat ellen nem élhet felebbezéssel, mely általa nem felebbezett alsófokú határozatot hagy helyben.

Kézbesités utján közölt határozat ellen a felebbezés határideje 8 nap. Mind ennek, mind a kihirdetésnek esetében kitűzött 24 órai határidő alatt az esetleg előbb kijelentett megnyugvás visszavonható.

A fölülvizsgálat perorvoslat használatától van feltételezve. E szabály alól ki vannak véve a halált okozott szándékos bűncselekmények, a törvényellenes elitélés és a bűntárs felebbezésének esetei, a midőn a fölülvizsgálat hivatalból történik, illetőleg nem felebbező bűntárs ügye is fölülvizsgálható.

Az ujrafelvételre nézve egyedül az van megállapitja, hogy azt mind a vádlott, mind a vádló, de csak az alapper tárgyalása és eldöntése idejében létezett és fel nem használt körülmények vagy bizonyitékok alapján kérhetik.

Az 1872. évi javaslat a sértett fél és a magánvádló között határozott külömbséget nem tesz és jogkörüket nem állapitja meg. E hézag főleg a büntető törvénykönyvek életbeléptetése után vált érezhetővé, minthogy ezek a sértett fél inditványára üldözhető bűncselekmények körét nagyon kiterjesztették. A kir. curia határozatai és a járásbirósági bűnvádi eljárási szabályok alapján fejlődött gyakorlat a hiányt még nem pótolta. Sértett fél alatt azt értik, kinek inditványa nélkül a bűnvádi eljárás valamely bűncselekmény tárgyában meg nem inditható. Ellenben a magánvádló állása még nincs tisztába hozva. Csak annyi tekinthető állandó gyakorlatnak, hogy a sértett, a kir. ügyészség által elejtett vádat fentarthatja, hogy a sértett köteles a végtárgyalásra megjelenni, minthogy ellenkező esetben ellátottnak tekintik és hogy a vádat önállóan képviselő sértett felet a kir. ügyészség hatásköre illeti meg.

Végül fel kell még emliteni, hogy a gyakorlat az 1872. évi javaslatnak egyes határozatait mai napig sem fogadta el. Nevezetesen a 14. § ellenére a biróküldés tárgyában mindig az igazságügyi miniszterium határozott; megszüntető végzés ellen (84. §) a káros vagy a sértett fél felebbezését elfogadják; megszüntető végzésekre nézve kétfokú felebbezésnek van helye (86. §); és a végtárgyalásra közvetlenül idéző végzés ellen, ha helytelenül volt hozva, a felebbezés meg van engedve (89. §).

III. Codificationalis előzmények

Alkotmányos államban a törvények és a szokásjog mellett a törvényhozási előmunkálatok is visszatükrözik a népnek jogi meggyőződéseit. Azoknál az okoknál fogva, melyek bűnvádi eljárásunk fejlődése menetének ismertetését ajánlották, nem lesz fölösleges visszapillantani a magyar büntető perjog terén eddig tett codificationalis kisérletekre.

Évszázadok óta folyton meg-megújuló kisérletek tesznek tanuságot a bűnvádi perrendtartás megalkotásának élénken átérzett szükségéről.

Az első törekvések, melyek számos törvénycikkben elszórt és nagyrészt gyakorlaton alapuló hazai jogunknak összegyüjtésére és feljegyzésére irányulnak, már a XV. század végén jelentkeznek.

Az 1498:VI. tc. elrendelte az országos szokásjog compilatióját és azt Ádám itélőmesterre és a király által kinevezendő még egy szakemberre bizta, mely kezdeménynek azonban nem lett foganatja. Az 1500:10. tc. ismételte az összeirásra szóló meghagyást s a teendőt az octavalis biróság választott tagjaira ruházta. Ennek sem lévén sikere, az 1507:20. tc. ujra hangoztatta az országos kivánságot, mig végre Verbőczy István az ismert eredménynyel vállalkozott a munkára. Azonban a Hármaskönyv csak idővel és fokozatosan emelkedett azon törvénypótló tekintélyre, melyben a későbbi századok folyamán részesült. Már az 1548:21. tc. olyképen ismétlé a codificatió sürgetését, mintha a Tripartitum nem is léteznék. Maga a Quadripartitum nem volt egyéb, mint Verbőczy munkájának kiszoritására irányzott törekvés, az 1550:10. tc., melynek rendeletéből készült, a Hármaskönyvet egyszerűen ignorálván, a magyar jog összeirására szóló törvényes meghagyásokat még teljesületleneknek tekinti. A Tripartitum mindezek daczára kivívta magának a jogforrásszerű jelentőséget, de azért az 1553:15., 1563:30., 1608:k. e. 16., 1609:69. törvénycikkek még folyton sürgetik a Quadripartitum felülvizsgálását és megerősitését, mi azonban még sem történt meg.

Az 1715:24. és 124. törvénycikkek a törvények és az eljárás javitása végett kiküldötték az első, úgynevezett Systematica Commissiót, mely 1717-ben ült össze Pozsonyban, de munkálataiban csak arra szoritkozott, hogy tekintettel a döntvényjogra, némely glossákat szerkesztett a Hármaskönyvhöz. Törvényhozási eredménye tehát e tanácskozásoknak is ép oly kevéssé volt, mint az előbbi századok kisérleteinek. Csak 1790-ben vétetett fel ismét tüzetesen a magyar jog rendszeresitésének munkája, az ugyanaz évi 67. törvénycikkel, mely e czélból kilencz országos bizottságot szervezett, az egész jogi és közigazgatási rendszert felölelő részletes tervrajzot adván ki nekik utasitásul. A büntetőtörvény és eljárás kidolgozása a hatodik bizottságnak (Deputatio juridica) osztatott ki. E küldöttség 1791. augusztus 13-án alakult meg és albizottságokra oszolván, 1795. február 28-án befejezte munkálatait (Repraesentatio regnicolaris deputationis per articulum 67. 1791. ordinatae elaborata).

A büntetőtörvénykönyvről szóló tervezetnek az eljárásra vonatkozó része kétségtelenül II. József 1788-iki törvényének befolyása alatt készült. Már ez is jellemzi a munkálat irányát, mert II. József törvénykönyve nyomozó jellege daczára, mely a honpolgároknak a feljelentés iránti kötelességében, a vizsgálóbirónak majdnem korlátlan hatáskörében, a makacs vádlott ellen engedetlenség miatt alkalmazható büntetésekben, és az eljárás titkos irásbeli voltában nyilvánul, a vádlottal való szelidebb elbánásra és a kínvallatás mellőzésére nézve, valamint világos, tömör szerkezetével kimagaslott a korabeli törvények közől. Az országos bizottság azonban nem utánozta szolgailag a mintát, hanem azt lehetőleg javítani, hazai intézményeinkkel és a kor szabadelvü lendületével egyhangba hozni igyekezett. Irányadó elvei: „solenne judicium, plena proba completa exauditio et defensa”, ezt erélyesen kimondják.

Az 1790-iki javaslat két irányban hiven, néha szó szerint követi József törvénykönyvét. Nagyrészt átvette azokat a rendelkezéseket, melyek az eljárás czéljait fejtik ki és azokat, a melyek a kor humanusabb eszméinek adnak kifejezést, de a magyar büntető per hagyományaihoz képest, nem honositotta meg ama szigorúan nyomozó rendszert, mely az ausztriai eredetit jellemzi. A munkálat (Codex de delictis eorumque poenis) két részre oszlik: első része tárgyalja a bűnvádi eljárást és itélkezést és függelékben „Instructio” alakjában a birói szemle alakiságait; második része az anyagi büntetőjogot tartalmazza. Már a bevezető rész azt általános elvek kifejtése közben állit fel némely perjogi elveket. Végképen szakitva az elfajult nyomozó rendszer egyik főeszközével, a kínvallatással, kimondja, hogy mivel az igazság kideritésének módjai minden bűncselekményre nézve azonosak, a súlyosabb bűntettek kitudására sem alkalmazhatók oly eszközök, a melyek a valóság felderitésére általában nem vezethetnek.

A bűnvádi eljárás két főrészre oszlik: az előkészitőre és az ítélkezőre; az előbbi ismét két főszakra: a biróságon kivülire (examen extrajudiciale) és a biróira (examen judiciale). A nyomozást két főszempont szerint szabályozta: a letartóztatás előtti és utáni teendőkre. A kutató rendszernek e kétségtelen ismérve mellett azonban hangsúlyozva látjuk a tervezetben a „természetes szabadság” biztositékait. A személyi szabadságra vonatkozó régi kiváltságokon fölül, osztálykülömbség nélkül megállapitotta, hogy letartóztatásnak csak önvallomás, tettenérés, valószinű és részletes feljelentés esetén és akkor van helye, ha a bűn- és a gyanujelekből alaposan lehet a tettesre következtetni. A büntető jogszolgáltatás hathatósabb gyakorlása czéljából korlátozta a menedékhelyek kiváltságát s terjedelmes jogokat adott az üldöző közegeknek.

A hivatalból való eljárás elve teljes következetességgel érvényesül a tervezetben. A bűncselekmények kitudásának hivatalos kötelessége a törvényhatóságokat és a köztisztviselőket illeti, kik az e végből szükséges cselekmények teljesítésére feljogositvák, házkutatást, sőt egész vidékekre terjedő motozást is tarthatnak.

E működésökben nemcsak a törvényhatóságok és az uriszékek kötelesek nekik segédkezet nyujtani, de, - szintén a Josephina befolyása, - úgyszólván az egész lakosság a hatóságok őrködő közegévé van téve. Azonban nem hiányoznak a hamis vádaskodást ellensúlyozó rendelkezések, és ezekben a rendőrállam igényei és a polgárok nyugalma és biztonsága közötti ellentét kiegyenlitésére irányzott törekvés ismerhető fel. Névtelen feljelentések nem fogadhatók el. A panaszos nevét, kivánságára, a vizsgálat alatt titokban lehet ugyan tartani, de a vádlott követelheti, hogy a feljelentőt neki megnevezzék, sőt a biró ezt ily kivánság nélkül is megteheti, ha a védelem szempontjából czélszerűnek véli.

Az eljárás menetét a tervezet akkép szabályozza, hogy azt a helyi rendőri hatóság (localis jurisdictio) kezdeményezi, ettől a magasabb közigazgatási hivatalhoz (magistratus vagy politica jurisdictio), innen a biró elé kerül az ügy. Részletes utasitással vannak ellátva a nyomozó közegek. Ki kell nyomozni a bűncselekmény objectiv minőségét s a bűnjeleket, szemlét kell tartani, kihallgatandó a károsult és mindenről jegyzőkönyv veendő fel. Ha ezek megtörténtek, az ügy a netalán letartóztatott terhelttel együtt a politikai hatósághoz teendő át. Itt kezdődik a sajátképi examen extrajudiciale: a terheltnek körülményes kihallgatása. Pontosan ki kell deriteni a ténykörülményeket, meg kell vizsgálni az eddigi eljárás törvényességét és ha a letartóztatás feltételei hiányoznak, a foglyot szabadlábra kell helyezni. Jogában van a törvényhatóság közegének az egész eljárást ismételni. Ha a szabadlábon levő terheltnek letartóztatását találná szükségesnek, e végből a fölöttes törvényhatóságnak jelentés tesz. A törvényhatóság fölülvizsgálja az eddigi eljárást és ha szükséges, kiegészitteti; ha pedig a vádra elegendő alapot lát, az ügyet a birósághoz teszi át.

A birói vizsgálat menete szigorúan körül van irva, a kérdezés módja részletesen megállapitva. A vizsgálatnak egyenlően ki kell terjedni a terhelő és a mentő körülményekre. Ha a mentő körülményekre nézve sem a tanuk, sem a gyanusitott nem vallanának, a birónak e részben még a nyelvre adó kérdezés is kötelességévé van téve. Semmiség terhe mellett tartózkodnia kell a rábeszéléstől, a kegyelem vagy a büntetés elengedésének igéretétől, de még annál inkább a fenyegetőzéstől, veréstől, sőt a kemény szavaktól is. A vizsgálatról pontos és szó szerint hű jegyzőkönyvet kell felvenni, mely a terheltnek felolvasandó.

A javaslat a törvényes bizonyitás szigorú rendszerét követi, kimondván, hogy egyedül gyanujelek alapján nem lehet a rendes büntetésre itélni, hogy marasztaláshoz két kifogástalan tanu szükséges és hogy egy tanu vallomása csak fél bizonyiték. A fél bizonyiték egyéb nem teljes bizonyitékokkal egészithető ki, igy például oly gyanujel, mely szükségkép a tettre és a tettesre utal, ha beismerés járul hozzá, teljessé teszi a bizonyitékot. A bizonyitás eszközei a rendesek: vallomás, tanuk, szemle, gyanujelek. A vallomásnak önkéntesnek, világosnak, teljesnek, az ügy többi adataival egyezőnek (fundata), biróságainak is állhatatosnak kell lennie. Mindenki köteles tanuságot tenni, kivételt csak bizonyos rokoni kötelék állapit meg. A tanuzásra képtelenitő okok között még szerepel az infamia mindkét faja, mely akadályt II. József törvénye már nem ismeri; de a születés és a polgári állás nem jő tekintetbe. A bizonyitékok mérlegelésére nézve a negativ elmélet érvényesül, a mennyiben a biró belátására van bizva, mily hitelt adjon a kifogástalan tanunak, ha hihetetlen, vagy a per többi adataival nem egyező vallomást tesz. A tanuknak egyenkint teljesitendő kihallgatásánál kerülni kell a nyelvreadást és a kényszert. Ha a vádlott tagadásban van, szembesités teljesitendő, minek akkor is helye van, ha a tanuk vallomásai eltérők. A leglényegesebb bizonyiték a corpus delicti, melyet a javaslat akkép határoz meg: evidens existentia delicti, és melynek hiánya vagy hiányossága mellett még a beismerés sem bizonyit. A többi bizonyitékokra és hitelességökre nézve is a legrészletesebb utasitások vannak felállitva. Különös hangsúlylyal van kiemelve a kínvallatás vagy azt helyettesitő kényszereszközök teljes és feltétlen kizárása. Eltörli a tisztitó esküt is.

Ha a vizsgálat be van fejezve, az ügy további ellátására az illető biróság elé kerül és itt az irásbeli vádper alakiságai között foly tovább az itéletig. A mi lényeges teendők ezentúl szükségesek (kihallgatás, authenticatio, szembesités), azok mindig törvényesen alakitott birói tanács előtt történnek, s ha kiküldetés szükséges forog fenn, két biró rendelendő ki. Daczára a vádpernek, általános szabály gyanánt mondja ki a javaslat az angol jogban is létező ama tételt, hogy a biróság az ártatlanok védője.

A per a vádirattal (actio) kezdődik, melynek tüzetes tényleirást kell tartalmaznia és törvényre kell hivatkoznia. A vádat azokban az ügyekben, melyek első fokon a királyi itélőtábla elé tartoznak, a királyi jogügyek igazgatója, egyebekben a tiszti ügyész képviseli. A közvádlón kivül magánvádlóról is van emlités téve, a nélkül azonban, hogy jogköre tüzetesen körülirva volna. A fogva levő nemes és egyházi személy öt nap alatt, a szabadon levő bármily állapotú egyén, megfelelő idő alatt személyes megjelenése, védekezésre és itéletvételre idézendők. A bűnügyeket a törvényes szünetek alatt is el lehet látni. A vádlottnak, ha ügyvédet nem vall, tiszti ügyész rendelendő védőül, és a terhelő és mentő bizonyitékok kimerítéseig annyi perirat (replica) váltandó, a hány szükséges, de az utolsó szó mindig a vádlotté. A vádlott szabadon érintkezhetik védőjével, a tanukhoz kérdéseket intézhet. A védőnek joga van arra, hogy a biróság iratait megtekintse.

Befejeztetvén az iratváltás, következik a per előadása és az itélethozás. A marasztaló itélet lényeges kellékei: a bűncselekmény minősitése, a büntetés neme és az indokolás; a mellett ki kell terjeszkednie a kártéritésre is s erre nézve a kárositott polgári perre nem utasitható. Ha tiszti ügyészen kivül magánvádló is közreműködik, az itéletben mindig ki kell mondani azt is, hogy a vádat alaposnak, hamisnak vagy nem eléggé bizonyultnak találta-e. A hamisan vádló ellenében, a vádlott kérelmére, ugyanabban az itéletben megállapitandó a büntetés és a vádló ellenében, a vádlott kérelmére, ugyanabban az itéletben megállapitandó a bünetés és a kártérités is. Elégtelen bizonyiték esetén a vádlott ideiglenesen kezesség mellett szabadlábra helyezhető; de az ügy, ha akár terhelő, akár mentő adatok merülnek fel, ujra felvehető. A szökevény vádlottnak ügye, hivatalból kirendelendő védőjének meghallgatása után rendesen letárgyalható, a makacsság miatt hozott itéletnek azonban nincs más bűnügyi következménye, mint az elitéltnek országos körözése. Ha megjelenik vagy előállitják, vagy ha örökösei kérelmezik, pere mindig ujra felveendő. A megitélt magánjogi követelésre nézve azonban az itélet rögtön végrehajtható s csak az elégtétel mértéke ellen van birtokon kivül perujitásnak helye.

Nem-nemesek ellen, ha csavargással, csavargók rejtegetésével, apróbb, nem criminalis vétségekkel, vagy legfeljebb egy havi fogsággal (arrestum), illetőleg csupán birsággal büntetendő cselekménynyel vannak vádolva, sommás eljárásnak van helye. De a vádlottat ekkor is meg kell hallgatni és mind a tényállást, mind az itéletet jegyzőkönyvbe foglalni.

Halálos itélet ellen a kerületi táblához, s innen, vagy ha első fokban a kir. itélőtábla itélt, a hétszemélyes táblához felebbezhetni. Halál vagy örökös rabság nem hajtható végre, mielőtt a legfelsőbb biróság az itéletet helyben nem hagyta. Más itéletek ellen csak egyfokú felebbvitel van engedve. A felmentett vagy megnyugvó vádlott ellenében a közvádlónak sincs felebbezéshez joga, ha azonban a vádlott perorvoslattal él és az itélet a közvádló inditványától eltér, köteles ez utóbbi is felebbezni. Uj bizonyitékok érvényesitése mellett a vádlott mindig élhet perujitással, azaz indithat „actiót” ártatlansága igazolására, mely jog a halálra itéltnek gyermekeit és örököseit is megilleti. A vádlott azonfölül a büntetés súlyossága miatt is indithat ily actiót. A közvádló csak az esetben ujithatja meg a pert, ha a felmentés bizonyitékok hiányából történt, vagy a magánpanaszos a vádlottal a jogszolgáltatás meghiusitása végett összejátszott.

A királyi kegyelem gyakorlása tekintetében megemlitendő, hogy a javaslat nem kötelezi a biróságokat a halálos itéleteknek hivatalból való felterjesztésére. Álláspontja az, hogy a királyi kegyelemtől az utat elzárni senkinek, tehát a curiának sem szabad, de hogy a biróságot a királyi kegyelem kieszközlése czéljából teendő intézkedésre nem lehet kényszeriteni.

Szervezeti ujitást a javaslat nem vett szándékba. Szerinte is az eljárásra és az itélkezésre a törvényhatóságok hivatvák, a nemesi előjogokat élvezők azonban csakis a megyei biráskodásnak vannak alávetve. Fentartja a kir. tábla hatáskörét a hűtlenségi ügyekben és a salvus conductus megsértésének az 1723:7. tc. 8., 9. § által körülirt eseteiben.

Az elősorolt adatok tanusitják, hogy az 1790-iki tervezet a kor törvényhozásának irányához képest ugyan túlnyomóan inquisitorius jellegű, de hogy a nyomozó elv érvényesitésében még annyira sem megy, mint II. József törvénye, melyet akkoriban a haladás netovábbjának tartottak. Nem is tekintve azt, hogy főeljárása teljesen vádalakú, még a vizsgálat alatt is sokszorta kedvezőbb helyzetbe juttatja a vádlottat, ki az eljárás birósági szakában szabadon választhat elég kiterjedt jogokkal felruházott védőt. A vizsgálóbiró amaz omnipotentiájának, melylyel a Josephinában találkozunk, semmi nyoma. A vizsgálat és a döntés között még két fontos stádiumon megy át az ügy: az iratváltáson és az előadáson. A vizsgáló közeg az itélethozásra közvetlen befolyást nem gyakorolhat, már csak azért sem, mert az itélet alapjául a perbeszédek és az authenticatio utján megerősitett bizonyitékok szolgálnak. Már a szóbeliség elemei is feltalálhatók ama rendelkezésekben, hogy a perfolyam alatt minden fontosabb teendőnek a társas biróság előtt kell történnie, sőt a közvetlenség egyik jellegével is találkozunk: a vádlott kérdezés iránti jogával.

A magyar országgyülés (1807:9. tc.) az 1790-iki javaslat tárgyalását fölötte kivánatosnak tekintette, de a század elején történt politikai események tudvalevőleg akadályozták a törvényhozás reform-működését. Csak az 1827:8. tc. vette fel ismét tüzetesen a tárgyat és hangsúlyozva nagy fontosságát (summi momenti et gravium consectariorum), az 1791-iki munkálatok fölülvizsgálatára ujabb küldöttséget rendelt ki.

E küldöttség új büntetőjogi javaslatot (Opinio regnicolaris deputationis pro pertractandis in consequentiam articuli 67:1790/1. elaboratis articulo 8:1827. exmissae, circa objecta ad deputationem juridicam relata. IV. Codex de delictis corumque poenis.) dolgozott ki, mely az 1790-iki javaslaton és pedig nagyobbrészt nem annak előnyére, lényeges változtatásokat tesz. A kor uralkodó eszméi a munkálat reactionarius irányában erős kifejezést nyertek. Haladás egyedül az eljárás egyszerűsitésében, az általános feljelentési kötelem kiküszöbölésében és abban található, hogy az előzetes letartóztatásnak a feljelentés alapján való elrendelése mellőztetett.

A többi módositások az 1790-iki javaslatban kedvezményezett szabadelvű reformok kiküszöbölésének czélzatát árulják el.

Főleg a rendi külömbségek és előjogok fentartására fordit a javaslat nagy figyelmet. Szerinte a nemes-ember csak a per (főeljárás) folyamán hallgatható ki és másokkal való szembesitéséhez külön birósági határozat szükséges. A nemesek felebbezési jogát az 1791. évi 43. tc. eseteire szoritja meg. Az úriszékek és a pallosjoggal felruházott mezővárosok büntető perbeli hatáskörét visszaállitja.

Ezenkivül még a nyomozó irásbeli eljárás intézményeit veszi a javaslat oltalma alá. A magánvádat egészen kizárja, az egész vizsgálatot rendőri közegekre bizza, a főeljárást a polgári per mintájára teljesen irásbelivé teszi, az 1790-iki javaslattól eltérve a negativ bizonyitás rendszerét elhagyja, a közvádlót majdnem minden fontos ügyben fellebbezésre kötelezi és a főbenjáró ügyeknek az itélet végrehajtása előtt legfelsőbb helyre való felterjesztését rendeli.

Az országos küldöttség munkálatainak tárgyalása az 1832/36-iki országgyülésen kezdődött, de a büntetőjogi javaslatokra nem került a sor.

Az időközben lefolyt évek abba a korszakban esnek, melyben a büntető perjogi fogalmak Európaszerte gyökeres módosuláson mentek át. Az 1808-ban életbelépett code d'instruction criminelle akkor kezdette nagy befolyását érvényesiteni az európai, különösen a német bűnvádi eljárásokra. Hazánkban belterjességre nézve az 1790-iki törekvéseknél is erősebb volt az az áramlat, mely 1840-ben a hiteltörvények reformjával kezdődött és mely csakhamar körébe vonta a büntetőjognak és a börtönügynek gyökeres átalakitását is. E reformáramlat kifejezést nyert az 1840. évi V. törvénycikkben, mely a „büntető és javitó” rendszer kidolgozására országos bizottságot küldött ki azzal az utasitással, hogy vegye tekintetbe a külföldi hasonló tárgyú munkálatokat és legyen figyelemmel az 1827-ik évi küldöttség tervezetére is.

A bizottság már az 1843-iki országgyülésnek előterjesztette jelentését és annak kapcsán bemutatta az egész büntetőjogi munkálatot, melynek második része a büntető eljárásról szól.

Az 1843-iki javaslat ama részének kidolgozásánál, mely az eljárásról szól, a franczia code d'instruction criminelle szolgált mintául. A magyar törvényszerkesztő a büntetőjog anyagi részében bátran követhette a német legislatiót s különösen a badeni codex-javaslatot, mert az ebbeli munkálatok, a német tudomány befolyása alatt, már akkor első rangot foglaltak el Európában. Azonban nem utánozhatta azokat az egyidejű német törvényeket, melyek az eljárást szabályozták. A német büntető eljárás csak akkor kezdett kibontakozni a legmerevebb nyomozó rendszerből, s minthogy az átmenetet közvetitő törvények, illetőleg törvényjavaslatok egészen más közjogi viszonyok számára készültek, a magyar törvényhozónak nagyon csekély érintkező pontokat szolgáltattak. A harminczas és negyvenes évek német törvényhozása hangoztatta ugyan a vádelvet, de az alkalmazásban eleget vélt tenni az elméletnek, ha külön vádközegeket állitott fel. Az, hogy a vádelvet a functiók tartalmára is alkalmazva legyen, úgy, hogy a vádló az egész eljárás alatt a vádlásra (inditványozásra), a biró az eljárás egész folyamában a döntésre szoritkozzék, az akkori német particularis törvényekben még nem jutott érvényre.

De a franczia törvény sem szolgálhatott feltétlenül követendő mintául. A Magyarországon még teljes erejében állott és szivósan fentartott muncipalis szervezet lehetetlenné tette a végrehajtó hatalom rendelkezésére álló oly vádközeg szervezését, milyen a franczia ministére public. A szervezet kérdését tehát a fennálló törvényhatósági rendszerben kellett megoldani. Fennebb láttuk, hogy e szervezetben megvolt a külön vádközeg és láttuk azt is, hogy mind az 1790-iki, mind az 1827-iki tervezetek továbbra is fenn akarták azt tartani. Az új munkálat is e közeget vette combinatióba, kimondván, hogy a közvádlói teendőket a kir. tábla elé tartozó ügyekben a koronaügyész, egyebütt a tiszti ügyész teljesiti. Világos kifejezést nyert a hivatalból eljárás elve (Official-Princip), még pedig legmerevebb alakjában az ügyészi vádmonopoliumban, ki lévén mondva, hogy büntető keresetet csak a közvádló indithat.

Mindazáltal a közvádló közreműködése szorosan véve csak a vád alá helyezés (perbefogás) stádiumában kezdődik, a vizsgálat kizárólag a biróság kezében van és semmi nyoma sincs annak, hogy a vádlónak irányzó befolyása volna az előkészitő eljárás menetére. A „panasz” és a „jelentés”, mint minden polgárnak vagy hatóságnak, kétségkivül a közvádlónak is jogában áll, a mint jogában áll tanukat és egyéb bizonyitékokat megjelölni; némely vizsgálati cselekményeknél (pl. elzárásnál) véleménye meghallgatandó és a vizsgálóbiró köteles őt legalább minden hetednap a bűnvizsgálatról értesiteni. De ezentúl az egész vizsgálat egyedül a vizsgálóbiró feladata. Kizárólag ő van hivatva a feljelentés átvételére, és önállóan folytatja az eljárást addig, mig sikerült neki a „tényálladékot” annyiban megállapitani, hogy a perbefogószék a perbefogás törvényességét megitélhesse. Ez a vizsgálat tehát egészen inquisitorius. Nyomozó minőségét feltüntetik még azok a rendelkezések, hogy a vizsgálóbiró a tanuval a kihallgatás előtt tétet esküt, hogy a szembesitésnek már a vizsgálat folyamán korlátlanul van helye, s hogy a vallomást megtagadó terhelt figyelmeztetendő, hogy magatartása a védelmi eszközök hiányosságára és a gyanu megerősitésére vezethet. A magánvád fejlettebb alakját a javaslat nem ismeri. A személyes vagy vagyoni jogaikban károsultak két cathegoriáját egyazon szempontból tárgyalja s egészen a franczia rendszert fogadva el, polgári keresetet (aciton civile) ad a „kár megtéritésére és a sérelem orvoslására”.

Ha a vizsgálat be van fejezve a vizsgálati iratok a közvádlóhoz teendők át és itt kezdődik a per accusatorius része: a vádaláhelyezés (perbefogás). Teljes egyenlőség a felek között itt sincsen. Mig ugyanis a közvádló tartozik a vádaláhelyezésre vonatkozólag hat nap alatt „véleményét” előterjeszteni s e nélkül birói határozat nem hozható, addig a védelem csak facultativ. A terhelt tehet irásbeli előterjesztést a perbefogás elháritására, de nemcsak, hogy meghallgatása nem kötelező, de kifogásai, - kivéve azt az esetet, ha a közvádló is azon a nézeten van, hogy új, fontos körülményeket hozott fel, melyek a vizsgálat kiegészitését teszik szükségessé, - a határozathozást semmikép sem késleltethetik.

A magyar javaslatok között az 1843-iki volt az első, mely külön vádaláhelyező eljárást alkotott, tette azt lényegileg a franczia törvény 217-240. szakaszainak utánzásával. Átvette a codenak ama rendelkezéseit, hogy a vádaláhelyezés kérdése az iratok alapján döntendő el, hogy a terhelt meghallgatása nem szükséges, hogy a tanácskozás zárt ülésben történik és hogy a döntés végleges. Annak a biztositéknak, melyet a franczia törvény a perbefogó eljárásnak a főtörvényszék elé utalásával kivánt megszerezni, a magyar javaslat akkép tett eleget, hogy külön perbefogó birságot rendszeresitett, melynek határozata ellen perorvoslatnak nem adott helyt.

Minél közelebb jut az ügy az itélethez, annál vádalakúbban szervezi az 1843-iki javaslat az eljárást. Ebben is a franczia minta után indult. Ha a perbefogást kimondták, a közvádló beadja vádlevelét és a bizonyitékok lajstromát, az elnök a tárgyalásra határnapot tűz ki s a vádlevél párját közlik a vádlottal. Már a perbefogó eljárás alatt van helye védő által való képviseletnek, még tágabb körűvé van téve e jog a vádaláhelyezés után. A főtárgyaláson, melyet a javaslat jellemzően „büntető per”-nek nevez, teljesen keresztülvive látjuk a vádalakot és a felek egyenjogúságát. A birák visszavetésénél egyenlő jogokkal vannak felruházva, a kir. itélőtábla előtt folyó perekben ugyan némi korlátozással (alkalmasint, mert szervezeti nehézségekben ütközött volna), mely azonban a vádlottat kedvezményben részesiti. A felek egyenlőségét a javaslat annyira tiszteletben tartja, hogy a code 311. czikkének azt a rendelkezését, hogy a védő a törvénytiszteletre figyelmeztetendő, a közvádlóra is kiterjeszti.

A tárgyalás menete ez: két nappal a tárgyalás előtt a vádlottal közlendő az itélőbirák névjegyzéke, s joga van a kir. tábla tanácsából tizenötöt, a törvényszék tanácsából hármat visszavetni, kivéve az elnököket, kiknek részvétele csak kizáró ok alapján támadható meg. A törvényszéki birákra nézve ugyane jog illeti meg a közvádlót is. Miután a vádlott az általános kérdésekre vallott, felolvassák a perbefogó végzést és a vádlevelet, erre a közvádló szóval is előterjeszti a vádat.

Az eljárás közvetlensége és nyilvánossága tárgyában kiemelendők a következő rendelkezések: A tárgyalás nyilvános és rendszerint félbeszakitás nélkül folyik. A vizsgálati iratokból a tanuvallomások csak akkor olvasandók fel, ha a felek kivánják és a tanu meg nem jelent, a szemlejegyzőkönyveket, szakértői véleményeket és egyéb okiratokat felolvassák ugyan, de a szakértők szintén kihallgathatók. A tanuk egyenkint, a többi tanuk távollétében hallgatandók ki s a biróság által történt kihallgatásuk után, a vádlott és védője, a biróság egyes tagjai és a közvádló is intézhetnek hozzájuk kérdéseket, mit a javaslat keresztkérdésének nevez. A bizonyitó eljárás után a sértett előterjeszti magánjogi követelését, azután következnek a vád és a védbeszédek. A vád, úgy látszik, nem terjeszthető ki a perbefogó végzésben nem foglalt bűncselekményekre, hanem csak a tárgyalás folyamán felmerült „nehezitő körülményekre” történhetik hivatkozás. A tárgyaláson a védelem szükségbeli s ha erről a vádlott nem intézkedik, hivatalból rendelendő védő.

Különös figyelmet érdemel a javaslat ama része, mely „az itélethozásról” szóló fejezetben az esküdtszéki eljárás hasonlatosságára a tény- és a jogkérdés elválasztására tesz kisérletet. A tanácskozás és a szavazás a következő öt kérdés fölött történik: 1. való-e a „bűntett” [tehát az 1878:V. tc. (Btk.) megállapitotta ismertetőjeleknek megfelelő cselekmény] és annak nyomós körülményei? 2. Valók-e azok a súlyositó körülmények, melyek a vádlevélben nem foglaltatnak, de a melyekre a vád az eljárás közben kiterjesztetett? 3. Be van-e bizonyitva a tett a vádlott ellen? 4. Valók-e a felhozott mentő bizonyitékok? 5. Milyen bűntett van bebizonyitva, s mi a törvényes büntetése? Az itéletet szavazattöbbséggel hozzák, a szavazatok egyenlősége esetén a vádlottra kedvezőbb vélemény lesz itéletté; egyebekben a szavazás meglehetősen bonyodalmas. Az itélet csak bűnösre vagy felmentésre szólhat, mely utóbbi minden megszoritás nélkül mondható ki. Szükségkép kiterjed a magánjogi igényekre is, melyek csak akkor utalhatók polgári perre, ha bebizonyitva nincsenek. Indokolni csak a marasztaló itéletet kell, a felmentő határozatot csak akkor, ha a tett nem bűncselekmény. A meg nem jelent és el nem fogatható vádlott ellen nem lehet ugyan büntető itéletet hozni, de végzésileg makacsnak nyilvánitandó s a polgári igény tárgyában az eljárás megejtendő. A rendszerrel némi ellentétben, marasztalni engedi a javaslat a meg nem jelent bűntársat, de csak feltételesen, mert kézrekerülése esetén az itélet csak abban az esetben hajtható végre, ha az eljárás megújitását nem kivánja.

A bizonyitás eszközei a rendesek. A két classicus („teljes érvényességű”) tanu intézménye fenn van tartva. Tüzetesen ki vannak emelve a gyanus tanuságtétel esetei s a javaslat a bizonyitásnak részletes, de természetesen nem teljes skáláját is állitja fel, kimondván többek közt azt is, hogy csupán gyanujelek alapján nem lehet elitélni.

A felebbvitel a szerint, a mint első fokon a kir. tábla, vagy a törvényszék itélt, két illetőleg egyfokú. Használható mind az érdemben, mind alaki sérelmek miatt. Utóbbiak gyanánt a 407. § a következőket sorolja fel: illetéktelenség és a biróság szabálytalan alakitása, a vád- vagy védelmi jogok korlátozása, a nyilvánossági és „egyéb” szabályok megsértése.

A vizsgálati eljárás sérelmei miatt csak akkor van orvoslat, ha azok ellen a tárgyaláson kifogást tettek. Az egyik pertárs felebbezése folytán az ügy a többiekre nézve is felebbezettnek tekintendő. A magánjogi igények tárgyában hozott itélet ellen a károsultnak nincs perorvoslata, de joga van a polgári biróság előtt új pert inditani. Ugyane joga van a károsultnak, ha a büntetésre és a kár megtéritésére itéltet a felebbviteli biróság felmenti. Hivatalból felebbezendők azok az ügyek, melyekben a közvádló öt évi vagy ennél nagyobb büntetést kért, továbbá a hivatali sikkasztás, a hivatalos hatalommal való visszaélés és a választás tárgyában elkövetett bűntettek miatt kelt itéletek. A felebbviteli biróság tárgyalása nyilvános, de nem szóbeli.

Perujitást mind a közvádló, mind az elitélt kérhet, sőt utóbbinak hozzátartozói, örökösei és „barátai” is. A kérvény az elsőfokú biróság elnökénél nyujtandó be és a nevezett biróság nyilvános szóbeli tárgyalás utján határoz a kérelem megengedhetősége fölött. Ha a kérelemnek helyt adnak, új vizsgálat foly le, s ha a közvádló el nem áll, ujabb tárgyalás tartandó. Felsőbb biróság itélete ellen megengedett perujitás esetén az ügy hivatalból felebbezendő.

Eredeti eszmék szerint alakitja az 1843-iki javaslat a birói szervezetet.

A bűncselekmények nyomozására a törvényhatóságok hivatvák; felségsértés, hűtlenség, pénzhamisitás és királysértés esetén a király tábla.

A perbefogó szék a kir. táblához utalt ügyekben a curiának külön e czélra választott 13-tagú tanácsa, egyéb ügyekben a törvényhatóság perbefogó széke, mely a megye közgyülése által választott 24 honoratiorból alakul és legalább 7-tagú tanácsban határoz.

Az itélőbiráskodást, törvényszünet nélkül, első fokon a törvényhatóságnak egy elnökből és legalább 7 tagból álló külön büntető törvényszéke gyakorolja, az első fokon a kir. táblához utalt ügyekben e biróságnak 19-tagú tanácsa. A törvényszéki ülnököket 6 évre választják azoknak az egyéneknek sorából, kik a perbefogó széki tagsághoz megkivánt minősitéssel birnak. Közőlök hatan állandó és fizetéses birák, a többiek napidíj mellett három hónaponkint rendelendők be. Másodfokon Magyarországra nézve a kir. tábla büntető osztályának, a kapcsolt részekre nézve a báni táblának kilencztagú tanácsa, azokban az ügyekben pedig, melyek első fokon a kir. táblához tartoznak, a hétszemélyes tábla 21-es tanácsa itél.

Az itt vázolt javaslat volt az országos bizottság többségének javaslata. Ismeretes, hogy ezzel szemben a kisebbség különvéleményt adott be, mely az eljárást az esküdtszéki szervezetre óhajtotta alapitani. A kisebbség czélt is ért, a mennyiben a Karok és Rendek szintén erre az álláspontra helyezkedvén, a javaslatnak ily értelemben baló átdolgozását rendelték el.

E munkálat 1844. augusztus 6-án került megvitatás alá s három ülésen át tárgyaltatván, el is lett fogadva. Lényeges változtatást csak az imént emlitett irányban tett az 1843-iki javaslaton. Az esküdtszéki intézmény folyománya gyanánt vádesküdtszék és semmitőszék (főigazitószék) felállitása volt tervezve, és a ténykérdésben a perorvoslat (a polgári igényre vonatkozó felfolyamodás kivételével) ki volt zárva. Ez utóbbi javaslathoz azonban, főleg az esküdtszéki intézményre alapitása miatt, a főrendek nem járultak hozzá, s igy törvény ismét nem létesült.

1844-től 1872-ig nem történt kisérlet az általános bűnvádi eljárás codificatiójára. 1848-ban szóba került az országgyülésen a munkálatok fonalának felvétele, de eredmény nélkül. 1868-ig a magyar törvényhozás szünetelt, visszaállitása után pedig első sorban a polgári törvénykezés, utóbb a birói szervezet reformja foglalták el.

Végre 1872-ben megbizást vett Csemegi Károly államtitkár az igazságügyi minisztertől, hogy a büntető eljárás ideiglenes szabályozásáról törvényjavaslatot dolgozzon ki, s e munkálat 1872. márczius 6-án ily czím alatt: „A törvényszékek illetőségéhez tartozó bűnvádi eljárás ideiglenes szabályozásáról”, be is lett mutatva a képviselőháznak. Későbbi sorsa már fentebb meg volt emlitve. Ugyancsak a bűnvádi eljárásnak jelenleg érvényes szabályai ismertetése alkalmával ki voltak emelve ennek a javaslatnak fogyatkozásai is, melyek okozták, hogy annak alapján kielégitő jogszolgáltatás nem fejlődhetett. A codificatio tehát továbbra is általános óhajtás maradt és ez óhajtás különösen a büntető törvénykönyvek életbelépte óta mind élénkebben nyilvánult, mert a tapasztalás mutatta, hogy az eljárásról szóló jó törvény nélkül az anyagi codex kellően nem érvényesülhet. A kormány ez általános óhajtásának megfelelni kivánván, az előmunkálatokkal Csemegi Károly kir. curiai tanácselnököt bizta meg. E megbizás alapján Csemegi Károly tervezetet készitett a törvényszékek előtti bűnvádi eljárás szabályozásáról. Ez első tervezet „Magyar bűnvádi eljárás a törvényszékek előtt” czím alatt 1882-ben jelent meg általános indokolás kiséretében.

E tervezetnek főelveit 1885-ben szaktanácskozmány tárgyalta és nagy többséggel a vádrendszer elfogadása, kisebb többséggel a felebbezés perorvoslatának fentartása mellett nyilatkozott.

Nem helyeselte a tanácskozmány a vádrendszerből levont ama tételt, hogy a biróság a közvádló által inditványozottnál súlyosabb büntetést ne állapithasson meg (472. § 2. bek.). Nem helyeselte a kötelező vizsgálatnak oly széleskörű kiterjesztését, mint ezt a javaslat VIII. fejezete szabályozta, és nem fogadta el a birói vád alá helyezés rendszerét sem, hanem azok helyett a facultativ birói vizsgálat és vád alá helyezés rendszerét ajánlotta.

Ezeken kivül kimondta a tanácskozmány, hogy a lacius elem bevonása a járásbirói eljárásba nem volna czélszerű, és hogy a járásbiróságok mellett állandóan működő vádközegeknek szervezése mellőzhetetlen.

Az e határozatok értelmében készitendő ujabb javaslat kidolgozására 1885-ben az akkori igazságügyi miniszter ugyancsak Csemegi Károly kir. curiai tanácselnököt kérte fel. A második - részben az enquęte határozatai értelmében átdolgozott - tervezet 1886-ban jelent meg.

Ez utóbbi azonban nem alkalmazkodott egészen a szaktanácskozmánynak az igazságügyi miniszter által elfogadott megállapodásaihoz, nevezetesen az előviszgálat eseteit eltérően határozta meg és a facultativ vád alá helyezés rendszerének keresztülvitelét egészen mellőzte.

Részint ez okból, részint azért, mert az 1886. évi tervezet a vádlottnak nyujtandó garantiákat számos közbenszóló tárgyalásban és határozatban vélte feltalálni, e rendszernek gyakorlati alkalmazhatósága ellen pedig nyomatékos aggodalom merült fel: Fabiny Teofil igazságügyi miniszter, ki dr. Pauler Tivadarnak közbejött halála után vette át e tárcza vezetését, a bűnvádi perrendtartás új javaslatának szerkesztését egy bizottságra ruházta. Ennek tagjai voltak: Schedius Lajos kir. curiai biró, dr. Wlassics Gyula budapesti kir. főügyészi helyettes és dr. Tarnai János budapesti ügyvéd.

E bizottság munkálatainak befejezésével Fabiny Teofil igazságügyi miniszter 1888. deczember hó 10-én „a magyar bűnvádi eljárásról” szóló törvényjavaslatot, tüzetes indokolással együtt, az országgyülés képviselőháza elé terjesztette.

E javaslat, - mely huszonhét fejezetben 484 §-ra terjedt, - nemcsak a törvényszékek, hanem a járásbiróságok előtti eljárást is szabályozta, ez irányban tehát kiegészitette a Csemegi-féle tervezeteket, melyektől egyébként is sok tekintetben eltért s általában az 1885. évben tartott szaktanácskozmány által elfogadott alapelveket vitte keresztül. Mindamellett az 1886. évi tervezetet, mint igen becses előmunkálatot, sok tekintetben figyelembe vette.

Az igazságügyi tárcza vezetésében változás állván be, dr. Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter szükségesnek találta az 1888. évi törvényjavaslatnak ujból való átvizsgálását s egyúttal kiegészitését elrendelni. Különösen szükségesnek mutatkozott - az alább VII. alatt tüzetesen kifejtendő okokból, - a javaslatba felvenni az esküdtbirósági eljárás szabályozását és külön új fejezetekben tárgyalni a magánjogi igények érvényesitését és biztositását a bűnvádi per folyamán (XXVII. fej.), továbbá a kiadatás iránti ügyekben (XXIV. fej.) és a nyomtatvány útján elkövetett bűncselekmények esetében (XXX. fej.) való eljárást, végre a kártalanitást az ártatlanul szenvedett előzetes letartóztatás, vizsgálati fogság és büntetés esetében (XXXI. fej.).

Kivánatos volt ezenfelül a javaslat részletes rendelkezéseinek beható és gondos revisiója.

E végből dr. Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter több elméleti és gyakorlati szakférfiútól kivánt be véleményt s az ezeknek beérkezése után átdolgozott és kiegészitett javaslatnak alapelveit és néhány legfontosabb, különösen a perorvoslatokról szóló fejezetét az 1892. év végén összehivott szaktanácskozmányban megvitatás alá bocsátotta. Ezután a javaslat az annak részletes tárgyalására alakitott szövegező bizottságnak megállapodásai értelmében, és később ismételve s a mostani igazságügyi miniszter részéről is beható felülvizsgáláson ment keresztül és hozzá terjedelmes indokolás készült.

IV. Vezérszempontok a javaslat előkészitésénél. A javaslat tartalma és rendszere

Minden törvényhozói alkotásnak sikere sorban annak a főiránynak és azoknak az elveknek helyes megválasztásától és megfelelő követésétől függ, melyek a törvénynek előkészítő munkálatainál szem előtt tartandók. A javaslatnak részletes intézkedései csak akkor lehetnek helyesek, egyedül abban az esetben felelhetnek meg a gyakorlati élet követelményeinek, ha szerencsésen vannak megválasztva amaz irányeszmék, melyekből az előkészités kiindult és ha helyesek azok az alapelvek, melyeken a javaslatnak rendszere fel van építve.

Szükséges tehát mindenekelőtt megjelölni és indokolni ama legfőbb szempontokat, melyek a jelen javaslatnak szerkesztésénél irányadókul szolgáltak.

1. Vezérszempontok

Ama szoros kapcsolatnál fogva, mely a bűnvádi igazságszolgáltatás s az alkotmány, valamint a nemzetek társadalmi viszonyai közt mutatkozik: az első irányeszme az volt, hogy a javaslat megfeleljen közjogunk szellemének, a nemzeti jogfelfogásnak és jogfejlődésnek, s kellő összhangzásban álljon hazai viszonyainkkal, különösen nemzetünknek művelődési, nemzetiségi és társadalmi viszonyaival.

Kétségtelen, hogy a szerves kapcsolat a nemzet életviszonyaival, továbbá az állampolgárok jogi meggyőződésének és a jogélet terén kifejezést nyert hajlamainak kellő figyelemben tartása és érvényre emelése adja meg a törvénynek valódi életerejét és biztositja alkalmazásának üdvös hatását.

Ez okokból a javaslat kiindulói pontúl általában a meglevő alapot választotta. Fentartotta mindazokat a hazai intézményeket, elveket és szabályokat, melyek vagy nemzetünk jogalkotó tevékenységének eredeti termékei, vagy már korábban lévén átvéve hazai jogforrásaink sorába, meggyökeresedtek népünknek és jogász közönségünknek meggyőződésében és a melyeket hosszabb gyakorlati tapasztalat helyeseknek és czélszerűeknek bizonyitott be.

Nem szükséges azonban bővebben indokolni, hogy a javaslat nem szoritkozhatott jelenleg érvényben levő bűnvádi gyakorlatunknak egyszerű összefoglalására. Már maga az a tény, hogy a birói gyakorlat sem nem egyöntetű, sem meg nem állapodott, kizárta annak lehetőségét, hogy a javaslat a jelenlegi jogszokásnak egyszerű összefoglalását vagy egyedül továbbfejlesztését tűzhette volna feladatául.

De kizárja ezt az az érdemleges ok is, hogy a jelenlegi joggyakorlat számos hézagot tüntet fel és hogy több tétele alapos kifogás alá esik.

A javaslat ennélfogva jelenlegi jogunknak továbbfejlesztése mellett annak reformját is kezdeményezi. Nem tévesztette azonban szem elől azt az elkerülhetetlen és erős rázkódtatást, azokat a zavarokat és visszásságokat, melyekkel az átmenet nélkül való, merész reform jár, s ezért általában óvakodván az életbevágó változtatásoktól, az eddigi állapotot teljesen felforgató ujitástól, a fokozatos, mérsékelt és óvatos reformnak keresztülvitelére szoritkozott.

A jelenlegi állapot javitásánál a modern kor szinvonalán álló tudománynak elismert tételei a legkiválóbb külföldi törvényhozások intézkedései és az ezekre vonatkozó gyakorlati tapasztalatok szolgáltak útmutatókul.

De a javaslat óvakodott mind attól, hogy a külföldi törvényhozási intézkedéseit hazai viszonyainknak beható mérlegelése nélkül egyszerűen átvegye, mind attól, hogy a külföldi államokban tett törvényhozói kisérleteket, vagy a kisérletig sem jutott törekvéseket kövesse.

Még ha valamely külföldi intézményt vagy szabályt nyomatékos gyakorlati okokból átveendőnek tartott is a javaslat, - ezt csak az utóbbiaknak és az elért eredményeknek gondos mérlegelésével és a külföldi jogban megállapitottnál rendszerint sokkal szűkebb keretben tette.

Gondosan kerülte továbbá a puszta elméleti jelszavaknak követését, valamint a doctrinair iránynak túlzásait, melyek a rendszernek minden áron való keresztülhajtása végett a gyakorlati életnek követelményeit figyelmen kivül hagyják. A gyakorlati hasznavehetőség és keresztülvihetőség vezérszempontjának a javaslat az elméleti tekinteteket mindig alárendelte.

A bűnvádi eljárásnak főleg előkészitő részére vonatkozó ujabbi széleskörű reformmozgalmak tanuságot tesznek arról, hogy a tudománynak és a törvényhozásnak még mindig nem sikerült elérni a bűnpernek kettős irányú fő czélját: azaz akként szabályozni az eljárást, hogy a társadalom érdekei és az anyagi igazság érvényre legyenek emelve a nélkül, hogy ebből ártatlanokra jogsérelem származzék.

A javaslat ennek daczára nem mondott le ama kettős czél megközelitéséről. Kitelhetően igyekezett az állam érdekét biztositani, de mégis alapelvül elfogadta azt; hogy az egyesek jogai csak akkor és annyiban korlátozhatók, mikor ez az anyagi igazság szempontjából mellőzhetlenül szükséges.

2. A javaslat tartalma

A javaslat a polgári (nem katonai) büntető biróságok előtti egész eljárást: nevezetesen az esküdtbiróságok, a törvényszékek és a járásbiróságok előtti eljárást szabályozza s a különleges eljárások közől rendelkezéseket tartalmaz az ismeretlenek, távollevők és szökevények ellen (XXIII. fejezet) a kiadatás iránti ügyekben (XXIV. fejezet), továbbá az 1878. évi V. tc. 62. §-a esetében (XXV. fej.), végre a nyomtatvány utján elkövetett bűncselekményekre nézve (XXX. fej.) követendő eljárásról.

Ellenben kifejezetten (592. §) külön törvénynek hagyta fenn a jövedéki kihágásokra vonatkozó eljárás szabályozását; a rögtönbírósági eljárásról pedig nem intézkedett.

A jövedéki büntető eljárás nem volt e javaslatba felvehető, mert a rendes bűnvádi eljárástól teljesen elütő jellegénél fogva annak keretébe nem illenék, s mert az e tárgyban a pénzügyi miniszteriummal folytatott tárgyalások még nem voltak befejezhetők.

A rögtönbirósági eljárásnak fentartása a jelen viszonyok közt nem mutatkozik szükségesnek. Külömben ennek az eljárásnak természete és egész jellege is annyira kivételes, a bűnvádi eljárás vezérelvei abban oly kevéssé vihetők keresztül, s részletintézkedései is annyira nem állanak összhangzásban a jelen javaslat rendelkezéseivel, hogy a mennyiben fentartása elkerülhetetlennek bizonyulna, szabályozásáról a bűnvádi eljárás keretén kivül kellene intézkedni.

Bele kellett azonban foglalni a javaslatba nemcsak az esküdtbiróságok, hanem a járásbiróságok előtti eljárásnak szabályozását is. A törvényszéki eljárás vezérelvei és számos intézkedése az előbb emlitett eljárásokkal közösek s igy nem csupán a helyes rendszer szempontjából, hanem ama visszásság elkerülése végett is, hogy a javaslatnak igen sok szabályát az esküdtbirósági vagy járásbirósági eljárásról szóló törvényben ismételni kellene, - ajánlatosnak látszott a bűnvádi eljárás minden rendes nemét egy törvénykönyvben szabályozni.

Az ártatlanul kiállott előzetes letartóztatás, vizsgálati fogság és büntetés esetében adandó kártalanitásra (XXXI. fejezet) a javaslat azért terjeszkedett ki, mert az a bűnperből folyik és az ujrafelvétel iránti eljárással gyakran a legszorosabb kapcsolatban van.

3. Szervezeti kérdések

A javaslat csak magát a bűnvádi pert, az eljárást czélozza szabályozni. Nem vette fel azokat a szervezeti intézkedéseket, melyek a bűnvádi eljárásnak tervezett reformjával kapcsolatban okvetetlenül megteendők lesznek.

Nevezetesen nem szabályozza a javaslat:

a) a büntető biróságoknak és a kir. ügyészség tagjainak hatáskörét;

b) a képesitést az esküdtszéki tagságra és az esküdtszéki lajstromok elkészitését;

c) ama kevésbbé jelentékeny szervezeti módositásokat, melyek a javaslatnak törvényerőre emelkedése esetében a jelenlegi szervezeten teendők lesznek, nevezetesen: a vádtanács szervezetét és az ügyészségi megbizottak intézményét (521. §), vagyis a kir. ügyészség ama közegeire vonatkozó szervezeti rendelkezéseket, a kik a járásbiróságok hatáskörébe utalt ügyekben a közvádat rendszerint képviselni fogják.

Minden kérdéseket, melyeknek megoldása az eljárás menetét és lefolyását szabályozó perrendtartásba a rendszernél és a dolog természeténél fogva nem tartozik, - a javaslat külön törvénynek hagyja fenn, mely a bűnvádi perrendtartásnak életbe léptetése alkalmával lesz megalkotandó.

Minthogy azonban a javaslatnak ez irányban elfoglalt álláspontja és különösen az esküdtbiróságok hatásköréről szóló intézkedések mellőzése a szakkörökben ellenmondásra talált, szükségesnek mutatkozik a fennebbiekben foglalt indokoláson felül egyenesen reá mutatni arra, hogy a külföldi törvényhozásoknak nagyobb része hasonló felfogást emel érvényre.

Nevezetesen: első sorban a legmodernebb és rendszer szempontjából is legkiválóbb két törvénykönyvet: az osztrákot és a németet véve szemügyre, - ezek egyike sem tartalmaz intézkedést sem az esküdtek kiépitése, sem az esküdtszéki lajstrom készitése, sem végre az esküdtbiróságok hatáskörének szabályozása tárgyában.

Előbbiről Ausztriában az 1873. évi május hó 23-án kelt külön törvény, a német birodalomban pedig az 1877. évi január hó 27-éről kelt szervezeti törvény rendelkezik. Az esküdtbiróságok hatáskörét pedig az osztrák-magyar monarchia másik államában a bűnvádi perrendtartás hatályba léptetése tárgyában szintén 1873. évi május hó 23-áról kelt másik törvénynek VI. czikke, illetőleg a német szervezeti törvénynek 80. §-a állapitja meg.

Az esküdtek képesitését és az esküdtszéki lajstromok készitésének módját Francziaországban az 1872. november 21-én kelt „Loi sur le jury” (1-21. czikk) Belgiumban az 1869. évi junius hó 18-áról kelt törvény, Olaszországban az 1874. évi junius hó 8-áról kelt külön törvény a bűnvádi perrendtartás keretén kivül szabják meg; az olasz „corte d’assise” hatáskörét pedig az 1889. évi deczember hó 1-éről kelt „regio decreto”-nak 28. czikke szabályozza.

Ezek a tények eléggé bizonyitják teljes tévességét annak a felfogásnak, mintha a büntetőbirói hatáskört minden esetre a bűnvádi eljárásról szóló törvényben kellene megállapitani, s ennek szabályozása nélkül a perrendtartás hézagos volna.

Egyébként a javaslat legnagyobbrészt úgy is a jelenlegi birói és ügyészi szervezetet vett rendszerének alapjáúl.

A bűntettek és vétségek felett itélő biróságok hatáskörét a javaslat továbbra is akként tartja megállapitandónak, hogy - eltekintve az esküdbiróság hatáskörébe utalt bűnügyektől, melyekre nézve a 381. § a felebbezést kizárja, - a többi bűntettek és a vétségek eseteiben első fokon a járásbiróságok és a törvényszékek, másodfokon a törvényszékek és a kir. itélőtáblák, legfelső fokon pedig semmitőszéki hatáskörrel a kir. Curia járnának el. Ez utóbbi akkor, ha a semmiségi panaszt esküdtbiróság itélete ellen (352., 373. és 374. §) törvényszéknek nem felebbezhető itélete ellen (382. §), végre a kir. itélőtáblának első fokon hozott itélete vagy érdemleges végzése ellen (333. és 418. §) használták mint másodfokú, ha pedig azzal a törvényszéknek vagy a kir. itélőtáblának másodfokon hozott itélete ellen éltek, - mint harmadfokú biróság járna el.

A felebbviteli hatáskört a javaslat akként kivánja megállapitani, hogy a járásbiróságoknak valamennyi határozatát az a törvényszék vizsgálja fölül, melynek területén a határozatot hozott járásbiróságnak székhelye van (545. §). A járásbirósági ügyekben tehát a perorvoslatoknak az 1883. évi VI. törvénycikkben megállapitott kettéosztása megszünnék.

A törvényszéknek amaz itéletei ellen, melyekre nézve a 382. § a felebbezést ki nem zárja, - a kir. itélőtáblához lehetne felebbezni (381. §).

A felebbezéssel meg nem támadható itéletek ellen semmiségi panasznak a kir. curiához volna helye (426. §).

A végzés ellen használt felfolyamodás felülvizsgálatára a vádtanács, a kir. itélőtábla és a kir. curia volnának hivatva (378. §).

Ezekből látható, hogy a felebbviteli biróságokra nézve tervezett módositások sem a törvényszékeknél, sem az 1890. évi XXV. törvénycikk alapján szervezett tizenegy kir. itélőtáblánál szervezeti változtatásokat nem fognak szükségessé tenni, hanem legfeljebb személyzetszaporitást vonnának maguk után.

Szervezeti ujitás volna ellenben, hogy a javaslatnak hatálybalépte esetén a kir. törvényszékeknél az itélő tanácsokon kivül vádtanácsra is lesz szükség, mely egyesiti a felügyelő tanács (Rathskammer, Chambre du conseil) és a vád alá helyező biróság (Anklagekammer, Chambre de mise en accusation) teendőit. Előbbi minőségében, mint a vizsgálatok ellenőrzője, részint mint első-, részint mind másodfokú biróság határoz, utóbbi hatáskörében csak mint elsőfokú biróság működik. A vádtanács nem állandó és önálló testület gyanánt van tervezve, hanem mint az illető törvényszéknek senatusa.

A főügyészségekre és a kir. törvényszékek mellett működő kir. ügyészségekre nézve a javaslatnak életbeléptetése alkalmából nem kellene szervezeti változtatást tenni. Csupán az 1890. évi XXV. tc. 14. §-ában szervezett tizenegy főügyészi állást, - melyek közől az e törvény 24. §-ában nyert felhatalmazás alapján hat betöltetlen maradt, - kellene betölteni. Továbbá tekintettel a szóbeliség behozására, a főügyészi helyetteseknek száma, tekintettel továbbá arra, hogy a javaslat a nyomozás elrendelését, vezetését és részben teljesitését is (84., 92., 93. és 96. §) a kir. ügyészségekre bizza, esetleg ezeknek személyzete lesz a szükséghez képest szaporitandó.

A szóbeliség behozatalával be lesz töltendő továbbá a koronaügyész állása, mint az 1871:XXXIII. tc. 28. §-a ez esetre tartott fenn. De minthogy ez állás a nevezett törvény 2. §-ában már szervezve van, törvényhozói organisatorius teendő ez irányban sem szükséges.

Ujitásnak csak a kir. járásbiróságok mellett működő ügyészségi megbizottak intézménye tekinthető. Ennek szervezetét a javaslat hatálybalépte esetére alkotandó törvényben kellene meghatározni.

A kir. itélőtáblák főtárgyalásain a 409-411. §-ok értelmében eljáró közvédőknek kirendelése, - mely nem egyéb a hivatalból való védelemnek egy új alakjánál, - az 1874. évi XXXIV. tc. 50. és 54. §-ai keretében fog megtörténhetni. A mennyiben mégis új rendelkezések szüksége merülne fel, ezek a tervezetben már készen álló új ügyvédi rendtartásnak törvényjavaslatába lesznek felvehetők.

A javaslatnak törvényerőre emelkedése esetére szükségessé váló szervezeti és hatásköri rendelkezések szabályozása tárgyában az igazságügyi kormány külön törvényjavaslatot fog beterjeszteni, melynek előkészitése végett, különösen az esküdbirságok hatáskörében megállapitásánál döntő szempontoknak teljes felderitése czéljából a szükséges adatok, nevezetesen a legutóbbi népszámlálásnak hazánk nemzetiségi viszonyaira és a lakosság műveltségére, valamint nyelvismereteire vonatkozó hivatalos adatai már is fel vannak dolgozva.

4. A javaslat rendszere

A javaslat a bűnvádi perrendtartás anyagát harminczkét fejezetbe foglalta.

Az I. fejezetben az egész eljárásra vonatkozó közös tárgyakat, a II-ikban az illetékességet szabályozza, a III-V-ikben a bűnperben működő személyekről, a VI-ikban a kizáró és mellőző okokról, a VII-ikben pedig a biróság határozatairól rendelkezik. A többi fejezetek az eljárás rendes menetének sorrendjében következnek egymásután. A bizonyitásra vonatkozó és azok a többi fejezetek, melyek - mint a terheltnek hatóság elé rendeléséről és kihallgatásáról szóló X. fejezet, - az eljárásnak egész menetére vonatkozó közös rendelkezéseket tartalmaznak (X-XIV. fej.) az előleges, (VIII-IX. fej.) és a közbenső eljárásról (XV-XVI. fej.) szóló fejezetek közé vannak elhelyezve. A terhelt kihallgatásának szabályai után közvetlenül következnek a személyes szabadság és az egyéni jogok korlátozására vonatkozó rendelkezések (a XI. és XII. fejezetekben), minthogy ezek a kihallgatással rendszerint szoros kapcsolatban vannak.

A javaslat rendszere egyebekben nem szorul indokolásra.

Habár számos külföldi törvény *  a bűnvádi perrendtartás anyagát a fejezeteken fölül másként is osztályozza, a javaslat ezt mellőzte, mert ezek a felosztások - eltekintve attól, hogy jelentőségök tisztán elméleti - az alkalmazásban, nevezetesen a törvény idézése körül, számos nehézséget okoznak.

Ugyanez okból mellőzte a javaslat a törvény anyagának felosztását czikkekre és ezeken belül §-okra.

V. A bűnvádi eljárási jog vezérelveinek keresztülvitele a javaslatban

Általánosan elismert igazság, hogy a bűnvádi perrendtartás jellegére az a körülmény gyakorol döntő befolyást, hogy az eljárási jog vezérelvei közől melyeket fogadott el alapul s mily mértékben vitte azokat keresztül.

A jelen javaslatnál is tehát első sorban azt kell vizsgálni, hogy a bűnvádi eljárási jognak legfontosabb sarktételeit: a vádelvet, a szóbeliséget és közvetlenséget, a bizonyitékok szabad mérlegelésének elvét, a nyilvánosságot és a védelem szabadságát mennyiben viszi keresztül? E helyütt természetesen csak rövid vázlat adható, a részletes intézkedések tüzetes tárgyalásának az indokolás különös részében lesz helye.

a) A vádelv és a nyomozó elv. Ezeknek keresztülvitele a javaslatban

Alapvető jelentőségénél fogva az első helyre tartozik a nyomozó és a vádelv kérdésének tárgyalása. Mióta csak büntető eljárás létezik, e kérdés megoldása folytán foglalkoztatta az elméket és más-más irányba terelte az eljárás fejlődését. Közte és az állam büntetőjogi feladata között igen szoros a kapcsolat. A meddig ama felfogás uralkodik, hogy a bűncselekmények az állam érdekét közvetlenül nem érintik és az általuk sértett magánegyénekre tartozik a jogrend helyreállitásában fáradozni, esetleg az állam segélyeért folyamodni, a vádelv adja az irányt az eljárásnak. Ennek haszna szembeszökő. Már maga az a körülmény, hogy az ügy a polgári per alakjában van tárgyalva és hogy az abban érdekeltek, mint felek, teljes jogegyenlőséget élveznek, megnyeri a jogérzet helyeslését. Az pedig, hogy az igy alakitott eljárásban minden működés csak a felek inditványára történik, és hogy ők tartoznak a bizonyitékok előállitásáról gondoskodni, a biró tehát kizárólag a per vezetésével foglalkozhatik, emeli elfogulatlanságát és a helyes itélet biztositékait.

Ily tisztán azonban csak addig érvényesülhet a vádelv, a meddig a társadalmi élet fejletlen és a meddig az államhatalom főleg a külellenségek leküzdésével foglalkozik. Tényleg csakis a római állam első századaiból és a germán népek középkori történetéből vannak adataink a büntető eljárásnak ily alakzatáról. A hogy az államhatalom erősbül és az igazságszolgáltatás terén is érvényesiti, sőt mind szélesebb körre terjeszti ki jogait, megszünik semlegessége a bűntettesek irányában. Mindinkább elterjed az a meggyőzédés, hogy a bűntett nemcsak annak, a ki ellen elkövetve vagy megkisérelve volt, hanem a jogrend megzavarásával az államnak érdekeit is sérti. Az államhatalom tehát jogositva érzi magát a bűntettes ellen magánegyén szorgalmazása nélkül is eljárni, sőt veszélyesnek találja kizárólag a felek buzgóságára és körültekintésére hagyni a bűnösség bizonyitékainak egybegyüjtését.

Igy fejlődött a hivatalból való eljárás elve (Official-Princip) és az anyagi igazságra törekvés szükségének felismerése, mindkettő mai napig megdöntetlen sarktétele a bűnvádi perjognak. Az állam nem nézheti tétlenül létokai legfontosabbjának, a jogrendnek felforgatására irányzott támadást, nem kötheti annak visszautasitását minden esetben a közvetlenül sértettnek gyakran indolentia, félelem vagy a kár jóvátétele által megakadályozott fellépéséhez. Másrészt az is kétségtelen, hogy a legfontosabb jogokat rendesen helyrepótolhatatlanul korlátozó, illetőleg megsemmisitő büntetés nem teheti függővé a polgári perbeli alaki igazságtól, melynek érvényesülése a felek belátásának, ügyességének, illetőleg mulasztásának van alávetve.

E két nagy vivmány túlhajtás következtében haszon helyett a legnagyobb kárt okozta, mert belőlök fejlődött a nyomozó (inquisitionalis) rendszer. A hivatalból eljáró biró elvesztette elfogulatlanságát, a közte és a vádlott között fejlődő szellemi harcz felizgatván hiúságát, szenvedélyét, hajlandóbbá tett őt az üldözésre és a bosszuállásra, mint a jog követelményeinek megvalósitására. Az anyagi igazság kipuhatolására irányzott törekvés pedig telhetetlen fürkészéssé fajult, a polgárok alapjogainak kicsibe vételére, a vádlottnak magának a való kideritése végett eszközül felhasználására, végre a kínvallatásra vezetett. Ily módon lett a XVI. század óta a legtöbb európai állam büntető eljárása nyomozóvá.

Egyedül Angolország őrizte meg a vádrendszert, mert ott a hatalmasan érvényesülő népakarat és a polgárok szabadságainak tisztelete megakadályozták a királyi hatalom túlterjeszkedését és a nyomozó rendszernek ezzel párhuzamos fejlődését. Azonban itt sem maradt meg a vádelv egész tisztaságában, mert az állam elleni bűntetteket régebben is hivatalból, bár külön vádközegek (attorney general, sollicitor general) kezdeményezésére üldözték és ujabban (Victoria 42., 43. t. 22. f.) a közvád más esetekre is ki van terjesztve, sőt a magánvádló sem lép fel saját, hanem a korona nevében, köteles a vádat birság terhe mellett fentartani s igy tulajdonképen az állam vádközegévé válik.

A continensen uralkodott nyomozó rendszerből a XVIII. század közepe óta mind jobban terjedő szabadelvű eszmék kiszoritották legkárhozatosabb intézményét: a torturát. De azért még eléggé nyomasztó maradt a rendszer, az egyéni jogokat fel sem vevő irányával, hosszadalmas, titkos eljárásával és a kínvallatás helyébe lépett s engedetlenség czímén alkalmazott büntetésekkel. Midőn a XVIII. század végén a középkori intézmények megdőltek, a gyűlölt nyomozó eljárás sem maradhatott érvénybe. Ez uton haladt a franczia törvényhozás is. Az ellenkező rendszernek alkalmazásától, a vádelvek megvalósitásától várták a reform sikerét. Lényegében az angol eljárást akarták átültetni, csakhogy a hivatalból való eljárás és az anyagi igazságra törekvés alapelveit nem kivánták feláldozni, mi részben a bűnvizsgálat és a közvádlói hivatal megszokott intézményeihez való ragaszkodásban is leli okát.

Ez alapokon készült az 1808. évi code d'instruction criminelle. A tiszta vádelvet nem fogadhatta el, mert az a hivatalból való eljárást kizárta volna; de, mint láttuk, a mintául választott angol jogban sem nyert kifejezést. A nyomozó elvet korlátozni kívánta s e végből káros fejleményei ellen többféle biztositékokat keresett, nevezetesen a külön állami vádközegnek, az államügyészségnek felállitásában és a nyilvános szóbeli főtárgyalás, illetőleg az esküdtszéki tárgyalás intézményében. Az előkészitő eljárás lényegében nyomozó természetű maradt, a főeljárásban jobban érvényesült a vádelv. Két rendszernek egybeolvasztása ez, mely az úgynevezett vegyes rendszert alkotta meg és a későbbi fejlődés kiinduló pontjává vált. Egyuttal kútforrása a vádelv ujabb alakzatának, mely már nem azon sarkal, hogy a biró csak a sértett inditványára kezd működni, hanem főleg arra irányul, hogy az itélőbiró lehetőleg távol tartassék a kezdeményezéstől és a vádló szerepétől.

A code d'instruction criminelle alapján készültek majdnem az összes ujabbkori bűnvádi perrendtartások, hol hiven utánozva az eredetit, hol törekedve hiányainak javitására. Ez utóbbi irányt követte főleg a német particularis törvényhozás, mely a codenak a tudományos birálat felderitette fogyatkozásait, - úgy mint az államügyészségnek bűntettek tárgyában kizárólagos felderitette fogyatkozásait, - úgy mint az államügyészségnek büntettek tárgyában kizárólagos vádjogát (vádmonopolium), a vizsgálatnak teljesen nyomozó irányát és hiányos szabályozását, a vizsgálóbirónak nagyon is tág hatáskörét és a főtárgyalás elnökének korlátlan hatalmát (pouvoir discretionaire), - több-kevesebb szerencsével kerülni igyekezett.

Mindenütt, hol haladásra törekedtek, ennek főbb mozzanatául a vádrendszer fejlesztését tekintették.

Kifejezést nyer ez az irány az ujabb kornak legnevezetesebb két bűnvádi perrendtartásában: az 1873. évi ausztriai és 1877. évi német birodalmi törvényekben is.

E kettő közől kétségkivül az ausztriai az, mely a vádrendszert hivebben követi. Kiinduló pontjául az 1850-iki perrendtartás szolgált, mely a fent kifejtett elveket Ausztriában legelőbb valósitotta meg, és melyhez képest az 1853-iki törvénynek „vádalakú nyomozó” rendszere határozott és tudatos visszalépés volt. Az új törvény főleg abban különbözik elődjétől, hogy a franczia rendszernek, melyhez az 1850-iki alkotás szigorúan ragaszkodott, hibáit és következetlenségeit elkerülni iparkodott. Első sorban kibővitette az államügyészség jogait, feljogositván azt a vád elejtésére is és igy az itéletig a „per urává” tévén. Megszüntette a vádmonopoliumot a magánvád intézményének fejlesztése mellett. Továbbá az előkészitő eljárás javitását és egyszerűsitését tartotta szem előtt és világosan mutatkozik benne az a törekvés, hogy az eljárás fősúlya az itéletet közvetlenül megelőző perszakba legyen áthelyezve. Nem a tényállásnak kétségtelen kideritését tűzte ki a vizsgálat czéljául, hanem az ügy tájékoztató megvizsgálását (vorläufige Prüfung) a végből, hogy határozni lehessen a vád előterjesztése vagy a megszüntetés tárgyában.

A német birodalom bűnvádi perrendtartása szintén érvényre emeli a vádrendszert annyiban, hogy az eljárás csakis inditvány alapján tehető folyamatba, hogy a vizsgálat csak a vádban megjelölt bűncselekményre és egyénekre terjedhet ki, és hogy az állami vádjogot az egész eljárás alatt külön vádközegek gyakorolják. De több fontos pontban sokkal inkább eltér a vádelv követelményeitől, mint az osztrák törvény. Legerősebben nyilvánul ez a 206. §-ban, mely szerint a biróság a főeljárást az ügyész inditvány ellenére is elrendelheti, mely esetben az ügyészség vádja természetesen formaivá válik. Meg van csonkitva a vádrendszer a törvénynek (154. §) ama rendelkezése által is, hogy a vizsgálat megnyitása után a vádat többé nem lehet visszavonni.

A nyomozó és a vádelv kérdésében a jelenkor törvényhozásaiból és a tudományos fejtegetésekből a következő tételek vonhatók le.

Vád nélkül nincs vizsgálat és érdemleges eljárás. Ha azonban vád van emelve, akkor a vádló inditványa többé nem köti a biróságot az eset megitélésében. Még egy törvényhozás nem fogadta el azt, hogy a jogalapnak téves megjelölése a vád elutasitását eredményezze, vagy hogy a biróság a vádinditványban javaslatba hozott minősitésben vagy büntetésen túl ne mehessen.

A biró csak az előkészitő eljárásban foglalkozik a bizonyitékok egybegyüjtésével. A főeljárásban más biró működik, ki nem nyomoz, csak határoz. A vád képviselete kizárólag a vádlót, - legyen az köz- vagy magánvádló, - illeti. Még vita tárgya, hogy a vádló az eljárásnak melyik szakáig ejtheti el szabadon a vádat s hogy ez szükségkép az eljárás abbanhagyását eredményezi-e vagy sem.

Nem helyeselhető a közvádló monopoliuma, sőt nagyon kivánatos, hogy a magánvád pótolhassa és kiegészithesse a közvádló eljárását.

Lehetőleg arra kell törekedni, hogy a felek között teljes jogegyenlőség létesüljön s hogy azok oly állást foglaljanak el, mint a polgári perben.

Ez a jelenkor vegyes rendszere. A nyomozó rendszer javarészét felhasználja az előkészitő eljárásban, hol arra a bizonyitékok megállapitása végett legfőbb szükség van. De elkerüli annak főhibáját: a döntést az elfogult biró által, midőn a vizsgálóbirót kizárja az itélethozásból. Egyebekben a hivatalból való eljárás és az anyagi igazságra törekvés elfogadásával módosított vádelvnek enged túlsúlyt. A kezdeményezést a felekre hagyja, a biró részére, a mennyire lehet, csak a mások által összegyüjtött bizonyitó anyagnak s a felek inditványainak megvizsgálását és a határozathozást tartja fenn, ily módon lefoglalván a tiszta vádrendszer hasznait is.

Ez általános fejtegetések után áttérve annak vizsgálatára, hogy a jelen javaslat a vádelvnek és a hivatalból való eljárás elvének összeegyeztetésére nézve minő alapvető intézkedéseket tartalmaz: mindenekelőtt ki kell emelni, hogy a javaslat, mint minden ujabbkori perrendtartás, vegyes rendszerű, azaz felhasználja mind a nyomozó, mind a vádrendszer javarészét, azonban határozott túlsúlyt enged a vádrendszernek. Erre utalta a hazai jogfejlődésnek kétségtelen iránya és az a tény, hogy hazánk bűnvádi eljárása az inquisitio korszakában is hiven megőrizte a vádpert és tisztán nyomozó rendszerű törvényhozói alapokból kiindulva, a vádelvnek hódoló gyakorlatot fejlesztett. Erre utalta továbbá az ujabb külföldi törvényhozásokban és a jogtudományban is érvényre emelkedett az a felfogás, hogy a nyomozó rendszer, mely a biróra összeférhetetlen, sőt egymással homlokegyenest ellentétben álló feladatokat ró és a terheltet megfosztván ügyféljogaitól az eljárásnak tárgyává teszi, - képtelen megközeliteni a bűnvádi eljárás főczélját. Az anyagi igazságnak érvényre emelése csak akkor lehetséges, ha - mint a vádrendszer mellett - a bűnvádi eljárás folyamán közreműködő hatóságoknak és a feleknek jogköre helyesen el van különitve s a biró felmentve minden vádoló tevékenységtől, elfogulatlanul és igazságosan dönthet a bizonyitás eredménye és a felek inditványai fölött.

Az anyagi igazság érdeke azonban gátul szolgált az elméleti értelemben vett tiszta vádrendszer megvalósitásának. Ez a tiszta vádrendszer abból állna, hogy két teljesen egyenjogú ügyfél inditja meg és folytatja le a bűnpert, a biróságnak pedig nincs más teendője, mint vezetni az eljárást és határozni annak eredménye alapján.

Kizárja ezt első sorban az, hogy az ügyfélegyenlőség teljes megvalósitása nem lehetséges. Nem lehet továbbá megengedni, hogy a büntető biró teljesen függjön a felek inditványaitól és a bizonyitó anyag gyüjtése egészen a felekre legyen bizva, a mi megakadályozná a birót abban, hogy kiderithesse a való tényállást akkor is, midőn ennek kideritése hatalmában állana.

A javaslat következőleg viszi keresztül a vádrendszert:

1. Szerinte bűnvádi ügyben birói eljárás csak vád alapján inditható (1. §). Ez alapelvnek csak folyományai és keresztülvitelének részletei, hogy a vizsgálat csak a vádló inditványában megjelölt tettre nézve és csak az ezzel terhelt egyén ellen rendelhető el (106. §); továbbá hogy a biróság nem tehet itélete tárgyává oly tettet, mely miatt a vádló vádat nem emelt (325. § első bekezdés); végre hogy az eljárás csak addig folytatható, mig az annak alapjául szolgáló törvényes vád létezik. Ebből folyólag, ha a vádelemésre jogositottak közől senki sem emelt vádat (42. § hatodik bekezdés), illetőleg ha a vádló a vádat elejtette (128. § első bekezdés; 264. § 5. pont; 323. §): a biróság nem folytathatja az eljárást, illetőleg ha a vádelejtés a főtárgyaláson történt, nem bocsátkozhatik a bűnösség kérdésének vizsgálatába, hanem köteles az eljárást ebből az okból megszüntetni.

2. A vádat a birótól mindig különálló, független közeg, rendszerint a kir. ügyészség (2. és 33. §), a 41. és 42. §-okban meghatározott esetekben pedig a sértett, mint fő-, illetőleg pótmagánvádló képviseli.

3. A vádló: dominus litis, megtagadhatja a vád képviseletét (34. §), ha pedig vádat emelt, jogában áll annak tárgyát meghatározni és a váddal rendelkezni, nevezetesen az eljárás egész folyamában megváltoztathatja (38. §) és mindaddig, mig az ügy érdemleges birói határozat alá nincs terjesztve, el is ejtheti (43. §) a vádat, a mi alatt a javaslat az eljárás megszüntetésének inditványozását is érti.

4. Az is a vádrendszer keresztülvitelének következménye, hogy a javaslat a vádlót és a terheltet általában egyenlő perjogi hatáskörrel ruházta fel, illetőleg nekik inditványaik előterjeszthetése, a bizonyitás körül való közreműködés és a perorvoslatok használata tekintetében egyenlő jogokat adott.

Az úgynevezett „ügyfélegyenlőség” elve azonban, mely azt jelentené, hogy a bűnvádi per folyamán a vádló és a terhelt teljesen egyenlő jogokkal legyenek felruházva s melynek szigorúan következetes keresztülvitelére irányuló óhajt szakkörökben gyakran hangoztatnak, - a jelen javaslatban éppen úgy nem volt a maga elméleti tisztaságában érvényre emelhető, a mint azt egyetlen tételes bűnvádi perrendtartás sem viszi teljesen keresztül. Kizárta ennek lehetőségét már maga az a körülmény is, hogy a polgári pertől, a melynek az ügyfélegyenlőség elve csak a bűnvádi eljárásra való átvitele volna, a bűnper - tárgyát, feladatát és rendeltetését tekintve - alapjában különbözik. Mig a polgári perben a jogvita tárgya a magánjogi igény, mely felett a felek korlátlanul és szabadon rendelkeznek; addig a bűnperben a vizsgálat és itélkezés tárgya a bűnösség kérdése, mely az anyagi igazság elvénél fogva a közhatóság beavatkozását és a biróságnak a felek inditványain túlmenő működését teszi szükségessé.

Kétségtelen továbbá, hogy a vád képviselete czéljából az állam részéről felállitott közhatóságot, a kir. ügyészséget, mely az eseteknek túlnyomó nagy többségében a vádat képviseli is, nem lehetett puszta ügyfélnek tekinteni és az ügyfél szerepével felruházni.

Semmi sem áll távolabb a javaslattól, mint az a felfogás, mely elméleti chablonok kedvéért a kir. ügyészséget az anyagi igazság érdekében őt illető nagyfontosságú közhatósági jogok élvezőjéből puszta ügyféllé kivánná tenni. Hogy a javaslat ezzel homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedik, az világosan kitünik abból is, hogy a kir. ügyészséget is kötelezi a 9. §-nak általános szabálya, melynek értelmében a bűnvádi eljárás alatt működő mindegyik hatóság köteles a terheltnek érdekeit is állandóan szem előtt tartani; továbbá hogy a kir. ügyészség köteles felügyelni arra, hogy a terheltnek jogai a törvényrendelte oltalomban részesüljenek (33. §); végre hogy ha ezt meggyőződése szerint szükségesnek véli, köteles a vádlott javára is felebbezéssel 383. § I. pont), illetőleg semmiségi panasszal (430. § első bekezdés) élni.

Azonnal szembetünik, hogy az ügyfél-egyenlőség elvét a javaslat már azért sem vihette keresztül, mert a vád rendszerinti képviselőjének, a közvádlónak közhatósági jellegénél fogva számos olyan joga van, melyeket a dolog természete szerint teljesen lehetetlen magánegyénnek megadni, még akkor sem, ha a vádat képviseli (43. § második bekezdés), annál kevésbbé akkor, ha ez a magánegyén a terhelt.

De igen sok irányban eltért a javaslat az ügyfél-egyenlőség elvétől a terhelt érdekében is. Eltekintve attól a már fennebb kiemelt és indokolt kivételtől, hogy a vádnak rendszerinti képviselője, a közvádló a terheltnek érdekeit is köteles figyelemben tartani és előmozditani: főleg a perorvoslatokról szóló fejezetében tartalmaz a javaslat számos olyan intézkedést, a mely határozottan a vádlott javára állapit meg kedvezményeket. Ilyen a 386. §-nak az a szabálya, mely szerint a biróság részéről a vádlott javára elkövetett törvénysértés miatt a vádlott terhére nem lehet felebbezéssel élni. Hasonló tekintet alá esnek a 387. § második, harmadik és negyedik bekezdésében foglalt azok a rendelkezések, hogy a vádló részéről, habár a vádlott terhére használt felebbezés mindig a vádlott javára használtnak is tekintendő; hogy a vádlottnak büntetését egyedül az ő terhére a vádló részéről használt felebbezés alapján lehet súlyosbbitani; végre hogy az itélet a nem felebbező vádlott-társak javára is megváltoztatandó akkor, ha a felebbező vádlott javára szolgáló körülmény reájok nézve is fenforog.

Nem tartotta a javaslat a helyes értelemben vett vádrendszer lényegéhez tartozónak azt, hogy a biróság teljesen kötve legyen a felek inditványaihoz, különösen hogy a vád tárgyává tett bűncselekmény minősitése és a büntetés kiszabása tekintetében ne mehessen túl a vádló inditványán. A javaslat e részben - csatlakozván a figyelembe jöhető összes tételes perrendtartásoknak egybehangzó intézkedéséhez - minden kétséget kizáró határozottsággal kijelenti, hogy a biróság sem a tett minősitése, sem a büntetés kiszabása tekintetében nincs a vádló inditványához kötve (325. § második bekezdés). Igazolja ezt a felfogást az az indok, hogy a vádelvnek lényegéhez tartozik ugyan az, hogy a biróság ne indithasson eljárást és ne itélhessen olyan bűncselekmény tekintetében, a mely nincs vád tárgyává téve, de korántsem az, hogy a vádnak a bűncselekmény minősitésére és a büntetés kiszabására is befolyása legyen. Ezek már kizárólagosan birói teendők és ha e részben is a vádló akaratát jelöljük ki döntőnek, akkor a vádlót teszszük biróvá és összeütközésbe jövünk a vádelvnek azzal az alaptételével, mely a bűnvádi eljárásban közreműködő hatóságok jogkörének és teendőinek helyes elkülönitésében látja a jó igazságszolgáltatás egyik biztositékát.

Mindazáltal, habár a javaslat a biróságra bízza azt, hogy a vád tárgyává tett bűncselekményre a törvényt, a vádló inditványától nem korlátozva, alkalmazza: egyuttal (325. § 3-5. bekezdés) megfelelően gondoskodik arról, hogy ebből a vádlott érdekeire és a védelemre semmi sérelem ne háruljon.

A javaslat nem vitte keresztül a vádelvet abban az irányban, hogy a bizonyító anyag összegyüjtése teljesen a felekre legyen bízva és a biróság az eljárás vezetésére és a felek inditványai felett való határozatra szoritva. Ellenkezőleg a bűnvádi eljárásnak főczélja, az anyagi igazságnak érvényre emelése érdekében, fel kellett jogosítani, sőt kötelezni a biróságot arra, hogy a való tényállásnak kideritése végett hivatalból is eljárjon és a felek inditványa nélkül saját kezdeményezéséből is intézkedjék bizonyitási felvétele és bizonyitékok megszerzése iránt.

Ez okból nemcsak a vizsgálóbiró (117. §) köteles hivatalból, inditvány bevárása nélkül megtenni a való tényállás megállapítása s a tettes és a részes kinyomozása végett szükséges intézkedéseket, hanem a bizonyitás kiegészitése vagy ismétlése tárgyában a vádtanács (262. §), a főtárgyalás elnöke és az itélőbiróság (288. § utolsó és 306. § negyedik bekezdés), valamint 322. § és 542. § első bekezdés), a másodfokú biróság is (272. § második bekezdés, 402. §., 421. § utolsó és 550. § második bekezdés) hivatalból intézkedhetnek, mig az esküdtbirósági eljárásban hasonló joggal vannak felruházva az esküdtek (352. §), mint birótársak.

A törvénysértések megtorlásának, továbbá elfogulatlan, tárgyilagos, szakképzett és felelős vádközegnek biztositása érdekében kétségtelenül fentartandó lesz a hazánkban is több mint két évtized óta teljesen bevált és a közmeggyőződésben gyökeret vert az az alapelv, hogy a „vádat rendszerint a kir. ügyészség képviseli”.

Ajánlja ez elv fentartását már maga a büntetőjognak közjogi jellege, a mely az állam feladatául irja elő a jogrend fentartását, megsértésének megtorlását. A bűncselekmények üldözése a continens minden államában uralkodó felfogás szerint csak akkor történhetik teljes erővel és sikerrel, ha e végből az állam külön közhatóságot szervez és tart fenn.

Első tekintetre is szembetünők ugyan azok a nagy hasznok, melyek a vádnak igazán közérdekben való objectiv és szakszerű képviseletével járnak: mégis nagy sérelmekkel volna összekötve az a szervezet, a mely csak a kir. ügyészséget ruházná fel a vádemelés és vádképviselet jogával s ezt egyuttal minden bűncselekmény tekintetében a vád urává tenné.

Első sorban kivételt kell tenni ez alól a sértett félnek kimélete érdekében, illetőleg abból a czélból, hogy a sértettnek a bűncselekmény okozta szerencsétlenségét a bűnvádi eljárásnak hivatalból való meginditása ne növelje. Ez okból azoknál a bűncselekményeknél, melyek csak magáninditványra üldözhetők, ennek megtétele (90. §) előtt a javaslat kifejezetten eltiltja (3. §) a kir. ügyészséget a vádemeléstől.

Mindamellett ezek az esetek a közvád tárgyai. Mihelyt a magáninditványra jogosult (13. §), vagyis az az egyén, a kinek inditványától függ a büntető törvény meghatározta esetekben az eljárás meginditása, - az inditványt megtette, az eljárás úgy foly tovább, mint a hivatalból üldözendő bűncselekményeknél. Első sorban tehát a közvád emelése függ a magáninditványtól.

További és pedig teljes kivétel a közvád kizárólagossága alól ama csekélyebb jelentőségű jogsértések tekintetében teendő, melyek a jogrendet oly kis mértékben támadják meg, hogy büntető uton való megtorlásuk csak akkor mutatkozik szükségesnek, ha ezt a sértett is kivánja.

Ezekre nézve a közvádló gyakran nem is képes megitélni, hogy az, a ki ellen a cselekmény irányozva volt, jogsértésnek tekinti-e azt. Ezek: a főmagánvád esetei, illetőleg a magánvádra üldözendő vétségek és kihágások, melyek már teljesen, azaz nemcsak az eljárás kezdeményezésére, hanem a vádnak további képviseletére nézve is ki vannak véve a közvád köréből. Ezek tekintetében a javaslat 2. §-ának utolsó bekezdése és 41. §-a szerint első sorban és rendszerint a sértett (13. §) van hivatva a vádat emelni és képviselni. Az anyagi igazságnak és a közérdeknek érvényesitéséről azonban itt is van gondoskodva, mert az utóbbi szempontból (41. §) a kir. ügyészség az egész eljárás alatt átveheti a vád képviseletét.

Még a közvád részére fentartott bűncselekmények eseteiben sem ad a javaslat teljhatalmat a kir. ügyészségnek a tettesek üldözésére avagy büntetlenül hagyására (vádmonopolium). A mellett, hogy a nyomozást a vád emelését és képviseletét általában a közvádló kötelességévé teszi (33. és 93. § legalitas elve), a végett, hogy a kir. ügyészség tagjainak tévedése, hanyagsága vagy kötelességszegése egyes esetekben meg ne kösse a biróság kezét, két irányban állit fel biztositékot a kir. ügyészségnek esetleg kifogás alá eshető magatartása és eljárása ellen.

Nevezetesen feljogositja a sértettet, hogy:

1. a kir. ügyészségnek a vádemelést megtagadó határozata ellen záros határidő alatt a főügyészhez folyamodhassék, vagy

2. mint pótmagánvádló a vád képviseletét vehesse át (42. § első bekezdés).

Abban az esetben, ha a kir. ügyészség a vádat az eljárás alatt ejti el, nehogy a főügyészhez való folyamodás a bűnvádi eljárás menetét félbeszakitsa és befejezését akadályozza, - a javaslat a sértettnek csak a pótmagánvád emelésének jogát adja meg (42. § negyedik és ötödik bekezdés).

E correctivumok mellett határozottan mellőzendőnek találta a javaslat a vádmonopolium ellensúlya gyanánt sokak által ajánlott általános állampolgári vádjog intézményének (actio popularis) behozását. Ez az intézmény a kir. ügyészség mellett (concurrens actio popularis), illetőleg arra az esetre, ha a kir. ügyészség vádat nem emel, vagy azt elejti (subsidiarius actio popularis), minden állampolgárnak - tekintet nélkül arra, hogy ellen volt-e irányozva az elkövetett bűncselekmény vagy sem - megadná a vádemelés jogát.

Eltekintve attól, hogy ezt az intézményt a continensnek egyik állama sem fogadta el s hogy annak meghonositása a legmerészebb törvényhozói kisérletek egyike volna, már magában véve annak megfontolása is kizárta elfogadását, hogy nemzetiség, vallásfelekezet, osztály, társadalmi és vagyoni külömbségek által oly nagy mértékben szétdarabolt lakosságunknál, ez az intézmény a magánbosszúnak, a zsarolásnak, a legalaptalanabb zaklatásoknak és hamis vádaskodásoknak tág teret nyitna.

Nem csatlakozhatott a javaslat ahhoz a felfogáshoz sem, mely kivánná, hogy a sértettnek akkor is, ha a kir. ügyészség vádat emelt és azt fentartja, a közvádlóval együtt s mellette része legyen a vád képviseletében (concurrens magánvád).

Habár a javaslat a sértettnek jogos érdekei érvényesitése és a való tényállásnak minél teljesebb mértékben való kideritése végett ez esetben is megengedi (50. §), hogy bizonyitás felvétele vagy a bizonyitó eljárásnak tüzetesen megjelölendő kiegészitése iránt inditványt tehessen; másrészt kifejezetten kizárta az együttes magánvád intézményét. A biróság sem a bizonyitékok beszerzése, sem a minősités, sem a büntetés kiszabása tekintetében nem lévén a vádló inditványához kötve (325. §), mihelyt törvényes vád létezik, semmi irányban sincs elzárva attól, hogy az anyagi igazságnak megfelelő itéletet hozzon. A sértettnek mint mellékmagánvádlónak fellépésére tehát a helyes itélkezés szempontjából nincs szükség, működése pedig kétségtelenül nehezitené a közvádlónak, a biróságnak és különösen a két vagy több irányból is megtámadott terheltnek helyzetét s bonyolitaná, zavarná és lehuzná az eljárás lefolytatását.

Abból a czélból, hogy a vádló vádját megfelelően előkészithesse, a javaslat a közvádlókra ruházza (84. és 93. §) a nyomozhás elrendelésének, vezetésének és teljesitésének jogát, a magánvádlót pedig - minthogy ennek közhatósági jogai nincsenek, - arra jogositja fel (84. § első bekezdés, 99. §), hogy a nyomozás elrendelése és teljesitése végett az illetékes rendőri hatósághoz fordulhasson.

A javaslat, - a mint a vádelvnek megvalósitására vonatkozó, most tárgyalt rendelkezései mutatják, - mellőzte ugyan a vádrendszer szélsőségeit és elméleti túlhajtásait, de rendszerében nemcsak túlsúlyt engedett a vádelvenk, hanem az eljárás szerkezetében tisztábban és következetesebben is vitte azt keresztül, mint a hatályban levő bűnvádi perrendtartások. Másrészt azonban a vádelvből és a közvád kizárólagosságából a bűnvádi igazságszolgáltatásra hárulható hátrányok ellenében, - támaszkodva a hazai gyakorlatban kifejlődött elvekre és a szerzett, teljesen megnyugtató tapasztalatokra, - a pótmagánvádnak szabályozásával s az ennek emelésére jogositottak körének kiterjesztésével, oly biztositékokat és correctivumokat állitott fel, a melyek codificatorius haladásnak tekinthetők még az osztrák bűnvádi perrendtartással szemben is, melynek pedig éppen a vádelvre vonatkozó intézkedéseit elsőrangú külföldi szakférfiak minden törvényhozás által követendő mintául ajánlják.

b) Szóbeliség és közvetlenség

Az anyagi igazság elérésének egyik leghathatósabb eszközéül tekinti a javaslat a szóbeliséget és közvetlenséget, melyek leginkább biztositják a való tényállásnak teljesen megfelelő bizonyitó anyag beszerzését, s egyuttal azt, hogy a biróság a bizonyitó anyagnak minden részletéről helyes és alapos értesülést szerez.

A nyomozó rendszer eredményei mind a tudomány, mind a jogász-közvélemény előtt már régóta népszerűtlenné és éles támadások tárgyává tették e rendszernek egyik cohaerens elvét: az irásbeliséget. A nyomozó rendszer visszaélései és visszásságai következtében keletkezett visszahatás természetszerűleg felkeltette az óhajtást a szóbeliség és közvetlenség elvének elfogadása és mennél teljesebb mértékben való keresztülvitele iránt. A nyomozó rendszer érvényének idejében az inquisitio vizsgálóbirája hosszas és sokfelé terjedő nyomozásainak eredményét, - mint máskép nem is tehette, - jegyzőkönyvbe foglalta, e jegyzőkönyvek voltak faggató eljárásának legfőbb fegyverei, ugyane jegyzőkönyvek alapján hozták az annyiszor igazságtalan itéletet és eszközölték az utóbbiaknak felülvizsgálatát. Nagyon érthető tehát, hogy a rendszer ellen táplált gyűlölet annak mellékjelensége: az irásbeliség ellen is irányult. Habár ez a felfogás nem egészen helyes, mivel szóbeli eljárás mellett is képzelhető a nyomozó elvnek érvényesülése, - azért a szóbeliség értékét és a mellette megindult mozgalom használt alább nem szállitja.

A szóbeliség, vagyis az eljárásnak az a rendszere, mely szerint a felek szóval fordulnak a birósághoz, inditványaikat és ellenfeleik előterjesztéseinek czáfolatát szóval fejtik ki az itélőbiró előtt s ezzel kapcsolatban a közvetlenség, mely azt jelenti, hogy szintén az itélőbiró előtt lesznek kihallgatva a perben vallomásra kötelezettek és lesz felvéve a bizonyitás is, - lényegesen előmozditják a helyes biráskodást. Köztapasztalat az, hogy a közvetlenül érdekeltnek szóbeli előterjesztése mennyivel hatásosabb és meggyőzőbb, mint az irott nyilatkozatnak felolvasása vagy kivonatos előadása; hogy a vallomás értékét csak az itélheti meg helyesen, ki annak minden szavát, még hanglejtését is hallja, a vallomástevőnek arczélkifejezését, szine változását, testmozdulatait látja; hogy végre a szemle és más ilynemű bizonyitás csak a közvetlen szemlélőre van megbizható hatással; - pedig minden mozzanatok teljesen nem is foglalhatók irásba. Szükségkép hiányos és csonka tehát a tudomás, melyet az iratok alapján itélő biró a bizonyitás eredményéről felvett jegyzőkönyvekből merit, és nagyon is jogosult a kivánság, hogy mindaz, mi az itélet alapjául szolgál, az itélőbiró előtt menjen végbe.

Habár azonban a szóbeliségnek és közvetlenségnek haszna a helyes igazságszolgáltatás szempontjából szembeszökő: mégis számos ok szól e legszorosabb kölcsönhatásban álló két elvnek az egész eljárás folyamán és teljes következetességgel való keresztülvitele ellen.

Mindenekelőtt kétségtelen, hogy az előkészitő eljárásban való érvényre emelésök nemcsak lassitaná a nyomozás és vizsgálat lefolyását, hanem a gyors és erélyes intézkedést szükségessé tevő esetekben a hatóság működése elé gyakran leküzdhetetlen akadályokat görditene és számos esetben az eljárás czéljának meghiusitására vezetne.

Másrészt lehetetlen minden bizonyitást a főtárgyalásra halasztani, mert addig számos bizonyiték megsemmisülne, a főtárgyalás a bizonyitásnak sok eredménytelen kisérletével lenne terhelve és igen gyakran állana be elhalasztásának szüksége.

Ismét tehát, mint a bűnvádi eljárás annyi más kérdésében, a helyesnek elismert elv csak részleg, a körülményekhez képest valósitható meg.

Egészen szóbelivé egyedül egyszerűbb, csekélyebb jelentőségű ügyekben tehető az eljárás, melyekben vizsgálatnak nincs helye. Egyébként az itélőbiróság előtti főeljárás az, mely szóbeli tárgyalás alakját viseli magán és megvalósitja azt a szabályt - bár nem minden kivétel nélkül, - hogy az itélet csak a főtárgyaláson felhozottakra és előfordultakra alapitható.

A mi a javaslatnak idevágó intézkedéseit illeti, azokból kétségtelen, hogy a szóbeliség és közvetlenség elvének keresztülvitele tekintetében hasonlókép előrehaladottabb álláspontot foglal el, mint bármely egykorú törvényhozás. Helyt ad a szóbeliségnek már a vizsgálat folyamán a vizsgálóbiró intézkedései ellen használható panaszok és felfolyamodások esetében (113. § második bekezdés), továbbá a vádaláhelyező eljárásban a kifogások fölötti tárgyalás alkalmával is (114. §, 261. §). A szóbeliség elvének érvényesitésével rendelik a 125. és 126. §-ok teljesiteni azokat a vizsgálati cselekményeket, melyek a főtárgyaláson előreláthatólag nem lesznek ismételhetők, s különösen birói szemlét, házkutatást, lefoglalást, iratok átkutatását és szakértők kihallgatását. A főtárgyaláson előreláthatólag meg nem jelenhető tanuk és szakértők kihallgatása a 125. § második bekezdése értelmében valódi contradictorius szóbeli eljárással teljesitendő.

Az elsőfokú biróság elé kitűzött főtárgyalást a javaslat a teljes szóbeliség és közvetlenség elvei szerint szabályozza. A főtárgyalást a vádló jelenléte nélkül soha sem lehet megtartani (302. § ötödik, 539. § első és harmadik bekezdés), a vádlott jelenléte nélkül pedig csak akkor, ha a vád tárgya kihágás vagy egyedül pénzbüntetéssel büntethető vétség (302. és 540. §-ok második bekezdés), vagy ha az eljárás csak az 1878. évi V. tc. 62. §-a értelmében kimondandó elkobzás vagy megsemmisités miatt foly. A felek és képviselőik minden inditványt, nyilatkozatot és perbeszédet (314. § második és 541. § ötödik bekezdés) élő szóval terjesztenek elő. A bizonyitás a felek jelenlétében, a főtárgyaláson, a biróság, az esküdtbirósági eljárásban pedig egyuttal az itélethozásban közreműködésre hivatott esküdtek előtt (306., 350., 541., 543. §) történik. Irásbeliség, illetőleg a korábban felvett bizonyitásra vonatkozó iratnak felolvasása csak a legszorosabb korlátok közt, az elkerülhetetlenül szükséges esetekben van megengedve (313. §). A közvetlenség elvétől a főtárgyaláson szintén csak a nem mellőzhető szükség esetén, akkor enged meg eltérést a javaslat, ha olyan tanu, vagy olyan szakértő, a ki a megelőző eljárásban még nem volt kihallgatva, a főtárgyaláson nem jelenhet meg (312. §); továbbá ha a főtárgyaláson elrendelt szemlét az egész törvényszék nem tarthatja meg, hanem csak kiküldött teljesitheti (306. § utolsóelőtti bekezdés). Utóbbi esetekben is azonban biztositja a javaslat a felek jelenlétében való szóbeli: contradictorius tárgyalást (287., 306., 312. §).

A biróság itéletét csak arra a bizonyitó anyagra alapithatja, melyről a közvetlenség elve mellett szerzett tudomást (324. § első és második bekezdés). Az itélet kevés kivételtől eltekintve, a közvetlen benyomás alapján nyomban meghozandó (329. és 376. §-ok első, 541. § hatodik bekezdés).

Kétségtelenül jelentékeny haladás, hogy jelenleg érvényben levő felebbviteli rendszerünknek teljes irásbeliségével szemben a javaslat a felső biróságok előtt való eljárásnál, illetőleg valamennyi perorvoslat elintézésénél meghonositja a szóbeliséget. A 379. § első és második bekezdése megengedik, hogy a vádtanács a felfolyamodás elintézése előtt a feleket meghallgathassa.

A felebbezés felülvizsgálatánál - kivéve azt az esetet, ha kiegészitő intézkedés vagy visszautasitás szükséges, vagy a felebbezés csak a magánjogi igény tárgyában vagy a bűnügyi költségek vagy alaki semmiségi okok miatt volt használva (398-401. 433-434., 550. §) a felek, illetőleg képviselők nemcsak jelen lehetnek, hanem inditványokat tehetnek (418. §) és perbeszédeket tarthatnak (412., 421., 553 §). A semmiségi panasznak tárgyaláson való elintézésénél a felek képviselői szintén felszólalhatnak (435., 436., 557. §).

A közvetlenségnek a másodfokú biróságnál való teljesen következetes keresztülvitelét a javaslat természetesen nem kisérelhette meg, mert ennek utjában leküzdhetetlen gyakorlati akadályok állnak. A javaslat azonban ebben az irányban is gyökeres reformot visz keresztül, a mennyiben a közvetlenségnek kétségtelen jó oldalait legalább a lehetőség határai közt érvényre emeli. Nevezetesen: elrendeli a javaslat a másodfokon a közvetlen bizonyitás-felvételt, ha a felső biróság a ténybeli megállapitások helyességére nézve fenforgó kétségeit csak ily módon oszlathatja el (402. §), továbbá a vádlott megidézését illetőleg közbenjárását ama bűncselekmények fölött való itélkezésnél, melyek a legnagyobb körültekintést és gondosságot igénylik és akkor, ha felmentő itélet a vádló részéről bejelentett felebbezés alapján vizsgálandó fölül (413., 414. §). Ez esetekben a felebbviteli főtárgyalás, illetőleg a törvényszék előtt tartott felebbviteli tárgyalás lehetőleg a közvetlenség elveinek alkalmazásával tartandó meg (419., 553. §).

A mennyiben a kir. itélőtábla a felebbviteli eljárásban szükségesnek talált bizonyitásfelvételt kiküldött birónak vagy megbizott járásbiróságnak hagyta meg, ez a felek jelenlétében, valódi contradictorius tárgyalással, a főtárgyalás szabályai szerint teljesitendő (406. §) azzal az eltéréssel, hogy az eljárás a kir. itélőtáblának tanácsa helyett a kiküldött biró vagy megbizott járásbiróság előtt foly.

Amaz elvi okokon felül, melyek a szóbeliségnek garantialis jelentőségét és kiváló hasznát a helyes igazságszolgáltatásra meggyőzően bizonyitják, a javaslatnak annál inkább meg kellett honositani a felső fokon is a szóbeliséget, mert népünk a szóbeli eljárás mellett mindenkor határozott előszeretetet tanusitott s mert ezzel a javaslat csak jogászközvéleményünknek évtizedek óta állandóan nyilvánult egyhangú óhajtásának tesz eleget. Népünknek határozott rokonszenvét a szóbeliség iránt élénken bizonyitja az, hogy az irásbeli eljárásnak korlátlan uralma alatt fejlődött ki nálunk a hitelesitési tárgyalás és a sommás szóbeli eljárás. Az országbirói értekezletnek irásbeli perét a gyakorlat csakhamar kiküszöbölte és az 1872. évi javaslatnak közvetlen idézését a kivételből szabálylyá tette. Naiv, de meggyőző jelensége népünk ragaszkodásának a szóbeli eljáráshoz az is, hogy a felebbviteli birák informatiója nálunk annyira elterjedt és hogy a felek semmi áldozatot sem ajánlnak, csakhogy birájukat szemtől-szembe láthassák és neki panaszukat szóval elmondhassák.

A mellett a szóbeliség mindig legjobb orvossága az irásbeli eljárással közvetlenül és közvetve kapcsolatos bajoknak, ilyenek pedig most érvényben levő vizsgálati és felebbviteli eljárásunkban nagy számmal találhatók.

Bizton remélhető tehát, hogy a szóbeliségnek és közvetlenségnek a jelen javaslatban keresztülvitt jelentékeny kiterjesztése a javaslatnak törvényerőre emelkedése esetén bűnvádi igazságszolgáltatásunkat igen lényegesen fogja javitani.

c) A nyilvánosság jó és rossz oldalai. Keresztülvitele a javaslatban

A nyilvánosság elvét éppen úgy, mint a szóbeliséget, a nyomozó rendszerrel szerzett gyakorlati tapasztalatok s az e rendszernek visszásságaival szemben mutatkozott visszahatás juttatták érvényre.

A titkos nyomozó eljárás ellen felizgatott kedélyek önkéntelenül a titkosságnak tulajdonitották a legnagyobb veszélyt és ellene kerestek biztositékot az eljárás nyilvánosságában. És csakugyan kétség feletti, hogy a nyilvánosság, a félelem a szabálytalanság és hibák köztudomásra kerülésétől és a közvélemény itéletétől, itt is mint más téren, hathatósan serkentik az eljáró közegeket a jog és a méltányosság szabályainak megtartására.

Azonban az sem lehet vita tárgya, hogy a teljes nyilvánosság sok esetben veszélyezteti az eljárás eredményét és sértheti az állam érdekeit. Ha a vádló nyilvános helyen terjeszti elő panaszát, ha a felett a biró nyilvánosan intézkedik, a terhelt jó eleve értesül, könnyen megszökhetik, vagy megsemmisitheti a bizonyitékokat. Épp úgy van ez a nyomozás és vizsgálat alatt és azért az angolországin kivül nincs európai büntető perrendtartás, mely az előkészitő eljárásban tért engedne a nyilvánosságnak.

Egyébként az Angliára való hivatkozás azok részéről, a kik az előkészitő eljárást a nyilvánosság teljes keresztülvitelével óhajtják szabályozni, nem találó. Angolországban az eljárás meginditásához szükséges bizonyitékok összegyüjtését, az egész nyomozást, a rendkivül ügyes és rendkivül megbizható rendőri közegek végzik. A békebiró vagy rendőri biró, a ki elé a nyomozás adatai kerülnek, nem teljesit a continentalis bűnvádi perrendtartások értelmében vett vizsgálatot, nem inquirál, hanem csak mérlegeli a nyomozás alatt már kideritett és megállapitott s a felek részéről előtt megvitatott bizonyitékokat. Az angol vizsgálati eljárás nyilvánossága tehát nem jár az eljárás meghiusulásának veszélyével. Ezekhez járulnak az angolországi különleges viszonyok, melyek a continensen létezőktől lényegesen elütnek s melyeknek hazánkban való kifejlődése egyhamar nem várható. Ilyen viszonyok, melyek mindannyi biztositékok a nyilvános vizsgálat esetleges veszélyei ellen, az angol népnek minden rétegében szerfelett elterjedt törvénytisztelet, jog- és kötelességérzet és az angol esküdtszékeknek hosszú gyakorlaton alapuló megbizható itélkezése. Ezek okozzák, hogy az államhatalom a bűntettesek üldözésében minden polgárnak tevékeny közreműködésére számithat, hogy a bűntettesnek a tényállás elhomályositására irányzott törekvését a tanuk becsületessége meghiusithatja, hogy a tanukat félelem vagy kedvezés ritkán tartja vissza a nyilvános vallomástételtől és hogy a terheltnek engedett nagy védelmi szabadság daczára, az igazi bűnös ritkán kerüli el a büntetését. Hol azonban eme tényezők nincsenek meg, ott a nyomozásnak és vizsgálatnak nyilvánossá tétele veszélyes kisérlet volna.

Külömben az előkészitő eljárás alatt Angliában sincs teljes nyilvánosság, mert a nyomozás, valamint a „grand jury” előtt lefolyó vád alá helyező eljárás titkosak s a vizsgálat alatt is kizárható a nyilvánosság. (Victoria 11., 12. t. fej., 19. szak.).

Mihelyt azonban a bizonyitó anyagnak legszükségesebb része össze van gyüjtve s a vádlott, ha szökésétől kell tartani, fogságba van helyezve, a nyilvánosság rendszerint már nem veszélyezteti az eljárás czélját. Fennérintette jó oldalai, melyekhez még az is járul, hogy a felek képviselőinek lelkiismeretességét, figyelmét és ügybuzgóságát fokozza és gyakran alkalmat szolgáltat a bizonyitás kiegészitésére, a nyilvánosságot a későbbi eljárásban a helyes igazságszolgáltatás hathatós biztositéka gyanánt ajánlják.

A javaslat a nyilvánosság kérdését a fennebbi fejtegetések eredményeinek figyelembevételével szabályozza. A nyomozás és a vizsgálat, valamint a vádtanács előtti eljárás (116. §, 261. § első bekezdés) nem nyilvánosak. Az eljárásnak e szakában még a határozatoknak kihirdetése is a nyilvánosság kizárásával történik. Ennek egyik indoka az, hogy jelentékenyen sértheti a terhelt érdekeit, ha mindját az eljárásnak legkezdetén köztudomásra kerül az ellene irányuló, sokszor alaptalan gyanu.

Ellenben a törvényszék (293. §) és az esküdtbiróság előtt tartott főtárgyaláson (337., 342. §) a járásbiróság előtti tárgyaláson (542. §), valamint a kir. itélőtábla előtti tanácsülésen (399. §) és felebbviteli főtárgyaláson (418. §) a semmiségi panasznak a kir. curia előtt tartott tárgyalásán (439. §), végre a törvényszéknek a felebbviteli tárgyalásán (553. §) szabály a nyilvánosság s ez csak a közerkölcsiség és a közrend érdekében korlátozható, de ekkor is csak részben (293. § negyedik bekezdés, 294. §).

Az újabb irodalom mindinkább kivánja és egyes, különösen a franczia codificatorius előmunkálatok, noha ez ideig tételes eredmény nélkül, meg is kisérlették az úgynevezett „ügyfélnyilvánosság” keresztülvitelét. Ez azt jelenti, hogy a felek a bizonyitás felvételénél, és pedig a terhelt kihallgatásánál a vádló és a védő, - a tanuk és szakértők kihallgatásánál, illetőleg a szemle teljesitésénél pedig a terhelt, védője és a vádló, már a vizsgálat alatt is jelen lehessenek, kérdéseket, inditványokat és a vallomásokra észrevételeket tehessenek.

Elvi szempontból ez nagyon jogos követelés, mert a vádló a vád részére való érvényesités, a terhelt pedig védelmének előkészithetése végett minden perbeli mozzanat tudomására és ellenőrzésére igényt tarthat. Gyakorlati nehézségek azonban nem engedik meg e kivánalomnak korlátlan kielégitését. Néha csak úgy van a vizsgálati cselekménynek sikere, ha arról a terhelt nem bir tudomással. A terhelt jelenléte gyakran zavarja és megfélemliti a kihallgatandó tanukat s más egyéneket. A terheltnek több távol fekvő helyen teljesitendő cselekményhez való utazása, szállitása vagy képviselőnek küldése gyakran leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Nincs is az angolországin kivül más európai perrendtartás, mely az ügyfél-nyilvánosságot egész kiterjedésében elfogadta volna.

Ily ki nem próbált, merész újitásnak elfogadásától a javaslat is tartózkodott. Nem lehet sem tagadni, sem kicsinyelni annak veszélyét, hogy az ügyfél-nyilvánosság utján szerzett tudomásnak felhasználásával a terhelt és érdektársai a vizsgálatot összebonyolitsák, elhuzzák, sőt meghiusitsák. Az is kétségtelen, hogy mig a kir. ügyészségnek és a vagyonos magánvádlóknak mindig módjukban állna a vizsgálati cselekményeknél jelen lenni és az ügyfél-nyilvánosság nyujtotta kedvező helyeztet a vád érdekében felhasználni: addig a terheltek, kiknek túlnyomó nagy része, mint a tapasztalat mutatja, a vagyontalanok közől kerül ki, és kiknek hivatalból kirendelt, de nem díjazott védője természetesen e bizonyitás-felvételnél nem jelennék meg, az emlitett kedvezményt a védelem részére fel nem használhatnák. Kézen fekszik tehát, hogy az ügyfélnyilvánosságnak teljes megvalósitása az eseteknek igen nagy többségében a védelem érdekeinek előmozditása helyett, fokozná a vád túlsúlyát a vizsgálat alatt.

Ha ez elvi okokhoz még hozzávesszük azt, hogy a merészebb reformirányokat követő ujabb törvényhozói munkálatok, - például a belga javaslat - sem merték az ügyfélnyilvánosság eszméjét keresztülvinni: akkor igazoltnak mutatkozik a javaslatnak álláspontja, mely e részben is tartózkodott a radicalis ujitástól (125. § első bekezdés).

Egyébként jelentékeny haladást valósit meg a javaslat e részben is azzal, hogy az ügyfél-nyilvánosság eszméjében rejlő helyes alapgondolatot a lehetőség határai közt és azokban az esetekben, melyekben nem jár az eljárás meghiusitásának veszélyével, - iparkodik megvalósitani és érvényre emelni.

Nevezetesen: megengedi a feleknek a megjelenést, a kérdések, inditványok és észrevételek tévedését azoknál a vizsgálati cselekményeknél, melyek a bűncselekmény tárgyi mozzanatainak megállapitását czélozzák (126. és 235. §) és annál a bizonyitásfelvételnél, mely a főtárgyaláson egyáltalán vagy előreláthatólag nem ismételhető (125. § második bekezdés). Az előbbi szabály alól csak a halaszthatatlan sürgősség esete és az eljárás meghiusitásának veszélye állapitanak meg teljesen igazolt kivételt (126. § második bekezdés).

Az ügyfélnyilvánosság elvének egyik folyománya, illetőleg egyik irányban való megvalósitása az is, hogy a felek az egész vizsgálat alatt és bármely vizsgálati cselekmény tekintetében inditványokat tehetnek a vizsgálóbirónál (119. §), valamint hogy mind ők, mind a magánfél a vizsgálóbirónak minden intézkedése vagy mulasztása ellen szóval vagy irásban panaszt emelhetnek a vádtanácsnál (113. § második bekezdés), mely előtt az eljárás bizonyos esetekben a közvetlenség és szóbeliség elvei szerint foly le.

Ennek az elvnek további folyománya, hogy a lefoglalás és a házkutatás annak, ki ellen e cselekmények elrendelve vannak, vagy megbizottjának, ha pedig ilyen nincs, a részére kirendelendő képviselőnek jelenlétében (381. § első és harmadik bekezdés) foganatositandók, hogy foganatositásuknál, valamint a személymotozás (181. § második bekezdés) és a szemle foganatositásánál (227. § első bekezdés) két vagy több tanunak mindig jelen kell lenni és hogy a terhelt a szemlénél magát mindig külön ellenőrző szakértővel is képviseltetheti (228. §).

Ezekből látható, hogy a javaslat az ügyfél-nyilvánosság tekintetében mindazt megvalósitotta, a mit hazai viszonyaink közt az eljárás legfőbb czéljának veszélyeztetése nélkül megvalósitani lehet.

d) A bizonyitékok szabad mérlegelésének elve

A modern bűnvádi eljárási jognak vezérelvei között alig van egy is, melynek helyessége annyira el volna ismerve, s melynek megvalósitására és keresztülvitelére nézve a tudomány és a gyakorlat emberei közt oly kevés volna az ellentét, mint a bizonyitékok szabad mérlegelésének elve.

Hazánkban ezt az alapelvet az 1872. évi törvényjavaslat 6. §-a kiemelte s azután biróságainknak állandó gyakorlata minden irányban keresztül is vitte.

A javaslat nem habozhatott ez alapelvnek elfogadásában és 324. §-ának harmadik bekezdésében ezt világosan ki is jelenti.

Nem szükséges bővebben reá mutatni arra, hogy ez alapelv a biróságot a bizonyitás eredményének méltatásában nem jogositja fel teljesen önkényszerű és a logika szabályait figyelmen kivül hagyó eljárásra, hanem ellenkezőleg a bizonyitó anyagnak „gondos és észszerű mérlegelését” követeli.

e) A terhelt érdekeinek és a védelemnek érvényesitése

A nyomozó rendszer uralma alatt a terhelt az eljárásnak csupán tárgya volt, megfosztva a személyiség jogaitól és védelmének gyakorolhatásától.

Ez a szigor, sőt kegyetlenség szükségkép visszahatást szült és e rendszer megdőlte után az ellenkező irányba terelte a szabadelvű reform-törekvéseket. Teljes joggal hangoztatták, hogy a vádlott, mig el nincs itélve, semmi oly bajjal nem terhelhető, mely a büntetés szinével birna, hogy jogai csak annyiban korlátolhatók, a mennyiben ezt az eljárás czéljai mulhatatlanul követelik; hogy ennélfogva sem a vizsgálat tárgyává, sem eszközévé le nem alacsonyitható, sem szabadsága, sem házjoga fontos ok nélkül meg nem sérthető; hogy neki hatályos védelemre minden módot kell nyujtani és hogy a vádnak túlsúlya méltányos kedvezményekkel kiegyenlitendő. E követelményekre az ujabb törvényhozások nagyobb része figyelemmel is volt. A terheltnek lélektani tortura természetével biró faggató kihallgatását mellőzik, az előzetes letartóztatást és vizsgálati fogságot tüzetes feltételekhez kötik és lehetőleg korlátozzák, a házkutatást és más hasonló vizsgálati cselekményeket pedig nyomatékos gyanu feltételéhez kötik. A védő igénybevételét korlátlanul megengedik, figyelemre méltó esetekben hivatalból rendeltetnek ki védőt, gondoskodnak, hogy a terhelt védelmének előkészitésére a vád tartalmáról és bizonyitékairól mindig kimeritő tudomással birjon és a szükséges idővel rendelkezzék. Felállitották azt az elővéleményt, hogy a terhelt elitéltetéséig ártatlannak tartandó és kétségben javára történjék a döntés. Érdekeinek biztositása végett sok esetben eltérnek a felek egyenjogúságának szabályától.

A terheltnek állása a bűnperben ma már teljesen biztositottnak tekintendő. A vizsgálóbiró önkénye ellen szigorú szabályok védelmezik. A közvádlónak mint vele egyenjogú félnek túlkapásaitól már nem kell tartania. Rendelkezésére áll minden jogos eszköz, hogy bizonyitékait összegyüjthesse és ártatlanságát kimutathassa, sőt a hatóságoknak rendszerint kötelességévé van téve, hogy éber figyelmet forditsanak a mentő körülményekre is. A rendszeresitett perorvoslatok a terhelt részére kivétel nélkül nyitva állanak és sérelmeit a felsőbbfokú biróság több esetben hivatalból is köteles orvosolni.

Eme gondoskodás a terhelt sorsáról és az aggódó igyekezet, hogy ártatlan embernek elitélése lehetőleg kizárva legyen, fényoldala az ujabbkori bűnvádi eljárásnak.

Mig a nyomozó rendszer a védelmet vagy a legnagyobb mértékben korlátolta, vagy teljesen el is tiltotta; addig a mai bűnvádi eljárási jog azt nem úgy fogja fel, mint egyedül a terhelt érdekeinek előmozditóját, hanem mint a helyes bűnvádi igazságszolgáltatásnak egyik hathatós biztositékát, mint az anyagi igazság megvalósitásának jelentékeny eszközét. A védelem szabadsága rendszerint éppen nincs ellentétben a jó és helyes igazságszolgáltatással, sőt ellenkezőleg azt elősegiti, midőn ellensúlyozza a vádnak egyoldalúságát, keresi és érvényre emeli az igazságot. Kétségtelen azonban, hogy a védelemnek korlátlan szabadsága mellett azzal vissza lehet élni, sőt az eljárást is meg lehet hiúsitani. E visszaélésnek nemcsak lehetősége, de aránylagos gyakorisága is arra készti a törvényhozásokat, hogy a védelmet bizonyos esetekben korlátozzák.

A javaslatnak úgyszólván egész rendszerében és minden alapvető intézkedésében határozott kifejezést nyer az a felfogás, hogy a terheltnek érdekeit és a védelem szabadását nemcsak a humanismus, hanem az anyagi igazság érdekében is a lehetőség határai közt elő kell mozditani és érvényre kell juttatni.

Mindenekelőtt jelentékeny biztositékokkal veszi körül a javaslat az állampolgároknak személyes szabadságát és legfontosabb egyéni jogait.

A terheltnek hatóság elé rendelése rendszerint megidézéssel (130. §) történik, elővezetés csak kivételesen és csak akkor, ha szükség parancsolja (131. §) van megengedve. Az előzetes letartóztatásnak (141. §) és a vizsgálati fogságnak (148. §) esetei tüzetesen és szabatosan meg vannak határozva s mai gyakorlatunkhoz, sőt a nyugot-európai államok törvényei legtöbbjének rendelkezéseihez képest is korlátozva. A tettenkapás magában véve nem ok a letartóztatásra (141. § 1. pont). Csekélyebb súlyú bűncselekmények eseteiben (149., valamint 536. §-ok második és harmadik és 537. § első bekezdés) a személyes szabadság elvonása ki van zárva vagy legalább korlátozva. Az előzetes letartóztatásnak (147. §) és a vizsgálati fogságnak (159. §) leghosszabb tartama meg van szabva s a javaslat gondoskodik arról, hogy foganatositásuk lehető kimélettel történjék (152-156. §). A biztositék mellett szabad lábra helyezés tág korlátok közt elrendelhető (162. és 163. §). A házkutatásnak (173., 174. §), személymotozásnak (176. §), valamint levelek, táviratok és egyéb postai küldemények lefoglalásának (171. §) elrendelését (177. §) és foganatositását (180-189. §) a javaslat jelentékeny garantialis korlátok közé szoritja. A terheltnek faggatását, az itt-ott visszaéléskép még jelentkező eme lelki torturának alkalmazását, a javaslat kifejezetten és szigorúan tiltja (133-135. §).

A terheltnek ügyfélminőségét az eljárás minden szakában következetesen érvényre emeli. Minden hatóságot és közeget kötelez (9. és 100. §) az enyhitő és mentő körülményeknek is figyelembevételére és a terheltnek jogairól való felvilágositására.

A védő választása s ennek eljárása a bűnvádi per minden szakában meg van engedve (53. §). Erre a terhelt külön figyelmeztetendő (54. §). A védő hivatalból való kirendelésének eseteit (56. §, és 57. § első bekezdése, 412. § 5-ik bekezdés) a javaslat a jelenlegi gyakorlathoz képest lényegesen kiterjeszti. Minthogy előre látható, hogy a vagyontalan terhelteknek túlnyomó nagy többsége a felebbviteli eljárásban nem lesz képes magát képviseltetni, a javaslat a kir. itélőtáblák előtt tartandó főtárgyalások számára állandó közvédők kirendelése iránt (410., 411. §) intézkedik.

A védelem gyakorlása, különösen a védőnek a letartóztatott terhelttel való érintkezése, valamint az ügy iratainak a terhelt és a védő részéről való betekintése általában szabad (62. és 63. §) s korlátozást a javaslat csak azokban az esetekben, illetőleg abban az irányban is elő, melyben ez az eljárás meghiúsitásának megakadályozása végett mellőzhetetlenül szükséges.

A terhelt az eljárásnak minden szakában lépéseket tehet az iránt, hogy a védelem részére szükséges bizonyitékokat is megszerezzék.

A nyomozás alatt e végből a járásbiróságnál tehet inditványt (100. § második bekezdés). Kérheti a vizsgálat elrendelését (103. § 3. c) pont) és az előleges eljárás kiegészitését (257. §); a vizsgálat alatt (119. §), a közbenső eljárásban (288. §), a főtárgyaláson (306. §) és a felebbviteli eljárásban is (393. §) inditványt tehet bizonyos felvétele vagy kiegészitése iránt.

A 281. §-ban meghatározott eseteket kivéve, a terhelt a vádirat ellen kifogásokkal (256., 257. §) élhet; ha pedig a vádat a törvényszék elé tartozó eljárásban kizárólag magánvádló képviseli, ennek vádiratát a biróság mindig köteles vizsgálat alá venni s kifogás nélkül is elutasithatja (276., 280. §).

A perorvoslatok használása a vádlottnak a „favor defensionis” elve alapján számos esetben, mint az esetben is kifejtve volt, nagyobb mértékben van megengedve, mint a vádlónak. A terhelten kivül az ő javára a kir. ügyészség (383. § I.), a védő, valamint a terhelt házastársa és törvényes képviselője (383. § II. a), b) pontok) is élhetnek perorvoslattal.

Ha még figyelembe veszszük, hogy az újrafelvétel az elitélt javára is kiterjedt mértékben (446-448. §) van megengedve, illetőleg előirva;

hogy a vádelvnek fennebb kifejtett keresztülvitele szintén a vádlott javára szolgál;

hogy a vád egységesitése iránt tett intézkedések (44., 50. §) a terhelt érdekeit hasonlókép előmozditják;

végre hogy azokban a teljesen soha el nem kerülhető esetekben, a melyekben a bűnvádi igazságszolgáltatás a terhelt sérelmére követett el tévedést, a javaslat a lehetőséghez képest gondoskodik ennek nemcsak kiigazitásáról (446-448. §), hanem helyrehozásáról is (576., 578. §);

akkor aligha vonható kétségbe, hogy a javaslat a terheltnek nemcsak személyes szabadságáról és alkotmányos jogairól gondoskodott, hanem a jogos érdekeit és a védelem megfelelő érvényesitését az egész bűnvádi per alatt biztositotta.

VI. A helyes büntető igazságszolgáltatás biztositékai

A javaslat a büntető igazságszolgáltatást számos biztositékkal veszi körül.

A bűnvádi eljárás elsőrangú biztositékai mindenekelőtt azok a vezérelvek, melyeknek keresztülvitele a fennebbiekben volt kifejtve.

A vádelv, mely az eljáró hatóságoknak és a feleknek elkülöniti, az eljárásban a helyes egyensúlyt biztositja és a terheltnek ügyfél-jogokat ád; a közvetlenség és a szóbeliség, mely a biróságnak helyes értesülését és a bizonyitó anyagnak teljesen kimeritő megszerzését teszi lehetővé; a nyilvánosságnak ellenőrző, serkentő és a bizonyitékok megszerzését könnyitő hatása; a bizonyitékok szabad mérlegelésének elve, mely felmenti a biró meggyőződését a kötött bizonyitás bilincsétől; végre a védelem szabadsága, - mind az anyagi igazság megvalósitását mozditják elő.

Ezeken fölül az eljárásnak egész szerkezete, minden részletének szabályozása, az igazság érvényre emelését tűzte ki czélul.

Már a nyomozás és a vizsgálat szakában gondoskodik a javaslat (100. és 117. §) a tárgyilagos és való tényállásnak teljes kideritéséről s a feleknek megadja az eszközöket az e végből való közreműködésre (84. §, 100. § második bekezdés, 119. §).

Az eljárásnak előkészitő részét, melyben a helyeseknek felismert vezérelvek csak részben vihetők keresztül, s mely a nyomozó rendszernek még számos maradványát mutatja fel, a javaslat nem tekintheti minden esetben valódi garantiának s már ebből az okból sem irja elő kötelezőleg a vizsgálat teljesitését, hanem a csekélyebb súlyú bűncselekmények eseteiben, melyek nem mindig igényelnek tüzetes előkészitést, a vizsgálatot facultativvá tette (103. § 2. és 3. pont). A javaslatnak álláspontja e kérdésben az, hogy a vizsgálat csak azokban az esetekben biztositéka az anyagi igazság érvényesültének, a hol reá szükség van. Mikor már a nyomozás teljesen tisztázta az ügy állását, a vizsgálat csak teher, mely szaporitja a biróság teendőit, elhúzza a per érdemleges eldöntését, továbbra is bizonytalanságban tartja a terheltet s reá egyenesen káros is lehet.

Külömben is a 100. § második bekezdése szerint a terhelt már a nyomozás alatt kérheti a védelmére szükséges bizonyitásnak felvételét.

A javaslat csak azokban az esetekben teszi kötelezővé a vizsgálatot, a melyekben ez a continentális felfogás szerint a bűncselekmény súlyosságánál fogva a per anyagának teljesen kimeritő előkészitése végett mellőzhetetlennek mutatkozik.

Az anyagi jog uralomra jutását akarja a javaslat biztositani azzal, hogy a közvádló vádirata ellen megengedi a kifogások beadhatását (256., 257. §); a magánvádlónak vádiratát pedig minden esetben (278., 279. §) a biróság fölülvizsgálata alá helyezi.

Kétségtelenül legtöbb biztositékát a helyes igazságszolgáltatásnak nyujtja a javaslat a főtárgyaláson, melyre az egész bűnvádi pernek súlypontját helyezi s melyben a vádelv, a közvetlenség és szóbeliség, valamint a nyilvánosság teljes megvalósulást és következetes keresztülvitelt nyernek.

A helyes és alapos igazságszolgáltatást akarja a javaslat előmozditani a perorvoslatoknak tágkörű megengedésével is - nemök tekintetében.

A javaslat előtt e részben állt a legnehezebb feladat. A mint kétségtelen, hogy a perorvoslatok szabályozása a bűnvádi perrendtartásoknak legkevésbbé szerencsésen megoldott és de lege ferenda is legvitássabb része, úgy vitán felül álló tény az is, hogy hazai bűnvádi eljárásunknak jelen perorvoslati rendszere a szakférfiak egyértelmű meggyőződése szerint gyökeres reformra szorul. Ellenben a reformnak köre és iránya iránt már a legeltérőbb nézetek nyertek kifejezést.

Két irányban azonban mégis feltételezhető, illetőleg megállapitható a szakköröknek egyező nézete. Első sorban arra nézve, hogy a perorvoslatok alkalmazhatását abban a kiterjedésben, csaknem minden korlát nélkül, mint azokat jelenlegi gyakorlatunk megengedi, - továbbra is fenntartani annyi volna, mint nyitva hagyni a zsilipet, mely felsőbíróságainkat a munkahalmaznak és ebből folyólag a hátralékoknak óriási tömegeivel árasztja el, másrészt pedig növelné bűnvádi igazságszolgáltatásunknak jelenlegi lassúságát, mely jó részben a perorovoslatok túlságosan tág körére vezethető vissza. Ha például figyelembe veszszük, hogy az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság kérdésében háromfokú, a legtöbb végzésre és itéletre kétfokú perorvoslatnak van helye: könnyen megérthető a perorvoslatoknak lassú felülvizsgálata s ebből folyólag az egész bűnvádi pernek szerfelett való elhuzódása. Ha figyelembe vesszük továbbá, hogy a szóbeliség biztositékának a perovoslatok felülvizsgálatánál való behozása, a közvetlenség jelentékeny hasznának a felebbezés elintézésénél való megengedése elkerülhetetlenül növelni fogja a felső biróságok teendőit, tehát még inkább gyarapitani fogná hátralékaik nagy számát s ezzel a bűnvádi eljárás lassúságát: akkor szembetünő, hogy a perorvoslatoknak megfelelő korlátozása okvetlenül szükséges.

A másik körülmény, a melyre nézve jogászközönségünknél egyetértés remélhető, az, hogy a perorvoslatok fölülvizsgálatának jelenlegi módját, mely kizárólag irásbeli alapon történik és mely a lényegében szóbeli elsőfokú eljárásunknak kiáltó ellentéte, - egyáltalán nem lehet továbbra is érvényben hagyni, hanem hogy azt is lehetőleg szóbelivé kell tenni.

Szemben jelenlegi gyakorlatunkkal, mely a törvényszékek előtti eljárásban nem tesz külömbséget a perorvoslatoknak egyes nemei közt, - a javaslat a rendes perovoslatoknak három faját: a felfolyamodást (378., 546. §) végzések ellen; a felebbezést (381., 547. §) az elsőfokú itéleteknek legnagyobb része ellen; végre a semmiségi panaszt (426. §) a másodfokú, illetőleg a nem felebbezhető itéletek ellen külömbözteti meg, melyekhez rendkivüli perorvoslatok gyanánt a jogegység érdekében használható (441. §), az ujrafelvétel (XXI. fej.) és az igazolás (XXII. fej.) csatlakoznak.

Végzések ellen rendszerint egyfokú felfolyamodást ad a javaslat. Az előkészitő eljárás során hozott csekélyebb fontosság végzések ellen a felfolyamodás ki van zárva.

A felebbezés, vagyis ama perorvoslat ellen, mely az első fokon elintézett ügyet mind a ténykedésben, mind a törvény helyes alkalmazása kérdésében a felsőbb biróság elé viszi, - a tudományos körök sok elvi kifogást tesznek. A gyakorlati embernek meggyőződése és a tapasztalatok adatai azonban mellette szólnak.

Tény az, hogy a felebbezés az államok legnagyobb részében legalább is a középfokú bűncselekményekre nézve fennáll és hogy ott is, a hol eltörölve volt, vagy újra behozták (Hollandiában 1874-ben), vagy behozása iránt széles körű mozgalom van folyamatban (Németországban, Angliában).

Még nyomatékosabbak a hazai viszonyok vizsgálatából meritett érvek.

Nem hagyható figyelmen kivül, egyrészt a hazai intézményeink történelmi fejlődésében nyilvánuló irány, másrészt lakosságunknak szivóssága jogai megvédésében és felebbviteli hajlama. A jogtörténelem meggyőző és már fennebb érintett adatokat nyujt arról, hogy hazánkban a perorvoslatok használata a legrégibb időktől fogva gyakorlatban volt és hogy a perorvoslatok mellőzhetetlenségének érzete mind törvényhozásunknak sűrű intézkedéseiben, mind joggyakorlatunkban élénk kifejezést nyert. Még akkor is, midőn a nyomozó rendszer uralkodóvá lett és közbűntettek tárgyában a felebbezést majdnem mindenütt kiszoritotta, ez nálunk nem történt, sőt még világos törvény (1729:XXX. tc.) ellenében is érvényt szerzett magának ama meggyőződés, hogy nemes-embertől a király biróságához való felebbvitel meg nem tagadható.

Mióta a nyugalmasabb idők és alkotmányos jogaink elismerése megengedték nemzetünknek a bűnvádi eljárás szabályozásával való foglalkozást, törvényhozásunk a felebbezés jogának kiterjesztése felé hajol. Az utóbbi évtizedek joggyakorlatában nyilvánuló népmeggyőződés pedig a majdnem korlátlan kétfokú felebbvitelt honositotta meg.

Népünk és jogászközönségünk megszokta a kétfokú felebbezést. Ennélfogva a felebbezésnek teljes átmenet nélküli eltörlése nagy rázkódtatást idézne elő, erős ressensust keltene és végeredményében az igazságszolgáltatás biztonságába vetett bizalmat renditené meg.

Mindaddig, mig elsőfolyamodású biróságainkat szervezeti biztositékokkal és szellemi súlyuknak folytonos növelésével jelentékenyebb mértékben meg nem erősíthetjük;

mindaddig, mig közvéleményünkben meggyőződéssé nem érlelődik az a tudat, hogy a bűnpernek összes biztositékait nem a felső fokon, hanem a jól szervezett, képzett és tapasztalt birákból álló magas szinvonalú elsőbiróságok előtt a vádrendszer, a szóbeliség és a közvetlenség elvei szerint lefolyó eljárásban kell keresni: Addig a felebbezésnek fokozatos korlátozására kell törekedni, de teljes letörlése nem hozható megnyugvással javaslatba.

A javaslat, a most kifejtett vezéreszmét követi.

Kétségtelen, hogy habár a járásbiróságok itéletei ellen használt felebbezés felülvizsgálatát a törvényszékhez utalta (547. §), habár továbbá a törvényszéki eljárás előkészitő szakában s különösen a vádhatározat ellen használt felfolyamodásoknak száma előreláthatólag jelentékenyen csökkenni fog: mégis a kir. itélőtáblák büntető tanácsainak jelenlegi személyzete a szóbeliség és közvetlenség elveinek alkalmazásával nem lesz képes elintézni a törvényszékektől felérkezendő összes felebbezéseket.

Ez okból a javaslat elkerülhetetlenül szükségesnek találta a törvényszéki itéletek ellen használható felebbezés korlátozását. Ez természetszerűleg csak az aránylag legcsekélyebb súlyú bűncselekményeknél volt javasolható (382. §).

A perorovoslati fejezet részletes indokolásában felsorolt statisztikai adatok valószinűvé teszik, hogy a felebbezésnek ezuttal tervezett korlátozása nem lesz elégséges, a mennyiben kir. itélőtábláink e korlátozás daczára túlsok teendővel lesznek elhalmozva. A javaslat azonban ennek teljes tudatában sem ment tovább a korlátozásban. Ettől ugyanazok a tekintetek tartották vissza, melyek a felebbezésnek teljes eltörlése ellen szólnak.

A mennyiben a javaslatnak törvényerőre emelkedése és életbeléptetése után a tapasztalat csakugyan azt fogja bizonyitani, hogy a kir. itélőtáblák a felülvizsgálatra váró ügyeknek nagy tömegét a személyzetnek némi szaporitása mellett sem intézhetik el kellő gyorsasággal: akkor esetleg még tovább kellene menni a felebbezés korlátozásával. Remélhető, hogy az akkor, ha a közönség a most javasolt csekélyebb megszoritásokhoz hozzászokott és elégtelenségökről meggyőződött, nagyobb rázkódtatás nélkül keresztülvihető lesz.

A felebbezésnek a törvényszéki ügyekben megkisérlett korlátozását a javaslat más biztositékokkal ellensúlyozza. Ilyen: a semmiségi panasz (426. §) a törvényszéknek nem felebbezhető itélete ellen; továbbá az a rendelkezés, hogy a törvényszék itélete a 382. § 2. pontjában meghatározott esetekben csak akkor nem felebbezhető, ha azt a törvényszék egyhangulag hozta. A törvényszék három birájának a bűnösség kérdése tekintetében egyértelmű meggyőződése valóban biztositék arra nézve, hogy a bizonyitó anyagnak lelkiismeretes mérlegelése mellett téves elitélések vagy felmentések nem fognak történni.

Az anyagi igazság megvalósitásának egyik biztositéka az is, hogy a felsőbb biróság a semmiségi panasz alapján nemcsak cassatorius, hanem az alsó fokú itéletet helyesbitő hatáskörrel is fel van ruházva (385., 404., 423., 437. §) és megállapitásai az alsó biróságokra kötelező erővel birnak (438. §).

Végül az anyagi igazságnak lehető érvényre emelését tartják szem előtt a javaslatnak a jogegység érdekében használható perorvoslatra, (441., 442. §), az ujrafelvételre (XXI. fej.) és az ártatlanul szenvedett előzetes letartóztatás, vizsgálati fogság vagy büntetés miatt nyujtandó kártalanitásra (XXXI. fejezet) vonatkozó intézkedései. A javaslat ezekkel lehetőleg gondoskodik arról, hogy a mennyiben a bűnvádi eljárás folyamán eljáró hatóságok vagy közegek tévedése vagy hibája folytán csorba esett az anyagi igazságon, a jogsérelem elháritva, sőt lehetőleg helyrehozva is legyen.

Ama szervezeti biztositékok, melyek a jelen javaslattal kapcsolatban a helyes és alapos bűnvádi igazságszolgáltatás érdekében felállitandók lesznek, - részben a javaslatot életbeléptető törvénynek vannak fentartva.

Azonban maga a bűnvádi perrendtartás is nyujt egyes szervezeti garantiákat. Ilyenek: azok a rendelkezések (64-66., 68., 73., 74-76. §), melyek a birót, a jegyzőkönyvvezetőt, vagy a kir. ügyészség tagját egyes bűnvádi ügyek elintézéséből kizárják, vagy a melyek a nevezetteknek mellőzésére alapul szolgálnak.

Ezek közől főleg a 65. és 74. §-ok tartalmaznak oly rendelkezéseket, melyek nemcsak jelenlegi gyakorlatunkkal szemben lényeges haladásnak tekintendők, de egyuttal a legtöbb törvényhozás szabályaitól is hasznosan eltérnek.

Mint a helyes büntető igazságszolgáltatás egyik további biztositékára, kellő figyelmet forditott a javaslat a bűnvádi per lefolyásának megfelelő gyorsitására is.

Az a kivánság, hogy a bűnvádi eljárás minden áron „expeditiv” legyen, nem tekinthető ugyan jogosultnak, mert a büntető itélet sokkal fontosabb érdekeket érint, sokkal helyrehozhatatlanabb sérelmeket okozhat, semhogy a per gyorsasága, mint feltétlen és egyedül irányadó tekintet elfogadható volna. De másrészt nem lehet tagadni, hogy az ügymenet lassúsága nagyon csonkitja az anyagi büntetőjog czéljait, és még nem biztositja az alaposságot. Az alaposságnak és a gyorsaságnak lehető összeegyeztetésében keresendő tehát a helyes megoldás kulcsa.

E megoldásra törekszik a javaslat is. Már ama sarkalatos intéziedései (83., 102. §), hogy a nyomozás és a vizsgálat elé tisztán előkészitő feladatokat tűz és a pert csak a főtárgyaláson fejleszti ki egész terjedelmében, egyéb czélok mellett az ügymenet gyorsitását is előmozditják. Ehhez járul az a rendelkezés (103. §), hogy a vizsgálatot csak korlátolt mértékben tette kötelezővé, úgy hogy bizton várhatni, hogy az ügyeknek tetemes része jóval gyorsabban kerül az itélet stadiumába, mint jelenleg. Ugyane czélnak szolgál a 117. § ama rendelkezése, hogy a nyomozás cselekményei, - a mennyiben a vizsgálat czéljaira elégségesek, - a vizsgálat folyamában csak kétség vagy homály eloszlatása végett ismétlődnek; továbbá a facultativ vád alá helyezés (254-275. §); a közvetlen idézés eseteinek kiterjesztése (281. §); az előleges és a közbenső eljárás folyamán használható perorvoslatok megszoritása (268., 269., 283., 378. §); a harmadfokú felebbezés eltörlése (381. §), valamint a másodfokú felebbezésnek némi megszoritása (383. §). Elv gyanánt szolgált mindezeknél, hogy az előkészités gyorsitandó, ellenben az itélkezési eljárás oly tág mederben folyjon, hogy minden ténybeli és jogi adatot kimeritsen.

Jelenlegi bűnvádi igazságszolgáltatásunknak bizonyára egyik legnagyobb fogyatékossága az eljárásnak szerfeletti lassúsága. Ezt részben a vizsgálatoknak késedelmes teljesitése és nagyon hosszadalmas volta, részben pedig a perorvoslatoknak tagadhatatlanul túltengése idézi elő. Ennek következménye, hogy a legtöbb bűnügy csak hónapokkal, néha évekkel a bűncselekmény elkövetése után kerül főtárgyalásra, mikor már a bizonyitékok egy része nehezen előállitható és reproducálható, a valódi tényállásnak hű képe a tanuk emlékezetében elmosódik, a bizonyitó anyag nagyon sokat veszit frisseségében és közvetlenségében. Minde visszásságokon, melyek jelentékenyen veszélyeztetik az anyagi igazságnak érvényre emelését, a javaslat vonatkozó rendelkezései gyökeresen segitenek s ez irányban is törvénynyé váltától, a büntető igazságszolgáltatásnak jelentékeny javitása alaposan remélhető.

VII. Az esküdtbirósági eljárás beillesztése a javaslatba

A birói szervezetet is közelről érintő leglényegesebb ujitása a javaslatnak az, hogy a XIX-ik fejezetben az esküdtbiróság előtti eljárást felvette.

A nyomtatvány utján elkövetett bűncselekmények elbirálása fennálló törvényeink szerint az esküdtbiróság hatáskörébe tartozik. Ama százévnegyed óta, mikor e biróság eljárást szabályozó rendeletet az igazságügyi kormány kibocsátotta, a bűnvádi eljárás jelentékeny haladást tett s esküdtbiróságunk manap már elavult formák közt működik. Ezeknek a szabályoknak az általános bűnvádi eljárás tisztult elveire való fektetése kétségtelenül szükséges.

Ebben a tényben egymagában is elegendő okot látott a javaslat arra, hogy az esküdtbiróság előtti eljárást a perrendtartásba felvegye.

A javaslat azonban a XIX-ik fejezet rendelkezéseiben kész alapot is kivánt nyujtani arra, hogy esküdtbiróságunk hatásköre a rendes eljárásra is kiterjeszthető legyen, a minek a közel jövőben való bekövetkezését kivánatosnak tartja.

Ez az oka annak, hogy a 19-ik § harmadik bekezdése oly szabályt állit fel az esküdtbiróság illetékessége tekintetében, mely nyomtatvány utján elkövetett bűncselekmény esetében nem alkalmazható; s ez az oka annak is, hogy a javaslat a sajtó utján véghezvitt bűncselekmények eseteiben követendő eljárást külön fejezetben (XXX.) szabályozza, a hol a sajtóügyi eljárást a XIX-ik fejezet alapjára fekteti ugyan (573. §), de ettől eltérő rendelkezést is felvesz (574. §).

Szemben a legutóbbi (1888. évi) javaslat álláspontjával, mely az esküdtszék intézményét a rendes eljárásban elvi okokból mellőzte, a sajtóügyekre nézve azonban fentartani kivánta, ennek az új iránynak bővebb okát kell adnunk.

A javaslatnak szemügyre kellett vennie mindazokat az intézményeket, a melyeket az elmélet és a gyakorlat a bűnvádi eljárásnál figyelemre méltóknak nyilvánitanak. S nem téveszthette szem elől az esküdtbiróság intézményét, melyet a tudomány magas szinvonalán álló férfiak a bűnvádi eljárás formái közé felveendőnek jelentettek ki, s a mindennapi életnek positiv viszonyait gondosan számbavevő gyakorlat életrevalónak igazolt.

Nem vállalkozhatott a javaslat arra, hogy az esküdbiróság helyett egészen új, kizárólag magyar intézményt alkosson, melynek életrevalóságáról még csak ezután kellene meggyőződnünk; de arra a szemrehányásra sem ad okot, hogy a külföldet vakon utánozza, midőn figyelmét az esküdtszék felé forditja, melynek tanulságos története nagy államokban századokra szól, s midőn a hosszú tapasztalatok igazolta intézménynek kiterjesztését kivánja a rendes eljárásra oly módositásokkal, melyek saját tapasztalatainknak is s honi viszonyainknak is megfelelnek.

Akár tartsuk az angol esküdtszéket az istenitélet, az ügydöntő törvényszéki bajvivás utódjának, akár az idegen hódoltság idejében a végből felállitott intézménynek, hogy az idegen uralkodók Angliában a nép részvétele nélkül ne szolgáltathassanak igazságot: el kell ismernünk, hogy Anglia hatszáz éves esküdtszéke a jogkérdés megoldására mindig gyakorolt befolyást s hogy az 1792-iki libelacta már csak gyarapitotta ezt a befolyást.

Angliában és Skótországban a vádirat (indictment) akként volt és van szerkesztve, hogy csekély alaki módositással itéletté válhassék; az esküdtek határozata kiterjed a vádirat egész tartalmára s az igenlő határozat (guilty) nem egyéb, mint a vádiratnak egyszerű elfogadása, itélet erejére való emelése, a mihez rendszerint nem kell egyéb, mint a szövegezést az állitás alakjából a megállapitás formájába tenni át. A jury hatáskörébe esik tehát minden kérdés, azt az egyet kivéve, mely szorosan a kiszabandó büntetésre vonatkozik.

Nyilvánvaló, hogy egyrészről az angol jury igazságügyi intézmény volt mindig, másrészről pedig, hogy lord Coke ama tételének, „de facto judicant juratores, de jure judices,” melyet a Stuartok hatalmuk gyarapitására felhasználtak ugyan, de a mely már a hét püspök ellen lefolytatott perben sem támogatta túlkapásaikat, az angol jogban soha sem volt az az értelme, hogy az esküdtek működése a jogkérdésből kizárva legyen.

Nem volt tehát helyes ezt a tételt 1791-ben csak külső szine szerint fogni fel, s a franczia juryt arra a helytelen alapra fektetni, hogy az esküdtek csak ténykérdéseket fölött határozzanak. El kell mindazáltal ismernünk, hogy a franczia jurynek ily alapra való fektetése a hatalmak felosztásának Francziaországban éppen abban az időben kiváló kegyelettel ápolt elméletével teljesen egyezett.

S nem volt helyes az intézménynek politikai jelleget adni, ezzel jó oldalait lerombolni, minden izében meghamisitani, s egy Danton, egy Robespierre önkényének készséges szolgájává lealacsonyitani.

Nem a forrásból meritettek tehát a belga és német törvényhozások, midőn esküdtszéköket a franczia minta szerint rendezték be, s ezzel a ténykérdés és jogkérdés elválasztásának eszméjét meg nem érdemelt polczra emelték.

Az angol jury kivételes természetű special verdictje, melyet az 1792. évi hires libelactával egyezőleg az 1881. évi newyorki perrendtartás 418. és 419. §-ai csak a sajtóügyekben zárnak ki, bizonyságot tesz arról, hogy a tény- és jogkérdések szétválasztása nem lehetetlen. Csakhogy a külső tettnek magában véve nincs jogi jelentősége. De mihelyt az ily tettet a büntető törvényre vonatkoztatjuk, melytől nevet és jelentőséget kap; mihelyt tehát az ily tett büntetőjogilag relevánssá, büntetendő cselekménynyé lesz: a ténykérdés menten a bűnösség kérdésévé válik s következéskép jogi jelleget ölt.

A bűnösség kérdése, mely a büntetendő cselekmény törvényes fogalmára való vonatkoztatás nélkül fel sem tehető, nyilvánvalólag nem ténykérdés.

A ténykérdésre szoritott esküdtek, a kik csak a tegnap históriájával foglalkoznak, nem felelhetnek meg hivatásuknak. S ha megkivánjuk tőlök, hogy a vádlottnak törvény szerinti bűnössége fölött határozzanak, akkor az esküdtek és a biróság működésének határait a tény és a jog elvásztó okai szerint nem jelölhetjük ki. Nem szenved kétséget, hogy nem az esküdtszéknek volt az az ős formula szánva: De mihi factum, dabo tibi jus.

S viszont az esküdtbiróság birói tagjai sem tarthatják magukat ehhez a formulához; kiveszik részüket a ténykedésből is. Befolyásuk a kérdések feltevésénél kezdődik, a javaslat szerint negativ uton ugyan, de határozottan. A mit a kérdésekbe fel nem vesznek, az az esküdtek határozata alól el van vonva. S midőn az esküdtek határozatában jelentkező hiányok pótlását elrendelik, vagy a vádlott sérelmére történt tévedésnél az esküdtek határozatát mellőzik, s az ügyet más esküdtszék elé utasitják: kétségtelenül abba a hatáskörbe nyúlnak, mely a szétválasztó elmélet szerint az esküdteknek van fentartva.

Ha mindezek ellenére a franczia felfogás, mely az esküdtbiróság két eleme közé tátongó ürt akar nyitni, ma is ragaszkodik a kérdések elválasztásának tételéhez, s erősiti, hogy az a franczia eskütszéknél tényleg érvényesül: úgy ezt csak annak a kijelentésének segitségével teheti, hogy pl. ténykérdés a kisérletnél az a commencement d'exécution is, mely az elméletileg legderekabb és gyakorlatilag legtapasztaltabb birót is tartós töprengésekben ejti (1813. május 14., 1821. február 3-án., 1835. julius 2-án, 1849. évi január hó 25-én, 1866. évi május 31-én hozott semmitőszéki határozatok; az olasz perrendtartás 495. cz., a genfi kanton 1891. évi perrendtartásának 304. cz.).

A gyakorlati élet követelményeinek megfelelő esküdtbiróság két eleme nem szétválásra, hanem összhangzatos közreműködésre van hivatva; az esküdtek működésének declarativ s a biróság eljárásának dispositiv jellege nem idéz ellentétet elő; az esküdtek felmentik a biróságot a bizonyitékok méltatásának nehéz terhe alól, a biróság pedig az itélethez mindazzal járul, a mi jogtudományt feltételez s a mi az esküdtektől meg nem kivánható. A jury és a biróság nem ellenfelek, hanem egymás törekvéseinek támogatói; törekvésök iránya pedig közös, az igazság kideritése és kiszolgáltatása.

A kettéválasztás szerencsétlen elméletét elvetették már 1868-ik évben a würtembergi és a szász törvényhozások, 1873-ik és 1877-ik években az osztrák és a német büntető perrendtartások.

Alig szükséges tehát constatálni, hogy ily körülmények közt mit sem árthat az esküdtbiróság intézményének az az ellenvetés, hogy a tény- és jogkérdés kettéválasztásának nehézségei legyőzhetetlenek.

A társadalmi bajok folytonos szemlélése elfásulttá teszi a kedélyt, a folytonos gyakorlat petrificál, szokást szül; a szüntelen gyakorlat abstarctiókra vezeti a hivatásos birót, a ki a vádlottban legtöbbnyire bűnöst lát s a ki a megszokás miatt gyorsan határoz, bonyolódott tényállásnál is könnyedén jár el, rögtön itél, e miatt nem ritkán hibáz, s gyakran meritve külföldi forrásokból, jogérzete kosmopolitikussá lesz. Ha ellenben a törvényt a nép alkotja, nincs rá ok, hogy ugyanazt a népet az ekként alkotott törvény alkalmazásából kizárjuk, kivált, ha az eskütek lajstromainak egybeállitói az értelmességre való követelményt szem elől nem tévesztik; mert a közönséges élettapasztalat, az egészséges és józan ész, jogi ismeretek és bő gyakorlat nélkül is felismerheti, hogy mi az igazság. A jogtörténet adatai szerint az esküdtek, ezek az egyszerű emberek, óvatosan és körültekintően működnek, a cselekményt individualis módojn itélik meg, mert jobban megértik a vádlottat, jobban ismerik viszonyait, s mindig szószólói a nemzeti jogérzetnek.

Ellenvetik azonban, hogy a nép idegenkedik az esküdtszéki szolgálattól a teher miatt, melyet a polgárok idejére és erszényére ró.

Quot capita, tot sensus. Az ezerfejű nép egy véleményen nem lehet. Egyes, mindenben elégedetlen esküdtek kifakadása még nem a nép szava, s legkevésbbé sem lehet annak a népnek szava, mely az intézménynek törvényes uton való megszüntetése iránt nem intézkedik s az esküdtbiróság itéleteinek igazságosságában hisz.

Súlyos az az ellenvetés, hogy az esküdtek hajlandók a bizonyitékokat számba nem venni, s oly határozatokat hozni, melyek a szakbirák meggyőződésével ellenkeznek. S mondják, hogy az esküdtszéknél nincs bizonyosság az iránt, hogy a bűnös bűnhődik s hogy az ártatlan felmentve lesz.

Ámde a mellett, hogy az ártatlanok elitéléséből kiveheti a maga részét az az állandó biróság is, mely az ügyet esküdtszék elé utasitotta, alig van bizonyosabb annál, hogy az emberi emlékezés hűtlensége vagy hamis tanuk ellen egy biróság sincs megóva.

Egyébiránt az idéztük egész állitás a tertium comparationis hiánya miatt is alap nélkül szűkölködik, mert tudvalévő, hogy az esküdtszék természetével a bizonyitékok szabad méltatása jár; következéskép a jury a törvényes bizonyitékok rendszerének természetes ellensége.

S a mig egyfelől bizonyos az, hogy a szenvedély, a gyűlölség jó tanácsot még soha sem adtak, s nem adhattak a franczia és az olasz esküdteknek sem; addig másfelől az is kétségtelen, hogy emberi alkotás tökéletes nem lehet, a mit felső biróságainak megváltoztató itéletei is bizonyitanak. Csalhatatlan igazságszolgáltatás nincs sehol sem. Nem róhatjuk az esküdtszék intézményének bűneül azokat a gyarlóságokat, melyek az állandó biróságok eljárásában is tapasztalhatók.

Az olasz biróságok sorában az esküdtszékek ellen nagy az elkeseredés, az esküdtek felmető itéleteiben nyilvánuló u. n. judicium morale miatt. Szemökre vetik az esküdteknek, hogy nem tisztelik a törvényt. Azok az itéletek nekik nem tetszenek ugyan, de mivel sincs bizonyitva, hogy a törvényt sértik. Ha az esküdtek határozatában az jut kijelentésre, hogy a törvény a fenforgó esetre nem igazságos, akkor ez a határozat megérdemli a kárhoztatást; mert annak latolgatására az esküdtek hivatva nincsenek. De a fölött határozni, vajjon a törvény pl. az ellenállhatatlan erő kényszere, a jogos védelem, a végszükség feltételei tekintetében eléggé világos volt-e arra, hogy az állampolgár cselekvésének szabályául szolgálhasson, éppen a népből való esküdtek a leghivatottabbak; mert a tudományos ebstractiókhoz szokott biró szemében itt nincs kétség. Ha azután az esküdtek, a fenforgó eset individualis körülményeinek kellő méltatása és saját magukon tett próba után e kérdésre nemmel felelnek: határozatuk az állandó birónak tetszésével nem találkozik, mert ő máskép itélt volna; holott kétség tényleg, fenforgott s ily esetben helyesebb, ha a concret eset valódi tényállásának méltatása győz az aggodalmat keltő consequentiához való szivós ragaszkodás fölött.

Az olasz birák egyébiránt, a kikről megállapitotta a statisztika, hogy fölötte enyhe, legtöbbnyire a minimumot megközelítő büntetést szabnak ki azokra a vádlottakra, a kiket az esküdtek bűnösöknek kimondottak, legkevésbbé vethetik az esküdteknek szemére azt, hogy túlságosan engedékenyek.

Más véleményben vannak az esküdtek határozatairól az olasz törvényhozók. A legelsők egyike Pisanelli, az olasz perrendtartásról szóló törvényjavaslat általános részének tárgyalásánál 1873-ik évben a többi közt ezeket mondotta:

„Mindnyájan hallottunk már beszélni igazságtalan és képtelen verdictekről, olyanokról, melyek közmegütközést keltettek s általános megbotránkozásra adtak okot.

Elismerem a tényt; de két észrevételem van rá. Mindenekelőtt biztosak-e önök abban, hogy mindazoknak a téves verdicteknek hibája kizárólag az esküdtek vállait nyomja? A panaszos eredményekért vajjon nem felelős-e az az állandó biróság is, mely azoknál az itéleteknél közreműködött? Hozzáteszem, hogy azokat a verdicteket, melyek miatt nagy lármát ütnek, nem is tanulmányozzák kellőleg.

„Kivánnám, hogy a miniszter ur éber szemmel kisérje azokat a verdicteket, melyek a közvéleményben zajt keltenek; mert több izben tapasztaltam, hogy az a zaj ok nélküli volt s a megvizsgáltam verdictek valóban más vélemény keltésére valának érdemesek (a me č avvenuto spesse volte di osservare che quel clamore era inopportuno, e che quei verdetti, bene scandagliati, potevano meritare ben altro giudizio di quello pronunciato dal pubblico).

„Uraim, mindez azt bizonyitja, hogy midőn némely verdictek ellen hangos kárhoztatások emelkednek, nem kell azokat mindjárt könnyelműen elitélni, és gyakran fogják önök igazságosabbnak találni azt a verdictet, mely miatt lármát csapnak, mint azt, melyet általános tetszés és taps fogadott. (Tutto ciň vi prova, o signori, che, quando si odono lamenti contro alcuni verdetti, non bisogna essere corrivi a guidicare, e spesse volte troverete piů giusto un verdetto del quale si mena grande scalpore di quello che non sia un altro verdetto accompagnato da unanime plauso).”

Az esküdtszék intézményével összeforrva levő nagy nyilvánosság miatt kivétel nélkül közhirré lesznek azok a verdictek is, melyek téveseknek tünnek fel; s az ellenszenv legott pálczát tör az intézmény fölött, nem is vizsgálva azt, vajjon valóban tévesek-e ama verdictek, vagy csak külső szinök az. Az állandó biróságok hibás itéleteinek ellenben csak jelentékenyen kisebb része kerül a nyilvánosság elé s ezekről sem szól oly hangosan a hir. „Engem” - irta egy tapasztalt porosz biró a nagytudományú Glasernek - „egyes visszás verdictek nem tévesztenek meg; mi jogtudós birák is megcsináltuk a magunk együgyűségeit; csakhogy nem a nyilt piaczon. (Ich lasse mich durch einzelne verkehrte Verdicte nicht irren; wir rechtsgelehrten Richter haben nicht minder unsere Dummheiten gemacht; wir machten sie nur nicht so auf offenem Markte).” A hibás itéleteknek csak erősebb része jut komoly birálat alá; a többit a szakképzettség pajzsa óvja s jelzi olyannak, hogy csak a szine hibás.

Nem lehet azt állitani, hogy az igazságot nem hiven szolgálja tizenkét polgárnak közvetlen megfigyelésen alapuló meggyőződése.

A nép az esküdtszékek működését bizalmával kiséri.

S ha Németországban - a mint mondják - erős aggodalmak nyilvánultak az esküdtszék intézménye ellen; de ezek az aggodalmak mindazáltal az esküdtszék felállitását és meg nem ingatott fennállását eredményezték: akkor azok az aggodalmak lehettek ugyan erősek, de több mint valószínű, hogy nem az esküdtszék intézménye ellen fordultak.

Annak eldöntése, vajjon az esküdtszék valamely ügyben másként itélt volna-e, mint az állandó biróság és viszont, téves megoldásokra bő alkalmat szolgáltat. Ki birná azt abstract módon igazságosan megállapitani? Ámde ha a hasonló esetek egész sora fejlődik ki rövid egymásutánban, akkor a jelenség a rendszerintinek jellegét ölti fel s a belőle vont következtetés bizonyit. A számok döntenek. Schwarze főügyész egybeállitotta azokat a Németországban 1879-1883. évek alatt ujrafelvétel folytán mondott itéleteket, melyek az alapperben elitélt vádlottakat felmentették. A birói tévedéseket megállapitó ezeknek az itéleteknek száma 258 volt; s e nem jelentéktelen számból az esküdtbiróságokra csak 10 (tiz) esett.

Sajtóügyi esküdtbiróságunk ellen több felszólalás történt, s csoda volna, ha nem történik vala; mert esküdbiróságunk működése fölötte kedvezőtlen mederben foly, a mennyiben eljárásra területenkint külömböző módon van szabályozva, területenkint külömböző az az általános bűnvádi eljárás is, a mely forrásául szolgál, s ezek a külömböző bűnvádi eljárások már korhadtak, elavultak, s mindemellett esküdtbiróságunk legtöbbnyire rágalmazással, becsületsértéssel foglalkozik, melyek fogalma rendkivül rugékony. Azok a felszólalások mégis valójában nem az esküdtbiróságnak, mint intézménynek, hanem inkább kizárólag sajtóügyi hatáskörének szóltak; mert egyrészről a fokozatos felelősség rendszere esküdtbiróságunktól majdnem teljesen elvonja valódi feladatát, melynek megoldására az esetek legtöbbjében nincs alkalma; másrészről pedig a sajtóügyekre szoritott jury inkább politikai, mint igazságügyi intézmény, mely a változékony közvélemény nyomása, káros befolyása alatt áll, melynél a jog másodrangú szerepre van utalva, s a mely e miatt ferde alapon működik. Esetlen lesz a legszebb szobor is, ha ferde alapra helyezzük, s bizonyos, hogy ily tapasztalatról nem birálhatjuk meg helyesen.

Sehol sem, Ausztriában sem vált be az esküdtbiróság ugy, a mint várták, mig kizárólag sajtóügyekkel foglalkozott. Emeljük igazságügyi intézménynyé, alkalmazzuk a rendes eljárásban, s bizonyosan be fog ugy válni nálunk, mint a hogy bevált Ausztriában. S következetesen eljárva nem is tehetünk egyebet. Ha ugyanis esküdtbiróságunk működésével megelégedve nem vagyunk, meg kellene az esküdtbiróságot szüntetnünk; de mert fenn akarjuk tartani mégis, s mert megelégedésünket ki nem vivott működésének oka szűk hatáskörében rejlik: ezt a hatáskört ki kell terjesztenünk. Az esküdt, a ki nem csupán a politikai szinezetű sajtóvétségekkel foglalkozik, a biró öntudatára ébred s nem fogja magát bizonyos politikai nézet kifejezőjének tekinteni.

A valódi jury hazájában, Angliában, mit sem tudnak azokról az erős áramlatokról melyek - a mint mondják - az esküdtszék intézménye ellen irányulnak. Classicus tanuja ennek Prins Adolf brüsszeli egyetemi tanár, a kit a belga igazságügyi miniszter, a parlament bizottságának óhajtására, az angol bűnvádi eljárás tanulmányozása végett 1879-ik évben Angliába küldött volt.

Sőt ellenkezőleg, az angolok mennél hosszabb életet kivánnak esküdtszéköknek. Forsyth az esküdtszék előtti per történetéről irt munkáját e szavakkal végzi: „Tartson is ez igy sokáig! És mig más nemzetek a forradalom sanyarú viszontagságaival küszködnek: az angolokat még sokáig jellemezze az őseiktől leszármazó intézményekhez való szivós ragaszkodás - a jogszolgáltatás tiszta és igazságos volta iránti benső bizalom - s a törvény iránti hódoló tisztelet. (Long may it be so! and while other nations are heaving with the throes of revolution, and regard their polity with discontent, long may the characteristics of England be her attachment to the institutions handed down to us by our forefathers - her confidence in the pure and upright administration of justice - and her reverence for the law)”.

Az amerikaiak gondolatmenetét Hirsh Hugó tolmácsolja: „Az esküdtszék elleni panasz nem alapos és rossz helyen is van alkalmazva. Vessük tekintetünket arra a hosszú időre, melyen át az eljárás e rendszere hasznos szolgálatokat tett, s atzokra a tökéletesbbitésekre, melyeket törvényeken és intézményeken tettek az országok, melyek azt elfogadták, s meg leszünk arról győződve, hogy fenne kell azt tartanunk teljes erejében és egész hatáskörében... Ha van panasz, annak éle ne a rendszert, hanem az egyéneket érje. (This complaint is ill-founded and misapplied. It is but necessary to notice the many years this system of trial has been in use, and the improvement in the laws and institutions of the countries which have adopted it, to be convinced that it should be continued in full force and vigor... The complaint, if any, should be made against the juror, not the system)”.

Emberi intézmény az esküdtszék, hiba nélküli nem lehet; a politikai, nemzetiségi, vallásos szenvedélyek elragadhatják; az ékesszólás s a sophismák a kegyelem és a törvényhozás hatáskörébe csábithatják: de a hol megszüntették, ott a szóbeliség és a közvetlenség helyébe az irásbeliség, a bizonyitékok szabad mérlegelése helyébe a törvényes bizonyitékok rendszere lépett, s a jury érzékeny ürt hagyott maga után, mely csak visszaállitásával volt betölthető.

Tény az, hogy Spanyolországban az 1872-ik évben felállitott esküdtszék 1875-ik évben megszünt; nem elvi okokból, hanem a fentartásához szükséges, az esküdtek életét és vagyonát a boszú ellen biztositó jó rendőrségnek, közlekedési és egyéb eszközöknek hiánya miatt. Maga a spanyol képviselőház bizonyitja ezt, mely azóta ismételten nyilatkozott az esküdtszék mellet; bizonyitja továbbá az, hogy az 1888. évi április 20-án kelt törvény ujra életbeléptette az esküdtszéket.

Ausztriában a jury, rövid első fennállás alatt is, emelte a büntető itéletek erkölcsi hatását, de 1851-ik évben megszünt. Tudjuk, hogy vele együtt megszünt a nyilvánosság, megszünt a szóbeliség és közvetlenség, meg a bizonyitékok szabad mérlegelése. A bekövetkezett politikai viszonyok miatt a közvélemény csak 1861. évben juthatott kifejezésre. A törvényhozás az esküdtszéket, a tartománygyülések egyhangúlag sürgető kivánságára visszaállitotta.

Poroszországban az igazságügyi miniszterium 1873. évben kijelentette volt, hogy az esküdtszék intézménye gyógyithatatlan bajokban szenved; s éppen akkor állitották vissza az osztrák esküdtszékeket s rövid négy év mulva a juryt az egész német birodalomban installálták.

A jogtörténet nem ismer intézményt, mely oly kevés idő alatt annyi országot hóditott volna meg, mint az esküdtszék, mely Keletindiában épp úgy, mint Amerikában, s immár majdnem egész Európában működik s ezzel életrevalóságának tagadhatatlan bizonyságát adta. Az intézmények jó vagy rossz volta fölött a tapasztalás dönt.

Hazánk törvényhozása nem zárkózhatik el annak szükséges volta elől, hogy ezzel a ténynyel számoljon. Ne másoljon le idegen intézményeket minden áron; de ha az a felállitandó intézmény nem is olyan idegen: tegyen a távolságokat már alig ismerő kor ama kivánalmának eleget, hogy az egymással mindennapos érintkezésben levő országokban lehetőleg egyenlő legyen az igazságszolgáltatás, mely kivánalom előtt a legfüggetlenebb és leghatalmasabb nemzetek is meghajoltak már.

A törvényhozás nem mellőzheti az esküdtbiróságot, mely a nyilvánosság, a szóbeliség és a közvetlenség elveinek megtestesülése; melynél minden, a mi történik, fényes nappal történik; melynél az élő szó a tárgyalás alatt levő ügy tényállását fényképszerűleg tükrözött vissza az esküdtek lelkébe, mig az állandó biró az ügy korábbi stadiumainak hatása alatt áll; s melynél a bizonyitékok szabad mérlegelése teljesen érvényesül, mig a hivatásos biró a törvényes bizonyitékok rendszerének önkéntelenül enged befolyást.

Nincs is arra elégséges ok, hogy ezt az intézményt törvényhozásunk a bűnvádi rendes eljárásban mellőzze.

Mondják, hogy a nemzet többsége nem fogadja el azokat a következményeket, melyek az esküdtbiróság intézményével járnak. Azt állitják, hogy a magyar közvélemény nem akarja, hogy a legsúlyosabb bűntettek fölött itélő biróság minden felebbezés kizárásával véglegesen döntsön. Ámde a praemissák, melyekből ezt az állitásukat levonják, éppen az ellenkező consequentiára vezetnek s korántsem arra, hogy maradjon minden a régiben.

Azt mondják ugyanis, hogy népünk szereti a felebbezést, még pedig jogérzetből s nem konokságból, s szereti azért, mert a fölülvizsgált itéleteknek aránytalan nagy számú megváltoztatásából látja, hogy az alsó fok itélete nem mindig áll meg; népünk tehát megszokta, hogy ügyei nem egyetlen forumon nyerjenek végleges elintézést, hanem ismételt megfontolás tárgyai: következéskép a közvélemény nem nyugszik meg az esküdtek nem felebbezhető itéletében.

A praemissák a teljes valóságot tartalmazzák; népünk valóban megszokta, hogy az alsóbiróságok itéleteit megfellebbezhesse; de kétséget nem szenved, hogy őt a felebbezés kedvelésére az állandó biróságok itéletei buzditották: a következtetés tehát az esküdtbiróságra annál kevésbbé lehet helyes, mert népünk huszonöt év alatt megszokta már azt is, hogy sajtóügyekben az esküdtbiróság itélete nem felebbezhető. S hogy ez utóbbi szokáson változtatni sem akar, azt kétségtelenül bizonyitja az a tény, hogy nem is gondol megszüntetésére annak a sajtóügyi esküdtbiróságnak sem, mely szervi bajai miatt nem ép és nem egészséges.

Ebből a tényből helyesebben foly az a következtetés, hogy az esküdtbiróság intézményének a rendes eljárásra való kiterjesztése nemzeti kivánság, mely 1844-ben a főrendek ok nélkül való félénksége miatt, 1848-ban az idők viharos járása miatt nem volt kielégithető.

De éppen a felebbezés szempontja az, mely az esküdtbiróság hatáskörének kiterjesztését igényli.

A bizonyitás felvételének szóbelisége és közvetlensége ugyanis bűnvádi perben ez idő szerint már nem mellőzhetők. Ezeknek az elveknek érvényesülését pedig a felebbvitel szabályozásának nehézségei akadályozzák; mert a bizonyitásnak a felebbviteli fórumok előtt való teljes ismétlése le nem küzdhető nehézségekbe ütközik. Szükségkép oda kell tehát a gondot forditani, hogy a bűnvádi perben a tényálladékot lehetőleg az a biróság állapitja meg véglegesen, mely az alsó fokon itél. Ezt pedig a szakkörök és a közvélemény csak úgy fogadják megnyugvással, ha az első fokon a számos tagból álló esküdtbíróság működik.

Az államnak kétségtelen joga van annak megkivánására, hogy biróságainak nyelve a hivatalos nyelv legyen. A magyar esküdtbiróság nyelve csak magyar lehet. Ha az ország ezzel a jogával él, nem sértheti azoknak jogát, a kik a hivatalos nyelv elsajátitását elmulasztották.

Tiz évvel ezelőtt, az 1880. évi népszámlálásnak részben hiányos adataira támaszkodva, a valószinűtlenség látszata nélkül volt állitható, hogy hazánknak, ennek a sok nyelvű országnak, nincs megyéje, melyben az állam nyelvén való esküdtszéki biráskodás tolmács nélkül keresztülvihető volna; az ily állapot pedig megsemmisitené a közvetlenséget s az esküdtszéket kivetkőztetné jellegéből.

Való ugyan, hogy hazánknak nincs megyéje, melynek lakossága két vagy több nemzetiséghez nem tartoznék; de a népesség viszonyai a legutóbb lefolyt tiz év alatt oly kedvezően alakultak, hogy immár elfogultság nélkül nem mondható, hogy nálunk az esküdtszéki biráskodás csak tolmács segitségével volna magyar nyelven teljesithető.

Ennek bizonyságául szolgáljanak a két népszámlálás adatait összehasonlitó következő táblázatok:

1880. évi népszámlálási táblázatok


Folyó szám

Megyes és kerület
Összes jelenlevő polgári népesség
Magyar

Német

Tót

Oláh

Ruthen

Horvát Szerb

Vend
Egyéb nyelvű és beszélni nem tud
I. Duna balpartja.
1 Árva vármegye 81.643 355 2.213 75.901 - - 2 - 4.172
2 Barcs vármegye 142.139 41.848 16.834 78.873 4 - 2 2 4.676
3 Esztergom vármegye 72.166 55.180 8.373 5.546 59 3 22 18 2.965
4 Hont vármegye 115.787 49.165 7.924 54.242 55 7 16 1 4.377
5 Liptó vármegye 74.757 1.438 2.775 67.554 - 1 3 - 2.987
6 Nógrád vármegye 192.590 119.050 4.756 59.653 3 6 54 81 8.987
7 Nyitra vármegye 370.651 54.564 36.532 263.644 64 2 84 8 15.753
8 Pozsony vármegye 314.173 108.918 54.370 133.580 13 7 2.081 7 15.197
9 Trencsén vármegye 244.919 2.576 10.634 222.786 68 6 33 - 8.816
10 Turócz vármegye 45.933 1.066 8.988 33.951 3 1 3 - 1.921
11 Zólyom vármegye 102.793 2.669 3.035 92.863 4 - 55 - 4.167
Összesen 1,757.552 436.829 156.434 1,088.593 273 33 2.355 117 72.918
II. Duna jobbpartja.
1 Baranya vármegye 293.414 147.474 97.475 999 478 3 32.328 14.261
2 Fehér vármegye 209.440 170.495 23.396 3.643 4 2 2.591 2 9.307
3 Győr vármegye 109.493 102.533 3.244 155 3 3 103 1 3.451
4 Komárom vármegye 151.699 123.354 11.690 10.277 2 2 26 14 6.334
5 Mosony vármegye 81.370 12.991 54.957 463 2 - 8.464 3 4.490
6 Somogy vármegye 307.448 261.349 22.061 445 290 9 11.167 230 11.897
7 Sopron vármegye 245.787 109.798 97.677 250 16 2 27.691 23 10.330
8 Tolna vármegye 234.643 150.087 72.420 776 110 - 1.072 3 10.184
9 Vas vármegye 360.590 169.904 118.065 247 70 2 16.189 40.978 15.135
10 Veszprém vármegye 208.487 165.553 33.356 1.717 - - 25 3 7.833
11 Zala vármegye 359.984 252.500 7.340 226 164 3 68.104 18.526 13.121
Összesen 2,562.355 1,666.038 541.681 19.198 1.139 26 167.760 60.179 106.334
III. Duna-Tisza köze.
1 Bács-Bodrog vármegye 638.063 234.352 162.894 24.761 469 7.294 177.081 24 31.188
2 Csongrád vármegye 228.413 214.885 2.289 668 125 26 355 7 10.058
3 Heves vármegye 208.420 196.724 1.671 1.107 3 3 57 1 8.854
4 Jász-N.-K.-Szolnok vármegye
278.443

263.994

1.962

690

64

14

38

-

11.681
5 Pest-P.-S.-Kis-Kun vármegye
987.620

681.793

193.126

55.417

662

75

8.722

19

47.806
Összesen 2,340.959 1,591.748 361.942 82.643 1.323 7.412 186.253 51 109.587
IV. Tisza jobbpartja.
1 Abauj-Torna vármegye 184.699 114.507 10.969 51.074 15 549 15 2 7.568
2 Bereg vármegye 153.615 64.891 8.719 931 122 74.021 16 1 4.914
3 Borsod vármegye 195.311 174.256 2.250 10.461 17 455 10 2 7.860
4 Gömör vármegye 165.268 79.647 5.860 72.382 4 6 15 5 7.529
5 Sáros vármegye 168.889 4.222 10.666 116.228 4 30.939 17 - 6.813
6 Szepes vármegye 173.957 3.550 49.157 96.290 5 16.158 5 1 8.791
7 Ung vármegye 126.700 39.481 3.621 37.128 63 41.871 28 19 4.489
8 Zemplén vármegye 273.102 118.524 12.971 101.972 19 30.164 8 - 9.444
Összesen 1,441.541 599.078 104.033 486.466 249 194.163 114 30 57.408
V. Tisza balpartja.
1 Békés vármegye 229.757 152.877 6.611 53.517 5.347 38 49 - 11.418
2 Bihar vármegye 446.777 233.135 4.305 4.554 186.264 466 62 1 17.990
3 Hajdu vármegye 173.329 164.320 2.788 463 56 35 9 11 5.647
4 Mármaros vármegye 227.436 23.819 31.718 497 57.059 106.221 131 - 7.991
5 Szabolcs vármegye 214.008 186.529 1.781 13.087 1.665 1.698 7 1 9.240
6 Szatmár vármegye 293.092 167.284 13.948 1.035 99.093 969 170 351 10.192
7 Szilágy vármegye 171.079 58.224 819 2.133 103.307 26 1 - 6.569
8 Ugocsa vármegye 65.377 22.664 2.409 75 8.183 29.976 6 - 2.064
Összesen 1,820.855 1,008.852 64.379 75.361 460.974 139.429 435 364 71.061
VI. Tisza-Maros szöge.
1 Arad vármegye 303.964 67.613 30.931 2.938 185.241 97 2.131 124 14.889
2 Csanád vármegye 109.011 75.344 1.111 12.433 12.433 11.099 88 3.186 4
3 Krassó-Szörény vármegye 381.304 7.201 37.833 6.247 289.849 320 18.686 20 21.148
4 Temes vármegye 396.045 25.955 137.239 3.328 148.928 55.520 6 24.930
5 Torontál vármegye 530.988 78.278 158.077 12.213 78.102 28 169.006 20 35.264
Összesen 1,721.312 254.391 365.191 37.159 713.219 672 248.529 174 101.977
VII. Erdély.
1 Alsó-Fehér vármegye 178.021 25.818 6.972 92 135.439 5 14 6 9.675
2 Besztercze-Naszód vármegye
95.017

3.540

23.113

79

62.048

70

5

-

6.162
3 Brassó vármegye 83.929 23.948 26.579 64 29.250 4 28 - 4.056
4 Csik vármegye 110.940 92.802 411 10 12.836 - 1 1 4.879
5 Fogaras vármegye 94.571 2.694 3.850 16 75.050 1 4 - 2.956
6 Háromszék vármegye 125.277 104.607 430 20 15.448 1 6 2 4.763
7 Hunyad vármegye 248.964 12.278 6.968 189 217.414 57 67 - 11.491
8 Kolozs vármegye 196.307 63.005 7.667 155 112.627 80 31 2 12.740
9 Kis-Küküllő vármegye 92.214 21.604 16.976 11 44.372 - 1 - 9.250
10 Maros-Torda vármegye 158.999 86.497 6.274 45 53.650 1 4 1 12.527
11 Nagy-Küküllő vármegye 132.454 12.026 57.398 12 51.632 3 106 - 11.277
12 Szeben vármegye 141.627 2.991 40.723 21 90.802 86 4 - 7.000
13 Szolnok-Doboka vármegye 193.677 31.559 4.604 255 146.135 229 6 10 10.879
14 Toda-Aranyos vármegye 137.031 30.472 426 58 96.809 79 2 - 9.185
15 Udvarhely vármegye 105.520 94.311 2.322 29 3.099 - - 11 5.748
Összesen 2,084.048 608.152 204.713 1.056 1,146.611 616 279 33 122.588
Ismétlés.
I. Duna balpartja 1,575.552 436.829 156.434 1,088.593 273 33 2.355 117 72.918
II. Duna jobbpartja 2,562.355 1,666.038 541.681 19.198 1.139 26 167.760 60.179 106.334
III. Duna-Tisza köze 2,340.959 1,591.748 361.942 82.643 1.323 7.412 186.253 51 109.587
IV. Tisza jobbpartja 1,441.541 599.078 104.033 486.466 249 194.163 114 30 57.408
V. Tisza balpartja 1,820.855 1,008.852 64.379 75.361 460.974 139.429 435 364 71.061
VI. Tisza-Maros szöge 1,720.312 254.391 365.191 37.159 713.219 672 248.529 174 101.977
VII. Erdély 2,084.048 608.152 204.713 1.056 1,146.611 616 279 33 122.588
Összesen 13,728.622 6,165.088 1,798.373 1,790.476 2,323.788 342.351 605.725 60.948 641.873

1890. évi népszámlálási táblázatok


Folyó szám

Megyes és kerület
Összes jelenlevő polgári népesség
Magyar

Német

Tót

Oláh

Ruthen

Horvát Szerb

Vend
Egyéb nyelvű és beszélni nem tud
I. Duna balpartja.
1 Árva vármegye 84.820 773 1.918 81.600 - 1 4 - 524
2 Bars vármegye 152.910 47.611 17.561 87.016 8 2 7 1 704
3 Esztergom vármegye 78.378 62.505 8.941 6.432 6 - 46 2 446
4 Hont vármegye 123.023 58.155 7.602 56.529 53 7 23 7 647
5 Liptó vármegye 76.850 1.771 2.568 72.067 4 3 3 - 434
6 Nógrád vármegye 214.444 148.357 4.044 59.440 5 4 24 393 2.177
7 Nyitra vármegye 396.559 69.498 35.893 288.811 6 17 43 2 2.289
8 Pozsony vármegye 331.370 119.899 55.903 149.741 28 18 1.560 22 4.199
9 Trencsén vármegye 258.769 5.082 10.267 241.818 110 20 64 50 1.358
10 Turócz vármegye 49.979 1.358 10.180 37.950 6 - 2 - 479
11 Zólyom vármegye 112.413 4.549 3.268 103.648 23 5 7 - 913
Összesen 1,879.515 519.558 158.145 1,185.056 249 77 1.783 477 14.170
II. Duna jobbpartja.
1 Baranya vármegye 322.285 168.376 112.896 617 - 4 36.375 507 3.510
2 Fehér vármegye 222.455 190.660 26.077 2.924 36 1 2.134 3 620
3 Győr vármegye 115.787 112.279 2.823 204 11 2 147 2 319
4 Komárom vármegye 159.504 137.330 11.672 9.791 23 4 13 5 666
5 Mosony vármegye 85.050 20.787 54.729 493 2 1 8.428 - 610
6 Somogy vármegye 326.835 294.242 19.721 261 411 2 10.836 635 727
7 Sopron vármegye 259.602 122.334 105.043 349 12 1 30.177 37 1.649
8 Tolna vármegye 252.098 169.346 80.114 769 266 2 1.095 12 494
9 Vas vármegye 390.371 197.389 125.526 226 14 3 18.205 47.080 1.928
10 Veszprém vármegye 215.280 177.073 35.962 1.971 26 - 34 41 173
11 Zala vármegye 404.699 296.145 6.355 258 108 1 79.749 21.380 703
Összesen 2,753.966 1,885.961 580.918 17.863 909 21 187.193 69.702 11.399
III. Duna-Tisza köze.
1 Bács-Bodrog vármegye 716.488 288.521 189.051 29.025 372 9.063 198.357 80 2.019
2 Csongrád vármegye 261.340 256.469 2.743 715 252 14 449 4 694
3 Heves vármegye 233.785 230.450 1.568 1.079 13 6 41 7 621
4 Jász-N.-K.-Szolnok vármegye
318.475

315.387

1.567

977

153

6

32

-

353
5 Pest-P.-S.-Kis-Kun vármegye
1,224.724

927.479

206.342

57.526

1.199

147

12.555

319

19.157
Összesen 2,754.812 2,018.306 401.271 89.322 1.989 9.236 211.434 410 22.844
IV. Tisza jobbpartja.
1 Abauj-Torna vármegye 179.884 119.526 10.010 48.240 25 249 38 6 1.790
2 Bereg vármegye 179.455 76.051 19.418 1.223 127 81.907 53 2 674
3 Borsod vármegye 216.794 202.896 3.160 9.738 39 348 30 - 583
4 Gömör vármegye 174.810 93.695 4.770 74.731 3 11 14 1 1.585
5 Sáros vármegye 168.021 5.708 11.811 112.331 6 35.019 9 - 3.137
6 Szepes vármegye 163.291 4.999 44.958 93.214 2 17.518 11 - 2.589
7 Ung vármegye 135.247 37.182 10.318 40.035 94 46.521 36 6 1.055
8 Zemplén vármegye 299.197 141.188 15.511 107.477 74 31.036 97 1 3.813
Összesen 1,516.699 681.245 119.956 486.989 370 212.609 288 16 15.226
V. Tisza balpartja.
1 Békés vármegye 258.386 188.781 6.110 56.876 6.019 23 44 2 531
2 Bihar vármegye 516.704 283.806 3.374 5.957 219.940 213 185 1 3.228
3 Hajdu vármegye 190.978 189.193 1.132 290 77 30 12 2 242
4 Máramaros vármegye 268.281 33.610 45.679 492 64.957 122.528 13 1 1.001
5 Szabolcs vármegye 244.945 234.920 1.357 6.897 714 596 2 2 457
6 Szatmár vármegye 323.768 198.429 13.883 405 107.947 1.344 63 53 1.644
7 Szilágy vármegye 191.167 67.275 1.593 2.330 117.711 63 165 1 2.029
8 Ugocsa vármegye 75.461 28.852 5.447 40 8.830 32.076 1 - 215
Összesen 2,069.690 1,224.866 78.575 73.287 526.195 156.873 485 62 9.347
VI. Tisza-Maros szöge.
1 Arad vármegye 343.597 86.780 37.303 4.157 208.957 199 2.277 2 3.922
2 Csanád vármegye 130.575 95.229 1.410 15.735 13.689 152 3.860 - 500
3 Krassó-Szörény vármegye 407.635 10.879 48.058 5.723 311.335 161 16.880 62 14.537
4 Temes vármegye 437.039 37.976 160.456 2.598 161.449 71 63.018 11 11.460
5 Torontál vármegye 588.750 98.129 184.827 14.031 87.445 32 190.921 23 13.342
Összesen 1,907.596 328.993 432.054 42.244 728.875 615 276.956 98 43.761
VII. Erdély.
1 Alsó-Fehér vármegye 193.072 30.181 7.539 60 151.397 3 80 6 3.806
2 Besztercze-Naszód vármegye
104.737

4.994

25.268

179

70.466

59

9

-

3.762
3 Brassó vármegye 86.777 26.116 27.802 225 31.106 5 30 1 1.492
4 Csik vármegye 114.110 98.861 384 6 14.470 2 1 - 386
5 Fogaras vármegye 88.217 4.082 4.009 26 78.725 2 3 6 1.364
6 Háromszék vármegye 130.008 110.799 551 251 17.360 59 141 - 847
7 Hunyad vármegye 267.895 17.167 8.047 347 238.486 47 45 9 3.747
8 Kolozs vármegye 225.199 77.271 8.081 176 133.277 14 45 - 6.335
9 Kis-Küküllő vármegye 101.045 27.652 18.273 2 49.573 - 56 - 5.489
10 Maros-Torda vármegye 177.860 102.572 6.438 140 62.179 4 19 - 6.508
11 Nagy-Küküllő vármegye 135.312 14.148 59.575%12 53.644 2 18 3 7.910
12 Szeben vármegye 148.738 4.342 42.497 108 98.719 10 36 18 3,008
13 Szolnok-Doboka vármegye 217.550 38.961 6.234 255 166.806 83 120 101 4.990
14 Torda-Aranyos vármegye 150.564 37.590 841 73 107.491 61 1 1 4.506
15 Udvarhely vármegye 110.132 103.209 2.131 20 3,191 - 4 - 1.577
Összesen 2,251.216 697.945 217.670 1.880 1.276.890 351 608 145 55.727
Ismétlés.
I. Duna balpartja 1,879.515 519.558 158.145 1,185.056 249 77 1.783 477 14.170
II. Duna jobbpartja 2,753.966 1,885.961 580.918 17.863 909 21 187.193 69.702 11.399
III. Duna-Tisza köze 2,754.812 2,018.306 401.271 89.322 1.989 9.236 211.434 410 22.844
IV. Tisza jobbpartja 1,516.699 681.245 119.956 486.989 370 212.609 288 16 15.226
V. Tisza balpartja 2,069.690 1,224.866 78.575 73.287 526.195 156.873 485 62 9.347
VI. Tisza-Maros szöge 1,907.596 328.993 432.054 43.244 782.875 615 276.956 98 43.761
VII. Erdély 2,251.216 697.945 217.670 1.880 1,276.890 351 608 145 55.727
Összesen 15,133.494 7,356.874 1,988.589 1,896.641 2,589.477 379.782 678.747 70.910 172.474

Az 1890. évi népszámlálás megállapitása, hogy hazánk összes nemzetiségei közt a magyarság szaporodott legerősebben. A nemzetiségeknek egymáshoz való aránya ma a magyar nyelv szempontjából jelentékenyen kedvezőbb, mint a minő 1880. évben volt.

Az országnak 1880. évben 14 oly megyéje volt, melyben a magyarajkúak az összes népességnek tiz százalékát sem érték el. Ma már örvendetesebb a helyzet. Ezekben a megyékben a magyar anyanyelvű lakosság tiz év alatt 38.02%-kal szaporodott, mig ugyanott az összes lélekszám csak 5.64%-kal, a nem magyar anyanyelvűek száma pedig csak 4.43%-kal emelkedett.

Legerősebb volt a magyar anyanyelvű elem szaporodása ott, a hol legkisebb számmal fordul elő. Árvában 110.05 százalék, Trencsénben 90.98, Zólyomban 65.00, Fogarasban 47.90, Krassó-Szörényben 46.58, Szebenben 40.47, Besztercze-Naszódban 46.52, Szepesben 36.14, Hunyadban 35.51, Sárosban 31.04, Fiuméban 177.28 százalék.

A magyar anyanyelvűek létszámát 1890. évben a magyar után közvetlenül következő három legnagyobb nemzetiség, a német, a tót és az oláh, együttesen sem érte el. És szaporodásának aránya is kétszer akkora, mint az utána legkedvezőbb növekedést mutató német nemzetiségé.

A Tisza-Maros szögében, Arad, Krassó-Szörény, Temes, Torontál vármegyékben, a nagykikindai kerületben, tehát ott, a hol erre éppen szükség volt, 1880-1890. évtized alatt 20-46%-val szaporodott a magyar anyanyelvűek száma s ezenfölül a 125.000-et is meghaladja azok száma, a kik magyarul beszélnek, noha nem magyar anyanyelvűek.

Magyarország összes lakosságának jóval több, mint fele 55.71%-a beszéli a magyar nyelvet. Mikor Ausztriában az esküdtszék intézményét felállitották, a német nyelvet beszélő lakosság az összlétszámnak csak alig 36%-át tette.

A magyarság ma 33 megyében van többségben, az egész vonalon erőteljesen nyomul előre s több a valószinűségnél, hogy ezen az uton, ezen a ponton megállapodni nem fog, hanem előrehaladása állandó lesz.

S ha a vidéki lakosságnak természetes találkozó helyeit, a városokat veszszük szemügyre, még örvendetesebb eredményre jutunk.

Álljanak itt az 1890. évi népszámlálás adataiból egybeállitott következő kimutatások:

I. Magyarországi községek 10.000 lakoson fölül

Fo-
lyó szá-
ma

A község neve

A megye neve
A polgári
népesség
1890-ben

Jelleg
1 Budapest Pest-P.-Solt-Kis-Kun 491.938 magyar
2 Szeged Csongrád 85.569 magyar
3 Szabadka Bács-Bodrog 72.737 magyar
4 Debreczen Hajdu 56.940 magyar
5 Hódmező-Vásárhely Csongrád 55.475 magyar
6 Pozsony Pozsony 52.411 német
7 Kecskemét Pest-P.-Solt-Kis-Kun 48.493 magyar
8 Arad Arad 42.052 magyar
9 Temesvár Temes 39.884 német
10 Nagyvárad Bihar 38.557 magyar
11 Békés-Csaba Békés 34.243 tót
12 Pécs Baranya 34.067 magyar
13 Kolozsvár Kolozs 32.756 magyar
14 Makó Csanád 32.663 magyar
15 Szentes Csongrád 30.791 magyar
16 Brassó Brassó 30.739 magyar
17 Miskolcz Borsod 30.408 magyar
18 Kis-Kun-Félegyháza Pest-P.-Solt-Kis-Kun 30.326 magyar
19 Kassa Abauj-Torna 28.884 magyar
20 Czegléd Pest-P.-Solt-Kis-Kun 27.549 magyar
21 Székes-Fejérvár Fejér 27.548 magyar
22 Sopron Sopron 27.213 német
23 Nyiregyháza Szabolcs 27.014 magyar
24 Zombor Bács-Bodrog 26.435 szerb
25 Zenta Bács-Bodrog 25.725 magyar
26 Békés Békés 25.087 magyar
27 Ujvidék Bács-Bodrog 24.717 szerb
28 Nagykőrös Pest-P.-Solt-K.-Kun 24.584 magyar
29 Szarvas Békés 24.393 tót
30 Jász-Berény Jász-N.-K.-Szolnok 24.331 magyar
31 Mező-Túr Jász-N.-K.-Szolnok 23.757 magyar
32 Ujpest Pest-P.-Solt-Kis-Kun 23.521 magyar
33 Győr Győr 22.795 magyar
34 Nagy-Kikinda Torontál 22.768 szerb
35 Eger Heves 22.427 magyar
36 Nagy-Becskerek Torontál 21.934 szerb
37 Versecz Temes 21.859 német
38 Nagy-Szeben Szeben 21.465 német
39 Hajdu-Böszörmény Hajdu 21.238 magyar
40 Csongrád Csongrád 20.802 magyar
41 Szolnok Jász-N.-K.-Szolnok 20.748 magyar
42 Szatmár-Németi Szatmár 20.736 magyar
43 Nagy-Kanizsa Zala 20.619 magyar
44 Gyula Békés 19.991 magyar
45 Orosháza Békés 19.956 magyar
46 Baja Bács-Bodrog 19.485 magyar
47 Török-Szent-Miklós Jász-N.-K.-Szolnok 18.772 magyar
48 Karczag Jász-N.-K.-Szolnok 18.197 magyar
49 Kalocsa Pest-P.-Solt-Kis-Kun 18.176 magyar
50 Pancsova Torontál 17.948 szerb
51 Kis-Kun-Halas Pest-P.-Solt-Kis-Kun 17.138 magyar
52 Ó-Becse Bács-Bodrog 16.965 magyar
53 Szombathely Vas 16.133 magyar
54 Gyöngyös Heves 16.124 magyar
55 Ó-Kanizsa Bács-Bodrog 15.494 magyar
56 Selmecz és Bélabánya Hont 15.280 tót
57 Mármaros-Sziget Mármaros 14.758 magyar
58 Hajdu-Szoboszló Hajdu 14.728 magyar
59 Hajdu-Nánás Hajdu 14.457 magyar
60 Vácz Pest-P.-Solt-Kis-Kun 14.450 magyar
61 Mohács Baranya 14.403 magyar
62 Szegzárd Tolna 14.325 magyar
63 Pápa Veszprém 14.261 magyar
64 Maros-Vásárhely Maros-Torsa 14.212 magyar
65 Nyitra Nyitra 13.538 tót
66 Nagy-Károly Szatmár 13.475 magyar
67 Turkeve Jász-N.-K.-Szolnok 13.092 magyar
68 Komárom Komárom 13.076 magyar
69 Sátoralja-Ujhely Zemplén 13.017 magyar
70 Apatin Bács-Bodrog 12.818 német
71 Nagy-Lak Csanád 12.800 tót
72 Mező-Kövesd Borsod 12.674 magyar
73 Veszprém Veszprém 12.655 magyar
74 Nagy-Szalonta Bihar 12.650 magyar
75 Kun-Szent-Márton Jász-N.-Kun-Szolnok 12.554 magyar
76 Kaposvár Somogy 12.544 magyar
77 Kis-Ujszállás Jász-N.-Kun-Szolnok 12.527 magyar
78 Lugos Krasso-Szörény 12.489 oláh
79 Mező-Berény Békés 12.469 magyar
80 Duna-Földvár Tolna 12.364 magyar
81 Dorozsma Csongrád 12.325 magyar
82 Kis-Kun-Majsa Pest-P.-Solt-Kis-Kun 12.154 magyar
83 Dévaványa Jász-N.-Kun-Szolnok 12.154 magyar
84 Steyerlak-Anina Krassó-Szörény 12.144 német
85 Soroksár Pest-P.-Solt-Kis-Kun 12.143 német
86 Mindszent Csongrád 12.033 magyar
87 Battonya Csanád 12.018 magyar
88 Abony Pest-P.-Solt-Kis-Kun 12.012 magyar
89 Paks Tolna 11.803 magyar
90 Ungvár Ug 11.793 magyar
91 Szent-Tamás Bács-Bodrog 11.728 szerb
92 Nagy-Szombat Pozsny 11.500 tót
93 Érsekujvár Nyitra 11.299 Magyar
94 Jász-Árokszállás Jász-N.-Kun-Szolnok 11.189 magyar
95 Torda Torda-Aranyos 11.097 magyar
96 Ada Bács-Bodros 11.074 magyar
97 Endrőd Békés 10.898 magyar
98 Gyoma Békés 10.867 magyar
99 Topolya Bács-Bodrog 10.816 magyar
100 Munkács Bereg 10.531 magyar
101 Jász-Apáti Jász-N.-Kun-Szolnok 10.401 magyar
102 Eperjes Sáros 10.371 tót
103 Szerb-N.-Szt.-Miklós Torontál 10.340 oláh
104 Balmaz-Ujváros Hajdu 10.262 magyar
105 Resiczabánya Krassó-Szörény 10.164 német

II. Kir. törvényszéki székhelyül szolgáló községek 10.000 lakoson alul

Fo-
lyó szá-
ma

A község neve

A megye neve
A polgári
népesség
1890-ben

Jelleg
1 Besztercze Beszterczeg-Naszód 9.109 német
2 Fehértemplom Temes 9.041 német
3 Gyulafehérvár Alsó-Fehér 8.167 magyar
4 Beregszász Bereg 8.078 magyar
5 Zala-Egerszeg Zala 7.811 magyar
6 Balassa-Gyarmat Nógrád 7.738 magyar
7 Deés Szolnok-Doboka 7.728 magyar
8 Beszterczebánya Zólyom 7.485 tót
9 Rózsahegy Liptó 6.879 tót
10 Zilah Szilágy 6.474 magyar
11 Lőcse Szepes 6.318 tót
12 Rimaszombat Gömör 5.562 magyar
13 Karánsebes Krassó-Szörény 5.464 oláh
14 Székely-Udvarhely Udvarhely 5.438 magyar
15 Trencsén Trencsén 5.100 tót
16 Kézdi-Vásárhely Háromszék 4.700 magyar
17 Déva Hunyad 4.657 magyar
18 Ipolyság Hont 3.247 magyar
19 Erzsébetváros Kis Küküllő 2.795 magyar
20 Aranyos-Marót Bars 2.541 tót
21 Csik-Szereda Csik 1.789 magyar

Hazánkban 105, Fiuméval együtt 106 község van, melynek népessége a 10.000 lakost meghaladja, s ezek közől 81-nek jellege és anyanyelve magyar. Az utóbbiak közé nincsenek számitva Temesvár, Nyitra, Ujvidék, Sopron; pedig ezekben a városokban a magyar nyelvet beszélő lakosok absolut többségben vannak. Eperjesen a magyarul beszélők az összes lakosságnak 48.69%-át, Trencsénben 41.12%-át, Zomborban 40.74%-át, Pozsonyban 40.60%-át, Nagy-Becskereken 39.62%-át, Nagy-Szebenben 37.24%-át, Nagy-Szombatban 37.24%-át teszik. S ezek a városok sincsenek ama 81 számba belefoglalva; pedig ki kételkednék abban, hogy ezek a városok bővelkednek a jury-elemekben?

Ezen fölül van még 21 oly községünk, melyekben a lélekszám a tizezret nem éri ugyan el, de ez idő szerint is kir. törvényszékek működnek. Ezek közől 13 olyan, melynek jellege és anyanyelve magyar. Beszterczebánya nincs az utóbbiak közé felvéve, pedig az ott magyarul beszélő lakosok absolut többségben vannak; Lőcsén az összes lakosság 34.l43%-a, Beszterczén 34.36%-a beszéli a magyar nyelvet.

Van tehát 94 tisztán magyar jellegű, s ha ide számitjuk Temesvárt, Nyitrát, Ujvitéket, Sopront, Beszterczebányát, Eperjest, Trencsént, Zombort, Pozsonyt, Nagy-Becskereket, Nagy-Szebent, Nagy-Szombatot, Lőcsét és Beszterczét, s ha nem hagyjuk figyelmen kivül, hogy a tót jellegű Aranyos-Marótot a háromszorta népesebb és egészen magyar jellegű Léva jól helyettesithetné, 109 olyan városunk, melyben esküdtszékek bizvást működhetnek. A jelenleg fennálló 65 büntető törvnyszékünkkel szemben ez több mint elég, s azt bizonyitja, hogy hazánk az esküdtszék intézményének sokkal alkalmasabb tért nyit mint Európának több oly országa, melyben a jury már régóta működik.

A népszámlálás adatai szerint városaink népességének általában véve 68%-a magyar anyanyelvű; a magyar nyelvet pedig 79.15 százaléka beszéli. Pancsova és Fehértemplom is nagy lépésekkel haladnak előre. S annál az állandó hatásnál fogva, melyet a város és vidéke egymásra kölcsönösen gyakorolnak, teljes bizonyossággal megállapitható, hogy a város és vidéke megértik egymást s nincs az országban város, melynek magyarul beszélő polgárai a vidék nyelvét nem ismernék.

A birák és az esküdtek tehát meg fogják érteni a vallomásokat s megérteni úgy, a hogy mondva vannak, s a vallomástevőhöz tudomásának forrása, körülményei és vallomásának minden része iránt felderitő kérdéseket intézhetni fognak.

A mi pedig a tolmácsot illeti, nincs arra példa, hogy valamely ország az esküdtszék intézményéről lemondott volna a miatt, mert helylyel-közzel tolmács alkalmazására van szükség. S még általában véve sem mondható, hogy ily esetben a közvetlenség megsemmisül; annál kevésbbé pedig hazai viszonyaink közt. Az esküdtek és a birák ugyanis látják a vallomástevőt, megfigyelik taglejtését, szavait pedig a tolmács megmagyarázza annak az egy-két esküdtnek, a kik a vidék nyelvét kivételesen nem értik; s ha kell, megmagyarázza mondatról-mondatra, úgy, hogy a közvetlenség még annál az egy-két esküdtnél sem enyészik el.

Kifejezésre volt juttatva az az aggodalom is, hogy némely vidékeken nem lelhetők fel azok az elemek, melyektől az esküdt hivatásához szükséges műveltséget elvárni lehetne.

Ezt az aggodalmat az 1880. évi népszámlálás adataira vetett túlsötét tekintet keltette.

Az országos magyar statisztikai hivatalnak az 1890. évi népszámlálás adataiból hitelesen egybeállitott kimutatása eloszlatja ezt az aggodalmat.

A kimutatás a következő:

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14
A 20-60 éves Ebből irni és A 20-60 éves férfi népesség, anyanyelv szerint, tekintet nélkül irni olvasni tudására
korcso- olvasni tud Nem magyar anyanyelvű és pedig:
A vármegye és
a törvényszék neve
portban levő összes férfi népesség az 1890 évi népszámlálás

össze-
sen



%-ban

Magyar
anyanyelvű


német


tót


oláh


ruthen


horvát


szerb


vend


egyéb


együtt

Ebből magyarul
beszél
szerit összesen %-ban összesen %-ban összesen %-ban összesen %-ban összesen %-ban összesen %-ban összesen %-ban összesen %-ban összesen %-ban összesen %-ban összesen %-ban
1. Abauj-Torna vam.
Kassa szab kir. város 5.996 4.667 77.83 2.912 48.57 860 14.34 1.871 31.20 16 0.27 17 0.28 7 0.12 1 0.02 - - 312 5.20 3.084 51.43 1.616 52.40
a megye többi része 30.064 18.964 63.08 21.258 70.71 1.269 4.22 7.212 24.00 - - 63 0.21 8 0.02 - - - - 254 0.84 8.806 29.29 3.146 35.73
együtt 36.060 23.631 65.53 24.170 67.03 2.129 5.90 9.083 25.19 16 0.05 80 0.22 15 0.04 1 0.00 - - 566 1.57 11.890 32.97 4.762 40.05
2. Alsó-Fehér vm.
Gyulafehérvár rend. tan. v. 1.997 1.070 53.58 797 39.91 201 10.06 3 0.15 911 45.62 - - 1 0.05 1 0.05 - - 83 4.16 1.200 60.09 412 34.33
a megye többi része 44.734 9.811 21.93 6.314 14.11 1.624 3.63 17 0.04 35.799 80.03 2 0.00 39 0.09 16 0.04 1 0.00 922 2.06 38.420 85.89 2.637 6.86
együtt 46.731 10.881 23.28 7.111 15.22 1.825 3.90 20 0.04 36.710 78.56 2 0.00 40 0.09 17 0.04 1 0.00 1.005 2.15 39.620 84.78 3.049 7.69
3. Arad vm.
Arab szab. kir. város 9.682 6.648 68.60 5.590 57.74 1.270 13.12 94 0.97 2.046 21.13 1 11 0.12 465 4.80 - - 205 2.11 4.092 42.26 2.891 70.65
a megye többi része 71.911 23.791 33.08 13.540 18.83 6.907 9.60 914 1.27 49.479 68.81 49 0.07 28 0.04 122 0.17 1 0.00 871 1.21 58.371 81.17 8.798 15.07
együtt 81.593 30.439 37.31 19.130 23.44 8.177 10.02 1.008 1.24 51.525 63.15 50 0.06 39 0.05 587 0.72 1 0.00 1.076 1.32 62.463 76.56 11.689 18.71
4. Árva vm. 18.679 11.602 62.11 215 1.15 383 1.05 17.891 95.78 - - 1 0.01 - - - - 188 1.00 18.464 98.85 1.465 7.94
5. Bács-Bodrog vm.
Szabadka szab. kir. város 15.968 6.630 41.52 8.284 51.88 423 2.65 121 0.75 5 0.03 - - 8 0.05 7.093 44.42 - - 34 0.22 7.684 48.12 4.014 52.24
Ujvidék szab. kir. város 5.441 3.953 72.65 1.701 31.26 1.271 23.36 239 4.39 2 0.04 34 0.63 1.16 1.084 38.30 - - 47 0.86 3.740 68.74 1.515 40.51
Zombor szab. kir. város 5.907 2.677 45.32 1.324 22.44 573 9.70 18 0.30 3 0.05 3 0.05 13 0.22 3.945 66.78 - - 28 0.46 4.583 77.56 1.427 31.14
a megye többi része 130.616 86.631 66.32 51.077 39.11 38.381 29.38 6.390 4.89 80 0.06 1.964 1.50 269 0.21 31.998 24.50 5 0.00 452 0.35 79.539 60.89 21.603 27.16
együtt 157.932 99.891 63.25 62.386 39.50 40.648 25.74 6.768 4.28 90 0.06 2.001 1.27 353 0.22 45.120 28.57 5 0.00 561 0.36 95.546 60.50 28.559 29.89
6. Baranya vm.
Pécs szab. kir. város 8.365 6.777 81.02 6.052 72.35 1.502 17.95 134 1.60 - - - - 146 1.75 19 0.23 32 0.38 480 5.74 2.313 27.65 1.274 55.08
a megye többi része 71.120 52.394 73.67 36.902 51.89 24.153 33.96 123 0.17 - - 1 0.00 5.116 7.19 4.146 5.84 106 0.15 573 0.80 34.218 48.11 15.927 46.54
együtt 79.485 59.171 74.44 42.954 54.04 25.655 32.28 257 0.33 - - 1 0.00 5.262 6.62 4.165 5.24 138 0.17 1.053 1.32 36.531 45.96 17.201 47.09
7. Bars. m.
Aranyos-Maróth 587 469 79.90 34.92 60 10.22 317 54.00 1 0.17 - - 1 0.17 - - - - 3 0.52 382 65.08 261 68.33
a megye többi része 33.826 23.176 68.52 10.791 31.90 3.940 11.65 18.913 55.91 4 0.01 1 0.00 5 0.02 - - - - 172 0.51 23.035 68.10 3.996 17.35
együtt 34.413 23.645 68.71 10.996 31.95 4.000 11.62 19.230 55.88 5 0.02 1 0.00 6 0.02 - - - - 175 0.51 23.417 68.05 4.257 18.18
8. Békés vm.
Gyula rend. tan. város 4.466 3.063 68.58 3.172 71.03 501 11.22 130 2.91 635 14.22 - - -1 0.02 5 0.11 - - 22 0.49 1.294 28.97 1.231 95.14
a megye többi része 53.570 42.161 78.70 39.393 73.54 954 1.78 12.247 22.87 790 1.47 7 0.01 5 0.01 9 0.01 0.00 164 0.31 14.177 26.46 12.478 88.01
együtt 58.036 45.224 77.94 42.565 73.34 1.455 2.51 12.377 21.33 1.425 2.46 7 0.01 6 0.01 14 0.02 1 0.00 186 0.32 15.471 26.66 13.709 88.61
9. Bereg vm.
Beregszász rend. tan. város 1.905 1.395 73.23 1.756 92.18 26 1.36 12 0.63 4 0.21 87 4.57 - -- - - - 20 1.05 149 7.82 92 61.74
a megye többi része 38.651 15.275 39.52 15.693 40.60 3.944 10.20 301 0.78 65 0.17 18.351 47.48 33 0.09 10 0.03 1 0.00 253 0.65 22.958 59.40 5.008 21.81
együtt 40.556 16.670 41.10 17.449 43.03 3.970 9.79 313 0.77 69 0.17 18.438 45.46 33 0.08 10 0.03 1 0.00 273 0.67 23.107 56.97 5.100 22.07
10. Besztercze-Naszód vm.
Besztercze rend. tan. város 2.211 1.564 70.78 330 14.92 1.236 55.90 8 0.36 576 26.05 1 0.05 1 0.05 3 0.14 - - 56 2.53 1.881 85.08 734 39.02
a megye többi része 24.608 9.898 40.22 997 4.05 5.123 20.82 103 0.42 17.426 70.81 22 0.09 2 0.01 - - - - 935 3.80 23.611 95.95 917 3.88
együtt 26.819 11.462 42.74 1.327 4.95 6.359 23.71 111 0.41 18.002 67.12 23 0.09 3 0.01 3 0.01 - - 991 3.70 25.492 95.05 1.651 6.48
11. Bihar vm.
Nagyvárad thj. felr. város 9.635 7.140 74.10 8.015 83.19 279 2.89 116 1.20 997 10.35 24 0.25 6 0.06 6 0.06 - - 192 2.00 1.620 16.81 1.274 78.64
a megye többi része 114.365 51.648 45.16 58.646 51.28 608 0.53 1.283 1.12 52.906 46.26 62 .0.06 122 0.11 2 0.00 - - 736 0.64 55.719 48.72 13.624 24-45
együtt 124.000 58.788 47.41 66.661 53.76 887 0.72 1.399 1.13 53.903 43.47 86 0.07 128 0.10 8 0.00 - - 928 0.75 57.339 46.24 14.898 25.98
12. Borsod vm.
Miskolcz r. tan. város 7.002 5.516 78.78 6.106 87.20 359 5.13 353 5.04 12 0.17 4 0.06 5 0.07 - - - - 163 2.33 896 12.80 653 72.88
a megye többi része 41.989 28.995 69.05 39.306 93.61 556 1.33 1.935 4.61 7 0.02 75 0.18 2 0.00 - - 107 0.25 2.683 6.39 2.117 78.90
együtt 48.991 34.511 70.44 45.412 92.70 915 1.87 2.288 4.67 19 0.04 79 0.16 7 0.01 - - -270 0.55 3.579 7.30 2.770 77.39
13. Brassó vm.
Brassó r. tan. város 6.491 4.788 73.76 1.978 30.47 2.155 33.20 82 1.26 1.999 30.79 1 4 0.06 6 0.09 - - 266 4.11 4.513 69.53 2.474 54.82
a megye többi része 11.694 8.347 71.38 3.469 29.66 4.140 35.40 10 0.09 3.841 32.84 1 0.01 8 0.07 3 0.03 1 0.01 221 1.89 8.225 70.34 3.085 37.50
együtt 18.185 13.135 72.23 5.447 29.95 6.295 34.62 92 0.50 5.840 32.12 2 0.01 12 0.07 9 0.05 1 0.01 487 2.68 12.738 70.05 5.559 43.64
14. Csanád vm. 28.667 18.042 62.94 20.613 71.90 366 1.28 3.537 12.34 3.102 10.82 36 0.12 5 0.02 874 3.05 - - 134 0.47 8.054 28.10 5.641 70.04
15. Csik vm.
Csikszereda r. tan. vár. 474 364 76.79 442 93.25 9 1.90 - - 12 2.53 - - - - - - - - 11 2.32 32 6.75 29 90.63
a megye többi része 27.423 10.672 38.92 23.970 87.41 104 0.38 2 0.01 3.246 11.84 1 0.00 - - 1 0.00 - - 99 0.36 3.453 12.59 1.689 48.90
együtt 27.897 11.036 39.56 24.412 87.51 113 0.41 2 0.01 3.258 11.68 1 0.00 - - 1 0.00 - - 110 0.39 3.485 12.49 1.718 49.29
16. Csongrád vm.
Szeged szab. kir. v. 19.312 13.225 68.48 18.234 94.42 564 2.92 86 0.44 149 0.77 9 0.05 10 0.05 146 0.76 1 0.00 113 0.59 1.078 5.58 804 74.58
a megye többi része 40.312 25.698 63.75 39.815 98.77 136 0.34 176 0.43 20 0.05 4 0.01 4 21 0.05 - - 136 0.34 497 1.23 472 95.00
együtt 59.624 38.923 65.28 58.049 97.36 700 1.18 262 044 169 0.28 13 0.02 14 0.02 167 0.28 1 0.00 249 0.42 1.575 2.64 1.276 81.01
17. Esztergom vm. 17.673 14.331 81.09ű 14.080 79.67 1.890 10.69 1.479 8.37 2 0.00 - - 12 0.07 7 0.04 1 0.01 202 1.14 3.593 20.33 2.216 61.68
18. Fejér vm.
Székesfehérvár sz. kir. vár. 5.785 4.989 86.24 5.509 95.23 197 3.41 21 0.36 1 .0.02 - - 7 0.12 5 0.08 - - 45 0.78 276 4.77 217 78.62
a megye többi része 43.205 34.659 80.22 36.430 84.32 5.509 12.75 605 1.40 12 0.03 - - 8 0.02 491 1.14 2 .0.00 148 0.34 6.775 15.68 4.734 69.87
együtt 48.990 39.648 80.93 41.939 85.61 5.706 11.65 626 1.28 13 0.03 - - 15 0.03 496 1.01 2 0.00 193 0.39 7.051 14.39 4.951 70.22
19. Fogaras vm. 19.697 8.401 42.80 953 4.84 930 4.72 7 0.04 17.469 88.69 1 0.00 - - 2 0.01 4 0.02 331 1.68 18.744 95.16 1.374 7.33
20. Gömör vm.
Rimaszombat rend. tan. város 1.357 1.152 84.89 1.170 86.23 27 1.99 142 10.46 1 0.07 1 0.07 - - - - - - 16 1.18 187 13.77 128 68.45
a megye többi része 38.873 30.648 78.84 20.373 52.41 948 2.44 17.162 44.15 - - 8 0.02 4 0.01 - - - - 378 0.97 18.500 47.59 7.115 38.46
együtt 40.230 31.800 79.04 21.543 53.55 975 2.42 17.304 43.02 1 0.00 9 0.02 4 0.01 - - - - 394 0.98 18.687 46.45 7.243 38.76
21. Györ vm.
Győr szab. kir. város 5.075 4.355 85.81 4.536 89.38 315 6.21 56 1.10 5 0.10 2 0.04 48 0.94 7 0.14 - - 106 2.09 539 10.62 373 69.20
a megye többi része 20.520 16.920 82.46 20.067 97.79 378 1.84 26 0.13 2 0.01 - - 10 0.05 - - 1 0.00 36 0.18 453 2.21 395 87.20
együtt 25.595 21.275 83.12 24.603 96.13 693 2.71 82 0.32 7 0.03 2 0.00 58 0.23 7 0.03 1 0.00 142 0.55 992 3.87 768 77.42
22. Hajdu vm.
Debreczen szab. kir. város 13.490 10.717 79.44 13.108 97.17 210 1.56 64 0.47 15 0.11 4 0.03 1 0.01 4 0.03 1 0.01 83 0.61 382 2.83 329 86.13
a megye többi része 31.008 23.668 76.33 30.829 99.42 72 0.23 54 0.17 16 0.0.5 9 0.03 2 0.01 1 0.01 - - 25 0.08 179 0.58 161 89.94
együtt 44.498 34.385 77.27 43.937 98.74 282 0.63 118 0.27 31 0.07 13 0.03 3 0.01 5 0.01 1 0.00 108 0.24 561 1.26 490 87.35
23. Háromszék vm.
Kézsi-Vásárhely r. t. város 1.128 830 73.58 1.098 97.34 13 1.15 2 0.18 7 0.62 - - - - - - - - 8 0.71 30 2.66 29 96.67
a megye többi része 29.262 15.172 51.85 25.004 85.45 185 0.63 95 0.32 3.547 12.12 43 0.15 111 0.38 - - - - 277 0.95 4.258 14.55 2.472 58.05
együtt 30.390 16.002 52.65 26.102 85.89 198 0.65 198 0.65 97 0.32 3.554 11.69 43 0.14 111 0.37 - - - - 285 0.94 4.288 14.11
24. Heves m.
Eger rend. tan. város 4.981 3.465 69.56 4.831 96.99 63 1.27 38 0.76 3 0.06 1 0.02 4 0.08 5 0.10 1 0.02 35 0.70 150 3.01 135 90.00
a megye többi része 48.179 26.926 57.07 46.267 98.07 367 0.78 263 0.56 5 0.01 1 0.00 20 0.04 1 0.00 1 0.00 254 0.54 912 1.93 648 71.05
együtt 52.160 30.391 58.26 51.098 97.96 430 0.83 301 0.58 8 0.01 2 0.00 24 0.06 6 0.01 2 0.00 289 0.55 1.062 2.04 783 73.73
25. Hont vm.
Ipolyság 828 689 83.21 737 89.01 24 2.90 56 6.76 - - - - - - - - 1 0.12 10 1.21 91 10.99 55 60.44
a megye többi része 28.163 21.844 77.56 12.775 45.36 1.641 5.83 13.561 48.15 10 0.03 - - 2 0.01 2 0.01 - - 172 0.61 15.388 54.64 4.172 27.11
együtt 28.991 22.533 77.72 13.512 46.61 1.665 5.74 13.617 46.97 10 0.03 - - 2 0.01 2 0.01 1 0.00 182 0.63 15.479 53.39 4.227 27.31
26. Hunyad vm.
Déva rend. tan. város 1.266 699 55.21 508 40.13 106 8.37 6 0.47 626 49.45 - - 2 0.16 - - - - 18 1.42 758 59.87 260 34.30
a megye többi része 68.081 11.881 17.45 3.946 5.80 1.920 2.83 128 0.19 60.851 89.38 37 0.05 10 0.01 13 0.02 6 0.01 1.161 1.70 64.135 94.20 3.095 4.83
együtt 69.347 12.580 18.14 4.454 6.42 2.035 2.93 134 0.19 61.477 88.66 37 0.05 12 0.02 13 0.02 6 0.01 1.179 1.70 64.893 93.58 3.355 51.70
27. Jász-N.-K.-Szolnok vm.
Szolnok rend. tan. város 4.676 3.280 70.14 4.555 97.41 62 1.33 19 0.41 7 0.15 1 0.02 1 0.02 6 0.13 - - 25 0.53 121 2.59 107 88.43
a megye többi része 66.888 47.599 71.16 66.105 98.83 321 0.48 309 0.46 31 0.05 1 0.00 9 0.01 1 0.00 - - 111 0.17 783 1.17 783 1.17
együtt 71.564 50.879 71.09 70.660 98.75 383 0.53 328 0.46 38 0.05 2 0.00 10 0.01 7 0.01 - - 136 0.19 904 1.25 808 88.49
28. Kis-Küküllő vm.
Erzsébetváros rend. tan. város 673 336 49.92 299 44.43 63 9.36 - - 168 24.96 - - - - - - - - 143 21.25 374 55.57 218 58.29
a megye többi része 23.966 8.309 34.67 6.139 25.62 4.386 18.30 2 0.01 12.166 50.76 - - 43 0.18 - - - - 1.230 5.13 17.827 74.38 4.029 22.60
együtt 23.639 8.645 35.09 6.438 26.13 4.449 18.06 2 0.01 12.334 50.06 - - 43 0.17 - - - - 1.373 5.57 18.201 73.87 4.247 23.33
29. Kolozs vm.
Kolozsvár szab. kir. város 7.973 5.925 74.31 6.278 78.74 375 4.70 42 0.53 1.065 13.36 5 0.06 5 0.06 11 0.14 - - 192 2.41 1.695 21.26 1.400 82.59
a megye többi része 46.857 9.529 20.34 11.811 25.21 1.773 3.78 25 0.05 31.761 67.78 3 0.01 5 0.01 - - - - 1.479 3.16 35.046 74.79 4.944 14.11
együtt 54.830 15.454 28.19 18.089 32.99 2.148 3.92 67 0.12 32.826 59.87 8 0.01 10 0.02 11 0.02 - - 1.671 3.05 36.741 67.01 6.344 17.27
30. Komárom vm.
Komárom szab. kir. város 2.772 2.322 83.77 2.542 91.70 102 3.68 93 3.35 - - 1 0.04 - - - - 33 1.19 230 8.30 195 84.78
a megye többi része 33.406 27.594 82.60 28.496 85.30 2.522 7.55 2.150 6.44 6 0.02 1 0.00 4 0.01 - - 4 0.01 223 0.67 4.910 14.70 3.427 69.85
együtt 36.178 29.916 82.69 31.038 85.79 2.624 7.25 2.243 6.20 6 0.02 2 0.01 5 0.01 - - 4 0.01 256 0.71 256 0.71 5.140 14.21
31. Krassó-Szörény vm.
Karánsebes rend. tan. város 1.448 1.018 70.30 124 8.56 412 28.45 18 1.24 834 57.60 1 0.07 3 0.21 21 1.45 - - 35 2.42 1.324 91.44 267 20.16
Lugos rend. tan. város 3.205 2.027 63.24 492 15.35 1.066 33.26 6 0.19 1.550 48.36 - - 3 0.09 28 0.88 10 0.31 50 1.56 2.713 84.65 492 18.13
a megye többi része 100.432 41.658 14.48 2.452 2.44 8.796 8.76 1.444 1.44 79.792 79.44 51 0.05 1.419 1.41 2.821 2.82 23 0.02 3.634 3.62 97.980 97.56 3.600 3.67
együtt 105.085 44.703 42.54 3.068 2.92 10.274 9.78 1.468 1.40 82.176 78.19 52 0.05 1.425 1.36 2.870 2.73 33 0.03 3.719 3.54 102.017 97.08 4.359 4.27
32. Liptó vm.
Rózsahegy 1.513 1.266 83.68 95 6.28 88 5.82 1.309 86.52 1 0.06 - - - - - - - - 20 1.32 1.418 93.72 207 14.59
a megye többi része 14.971 11.468 76.60 351 2.34 477 3.19 14.037 93.76 1 0.01 1 0.01 - - 1 0.01 - - 103 0.68 14.620 97.66 963 6.59
együtt 16.484 12.734 77.25 446 2.71 565 3.43 15.346 93.08 2 0.01 1 0.01 - - 1 0.01 - - 123 0.75 16.038 97.29 1.170 7.29
33. Máramaros vm.
M.-Sziget rend. tan. város 3.373 2.157 63.95 2.144 63.56 525 15.56 11 0.33 418 12.39 231 6.85 1 0.03 1 0.03 - - 42 1.25 1.229 36.44 778 63.30
a megye többi része 58.177 10.478 18.01 5.301 9.11 8.524 14.65 103 0.17 15.375 26.43 28.605 49.17 2 0.01 - - - - 267 0.46 52.876 90.89 5.388 10.19
együtt 61.550 12.635 20.53 7.445 12.10 9.049 14.70 114 0.19 15.793 25.66 28.886 46.85 3 0.00 1 0.00 - - 309 0.50 54.105 87.90 6.166 11.40
34. Maros-Torda vm.
M.-Vásárhely szab. kir. város 3.448 2.509 72.77 2.951 85.58 131 3.80 11 0.32 260 7.54 - - - - 1 0.03 - - 94 2.73 497 14.42 439 88.33
a megye többi része 39.169 15.880 40.54 21.117 53.91 1.457 3.72 36 0.09 15.009 38.32 2 0.01 7 0.02 1 0.00 - - 1.540 3.93 18.052 46.09 7.319 40.56
együtt 42.617 18.389 43.15 24.068 56.48 1.588 3.73 47 0.11 15.269 35.83 2 0.00 7 0.02 2 0.00 - - 1.634 3.83 18.549 43.52 7.758 41.82
35. Moson vm. 19.310 17.226 89.21 5.181 26.83 11.823 61.22 149 0.77 2 0.01 1 0.01 1.929 9.99 1 0.01 - - 224 1.16 14.129 73.17 5.563 39.37
36. N.-Küküllő vm. 31.905 18.675 58.54 3.329 10.44 13.588 42.59 9 0.03 12.982 40.69 1 0.00 4 0.01 - - 3 0.01 1.989 6.23 28.567 89.56 5.850 20.47
37. Nógrád vm.
Balassa-Gyarmat 1.805 1.413 78.23 1.573 87.15 52 2.88 155 8.59 - - - - -1 0.05 3 0.17 - - 21 1.16 232 12.85 163 70.26
a megye többi része 49.006 32.090 65.48 32.313 65.94 1.051 2.15 14.743 30.08 3 0.01 2 0.00 5 0.01 2 0.00 230 0.47 657 1.34 16.693 34.06 6.011 36.01
együtt 50.811 33.503 65.94 33.886 66.69 1.103 2.17 14.898 29.32 3 0.01 2 0.00 6 0.01 5 0.01 230 0.45 678 1.34 16.925 33.31 6.174 39.82
38. Nyitra vm.
Nyitra rend. tan. város 2.935 2.181 74.31 1.069 36.42 675 23.00 1.152 39.25 - - 2 0.07 6 0.20 - - - - 31 1.06 1.866 63.58 754 40.41
a megye többi része 84.526 59.468 70.35 14.984 17.73 7.010 8.29 61.835 73.16 2 0.00 10 0.01 13 0.02 4 0.00 1 0.00 667 0.79 69.542 82.27 7.708 11.08
együtt 87.461 61.649 70.49 16.053 18.36 7.685 8.79 62.987 72.02 2 0.00 12 0.01 19 0.02 4 0.00 1 0.00 698 0.80 71.408 81.64 8.462 11.85
39. Pest-Pilis-S.-K.-Kun vm.
Budapest fő- és székváros 133.893 117.649 87.87 84.661 63.23 31.833 23.78 8.465 6.32 412 0.31 50 0.04 567 0.42 727 0.54 132 0.10 7.046 5.26 49.232 36.77 24.922 50.62
Kalocsa 4.086 3.270 80.03 3.916 95.84 102 2.50 23 0.56 - - - - - - 14 0.34 1 0.03 30 0.73 170 4.16 151 88.82
Kecskemét thj. felr. város 10.375 6.277 60.50 10.246 98.76 76 0.73 27 0.26 5 0.05 1 0.01 - - 2 0.02 - - 18 0.17 129 1.24 120 92.02
a megye többi része 148.168 107.945 72.85 118.728 80.13 18.968 12.80 6.480 4.37 235 0.16 14 0.01 214 0.15 2.309 1.56 4 0.00 1.216 0.82 29.440 19.87 17.642 59.93
együtt 296.522 235.141 79.30 217.551 73.37 50.979 17.19 14.995 5.06 652 0.22 65 0.02 781 0.26 3.052 1.03 137 0.05 8.310 2.80 78.971 26.63 42.835 54.24
40. Pozsony vm.
Pozsony szab. kir. város 11.346 9.991 88.06 2.201 19.40 6.373 56.17 2.077 18.30 11 0.10 6 0.05 63 0.56 8 0.07 1 0.00 606 5.34 9.145 80.60 3.275 35.81
a megye többi része 62.359 49.328 79.10 24.960 40.03 5.099 8.18 31.189 50.02 4 0.01 2 0.00 294 0.47 3 0.00 15 0.02 793 1.27 37.399 59.97 6.281 16.79
együtt 73.705 59.319 80.48 27.161 36.85 11.472 15.57 33.266 45.14 15 0.02 8 0.01 357 0.48 11 0.01 16 0.02 1.399 1.90 46.544 63.15 9.556 20.53
41. Sáros vm.
Eperjes rend. tan. város 2.032 1.417 69.73 581 28.59 337 16.58 1.018 50.10 1 0.05 28 1.38 - - 1 0.05 - - 66 3.25 1.451 71.41 456 31.42
a megye többi része 27.881 9.689 34.75 741 2.66 1.895 6.80 18.751 67.25 - - 5.738 20.58 4 0.01 - - 2 0.01 750 2.69 27.140 97.34 1.262 4.65
együtt 29.913 11.106 37.13 1.322 4.42 2.232 7.46 19.769 66.09 1 0.00 5.766 19.28 4 0.02 1 0.00 2 0.00 816 2.73 28.591 95.58 1.718 6.01
42. Somogy vm.
Kaposvár rend. tan. város 2.982 2.414 80.95 2.802 93.96 104 3.49 15 0.51 - - 1 0.03 22 0.74 1 0.03 - - 37 1.24 180 6.04 144 80.00
a megye többi része 74.751 54.726 73.21 67.054 89.70 4.596 6.15 86 0.12 - - - - 2.559 3.41 4 0.01 177 0.24 275 0.37 7.697 10.30 6.466 84.01
együtt 77.733 57.140 73.51 69.856 89.87 4.700 6.04 101 0.13 - - 1 0.00 2.581 3.32 5 0.01 177 0.23 312 0.40 7.877 10.13 6.610 83.91
43. Sopron vm.
Sopron szab. kir. város 6.318 5.454 86.32 2.116 33.49 3.587 56.77 103 1.63 5 0.08 - - 189 2.99 8 0.13 17 0.27 293 4.64 4.202 66.51 1.854 44.12
a megye többi része 51.123 45.428 88.66 25.269 49.43 18.958 37.08 69 0.14 2 0.00 1 0.00 6.494 12.71 1 0.00 9 0.02 320 0.62 25.854 50.57 7.546 29.19
együtt 57.441 50.882 88.58 27.385 47.68 22.545 39.25 172 0.30 7 0.01 1 0.00 6.683 11.63 9 0.02 26 0.04 613 1.07 30.056 52.32 9.400 31.27
44. Szabolcs vm.
Nyiregyháza rend. tan. város 6.136 4.621 75.31 5.203 84.79 50 0.82 863 14.07 2 0.03 1 0.02 . . 2 0.03 . . 15 0.24 933 15.21 632 67.74
a megye többi része 49.676 26.599 53.54 47.995 96.62 276 0.56 817 1.64 190 0.38 185 0.37 . . . . 1 0.00 212 0.43 1.681 3.38 1.385 82.39
együtt 55.812 31.220 55.94 53.198 95.32 326 0.59 1.680 3.01 192 0.34 186 0.33 . . 2 0.00 1 0.00 227 0.41 2.614 4.68 2.017 77.16
45. Szatmár vm.
Sz.-Németi szab. kir. város 4.797 3.611 75.27 4.432 92.39 64 1.33 22 0.46 237 4.94 18 0.38 1 0.02 1 0.02 . . 22 0.46 365 7.61 318 87.12
a megye többi része 70.788 33.819 47.78 40.617 57.38 2.914 4.12 102 0.14 26.318 37.18 352 0.50 49 0.07 1 0.00 40 0.05 395 0.56 30.171 42.62 10.351 34.34
együtt 75.585 37.430 49.52 45.049 69.60 2.978 3.94 124 0.17 26.555 35.13 370 0.49 50 0.07 2 0.00 40 0.05 417 0.55 30.536 40.40 10.669 34.94
46. Szeben vm.
Nagy-Szeben rend. tan. város 4.476 3.688 82.39 698 15.60 2.632 15.60 21 0.47 936 21.63 2 0.04 3 0.07 6 0.13 . . 146 3.26 3.778 84.40 1.663 44.02
a megye többi része 27.901 14.779 52.97 379 1.36 6.760 24.23 42 0.15 20.055 71.89 4 0.01 9 0.03 1 0.00 12 0.04 639 2.29 27.522 98.64 1.234 32.66
együtt 32.377 18.467 57.04 1.077 3.33 9.392 29.01 63 0.19 21.023 64.93 6 0.02 12 0.04 7 0.02 12 0.04 785 2.42 31.300 96.67 2.897 9.26
47. Szepes vm.
Lőcse rend. tan. város 1.140 774 67.89 226 19.82 333 29.21 550 48.25 1 0.09 . . 1 0.09 . . . . 29 2.54 914 80.18 261 28.57
a megye többi része 29.550 17.444 59.03 916 3.10 8.276 28.01 17.040 57.67 1 0.00 2.585 8.75 4 0.01 1 0.0 727 2.46 28.634 96.90 3.474 12.13
együtt 30.690 18.218 59.36 1.142 3.72 8.609 28.05 17.590 57.32 2 0.01 2.585 8.75 5 0.02 1 0.00 . . 756 2.46 29.548 96.28 3.735 12.64
48. Szilágy vm.
Zilah rend. tan. város 1.624 1.188 73.15 1.431 88.12 8 0.49 11 0.68 143 8.81 3 0.18 . . . . . . 28 1.72 193 11.88 155 80.46
a megye többi része 44.073 13.104 29.73 14.478 32.85 370 0.84 461 1.05 28.176 63.93 15 0.03 120 0.27 . . 1 0.00 452 1.03 29.595 67.15 6.138 20.74
együtt 45.697 14.292 31.27 15.909 34.81 378 0.83 472 1.04 28.319 61.97 18 0.04 120 0.26 . . 1 0.00 480 1.05 29.788 65.19 6.293 21.13
49. Szolnok-Doboka vm.
Deés rend. tan. város 1.982 1.195 60.29 1.366 68.92 66 3.33 - - 529 26.69 . . 1 0.05 2 0.10 . . 18 0.91 616 31.08 297 48.21
a megye többi része 53.029 9.441 17.80 8.180 15.43 1.363 2.57 105 0.20 41.855 78.93 28 0.05 48 0.09 43 0.08 89 0.17 1.318 2.48 44.849 84.57 3.698 8.25
együtt 55.011 10.636 19.33 9.546 17.35 1.429 2.60 105 0.19 42.384 77.05 28 0.05 49 0.09 45 0.08 89 0.16 1.336 2.43 45.465 82.65 3.995 8.79
50. Temes vm.
Fehértemplom rend. tan. vár. 2.238 1.726 77.12 167 7.46 1.359 60.73 7 0.31 238 10.64 2 0.09 3 0.13 385 17.20 3 0.13 74 3.31 2.071 92.54 373 18.01
Temesvár szab. kir. város 9.381 7.163 76.36 2.573 27.43 4.649 49.56 110 1.18 1.210 12.90 12 0.13 21 0.22 406 4.32 2 0.02 398 4„4 6.808 72.57 3.422 36.48
a megye többi része 93.777 49.913 53.23 5.880 6.27 28.563 30.46 550 0.59 41.427 44.18 11 0.01 59 0.06 14.828 15.81 1 0.00 2.458 2.62 87.897 93.73 7.489 8.52
együtt 105.396 58.802 55.79 8.620 8.18 34.571 32.80 667 0.64 42.875 40.68 25 0.02 83 0.08 15.619 14.81 6 0.01 2.930 2.78 96.776 91.82 11.284 10.71
51. Tolna vm.
Szegszárd 3.342 2.995 89.62 3.196 95.63 119 3.56 12 0.36 1 0.03 . . 5 0.15 1 0.03 . . 8 0.24 146 4.37 93 63.70
a megye többi része 55.957 46.364 82.86 37.032 66.18 18.224 32.57 223 0.40 51 0.09 1 0.00 22 0.04 276 0.49 9 0.02 119 0.21 18.925 33.82 11.219 59.28
együtt 59.299 49.359 83.24 40.228 67.84 18.343 30.93 235 0.40 52 0.09 1 0.00 27 0.04 277 0.47 9 0.02 127 0.21 19.071 32.16 11.312 59.32
52. Torda-Aranyos vm.
Torda rend. tan. város 2.826 1.676 59.31 2.118 74.95 42 1.49 3 0.11 636 22.50 . . . . . . . . 27 0.95 708 25.05 418 59.04
a megye többi része 33.177 7.852 23.67 6.811 20.53 156 0.47 15 0.04 25.062 75.54 12 0.04 . . 1 0.00 . . 1.120 3.38 26.366 79.47 3.175 12.04
együtt 36.003 9.528 26.46 8.929 24.80 198 0.55 18 0.05 25.698 71.38 12 0.03 . . .1 0.00 . . 1.147 3.19 27.074 75.20 3.593 13.27
53. Torontál vm.
Nagy-Becskerek r. tan. vár 5.210 2.798 53.70 1.263 24.24 1.651 31.69 111 2.13 142 2.73 1 0.02 20 0.38 1.988 38.16 2 0.04 32 0.61 3.947 75.76 1.325 33.56
Nagy-Kikinda r. tan. város 5.176 2.571 49.67 760 14.68 1.232 23.80 21 0.40 134 2.59 3 0.06 4 0.08 2.974 57.46 - - 48 0.93 4.416 85.32 1.110 25.14
Pancsova thj. felr. város 4.306 2.879 66.86 668 15.51 1.436 33.35 71 1.65 132 3.07 2 0.04 62 1.44 1.878 43.62 1 0.02 56 1.30 3.638 84.49 870 23.91
a megye többi része 121.515 67.183 55.29 19.740 16.33 35.264 29.02 3.167 2.60 21.263 17.42 7 0.00 1.120 0.92 37.696 31.02 10 0.01 3.248 2.67 101.775 83.67 15.227 14.06
együtt 136.207 75.431 55.38 22.431 16.47 39.583 29.06 3.370 2.47 21.671 15.91 13 0.01 1.206 0.89 44.536 32.70 13 0.01 3.384 2.48 113.776 83.53 18.532 16.29
54. Trencsén vm.
Trencsén rend. tan. város 1.055 823 78.01 377 35.73 190 18.01 464 43.98 - - - - - - - - - - 24 2.28 678 64.27 136 20.06
a megye többi része 50.956 25.714 50.46 1.130 2.24 2.044 4.01 47.145 92.52 106 0.21 18 0.03 14 0.02 43 0.08 15 0.03 441 0.86 49.826 97.76 2.326 4.67
együtt 52.011 26.537 51.02 1.507 2.90 2.234 4.29 47.609 91.56 106 0.20 18 0.03 14 0.02 43 0.08 15 0.03 465 0.89 50.504 97.10 2.462 4.48
55. Turócz vm. 10.723 7.483 69.78 389 3.62 2.285 21.31 7.878 73.47 5 0.05 - - - - 1 0.01 - - 165 1.54 10.334 96.38 881 8.53
56. Udvarhely vm.
Sz.-Udvarhely rend. tan. v. 1.245 951 76.39 1.140 91.57 62 4.98 3 0.24 21 1.69 - - - - 2 0.16 - - 17 1.36 105 8.43 94 89.52
a megye többi része 25.648 14.669 57.19 24.044 93.75 485 1.89 5 0.02 746 2.91 - - - - - - - - 368 1.43 1.604 6.25 1.361 84.85
együtt 26.893 15.620 58.07 25.184 93.65 547 1.03 8 0.02 767 2.86 - - - - 2 0.01 - - 385 1.43 1.709 6.35 1.455 85.14
57. Ugocs vm. 17.151 5.571 32.48 6.424 37.46 1.097 6.40 12 0.07 2.148 12.52 7.402 43.16 1 0.00 - - - - 67 0.39 10.727 62.54 2.996 27.93
58. Ung vm. 27.885 9.313 33.40 7.573 27.16 2.072 7.43 7.789 27.93 25 0.09 10.113 46.27 23 0.08 1 0.00 5 0.02 284 1.02 20.312 72.84 2.691 13.25
59. Vas vm.
Szombathely r. tan. város 3.606 3.101 85.99 3.102 86.00 397 11.01 17 0.47 - - - - 30 0.83 - - 14 0.40 46 1.29 504 14.00 281 55.75
a megye többi része 81.032 65.032 79.52 40.668 49.73 26.270 32.12 59 0.08 3 0.00 2 0.00 3.848 4.70 3 0.00 10.491 12.83 433 0.53 41.109 50.27 10.729 26.09
együtt 85.383 68.133 79.80 43.770 51.27 26.667 31.23 76 0.09 3 0.00 2 0.00 3.878 4.54 3 0.00 10.505 12.31 479 0.56 41.613 48.73 11.010 26.46
60. Veszprém vm.
Veszprém rend. tan. város 2.700 2.273 84.19 2.478 91.78 190 7.04 12 0.45 2 0.07 - - 2 0.07 - - 2 0.07 14 0.52 222 8.22 216 97.30
a megye többi része 45.470 37.268 81.96 37.405 82.26 7.499 16.49 447 0.98 5 0.01 - - 12 0.03 1 0.00 26 0.06 75 0.017 8.065 17.74 6.088 75.49
együtt 48.170 39.541 82.09 39.883 82.80 7.689 15.96 459 0.95 7 0.01 - - 14 0.03 1 0.00 28 0.06 89 0.19 8.287 17.20 6.304 76.07
61. Zala vm.
Nagy-Kanizsa rend. t. vár. 4.794 3.655 76.24 4.309 89.88 295 6.15 19 0.40 1 0.02 - - 102 2.13 4 0.08 7 0.15 57 1.19 485 10.12 364 75.05
Zala-Egerszeg r. tan. város 1.784 1.351 75.73 1.663 93.22 81 4.54 6 0.33 3 0.17 - - 8 0.45 - - 5 0.28 18 1.01 121 6.78 107 88.43
a megye többi része 87.872 55.176 62.79 63.141 71.86 1.400 1.59 90 0.10 17 0.02 1 0.00 18.070 20.57 2 0.00 4.967 5.65 184 0.21 24.731 28.14 6.176 24.97
együtt 94.450 60.182 63.72 69.113 73.18 1.776 1.88 115 0.12 21 0.02 1 0.00 18.180 19.25 6 0.01 4.979 5.27 259 0.27 25.337 26.82 6.647 26.23
62. Zemplén vm.
S.-A.-Ujhely 3.018 2.191 72.60 2.455 81.35 208 6.89 244 8.09 9 0.30 13 0.43 1 0.03 - - - - 88 2.91 563 18.65 342 60.75
a megye többi része 58.724 27.673 47.12 28.100 47.85 3.032 5.16 20.060 34.14 19 0.03 6.334 10.79 62 0.11 5 0.01 - - 1.112 1.89 30.624 52.15 4.416 14.42
együtt 61.742 29.861 48.38 30.555 49.49 3.240 5.25 20.304 32.88 28 0.05 6.347 10.28 63 0.10 5 0.01 - - 1.200 1.94 31.187 50.51 4.758 15.26
63. Zólyom vm.
Beszterczebánya r. tan. vár. 1.492 1.380 92.49 407 27.28 278 18.63 782 52.41 2 0.13 1 0.07 - - 2 0.13 - - 21 1.35 1.085 72.72 508 46.91
a megye többi része 23.493 16.455 70.04 736 3.13 508 2.16 22.022 93.74 5 0.02 2 0.01 1 0.00 - - 218 0.93 22.757 96.87 2.894 12.72
együtt 24.985 17.835 71.38 1.143 4.57 786 3.15 22.804 91.28 7 0.03 3 0.01 1 0.00 3 0.01 - - 238 0.95 23.842 95.43 3.402 14.27
Magyarország összesen 3,484.457 2,079.855 59.69 1,685.764 48.39 440.088 12.63 405.742 11.64 640.701 18.38 82.818 2.38 43.758 1.26 118.050 3.39 16.499 0.47 51.037 1.46 1,798.693 51.61 398.779 22.17
Fiume város és ker. 7.053 5.019 71.16 396 5.61 356 5.05 12 0.17 7 0.10 2 0.03 940 13.33 20 0.28 810 11.48 4.510 63.95 6.657 94.39 271 4.07

Az nem tagadható ugyan, hogy a műveltség állása az ország minden részében nem ugyanaz. Igy van ez másutt is. Ezek az adatok mégis teljesen igazolatlanná teszik azt a feltevést, hogy az általános műveltség alsóbb fokán álló vidékeken nem található elégséges férfi, a ki az esküdtszék intézményének megfelelő műveltséggel bir.

Az 1890. évi népszámlálás adatai szerint Magyarországban a férfi-lakosságnak fele tud írni és olvasni; országos átlaguk 50.11%. S a haladás e részben is feltünően gyors, mondhatni, hogy rohamos. Ma kétszer annyi ember tud irni és olvasni, mint húsz évvel ezelőtt; s a magyar anyanyelvűek haladása az országos átlagot is jóval meghaladja: a magyar anyanyelvű férfiaknak 59.14!-a tud irni és olvasni.

Legelmaradottabbak a ruthernek és oláhok lakta vidékek. Az irni-olvasni nem tudó férfiak száma legtöbb Máramaros, Ugocsa, Szilágy, Arad vármegyékben. De a legutóbb lefolyt tiz év alatt ezekben is örvendetesen haladt a férfiak általános műveltsége előre: Máramarosban 16.17%-ről 22.08%-re, Ugocsában 27.13%-ről 34.34%-re, Szilágyban 24.57%-ről 31.85%-re, Arad vármegyében pedig 25.66%-ről 37.04%-re.

Krassó-Szörényben az írni-olvasni tudó férfiak 43.71%-et tesznek. Még kedvezőbb az állapot Temesben, hol a férfiaknak 54.80%-je, és Torontálban, hol 56.64%-je tud irni és olvasni.

A városok férfi lakosságának műveltsége pedig még azokon a vidékeken is, melyekben az általános műveltség a legalacsonyabb fokon áll, nemcsak kielégítő, hanem nagy mértékű haladást is mutat.

Hogy ugyanezt a vidékre, a falvakra nézve is nem állapithatjuk meg, annak oka a hiányos iskoláztatásban keresendő.

A jó népiskolák szaporitása meg fogja hozni a sikert.

A kik esküdtbiróságunk hatáskörének kiterjesztését ellenzik, aggódva mutatnak arra, hogy Magyarország népe faj, nemzetiség, vallás szempontjából sokfélekép meg van oszolva; az esküdt pedig azokból a körökből való, melyek a népérzelmek és meggyőződések hirdetői, de egyszersmind számos meg sem is szüntethető érdekek és összeköttetések fűzik őt jogkereső polgártársaihoz.

Ausztriában is voltak, a kik attól tartottak, hogy a politikai, nemzetiségi, hitfelekezeti ellentétek, melyek a lakosság minden rétegét áthatják, nagy veszedelmeket fognak felidézni, s attól féltek, hogy az egyik nemzetiség a másik fölött fog biráskodni, hogy elitélje minden áron, vagy saját párbelije fölött fog itélni, hogy felmentse bizonyosan.

Ámde az idő és a gyakorlat megmutatták, hogy aggodalomra nem volt ok.

A nemzetiség jelszavai alatt folyó izgatások gyűlölködő türelmetlenségre, sőt az állam egységének megbontására vezethetnek. Ez való. S ennek utját is kell állani.

A divergáló elemek egyesítésére s a magyar nemzetnek egységes egészszé tevésére - a közös nyelv és kultura van hivatva.

A nemzetiségi izgatásokkal szembe tehát éppen az esküdtbiróság intézményét kell állitanun, hogy ösztönözze a nemzetiségeket a magyar nyelvnek, irásnak és olvasásnak még fokozottabb elsajátítására. S valószínű, hogy a magyar nyelv, melynek összeolvasztó hatását figyelmen kivül hagyni nem lehet, amaz izgatásoknak is véget fog vetni.

De ha az idő és a tapasztalás azt mutatnák, hogy az izgatások nem szünnek s az esküdteket igazságtalanságokra csábitják: a discreditált területnek megbizhatóbb vidékhez való csatolásával az esküdbiróság hivatását meg lehet óvni s a hullámokat ártalmatlanokká lehet tenni könnyen; mert a zónarendszer tőszomszédossá tett már oly vidékekek, a hol e részben is kedvező az állapot.

Az ethnographiai viszonyokból eredő aggodalmakat el fogja oszlatni a helyes szervezet a nélkül, hogy rendkivüli intézkedésekre lenne szükség.

Az utolsó tiz év alatt annyira megváltoztak az idők és az emberek, annyira tökéletesedtek a közlekedés eszközei, hogy a mi tiz évvel ezelőtt elérhetetlennek látszott, annak utjában ma már nem gördül komoly akadály.

A javaslatnak tehát a rendes eljárásnál is számitásba kellett vennie az esküdtszéket, mely a polgári erények oktató iskolája, s Tocqueville szavai szerint ez a legszebb oldala (c'est la, a mon avis, son plus grand avantage); hol a polgár a törvény holt betűjét megelevenedni látja s megismeri közvetlen közelről, hol jogairól és kötelességeiről öntudatos fogalmat nyer s érvényesülésök föltételeinek, a törvénynek és az állami intézményeknek szükségességéről, valamint a jogi rend felforgatására irányuló törekvések végzetes voltáról s fentartásának kényszerűségéről közvetlen tapasztalás utján meggyőződik.

A biró székébe emelt polgár a biró jellemét ölti magára, mely a szabadsággal visszaélni nem tud; esze, lelke művelődik, s a jogi rend őre lesz.

A javaslat a rendes eljárásban sem hagyhatta figyelmen kivül az esküdtszéket, mely ily módon a polgárok jog- és kötelességérzetét élénkiti, a jogot és a polgári kötelességet élő tudattá változtatja, s ezzel az államnak nemcsak az igazságszolgáltatás terén tesz hasznos szolgálatokat.

Mindazáltal nem mulaszthatta el a javaslat annak gondos megvizsgálását sem, vajjon a Németországban működő schöffen-biróság általában véve életrevaló-e, s különösen hazánkban az igazszágszolgáltatás javára alkalmazható-e az esküdtbiróság mellett vagy helyette.

Kétséget nem szenved, hogy a felebbezés jelentékeny megszoritása a garantiák szaporitását kivánja meg a végből, hogy az igazság a bizonyitás szabályaihoz kötve nem levő biró önkényének kiszolgáltatva ne legyen; s tagadni nem lehet, hogy a scabinatus erre olcsó eszközül kinálkozik.

Ámde a népbiróság intézménye nem jogosit arra a reményre, hogy a hivatásos biró eljárásának megnyugtató ellenőrzője legyen s e mellett a nem felebbezhető itélet igazságos jellegét is biztositsa.

A korunkban működő schöffen-biróságot, mely a régi német intézménytől csak a nevet örökölte, felállitása óta lépten-nyomon erős bizalmatlanság követi. Valódi hazájában, Szászországban, a perjogi kérdések elbirálásából a schöff ki volt zárva s meg volt szabva, hogy a szavazásnál a biró megelőzze a schöfföt s hogy a vádlottra nézve kedvezőtlen kérdés eldöntéséhez négynél több szavazat szükséges; ez pedig nyilvánvalólag annyit jelentett, egyfelül hogy a schöff a hivatásos biró vezetése alatt álljon, másfelül pedig, mivel a biróság három állandó biróból és négy schöffből volt megalakitva, hogy az intézmény újjáalkotói sem tartották tanácsosnak vádlott elitélését egyedül a schöffökre bizni.

A schöff-biróság itéletei ellen külömben is helye volt és helye van a felebbezésnek, a végből kétségtelenül, hogy a schöffök hibáit a hivatásos birák jóvátehessék.

A bizalmatlanságot keltette és táplálja az intézmény jellege. A tapasztalás bizonyitja, hogy a schöffök nézete és szándéka a jogász biró véleményében és akaratában legtöbbnyire megsemmisül, hogy a schöffök közreműködése az esetek legtöbbjében csak látszat. Az a biró mégis, a ki őket tetszése szerinti irányba vezeti, az itéletért személyesen nem felelős, mert az az itélet, külső szinére, nem az ő actuda. S ha akad schöff, a ki a hivatásos biró véleményével ellentétes nézetet törekszik érvényesiteni, az menten az elfogultság, a részrehajlás, vagy legalább az önfejűség és minden áron való ellenkezés gyanujába esik. Ily esetben azután hosszú időbe kerül, mig a saját véleményéhez kötelességszerűen ragaszkodó biró a schöfföket esetleg felvilágositja, vagy belenyugszik abba, a mit esetleg jogi okokkal megmásitani nem bir. Ez a tény pedig jelentékenyen alászállitja az eszköz olcsóságát, melylyel a schöffen-biróság felállitása kecsegtet, s mely teljesen el is enyészik, ha azokat a semmiségi panaszokat sem hagyjuk számitáson kivül, melyekre oly férfiak eljárása szolgáltat gyakori okot, a kik perjogi kérdések fölött is, ehhez való értelem nélkül, látatlanba döntenek.

Ily körülmények közt a javaslat nem követheti a német birodalmi perrendtartás példáját s nem ajánlhatja, hogy törvényhozásunk a schöffen-biróságot, mely a nem felebbezhető ügyek elintézésének helyessége iránt mi garantiát sem nyujthat, az esküdbirósággal együttesen felállitsa.

Ahhoz pedig, hogy perrendtartásunk a schöffen-biróságot az esküdtbiróság helyett alkalmazhassa, nemcsak az volna kimutatandó, hogy a schöffer-biróság magában véve jó és hasznos intézmény, hanem még az is, hogy jobb az esküdtbiróságnál.

A schöffen-biróság még alig hivatkozhatik tapasztalatokra az esküdtszék századok óta folyó történetével szemben. Szászországban szülői szeretettel dicsérték működését; Württembergben nem.

A schöffen-biróság sem ment azoktól az árnyékoldalaktól, melyek az esküdtbiróságnál megállapithatók. A tisztán jogi kérdésekben is döntésre hivatva levő schöffök kiválasztása még több nehézséggel jár, mint az esküdtek lajstromainak egybeállitása; s a teher, mely a kiválasztottakra háramlik, sokkal súlyosabb, mint az esküdteké, mert a schöffnek gyakrabban kell a biráskodásban részt vennie, mint az esküdtnek közreműködnie. A nagyobb teherrel járó intézményt a nép ellenszenvvel fogadná; mig ellenben az esküdtszéktől a teher szempontjából sem idegenkednék, ha a hatáskör megállapitása czélszerűen s nem a franczia rendszer nyomán egyedül a büntetés-maximumok szerint történik.

Ellenben az esküdtbiróság fényoldalai a schöffen-biróságnál elvesznek. Az előbbinél két önálló tényező működik, tehetségeinek megfelelő körben; a schöffen-biróságnál organikusan együttműködik a nemjogász a jogászszal, a schöff egyenjogú társa a hivatásos bírónak s együttműködik a nejogász a jogászszal, a schöff egyenjogú társa a hivatásos bírónak s helylyel-közzel a jogász biró jogi véleménye fölött legtöbbnyire tudákos fölületességgel és nem ritkán csodálatos theoriák alapján dönt. A verdictben részt veendő esküdt nevét a felek csak az utolsó pillanatban tudják meg; a schöfföt hetekkel, sőt hónapokkal előbb ismerik s befolyásolhatják. Az esküdtet a felek szabadon visszautasithatják, s schöfföt nem. Az esküdtet a biró a nyilvánosság szine előtt világositja fel a jogi kérdésekről; a schöfföt titokban, zárt ajtók mögött s ténykérdésekre is kiterjeszkedve. De a schöffen-biróságnál a közvetlenség elve sem érvényesül teljesen, mert a schöff megtekintheti az iratokat. A biróság az esküdtek igazságtalan verdictje ellen vetojogot gyakoról, a schöff itéletét érintetlenül hagyni kénytelen.

Az összehasonlitás tehát nem esik a schöffen-biróság javára, mely hazánk talajába át sem ültethető, a mint ezt a Horvát-Szlavonországok területén tett tapasztalatok bizonyitják, a hol az 1875. évben felállitott schöff-intézmény, hivatalosan constatált adatok szerint határozottan károsnak és megszüntetendőnek bizonyult. A vonatkozó elemek csekélyebb értelmessége miatt a birák csak ritkán birták a schöfföket feladatukról s a jogi kérdésekről felvilágositani. Félelmök vagy kedvezésök miatt nem lehetett tőlök büntető itéletet kieszközölni oly törvénysértések miatt inditott ügyekben, melyek nagyon el vannak terjedve. Sőt arra is voltak esetek, hogy a schöffök nemcsak kedveztek a vádlottaknak, hanem velök nyilvánvalólag egyetértettek s jelentékenyen megnehezitették a járásbiróságok működését. A közönség pedig általában véve súlyosan érezte a biráskodással járó kötelesség terhét. Ennek következménye aztán a schöffök elmaradozása s a tárgyalásoknak gyakori elhalasztása volt.

Mindezekre tartozó figyelemmel a javaslat a schöffen-biróságnak meghonositását nem ajánlja.

A fennebbiekkel ki vannak meritve az általános indokolás tárgyai. Feladatáúl tűzte ki magának, hogy tájékozzon az alapokról, melyeket a bűnvádi perjog codificaitója hazánkban talál, hogy kiemelje a főbb irányokat, melyekben a jelenkor törvényhozása e téren halad, hogy végre főbb vonásaiban vázolja a jelen munkálat álláspontjait és irányeszméit és röviden kifejtse azokat az alapelveket, melyeken a javaslat részletes intézkedései nyugszanak. Maguknak e részletes intézkedéseknek tüzetes tárgyalása, az indokolás különös részének feladata.

A jelen javaslatnak életbeléptetése esetére szükségessé váló szervezeti ujitásoknak és ezekkel kapcsolatos kérdéseknek tárgyalását az életbeléptető törvényjavaslatnak indokolása fogja tartalmazni.

Részletes indokolás

I. FEJEZET

Általános rendelkezések

(1-13. §)

A javaslat szerkezete áttekinthetőségének szolgál előnyére, ha azok az általános természetű rendelkezések, melyek az eljárás minden szakában érvényesek, külön csoportositvák; de a törvényszerkesztés szempontjából is nagy nyereség, ha az egyes fejezetekben ily általános tételekkel nem kell ismételve foglalkozni.

Látjuk is, hogy az ujabb rendszeres törvények mindannyian szükségesnek találták az ilyen általános tételeknek külön fejezetben való elhelyezését. A „Code d’instr. crim” első hét szakasza, „Dispositions préliminaires” czím alatt külön foglalja össze a közvád, a közvádló, a kárositott kereseti joga, az eljárás megszünte és némely nemzetközi kérdésekre vonatkozó elvi rendelkezéseket. Az olasz törvény „Titolo preliminare”-ban szintén külön fejezetet szentel a közvád, a közvádló, a polgári kereset, a megszünés, a hatáskör és az illetékesség némely általános szabályainak. A német birodalom büntető perrendtartása általános természetűeknek tekinti és az első könyvben tárgyalja azokat a kérdéseket, melyek az eljárás minden nemeinél előfordulhatnak.

Jelen javaslat, követve e részben az 1843. és 1888. évi magyar javaslatokat és az osztrák bűnvádi perrendtartást, középúton jár. Elkülönítette ugyan az általános jellegű rendelkezéseket, de ezek közé szorosan csak azokat vette fel, melyek az eljárás minden nemére és minden szakára kihatnak. Mellőzte tehát a hatáskör kérdését, mert ez külön törvénynek van fentartva; nem vonta ide, hanem más fejezetben tárgyalja az illetékességet, mert ez az eljárás nemei és fokozatai szerint változik; nem vette fel az elévülés miatti kizárás eseteit, mert erről az anyagi jog rendelkezik; végre mellőzte a nemzetközi kérdéseket, mert ezek más fejezetben czélszerűbben helyezhetők el (pl. az illetékességre vonatkozók, az illető fejezetben).

1. A bűnvádi eljárás megindításának feltételei (1. §)

A bűnvádi eljárás megindításának feltételeit az 1. § állapitja meg. E szakasz fogalmi összefüggésben áll az 1878. évi V. tc. 1. §-ával. Valamint törvényben van megállapítva az, hogy mitől függ a cselekmény büntetendősége és melyek a büntetés nemei, úgy törvényben kell meghatározni azt is, hogy ki, kit és mikor vonhat büntető eljárás alá.

A javaslat ezt négy feltételhez köti. Ezek: 1. a bűncselekmény „nyomatékos gyanuja”; 2. a törvényes vád, 3. a törvényes biróság, 4. a törvényes eljárás feltételei.

E feltételek nagyobb része alkotmányos természetű és mindannyi azt az elvet szentesiti, hogy a polgár nyugalmát és személyes szabadságát csak valóságos szükség esetében, törvényes közegek által és a törvény formái között szabad érinteni. Irott alkotmány hiányában nem lehet kétség, hogy e constitutionalis alaptételeket a bűnvádi eljárásról szóló törvényben kifejezni legalább is czélszerű. Igy jártak el az 1843-iki (1., 2. §), valamint az 1888-iki javaslat (1. §) és több külföldi törvény, nevezetesen az 1853. és 1873-iki osztrák törvények is (mindkettőnek 1. §-a).

A javaslat rendelkezései a magyar alkotmány szempontjából vitán kívül állanak. Lényegökben azonosak az angol alkotmány hires jogszabályával: „Nullus liber homo capiatur, vel imprisonetur aut exulet, aut aliquo alio modo destruatur, nisi per legale iudicium parium suorum, vel per legem terrae.” A Hármaskönyv I. R. IX. cz. 1. §-a a sarkalatos nemesi szabadságok közt említi azt a jogot: „quod ipsi, nisi citati, vel vocati ordineque iudiciario condemnati fuerint: in eorum personis .... nunquam et per neminem detineri possint”, mely nemesi jog már II. Endre 2. decretumában meg volt alapítva, Verbőczy után is számtalanszor nyert megerősítést (pl. az 1618:XIV. és 1723:V. törvénycikkekben). Az 1848-iki törvényhozás ezt a jogot a jogegyenlőség szellemében általános érvényre emelte.

A mi a részletek jelentőségét illeti: az első kellék (a nyomatékos gyanu) az alaptalan nyugtalanítástól kivánja megóvni a polgárokat. Általános természetű utasitás akar lenni, mely inti a közreműködő hatóságokat, hogy azt a súlyos következményű lépést, mely az embernek mintegy hivatalosan gyanussá nyilvánításában áll, csak lelkiismeretes megfontolás után tegyék meg. Részletes szabályokat erre nézve lehetetlen felállítani, de ez nem is egyeznék a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerével, melyet a javaslat elfogadott. A visszaélések ellen nincs más biztosíték, mint a közegek szigorú felelőssége, s azért tartózkodott a javaslat attól, hogy a szabály megsértésére külön sanctiót is mondjon ki.

A második kellék, a vád, a javaslatban alapul vett és keresztülvitt vádrendszerből foly. A „vád” alatt - az ott szóban lévő általános értelemben - a vádra jogosítottnak a büntető birói eljárás megindítására irányuló indítványát kell érteni. Nemcsak a formalis vádirat értendő tehát itt a „vád” kifejezés alatt, hanem pl. mind a vizsgálatnak elrendelése iránt (104. §) tett, mind az eljárásnak más tettre való kiterjesztését czélzó indítvány (106 §), a járásbiróság előtti eljárásban pedig a sértettnek feljelentése is (525. §). Általában a vád különbözik a feljelentéstől. A feljelentés csak a hivatalos közegek informatiójára szolgáló cselekmény; a feljelentő nem lesz a per részesévé, és vele szemben még az elintézés sincs a hatóság kötelességévé téve. A vádindítvány ellenben ügyféllé teszi azt, a ki vádjogával él.

A harmadik és negyedik kellék, a biróság és az eljárás törvényessége, érdemileg szintén alig szolgálhatnak vita tárgyául. Önként foly e követelmény ama közjogi elvekből, melyekre, mint a magyar alkotmány sarkalatos tételeire, fennebb hivatkoztunk.

A biró törvényességéhez, a szakasz világos kijelentése szerint, a birói hatalommal való felruháztatás szükséges. A „hatóság” kifejezést a „biróság” helyett azért használja a javaslat, mert a közigazgatási hatóságok úgy, mint jelenleg, kétségkivül jövőre is bizonyos kihágási ügyekben biráskodási joggal lesznek felruházva.

Az eljárás törvényessége, mint alkotmányjogi előfeltétel azt jelenti, hogy bűnvádi ügyben birói eljárás csak a törvény rendelkezéseinek megfelelő módon indítható meg és folytatható le.

E szabálynak helyessége és szükségessége nem szorul indokolásra. Már 1843. évi javaslatunk 2. §-ában világosan kimondja, hogy: „bűntettek miatt a jelen törvénykönyvben megállapított eljáráson kivül senkit háborgatni, s a biróság által a büntető törvények szerint kimondott itélet nélkül senkit büntetni nem szabad.” A jelen javaslatnak 1. §-a csak tömörebb kifejezője az állampolgárok egyéni szabadságát óvó ennek az alkotmányos biztosítéknak.

Az eljárás megindítása, valamint a nyomozás, a vizsgálat teljesítése és a főtárgyalás előkészitése csak a törvény értelmében történhetnek, büntetést pedig csak törvényes biróság törvényes eljár