Magyarország és Ausztria között Szepes vármegye és Gácsország szélén a magas Tátrában, az úgynevezett Halastó körüli területen, az országhatár a Tengerszemcsúcstól a Bialka és a Poduplaszki patakok egyesülési pontjáig hosszabb idő óta vitás. 1858-tól fogva a tényleges országos határvonalat a Tengerszemcsúcsnál eredő, a Tengerszemen és Halastón áthaladó, magyar részről Bialkának nevezett vízfolyás képezi, s a magyar kormány ezen vízfolyást a két ország közt egyszersmind jogi határvonalnak is tartja; még ellenben az osztrák kormány ezen országhatár jogosságát tagadja és azt vitatja, hogy Magyarország és Gácsország közt az országos határvonalat az említett vízfolyástól keletre eső, Zabje (máskép Angelki, vagy Siedem-Granatov) nevű hegygerincz alkotja, és hogy a tényleges országhatár és a gácsországi (osztrák) igényvonal közé eső mintegy 651 hold kiterjedésű magyar terület Gácsországhoz tartozik.
A magyar és osztrák kormányok közt az ország határmenetére nézve fenforgó nézeteltérés, a vitás területen levő erdő birtoklása fölött a gácsországi és magyarországi határszéli szomszédos magánbirtokosok közt 1834-ben támadt határvillongásoktól keletkezett. Ezen határvillongások során mindkét fél ugyanis azt vitatta, hogy birtokának határa odáig terjed, hol az ország határa húzódik, s a gácsországi birtokos a Zabje-hegy gerincet, a magyarországi birtokos ellenben a halastói vízfolyást, s ezen vízfolyástól a halastói csucsig húzott, a jelen századbeli összes katonai térképeken is országhatár gyanánt jelzett és a kérdéses térképvázlaton c. g. betűkkel feltüntetett vonalat állította a magánbirtokok és egyszersmind a két ország közti határvonalnak. A közel két és fél évtizedig tartott határvillogásoknak az lett a vége, hogy a magánfelek 1858-ban egyességre léptek, s az egyességben magyar részről Bialkának tartott vízfolyást fogadták el birtokukra nézve határvonalul, és addig vitás erdő-terület a magyarországi birtokos, a báró Polocsay-féle uradalom birtokában maradt, mely időtől fogva a két ország közti határvonalat tényleg szintén ez a vízfolyás képezte.
Az osztrák kormány azonban ezen határvonal jogosságát elismerni nem akarja, s a szóban forgó területen az országhatár kérdése 1881-től fogva az érdekelt országok kormányai közt vita tárgyát képezi, mely azon alkalomból került ujból szőnyegre, hogy a mondott évben gácsországi földmívesek az országos határvonalat átlépték, s a juhaikat legeltetés végett a vitás területre hajtották. Ez időtől úgy a gácsországi és magyarországi határszéli szomszédos birtokosok közt a határvillongások valamint a magyar és osztrák kormányok közt, az országos határvonal menete és ehhez képest a kérdéses terület állami hovatartozása iránti tárgyalások ismét napirendre kerültek, és úgy a gácsországi határszéli magánbirtokos az 1858-iki egyezség érvényességét s annak magára nézve kötelező erejét elismerni nem akarja, de az osztrák kormány is a tárgyalások során előadott bizonyítékaira támaszkodva, a tényleges országhatár jogosságát vitatja, s a tényleges országos határvonal és a gácsországi (osztrák) vitatott vonal közé eső területre igényét érvényesíteni iparkodik.
A gácsországi magánbirtokos igényét arra alapítja, hogy a gácsországi zakopanei uradalom megvételekor 1889-ben neki gácsországi bíróság által a mai vitás terület is az átadatott; az osztrák kormány viszont azt hozza föl, hogy a mai vitás területnek Gácsországhoz tartozása iránt 1858-ig kétség sem forgott fenn, s az igényelt területnek Gácsországhoz tartozását az ottani kataszterre és telekkönyvre, továbbá (magánosok által készített) térképre és egyes földrajzi munkákra alapítja, mint a melyekben a vitásnak állított terület Gácsországhoz tartozónak van feltüntetve.
Ezzel szemben a magyar kormány beigazolhatja nemcsak azt, hogy a mai vitás területnek Magyarországhoz tartozása Gácsország részéről csak a legujabb időkben tétetett kétség tárgyává, hanem, mint a megejtett levéltári kutatások során talált hiteles okmányok igazolják, azt is, hogy régebben még azok a ma már Gácsországhoz tartozó területek is Magyarországhoz tartoztak, melyek a Bialkától nyugatra a fehér Dunajeczig, északon pedig Leszniczáig terjednek, és 1625-ben erőszakos foglalás útján szakíttattak el csak Magyarországtól, a mely elfoglalásba Magyarország soha bele nem nyugodott, s a kérdéses területek visszacsatolását országgyüléseink ismételten, de eredménytelenül sürgették. Az osztrák részről vitásnak tartott területnek a legrégibb időktől fogva Magyarországhoz való tartozását igazolják 1499, 1528, 1535 és 1594-ből való a királyi adománylevelek, továbbá a szepesi káptalan előtt 1589-ben kötött adásvevési szerződés (ú. n. fassio) és egy 1595-ből származó, s a szepesi káptalan, mint hiteles hely és Szepes vármegye hivatalos emberei által történt statutióról szóló okmány. Mindezen eredetben felmutatható okmányok tanusága szerint a mai vitás terület a szepesvármegyei dunajeczi uradalomnak képezte tartozékát, a minthogy az ma is ezen uradalomhoz tartozik. Bizonyítékul szolgálnak továbbá a közös hadügyi levéltár nyomozásai, nemkülönben a múlt század második felében, és a jelen században végzett katonai fölmérések alapján készült hivatalos térképek, valamint azon körülmény, hogy a mai vitás terület az 1853-ban a földadó ideiglenes czéljaira készült itteni kataszterben később 1876-ban az állandó kataszterben, és 1856 óta az itteni telekkönyvekben szintén föl van véve.
A vitakérdésben azonban a két érdekelt állam kormánya között a megegyezés lehetősége ki van zárva, mert az osztrák kormány a magyar kormány álláspontjának jogosságát elismerni nem hajlandó, viszont a magyar kormány eddig elfoglalt s a tényleges országos határ megvédésére irányuló álláspontját föl nem adhatja, és ehhez képest igazsága érzetében semmiféle compromissum-ajánlat elfogadásába sem bocsátkozhatik. Mivel pedig ezen határkérdés nemcsak a gácsországi, de a magyarországi közvéleményt is évek óta s a kérdés horderejéhez arányban nem álló mértékben foglalkoztatja s izgatottságában tartja, mivel továbbá az Ausztriával s a szomszédos Galicziával szemben fennálló jó szomszédi viszonyunk ápolása érdekében kivánatos, hogy ezen kérdés valahára a napirendről végleg lekerüljön, s mert végül a tapasztalatokon okulva, attól sem várható eredmény, hogy a vitakérdés kiegyenlítésével vegyes országos küldöttség bizassék meg; mindezen körülmények számbavételével s magyar kormány az osztrák cs. kir. kormánynyal szemben a vitakérdésnek eldöntése, illetve a vita területén az országos határvonalnak joghatályos és mindkét félre feltétlenül kötelező megállapítása iránt egy pártatlan és független választott biróság eszméjét vetette fel.
Ezen javaslat az osztrák kormány részéről elfogadtatván, a biróság összeállítása tekintetében abban történt megállapodás, hogy mindkét kormány a maga részéről az illető országok legfőbb biróságainak egy-egy tagját jelölje ki, kik viszont egyetértőleg egy harmadik tagot, mint elnököt válaszszanak. Ezen megállapodás mellett a biróságnak nemcsak pártatlan és független jellege biztosíttatik, de figyelemben részesül az ország közjogi különállása is.
Mellőzendő volt a jelen esetben az ily kérdésekben azelőtt szokásos vegyes országos küldöttségek kirendelése, minthogy az eddigi tapasztalatok szerint, 1848 előtt az országgyülés, 1867 után pedig az ország kormánya útján a kirendelt vegyes országos küldöttségek működése és tárgyalási oly határkérdésekben, melyek nem tisztán egyszerű határigazításra szorítkoztak, hanem a melyekben a küldöttségeknek valamely terület hovatartozása kérdésében kellett volna dönteniök, soha eredményre nem vezettek. E tekintetben elégséges rámutatni a magyar-gácsországi azon határviták elintézésére, melyek a Balkán túli, ma már gácsországi területek visszacsatolása iránt fenforogtak; országgyüléseink egyre-másra rendelték ki a küldöttségeket, sőt az 1791:LVIII. és 1827:XVI. törvénycikkel kirendelt küldöttségek (úgynevezett regnicoláris deputátiók) két ízben, t. i. 1793/94-ben és a jelen század 30-as éveiben el is jártak, a nélkül azonban, hogy valamit végeztek volna. Továbbá a most szóban forgó határkérdésben is az érdekelt két állam kormányai részéről 1883-ban szintén kirendeltetett egy vegyes országos bizottság, mely a helyszinén tárgyalt is, de ezután minden eredmény nélkül feloszlott.