1897. évi II. törvénycikk indokolása

a Magyarország és Ausztria közt Szepes vármegye és Gácsország szélén, ugynevezett Halastó körüli területen, az országos határvonalnak választott biróság által leendő megállapítása tárgyában

Általános indokolás

Magyarország és Ausztria között Szepes vármegye és Gácsország szélén a magas Tátrában, az úgynevezett Halastó körüli területen, az országhatár a Tengerszemcsúcstól a Bialka és a Poduplaszki patakok egyesülési pontjáig hosszabb idő óta vitás. 1858-tól fogva a tényleges országos határvonalat a Tengerszemcsúcsnál eredő, a Tengerszemen és Halastón áthaladó, magyar részről Bialkának nevezett vízfolyás képezi, s a magyar kormány ezen vízfolyást a két ország közt egyszersmind jogi határvonalnak is tartja; még ellenben az osztrák kormány ezen országhatár jogosságát tagadja és azt vitatja, hogy Magyarország és Gácsország közt az országos határvonalat az említett vízfolyástól keletre eső, Zabje (máskép Angelki, vagy Siedem-Granatov) nevű hegygerincz alkotja, és hogy a tényleges országhatár és a gácsországi (osztrák) igényvonal közé eső mintegy 651 hold kiterjedésű magyar terület Gácsországhoz tartozik.

A magyar és osztrák kormányok közt az ország határmenetére nézve fenforgó nézeteltérés, a vitás területen levő erdő birtoklása fölött a gácsországi és magyarországi határszéli szomszédos magánbirtokosok közt 1834-ben támadt határvillongásoktól keletkezett. Ezen határvillongások során mindkét fél ugyanis azt vitatta, hogy birtokának határa odáig terjed, hol az ország határa húzódik, s a gácsországi birtokos a Zabje-hegy gerincet, a magyarországi birtokos ellenben a halastói vízfolyást, s ezen vízfolyástól a halastói csucsig húzott, a jelen századbeli összes katonai térképeken is országhatár gyanánt jelzett és a kérdéses térképvázlaton c. g. betűkkel feltüntetett vonalat állította a magánbirtokok és egyszersmind a két ország közti határvonalnak. A közel két és fél évtizedig tartott határvillogásoknak az lett a vége, hogy a magánfelek 1858-ban egyességre léptek, s az egyességben magyar részről Bialkának tartott vízfolyást fogadták el birtokukra nézve határvonalul, és addig vitás erdő-terület a magyarországi birtokos, a báró Polocsay-féle uradalom birtokában maradt, mely időtől fogva a két ország közti határvonalat tényleg szintén ez a vízfolyás képezte.

Az osztrák kormány azonban ezen határvonal jogosságát elismerni nem akarja, s a szóban forgó területen az országhatár kérdése 1881-től fogva az érdekelt országok kormányai közt vita tárgyát képezi, mely azon alkalomból került ujból szőnyegre, hogy a mondott évben gácsországi földmívesek az országos határvonalat átlépték, s a juhaikat legeltetés végett a vitás területre hajtották. Ez időtől úgy a gácsországi és magyarországi határszéli szomszédos birtokosok közt a határvillongások valamint a magyar és osztrák kormányok közt, az országos határvonal menete és ehhez képest a kérdéses terület állami hovatartozása iránti tárgyalások ismét napirendre kerültek, és úgy a gácsországi határszéli magánbirtokos az 1858-iki egyezség érvényességét s annak magára nézve kötelező erejét elismerni nem akarja, de az osztrák kormány is a tárgyalások során előadott bizonyítékaira támaszkodva, a tényleges országhatár jogosságát vitatja, s a tényleges országos határvonal és a gácsországi (osztrák) vitatott vonal közé eső területre igényét érvényesíteni iparkodik.

A gácsországi magánbirtokos igényét arra alapítja, hogy a gácsországi zakopanei uradalom megvételekor 1889-ben neki gácsországi bíróság által a mai vitás terület is az átadatott; az osztrák kormány viszont azt hozza föl, hogy a mai vitás területnek Gácsországhoz tartozása iránt 1858-ig kétség sem forgott fenn, s az igényelt területnek Gácsországhoz tartozását az ottani kataszterre és telekkönyvre, továbbá (magánosok által készített) térképre és egyes földrajzi munkákra alapítja, mint a melyekben a vitásnak állított terület Gácsországhoz tartozónak van feltüntetve.

Ezzel szemben a magyar kormány beigazolhatja nemcsak azt, hogy a mai vitás területnek Magyarországhoz tartozása Gácsország részéről csak a legujabb időkben tétetett kétség tárgyává, hanem, mint a megejtett levéltári kutatások során talált hiteles okmányok igazolják, azt is, hogy régebben még azok a ma már Gácsországhoz tartozó területek is Magyarországhoz tartoztak, melyek a Bialkától nyugatra a fehér Dunajeczig, északon pedig Leszniczáig terjednek, és 1625-ben erőszakos foglalás útján szakíttattak el csak Magyarországtól, a mely elfoglalásba Magyarország soha bele nem nyugodott, s a kérdéses területek visszacsatolását országgyüléseink ismételten, de eredménytelenül sürgették. Az osztrák részről vitásnak tartott területnek a legrégibb időktől fogva Magyarországhoz való tartozását igazolják 1499, 1528, 1535 és 1594-ből való a királyi adománylevelek, továbbá a szepesi káptalan előtt 1589-ben kötött adásvevési szerződés (ú. n. fassio) és egy 1595-ből származó, s a szepesi káptalan, mint hiteles hely és Szepes vármegye hivatalos emberei által történt statutióról szóló okmány. Mindezen eredetben felmutatható okmányok tanusága szerint a mai vitás terület a szepesvármegyei dunajeczi uradalomnak képezte tartozékát, a minthogy az ma is ezen uradalomhoz tartozik. Bizonyítékul szolgálnak továbbá a közös hadügyi levéltár nyomozásai, nemkülönben a múlt század második felében, és a jelen században végzett katonai fölmérések alapján készült hivatalos térképek, valamint azon körülmény, hogy a mai vitás terület az 1853-ban a földadó ideiglenes czéljaira készült itteni kataszterben később 1876-ban az állandó kataszterben, és 1856 óta az itteni telekkönyvekben szintén föl van véve.

A vitakérdésben azonban a két érdekelt állam kormánya között a megegyezés lehetősége ki van zárva, mert az osztrák kormány a magyar kormány álláspontjának jogosságát elismerni nem hajlandó, viszont a magyar kormány eddig elfoglalt s a tényleges országos határ megvédésére irányuló álláspontját föl nem adhatja, és ehhez képest igazsága érzetében semmiféle compromissum-ajánlat elfogadásába sem bocsátkozhatik. Mivel pedig ezen határkérdés nemcsak a gácsországi, de a magyarországi közvéleményt is évek óta s a kérdés horderejéhez arányban nem álló mértékben foglalkoztatja s izgatottságában tartja, mivel továbbá az Ausztriával s a szomszédos Galicziával szemben fennálló jó szomszédi viszonyunk ápolása érdekében kivánatos, hogy ezen kérdés valahára a napirendről végleg lekerüljön, s mert végül a tapasztalatokon okulva, attól sem várható eredmény, hogy a vitakérdés kiegyenlítésével vegyes országos küldöttség bizassék meg; mindezen körülmények számbavételével s magyar kormány az osztrák cs. kir. kormánynyal szemben a vitakérdésnek eldöntése, illetve a vita területén az országos határvonalnak joghatályos és mindkét félre feltétlenül kötelező megállapítása iránt egy pártatlan és független választott biróság eszméjét vetette fel.

Ezen javaslat az osztrák kormány részéről elfogadtatván, a biróság összeállítása tekintetében abban történt megállapodás, hogy mindkét kormány a maga részéről az illető országok legfőbb biróságainak egy-egy tagját jelölje ki, kik viszont egyetértőleg egy harmadik tagot, mint elnököt válaszszanak. Ezen megállapodás mellett a biróságnak nemcsak pártatlan és független jellege biztosíttatik, de figyelemben részesül az ország közjogi különállása is.

Mellőzendő volt a jelen esetben az ily kérdésekben azelőtt szokásos vegyes országos küldöttségek kirendelése, minthogy az eddigi tapasztalatok szerint, 1848 előtt az országgyülés, 1867 után pedig az ország kormánya útján a kirendelt vegyes országos küldöttségek működése és tárgyalási oly határkérdésekben, melyek nem tisztán egyszerű határigazításra szorítkoztak, hanem a melyekben a küldöttségeknek valamely terület hovatartozása kérdésében kellett volna dönteniök, soha eredményre nem vezettek. E tekintetben elégséges rámutatni a magyar-gácsországi azon határviták elintézésére, melyek a Balkán túli, ma már gácsországi területek visszacsatolása iránt fenforogtak; országgyüléseink egyre-másra rendelték ki a küldöttségeket, sőt az 1791:LVIII. és 1827:XVI. törvénycikkel kirendelt küldöttségek (úgynevezett regnicoláris deputátiók) két ízben, t. i. 1793/94-ben és a jelen század 30-as éveiben el is jártak, a nélkül azonban, hogy valamit végeztek volna. Továbbá a most szóban forgó határkérdésben is az érdekelt két állam kormányai részéről 1883-ban szintén kirendeltetett egy vegyes országos bizottság, mely a helyszinén tárgyalt is, de ezután minden eredmény nélkül feloszlott.