1897. évi XXXIV. törvénycikk indokolása

a bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről * 

Általános indokolás

Nagyobb szerves törvénykönyveknek a gyakorlatba való átvitele számos átmeneti és életbeléptető rendelkezést tesz szükségessé. E szabályoknak magába a törvénykönyvbe való felvételét az újabb törvényhozások már abból az okból is mellőzik, mert azok csupán a korábbi és az új jogforrás összeegyeztetését, valamint az átmenet idejére szükséges rendelkezéseket foglalják magukban, tehát már természetüknél fogva sem tarthatnak igényt állandó érvényben maradásra s igy nem tartoznak és nem illenek bele a rendszeres törvénykönyv keretébe.

Ez a körülmény már magában véve is igazolja, hogy számos újabb törvényhozás a nagyobb jelentőséggel biró codexeket külön életbeléptető törvénynyel vagy törvényhozási felhatalmazás alapján kibocsátott rendelettel léptetni hatályba. Igy alkottatott az 1873. évi osztrák bűnvádi perrendtartáshoz az 1873. évi május hó 23-áról kelt, a német birodalmi bűnvádi perrendtartáshoz pedig az 1877. évi február hó 1-jéről kelt életbe léptető törvény. Hazai újabb példák közül a most előterjesztett törvényjavaslat tárgyával való kapcsolatnál fogva elég legyen hivatkozni az 1878. évi V. tc. 486. és az 1879 évi XL. tc. 144. §-ára, melyek előirták, hogy a bűntettekről és vétségekről, illetőleg a kihágásokról szóló bűntető törvénykönyvek „hatályba lépte és az átmeneti intézkedések iránt külön életbeléptetési törvény rendelkezik” (1880. évi XXXVII. tc.).

A) A javaslat előterjesztésének szüksége

Egészen hasonló rendelkezést tartalmaz a bűnvádi perrendtartás 592. §-ának második bekezdése is. Mindezeken felül azonban különleges okok s nevezetesen a büntető perjogi reformok előkészitésénél már évek óta megállapitott munkaprogramm mellőzhetlenné teszik ezen javaslat előterjesztését.

Az 1896. évi XXXIII. törvénycikk gyanánt törvényeink közé iktatott bűnvádi perrendtartás előkészitő munkálatainak kezdettől fogva az volt a kiinduló pontja és vezéreszméje, hogy az eljárási törvénybe csak magának a bűnpernek lefolyását szabályozó rendelkezéseket kell felvenni, ellenben azokat a szervezeti és hatásköri reformokat, melyek a bűnvádi eljárási jog codificatiójával kapcsolatban mellőzhetlenül szükségesek, nem a perrendtartásban, hová azok a törvényhozási systématika szempontjából nem tartoznak, hanem a külföldi legjelentékenyebb törvényhozások példáját követve, külön hatásköri, illetőleg szervezeti törvényekben kell megvalósitani.

Az igazságszolgáltatásnak ezen nagyfontosságú terén tehát már a 80-as évek eleje óta végzett törvényelőkészitési munkálatoknál az volt munkaprogramm gyanánt megállapitva, hogy a bűnvádi perrendtartásnak törvénynyé válta után annak életbeléptetéséhez még három irányban kell törvényhozási intézkedéseket tenni.

Első sorban törvényben kell keresztülvinni azokat a szervezeti reformokat, melyek a büntető ügyekben eljáró igazságügyi hatóságoknak az új bűnvádi perrendtartás következtében változott hatásköre és eljárása szempontjából szükségesek, nevezetesen: szervezni kell az esküdtbiróságokat, a kir. törvényszékek vádtanácsait és az ügyészségi megbizottak új intézményét.

Ezenfelül meg kell állapitani a büntető biróságok hatáskörét; végre meg kell tenni azokat az átmeneti és életbeléptető intézkedéseket, melyek a régi és az új eljárási szabályok összeegyeztetését czélozzák, illetőleg a bűnvádi perrendtartás életbeléptetése napján már meginditott ügyekben a korábbi és az új hatásköri és eljárási szabályok miként való alkalmazását meghatározzák.

B) A javaslat álláspontja az esküdtszék intézménye tekintetében

Több mint fél századra visszanyuló komoly, czéltudatos és nagyjelentőségű nemzeti törekvéseket juttat a jelen törvényjavaslat előterjesztése a megvalósulás szakában.

A 40-es évek eleje óta sürgették volt a magyar törvényhozó testületnek legkiválóbb szabadelvű tagja; óhajtotta különösen az 1841-1844. években az országgyülés alsó táblájának többsége az esküdtszék intézményének elfogadását; majd a sajót-esküdtbiróságok szervezése után a magyar jogászközvéleménynek hivatott testületei és szakférfiai ismételve kivánták a jury hatáskörének a nem nyomtatvány útján elkövetett bűntettek közül a legsúlyosabbakra való kiterjesztését.

A magyar törvényhozás történetében mindenkor maradandó emlékű lesz s a külföldi szakközönség előtt is méltó feltünést keltett és elismerést aratott az a nagybecsű munkálat, melyben az 1840. évi V. tc. által a „büntető és javitó rendszer kidolgozására kiküldött országos választmány” kisebbsége - a választmány legkiválóbb tagjainak közreműködésével és közvetlenül Deák Ferencznek befolyása mellett - határozottan az esküdtszék mellett foglalt állást. Ismeretes, hogy ezen munkálat hatása alatt a Karok és Rendek esküdtszéki alapon dolgoztatták ki a bűnvádi eljárásnak második, 1844. évi javaslatát, mely azonban a főrendiház többségének ellenzése folytán nem vált törvénynyé, az országgyülés alsó táblája pedig inkább lemondott a bűnvádi eljárásnak törvényhozási szabályozásáról, semmint hozzájárult volna az esküdtszék intézményének mellőzéséhez.

S habár a közbejött történelmi események folytán az 1848: évi XVIII. tc. 17. §-a csupán a „sajtóvétségek” tekintetében állapithatta meg az esküdtszék hatáskörét, mégis a hivatott tényezők, különösen a szakférfiak köréből ismételve meg-megújult törekvések irányultak arra, hogy a jury hatásköre a nem nyomtatvány utján elkövetett bűntetteknek egy részére is ki legyen terjesztve.

Ezek a törekvések nagy részben közrehatottak arra, hogy a bűnvádi eljárásnak törvényben való szabályozása végett készült korábbi tervezetek és javaslat - épen mivel az esküdtszék intézményét mellőzték - nem váltak törvénynyé.

Midőn a bűnvádi eljárás törvényjavaslatának az igazságügyi kormány megbizásából készitett, 1882. évi tervezete közzététetett, a magyar jogászközönségnek tekintélyes része, különösen a budapesti és számos vidéki ügyvédi kamara azért foglalt állást a tervezet ellen, mert ez teljesen mellőzte az esküdtszék intézményét.

A 80-as évek folyamán egyes külföldi államokban, különösen a német birodalomban és Olaszországban, valamint a hazai szakközönség egy részében is keletkeztek ugyan egyes esküdtszékellenes áramlatok, azonban ezek sehol sem vezettek az esküdtszék hatáskörének jelentékenyebb megszoritására; a felhozott panaszok s a kifejtett támadás a hivatott törvényhozási tényezőkben sehol sem érlelték meg a jury eltörlése szükségének érzetét; ellenkezőleg az eskütszéknek sok százados intézménye mindenütt diadalmasan kiállotta a gyakorlat tűzpróbáját s az ellene intézett éles támadásokat.

A bűnvádi eljárásnak 1888. deczember hó 10-én az országgyülés képviselőháza elé terjesztett törvényjavaslatát, mely a juryvel szemben ellentétes álláspontot foglalt fel, - épen ebből az okból visszavonta Szilágyi Dezső igazságügyi minister, a ki az 1889. évi igazságügyi költségvetés tárgyalása alkalmával kijelentette az országgyülés képviselőházában, hogy „Magyarországnak birói szervezetét és az uj bűnvádi eljárásnak képesitését az esküdtszéki intézmény behozatala nélkül befejezettnek nem” tartja.

A bűnvádi perrendtartásnak az 1890-1894. években előkészitett és 1895. évi május hó 4-én az országgyülés elé terjesztett törvényjavaslata kifejezetten ama feltevés alapján volt szerkesztve, hogy a hazai esküdt-biróságok hatásköre ki fog terjesztetni a nem nyomtatvány utján elkövetett bűntetteknek legsúlyosabb eseteire is. Ez a felfogás határozott kifejezést nyer a kormányjavaslat indokolásában, mely kifejtvén az esküdtszék intézményének igazságszolgáltatási és igazságügyi politikai előnyeit, továbbá kimutatván azt, hogy azon aggodalmak, melyek a magyar esküdtbiróságok hatáskörének kiterjesztése ellen az 1882. évi tervezet és 1888. évi törvényjavaslat indokolásában nyelvi és nemzetiségi okokból hangoztatva voltak, idő szerint már alapokat vesztették, az esküdtbiróság előtti eljárás szabályozásának a perrendtartásba való felvételét azzal okolja meg, mikép a javaslat kész alapot kivánt nyujtani arra, hogy esküdtbiróságaink hatásköre a rendes eljárásra is kiterjeszthető legyen, a minek a közel jövőben való bekövetkezését kivánatosnak tartja.”

Ugyanez a felfogás nyert kifejezést magának a bűnvádi perrendtartásnak számos rendelkezésében is. Igy a B. P. 19. §-ának harmadik bekezdésének első és második mondata oly szabályokat foglalt magában, a melyekből határozottan következik, hogy az esküdtbiróság hatásköre nem nyomtatvány utján elkövetett bűncselekményekre is ki lesz terjesztve, továbbá a B. P. a nyomtatvány utján elkövetett bűncselekmény esetében követendő eljárást külön (a XXX.) fejezetben szabályozza s az 574. §-nak eltérő rendelkezései világosan mutatják, hogy sajtóperekben a főtárgyalást az esküdtbiróságok előtt egyéb bűnügyekben tartott főtárgyalástól részben eltérőleg kell megtartani, végre a 497. § rendelkezéseiből világosan kitünik, hogy a javaslat szem előtt tartotta azt, mikép az esküdtbiróságok a legsúlyosabb bűntettek tárgyában is fognak itélkezni és halálbüntetést is fognak megállapithatni.

A képviselőház igazságügyi bizottsága a B. P. törvényjavaslatáról az országgyűlés elé terjesztett jelentésében (6-8. §.) határozottan kifejezést adott annak a meggyőződésnek, hogy „esküdtbiróság nélkül a bűnvádi eljárás alkalmazására hivatott birói szervezetet helyesen construálni teljes lehetetlenség” és fenforogni látván azokat a feltételeket, melyektől e reformnak helyes életbeléptetése függ, egyhangulag hozzájárulás ahhoz, hogy az esküdtbiróság hatásköre a közönséges bűntettekre is kiterjesztve legyen.

Az országgyülés képviselőháza és főrendiháza, midőn a B. P. törvényjavaslatá egyhangulag elfogadták, ugyanehhez az állásponthoz csatlakoztak; a most előterjesztett törvényjavaslat tervezetének megvitatása végett a mult év folyamán s a jelen év első havában a igazságügyi kormány által összehivott szaktanácskozmányon résztvett szakférfiaknak egyike sem nyilatkozott az ellen, hogy esküdtbiróságaink hatásköre, a nem nyomtatvány utján elkövetett bűntettekre is kiterjesztessék; ugyane javaslatnak még az 1896. év julius havában a legszélesebb körben nyilvánosságra hozott tervezete tárgyában meghallgatott igazságügyi hatóságoknak, ügyvédi kamaráknak és szakférfiaknak túlnyomó nagy többsége pedig a részletkérdésekben is helyeselte a tervezet álláspontját.

Mindezek alapján a most előterjesztett javaslat, midőn esküdtbiróságaink hatáskörét megállapitja, évtizedek óta ismételve nyilvánuló nemzeti kivánságnak tesz eleget, az illetékes hazai szakkörök túlnyomó nagy többségének óhaját valósitja meg, tetetőzi igazságügyi hatóságainak szervezetét és az alkotmányjogunk értelmében törvénykezdeményezésre és törvényhozásra hivatott tényezők által már a B. P. előkészitése, valamint megalkotása alkalmával elfogadott azt a felfogást emeli érvényre, hogy esküdbiróságaink hatáskörének a nem nyomtatvány útján elkövetett legsúlyosabb büntettek egy részére való kiterjesztése nélkül a büntető biróságok szervezete és a bűnvádi eljárás helyesen nem szabályozhatók.

Az igazságügyi kormány azt a reményt táplálja, hogy az esküdtbiróságok hatáskörének a most előterjesztett javaslatban megszabott keretben való megállapitása mind igazságszolgáltatási, mind igazságügypolitikai szempontokból csak üdvös közvetkezményekkel fog járni.

A javaslatnak a birói hatáskörre, különösen a 15. §-ra vonatkozó indokolása fejti ki tüzetesen azokat a szempontokat, melyeket az igazságügyi kormány az esküdtbiróságok hatáskörének megállapitását tartalmazó részletes rendelkezéseknél irányadókul tekintett.

C) A javaslat tartalma

Az indokolás bevezetésében (A alatt) tüzetesen fel voltak sorolva azok a kérdések, melyeket a B. P. életbe léptetésével kapcsolatban törvényhozás útján szabályozni kell. Ezen nagyszabású tárgy közül az „esküdtbiróságokról” rendelkező és egyidejűleg előterjesztett törvényjavaslatba vannak felvéve mindazok a szabályok, melyek az esküdbiróságoknak a büntetőbirói hatáskörrel felruházott minden kir. törvényszék székhelyén való felállitása folytán szükségesekké váltak, s melyeket ezen szervezés eszméje kapcsol össze.

Az új eljárási törvénykönyv megalkotásával kapcsolatban - az esküdtbiróságok újjászervezésén felül - törvényhozás útján rendezendő összes többi tárgyakat - nehogy több külön javaslatnak előterjesztése legyen szükséges, - a jelen életbeléptető javaslatba kellett foglalni. Ennélfogva nem volt elkerülhető az, hogy az utóbb emlitett javaslat nagyon különböző természetű, - úgy mint életbeléptető, átmeneti, szervezeti, hatásköri, anyagi jogi, bűnvádi eljárási, végre vegyes - rendelkezéseket tartalmaz.

D) A javaslat rendszere

Ezeket az eltérő jellegű szabályokat a javaslat, - a rendszeresség és könnyebb áttekinthetőség végett, - a következőleg csoportositja:

I. Első sorban rendelkezni kellett a B. P. életbe lépésének idejéről, a terület tekintetében való hatályáról és szabályainak az életbelépés napja után meginditandó, valamint a már korábban folyamatban levő ügyekre való alkalmazhatóságáról, továbbá a birói hatáskörről az életbelépés napján már meginditott, illetőleg újra felvett, végre a büntetések végrehajtásáról a már jogerősen befejezett ügyekben (1-6. §-ok).

II. Ki kell egésziteni a B. P. rendelkezéseit a büntető biróságok belső ügymenete tekintetében (7. §), meg kell állapitani a kir. törvényszéki vádtanács megalakitásának részleteit (8. §) és szervezni kell az ügyészségi megbizottak új intézményét (9-14. §-ok).

III. Meg kell határozni a büntető-biróságok hatáskörét (15-18. §-ok).

IV. A javaslat 19. és 20. §-ai azokat az anyagi jogi szabályokat foglalják magukban, melyek a B. P. hatályba lépésével kapcsolatban mellőzhetlenül szükségesek.

V. A 21. és 22. §-oknak eljárási természetű rendelkezései a szükséges keretben kiegésztik a B. P.-t.

VI. Végre a vegyes, valamint a derogatorius természetű és a végrehajtásra felhatalmazó rendelkezéseket a 23-27. §-ok tartalmazzák.

Részletes indokolás

I. A bűnvádi perrendtartás életbelépésének ideje, hatálya a terület tekintetében és szabályainak alkalmazhatósága (1-6. §-ok)

Az eljárási törvénykönyvhöz alkotott életbeléptető törvénynek a dolog természeténél fogva első tárgyai: azok az életbeléptető rendelkezések, melyek a korábbi és az új hatásköri és eljárási jogszabályoknak összeegyeztetését tartalmazzák, illetőleg meghatározzák, hogy az új jogszabályok mely időponttól kezdve, minő területen és mily ügyekre nézve alkalmazandók, továbbá, hogy az életbelépés napján már meginditva levő ügyekben, mily mértékben kell a korábbi és mennyiben az új hatásköri és eljárási szabályokat alkalmazni, végre hogy az életbelépés napján már jogerősen befejezett ügyekben a büntetéseket miként kell végrehajtani.

1. A bűnvádi perrendtartás életbelépésének ideje (1. §).

Nagyobb szerves törvények életbeléptetése könnyen érthetőleg sok irányban tesz előkészitő intézkedéseket szükségessé. Ez okból a külföldi törvényhozás is több példát nyujt arra, hogy nagyobb törvények életbelépésének idejét előre hosszabb idővel és különösen törvény által naptárszerűleg meghatározni, nem találták czélszerűnek. Igy az 1873. évi május hó 23-áról kelt osztrák életbeléptető törvénynek I. czikke az ausztriai bűnvádi perrendtartás életbelépésének napját attól a naptól számitott hat hóra tüzte ki, a mely napon maga a perrendtartás közzétéve lesz. A hivatkozott kelettel megalkotott perrendtartás azután csak 1873. évi julius hó 1-én tétetett közzé, következőleg csak 1874. évi január 1-ével lépett hatályba. Hasonlóképen a német birodalmi bűnvádi perrendtartást életbeléptető 1877. évi február hó 1-éről kelt törvénynek 1. §-a sem állapitotta meg naptár szerint az életbelépés napját, hanem azzal a kijelentéssel kezdte rendelkezéseit, hogy a bűnvádi perrendtartás a birói szervezetről szóló törvénynyel egyidejűleg lép hatályba.

Különleges hazai viszonyainknál fogva sem lehetséges a bűnvádi perrendtartásnak, valamint az „esküdbiróságokról” szóló és a most előterjesztett törvényjavaslatnak életbelépése napját már ez idő szerint naptárszerűleg meghatározni. Mindenekelőtt kétségen felül áll, hogy a most emlitett két törvényjavaslat egyes rendelkezéseinek a bűnvádi perrendtartással egyidejűleg kell hatályba lépni, már pedig jelenleg biztosan nem határozható meg, hogy ez a két törvényjavaslat mikor és minő szövegben fog törvényeink közé iktattatni.

Ezenfelül a bűnvádi perrendtartás életbelépése előtt elkerülhetetlenül szükséges az esküdtbiróságokat újra szervezni, kerületeiket megállapitani, az esküdtbirósági ülésszakoknak és az esküdtek lajstromaiba felveendő egyéneknek számát kerületenkint meghartározni,

valamint a kir. törvényszékek vádtanácsait, az ügyészségi megbizottak új intézményét s a bűnügyekben nyomozó rendőri hatóságokat és közegeket szervezni; továbbá gondoskodni kell arról, hogy az esküdtbiróságok előtt megtartandó főtárgyalások számára minden kir. törvényszéknél megfelelő helyiségek álljanak rendelkezésre;

végre új bűntető birói ügyviteli szabályokat, új ügyészségi utasitást és a bűnvádi perrendtartás 85. §-ában körülirt rendőri hatóságok és közegek számára új utasitásokat kell kibocsátani.

Mindez pedig oly sok időt és a társministeriumokkal, valamint egyéb hatóságokkal oly sokoldalú tárgyalásokat tesz szükségessé, hogy e munkálatok befejezésének idejét ez idő szerint meghatározni egyáltalán lehetetlen.

Mindezeknél fogva a bűnvádi perrendtartás életbelépésének napját a törvényjavaslatban nem lehetett naptár szerint meghatározni s ez okból az 1. § az igazságügyministert hatalmazza fel arra, hogy ezt a napot rendelettel állapitsa meg.

A javaslat álláspontjával szemben több oldalról felmerült azt a kifogást, hogy az általánosságban tartott felhatalmazás módot nyujt arra, hogy a kormány a bűnvádi perrendtartás életbeléptetését és az esküdtbiróságok szervezését hosszabb időre elhúzhassa, frappánsan megczáfolja az a tény, hogy az igazságügyi kormány már fél évvel a bűnvádi perrendtartás szentesitése előtt az életbe léptető és az esküdbiróságokról szóló törvényjavaslatok tervezeteit nemcsak előkészitette, hanem a legtágabb körben nyilvánosságra is hozta és azokra nézve a hazai illetékes szakköröktől véleményeket is kivánt; továbbá, hogy néhány héttel a B. P. szentesitése után a szóban forgó törvényjavaslatok végleges szövegezése végett szaktanácskozmányt hivatott egybe, végre, hogy a törvényjavaslatokat a lehetőséghez képest mielőbb előterjesztette. Mindezek a tények világosan bizonyitják a igazságügyi kormánynak azt a kifejezett szándékát, hogy a bűntető birósági szervezetnek és a bűnvádi perjognak reformját a lehető legrövidebb idő alatt meg akarja valósitani.

2. Az új szervezeti és bűntető perjogi rendelkezések hatálya a terület tekintetében (2. §).

A javaslatnak 2. §-a, eltekintve az 1868. évi XXX. tc. 48. §-a alapján e részben autonom törvényhozási jogkörrel felruházott Horvát-Szlavonországok területéből - a büntető biróságoknak és a kir. ügyészségeknek szervezete és hatásköre, valamint az alaki bűntetőjog szempontjából is - a magyar államnak egész területére nézve érvényre emeli a jogegység nagy elvét. A 2. § a törvényjavaslat 20. és 26. §-aival kapcsolatban megszünteti a particularis jellegű jogforrások területeit és az ország területének legnagyobb részétől különváló jogvidékeken hatályban levő recipiált, idegen jogok helyébe a bűnvádi igazságszolgáltatás egész vonalán érvényre emeli a nemzeti jogintézményeknek egybeforrasztó erejét.

A mint a képviselőház igazságügyi bizottságának a bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat tárgyában előterjesztett jelentésében már hangsúlyozva volt, a jogegység mindenkor hatalmas tényező fog maradni arra, hogy megszilárditása az állampolgárokban az államegység érzetét, s az idők folyamán esetleg beállható bármiféle törekvésekkel szemben folyton a legfrappánsabban fogja kidomboritani és a legszilárdabban fogja óvni a magyar államnak politikai egységét.

A jogegység - a mellett, hogy természetes és mulhatlan következménye az állampolgári jogegyenlőség nagy elvének, - elejét fogja venni azon tendentiosus panaszok és vádaskodások ismétlésének, melyek - főleg a Királyhágón túl jelenleg még hatályban levő szigorúbb s az állampolgári jogoknak nagyobb megszoritására alapot nyujtó jogforrásoknak érvényben hagyása miatt - egyes nemzetiségek részéről a magyar törvényhozással szemben a külföldön is újabban oly gyakran emeltettek; végre megszünteti azt a nagy jogi anomaliát, hogy a magyar államnak egységes igazságügyi törvényhozás alatt álló területe a büntető biróságoknak szervezete és hatásköre, a kir. ügyészségnek hatásköre, valamint az alaki büntetőjog szempontjából hét egészen elütő jellegű jogforrás által külön választott jogterületre van szétdarabolva, sőt, hogy a büntető igazságszolgáltatás tekintetében több kir. törvényszék és több járásbiróság területén, még az egymással szomszédos községekben is teljesen eltérő jogforrások vannak hatályban.

A javaslat 2. §-a összhangzásban áll a büntető törvénykönyv (1878. évi V. tc.) 5. §-ával, mely a jogegység elvét az anyagi büntetőjog szempontjából emelte volt érvényre s melyet a szóban forgó reformok az igazságügyi hatóságoknak szervezete és hatásköre, valamint a büntető perjog szempontjából egészitenek ki.

3. Életbeléptető és átmeneti rendelkezések (3-5. §).

a) A bünvádi perrendtartás szabályainak alkalmazhatósága tárgyi tekintetben. (3. §)

Általánosan elfogadott perjogi elv, hogy az eljárást rendező jogszabályokat egyrészt alkalmazni kell az életbelépés napján még meg nem inditott ügyekre akkor is, ha az azoknak alapjáúl szolgáló tényállás az életbelépés napja előtt létesült; másrészt pedig azok érvényét a már folyamatban levő ügyekre, - mihelyt ez a korábban meginditott pernek előhaladottsága mellett nagyobb nehézségek nélkül lehetséges, - szintén ki kell terjeszteni.

A javaslat 3. §-a megegyez a most érintett általános perjogi elvvel, midőn kimondja, hogy a bűnvádi perrendtartás szabályait kell alkalmazni azokban az ügyekben, melyek az életbe lépés napja után lesznek meginditva.

Ezen magától értendő szabály kimondásán felül azonban a 3. §-nak egy sokkal nehezebb kérdést is meg kellett oldani, tudniillik azt, hogy a B. P. minő ügyekben illetőleg milyen büntetendő cselekményekre nézve lesz alkalmazandó?

Az osztrák életbeléptető törvény I. czikke szerint az 1873. évi büntető perrendtartás a bűntettek, vétségek és minden más, elbirálás végett a biróságok elé utalt büntetendő cselekény miatt inditandó eljárás tekintetében vált egyedüli jogforrássá.

A német életbeléptető törvény 3. czikke értelmében az 1877. évi birodalmi büntető perrendtartás mindazokra a „bűnügyekre” (Strafsachen) alkalmazást nyer, melyek a rendes biróságok elé tartoznak. A német birodalmi szervezeti törvény 30. §-a szerint pedig a rendes biróságok elé tartoznak mindazok a bűnügyek, melyekre nézve vagy közigazgatási hatóságok vagy közigazgatási biróságok hatásköre nincs megállapitva, vagy melyekre nézve a birodalmi törvény különleges biróságokat nem állit fel vagy nem tart fenn.

A javaslat a most emlitett körülirásoknak egyikét sem tartotta eléggé szabatosnak és minden kétséget kizárónak. Különösen kétséget hagynának fenn a most intézett körülirások arra nézve, hogy a polgári, illetőleg kereskedelmi biróságok hatáskörébe utasitott és büntető természetű megtorlást maguk után vonó ügyekben minő eljárás volna követendő.

Leghelyesebbnek mutatkozott tehát ama positiv szabály felvétele, hogy a B. P.-t a javaslat 15., 16. és 17. §-ai értelmében a kir. biróságok hatáskörébe utasitott büntetendő cselekmények eseteiben kell alkalmazni.

Ehhez képest minden kétségen felül áll, hogy a B. P. nem nyerhet alkalmazást:

a) a közigazgatási hatóságok elé utalt kihágások eseteiben, melyekben a m. kir. belügyminister által 1880. évi XXXVII. tc. 42. §-ában foglalt felhatalmazás alapján az igazságügyi m. kir. ministerrel egyetértőleg 1880. évi augusztus hó 17-ről 38.547/B. sz. a. kibocsátott rendelet és az ezt kiegészitő és módositó rendeletek, - egyes különleges, például mezőrendőri, iparügyi kihágások eseteiben pedig a különleges szabályok maradnak továbbra is hatályban. A közigazgatási hatóságok elé utalt kihágási ügyekben azonban az általános eljárásnak, - a mennyire lehetséges lesz, a B. P. szellemével megegyező, - szabályozására az igazságügyi és belügyi ministerek a javaslatnak 27. §-ában nyernek felhatalmazást.

b) Nem nyerhet alkalmazást a B. P. ama büntetendő cselekmények miatt inditandó eljárás során sem, melyeket alkotmányunk illetőleg külön törvényeknek speciális rendelkezései vagy más jogszabályok kivesznek a kir. biróságok hatásköréből. E csoportba tartoznak például, „a magyar felelős ministerium alakitásáról” szóló 1848. évi III. tc. 32-34. §-aiban körülirt külön eljárás, melyet az 1880. évi XXXVII. tc. 6. §-a kifejezetten fentartott; továbbá a fegyveres erőnek és a csendőrségnek tagjai által tartós vagy ideiglenes tényleges szolgálatuk vagy szökésben létük tartama alatt elkövetett büntetendő cselekmények, melyek az 1889. évi VI. tc. 62. §-ának harmadik bekezdése értelmében a katonai biróságok, illetőleg az 1881. évi III. tc. 8. §-a értelmében a m. kir. honvédbiróságok hatáskörébe tartoznak (B. P. 30. §); a nemzetközi jog szabályai értelmében területenkivüliséget élvező egyének által elkövetett büntetendő cselekmények (1878. évi V. tc. 5. §-ának utolsó bekezdése B. P. 31. §); végre a consulsági személyzet tagjai, nevezetesen: a főconsulok, consulok, alconsulok és consulsági ügynökök által, - a mennyiben a nevezettek az illető külföldi államok alattvalói, - elkövetett azon bűntettek, a melyeket a nemzetközi szerződések, illetőleg a fennálló gyakorlat kivesznek a büntető biróságok hatásköréből.

c) Maga a B. P. 591. §-ában kizárja szabályainak a jövedéki kihágások miatt inditott ügyekben való alkalmazhatóságát.

d) Számos tételes törvényünk a polgári, illetőleg kereskedelmi biróságok hatáskörébe utal egyes büntető természetű ügyeket, más törvények pedig abból a czélból jogositják fel a kir. biróságokat kényszeritő rendszabályok alkalmazására, hogy a törvényen alapuló valamely perjogi kötelesség teljesitését vagy a birói eljárásnak törvényes menetét biztositsák.

Rendbüntetés alkalmazásának jogával ruházzák fel a polgári biróságokat az 1868. évi LIV. tc. (polgári törvénykezési rendtartás) 206. §-a pénzbüntetés 300 frtig, behajthatlanság esetében minden 5 frt helyett egy napi fogság; a kisebb polgári peres ügyekben való eljárásról szóló 1877. évi XXII. tc. 17., 37., 39. és 50. §-ai és a sommás eljárásról szóló 1893. évi XVIII. tc. 93. §-a.

Ellenben az előbb említett csoportba tartoznak különösen az 1875. évi XXXVII. tc. (kereskedelmi törvény) 218-222. §-aiban, a záloglevelek biztositásáról szóló 1876. évi XXXVI. tc. 32-34. §-aiban s a szerzői jogról szóló 1884. évi XVI. tc. 19., 25. és 26. §-aiban, végre a magyar földhitelintézet által kibocsátott vizszabályozási és talajjavitási záloglevelek tekintetében az 1889. évi XXX. tc. 3. §-ának utolsó bekezdésében foglalt határozatok. Egészen különleges rendelkezéseket tartalmaz az ügyvédi rendtartás 44., 46. és 48. §-aiban felsorolt kötelességszegések miatt az ügyvéd ellen emelt panaszok tárgyában az 1874. évi XXXIV. tc. 66. §-a.

A javaslat 3. §-a minden kétséget kizár az iránt, hogy ezek a különleges eljárások - habár részben szabadságvesztésbüntetés alkalmazására vezethetnek is, - minthogy természetüknél fogva nem vonhatók a bűnvádi eljárás fogalma alá, a B. P.-nak hatályba lépte által nem lesznek érintve és azok során a B. P.-t nem kell alkalmazni.

e) Az államhivatalnokok és egyéb köztisztviselők ellen inditott fegyelmi eljárás, - melyet egyébként is külön törvények szabályoznak, - szintén nem vonható a bűnper fogalma alá s igy annak során a B. P. alkalmazhatósága, - szabályainak egészen elütő jellegénél fogva, - szintén ki van zárva.

f) A javaslat szerint (26. §, utolsó bekezdés) megszünnék a rögtönitélő biráskodás. Ha tehát esetleg valamely rögtönbirósági eljárás volna folyamatban, a mennyiben még jogerős itélet nincs hozva, az ügyet át kellene tenni az új hatásköri szabályok szerint ileltékes birósághoz és a B. P, szerint kellene folytatni.

Béta) Az új hatásköri szabályok és a B. P. alkalmazhatósága az életbelépés napján már folyamatban levő ügyekre nézve (4. §).

1. Összhangzásban áll az általános perjogi elvekkel a 4. § első mondata, mely elrendeli, hogy az új hatásköri szabályokat és a B. P. rendelkezéseit az annak életbe lépése napján már meginditott ügyekben is rendszerint alkalmazni kell. Az első mondatnak az a rendelkezése, hogy az eljárást az új jogszabályok szerint „kell folytatni”, világosan kifejezést ad annak is, hogy a korábbi hatásköri és eljárási szabályok szerint teljesitett perjogi cselekmények hatályban maradnak, csak a bűnper folytatása történik az új hatásköri és eljárási szabályok szerint.

Hogy mikor tekintendő az eljárás „meginditott”-nak, azt az eddigi jogszabályok szerint kell megitélni.

2. Az első mondat általános szabálya alól azonban kivételt kell tenni azokban az ügyekben, melyek a régi eljárási szabályoknak hatályba léte alatt már annyira előhaladtak, hogy az ügynek az eddig illetékes biróságtól való elvonása zavarokra adna alkalmat és az eljárásnak az uj perjogi szabályok szerint való átalakítása nagy nehézségekkel járna (4. § első bekezdés második mondata).

Az újabbkori törvényhozások a bűnpernek különböző stádiumát jelölik meg a régi és az új jogszabályok alkalmazása tekintetében elválasztó határvonal gyanánt.

Az 1853. évi julius hó 29-éről kibocsátott ausztriai büntető eljárási törvény életbe léptetése tárgyában 1854. évi május 29-éről kiadott igazságügyministeri rendelet (közölve az 1854. évi Reichsgesetzblatt-nak 393. és következő lapjaink) IV. czikke a korábbi jogszabályokat rendeli alkalmazni, azokban az ügyekben, a melyekben az életbelépés napja előtt vizsgálatot rendelő határozat hozatott.

Az 1873. évi osztrák életbeléptető törvény III. czikke azt rendeli, hogy ha az 1873. évi büntető perrendtartás hatályának kezdete előtt megszüntető vagy vádhatározat vagy itélet („Enderkentniss”) hozatott: az e határozatok ellen használt jogorvoslatok felett a másodfokú és a legfelső biróság az eddigi törvények szerint határoznak, a mennyiben azonban a hatálybalépés napja előtt az 1853. évi büntető perrendtartás 200. §-ához képest hozott vádhatározat alapján főtárgyalás volna tartandó: akkor az életbeléptető törvény IV. czikke értelmében a főtárgyalásra és ezt követő eljárásra nézve a korábbi törvények az irányadók. Ugyancsak a IV. czikknek utolsó bekezdése kimondja, hogy sajtóügyekben, ha már a főtárgyalás el van rendelve, a korábbi törvények, ellenkező esetben azonban az új bűnvádi perrendtartás értelmében kell az eljárást tovább folytatni.

A német birodalmi büntető perrendtartást életbeléptető törvénynek 8. §-a azzal a kijelentéssel kezdi rendelkezéseit, hogy a hatálybalépés napján folyamatban levő bűnügyekben a további eljárásra nézve a büntető perrendtartás szabályai az irányadók, azonban az egyes államok törvényhozásai megtehetik az eljárásnak átalakitásához („zur Überleitung des Verfahrens”) szükséges rendelkezéseket. (Poroszországra nézve ezeket az átmeneti szabályokat az 1879. évi márczius hó 31-ről kelt törvény foglalja magában.) A mennyiben azonban a hatálybalépés napja előtt elsőfokú érdemleges itélet („Endurtheil”) volt hozva - a 8. § második bekezdése értelmében - az ügy további elintézésére nézve a korábbi perjogi szabályok nyernek alkalmazást.

Az olasz törvényhozásnak e tárgyba vágó rendelkezései közül emlitést érdemel az 1889. évi deczember hó 1-ről kelt az a kir. leirat, mely az uj olasz büntetőtörvénykönyv hatálybaléptetése alkalmából szükséges rendelkezéseket foglalja magában s mely az 1890. év előtti hatásköri és eljárási szabályokat is részben módositotta (Regio decreto contenente le disposizioni per l'attuazione del codice Penale del Regno d'Italia). Ennek 44. czikke értelmében azon ügyekben, melyekben az új btkv. hatálybalépte előtt már tárgyalásra idéző határozat („decreto di citazione all'udienza”) vagy itélet, vagy főtárgyalást rendelő határozat („ordinanza di rinvio al giudizio”) volt hozva, a főtárgyalást az új hatásköri szabályok értelmében illetékes biróságok előtt kell megtartani. E végből a kir. ügyész inditványt tesz a vizsgálóbiró, a vádkamara, vagy a vádtanács előtt az iránt, hogy a terhelt új határozattal az illetékes egyes biró (pretore), törvényszék vagy esküdtbiróság elé állittassék. A hivatkozott kir. leiratnak 45. czikke pedig kimondja, hogy azon ügyekben, melyekben az új jogszabályok hatálybalépésének napján a főtárgyalás már megkezdetett, vagy jogorvoslat van függőben, a hatáskört a korábbi jogszabályok szerint kell megitélni.

Az 1892. évi január hó 1-én hatályba lépett boszniai és herczegovinai bűnvádi eljárás életbeléptetéséről szóló törvény II. és III. czikkei értelmében, ha a főtárgyalás még az életbelépés napja előtt, azonban az életbelépés napját követő napra tűzetett ki, meg kellett tenni a szükséges intézkedéseket a védnök kellő időben való kinevezése és az ülnököknek kellő időben való behivása czéljából; ellenben az életbelépés napja előtt hozott itélet ellen benyujtott perorvoslat felett a másodfokú biróságnak a korábbi törvények szerint kellett határozni.

A javaslat idevágó rendelkezésében (4. § első bekezdés második mondat) mind a külföldi törvényhozásoknak az eddigiekben ismertetett, felette eltérő rendelkezéseiből, mind a hazai birósági gyakorlatban szerzett tapasztalatokból levonta a megfelelő tanulságokat. Az igazságügyi kormánynak az idevonatkozó rendelkezés javaslatbahozásánál főtörekvése volt: a lehető legegyszerűbb átmeneti szabályt felállitani és világosan megjelölni az eljárásnak olyan fix pontját, mely a legszabatosabban meghatározott és minden kétséget kizáró időhatárnak legyen tekinthető, s melynek elérése után az ügy az eddig hatáskörrel felruházott és illetékes biróságoktól ne legyen elvonható és ezen biróságok előtt a jelenlegi eljárási jogszabályok szerint legyen folytatandó.

Nem lehetett a bűnpernek sem nagyon korai, sem nagyon előhaladott stadiumát ilyen elválasztó határvonal gyanánt megállapitani, mert sok nehézséget és nem csekély fennakadást okozna, ha a biróságoknak a B. P. életbeléptének napján folyamatban levő minden vagy szerfelett sok ügyet az új hatásköri az eljárási szabályok szerint kellene átalakitani és folytatni;

mert továbbá kétségen felül áll, hogy az eljárás gyorsitásának lényeges czélját fogja előmozditani az, ha a pernek előhaladottabb szakában levő ügyeket az eddig hatáskörrel felruházott biróságok a jelenlegi eljárási szabályok szerint fejezhetik be.

Az eljárásnak két szaka volna tehát elválasztó határvonal gyanánt felállitható: vagy a főtárgyalás illetőleg járásbirósági tárgyalás elrendelésének, vagy az itélethozásnak stadiuma.

Tüzetes vizsgálódás s a gyakorlatban előforduló minden változatnak, a felmerülhető összes nehézségeknek gondos mérlegelése után a javaslat a törvényszéki eljárásban a megszüntető, illetőleg - az 1853. évi ausztriai büntető perrendtartás hatályának területén az ennek 198. és 289. §-ai értelmében hozott abbanhagyó határozatot, - a mennyiben pedig az eljárás folytatása volt elrendelve, - a vád alá helyező vagy főtárgyalásra közvetlenül idéző, végre a kir. járásbiróság előtti eljárásban a tárgyalásra idéző határozatot jelöli meg olyan gyanánt, a melynek a B. P. életbe lépésének napját megelőzőleg történt meghozása után az illető ügyet a jelenlegi hatáskörrel felruházott és illetékes biróságoktól nem lehet elvonni és az eddigi eljárási szabályok szerint kell befejezni.

Ez az átmeneti szabály lehetőleg egyszerű, kizár minden kétséget és lehetőleg keveset épit a jelenleg hatályban levő perjog értelmében teljesitett eljárási cselekményekre, tehát mentesit azoktól a nehézségektől, melyek abból állanak elő, hogy a már is szerfelett előhaladt bűnper során egybegyült per anyagát össze kell egyeztetni az új eljárási szabályokkal.

Az igazságügyi kormány teljes tudatában volt ugyan annak, hogy nagyon kivánatos volna, ha a jelenlegi, nem egészen egyöntetű és több irányban kevésbé megfelelő birósági gyakorlat helyett a B. P. szabályai mielőbb teljes alkalmazást nyernének, mindamellett beható megfontolás után érvényre kellett emelkedni annak a felfogásnak, hogy a mennyiben a törvényszéki főtárgyalás már el van rendelve, a járásbirói tárgyalásnak megtartása végett pedig a szükséges intézkedések meg vannak téve, ez által az ügy olyan perszakba jutott, melyben a jelenlegi és az új jogszabályoknak egymásba illesztése már felette nehézzé válna, nevezetesen az ügyet az új jogszabályoknak megfelelően át kellene alakitani, különösen tekintettel a B. P. XVII. fejezetében, valamint 529-535. §-aiban foglalt rendelkezésekre, gyakran szükséges lenne a főtárgyalásnak illetőleg járásbirósági tárgyalásnak határnapját elhalasztani, újabb előkészitő, illetőleg egyéb intézkedéseket tenni, más egyéneknek és a korábbitól eltérő jogkövetkezmények mellett leendő megidézése iránt intézkedni, különösen pedig, ha az ügyre nézve a hatáskör is változott, a teljesitett eljárási cselekmények egy részének hatályon kivül helyezése mellett az ügyet más birósághoz kellene áttenni, a mi bonyodalmakkal járna akkor, ha a jelenleg kir. törvényszék elé utalt ügyet akár esküdtbiróság, akár kir. járásbiróság előtt kellene folytatni.

Figyelmet érdemel az a körülmény is, hogy a bűnvádi eljárást megszüntető s a vádalá-helyezés kérdésében hozott határozat ellen a jelenlegi jogszabályok szerint az 1880. évi XXXVII. tc. 45. §-ában emlitett esetet kivéve, kétfokú felebbezésnek van helye, ellenben a B. P. 274. §-ának első bekezdése e kérdésben mindig csak egyfokú felfolyamodást enged, továbbá, hogy a B. P. (283. § negyedik bekezdés) a főtárgyalásra közvetlenül idéző végzés ellen a jogorvoslatot kizárja, mig a mostani birói gyakorlat szerint e végzés ellen külön felebbezéssel lehet élni: szóval az ez idő szerinti gyakorlattal szemben a B. P. a jogorvoslatok használatát jelentékenyen megszoritja és szóban forgó rendelkezései a felekre nézve kevésbé kedvezők.

Teljes tudatában van az igazságügyi kormány annak is, hogy - a mennyiben az elsőfokú itélet meghozása vétetnék a jelenlegi vagy az új eljárási szabályok alkalmazására döntő stádium gyanánt, mindazokban az ügyekben, melyekben a B. P. életbelépésének napját megelőzőleg a főtárgyalás már meg van kezdve, de azt vagy a közvetlenül következő napokon vagy újabb főtárgyalási határnapon folytatni kellene: részben a birói hatáskörben beálló jelentékeny változások, részben a jelenlegi és az új eljárási szabályok össze nem egyeztethető volta miatt, p. a. B. P. 308. §-ában foglalt rendelkezések folytán, leküzdhetlen nehézségek állanának elő. Ezen nehézségek csökkenése végett minden esetre complikáltabb átmeneti szabályokat kellene felállitani, különösen intézkedni kellene az iránt, hogy a B. P. hatályba léptét közvetlenül megelőző időre ne legyenek kitüzve olyan főtárgyalások, a melyek a hatálybalépés napjáig nem lesznek befejezhetők. Ezt azonban számos esetben nem lehet biztosan előrelátni. Ezen felül a jelenlegi birói gyakorlatunkban igen nagy számban előforduló folytatólagos főtárgyalásoknál az új hatásköri és eljárási szabályok következtében felmerülő nehézségek egyáltalában nem volnának leküzdhetők.

Mindezeknél fogva az itélethozás szakának alapulvétele nemcsak felette bonyolult átmeneti szabályok felállitását tenné szükségessé, hanem megoldhatlan nehézségekre is vezetne, s igy a javaslat álláspontja teljesen igazoltnak mutatkozik.

A 4. § első bekezdésében emlitett „megszüntető”, illetőleg abbanhagyó határozat fogalma alá nem lehet vonni azt a határozatot, a melylyel az elsőfokú biróság a feljelentés félretételét rendelte el. Ha tehát a felsőfokú biróság a félretételt rendelő határozatot megváltoztatja és az elsőfokú biróságot további eljárásra utasitja, a bűnpert a javaslat 5-17. §-aiban meghatározott biróságok előtt és a B. P. szabályai szerint kell folytatni.

A 4. § második mondatában felsorolt határozatoknak nem kell jogerőseknek, lenniök, a döntő kérdés kizárólag az, hogy az első fokú biróság ezekben a kérdésekben a B. P. életbelépésének napját megelőzőleg hozott-e már határozatot.

3. A mennyiben azonban a felső fokú biróság az előbb emlitett határozatokat megsemmisitette vagy feloldotta: semmi sem áll útjában annak, hogy - a 4. § második mondatában foglalt kivételes rendelkezéssel szemben - ismét helyreálljon a szabály: az új hatásköri és perjogi rendelkezéseknek mielőbbi alkalmazása. Az általános perjogi elvnek megfelelőleg rendeli tehát a 4. § második bekezdése, hogy ilyen megsemmisitő vagy feloldó határozat hozása esetében a további eljárást az új hatásköri és illetékességi szabályok értelmében feljogositott biróságoknak a B. P. rendelkezései szerint kell teljesiteni.

Egészen hasonló rendelkezéseket tartalmaznak: az 1873. évi osztrák életbeléptető törvény IV. Cikkének második bekezdése, a német bir. B. P.-t életbeléptető törvény 9. §-a, végre a boszniai és herczegovinai életbeléptető törvény II. czikkének második bekezdése.

gamma) Az új hatásköri szabályok és a B. P. alkalmazhatósága az újra felvett ügyek tekintetében (5. §).

Csak az osztrák 1873. évi életbeléptető törvény tartalmaz kimeritőbb rendelkezéseket arra nézve, hogy az ujra felvett ügyekben minő hatásköri és eljárási szabályokat kell alkalmazni. Ennek V. czikke értelmében ugyanis az ujrafelvétel megengedhetőségét, tehát feltételeit és azt a kérdést: vajjon valamely újabban kiderült büntetendő cselekmény miatt lehet-e eljárást inditani: csak akkor kell az új B. P. szerint megitélni, ha a korábbi törvény, a melynek értelmében az előbbi eljárás befejezést nyert, a terheltre nézve nem kedvezőbb. E szerint azt, hogy a perujjitás akár az elitélt javára, akár a felmentett, illetőleg elitélt terhére - elrendelhető-e, - ama törvény szerint kell megitélni, mely a terheltre nézve kedvezőbb.

Az ujrafelvétel kérdésében mindig az új hatásköri szabályok szerint illetékes biróságoknak kell dönteniök. Az ujra felvett eljárást pedig a B. P. szerint és az ennek értelmében illetékes biróságoknak kell folytatniok.

A német életbeléptető törvénynek 10. §-a értelmében az ujrafelvétel tekintetében mindig a bir. B. P. rendelkezéseit kellett alkalmazni.

A javaslat 5. §-a a végből, hogy egészen határozott és minden kétséget kizáró szabályt állithasson fel, valamint gyakorlati okokból különös tekintettel arra, hogy számos bűnügyet, mely jelenleg a kir. törvényszékek elé tartozik, az új hatásköri szabályok, részben az esküdtbiróságok, részben pedig a kir. járásbiróságok hatáskörébe utalnak: arra az esetre, ha az újrafelvétel birói határozattal már el van rendelve, az egész újrafelvételi eljárást az eddig illetékes biróságok előtt és az eddigi eljárási gyakorlat értelmében rendeli befejezni. Az 5. § szabályából a contrario világosan következik, hogy a mennyiben a perujitási kérvény alapján csak nyomozás folyik, de az újrafelvétel elrendelése kérdésében birói határozat még nincs hozva, akkor a hatáskörre s az illetékességre nézve, valamint az újrafelvétel feltételei és az egész perújitási eljárásnak lefolytatása tekintetében az új szabályokat kell alkalmazni. Összhangzásban áll ez a 3. §-nak általános szabályával; mindkettőre nézve azonos a „legis ratio”.

Az 5. §-ban emlitett „ujrafelvételt elrendelő birói határozat” alatt azt a határozatot kell érteni, melylyel a biróság a perujitási kérvényben hivatkozott bizonyitékok beszerzése, - tehát az újrafelvételi nyomozás vagy vizsgálat befejezése - után az újra felvett ügynek tárgyalása iránt intézkedik. Közömbös, hogy az újrafelvételt elrendelő határozatot első vagy felsőfokú biróság hozta-e, illetőleg hogy a jogerőre emelkedett-e? Az 5. § szabálya azonban csak akkor nyerhet alkalmazást, ha az újrafelvételt a B. P. életbelépésének napját megelőzőleg elrendeltetik. Világosan következik ugyanis az 5. § szabályából az, hogy ha a biróság a perujitási kérvényt elutasította, vagy az ujrafelvételi nyomozás, illetőleg vizsgálat befejezése után megtagadta az újrafelvétel elrendelését, - e határozatok ellen a jogorvoslatok a B. P. szabályai értelmében használhatók és a beadott jogorvoslatok felett a javaslat 15-17. §-aiban meghatározott biróságoknak a B. P. rendelkezései szerint kell dönteni.

delta) A B. P. szabályainak alkalmazhatósága a büntetések végrehajtása tekintetében (6. §).

Elméletileg elfogadott tétel, hogy a büntetések végrehajtása, mint a bűnvádi eljárásnak befejező szaka, még az eljárás keretébe tartozik. Igazolt tehát a 6. § rendelkezése, mely midőn kimondja, hogy a jogerős itéletekkel megállapitott büntetéseket a B. P. életbe lépésének napjától kezdve a most idézett törvény XXVIII. fejezete értelmében kell végrehajtani, - ezzel amaz általános perjogi elvnek felel meg, hogy az eljárási szabályokat mindazokban az esetekben alkalmazni kell, a midőn az nagyobb nehézség nélkül lehetséges. A 6. §-nak megegyező rendelkezést tartalmaz a német életbeléptető törvény 12. §-a.

A 6. § szabályát akként kell értelmezni, hogy ha a szabadságvesztésbüntetés végrehajtása már meg is van kezdve, a hátralevő részt a B. P. rendelkezéseihez képest kell végrehajtani.

A B. P. hatályba léptének napja után az összbüntetés meghatározásának, illetőleg a büntetések egyesitésének akkor is a törvény 518. §-a értelmében kell történnie, ha azok az itéletek, a melyekben kiszabott büntetéseket összbüntetésbe foglalni, illetőleg egyesiteni kell, még az életbelépés napja előtt jogerőre emelkedtek.

Halálbüntetést megállapitó jogerős itélet esetében az elitéltnek kegyelemre ajánlása tárgyában, nyilvánitandó véleményre vonatkozó eljárás nem tartozik a büntetés végrehajtásának keretébe s a B. P. 497-499. §-aiban foglalt szabályok a most érintett okból sem alkalmazhatók akkor, ha a halálbüntetést megállapitó itélet még a B. P. életbelépte előtt emelkedett jogerőre.

A szabadságvesztésbüntetés tartama alatt felmerült újabb enyhitő körülmények alapán a B. P. életbelépte után természetesen nem lesz helye az 1853. évi ausztriai büntető perrendtartás hatályának területén sem az ezen btkv. 370. §-ában megengedett büntetés leszállitásnak, hanem csak a B. P. 446. §-ának 3. pontjában és 462. §-ának 5. bekezdésében foglalt szabályok nyerhetnek, - a megfelelő feltételek fenforgása esetében - alkalmazást.

II. A büntető biróságok belső ügymenete és szervezeti rendelkezések

a) A büntető biróságok tanácsainak összeállitása. (7. §)

Jelenlegi büntető biróságainknak külső szervezetét az esküdtbiróságokról rendelkező törvény egésziti ki, a büntető birói hatáskörrel felruházott minden törvényszék mellett (1-3. és 34. §) esküdtbiróságot szervezvén.

Minthogy azonban a B. P. szakbiróságainknak jelenlegi perjogi hatáskörében, - különösen a felső biróságok megállapitásában, - számos változást tett: a most előterjesztett javaslatban - a gyakorlatban bizonyára felmerülő kétségek megelőzése végett - kezdeményezni kellett annak meghatározását, hogy a büntető biróságok mikor járnak el egyes és mily esetekben társas biróságok gyanánt és utóbbi esetekben hány tagból álló tanácsokban határoznak.

A külföldi birósági szervezet e kérdésre vonatkozó részének vizsgálatánál igen lényeges eltéréseket találunk.

Az angol rendőri biróságnál, mely a csekélyebb súlyú bűnügyeket („Summary Jurisdiction”) érdemileg birálja el, az esküdtbiróság hatáskörébe utaltakat („Indistables offences”) pedig a jury elé utasitja, a békebiró, - Justice of the Peace Police magistrate, - rendszerint mint egyes biró jár el.

Az időnként tartott ülésszakok alkalmával (petty sessions) két vagy több békebiró együtt határoz.

A vád alá helyezés kérdésében határozó „grand jury” huszonhárom esküdtből áll s az itélő jury gyanánt eljáró tizenkét esküdt mellett a szakbiróság teendőit rendszerint egy biró látja el.

A felebbviteli biróság - Court of Appeal - szerint három biróból álló tanácsban határoz.

Francziaországban a rendőri biróság - „tribunal de simple police” - elé utalt bűnügyekben a békebiró mint egyes biró jár el (Code d’instruction criminalle 138. sz., illetőleg az 1873. január 27-iki törvény). A törvényszék - „tribunal de police correctionnelle ouen matiere correctionnelle” - három (Code d’instruction 180. sz.), a főtörvényszék - „Cour d’appel” - pedig öt biróból álló tanácsban határoz.

A semmitőszéknek („Cur de cassation”) büntetőosztálya az elnökkel együtt tizenhat tagból áll. Határozat hozásához legalább tizenegy birónak jelenléte szükséges. Szükség esetében, különösen ha a szavazatok megoszlanak, még öt biró hivható a tanácsba. (A VIII. év vontose 27-ikéről kelt törvény 60., 63. és 64. czikkei, 1886. január 15-éről kelt ordonnance.)

Az 1869. évi junius 18-áról kelt belga birói szervezeti törvény - loi sur s’organisation judiciaire - 1. és 7. czikkeinek a belga Code d’instruction criminelle 141. czikkével egybevetett értelme szerint a békebirák és helyetteseik mindig mint egyes birák gyakorolják a rendőri biráskodást. Az elsőfolyamodású törvényszékek - tribunaux de premiere instance - a birói szervezeti törvény 28. czikke értelmében az elnökkel együtt három biróból álló tanácsban határoznak. A másodfokú biróságnak „cours d’appel” büntető kamarája (Chambre correctionelle) az elnökkel együtt hat biróból áll (birói szerv. törv. 82. cz.) és akár a vád alá helyezés kérdésében dönt, akár az elsőfolyamodású kir. törvényszéktől felebbvitt ügyeket (les affaires correctionelles”) vizsgálja felül, mindig három biróból álló tanácsban határoz (1891. szept. 4-iki törvény 2. és 4. cz.). A brüsszeli semmitőszék az elnökkel együtt hét biróból álló tanácsban hozza határozatait (birói szerv. törv. 133. cz.).

Ausztriában az ide vágó határozatokat az 1873. évi máj. 23-áról kell büntető perrendtartásnak „a biróságokról” rendelkező II. fejezete tartalmazza. A járásbiróság mint egyes biróság jár el (9. §). A törvényszékek ha az elsőfok főtárgyalás folyamán, vagy a járásbiróságtól felebbvitt ügyekben döntenek, négy biróból álló tanácsban, a főtárgyaláson, illetőleg a felebbviteli tárgyaláson kivül ellenben három biróból álló tanácsban határoznak (13. §). A másodfolyamodású törvényszékek mindig öt, (15. §) legfőbb biróság mint semmitőszék pedig hét biróból álló tanácsban (16. §) hozza határozatait.

Az 1877. évi január 27-éről kelt német birói szervezeti törvény 22. §-ához képest az „Amtsgericht” mint egyes biróság jár el, azonban a hatáskörébe utalt bűnügyek tárgyalása és elbirálása végett az „Amtsgericht” mellett „Schöffengericht” szerveztetik (25. §), mely az „Amtstrichter”-ből mint elnökből és két „Schöffe”-ből áll. A törvényszékek - Landgericht - büntető tanácsa - Strafkammer - a főtárgyaláson öt biróból a kihágási ügyekben mint felebbviteli biróság, továbbá a magánvád eseteiben három biróból álló tanácsban határoz (77. §). A főtörényszék - Oberlandesgericht - büntető tanácsa öt (124. §), a birodalmi törvényszék - Reichsgericht - mindig hét biróból álló tanácsban (140. §) hozza határozatait.

A javaslat 7. §-a kiegésziti az 1881. évi LIX. tc. 3. §-át, mely a biróságok belső szervezetét a polgári peres eljárás szempontjából szabályozza.

Az első bekezdés hallgatagon kizárja a „Schöffenbiróságok” intézményének behozását. Ennek okai a bűnvádi perrendtartás 1888. és 1895. évi törvényjavaslatainak indokolása (50-51., illetőleg 87.88. l.), továbbá a képviselőház igazságügyi bizottságának az utóbbi törvényjavaslatról tett jelentése (8. lap) terjesztették elő. Az igazságügyi bizottság három tagja által a népbiróság intézményének elfogadása iránt beadott külön vélemény (az 1892-1896. évi országgyűlés képviselőházának 1110. számú nyomtatványához csatolt 2% alatti melléklet 71-74. l.) a későbbi törvényhozási tárgyalások során egyáltalán nem talált viszhangra s a B. P. XXIX. fejezetének - „Eljárás a járásbiróság előtt” - jelenlegi szövege mellett ezen intézmény recepciója ez idő szerint nem is lehet újabb megfontolás tárgya.

bA 7. § második és harmadik bekezdései a büntető ügyekben eljáró társasbiróságok tanácsainak összeállitását az eldöntendő ügyek fontosságához mért megkülönböztetések szerint határozzák meg.

A kir. törvényszék, mely az esküdtbiróság megalakulásáig az esküdtbirósághoz utasitott teendőket is végzi (B. P. 337. § harmadik bekezdés), akár a B. P. 268. §-a értelmében határoz akár a közvetlen idézés kérdésében dönt (283. §), akár a főtárgyalás előkészitése iránt intézkedik (288. §), továbbá mind az elsőfokú főtárgyaláson (XVIII. fejezet), mind a járásbiróság végzései és itéletei ellen használt perorvoslat felett (378., 545. §), mindig három biróból álló tanácsban határoz.

A kir. itélőtábla elsőfokban akkor járhat el, ha valamely büntetendő cselekmény az előtte tartott főtárgyaláson volt elkövetve (B. P. 333. és 418. § első bekezdés). Másodfokú biróság gyanánt felülvizsgálja a kir. itélőtábla a vádtanácsnak, a törvényszéknek, az esküdtbiróságnak és az önmaga által kiküldött birónak vagy megbizott járásbiróságnak (403. §) végzéseit és a törvényszéknek felebbezéssel megtámadható itéleteit (381. §). Mindezen esetekben a kir. itélőtábla az elnökkel együtt öt biróból álló tanácsban dönt.

A kir. Curia másodfokban jár el, ha az esküdtbiróságnak itélete, a törvényszéknek nem felebbezhető itélete, valamint a kir. itélőtáblának első fokban hozott itélete vagy érdemleges végzése ellen használt semmiségi panaszt (426. § 1-3. pont), továbbá, ha a kir. járásbiróságnak, kir. törvényszéknek vagy esküdtbiróságnak összbüntetést kiszabó, illetőleg a büntetések egyesitése tárgyában hozott itélete ellen használt semmiségi panaszt vizsgálja felül (518. § két utolsó bekezdése); végre, ha az esküdtbiróságnak halálbüntetést kimondó jogerős itélete tárgyában - a mennyiben semmiségi panasz nem volt használva - véleményt ad. (499. § második bekezdés).

Harmad fokban dönt a kir. Curia, ha a törvényszéknek vagy a kir. itélőtáblának másodfokú itélete ellen használt semmiségi panaszt vizsgálja felül (426. § 4. és 5. pont).

Az eldöntendő ügy fontossága és a megoldandó jogi kérdések nehézsége igazolja a javaslatnak ama rendelkezését, hogy a kir. Curia, ha a legsúlyosabb vagy a bonyolúltabb természetű bűncselekmények miatt inditott ügyekben használt semmiségi panasz felett határoz, hét biróból alakitott tanácsban döntsön. A 7. § harmadik bekezdésében fel nem sorolt esetekben elégségesnek mutatkozik a kir. Curia tanácsának öt biróból leendő megalakitása.

b) A vádtanács megalakitásának részletei. (8. §)

B. P.-unk azt a kétirányú fontos feladatot bizta a vádtanácsra, hogy a vizsgálatok menetére és a vizsgálóbiró működésére felügyeljen; másrészt pedig, hogy őrködjék a felett, hogy senki se kerüljön kellő alap nélkül a vádlottak padjára, egy állampolgár jó hirnevén se legyen ok nélkül csorba ejtve az által, hogy ellene főtárgyalás tartatik.

A B. P. 112. §-a már kifejezetten eldöntötte azt, hogy a vádtanácsokat, a franczia, a belga és az osztrák törvényhozás álláspontjától eltérőleg, nem a felső biróságok mellett, hanem a kir. törvényszék kebelében kell szervezni. Ennek okait az 1895. évi törvényjavaslat indokolása (157. l.) kimeritőleg előadja. Ugyancsak a B. P. keretébe tartozott a vádtanács hatáskörének különösen széles körű felügyeleti, ellenőrző és fölülvizsgáló jogkörének meghatározása, melyet a törvénynek különösen 52., 62. és 63. §-ai, továbbá IX. fejezete tartalmaznak, valamint a vád alá helyezés kérdésére vonatkozó hatáskörének megvonása, a mit a törvénynek XV. fejezete foglal magában, végre a vádtanács tagjaira nézve a kizáró okok meghatározása is (65. § második és harmadik bek., 66. §).

Csak az tartozik ezen javaslat feladatához, hogy a vádtanács megalakitásának részleteivel kiegészitse a perjogi rendelkezéseket.

Megfelel az újabb törvényhozások álláspontjának a 8. § ama rendelkezése, hogy a vádtanács az elnökkel együtt három biróból áll. Hasonlóan rendelkezik az 1873. évi osztrák bűnvádi perrendtartás 12. §-ának utolsó bekezdése a „Rathskammer”; továbbá a német birodalmi bűntető perrendtartás 77. §-a is a „Strafkammer” tekintetében, mely utóbbinak hatásköre a 72. § értelmében részben azonos a vádtanácséval.

A belga (127. cz.) és az olasz (198. cz.) bűntető eljárási törvénykönyveknek az a rendelkezése, hogy a felügyelő tanácsnak - „chambre du conseil, illetőleg camera di consiglio” - a vizsgálóbiró is tagja, vádtanácsunknak a XV. fejezet értelmében kifejtendő működése tekintetében már a B. P. 65. §-ának első bekezdése következtében sem fogadható el, a vádtanács egyéb hivatása pedig szintén azt teszi szükségessé, hogy a vizsgálóbiró ki legyen zárva a vádtanács tagjai közül.

A 8. § midőn előirja, hogy a vádtanács tagjai és helyetteseik évenként előre és pedig az egész év tartamára rendeltessenek ki, a vádtanácsnak teljes függetlenségét biztositja és kizárja azt, hogy a vádtanácsnak esetről-esetre való összeállitása által bármely illetéktelen befolyás érvényesülhessen.

A vádtanács tagjainak helyettesitésére vonatkozó intézkedések az ügymenet zavartalan lefolyásának biztositása érdekében szükségesek.

c) Ügyészségi megbizottak (9-14. §-ok).

Évszázados komoly tapasztalat alapján a modern jogfelfogás a helyes büntető igazságszolgáltatásnak legfőbb biztositékául a vádrenszernek lehető megvalósitását tekinti s igy csak természetes, hogy a B. P. tisztábban emeli érvényre a vádelvet bármely continentalis törvényhozásnál. Ehhez képest nem tarthatta fenn a B. P. a jelenlegi járásbirósági eljárásnak azt a visszás szerkezetét, mely a nyomozó rendszer jellegét hordja magán. Nevezetesen az érvényben levő eljárási rendelet szerint a járásbiróság puszta feljelentés alapján, tehát vád nélkül is megindithatja az eljárást (1880. évi 2265/I. M. E. számú rendelet 3. §); továbbá - tekintettel arra, mikép a kir. járásbiróság székhelyétől rendszerint távollevő kir. ügyész a vádat, az annak tárgyát s az ügy valódi állását fel nem tüntető táblázat alapján rendszerint nagyon fogyatékosan és kevés eredménynyel képviselheti, - az eljáró biró rendszerint egyesiti magában a vádló, védő, vizsgálóbiró és itélőbiró teendőit, önmaga gyűjti a vád és védelem szempontjából jelentőséggel biró adatokat (4. és 77. §-ok) és a hivatalból üldözendő vétségek és kihágások eseteiben rendszerint végzi a közvádló teendőit is. Minthogy az ilyen eljárás nem biztositja sem az anyagi igazság kideritését, sem az egyéni szabadságot, sem a törvénynek helyes és igazságos alkalmazását, minthogy továbbá a nyomozó rendszer árnyoldalai az egyes birói eljárásnál még fokozottabban jelentkeznek, mint a törvényszékek előtt: ezeknél fogva teljesen igazolt, hogy a B. P. az egyesbirói eljárás szabályozásánál is keresztülvitte a vádrendszert, és XXIX. fejezete értelmében a magánvád esetein kivül a járásbiróság előtt rendszerint ügyészségi megbizott jár el a vád képviseletében (522. §).

A javaslat 9-14. §-ainak feladata az új intézmény szervezése részleteinek meghatározása által kiegésziteni a B. P. perjogi szabályait.

A jelentékenyebb külföldi perjogok mindegyikében megfelelően gondoskodva van arról, hogy a közvádat az egyesbirói eljárásban külön közeg képviselje.

A franczia semmitőszék már a század első évtizedei óta azt a felfogást emelte érvényre, hogy a rendőri biróság - kivéve azokat az ügyeket, melyeket a felügyelőtanács vagy a vádtanács utalt eléje, - csak a vádképviseletre jogositott közhatóság vádja alapján járhat el.

Francziaországban az 1873. évi január 27-ről kelt törvény értelmében a rendőri biróság mellett a közvádló teendőit a biróság székhelyén alkalmazott rendőri biztos, - „commissaire de police” - végzi, ha pedig a rendőri biróság székhelyén több rendőri biztos van, közülük az, a kit a főügyész kijelölt. Akadály esetében a főügyész a békebiró helyettetést, vagy a canton székhelyének, esetleg egy más községnek községi főnökét - maire - vagy ennek helyettesét rendeli ki, egy év tartamára a rendőri biróság mellé közvádlóúl.

Belgiumban hasonló rendelkezéseket tartalmaz az 1869. évi junius 18-iki törvény 153. czikke.

Az 1850. évi osztrák bpts. (437. §) szerint a járásbiróságok melletti közvádlói teendőkkel a helybeli rendőri hatóság biztosa, ennek hiányában a községi főnök (ortsvorstand) vagy helyettese voltak megbizva. A községi főnökök működése azonban nem felelt meg a szolgálat igényeinek.

Az 1873. évi osztrák bpts. alkotásakor ezen hiányt a vádközegek külön kinevezése által kivánták elkerülni (Indokolás 154. l.).

A törvény (448. §) kimondta, hogy az ügyészség teendőit a járásbiróságok mellett rendeleti úton megjelölendő közegek teljesitik. Ennek alapján az 1873. évi november 19-én kelt ügyviteli szabályok állapitották meg a részletes határozatokat. Szerintök (87., 88. §) az államügyészség teendőit a járásbiróságoknál az államügyészség hivatalnokai, a közigazgatási és rendőri hatóságoknak erre kijelölt hivatalnokai vagy külön államügyészi tisztek (Functionŕre) végzik. Az igazságügyminister határozza meg, hogy az államügyészi szolgálat az egyes járásbiróságok mellett a megjelölt módok melyike szerint szabályoztassék, e részben a belügyministerrel egyetértőleg jár el, ha közigazgatási vagy rendőri hivatalnokok közreműködését kivánná igénybe venni.

Az osztrák igazságügyi minister 1874. évi február hó 14-éről 2191. sz. a. bocsátotta ki a járásbiróságoknál alkalmazott államügyészi közegeknek szolgálati utasitását. Ennek 88. §-a szerint államügyészi tisztté (staatsanwaltschaftlicher Functionŕr) vagy ennek helyettesévé csak az nevezhető ki, a ki állampolgári jogainak teljes élvezetében van s a megfelelő képességgel és megbizhatósággal bir, végre a birósági nyelvben jártas. Ha a kinevezendő közszolgálatban áll, kinevezéséhez feljebbvaló hatóságának beleegyezését ki kell eszközölni.

A német birói szervezeti törvény 143. §-a szerint a Schöffen illetőleg a járásbiróságoknál „járásbirósági ügyészek” (Amtsanwŕlte) vannak alkalmazva, e végből tehát rendes államhivatalnoki állások vannak rendszeresitve. A szervezet részleteinek meghatározása a szervezeti törvényhez kibocsátott végrehajtási törvénybe illetőleg rendeleti útra van utalva. Poroszországban ezeket az 1878. évi ápril 24-éről kelt törvény, illetőleg az igazságügyi minister által 1879. aug. 28-áról kibocsátott utasitás tartalmazza. Az előbbi törvény (63-65. §) szerint az Amtsanwalt teendőivel az igazságügyi minister államügyészt, továbbá büntető birói teendőkkel meg nem bizott Gerichtsassessort, végre Referenardt bizhat meg. Ha ilyen megbizás nam adatott, a járásbirósági ügyészt a főügyész nevezi ki. A községi igazgatás főnöke a járásbiróság székhelyén köteles - megfelelő átalány mellett - elvállalni a járásbirósági megbizott teendőit, ha csak a községi hatóság ezen állásra más alkalmas és önként vállalkozó egyént nem jelölhet ki.

alfa) Az ügyészségi megbizottak minősitése (9. §).

A javaslat akkor, midőn a kir. ügyészség szervezetének kiépitését ez új intézmény felállitásával befejezi, kénytelen elszámolni a fenforgó viszonyokkal, a kezdetnek előreláthatólag előállandó nehézségeivel és államháztartásunk érdekeivel is. Az utóbbi okból az igazságügyi kormány nem kezdeményezhette a járásbirósági közvádló teendőinek végzésére magasabb fizetéssel biró rendes államhivatalnoki új állások rendszeresitését, illetőleg nem helyezheti kilátásba azt sem, hogy minden ügyészségi megbizott e minőségben rendes évi fizetést kapjon, azonban megfelelően intézkedik az iránt, hogy az ügyességi megbizott az államkincstárból díjazásban részesüljön.

A végből, hogy ügyészségi megbizott már a legközelebbi jövőben lehetőleg minden járásbiróság mellett alkalmazható legyen, nem lehetett a kinevezés feltételéül magasabb jogi, tudori, ügyvédi vagy birói minősitést előrini, a melyre a rendszerint egyszerűbb tényállású birósági ügyek mellett nincs is feltétlen szükség.

Ezen állás elnyerésének általános kellékei gyanánt előirja a javaslat a magyar állampolgárságot és azt, hogy az illető egyén ne álljon csőd vagy gondnokság alatt, ne legyen sem vád alá helyezve, sem szabadságvesztés büntetés alatt, sem hivatalvasztésre szóló itélet hatálya alatt, továbbá hogy nyereségvágyból eredő bűntett vagy vétség miatt ne volt legyen elitélve és erkölcsi tekintetben ne essék kifogás alá (1883. évi I. tc. 1. § a) és b) pont). Ezen általános feltételek megkivánása közbizalmat igénylő államhivatalnál bővebb igazolásra járás nem szorul.

Az ügyészségi megbizott csak akkor fog feladatának megfelelhetni, ha legalább bizonyos mértékben bir jogi előismeretekkel. A valódi vádrendszer, mely nemcsak a küldő látszatnak, hanem a czélzat lényegének felel meg, szakképzett vádközeg nélkül a járásbiróságoknál sem valósitható meg. A jogi ismeretekkel nem biró egyéneknek közvádlók gyanánt való alkalmazása oly csekély eredménynyel járna, hogy egyértelmű volna a közvád képviseletének elejtésével. A javaslatnak tehát okvetlenül meg kellett kivánni a jogvégzettséget, mert e nélkül az új intéznény előreláthatólag hasznavehetetlen volna.

Az állam nyelvének, mint a biróságnak hivatalos nyelvének ismerete nélkül az ügyvédségi megbizott nem müködhetnék eredményesen. A helyi alkalmazhatóságnak különös kelléke gyanánt a kirendelésnél természetesen esetről-esetre kell majd figyelembe venni azt, hogy az ügyészségi megbizott értse azon biróság területén leginkább használatban levő nyelveket is, a melynél működik.

A javaslat az ügyészségi megbizottak állásának betöltése körül a következőket tartotta szem előtt:

Az ügyészségi megbizott teendőit lehetőleg kir. alügyész vagy külön megbizással felruházott gyakornok látná el. Ha ez nem volna lehetséges, akár a kir. biróságok, akár más hatóságnak alkalmas hivatalnoka vagy közszolgálatban nem álló alkalmas egyén volna ügyészségi megbizottul kirendelhető.

Az igazságügyi kormány azonban abban látná a kérdésnek legszerencsésebb megoldását, hogy az ügyvédi karnak azon tagjai volnának megbizottakul kirendelhetők, a kik e teendők végzésére esetről-esetre megállapitandó évi díj mellett hajlandók vállalkozni,. s a kiknek magasabb jogi képzettsége és teljes megbizhatósága tökéletes biztositékot nyujtana feladatunknak kifogástalan betöltése iránt.

Magától értendő, hogy a 9. § második bekezdését nem lehet akként értelmezni, mintha a köztisztviselő köteles volna az ügyészségi megbizottul való kirendelést elfogadni, sőt ellenkezőleg a kirendelésnél tekintettel kell lenni a szolgálat érdekeire és ezt a megbizást csak olyan köztisztviselőre lehet ruházni, a ki a szóban forgó teendőket rendes hivatalos kötelességeinek betöltése mellett képes lesz ellátni. Szükség esetén e kérdésben az illető tisztviselőnek hivatalfőnökével kell tárgyalásba bocsátkozni.

A 9. § kifejezetten kimondja azt is, hogy ügyészségi megbizottul csak jogvégzett köztisztviselő lesz kinevezhető.

Mindezek figyelembe vétele mellett remélhető, hogy a közvád képviseletével járó teendőket a kir. járásbiróságok előtt alkalmas egyének fogják végezni az államkincstárnak túlságos megterheltetése nélkül.

Béta) Kirendelés és a megbizás elvonása (10. §)

A járásbirósági közvádló állásának betöltését a javaslat külön kirendeléshez köti, mert az ügymenet érdekében kivánatos, hogy az ügyészségi megbizott teendőit lehetőleg egy és ugyanazon előre kijelölt egyén végezze és mind a járásbiróság, ind a felek tudják, hogy megkereséseikkel kihez forduljanak.

Nem mutatkozott elfogadhatónak a franczia, belga és részben a német törvényhozásnak az a rendelkezése, hogy a járásbirósági közvádló teendőit a biróság székhelyén alkalmazott rendőri biztosok illetőleg a közigazgatásnak ugyanott működő alsóbbrendű tisztviselői, külön kirendelése nélkül már hivataluknál fogva végzik. Ez a szervezet egyáltalán nem szolgálna biztositékul arra, hogy e teendőik teljesen alkalmas egyénekre legyenek ruházva.

A kirendelés jogát a fennebb ismertetett törvényhozások részben az igazságügyi ministerre, részben a főügyészre ruházzák.

A javaslat az előbbi álláspont tett magáévá, mert a számba veendő viszonyok fell az egész országra nézve az igazságügyi minister lehet leginkább tájékozva s ugyanő a közvetlen felügyeletre hivatott főügyészek jelentései alapján kellő gyorsasággal intézkedhetik ez állások betöltése, szükség esetében pedig a megbizás visszavonása iránt.

Az igazságügyi ministe jogositva lesz az ügyészségi megbizottat ezen állásától fegyelmi eljárás nélkül is egyszerű rendelettel felmenteni. Ez a rendelkezés összhangzásban áll a kir. ügyészség intézményének természetével és szervezeti alapelveivel s a mellett mellőzhetetlenül szükséges is olyan esetekben, midőn az ügyészségi megbizott a bizalmat csökkentő vagy megszüntető módon szegi meg hivatali kötelességét.

gamma) Hivatali eskü; javadalmazás (11. §). Már a B. P. 73-76. §-ai ugy tekintik az ügyészségi megbizottat, mint a kir. ügyészség intézményének tagját, tehát rendes államhivatalnokot. Ebből kifolyólag elrendeli a 11. § első bekezdése, hogy az ügyészségi megbizott a szolgálat megkezdése előtt hivatali esküt tartozik tenni.

Ez állás jellege azonban annyiban elüt a többi közhivatali állásokétól, hogy - habár nem tiszteletbeli, - még sem jár rendes fizetéssel, hanem csak utalomdíjjal van egybekötve, továbbá, hogy más hivatallal egybekapcsolható, végre hogy az alkalmazás bizonyos mértékben ideiglenes és a megbizás elvonásával megszünik az illetőnek államhivatalnoki minősége, illetőleg ha ő már ügyészségi megbizottá való kirendelésekor közhivatalban volt, ez utóbbiba lép vissza.

A díjazás részleteit - a mint a külföldi törvényhozásoknak idevágó szabályai is tanusitják, - lehetetlen volt a törvényben meghatározni. Azokat csak esetről-esetre a körülményekhez képest az igazságügyi minister állapithatja meg. Magától értendő, hogy az ügyészségi megbizottat kiküldetés esetén megfelelő napidíjak illetik, utiköltségeit pedig meg kell tériteni.

Abból, hogy a B. P. 73-76. §-ai az ügyészségi megbizottat is a kir. ügyészi intézmény tagjául tekintik: minden kétségen felül áll, hogy a páratlan eljárás biztositása végett megállapitott kizáró és mellőző okok az ügyészségi megbizottakra is érvényesek. Ezt a javaslatban nem volt szükséges újból kimondani.

delta) Az ügyészségi megbizottal való kirendelésnek területi köre és az alárendeltségi viszony (12. §).

A javaslat az ügyészségi megbizottá való kirendelést akként contemplálja, hogy az valamely kir. ügyészségnek egész területére szóljon. A megbizottul kirendelt ügyészségi gyakornok ehhez képest olyan esetben is kirendelhető lesz más járásbiróság székhelyén tartandó tárgyalásokon a közvád képviseletére, ha állandóan a kir. ügyészségnél van is alkalmazva.

Minthogy a kirendelés a kir. ügyészségnek egész területére fog szólni: több kir. járásbiróság mellett, a mennyiben ezt az ügymenet megengedi, pl. ha azok egy székhelyen vannak, egy ügyészségi megbizott láthatná el a vádképviselet teendőit.

Minthogy az ügyészségi megbizotti állás a kir. ügyészség intézményének alsó fokozata: igazolt a javaslat 12. §-ának ez új állás alárendeltségi viszonyát megállapitó rendelkezése, a miből foly az is, hogy az illető kir. ügyész az 1891. évi XVII. tc. 60. §-a alapján is intézkedhetik, nevezetesen az ügyészségi megbizottat az általa elkövetett csekélyebb rendetlenség esetén megintheti.

Az ügyészségi megbizottak szolgálati viszonyának részletes szabályozását a javaslat 27. §-a az új ügyészi utasitás keretébe utalja, a mely a B. P. életbeléptetésével kapcsolatban lesz kiadandó.

e) Substitutio és devolutio az ügyészségi megbizottak teendői tekintetében (13. §).

Az ügyészi intézménynek közvádlói egységéből folyik, hogy a járásbiróság közvádló teendőit közvetlen feljebbvalója: a kir. ügyész, illetőleg kir. főügyész akár felsőbb meghagyásra, pl. az igazságügyi minister utasitása alapján, akár saját kezdeményezéséből végezheti, vagy helyettesével, illetőleg kir. alügyészszel is végeztetheti, továbbá, hogy ugyanők valamely ügyészségi megbizott teendőinek ellátására más ügyészségi megbizottat is kiküldhetnek.

n) Átmeneti intézkedés az ügyészségi megbizotti állásoknak megfelelő számban való betöltéséig (14. §).

Az ügyészségi megbizotti állás szervezésének a fennebbiekben már vázolt nehézségei következőképen előrelátható, hogy az új intézmény fennállásának első idejében nem lesz biztositható az, hogy vidéki járásbiróságok mellett minden ügy tárgyalásánál arra alkalmas egyén képviselje a közvádat. Minthogy pedig a B. P. 539. §-ának első bekezdése kötelezőleg előirja, hogy hivatalból üldözendő vétség vagy kihágás miatt inditott ügyben a tárgyalásnál ügyészségi megbizott legyen jelen; minthogy továbbá az 541. § ötödik bekezdése értelmében az ügyészségi megbizottnak a közvád alapján inditott ügyekben tartott tárgyaláson el klel járnia a vád képviseletében: ezeknél fogva a 14. § az átmenet idejére új szabályt tartalmaz, a mely a B. P. szóban forgó rendlkezéseinek absolut kötelező volta alól kivételt állapit ugyan meg, mégis úgy van szövegezve, hogy a B. P. rendelkezéseit már az életbelépés idejétől fogva a lehetőséghez képest alkalmazni kell.

Az igazságügyi kormány kötelezve van ugyan gondoskodni arról, hogy minden járásbiróságnál, megfelelő, alkalmas egyén végezze az ügyészségi megbizott teendőit, de ha alkalmas egyén nem volna kirendelhető: a kényszeritő szükség erejénél fogva kivételt kellett tenni a B. P. rendelkezései alól, a vádképviselet részleteinek meghatározását pedig az ügyészségi utasitás keretében kellett utalni, minthogy ezek a tüzetes rendelkezések nagyobb terjedelmüknél fogva sem voltak ezen javaslatba felvehetők, mert továbbá a vádképviselet módozatai az esetek nagy változatosságánál fogva ez idő szerint teljesen kimeritően alig lennének meghatározhatók, az idevágó szabályok kiegészitését és módositását tehát czélszerűbb rendeletbe, semmint törvénybe utalni.

Mindezeknél fogva a 14. § szabályai szerencsésen megoldják azt a kettős feladatot, hogy az átmenetnek valószinüleg felmerülendő nehézségei csökkentve legyenek, a nélkül, hogy az ügyészségi megbizotti intézménynek a gyakorlati életbe való átvitele hosszú időre elodázható legyen, illetőleg elejét veszik annak, hogy az átmenet éveiben a vád a kir. járásbiróság előtt egyáltalán nem, vagy csak nagyon fogyatékosan legyen képviselve.

III. A büntető biróságok hatásköre (15-18. §)

A most előterjesztett javaslatnak a gyakorlati életbe leghuzamosabb időre belevágó és kétség nélkül legnagyobb horderővel biró rendelkezései azok, melyek büntető biróságaink hatáskörét állapitják meg.

A birósági szervezés nehéz feladatának megoldása után alig van kérdés, melynek törvényhozási szabályai nagyobb jelentőséggel birna és mélyrehatóbb következményekkel járna a büntető igazságszolgáltatásra, mint a hatásköre megállapitása, melynek helyességétől az itélkezés jósága, számos állampolgárnak szabadsága, élete, becsülete függ.

A hatáskörnek szabatos és világos megállapitása elejét veszi a hatásköri összeütközéseknek és a büntető igazságszolgáltatás ez által okozott elhuzódásának.

Az igazságügyi kormány kiváló súlyt helyezett a hatásköri szabályoknak helyes megállapitására; a most előterjesztett javaslatnak tervezetét már két izben közzétette és arra nézve az összes illetékes hazai szakkörök véleményét meghallgatván, a 15-17. §-ok végszövegét a tett észrevételeknek gondos figyelembevételével állapitotta meg.

A büntető codexek, akár az anyagi, akár az alaki jogot szabályozzák, a birói hatáskört oly közelről érintik, hogy ennek átalakitása nélkül életbe sem léptethetők. Több mint tizenhat éve annak, hogy a magyar törvényhozás az 1880. évi XXXVII. tc. 39-41. §-aiban megállapitotta büntető biróságaink hatáskörét akkor, midőn életbe kellett léptetni az anyagi büntető törvénykönyveket, melyek a bűncselekmények hármas felosztását állapitották meg s addig fennállott büntető jogunktól lényegesen s büntető rendszerünktől is gyökeresen eltértek, mert például vétségnek volt tekinthető az, a mi addig kihágás volt vagy viszont, s bűnvádi úton megtorlandó vétséggé vált például a becsületsértés, melynek elbirálása addig polgári útra tartozott, vagy kihágássá lett több oly cselekmény, mely addig elbirálás tárgya nem is volt.

A most életbe léptetendő bűnvádi perrendtartásnak XIX-ik fejezete, mely az esküdtbiróság hatáskörének rendes eljárásra való kiterjesztésére irányul, egymagában véve is mellőzhetetlenné teszi a büntető birói hatáskör megfelelő újabb szabályozását, a minek szükséges voltát a B. P. 14. §-a is kimondja.

Vezérszempontok a birói hatáskör megállapitásánál

E szabályok javaslatának előterjesztésénél első sorban ki kell fejteni azokat az általános szempontokat, melyek az igazságügyi kormányt az elsőfokú büntető biróságok hatásköre iránt proponált intézkedéseknél vezették.

A bűncselekmények hármas felosztásából, melyet az anyagi büntető törvénykönyvek elfogadtak, az elsőfokú biróságnak hármas felosztása is természetesnek és következetesnek mutatkoznék. Ezt a rendszert azonban már az 1880. évi XXXVII. tc. sem tartotta elfogadhatónak. A járásbiróságok, illetőleg Schöffen-biróságok, a törvényszékek és az esküdtbiróságok hatásköre a bűncselekmények hármas felosztásához Németországban és Ausztriában is csak támaszkodik, a nélkül, hogy az összefüggést szilárdnak tekintenünk lehetne; mert itt is, ott is gyakorlati szükség az, hogy a legalsóbbrendű biróság hatásköre a kihágások körén túl terjedjen, az esküdtbiróságok hatásköre pedig a nagy teher miatt, melyet működésük az esküdtszéki szolgálatra kötelezett állampolgárok vállára ró, aránylag szűkre szoritva legyen.

A franczia törvénykönyvek után indult porosz törvényhozás, a német birodalmi büntető perrendtartás életbelépte előtt, a birói hatáskör szabályozásánál a hármas felosztást annyira mértékadónak vette volt, hogy a bűntetteket az esküdtbiróságoknak, a vétségeket a társasbiróságoknak, a kihágásokat pedig az egyesbiróságoknak hatáskörébe utasitotta. Csakhamar tapasztalnia kellett azonban, hogy az esküdtbiróságok jelentékeny módon túl vannak terhelve, s kényszerülve volt a társasbiróságok hatáskörét nehány bűntettre, majd pedig az egyesbiróságok hatáskörét a vétségek egész sorára kiterjeszteni.

Szükségessé tette ezt már maga az a körülmény is, hogy az ügyek legtöbbjében aránytalanság keletkezett az esetek jelentéktelensége s az elbirálásukra forditott erő, idő és költségek között.

Pedig akkor Poroszországban minden 50.000 lakosra esett egy társasbiróság, melynek székhelye a terület széléig alig tett 5-6 mértföldnél többet.

Hazánkban minden 250.000 lakosra esik egy törvényszék, melynek területe legalább ötször akkora, mint a minő a porosz társasbiróságoké volt akkor, mikor a hármas felosztás szoros alkalmazását siker nélkül megkisérlették. Ehhez járul az a tény, hogy a járásbiróságok hatáskörébe eső összes kihágások a bünv. perrendtartás 532. §-a szerint büntető parancscsal lesz elbirálható, a nélkül, hogy az ügy tárgyalásra kerülne.

A járásbiróságok hatáskörének a vétségek nagyobb számára való kiterjesztése mellett tehát oly okok szólnak, melyeket az igazságügyi kormány nem téveszthet szem elől.

A mi pedig az esküdtbiróságok hatáskörének megállapitását illeti, azt nemcsak abból az okból nem lehetett túl széles körre kiterjeszteni, mert a nagy apparatus, a melylyel az esküdtbiróságok eljárnak, a csekélyebb jelentőségű bűntettekre nem illik, hanem a végből is, hogy az új jogszabályok életbelépte az esküdtszéki szolgálat terheit mindjárt kezdetben elviselhetetlenekké ne tegye s ezzel az intézmény fennállását ne veszélyeztesse.

Mindezek igazolják annak az álláspontnak helyes voltát, hogy a birói hatáskör elhatárolásánál a hármas felosztás kizárólagos alapul el nem fogadható.

Az igazságügyi kormány azonban nem tekinti feladatát azzal megoldottnak, hogy a birói hatáskör határainak oly módon való megállapitását javasolja, hogy a törvényhozás a bűntettek és vétségek jelentéktelenebb osztályait a csekélyebb hatáskörű biróságokhoz utasitsa; mert ha megelégednék azzal, hogy a biróságok hatásköre csupán a büntető törvényben in abstarcto megállapitott büntetések szerint legyen szabályozva, nem kerülné ki azt a visszásságot, mely igazságügyi és nemzetgazdasági szempontból egyaránt káros, hogy a messze eső törvényszékeknek egészen jelentéktelen esetekben kell eljárniok és biráskodniok; mert a bűncselekményeknek ugyanaz az osztálya oly körülmények közé is eshetik, a melyek szükségessé tették, hogy a törvény a büntetés határát más körülmények közt aránytalannak bizonyuló magas fokra tegye. Meggyőző például szolgálhat erre a bűntettekről és vétségekről szóló törvénykönyv 418. §-ában meghatározva levő vétség, melyre a 17. § I. 17. pontjának részletes indokolásánál kell tüzetesen visszatérni.

A javaslat részletes rendelkezéseinek indokolása czélszerű vázolni a codificatorius szempontból nagyobb jelentőséggel biró continentalis államok hatásköri szabályait.

A külföldi büntető biróságok szervezete és hatásköre

Eltekintve Angliától, a melynek birósági szervezete és hatásköri szabályai egyrészt oly bonyolultak, hogy nagyterjedelmű fejtegetések nélkül alaposan nem ismertethetők, másrészt pedig hazai viszonyaink szempontjából nem járnak lényegesebb tanulsággal, codificatorius szempontból főleg a franczia, a belga, az osztrák, a német és az olasz jogok birnak nagyobb jelentőséggel.

A franczia büntető birósági szervezetnek legalsóbb foka a rendőri biróság - tribunnal de simple police - melynek teendőit, minthogy a községi főnököknek (maire) biráskodási joga rég meg van szüntetve, az 1873. évi január 27-iki törvény értelmében a canton békebirája - juge de paix - látja el. Hatáskörébe tartoznak a rendőri kihágások - contraventions de police - vagyis azok a büntetendő cselekmények, melyek a code pénal IV. könyve értelmében tizenöt frankig terjedhető pénzbüntetéssel vagy öt napig terjedhető fogházzal büntetendők (Code d’instr. criminelle 137. cz., Code pénal 464-466. cz.).

Az elsőfolyamodású törvényszékek - „tribunaux en matiere correctionelle” - itélkeznek az erdészeti hatóságok inditványára üldözött erdei vétség - délits forestiers - továbbá az ötnapi fogháznál és 15 frank pénzbüntetésnél súlyosabban büntetendő vétségek eseteiben (Code d’instruction crim. 179. cz.).

Esküdtbiróságok - „cours d’assises” - elé kell utalni a terheltet, ha a vád tárgyává tett cselekményt a törvény bűntettnek minősiti és a vád elegendő bizonyitékkal van támogatva (1856. julius 17-iki törvény). Bűntettek pedig azok a cselekmények, melyekre a törvényben a következő büntetéseknek valamelyike van megállapitva: halálbüntetés, kényszermunka (travaux forcés), életfogytig vagy határozott időre; deportatió és száműzés (bannissement), várfogság (détention), börtönt (reclusion), végre a polgári jogok elvesztése (dégradation civique) [Code penal 1., 6-8. cz.]. A most felsorolt szabadságvesztés-büntetések mindegyikének minimuma meghaladja az öt évet.

A franczia esküdtbiróság elé körülbelül hetven bűntett tartozik.

Az 1869. évi január 18-áról kelt belga törvény - „loi sur l’organisation judiciaire” - szerint békebiróságok - „justices de paix” - elsőfolyamodású törvényszékek (tribunaux de premiere instance), végre az esküdtbiróságok járnak el elsőfokban büntetőbiróságok gyanánt.

A békebiróság elé tartoznak a rendőri kihágások, melyeknek büntetése öt napi fogházat vagy tizenöt franc pénzbüntetést nem haladhat túl, továbbá a magánegyén inditványára üldözött erdei kihágások, a szóbeli becsületsértés, szemérmet sértő nyomtatványok, iratok vagy ábrázolatok kifüggesztése, eladása, hirdetése vagy terjesztése, végre a jóslással vagy álomfejtéssel foglalkozó egyének ellen inditott ügyek (Belga Code d’ instruction criminelle 139, 140. cz.).

A belga törvényszékek egészen ugyanazon hatáskörrel birnak, mint a franczia „tribunal en matiere correctionnelle” (Code d’ instr. crim. 179. cz.).

Már az 1831. évi február 7-ről kelt belga alkotmánytörvény 98. czikke kimondta hogy az esküdtbiróság elé tartozik minden bűntett (toutes les matieres criminelles), továbbá a politikai és sajtóvétségek (les délits politiques et de la presse).

Az 1831. évi julius 19-ről kelt törvény - Decret qui rétablit le jury - csak kiegészitette ezt a szabályt 8. czikkében azzal, hogy a politikai és a sajtóvétség eseteiben a vizsgálatot és az itélethozást úgy kell teljesiteni, mint a bűntett miatt inditott ügyekben („comme en matiere criminelle”).

A belga „Code d’ instruction criminelle” 231. czikke értelmében ugyanis, ha a másodfokú biróság elegendő bizonyitékot talál a vád alá helyezésre és a törvény a cselekményt bűntettnek minősiti, a vádlottat esküdtbiróság elé kell állitani. Bűntett pedig a belga jog szerint az a cselekmény, a mely halállal, kényszermunkával, vérfogsággal vagy börtönnel van büntetve. (Az 1867. évi jun. 8-áról kelt belga büntetőtörvény 1. és 7. cz.). A most felsorolt szabadságvesztés-büntetések mindegyikének legkisebb tartama is öt év is igy a belga esküdtbiróságok a nyomtatvány utján elkövetett, valamint a politikai természetű büntetendő cselekményektől eltekintve, csak az öt évnél hosszabb tartamú szabadságvesztéssel sújtott bűntettek felett biráskodnak.

Az 1873. évi május hó 23-ikáról kelt osztrák életbeléptető törvény VI. czikke értelmében esküdtbiróság előtt tartandó meg a főtárgyalás a következő esetekben:

A) A nyomtatvány tartalma által elkövetett bűntettek és vétségek miatt;

B) a következő bűntettek és vétségek miatt: 1. felségsértés; 2. közbéke háboritás; 3. lázadás és zendülés; 4. nyilvános erőszakoskodás (hat eset); 5. hivatalos hatalommal való visszaélés; 6. közhitelpapirok hamisitása; 7. pénzhamisitás; 8. vallásháboritás; 9. erőszakos nemi közösülés; 10. megfertőztetés; 11. természet elleni fajtalanság; 12. gyilkosság és szándékos emberölés; 13. méhmagzatelhajtás; 14. gyermekkitétel; 15. súlyos testi sértés; 16. párviadal; 17. gyujtogatás; 18. lopás; 19. sikkasztás; 20. rablás; 21. csalás; 22. rágalmazás; 23. bűnpártolás; 24. az igazgatásnak egyes esetei.

A most felsorolt büntetendő cselekmények között vannak kivételesen olyanok is, a melyeknek büntetése öt évi szabadságvesztésnél kisebb; nevezetesen a hivatali hatalommal való visszaélése (1852. évi május hó 21-éről kibocsátott ausztriai btkv. 101-103. §-ok) egy évtől öt évig terjedő súlyos börtön; az izgatásnak egyes eseteié (ausztriai btkv. 300. és 302. §-ok és 1862. évi deczember hó 17-iki törvény III. és IV. cz.) pedig 1-6 hóig, illetőleg 3-6 hóig terjedhető fogház.

Az esküdtbiróság elé nem utalt bűntettek és vétségek a törvényszék hatáskörébe tartoznak (Strafprocessordnung 13. §), azonban a törvényszék nem szabhat ki öt évnél hoszszabb tartamú börtönbüntetést (Életbeléptető törvény VI. cz. utolsó bekezdés).

Az ausztriai büntető törvénykönyvben körülirt, valamint a külön jogforrásokban kifejezetten a biróságokhoz utalt kihágások eseteiben a járásbiróságok járnak el (1873. évi életbeléptető törvény VIII. törvénycikk).

A birói szervezetről szóló 1877. évi német birodalmi törvény 27. §-a értelmében a Schöffengericht hatáskörébe tartoznak: 1. az összes kihágások; 2. azok a vétségek, melyek büntetésének maximuma 3 havi fogház, vagy 600 márka pénzbüntetés; 3. csak a sértett fél inditványára üldözendő becsületsértés és testi sértés, ha az eljárás magánvádra folyik; 4. a lopás vétsége, ha a lopott tárgy értéke 25 márkánál nem nagyobb; 5. sikkasztás; 6. csalás; 7. vagyonrongálás vétségei azon feltétel alatt, ha az elsikkasztott dolog értéke, illetőleg az okozott kár 25 márkánál nem nagyobb; 8. bűnpártolás és az orgazdaság vétségei, a mennyiben a cselekmény, a melyre vonatkoznak, a Schöffengericht hatáskörébe tartozik.

A törvényszéknek (Landgericht) büntető kamarája - Strafkammer - elé tartoznak a különleges melléktörvényekben meghatározott bűntetteken felül: 1. a Schöffengerichthez nem utasított vétségek; 2. azok a bűntettek, melyekre a törvényben legfeljebb öt évi fogházbüntetés van megállapitva; 3. azok a büntettek, melyeket életének tizenhatodik évét még be nem töltött egyén követett el; 4. fajtalanság; 5. a lopásnak; 6. az orgazdaságnak; 7. a csalásnak minősitett esetei (73. §). A német birói szervezeti törvény 75. §-a értelmében a törvényszék büntető tanácsa tizenöt vétség esetében az államügyészség inditványára a tárgyalást a Schöffengericht elé utalhatja, a mennyiben három hónapnál nem hosszabb tartamú fogház, 600 márkánál nem nagyobb pénzbüntetés és 600 márkánál nem magasabb kártérités mutatkozik megállapitandónak.

A birodalmi törvényszék - Reichsgerieht - mint első fokú biróság jár el a felségsértésnek és a lázadásnak (Hochverrath und Landesverrath) eseteiben, a mennyiben azok a császár és a birodalom ellen vannak elkövetve (136. § 1. pont).

A német esküdtbiróság elé (szervezeti törvény 80. §) tartoznak azok a bűntettek, melyek sem a birodalmi törvényszék, sem a Strafkammer hatáskörébe utalva nincsenek.

Olaszországban a hatásköri szabályokat az 1865. évi büntető eljárási törvénykönyv 9-11. czikkei tartalmazták; az 1889. évi olasz büntető törvénykönyv hatálybalépte alkalmával azonban nem volt elkerülhető ezen szabályoknak gyökeres módositása, a mi az 1889. decz. hó 1-ről kibocsátott kir. rendelet 28. czikkében törént. Ez utóbbi értelmében az olasz esküdtbiróságok elé tartoznak: 1. az állam biztonsága ellen elkövetett büntetendő cselekmények, továbbá az ezek elkövetésére való felhivás, akkor is, ha nyomtatvány útján követtetett el; kivéve azokat az eseteket, melyek az alkotmány értelmében a senatus elé tartoznak; 2. az 1882. évi jan. 22-éről kelt választási törvényben és az 1888. decz. 30-áról kelt községi és tartományi törvényben körülirt némely választási bűncselemények; 3. az 1848. márcz. 26-áról kelt olasz sajtótörvény 14-24. czikkeiben körülirt sajtóvétségek; 4. a lelkészeknek hivatásszerű teendőik gyakorlásában elkövetett visszaélési (abusi dei ministridei culti nell' esercizio delle proprie funzioni), különösen az az eset, midőn a lelkész hivatásszerű teendőinek végzése közben az állam intézményeit és törvényeit, vagy ha a hatóság cselekedeteit nyilvánosan gyalázza vagy kisebbiti, továbbá, ha a törvény vagy a hatóság elleni engedetlenségre izgat, vagy pedig lelki hatalmával visszaélve, valakit törvényellenes vagy a törvény erejénél fogva szerzett jogaira nézve hátrányos cselekményekre vagy nyilatkozatokra kényszerit (1889. évi olasz btkv. 182., 183. cz.); 5. más bűntettek, melyekre a törvény kényszermunkát - ergastolo - vagy öt évnél nem rövidebb tartamú más szabadságvesztésbüntetést állapit meg.

Az egyes biró - pretore - elé tartoznak a büntetőtörvénykönyv körülirt kihágásokon felül azok a vétségek, melyeknek büntetése három hónapnál nem hosszabb tartamú szabadságvesztés, egy évnél nem hosszabb tartamú felebbezés - confino - vagy ezer liránál nem magasabb pénzbirság; végre a melléktörvényekben megállapitott kihágások, a mennyiben azok büntetése 2000 litáráná vagy ét évi szabadságvesztésnél nem nagyobb.

Az eddigiekben nem emlitett büntetendő cselekmények a büntető törvényszék hatáskörébe tartoznak.

1. Az esküdtbiróságok hatásköre (15. §)

A fennebb ismertetett jelentékenyebb continentalis törvényhozások rendelkezéseiből kitünik, hogy a nagyobb codificatorius jelentőséggel biró modern jogok, - eltekintve a nyomtatvány útján elkövetett bűncselekmények egy részétől és egyes kivételektől - szabály szerint az öt évnél hosszabb vagy pedig életfogytiglan tartó szabadságvesztésbüntetéssel, továbbá a halálbüntetéssel sujtott bűntettek miatt emelt vád elbirálását utalják az esküdbiróság elé.

Az igazságügyi kormány szintén magáévá tette azt az álláspontot, hogy a fentebb körülirt legsúlyosabb bűntettek eseteiben a főtárgyalás az esküdtbiróságok előtt tartassék meg.

Ezen vezérelv alól a büntetőtörvénykönyvünkben meghatározott büntetteknek csupán hat csoportjára nézve kellett kivételt tenni és pedig: a pénzhamisitás, hamis tanuzás, hamis vád, közokirathamisitás, hivatali sikkasztás, végre a szemérem elleni bűntetteknek legsúlyosabb eseteiben, melyeket a javaslat a kir. törvényszékek hatáskörében hagy meg. Ezen esetek minegyikében nagyon nyomatékos ok szól az esküdtbiróság hatáskörének megállapitása ellen.

A pénzhamisitás miatt emelt vádak igen nagy számuak s igy ezen ügyeknek a szakbiróságoktól való elvonása igen nagy munkával terhelné az esküdteket. Ezenfelül az 1878. évi V. tc. 203. §-ának 1. és 2. pontjaiban, valamint 206. §-ában meghatározott bűntettek eseteiben a vádnak helyes minősitéshez nagy gyakorlat, éles megkülönböztetés, valamint a törvénynek technikai kezelésében való jártasság szükséges; végül a pénzhamisitás eseteiben rendszerint számos tagból álló bűnbanda kerül a biróság elé. A végből, hogy minden vádlott tettessége, illetőleg részessége helyesen megbirálható legyen, az esküdtek elé oly sok kérdést kellene feltenni, hogy ellentétes verdikt keletkezésének vagy az esküdtszék részéről elkövethető más tévedésnek veszélye igen közel feküdnék.

A hamis tanuzás és hamis vád bűntetteinek elbirálása a btkv. 213., 217., 226. és 227. §-aiban körülirt esetekben is gyakran az anyagi magánjog és a polgári törvénykezési rendtartás szabályainak oly tüzetes ismeretét teszi szükségessé, a melyet az esküdtszéknek laikus tagjaitól várni nem lehet.

A szemérem elleni bűntettek közül a javaslatban elválasztó határvonal gyanánt alapul vett büntetési tétel figyelembe vételével a következőket kellett volna az esküdtbiróság elé utalni: a nemi erőszakot (232. és 233. §) s a megfertőztetést (236. §), a btkv. 232., 235. és 237. §-aiban körülirt esetekben, a természet elleni fajtalanságot a 242. § második esetében, végre a vérfertőztetést (244. §) azonban csak a 242. § második esetének körülményei közt. A javaslat főleg azért hagyta ki ezeket az eseteket, mert azoknál a vád oly kényes természetű családi körülményeket érint, hogy a nagyobb nyilvánossággal járó esküdtbirósági főtárgyalás nem volna összeegyeztethető a sértett fél kimélésének minden modern törvényhozás által kellő figyelemben tartott szempontjával.

Hasonló természetű okokból hagyatott ki a 15. §-ból a méhmagzat elhajtásának a 286. § második bekezdésében körülirt esete.

A közokirathamisitás és a hivatali sikkasztás bűntettei esetében a vád helyes elbirálásához nem egyszer különleges szakismeretek illetőleg a hivatali, például az adóhivatali, postahivatali-kezelésnek tüzetes ismerete szükségesek, a mi az esküdtektől rendszerint nem várható. Igaz, hogy a szakértők ez esetekben esetleg felvilágositásokkal szolgálhatnának, de mégis fenmarad az a veszély, hogy a laikus esküdt képes-e a szakértők felvilágositásait teljesen félreérteni, illetőleg meri-e a szakértői véleményt felülvizsgálni. De különösen az a tapasztalati tény inditotta az igazságügyi kormányt a szóban forgó két bűntettnek a szakbiróságoknál meghagyására, hogy a közokirathamisitás és a hivatali sikkasztás eseteinek elbirálását a vád tárgyává tett cselekményeknek és az azokban tettes vagy részes gyanánt szereplő terhelteknek nagy száma, valamint az ügyeknek mellékkörülményei rendkivül nehézzé tehetik, tehát az esküdtbiróságok működése mindjárt szervezésüknek legelső idejében meg volna nehezitve; másrészt pedig a szóban forgó bűntettek bűnügyi statisztikánk adatai szerint felette nagy számban követtetnek el, miből folyólag az esküdtbiróság teendői meggyarapodnának s az esküdtbirósági ülésszakok tartama, ezen bonyolult tényálladékú és tényállású ügyek elbirálása által oly rendkivüli módon elhúzódnék, hogy az esküdtszéki szolgálat, legalább egyes székhelyeken, elviselhetetlenné válnék.

Kétségtelen a fennebiekből, hogy a bűntettek most emlitett hat csoportjának esküdtbiróság elé utalása részben mindjárt az új hatásköri szabályok hatályba lépésének idején túlterhelné az esküdtszéki szolgálatra kötelezett állampolgárokat, részben kiválóan megnehezitené az esküdtek működését és azzal a koczkázattal járna, hogy a szerfelett bonyolult tényállású, vagy nehéz magánjogi kérdésekkel telitett ügyben téves verdiktek fognak keletkezni. Épen a magyar jury intézménye érdekében teljesen indokolt tehát, hogy a szóban forgó hat bűntettcsoport, legalább ez idő szerint, ne legyen az esküdtbiróságok elé utalva.

A 15. § 3. pontjából kitetszőleg a kir. törvényszékek hatáskörében fognak továbbra is maradni: a hűtlenségnek a 144. § 2. és 7. pontjában meghatározott esetei, valamint a 144. § 8. pontjának a 2. és 7. pontokkal kapcsolatos, végre a 146. és 147. §-ok esetei, mert ezekben az esetekben az államot, sőt esetleg az állam létérdekeit érintő oly rendkivüli fontosságú titkok forognak szóban, melyeket meg kell óvni az esküdtbirósági főtárgyalásnak nagyobb nyilvánossága által oly könnyen előállitható köztudomásra jutástól.

A javaslat 15. §-ában, I. alatt - 1-18. pontok - felsorolt összes többi bűntettek kivétel nélkül azok közé tartoznak, a melyek a jelen § indokolásának bevezetésében tüzetesen feltüntetett büntetési időhatár szempontjából az esküdtbiróságok elé voltak utalandók. Biztosan remélhető, hogy a javaslat hatáskör megállapitása által az esküdti szolgálat nem lesz elviselhetetlen teher az állampolgárokra, ki fog kerültetni az esküdtek túlterhelése, a mi az új hatáskörrel felruházott intézménynek népszerűtlenné tételére vezethetnek. A mennyiben az életbeléptetést követő első évek tapasztalatai azt fogják bizonyitani, hogy az esküdtbiróságok hatásköre egyéb bűncselekményekre is kiterjeszthető, a törvényhozásnak könnyen módjában fog állni ezt néhány §-ból álló nevilláris törvénynyel megvalósitani.

A hatásköri kérdése a politikai természetű bűncselekmények eseteiben

Mind a szakkörökben, mind a laikus közvéleményben gyakran van hangoztatva, és a most előterjesztett javaslat előkészitő tanácskozásai során, valamint a beérkezett véleményekben is kifejezést nyert az a nézet, hogy a politikai természetű büntetendő cselekmények, és pedig a megállapitott büntetés súlyára való tekintet nélkül, az esküdtbiróság elé utaltassanak.

Két törvényhozás példájára hivatkoznak ezen nézet hivei, annyiban, a mennyiben az osztrák és a belga alkotmánytörvények az esküdtbiróság hatáskörébe utasitják a politikai bűncselekményeket.

Az osztrák 1867. évi deczember 11-iki alaptörvény XI. czikke ugyanis a politikai bűntetteket és vétségeket az esküdtbiróság elé utasitotta. E rendelkezés annyiban van effektuálva, hogy az osztrák bűnvádi perrendtartás életbeléptető 1873. évi törvény VI. Cikke az állam elleni delictumokat az esküdtbiróságok hatáskörébe osztja be, a nélkül azonban, hogy politikai minőségűket felemlítené. Szintén az esküdtbiróság hatáskörébe tartoznak a politikai delictumok a belga alkotmánytörvény 98. czikke és a jury visszaállitása tárgyában 1831. julius 19-éről kelt törvény értelmében.

Ellenben a többi modern hatásköri törvények, különösen a birói szervezetről szóló német birodalmi törvény, a politikai delictumokat, mint ilyeneket a birói hatáskör szabályozásánál nem tartották felemlitendőknek.

A javaslat már csak abból az okból is teljesen mellőzi a politikai bűncselekmények fogalmának felhasználását, mert ezen fogalom jelentménye, - a mint különösen a német birodalomnak idevágó termékei világosan bizonyitják, - már maga is vitás.

Nem áll szilárd alapon az a nézet sem, hogy politikai delictumoknak tekintendők azok a bűncselekmények, melyek oly területet érintenek, a melyen a fennálló jogi rend-, közintézmények, az állam és a társadalom alapjai, a hatóságok és tisztviselők működése politikai álláspontból való támadásoknak vannak kitéve.

A politikai törekvések a bűncselekmények inditó okául szolgálhatnak ugyan, de az inditó okot a dolussal felcserélni nem szabad. A motivum emelheti vagy alászállithatja ugyan a büntethetőséget, s e miatt a büntetés kiszabásánál mulhatatlanul tekintetbe veendő; de csakis a büntetés kiszabásánál jöhet figyelembe és sohasem a bűnösségnek, vagyis annak a kérdésnek eldöntésénél, vajjon a törvényes tényálladék megállapitható-e vagy nem.

A kik tehát a politikaid elictumok létjogosultságát vitatják s ezzel a bűnösség kérdésének itélettel való eldöntésénél a politikai inditó okok mérlegelését kivánják, nyilvánvalólag arra az eredményre jutnak, hogy felmentés következik be ott, a hol a törvény elitélést rendel, s elitélés ott, a hol felmentést kiván.

Az ily igazságszolgáltatás legkevésbé sem mondható törvényszerünek; az esküdt pedig kétségtelenül megszegi kötelességét, ha a bűnösség kérdésére politikai okokból nemmel felel, midőn politikai okok nélkül igennel válaszolna vagy viszont.

De a legközönségesebb bűntettek is elkövethetők politikai motivumokból s ha bizonyos, hogy a külsőleg ugyanazon bűntett a szerint politikai vagy nem, a mint a tett benső rugója politikai vagy nem; akkor teljesen hiányzik az objectiv ismertetőjel, mely a birói hatáskörbe való beosztás alapjául szolgál.

A javaslat ezeknél fogva egyáltalában nem használhatta fel a politikai hatáskör megállapitásánál a politikai bűncselekmények fogalmát, mert ez határozatlan és kétségekre ad okot: mert továbbá az igazságügyi kormány elejét akarja venni annak, hogy a magyar esküdtbiróság szem elől tévesztvén igazságszolgáltatási magasztos feladatát, politikai érdekek, törekvések és áramlatok szolgálatába szegődjék.

Hatáskör a nyomtatvány útján elkövetett bűntettek és vétségek eseteiben

Félszázad óta meggyökeresedett és ez idő szerint az 1848. évi XVIII. tc. 17. §-ában illetőleg az 1880. évi XXXVII. tc. 39. § második bekezdésében kifejezést nyert nemzeti meggyőződésnek felel meg a javaslat 15. §-ának II. pontja, mely két lényegtelen kivétel kiemelése mellett fentartja azt a szabályt, hogy a nyomtatvány útján elkövetett minden bűntett és vétség az esküdbiróságok hatáskörébe tartozik. A nyomtatvány útján elkövetett kihágások tekintetében össze kell vetni a 15. § II. pontjának szabályát a 17. § negyedik pontjával.

A törvényhozási szempontból nagyobb súlylyal biró modern törvényhozások legnagyobb része nyomtatvány utján elkövetett bűntettekre és vétségekre nézve a 15. § II. pontjában foglalt szabályhoz hasonlóan állapitja meg a hatáskört. Csak a franczia, német és olasz jogban találunk rendelkezéseket sajtóvétségeknek szakbiróság elé utalása tárgyában.

Eltekintve a 16. § 2. és 3. pontjában körülirt két kivételtől annyival inkább fentartandó volt az 1880. évi XXXVII. tc. 39. §-a második bekezdésének szabálya, mert a nyomtatvány utján elkövetett bűntetteknek és vétségeknek a közönséget megnyugtató elbirálása jelentékeny befolyással van a nemzetűek egész szellemi, tudományos és részben művészi tevékenységére és termékenységére. - Ezek a bűncselekmények a többiektől nemcsak abban különböznek, hogy a legnyilvánosabb természetüek, hanem abban is, hogy elbirálásukhoz az elfogulatlanság nagy mértéke szükséges. Teljes elfogulatlanság kell pl. annak elbirálásához, hogy az állam organumai, intézményei jogos kritikájának határai túl vannak-e lépve.

Az ily kérdések eldöntésénél a hivatásos biró, mint állami tisztviselő, ferde helyzetbe volna juttatva.

Ez az oka annak a jelenségnek, hogy a sajtószövetséget megállapitó itéletnek nagyobb a hatása, ha esküdtbiróság mondotta ki.

A nyomtatvány utján elkövetett bűncselekmények büntetőjogi természete az egyedüli, a mi az igazságügyi kormányt a kivételes intézkedés javaslatba hozására inditotta. A nyomtatvány utján elkövetett bűntettekre és vétségekre vonatkozó különleges hatásköri szabályokat nem szabad úgy felfogni, mint a sajtónak külön jogát.

Elmultak már azok az idők, mikor az általános büntetőtörvények alól való kivételeket a szabadság nevében követelni lehetett.

Ott, a hol az esküdtbiróság működése a rendes eljárásra is kiterjesztve van, a sajtóügyek kivételes biróságokról szólni többé nem lehet; más az, ha az esküdtbiróságot úgy szervezzük, mint az igazságszolgáltatás állandó rendes elemét, s más, ha úgy állitjuk fel, mint bizonyos favoriális ügyek külön biróságát; rendbiróságról pedig eddig sem lehetett szó, mert az esküdtbiróság soha sem volt a vádlott rendtársaiból, hirlapirókból stb. egybeállitva.

Az igazságügyi kormány azonban szoros kötelességének ismeri az arról való gondoskodást is, hogy a kivételes rendelkezés, mely a sajtóügyeket az esküdtbiróság elé utasitja, csak addig terjedjen, a meddig azt büntető természetük valóban megkivánja.

Ennélfogva a sajtóvétségeknek enyhébb és jelentéktelen eseteit, melyek nem közérdekűek, melyek elbirálásánál az elfogultság árnyéka az állandó biróra sem esik: a magánegyén ellen elkövetett rágalmazás és becsületsértés vétségeit a javaslat az esküdtbiróság köréből kizárja, a minek indokolása a 16. § 2. pontjánál van tüzetesen kifejtve.

Kivételes hatáskörrel felruházott biróságok

A 15. § utolsó bekezdése a kivételes hatáskörrel felruházott esküdtbiróságokra vonatkozó szabályokat tartalmazza.

A „táblás perek” tanusága szerint régóta szükségesnek találta a magyar törvényhozás a legsúlyosabb vagy az állam léte szempontjából leginkább veszélyes bűntettek bizonyos eseteire az ország góczpontjain levő biróságok felállitását.

Az ujabb időben az 1871:XXXI. tc. 25. §-a a budapesti és marosvásárhelyi kir. törvényszéket ruházta fel kivételes hatáskörrel, melyet az 1880:XXXVII. tc. 39. §-ának utolsó bekezdése a btkv. II. részének I-IV. fejezeteiben és a 209. § szerint büntetendő vétség kivételével a XI. fejezetben foglalt bűntettekre és vétségekre terjesztett ki.

A javaslat 15. §-a utolsó, valamint 16. §-ának utolsóelőtti bekezdése a bűncselekmények meghatározása szempontjából fentartja ez idő szerinti tételes jogunkat és azon csak annyiban változtat, hogy nemcsak a budapesti és marosvásárhelyi, hanem az 1890. évi XXV. tc. alapján szervezett, mind a 11 kir. itélőtábla székhelyén felállitandó esküdtbiróságot, illetőleg kir. tvszéket felruházza fel a kivételes hatáskörrel, mert mindegyikre nézve fenforognak a szükséges feltételek, mert továbbá különösen a pénzhamisitási ügyeknek csupán két tvszéknél való összpontositása igen sok nehézséggel, a terhelteknek jelentékeny zaklatásával, az államkincstárra pedig nagy költséggel járna.

A B. P. XXX. fejezetének rendelkezései arra az alapra vannak fektetve, hogy nem mindenik esküdtbiróság lesz egyszersmind sajtóbiróság is, hogy következőkép a sajtóbiróság kerülete több esküdtbiróság területét fogja magában foglalni. Ezt a rendelkezést a B. P. törvényjavaslatának indokolása (763-769. l.) okolta meg. A jelen javaslatnak feladata az, hogy a sajtóbiróságok területi hatáskörét, székhelyét, ha egyáltalában lehetséges, magában a törvényben állapitsa meg.

Minthogy a sajtóbiróságok hazánkban már negyedszázad óta működnek, ez idő szerint is elégséges tapasztalás áll rendelkezésünkre, melynek alapján a területi hatáskör a törvényben czélszerűen megállapitható lesz.

A kir. ministerium az 1871:XXXII. tc. 3. §-ában nyert felhatalmazás alapján 1892. május 28-án rendezte a sajtóbiróságok székhelyét és területi hatáskörét ama szabály szerint, hogy a sajtó útján elkövetett bűncselekmények felett gyakorlandó birói hatáskör a tizenegy kir. itélőtábla székhelyén levő kir. törvényszékeket, Budapesten a budapesti kir. büntető törvényszéket illesse akként, hogy a kir. törvényszékek sajtóbirósági területökre a székhelyükön levő kir. itélőtábla kerületére terjedjen ki. E szabály alól kivételt csak azokra a kir. törvényszékekre nézve állapitott meg, melyeknek ez idő szerint az esküdtszék kizárásával járó kivételes sajtóbirósági hatásköre van.

Minthogy e szerint a rendes sajtóbiróságok székhelyei már forgalmi központokban vannak, a mi a sajtó ellenőrzését, a kezelés egyszerűsitését, a közvád czélszerű ellátását s az eljárás egyöntetűségét jelentékenyen előmozditja, a B. P. 573. §-ának ama rendelkezése pedig, hogy a sajtó utján elkövetett bűncselekmények tekintetében főtárgyalás mindig esküdtbiróság előtt tartandó, ama kivételes sajtóbirósági hatáskört megszünteti: a javaslat a sajtóbiróságok székhelyei és területökre tekintetében az emlitett szabályt véli szorosan alkalmazandónak.

Megszünvén a kivételes sajtóbirósági hatáskör, a fehértemplom, karánsebesi és pancsovai kir. törvényszéknek a szabálytól eltérő területökre is beleolvadna a temesvári sajtóbiróság kerületébe, a mit a javaslat annál nagyobb megnyugvással vél ajánlatosnak, mert a bűnvádi perrendtartás életbe lépésekor a most fennálló esküdtbiróságok megszünnek politikai jellegű kivételes biróságok lenni s mint tisztán igazságügyi intézmények fognak a sajtóügyekkel mintegy mellékesen foglalkozni.

A fiumei kir. törvényszék felállitása s hatóságáanak ideiglenes szabályozás tárgyában 1871. szeptember 14-én kibocsátott m. kir. ministerelnöki, igazságügyministeri és horvát báni redelet 3. §-ának 2. pontja értelmében a fiumei kir. törvényszék hatáskörébe tartozik minden büntetőügy, mely a városban és kerületében felmerül, tehát a BTK. II. része I., II., III., IV. és XI. fejezetei alapján inditottak is.

Ezt az álláspontot az 1880. évi XXXVII. tc. 48. §-ban nyert felhatalmazás alapján a magyar igazságügyi minister a magyar büntető törvénykönyvnek Fiume városában és a hozzátartozó kerületben való életbe léptetése tárgyában 1880. augusztus 28-án 2380. sz. a. kibocsátott rendelet 38. §-a szerint fentartotta abból az okból, mert Fiume és kerülete a budapesti kir. törvényszéktől távol esik.

Az időközben életbeléptetett zónarendszer azonban az utiköltség nagymértékű leszállitásával és a vasuti forgalomnak emelésével Budapestet sokkal inkább megközelithetővé tette s ezzel megszüntette ama kivételes rendelkezés okát és alapját, s mivel a fiumei kir. törvényszék előtt folyó ügyekben másodfokú birói hatóságul az emlitett kormányrendelet 4. §-a s az 1890. évi XXV. tc. 2. és 3. §-ai ugyanis a budapesti kir. itélőtáblát rendeli ki s mert a budapesti kir. törvényszék kivételes hatásköre az 1887. évi XXVI. tc. 4. §-a szerint a bankjegyek jogosulatlanul való kibocsátásának vétsége tekintetében Fiuméra és vidékére már is kiterjed: a javaslat a budapesti kir. törvényszék rendkivüli hatásköré Fiumére és kerületére a BTK. II. részének I., II., III., IV. és XI. fejezeteiben meghatározott bűncselekmények tekintetében is kiterjesztendőnek tartja (15. § utolsó és 16. § utolsóelőtti bekezd.).

Elégséges ok hiányában nem módositható az 1887:XXVI. tc. 4. §-nak az a rendelkezése, mely a bankjegyek jogosulatlanul való kibocsátásnak vétségét a budapesti kir. törvényszéknek az egész országra kiterjedő kizárólagos hatáskörébe utasította (16. § utolsó bekezdése).

2. A kir. törvényszékek hatásköre (16. §)

Minden negativ hatásköri összeütközésnek elejét veszi a javaslatban elfogadott azon helyes codifidatorius elv, hogy az esküdtbiróság és a kir. járásbiróság hatáskörébe utalt büntetendő cselekmények egyenként tüzetesen fel vannak sorolva, az anyagi büntetőjog illető §-aira való hivatkozás által a leghatározottabban meg vannak jelölve, tehát a judicaturában semmi kétség nem merülhet fel arra nézve, hogy a 15. § szerint esküdtbiróság elé, illetőleg a 187. § szerint a kir. járásbiróság elé nem utalt bűntettek, illetőleg vétségek a kir. törvényszék hatáskörébe fognak tartozni (16. § 1. és 5. pont).

Hatásköri nyomtatvány útján magánegyén ellen elkövetett rágalmazás és becsületsértés vétsége esetében (16. § 2. pont)

A 16. § 2. pontja módositja az 1880. évi XXXVII. tc. 39. §-ának második bekezdését.

A jogirodalomban, de még inkább a közérzületben ma már megérettnek kell tekinteni azt a kivánságot, hogy a nyomtatvány útján elkövetett magánjellegű rágalmazás és becsületsértési vétségek a sajtóesküdtszékek hatásköréből kivétessenek és egész külön az állam büntetőbirósági hatáskörébe utaltassanak.

Ezt az immár megérlelődött óhajt számos külföldi törvény példájára való hivatkozással lehet támogatni.

Az 1881. évi julius 29-éről kelt franczia sajtótörvény, - loi sur la presse - mely az újabb hasontárgyú törvények közül különös figyelmet érdemel 29-37. czikkeiben a magánegyének ellen (29-33. cz.), illetőleg a külföldi államfők ellen elkövetett becsületsértés vagy rágalmazás (36-37. cz.) felirás alatt a Code pénal rendelkezéseitől eltérő módon szabályozza a nyilvános rágalmazás - diffamation et injure - vétségeinek egész körét.

A hatáskört e törvénynek 45. czikke szabályozza, mely kiveszi az esküdtbiróság hatásköréből és az elsőfolyamodású törvényszékeknek - tribunal de police correctionelle - hatáskörbe utalja egyéb vétségek mellett:

1. A magánosok ellen elkövetett rágalmazást - la diffamation commise envers les particuliers - (32. cz.), a mennyiben az szónokolt, nyilvános helyen vagy gyülkezeten hangoztatott kiáltás vagy használt fenyegetés, továbbá elárusitott vagy szétosztott vagy nyilvános helyen vagy gyülekezeten árúba bocsátott vagy kitett irat vagy nyomtatvány útján, végre falragaszon, vagy máskép közszemlére kitett irat, nyomtatvány, rajz, metszet, jelvény vagy képes ábrázolat útján volt elkövetve. E vétség büntetése öt naptól hat hónapig terjedhető fogház és 25-200 frankig terjedhető pénzbüntetés;

2. a magánosok elleni becsületsértést ugyanily módon elkövetve - l'injure commise de la meme maniere envers les particuliers (33. cz. 2. bek.). Ennek büntetése öt naptól két hónapig terjedhető fogház és 16-300 frankig terjedhető pénzbüntetés.

A nem nyilvános becsületsértés, mint kihágás, a rendőri biróság - tribunal de simple police - elé tartozik (33. cz. 3. bek. és 45. cz.).

A franczia törvényhozásnak ez az álláspontja annyival nagyobb figyelmet érdemel, mert az 1893. évi márczius 16-iki novellaris törvény, mely több irányban módositotta az 1881. évi sajtótörvényt, a magánbecsületsértési és rágalmazási ügyekben érintetlenül hagyta a törvényszék hatáskörét.

A német birodalomban a szóban forgó esetekre a tartományi törvényhozás eltérő szabályokat állitott fel s a hatáskörnek most vizsgált kérdése nincs is egyöntetűen megoldva, mert a birói szervezetről szóló 1877. évi birodalmi törvény 6. §-a érintetlenül hagyta a tartományi törvényhozásnak a nyomtatvány útján elkövetett büntetendő cselekményeknek az esküdtbiróságok hatáskörébe utalása tárgyában alkotott szabályait. Ez a rendelkezés Bajorországban, továbbá Württembergben (1879. évi január 24-én kelt törvény 12. cz.), Badenben (1879. évi márczius 3-iki törvény 6. §) és Oldenburgban (1879. április 10-én kelt törvény 29. cz.) birt jelentőséggel, mert ezekben az államokban a sajtóvétségek, az esküdtbiróságok hatáskörébe tartoztak. Később alkotott külön törvények azonban a most emlitett államokban is változtattak a sajtóbiróságok hatáskörén, igy pl, Bajorországban a birói szervezeti törvényhez 1879-ik évi február 23-án alkotott életbeléptető törvény 35. cz. a magánegyén ellen nyomtatvány útján elkövetett becsületsértést - a mennyiben csak a sértett fél inditványára üldözendő és az eljárás magánvád alapján van folyamatban - kivette az esküdbiróságok hatásköréből.

Egyebekben a német birodalomban is a sajtóvétségek tekintetében a hatáskör a birói szervezetről szóló törvény általános szabályai után irányul, tehát a nyomtatvány útján elkövetett becsületsértés is a Schöffengericht hatáskörébe van utalva, azokban az esetekben, melyekben ez a vétség a btkv. értelmében csak a sértett fél inditványára üldözendő és az eljárás magánvád alapján van inditva (Gerichtsverfassungsgesetz 27. § 3. pont); továbbá, hogy ha az eljárás nem magánvád alapján folyik is, a Landgerichtnek büntető kamarája - Strafkammer - a becsületsértés vétségét az államügyész inditványára a Schöffen-biróság elé utalhatja, a mennyiben az eset körülményeihez képest előrelátható, hogy három havi fogháznál vagy 600 márka pénzbüntetésnél súlyosabb büntetés nem lesz megállapitandó (német birói szervezeti törvény 75. § 4. pont).

Az 1848. évi márczius hó 26-áról kelt olasz sajtótörvény, melyet a nápolyi tartományokban az 1860. évi deczember 1-éről kelt rendelet tett közzé, - 27. és 28. czikkekben irja körül a magánegyén ellen nyomtatvány útján elkövetett becsületsértést és rágalmazást - (injuria e diffamazione), melynek büntetését hat hónaptól egy évig terjedhető börtönnel és 40-200 arany pénzbirságban, illetőleg három hónapig terjedhető börtönben és 100 aranyig terjedhető pénzbirságban állapitja meg.

Maga a sajtótörvény 62. czikke ezen sajtóvétségeket az esküdtbiróságok hatáskörébe utalta volt, azonban már az 1865. évi olasz büntető 9. és 10. czikkei kivették ezeket a vétségeket az esküdtbiróságok hatásköréből, s azok mind a most emlitett törvény, mind az 1889. évi deczember hó 1-éről kelt királyi leirat értelmében Olaszországban is a büntető törvényszékek elé tartoznak.

Horvát-Szlavonországk tartománygyülése a közelmultban szükségesnek találta az 1875. évi május 17-ről kelt sajtóeljárási törvény 3. §-ának hatályon kivül helyezését és az 1897. évi január hó 20-án tartott ülésében megszavazta azt a törvényjavaslatot, mely szerint a nyomtatvány útján elkövetett azon vétségek, melyek a törvény értelmében csak a sértett fél inditványára üldözhetők, kivétetnek a sajtó-esküdtszék hatásköréből és a kir. törvényszék elé utaltatnak.

Eltekintve az utóbbi példától, kitűnik a fennebbiekből, hogy olyan államokban, melyeknek rendkivül nagy virágzó és szabad sajtójuk van, a magánbecsületsértés és rágalmazás esetei ki vannak véve az esküdtbiróság hatásköréből a nélkül, hogy ez a sajtó szabad fejlődésének legcsekélyebb sérelmével is járna. De a külföldi törvényhozás példájának az alkotmánynak egyik hatalmas támaszával: a sajtóval összefüggő ezen kérdésben nincs kiválóbb súlya. Az igazságügyi kormány nem is a külföldi példák követésére vállalkozott, hanem a hazai viszonyok leggondosabb vizsgálata, az összes hivatott szakköröknek meghallgatása és a felhozott különböző érveknek lelkiismeretes mérlegelésre után javasolja a kérdést a 16. § 2. pontjában körülirt módon eldönteni.

Több oldalról úgy tüntették fel az előkészitő tárgyalások során már hosszú idő előtt közzétett javaslatot, mint a sajtószabadság megtámadását. Oly súlyos állitás ez, melyet mindjárt és tűzetesen szemügyre kell venni; alaposságát vagy alaptalanságát lelkiismeretesen kell vizsgálni.

Egy év hiján épen félszázada annak, hogy örökké emlékezetes, nagy időkben; akkor, midőn a magyar törvényhozás lerakta az újabbkori Magyarország alapjait, az 1848. évi XVIII. tc. 1. §-a „örök időkre” visszaállitván a sajtószabadságot, soha nem múló újabb emléket emelet a magyar nép és a magyar törvényhozás alkotmányszeretetének, alkotmánytiszteletének és szabadelvűségének.

Évtizedek óta a magyar közéletnek minden hivatott tényezője úgy tekinti a sajtó szabadságát, mint nemzeti intézményeinknek egyik legbecsesebbjét, ezredéves hazánk ősi alkotmányának lényeges biztositékát.

A sajtó szabadsága minden esetre kizárja az előzetes vizsgálatot, a censurát, és nem volna megegyeztethető a reactionarius sajtójogokban a felelősségi rendszer tekintetében felállitott bizonyos szabályokkal sem.

De teljesen téves, egészen hamis akként tüntetni fel a sajtószabadságot, mintha ez a nyomtatvány útján elkövetett valamennyi büntetendő cselekménynek az esküdtbiróság hatáskörébe utalását feltétlenül szükségessé tenné. - Ez nem tartozik a sajtószabadság fogalmához.

Eltekintve a civilisatio élén haladó nagy nemzetek törvényhozásától, melyek közül például a franczia a nyomtatvány útján elkövetett bűncselekményeknek igen számos esetét utalja a törvényszék, sőt a rendőri biróság hatáskörébe, senki sem tagadhatja, hogy hazánkban ez idő szerint sértetlenül áll fenn a sajtószabadság nagy elve, pedig az 1880. évi XXXVII. tc. 39. §-ának 2. bekezdése kifejezetten csak a nyomtatvány útján elkövetett bűntetteket és vétségeket hagyja meg a sajtó-esküdtszékek hatáskörében, minélfogva birósági gyakorlatunk a nyomtatvány útján elkövetett kihágásokat az idézett törvény 40. §-ának 5. pontja értelmében a kir. járásbiróságok elé tartozónak tekinti.

Semmi alapja nincs annak az állitásnak, hogy néhány, kizárólag magán jellegű és közérdeket épen nem érintő, egészen jelentéktelen bűncselekmények a birói függetlenség minden biztositékával körülvett társas szakbiróság elé utalása koczkáztatná a sajtó szabadságát.

Egészen hamis szinben tünteti fel a javaslat 16. §-ának 2. pontját az az állitás, hogy a tervbe vett rendelkezés megtámadása a sajtó szabadságának vagy gátjául fogna szolgálni annak, hogy a sajtó a közérdekben kifejtett ellenőrző hivatását szabadon teljesithesse.

Az igazságügyi kormány teljes tudatában van annak, hogy a sajtó szabadsága minő lényeges alkotmányjogi biztositék és semmi sem áll távolabb az igazságügyi kormány szándékától, mint rést ütni a sajtótörvényünk bevezető soraiban foglalt nagy elven, melyet a magyar nemzet és a magyar törvényhozás mindenkor bizonyára a legnagyobb kegyelettel fog őrizni és óvni. - Egyáltalán nem szándéka az igazságügyi kormánynak az sem, hogy a sajtót gátolja ama fontos hivatásának teljesitésében, hogy a közérdekű ügyeket teljes erélylyel ellenőrizhesse és tökéletes nyiltsággal tárgyalhassa.

A sajtószabadság megtámadásának vagy korlátozásának vádját kizárja az is, hogy a 16. § 2. pontja csak a nyomtatvány útján magánegyén ellen elkövetett rágalmazás és becsületsértés vétségére vonatkozik.

A magánegyén szó azt jelenti, hogy a kérdéses esetben csak olyan egyénekről van szó, a kik közhivatali állást nem töltenek be és közfunctióit nem végeznek. A közhivatalnok (1878. évi V. tc. 461. §) ellen, habár tisztán magánviszonyaira vonatkozólag elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés miatt emelt vádakat tehát a 15. § II. pontja értelmében ezután is esküdtbiróság előtt kell tárgyalni, mert a közhivatalnoknál a köz- és magánviszony közti határvonal szabatosan meg nem vonható.

A kir. törvényszék hatáskörébe utalni kivánt eseteket tehát nemcsak semmi összefüggésben nem állanak a sajtó szabadságával, hanem a sajtónak közérdekben gyakorolt ellenőrző functióját sem érintik.

A 16. § 2. pontja alá foglalt esetekben arról van szó, hogy egyesek, a kiket soha sem lehet azonositani a tisztességes sajtónak tiszteletreméltó munkásaival s a kik legtöbbször nem is hivatásszerü hirlapirók, csak visszaélnek a sajtónak hatalmas fegyverével, többnyire magánboszúból vagy magánérdekből, vagy szenzáczió hajhászásból megtámadják egyes családok jó hirnevét, piacra viszik a családi életet és a magánbecsületet, üzleti érdekből az utczán kiabáltatják ki a mindig kiváncsi és szüntelenül botrányt kereső, félművelt tömeg számára irt s az igazsággal sokszor meg nem egyező czikkeiket. Ezenfelül számos esetben a rágalmazás vagy becsületsértés nem a sajtó munkásai, hanem az azokon kivül állók rendelkezésére levő „nyilt-tér” rovatában van elkövetve, vagy pedig minden kétséget kizáró zsarolási czélból származik; különösen gyakoriak azok az esetek, melyekben egyes hirlapirók megfizettetik magukat azért, hogy valamely családra vagy egyénre kellemetlen tényeket közöljenek vagy ne közöljenek.

Az ilyen visszaélések a sajtónak tiszteletreméltó hasábjaival nem méltók sem kiméletre, sem azokara a fokozott garancziákra, melyeket a minden jogállam törvényhozása az igazi sajtó részére biztosit. Az ilyen közlemények csak álarczul szeretnék használni a sajtószabadság nagy alkotmányjogi elvének biztositékait és a sajtószabadság folytonos hangoztatása mellett csak piszkos üzleti vagy egyéni érdekeket szolgálnak.

Minden emberi intézménynek, legyen bár az a legnemesebb czélból felállitva, vannak káros kinövései. A közérdekben nyert legkifogástalanabb jogkörrel is vissza lehet élni. A nyomdafestékkel is visszaélnek sokan, a kik a sajtónak nem is hivatásszerű munkásai. Másrészt minden államban tapasztalható, hogy a sajtó munkásainak egy része, - kivétel ugyan, de olyan, a mely külön jogi rendezést tesz szükségessé, - szem elől téveszti nagy és jelentőségteljes hivatását, a magánbecsületnek meghurczolására vetemedik, behatol a családi életnek gondosan kerülendő szentélyébe, meghurczolja a női becsületet stb.,

Mindezen visszaélésekkel szemben előtérbe lép a jogállamnak egy másik feladata, minden jogállamban kiváló gonddal őrzött egy másik jogi érdek: a magánbecsület megóvásának jogi érdeke.

A szóban forgó esetekben ugyanis a törvényes elégtétel keresése a jelenlegi hatásköri szabályok következtében lényegesen meg van nehezitve.

A sértettnek a rendszerint távolfekvő esküdtbirósághoz kell fordulni, tanuit oda vonni; a sajtótárgyalásra, - mely ilyen ügyekben is igen hosszan szokott tartani - a sajtóügyekben jártasabb képviselőt vallani.

Mindezek igen jelentékeny költséggel járnak, melynek viselésére a vagyontalan, vagy csak csekély vagyonnal biró sértett gyakran nem képes, miáltal el van zárva a törvényes elégtétel keresésétől, ha pedig arra mégis vállalkozik, kiteszi magát annak a veszélynek, hogy felmentő verdict hozása esetében az igen jelentékeny eljárási költségeket kell viselnie.

Más esetekben az tartja vissza a sértettet a birósághoz fordulástól, hogy a családi élet vagy a női becsület vannak sértve, s a családi becsületét féltő gonddal őrző családtag, vagy a becsületben megtámadott nő inkább némám tűri a sértést, semhogy a nagyobb nyilvánossággal járó esküdtbirósági tárgyaláson keresvén törvényes védelmet, feltárják szégyenüket szélesebb körben is.

Minthogy tehát a sajtószabadság védelmének érdeke nem teszi szükségessé a szóban forgó ügyeknek a szakbiróságoktól való elvonását;

Minthogy továbbá nincs komoly jogi érv arra, hogy ezek az esetek az esküdbirósághoz utaltassanak;

Minthogy a magánegyének ellen elkövetett ezen rágalmazási és becsületsértési ügyek tényállása a lehető legegyszerűbb, az 1878. évi V. tc. 264. §-ának 4. pontja pedig kizárja a családi élet viszonyaira vonatkozó vagy a női becsületet megtámadó álltás vagy kifejezés valódiságának bizonyitását:

mindezeknél fogva nem igazolt azt, hogy ezek az ügyek az esküdtbirósági eljárásnak nagy apparátusával legyenek tárgyalva és visszásnak mutatkozik az állampolgárokat ilyen jelentéktelen ügyek tárgyalásával továbbra is elvonni hivatásuk teljesitésétől.

Hazai esküdtbiróságainknak ez ideig is valóságos szerencsétlensége volt az, hogy a szóban forgó ügyek eléjök voltak utalva, mert - kellő ok nélkül - nemcsak jelentékeny munkával terhelik azokat, hanem azzal a veszélylyel is jártak, hogy a magyar sajtóbiróság intézményét depopularizálják.

Figyelmet érdemel az is, hogy a magyar közvélemény már hosszú idő óta és pedig ismételve sürgeti a magánbecsületsértési és rágalmazási ügyeknek az esküdtbiróság hatásköréből való elvonását, továbbá, hogy a most előterjesztett javaslat tárgyában beérkezett, véleményeknek túlnyomó nagy száma, a javaslat tárgyalására összehivott szaktanácskozmány pedig, - egy hang kivételével - a javaslatnak szóban forgó rendelkezése mellett nyilatkozott, s hogy különösen a szaktanáskozmányon a magyar igazságszolgáltatásnak kiváló szakférfiai, valamint az országgyűlésnek résztvett tagjai helyeselték a javaslat álláspontját.

A 16. § 2. pontjának eseteiben eljáró szakbiróság (Törvényszék vagy járásbiróság?) Az ok, mely a javaslatot arra inditotta, hogy a nyomtatvány utján magánegyén ellen elkövetett rágalmazás és becsületsértés vétségeit a kir. törvényszékek s ne a kir. járásbiróságok hatásköréhez utasitsa, a fokozatos felelősség rendszerében rejlik.

A szóban levő vétségek egyikére sem rendel a törvény egy évnél hosszabb tartamú fogházbüntetést, következőkép a javaslat rendszeréhez képest ezek a kir. járásbiróságok ügykörébe volnának felveendők.

Ezeknek a vétségeknek elbirálásánál azonban az 1880. évi XXXVII. tc. 7. §-ának 2-ik bekezdése szerint az 1848. évi XVIII. tc. 13. és 33. §-aiban felállítva levő fokozatosan kizáró felelősség rendszerét kell alkalmazni, melynek megállapitása oly tüzetesebb vizsgálatot igényel, a minek a B. P. (528. §) rendelkezései szerint a kir. járásbiróságok előtt inditott eljárásban helye nincs.

A javaslatnak tehát ezeket a vétségeket, hogy alaposan elbirálhatók legyenek, a kir. törvényszékek hatáskörébe kellett beosztania.

Magától értendő, hogy a kir. törvényszék itélete ellen a B. P. általános szabályának megfelelően (381. § első bekezdés) felebbezésnek lesz helye a kir. itélőtáblához, melynek, mint másodfokú biróságnak itélete ellen a B. P. 426. §-ának 4. pontja alapján a kir. Curiához megy a semmiségi panasz, s e rugékony fogalmú vétségek elbirálásánál ekként a jogegység meg lesz óva.

Az utóbbi szempontot vette a javaslat döntőnek annál az intézkedésnél is, melylyel a rágalmazás és becsületsértés vétségeinek amaz eseteire nézve, melyekben az eljárás felhatalmazás vagy diplomatiai uton kijelentett kivánat alapján hivatalból inditandó meg, az 1880. évi XXXVII. törvénycikk 40-ik §-a 2-ik pontjának rendelkezését átvette. A B. T. K. 260. és 262. §-ainak hozzákapcsolását a javaslatnak a kir. járásbiróságok hatáskörének megszabásánál követett rendszere igényli.

A 16. § 3. pontjához. A sajtótörvény 27. §-a rendelkezik arról az esetről, midőn a sajtóbiróságnak a vétkességet megállapitó itéletével már sujtott elmeművet nem a szerző, hanem más egyén sajtó utján újra közzéteszi vagy árulja.

Minthogy ebben az esetben a szóban forgó nyomtatványra, illetőleg képes ábrázolásatra nézve az esküdtbiróság már megállapitotta, hogy az sajtóvétséget foglal magában, felesleges az ügyet ismét esküdtbiróság elé vinni és egyébként is megfelelőbbnek mutatkozik, ha ilyen esetekben a kevesebb alakszerűségek közt mozgó törvényszékek gyorsabban járnak el.

Ezeknél fogva egészen indokolt, hogy a javaslat 16. §-ának 3. pontja ezeket az eseteket is kiveszi a sajtóbiróság hatásköréből.

Az „árulás”, illetőleg elárusitás e pontban a pénzen való továbbadást jelenti.

A hatáskör a fiatal korú egyének által elkövetett bűntettek eseteiben.

A birói szervezetről szóló 1877. évi német birodalmi törvény 73. §-a az életkoruk 18-ik évét még tul nem haladott egyének összes bűntetteit a kir. törvényszékek hatáskörébe utasitja. Hasonló rendelkezést foglal magában az angol 1879. évi Summary Jurisdiction Act (42. és 43. Vict. c. 49.) is. A javaslat ezt a rendszabályt nem tartja átveendőnek; mert az ifjúkor a birói hatáskör megállapitására kellő terminusul nem szolgálhat. A javaslat azt a mondást, hogy gyermekek fölött esküdtek ne itéljenek, nem tartja eléggé nyomatékosnak arra, hogy a fiatal vádlottakat megfoszsza ama garantiáktól, melyek a nagyobb hatáskörű biróság körülményesebb és teljesebb eljárásban rejlenek.

Ha a javaslat Németorzság és Anglia törvényhozásainak e példáját követné, ellenmondásba is jutna a bűnvádi perrendtartás 369. §-ának ama helyes rendelkezésével, mely a fiatal korú vádlottak bűnössége megállapitásának módját szabályozza oly bűntettek miatt inditott ügyekben, melyek iránt a főtárgyalás esküdtbiróságok előtt tartandó meg.

A javaslat 16. §-ának két utolsó bekezdésében foglalt rendelkezések a kivételes hatáskörrel felruházandó esküdtbiróságokat tárgyazó szabályokkal való összefüggésüknél fogva a 15. § utolsó bekezdése kapcsán voltak indokolva.

3. A kir. járásbiróságok hatásköre (17. §)

Az új perjogi szabályok hatályba lépte után a kir. járásbiróságok határozatai ellen használt jogorvoslatokat - a B. P. 378. §-ának harmadik bekezdésében emlitett, felette ritka esetet kivéve, - a kir. törvényszékek fogják másodfokú biróság gyanánt felülvizsgálni, még pedig a kir járásbiróság itéleteit a szóbeliség és közvetlenség elveinek alkalmazása, illetőleg reproductio mellett.

Kétségtelen ennélfogva, hogy a kir. törvényszékekre újabb jelentékeny munkateher fog hárulni, az igazságügyi kormánynak tehát mulhatlanul gondoskodni kellett arról, hogy e munkateher ellensulyozása gyanánt egyes vétségek a kir. törvényszékek hatásköréből kivételesnek és a kir. járásbiróságok elé utaltassanak.

Ez a 17. § feladata.

A tervbe vett hatáskör-kiterjesztés indokainak kifejtésénél első sorban meg kell emlékezni a szóban forgó kérdés előzményeiről a magyar törvényhozásban.

Az igazságügyi kormány nem először járul a magyar törvényhozás elé hasonló javaslattal.

Abból a tényből, hogy a törvényhozás az 1871. évi XXXI. tc. alapján szervezett elsőfolyamodású kir. törvényszékek számát az 1875. évi XXXVI. törvénycikkben 102-ről 65-re szállitotta alá, az igazságügyi kormány már a büntető törvénykönyvek életbeléptetésekor, az 1880. évben levonta azt a következtetést, hogy a kir. járásbiróságok hatáskörét ki kell terjeszteni, mert nyilvánvaló volt, hogy az egyes községeknek a törvényszék székhelyétől való nagy távolsága a csekélyebb ügyekben oly költségeket okoz államnak és feleknek egyaránt s az imporductive eltöltött idő miatt oly nemzetgazdasági károkat idéz elő, melyek az ügy jelentőségével helyes arányban nem állanak.

Ennélfogva már akkor oly javaslatot terjesztett az igazságügyi kormány a törvényhozás elé, hogy az egyévig terjedhető fogházzal büntetendő s a birói gyakorlatban leginkább előforduló sulyos testi sértés, lopás és sikkasztás vétségei, továbbá a bélyeghamisitás és az állategészségügy elleni vétség a kir. járásbiróságok hatáskörébe utasittassanak.

De bár nem volt szem elől téveszthető a törvényhozásnak a kir. törvényszékek számának leszállitásával kifejezett az a szándéka, hogy igazságügyi szervezetünkben az egyes birói rendszernek tágabb tért kell engedni, a kormány javaslata ellen mégis erős hangok emelkedtek. Felhozták, hogy járásbiróságaink - akkori állapotukban - sem személyi, sem dologi tekintetben nem voltak arra berendezve, hogy a hatáskör oly jelentékeny kiterjesztését meg birják: s felhozták, hogy a járásbirói eljárás akkori szabálytalan volta mi biztositékot sem nyujthatott arra, hogy a járásbiróságok eljárása ily megnagyobbodott hatáskörben megnyugtató lesz.

Ámde mindamellett is, hogy a bűnvádi eljárás törvényesen szabályozva nem volt, hogy a polgárok személyes szabadságát és vagyonát óvó garancziák, a vád s a védelem törvényes szabályai hiányoztattak, s ezeket a biró belátása helyettesitette; hogy a járásbiróság birói tagjai az állam vádközegének czélszerű ellenőrzése nélkül, mint vádló és biró egy személyben, a nyilvánosság és közvetlenség mellőzésével, úgyszólván négyszem közt mondottak itéletet, minden biztositék nélkül az iránt, hogy az anyagi törvényt igazságosan és helyesen alkalmazzák, a törvényhozás mégis, abban a reményben, hogy az igazságügyi kormány a járásbirói eljárást ideiglenes rendelettel tüzetesen szabályozni fogja, huszonöt vétségre kiterjesztette a járásbiróságok hatáskörét, melybe az 1880. évi XXXVII. tc. 40. §-ának tanusága szerint oly vétségeket is osztott be, melyekre a törvény egy évig tartható fogházbüntetést és illetőleg ezer forintig terjedhető pénzbüntetést állapit meg. V. ö. a btkvnek az id. §-ba felvett 446., 209., 366., 368. §-ait.

Ma, midőn a helyzet sokkal kedvezőbb, midőn a B. P. XXIX. fejezete a járásbiróság előtti eljárást a kor igényeinek megfelelő módon, a vádrendszer, a nyilvánosság, szóbeliség és közvetlenség elvei alapján szabályozza; midőn a vádat a járásbiró előtt is a kir. ügyészség fogja ellátni s ellenőrizni az eljárást közvetlenül; midőn teljesen ismerjük azon garantiákat, melyek az egyéni szabadságot netáni önkény ellen megvédik s melyek e törvénynyel egyidejűleg lépnek életbe; midőn a járásbiróságok dologi tekintetben is sokkal jobban vannak immár berendezve: ma az igazságügyi kormány teljes megnyugvással tartja kezdeményezhetőnek a járásribóri hatáskör megfelelő kiterjesztését, annál is inkább, mrt a járásbiróságok eddigelé eme fokozatos garantiák nélkül is általában véve kifogástalanul működtek abban a tágabb hatáskörben, melyet számukra az 1880. évi XXXVII. tc. 40. §-a megállapitott.

Kétségtelenné teszik ezt az igazságügyministeriumban gyüjtött hivatalos statistikai adatok, melyekből kitünik, hogy a kir. járásbiróságok itéletei tekintetében az utóbbi években a felső biróságok kevesebb esetben hoztak megváltoztató határozatot, mint a kir. törvényszékek itéleteinek felülvizsgálata alkalmából.

Élénk tanubizonyságául szolgál ez annak, hogy a kir. járásbiróságok itélkezése teljesen megfelel a hozzá fűzött jogos várakozásoknak s egyuttal biztos alapot nyujt a járásbirósági hatáskörnek újabb kiterjesztésére.

Ennek keresztülvitele végett az igazságügyi kormány tüzetes vizsgálat alá vette a büntető törvénykönyvben, valamint a büntetőjogi melléktörvényekben körülirt mindazokat a vétségeket, melyekre a törvény csak pénzbüntetést vagy pénzbüntetés mellett vagy e nélkül legfeljebb egy évi fogház vagy államfogházbüntetést állapit meg büntetésül.

A fennebb érintett vétségek közöl mindazok, a melyeknél a tényálladék bonyolult volta, az elbirálandó nehéz jogi kérdések, vagy, például a választási vétségeknél, a vétkesség eldöntésével összefüggő egyéb kényes kérdések a collegiális tanácskozást czélszerűnek tüntetik fel vagy a mely vétségeknek már ez idő szerint a kir. járásbiróság hatáskörébe való utalását a jogászi közvélemény nem látná teljes megnyugvással: mindezek a vétségek a 15. § 5. pontja értelmében továbbra is a kir. törvényszék hatáskörében fognak maradni.

Ellenben a 16. § I. és II. pontjai taxative sorolják fel azokat a vétségeket, melyeket az igazságügyi kormány teljes megnyugvással a kir. járásbiróságok elé utalhatónak tart.

Ha bizonyos az, hogy a járásbiróságok eljárása rövidebb, gyorsabb, mert egyszerűbb, ha ki van mutatva, hogy a járásbiróságok az ügyeket legalább is oly jól elbirálják, mint a törvényszékek; ha tény, hogy a törvényszékek eljárása ezentúl több alakisághoz lesz kötve, több időt és erőt fog igénybe venni s következéskép kevesebb ügyet fejezhet be, mint eddig: akkor a jó igazságszolgáltatás érdeke is követeli, hogy a törvényszékek közös terhét arra a biróságra háritsuk, mely eljárásának egyszerűbb és gyorsabb volta miatt ezt a többletet inkább elbirja.

A kir. járásbiróságok hatáskörének kiterjesztése ellen gyakran szokták felhozni azt, hogy nincs continentalis állam, melyben a járásbiróságokkal egyenlő tekintet alá eső elsőfoku biróságnak büntetőügyi hatásköre azokig a határokig terjedne, melyeket a javaslat 17. §-a kir. járásbiróságainak részére felállit.

Ez az állitás csak részben felel meg a tényeknek.

A mint a külföldi büntető biróságoknak fennebb vázolt hatásköréből kitűnik, a birói szervezetről szóló német birodalmi törvény 27. §-ának 4-7. pontjai értelmében a Schöffengericht elé tartoznak: a lopás, a sikkasztás, a csalás és a vagyonrongálás vétségei mindazokban az esetekben, melyekben a lopott vagy elsikkasztott dolog értéke, illetőleg az okozott kár huszonöt márkánál nem nagyobb. Minthogy pedig az 1871. évi május 15-éről kelt német birodalmi büntető törvénykönyv értelmében a lopás vétségének büntetése öt évig terjedhető fogház (242. §), a sikkasztás vétségeé három évig, illetőleg öt évig terjedhető fogház (246. §), a csalás vétségeé öt évig terjedhető fogház (263. §), a vagyonrongálás vétségeé pedig két évig terjedhető fogház (303. §); ennélfogva kétségtelen, hogy súlyositó körülmények fenforgása esetében a Schöffengericht nagyon jelentékeny büntetéseket állapithat meg, különösen halmazat esetében, midőn a törvényben megállapitott legnagyobb büntetés megfelelően felemelhető (btkv. 74. §), valamint akkor, midőn csak az Schöffengericht előtti főtárgyaláson derül ki, hogy a lopott vagy sikkasztott dolog értéke, illetőleg az okozott kár huszonöt márkánál nagyobb, midőn azonban a birói szervezetről szóló törvény 28. §-a értelmében a Schöffengericht az ügy elbirálására továbbra is illetékes marad. Mindezek folytán a német jogirodalom legkiválóbb művei teljesen egyetértenek abban, hogy a kiszabható szabadságvesztés-büntetés nagysága tekintetében a Schöffengericht csak az alkalmazandó törvényben vont korlátokhoz van kötve, tehát öt évi, sőt halmazat esetében tiz évi fogházbüntetést is megállapithat (Glaser Handbuch des Strafprocesses II. köt. [1885.] 153. l., Schwarz Kommentar 241., Lőwe Kommentar 8-ik kiadás [1894.] 44. l., Ullmann Lehrbuch des deutschen Strafprocessrechts [1893.] 120-121 l.)

Másrészt a 17. § rendelkezéseinek megitélésénél nem szabad figyelmen kivül hagyni azt a tényt sem, hogy hazai elsőfokú biróságaink igen nagy hajlamot tanusitanak a büntetések legkisebb mértékének megállapitására, minélfogva a 17. § I. és II. pontjaiban felsorolt ügyekben legtöbbször csak néhány napi, vagy néhány heti fogházbüntetés szokott alkalmaztatni és a három hónapnál hosszabb tartamú fogházbüntetés megállapitása, mind bűnögyi statistikánk adatai, mind pedig felső biróságainknak a javaslat tárgyában tartott szaktanácskozmányon résztvett tagjainak tanusága szerint a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.

Ezenfelül figyelembe kell venni azt is, hogy a magyar törvényhozás nem szabályozhatja egyesbiróságaink hatáskörét oly országok példája után, a melyek törvényhozása az igazságszolgáltatás súlypontját az egyesbiróságokra nem helyezte. A magyar törvényhozásnak számolnia kell az 1876. év óta jelentékenyen reducált törvényszékeinknek nagy területeivel s oly intézkedéseket kell tennie, melyek a hazai viszonyoknak felelnek meg.

Mindezeknél fogva a javaslatnak szóban forgó rendelkezéseit a külföldi birói hatásköri szabályok mellett unicumnak tekinteni nem lehet;

másrészt azora, hazai viszonyaink szempontjából határozottan szükség van;

végre pedig teljesen jogosult az igazságügyi kormánynak az a várakozása, hogy a kir. járásbiróságok hatáskörének kiterjesztése jogszolgáltatásunkra semmi hátrányos következményekkel nem fog járni, hanem annak csak javára lesz.

A 17. § szabályai mellett elő fogna fordulni, hogy a B. T. K.-nek ugyanaz a §-a részben a kir. törvényszékek, részben a kir. járásbiróságok hatáskörébe fogna esni, pl. a 425. és 432. §-ok eseteiben, s elő fogna fordulni, hogy ugyanannak a fennálló más törvénynek büntető határozatai is ekként megoszolnának; de ez eddig is előfordult, pl. a B. T. K. 248., 302., 323. §-ainál vagy az uzsoráról szóló 1883. évi XXV. törvénycikknél (7., 17., 24., 26. §) stb. a nélkül, hogy ez a gyakorlatban nehézségeket okozott volna. A bűnvádi perrendtartás 15., 22., 263., 527. §-ai ily esetekben kellő útmutatással szolgálnak.

A javaslat szerint (17. § 8. p.) a B. T. K. 374. és 375. §-aiban meghatározott bűnpártolás vétségei csak abban az esetben vannak a járásbiróságok hatáskörébe utasitva, melyekben az alapvétsége is ügykörükbe tartozik. Hasonló rendelkezést tartalmaz a német birodalmi birói szervezetről szóló törvény is (27. § 8. p.)

Az orgazdaság vétségét a 17. § 7. pontja csak azokban az esetekben utalja a kir. járásbiróság hatáskörébe, a melyekben az lopás, sikkasztás vagy jogtalan elsajátitás vétségével van kapcsolatban, tekintettel arra, hogy a btkv. 370. §-a szerint az orgazdaság két évig terjedhető fogházzal büntetendő: a javaslatnak a fennebbiekben ismertetett általános szabálya mellett megfelelő intézkedést kellett tennie az iránt, hogy a járásbiróságok az általános szabálytól eltérő hosszú tartamú büntetést ki ne szabhassnak (17. § utolsó bekezdés).

A B. T. K. 418. §-ában körülirt vétség pedig kiválóan, olyan, hogy az elvetemült gonoszság s az anyagi, pótolhatatlan kár oly nagy mértéke foroghat fenn, hogy e miatt a törvényhozásnak a büntetés maximumát oly nagy fokra kellett tennie, mely más körülmények közt aránytalanul szigorúnak bizonyult. A törvényben megállapitva lévő három évi maximum miatt ezt a vétséget a kir. törvényszékek hatáskörében kellene hagyni; de most a gyakorlatban egy tyúk agyonütéséhez hasonló enyhe esetek forognak fenn, ilyen jelentéktelen ügyek miatt pedig a messze fekvő törvényszékhez panaszost, vádlottat, tanukat utaztatni minden tekintetben pazarlás: az igazságügyi kormány tehát ezt a vétséget in concreto egy évi fogházbüntetésig a járásbiróságok hatáskörébe felveendőnek véli (16. § 10. pont).

Hogy a járásbiróságok egyévnél hosszabb tartamú fogházbüntetést ki ne szabjanak, a javaslat az 1880. évi XXXVII. törvénycikk 40. §-ának utolsó bekezdését nem tartja mellőzhetőnek, a mi azonban a bűnvádi perrendtartás 527. §-a 3. pontjának rendelkezése mellett nem fog oly visszás eljárást okozni, a minőt a szóban forgó utolsó bekezdés teremtett.

A sajtótörvény szabályainak megsértése által elkövetett vétségek, illetőleg kihágások (17. § II. pont) pedig, nemkülönben a kihágásokról szóló btkv. rendelkezéseiben ütköző kihágások (pl. 33., 39., 41., 48., 51. §) vagy más törvényben meghatározott kihágások, habár elkövetésük nyomtatvány útján történt is (17. § 4. pont), az esküdtbiróság hatáskörébe eddig sem tartoztak (1848:XVIII. törvénycikk 31. §; 1880:XXXVII. törvénycikk 39. § második bek.).

4. A közigazgatási hatóságok hatásköre kihágási ügyekben (18. §)

A birói hatalom gyakorlásáról szóló alaptörvény 1. §-ában kijelentve levő alapelvnek, hogy az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elválasztandó, annak javaslatba hozása felelne meg leginkább, hogy az összes fennálló törvényekben megállapitva levő összes kihágások a kir. járásbiróságok hatáskörébe tartozzanak, a közigazgatási hatóságok ügykörébe pedig csakis azok a kihágások legyenek utasitva, melyek ministeri rendeletekben, törvényhatósági vagy városi szabályrendeletekben vannak megállapitva.

Ily javaslattal azonban a kormány ez idő szerint még nem léphet fel, mert a kir. járásbiróságok jelenlegi hatásköre a javaslat 17. §-ában foglaltak következtében jelentékenyen ki lenne terjesztve, minek folytán a kir. járásbiróságok nem birnák meg azt a nagy munka többletet, a mely a közigazgatási hatóságok elé utasitott ügyeknek hatáskörükbe átvitele folytán reájuk hárulna.

Egyébként törvényhozásunk az újabb időben is - például az 1893. évi XXXIII. tc. rendelkezéseiben - arra az álláspontra helyezkedett, hogy a birói hatáskörnek egy nem jelentéktelen része a közigazgatási hatóságokat továbbra is megillesse.

A javaslat tehát törvényhozásunk újabb irányával is megegyezik akkor, midőn 18. §-ában fentartja az 1880. évi XXXVII. törvénycikk 41. §-ának rendelkezéseit, az időközben megalkotott számos büntetőjogi melléktörvény folytán szükségessé vált azzal a módositással, hogy a 18. § 4. pontjában kifejezetten a közigazgatási hatóságok hatáskörében hagyja azokat a kihágásokat, melyek az 1879. évi XL. törvénycikken kivül más törvényekben vannak meghatározva.

A 18. § felvételét az a körülmény is mellőzhetlenné teszi, hogy a 17. § 1. pontjának rendelkezése folytán a kir. járásbiróságok és a közigazgatási hatóságok birói hatáskörei egymást érintik.

IV. Anyagi jogi rendelkezések (19-20. §-ok)

A most előterjesztett javaslatban foglalt szabályoknak már a bevezetésben érintett, szerfelett elütő természeténél fogva nem ütközhetett a törvényhozási systematika elveibe az, hogy a javaslatba anyagi jogi rendelkezések is vétessenek fel, a mennyiben az mellőzhetlenül szükségesnek mutatkozott. A most tárgyalt két szakasznak elseje anyagi büntető jogunkat egésziti ki, a másik pedig a sajtójog körébe vág.

1. A nyilvánosság kizárásával tartott büntető tárgyalás vagy főtárgyalás közzétételének büntetése (19. §).

A B. P. 193. §-ának167 negyedik, továbbá 337. és 542. §-ainak első bekezdései értelmében a törvényszék illetőleg az esküdtbiróság előtt tartott főtárgyalásra vagy ezeknek egy részére nézve a biróság bármikor elrendelheti a nyilvánosság kizárását, ha a tárgyalás nyilvánossága veszélyeztetné a közrendet vagy a közerkölcsiséget. Minthogy a B. P. 294. §-a szerint a főtárgyaláson, illetőleg tárgyaláson a nyilvánosság kizárása esetében is mindenik vádlott és sértett részéről kijelölt két-két bizalmi férfi lehet jelen, s a birsóságnak nincs módja a bizalmi férfiak teljes discret voltáról meggyőződést szerezni vagy a kellő discretiót egyátalán nem biztositó bizalmi férfiunak jelenlétét megakadályozni;

minthogy továbbá nincs kizárva annak a lehetősége sem, hogy akadhatnak olyan esküdtek, a kik az esküdtbiróság előtt a nyilvánosság kizárásával tartott főtárgyalásnak discret részleteit is másokkal közölnék:

ezeknél fogva könnyen keletkezhetnének, egyedül szenzáczió-hajhászatra számitott olyan hirlapi közlések, a melyek a nyilvánosságnak a közerkölcsiség veszélyeztetése miatt történt kizárása esetében az érdekelt családoknak jó hirnevét a legnagyobb mértékben sértenék; s a sajtónak nemes és magasztos hivatását szem elől tévesztő nehány zúglapnak üzleti érdekében piaczra vinnék, s az utczára vetnék azokat a fontos állami titkokat is, melyeknek köztudomásra jutása előre nem látható történelmi események folytán esetleg bekövetkezendő nehéz időkben a hazánk legfontosabb érdekeit koczkáztathatja. Ha a büntető biróság tárgyalásai során az a vád kerül eldöntés alá, hogy valamely hazai várnak vagy erődnek rajza, vagy pedig a fegyveres erő állására vonatkozó adatok közöltettek más állam kormányával vagy hasonló nagyfontossággú állami titkok árúltattak el: nem lehet büntetlenül tűrni, hogy azokat valamelyik indiscret bizalmi férfi széles körben kifecsegje, egy zúglap pedig elárusitóival a legnépesebb utczákon kiabáltassa ki.

A külföldi újabb törvényhozások a bűnügyi iratok és a büntető tárgyalások tiltott közzétételének megbüntetése körül még sokkal szélesebb körre kiterjedő intézkedéseket tesznek, mint a javaslat 19. §-a.

Az 1874. junius 8-áról kelt olasz esküdtbirósági novellának 49. czikke megtiltja, hogy a bűnügyi iratok, továbbá vádirat, itélet vagy a birósági tárgyalás a végitélet előtt sajtó útján közzétehető legyen. Hasonlókép tiltva van az esküdteknek és az esküdtbiróság birói tagjainak neveit vagy szavazataikat nyomtatvány útján közzétenni. E szabályok megszegése 100-500 lira pénzbüntetéssel és a nyomtatvány elkobzásával büntetendő.

Az 1881. évi julius 29-éről kelt franczia sajtótörvény 38. czikke a vádiratoknak vagy az esküdtbiróságok, illetőleg a correctionális törvényszékek bűnügyi iratainak a nyilvános ülésben való felolvasás előtt történt közzétételét 50-1000 frankig terjedhető pénzbirsággal bünteti. A 39. cz. 100-2000 frankig terjedhető pénzbirság terhe alatt tiltja tudósitást közölni - (de rendre compte) - rágalmazás miatt inditott olyan ügyről, melyben a valóság bizonyitása nincs megengedve, valamint az esküdtszékek és biróságok tanácskozásairól.

Az 1877. évi német birói szervezeti törvény 175. §-ának második bekezdése értelmében, ha a tárgyalás nyilvánossága az állam biztonságának veszélyeztetése miatt van kizárva, a biróság a jelenlevőknek kötelességükké teheti olyan tények titokban tartását, melyekről a tárgyalásból, a vádiratból, vagy az ügynek más hivatalos irataiból szereztek tudomást. A nyilvánosság kizárásával tartott birósági tárgyalásokról rendelkező 1888. évi április 5-éről kelt birodalmi törvény II. czikke szerint 1000 márkáig terjedhető pénzbüntetéssel vagy hat hétig terjedhető elzárással vagy hat hónapig terjedhető fogházzal büntetendő az, a ki a birói szervezeti törvény 175. §-ának második bekezdése alapján eléje szabott titoktartási kötelezettséget jogosulatlan közlés által megsérti. A mennyiben valamely birósági tárgyalásnál a nyilvánosság az állam biztonságának veszélyeztetése miatt volt kizárva, az 1888. évi birodalmi törvény III. czikke szerint arról a tárgyalásról tudósitások, nyomtatvány útján nem közölhető, sőt az ügy hivatalos iratai az eljárásnak befejezése után sem tehetők közzé. E szabályok megszegése a II. czikben körülirt büntetéssel büntetendő. Végül a hivatkozott törvény IV. czikke, - a német bir. btkv. 184. §-a második bekezdésének pótlásául - 300 márkáig terjedhető pénzbüntetést vagy hat hónapig terjedhető fogházat szab arra, a ki olyan birósági tárgyalásokból, a melyekre nézve a nyilvánosság a közerkölcsiség veszélyeztetése miatt volt kizárva, vagyaz ezen tárgyalásoknak alapul szolgáló hivatalos iratokból olyan adatokat hoz nyilvánosságra, melyek megbotránkozás felköltésére alkalmasak (geeignet sind Aergerniss zu erregen).

A B. P. életbeléptetléséről szóló javaslat keretébe nem tartozik ennek a kérdésnek az igazságszolgáltatás minden ágában való szabályozása, különösen a polgári ügyekben - például házassági perekben - a nyilvánosság kizárásával tartott tárgyalás közlésének megtorlása iránt teendő intézkedés. A büntető törvénykönyvek módositásáról és kiegészitéséről szóló törvényjavaslatnak már folyamatban lévő előkészitő munkálatai során lesz megfontolás tárgyává teendő az is, hogy a bűnügyi feljelentéseknek, továbbá a bűnvádi eljárásból a nyilvánosság kizárásával lefolyt stadiumra vonatkozó iratoknak közzététele milyen esetekben volna büntetendő. A most előterjesztett javaslatban csak azokat a bűntető határozatokat kellett eredményezni, a melyeknek megalkotása a B. P. 293. §-ában foglalt s a 337. és 542. §-ok értelmében az esküdtbirósági, illetőleg a járásbirósági eljárásban is alkalmazandó rendelkezések következtében már a B. P. életbelépése idejében mellőzhetlenűl szükséges s melyet az e részben fennebb előterjesztettek eléggé indokolnak.

Büntetés gyanánt pénzbüntetés mellett azért kellett szabadságvesztésbüntetést is javaslatba hozni, nehogy botrányokat hajhászó egyes zuglapok egy-egy ilyen szenzációs közlemény közzétételét a pénzbüntetés összege árán hajlandók legyenek megváltani. Egyébként kivételes enyhe esetekben a btkv. 92. §-ának szabálya megfelelő alkalmazást nyerhet.

A mennyiben súlyosabban büntetendő cselekmény, pl. az 1878. évi V. tc. 479. §-ában körülirt vétség forog fenn, az erre vonatkozó szabályok lesznek alkalmazandók.

A „bármely módon” való közzététel körülirás helyesebb, mert kimeritőbb, mintsem a btkv. 171. §-ában foglalat felsorolás. Az előbbi alatt éppen úgy értendők a nyilvánosságra hozásnak a 171. §-ban felsorolt esetei, mint a telefon útján, valamint a nagyobb társaságban való közzététel is.

A B. P. 293. §-a második bekezdése szerint a nyilvánosság kizárásával tartott főtárgyalás során hozott határozatok nem nyilvánosan lesznek kihirdetve. Ebből folyólag a 19. §-ban foglalt tilalom kiterjed a nem nyilvánosan kihirdetett itélet közlésére is. Hogy az szaklapokban sem történhetik, azt eléggé igazolja az a körülméy, hogy a nagyfontosságú állami titkok megóvása egyébként nem volna biztositható.

A 19. §-ban körülirt új büntetendő cselekmény az 1878. évi V. tc. 20. §-ának második bekezdéséhez képest vétséget fog megállapitani és a büntető törvénykönyv első részében (1-125. §) foglalt általános határozatok arra nézve is alkalmazandók lesznek.

Minthogy a javaslat 17. §-a a szóban forgó vétséget nem utalja a kir. járásbiróságok elé, az - a 16. § 5. pontjának általános szabályánál fogva - a kir. törvényszékek, a mennyiben pedig a közzététel nyomtatvány útján történt, a 15. § II. pontja értelmében az esküdtbiróságok hatáskörébe fog tartozni.

2. A sajtótörvény érvényben levő rendelkezései hatályának kiterjesztése (20. §)

Eltekintve az igazságügyi autonomiával biró Horvát-Szlavonországoktól, a magyar államnak azon a területén, mely egységes igazságügyi törvényhozás alatt áll, a sajtójogra nézve a következő jogforrások vannak hatályban:

a) az országnak a Királyhágón túl fekvő részeiben az 1852. évi május hó 27-éről kibocsátott ausztriai sajtórendtartás (1880. évi XXXVII. tc. 7. §) azokkal a módositásokkal, melyeket az országgyülés két háza által 1867. évi márczius hó 8-án és 11-én adott felhatalmazás, valamint az 1868. évi XLIII. tc. 12. §-ának ezt fentartó rendelkezése alapján az igazságügyi és belügyministereknek 1871. évi május hó 14-én 1498/I. M. E. sz. a. kelt három rendelete, továbbá 1872. évi április hó 22-én 13.448. sz. a. kelt rendelete tettek;

b) Fiume városában és kerületében az emlitett 1852. évi ausztriai sajtórendtartás, esküdtszéki intézmény nélkül;

c) a polgárositott magyar határőrvidéken és a volt titeli zászlóalj területén az 1862. évi deczember hó 17-én kelt osztrák sajtószabályok (1872. évi október hó 8-án 31.720. I. M. sz. a. kibocsátott rendelet XIV. czikke, melyet az 1873. évi XXVII. törvénycikknek 16. §-a megerősitett);

d) az országnak egyéb területén az 1848. évi XVIII. törvénycikknek még hatályban lévő részei, melyek részben az anyagi sajtójogra (1., 13., 14., 27., 28., 33., 34. §), részben a birói hatáskörre (17. §), részben a sajtóügyi eljárásra (21-25. §), részben pedig a sajtórendészet körébe (III. és IV. fejezet) vágó rendelkezéseket tartalmaznak; továbbá azok a sajtórendészeti és sajtóeljárási szabályok, melyeket az igazságügyi és belügyi ministereknek 1867. márczius 17-éről 16. I. M. E., 1867. május 17-éről 307. I. M. E. és 1867. julius 25-éről ad 307. I. M. E. sz. a. kiadott rendeletei s az ezeket módositó és pótló rendeletek foglalnak magukban.

A most felsorolt jogforrások eltérő rendelkezéseket tartalmaznak: 1. az anyagi sajtójog s különösen a sajtójogi felelősség rendszere tekintetében; 2. a birói hatáskörre nézve, a mennyiben a nyomtatvány útján elkövetett bűntettek és vétségek a fennállott határőrvidéken, valamint Fiume városában és kerületében a szakbiróságok, az országnak többi részeiben ellenben az esküdtbiróságok hatáskörébe tartoznak; 3. a sajtóeljárásra nézve is, melynek jogforrásai mind a vezérelvekben, mind a részletes szabályokban lényegesen eltérnek egymástól; 4. a sajtórendészetre nézve.

Az annyira kivánatos jogegységet, melynek különösen az annyi politikai vonatkozással biró sajtójog terén való kiváló jelentőséget a 2. §-nál felhozottak mellett nem szükséges bővebben fejtegetni, - a sajtóeljárásra nézve a B. P. különösen az annak XXX. fejezetében foglalt szabályok a birói hatáskör tekintetében pedig a most előterjesztett javaslat létesitené (15. § II., 16. § 2. és 3., 17. § IV. pontok).

Azonban lehetetlen a B. P. életbelépése után eső időre is fentartani az anyagi sajtójog és a sajtórendőri jog terén az országok különböző vidékein ma még fennálló lényeges eltéréseket. Ezek a sajtójogi felelősség rendszere szempontjából abban foglalhatók össze, hogy mig az 1848. évi XVIII. törvénycikk hatályának területén a sajtótörvény 13. és 33. §-aiban meghatározott fokozatosan kizáró felelősség rendszere áll fenn és a büntető törvénykönyveknek a szándékra, illetőleg a részességre vonatkozó rendelkezései - az 1880. évi XXXVII. törvénycikk 7. §-a értelmében - nem nyerhetnek alkalmazást, addig a Királyhágón túl, továbbá Fiuméban és a polgárositott határőrvidéken nyomtatvány útján elkövetett bűncselekmény vádja esetében is elsősorban az együttes felelősség rendszerét kell alkalmazni, illetőleg a terheltet a büntető törvénykönyvnek általános rendelkezéséhez képest csak akkor kell büntetni, ha őt szándékosság terheli, e mellett azonban a szerző, illetőleg a szerkesztő, a kiadó és a nyomdatulajdonos másodsorban, a köteles gondosság elmulasztása miatt, abban az esetben is felelősségre vonhatók, ha felelősségüket, a szándékosságnak meg nem állapithatása miatt a büntető-törvénykönyvnek általános szabályai értelmében sem lehetne megállapitani.

Az alaki sajtójog terén létesitett jogegység daczára nem volna lehetséges az igazságnak egyenlő kiszolgáltatása akkor, ha az anyagi jognak legfontosabb része: a sajtójogi felelősség rendszere az ország különböző területein különböző maradna.

Eltekintve a javaslat 2. §-ánál érintett azon nyomatékos politikai és igazságszolgáltatási tekintetektől, melyek a jogegység létesitését az anyagi sajtójog tekintetében is sürgősen követelik, - már a B. P. 572. §-ában felvett egy oly rendelkezést, a mely hallgatagon eldöntötte azt, hogy a fokozatosan kizáró felelősség rendszere a B. P. hatályának egész területére kiterjesztendő lesz. Az új törvény ugyanis egész a főtárgyalás elrendeléséig megengedte a „nominatio auctoris”-t, vagyis azt, hogy az, a ki a fokozatos felelősség rendszere alapján későbbi sorban felelős, - a vizsgálat alatt, valamint a vádirat ellen beadható kifogásokban is megnevezhesse azt az egyént, a ki őt a felelősség rendszere által felállitott sorban megelőzi és ezáltal szabadulhasson a felelősség alól. Kézen fekszik, hogy az 572. § szabálya tárgytalan volna, sőt kellő értelemmel sem birna akkor, ha a fokozatos felelősség rendszere az országnak egész területére ki nem terjesztetnék. A törvényhozás tehát már az 572. megalkotásával állást foglal abban az irányban, hogy a Királyhágón túl, továbbá a Fiuméban és a fennállott határőrvidéken hatályban levő felelősségi rendszert módositani fogja.

De e mellett és a jogegység annyira kivánatos létesitésének óhaján felül egyéb szempontok is vezették az igazságügyi kormányt a 20. § rendelkezéseinek javaslatba hozására.

Széles körben ismeretesek azok a czélzatosan elferditő hiresztelések, melyek egyes nemzetiségek részéről az utóbbi években a külföldön is széltében voltak terjesztve a felől, mintha a magyar törvényhozás az 1852. évi ausztriai sajtórendtartást az országnak a Királyhágón túl fekvő részeiben csupán a nemzetiségek elnyomása végett hagyta volna eddig hatályban. Ez az állitás már abból az okból sem felelhet meg a valóságnak, mert a fokozatosan kizáró felelősség rendszere hatásosabb repressiót biztosit, semmint az 1852. évi sajtórendtartás vagy az 1862. évi sajtószabályok, a mennyiben az előbb emlitett rendszer alapján a szerkesztő és a kiadó nemcsak a köteles gondosság elmulasztása miatt, enyhébb büntetési tételek szerint, hanem a szerzővel egyenlően büntethetők s igy az utóbbi rendszer mellett kevésbé fognak vállalkozni olyan egyének, a kik hajlandók a valódi tettes helyett a felelősség súlyát pénzért magukra vállalni, mely visszaélés a Királyhágón túl hatályban levő jelenlegi jogszabályok mellett a gyakorlatban nagyon elharapódzott és kétség nélkül alkalmas a jogérzet megbotránkoztatására.

Politikai szempontból pedig kivánatos, hogy a magyar törvényhozást a külföld előtt gyűlöletes szinben feltüntető, emlitett hiresztelések teljesen megczáfolva legyenek.

A fennebb már ismertetett négy sajtóterületen hatályban levő jogforrások lényegesen eltérő rendelkezéseket tartalmaznak arra nézve, hogy időszaki lap, illetőleg időszaki nyomtatvány kiadása esetében milyen feltételek mellett és minő összegű biztositékot kell letenni. A sajtótörvény szabályainak kiterjesztése következtében a B. P. életbelépésének napjától kezdve az idevágó szabályok egyöntetűkké fognak válni s a 27. § alapján kibocsátandó végrehajtási utasitás keretébe kellett felhagyni az e tárgyban teendő tüzetes átmeneti rendelkezéseket.

V. A. B. P.-t kiegészitő, eljárási rendelkezések (21-22. §)

Minthogy a B. P. előkészitő tárgyalásai folyamán és megalkotása alkalmával még nem volt eldöntve a büntető biróságok hatáskörében meghatározása;

minthogy továbbá az előkészités idejében egyes kérdésekre nézve még tárgyalások voltak folyamatban;

nem volt elkerülhető, hogy a most előterjesztett javaslatba két oly rendelkezés is felvétessék, a melyek a rendszer szempontjából tulajdonképen magába a B. P.-ba tartozásnak, azonban abból kihagyatván, most pótlólag lesznek megteendők.

1. Házkutatás, személymotozás vagy lefoglalás foganatositása katonai vagy katonailag megszállott épületben (21. §)

Polgári büntető biróság hatásköre alá tartozó egyén ellen inditott bűnügyben is felmerülhet az, hogy a nyomozást vagy a vizsgálatot teljesitő polgári hatóság katonai vagy katonailag megszállott épületben lefoglalásnak, házkutatásnak vagy személymotozásnak foganatosítását tartja szükségesnek.

A modern fontosabb eljárási törvénykönyvek ebben a kérdésben két eltérő álláspontot foglalnak el. Az 1877. évi február hó 1-éről kelt német birodalmi büntető perrendtartás 98. §-ának utolsó bekezdése értelmében a lefoglalást katonai szolgálati épületben a katonai hatóság megkeresése útján kell teljesíteni és pedig a polgári hatóság (biró, államügyész) kivánatára ennek közreműködésével. Ha azonban a lefoglalást olyan helyiségekben kell foganatositani, a melyeket katonai szolgálati épületekben kizárólag polgári egyének laknak: a katonai hatóság megkeresésére nincs szükség.

Szemben a német bünt. perrendtartás rendelkezésével, az osztrák-magyar monarchia területén ez idő szerint hatályban levő jogforrások azt a felfogást emelik érvényre, hogy a polgári hatóság az illető eljárási cselekményeket a szóban forgó helyiségekben is önmaga teljesiti, azonban a parancsnoknak előleges értesitése mellett és a fegyveres erőknek általa kijelölt tagja jelenlétében az eljárási cselekmények közvetlenül foganatositásához tehát a katonai parancsnok megbizottjának csupán jelenléte szükséges. Nevezetesen: az 1873. évi osztrák B. P. 140. §-ának utolsó bekezdése szerint: „a mennyiben házkutatás katonai vagy a katonaság (honvédség) által megszállott épületben volna teljesitendő, azt a parancsnoknak be kell jelenteni és az általa kijelölt katonai (honvéd) személyt is a foganatositáshoz kell hivni.” Egészen hasonló rendelkezést tartalmaznak az 1875. évi május 17-ről kelt horvát-szlavon büntető eljárási törvény 131. §-ának, valamint az 1891. évi junius 30-ról kibocsátott bosznaiai és herczegovinai bünv. elj. törvény 147. §-ának utolsó bekezdései.

Az osztrák-magyar monarchia területén ez idő szerint alkalmazásban levő katonai büntető perrendtartás 106. §-ának utolsó bekezdése értelmében „ha polgári hatóságnak kaszárnyában vagy más katonai épületben kellene hatósági cselekményeket teljesiteni, az illető polgári bizottság mellé két katonai egyént kell adni tanu gyanánt.”

A székes főváros területére nézve az 1881. évi XXI. tc. 24. és 25. §-ai azt rendelik, hogy „ha a házkutatás katonaság vagy honvédség által használt épületekben eszközlendő, az ottani parancsnoknak eleve bejelentendő s az ez által kijelölt tiszt jelenlétében hajtandó végre. Midőn a katonaság vagy honvédség által használt épületbe való behatolás egy menekülő tettes közvetlen üldözése folytán történik, a behatolás az illető házi parancsnoknak eleve bejelentendő s a további eljárás annak vagy egy általa kirendelt tisztnek közbejöttével eszközlendő.”

A javaslat 21. §-a nem helyezkedhetett a német bir. törvény álláspontjára, mely a polgári igazságszolgáltatás érdekeit kevésbé biztositja, hanem a Szent-István koronájának területén, valamint a monarchia másik államában ez idő szerint is törvénybe foglalt szabályokkal egybehangzó rendelkezést vett fel, annyival inkább, mert kivánatos, hogy az osztrák-magyar monarchia területén hatályba levő büntető törvényeknek azok a részei, melyek katonai viszonyokat érintenek, a lehetőséghez képest ne térjenek el egymástól nagyobb mértékben.

2. A vádlottnak mellőzhetlen jelenléte a felebbviteli főtárgyaláson (22. §).

A B. P. 413. §-a értelmében a kir. itélőtábla felebbviteli főtárgyalásra maga elé idézheti, illetőleg vezettetheti a vádlottat, ha annak közvetlen kihallgatását az ügyállás kideritésére szükségesnek tartja. A B. P. 1895. évi törvényjavaslatának 414. §-a közvetlenség elvének érvényre emelése érdekében, illetőleg az eldöntendő ügynek rendkivüli súlyosságánál fogva kötelezőnek mondta ki a vádlottnak a felebbviteli főtárgyalásra idézését, illetőleg elővezetését, ha ezen a főtárgyaláson bizonyitás veendő fel, vagy ha tiz évi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést megállapitó itéletet nem egyedül semmiségi okra alapitott felebbezés következtében kell felülvizsgálni.

A képviselőház igazságügyi bizottsága a törvényjavaslat tárgyalása alkalmával törölte a 414. § 2. pontját, mert abból a felfogásból indul ki (Jelentése 56. l.), hogy abban az esetben, ha a büntető törvénykönyv értelmében életfogytig tartó vagy tiz évnél hosszabb tartamú szababságvesztéssel büntetendő bűntettek mind az esküdtbiróságok elé utaltatnának, a szóban forgó rendelkezés tárgytalanná válnék, a mennyiben ez esetben ezek a súlyos bűntettek soha sem volnának a kir. itélőtábla előtt tárgyalhatók. Minthogy azonban a most előterjesztett javaslat, a 15. §-nál részletezett okok alapján, ezen bűntetteknek egy részét is a kir. törvényszékeknek, következőleg másodfokon a kir. itélőtábláknak hatáskörébe utalja: a szóban forgó szabálynak a 22. §-ba való felvételével ki kellett egésziteni a B. P. 414. §-át, mert kivánatos, hogy ilyen fontosságú esetekben kir, itélőtábla mindig a vádlott jelenlétében hozzon itéletet.

VI. Vegyes és átmeneti rendelkezések (23-27. §)

1. Rendbüntetések alkalmazása és fegyelmi eljárás a védelem képviseletében eljáró jogtanárokkal szemben (23. §)

A B. P. 55. §-a megengedi, hogy egyetemi vagy jogakadémiai jogtanárok védőül legyenek választhatók. Nem tartalmaz azonban a B. P. rendelkezést sem a jogtanár által a védelem gyakorlatában esetleg elkövetett rendzavarás megtorlása iránt, sem arra nézve, hogy milyen eljárás legyen elkövetendő akkor, ha a jogtanár-védő ebben a minőségében oly mértékben szegi meg kötelességét, hogy olyan magaviseletet tanusit, hogy hasonló kötelességszegés, illetőleg magatartás ügyvéddel szemben fegyelmi eljárás inditására szolgálna alapul.

A német birói szervezeti törvény 180. §-a szerint a főtárgyaláson résztvevő védő, a ki az ülésen rendzavarást követ el, - épen úgy mint az ügyvéd - 100 márkáig terjedhető rendbüntetéssel büntetendő, fenmaradván vele szemben a bűnvádi, illetőleg fegyelmi eljárás, mely utóbbinak keresztülvitelére nézve azonban a német törvényhozás nem tesz tüzes rendelkezéseket.

Az osztrák B. P. 39. §-a alapján védőül választott jogtanár, a mennyiben a főtárgyaláson sértéseket követ el vagy valaki ellen nyilván alaptalan vagy a tárgyhoz nem tartozó gyanusitásokat használ vagy a biróság iránt tartozó tiszteletet megsérti, rendreutasitható vagy száz forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető. A mennyiben ezt a magatartást folytatja, az elnök elvonhatja tőle a szót és a felet más képviselő választására hivhataj fel, szükség esetében hivatalból más védőt rendel. Sulyositó körülmények fenforgása esetében a törvényszék előterjesztése alapján a másodfokú biróság az illető jogtanár-védőt a védelem gyakorlatától 1-6 hó tartamára eltilthatja.

A javaslatba a most emlitett külföldi törvények szóban forgó rendelkezéseinél szabatosabb és kimeritőbb szabályokat kell felvenni.

Minthogy a jogtanárnak, a mennyiben a védelem képviseletében jár el, a védő ügyvédekkel egyenlő jogai és kötelességei vannak: igazoltnak mutatkozik a 23. §-nak az a szabálya, hogy a rendet zavaró jogtanár-védő a B. P. 97., 124. és 299. §-aiban az ügyvédekre nézve foglalt rendelkezések alá essék, a mennyiben pedig a védelem képviseletében fegyelmi vétséget követne el, az ügyvédek rendes fegyelmi biróságának legyen alárendelve.

Tekintve hogy az ügyvédek által elkövetett fegyelmi vétség illetékes forumára és az ügyvéd ellen alkalmazható fegyelmi büntetésekre nézve az 1874. évi XXXIV. tc. 76. §-ának első bekezdésében, illetőleg 70. §-ában foglalt rendelkezések nem olyan természetűek, hogy a jogtanár-védőkre alkalmazhatók volnának: ennélfogva a javaslatnak e tárgyban külön rendelkezéseket kellett felvenni.

A 23. § az elsőfokú fegyelmi biróság illetékességét - az általános illetékességi elvekkel megegyezőleg - az elkövetés helye szerint állapitja meg, annyival inkább, mert rendszerint ezen a helyen találhatók mindazok a bizonyitékok, a melyek a fegyelmi vétség elbirálása szempontjából jelentőséggel birnak. A másodfokú fegyelmi biráskodást az 1874. évi XXXIV. tc. 75. §-a alapján a kir. Curia gyakorolná.

Az ügyvédi rendtartásnak a fegyelmi vétség elévülését (102. §) és a fegyelmi eljárás lefolytatását (IX. fejezet) tárgyazó rendelkezéseit, minthogy azoknak a jogtanár-védőkre való megfelelő alkalmazása lehetséges: az utóbbiakra i ki kellett terjeszteni.

A 23. § utolsóelőtti bekezdése a jogtanár-védőkre olyan fegyelmi büntetéseket állit fel, a melyek megfelelnek a jogtanár állásának. A védelem képviseletétől való eltiltás, mint fegyelmi büntetés, nincs határidőhöz kötve, hanem egyszer s mindenkorra szól, mert ha a jogtanár mellékes foglalkozásában oly súlyos vétséget követ el, melyre ezer korona pénzbirság is enyhének mutatkozik, akkor teljesen igazolt őt a védelem képviseletétől véglegesen eltiltani.

A 23. § utolsó bekezdése, összhangzásban az ügyvédi rendtartás 104. §-ával, azonban ennek szabályát a jogtanár állásához képest módositva, - megfelelő intézkedést tartalmaz arra nézve, hogy a jogtanárnak a védelem képviseletétől való eltiltásáról az összes igazságügyi hatóságokat, továbbá a jogtanárnak felügyeleti hatóságát: a vallás- és közoktatásügyi ministert értesiteni kell.

2. A főtárgyalás elrendelésének és a közvetlen idézésnek hatálya a fegyelmi törvények szempontjából (24. §).

A köztisztviselők minősitéséről szóló 1883. évi I. tc. 1. §-ának b) pontja kimondja, hogy állami vagy köztörvényhatósági tisztségre érvényesen nem nevezhető ki, illetőleg nem választható meg az, a ki bűntett vagy vétség miatt vád alá van helyezve. Egyes törvényeink pedig bizonyos következményeket fűznek ahhoz, ha államhivatalnok vagy köztisztviselő vagy ügyvéd illetőleg közjegyző ellen vizsgálat van elrendelve, vagy vádhatározat van hozva. Igy pl. az 1871. évi VIII. tc. 62. §-ának a) pontja értelmében a fegyelmi biróság hivatalától felfüggeszti a birót vagy birósági hivatalnokot, ha ellene a büntető biróság vizsgálatot rendelt el. Az 1887. évi XXVIII. tc. 4. §-ának b) és d) pontja szerint az ügyvéd az ügyvédség gyakorlatától felfüggesztendő, illetőleg felfüggeszthető, ha bűntett vagy vétség miatt jogerejűleg vád alá helyeztetett. Hason tárgyú rendelkezéseket tartalmaznak az 1886. évi XXI. tc. 23. §-ának h) pontja; 1886. évi XXII. tc. 34. §-ának a) és 37. §-ának c) pontjai, az 1886. évi VII. tc. 47. §-a stb.

A B. P. a bűnvádi eljárásnak tagozatát akként állitja meg, hogy kétség támadhatna a felől: vajjon a fennebb emlitett törvényekben a vizsgálat elrendeléséhez, illetőleg a vád alá helyezéshez fűzött joghatályokat a B. P. rendelkezéseihez képest lefolytatandó bűnpernek melyik fázisaihoz kell alkalmazni? Például tekintettel arra, hogy a 101. és 282. §-ok értelmében közvetlen idézés a nyomozás befejezte után, tehát vizsgálat tartása nélkül is indítványozható;

tekintve továbbá hogy a közvetlen idézésnek perjogi hatálya nem egyenlő a vád alá helyezésével: ennélfogva a gyakorlatban előreláthatólag kérdés tárgya lenne: vajjon a közvetlen idézés elrendeléséhez lehet-e ugyanazokat a jogkövetkezményeket fűzni, mint a vizsgálat elrendeléséhez vagy a vád alá helyezéshez? Ezenfelül a B. P. 268. §-a a főtárgyalás elrendelésének egy olyan esetét állapitja meg, a melyet hatályban levő perjogunk nem ismer, melynek hatályát tehát tételes jogunk alapján nem is lehet megitélni.

A 24. § szabálya mindezen irányokban tömör rövidséggel tájékoztatást kiván nyujtani a felmerülő kérdésekre nézve és megkisérli meghatározni a szóban forgó eljárási szakoknak hatályát a fegyelmi jogok szempontjából.

3. Az elitéltek nyilvántartó lajstroma. (Casier judiciaire) (25. §).

Minden jogállamnak több szempontból van szüksége arra, hogy a bűnvádi uton jogerősen elitéteket pontosan nyilvántartsa.

Tekintettel arra a tapasztalati tényre, hogy a szokásszerű gonosztevőknek sok helyütt ijesztő mértékben szaporodó osztálya állandó veszedelemmel fenyegeti a társadalmat és a jogrendet: első sorban épen ezen büntető osztály elleni társadalmi védekezés szempontjából elkerülhetetlenül szükséges nyilvántartani azokat, a kiktől a társadalomnak különösen óvakodni vagy a kiket állandóan rendőri felügyelet alatt tartani kell.

Ezenfelül a vádbeli bűncselekmény minősitésénél a visszaesésnek gyakran, a büntetés kiszabásánál mindig nagy szerepe van. Szükséges tehát, hogy a vádlottak előéletéről szóló biztos adatok álljanak az itélőbiróság rendelkezésére.

Számos esetben más irányban is szükséges az előéletre vonatkozó adatokat közérdekből gyüjteni. Igy például: állami tisztviselő, valamint esküdt, továbbá községi képviselő és előljáró vagy törvényhozási bizottsági tag csak az lehet, a ki nyereségvágyból eredő bűntett vagy vétség miatt elitélve nem volt, a mi csak gontosan teljesitett adatgyüjtés alapján állapitható meg teljes biztonsággal.

A nyugati culturállamokban már évtizedek óta tesz hasznos szolgálatokat államnak és társadalomnak egyaránt az az intézmény, melyet a keletkezési helyén nyert elnevezés után az irodalomban: „casier judiciaire” névvel szokás megjelölni.

Az 1808. évi deczember hó 16-áról kibocsátott franczia code d'instr. crim 600-602. czikkei rendelik, hogy a büntetőtörvényszékek és az esküdtbiróságok jegyzői, mulasztásonként 50 frank pénzbirság terhe alatt, kötelesek a fogházra vagy súlyosabb büntetésre elitélteknek nevét, keresztnevét, foglalkozását, korát, lakását, ügye és itélete sommás kivonatát betűsoros rendben vezetett lajstromba (registre particulier) jegyzeni s a lajstrom másolatát negyedévenként az igazságügyi és a rendőri ministerkehez 100 frank pénzbirság terhe alatt beterjeszteni; nevezett ministerek pedig tartoznak a különböző lajstromokból általános lajstromot (retistre général) egybeállitani.

Minthogy ez a rendszer a visszaesésről nem szolgáltatott biztos adatokat: azt 1883-ban betűrendes táblázatok (tables mobiles perpetuelles) behozásával, s minthogy a kivánalmakat ezek sem elégitették ki teljesen, 1850-ben, „a casieres judiciaires” alkalmazásba vételével helyettesitették. Ez utóbbira nézve a keresztülvitel módozatait az 1850. évi november 4-éről kelt igazságügyi ministeri rendelet szabályozta, mely szerint a pénzbüntetést kiszabó, és a rendőri kihágásokra vonatkozó itéletek kivételével minden, akár bűnvádi, akár fegyelmi uton hozott és büntetést megállapitó itéletet fel kell venni a nyilvántartó lajstromba.

Olaszországban az 1865. évi deczember hó 6-án kelt kir. rendelet akként intézkedik, hogy minden büntető törvényszéknél lajstrom (casellario giudiziale) legyen vezetve, melybe az illető törvényszék területén született személyekre vonatkozó minden oly jogerős itélet kivonata felvéve legyen, melylyel az illetőt bármely biróság bűnösnek mondotta ki; továbbá felvéve legyenek a jogerős felmentő itéletek és azok a jogerős végzések is, melyek a bűnvádi eljárást megszüntetik, nemkülönben a büntetőjogi felelősség alá nem vont kiskorúak és süketnémák irányában tett intézkedések; a kegyelmi tények és a rehabilitálás esetei. Ezen felül az igazságügyi és a vallásügyi ministerek hasonló módon központi lajstromot (casellario centrale) vezessenek a külföldi és ismeretlen származású személyekről.

Az 1889. évi deczember hó 1-én kelt kir. rendelet pótlólag akként intézkedett, hogy a büntetésekről szóló bizonyitványokba a kihágások miatt történt elitélések csak abban az esetben veendők be, ha a bizonyitvány kiállitását közhatóság kivánta.

A német birodalomban az intézményt - Strafregister - a szövetségtanácsnak 1882. junius 16-áról kiadott rendelete szabályozta, a kivitel részleteit pedig az 1882-1893. években kibocsátott tizenkét rendelet foglalja magában.

A külföldi eltérő szabályokból kétségtelen tanuságok vonhatók le.

A franczia és az olasz lajstrom a gyakorlati élet igényeit, különösen a fegyelmi büntetések nyilvántartása által is, kétségtelenül túlszárnyalja.

Fölösleges a felmentő itéletek és a bűnvádi eljárást megszüntető végzések jegyzékbe vevése; elégséges a bűnösséget megállapitó jogerős itéletek nyilvántartása.

Másrészről nem elégséges csak a bűntetteket és vétségeket megállapitó itéletek lajstromba vevése; mert a kihágásokról szóló büntető törvénykönyvnek a visszaesés figyelembevételét rendelő számos szakasza a kihágás miatt történ elitélés nyilvántartását is szükségesnek bizonyitja, minélfogva tételes jogunk szempontjából a franczia rendszer is fogyatékosnak tünik fel. Nem elégséges az sem, ha a lajstromokat csak a kir. biróságok vezetik s illetőleg csak e biróságok közlik az itéleteket a helyi hatósággal; s nem elégséges a nyilvántartás, ha a helyi hatóságok közreműködése nélkül történik, melyek a velök közölt itéleteket, ellenkező rendelet nélkül irattárba helyezik.

Megfelelőbbnek mutatkozik az idevágó német birodalmi rendeleteknek az a szabálya, hogy a büntető biróságoknak bűnösségét megállapitó, valamennyi jogerős itéletét alapul kell venni a nyilvántartó lajstrom összeállitásánál. Nem kell azonban a lajstromba foglalni azokat az itéleteket, melyek magánvád alapján inditott bűnügyekben voltak hozva, kivéve, ha az államügyész átvette a vád képviseletét, a mi nem igazolható és követendőnek nem mutatkozik.

Hazánkban ez idő szerint csak a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését kimondó jogerős büntető itéleteknek nyilvántartása iránt van hatályban megfelelő rendelkezés, a mennyiben a kir. igazságügyi ministernek 1881. junius 7-ről 13. 865. sz. a kelt rendelete a btkv. 54. §-ának rendelkezéséhez képest felhivta az első folyamodású kir. biróságokat, hogy mindazokat az itéleteket, melyekben a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése együtt vagy külön kimondva van, jogerőre emelkedés után másolatban közöljék az elitélt egyénre nézve illetékes közigazgatási hatósággal. Ezen szűkebb körű adatgyüjtés természetesen egyáltalán nem felel meg azoknak a feladatoknak, melyek a jelen § bevezetésében részletezve vannak.

A B. P. törvényjavaslatai már szélesebb körben intézkedtek az elitéltetések nyilvántartás iránt. Az 1888. évi kormányjavaslat 309. §-ának harmadik és negyedik bekezdései kimondták, hogy minden jogerős itéletet az elitélt községi előljáróságának illetőleg városokban a kapitányságnak kézbesiteni kell, oly jogerős itéletet pedig, mely hivatalvesztést vagy politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését együtt vagy külön állapit meg, az elitélnek törvényhatóságával is kell közölni. E szabályokat az 1895. évi kormányjavaslat 330. §-ának ötödik és hatodik bekezdései azzal a helyesbitéssel vették át, hogy csak a büntetést megállapitó jogerős itéletnek rendelkező részét kell az elitélt egyénnek hatóságával közölni.

Habár azonban a „Casier judiciaire” behozatalának szüksége a B. P. előkészitő tárgyalásai során is teljesen el volt ismerve: a szóban forgó rendelkezés a törvényjavaslat 330. §-ából utólag mégis kihagyatott, mert annak az eldöntése, hogy a nyilvántartó lajstromot minő hatóságnak kell vezetni, bővebb megfontolást igényel és több oldalú tárgyalást tesz szükségessé s ennélfogva nem mutatkozott czélszerűnek a kivitel módozataira nézve a kormány kezét a törvénybe felvett oly szabálylyal megkötni, melynek megváltoztatása vagy módositása nemcsak nehézségekkel, de az egységes törvénykönyvnek megbontásával is járna.

A javaslat a 25. § indokolásának bevezetésében felsorolt általános igazságszolgáltatási és büntető politikai okokon felül annyival inkább kezdeményezi a „casier judiciaire” behozását, mert az igazságügyi kormánynak elhatározott szándéka az itéleteknek feltételes végrehajtásáról is törvényjavaslatot beterjeszteni, ez a törvényhozási újitás pedig szintén mellőzhetlenné teszi az elitéltetések nyilvántartását.

A 25. § csak általánosságban rendeli a megfelelő lajstrom vezetését s nem bocsájtkozik a kivitel módozatainak meghatározásába, mert ez csak olyan tüzetességgel történhetik, a mi törvényjavaslatba nem foglalható. Rendeleti utra tartozik tehát annak meghatározása, hogy minő biróságok által hozott, minő tartalmú itéleteket és mily hatóságnak kell közölni, továbbá a nyilvántartó hatóság kijelölése, a lajstrom vezetésének módja, a kezelés részletei s a lajstrom kiigazitása feltételeinek és módozatainak megállapitása.

4. Abrogatorius rendelkezések (26. §).

A 26. § kimeritőbben és szabatosabban fejezi ki a B. P. 590. §-ában foglalt abrogatorius rendelkezést, mely annyival inkább kiegészitésre szorul (Analog 1878. évi V. tc. 485. §, 1880. XXXVII. tc. 2. és 3. §), mert csak a „contra legen” fennálló szabályokat helyezi hatályon kivül, hollott a B. P., valamint az annak életbeléptetéséről és az esküdtbiróságokról rendelkező törvények hatályba léptével kétség nélkül az új jogszabályokkal egyező tartamú korábbi jogforrások is hatályukat vesztik.

A 26. § első bekezdésének teljesen kimeritő és szabatos, általános rendelkezése mellett kétség nélkül nem volna szükséges a hatályukat vesztő jogforrásoknak felsorolásába bocsátkozni. Ez a felsorolás, - a mint az alábbiakban indokolva lesz, - egyébként sem lehet teljesen kimeritő, mert a joganyag nagyságánál és bonyolult voltánál fogva találhatók törvényes intézkedések, melyeknek, - bár ugyanazon egy §-ba vannak foglalva, - egy része hatályban marad, másik része pedig hatályon kivül lesz helyezve.

Ezenfelül a felsorolás - mint a 26. § második és harmadik bekezdésének kezdete és végre mutatja, - nem is akar taxativ, hanem csak példaszerű lenni.

Mindamellett az igazságügyi kormány czélszerűnek találta ezen exemplificativ felsorolás felvételét, mert - tekintettel a 26. §-ban foglalt rendelkezés fontosságára, - némi tájékoztatást kivánt nyujtani azokról a nagyobb jelentőségű tételes jogforrásokról, melyek az új szervezeti, hatásköri és eljárási jogszabályoknak életbe lépése alkalmából hatályukat fogják veszteni.

A hatályukat vesztő rendelkezéseket a következő újabb jogforrások fogják pótolni:

Az 1848. évi XVIII. törvénycikk 17. §-ának a sajtó esküdtbiróságok hatáskörét megállapitó első mondatahelyébe a jelen javaslat 15. §-ának 2. pontja lép.

A sajtótörvény 17. §-ának a ministeriumot az esküdtbiróságok alakitására felhatalmazó egyéb rendelkezései az „esküdtbiróságokról” szóló törvényjavaslatnak egyidejű előterjesztése folytán váltak tárgytalanokká.

A sajtótörvény 21. és 22. §-ai helyébe a B. P. 566., 567. és 570. §-ai, a 23. § helyébe pedig új eljárási törvényünk 562. és 563. §-ai lépnek.

A sajtótörvény 29. §-ának szabályát, mint a mely már idejét multa, szintén hatályon kivül kellett helyezni.

Az 1871. évi XXXIII. törvénycikknek a kir. ügyészségek perjogi hatáskörét szabályozó számos rendelkezése a B. P. életbelépése következtében szintén hatályát veszti, illetőleg tárgytalanná válik ugyan, de ezeket a §-okat a javaslatban nem lehetett tüzetesen felsorolni, mert részben szervezeti rendelkezéseket is tartalmaznak és ebben a vonatkozásukban továbbra is hatályban fognak maradni.

Az 1873. évi XXVII. törvénycikknek a fennállott határőrvidéken jelenleg érvényben levő jogforrásokról intézkedő 16. §-át a javaslat 2. §-ában foglalt rendelkezés teszi tárgytalanná.

Az 1880. évi XXXVII. tc. 7. §-ának harmadik bekezdését ezen javaslat 20. §-ának szabálya helyezi hatályon kivül, ugyane tc. 38. §-a a B. P. életbelépése következtében válik tárgytalanná; a tc. 39-41. §-ai helyébe pedig ezen javaslat 15-18. §-ai fognak lépni.

Az 1880. évi XXXVII. tc. 44. §-át, továbbá az 1883. évi VI. törvénycikket, valamint az 1880. évi 2265/I. M. E. sz. a. a járásbirósági büntető eljárás tárgyában kibocsátott rendeletet a B. P. XXIX. fejezete fogja pótolni.

Az előbbi tc. 45. §-a a B. P. 107. §-ában, illetőleg XV. fejezetben foglalt szabályok következtében veszti hatályát.

Azon nagyszámú rendeletek közül, melyek az új jogszabályoknak hatálybalépte következtében érvényüket vesztik; a javaslat csak a legnagyobb jelentőségűeket és ezeket is csupán exemplificative sorolja fel.

A m. kir. Curia kebelében alakitott kegyelmi tanács tárgyában ez időszerint hatályban levő rendelet a B. P. 497-500. §-aiban foglaltak következtében veszti hatályát.

A sajtóviszonyok, illetőleg a sajtóeljárás tárgyában kibocsátott s a 26. §-ban tüzetesen felsorolt különböző rendeleteket az esküdtbiróságokról megalkotandó törvény, továbbá a B. P. s különösen az ennek XIX. és XXX. fejezetében foglalt szabályok, végre a B. P. hatályba léptekor kibocsátandó életbeléptetési utasitásokba foglalandó átmeneti intézkedések (például a Királyhágón túl megjelenő hirlapokért leteendő kauczió kérdéseiben) fogják pótolni.

A magyar igazságszolgáltatásnak illetékes tényezői által rég táplált óhajt valósit meg a javaslat, midőn kezdeményezi a jelenleg hatályban levő rögtönbirósági szabályoknak hatályon kivül helyezését. Ezek a szabályok, - melyek nagyrészt elavult jogforrásból vannak átvéve, - egyáltalán nem felelnek meg a B. P. megalkotásánál törvénybe iktatott perjogi elveknek és évek hosszú sora óta nem is nyertek alkalmazást, a mi élénk tanubizonysága annak, hogy reájuk, legalább jelenlegi alakjukban, ez idő szerint, különösen az 1881. évi III. törvénycikknek az életbe való átvitele óta, nincs szükség.

Az igazságügyi kormány már a B. P. 1895. évi törvényjavaslatának előterjesztésekor abban a meggyőződésben volt (Indokolás 30. l.), hogy a közbiztonság és a közrend hazánkban az utóbbi években annyira megszilárdultak, miszerint a rögtönbiráskodás fentartására ez idő szerint nincs szükség. Ha az idők folyamán esetleg beállható változások következtében mégis mellőzhetlenül szükséges volna a rögtönbiráskodásnak újabb életbeléptetése: ezt minden esetre külön törvényjavaslat előterjesztése által kell kezdeményezni. Ilyen javaslat benyujtását a kormány ez idő szerint nem találja szükségesnek.

5. Felhatalmazási rendelkezések. (27. §)

A javaslat utolsó §-a a szokásos felhatalmazási rendelkezéseket tartalmazza.

A B. P. életbe lépése következtében szükségessé váló rendeletek és utasitások közül fontosságánál fogva különösen ki kellett emelni a közigazgatási hatóságok hatáskörébe utalt kihágási ügyekben követendő eljárás szabályozását, melyet az tesz szükségessé, hogy a rendőri biráskodás is lehetőleg a B. P.-ba foglalt és a törvényhozás által helyeseknek talált elveknek megfelelően szabályoztassék.

Birói és ügyészségi szervezetünkben, továbbá a jelenlegi hatásköri szabályokban és bűnvádi eljárási jogunkban oly jelentékeny változások fognak beállni, hogy mellőzhetlen lesz új büntető birói ügyviteli szabályok, továbbá uj ügyészségi utasitás kibocsátása, mely utóbbinak keretében rendezni kell majd az ügyészségi megbizottak szolgálati viszonyait is.

Az 1875. évi XXXVII. tc. (kereskedelmi törvény) 218-219. §-aiban büntető határozatokat tartalmaz a részvénytársaságok alapitói, igazgatóságának és felügyelő bizottságának tagjai és külföldi képviselői ellen. A törvény 246. §-a értelmében mindezeket a rendelkezéseket a szövetkezetekre is megfelelően alkalmazni kell. Ezek a büntetendő cselekmények, minthogy azokra két hónapot meghaladó időtartamú fogházbüntetés (1880. évi XXXVII. tc. 11. §), is kiszabható, az illető kereskedelmi társaságok tagjaira súlyos jogkövetkezményeket vonhatnak maguk után, azonban ez idő szerint a kereskedelmi biróságok hatáskörébe vannak utalva s az azok eseteiben követendő eljárást a kereskedelmi eljárás szabályozása tárgyában 1881. évi november hó 1-éről 3269/I. M. E. sz. a. kibocsátott rendelet 50. §-a állapitja meg. Minthogy ezen bűncselekmények - tulajdonképen vétségek - megbüntetése végett ez idő szerint követett eljárás nem mutatkozik megfelelőnek: az igazságügyi kormány szükségesnek találta ezen eljárásnak újabb szabályozása végett a törvényhozástól felhatalmazást kérni.

Ezekkel a rendelkezésekkel ki vannak meritve a B. P. életbeléptetéshez szükséges mindazok a szabályok, melyeket törvénybe kell foglalni. Az utolsó §-ba felvett felhatalmazás biztositja azt, hogy rendeleti úton megtehetők lesznek, még mindazok a rendelkezések, a melyek szükségesek ahhoz, hogy bűnvádi igazságszolgáltatásunk fejlődésének történetében korszakot alkotó új jogszabályok minden nagyobb nehézség nélkül legyenek az életbe átvihetők.


  Vissza az oldal tetejére