1898. évi XXI. törvénycikk indokolása

a nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről * 

Általános indokolás

A nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről szóló 1875:III. tc. megalkotásánál a következő szempontok voltak irányadók:

1. hogy a nyilvános betegápolás és betegápoló intézetek érdekei lehetőleg biztosittassanak;

2. hogy az államkincstárt betegápolási költségek czímén terhelő kiadások lehetőleg csökkentessenek;

3. hogy a betegápolási költségek ki által é mily sorrendben leendő megtéritésének kötelezettsége pontosan körvonaloztatván, a betegápolási költségeknek akadálytalan behajtása biztosittassék.

Kétségtelen tény, hogy az 1875:III. tc. megalkotása sokat javitott a nyilvános betegápolási ügy rendezetlen állapotán. De a több mint 20 éves tapasztalat meggyőzően kimutatta, hogy a törvény a kitűzött czéloknak elérését nem biztositja, sőt a nyilvános betegápolásügynél szereplő és ezzel kapcsolatos fontos érdekeknek kellő kielégitését részben lehetetlenné teszi.

Az 1875:III. törvénycikknek gyakorlatilag beigazolt lényeges hátránya az, hogy a nyilvános betegápolás költségeivel a községeket és törvényhatóságokat aránytalanul terheli.

Igaz, hogy a szegény betegek ápolásáról való gondoskodás, épugy, mint általában a szegényügy gondozása elvileg községi teher. Ennek tekintették azt a nálunk érvényes tételes jogszabályok is. Az 1724. évi augusztus 22-én kelt királyi leirat szerint minden község köteles saját szegényeiről gondoskodni, a mely alapelvet régibb községi törvényünk is kodifikálta (1871:XVIII. tc. 131., a közegészségügyi törvény (1876:XIV. tc. 140., valamint jelenlegi községi törvényünk (1886:XXII. tc. 145. pedig fentartotta és részletezte.

Maga a nyilvános betegápolási költség is kizárólag községi teher volt 1875. előtt, a mennyiben fizetni köteles és képes egyének vagy jogi személyek hiányában, az ápolási költségek megtéritésére, - némely betegségek után felmerült költségek kivételével, - közvetlenül az illetőségi község volt kötelezve. Minthogy azonban a közvetlen fizetés folytán egyes községek betegápolási költségekkel tullettek terhelve, és ennek elkerülése végett betegeiket kórházi kezelés alá nem bocsátották, mi által a nyilvános betegápolás érdekei is hátrányt szenvedtek; minthogy továbbá a közvetlen fizetés rendszere mellett és az ápolási költségek nehézkes behajtása következtében a kórházak fennállása is veszélyeztetve lőn, és eme intézeteket folyton állami előlegekkel kellett gyámolitani: a törvényhozás az 1875:III. tc. megalkotásával egyenletesebbé, elviselhetőbbé kivánta tenni a községek terhét; egyuttal biztositani igyekezett a nyilvános betegápolás-ügy és a kórházak érdekeit is akként, hogy az egyes vármegyék keretén belül egyesitette a községeket, behozta a törvényhatósági betegápolási alapok intézményét, melyek czéljaira az egyenes államadók után külön betegápolási pótadó vethető ki.

A törvény ezen intézkedésével el lett ugyan érve, hogy egy ugyanazon vármegye területén a községek egyenletesen terhelvék; de az ország összes községei között az arányos tehermegosztás elve korántsem lőn megvalósitva. Az egyes vármegyék között, illetőleg - mivel a vármegyei pótadó végeredményében szintén a községi lakosok és birtokosok terhe, - a különböző vidékek községei között nagymérvű teherviselési aránytalanságok támadtak.

A jelen indokoláshoz mellékelt 1. számú kimutatás a törvényhatósági betegápolási alapoknak 1884-1896. évi, átlag folytonosan növekvő tényleges kiadásait, - a 2. számú kimutatás pedig a törvényhatóságok 1897. évi betegápolási költség-szükségletét, valamint a kivetett vármegyei betegápolási pótadónak, illetőleg a városi törvényhatóságok betegápolási szükségletének százalék-magasságát részletesen feltünteti.

A 2. számú kimutatás szerint a 63 vármegye összes betegápolási költség-szükséglete 1,421.228 frt, mely összeg a vármegyék 54 millió forintot meghaladó egyenes államadójának 2.62%-át teszi. Ez az összeg igen egyenlőtlenül oszlik meg az egyes vármegyék között, illetőleg a pótadószázalék vármegyénként igen különböző. Mert a mig vannak vármegyék (igy p: Bács-Bodrog, Békés, Brassó, Csanád, Csongrád, Fogaras, Háromszék, Krassó-Szörény, Nagy-Küküllő, Temes, Torda-Aranyos, Udvarhely és Zólyom vármegyék), melyek betegápolási pótadója 1%, vagy ezen is alul marad, vagy a melyekben külön betegápolási pótadót egyátalán nem vetnek ki: addig ugyanez a pótadó Árva, Nyitra, Pozsony, Szabolcs és Turócz vármegyékben 4%, Bereg és Ung vármegyékben 5%, Ugocsában 6%, Trencsénben 6.5%.

Tehát nagyobbára épen a felvidéki, különben is nehéz anyagi viszonyokkal küzdő azon vármegyékben legmagasabb a betegápolási pótadó, melyeknek szegény lakosságára nézve viszonylag még az alacsonyabb adó % is kétszerte súlyosabb teher, mint a vagyonosabb alföldi vármegyékben. Természetes azután, hogy a betegápolási költségekkel túlterhelt vármegyék községei roskadoznak a különböző pótadók elviselhetlen súlya alatt; a pótadók nem folyhatnak be mindenütt pontosan és a vármegyei betegápolási alapok némelyike ki lévén merülve, nem képes teljesiteni a közkórházakkal szemben fennálló kötelezettségeit. Innen ered a székes fővárosi közkórházaknak a felvidéki vármegyékkel szemben folyton emelkedő követelése, mely körülmény a kórházak beléletére igen káros visszahatást gyakorol.

A betegápolási költségek viselésének jelenlegi rendszere mellett fennálló aránytalanságok súlyát még inkább fokozzák a nálunk érvényes községi illetőségi szabályok.

A szegény vidékek lakosságának egy részét az önfentartási ösztön, a megélhetés kényszere a gazdagabb vidékekre, a nagyobb városokba, különösen a székes fővárosba tereli. Az eredeti illetőségi helyüktől elszakadt munkások megbetegednek, elnyomorodnak ott, a hol éveken át dolgoztak, a nélkül, hogy az utóbbi helyen az 1886:XXII. tc. alapján új községi illetőséget szereznének. Az a nagy város, mely a munkás erejét kihasználta, fel van mentve a megbetegedett munkás után viselendő tehertől; az ápolás vagy az ápolási költségek viselésének terhe (a mennyiben t. i. ez a betegsegélyző pénztárra vagy más fizetéskötelesre nem háritható), arra a szegény községre, illetőleg azon szegény község vármegyéjének betegápolási alapjára nehezedik, mely a beteggé vált egyénnek egészséges korában munkaerejét egyáltalában igénybe nem vette. Természetes ily körülmények között, hogy a községek az illetőség elismerésétől minden áron szabadulni igyekeznek, az ebből kifolyólag támadó tömérdek, gyakran évekig elhuzódó illetőségi vita pedig az egész közigazgatásra bénitólag hat.

Mellőzve e helyen az 1875:III. tc. többi kisebb-nagyobb hiányosságainak, valamint annak a kérdésnek részletes fejtegetését, hogy a mostani rendszer keretében kielégitést nem találó közegészségügyi, emberbaráti és társadalmi érdekek védelmére minő rendelekzések szükségesek: úgy hiszem, a jelenleg fennálló teherviselési igazságtalan aránytalanság magában véve is teljesen indokolttá teszi azt, hogy a törvényhozás az 1875:III. törvénycikk revisióját napirendre tűzve, a nyilvános betegápolás ügyét új alapokra fektesse.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

Minthogy az államháztartás egyensulyának koczkáztatása nélkül arra, hogy jelenleg a törvényhatósági betegápolási alapok által viselt terheket egyszerűen az államkincstár vegye át, gondolni sem lehet: - a kérdés minden ágazatára kiterjedő alapos megfontolás után - egyedül attól a megoldási módozattól várom a fennálló bajok orvoslását, de egyuttal azt a megoldási módozatot tartom a legtermészetesebbnek, a legegyszerűbbnek és legigazságosabbnak is, mely a törvényhatósági betegápolási alapok megszüntetése mellett országos betegápolási alap megteremtésével kiván gyökeres újitást létesiteni.

Ennek a megoldási módozatnak, - mely lényegileg megfelel a vármegyék által úgy a törvényhozáshoz, valamint a kormányhoz intézett számos feliratokban kifejezett kivánságnak is, - alapgondolata az, hogy a nyilvános betegápolási költségek viselése szempontjából az ország összes községeit kell egyesiteni és a teherviselést, a vármegyei keretekre való minden tekintet nélkül, országszerte egyenlővé kell tenni, bevonva az egyenlő teherviselés keretébe a törvényhatósági joggal felruházott városokat is, hogy ekként a nyilvános betegápolás költségeinek fedezése az adózó képességgel arányban álló s az ország egész adózó lakossága között megoszló közterhet képezzen.

Az országos betegápolási alap megteremtésével, illetőleg az ennek czéljaira szolgáló országos betegápolási pótadó behozatalával tulajdonkép nem egy új teher, nem egy új adónem létesittetik, hanem ugyanaz a teher, mely az 1875:III. tc. alapján jelenleg is fennáll, ezentul egyenletesen, igazságosabban osztatik meg. És ha a községekre nem volt sérelmes az 1875:III. tc. alapján a vármegyékkénti csoportositás, nem lehet sérelmes most az országos csoportositás sem.

Az országos betegápolási alap létesitése után a kórházak minden nehézség nélkül hozzájutnak az ápolási díjakhoz; egyuttal nagy részben elenyészik az a sok fölösleges, áldatlan községi illetőségi vita is, mely ma annyi közigazgatási munkaerőt leköt; mert az új rendszer szerint közömbössé és szükségtelenné válik az ápolt községi illetőségének nyomozása, és csupán az lesz a kérdés, hogy az illető közápolásra szorult egyén magyar állampolgár-e (t. i. szorosabb értelemben vett magyarországi községbeli illetőségű magyar állampolgár-e) vagy sem?

A 2. §-hoz

Az országos betegápolási alap, a mint ezt maga az elnevezés is világosan mutatja, csak az anyaország nyilvános betegápolási költségeinek fedezésére fog szoritkozni, következőleg az ennek czéljaira szolgáló országos betegápolási pótadó is csak a szoros értelemben vett Magyarország területén fog kivettetni; vagyis a megalkotandó új törvény, az 1875:III. törvénycikkhez hasonlóan, nem terjed ki a betegápolási ügy, mint belügy tekintetében az 1868:XXX. tc. értelmében önálló rendelkezési joggal biró Horvát-Szlavonországra.

Az országos betegápolási pótadó a törvényjavaslat 2. §-a szerint ugyanazon egyenes államadók után lesz kivetendő, a melyek után jelenleg a vármegyei, illetőleg a községi pótadó kivettetik (1883:XV. tc. 9. §; 1886:XXII. tc. 130. és a melyek után most a törvényhatósági betegápolási pótadó is szedetik.

Minthogy pedig az országos betegápolási pótadó a szorosabb értelemben vett Magyarország területén valóságos állami adó lesz, természetes, hogy e pótadó kivetése, esedékessége és behajtása, valamint az esedékes részletek után járó késedelmi kamatok tekintetében is az egyenes államadókra nézve fennálló szabályok (1883:XLIV. tc. 39. és 41. §, illetőleg az 1895:XXXVI. tc. 1. §-a) lesznek irányadók. Az eljárás egyszerűsitését czélozza a javaslat 2. §-ának az a további rendelkezése, hogy a szóban levő pótadó kivetése és behajtása az egyenes államadókkal egyidejűleg és együttesen történik.

A mi az országos betegápolási pótadó magasságát illeti, ez attól függ, hogy a létesitendő országos betegápolási alapra minő terhek viselése hárul?

A törvényjavaslat 3. §-a egyenként felsorolja az országos alap terheit. - Oly kötelezettségek ezek, melyeket eddigelé vagy a törvényhatósági betegápolási alap, vagy a község, vagy pedig az emberbaráti és egészségügyi érdekek nem csekély hátrányára rendszeresen senki sem teljesitett.

A tervezett törvény életbeléptetése első évében az országos betegápolási alapnak a 3-ik szakaszban megjelölt kötelezettségek teljesithetése czéljából felmerülő szükséglete 2.5% pótadó igénybevételével fedeztetnék.

Ezen számitás alapján mindazok a vármegyék kedvezőbb helyzetbe jutnak, melyek jelenleg csupán a tulajdonképeni betegápolási költségekre is 2.5%-nyi, vagy ennél magasabb pótadót vetnek ki. Ezeknek a vármegyéknek a száma 23. Egyáltalán az összes vármegyék helyzete előnyösebben alakul, mert jelenlegi átlagos betegápolási pótadójuk mindamellett, hogy némelyik vármegye a szükségesnél kisebb pótadót vet ki, 2.62%, tehát csupán a tulajdonképeni betegápolási költségek czímén is nagyobb összeg, mint a mennyi reájuk jövőre úgy e költségek, mint a törvényjavaslat 3. §-ában felsorolt egyéb kiadások czímén előreláthatólag esni fog.

Ellenben a törvényhatósági városok némelyikére, különösen a székes fővárosra nézve kétségtelenül kedvezőtlenebb leend a jövőbeli állapot, a mennyiben ezek szoros értelemben vett betegápolási költségszükségletének jelenlegi átlaga 1.18%, és idáig a városokban a külön betegápolási pótadó kivetése sem vált szükségessé. Minthogy azonban azok a szegény betegek, a kiknek ápolási költségeiről itt első sorban szó van, egészséges korukban többnyire a nagyobb városoknak voltak munkaképes, ekként productiv lakosai: egész méltányosan fog némileg megváltozni a mostani helyzet, a mikor - a fennálló illetőségi szabályok uralma alatt - néha a szegényebb vármegyék hoztak a gazdagabb városok érdekében áldozatokat. Különben a humanizmus századában épen humanitárius téren az egyenlő teherviselés elvének megvalósitására való törekvés talán bővebb védelemre sem szorul.

Az országos betegápolási pótadónak kivethető legmagasabb mértékét magában a törvényben meg kell állapitani azért, hogy az ország lakosságának e czímen való megadóztatása korlátlan ne lehessen. A pótadó tényleges %-a a változó körülményekhez képest természetesen évről-évre változni fog, még pedig valószinűleg növekvő irányban. Ezért tartalmazza a törvényjavaslat 2-ik §-a azt, hogy az országos betegápolási pótadónak kivethető legmagasabb mértéke az egyenes államadók 3%-ában szabassék meg. Ily megállapitás mellett az államkincstár egyelőre valószinűleg mentes lesz az országos betegápolási alap esetleges hiánya fedezésének a törvényben kimondandó kötelezettsége alól.

Nehogy pedig az adózók, a törvényes korláton belül, szükségtelenül magas pótadóval sujtassanak, e törvényjavaslat azt a rendelkezést is tartalmazza, hogy az országgyülést megillető (törvényvégrehajtási) ellenőrző jognak gyakorolhatása czéljából, a belügyminister az állami költségvetés bemutatásakor évenként jelentést tesz a pénzügyministerrel egyetértőleg megállapitott betegápolási pótadónak tényleges % nagyságáról, valamint az országos betegápolási alap állapotáról.

A 3. §-hoz

(3. § a)

A törvényjavaslat 3-ik §-ának a) pontja szerint az országos betegápolási alap fogja fedezni mindazokat az ápolási és szállitási költségeket, melyek a szorosabb értelemben vett Magyarországon községi illetőséggel biró magyar állampolgárok után akár magyarországi akár horvát-szlavonországi, akár ausztriai, vagy bármely külföldi kórházakban és gyógyintézetekben felmerülnek; a mennyiben t. i. ezek a költségek a törvény alapján egyéb fizetéskötelesekkel szemben nem érvényesithetők, illetőleg a mennyiben a külföldön ápolt magyar állampolgárok után felmerült költségek megtéritéséről a fennálló államegyezmények (szerződések), vagy viszonosságon alapuló gyakorlat szerint szó lehet. (12.

A törvényjavaslat a mostani állapot megszüntetésével, a betegápolási költségek megtéritésére nézve nem kiván különbséget tenni köz- és magánkórházak között, hanem - bizonyos feltételek mellett - a magánkórházak részére is biztositja azt a kedvezményt, hogy az utóbbiakban kezelt szegény betegek ápolási költségei is - a betegség nemére való minden tekintet nélkül - közpénztárból megtérittessenek.

E rendelkezés javaslatba hozatalára nemcsak a magánkórházak, de a nyilvános betegápolás és közegészségügy fontos érdekeinek figyelembe vétele indit. Mert bár ujabban a közkórházak örvendetes módon szaporodnak, ezek száma és területi elhelyezése még korántsem áll megfelelő arányban a kórházi ápolást igénylők számával. Minthogy tehát a szegény betegek elhelyezésénél a magánkórházakat is igénybe kell venni; minthogy a magánkórházak, ha hely van, rendszerint szivesen felveszik a jelentkező szegény betegeket; minthogy sok olyan jól felszerelt magánkórházunk van, mely a közkórházakkal minden tekintetben kiállja a versenyt; minthogy a magánkórházakat közkórházi jelleg felvételére kényszeriteni, vagy a fennállók boldogulását, illetőleg ujak keletkezését megneheziteni indokolatlan eljárás lenne, sőt a humanizmus és közegészségügy érdekei épen az életrevaló magánkórházak keletkezésének előmozditását teszik kivánatossá: mindezek a nyomós indokok a köz- és magánkórházak között, a betegápolási költségek megtéritésére nézve jelenleg fennálló megkülönböztetés megszüntetése mellett szólanak.

Viszont, a midőn az új törvény az országos betegápolási alapnak fizetési kötelezettségét a magánkórházakkal szemben is megállapitja: egyuttal ezeket illetőleg az állami ellenőrzés bizonyos mértékének meghonositása is teljesen indokolt. Ezért ad a törvényjavaslat 14. § 2-ik pontja a belügyministernek felhatalmazást a tekintetben, hogy a magánkórházak és gyógyintézetek által az országos betegápolási alappal és az államkincstárral szemben a szegény betegek ápolási díjainak megtéritése tekintetében emelhető igények feltételeit rendeleti uton szabályozhassa. A kibocsátandó rendelet feladata lesz: annak közelebbi megjelölése, illetőleg kimondása, hogy a szóban levő kedvezményben mely magánkórházak - és pedig az állami felügyeletnek különösen a kórházi költségvetésekkel szemben mily mértékben érvényesitése mellett - részesithetők; hogy az országos alappal és államkincstárral szemben mily magas ápolási díjak számithatók fel; hogy az országos alap és államkincstár terhére ápolandó betegek felvételét ellenőrzés czéljából a hatóságnak be kell jelenteni; hogy a betegeknek közköltségen bizonyos határidőn túl történő ápolására hatósági engedélyt kell kérni stb.

Megjegyzem továbbá 3. § a) pontjára nézve azt, hogy az itt emlitett kórházak és gyógyintézetek fogalma alá tartoznak az egyetemi kórodák és az országos bábaképezdék is, tehát az ezekben felmerült ápolási költségek szintén az országos alapot terhelik, a mennyiben az államkincstárral, vagy egyéb fizetéskötelesekkel szemben nem érvényesithetők. Ugyanis az egyetemi kórodák és országos bábaképezdék, melyek ma már több százat tevő betegágy felett rendelkeznek, nem csupán tanczélokat, hanem egyuttal közápolási feladatokat is szolgálnak. Midőn tehát ez intézmények közápolásra szoruló szegény betegeket épugy, mint a kórházak és egyéb gyógyintézetek, befogadnak és ezzel ujabb kórházak létesitésének szükségét csökkentik: egész méltányos, hogy ez intézmények szintén befoglaltassanak a jelen törvényjavaslat keretébe és hogy az itt felmerülő költségek, a szerint a mint azok a tanügy, illetőleg a közápolás szükségleteiből erednek, megosztassanak az államkincstár (belügyi és vallás- és közoktatásügyi tárcza) illetőleg az országos alap között.

A 3. § a) pontjánál kiemelendőnek tartom még azt a körülményt, hogy a javaslat szerint az országos betegápolási alap fizeti a szállitási költségeket is mindazok után, a kikért ápolási költségeket fizet. Érvényesitése ez az egész törvényjavaslaton keresztül huzódó azon elvnek, hogy az ápolási és szállitási költségek azonos elbirálás alá esnek, az utóbbiak rendszerint az előbbieknek tartozékát képezik. Ez a rendelkezés jelentékenyen könnyit egyes községek jelenlegi terhén, és méltányossági indokokból megváltoztatja az 1875:III. tc. 9. §-ának azt a rendelkezését, mely a szállitási költségeket általában községi tehernek minősitette.

3. § b)

A kórházon kivül ápolt szegény betegek gyógyszerköltségei - nézetem szerint - ugyanazon szempont alá esnek, mint a kórházban kezelt szegény betegek ápolási költségei, minthogy a házi ápolás és gyógyszer-nyujtás által gyakran a jelentékenyen költségesebb kórházi ápolás mellőzhetővé válik.

Azonban az országos alap terhére rendelt és kiszolgáltatott gyógyszerek körül előfordulható visszaélések lehető megelőzése érdekében bizonyos megszoritó óvrendszabályok lesznek szükségesek. Ilyenek, hogy:

1. az ingyenes gyógyszer igénybevételére jogosult szegények előzetes hatósági összeirás utján megjelöltessenek;

2. az országos alap terhére csak hatósági (különösen községi) valamint a belügyministertől e részben külön felhatalmazott magánorvosok rendelhessenek;

3. a gyógyszerek rendelésének és kiszolgáltatásának módja belügyministeri utasitással részletesen megállapittassék.

Magától értetődik, hogy a törvényjavaslat 3. § b) pontjának rendelkezése a betegsegélyző pénztáraknak azt a kötelezettségét, hogy tagjaikat az 1891:XIV. tc. 7. § b) pontja értelmében 20 héten át gyógyszerekkel ellátni tartoznak, teljesen érintetlenül hagyja.

3. § c)

A 3-ik § c) pontja a hevenyfertőző betegségek elleni védekezés költségeinek egy részét szintén az országos betegápolási alap terhei közé sorozza.

A hevenyfertőző betegségeknél meg kell különböztetni a gyógyitást az óvintézkedésektől. A mennyiben a hevenyfertőző betegségben szenvedő egyén gyógyitásáról van szó: ugyanaz a szempont irányadó, mint a rendes, nem fertőző betegségeknél, mert a gyógyköltségek viselésére teljes joggal a rendes fizetésköteles szoritható. Ellenben az óvintézkedéseknek egész más természetű költségei külön elbirálás alá esnek.

Az 1875. évi III. tc. az összes járványköltségek viselését első sorban a községekre utalja, csupán másodsorban és szükség esetén állapitva meg a törvényhatóság, illetőleg az állam segitségének igénybe vehetését.

Nézetem szerint a járványok, helyesebben a hevenyfertőző betegségek ellen való védekezés költségeinek viselésébe a községeken felül az országos alapot és az államkincstárt is rendszeresen be kell vonni. A pandemiát képező, országos jellegű hevenyfertőző betegségek ellen való védekezés kizárólag az állam kötelessége; mert ezek fellépésükkel nemcsak az illető községet vagy vidéket, hanem az egész országot veszélyeztetik, és mert a pandemiák ellen való eredményes védekezés gyakran oly költségekkel jár, melyek fizetése a községektől méltányosan nem igényelhető, de a melyek az egyes községek anyagi erejét felül is mulhatják. - Ellenben a többi, inkább tájkór vagy kisebb kiterjedésű járvány jellegével biró hevenyfertőző kórok ellen való védekezés költségei egyenlő részben megosztandók a községek és az országos betegápolási alap között. Az utóbbi költségekben való részesedés alól a községeket, mint közvetlenül érintett feleket nem lehet mentesiteni; viszont azt sem lehet követelni, hogy mindent a község fizessen, midőn az ilyen kórok ellen való védekezés sem kizárólag az illető község érdeke.

A fenti indokok alapján oly méltányos megoldási módot hozok javaslatba, hogy a cholera és pestis (mint pandemia) elleni védekezés költségeit kizárólag az államkincstár )9. § 1. d pont), ellenben a többi hevenyfertőző betegségek elleni védekezés költségeit felerészben az országos alap (3. c), felerészben pedig a község (8. § d) viselje.

3. § d).

A lelenczügy rendszeres szabályozása szorosan véve nem tartozik a nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről alkotandó uj törvény körébe.

Minthogy azonban a lelenczek, - kiknek tágabb értelemben vett fogalma alá esnek nem csupán a talált, de a szülőtlen vagy szüleik által kellően nem gondozható gyermekek is, - lényegileg épugy sőt még inkább közápolásra szorulóknak tekintendők, mint a felnőtt szegénysorsú betegek; minthogy továbbá Magyarországon a gyermekhalandóság, különösen az elhagyott gyermekek körében állandóan megdöbbentőleg magas: a fenforgó emberbaráti, közegészségügyi és népszaporodási fontos érdekek parancsolólag megkövetelik, hogy lehető kielégittetésükről addig is, mig a lelenczügy a maga egészében rendszeres szabályozást nyerhet, a jelen törvényben gondoskodás történjék.

A lelenczek gondozása az 1876:XIV. tc. 140. § a) pontja alapján községi feladatnak tekintetett. A lelenczköltség a községekre, különösen az Ausztriával határos községekre nézve sulyos, majdnem elviselhetetlen teher; azonfelül általános tapasztalati tény, hogy az elhagyott gyermekek gondozása a községek nagy részének közömbössége miatt teljességgel nem kielégitő.

A gyakorlati szempontok tehát az elhagyott gyermekeknek az országos alap költségére leendő gondozását követelik. És pedig, ha czélt akarunk érni, nem csupán a talált, nem csupán a szülőtlen, de mindazon gyermekekről gondoskodni kell, kiknek szülője, különösen anyja keresetképtelen, vagy a gyermeknek magánál tartása esetén keresetképtelenné válnék.

Magában a törvényben csak az alapelvet lehet kimondani, hogy t. i. az országos alap viseli a talált, valamint a hatóságilag elhagyottaknak nyilvánitott gyermekek után 7 éves korukig felmerülő gondozási és ápolási költségeket; a részletek megállapitása a végrehajtás feladata leend.

A törvénybe felveendő általános intézkedés nem jelenti azt, mintha egyáltalán minden, - például szüleik, különösen anyjuk által lelkiismeretlenül és kényszeritő ok nélkül elhagyott vagy elhanyagolt - gyermek gondozását a közalap venné magára. Bizonyos megszoritó intézkedések nélkül olyan kiszámithatlan nagymérvű költségek támadnának, melyek az országos alap fennállását - legalább a tervezett alakban - veszélyeztetnék; azonfelül a humanizmus túlhajtása más irányban veszedelmes következményre, t. i a könnyelműség, az erkölcstelenség előmozditására vezethetne; végül az állam, illetőleg az országos alap elvi szempontokból sem vehet minden terhet magára, az emberbaráti feladatok megosztandók az állam és a társadalom között, mely utóbbinak közreműködése bizonyos mértékig ezután sem lesz nélkülözhető.

A törvényjavaslat - a helyes középuton maradva - csak a hatóságilag elhagyottaknak nyilvánitott, tehát csupán azokat a gyermekeket fogja közápolásba venni, kikről hatóságilag meg lett állapitva, hogy róluk sem anyjuk, sem általában keresetképes szülőjük, sem jótékony alapitvány és intézmény, vagy a társadalom nem tud gondoskodni.

Az elhagyott gyermekekről az országos alap költségén való gondoskodás véghatárául a törvényjavaslat a 7-ik életévet állapitja meg, mely év tételes törvényeink (1876:XIV. tc. 20. §, illetőleg az 1894:XXXI. tc. 95. §-a) szerint a betegség esetén orvosi gyógykezelés kényszerének, illetőleg az anyai gondozás szükségének határául tekintetik. Ez életkoron túl az egészségügyi gondozás helyébe lépő gyámügyi gondozásnak az 1877:XX. tc. 112. §-ában is jelzett kötelezettsége az országos alapról a községre száll át (törvényjavaslat 8 § b pont).

Azt a kérdést, hogy az országos alap terhére ápolt gyermekek gondozása mily módon: lelenczházakban, vagy ezeken kivül történjék-e? nyilt kérdésnek hagyja a javaslat. Addig, mig állami lelenczházak felállittatnak, mindenesetre igénybe kell venni a magán jellegű lelenczházakban, valamint az ezek közvetitésével leendő elhelyezést. Az elhagyott gyermekek túlnyomó nagy részének gondozása természetszerűen lelenczházakon kivül, magán ápolásban, de megfelelő hatósági felügyelet és ellenőrzés mellett fog történni.

De a midőn ekként a lelenczügy szabályozására az első érdemleges lépés megtörténik: úgy az országos alapnak érdekei, mint a fenforgó fontos egészségügyi szempontok is megkivánják, hogy a lelencz-intézetek felett, valamint általában az országos alap terhére bárhol ápolt gyermekekre vonatkozólag gyakorlandó állami felügyelet módja - ide értve természetesen a magánintézeteknek fizetendő összegek mérvét és feltételeit is - rendeleti uton megfelelő szabályozást nyerjen, a mely irányban a törvényjavaslat 14. § 4. pontja adja meg a felhatalmazást.

3. § e)

Az, hogy a kórházakban szülő nők különben sem tetemes ápolási költségeit szintén az országos alap fizesse, közelebbi indokolásra alig szorul.

A mi a törvényjavaslat 3. § a-e) pontjai értelmében az országos betegápolási alap által viselendő költségeknek számszerű összegét illeti, ez a rendelkezésre álló adatok alapján következőleg állitható össze:

a) A kórházak és gyógyintézetekben ápoltak összes költsége az 1897. évi törvényhatósági előirások szerint 1,634.558 frt.

b) A kórházon kivül ápolt szegények gyógyszerköltségei legalább is 65,000 frtra tehetők. Positiv számadat azért nem vehető fel, mert az államkincstár terhére kórházakban ápoltak gyógyköltségei, valamint a kórházon kivül ápoltak gyógyszerköltségei 1891. évig együttesen voltak a belügyi tárcza zárszámadásában összegezve s csak az 1892-96. évek zárszámadásaiban lettek elkülönitve; a tényleges kiadások legnagyobb összege (1895. évben) meghaladta a 64.000 frtot; megjegyzendő azonban, hogy az erdélyrészi vármegyék, valamint a törvényhatósági és sz. kir. városok nem számitottak fel a belügyi tárcza terhére gyógyszerköltségeket. 1897. évtől kezdve pedig egyáltalán megszünt e költségeknek állampénztárból való megtéritése.

c) A hevenyfertőző betegségek elleni védekezés költségeit illetőleg azért nem rendelkezik a vezetésem alatt álló belügyministerium számadatokkal, mert a járványköltségek viselése az 1875:III. tc. 10. §-a értelmében, első sorban községi teher volt.

d) A talált, valamint a hatóságilag elhagyottaknak nyilvánitott gyermekek ápolási és gondozási költségei tekintetében két adat, t. i. a bécsi orsz. lelenczháznak, valamint a budapesti "Fehér Kereszt" egyesületnek fizetett tápköltségek nyujtanak tájékozást. A bécsi orsz. lelenczháznak az utolsó években kifizetett összegek legnagyobb mértéke meghaladta a 18.000 frtot; a Fehér Kereszt egyesületnek fizetett összegek pedig évről évre növekednek, 1897. évben meghaladták a 38.000 frtot, 1898. évre már 50,000 frttal, 1899-re pedig 62.000 frttal irányozhatók elő. Ehhez fog járulni még a lelenczházakon kivül, magánápolásban részesitendő elhagyott gyermekek ápolási költségének egyelőre számszerűleg meg nem határozható összege.

e) Végül a kórházakban szülő nők ápolási költségei előreláthatólag nem tesznek számbavehető összeget.

A fenti adatok alapján az országos betegápolási alapnak első (1899. évi) költségei kerekszámban mintegy 1,800.000 frtra tehetők, melyek fedezésére - a mint ez már fentebb is emlitve volt - a 72 millió frtnyi egyenes államadók után valószinűleg 2 1/2 % országos betegápolási pótadó lesz kivetendő.

A 4. §-hoz

A jelen törvényjavaslat feladatai közé tartozik a betegsegélyző pénztárakat a kórházi betegápolási költségek fizetése tekintetében terhelő kötelezettség terjedelmének szabatos meghatározása is.

Az 1891:XIV. törvénycikken alapuló betegsegélyző pénztárak intézményének fennállása óta különösen két kérdésnek mily szabály szerint való eldöntése képezte nézeteltérések tárgyát.

Az egyik vitás kérdés az volt: vajjon kötelesek-e a betegsegélyző pénztárak arra, hogy a beleegyezésük nélkül kórházba jutott tagjaik után felmerült ápolási költségeket a kórházaknak megfizessék?

Nézeteltérések merültek fel továbbá az iránt, vajjon a bujakóros, a trachomás és az elmebeteg ápoltakért, ha ezek valamely betegsegélyző pénztár tagjai, a kórházi ápolás költségeit az államkincstár, vagy pedig a betegsegélyző pénztár köteles-e megtériteni?

A betegsegélyző pénztárak, különösen pedig a kerületi betegsegélyző pénztárak, a melyek ma az összesen 523.257 biztositásra kötelezett gyári és ipari alkalmazott közül 244.592 egyént, tehát tekintélyes részt számlálnak tagjaik közé, épenséggel nincsenek kedvező anyagi helyzetben, nagy részük adósságokkal küzd és a törvényben megkivánt tartalékalap elhelyezésére csak kevés pénztár képes.

A betegsegélyző pénztárak kevés kivétellel az átlagos munkabér 2%-át tevő tagsági járulékok alapján állanak fenn Munkások és munkaadók már is tulságos megterheltetésről panaszkodnak és zugolódással fizetnek. Ha a betegsegélyző pénztárakat az uj törvény, a tagok kórházi ápolási költségeinek minden esetben megfizetésére kötelezné: a tagsági járulékok felemelése válnék elkerülhetetlenül szükségessé. És bár az 1891:XIV. tc. 17. §-a értelmében a járulék egész 5%-ig törvényszerűen felemelhető: az emelés igen méltánytalan lenne épen akkor, midőn a hozandó uj törvény azon az alapelven épül föl, hogy a nyilvános betegápolás költségeinek fedezése az ország egész adózó lakossága között arányosan megoszló közterhet képez. Az uj törvény alapelvével ellenkeznék az, hogy épen egyetlen osztály, az iparos és kereskedő osztály, összes tagjainak mindennemű kórházi és kórházonkivüli ápolási költségeit minden országos hozzájárulás nélkül egyedül maga fedezze akkor, midőn ugyis az országos betegápolási adót az ország többi pótadó fizetőihez hasonlóan fizeti. Az osztó igazság követelménye tehát az, hogy a midőn az iparos és kereskedő osztály az országos betegápolási pótadón kivül külön betegsegélyző pénztári járulékot is fizet, legalább e járulék jelentékenyen ne emelkedjék; és hogy a midőn a betegsegélyző pénztárak által ápolt és segélyezett betegek számával tulajdonképen azok száma csökken, a kiknek betegség esetén ellátása különben szintén az országos alapra várna: a betegsegélyző pénztárakra az uj törvény megérdemelt figyelemmel legyen.

A fenti szempontok indokolják a törvényjavaslat 4. §-ának azt a határozott rendelkezését, hogy a betegsegélyző pénztár kórházi és gyógyintézeti ápolási költségeket csupán az esetben fizet, ha beteg tagjának kórházi ápolásához beleegyezését adta. A betegsegélyző pénztár tagja a pénztár terhére, ennek előzetes engedélye nélkül csak kivételesen, sürgős szükség esetén lesz kórházi ápolásba felvehető. Az ily esetekben követendő eljárás részleteit a bel- és kereskedelemügyi minister által, a törvényjavaslat 14. §-a alapján kibocsátandó rendeletek fogják szabályozni, és pedig a 78.035/93. valamint 14.061/97. sz. a. kiadott belügyministeri rendeletben kimondott, tehát már jelenleg is érvényben álló azon elv alapján, hogy betegsegélyző pénztári tagoknak előzetes pénztári engedély nélkül a pénztár terhére kórházba felvétele csakis előre nem látott, vagy véletlen baleset, vagy rögtön beállott sulyos betegség eseteiben történhetik, de ily esetekben köteles a kórház az illetékes betegsegélyző pénztárt azonnal értesiteni.

A betegsegélyző pénztáraknak a bujakóros, trachomás és elmebeteg tagok ápolási költségei alól való teljes mentességét pedig a törvényjavaslat 9. § 1. pontjának utolsó bekezdése biztositja.

Az 5. §-hoz

A cselédtartó gazdák fizetéskötelezettségét tárgyaló 5. §-nál méltányossági szempontból mérsékelve lett a gazdának az 1875:III. tc. 1. §-án, illetőleg a cselédügyi törvény (1876:XIII. tc.) 32. §-án alapuló az a jelenlegi terhes kötelezettsége, hogy a cselédnek saját és a gazda hibája nélkül megbetegedése esetén, pár napi szolgálat után is a gazda fizette a cseléd ápolási költségeit 30 napig (egy hónapig). A cselédtörvénynek sok panaszra alkalmul szolgált ez a rendelkezése a törvényjavaslatban oda módosittatott, hogy a gazdának fentjelzett kötelezettsége csak akkor áll elő, ha a cseléd megbetegedése legalább 15 napi tényleges szolgálat után következett be. Érintetlenül maradt azonban a cselédtörvény 33. §-ának az a további igazságos rendelkezése, hogy a gazda hibájából megbetegedett cseléd ápolási költségeit, a teljes felgyógyulásig a gazda fizeti, minden esetben, tehát még akkor is, ha bármily rövid tartamú szolgálat után állott be a megbetegedés.

A 6. §-hoz

A törvényjavaslatnak maguk az ápoltak fizetéskötelezettségére vonatkozó, a jelenlegi törvényes állapottal lényegileg megegyező rendelkezése külön indokolást nem igényel.

A 7. §-hoz

A hozzátartozók fizetéskötelezettségét tárgyaló 7. § csak annyiban tér el az 1875:III. tc. 1. §-ának idevonatkozó rendelkezésétől, hogy a fizetési kötelezettséget a törvényjavaslat a nagyszülőkre, illetőleg az unokákra is kiterjeszti. Ezt az újitást nemcsak az országos alap terheinek némi csökkentésére irányuló törekvés, de az az erkölcsi szempont is indokolja, hogy a tehetős, vagy legalább is fizetésképes nagyszülők, illetőleg unokáktól az egymás kölcsönös ápoltatásáról való gondoskodás méltán megkövetelhető.

A hozzátartozók fizetéskötelezettségét, a mostani állapottal megegyezőleg, jövőre sem kivánja a törvényjavaslat ahhoz a megszoritáshoz kötni, hogy a vagyontalan beteg családtag a fizetni köteles és képes hozzátartozóval közös háztartásban élt legyen. Mert bármily méltánytalanságnak tűnjék is fel néha az, hogy például egy öreg apa évtizedek óta külön élő fia után betegápolási költségek viselésére kényszerittessék: viszont a vérségi kapocs oly kötelék, mely indokolttá teszi, hogy a fizetésképes felmenő vagy lemenő rokon, vagyontalan hozzátartozójának betegség esetén ápoltatásáról még akkor is gondoskodjék, ha ez tőle bármennyi idő óta teljesen elszakadt.

Viszont a méltányosság feltétlenül megköveteli azt, hogy a hozzátartozóknak visszkereseti joga a később esetleg fizetésképesekké váló ápoltak ellenében megállapittassék, mely természetes rendelkezés különben az 1875:III. tc. 1. §-ában is előfordul.

A 8. §-hoz

A jelen törvényjavaslat egyik főczélja az, hogy lehetőleg könnyiteni igyekezzék a községeknek betegápolási és hasonnemű költségek czímén fennálló túlterheltetésén. A törvényjavaslat mentesiteni törekszik a községeket minden olyan kötelezettségektől, illetőleg országszerte egyenletessé teszi mindazon kötelezettségek terhét, melyek teljesitése indokoltan az országos betegápolási alapra utalható.

A 8. § szerint az illetőségi községre utalt terhek között egy sincs olyan, mely ma az 1875:III., 1876:XIV. és az 1886:XXII. tc. alapján községi kötelezettség ne volna. Ellenben a jelenlegi községi terheket jelentékenyen csökkenti a törvényjavaslat; mert a midőn az országos betegápolási pótadó behozatala épen a legszegényebb vidékek községeinek helyzetét javitja; a midőn a szegény betegek gyógyszer-költségeit, a talált és elhagyott gyermekek ápolási költségeit, valamint a járvány-költségek felerészét az országos alapra utalja (3.; midőn a fizetésköteles hozzátartozók körét kiterjeszti (7.; midőn a pandemiák ellen való védekezést egészen az államkincstárra háritja (9.; midőn végül az ápoltaknak idáig rendszerint a községeket terhelő szállitási költségeit az ápolási költségek tartozékának tekinti: mindezekkel az intézkedésekkel elment addig a határig, a meddig csak ez időszerint a községi terhek csökkentése érdekében egyéb fontos szempontok sérelme nélkül elmehetett.

Az új községi törvény feladata lesz ez irányban tovább haladni, és a szegényügyi költségek viselését a külön szegényügyi községi illetőség behozatalával az egyes községek között méltányosabbá tenni.

A 9. §-hoz

Az államkincstárt jelenleg terhelő betegápolási költségek évről-évre rohamosan emelkednek. A belügyi tárcza 1898. évi költségvetésébe felvett kórházi, elme-gyógyintézeti és járvány-kiadások meghaladják az 1 1/2 millió forint összeget, tehát majdnem ugyanannyit tesznek ki, mint az országos betegápolási alapnak előrelátható költségei. Bár most, az országos betegápolási alap létesitésekor megfontolás tárgyát képezhetné az a kérdés, vajjon az országos alap nem létében ez időszerint az államkincstár által viselt költségeknek (u. m.: a bujakórosok, trachomások, elmebetegek, hontalanok ápolási költségeinek) egy része nem lenne-e az országos alapra átháritható: mindazáltal a javaslat fentartja az államkincstár összes jelenlegi terheit, hogy igy az országos betegápolási alap kijelölt fontos czéljainak elérésére annál inkább képesitve legyen, illetőleg hogy e végett ne legyen szükség az ország lakosságát sulyosabb pótadóval terhelni. Sőt a törvényjavaslat 9. §-a épen a betegápolási költségeknél érdekelt fizetéskötelesek, különösen az országos alap terheinek csökkentése végett az államkincstárra a meglevő kötelezettségeken felül újakat is utal, a mennyiben az ennek terhére ápoltak szállitási költségeit, a cholera és pestis, mint pandemiák ellen való védekezés összes költségeit, végül az országos betegápolási alap esetleges hiányainak fedezését szintén az államkincstár terhei közé sorozza.

Utóbbi eshetőségnek bekövetkezésétől egyelőre nem lehet tartani. Abban az esetben, ha az országos betegápolási alap terhei oly rohamosan emelkednének, hogy az alap állandó szükséglete a 3%-nyi maximális pótadó eredményét tetemesen meghaladná: az államkincstárnak - ujabb bevételi források nyitása nélkül - elviselhetlenné válható terhén a törvény megfelelő módositásával lehet majd segiteni. Vagyis a törvényhozásnak bármikor módja lesz választani a két lehetőség: az államkincstár vagy az adózók terheinek fokozása között.

Kiemelendőnek vélem, hogy a vagyontalan bujakórosok és trachomások ápolási költségeit, - bármily összegre emelkedjenek ezek - ezentul is kizárólag az államkincstárnak kell fedeznie azért, mert a jelen indokolás során már felemlitett egyéb indokokon felül fontos közegészségügyi szempontokból sem volna megengedhető, hogy e költségek az államkincstár terhének csökkentése érdekéből bármely más fizetéskötelesre, például a vagyonnal biró hozzátartozókra, vagy a betegsegélyző pénztárra áthárittassanak. Ugyanis a lakosságot elkorcsositó bujakór, valamint a lakosság munkaképességét csökkentő trachoma, oly természetü ragályos betegségek, hogy azoknak sürgős gyógyitása, valamint elhurczolásuk és eltitkolásuknak megelőzése közegészségügyi és közgazdasági fontos szükség. Az eredményes védekezés pedig csak akként érhető el, ha a vagyontalan bujakórosok és trachomások után, - bármily kórházban, gyógyintézetben vagy házilag ápoltassanak is ezek, - felmerülő ápolási és szállitási költségek semmi más fizetéskötelesen nem követeltetnek, hanem mint általános közegészségügyi természetü kiadások minden esetben az államkincstár terhére esnek.

Már a 3. § indokolásánál rámutattam arra a körülményre: miért szükséges az egyetemi kórodákra és országos bábaképezdékre is figyelemmel lenni az uj törvény megalkotásakor. Az ezekben felmerülő ápolási költségek a fentebb elmondottak szerint megfelelően megosztandók az országos betegápolási alap és az államkincstár között. Az államkincstárból fizetendő összegek a 9. § szerint részben a belügyi, részben a vallás- és közoktatásügyi tárcza terhére esnek. A megosztás módozatainak szabályozásáról pedig a 14. § utolsó bekezdése gondoskodik.

A 10. §-hoz

Minthogy az elmebetegek rendszerint hosszabb ideig tartó és költséges ápolást igényelnek és minthogy a fizetésképes hozzátartozóval nem biró vagyontalan elmebetegek ápolását, - bárhol történjék is ez, - a 9. § 1. b) pontja szerint kizárólag az államkincstár fedezi: felügyeleti szempontból elengedhetlen követelmény annak kimondása, hogy a vagyontalan elmebetegeknek az államkincstár költségére leendő elhelyezéséhez minden esetben belügyministeri engedély szükséges. A törvényjavaslat 10. §-a egyébiránt lényegileg megfelel az 1875:III. tc. 19. §-ának.

A 11. §-hoz

Az országos betegápolási alap létesitése, illetőleg a betegápolás ügyének uj alapokra való fektetése egyáltalán nem teszi feleslegessé azt, hogy azok az alapok és alapitványok, melyek az uj törvény által kitüzött czélok valamelyikének szolgálatára rendelvék, e rendeltetésüket jövőre is megtartsák. Sőt a nyilvános betegápolás ügyének a rendezettség magasabb fokára való emelésével járó költségek a társadalom hatályos közremüködését, jótékony alapitványok létesitését még inkább kivánatossá teszik.

A 12. §-hoz

A Magyarországon ápolt külföldiek, valamint a külföldön ápolt magyar állampolgárok ápolási költségeinek viselése körül a fennálló államegyezmények (szerződések), vagy kormány-nyilatkozatok, illetőleg a viszonosságon alapuló gyakorlat szerint különböző eljárás követtetik, u. m.:

1. kölcsönös ingyenes ápolás, vagyis az ápolási költségeknek egymással szemben fel nem számitása;

2. az ápolási költségeknek közpénztárból is kölcsönösen megtéritése;

3. közpénztárból való megtérités kizárásával csupán az illető ápoltak és hozzátartozóik vagyonából való behajtás, illetőleg megtérités közvetitése.

A 13. §-hoz

A törvényjavaslat a nyilvános betegápolás költségeinek viselése körül felmerülő összes vitás kérdések eldöntésének egységes fórumául a közigazgatási bizottságot jelöli meg, melynek határozata vagy intézkedése ellen panaszjogot ad a közigazgatási birósághoz.

Az 1875:III., az 1876:XIV. és az 1886:V. törvénycikken alapuló nyilvános betegápolási költségek viselése körül felmerülő jogvitás kérdések végérvényes eldöntése az 1896:XXVI. tc. 47. §-a szerint jelenleg is a közigazgatási biróság hatáskörébe van utalva. Ellenben az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetében való segélyezéséről szóló 1891:XIV. tc. alapján felmerülő jogvitás kérdések ez idő szerint nem vihetők a közigazgatási biróság elé, minthogy az emlitett törvény az egész magyar birodalomra kiterjedő törvények közé tartozik, mely közös, vagyis Horvát-Szlavonországokra is érvényes törvények közjogi szempontból általában mellőzve lettek a közigazgatási biróság hatáskörének taxativ megállapitásakor.

Bár a közjogi álláspont indokai azóta sem változtak, mégis most az egész betegápolási ügynek egységes törvényben ujonnan szabályozása alkalmával gyakorlati szempontokból lehetetlennek tartom a szorosan összefüggő kérdések egy részének kiszakitását, vagyis a jogorvoslat tekintetében oly megkülönböztetés fentartását, hogy ha a felmerülő vitás kérdésnél a betegsegélyző pénztár érdekelve nincs: a közigazgatási biróság, ellenkező esetben pedig a minister hozzon végérvényes határozatot; tehát, hogy egészen azonos természetű kérdések az ezeknél érdekeltek minősége szerint más-más fórumok előtt, különböző eljárási szabályok szerint és esetleg különböző felfogás érvényesülésével nyerjenek végelintézést.

Az, hogy az országos betegápolási pótadó egyéni kivetése és behajtása körül előfordulható sérelmek ellen ép úgy megnyittatik a közigazgatási birósági jogvédelem útja mintha azokról az egyenes államadókról van szó, melyeknek járuléka lesz a betegápolási pótadó: külön indokolást nem igényel.

A 14. §-hoz

A törvényjavaslat 14. §-ában felsorolt részlet-kérdéseket különösen azért nem lenne czélszerű magában a törvényben közelebbről szabályozni, mert a kérdéses részletes szabályok a gyakorlati élet tapasztalatai, valamint az orvosi tudomány és a kor kivánalmai szerint gyakori változtatást és kiegészitést igényelnek, ez pedig rendeleti úton gyorsabban és czélszerűbben foganatositható.

A mi különösen a 14. § 5. pontjában a magánosokat terhelő nyilvános betegápolási költségek behajtási módjának rendeleti úton való szabályozására vonatkozó felhatalmazást illeti, erre nézve a következőket jegyzem meg:

A közigazgatás minden ágazatára kiterjedő általános végrehajtási törvényünk vagy szabályzatunk nincs; csupán az adó- és illetékügyek, a kisebb polgári peres ügyek és a kihágási ügyekre nézve léteznek kielégitő végrehajtási szabályaink. Az adó- és illetékügyekre vonatkozó végrehajtási szabályok ujabb törvényeink alapján némely más ügykörben is alkalmazást találnak; egészben véve czélszerűen alkalmazhatók ezek a magánosokat (az ápoltakat, hozzátartozóikat és a cselédtartó gazdákat) terhelő betegápolási költségek behajtása tekintetében is. Minthogy azonban a szegénysorsu fizetéskötelesek érdekében kivánatosnak mutatkozik, hogy a betegápolási költségek czímén ellenük intézendő végrehajtás, a közadók behajtása tekintetében fennálló kedvezményeken tulmenőleg, lehető kiméletesen foganatosittassék, különösen hogy az illetőknek esetleg egyedüli vagyonát képező kisebb ingatlan ellen vezetendő végrehajtás mellőztessék: ez a körülmény szolgál indokául annak, hogy a törvényjavaslat a betegápolási költségek behajtása tekintetében nem egyenesen az adóbehajtási szabályokat mondja ki irányadóknak, hanem lehetővé kivánja tenni azt, hogy az utóbbiak alapján, de a méltányosság követelményeinek figyelembe vételével állapittassanak meg a végrehajtás részletes szabályai.

Ugyancsak a törvény végrehajtására vonatkozó általános rendeletek során nyer szabályozást a vagyontalansági vagy szegénységi bizonyitványok kiállitásának módja is, mely kérdés az uj rendszer életbeléptével, különösen az országos betegápolási alap és az államkincstár érdekeinek védelme szempontjából, fokozott figyelmet érdemel.

A 15. §-hoz

A közkórházaknak függő követelései a törvényhatóságokkal, különösen a vármegyei betegápolási alapokkal szemben régi idő óta folyton növekednek.

Az indokoláshoz mellékelt 3. sz. kimutatás adatai szerint az 1897. év végével a vármegyék 595,538 frttal, a törvényhatósági városok 50,775 frttal, együtt az összes törvényhatóságok 646,313 frttal adósai a közkórházaknak. Maga Liptó-vármegyének tartozása meghaladja a 100,000 frtot. Közkórházaink egyrésze, törvényes követeléseinek behajthatlansága következtében a szükséges tartaléktőkével nem rendelkezik, sőt nem ritkán anyagi zavarokkal küzd, a mennyiben követeléseihez idejében, vagy egyáltalán nem juthatván hozzá, meglevő tartaléktőkéjét kénytelen felhasználni és ezáltal kamatveszteségeket is szenved; viszont saját tartozásait néha csak terhes kölcsönnel tudja idejében kiegyenliteni, vagy egyes szállitókkal az intézet érdekeire nézve kedvezőtlenebb szerződést kénytelen kötni. Mindezek a körülmények egyuttal a napi ápolási díjak emelkedését, vagyis közvetve a nyilvános betegápolás költségeinek fokozását is eredményezik.

A fentérintett állapoton most, a nyilvános betegápolási ügy rendezésekor segiteni kell, és a közkórházak régi követeléseinek kielégitését valahára lehetővé kell tenni.

Ez a rendezés azonban az államkincstárnak bizonyos mérvü segitsége nélkül nem történhetik meg.

Igaz, hogy némelyik törvényhatóságnál a követelés, vagyis a pótadó-hátralék, valamint az ápolási költség-téritmény bevételi hátraléka fedezi vagy meg is haladja a tartozás összegét; tehát a követelések erélyes és eredményes behajtása esetén a legtöbb törvényhatóság abba a helyzetbe jutna, hogy a közkórházakkal szemben fennálló tartozását az állam segitségének igénybe vétele nélkül is kiegyenlithetné. Nehány vármegyénél azonban nincs kilátás arra, hogy tartozásait a maga erejéből egyhamar, a vármegyei pótadónak bármily magasra emelése mellett is kielégiteni képes legyen.

Az, hogy a törvényhatóságok tartozását az állam véglegesen átvegye: pénzügyi, jogi és méltányossági indokokból lehetetlen. Némelyik vármegye tartozása azért szaporodott fel, mert éveken át vagy ki sem vetette a betegápolási pótadót, vagy nem kellő magas pótadót vetett ki, vagy mert a pótadónak és a betegápolási díjaknak a fizetéskötelesektől behajtását elmulasztotta. A hanyagság és rendetlenség pedig nem lehet jogczím arra, hogy az e miatt támadt adósságokat most egyszerüen az állam fizesse ki; mely esetben azok a vármegyék, hol a multban hanyagság vagy rendetlenség uralkodott, végeredményben kedvezőbb helyzetbe jutnának azoknál, melyek kötelezettségeiket - bármily megerőltetésükbe került is ez - mindig pontosan teljesitették.

Jogilag az is ki van zárva, hogy az összes törvényhatósági betegápolási alapok jelenlegi állaga, a tartozásokkal, követelésekkel és felesleggel együtt az állam által bevonassék, és állami úton történő felszámolás után az egyik törvényhatósági betegápolási alap hiánya a másik feleslegével fedeztessék.

A közkórházak érdeke és a szegényebb törvényhatóságok iránt köteles méltányosság csak azt hozza magával, hogy az államkincstár a mielőbbi lebonyolitást elősegitse. Ezért vétetett fel a törvényjavaslat 15. §-ába az a kivételes szükség-rendelkezés, hogy azoknak a törvényhatóságoknak, melyek betegápolási alapjuk tetemesebb tartozásait saját erejükből - a törvényileg megállapitott egy év alatt - kiegyenliteni nem képesek, az állampénztárból hosszabb lejáratú törlesztéses kölcsön lesz nyujtható.

E hosszabb lejáratú kölcsön lehetővé fogja tenni azt, hogy még a nagyobb összegekkel tartozó törvényhatóságok is, az évi mérsékelt törlesztési hányad előteremtésére szükséges pótadó kivetése mellett, - mely az országos betegápolási pótadóval együtt sem lesz magasabb, mint a milyen idáig némelyik vármegyében betegápolási pótadóként kivetve volt, - idővel véglegesen megszabaduljanak régi tartozásaiktól.

Ugyancsak a 15. §-nak az a rendelkezése pedig, hogy a törvényhatósági betegápolási alapoknak a felszámolás után fenmaradó feleslege az illető törvényhatóság tulajdona marad és kórházi vagy elme-gyógyintézeti czélokra forditandó: jogi szempontból kifogástalan megoldás; ilyképen lehetővé válik, hogy az a törvényhatóság, mely betegápolási alapja jövedelmének egy részét állandóan lekötötte, például ennek terhére kórházi orvosi állást rendszeresitett, elvállalt kötelezettségeinek jövőre is akadálytalanul megfelelhessen.

A 16-19. §-okhoz

A 16-19. §-ok külön indokolást nem igényelnek.

Ezeknek előterjesztése után kérem a tisztelt képviselőházat, hogy a nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről szóló törvényjavaslatot ugy általánosságban, mint részleteiben elfogadni méltóztassék.


  Vissza az oldal tetejére