Az 1892. évi törvények, a melyek a valutareformot elrendelték, intézkedéseik egyik részében megállapitották a létesitendő új pénz- és érmerendszert, egy másikában némely irányban szabályozták az átmenetet az új pénz- és érmerendszerre, végül az intézkedések egy harmadik csoportjában általánosságban megállapitották azokat a teendőket, a melyek az egész reform végrehajtásakép a végczél elérése, a készfizetések felvétele végett elég teljesitendők.
Nem terjeszkedhetem ki e helyütt annak előadására, minő concret intézkedésekkel és minő eredménynyel hajtottuk végre az 1892. évi valutatörvényeknek azokat a rendelkezéseit, a melyek az imént jelzett csoportok két elsejébe tartoznak. Mindezekről más alkalommal lesz szerencsém részletesen számolni, a mikor egyuttal a valutareform pénzügyi eredményeit is kötelességszerűen részletesen elő fogom terjeszteni. Csakis az 1892. évi valutattörvények ama rendelkezéseire óhajtanék itt külön utalni, a melyek a reformmunka folytatásának a jövőben külön törvényekkel szabályozandó programmját jelölték meg, a nélkül azonban, hogy ennek végrehajtása iránt közelebbi utasitást adtak volna.
E programm egyes pontjai: a koronaértékben való közkötelező számitás behozatala és ezzel kapcsolatban az általános érmeforgalom rendezése; az új értéknek a jogviszonyokra való alkalmazása; a forgalomban maradt ausztriai értékű ezüstforintosok iránti intézkedés; az államjegyek bevonása; a papirpénzforgalom rendezése; a készfizetések felvétele.
Az ezuttal tisztelettel előterjesztett törvényjavaslatok e programm egészére vonatkoznak és a programm nagy részének teljes végrehajtását szabályozzák.
Azt hiszem, nincs kétség az iránt, hogy a rendezett valutaviszonyok létesitése végett teendő intézkedések közül az államjegyek beváltása képezi a legelőbb megoldandó feladatot. E követelmény felismerése által vezettette magát a törvényhozás 1894-ben is, a midőn az 1894:XXIV. törvénycikkel az államjegyekből álló közös függő adósság 200 millió a. é. forintot tevő részének beváltását rendelte el. Az államjegyek beváltásának szűkséges voltát annyira a dolog természetéből folyó követelménynek tartom, hogy e beváltás szükséges és sürgős voltának bővebbi indokolásánál időzni nem kivánok. Csakis azt vélem néhány szóval megvilágitandónak, hogy az államjegybeváltás folytatása és befejezése a szó teljes értelmében időszerű.
Az 1894. évi XXIV. törvénycikkel elrendelt államjegybevonási művelet 1896. május hó óta befejezettnek mondható, a mennyiben a bevonandó 200 millió államjegyből csak az a nehány százezer forint egy-forintos államjegy van még forgalomban, a mely a fölmondás daczára még beváltás végett be nem mutattatott, és a melynek egy tetemes része minden valószinüség szerint egyáltalában nem kerül beváltásra.
A közös költségen beváltandó államjegyek összegének megfelelő arany a monarchia mindkét államában be van szerezve.
Időszerű ez a beváltás, mert annak elrendelésével egyidejűleg, - az Osztrák-magyar banknak az 1898. évi I. törvénycikk alapján ideiglenesen egy évvel meghosszabbitott szabadalma a folyó év végével lejárván, - a törvényhozásnak a jegybankügy rendezése iránt is határozni kell.
Ez a körülmény a czélba vett államjegybeváltás időszerűsége szempontjából a legnagyobb fontossággal bir nemcsak azért, mert az előterjesztett javaslatok értelmében a beváltandó államjegyek helyettesitése a forgalomban oly fizetési eszközökkel történik, a melyeket a jegybank bocsát ki, vagy a melyek közvetve a banktól szereztetnek meg, hanem főkép azért, mert a jegybankügy csakis az államjegyek teljes beváltásával rendezhető akkép, hogy a minden rendezett valutájú országban meglevő állapot, a mely szerint a valuta fentartása a jegybanknak képezi legkiválóbb feladatát, nálunk is bekövetkezzék.
Az előadott szempontokra való figyelemmel a tisztelettel előterjesztett törvényjavaslatok elseje a még be nem váltott államjegyek teljes beváltásáról intézkedik. Beváltásra kerülne tehát a közös függő adósságnak az a 112 millió a. é. forintos maradványa, a mely a monarchia két államának közös költségén váltandó be s az államjegyadósságnak az a része is, a mely az u. n. sóbánya utalványokkal van kapcsolatban s a mely kizárólag az ausztriai államkincstárt terheli. Ezzel az 1892. évi törvényeknek az államjegyek beváltására vonatkozó rendelkezései teljesen végre lennének hajtva.
Hogy azokkal az államjegyekkel, a melyek a forgalomban sóbánya-utalványokat pótolnak, először végezzek, ezek, minthogy ezeknek s a velök kapcsolatos sóbánya-utalványoknak beváltásáról kizárólag az ausztriai államkincstár tartozik gondoskodni, a magyar korona országait csak annyiban érdeklik, hogy beváltásuk a valuta és a pénzforgalom igényeire való figyelemmel történjék. Az első szempont azt kivánja, hogy ezek az államjegyek ne váltassanak be oly pénzforgalmi eszközökkel, a melyek a fiduciárius pénz forgalmát szaporitják, a másik, hogy bevonatásuk a pénzforgalmi eszközök megszükitését ne idézze elő. Minthogy ezeknek az államjegyeknek beváltása egyrészt új, fiduciárius jellegű, pénzforgalmi eszközök kiadása nélkül van tervbe véve, másrészt kapcsolatban az államjegybevonással egyéb intézkedések is történnek a végből, hogy a jegybank cselekvési képesség növeltessék, - értem ez alatt első sorban az ausziriai kormánynak azt a tervezett intézkedését, hogy a valutarendezés érdekében a 80 milliós adósságból 30 millió forintot törleszt, - és ennek folytán a pénzforgalom kielégitését a jegybanknál találja meg, elég arra szoritkoznom, hogy a magyar korona országainak a sóbányautalványokkal kapcsolatos államjegyek bevonása körüli érdekeltsége úgy a valuta jósága mint a pénzforgalom igényei szempontjából az ausztriai részről tervezett intézkedések által teljes kielégitést nyer.
Ĺttérve a közös költségen beváltandó 112 millió forintos maradvány beváltására s előrebocsátva azt, hogy az alábbiakban egyedül a beváltásnál érvényesülő elvi szempontokat óhajtanám megvilágitani, mig a tervbe vett részletes intézkedésekre az egyes javaslatok részletes indokolásánál lesz szerencsém kitérni: első sorban azokat az elveket kell előadnom, a melyek a javaslatokban abban az irányban érvényesittettek, hogy az államjegyek beváltása, illetőleg a beváltott államjegyek helyettesitése a forgalomban mikép történjék.
Valamikép az 1894. évi XXIV. törvénycikk alapján foganatositott államjegy beváltásnál nem tettük, ugy ezuttal sem javaslom, hogy az államjegyek közvetlenül arany ellenében váltassanak be.
Az aranynak közvetlenül a forgalomba való bocsátása azt követelné, hogy a valutarendezés teljesen elő legyen készitve és hogy a jegybank a készfizetéseket tényleg már felvette. Csakis ez utóbbi körülmény megléte biztositaná azt, hogy ha az államjegy-beváltás czéljából forgalomba bocsátott arany mennyisége bármely okból, akár üzletiből, akár thesauratio folytán, a forgalomból elfolyna, a forgalom a hiányt automaticus uton, a mint az minden rendezett valutájú országban történik, pótolná.
Jegybankunk azonban még nem készfizető; épen a jegybankügy tekintetében egyidejűleg javasolt intézkedések majdnem kizárólag arra a czélra törekszenek, hogy a bank készfizetővé tétessék.
Az aranynak közvetlenül a forgalomba bocsátása, ha az financiáliter azért nem is lenne aggályos, mert pénzünk nemzetközi értéke már huzamosabb ideje, különösen a banknak azon eléggé nem méltányolható tevékenysége folytán, a melyet az devisaüzletének kiterjesztése s a forgalom szolgálatába való bocsátása által kifejt, a törvényes reláczio körül van, s igy arany és papir között lényeges különbség nincs, már az előadott oknál fogva is nem lenne ajánlatos.
De ettől eltekintve, az aranynak közvetlen kiadása nem is lenne gazdaságos eljárás. A közös költségen beváltandó államjegyek legnagyobb része öt-forintos jegy; az ezek által teljesitett szerepet a forgalomban a készfizetések felvétele után is, legalább jó részében, fiduciárius pénzeszközök fogják teljesithetni, a nélkül, hogy ebből, a mint azt alább lesz szerencsém kifejteni, a valuta jóságára kár háromolhatnék.
Egyrészről az aranynak közvetlenül a forgalomba bocsátása nem lévén időszerű és más szempontból nem czélszerű, másrészről az 1894-ben követett eljárás által az is el lévén érve, hogy az államjegyek helyébe teljesen aranynyal fedezett fizetési eszközök kerülnek forgalomba, e mellett pedig a valutarendezés czáljaira beszerzett arany a jegybanknál, annál az organumnál gyüjtetik egybe, a melyre a valuta állandóságának fentartása, a készfizetések tényleges felvétele s ez után azok biztositása legfőbb feladatként hárul, az emlitett eljárás isméti alkalmazását tartom a mai viszonyok között egyedül teljes megnyugvással javaslatba hozhatónak.
A bevonandó államjegyek pótlása végett forgalomba bocsátandó fizetési eszközök megválasztásánál azonban, ha mindjárt a beváltásnál ugyanazok az elvi szempontok vezetnek, a melyek a törvényhozást 1894-ben vezették, némileg eltérő eljárást hozok javaslatba attól a mely az 1894-iki XXIV. törvénycikk alapján követtetett, mert a beváltott államjegyek nem pótoltatnának közvetlenül a banknál megszerzett ezüst-forintosokkal s az alapszabályok szerint kibocsátott különböző czímletű bankjegyekkel, hanem 32 millió forint erejéig öt-koronás ezüstérmék és 80 millió forint erejéig külön megállapodások alapján kibocsátott tiz-koronás bankjegyek bocsáttatnak a forgalom rendelkezésére.
Az öt-koronás ezüstérmék az egy-koronásokénál nagyobb, de nem korlátlan fizetési erővel ruháztatnának fel, tehát váltópénz jellegével birnának.
Előállittatásuk czéljából névértékökkel egyenlő összegű ezüst forintosok használtatnának fel, és pedig oly ezüstforintosok, a melyek az Osztrák-magyar bank érczkészletéből lennének arany ellenében megszerzendők.
A tiz-koronás bankjegyek, a mint jeleztem, csak előre meghatározott maximális összegben bocsáthatók ki, és a két kormánynak a két törvényhozás hozzájárulásával létrejött megállapodása alapján a bankhoz intézett felszólitásra bármikor teljesen vagy részben bevonandók. A két kormány e jegyek teljes fedezése végett az Osztrák-magyar banknál a jegyek összforgalmával egyenlő összegű arany értékérméket tenne le.
A közös költségen bevonandó államjegyeknek a forgalomban való pótlására a most körülirt fizetési eszközök megválasztásánál a mérvadó indokok közül a legközelebb fekvő az volt, hogy a közös költségen bevonandó 112 millió frt államjegy jóformán kizárólag öt-forintosokból fog állani, tehát oly fizetési eszközökről kell gondoskodni, a melyek czímletük és fizetési erejük szerint alkalmasak arra, hogy azt a forgalmat bonyolitsák le, a melyet eddig az öt-forintos államjegyek szolgáltak.
E mellett a közvetlenül gyakorlati szempont mellett okvetlenül érvényesitendő volt az a követelmény,
1. hogy az államjegyek beváltásánál és a forgalomban való helyettesitésénél ne elégedjünk meg azzal, hogy a függő adósságot törlesztjük, hanem igyekezzünk arra, hogy a helyettesitéskép kiadott fizetési eszközök valutánkat egyébkép is lehetőleg erősitsék;
2. hogy a helyettesités módja mindenképen megfeleljen a művelet végczélja, a készfizetések előkészitésének;
3. hogy a forgalomba hozott fizetési eszközök megfeleljenek a koronaérték rendszerének;
4. hogy a helyettesités olykép történjék, hogy a tényleges érczforgalom lehetőleg kiterjesztessék.
A ma öt-forintos államjegyekkel lebonyolitott forgalomnak egy jelentékeny, noha természetesen számszerint előre, pontosan meg nem határozható részét, a mint azt már fönnebb volt szerencsém jelezni, olyannak kell tartanom, a mely a jövőben a készfizetések felvétele után is, a valuta veszélyeztetése nélkül az aranynál kevésbbé értékes fizetési eszközök utján látható el.
Ily, nem átmenetileg, hanem állandóan a kisebb forgalom egy részének lebonyolitására szánt fizetési eszközt képezne az öt-koronás ezüst érme.
A javaslatom szerint a forgalom rendelkezésére bocsátandó öt-koronások mennyiségét a mindennapi pénzforgalom oly szükséges és integráló részének tekintem, hogy e fizetési eszközök forgalombabocsátása valutánk szilárdságát a készfizetések felvétele után sem veszélyeztetheti, annál kevésbbé, mert a tapasztalat által sokszorosan beigazolt tény, hogy a gazdasági élet fejlődésével a forgalomnak szükséglete kisebb fizetési eszközök iránt szintén folyton növekedik. De a tervezett intézkedés valutánk jóságát nemcsak nem veszélyezteti, hanem egyenesen, még pedig nem jelentéktelenül, megjavitja az által, hogy az öt-koronások veretésével kapcsolatban ugyanannyi ezüst egy-forintos a forgalomból végleg kivonatik. E körülmény javaslatom megtételére elhatározó befolyással van.
Már az 1892. évi XVII. törvénycikkhez előterjesztett indokolásban jelezte hivatali elődöm, hogy az u. n. sánta valuta állandósitását károsnak s egyedüli helyes megoldásnak a tiszta aranyvalutára való áttérést kell tekinteni. De ugyanakkor kifejezte abbeli nézetét, hogy arra a veszteségre és nehézségre való tekintettel, a melylyel ezüstkészleteink értékesitése járna, gyakorlati követelménynek tartja, hogy az átmenet idejére, sőt azon túl is, ezüst-courans forgalomban tartassék, és hogy az ezüst értékpénz sorsa iránt végleg a készfizetések fölvételének idejében kellend állást foglalni. Az ezüstkészleteink eladása elé gördülő akadályok máig is teljes mérvben fennállanak. Az ezüst-courans kérdésében ezért ezuttal sem tehetek végleges javaslatot; de igenis elengedhetlen szükségnek tartom, hogy minden kinálkozó alkalmat felhasználjunk arra, hogy meglevő ezüst-couransunk összegét apaszszuk és pedig lehetőleg ugy, hogy ez az apasztás pénzügyi veszteséggel ne járjon. Javaslatom szerint ezüst-couransunk egy számot tevő része az előadott módon váltópénzzé alakittatnék át.
Ez átalakitás folytán a forgalom már ma meglevő és a jövőben még előreláthatólag növekvő igényének kielégitésére valósággal szükséges egyik nemét az értéken aluli fizetési eszközöknek teremtjük meg, a nélkül, hogy értéken aluli fizetési eszközeink összmennyiségét szaporitanók, mert a veretendő ezüst öt-koronások összegével egyenlő névértékű ezüst-forintosok egyuttal beolvasztatnak. A bank aranykészlete pedig egyidejűleg 32 millió forinttal emelkedik.
A veretendő ezüst váltópénz névértékének megválasztására nézve irányadó az volt, hogy az öt-koronás a tizes számrendszernek megfelel, hogy középhelyet foglal el a koronaérték rendszerének egysége és az e rendszernek megfelelő legkisebb értékpénz, a tiz-koronás között; hogy e helyénél fogva a két érmenem között egyikhez sem áll oly közel, hogy a már meglevő érmék által használhatósága kérdésessé válnék; végül az érmék közvetlen rendeltetését tekintve, irányadó volt még az is, hogy két darab öt-koronás egyenlő értéket képvisel a bevonandó öt-forintos államjegygyel.
Megjegyzem még, hogy a német pénzrendszerben az általunk tervezett ezüst öt-koronáshoz hasonló érmét találunk az öt-márkásokban, a mely érmenemből 1897-ig összesen 92.1 millió márka volt veretve. Ez a veretés az egész német ezüst váltópénz-veretésnek, az egy márkán aluli érméket számitáson kivül hagyva, 23%-át teszi ki, ha pedig figyelembe veszszük a körülbelül 400 millió márkára becsült német ezüst értékpénzt, ennek az egész ezüstforgalomnak 11-12%-át ezüst öt-márkások képezik. Ez az arányszám körülbelől hasonló ahhoz az arányhoz, a melyben az ezüst öt-koronások az egy-koronások contingense és az a. é. ezüst értékpénz akkor még megmaradó összegéhez fognak állani. A német pénzforgalomban az öt-márkás érme jó fogadtatásra talált, mert a rendelkezésre álló utolsó adatok szerint az 1894 végéig kivert 84.3 millió márka öt-márkásból kereken 75.6 millió márka öt-márkás volt tényleg forgalomban. Nem hagyható egyébként figyelmen kivül, hogy a német ezüst-courans, a három márkával egyenlő tallér, az öt-márkáshoz sokkal közelebb áll és ennek folytán azzal a forgalomban inkább versenyez, mint a mi ezüst-forintosunk az öt-koronással.
Még arra is kivánnék mutatni, hogy pénzforgalmunk alakulása arra enged következtetni, hogy forgalmunk az érczpénzhez lassanként hozzászokik és az ezüstpénzt nagyobb mértékben használja, mint a hogy azt esetleg feltételezni lehetett volna. A valutarendezési művelet folyamata óta 1897 végéig a bank érczkészletéből 40.7 millió frt ezüstforintos ment ki és a két állam 55 millió frt egy-koronást bocsátott forgalomba. E 95.7 millióval szemben, kerek összegekben szólva, beváltatott 57 millió egy-forintos államjegy, 15 1/2 millió frt negyedforintos és 3 1/2 millió két-forintos ezüst a. é. értékpénz, végül 7 1/2 millió a pengő pénzláb szerint vert ezüstérme, tehát összesen 83.5 millió frt fizetési eszköz. Ha figyelembe veszszük, hogy a két-forintosok, a 1/4-forintosok és a pengő pénz tényleg alig voltak forgalomban hanem pénztárakban feküdtek, igy pl. csak az Osztrák-magyar banknál több mint 10 1/2 millió forint 1/4-forintos volt -, még annak daczára, hogy az állami pénztárakban nem jelentéktelen mennyiségű ezüst-forintosok és egy-koronások találhatók, sem mondhatjuk, hogy a forgalom csak ellentállással és csak annyi ezüst fizetési eszközt vesz fel, a mennyinek felvételére az által, hogy egyéb fizetési eszközök tőle elvonatnak, erővel kényszerittetik. Mindazonáltal 32 millió forintnál nagyobb összegben nem óhajtanám egyelőre a veretendő öt-koronások összegét megszabni, nemcsak a forgalomnak ez irányban feltételezhető felvételi képességére való tekintettel, hanem azokból a már fentebb kiemelt szempontokból is, hogy e veretéssel a forgalom egy részének végleges jellegű rendezéséről van szó, a melynél az aranyvaluta szilárd volta a készfizetések felvétele után szintén és pedig kiválóan szem előtt tartandó.
Az ezüst öt-koronásokkal helyettesitendő 32 millió forinton felül még fenmaradó 80 millió forint államjegynek a forgalomban való helyettesitésére ily ezüst váltópénz vagy egyéb ezüstpénz kiadása, az összeg nagyságánál s a forgalom csak fokozatosan fejlődő felvételi képességénél fogva, nem lenne megengedhető. Ezért, és mert, mint már fönnebb volt szerencsém jelezni, az államjegyek helyébe közvetlenül aranyat forgalomba bocsátani nem lenne indokolt, mivel végül az öt-forintos államjegyek helyébe a forgalomban ugyanily szolgálatot teljesitő fizetési eszközök adandók ki, egyelőre nem marad más mód, mint az öt-forintos államjegyek helyettesitéséről papir fizetési eszközök kibocsátása utján gondoskodni.
Javaslatom az, hogy tiz-koronás bankjegyek bocsáttassanak ki, a mely bankjegyek forgalma, a mint már volt szerencsém szintén előadni, egyrészt maximális határhoz van kötve, másrészt ideiglenes jelleggel bir, a mennyiben a jegybank a hozzá intézett felszólitásra, bármikor köteles, e jegyeket egészen, vagy részben ismét bevonni. E jegyek bevonatása azonban, a javasolt terv szerint, előre határidőhöz nem köttetik, a készfizetések felvételének határidejéhez sem, mert nem tartom kizártnak, hogy czélszerű lesz ezeket a bankjegyeket még a készfizetések felvétele után is, ha talán nem is egész összegökben, forgalomban tartani.
Ugy hiszem, hogy javaslatom indokolásánál mindenekelőtt az iránt kell nyilatkoznom, hogy mért kérem a törvényhozás felhatalmazását bankjegyek és nem állami pénztárjegyek kibocsátására, és hogy mért javaslom a szóban levő bankjegyek oly szabályozását, hogy azok a készfizetések felvételének esetére is forgalomban maradhassanak.
Ha pusztán arról lenne szó, hogy a 80 millió forint államjegy fedezetére beszerzett 80 millió forint aranyat a készfizetések felvételéig letéteményezzük, az államjegyek beváltására ezzel az aranynyal teljesen fedezett ideiglenes jellegű fizetési eszközöket adjunk ki, és azután a készfizetések felvétele alkalmával a jegyeket közvetlenül ez arany ellenében végleg és teljesen bevonjuk, akkor természetesen teljesen egyremenne, hogy ezeket a jegyeket a két állam adja-e ki, vagy a bank.
Ennyire ideiglenes, már eleve a készfizetések határidejéhez kötött intézkedést azonban azért nem vélek czélszerűnek, mert nem ismerhetjük előzetesen biztonsággal sem a forgalom igényeit különféle fizetési eszközök iránt a készfizetések felvétele idejében, sem az akkor rendelkezésre álló különféle fizetési eszközök faját és mennyiségét, és mert készültségünk szempontjából a készfizetések felvételére és fentartására nem közömbös, vajjon a rendelkezésünkre álló arany a forgalomban meg van-e oszolva, avagy nagy tömegében együtt van-e a készfizetések fentartására rendelt központban, a jegybankban.
Ennek folytán, ha a forgalomnak ezt a részét, a melyet a kisebb fizetési eszközök szolgálnak, oly módon rendezzük be, hogy az e forgalom ellátására rendelt ideiglenes papir fizetési eszközök a készfizetések felvétele pillanatában teljes összegökben arany ellenében okvetlenül bevonandók, könnyen abba a helyzetbe juthatunk, hogy azt az aranytartalékot, a mely arra van rendelve, hogy pénzforgalmunk egészének értékét tartsa fenn, ok nélkül gyengitjük, gyengitjük az által, hogy a forgalomnak azt a részét, a mely utolsó sorban van a valuta védelmére hivatva, megtöltjük aranynyal, mielőtt még a forgalomnak az a része, a mely a nemzetközi vonatkozásokban a valuta hitelének hordozója, kellőkép aranynyal lenne telitve.
Hogyha pedig ugy intézkedünk, hogy ezek az ideiglenes papir fizetési eszközök a készfizetések felvétele pillanatában mindenesetre bevonandók, a nélkül azonban, hogy hallgatagon, vagy kifejezetten e jegyek beváltására a fedezetöket képező aranyat rendeljük, akkor ugy vélem, hogy a forgalom e részének rendezéséről a jelen alkalommal egyáltalában nem intézkedtünk, mert ez esetben közvetlenül a készfizetések felvétele előtt kellene ujabban a felett határozni, hogy a bevonandó jegyek helyett a forgalomnak minő fizetési eszközöket adjunk. Ez okból helyesnek tartom a forgalom e részének oly rendezését, a mely a készfizetések felvételének absolut akadályát nem képezheti, ennek folytán a készfizetések felvételének idején túl is érvényben maradhat, de bármikor megváltoztatható abban az esetben, ha kedvező gazdasági és financziális körülmények között a készfizetések felvételéig vagy azután a forgalom e részének előnyösebb rendezésére kedvező alkalom kinálkozik.
Mihelyt azzal az eshetőséggel számolok, hogy ezek a papir fizetési eszközök a készfizetések felvétele után egészben vagy részben továbbra is fentarthatók, azzal is kell számolnom, hogy a készfizetések felvétele után az ezeknek a jegyeknek addig kizárólagos és teljes fedezetéül használt arany érméknek ez a kizárólagos rendeltetése is meg lesz szüntethető. A magam részéről legalább ezeknek a jegyeknek teljes aranyfedezetét a készfizetések felvétele után alig javasolhatnám, mert ezeknek a kis czímletű jegyeknek ez az aranynyal való teljes fedezettsége a forgalmi területünknek rendelkezésére álló aranyból oly mennyiséget kötne le épen ezeknek a kis czímletű és ezért a nemzetközi vonatkozásoktól legtávolabb álló forgalomra rendelt jegyek részére, hogy az által többi pénzforgalmunk fedezetének szilárdsága, nézetem szerint teljesen indokolatlanul, csorbát szenvedne.
Ha már most a készfizetések felvétele idejében a kis czímletű papirfizetési eszközök teljes fedezetére szolgáló arany e külön rendeltetése alól feloldatik, úgy az esetben, ha ez a papirpénz mint állampénztári utalvány bocsáttatott ki és van forgalomban, az a helyzet áll elő, hogy a jegybank mellett, mint a papirfizetési eszközök főkibocsátó helye mellett, még egy másik jegykibocsátó hely is működik, a mely, habár a kibocsátható jegyek mennyisége meg is van határozva, habár a kibocsátott jegyek a mindenkori pénztári készletekben bizonyos fedezetet is találnak, a jegybank működését mégis zavarja és annak felelősségét a valuta fentartása körül megosztja.
Mindezeken alig változtatna az, ha az állami pénztári jegyek a magánforgalomban nem lennének elfogadandók, vagyis törvényes fizetési eszközt nem képeznének. A kisebb fizetési eszközök iránti szükséglet természete olyan, hogy az annak kielégitésére szánt fizetési eszközök, hacsak nincsenek a szükségletet meghaladó mennyiségben forgalomban, elfogadtatnak minden kényszer nélkül.
Nézetem szerint jóval kedvezőbb a helyzet, hogy ha a készfizetések felvétele idejében a forgalomban levő és a mondottak szerint, egyelőre forgalomban tartható kis czímletű papirfizetési eszközök nem állami pénztári utalványok, hanem bankjegyek.
Ez esetben a papirpénzügynek egyetlen kútforrása és kezelője a jegybank, a mely egyedül felelős azért, hogy a papirpénz készpénzért mindenkor beváltható legyen, következéskép azért is, hogy a forgalom a papirpénzt az aranynyal egyenlően értékelje. A kis czímletű papirpénz kizárólagos fedezetére rendelt arany ezen külön rendeltetése alól felszabadulván, a bank egész jegyforgalmának fedezetét erősbiti, és igy tulajdonképeni rendeltetésének szolgál, a mely első sorban az, hogy a nemzetközi vonatkozású pénzforgalom alapját képezze.
Végül a kis czímletű bankjegyek az Osztrák-magyar bank azon szabályai alá esvén, a melyek az adómentes contingensre nézve fennállanak, forgalmuk nem szaporitja az értéken aluli vagy fedezetlen fizetési eszközök összegét és ennek folytán forgalmuk által a valuta a maga összeségében ebből a szempontból sincsen hátrányosan befolyásolva.
A tervezett megoldással szemben azoknak az ellenvetéseknek, a melyeket a kisebb czímletű bankjegy ellen felhoznak, alig marad alapja. Ez ellenvetések lényegökben azon a tapasztalaton alapulnak, hogy a forgalom a kis czímletű papirpénzt annyira fölveszi, hogy az egyszer kibocsátott ilyen kis czímletű papirpénz a forgalomnak egy állandó része marad, vagyis alig kerül beváltásra. Ennek folytán a kis czímletű papirpénz nemcsak az érczpénzzel versenyez, illetőleg azt a forgalomból kiszoritja, hanem a kibocsátó, a jegybank, a jegyek beváltásával nem számol, a mi a bankot könnyelmű jegykibocsátásra ösztökélheti.
Ezek az ellenvetések természetszerűen csak abban a pillanatban merülhetnek fel, a mikor a készfizetések felvétele után, a bank még azzal a joggal bir, hogy ily jegyeket kibocsáthasson.
E tekintetben legyen mindenekelőtt szabad arra a körülményre utalnom, hogy jegykibocsátási rendszerünk, a mely a fedezeti arány megállapitása mellett, az adómentes jegyforgalmat is contingentálja, a túlkibocsátás ellen már e berendezése folytán védelmet nyujt, továbbá arra a körülményre, hogy a tiz-koronás bankjegyek mennyisége külön van contingentálva, a mely contingens bármikor leszállitható.
A mi pedig azt az ellenvetést illeti, hogy a kis czímletű jegyek az érczpénzzel versenyeznek, arra utalhatok, hogy e jegyek forgalma azon az alapgondolaton nyugszik, hogy azok ideiglenes jellegüek és addig tartandók forgalomban, a mig a megfelelő érczpénz, első sorban tiz-koronás arany, a forgalom számára meg lesz szerezhető. A helyes bankpolitika feladata lesz arra ügyelni, hogy kedvező gazdasági viszonyok mellett a jegyek helyébe ez az arany forgalomba jöjjön és az által, hogy e jegyek contingense bármikor csökkenhető, az államhatalom kezében van, a bankpolitikát e működésre ösztönözni. Egyébiránt e kérdésnél nem hunyhatunk szemet az elől a körülmény elől, hogy a mi pénzforgalmunkban nem az a rész, a melyet ma az öt-forintos államjegy szolgál, áll első sorban az aranyforgalom meghonosodásának útjában. Ha a tiz-forintosok és a tiz-forinton aluli fizetési eszközök forgalmának mikénti alakulását figyelemmel kisérjük, arra az eredményre jutunk, hogy legelőször is a mai tiz-forintos bankjegyek átlag már közel 300 millió forintra emelkedett összforgalma a pénzforgalomnak az a része, a mely aranynyal új értékrendszerünk alapérméjével, a huszkoronás aranynyal lesz fokozatosan pótolandó. A hivatott tényezőknek, - a jegybanknak és a kormánynak - lesz feladata e tekintetben kezdeményezőleg és szabályozólag fellépni. E helyütt az imént mondottak kiegészitéséül csak arra utalok még, hogy a bankalapszabályok módositási javaslatai közt a 111. czikkben oly intézkedés van tervbe véve, hogy a tizforintos jegyek helyébe átmenetileg kiadandó jegyek maximális mennyisége a monarchia két államának pénzügyministerei által lenne a fönnebbi czélzatra való figyelemmel rendeleti uton megállapitandó.
Hogy a kis czimletű bankjegyek czímleteként a tiz-koronát hozom javaslatba, erre nézve legyen szabad megjegyeznem, hogy ez a czímlet az öt-forintos helyettesitésére van szánva s azért a forgalom szükségleteinek szempontjából legczélszerűbbnek mutatkozik.
Előadásom teljessége érdekében e helyen kell megjegyeznem még azt is, hogy a tiz-koronás bankjegyek részére megállapitott 80 millió frtnyi contingensen felül a bank, légkésőbben a készfizetésekre vonatkozó kötelezettségének életbeléptéig, a javaslatok értelmében még további 10 millió frt erejéig, öt-koronás ezüstérmék ellenében, szintén tiz-koronás bankjegyeket bocsáthatna ki, a végből, hogy a papirforgalomhoz szokott pénzforgalom esetleges igényei ebben az irányban átmenetileg ki legyenek elégithetők. Ez a felhatalmazás azonban, a mint emlitem, legfeljebb a készfizetések felvételéig tartana, a mikor is az önmagától megszünnék.
A mondottak után a bevonandó államjegyek helyettesitése iránt javaslatba hozott intézkedéseket az ezekre vonatkozó fejtegetéseim kezdetén felállitott elvi szempontokból vizsgálva, a következő eredményre jutok:
1. A javasolt intézkedések által, az államjegytörlesztéstől egészen el is tekintve, valutánk állapota határozottan erősittetik. Az öt-koronások ugyan értéken aluli fizetési eszközöket képeznek, veretésükkel egyidejüleg azonban ugyanannyi névértékü ezüstforintos beolvasztatik; az értéken aluli fizetési eszközök mennyisége tehát nemcsak, hogy nem szaporodik, hanem az értékpénz-jelleggel ellátott értékén aluli fizetési eszközök egy része elvesziti ezt a jellegét és oly helyre utaltatik pénzrendszerünkben, a mely az aranyérték jellegének veszélyeztetése nélkül tölthető be értéken aluli fizetési eszközökkel. A tiz-koronás bankjegyek pedig a készfizetések felvételéig aranynyal teljesen fedezve vannak és bármikor bevonhatók. A készfizetések felvételének esetére pedig, ha és a mennyiben akkor még forgalomban vannak, teljesen ugyanazon szempont alá esnek, mint a többi bankjegy.
2. Összhangban vannak a tervezett intézkedések a készfizetések felvételének előkészitésével. Az ezüst öt-koronások veretése folytán a bank érczkészletében 32 millió ezüstforintos aranynyal helyettesittetik. A tiz-koronás bankjegyek fedezeteképen 80 millió frt arany érme helyeztetik el a banknál. A készfizetések felvétele a javasolt intézkedésekből kifolyó valamely ujabb intézkedésekhez kötve nincs, ellenkezőleg az átmenet a készfizetésekre teljesen simán történhetik.
3. A forgalomba hozandó fizetési eszközök a koronaérték rendszerének mindenképen megfelelnek.
4. Az államjegyek helyettesitésére kiadott fizetési eszközök, a mennyiben végleges jellegűek, érczfizetési eszközök, a mennyiben pedig ideiglenes jellegűek, az érczforgalom előkészitésére szolgálnak. A javasolt intézkedések tehát ennek a szempontnak is megfelelnek.
Az államjegyekből álló függő adósság teljes beváltásáról szóló I. sz. (391. sz.) törvényjavaslat a bevont államjegyek helyettesitéséről a forgalomban elvileg rendelkezik, a mennyiben kimondja, hogy ennek a helyettesitésnek 32 millió frt ezüst öt-koronás forgalomba hozatala és a bank által kibocsátandó 80 millió frt tiz-koronás bankjegy kiadása utján kell történnie.
A részletes intézkedések az ezüst öt-koronások veretése iránt ellenben a II. szám (392. sz.) alatt, a koronaérték megállapitásáról szóló 1892. évi XVII. törvénycikk kiegészitése tárgyában előterjesztett törvényjavaslatban, valamint a III. szám (393. sz.) alatt előterjesztett, az 1892. évi XVIII. tc. alapján a magyar korona országainak kormánya és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok kormánya között az érme- és pénzrendszerre vonatkozólag kötött szerződést kiegészitő pótszerződésről szóló törvényjavaslatban, a tiz-koronás bankjegyek kibocsátására vonatkozó részletes rendelkezések pedig a IV. szám (394. sz.) alatt előterjesztett, az Osztrák-magyar bank által kibocsátandó tiz-koronás bankjegyekről szóló törvényjavaslatban foglaltatnak. Ez az utolsó helyen emlitett törvényjavaslat intézkedik egyuttal ugy a tiz-koronás bankjegyek, mint az ezüst öt-koronások forgalomba bocsátásánál követendő eljárásról.
Az ezüst öt-koronások veretéséről az 1892. évi valuta-törvényekben követett eljárással egyezőleg kétféle törvényes intézkedést kell javasolnom. A II. szám (392. sz.) alatt előterjesztett törvényjavaslat ugyanis az ország önálló intézkedési jogának megfelelő, az öt-koronások veretésére vonatkozó összes intézkedéseket foglalja magában.
Minthogy azonban Ausztriával az 1892. évi XVIII. törvénycikk alapján az érme- és pénzrendszerre vonatkozó szerződést megkötöttük, e szerződésben pedig a koronaértékbeli érmék nemenkint meg vannak állapitva olykép, hogy ujabb fajta érmék csak a szerződő felek kölcsönös beleegyezésével verethetők, a szerződés hatályának tartama alatt az ezüst öt-koronások veretésére és az ennél a veretésnél szem előtt tartandó elvi rendelkezéseknek egyöntetűségére nézve a mondott, az érme- és pénzrendszerre vonatkozó szerződést kiegészitő pótszerződés kötendő, a melynek intézkedései a III. szám (393. sz.) alatt előterjesztett törvényjavaslatban foglaltatnak.
E két törvényjavaslat közelebbi tartalmát e törvényjavaslatok részletes indokolásában van szerencsém részletesen kifejteni.
A IV. (394. sz ) szám alatt előterjesztett törvényjavaslat a már imént emlitett intézkedéseken kivül még a kibocsátandó tiz-koronás bankjegyek fedezetekép az Osztrák-magyar banknál lefizetendő arany értékérmék lefizetését és az ezekre a lefizetésekre nézve a jövőben érvényes rendelkezéseket szabályozza. Az V. szám (395. sz.) alatt előterjesztett törvényjavaslat, a mely a magyar korona országainak kormánya és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok kormánya között az Osztrák-magyar banknál a m. kir. pénzügyministerium és a csász. kir. pénzügyministerium által arany értékérmékben teljesitett, illetőleg teljesitendő lefizetések tárgyában kötendő egyezményről szól, rendelkezik azokról az arany lefizetésekről, a melyekkel a két pénzügyministerium a banktól ezüst-forintosokat fog megszerezni, hogy azokból öt-koronásokat verethessen, ezenkivül e javaslat még az Osztrák-magyar banknál mind a két államkincstár által egy tételben lefizetett, illetőleg az ausztriai államkincstár által külön még egy tételben lefizetendő arany érmékre is vonatkozik.
Az egyik tétel az, a mely az 1894. évi XXIV. tc. alapján a két állam kormányai között kötött egyezmény alapján az Osztrák-magyar banknál lefizettetett. Fizetett pedig a 200 millió forint államjegy beváltására a magyar kincstár 47.7 millió forintot, az ausztriai 111.3 millió forintot, összesen mindketten 159 millió forintot husz-koronás aranyokban. Az emlitett egyezmény ugyancsak ezt az aranylefizetést csak az Osztrák-magyar bank 1897. év végével lejáró szabadalmának tartamára szabályozta és az V. czikk 6. pontjában akként intézkedett, hogy az egyezmény tartalma a bankszabadalom megujitása esetén végleg rendezendő. E rendelkezés érvényét az 1898. évi I. törvénycikk 2. §-a alapján a bankkal kötött egyezményben legkésőbb 1898. évi deczember hó 31-éig terjedő hatálylyal meghosszabbitottam.
A végleges rendezés iránt az V. szám (395. sz.) alatt előterjesztett törvényjavaslatban történik gondoskodás.
A másik tétel, a melyre ez a törvényjavaslat még vonatkozik, az ausztriai államkincstár részéről a bankot cselekvőleg illető, úgynevezett 80 milliós adósság részbeni törlesztésére szintén husz-koronásokban lefizetend 30 millió forintból áll.
Azok az aranylefizetések tehát, a melyekre a IV. és V. (394. és 395. sz.) szám alatt előterjesztett törvényjavaslatok vonatkoznak, a következők:
1. a két államkincstár által a tiz-koronás bankjegyek fedezeteképen lefizetett a. é. 80 millió frt;
2. a két államkincstár által az ezüst öt-koronások veretésére megszerzendő ezüst-forintosok fejében lefizetett a. é. 32 millió frt;
3. a két államkincstár által az 1894. évi XXIV. tc. alapján kötött egyezmény értelmében lefizetett a. é. 159 millió frt;
4. az ausztriai államkincstár által az úgynevezett 80 milliós adósságra lefizetett a. é. 30 millió frt, a két államkincstár e szerint az Osztrák-magyar banknál valutarendezési czélokra eddig és a jelen javaslatok értelmében összesen 301 millió a. é. forintot fizetett és fizet le aranyban.
Az előterjesztett törvényjavaslatokban ezekre az összes tételekre nézve érvényesitett szándék abba foglalható össze, hogy ezek az összes lefizetések a valutarendezés czéljaira biztositandók. Ebből az elvből kifolyólag a két kormány befolyása az összes aranytételek sorsára a készfizetések felvételéig kisebb-nagyobb mérvben megóvandó. A bank készfizetési kötelezettségének életbeléptével azonban az összes aranytételek a bank feltétlen tulajdonába mennek át.
Az egyes lefizetések természetéből folyólag ez az elvi rendelkezés nincs az összes felsorolt aranytételekre nézve egyenlő mérvben érvényesitve.
A 2. és 3. alatt felsorolt tételekre nézve ugyanis a két államkincstár a készfizetések felvételéig egész terjedelmében tulajdonjogát fentartja és a tekintetben, hogy ezek az arany érmék a bank tulajdonába lesznek átutalandók, csak azt az esetet látja előre, hogy ez az átutalás a bank készfizetési kötelezettségének életbeléptével egyidejűleg történik.
Az 1. szám alatt emlitett tételre nézve a két államkincstár tulajdonjogát szintén a készfizetések felvételéig tartja fenn, de a készfizetések felvételének esetén kivül is szem előtt tartja azt az eshetőséget, hogy az arany érméket még ez időpont előtt a bank tulajdonába átutalja; az esetre t. i., ha a bank a tiz-koronás bankjegyek részleges vagy teljes bevonására a készfizetések felvétele előtt szólittatnék fel, előre van látva az az eljárás is, hogy a két államkincstár a bevonandó tiz-koronás bankjegyek összegével egyenlő összegü arany érmét a bank tulajdonába átutal.
Legyen szabad e tekintetben megjegyeznem, hogy mig a banknál lefizetett minden aranynak végleges átutalása a bank feltétlen tulajdonába a készfizetések törvényszerinti felvételének pillanatában szükségképeni követelményét képezi az egész valutareform czéljának, a mely feltétlenül azt kivánja, hogy a valutarendezési czélokra beszerzett arany a készfizetések törvényszerinti felvételének pillanatában szabadon mehessen ki a bank pénztáraiból a forgalomba hivatását teljesitendő, addig a tiz-koronás bankjegyek kibocsátása fejében lefizetett arany átutalása a bank tulajdonába a készfizetések előtt, azt az eshetőséget tartja szem előtt, hogy már a készfizetések törvényszerinti felvétele előtt is a forgalom egy része arany érmékkel lesz lebonyolitható.
Ennek az eshetőségnek ily szabályozása annyival inkább szükséges, mert nézetem szerint a törvényhozás a készfizetéseket tartós sikerre való kilátással csak akkor fogja elrendelhetni, ha a jegybank már előzetesen tényleg készpénzzel fizet és ezzel kapcsolatban sikerül a forgalom ereit, részben legalább, aranynyal megtölteni.
Az ezeket az aranylefizetéseket szabályozó intézkedések közül még csak azt a valutapolitikai jelleggel biró rendelkezést kivánom kiemelni, hogy ezek a lefizetések közül a bankjegyek 2/5 fedezetébe csak az a rész számitható be, a melyért a bank ezüst forintosokat adott, a mely ezüst-forintosokkal érczkészlete tényleg megfogyott, a többi csak egyszeres fedezetet képezhet s a jegyforgalom kiterjesztésére nem használható.
A fent felsorolt aranytételek 4-ikének természete az eddig tárgyalt aranytételek természetétől lényegesen különbözik, a mennyiben ez a lefizetés a bankkal szemben fennálló adósság részbeni törlesztésének jellegével bir. Ehhez képest ennek az aranynak a bankkal e lefizetésre nézve kötendő egyezmény érvényesitésétől fogva már a bank tulajdonát kell képeznie. Ennek folytán az előterjesztett törvényjavaslatban e tételre vonatkozólag a bankkal szemben az ausztriai államkincstár csak azt köti ki, hogy ha bankszabadalom a készfizetések felvétele előtt szünnék meg, ez az arany a lefizető államkincstár által egyéb egyenlő fizetési erővel biró fizetési eszközök ellenében vissza legyen vehető abban a mértékben, a melyben az a bank érczkészletében még megvan. Ez okból a bank ezt az aranyat a facultativ készfizetések során minden terhelő következmény nélkül ki is adhatja.
A szóban levő törvényjavaslatok további intézkedéseit a IV. és V. szám (394. és 395. sz.) alatt előterjesztett törvényjavaslatok részletes indokolásában lesz szerencsém indokolni.
A VI. (396. sz.) alatt tisztelettel előterjesztett törvényjavaslat, a mely a koronaértékben való közkötelező számitás behozataláról, az általános érmeforgalom rendezéséről s a koronaértéknek a jogviszonyokra való alkalmazásáról intézkedik, ugyancsak az 1892-iki valutatörvényekben e tekintetben megállapitott munkaprogram végrehajtását képezi. Az e javaslatban tervezett intézkedések, a melyek a törvényes érték természetéből levonandó következtetések és a tetemesen megváltozott pénzforgalmi viszonyokból származó állapotok jobbára alaki szabályozásából állanak, immár elodázhatlanok. A törvény jogi természetű rendelkezései főkép a fizetési eszközök legfontosabb szerepéről, a kötelezettségek teljesitéséről szólnak és a fennálló kötelezettségek tartalmának épségbentartására, a mennyiben pedig új fizetési kötelezettségek teljesítéséről van szó, egyrészt a törvényes értékből származó elvi következményekre, másrészt a gyakorlati élet s a jogfejlődés követelményeire vannak alapitva.
Az 1892-iki törvények alapvető intézkedései folytán megindult valutarendezési müvelet az aranybeszerzés keresztülvitele, az új értékrendszerhez tartozó érmék veretése és forgalombahozatala, az államjegyek 200 millió forintot tevő részének immár teljesen befejezett beváltása utján, nemkülönben azon előkészitő intézkedések által, a melyeket az Osztrák-magyar bank már eddig is megtett, tetemesen előrehaladt és az egyidejűleg előterjesztett, legjobb hitünk szerint czéltudatos javaslatok elfogadása esetén továbbra is elő fog haladni.
Az állam a rendezés munkasorozatából rá háruló feladatokat jó részében teljesitette, a további teendők súlypontja a jegybankhoz van áthelyezve.
Egyrészt az a rendszer, a melyet az államjegyek beváltásánál követtünk és követni fogunk, javaslataink szerint ezentúl is, - ezt a rendszert tartjuk pedig az adott viszonyok között az egyedül czélravezetőnek - másrészt a minden rendezett valutájú országban meglevő s a dolog természetéből következő állapot, hogy a rendezett valuta fentartásáról a jegybanknak jut a főszerep, eredményezi azt, hogy a valutarendezési müvelet azon részletes teendőinek bevégzése után, a melyek az állam által hajtandók végre, a rendezés továbbvitele, a készfizetések fölvételének tervszerü elökészitése, azok tényleges fölvétele, a tényleg fel vett készfizetések biztositása, vagyis a már rendezett viszonyok megszilárditása, nálunk is első sorban a jegybanknak fogja, még pedig legkiválóbb feladatát képezni.
E körülményre való figyelemmel, nemkülönben azért, mert a felsorolt javaslatokban tervezett intézkedések abba az időbe esnek, a midőn a jegybank ujból szabályozandó, egyidejűleg van szerencsém a VII. (397. sz.) számú törvényjavaslatot is, a mely az Osztrák-magyar bank szabadalmának meghosszabbitásáról szól, előterjeszteni.
Hogy minő indokok vezettek akkor, a midőn a mai jegybank számára a szabadalom meghosszabbitását javaslom, minő szempontok és indokok érvényesülnek a bank mai alapszabályain megejtendő módositásoknál, azt a bankjavaslat indokolásában tüzetesen lesz szerencsém előadni. E helyütt a most rendezendő kérdések áttekinthetésére elég talán annyit előrebocsátani, hogy úgy a bank szervezeténél, mint üzletkörénél, úgy az alapszabályok végleges természetű intézkedéseinél, mint az átmenetieknél, a vezéreszme az volt, hogy úgy a szervezet, mint az üzletkör annak a munkának szolgálatába szegődjék, a melyre a monarchia két állama 1892-ben vállalkozott. A szervezet biztositaná azt, hogy a bank vezetői a czél elérésére szükséges eszközök megválasztásánál, a másik hivatott tényezővel, a kormánynyal, összhangban járjanak el; az üzletkör az eszközök e megválasztásának anyagi hátterét szolgáltatná. Az utóbbi tekintetben itt azokra az intézkedésekre utalok, a melyeket a bank aranykészletének gyarapitására már eddig is tettünk, és javaslataink elfogadása esetén, a jövőben is tennénk, és azokra, a melyek közvetlen czélja, hogy a bank a rendezés első feltételét, pénzünk nemzetközi értékének állandósitását, úgy mint már eddig is sikerrel tette, a jövőben is fokozott mérvben biztositsa. Értem ezek alatt a módositásokban, még pedig úgy az alapszabályok végleges jellegű részében, mint az átmenetiben javaslatba hozott intézkedéseket, a melyek a jegybank devisa- és valutaüzletének kiterjesztésére, aranycontok vezetésére, a külfölddel való pénzforgalom szabályozására, nemkülönben az aranyforgalom előkészitésére vonatkoznak.
Az Osztrák-magyar bank ma érvényes alapszabályai 111. czikkének értelmében az államjegyek kényszerforgalmának, vagyis annak az általános kötelezettségnek, hogy az államjegyek fizetésképen elfogadandók, megszüntével, életbe lép a bank készfizetési kötelezettsége. E szerint a most lejáró bankszabadalom értelmében, ha az alapszabályok ide vonatkozó határozatai változatlanul érvényben maradnak, az Osztrák-magyar bank az államjegyek kényszerforgalma megszüntének egyszerű ténye folytán kénytelen lenne szabadalma elvesztésének terhe alatt a maga részéről a készfizetéseket felvenni.
Ha azonban figyelembe veszszük, hogy valutareformunk nem csupán a kényszerforgalmú államjegyek rendezését vette kilátásba, hanem egyuttal az érték megváltoztatását is, az ezüstértékre alapitott papirforgalom helyébe az aranyvaluta behozatalát tüzte ki czéljául, a bankkal szemben alig helyezkedhetünk arra az álláspontra, hogy az államjegyek kényszerforgalmának megszüntetése magában véve és azonnal azzal a következménynyel járjon, hogy a bank a készfizetéseket a maga részéről felvegye és fenn is tartsa. Arra, hogy a bank feladatának folyton tudatában maradjon, a szervezetben rejlő garancziáktól eltekintve, elég biztositékot látok abban a tervezett rendelkezésben, hogy az államjegyek kényszerforgalmának megszünte után, a törvényhozások a készfizetések felvételét bármikor elrendelhetik.
A módositandó bankalapszabályokba felveendő e rendelkezéssel kapcsolatban áll az államjegyek teljes beváltásáról szóló I. számú (391. sz.) javaslat XII. czikkében tervezett az az intézkedés, a melynek értelmében a két kormány kölcsönös kötelezettséget vállal arra, hogy abban az időpontban, a midőn az államjegyek kényszerforgalma megszünik, mindegyik kormány saját törvényhozásának elhatározását a készfizetések felvételének elrendelése ügyében ki fogja kérni.
E kötelezettség megállapitásából az, hogy az államjegyek kényszerforgalmának megszüntével a készfizetések azonnal el fognak rendeltetni, önérthetően nem következik, mert az ez időpontig még hátralevő s a törvénynek hatálybaléptétől számitott három évvel jelezhető idő esélyeit nem ismerjük. Ugyanebből az indokból a készfizetések felvételének időpontját már ma megállapitani nem lehet, ha nem is hallgathatom el abbeli meggyőződésemet, hogy a most tervezett intézkedések végrehajtása, a jegybank czéltudatosan előkészitett és folytatott működése, önérthetőleg és mindenek fölött pedig az általános gazdasági előfeltételek megléte mellett a kényszerforgalom megszüntekor a törvényhozásnak a készfizetések elrendelését javaslatba is fogjuk hozhatni.
A mit már ma megtehetünk, az a fönnebb emlitett kölcsönös kötelezettségnek megállapitása, a melynek czélja, biztositani azt, hogy a valuta rendezés teljes végrehajtása a jövőben is a két kormány közgazdasági politikájának előre meghatározott czélját fogja képezni és csakis ez a kötelezettség akadályozhatja meg, hogy a művelet, a melynek végrehajtására a két állam 1892-ben megszerződött, saját mulasztásunk folytán félrendszabályokkal végződjék.
A VIII. sz. (398. sz.) alatt előterjesztett törvényjavaslat szükségszerű folyományát fogja képezni egyfelől annak, hogy az ausztriai államkincstár az u. n. 80 milliós adósságból egy részt törleszt, másfelől, hogy a bank a szabadalom meghosszabbitása alkalmából ebből az adósságból egy részt leir s a bank tisztajövedelméből a két államot megillető rész, nemkülönben az egyéb, a bankszabadalomból eredő állami bevételek többé nem ennek az adósságnak a törlesztésére fordittatnak, hanem készpénzben kifizettetnek. Az ügyek itt tervezett szabályozása alakilag és tartalmilag teljesen megfelel ugy az eddigi törvényes állapotnak, mint a bankkal létesitett pénzügyi természetű megállapodásoknak. Az utóbbiakról a szabadalmi törvényjavaslat indokolása közben részletesen lesz szerencsém számolni.
Az államjegyek teljes beváltása végett a két állam kormánya - úgy mint az 1894-ben az államjegyek 200 milliós részének beváltása tekintetében tette - egyezményt köt, a mely egyezménynek tizenegy első czikke közvetlenül az államjegybeváltásra vonatkozik; a tizenkettedik czikkben pedig már az államjegyek kényszerforgalmának megszüntével felmerülő legközelebbi kérdésre, a készfizetések felvételére történik utalás.
Ennek az egyezménynek megkötésére hatalmaztatik fel a törvényjavaslat 1. §-ában a ministerium. Ugyanezzel a szakaszszal az egyezmény szövege beczikkelyeztetik.
Az egyezmény I. czikkében, hivatkozással az érme- és pénzrendszerre vonatkozó szerződés XIX. czikkére, kimondatik, hogy a közös költségen beváltandó államjegyek maradványa, a mely 112 millió a. é. forintot tesz, beváltandó.
A 312 millió forint közös költségen beváltandó államjegy 200 milliós részösszegének beváltásáról az 1894. évi XXIV. törvénycikk intézkedvén, a közös költségen beváltandó államjegyeknek maradványa tényleg 112 millió forintot tesz. Megjegyzem, hogy az 1894. évi XXIV. törvénycikknék rendelkezése végre van hajtva. E törvénycikk értelmében ugyanis az egy-forintos államjegyek teljesen beváltandók, az öt-forintos és ötven-forintos államjegyekből pedig oly összeg, a mely az egy-forintosokból kibocsátott összeget 200 millióra kiegésziti. Az ez alapon beváltandó államjegyekből csak azok az ez idő szerint 703.000 frtot tevő egy-forintos államjegyek szerepelnek még mint be nem váltottak, a melyek a megtörtént felmondás daczára még nem lettek beváltás végett bemutatva, és a melyeknek az a része, a mely az 1859. deczember 31-ikére megállapitott utolsó beváltási határidőig sem kerül beváltásra, mint törlesztett, a beváltó két állam javára leirásba lesz hozandó.
A II. czikkhez
Intézkedik a forgalomban sóbányautalványokat pótló államjegyek beváltásáról, a mely beváltásnak költségei kizárólag a birodalmi tanácsban képviselt királyságokat és országokat terhelik.
Az 1867. évi XV. törvénycikk 5. §-a értelmében és a megfelelő ausztriai törvényes intézkedés értelmében ugyanis az eredetileg 100 millió forint maximalis összegben megszabolt és a gmundeni, ausscei és halleini sóbányákra bekebelezett zálogjegyek, úgynevezett sóbányautalványok, az államjegyek forgalmával oly összefüggésben vannak, hogy a zálogjegyek és az államjegyek együttvéve 400 milliót meg nem haladhatnak ugyan, de ezen véghatáron belől a zálogjegyek időnkénti kevesbedése a forgalomban államjegyekkel pótlandó, vagyis a forgalom igényei szerint a visszafolyó zálogjegyek helyett államjegyek adatnak ki, és viszont a visszafolyó államjegyekért zálogjegyek bocsáttatnak forgalomba.
Az idézett 1867. évi törvényes intézkedésben emlitett 400 millió maximalis összeg azóta többször változott, a menyiben az 1868. évi VII. törvénycikk értelmében a forgalomból kivont váltópénzjegyek is államjegyekket pótoltatván, az államjegyek és sóbányautalványok együttes contingense 412 millióra emelkedett; továbbá az által, hogy az 1894. évi XXIV. tc. 200 millió államjegy beváltásáról intézkedett, végül pedig az által, hogy Ausztria 1893. óta 30 millió forint értékű sóbányautalványt törlesztett.
Az 1867. évi XV. törvénycikkben megállapitott összefüggés a sóbányautalványuk és az államjegyek forgalma között azonban mindeddig változatlanul fennáll.
A sóbányautalványok azokhoz az adósságokhoz tartozván, a melyeknek kamatoztatásához és törlesztéséhez Magyarország az államadóssági járulékkal hozzájárul, ennek az adósságnak rendezése, tehát a sóbányautalványok helyett forgalomban levő államjegyeknek törlesztése is, kizárólag Ausztriát terheli.
Minthogy azonban az érmeszerződés XIX. czikke végre nem hajtható, illetőleg az államjegyek ügye végleg nem rendezhető a nélkül, hogy a sóbányautalványokkal kapcsolatban forgalomban levő államjegyek is bevonassanak, a jelen egyezményben oly rendelkezéseket is fel kellett venni, a melyek ezeknek az államjegyeknek beváltására vonatkoznak.
Igy a jelen törvénybe iktatandó egyezmény e czikkében mindenekelőtt elrendeltetik, hogy az egyezmény megkötésének napjától kezdve a sóbánya-utalványok és az államjegyek forgalma közötti összefüggés megszünik; ettől a naptól fogva tehát sóbánya-utalványok helyett államjegyek nem adhatók többé ki.
Kimondatik továbbá, hogy azokat az államjegyeket, a melyek sóbánya-utalványok pótlására lettek kiadva, az ausztriai államkincstár váltja be, és pedig kizárólag saját költségén. Megállapitandó az is, hogy melyek azok az államjegyek, a melyek a forgalomban sóbánya-utalványokat pótolnak.
A még forgalomban levő csekély számú egy-forintos államjegy az 1894. évi XXIV. törvénycikkel elrendelt államjegybeváltási művelet keretébe tartozván, itt kizárólag az öt-forintos és ötven-forintos államjegyek jöhetnek csak szóba. Minthogy az öt-forintosokból és ötven-forintosokból 112 millió forint tartozik a közös költségen beváltandó államjegyek közé, az ezekből az államjegy-czímletekből az egyezmény megkötése napján 112 millió forint levonásával forgalomban levő többi ily államjegy pótol a forgalomban sóbánya-utalványokat.
Az ausztriai államkincstár továbbá kötelezettséget vállal, hogy ezt a beváltási műveletet az egyezmény megkötése napjától számitott egy éven belől lebonyolitja.
Ez a beváltás nem történik fölmondás utján.
Az operácziónak ez a része ugyanis, a mint az a jelen egyezmény IV. czikkében foglalt rendelkezésekkel való összehasonlitásból kitünik, a közös költségen végrehajtandó beváltási művelettől abban az irányban is elkülönitve bonyolittatik le, hogy azt idő szerint megelőzi.
Minthogy pedig csak az utóbbi, a közös költségen végrehajtandó beváltási müvelet során lesznek az öt-forintos és ötven-forintos államjegyek fölmondhatók, az osztrák pénzügyministerium ezt a kizárólag saját költségén eszközlendő beváltást akként fogja végrehajtani, hogy az állami pénztárakba befolyó öt- és ötven-forintos államjegyből a beváltási kötelezettségének megfelelő összegű államjegyeket visszatartja, illetőleg ezen összeg erejéig ily államjegyeket más törvényes fizetési eszközök ellenében bevált.
E tekintetben a következőket kell még előadnom:
A mig a közös költségen beváltandó államjegyek helyett a forgalomnak egyenlő összegben olynemű fizetési eszközök fognak rendelkezésére bocsáttatni, a melyek eddig rendelkezésére nem állottak, nevezetesen tiz-koronás bankjegyek és ötkoronás ezüst érmék, ugy, hogy a fizetési eszközök összforgalma az államjegyek beváltása daczára e műveletből kifolyólag mit sem változhatik, addig az osztrák államkincstár által saját költségére eszközlendő ez a beváltás olykép van kilátásba véve, hogy a beváltandó államjegyek helyébe más, új fizetési eszközök nem bocsáttatnak forgalomba.
A monarchia két államának pénzforgalmára azonban abból, hogy a cs. kir. pénzügyminister a sóbánya-utalványokkal egybefüggő államjegyeket a nélkül váltja be, hogy azokat a forgalomban közvetlenül más fizetési eszközökkel pótolná, baj nem háromolhat, mert az által, hogy a cs. kir. pénzügyminister az úgynevezett 80 milliós adósság törlesztésére 30 milliót az Osztrák-magyar banknak visszafizet, továbbá a bankügy rendezésével kapcsolatban megengedtetik, hogy a bank a tartalékalapjában levő s kereken 13 1/2 millió forintot tevő érczváltó-készletet, mely az érczkészlet úgynevezett árfolyamnyereségének felel meg, az érczkészletéhez csatolja, az Osztrák-magyar bank adómentes jegyek kibocsátására vonatkozó képessége oly fokban emelkedik, hogy a fizetési eszközökben hiány nem fog beállani. Nem szabad ugyanis elfelednünk, hogy átlag 30 milliónál több sóbánya-utalvány mindig forgalomban volt s egyáltalán nem vitte a fizetési eszköz szerepét.
A sóbánya-utalványok helyett forgalomban levő államjegyek állását a külön füzetben előterjesztett táblázatok mutatják.
Az egyezmény második czikkének két utolsó bekezdése arról intézkedik, hogy a sóbánya-utalványokat a forgalomban pótló államjegyek teljes bevonása után a sóbánya-utalványok a csász. és kir. közös pénzügyministerium kezeléséből a csász. kir. pénzügyministerium kezelésébe mennek át és hogy ugyanattól az időtől kezdve a függő adósságot ellenőrző magyar országos bizottság minden ellenőrzési hatásköre erre az adósságra nézve megszünik; oly intézkedések, a melyek önérthető következményét képezik annak, hogy Magyarország érdeke ez adósság kezelésénél a sóbánya-utalványok és az államjegyek közötti összefüggés megszüntével szintén megszünik.
A III-ik czikkhez
Megállapittatik, hogy a közös költségen beváltandó 112 millió forint államjegybeváltása az öt-forintos és ötven-forintos államjegyek fölmondása és beváltása utján történik.
Teljes bevonásról lévén szó, ezek az államjegyczímletek föl is mondandók. Az egy-forintos államjegyek már az 1894. évi XXIV. törvénycikk alapján mondatván fel, az öt-forintos és ötven-forintos államjegyek fölmondásával és beváltásával az államjegyekből álló függő adósság teljesen rendezve lesz.
A forgalomban levő öt-forintos államjegyek 1881. január 1-sejétől, az ötven-forintosok 1884. január 1-sejétől vannak keltezve. Az államjegyek kibocsátó helye a csász. és kir. közös központi pénztár.
A IV-ik czikkhez
Foglaltatnak az elvi rendelkezések a beváltandó államjegyek forgalmára nézve az egyezmény megkötésétől a beváltásra kitüzőtt utolsó határidő lejártáig, különösen azok a rendelkezések, a melyek az államjegyek forgalmának összegére és azoknak magánosok és közpénztárak részéről fizetésül és az utóbbiak részéről beváltáskép való elfogadására vonatkoznak; e czikkben jelöltetnek meg az e tekintetben megszabandó határidők is, a mennyire azokra nézve az ügy jelen állása szerint már előre az elvi intézkedések megtehetők.
Nem hagyható ugyanis figyelmen kivül az a körülmény, hogy azok a fizetési eszközök, a melyek a közös költségen beváltandó államjegyeknek pótlására forgalomba lesznek bocsátandók, nevezetesen az ezüst öt-koronások és a tiz-koronás bankjegyek akkor, a mikor a jelen törvényjavaslatok törvény erejére emelkednek, még nem állanak rendelkezésre, hanem azoknak elkészültéig bizonyos, előre egész pontossággal meg nem határozható idő fog eltelni, úgy, hogy a közös költségen beváltandó államjegyek beváltási művelete a jelen törvény, illetőleg az annak alapján kötendő egyezmény életbelépte után nem lesz azonnal megkezdhető.
Mindazonáltal már arra az időre is, a mely a jelen egyezmény megkötése és a beváltási művelet megkezdése között eltelik, a tervezett egyezmény IV. czikkének első bekezdésében azt a beváltási műveletet előkészitő intézkedést javaslom, hogy az egyezmény megkötése napjával az államjegyek kibocsátása a csász. és kir. központi pénztárnál beszüntettessék, a minek az a következménye, hogy a közös központi pénztár a mindegyik államjegyczímletből eddig a napig kibocsátott államjegyek összegét nem szaporithatja.
Ez az intézkedés kiegésziti az egyezmény II-ik czikkében tett azt a rendelkezést, a mely szerint a sóbánya-utalványok és az államjegy-forgalom közötti összefüggés a jelen egyezmény megkötése napján megszünik.
Ennek az összefüggésnek megszüntetése ugyanis az államjegy-forgalom együttes összegének szab határt, mig az itt, a IV-ik czikkben javasolt intézkedés az államjegyek összforgalmán belül is mindegyik államjegy-czímlet összforgalmának határát megszabja és pedig akkép, hogy a megjelölt napig mindegyik államjegy-czímletből kibocsátott államjegy összege tovább nem szaporitható. Ezzel a nappal az öt-forintosok és ötven-forintosok külön-külön contingentálva lesznek.
Ez az intézkedés már azért is szükséges, mert úgy az osztrák államkincstár által saját költségén foganatositandó beváltási müvelet, a mely a jelen egyezmény megkötésétől számitott egy éven belül lebonyolitandó, mint a közös beváltási művelet, csak az esetben hajtható végre tervszerűen, folytonos figyelemmel a forgalom igényeire az egyes államjegyczímletek iránt, sőt a forgalom igényeinek bizonyos czélzatos irányitásával is, ha az egyes államjegyczímletekből forgalomban levő összegek kezdettől fogva adott mennyiségeket képeznek.
Tekintettel azonban arra az imént jelzett körülményre, hogy a közös költségen foganatositandó beváltás nem inditható meg azonnal, czélszerűnek mutatkozik, hogy a mindegyik államjegyczímletre nézve megállapitott maximális összegen belül a forgalomra alkalmatlanokká vált államjegyek ugyanoly czímletű új államjegyek ellenében egyelőre továbbra is át legyenek válthatók. Minthogy a jelen törvényjavaslattal együtt előterjesztett javaslatok egyike értelmében a koronaértékben való közkötelező számitás rendeltetik el, szükségesnek mutatkozik továbbá arról is gondoskodni, hogy az államjegyek továbbra is, addig, a mig egyáltalában forgalomban vannak, ausztriai értékre szólhassanak.
Ugyancsak az a körülmény, hogy a közös költségen beváltandó államjegyek bevonása nem inditható meg azonnal, a mint a törvényes felhatalmazás arra megadatott, teszi szükségessé azt is, hogy az állami pénztárak és hivatalok a nálok befolyó államjegyeket fizetés- és átváltáskép egyelőre ismét ki is adhassák.
A IV. czikkhez
3. bekezdésében utasitja a pénzügyministert, hogy a mint az államjegyeknek a forgalomban való pótlására rendelt fizetési eszközök - ezüst öt-koronások és tiz-koronás bankjegyek - elkészültek, a csász. kir. pénzügyministerrel egyetértőleg és a közös pénzügyministeriummal érintkezve, az öt-forintos és az ötven-forintos államjegyek fölmondásáról és beváltásáról rendeleti uton intézkedjék.
Minthogy a beváltási művelet megkezdhetésének ideje - a mint már ismételten volt szerencsém emliteni - összefüggésben van ama fizetési eszközöknek elkészültével, a melyek az államjegyek helyettesitésére forgalomba hozandók és minthogy e fizetési eszközök elkészülte előre pontosan meg nem állapitható, a jelen, a törvényhozás jóváhagyása esetén törvény erejével biró egyezmény az öt-forintos és ötven-forintos államjegyek fölmondásának idejét sem határozhatja meg máskép, mint, hogy azt az időpontot jelöli meg a fölmondás idejéül, a melyben a beváltási müvelet is megindulhat. Megjegyzem, hogy attól az időtől számitva, a melyben a törvényhozás az államjegyek helyettesitésére javasolt fizetési eszközök előállitására a felhatalmazást az öt-koronások veretéséről és a tiz-koronás bankjegyek kibocsátásáról szóló törvényjavaslatok jóváhagyásával megadta, 1-1 1/2 éven belül ezek a fizetési eszközök előreláthatólag elő lesznek állithatók.
Az államjegyek fölmondása és beváltása iránt tehát rendeleti uton lesz intézkedés teendő, azonnal, a mint az lehetséges. Az ebben a rendeletben megteendő elvi jelentőségü intézkedéseket már a jelen törvény szabályozza, a mennyiben ugyancsak az egyezmény IV. czikkét képező további rendelkezésekben arra ad utasitást, hogy az államjegyek fölmondása és beváltása tárgyában kiadandó pénzügyministeri rendeletben:
1. megállapitandó az a határidő, a meddig az államjegyek a magánforgalomban fizetéskép általánosan elfogadandók;
2. megállapitandó az a határidő, a meddig az államjegyek az állami pénztáraknál fizetésül elfogadandók;
3. megjelölendők a pénztárak, melyek a beváltásra előmutatott fölmondott államjegyeket beváltani tartoznak;
4. megállapitandó az az utolsó határidő, a meddig az erre külön megjelölendő pénztárak az államjegyeket még beváltják, és a melynek lejártával az állam minden beváltási kötelezettsége az államjegyekkel szemben megszünik.
Az 1. alatt megjelölt határidőt a jelen törvény az államjegyek fölmondása iránt intézkedő rendelet kibocsátásától számitott másfél évre, a 2. alatt megjelölt határidőt a rendelet kibocsátásától számitott két évre, a 4. alatt megjelölt határidőt pedig a rendelet kibocsátásától számitott hat évre szabja.
Megjegyzem, hogy ezek a határidők ugyanarra az időtartamra terjednek, mint azok, a melyek az 1894. évi XXIV. törvénycikkel az egy-forintos államjegyek beváltásánál állapittattak meg. Minthogy azt kell feltételeznem, hogy az egy-forintos államjegyek a forgalomnak még szűkebb ereiben oszlottak meg, mint a most beváltandó, nagyobb czímletű államjegyek, úgy vélem, hogy a javasolt határidők nincsenek oly rövidre szabva, hogy az által magánérdekek veszélyeztetnének. Nevezetesen az utolsó beváltási határidő olyképen van megállapitva, hogy e megállapitásban kellő biztositékot látok arra nézve, hogy a magánosok károsodása a beváltás elmulasztása folytán minél szűkebb térre szorittatik.
A szóban levő határidők megállapitására vonatkozó javaslatokra e mellett, a közönség érdekeire való figyelem mellett, a másik mérvadó szempont az volt, hogy a beváltási műveletnek minél gyorsabb lefolyása biztosittassék.
Az V-ik czikkhez
Arról intézkedik, hogy a fölmondott államjegyek beváltása és pótlása a forgalomban minő fizetési eszközökkel történik.
A beváltás más törvényes fizetési eszközök ellenében történik, a melyek azonban államjegyek nem lehetnek. A beváltási müvelet nem fedezhető államjegyek kiadása utján.
Ez az elvi rendelkezés megfelel az érme- és pénzrendszerre vonatkozó szerződés XIX. czikkében az egy-forintosok beváltására nézve kimondott és azóta, úgy az 1894. évi XXIV. tc. alapján végrehajtott műveletnél, mint ezuttal is szem előtt tartott annak az elvnek, hogy a forgalomban levő államjegyek bevonásával pénzforgalmunk az államjegyektől valósággal és véglegesen megszabaditandó.
A beváltandó államjegyek pótlására a forgalomban 32 millió frt erejéig öt-koronás ezüstérmék hozandók forgalomba és 80 millió frt erejéig az Osztrák-magyar bank által tiz-koronás bankjegyek bocsátandók ki. Azokat az indokokat, a melyek arra vezettek, hogy a beváltott államjegyeknek a forgalomban való pótlására ezeket a fizetési eszközöket hozzam javaslatba, az előfekvő törvényjavaslatok általános indokolásában már volt szerencsém előadni.
A forgalomba hozandó ezüst öt-koronások és a kibocsátandó tiz-koronás bankjegyekre vonatkozó külön megállapodások a III. és IV. sz. (393. és 394.sz.) alatt előterjesztett törvényjavaslatokban foglaltatnak.
A VI. czikkhez
Megállapodás történt abban, hogy a beváltási művelet végrehajtásával az Osztrák-magyar bank bizatik meg, mivel kapcsolatosan az ezüst öt-koronások kiadása is a bank utján történik. Az Osztrák-magyar banknak megbizatása a fölmondott államjegyek beváltásával összefügg azzal a körülménynyel, hogy a beváltandó államjegyek túlnyomó részének pótlására rendelt fizetési eszközöknek, a tiz-koronás bankjegyeknek kibocsátó helye szintén az Osztrák-magyar bank.
Egy további gyakorlati indokot szolgáltat e tekintetben az a czélba vett, a IV. számú (394. sz,) törvényjavaslatban foglalt intézkedés is, hogy a forgalom igényeinek érdekében átmenetileg, - legkésőbben a készfizetések felvételéig - a bank tiz-koronás bankjegyeket a 80 millió frt contingensen felül további 10 millió frt erejéig bocsáthat ki olykép, hogy a bank az e 10 milliós contingensből kibocsátott tiz-koronás bankjegyek ellenében ezüst öt-koronásokat tart vissza.
Ennek folytán az ezüst öt-koronások egy jelentékeny részének kezelése szintén mindenesetre a bankra bizandó.
Az államjegyek pótlására kiadandó fizetési eszközök igy túlnyomólag a banknál lévén összpontositva, czélszerűnek mutatkozik, az egész beváltási műveletnek végrehajtását, úgy az államjegyek beváltását, mint az azok helyettesitésére rendelt fizetési eszközök kiadását is a bankra ruházni, már azért is, hogy az egész művelet tervszerűen egy kézből legyen vezethető.
E megbizatás folytán természetszerűen az államjegyek beváltásának kötelezettsége is első sorban a bankot fogja terhelni.
Ez azonban nem zárja ki, hogy az állami pénztárak és hivatalok a beváltásnál közre ne működjenek, sőt a bank pénztárainak aránylag tágabb hálózata ezt a közremüködést a közönség érdekében szükségessé is teszi.
Az állami pénztárak részvétele a bevonási műveletben egyébként önmagától bekövetkezik azzal a határidővel, a melytől fogva azok a fizetésképen befolyt államjegyeket többé ki nem adhatják. De ettől eltekintve, gondoskodni fogok arról, hogy az állami pénztárak már a beváltás kezdetén is abban közreműködjenek.
A VII. czikkhez
A beváltott államjegyek megsemmisitése rendeltetik el.
A közös költségen beváltandó államjegyek beváltását a bank teljesitvén, ezeket a beváltott államjegyeket megsemmisiteni is a bank fogja. A közös pénzügyministerium azonban mint a függő adósság kezelője és nyilvántartója a megsemmisitésnél részt vesz.
A csász. kir. pénzügyministerium által beváltott, sóbánya-utalványokat pótló államjegyeket ez a ministerium a közös pénzügyministeriumhoz szállitja be a nélkül, hogy ez államjegyek ellenében más államjegyeket vehetne igénybe. Ez államjegyek megsemmisitését a közös pénzügyministerium végzi.
Ennél, valamint a bank által végzett megsemmisitésnél joga van mindegyik pénzügyministeriumnak kiküldött tisztviselője utján résztvenni, mert a közös költségen beváltott államjegyek megsemmisitése mind a két államkincstár, az osztrák pénzügyi kormánynak költségén beváltott államjegyek megsemmisitése az osztrák államkincstár valóságos és végleges, és pedig ugyanakkora kiadását képezi, a mekkora a megsemmisitett államjegyek összege.
A VIII. czikkhez
Az államjegyekről vezetendő számadásokról szól a beváltási mívelet végrehajtásának ideje alatt.
Külön számadás vezetendő az osztrák államkincstár terhére folyamatban levő beváltásról és a közös költségen folyó beváltásról. A mindegyik művelet során beváltott és megsemmisitett államjegyek a függő adósság illető csoportjából mint törlesztettek leirandók. Ezenkivül az államjegyek czimletenként is külön mutatandók ki.
Az utolsó beváltási határidő lejártával a beváltásra nem került államjegyek a közös költségen beváltandó államjegyekből mint törlesztettek leirandók. E szerint az ebből folyó megtakaritás is közös nyereséget képez.
A IX. czikkhez
Az 1892. évi XVIII. törvénycikk XIX-ik czikkének rendelkezéséhez képest kimondatik, hogy a közös költségen beváltandó államjegyek beváltási költségei 30% erejéig Magyarországot, 70% erejéig Ausztriát terhelik. Ennek megfelelőleg a beváltásra nem került államjegyekből folyó megtakaritás is 30% erejéig Magyarország, 70% erejéig Ausztria javára esik.
A X. czikkhez
Értelmében a két pénzügyminister a közös pénzügyministerrel érintkezve, az Osztrák-magyar bankkal meg fog állapodni a közös költségen beváltandó államjegyének az Osztrák-magyar bank által végrehajtandó beváltása iránt. E megállapodások, a mennyiben a törvényhozás elé tartoznak, a tiz-koronás bankjegyek kibocsátásáról szóló törvényjavaslatban tervezett egyezményben foglaltatnak.
A XI. czikkhez
Elrendeli, hogy az államjegyek bevonási művelete felett az ellenőrzést a függő adósságok ellenőrzésére kiküldött bizottságok gyakorolják. E rendelkezés, mint a nevezett bizottság törvényes feladatából folyó, külön indokolást nem igényel.
A XII. czikkhez
Elrendeli, hogy az államjegyek kényszerforgalmának megszüntével, a két törvényhozásnak, tekintettel erre a körülményre, a készfizetések felvételének törvényes elrendelése ügyében előterjesztés teendő.
Ez az intézkedés tehát már nem az államjegyek beváltási müveletét szabályozó intézkedések körébe tartozik, hanem e körön túlmenve, a valutarendezés terén teendő jövő, legnagyobb jelentőségű lépésre, a készfizetések felvételére utal. A javasolt intézkedés indokairól és czélzatáról az általános részben emlékeztem meg.
A 2. § értelmében a törvény kihirdetése napján lépne hatályba. Minthogy intézkedései a monarchia mindkét államában egyformán hajtandók végre, a törvény hatálybaléptének napja kihirdetésének a két kormány által egyetértőleg megállapitandó napjával lenne megállapitandó.
