A modern államok adórendszerében az egyenes adókon és a fogyasztási adókon kivül, az adóknak még egy harmadik csoportozatával is találkozunk, mely forgalmi adó tudományos elnevezés alatt azzal a közös ismérvvel bir, hogy az alkalmilag, bizonyos jogcselekmények után, okiratok kiállitásánál vagy hatósági szolgáltatások után szedetik be.
A forgalmi adók elnevezése alatt a szolgáltatásoknak oly sokféle és oly különböző válfaja egyesül, hogy a tudományos elmélet a fogalom egyöntetű megállapításában és általános megokolásában eddigelé teljes megállapodásra nem volt képes jutni.
Lényegükben a forgalmi adók kétségtelenül oly vagyoni adókként jelentkeznek, a melyek az egyes vagyonelemek forgalmára nehezednek, tekintet nélkül arra, hogy az egyes forgalmi aktusok nyereséggel járnak-e vagy sem. Ebbeli ismérvüknél fogva az adórendszer kiegészitése szempontjából a forgalmi adóknak fontos feladat jut; különösen ma, midőn a gazdasági fejlődés a forgalomnak, mindinkább nagyobb jelentőséget kölcsönzött és az egész gazdasági élet úgyszólván az egyes forgalmi aktusok sorozatából áll.
Ebben a modern gazdasági életben az ingó tőke rendkivül nagy jelentőségénél fogva az értékpapir-forgalomnak és annak legnevezetesebb piaczának, a tőzsdének, mindinkább nagyobb és nagyobb szerep jut, de a tőzsdei forgalom tárgyát képező ingó tőke megadóztatása ezzel a fontos szereppel egyáltalán nem tartott lépést.
Az illetékszabályokban több oly intézkedést találunk ugyan, mely a tőzsdei forgalommal kapcsolatban adókat állapít meg, igy nevezetesen az, alkuszok naplóinak és kötleveleinek, a kereskedelmi könyveknek, leveleknek és számláknak, az előlegügyleteknek bélyegkötelezettsége kétségtelenül a tőzsdei forgalmat is érinti, de bizonyos, hogy ezzel szemben az ingatlan tőke forgalma sokkal súlyosabb tehernek van alávetve, főleg tekintettel arra is, hogy a tőzsdei forgalom rendszerint alakszerűtlen okiratok mellett, vagy egyáltalán minden okirat nélkül bonyolódik le.
Ez a körülmény és az államháztartás növekedő szükségletei, Európa legnevezetesebb államait az utolsó évtizedben a tőzsdei ügyletek rendszeres megadóztatására inditották, a mi a tőzsde adó vagy az értékpapir-forgalmi adó megalkotásában jelentkezik.
Nálunk e kérdés a közvéleményt csak 1886 óta foglalkoztatja, a midőn ugyanis az 1888. évi május hó 29-ikéről kelt német birodalmi törvény hatása alatt Istóczy Győző képviselő törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé: „az értékpapirok adásvevése és a tőzsdeszerű adásvevési és egyéb beszerzési ügyletek után fizetendő illetékekről.” A képviselőház bölcsessége, különös tekintettel arra, hogy a szomszédos Ausztriában a tőzsdeadó még nem hozatott be, a javaslatot ez alkalommal időszerűtlennek tartván, azt nagy többséggel elvetette.
Ennek az érvnek a jogosultsága az 1892-ik évi szeptember hó 18-áról kelt osztrák törvény által megszünt ugyan, de a tőzsdeadó behozatalát még egyideig ama körülmény késleltette, hogy a tőzsdei leszámolási eljárás, mely az adó kivetésénél és beszedésénél a főszerepre lett volna, hivatva, nálunk csupán az 1894. év folyamán rendeztetett be, ennek utána pedig egyrészt meg kellett várni, mig a leszámolási eljárás meghonosodik, másrészt pedig az időközben bekövetkezett gazdasági válság közepette nem látszott időszerűnek, az amúgy is elgyengült tőzsdei forgalmat új teherrel sujtani.
A kedvezőtlen viszonyok, sajnos, még ma sem szüntek meg ugyan teljesen, de ennek daczára adórendszerünk kiegészitése czéljából a tőzsdeadó behozatalát továbbra már el nem odázhatjuk.
A tőzsdei forgalom megadóztatásának hivatása a kereseti, illetőleg jövedelmi adók kiegészitésében jelentkezik, mert egyrészt a tözsdei ügyletek az egyeseknek nem iparszerű és igy kereseti adóval nem terhelt kereseti tényeiként jelentkeznek, másrészt mert a kereseti és a tőkekamatadó hiányait csak úgy lehet ellensúlyozni, ha a forgalomba jutó ingó tőkék, melyek nagy általánosságban az adóképes vagyonosságnak bizonyitékát képezik, értékükhöz mérten forgalmi adóval sujtatnak.
Ezenfelül socialpolitikai szempontok is indokolttá teszik a tőzsdeadó behozatalát, mert ha a legutóbbi években a fogyasztási adók emelése mindinkább szükségessé vált, a mely adók pedig az alsóbb néposztályokra vagyoni képességükhöz arányitva súlyosabban nehezednek, ennek ellenében csakis igazságos az oly adó behozatala, mely az alsóbb néposztályokat figyelmen kivül hagyva, kizárólag a vagyonos, tehát adóképes elemeket terheli és részben a tőkegyüjtési erő utólagos megadóztatásaként is fog jelentkezni.
A tőzsdei vagy tőzsdeszerű forgalom úgy nálunk, mint egyebütt is, két főcsoportra: árúk és értékpapirok forgalmára oszolván, mindenekelőtt fontos volt annak a kérdésnek eldöntése, vajon az adó mindkét forgalmat felölelje-e, avagy kizárólag az értékpapir-forgalomra szoritkozzék?
Azok az indokok, a melyek a fentebb kifejtettek értelmében az ingó forgalomnak általánosságban való megadóztatását kivánatossá teszik, az árúforgalom tekintetében sokkal kisebb mérvben érvényesíthetők.
Az árúforgalom kétségtelenül sokkal gyengébb vagyonerőt képvisel, mint az értékpapir-forgalom és sokkal nehezebb az iparszerű keresetnek elválasztása a hivatáson kivül állótól, mert még az egyes tőzsdei ügyletek is úgy a mezőgazdák, mint az iparosok hivatásszerű foglalkozásából eredőknek fognak jelentkezni, a mely ügyletek tehát az illetők kereseti adójának megszabásánál amúgy is figyelembe jönnek.
Ezenfelül tartani lehet attól, hogy az árúforgalom megadóztatása káros hatással lesz a termelési viszonyokra, és ez az érv nálunk, hol a mezőgazdaság évek óta súlyos válsággal küzd, annál is fokozottabb figyelmet érdemel, mert a szomszédos Ausztriában az árúforgalom adómentes és ekkép az árúforgalom megadóztatása könnyen azt a veszélyt idézné elő, hogy a forgalom egy része Ausztriába tereltetnék.
Ezek az aggályok más államokban is arra vezették a törvényhozást, hogy az árúforgalom megadóztatását teljesen vagy nagyjában mellőzzék.
Francziaország árúforgalmi adót nem ismer, Olaszországban csak a tőzsdei határidőüzlet adóköteles és a német törvény is, messzemenő intézkedései daczára, az adókötelességet az árú-ügyleteknek csak ama részére terjesztette ki, a mely tőzsdei szokások alapul vétele mellett köttetik és ezenfelül kimondotta, hogy abban az esetben, ha az ügyfelek egyike őstermelő vagy iparos, a ki az ügylet tárgyát képező árút belföldön termelte vagy átdolgozta, a különben adóköteles ügylet adómentessé lesz.
Mindezek alapján a törvényjavaslat intézkedései kizárólagosan az értékpapir-forgalomra szoritkoznak, ennek a keretén belül is azonban az adó terjedelme tekintetében az a további kérdés volt mindenekelőtt megfontolandó, vajjon az értékpapirok csak forgalmukban, vagy már tőzsdei jegyzésük, illetve kibocsátásuk alkalmával is megadóztassanak-e vagy sem?
Fontosságot ez a kérdés tulajdonképen csakis a külföldi értékpapirok tekintetében igényel, mert belföldi s társaságaink részvényei és a közforgalmi adósságlevelek és, egyéb czímletek az illetékszabályok értelmében kibocsátásuk alkalmával amugy is II. fokozat, illetőleg a mennyiben nem névre, de előmutatóra szólnak, III. fokozat szerinti illetéknek vannak alávetve, mely illeték az érték 3 ‰, illetőleg 6 ‰-ának felel meg, és ezenfelül a névre szóló részvények átiratása után ujabb II. fokozat szerinti illeték jár. Habár ez az adó a külföldi államokban, nevezetesen Francziaországban, és Németországban a belföldi részvények kibocsátása után megállapított adótól messze el is marad, a mi viszonyaink közepette, hol a tőkehiány oly gyakran érezhetővé válik és hol ennélfogva a részvénytársaságok megalakitását lehetőleg előmozditanunk kell, a belföldi részvénytársaságokra vonatkozólag a kibocsátási adónak felemelése nem volna indokolt, különös tekintettel arra is, hogy az osztalékok és kamatszelvények is II. fokozat szerinti illetéknek vannak alávetve. A külföldi értékpapirok tekintetében a kibocsátási adó ellenben igen alárendelt jelentőségű, mert gyakorlatilag attól csakis minimalis eredményeket várhatunk.
Tudvalevő, dolog ugyanis, hogy külföldi értékpapirok számottevő mennyiségben alig fordulnak meg nálunk. A budapesti értéktőzsdén is csak két külföldi értékpapir jegyzését látjuk: a bolgár kölcsönt és a szerb sorsjegyeket, de ezekben is kötések csak szórványosan fordulnak elő, Ausztria pedig ebből a szempontból, mindaddig, mig a bélyeg és illeték tekintetében a két állam közt fennálló egyezség érvényben van, külföldnek nem tekinthető, a mely alapon az 1892. szeptember, 18-áról kelt osztrák törvény a külföldi értékpapirok adóját a magyar értékpapirokra nem is terjesztette ki.
Ennek a törvénynek végrehajtásánál egyébiránt kitünt, hogy Ausztriának külföldi papirokban való birtoka körülbelül 200 milliót tett ki és igy szemben azzal, hogy Ausztria tőkegazdagságban messze túlszárnyal bennünket, ez csak bizonyitékául szolgálhat annak a fentebbi állitásnak, hogy a külföldi értékpapirok után megállapítandó kibocsátási adó nálunk igen csekély jelentőséggel birna.
A törvényjavaslat szerkesztésénél a kiindulási pont ezekhez képest az volt, hogy az adó kizárólag az értékpapirok forgalmát érintse, ezen a kereten belül azonban az ügyletek adókötelességét teljes általánosságban és minden kivétel nélkül állapítja meg.
Igaz, ugyan, hogy egyes államok törvényes intézkedéseiben, nevezetesen Ausztriában és Francziaországban az az elv uralkodik, hogy az értékpapir-forgalmi ügyletek adókötelessége csak abban az esetben áll be, ha az ügyletek a tőzsdén köttetnek, vagy ha a szerződő feleknek legalább egyike iparszerűen foglalkozik értékpapir-forgalmi ügyletekkel, illetőleg kereskedő, de én részemről ezt a megkülönböztetést, mint a forgalmi adóknak fentebb ismertetett elveivel ellentétben állót, annál kevésbé látom indokoltnak, mert az adókötelesség általános kiterjesztése ellen számbavehető gyakorlati nehézségek sem szólanak és habár el kell ismernem, hogy a pénzügyi eredmény szempontjából ez a kérdés jelentőséggel alig bir, azt tartom, hogy ez a körülmény alig indokolhatná az általános adókötelesség alóli kivételnek megteremtését, különösen akkor, mikor ez könnyen lenne felhasználható az adókötelesség kijátszására.
Németországban is következetesen van keresztülvive az általános adókötelesség és daczára annak, hogy a német törvényt ezenfelül még a kötjegykényszer is jellemzi, a gyakorlati életben a törvény ily irányú intézkedésének végrehajtása nehézségekbe nem ütközött.
Ezt a most emlitett kötjegykényszert, a mely egyébiránt a franczia törvénynek is jellegzetes intézkedését képezi, én részemről az adó helyes biztosításának szempontjából nem tekinthetem oly fontosnak és elkerülhetlenül szükségesnek, hogy erre való tekintettel a forgalomnak régi és a gyakorlat által teljesen meghonosított formáin változásokat kivánnék életbeléptetni.
Ebből az indokból az adó technikájának szempontjából inkább az osztrák törvénynek a gyakorlatban s bevált intézkedéseit tartottam szem előtt, különös figyelemmel arra is, hogy a mennyiben szoros gazdasági kapocs fűz bennünket össze Ausztriával, és a mennyiben tőzsdei szokásaink és az ügyletek formái is majdnem teljesen azonosak, könnyen felmerülhetne itt is az a veszély, hogy az ügyletek formáinak erőltetett változása folytán forgalmunk egy részét Ausztriába tereljük.
Ennek daczára a törvényjavaslat intézkedései nem foglalják magukban az osztrák törvény rendelkezéseinek változatlan recipiálását és, a részletektől eltekintve, alapvető intézkedéseiben is lényeges eltérések mutatkoznak. Az adó körét illetőleg az eltérésre már fentebb volt szerencsém utalni és e helyütt még azt tartom felemlitendőnek, hogy a törvényjavaslat szerkezete jóval egyszerűbb az osztrák törvényénél, mely igen sok ügyletcsoportot állit fel, mig a javaslat tulajdonképen csak három csoportot ismer, a minek főelőnye az, hogy az adólerovás teljesítése három tényezőnél: a leszámoló irodánál, az alkuszoknál és az értékpapir-kereskedőknél központositva van, a mi által pedig az ellenőrzés hatályosabbá és szigorúbbá válik. Továbbá lényeges eltérés abban mutatkozik, hogy mig az osztrák törvény adóegységül majd a tőzsdei kötést, majd pedig bizonyos értékösszeget vesz fel, addig a javaslat állandó adóegységet állapít meg, a mint ez a forgalmi adók mint vagyonadók jellegével inkább össze is egyeztethető.
Mindezek tekintetében egyébiránt a részletes indokolásra utalván mielőtt erre áttérnék e helyütt még csak azt kivánom megjegyezni, hogy e törvényjavaslatot 1898. évi április hó 28-án és 29-én az adó által érdekelt körökből alakitott szaktanácskozmány elé terjesztettem, a mely tanácskozmány folyamán nyilvánitott óhajtásokat, a mennyiben a javaslat alapvető intézkedéseivel és a kincstár érdekeivel összeegyeztethetők voltak, lehetőleg figyelembe vettem.
A forgalmi adók természetéből kifolyólag az értékpapir-forgalmi adó tárgyát az értékpapir-forgalomban felmerülő ügyletek képezhetik csak.
Ennek az elvnek ad kifejezést a törvényjavaslat 1. §-a, de e mellett nem hagyható figyelmen kivül, hogy az adókötelesség megállapítása, az adónak kivetése és lerovása szempontjából alakilag azok az okiratok jelentkeznek, mint a megadóztatás tárgyai, a melyeknek kiállitása a javaslat további rendelkezései alapjain az adóalanyok kötelességévé tétetik.
Ebben rejlik indoka annak, hogy a javaslat több helyütt, daczára annak, hogy az 1. §-ban csak az ügyleteknek adókötelességét lehetett megállapítani, adóköteles és adómentes okiratokról emlékezik meg.
A forgalmi adók tekintetében az általános részben előadottakhoz képest az adóköteles értékpapir-forgalom tárgyát csak azok az értékpapirok képezhetik, a melyek tőkebefektetésre alkalmasak és mint ilyenek képesitvék arra, hogy kereskedelmi forgalom tárgyául szolgálhassanak.
Ezek első sorban azok az értékpapirok, a melyek a hivatalos árjegyzék értelmében a tőzsdén árusittatnak és a javaslatban taxative felsorolvák. Ezenkivül az adóköteles értékpapir-forgalom tárgyai közé voltak sorolandók azok az osztalékszelvények is, a melyeknek beváltási értéke még nem állapíttatott meg, minthogy ezek is a fentebb emlitett ismérvekkel birnak és az ily osztalékszelvényekben a tőzsdén gyakran nagy forgalom is fejlődik.
A már emlitett szaktanácskozmány alkalmával javaslatba hozatott, hogy az állami kölcsöneink kötvényeiben kötött ügyletek az értékpapir-forgalmi adó alól mentesíttessenek. Mint már volt szerencsém kifejteni, czélom az volt, hogy az értékpapir-forgalom teljes köre felemeltessék. Erre való tekintettel és minthogy különben is állami hitelünk olyannyira megszilárdult, hogy ily kivételes intézkedések által állampapirjaink kedvező irányban való befolyásolását nem remélhetjük, de az adó csekély mérve azt indokolttá sem teszi, az állampapirokban kötött ügyletek adókötelességét továbbra is fentartottam.
A külföldi váltók, utalványok és chequek, továbbá a külföldi pénznemek, papirpénz- és bankjegyek iránti forgalomban kötött ügyletek adómentessége valutánk rendezetlen viszonyai folytán általános nemzetgazdasági szempontokból indokolt. Külföldi árúforgalmunkban ugyanis a külföldi váltók árfolyamában beállható változásokra való tekintettel, esetleges károsodások elkerülése czéljából, a külföldre eladott árúk és értékpapirok árát előre biztosítani kell, és így nem volna méltányos, hogy egyeseknek az emlitett értékekben a dolog természetéből folyólag szükségszerűen kötött ügyletei adóval sujtassanak. Indokolt ez még a miatt is, mert a külföldhöz viszonyitva még mindig magas kamatlábunk a külföldi tőkék beözönlése által jótékonyan, befolyásoltatik és így ezt az adókötelesség megállapítása által megnehezitenünk nem lenne czélszerű.
Ugyancsak valutánk rendezetlen viszonyai indokolják a vert és veretlen nemes fémek forgalmában kötött ügyletek adómentességét, a mely forgalomnak megkönnyitése rendezett valuta-viszonyok mellett is igen nagy jelentőségű. A belföldi váltók, utalványok és chequek iránti forgalomban kötött ügyletek adómentessége mellett az a már emlitett indok szól, mely szerint kamatlábunk a külföldhöz viszonyitva amugy is magas, és igy általános nemzetgazdasági szempontokból is a kamatlábnak lehetőleg csökkentésére kell törekednünk. A kamatozó kincstári utalványok iránti forgalomban, kötött ügyletek adómentessége, a kincstár esetleges szükségleteinek könnyebb fedezhetése által indokolt, egyébiránt úgy ezek, mint a bankok által kibocsátott pénztári jegyek és a takarékpénztári könyvecskék inkább készpénz jellegével birnak, és így forgalom tárgyául alig szolgálnak.
Ez a szakasz taxative sorolja fel az ügyletek mindazon nemeit, a melyek értékpapir-forgalmat előidéznek és ekkép az értékpapir-forgalmi adónak tárgyát képezik. Ezek közt a leggyakoribb az adásvétel, a melynek fogalma az értékpapir-forgalomban is teljesen megegyezik a magánjogban nyujtott fogalommal és így bővebb magyarázatra nem szorul.
A szoros jogi értelemben vett csere, a midőn ugyanis értékpapirok más értékpapirok fejében átengedtetnek, a forgalomban igen ritkán fog ugyan előfordulni, ennek daczára azonban mint adóköteles forgalmat létesítő ügyletet, melynek adókötelességére az alábbiakban még lesz szerencsém visszatérni, már azért is fel kellett sorolni, nehogy adásvételi ügyletek elpalástolására felhasználtassanak. A csereügyleteknek jellege önként érthetőleg nem változik, ha a szerződő felek egyike az értékpapirokon felül még készpénzbeli szolgáltatásra is köteleztetik.
Átutalás akkor forog fenn, midőn az ügyleteken kivül álló harmadik személy az értékpapirok átvételére vagy az értékpapirok szállitására kötelezett fél helyett az ügyletbe belép, mely esetben tehát kétségtelenül új forgalom és igy új adótárgy is létesül.
Mérvadó azonban az adókötelesség megállapításra csak az lehet, hogy a harmadik személy mily jogi viszonyban áll a kötelezettel, mert ha az átutalóval jogilag egy és ugyanazonos személynek tekinthető, akkor az átutalás folytán új forgalom nem létesül.
A díjügyletek közül az egyszerű díjügyletnél, a kettős dijügyletnél és a „még annyit” kikötő ügyletnél, - a mint azt a budapesti árú- és értéktőzsdén érvényes értéküzleti szokások 18. §-a is kifejezi, - a díj fizetője optionális jogot szerez magának arra nézve, hogy bizonyos meghatározott időben ügyletet köthessen. Magának a díjügyletnek megkötése tehát még tulajdonképen adóköteles forgalmat nem létesít, hanem ez csak akkor fog bekövetkezni, midőn a díj fizetője választási, jogát oly módon gyakorolja, hogy a vételi, illetőleg eladási művelet mellett optál.
Ha a díj fizetője ellenben ezzel a jogával nem él, a fizetett díj egyszerűen elveszettnek (abandonáltnak) tekintendő, mi kétségtelenül szintén bizonyos vagyonjogi forgalmat létesit, a mely forgalomnak adókötelessége és így a díjügyleteknek a választási jog gyakorlásától függetlenül való megadóztatása annál is indokoltabb, mert kétségtelen, hogy ily ügyleteket kötő felekben az adózási képesség fokozottabb mérvben van meg.
A dijügyletek azon nemeinél, a melyeket az értéküzleti szokások stellage-ügylet névvel jelölnek meg, a tényleges forgalmat előidéző ügylet megkötése feltétlenül bizonyos, mert a stellage-ügylet természeténél fogva „a stellage vevője nemcsak jogosítva, hanem kötelezve is van az ügyletet akár az egyik, akár a másik módon teljesíteni”, illetőleg vagy a vételt, vagy az eladást választani.
A halasztó ügyletek két csoportra oszthatók: a szorosabb és tágabb értelemben vett vagy egyszerű és nem egyszerű halasztásokra.
Az elsők jellege abban nyilvánul, hogy a szerződő felek közös egyetértéssel az ügylet teljesítési idejét elhalasztják, a nélkül, hogy a szerződés egyéb feltételei változást szenvednének. Kétségtelen, hogy ily esetben új ügylet, új forgalom nem létesül és ebből az indokból az egyszerű halasztásokat az adóköteles ügyletek közé nem is lehetett sorolni.
A tágabb értelemben vett halasztó ügyletek (a report-, illetőleg deport-, vagy köznéven kost-ügyletek) tulajdonképen az adásvevési ügyletek fogalma alá sorolhatók, mert jogi szempontból két ügyletet képeznek: értékpapiroknak készpénz melletti eladását, illetőleg vételét és ugyanezeknek az értékpapiroknak meghatározott későbbi határidőre való visszavásárlását, illetőleg ujból eladását. Itt tehát kétségtelenül új ügylet, új adóköteles forgalom létesül, mely az eredetileg kötött szerződés lényeges megváltoztatásával, sőt esetleg új szerződő feleknek az üzlethez való hozzájárulásával áll kapcsolatban.
Az előlegezési vagy lombard-ügylet lényege abban rejlik, hogy értékpapirokra kölcsön nyujtatik, a melynek biztositására az értékpapirok kézi zálogul szolgálnak. Ez magában véve a törvényjavaslat elvi álláspontjának megfelelőleg adóköteles forgalmat még nem létesit, de a lombard-ügyletek oly alakban is köthetők, hogy a kölcsönadó a kézi zálogul nyert értékpapirok helyett más, de ugyanazon fajtájú értékpapirokat szolgáltat vissza; vagy pedig oly alakban, hogy a kölcsönadó bizonyos feltételek beálltával a zálogba adott értékpapirokat fizetés helyett átveheti, mely esetben adóköteles forgalom létesülvén, ezek az ugynevezett alakszerűtlen lombardüzletek hasonlólag az adóköteles ügyletekhez soroltatnak.
Végül az itt részletesen emlitetteken kivül adókötelesnek volt minősitendő minden egyéb ügylet is, mely tőzsdei vagy tőzsdeszerű forgalmat létesit, mert a tőzsdei üzlet változatosságánál fogva az ügyleteknek oly ujabb alakzatai keletkezhetnek, a melyek, a mennyiben az adókötelesség általános ismérveivel birnak, megadózatlanul nem hagyhatók.
A 2. § indokolásában elősoroltakhoz képest, a mely szerint az adóköteles értékpapir-forgalom tárgyául a tőkebefektetésre alkalmas és kereskedelmi forgalomra képes értékek szolgálhatnak csak, adómentes ügyletnek volt minősitendő első sorban: a kisorsolt vagy beváltandó értékpapirok beváltása, minthogy az ily értékpapirok a beváltás pillanatában gazdasági jellegüket elvesztik és szigorúan véve a beváltáskor forgalomjogi szempontból megsemmisülnek.
Adómentesnek volt továbbá minősitendő az ugyanegy értékpapir czímleteinek kicserélése és az értékpapirok kölcsönadása, minthogy itt is új tőkebefektetés nem czéloztatik és tulajdonképpeni kereskedelmi forgalom sem létesül és ezek az ügyletek inkább szivességi ügyleteknek tekinthetők. Az értékpapirok kölcsönadásának adómentességénél azonban feltételül meg volt állapitandó, hogy a kölcsönadás kölcsöndíj kikötése nélkül és ugyanazon fajtájú értékpapiroknak nyolcz napon belül való visszaadásának kötelezettsége mellett történjék, mert ellenkező esetben könnyen beállhatna, hogy ily kölcsönadások reportczélokra kihasználtatnak és ekkép egy különben adókötelesnek minősitett ügylet helyébe lépnének.
Az értékpapirok kibocsátásuk alkalmával, mint már az általános részben volt szerencsém jelezni, az illetéki díjjegyzékben megállapitott fokozatos illeték alá esvén, és igy forgalmi adóval már meg lévén terhelve, egyrészt a kettős megadóztatás elkerülése, másrészt az új társaságok alapitásának megkönnyitése czéljából az ujonnan kibocsátott értékpapirok első megszerzésének adómentessége szintén teljesen indokolt, de meg kell jegyeznem, hogy ez az adómentesség a dolog természetéből folyólag megszünik, ha a kibocsátó intézet bizományos közreműködését veszi igénybe, mert ebben az esetben a bizományos és az értékpapirok megszerzője között létesült ügylet adókötelesnek tekintendő.
Az értékpapirok convertálása, a midőn ugyanis alacsonyabb kamatozású értékpapirok lépnek a régi magasabb kamatozású értékpapirok helyébe, az alacsonyabb kamatláb elérése iránti törekvések támogatásán kivül adómentesnek főleg abból az indokból volt nyilvánitandó, mert ily convertálások leggyakrabban állampapiroknál fordulnak elő, a hol az adómentesség a mivelet sikeres keresztülvitele tekintetében kétségtelenül nagy horderővel fog birni.
A jelzálogkölcsönök felvétele és visszafizetése alkalmával a hitelező (intézet és a jelzálogadós között a záloglevelek tekintetében felmerülő ügyletek adómentessége indokát abban találja, hogy a jelzálogkölcsönök kamata nálunk még mindig nagyobb, mint külföldön és ekkép nem lenne méltányos ezeket az ügyleteket adóval is terhelni, különös tekintettel arra is, hogy azt túlnyomó részben az amúgy is kedvezőtlen viszonyok közt sinylődő gazdaközönség viselné.
Végül adómenteseknek voltak minősitendők a visszaszállitások a halasztó ügyletekből. Mint már fentebb emlitettem, a halasztó ügyletek jogilag két adásvevési ügyletet képviselnek és igy jogi ismérvük alapján kettős megadóztatás alá esnének, holott gazdaságilag csak egy egységes ügylet jellegével birnak, és ekkép a kétszeres adóval felette méltánytalanul sujtatnának.
Ennek elkerülése czéljából lenne a halasztó ügyletekből való visszaszállitásnak adómentessége kimondandó, minek következményeképp a halasztó ügyletekben rejlő két művelet közül csak az első esnék adókötelesség alá.
Ugyanily értelemben intézkedik az 1894-ik évi április hó 27-éről kelt új német birodalmi törvény (12. §) és az 1893. évi április hó 28-án kelt franczia törvény 28. §-a, mig az 1897. évi márczius hó 9-ikéről kelt osztrák törvény csak az oly visszaszállitásokat mondja ki adómenteseknek, melyek nem bonyolittatnak le a leszámoló iroda utján és ezt a kivételt a törvény végrehajtása iránt kiadott instructióban adótechnikai szempontokkal indokolja, a mennyiben a bécsi tőzsdén érvényes leszámolási rend értelmében nem állapittatik meg, hogy mily ügyletek alapján szállitandók vagy veendők át a leszámolásra bejelentett értékpapirok.
Én részemről ezt az érvet mérvadónak nem fogadhatom el, mert egyrészt a leszámoló iroda ügyrendjének a törvény intézkedéseihez kell alkalmazkodnia, másrészt pedig semmi nehézség sem forog fenn arra nézve, hogy a leszámoló íven a visszaszállitások külön megjelöltessenek, esetleg erre a czélra külön ívek használtassanak, a mely esetben az előbb benyujtott ívekkel való összehasonlitás utján az ügyletek ugyanazonossága könnyen felismerhető.
A törvény 1. §-a az adókötelességet az értékpapir-forgalmi ügyletekre mondja ugyan ki, de ezzel még nincs megállapitva az, hogy az ügyletek mely időben válnak adókötelesekké.
Mig a német törvény ezt az időpontot az ügylet megkötésében keresi, addig az osztrák törvény az adózást általánosságban az ügyletek teljesitésének momentumába helyezi.
Mindkét törvény egyes rendelkezéseiben nem egyszer jut ellentétbe ezzel az alapgondolattal és ez a dolog természetéből önként is folyik, mert az adókötelesség és az adókötelesség beálltának időpontja közt nincs szoros kapcsolat és az időpont jelentőségre csak akkor jut, ha arról van szó, hogy miként vitessék keresztül a megadóztatás.
Ebből az indokból a törvényjavaslatban a czélszerűség szempontjából bizonyos ügyletek már a kötéskor, más ügyletek ismét a lebonyolitás közben, mások végre a teljesitéskor adóztatnak meg.
Ez az elv nyer kifejezést ebben a szakaszban, a mi jelentőséggel azért bir, minthogy további folyamán a kettős megadóztatás elkerülése végett ki van mondva, hogy az egyszer már adó alá vont ügylet további mozzanataiban új megadóztatás tárgyául nem szolgálhat.
A kereskedelmi törvény 368. §-a értelmében „a kereskedelmi ügylet megkötése bizománynak tekintetik, ha ezt valaki megbizásból, saját nevében, de más részére eszközli. Azon ügyletek által, melyeket a bizományos harmadik személyekkel köt, jogositva és kötelezve ő lesz; a megbizó és a harmadik közt jogok és kötelezettségek nem keletkeznek”.
Minthogy tehát ezek szerint a bizományos az ügyletet a harmadik személylyel saját nevében köti és az ekként megkötött ügylet által jogositva és kötelezve csak ő lesz, a bizományos és a megbizó közt létesülő ügylet pedig a megbizó és a bizományos közt új jogokat és kötelezettségeket alapit, - minden kételyen felül áll, hogy a bizományi ügylet normális formájában két adóköteles ügyletet képvisel, egyrészt a bizományos és a megbizó, másrészt a bizományos és a harmadik személy között kötött ügyletet, mely két ügylet tehát egyenként adókötelesnek volt kimondandó.
A díjügyletekre vonatkozólag a törvényjavaslat 4. §-ához fűzött indokolásban előadottakhoz képest a díjügylet adóköteles ügyletté tulajdonképen csak akkor lesz, ha a díjfizető választási jogánál fogva az értékpapiroknak vételét, illetőleg eladását választja.
Ily körülmények közt a díjügyletek megadóztatása nem következhetik be megkötésükkor, a mikor ugyanis még bizonytalan, vajjon az ügylet fog-e tényleg forgalmat előidézni vagy sem, hanem csak akkor, ha a díjügylet vétel vagy eladás melletti optióra vezetett, a mely a lebonyolitásban vagy a szállitásban nyer kifejezést.
A megadóztatás időpontjának ily módon való megállapitása mellett szükséges volt még oly irányban is gondoskodni, hogy a díjügyletektől való elállás, illetőleg a díj abandonálása, a mi a már kifejtettek alapján szintén adóköteles vagyonjogi forgalmat létesit, az ügyletek egyszerű stornirozásának alakjában kifejezést ne nyerhessen és e végből meg volt határozandó, hogy az elállás az ügylet adómentességét csak akkor vonja maga után, ha az ügylettől való elállás az ügylet megkötésének napján következik be.
Az alkuszok által „önmagukban” kötött ügyletek kettős megadóztatásának indoka a fentebbiekben a bizományi ügyletekre vonatkozólag előadottakból önként folyik.
Ugyancsak kettős ügyleteknek voltak tekintendők a csereügyletek is, melyek tulajdonképen két adásvevési ügyletet képviselnek, bennük két különböző vagyonjogi forgalom alakul és kettős megadóztatásuknak elejtése esetére igen könnyen használtathatnának fel arra, hogy az egy és ugyanazon fél számára egy és ugyanazon napon kötött külön eladási és külön vételi ügyletek egy ügyletnek minősittessenek.
A külfölddel kötött értékforgalmi ügyletek, az ugynevezett arbitrage-ügyletek a legnevezetesebb külföldi törvényhozások részéről kedvezményes elbánásban részesittetnek.
Igy az 1894. évi ápril hó 27-éről kelt német törvény 7. §-ában megállapitja, hogy a mennyiben a szerződő feleknek csak egyike lakik belföldön, az ügylet után fél adó jár. A franczia törvény, mely minden ügyletnél két adóköteles műveletet, adást és vevést különböztet meg, csak a belföldi szerződő fél által létesitett műveletet terheli adóval és végül az új osztrák törvény 3. §-a értelmében az ügylet, a mennyiben a szerződő felek egyike külföldön tartózkodik, csak akkor lesz adókötelessé, ha az adófizetésre első sorban kötelezett belföldön lakik.
Ezekre a törvényhozási intézkedésekre való tekintettel az arbitrage-ügyletek kedvezményes megadóztatása elől a magam részéről nem zárkózhattam el és pedig annál kevésbbé, mert rendezetlen valutánk mellett, az arbitrage-ügyletek nálunk fokozottabb jelentőséggel birnak, a mennyiben a külföldre eladott értékpapirok fizetési eszközök jellegével birnak és eme jellegük még rendezett valutaviszonyok közt is fontos közgazdasági tényezőt képez.
Lényegileg az emlitett három törvényhozás által alkotott kedvezmény eredménye egy és ugyanaz, a mennyiben az osztrák törvény további rendelkezése értelmében (13. és 15. §) csak a külföldre történő eladások lesznek adókötelesekké, mig a külföldről eszközölt vételek az adó alól mentesitettek, ugy, hogy nagy általánosságban a belföldi forgalom csak a fél adót viseli.
Erre való tekintettel és különösen figyelemmel arra is, hogy az általános részben kifejtett indokoknál fogva lehetőleg az osztrák törvény rendelkezéseihez alkalmazkodtam, az osztrák törvény vonatkozó határozatait tartottam alkalmazandóknak, de még azért is, mert a franczia törvény intézkedései javaslatunk szellemével nem egyeztethetők össze, a német törvény pedig a kedvezmény igénybevételét oly feltételekhez köti, a melyek a felek túlságos megterhelését vonnák maguk után.
A budapesti értéktőzsdén érvényes értéküzleti szokások 6. §-a értelmében az ügyletek a teljesités ideje tekintetében a) készfizetésre, b) leszámolásra, c) néhány nap alatti szállitásra és d) szabott határidőre kötött ügyletekre osztályoztatnak.
A készfizetésre szóló ügylet a kötés napját követő napon teljesitendő, a leszámolásra kötött ügylet a kötés napját követő legközelebbi bejelentő napon leszámolásra bejelentendő, a néhány nap alatti szállitásra kötött ügyletek pedig legkésőbb öt nappal a kötés után teljesitendők.
Eme három ügylet adókötelessége tekintetében eltérő intézkedéseket megállpitani semmivel sem lenne indokolt, mert a teljesités vagy lebonyolitás határideje az ügyletek természetét legkevésbé se befolyásolja.
Bővebb megfontolást csak az a kérdés igényel, hogy eltérő adólábat ne alkalmazzunk-e a határidőre kötött ügyleteknél? Ez némileg indokoltnak látszanék arra való tekintettel, hogy a határidőre kötött ügyletek inkább birnak speculationalis jelleggel és hogy ehhez képest bennök nagyobb adózási képesség rejlik.
Ezzel szemben egyrészt arra kell utalnom, hogy a határidőügyletek a tőzsdei forgalomnak igen fontos tényezőjét képezik, másrészt pedig arra, hogy igen nehéz megvonni a határvonalat abban a tekintetben, hogy az ügylet mikor bir kizárólag speculationalis jelleggel és mikor nem.
A gyakorlati kisérletek, melyek az ügyletek egyes fajainak különböző adóval való megterhelése tekintetében tétettek, helyes eredményre nem vezettek és látjuk, hogy a nevezetesebb államok törvényei - Német- és Francziaország, továbbá Ausztria - a határidőügyletek tekintetében kivételes intézkedéseket nem állapitottak meg és csakis Olaszországban találjuk ezeknek az ügyleteknek súlyosabb megadóztatását.
Ezekből az indokokból részemről sem hozhattam javaslatba a határidőre kötött ügyleteknek kivételes megadóztatását, a minek eredménye főleg az adókezelés bonyolultságában és a nehezebb ellenőrzésben nyerne kifejezést.
Mint már az általános részben is felemlitettem, az ingó értékekben kötött ügyletek már régóta adó alá vonattak, de ennek az adónak nagy hiánya az, hogy az adózási képességre való tekintet nélkül fix tételekben az okiratot ragadja meg, az adózási képesség és a tényleg kirovandó adó összege közt helyes arányt pedig csak úgy létesithetünk, ha az adóztatást az ügyletek értékére alapitjuk, illetőleg a százalékos elvet alkalmazzuk.
Ennek az elvnek alkalmazása mellett a forgalom, különösen első sorban a rendkivül gyorsan lebonyolódó tőzsdei forgalom bizonyos értékfokozatok felállitását igényli, a mely értékfokozatokat, illetőleg adóegységeket a javaslat 2.000 koronában állapitja meg, meghaladja tehát a német törvényt, a mely 1.000 márkányi értékfokozatokat ismer, de csekélyebb az osztrák törvénynél, a mely ott, hol az adó nem a tőzsdei kötés után jár, 5.000 frtnyi összeget állapit meg adóegységül.
A javaslat szerint az adó minden 2.000 korona után 10 fillért tesz ki. A német törvény 1.000 márka után 20 fillért, a franczia törvény pedig 1.000 frank után 10 centimet szed. A javaslatba hozott tétel tehát enyhébb, mint a német és enyhébb, mint a franczia, de tekintetbe kell vennünk, hogy ezek a törvények tőkegazdag országok viszonyait rendezik, a hol a forgalom óriási dimensiókat ölt, mig nálunk a forgalom még oly csekély, hogy azt túlságos nagy adóteherrel megbénitani nem lenne czélszerű.
E mellett nem maradhatott figyelmen kivül, hogy az értékpapir-forgalmi adó részben arra is hivatott, hogy adózási rendszerünk hiányait pótolja és azt kiegészitse, nálunk pedig úgy a kereseti adó, mint a részvénytársaságok adója és a tőkekamatadó amugy is elég magas.
Tekintetbe kellett venni továbbá a szomszédos Ausztria hasonló adóját is, mert, mint már emlitettem, a szoros gazdasági kapocsnál fogva könnyen beáll a veszély, hogy az adó helytelen szabályozása folytán a forgalom egy része Ausztriába tereltetik és ekkép nem lett volna czélszerű oly adótételt behozni, a mely az osztráknál magasabb.
Az osztrák adóval, tekintve, hogy Ausztriában a tőzsdén jegyzett papirok után a tőzsdei kötés képezi az adóegységet, az összehasonlitás nem egészen alapos, de ha azokat a papirokat veszszük szemügyre, a melyekben legnagyobb a tőzsdei forgalom, azt látjuk, hogy az adó körülbelül egyenlő az osztrák adóval. A javaslatban megállapitott adóegység szerint ugyanis pl. osztrák hitelrészvények után a jelenlegi árfolyamot alapul véve kötésenkint 45 kr.; magyar hitelrészvények után 50 kr., osztrák államvasuti részvények után ismét 45 kr. jár, Ausztriában pedig a részvények után az adó kötésenkint 50 krt tesz ki.
Az adótétel változatlanul érvényes az összes adóköteles ügyletekre, első sorban tehát belföldi és külföldi értékpapirokban kötött ügyletekre egyaránt.
Bármennyire tetszetősnek tünnék ugyanis fel, hogy hazai értékpapirjainkra a külföldiekkel szemben kedvezőbb adó állapittassék meg, de ez egyrészt adópolitikai szempontból nem indokolható, mert a külföldi értékpapirokban nagyobb adózási képesség nem rejlik, másrészt pedig szemben azzal, hogy a külföldi törvények sem ismernek ily megkülönböztetést, tartani lehet attól, hogy a külföldi ertékpapirokkal szemben követett mostohább elbánás retorsióra ad okot, a mi pedig viszonyaink közepette, a melyeknél fogva papirjaink, de főleg az állampapirok nagyobbrészt a külföldi piaczokra szorulnak, súlyos hiba is lenne.
Az új 1897. évi márczius 9-ikéről kelt osztrák törvény a régi 1892. szeptember 18-iki törvénynek a külföldi értékpapirok súlyosabb megadóztatására vonatkozó határozatát hatályon kivül helyezte.
Nem tesz másodsorban a javaslat különbséget a járadékszerű, állandó kamatozást élvező papirok és az osztalékszerű papirok, vagyis részvények közt. Egyedül az adózási képesség szolgálhatván az adótétel megállapitásának kiindulási pontjául, adópolitikai szempontból itt is áll az, hogy az értékpapirok hozadékának különböző alapja kisebb vagy nagyobb adózási képességet nem állapit meg.
A 2.000 korona egységen alóli értéknek teljes 2.000 koronában való számitása kizárólag kincstári érdekekből indokolt.
Kétszáz koronaértékig az ügyleteknek az adó alóli mentesitése a kevésbbé adóképes elemek tőkegyüjtési hajlamának istápolásában és ezenkivül abban találja indokát, hogy az értékpapir-forgalmi ügyletekkel iparszerűen foglalkozókra az alábbiak szerint megállapitott lajstromozási kényszer elviselhetetlen terhet róna, ha a csekély értékű ügyletek a lajstromba szintén bevezetendők lennének.
Az előző szakasz elvként kimondván, hogy az adó kiszámitásának alapját az ügylet tárgyának értéke képezi, közelebbi meghatározást igényel, hogy ennek az értéknek megállapitása miképp történjék.
Ama fontos szerepnél fogva, a melyre a leszámoló iroda az alább kifejtendők szerint az adólerovás szempontjából hivatva van, gondoskodni kellett arról, hogy a leszámoló irodának az adólerovás szempontjából való ügyvitele lehetőleg megkönnyittessék.
Erre a czélra szolgál az a rendelkezés, hogy a leszámolásra kötött ügyleteknél a leszámoló árfolyam képezi az érték kiszámitásának alapját.
A leszámolásra kötött ügyleteknél ugyanis a leszámoló iroda minden egyes értékpapir után, az ügyleteknek bejelentésére nézve kitűzött napokra külön leszámoló árfolyamot állapit meg, a mely a bejelentést megelőző napokban kötött ügyletek átlagos árfolyamán alapszik és ekkép az árfolyamot, a melyen ez ügylet megköttetett, megközeliti.
Ily körülmények közt a leszámoló árfolyam csak csekély mérvben fog eltérni az ügylet tényleges értékétől, a kincstár szempontjából tehát a különbözet csekély jelentőségű lesz, a leszámoló iroda ellenben tetemes munkától fog megszabadulni, ha a megállapitott leszámolási árfolyam alapján számithatja ki az egyes ügyletek értékét és nem lesz kénytelen a szerződő felek közt megállapitott oly gyakran változó árfolyamot alapul venni, a mi annál is inkább mellőzhető, mert a leszámolási rend 15. §-a értelmében „a tényleges szállitás a leszámolási árfolyamon történik.”
A közvetlen ügyleteknél a dolog természetéből folyólag az érték kiszámításának alapjául csak a megállapitott vételár szolgálhat, a mit a tőzsde hivatalos árjegyzése van hivatva pótolni, ha az az ügyletről felvett okiratban kifejezést nem nyert.
A budapesti tőzsdén nem árusitott értékpapirok a hivatalos árjegyzésben nem fordulván elő, gondoskodni kellett egyidejűleg arról is, hogy az ily értékpapirok tényleges értéke a pénzügyi hatóságok által ellenőrizhető legyen. Ez külföldi értékpapirok tekintetében a dolog természetéből folyólag külföldi hivatalos árjegyzések utján történhetik, belföldi értékpapirok tekintetében pedig helyhatósági bizonyitvány utján.
A külföldi pénzértékre szóló értékpapirok értékének átszámításánál alapul veendő árfolyam tekintetében, az ez irányban már fennálló szabályok alapján rendeleti uton fogok intézkedni.
A jelen törvényjavaslat felett a mult évi április hó 28-án és 29-én megtartott szaktanácskozmányon az érdekelt szakkörök, utalva arra a fontos feladatra, mely az adó beszedése körül a leszámoló irodára nehezedik, abbeli aggályaiknak adtak kifejezést, hogy az adónak az előző szakasz alapján való kiszámitása erre az irodára oly munkatöbbletet fog háritani, a mely az irodának akadálytalan működését esetleg veszélyeztethetik.
Erre való tekintettel azt a kérelmet terjesztették elő, hogy a tőzsdén jegyzett értékpapirok után az adóegységet, ép úgy, mint Ausztriában, a tőzsdei kötés képezze. Ausztriában ez az elv az 1892. szeptember 18-ikáról kelt törvényben van kimondva és alapjában változatlanul fentartatott az 1897. május 9-ikéről kelt új törvényben. Figyelemmel arra a körülményre, hogy a bécsi tőzsde üzleti szabályai alapján egy tőzsdei kötés állandó kamatozású papiroknál rendszerint 5.000 forint névértéket képvisel, egyéb értékpapiroknál pedig 25 darabot és hogy ekkép a kiválóan spekulationális czélokra szolgáló és magasabb árfolyamú értékpapirokra jóval csekélyebb adóteher háramlik, mint az állandó kamatozású és rendszerint névértéküknek megfelelő árfolyammal biró értékpapirokra, az osztrák kormánynak szándékában volt ugyan az 1892. szeptember 18-iki törvényben kimondott elv megváltoztatásával az ügyletek tárgyának értékét az adókiszámitás alapjává tenni, de az 1895. deczember 16-18-ikán a bécsi pénzügyministeriumban megtartott enquéte majdnem egyhangúlag foglalt állást a százalékos értékmegadóztatás ellen, és első sorban a bécsi leszámoló iroda képviselői technikai indokokból a leghatározottabban ellenezték a megadóztatásnak ezt a módját, utalván arra, hogy ez az iroda működésének oly megnehezitését vonná maga után, a mely különösen válságok idején könnyen végzetessé válhatnék.
Az osztrák kormány eme érvnek súlyát, különösen az akkori kedvezőtlen tőzsdei viszonyok közepette elismervén, nem tartotta időszerűnek, hogy a már meghonosodott adózási eljáráson változtasson.
A mi a budapesti tőzsde viszonyait illeti, én határozottan kétségbe merem vonni, hogy azok a nehézségek, melyek a 10. § intézkedéseinek változatlan fentartása mellett a leszámolásnál az itteni szakkörök véleménye szerint be fognak állani, oly súlyos természetűek lennének, hogy az adóegységnek, az adótheoriával merőben ellentétben, kötésenként való megállapitását indokolhatnák.
A tőzsdei kötéseket ugyanis az értéküzleti szokások 33. §-a állapitja meg. Ezek értelmében, hogy két példát ismertessek, öt darab Ganz-részvény, a jelenlegi árfolyam szerint tehát 10.500 frt érték, képez egy kötést és 50 darab bazilika-sorsjegy, vagyis 315 forint érték. Az értékpapir-forgalmi adó alapelveivel jutnánk tehát ellentétbe, ha ezután a két egymástól annyira eltérő érték után egy és ugyanazon nagyságú adót szabnánk meg és habár, mint már emlitettem, a leszámolási irodának a törvény végrehajtásában igen fontos szerep is jut, ez magában véve még nem indokolhatja, hogy a százalékos értékadó következetes keresztülviteléről lemondjunk.
A bécsi viszonyok nálunk mérvadók nem lehetnek. Bécsben jóval több azoknak az értékpapiroknak száma, a melyek leszámolás után lebonyolitandók és még jóval nagyobb azok száma, a kik a leszámolásban résztvevők. A leszámoló iroda teendői nálunk is szaporodni fognak, de legyőzhetetlen nehézségek nem fognak felmerülni.
Ily körülmények közt a leszámolás utján lebonyolitandó ügyletekre nézve is fenntartandónak véltem a 10. §-ban a törvényjavaslat alapelvét, de a mellett számolnom kellett azzal az eshetőséggel is, hogy feltevéseimben netán csalódtam és a leszámoló iroda törvényes feladatának tényleg nem fog megfelelhetni.
E végből kérek felhatalmazást arra, hogy szükség esetére, ha a fennforgó viszonyok alapos mérlegelése azt indokolttá teszi, a leszámolásra kötött ügyleteknél a 10. §-tól eltérőleg az adót az egyes tőzsdei kötések után állandó összegben állapithassam meg, a mely megállapitás önként érthetőleg a 10. §-ban megállapitott adóegységnek alapul vétele mellett, az egyes tőzsdei kötésekben foglalt értékpapirok tényleges értékének kiszámitásából fog kiindulni.
Az érték kiszámitásának alapjául a javaslat 11. §-a értelmében a leszámolási árfolyam, illetőleg a vételár szolgálván, ebből folyólag az érték kiszámitásánál az egyes értékpapirok után járó folyó kamatok a kamat- és osztalékszelvények, valamint a díj- és halasztó ügyletek után fizetett díjak figyelmen kivül hagyandók.
Eme kamatoknak, osztalékoknak és díjaknak hozzászámitása pénzügyi szempontból egyébiránt számot alig tehet, és csakis megnehezitené az adóalap kiszámitását, mire pedig a forgalom akadálytalan lebonyolitása szempontjából nagy súlyt kell fektetni.
A budapesti árú- és értéktőzsdén érvényes értéküzleti szokások 2. §-a értelmében az értékpapirok iránt kötött ügyletek lebonyolitásuk módjára nézve kétfélék lévén, ugymint:
a) közvetlen ügyletek és
b) leszámolás utján lebonyolitandó ügyletek, - szemben azzal, hogy, mint már emlitettem, lehetőleg a gyakorlat által meghonositott szokásokhoz kivántam alkalmazkodni, czélszerűnek mutatkozott az ügyleteknek eme két főcsoportba való felosztását az adólerovás szempontjából is felhasználni.
„Az értéküzleti leszámolás rendje” tárgyában a budapesti árú- és értéktőzsde részéről kiadott szabályzat 2. §-a értelmében minden tőzsdei tag, a ki leszámolásra köt ügyleteket, a leszámoláshoz mint résztvevő hozzájárulni s ily ügyleteit leszámolás végett a leszámoló irodánál bejelenteni tartozik.
Az ügyletek eme bejelentésénél a résztvevők az előirt mintákat kötelesek használni és ehhez képest a „bejelentés” az ugynevezett „leszámoló iv”-en eszközlendő.
Más módon való leszámolás 50 frt birság, ismétlés esetén a tőzsdéről kizárás terhe mellett tilos és így különös tekintettel arra is, hogy a már említett szabályzat 12. §-a értelmében „a leszámoló ív kitöltendő és benyujtandó akkor is, ha az összes ügyletek ellensúlyozzák egymást, tehát sem átvételi, sem átadási egyenleget nem mutatnak” a leszámolási ív hű képét nyujtja az összes leszámolásra kötött ügyleteknek.
A leszámoló ív ezekhez képest minden fentartás nélkül felhasználható, a leszámolásra kötött ügyletek után járó adó kiszámitásának alapjául.
Ezt az alapot a 10. § értelmében az ügylet tárgyának értéke képezi és igy tulajdonképen a leszámoló-iven bejelentett minden egyes ügylet értékösszege lenne kiszámítandó; a leszámoló iroda ügykezelésének megkönnyitése czéljából azonban czélszerűnek mutatkozik a leszámolásra kötött ügyleteknél az általános szabálytól eltérőleg az adóegységek megállapitását az egyes kötések után meghatározni olykép, hogy az adó nem minden egyes ügylet, hanem az ügyletekben foglalt minden egyes tőzsdei kötés alapján külön kiszámittatik, a mely számitási mód folytán a leszámitoló iroda tetemes munkát fog megtakaritani.
A törvényjavaslatnak ez az intézkedése a már emlitett szaktanácskozmányon nyilvánított óhajon alapszik és eme óhaj érvényesítése annál kevésbbé ütközhetett nehézségbe, mert az adó kiszámitásának ily alapja, szemben azzal, hogy az adóegységek felfelé kerekitendők ki, a kincstárra nézve kétségtelenül kedvezőbb, mint azt a következő példával megvilágithatom: 100 darab osztrák hitelrészvény négy tőzsdei kötést képez. Az árfolyamot 364 frtra véve, a 100 darab értékösszege 36.400 frtot tesz ki és igy 37 adóegységet foglalván magában, az ügylet után az adó 370 fillért tenne ki.
Ugyanezt az árfolyamot alapul véve, egy kötés értéke 9.100 forintot tesz ki, a mi tiz adóegységet foglalván magában, az adó kötésenként 100 fillért vagyis a 100 darabot képviselő négy kötés után 400 fillért tesz ki.
Ennek a szakasznak az a további intézkedése, hogy a bejelentésben foglalt minden egyes kötés után az adónak csak fele összege jár, az ügyletek kétszeres megadóztatásának elkerülésében találja indokát, tekintve ugyanis, hogy a leszámoló ivben mindkét szerződő fél egyaránt tartozik ügyleteit bejelenteni, egy és ugyanazon ügylet két leszámoló iven nyer mindenkor kifejezést, holott az adó egy ügylet után csak egyszer követelhető.
A törvényjavaslat 1. §-a értelmében az adókötelezettség az ügyletek után lévén megállapitva, csakis természetes, hogy az okiratok, a melyek oly ügyletekkel kapcsolatban állittatnak ki, a melyek leszámolásra való bejelentés utján már adó alá vonattak, további adókötelesség alá nem eshetnek; az adó lerovásának ellenőrzése szempontjából azonban szükséges, hogy ezek az okiratok oly megjelöléssel láttassanak el, a melyből legott kiviláglik, hogy leszámolás utján adófizetés alá vont ügyletekből származnak.
Az értéküzleti leszámolási rend határozatai alapján a leszámoló iven kitüntetendő egyenleg alapján átveendő vagy szállitandó értékpapirok tekintetében a leszámoló ivhez „czím”-eket kell mellékelni.
Az értékpapirok emez átvétele avagy szállitása a megkötött és a bejelentés utján adófizetés alá vont ügylet folyománya lévén, a leszámoló iroda tagjai részéről vagy ily tagok részére kiállitott czímek önként érthetőleg további adófizetés alá nem eshetnek.
Az értéküzleti leszámolási rend 13. §-a értelmében azonban, ha oly személyekkel köttettek az ügyletek, a kik a leszámolásnak nem résztvevői, az iv benyujtója úgy felelős ugyan, mintha ő maga tartoznék az értékeket átvenni vagy szállitani, de ha íly értékek átveendők, köteles az illető czím csatolása mellett bejelenteni, ki részére szállitandók azok, s abban az esetben, ha értékeket kell szállitania, a czimet a leszámoló irodánál kell átvennie.
Ezek a törvényjavaslatban emlitett „idegen czimű” megnevezések, a melyek önálló ügyleteket képviselnek és a leszámolás utján való bejelentés alapján adó alá nem vonatván, a leszámoló iroda résztvevői által kiállitott czímektől eltérőleg, adóköteleseknek voltak nyilvánitandók.
A budapesti értéktőzsdén leszámolásra kötött összes ügyletek lebonyolitása, az értéküzleti leszámolási rend 1. §-a értelmében a Budapesti Giro- és Pénztár-Egylet Részvénytársaság vezetése alatt álló leszámoló iroda utján történik.
A leszámoló iroda ekkép a leszámolásra kötött összes ügyleteket az adó pontos lerovása szempontjából minden nehézség nélkül megvizsgálhatván, erre az adó pontos lerovásának ellenőrzése szempontjából kötelezhető is és ebből folyólag szavatossága az ily ügyletek után járó adó pontos lerovásáért meg volt állapitandó.
Ez a szavatosság, tekintve, hogy a leszámoló iroda nem a saját ügyleteit bonyolitja le és az adó lerovásának elmulasztásából hasznot nem húzhat, önként érthetőleg a törvény rendelkezései értelmében kirovandó birságokra nem terjedhet ki, hanem csakis magára az adóra, miből folyólag a leszámoló irodának az a kötelezettsége volt megállapitandó, hogy az esetleges adómegröviditéseket az illetékes pénzügyi hatóságnak bizonyos meghatározott határidőn belül feljelenteni tartozik.
A leszámolásra kötött ügyletek után járó adónak lerovása, a mint azt az előző szakaszokban ismertettem, a leszámolási rend határozatai alapján lévén szabályozva, tekintve, hogy a leszámolási rendet a tőzsdetanács saját autonom hatáskörében állapitja meg, gondoskodni kellett még arról is, hogy a leszámoló iroda megszünése vagy a leszámolási rend megváltoztatása esetére a kincstár adószedési joga illusoriussá ne váljék.
Erre a czélra szolgál az az intézkedés, a mely szerint a pénzügyminister rendeletileg szabályozhatja, hogy mily ügyletek iránt kötendők az ügyletek leszámolásra, és hogy kik és mily módon kötelesek az ily ügyletek lebonyolitására.
Az előző §-ban kifejtettek folyományaképp a pénzügyminister részére fel volt tartandó az a jog, hogy a leszámoló irodának ügyvitelét - önként érthetőleg azonban csak az adólerovás szempontjából - rendeletileg szabályozhassa, de másrészt meg volt állapitandó az is,,hogy a leszámoló irodát az adólerovási szavatosságért és az ezzel járó fáradozásaiért bizonyos jutalék illeti meg, melynek megállapitása szintén a pénzügyminister hatáskörébe fog tartozni.
A törvényjavaslat, mint már emlitettem, az adólerovás szempontjából az ügyletek két főcsoportját: a leszámolásra kötött és a közvetlen ügyleteket különbözteti meg. Ugyancsak az adólerovás szempontjából fontos volt a közvetlen ügyletek körén belül mindazokat a csoportokat megállapitani, a melyek a fennálló gyakorlat értelmében közös ismérvvel birnak és ez alapon általános rendelkezések kiindulási pontjául szolgálhatnak.
Az értéküzleti szokások 3. §-a értelmében a közvetlen ügyletek közvetlenül a szerződő felek közt bonyolitandók le, tekintet nélkül arra, vajjon azokat a szerződő felek személyesen vagy közvetitők által kötötték meg.
Ez a meghatározás tehát már magában véve is kétféle ügyleteket különböztet meg, azokat, a melyek közvetitéssel és azokat, a melyek közvetités nélkül jönnek létre.
Kereskedelmi ügyletek megkötésének közvetitésével a budapesti tőzsdén „a tőzsdei alkuszok számára” érvényes szabályzat 2. §-a értelmében minden tőzsdetag foglalkozhatik, mely esetben reá nézve a kereskedelmi törvénynek az alkuszi ügyletet tárgyazó IX. fejezetében foglalt rendelkezések irányadók.
Az ekkép közvetitett ügyletek képezik tehát az ügyletek első csoportját, mig a közvetités nélkül személyesen kötött ügyletek tekintetében az üzleti szokásoknak és a gyakorlatnak megfelelőleg meg lesznek különböztetendők azok az ügyletek, a melyeknél a szerződő felek vagy azok egyike értékpapir-forgalmi ügyletekkel iparszerűen foglalkozik, a melyeknél ennélfogva bizonyos szigorúbb alakszerűségek követelménye jogosult lesz és másodsorban azok az ügyletek, a hol a szerződő felek egyike sem foglalkozik iparszerűen értékpapir-forgalmi ügyletekkel és a melyeknél ezért a dolog természetéből folyólag az alakiság tekintetében jóval csekélyebb követelményekkel léphetünk fel.
Ezzel a három csoporttal teljesen ki vannak meritve az összes, tőzsdén vagy tőzsdén kivül közvetlenül kötött értékpapir-forgalmi ügyletek.
Mint már az általános részben kiemeltem, a törvényjavaslat szerkesztésénél lehetőleg arra iparkodtam, hogy az ügyletek szokásos formáit vegyük igénybe a megadóztatás szempontjából és a feleket a gyakorlat által meghonositott szokásokból ki ne zavarjuk.
Az alkuszok által közvetitett ügyleteknél e végből igen közel feküdt annak az eljárásnak felhasználása, a mit az általuk közvetitett ügyletekről kiállitott okiratokra nézve a kereskedelmi törvény előir. Ennek rendelkezései az előzőleg emlitett szabályzat értelmében a tőzsdei alkuszokra nézve is irányadók és 538. §-ában megállapitja, hogy „az alkusz az ügylet megkötése után a felek mindegyikének egy kötjegyet azonnal kézbesiteni tartozik”.
A szerződő felek mindegyike részére ekkép külön-külön kiállitandó azonos két kötjegynek tárgyát egy és ugyanazon ügylet képezvén, csakis természetes, hogy az ügylet után a 10. §-ban megállapitott adó csak egyszer jár, a mely adó a két adóköteles okirat kiállitásának kötelezettségére való tekintettel, az adólerovás ellenőrzése szempontjából legczélszerűbben minden egyes kötjegy után fele-fele összegében rovandó le.
Az adólerovás ellenőrzése szempontjából nagy súly tulajdonitandó annak, hogy az alkuszok által kiállitott kötjegyek és az általuk kötelezőleg vezetendő naplók tekintetében mily követelmények állapittassanak meg. Tekintve, hogy a kereskedelmi törvény ezekre vonatkozólag igen részletes és a jelen törvényjavaslat szempontjából teljesen kielégitő intézkedéseket tartalmaz, szükségtelen volt új intézkedésekről gondoskodni és elegendőnek látszott a kereskedelmi törvény 536-538. §-aiban megállapitott rendelkezéseknek recipiálása, a minek hordereje abban jelentkezik, hogy ez által ezeknek az intézkedéseknek kötelező betartása feltétlen büntetési sanctiót nyer, holott a kereskedelmi törvény csak azt mondja ki, hogy az alkuszok, a kik a törvényben megállapitott kötelességeiket megszegik vagy elhanyagolják, a feleknek az ebből eredő kárért felelősek. (545. §)
Csak egy irányban tér el a javaslat a kereskedelmi törvény rendelkezéseitől, a mennyiben ugyanis az alkuszokat a megkötött ügyleteknek a naplóba való bevezetésére három napon belül és nem az ügylet megkötésének napján kötelezi.
Ez az eltérés, mely az alábbiak szerint az ügyleteknek a lajstromba való bevezetésével megegyezik, teljesen indokolt, mert ha a napló pontos vezetésének elmulasztását birsággal sujtjuk, a lehetőséget is meg kell adni arra, hogy az alkuszok kötelességeiknek megfelelhessenek, már pedig gyakran tényleg az idő fog hiányozni arra, hogy az alkuszok az összes ügyleteket a naplóba a megkötés napján bevezessék.
Az értékpapir-forgalmi ügyletekkel iparszerűen foglalkozók az általuk kötött ügyletekről rendes alakisághoz kötött okiratot nem szoktak kiállitani és ekkép a már ismételten hangoztatott elvnél fogva, hogy lehetőleg a szokásos üzleti formákhoz kivántam alkalmazkodni, a javaslatban sem foglaltatik intézkedés az iránt, hogy az értékpapirkereskedők valamely határozottan megállapitott okirat kiállitására köteleztessenek.
Az ily széleskörű ügyletek után járó adó pontos lerovásának helyes ellenőrzése azonban elengedetetlen követelményt képezvén, e végből az okirat kiállitásának kötelezettsége helyébe - az osztrák és a franczia törvény mintája szerint - a lajstromozási kényszer lép, a mely szerint az értékpapir-forgalmi ügyletekkel iparszerűen foglalkozók az értékpapir-forgalmi ügyletekről egy, illetőleg az ügyletek különböző fajához képest több lajstromot tartoznak vezetni. Ebbe a lajstromba minden adóköteles ügylet bevezetendő és pedig a naplók vezetése tekintetében előadott indokokból az ügylet megkötésétől számitott három napon belől.
Ily feltételek mellett az értékpapirkereskedők által kötött összes ügyletek központositva lévén, az ily ügyletek után járó adó lerovása a lajstromok megvizsgálása utján nehézség nélkül ellenőrizhető.
A lajstromok kiállitása és vezetése iránti módozatokat a javaslat rendelkezése alapján rendeletileg fogom megállapitani, megjegyzem egyébiránt, hogy azok lényegileg az alkuszi naplókra nézve érvényes határozatokhoz fognak alkalmazkodni.
A lajstromozási kényszer folytán az értékpapirkereskedők az általuk kötött ügyletekről külön okirat kiállitására nem köteleztetvén, az ily ügyletek után az adó önként érthetőleg csak a lajstromba történt bevezetés alapján róható le és ebből folyólag a lerovásra és pedig az ellenőrzés szempontjából az ügylet után járó teljes adónak lerovására csak az értékpapir-kereskedők voltak kötelezendők.
Az értékpapir-forgalmi ügyletekkel iparszerűen foglalkozók abbeli kötelessége, hogy foglalkozásukat a pénzügyi hatóságnál bejelenteni tartoznak, a pénzügyi közegek által gyakorlandó ellenőrzés szükségszerű folyománya.
Az oly ügyleteknél, a melyeket alkusz nem közvetit és a melyeknél a szerződő felek egyike sem értékpapirkereskedő, az ügylet rendszerint nem jön okirat kiállitása mellett létre, minthogy azonban az adónak lerovása szempontjából a megadóztatás tárgyául csak okiratok jelentkezhetnek, gondoskodni kellett arról, hogy az ily ügyletekről a megfelelő okiratok kivétel nélkül kiállittassanak, a mely okiratok után az adó, minthogy az ügyletek után csak egy okirat kiállitása kötelező, a megállapitott tétel teljes összegében rovandó le.
A jelenleg is fennálló forgalmi adók tekintetében a bélyeg és illetékek iránti törvények és szabályok az adó lerovását illetőleg akkép intézkednek, hogy „az rendszerint bélyegjegyek használata által történik, de bizonyos esetekben készpénzben való lefizetés által is.” (58. §)
A jelen törvényjavaslat alapján életbe léptetendő új forgalmi adókra nézve ez az intézkedés változatlanul fenn volt tartandó, de minthogy a kincstár érdeke, már a bélyegjegyek előállitási és elárusitási költségeinek megtakaritása szempontjából is és az adózók érdeke a bélyegjegyek felragasztásával járó munka megkimélése szempontjából, inkább azt követeli, hogy az adólerovás lehetőleg készpénzben, vagyis közvetlenül történjék, a törvényjavaslat első sorban a lerovásnak erről a módjáról rendelkezik.
Közvetlen lerovásnak természetszerűleg csak ott lehet helye, a hol az adólerovás alapja a felek által kötelezőleg vezetendő iratokból kétségtelenül megállapitható és igy, a mennyiben ez csak oly ügyleteknél forog fenn, a melyek alkusz közvetitése nélkül jönnek létre és a melyeknél a felek egyike sem foglalkozik iparszerűen értékpapir-forgalmi ügyletekkel, az ügyleteknek az a köre, a melytől az adó kizárólag bélyegjegyekben róható le, igen csekély lesz.
A közvetlen adólerovás alapját a 15., 21. és 24. §-okban foglaltak figyelembevételével állapitja meg itt a javaslat és meghatározza, hogy a közvetlen adólerovást csak a pénzügyminister engedélyezheti, a minek indoka abban rejlik, hogy az engedély bizonyos határozott feltételekhez lesz kötendő, főleg oly irányban, hogy az üzleti könyvek úgy vezettetnek-e, hogy azok alapján az adólerovás a legpontosabban ellenőrizhető-e vagy sem?
A közvetlen adólerovás engedélyezésének hiányában a fentebb emlitett lerovás második módja, a bélyegjegyek használata következik be, a mely bélyegjegyek a javaslat 1. §-ának indokolásában előadottak folyományaképp az ügylettel kapcsolatban kiállitandó okiratokra ragasztandók.
A bélyegjegyek felhasználására nézve a bélyeg- és illetéki törvények és szabályok kimeritően intézkedvén, elegendőnek mutatkozott ebben a tekintetben ezekre az intézkedésekre utalni.
Az adó bevételi eredményének pontos kimutathatása czéljából a jelenleg forgalomban levő bélyegjegyektől eltérő, külön bélyegjegyek lesznek előállitandók és forgalomba hozandók, a mire nézve tehát a javaslat határozatához képest rendeletileg fogok intézkedni.
Az értékpapir-forgalmi ügyletek megkötése két szerződő felet tételezvén fel, ebből folyólag az egyes ügyletek után járó adó egyenlő részben háramlik mindkét szerződő félre. Ez a materialis adóterhet képezi csak, mig az adóalanynak, vagyis annak a személynek megválasztásánál, a kire az adókötelesség rovandó, tekintettel kellett lennem arra, hogy az adó tényleges lerovásának ellenőrzése megkönnyíttessék és biztositékot szerezzünk arra nézve, hogy a törvény intézkedései betartassanak és az adó tényleg lerovassék.
Az adóalany ezekhez képest nem lévén mindig azonos azzal a személylyel, a ki a javaslat alapján az adóval terhelendő, intézkedni kellett oly irányban is, hogy az adóalany az adóterhet áthárithassa azokra, a kiket a törvény tulajdonképen terhelni szándékozik.
Az Osztrák-magyar bank alapszabályainak 93. czikke értelmében „a bank minden könyvei és előjegyzései, valamint az Osztrák-magyar bank vagy annak czégvezető közegei által kiállitott minden okmány a monarchia mindkét részében bélyeg- és illetékmentesek”.
Az osztrák törvény ebből kiindulva és nyilván az által vezéreltetve, hogy az értékpapir-forgalmi adó az okiratok felbélyegzése által rovandó le, az Osztrák-Magyar bankot az adó alól felmentette.
Bár az értékpapir-forgalmi adó az ügyletek és nem az ügyletekről kiállitott okiratok után jár és igy én részemről az osztrák törvény felfogásában nem osztozhatom, a paritás kedvéért kénytelen voltam az osztrák törvénynek a bankra vonatkozó határozatait átvenni, önként érthetőleg a jelen javaslat szerkezete által igényelt változásokkal és azzal a további, a bank érdekeit nem érintő, de a 30. §-ból folyó módositással, hogy a másik szerződő fél a banktól átvett értékpapirokról, illetőleg pénzösszegről kiállitott elismervény után nem az egész, hanem csak a fél adóösszeget tartozik leróni.
Az állami hatóságok, állami intézetek és vállalatok adómentessége és ebből folyólag a bankra vonatkozó határozatoknak a részükről kötött ügyletekre való alkalmazása bővebb indokolást nem igényel.
Az adókötelesség teljesitésének ellenőrzése érdekében feltétlenül szükséges, hogy az ellenőrzésre hivatott pénzügyi közegek a törvényjavaslat határozatai alapján vezetendő okiratokat, naplókat és lajstromokat bármikor megtekinthessék, sőt a naplókban és a lajstromokban foglalt feljegyzések helyességének megbirálása czéljából az értéküzletről vezetett üzleti könyvek betekintése is szükségessé válhat.
E végből az illető felek az emlitett okiratok és könyvek felmutatására voltak kötelezendők és minthogy a felmutatás csak úgy válik lehetővé, ha azok meg is őriztetnek, ez a - természetesen csak bizonyos határidőre terjedhető - megőrzési kötelesség is ki volt mondandó.
Ezeket az intézkedéseket úgy a német, mint az osztrák törvény is tartalmazza és ez a mi pénzügyi jogunk szempontjából új rendszabályt sem képez, mert a bélyegellenőrzési szemlék megtartása hasonló elveken alapul.
Az előző §-ban emlitett ellenőrzés szabatos és a felek indokolatlan zaklatásának lehető elkerülésével leendő gyakorlása czéljából ki volt mondandó, hogy az ellenőrzési eljárásban a pénzügyminister által e czélra külön megbizandó közegek járhatnak csak el és a felek érdekeinek szemmeltartásával egyidejűleg meg volt határozandó, hogy az ellenőrző közegek észleleteiket csak az értékpapir-forgalmi adó alóli elvonások tekintetében használhatják fel, egyéb tekintetben azonban szigorú titoktartásra köteleztetnek.
Az egyes adók pontos lerovásának leghatályosabb biztositékát az adóelvonások esetére kilátásba helyezett súlyos pénzbirságok képezvén, ezek alkalmazása elől a jelen törvényjavaslat keretén belül sem lehetett kitérni és pedig annál kevésbbé, mert a legszélesebb ellenőrzési intézkedések daczára az adóelvonás veszélye még mindig fenforogván, az adó csekély mérvével szemben aránytalanul nagy pénzbirságoktól való félelem leghivatottabb eszköze lesz az adóelvonási hajlam elfojtásának.
Az illetéki törvények és szabályok a birság maximumát a megröviditett illeték 50-szeres összegében állapitják meg ugyan csak, de a most hangoztatott érvek figyelembevételével czélszerűnek mutatkozott az értékpapir-forgalmi adó alóli elvonások esetében a birságot az elvont adóösszeg 150-szeresében meghatározni és azt ismétlés esetére 250-500-szorosára fokozni.
Az osztrák törvény is az elvont adóösszeg 150-szeresével állapitja meg a birságot, a német törvény ugyancsak 50-szeresével, de ezenfelül ez az utóbbi törvény ismétlés esetére még külön 150 márkától 5.000 márkáig terjedő pénzbirsággal sujtja az adókötelest.
Egyes törvényhozások, nevezetesen az angol, még sokkal súlyosabb büntetési sanctiókat ismernek, a mennyiben az ügyletek kereshetőségét az adó szabályszerű lerovásától teszik függővé, de én részemről nem tartom megengedhetőnek, hogy a legmerevebb fiscalismus eme kifejezése törvénykezésünkben polgárjogot nyerjen.
Az elvont adóösszeg önként érthetőleg csak akkor képezheti alapját a birságnak, ha az pontosan meg is állapitható. Lehetnek azonban esetek, midőn az adóelvonás ténye kétségtelenül beigazolható, a nélkül azonban, hogy az elvont adóösszeg nagysága meg lenne állapitható. Az ily esetekre a javaslat a birságot 300 koronától 10.000 koronáig terjedhető összegben határozza meg és ez a nagy latitude azért volt meghatározandó, hogy a mennyiben az adott körülményekből az elvont adóösszegre némileg következtetni lehet, az a fentebbiek szerint 150-szeressel megállapitandó birsággal arányba hozható legyen.
Mindezen súlyos birságok alkalmazásának csak akkor van helye, ha az adóelvonás tényleg fennforog, mig ennek hiányában oly esetekben, a midőn a törvénynek, vagy a törvény határozatai alapján a törvény végrehajtása iránt kiadandó rendeletek egyéb határozatainak megszegése forog csak fenn, határozott összegben megállapitott rendbirságról lehet csak szó, de ennek szintén oly vagyoni hátránynyal kell járnia, hogy a törvény és a végrehajtási rendeletek pontos betartását tényleg is biztositsa.
Ebből az indokból a javaslat 50 koronától 500 koronáig terjedhető rendbirságokat tervez, enyhébben, mint az osztrák törvény, hol a rendbirságok összege 25 frttól 1.000 frtig változik és a maximum tekintetében enyhébben, mint a német törvény, mely 3-5.000 márkáig terjedhető rendbirságokat ismer.
A törvénynek nem lehet czélja az, hogy az állam büntető joghatóságának szigorú kihasználásával bevételeit fokozza. Ebből az indokból és különösen tekintettel a javaslatba hozott súlyos birságokra, úgy adóelvonásoknál, mint a törvény egyéb rendelkezéseinek megszegéseinél a büntetés elejtéséről kellett gondoskodni, arra az esetre, ha az adóköteles utólagos viselkedéséből jogosan lehet arra következtetni, hogy a szándékosság hiányzott és ezenfelül a kincstár jövedelmének megröviditése kiegyenlittetett.
Igen természetes, hogy erre nézve bizonyos meghatározott és rövid - a törvényjavaslat értelmében 15 napi - határidőt kellett megszabni, a mely határidőn belül az adóköteles a pénzügyi hatóságnál jelentést tevén és adóelvonás esetére az elvont adóösszeget lefizetvén, a maga részére büntetlenséget biztosit.
Az adó pontos lerovásának biztositékát - a birságokon kivül - az adó lerovásáért való szavatosság kiterjesztése is képezi, a melynél fogva a felek egymást úgyszólván kölcsönösen ellenőrzik.
Ez az elv a bélyeg- és illetéki törvények és szabályokban is kifejezést nyert, a hol meg van állapitva, hogy „a bélyeg- és illeték lerovásáért mindazok egyetemlegesen kezeskednek, a kik saját vagy más nevében bélyegköteles okiratot vagy irományt kiállitanak vagy elfogadnak.” (94. §)
Czélszerűnek mutatkozik ezt az elvet az értékpapir-forgalmi adóra nézve is alkalmazni, minthogy azonban az adóteher viselésére már csak másodsorban kötelezettekkel állunk szemben, nem lett volna helyén a 35. §-ban foglalt súlyos birságok alkalmazása és az elvont adóösszeg ötvenszeresével felérő birság is elegendő annak a czélnak elérésére, hogy a szavatos kötelezettségeinek teljesitésére szorittassék.
A szavatos is teljes mérvben szabadulhat az adóelvonás következményeitől, ha bizonyos határidőn belül az utólagos felbélyegzést maga eszközli vagy az adóelvonásról jelentést tesz, a mit a 36. §-ban foglaltak figyelembevételével a másodsorban kötelezett felekkel szemben még inkább biztositani kellett.
A pénz- és rendbirságok kiszabása és a kiszabott birságokról kiállitandó fizetési meghagyások ellen alkalmazható jogorvoslatok tekintetében önként érthetőleg ugyanaz az eljárás volt érvényesitendő, a mi a bélyeg- és illetékek alakjában járó forgalmi adókra nézve törvényeink alapján alkalmazást nyer.
Igaz ugyan, hogy az adóhivatalok alig rendelkeznek oly közegek felett, a kik az egyes ügyletek adókötelességét, vagy az adókötelesség mérvét mindenkor teljes alapossággal megállapithatnák, de minthogy egyrészt az ügyletek zömét a székes fővárosban kötik, a hol a kiszabást a központi díj- és illetékkiszabási hivatal teljesiti, másrészt pedig az adóhivatalok kiszabási tervezete a felettes pénzügyigazgatóság által felülvizsgáltatható, a mit szándékom van általánosságban elrendelni, nem forgott fenn alapos indok arra, hogy a jelenleg érvényben levő szabályokkal ellentétben az illetékességen változtassunk.
A 35. §-ban megállapitott súlyos birságok alkalmazása kétségtelen jogosságuk esetére is igen gyakran méltánytalanul fogja terhelni az adóköteles feleket. Ez főleg oly értékpapir-kereskedőkkel szemben fog beállani, a kik üzletkörük nagy terjedelme folytán a törvény által előirt rendelkezéseknek saját személyükben meg nem felelhetnek és azokat alkalmazottaik által kénytelenek végeztetni. Kétségtelen, hogy az alkalmazottak által netán elkövetett visszaélésekért a birságok az adóköteles feleket felette méltánytalanul fogják terhelni és ebből az indokból gondoskodni kellett arról, hogy ily és egyéb kiváló méltánylást érdemlő esetekben a jogerőre emelkedett birságok mérsékelhetők legyenek.
Ez a jog a pénzügyministernek volt fenntartandó és nehogy a törvény rendelkezéseinek betartása illusioriussá váljék, bizonyos korlátozásoknak volt alávetendő.
Az ügyletek után járó adó az ügyletekkel kapcsolatban kiállitott okiratok alapján lévén lerovandó, a kétszeres megadóztatás elkerülése végett ki volt mondandó, hogy ezek az okiratok a bélyeg- és illetéki törvények és szabályokban megállapitott bélyeg- és illetékkötelesség alól mentesek.
A lajstromokra nézve ez nem volt külön megállapitandó, minthogy ezek mint a belső kezelésről vezetett könyvek az illetéki díjjegyzék 58. tételének b) pontja alapján amúgy is illetékmentesek, az alkuszok által vezetett naplók kötelező kiállitása pedig nem alapszik a jelen törvényjavaslaton és a naplók vezetése különben sem áll kapcsolatban az ügylettel.
Az ügyletekkel kapcsolatban nem a jelen törvényjavaslat alapján kiállitott egyéb okiratokra nézve a bélyeg- és illetéki szabályokban megállapitott bélyeg- és illetékkötelesség önként érthetőleg továbbra is fenn volt tartandó.
Az értékpapir-forgalmi adó adórendszerünk kiegészitő részét képezvén, ebből folyólag az adótartozások és birságok biztositására, behajtására és elévülésére nézve az 1883:XLIV. törvénycikk határozatai az értékpapir-forgalmi adóra is ki voltak terjesztendők.
A törvény hatályba léptének elhalasztása abban találja indokolását, hogy a törvény életbe lépte előtt a törvényjavaslat határozatai szerint több rendelet kiadandó és ezenfelül a törvény szabatos végrehajtása czéljából ajánlatos megvárni, hogy az érdekelt felek a törvény rendelkezéseivel behatóan megismerkedjenek.
