1906. évi X. törvénycikk indokolása

a Magyarország és Horvát-Szlavon-Dalmátországok közt létrejött pénzügyi egyezmény beczikkelyezéséről * 

Általános indokolás

E törvény javaslatát 1906. május 29-én 15. szám alatt terjesztette a kormány a képviselőház elé; annak bővebb indokolása helyett mellékelte az 1901 október 24-ére összehívott országgyülés 689. számú irományát, a mely a Horvát-Szlavonországokkal megujítandó pénzügyi egyezmény tárgyában kiküldött magyar országos bizottság 1904. november 3-iki jelentését (elnök: Wekerle Sándor; előadó: Hegedüs Sándor) és annak mellékleteit tartalmazza. E most említett jelentést egész terjedelmében közölte a milleneum emlékkiadás, annak mellékleteiből pedig a fontosabb részleteket.

I. Jelentés. A Horváth-Szlavonországokkal az 1868:XXX. tc. értelmében kötendő pénzügyi egyezmény megujítására az országgyűlés mindkét háza által kiküldött országos bizottság megalakulása után üzenetváltások utján irásos úton igyekezett Horvát-Szlavonországok országgyűlésnek hasonló czélból kiküldött bizottságával a pénzügyi egyezmény megujítása iránt tisztába jönni; minthogy azonban az irásbeli üzenetek eredményre nem vezettek, elhatároztuk, hogy az ellentétek kiegyenlítése végett szóbeli úton fogunk tárgyalni. Mivel nem a magyar, hanem a horvát országos bizottság tagjai kívánták a fennálló pénzügyi egyezmény módosítását, mindenekelőtt arra hívtuk fel a horvát bizottság tagjait, hogy pontonkint s concrete adják elő kivánalmaikat. A horvát bizottság kivánalmai nemcsak elvi jelentőségűek voltak, hanem oly részletkérdésekre is kiterjedtek, a melyeket csak hosszabb előtanulmány, adatok beszerzése és számítás utján lehetett kellőleg megvilágítani, miért is abban állapodtunk meg, hogy mindegyik országos bizottság öt-öt tagját albizottságként küldi ki, hogy ezeknek az albizottságoknak tagjai barátságos eszmecsere és szóbeli tárgyalás utján készítsék elő az ellentétes kérdéseket.

1. Az első elvi ellentét, mely üzenetváltásainkban jutott kifejezésre, a körül forgott, hogy Horvát-Szlavonországok országos bizottsága az 1868:XXX. tc. rendelkezéseit akként kívánta magyarázni, hogy Horvát-Szlavonország bevételeiből mindenekelőtt Horvát-Szlavonországok autonom szükségletei fedezendők s a bevételeknek csak ezek által nem igényelt része jöhet tekintetbe a magyar-horvát közös kiadások fedezésénél; holott a magyar országos bizottság azt az elvet kívánta sértetlenül fentartani, hogy Horvát-Szlavonországok a közös magyar-horvát kiadásokat adóképességök arányában épen úgy kötelesek viselni, mint a magyar szent korona országainak többi része 2. Az ellentétek másik része arra vonatkozott, hogy Horvát-Szlavonországok küldöttei a közös magyar-horvát kiadások közül némelyeket azért akartak kihagyni, mert azok nem közös természetűek; ez alapon különösen kifogást emeltek az ellen, hogy a nem közös szükségletekre felvett állami adósságok kamatai és törlesztése terhökre számíttatnak, hogy az egyes ministeri tárczák szükséglete egészben közösnek tekintetik, főleg pedig hogy a földmivelésügyi tárcza központi kiadásai, a mely tárczának szükségletei az előtt nem vétettek fel közös kiadásként, jelenleg azon a czímen, hogy az erdészeti és vízszabályozási ügyeket is kezeli, egész közöseknek tekintetnek. 3. Az ellentéteknek harmadik, leglényegesebb része Horvát-Szlavonországok bevételeinek mikénti számítására vonatkozott, mert míg a magyar bizottság ismérvei szerint oszlanak meg. Ennek az elvnek elfogadásával azt hisszük nemcsak biztosabb alapra fektettük azt a megoldandó második kérdést, hogy a befolyó jövedelmek miként számíttassanak Magyarország és másfelől Horvát-Szlavonországok jövedelméül, hanem a folyton felujuló ellentéteknek is elejét vettük.

Harmadik feladatunkat képezte annak a százaléknak megállapítása, a mely szerint Horvát-Szlavonországok jövedelme egyfelől az autonom s másfelől a közös kiadások között osztandó meg. Nem zárkózhattunk el jelenleg sem attól a már első üzenetünkben kifejezett s eddig is követett méltányossági szempontból, hogy Horvát-Szlavonországok autonom szükségletei csak akkor biztosíthatók, ha a jövedelmek nem vétetnek igénybe a közös kiadásokra oly mértékben, a mint erre Horvát-Szlavonországok a teherviselési képesség arányában elvileg kötelezhetők lennének. S ezért az eddigi 44%-ban állapítottuk meg a jövedelmeknek az autonom kiadásokra fordítható összegét. Ennek a százaléknak megállapításánál azt hisszük elmentünk a méltányosságnak addig a határáig, a melynél Horvát-Szlavonországok reális autonom kiadásai s belügyeinek okszerű fokozatos fejlődése biztosítottnak tekinthető. Eddig a határig el kellett mennünk, mert Horvát-Szlavonországok közszolgáltatása felett kizárólag a közös országgyűlés rendelkezvén, a pénzügyi egyezmény körében kellett az autonom szükségletek fedezésének s a szükségletek természetszerü növekedésének eszközeit biztosítanunk. Viszont azonban ezekkel a méltányossági szempontokkal szemben azt is biztosítani kivántuk, hogy ha a területileg el nem különíthető s a teherviselési képesség arányában megosztandó jövedelmek többel növekednének, mint évi 5%-kal; ez a többlet megosztás tárgyát ne képezze, hanem a mennyiben más, nagyobb esélyeknek kitett bevételi forrásoknál mutatkozó elmaradások helyrepótlására igénybe nem vétetik, egészében a közös kiadásokra fordíttassék. Ezt a határt kellett megállapítanunk azért, hogy akkor, midőn egy új eszmét a területileg meg nem osztható bevételeknek a területileg elkülöníthető bevételek arányában való megosztását léptetjük életbe, a mint gondoskodunk az autonom szükségletekről s ezek fejlődéséről, úgy viszont s méltányossági szempontok kielégítésén túl a közös kincstár bevételeit is biztosítsuk.

A megkötendő egyezmény, melyet a mellékelt törvényjavaslatba foglaltunk, 1904. évi január 1-től kezdve 10 év tartamára köttetnék. Az előző időből eredő követelések annak 1. §-a szerint kölcsönösen megszüntnek nyilváníttatnak; a mit nemcsak az eddig is követett hasonló eljárás lesz indokolttá, hanem jelen esetben az a körülmény is igazol, hogy Horvát-Szlavonországok a fogyasztási adóreform folytán az utóbbi években jelentékeny bevételektől estek el úgy, hogy autonom szükségleteiket a korábbi keretben sem voltak képesek fedezni, a közös állampénztárból pedig az eddig szokásos leszámolások szerint járó összegek keretén túl csak annyival részesültek nagyobb javadalmazásban, hogy az autonom igazgatásnak körében tényleg felmerült hiányokat fedezhessék.

Van szerencsénk az egyezményt magában foglaló törvényjavaslaton kívül a teherviselési kulcs kiszámításánál alapul vett táblázatot és az ezek alapján a megosztási százalék szerint szerkesztett próbaleszámolás tervezetét, továbbá chronologiai sorrendben a képviselőháznak és a főrendiháznak a bizottság kiküldésére vonatkozó jegyzőkönyvi kivonatait, a bizottság tárgyalásairól felvett jegyzőkönyveket, melyekhez az üzenetek is csatolva vannak, végül azokat a zárszámadási kimutatásokat, a melyek a tárgyalásoknál alapul vétettek, szintén mellékelni.

II. A horvát-szlavon bizottság üzenete: A magyar országgyülés tisztelt országos bizottságának. A Magyarország és Horvát-Szlavon- és Dalmátországok között 1889-ben létrejött pénzügyi egyezmény az 1897. év végével lejárván, a Magyarország valamint Horvát-Szlavon- és Dalmátországok országgyűlése megválasztották a pénzügyi kérdések megvitatása czéljából bizottságaikat, a melyek - miután nézeteiket előbb, az eddigi törvényes gyakorlathoz képest irásbeli üzenetekben egymással közölték - közös tanácskozásra gyültek egybe Budapesten 1901. évi május hó 3-án. Ezek a bizottságok első ülésükben albizottságot választottak az anyagnak a közös ülések számára való előkészítése czéljából. Ez az albizottság azonban munkálatát se be nem fejezhette, se nem tehetett jelentést a közös bizottságnak, mert úgy Magyarország, mint Horvát-Szlavon- és Dalmátországok országgyűlése időközben feloszlattatott. Horvát-Szlavon- és Dalmátországok országgyülése az 1901. évi november hó 16-án kelt legfelső leirattal felhivatott, hogy válassza meg országos bizottságát a czélból, hogy a megujitandó pénzügyi egyezményre nézve a tárgyalások mielőbb befejeztessenek. Ezen legfelső felhivásnak eleget teendő megválasztotta Horvát-Szlavon- és Dalmátországok országgyűlése az 1901. évi decz. 18-án tartott XIV. és 1902. évi febr. 4-én tartott XXV. ülésében tizenöt tagból álló bizottságát és miután Magyarország országgyűlése szintén megválasztotta a maga bizottságát, bekövetkezett annak lehetősége, hogy a tárgyalások kezdetüket vegyék. Ezen tárgyalások megkönnyítése s egyszerűsítése czéljából elhatározta Horvát-Szlavon- és Dalmátországok országgyűlésének országos bizottsága, hogy nézetét s javaslatait a megkötendő pénzügyi egyezmény tekintetében, az eddigi gyakorlathoz képest, külön üzenetben fogja előadni. E tekintetben alulirt bizottság szigoruan az 1868:I. (XXX.) tc.-nek határozmányaihoz, nevezetesen ennek 11., 12. és 13. szakaszaihoz fogja magát tartani.

Az idézett tc. 11. szakasza szerint Horvát-Szlavon- és Dalmátországok adóképességök arányában kötelesek a közös költségekhez járulni, míg a 13. szakasz azt rendeli, hogy Horvát-Szlavonországok jövedelmeiből mindenekelőtt bizonyos összeg, mely az ország beligazgatási költségeire időnkint egyezményileg megállapíttatik, vonassék le. Ez a két szakasz képezi azt a két főoszlopot, a melyen az egyezmény egész épülete nyugszik. Az első biztosítja az összállamnak Horvát- és Szlavonországok hozzájárulását a közös költségekhez; a másik a nevezett országok autonom szükségleteinek fedezését biztosítja. E két elv szoros összefüggésben van egymással és bizonyos fokig kiegészíti egymást. Egyrészről áll Horvát- és Szlavonországoknak önmaguk által elismert kötelezettsége a közös költségekhez adóképességük arányában való hozzájárulása; másrészről áll Magyarországnak törvényesen kifejezett készsége arra, hogy addig is, míg Horvát- és Szlavonországok oly helyzetbe jönnek, hogy e kötelezettségüknek beligazgatásuk megbénítása nélkül eleget tehetnének, beleegyezik a beligazgatási költségekre idönkint egyezményileg megállapítandó összegeknek Horvát- és Szlavonországok jövedelmeiből való előleges levonásba. Hogy ez a két elv keresztül legyen vihető, meg kell mindenekelőtt állapítani ama kiadásokat, a melyek Magyarország koronája összes országaira nézve közösek. Ez a feladat annál nagyobb fontosságu, mivel az 1868:I. (XXX.) tc. 27. szakasza azt rendeli, hogy Horvát- és Szlavonországok jövedelmeik ama fölöslegével, a mely a hozzájárulási összeg fedezése után fenmaradna, szabadon rendelkezhetnek, mi által megoldást nyer az a kérdés is, vajjon a kiegyezési törvény 13. szakaszában kifejezett elv konkrét esetben alkalmazandó-e.

Horvát- és Szlavonország adóképességi aránya az 1868:I. (XXX.) tc. 12. szakasza értelmében ugyanazon hivatalos adatok szerint állapítandó meg, a melyeknek alapján a magyar korona országai és Ő Felsége többi országai között megállapíttatott; ez pedig az összes egyenes és közvetett adók egybevetésével történik. Ezen összes tiszta (13. szakasz) egyenes és közvetett adóknak és egyéb közjövedelmeknek (16. szakasz) kvótaszerü százaléka a kiegyezési törvény 17. szakasza szerint a közös költségek fedezésére fordítandó: mindaz a mi fenmarad, Horvát- és Szlavonországok szabad rendelkezése alá esik, a mint fent említtetett, a kiegyezés 27. szakasza értelmében. Ezen törvényes határozmányokat tartva szem előtt, alulirott országos bizottság azt tartja, hogy első és legfőbb feladatát a Horvát- és Szlavonországok összes egyenes és közvetett adói és egyéb közjövedelmei összegének megállapítása képezi. Ez annál szükségesebb, minél határozottabb nevezett országok abbeli kivánsága, hogy egyrészt kötelezettségeinek a közönség irányában eleget tegyenek, másrészt pedig az autonom igazgatás számára szükséges eszközöket biztosítsák. A pénzügyi viszonyok rendezésére irányuló országos bizottsági tárgyalások főkép e körül forognak, a mióta csak léteznek. E tekintetben a horvát-szlavon országos bizottság 1889-ben már megtette javaslatait, a melyek közül némelyek, a magyar bizottság által előzékenységgel megbirálva, törvényes alakot nyertek, míg mások elintézetlenül maradtak s az előbbi országgyűlés említett bizottsága által uj javaslatokkal lettek kiegészítve. A közjövedelmek között egész sora van az olyanoknak, a melyek a közös pénzügyi törvényhozás alapján ezen országok nemzetét terhelik, de nem lesznek Horvát- és Szlavonországokban befizetve, hanem ezen országok területén kívül.

Az 1868:I. (XXX.) tc.-en alapuló pénzügyi közösség első éveiben ezek az esetek elvétve fordultak elő s nem voltak annyira befolyással az ezen országok összjövedelmére, a mint azonban az állam feladatai évről-évre növekedtek és a mint ennek következtében az idő folyamán uj jövedelmi források nyittattak, annyira megszaporodtak ezek a hiányok és oly mértéket öltöttek a legujabbi időben, hogy lehetetlenné teszik, hogy ezek az országok eleget tegyenek kötelezettségeiknek a közös kormányra bizott állami közigazgatási ágak irányában, valamint amazok is, a melyek az autonom kormányra lettek bizva. Hogyha ezen országok közjövedelmei nem lesznek azok területén befizetve, hanem Magyarország területén, akkor ez utóbbinak jövedelmeivé válnak és pedig nem közös jövedelmekké, hanem Magyarország saját jövedelmeivé és ha Magyarország közös kiadások fedezésére használná is fel azokat, akkor az ezen országok jövedelmeivel közös kiadásokat fedezne, de nem az ezen országok számlájára, hanem a saját számlájára. Hogy akkor azután ezen országok az összesség irányában kötelezettségeiknek megfelelni nem képesek, ez természetes és ép oly természetes az is, hogy a közös hozzájárulást meghaladó összegek sem lehetnek elegendők az autonom szükségletek fedezésére, Horvát- és Szlavonországok eme jövedelmeinek némelyikét, a melyek egészben egy részben ezen országok területen kivül lesznek befizetve, az 1889. évi országos bizottságok az ezen országok jövedelmei közé sorolták, az egyedül indokolt azon elvből kiindulva, hogy az ilynemü jövedelmek azon terület javára fordítandók, a melynek népét terhelik; ide tartozik: a nyereményadó, a biztosítótársulatok bélyegilletékéből származó jövedelem, a vasuti és hajózási vállalatok bélyegilletékei és a szállítási adó. Az alulirott országos bizottság reményli, hogy a magyar országgyűlés igen t. országos bizottsága, elődének nyomán haladva, magáévá fogja tenni az általa elfogadott s az 1889. évi decz. hó 10-én kelt törvény (az 1889:XL. tc.) 6. szakaszában törvényesített elvet és ezáltal eleget fog tenni nemcsak az igazságosság követelményének, hanem az 1868-iki állami alaptörvény szellemének és értelmének is. Ebben a reményben sorolta fel már az előbbi országgyűlés országos bizottsága az 1899. évi november hó 11-én kelt üzenetében ama közjövedelmeket, a melyeket a jelzett irányban törvény által rendezni kell. Alulirott országos bizottság kötelességének ismeri a magyar országos bizottság figyelmét ujból ezekre az esetekre irányítani; ebben az irányban nézetét röviden és nyiltan kifejteni s fejtegetéseihez összhangzó javaslatokat fűzni.

Már 1889-ben érintette az országos bizottság a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek tisztviselői keresetadójának kérdését. Itt az történik, hogy azok a vállalatok, a melyek székhelye Magyarországon van, a Horvát- és Szlavonországokban szolgáló tisztviselők adójának is valamely magyarországi állampénztárba fizetik be s ez annál könnyebben történhetik, minél nehezebb e tekintetben az egyéni ellenőrzés. Miért is alulirott bizottság nézete szerint legczélszerübb volna elrendelni, hogy ezek az adók, a mennyiben az ezen országok területén kívül eső valamely pénztárba lettek befizetve, minden évben a leszámolás alkalmával ezen országok javára átszámíttassanak és hogy ez egy külön tétel alatt évenként kimutattasék. Ugyanily módon érintette már az 1889-iki országos bizottság azon vállalkozók és vállalatok, pénz- és biztosítótársulatok megadóztatásának kérdését, a melyek központi vezetésükkel Magyarországon laknak, vállalataik, fióküzleteik, raktáraik és ügynökségeik azonban Horvát- és Szlavonországokban vannak s javaslatba hozta, hogy az ilyen vállalatok és társulatok adója, a mennyiben Horvát- és Szlavonországokban működnek, ezen országok számára biztosíttassék. Erre a tisztelt magyar országos bizottság a horvát-szlavon bizottság figyelmét az e tekintetben fennálló törvényes szabályokra irányította, a melyekkel ezek az ügyek rendezve vannak. De azalatt, hogy ezek az ügyek törvénynyel rendezve vannak, ezen országok kivánságának nincs elég téve és nincs elhárítva az a kár, a melyet Horvát- és Szlavonországok az ilyeténképen rendezett viszonyok folytán szenvednek. A biztosító társulatok ügynökségeinek sokasága nem fizet adót ezen országoknak; az erdei és vasutépitési vállalatok itten nincsenek megadóztatva, az ezen országokban levő nagy közlekedési vállalatok által fizetett adóból pedig ezen országoknak semmiféle rész sem számíttatik. Mindezek oly közjövedelmek, a melyek az ezen országok jövedelmei sorába volnának beillesztendők; s a midőn ez nem történik, ebből rájuk nézve jelentékeny kár származik. Hogy ez a kár elhárittassék, legczélszerűbb volna alulirott regnikoláris bizottság nézete szerint, hogy itt is a leszámolás alkalmával ezek az adók Horvát- és Szlavonországok javára átszámíttassanak. A Horvát- és Szlavonországok jövedelmeire, nevezetesen az állami erdőkből származó jövedelmekre vonatkozó ügyletek tárgyában a közös községek által kötött szerződés utáni illetékek rendesen nem lesznek ezen országokban befizetve, sem ezen országoknak beszámítva. Miért is alulirott regnikoláris bizottság azt tartja hogy elvileg el kellene rendelni, hogy az ilyen illetékek Horvát- és Szlavonországokban legyenek kiszabva s befizetve; és hogy ha bárminő oknál fogva mégis ez országok területén kívül fizettetnének be, a leszámolás alkalmával ezen országok javára átszámíttassanak.

A vasuti bélyegilleték és szállítási adóból származó jövedelem 295,454 frt 54 kr-nyi átalányösszegben lesz a leszámolásba beszámítva, a mely összegnek 44%-a tehát 130.000 forint fordíttatik Horvát- és Szlavonországok belszükségleteinek fedezésére. Habár alulirott regnikoláris bizottság minden átalányozást elvből ellenez, méltányolja mégis amaz indokokat, a melyek 1889-ben a regnikolaris bizottságokat rábirták arra, hogy a jövedelem ezen nemére nézve átalányösszegben állapodtak meg. A minthogy azonban ez az átalányösszeg 1889-ben az elmult évtized tényleges jövedelmei alapján lett megállapítva, ugyanazonképen javasolja alulirt regnikoláris bizottság, hogy ez az átalányösszeg a most lefolyt évtized jövedelmei alapján ujból kiszámíttassék, mert az ujonnan megépített vasutvonalak s változott közlekedési viszonyok ezen jövedelem összegét is kétségkívül jelentékenyen befolyásoltak.

Az osztálysorsjáték behozatalával az eddigi számsorsjáték megszünt s ezáltal megszünt az utóbbiból származott jövedelem is. Magyarországon ezt a hiányt az osztálysorsjátékból származó jövedelem pótolja; Horvát- és Szlavonországokban ellenben, a hol az osztálysorsjáték sorsjegyeink szinten jelentékeny keletje van, az eltörött számsorsjáték helyébe semminemű jövedelem sem lépett. Alulirott regnikoláris bizottság véleménye szerint megfelelne a méltányosságnak, hogy az osztálysorsjáték jövedelmében ezek az országok is részesüljenek. A mi ezen jövedelemből Horvát- és Szlavonországokat megilleti, ezt ki lehetne számítani többféle módon, a mely módozatok közül alulirott bizottság a százalékszámítás tartja legczélszerűbbnek.

Mindezen esetekben oly jövedelmekkel találkozunk, a melyeknek közös ismérve az, hogy azok Horvát- és Szlavonországok jövedelmeit képezik, a melyek nagyon is gyakran ezen országok területén kívül lesznek befizetve és hogy ezen országoknak nem lesznek beszámítva. Mindezen már azelőtt is fennállott kérdésekhez hozzájárult azonban az előbbi pénzügyi egyezmény lejárta után egy uj, de teljesen egyenlő kérdés, t. i. a fogyasztási adók kérdése. Hogyha a fogyasztási adók a termelés helyén, illetve akkor fizettetnek, a midőn a termék a forgalomba lép, akkor abból csak az következik, hogy ezek az adók a fogyasztási terület javára vétessenek számításba is. Ez azonban eddigele sem történt az 1882. évi XVIII. t-cz.-vel behozott ásványolaj-fogyasztási adóra nézve, a melyek Magyarországból behozattak; a midőn pedig a fogyasztási adó törvényekkel az ujabb időben megállapíttatott, hogy a sör és czukor utáni fogyasztási adó is a termelés helyén fizettessék, a midőn ez az elv a fogyasztási tárgyak azon mennyiségeire is kiterjesztetett, a melyek Ausztriából és Bosznia és Herczegovinából hozatnak be, általános törvényes elv erejére emeltetett. A midőn így a közvetett adók legfontosabb ágainak egyike egészen uj alapra fektettett, alulirott regnikoláris bizottság azt tartja, hogy uj leszámolási módot is kell megállapítani ezekre az adókra nézve. Már ezelőtt is nagy kárt szenvedtek ezen országok ennek következtében; mert ha összehasonlítjuk ezen országoknak különböző jövedelmeit az 1889-1898. években, arra az eredményre jutunk, hogy a fogyasztási adóktól származó jövedelmek semmiféle arányban sem állanak az ezen országok többi jövedelmeivel.

Az egyenes adóknak a kvóta kiszámításánál számba jövő összege kitesz a magyar korona összes országaiban összesen 799.191,336 forintot, Horvát- és Szlavonországokban pedig 70.857,903 frtot, tehát 8.86%-ot. A dohányjövedék összesen 460.711,332 frtot hozott, Horvát- és Szlavonországokban pedig 38.275,810 frtot, a mi 83%-ot képvisel. Az összes többi közvetett adók a dohányt és fogyasztási adókat kivéve, összesen 537.825,786 frtot tesznek ki, Horvát- és Szlavonországokban pedig 42.966,536 frtot, tehát ismét 8.14%-át az összjövedelemnek. A fogyasztási adók ellenben a magyar korona összes országaiban kitesznek 466.411,378 frtot, Horvát- és Szlavonországokban 10.907,308 frtot, ez pedig csak 2.34%. Az első tekintetre nyilvánvaló ezen jövedelmek aránytalansága. A jövedelmek összes nemei meghaladják a 8%-ot, csupán csak a fogyasztási adók jövedelme alig nagyobb 2%-nál. Ezen aránytalanságnak okát nem szabad az ország fejletlen gazdasági, nevezetesen ipari viszonyaiban keresni, mert ezen körülménynek egyenlő módon kellene befolyásolnia a dohányjövedéket is. Mint fogyasztási tárgy, a dohány ugyanoly természetü, mint a többi tárgyai a fogyasztási adóknak és mégis óriási különbség van a 8 és a 2% közt. Világos, hogy ezen aránytalanság oka csakis a fogyasztási adótörvények rendszerében és végrehajtásában, nevezetesen az ismételten kiemelt azon körülményben fekszik, hogy a Horvát-Szlavonországban fogyasztott tárgyak utáni adók Magyarországban, Ausztriában, Bosznia és Herczegovinában fizettetnek. A kár pedig, a melyet a Horvát- és Szlavonországok ennek következtében szenvednek, napról napra nagyobb lesz; a fogyasztási adók, melyek 1896-ban 2.481,553 frtot tettek ki, 1900-ban 1.605,603 frtra, tehát teljes 875,950 frttal hanyatlottak. Alulirott regnikoláris bizottságnak annál határozottabban kell követelnie, hogy nemcsak a fogyasztási adók, hanem a fentemlített adók is, a melyek természeténél fogva Horvát és Szlavonországok jövedelmét képezik, ezen jövedelmek képezik, ezen jövedelmek sorába fel is vétessenek, minél határozottabb ezen országok kivánsága, hogy kötelezettségeiknek az összesség irányában megfeleljenek. Világos pedig, hogy ez nemcsak hogy lehetséges volna, hanem hogy elegendő összeg maradna is fenn az autonom szükségletek fedezésére, hogyha Horvát- és Szlavonországok fogyasztási adójövedelme ugyanoly arányban állana az állam jövedelmével, mint a midőben az összes többi jövedelmi nemek tényleg állanak.

A regnikoláris bizottságok egyetértő működésével rendezve lett 1889-ben a dohányjövedék kiadásainak leszámolása. A Horvát-Szlavon- és Dalmátországok bizottsága arra törekedett, hogy az Ausztriának vagy Bosznia és Herczegovinának szánt dohányra fordított kiadások, valamint az összes előlegek is, a melyek a dohánytermelőknek adatnak, a számításból a bevételeknél is és a kiadásoknál is kihagyassanak. A horvát szlavon regnikoláris bizottságnak ez a törekvése, a mi az Ausztriába, valamint Bosznia és Herczegovinába eladott dohányleveleket illeti, eredményre is vezetett; a dohánytermelőknek adott előlegek ellenben a vonatkozó törvényes rendelkezésből (az 1889 évi decz. hó 10-én kelt törvény, illetve az 1889. évi XL. tc. 6. szakaszának g) pontja) kihagyattak. Az ujabb időben azonban a közös pénzügyministerium is, valamint a számvevőszék is hozzájárultak az ezen országok regnikoláris bizottságának eredeti felfogásához, kihagyván a leszámolásból az előlegeket is, a melyek a dohánytermelőknek adattak. A midőn ezen regnikoláris bizottság azt kivánja, hogy az 1889. évi egyezmény említett rendelkezése e tekintetben kiegészíttessék, nem kiván semmi ujat, csak azt, hogy törvénybe iktattassék a jövőre nézve az, a mit a gyakorlat már elfogadott.

A közös bevételek között hiányzik, az alulirott bizottság nézete szerint egy jövedelem, a mely kétségkívül közös jövedelmet képez, s ez postatakarékpénztárból származó jövedelem. Hogyha a posta, távirda és távbeszélő jövedelmei közös természetnek, megfoghatatlan az ok, miért nem volna ugyanily természetü a postatakarékpénztár is, a mely működését ép úgy kiterjeszti Horvát- és Szlavonországok területére, mint Magyarországéra. És hogyha a regnikoláris bizottságok egyetértő munkálkodásának sikerül a Horvát- és Szlavonországok összes közjövedelmeinek leszámolását rendbe hozni, ugyanily fontosságu feladata lesz a közös kiadások kérdésének igazságos megoldása is. A horvát-szlavon regnikoláris bizottság kifejezést adott már 1889-ben egynémely kivánságának a közös kiadások leszámolása tekintetében az előbbi országgyűlés bizottsága pedig kiegészítette és részletesen indokolta ezeket a javaslatokat: és most a mi feladatunkat képezi, hogy azokat a magyar országgyűlés igen tisztelt bizottságával szemben ujból előadjuk. Nehézségekbe ütközik különösen a közös igazgatás ama közegei költségeinek elszámolása, a mely közegek a magyar korona összes országaira nézve közös és egyben oly ügyeket végeznek, a melyek nem közösek. Hogyha eme közegek összes költségei Horvát- és Szlavonországokkal szemben felszámíttatnak, a mint ez jelenleg történik, úgy a nevezett országok hozzájárulási kötelezettségének képe homályossá válik, sőt nyilvánvaló igazságtalanság követtetik el velük szemben, midőn így nem közös kiadásokkal terheltetnek. A leszámolás ezen hiányossága a legczélszerübben oly módon volna alulirott bizottság nézete szerint eltávolitható, hogy a vonatkozó kiadások azzal az összeggel illesztessenek be a leszámolásba, a melyet aranyszámítással nyerünk az összkiadások és azon költségek alapján, a melyek Magyarország és Horvát-Szlavonországok között leszámoltatnak. De az egyes ministeriumok számadásaiban is vannak tételek, a melyek ezen országokkal szemben felszámíttatnak, pedig természetüknél fogva nem volna szabad azokat terhelniök.

Magyarországban fekvő állami javak jövedelme nem közös jövedelem, hanem Magyarország külön jövedelme, miért is a külön magyar államjavak körüli egész kiadás csakis Magyarország terhére volna elszámolandó; mert igazán következetlenség, hogy a kiadás közös legyen, holott a jövedelmek nem közösek. De vannak némely külön magyar államjavak körüli kiadások, a melyek Horvát- és Szlavonországoknak felszámíttatnak mint közös kiadások. Ide tartoznak: A kincstári ügyészségek és az állami jószágigazgatóság és ezek számvevőosztályai, a melyek kizárólag külön magyar államjavakat szolgálnak; ide kell továbbá sorolni az 1883:XLI. tc. alapján felvett 6.764,800 frtnyi jelzálogkölcsönnek, valamint az állami javak eladásának előmozdítására felvett záloglevél kölcsönnek kamatait s tőketörlesztéseit is, a mely kölcsönök kizárólag a Magyarországban fekvő államjavak eladásának előmozdítására vétettek fel. Ugyanez áll az alsóbb bányaiskolákra nézve is. Ezek az iskolák bányamunkások nevelésére, tehát közvetlenül a bányák érdekében szerveztettek. Hogyha pedig a bányák nem közösek, sem nem tekintetik azok jövedelme közösnek, akkor az ezen bányákat természetszerüen terhelendő kiadás sem volna közös gyanánt elszámolandó. Míg ezen országos bizottság eddigi fejtegetéseiben a pénzügyminisztérium elszámolásának csak egyes hiányaira irányította a tisztelt magyar országos bizottság figyelmét, addig a földmivelésügyi minisztérium költségeinek elszámolására nézve azt tartja, hogy azt általános és alapos reviziónak kellene alávetni. Az autonom kormányra bizott földmivelésügyi teendők a Horvát- és Szlavonországok önkormányzati körén belül beható istápolásban részesülnek s ezen országok autonom költségvetése ez országok erejéhez képest igen jelentékeny összegekkel gondoskodni évről-évre a gazdaság előmozdításáról. Az országos statisztikai hivatal tevékenységének legjelentékenyebb részét a mezőgazdasági statisztikának szenteli; a talajjavítás érdekében külön, számos tagból álló kulturmérnöki személyzet van alkalmazva;

a lokális vízmentesítéseket az érdekeltek eszközlik az országos költségvetés jelentékeny pénzbeli támogatásával; geologiai irányban az autonom közegek behatóan vizsgálják a földet, a kártékony rovarok ellen pedig az országos kormány autonom hatáskörében tesz intézkedéseket. A közös kormány közegei számára nem nyilik még alkalom sem, hogy ezekben az ügyekben Horvát- és Szlavonországokban valami tevékenységet kifejtsenek és sohasem történt még, hogy a közös kormány a földmivelésügynek Horvát- és Szlavonországokban való előmozdításáról gondoskodott volna. A földmivelésügy igazgatása és előmozdítása körüli gondoskodás az ezen országok országgyűlésének s autonom kormányának feladatát képezi; miért is alulirott bizottság nézete szerint a földmivelésre vonatkozó összes kiadások a leszámolásból kihagyandók lennének. Csupán csak az állami erdők igazgatása, a folyammérnöki hivatalok és vízépítkezések közös természetüek. Minthogy azonban az állami erdők körüli kiadások azoknak jövedelméből fedeztetnek, e szerint csak folyammérnöki hivatalok és vízépítkezések tételei maradnak fenn közös elszámolásra és csakis ezek tekinthetők közös kiadásoknak. Alulirott országos bizottság erős meggyőződéssel, hogy Horvát- és Szlavonországok a közösség irányában való kötelezettségeiknek is megfelelhetnének és autonom igazgatásukra is elegendő összeget fordíthatnának, ha nevezett országok jövedelmei és a közös költségek az előadott javaslatok szerint számoltatnának el. Ellenkező esetben sohasem lesznek ezek az országok abban a helyzetben, hogy kötelezettségeiknek megfeleljenek, vagy nem fognak azoknak, mint eddig, a közösség irányában megfelelhetni, vagy nem lesznek képesek elegendő eszközzel ellátni az autonom igazgatást. Évről-évre uj közjövedelmi forrásokat nyit magának az állam folyton növekvő feladatainak megfelelően. Hogyha azonban a törvényhozás olyképen intézkedik, hogy ezen országok eme jövedelmekben semmiféleképen sem részesednek, akkor olyasmivel terheltetnek, a mi nem lesz jövedelmül beszámítva nékik, hanem Magyarországnak.

Az a kérdés azután hogy mire használtatnak fel ezek a bevételek, vajjon közös vagy autonom kiadások fedeztetnek-e velük, vagy pedig megosztatnak s részben autonom, részben pedig közös kiadások fedezésére fordíttatnak, alárendelt jelentőséggel bir, csak mindenkor Horvát- és Szlavonországok számlájára legyenek felhasználva, nem pedig Magyarország számlájára. Alulirott országos bizottság hiszi, hogy felfogása teljes összhangban áll az 1868:I. (XXX.) tc. határozmányaival, mert a 16. és 17. szakaszok kifejezetten rendelik, hogy Horvát- és Szlavonországok összes egyenes és közvetett adóinak és egyéb közjövedelmeinek bizonyos százaléka autonom, illetve közös kiadások fedezésére fordítandó, további megkülönböztetés nélkül, hol lesznek ezek a jövedelmek befizetve; a törvény szerint tehát nem a fizetés helye a döntő, hanem a jövedelem jogi természete (egyenes közvetett „adóinak” 16. §; „Horvát-Szlavonországok” összes bevételeinek ..... 17. §). a 27. szakasznak pedig, a mely szerint ezek az országok a hozzájárulási összeg fedezése után fenmaradó fölösleggel szabadon rendelkeznek, nem volna ellenkező felfogás mellett igazi tartalma.

Ha alulirott országos bizottság reményli is, hogy a fönt előadott javaslatainak elfogadásával meg fognak Horvát- és Szlavonországok felelhetni kötelezettségeiknek úgy a közösséggel, mint az autonom igazgatással szemben, mégsem hagyhatja el a kiegyezési törvény már említett alapelveinek másodikát, a mely szerint Horvát- és Szlavonországok jövedelmeiből mindenek előtt egy bizonyos összeg az ezen országok önkormányzati költségeire levonandó. A kiegyezési törvény 13. szakaszban kifejezett ezen elvet azon alapelvek egyikének tekintve, a melyeken az ezen országoknak Magyarországhoz való pénzügyi viszonya nyugszik, kettőt találunk benne: szükséges következménye az mindenek előtt az ezen országok államjogi helyzetének s ama szoros kapocsnak, a mely Horvát- és Szlavonországokat a kiegyezési törvény 1-3. szakaszainak határain túl elválaszthatatlanul Magyarországhoz fűzi; másodszor a méltányosság postulatuma ez az elv, mert, hogyha ezek az országok jövedelmeiket illetőleg, sem önállóan nem intézkedhetnek, sem azokkal önállóan nem rendelkezhetnek, kell, hogy annál az államnál, a mely ezen jövedelmekkel rendelkezik, keressék és megtalálják a garancziát arra nézve, hogy a saját szükségleteiket is fedezni fogják. Ennélfogva a közjövedelmek ama százalékának meghatározására nézve, a mely a jövőben az autonom költségek fedezésére fog szolgálni, csakis az ezen igazgatás kimutatott szükséglete szolgálhat mértékül és pedig annál tökéletesebb mértékül, minél nagyobb a valószinüség, hogy Horvát- és Szlavonországok kötelezettségeiknek a közösséggel szemben meg fognak felelni. Ez pedig csak akkor lesz tartósan lehetséges, hogy ha az ország gazdasági viszonyai abban a figyelemben fognak részesíttetni, a melyeket annak természetszerü körülményei igényelnek. Horvát- és Szlavonországok az anyagi érdekeik gondozását a kiegyezéssel a közös kormányra bizták, abban a feltevésben, hogy azok ugyanoly gondozásban fognak részesíttetni, mint Magyarország érdekei. Jellemző azonban e részben az a jelenség, hogy ezen országok adóképessége a lefolyt évtizedben nem növekedett abban az arányban, a melyben az Magyarország növekedett, a mi világos számszerü kifejezést nyer a közös költségekhez való hozzájárulási arány csökkenésében. Ennek a jelenségnek az okát alulirott országos bizottság csakis az ország anyagi érdekeinek nagyon gyenge gondozásában találhatja.

A vasuti hálózat Magyarországon az ujabb időben, a közös államadóssági kiadások óriási emelkedésével ugyan, jelentékenyen fejlesztetett; nem történt ez így Horvát- és Szlavonországokban. A felső határőrvidék terjedelmes erdőkkel benőtt egész területének, valamint a forgalom és kereskedelemből való megélésre utalt tengerparti vidékek területének még egyáltalán nincs, vagy csak elégtelen mérvben van vasuti összeköttetése, de a Horvát- és Szlavonországok területén fekvő kikötők is kapcsolat és összeköttetés nélkül állanak a belfölddel. Ezek a vidékek nincsenek ugyan a természettől termékenységgel s gazdasággal megáldva, de azért nyitva állanak tengerükkel a távoli országoknak s be vannak népesítve szellemi tehetségekben kiváló és erős testalkatu lakossággal, a mely messze földön hires munkás erényeiről. Ez a nép, a mely arra van utalva, hogy munkából, ipar- forgalom- és kereskedelemből éljen, nem találja meg otthonában létezésének előfeltételeit, s ezért kényszerítve van arra, hogy a tengerentúli országokba vándoroljon. Ez a kivándorlás mindinkább nagyobb mérveket ölt, olyannyira, hogy terjedelmes vidékek csaknem teljesen meg vannak már fosztva a munkaerőtől, csakis azon okból, mert a népnek otthon nincs keresete. A forgalom, ipar, kereskedelem pedig kezdetet sem veheti oly vidékeken, a melyeknek éppen semmi vasuti összeköttetésük nincs.

Ezen országok autonom kormányát a gazdaság előmozdítására irányuló törekvésében nagyon gátolja a termékeny Száva-vidéken az a körülmény, hogy a Száva folyó mindeddig nincs szabályozva s dagályaival áradásokat okoz, a melyek folytán az ezen vidékek lakossága évről-évre megbecsülhetetlen kárt szenved. A beruházások a közös igazgatás összes ágaiban mint közös kiadások számoltatnak el. Horvát- és Szlavonországoktól pedig követeltetik a kvóta összege, akár Magyarországon történt a beruházás, akár Horvát- és Szlavonországokban. Alulirott országos bizottság látván, hogy ezeknek az országoknak leszámolás utján beruházások czímén évenkint aránylag több lesz felszámítva, mint a mennyi itten tényleg beruháztatik, azt tartja, hogy czélszerü volna a kiadások ezen nemének elszámolására nézve egy külön eljárásban megállapodni, olykép, hogy Horvát és Szlavonországok csak annyival terheltessenek beruházások czimén, a mennyi hasznuk ebből tényleg volt. Fentartván magunknak e tekintetben nézeteinket a szóbeli tárgyalások alkalmával közelebbről kifejteni s javaslatainkat előadni, itten csak azt a tényt konstatáljuk, hogy ezen országok hozzájárulási képessége Magyarországgal szemben csökkent és hogy minden javaslatnak, a mely a beruházások jövőbeni elszámolására nézve tétetnék, az adóképesség eme csökkenésének szempontjából kell kiindulnia. Ezzel nyiltan és őszintén előadtuk nézeteinket s megtettük javaslatainkat a megujítandó pénzügyi egyezmény tekintetében. Ha mindezen javaslatokat egybefoglalja, nem fogja tőlünk a magyar országgyűlés igen tisztelt bizottsága annak elismerését megtagadni, hogy szigoruan a kiegyezési törvény betüje- és értelméhez ragaszkodva arra törekszenek, hogy Horvát- és Szlavonországok pénzügyi kérdései a törvény és igazság szerint megoldassanak. Kelt Zágrábban, 1902. évi április 18-án. Horvát- Szlavon- és Dalmátországok országgyűlésének országos bizottsága. Francisci Henrik s. k. elnök, dr. Egersdorfer Sándor s. k. előadó.

III. A magyar országos bizottság válaszizenete: Az igen tisztelt horvát-szlavon országos bizottság azon nagybecsü üzenetében, melyet 1902. ápr. 18-án a magyar országos bizottsághoz intézni sziveskedett, szükségesnek vélte, mielőtt kivánságát részletezné, általánosságban hangsulyozni, hogy említett üzenetében szigoruan az 1868:XXX. tc.-nek határozmányaihoz, nevezetesen ennek 11. és 13. szakaszaihoz tartotta magát, mivel szerinte ez a két szakasz „képezi azt a két főoszlopot, a melyen az egyezmény egész épülete nyugszik.” Magától értetik, hogy a magyar országos bizottság is szigoruan a törvény alapjához ragaszkodik és így annak említett szakaszaihoz is, a míg azok érvényben állnak. Mindazonáltal a magyar országos bizottság nem teheti, hogy rá ne mutasson azon különbségre, mely a 11. és a 13-dik szakasz között fennáll. Elvi jelentőséggel tulajdonkép csak a 11. szakasz bir, a mennyiben ott Horvát-Szlavon- és Dalmátországok minden megszorítás és feltétel nélkül „elismerik, hogy azon költségekhez, melyeket egyfelől a magyar korona országai és Ő Felsége többi országai közt közösnek ismert, másfelől maguk a magyar korona összes országai közt közöseknek jelölt ügyek igényelnek, adóképességük arányában volnának kötelesek járulni.” A következő 12. szakasz azután szintén minden megszorítás nélkül megállapítja, hogy a 11. szakaszban említett adóképességi arány ugyanazon hivatalos adatok szerint állapítandó meg, a melyeknek alapján a magyar korona országainak a közös ügyek költségeihez való hozzájárulási aránya Ő Felsége többi országaival szemben meghatároztatott. Ezen két szakasz tartalmazza a szabályt, míg a 13. szakasz azt a kivételt foglalja magában, a mely bizonyos időre a megelőző 11. és 12. szakasz teljes terjedelmében való alkalmazását korlátozza, a mennyiben kimondja, hogy Horvát- és Szlavonországok jövedelmeiből nem fedeztetik mindenekelőtt azon összeg, mely a 12. szakasz értelmében ezen országokat a közösügyi kiadásokhoz való hozzájárulás czímén terhelné, hanem épen megfordítva, mindenekelőtt bizonyos összeg vonatik le, mely ez országok beligazgatási költségeire időnkint egyezményileg megállapíttatik. Míg tehát a 11. és 12. szakaszban foglalt elvek sem időhöz nincsenek kötve, sem semmiféle meg-megujuló egyezményt nem igényelnek, addig a 13-ik szakasz érvénye bizonyos időtartamhoz van kötve, mely érvény magától megszünik, ha annak megujítása a két fél közti egyezmény utján nem sikerülne. Ennélfogva a magyar országos bizottság csak félig és csak feltételesen teheti magáévá a tisztelt horvát-szlavon bizottság üzeneteiben foglalt azon kimondást: „a 11. szakasz biztosítja az összállamnak Horvát- és Szlavonországok hozzájárulását a közös költségekhez, míg a 13-ik szakasz a nevezett országok autonom szükségleteinek fedezését biztosítja.” A tétel első része gyakorlatilag nem áll, azaz a 11. szakasz nem „biztosítja az összállamnak Horvát-Szlavonországok hozzájárulását a közös költségekhez”, hanem a törvény 12. szakaszának értelmében ez országokat megillető hozzájárulási összegnek csak azon részét, mely a nevezett országok autonom szükségleteinek fedezése után fenmarad. Ezen különbségekre pedig annál nagyobb súlyt kell fektetni, mert a Horvát-Szlavonországok közösügyi quotája ugyanazon adatok alapján számíttatik ugyan ki, mint a Magyarország és Ausztria közti quota, de azzal a különbséggel, hogy Magyarország a közösügyi költségekből őt megillető részt teljes összegében köteles megfizetni, minden tekintet nélkül arra, vajjon ezen kötelezettség teljesítése után marad-e még és mennyi marad saját belszükségletei költségeinek fedezésére, sőt nemcsak a legszorosabb értelemben vett Magyarországot megillető részt köteles megfizetni, hanem még azt a hiányt is, mely abból keletkezik, hogy Horvát-Szlavonországok jövedelmeinek azon része, a mely az autonom költségek fedezése után fenmarad, nem elegendő az ezen országokat quotaszerüen megillető teher fedezésére. Mindezeknél fogva a két országos bizottságnak, miként ezt a magyar országos bizottság már 1901 február 17-én kelt üzenetében fejtegette, mindenekelőtt azon kérdés eldöntésével kell foglalkoznia, vajjon ezentúlra is és milyen időtartamra fentartandó-e azon méltányossági kivétel, melyet az 1868:XXX. tc. 13-ik szakasza az ugyanezen törvény 11. és 12. szakaszaiban megállapított jogi szempont ellenében megállapít. Mert ha ezen kivételes kedvezmény továbbra is fentartatik, t. i. hogy mindenekelőtt Horvát-Szlavonországok autonom költségei fedeztetnek és csak a fenmaradó rész fordíttatik a közösügyi költségek fedezésére, ha pedig erre nem elegendő, a hiányt Magyarország pótolja, ha - mondjuk - ezen időhöz kötött kedvezmény továbbra is fentartatik, akkor az elszámolási módra nézve horvát-szlavon részről tett ellenvetések aránylag csekély és csakis elméleti értékkel birnak. Ha pedig a 13-ik szakasz érvénye megszünnék, akkor egyszerüen arithmetikai feladatról volna szó. Horvát-Szlavonországoknak a 12. szakasz értelmében kiszámított quotája ez országok jövedelmeiből levonatnék, a mi azután még fenmarad, az említett törvény 27. szakasza szerint: „Horvát-Szlavonországok rendelkezése alá esik.” A tisztelt horvát-szlavon országos bizottság üzenetének egész tartalmából, főleg azon kijelentésből, hogy a 13. szakaszt is az egyezményi épület egyik főoszlopának tartja, talán csalódás veszedelme nélkül szabad következtetni, hogy a tisztelt horvát-szlavon országos bizottság a 13. szakaszt ezentúl is fenn akarja tartani és így az általa előadott részletes kivánságokat is ezen szempontból kell megitélni.

A tisztelt horvát-szlavon országos bizottság üzenetében foglalt kivánságok két csoportra oszthatók és habár látszólag csakis az eddigi elszámolási mód megváltoztatását javasolják, mégis lényegében megváltoztatnák azt a pénzügyi viszonyt, a mely 34 esztendő óta a szorosabb értelembe vett Magyarország és Horvát-Szlavonországok között fenállott. E két csoport egyike Horvát-Szlavonországok jövedelmeinek felemelését czélozza, de nem úgy, hogy ujabb jövedelmi források megnyittatnak, vagy az eddig létezők jelentékenyebb eredménynyel kihasználtatnának, hanem úgy, hogy oly bevételek, a melyek eddig Magyarország javára lettek az elszámolásba beállítva, ezentúl mint Horvát-Szlavonországok jövedelme számoltassanak el. Nyilvánvaló, hogy az eddigi elszámolási mód ilyetén változtatása által azokból az összegekből, a melyek eddig egészükben Magyarországot illették, ezentúl - ha a jelenlegi arány fentartatik - 44% fogna Horvát-Szlavonországok autonom szükségleteinek fedezésére fordíttatni és csak 56% a közösügyi kiadásokhoz való hozzájárulás czímén kerülne ide vissza. A javaslatok másik csoportja a közös kiadásoknak apasztását veszi czélba, de itt is nem úgy, hogy bizonyos megtakarítások által a közös kiadások összege csökkenne, hanem úgy, hogy az eddig közös kiadás czímén elszámolt és így legalább elvben Horvát-Szlavonországokat is terhelő összegeknek egy része a közös kiadások sorából kivétessék és egyedül Magyarország terhére irassék. A javaslatok ezen második csoportjának egyébiránt - miként ez már említve lett - csakis elméleti jelentősége van, mert még akkor is, ha a t. horvát-szlavon országos bizottság kivánsága szerint az általa megjelölt összegek a közös kiadásokból kihasíttatnának, a t. horvát-szlavon országos bizottság távolról sem látszik hajlandónak azon kötelezettség elvállalására, hogy azután a közös kiadások ily redukált összegéhez való hozzájárulási kötelezettség minden körülmények közt teljes terjedelemben fog megfelelni.

A t. horvát-szlavon országos bizottság javaslatainak mindkét csoportját összefoglalva, annak pénzbeli eredménye nem lehet más, mint jelentékeny felemelése azon összegnek, mely Horvát-Szlavonországok jövedelmeiből mindenekelőtt levonandó és ez országok autonom szükségleteinek fedezésére fordítandó, másfelől pedig Magyarországnak az eddiginél még nagyobb megterheltetése nemcsak akkor, ha az eddigi 44% jövőre is fentartatik, hanem még akkor is, ha ezen százalék valamivel leszállíttatnék. Horvát-Szlavonországok rendelkezésére tehát az eddiginél jóval nagyobb összeg bocsáttatnék oly költségek fedezésére, melyeknek megszabása kizárólag Horvát-Szlavonországok tetszésétől függ, holott ezen országok úgynevezett beligazgatási szükségletei már a multban is sokkal jobban voltak dotálva, mint az anyaország hasonló természetü szükségletei. Magyarországot pedig a horvát szlavon részről proponált új elszámolási mód következtében a nagyobb megterhelés oly időben érné, a midőn az úgy is a quota felemelése és a közösügyi költségeknek folytonos fokozódása következtében a terheknek általa el nem hárítható emelésével látja magát szemben.

A magyar országos bizottság, mielőtt még a t. horvát-szlavon országos bizottság egyes követeléseinek bírálatába bocsátkoznék, általánosságban készséggel megengedi azt, hogy e követelések egyikének vagy másikának lehet elméleti jogosultsága, sőt 1901-ik évi üzeneteiben ebben a tekintetben egyik-másik elvi engedményt is helyezett kilátásba, de azért nem lehet tagadni, hogy a gyakorlatban az, a mi elméletben helyesnek találtatott, sohasem lesz oly mathematikai szabatossággal keresztülvihető, hogy az ellen soha kifogást ne lehetne tenni. Midőn az 1868-iki XXX. tc. létrejött, annak alkotói igenis tudták és érezték azt, hogy azon mód, melyet a 12. szakasz a horvát-szlavon hozzájárulási arány kiszámítására megállapított, korántsem tökéletes. Hogyha Horvát-Szlavonországok jövedelmei az egyes jövedelmi összegek jogi természete szerint, nem pedig az ezen országok pénztáraiba befolyó összegek szerint számíttatnának, az eredmény lényegesen eltérő volna, valamint az sem tagadható, hogy sok oly kiadás is van, a mely habár formailag csak egyik rész saját kiadásának tekinthető, kihatásaiban mégis olyan lehet, hogy sokkal nagyobb mértékben járul a másik rész jövedelmeinek fokozódásához vagy szellemi és anyagi jólétének gyarapodásához, mint más, kétségtelenül közöseknek elismerő kiadások. Minthogy mindezen finom distinetiók a gyakorlatban vagy épen nem vihetők keresztül, vagy azoknak keresztülvitele oly nehézségekkel járna, melyek a pénzbeli eredménynyel semmi arányban nincsenek, az 1868-iki törvény alkotói a 12. szakaszban felállított szabálylyal szemben bevették nemcsak a 13. szakaszban foglalt kivételt, mely szerint Horvát-Szlavonországok jövedelmeiből mindenesetre a belügyi szükséglet fedezendő, hanem kijelentették, hogyha a belügyi szükséglet fedezése után még fennmaradó rész nem volna elegendő a közösügyi költségekhez való quotaszerü járulék fedezésére, a hiányzó összeget Magyarország ráfizeti a nélkül, hogy annak visszatérítését bármikor Horvát-Szlavonországoktól követelhetné.

A magyar országos bizottság nézete szerint tehát az alternativa úgy áll: vagy fentartatik, apróbb eltérésektől eltekintve, de nagyban és egészben az 1868:XXX. tc. 12. szakaszán alapuló elszámolás mai módja, azon kedvezmény fentartása mellett, a melyet a 13. szakasz tartalmaz, vagy pedig Magyarország és Horvát-Szlavonországok közt közös egyetértéssel új elszámolási mód állapíttatik meg, de akkor a 13-ik szakaszban foglalt kivételes kedvezmény elesik és Horvát-Szlavonországok arra kötelezik magukat, hogy ők az ezen új elszámolási mód szerint a közösügyi költségekből rájok eső részt minden körülmények közt a maga teljes összegében megfizetik és csak jövedelmeiknek ezentúl még fennmaradó részét fordítják belszükségleteik fedezésére.

A mi már most a t. horvát-szlavon országos bizottság nagybecsü üzenetében foglalt részletes követeléseiket illeti, ezek majdnem egytől-egyig azonosak azokkal, a melyek az 1899. évi november 11-én kelt horvát-szlavon üzenetben foglaltattak és a melyekre a magyar országos bizottság 1901 február 17-én kelt üzenetében megadta kimerítő válaszát oly értelemben, hogy a szóban álló javaslatok egynémelyikére nézve hajlandónak nyilatkozott tárgyalásba bocsátkozni, másokra nézve azoknak elfogadhatatlanságát kimutatta. A mi azon javaslatokat illeti, a melyek az elszámolási mód megváltoztatására czéloznak oly irányban, hogy bizonyos bevételek, melyek eddig Magyarország javára lettek elszámolva, ezentúl Horvát-Szlavonországok külön bevételei közé soroztassanak, magyar részről már két év előtt rá lettek mutatva, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek, továbbá a bank és biztosítási társaságok, végül az ezen nyilvános számadásra kötelezett társaságoknál alkalmazottak adóügyeit a közös törvényhozás által alkotott törvények (1875:XXIV. és XXIX. törvénycikkek) szabályozzák, és hogy a tisztelt horvát-szlavon országos bizottság e tekintetben teendő törvényváltoztatás szükséges voltának kimutatására semmiféle okot felhozni nem tudott. A mi nevezetesen az alkalmazottak adóját illeti, tekintetbe veendő meg, hogy ezen adót rendesen maguk is intéztek az illetők fizetéséből levonják és az állami pénztárba beszolgáltatják. Ezen alkalmazottak működési helye gyakran változik, hol Magyarországból Horvát-Szlavonországokba, hol pedig onnan Magyarországba történnek áthelyezések. Ha már most minden egyes esetekben a felett kellene határozni, vajjon az illető adóösszeg melyik pénztárba szolgáltatandó be, ez annyi munkával és költséggel járna, mely a pénzbeli eredmény jelentőségével legtávolabbról sem állna arányban. Ellenben a magyar országos bizottság késznek nyilatkozott és nyilatkozik még ma is beleegyezni abba, hogy a vasuti és gőzhajózási vállalatoknál szedett bélyegilletékek, valamint az 1875:XX. törvénycikken alapuló szállítási adóra vonatkozó átalányösszeg a legutóbbi 10 év bevételei alapján ujból kiszámíttassék. Ugyanily készséggel fogadta a magyar bizottság azon javaslatot, mely az osztálysorsjáték jövedelmében való részesítést illeti; minthogy az osztálysorsjátéknak az 1897. évi VII. törvénycikk alapján történt behozatalával, azaz 1897. évi október hó 1-től kezdve a társországok csakugyan elestek az előbb fennállott számsorsjáték jövedelmétől, a magyar országos bizottság méltányosnak találja, hogy a társországok ezen osztálysorsjáték jövedelmében részesedjenek. A hajdani számsorsjáték tiszta bevétele az 1887-1896. években a zárszámadások szerint kitett Magyarországon 12,615.000 forintot, Horvát-Szlavonországokban 737.000 frtot úgy, hogy az összes jövedelemnek 5 és 1/2%-a esett a társországokra, mely kulcsot az osztálysorsjáték után befolyó 2,400.000 korona évi bérösszegre alkalmazva, az osztálysorsjáték jövedelméből Horvát-Szlavonországokra 132.000 korona esnék.

A magyar országos bizottság némi csodálkozására a t. horvát-szlavon országos bizottság legujabb üzenetében ujból visszatér a postatakarékpénztárra és kifogásolja azt, hogy az innen származó jövedelem hiányzik a közös jövedelmek sorából. Pedig a magyar országos bizottság már 1901 február 17-én kelt üzenetében rámutatott arra, hogy a postatakarékpénztárnak eddigelé az államkincstár javára eső bevétele egyáltalában nem volt, hogy voltak ugyanez postatakarékpénztárnak tiszta fölöslegei, de ezeket a törvény értelmében a tartalékalap javadalmazására kell fordítani, mely tartalékalap maximuma 1899-ben hat millió koronában állapíttatott meg, ezen összeget pedig a tényleg meglevő tartalékalap még nem érte el. Hozzátette azonban ugyanakkor a magyar országos bizottság, hogy mihelyt a tartalékalap imént említett maximuma el lesz érve, a postatakarékpénztár tiszta fölöslegei - ha ilyenek lesznek - a közös bevételek közé fognak vétetni. Minthogy a m. kir. postatakarékpénztár tartalékalapja az 1902. év végével a törvényben megállapított magasságát elérte, és az 1903. évtől kezdve annak további növeléséről gondoskodni nem szükséges, az 1903. évre előirányzatban a postatakarékpénztár üzleti fölöslege már rendes állami bevételként jelentkezik, a miből folyólag az e czímen mutatkozó tényleges bevétel az 1903. évre vonatkozó leszámolás alkalmával önérthetőleg figyelembe fog vétetni.

A dohánytermelőknek adott előlegek egy régibb horvát-szlavon üzenetben kifejezett kivánság értelmében a leszámolásokból tényleg már is kihagyatnak, és ha a t. horvát-szlavon országos bizottság azt kivánja, hogy ezen kihagyás az 1899:XL. tc. 6. szakasza g) pontjának ily értelemben leendő kiegészítése által mintegy szentesítést nyerjen, a magyar országos bizottságnak ez ellen egyáltalában nincsen kifogása.

Leglényegesebb kétségtelenül az az eltérés, mely a két bizottság felfogásában a fogyasztási adókra nézve mutatkozik. A t. horvát-szlavon országos bizottság legujabb üzenetében ismétli azon már előbb kifejezett kivánságát, hogy a fogyasztási adók, habár a termelés helyén, illetve akkor fizettetnek, a mikor a termék forgalomba lép. ezek az adók mégis a fogyasztási terület, illetőleg Horvát-Szlavonországok javára vétessenek számításba. A magyar országos bizottság ezen kivánságra szintén már 1901 február 17-iki üzenetében válaszolt, kimutatván azon nézetek téves voltát, mintha a fogyasztási adókra nézve Magyarország és Horvát-Szlavonországok közt elvileg ugyanazon viszony állana fenn, a melyben Magyarország a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országokhoz, vagy Bosznia és Herczegovinához áll, és hogy már azon közjogi viszonynál fogva, a melyben Horvát-Szlavonországok a magyar szent korona többi országaihoz állnak, a fogyasztási adókra vonatkozó fentemlített kivánság nem teljesíthető. Akkor sem lett tagadva, ma sem tagadható, hogy a közös fogyasztási adórendszerben az 1899. és 1900. években beállott változások a dolog természete szerint a némileg a társországok hátrányára módosítják azt az arányt, a mely a Horvát-Szlavonországok fogyasztási adó természetü jövedelmei és a magyar korona országainak összes fogyasztási adó természetü jövedelmei között 1899 előtt fenállott. Horvát-Szlavonországok fogyasztási adó természetü jövedelmei a multban - a változatlanul maradt jövedelmi ágakon felül - voltak; 1. a sörfogyasztási adó (1883. évi V. tc.); 2. a czukorfogyasztási adó (1883. évi V. tc.); 3 az italmérési adó és illeték (1888. évi XXXV. tc.). Ezekkel szemben Horvát-Szlavonországok jövedelmét a jelenben képezik.

1. a horvát-szlavon szeszfőzdékben termelt szesz után beszedett szeszadópótlék (1899. évi XXIV. tc.); 2. a horvát-szlavon sörfőzdékben beszedett söradópótlék (1899. évi XXIII. tc. 3. §); 3. a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országokból Bosznia és Herczegovinából, vagy a külföldről Horvát-Szlavonországokba behozott szesz és sör után szedett szesz- és söradópótlék (1899:XXIV. és XXIII. törvénycikkek 3. szakasza); 4. a boritaladó (1898. évi XVIII. tc.); 5. az italmérési illeték (1899. évi XXV. tc.).

Minthogy pedig a most jelzett jövedelmek behajtására az új törvények sokkal tökéletesebb beszedési módokat biztosítanak, mint a minők amaz eltörölt adónemekre nézve alkalmazásba vehetők voltak, minthogy továbbá az adótörvények magát az alapot is az eddiginél tetemesen jobban használják ki, teljes joggal lehet feltenni, hogy a Horvát-Szlavonországok területén fekvő állami pénztárakba befolyandó fogyasztási adó természetü jövedelmek, habár átmenetileg néhány éven át csökkenést mutatnának is fel, de aránylag rövid idő mulva nemcsak az előbbi összeget el fogják érni, hanem alkalmasint túl is haladni. Mellesleg megjegyezve, az 1899. évi fogyasztási adótörvények által teremtett helyzet sokkal jobban megfelel azon helyzetnek, mely az 1868. évi XXX. tc. meghozatala idejében létezett, mint az a helyzet, mely 1881-től 1898-ig fennállott, mert az 1868-ik évben - a bor és hús megadóztatásáról az 1868. évi XXX. tc. 18. szakasza folytán nem szólván, minthogy ezen szakasz a bor és húsfogyasztási adót a megosztandó jövedelmek közül kiveszi - csak oly fogyasztási adók állottak fenn, a melyek a termelés helyén fizetendők. Épen úgy az 1899. évi fogyasztási adótörvények hatása is lényegében nem egyéb, minthogy összes fogyasztási adók állottak fenn, a melyek a termelés helyén fizetendők. A fogyasztási adók tekintetében az 1868-ban és az 1900. év eleje óta fennálló állapotok között tehát a különbség csak az, hogy az adótételek emeltettek és hogy az 1882. évi XVIII. tc. az ásványolajadót hozta be. Azóta létrejött az 1889. évben megkötött és jelenleg is érvényben álló magyar-horvát-szlavon pénzügyi egyezmény, hanem az ennek megkötésére vonatkozó tárgyalások során a horvát-szlavon országos bizottság részéről soha nem merült fel az a kivánalom, hogy az ásványolajadó jövedelmének egy része bizonyos kulcs szerint Horvát-Szlavonországok javára átszámoltassék, pedig Horvát-Szlavonországoknak az ásványolajadóból valami jövedelme sem az előtt nem volt, sem mostanában nincs.

A t. horvát-szlavon országos bizottság, miként egyfelől ezen ország külön bevételeinek felemelése, úgy másfelől a közös kiadások összegének apasztása utján iparkodik a végmérleget a társországokra nézve kedvezőbbé tenni. Kifogása van főleg a közös igazgatás ama közegei költségeinek elszámolása ellen, a mely közegek a magyar korona összes országaira nézve közösek, de egyszersmind oly ügyeket is végeznek, a melyek nem közösek és így, ha ezen közegek összes költségei Horvát- és Szlavonországokkal szemben felszámoltatnának, Horvát-Szlavonországok nem közös kiadásokkal is terheltetnek. Ezen kifogás sem új, hanem benfoglaltatott már az 1899 évi november hó 11-én kelt horvát szlavon üzenetben. Azonban a magyar országos bizottság ezen tárgyról is nyilatkozott már 1901 febr. 17-én kelt válaszüzenetében, a melyben teljes loyalitással elismerte a horvát-szlavon részről e tárgyban elfoglalt álláspontnak elvi jogosultságát, valamint késznek nyilatkozott a két bizottság közt megindítandó szóbeli tárgyalások alkalmával módot keresni arra, hogy a fentemlített közös költségekből a leszámolásokba csakis az az arányos rész vétessék fel, mely a nevezett ministeriumok összes kiadásainak a Magyarország és Horvát-Szlavonországokat közösen terhelő kiadásokkal való egybevetése után mutatkoznék. 1901-ben midőn a magyar országos bizottság részéről ezen nyilatkozat történt, csak az 1900. évi állami költségvetési előirányzat számadatai álltak rendelkezésre. Ezek szerint a földmivelésügyi tárczának - mert tulajdonkép csakis erről van szó - összes kiadása kerek összegben kitett 57 és 3/4 millió koronát. Ebből levonva a központi igazgatásnak költségeit egy millió koronával, maradt 56 és 3/4 millió korona. Ezzel szemben a Horvát-Szlavonországokkal közös kiadások 20 és 1/2 millió koronára rúgtak, mely két számcsoportnak egybevetése 36.42% arányszámot eredményezne, úgy, hogy a földmívelésügyi tárcza kiadásaiból csakis ezen arányrész volna a leszámolásba felveendé. Ha a horvát-szlavon országos bizottság hajlandó ugyanezen elvi alapon a legujabb költségvetési adatok tekintetbe vételével megejteni a számítást és az elszámolások ily értelemben való módosítását kivánni, a magyar országos bizottságnak ez ellen nem volna kifogása.

A kereskedelmi tárcza költségeire a magyar országos bizottság az iménti elv szerinti megosztást azért nem tartaná czélszerünek, mert ennek a tárczának közös költségeiből a jelzett arányszámítás utján levonásba hozandó összeg teljesen jelentéktelen volna, minthogy a kereskedelmi tárcza összes kiadásainak túlnyomó része egyúttal közös kiadást is képvisel.

A mi az 1883. évi XLI. tc. alapján felvett 6,764.800 forintnyi jelzálogkölcsön és az állami javak eladásának előmozdítása czéljából felvett záloglevélkölcsön anuitására fordított összegeket illeti, a t. horvát-szlavon országos bizottságnak e tekintetben elfoglalt álláspontja ellen a magyar országos bizottságnak elvi kifogásai vannak, hanem ezen bizottság reméli, hogy a szóbeli tárgyalások alkalmával ezen kérdésre nézve a két bizottság közt az egyetértés létre fog jönni. Ugyanez áll a mezőgazdasági statisztikai költségeinek a közös kiadások sorából való kihagyására nézve. A kulturmérnöki intézmény, valamint a talajjavítások költségeivel pedig a társországok eddig sem lettek megterhelve.

A mi a t. horvát-szlavon országos bizottság üzenetének utolsó részében a társországok anyagi érdekeinek állítólag nagyon gyenge gondozásáról mondva van, ugyancsak ismétlése az előbbi üzenetekben felhangzott panaszoknak, melyeknek alaptalanságát a magyar országos bizottság megczáfolhatatlan számbeli adatokkal kimutatta. Az utolsó két év ebbeli adatai pedig, melyeket a magyar országos bizottság a szóbeli tárgyalások alkalmával előterjeszteni kész, csakis újabb bizonyítékokat szolgáltatnak a t. horvát-szlavon országos bizottság részéről emelt panaszok jogosultsága ellen, a melyekre vonatkozólag a magyar országos bizottság szintén már előadta észrevételeit.

A magyar országos bizottság bizton reméli, hogy szóbeli úton az elszámolási módra nézve eddig mutatkozott nézeteltéréseknek legalább tetemes része ki fog egyenlíttetni és egyetértő megállapodás fog létrejönni a közjövedelmek ama százalékának meghatározására nézve, a melylyel Horvát-Szlavonországok a közösügyi költségekhez hozzájárulni kötelesek lesznek. Megállapodás fog történni továbbá arra a kivételes rendelkezésre nézve is, mely az 1868:XXX. tc. 13. szakaszában foglaltatik, és ha a két bizottság e tekintetben a társországok részéről eddig élvezett kedvezmény fentartását elfogadja, közös tárgyalással meghatározandó azon százalék, mely Horvát-Szlavonországok jövedelmeiből mindenekelőtt az autonom költségek fedezésére levonandó. Ha a t. horvát-szlavon országos bizottság nagybecsü üzenetében azt mondja, hogy az autonom költségek fedezésére előzetesen levonandó összeg meghatározásánál csakis az ezen autonom igazgatás kimutatott szükséglete szolgálhat mértékéül, a magyar országos bizottság e tekintetben is a méltányosság legszélsőbb határáig elmenni kész, de még sem mellőzheti azt a megjegyzést, hogy a horvát-szlavon autonom igazgatás kimutatott szükségletének mennyire kizárólag ezen országok szabad elhatározásától függ és semmiféle törvényes alapon nincsen előre fix összegben megállapítva és így a beligazgatás költségeinek megállapításánál minden esetre tekintettel kell lenni a közösügyi költségekhez szolgáltatandó járulékra is, legalább mindaddig míg nem vált ténynyé az, a mi a t. horvát-szlavon országos bizottság valószinünek mond, hogy tudniillik Horvát- és Szlavonországok kötelezettségeiknek a közösséggel szemben teljes mértékben meg fognak felelni.

Ezek után a magyar országos bizottság arra kéri a t. horvát-szlavon országos bizottságot, méltóztassék elfogadni azon indítványt, hogy a további tárgyalások szóbeli úton történjenek és nagyrabecsült elnökségét meghatalmazni, hogy ezen szóbeli tárgyalások módozatainak meghatározására nézve a magyar országos bizottság elnökségével érintkezésbe lépni sziveskedjék. - 1903 február 14-én. Falk Miksa s. k., a magyar országos bizottság előadója. Wekerle Sándor s. k., a magyar országos bizottság elnöke.

IV. Válasz a magyar országos bizottság válaszüzenetére: A magyar országgyülés igen tisztelt országos bizottságának. A magyar országgyülés igen tisztelt országos bizottsága az 1903. évi február 24-én kelt üzenetében, melylyel a horvát-szlavon országos bizottságnak 1902. évi április hó 18-án kelt nuntinmára válaszol, azon reményének adott kifejezést, hogy sikerülni fog az eddigi tárgyalások során felmerült nézeteltéréseket szóbeli uton kiegyenlíteni s azt indítványozza alulirott bizottságnak, hogy a további tárgyalások szóbelileg folytattassanak. A Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok országgyülésének országos bizottsága elfogadja ezt az indítványt, de szükségesnek tartotta mégis ezen üzenet megirását; nem ugyan azért, mintha az 1902. évi április hó 18-án kelt üzenetében kifejtett nézetei újabb megerősítésére szorulnának, hanem azért, hogy az igen tisztelt magyar országos bizottság figyelmét egynémely, az eddigi tárgyalások során felmerült s a szóbeli tárgyalások alkalmával mindenekelőtt megvilágitandó s eloszlatandó elvi ellentétekre irányítsa.

Alulirott országos bizottság egyetért ugyan az igen tisztelt magyar országos bizottságnak ama nézetével, hogy az 1868 I. (XXX.) törvénycikk 13. §-a kivételt tartalmaz a 11. és 12. §-okban foglalt szabály alól, de nem járulhat hozzá azon magyarázathoz, hogy a 13. § érvénye magától megszünik, ha annak megújítása a két fél közti egyezmény útján nem sikerülne. Mi az 1902. évi április hó 18-án kelt üzenetünkben kifejezetten hangsulyoztuk, hogy a 13. § országainak államjogi helyzetének szükséges követelménye, melynél fogva azok jövedelmeiket önállóan meg nem állapíthatják s azokkal önállóan nem rendelkezhetnek. Horvát- és Szlavonországok tudatában vannak mindenkor annak, hogy a kiegyezési törvény 11. és 12. §-a szerint adóképességük arányában tartoznak a közös költségekhez járulni; az ilyen hozzájárulás azonban feltételezi, hogy jövedelmeikkel rendelkezhessenek is, mert rendelkezési jog nélkül a feltétlen hozzájárulás el sem képzelhető. Miután pedig az 1868:I. (XXX.) törvénycikk úgy a jövedelmekkel, valamint a közös kiadásokkal való rendelkezést is az állami közösségre bízta, garancziát kellett nyújtania Horvát- és Szlavonországoknak arra nézve, hogy saját szükségleteiket is fedezhetni fogják; ezt a garancziát a törvény a 13. § alakjában nyujtotta. De azért érintetlenül maradt a 11. és 12. §-ok elve, mert a kiegyezési törvény a 27. §-ban kifejezetten meghatározza, hogy Horvát- és Szlavonországok azzal a felesleggel, a mely a közös kiadások fedezése után fenmarad, szabadon rendelkezhetnek. Ezért is lett a 13. § határozmánya a törvényben arra a helyre téve, a hol van, t. i. a 14. § elé, a mely így hangzik: „A megelőző szakaszban kifejtett elv alapján egyrészről Magyarország, másrészről Horvát- és Szlavonországok közt a következő pénzügyi egyezség jött létre.” A §-ok ezen elrendezéséből nyilván következik, hogy a 13. § nem szűnik meg minden tíz évben, sőt, hogy a 11. és 12. §-kal együtt elvi határozmányt tartalmaz és csak a 14. § után következik az az egyezmény, a mely egy meghatározott idő elteltével megszűnik.

Ezért nem újította meg sem az 1880. évi, sem az 1889. évi törvény az 1868:I. (XXX.) tc. 13. §-ának határozmányát, hanem az egyik is, másik is csak megállapítja 2. §-ában ama körülményt, hogy az 1868:I. (XXX.) tc. 13. §-ában megjelölt tekintetek még fennállanak; ha tehát mind e két egyezmény a 13. §-ra hivatkozik, akkor ennek a §-nak fenn is kellett állania s erre a §-ra hivatkoznak az említett egyezmények a 2. §-ban egyenlő módon, mint a hogy az 1. §-ban az 1868:I. (XXX.) tc. 11. §-ára hivatkoznak. A 11. és 13. § közt tehát jogi különbség nincs: az egyik úgy mint a másik része az 1868. évi államjogi egyezménynek s azon határozmányok sorába tartozik, melyek érvénye időhöz kötve nincs. Abban azonban egyetért Horvát-Szlavon- és Dalmátországok országgyűlésének országos bizottsága a magyar országgyűlésének országos bizottsága a magyar országgyülés igen tisztelt országos bizottságával, hogy a 13. § kivételes határozmányt tartalmaz. horvát- és Szlavonországok tartoznak az 1868:I. (XXX.) törvénycikk 11. §-a szerint adóképességük arányában járulni a közös költségekhez; hogyha ezen kötelezettségüknek eleget tettek, akkor a 27. § szerint rendelkezhetnek jövedelmeik feleslegével. Erre az esetre, a mely a törvény intencziója szerint szabályt tartalmaz, nem nyer a 13. § alkalmazást, hanem csak akkor hat, hogy ha ez a szabály nem következik be, t. i. hogyha Horvát- és Szlavonországok kötelezettségeiknek a 11. § szerint nem tehetnek eleget: hatálya tehát kivételes, miért is szabály alóli kivételként jelentkezik előttünk. Ha a 11., 12., 13. és 27. §-oknak egymásközti viszonyáról mondottakat egybefoglaljuk, imígy konkludálhatunk: a 13. § az 1868. évi államjogi egyezménynek kivételes természetű állandó alaphatározmányát tartalmazza. Horvát- és Szlavonországok a 11. § szerint a reájuk eső összeggel teljes mértékben tartoznak hozzájárulni és pedig az összes (17. §) jövedelmeikből, a mely összes (16. §) jövedelmekből a 29. § szerint külön kimutatás vezetendő. A törvény tehát azon az állásponton van, hogy mindenekelőtt Horvát- és Szlavonországok jövedelmeit Magyarország jövedelmeitől szigorúan el kell különíteni. Horvát- és Szlavonországok jövedelmeit pedig részben a közös, részben az autonom kiadások fedezésére fordítani. Ezért tartja Horvát- és Szlavonországok országgyülésének bizottsága, hogy mindenekelőtt e jövedelmek összességét kell megállapítani; az a kérdés pedig, hogy ezek a jövedelmek, vagy azok egyes nemei, mire fordíttatnak és mily mérvben, vajon közös vagy autonom szükségletekre-e - ez csak mellékes jelentőségű kérdés; csak mindenkor Horvát- és Szlavonországok számlájára használtassanak fel, ne pedig Magyarország számlájára. Mert ha nem állapitattik meg pontosan országaink jövedelmeinek összessége, akkor jövedelmüknek elégtelennek kell lenni: vagy közös kiadásaikat nem fogják Horvát- és Szlavonországok fedezhetni, vagy pedig autonom szükségleteik fedezésére nem fog elegendő maradni. Miután pedig a helyes viszony, a melyet az 1868:I. (XXX.) tc. a 11. és 12. §-ában szem előtt tart, az, hogy emezek a kiadások is, amazok is teljes kielégítést találjanak, evidens dolog, hogy nemcsak a törvény betűje, de szelleme is megkivánja, hogy mindenekelőtt Horvát- és Szlavonországok jövedelmének öszszessége megállapíttassék. Ezért Horvát- és Szlavonországok országgyülésének országos bizottsága - elődei nyomán haladva, - helyezi a fősulyt arra, hogy mindenekelőtt ezen országok jövedelmei pontosan megállapíttassanak és hogy az ezen jövedelmek sorába beszámíttassanak mindazon közjövedelmek, a melyek ezen országok népét terhelik, és rámutatott e jövedelmek leszámolásának ama hiányaira, a melyek részben már ezelőtt léteznek, részben a legújabbi időben keletkeztek.

A magyar országgyülés országos bizottsága üzenetének több helyén dicséretre méltó őszinteséggel elismerte, hogy a horvát-szlavon országos bizottság ellenvetései alaposak, de úgy véli egyben, hogy mindezek az ellenvetések a 13. § mellett csak elméleti jelentőséggel birnak. A magyar országgyűlés igen tisztelt országos bizottsága ugyanis azon álláspontból indul ki, hogy az egyezmény megalkotói; azért vették fel a törvényben a 13. § kivételes határozmányát, mivelhogy Horvát- és Szlavonországok jövedelmének pontos elszámolása vagy nem volna gyakorlatilag keresztülvihető, vagy oly nehézségekkel járna, a melyek a pénzbeli eredménynyel semmi arányban sem állanak. A magyar országgyülés igen tisztelt országos bizottságának felfogása szerint olykép állana a dolog, mintha a 13. § némi kártérítés volna a Horvát- és Szlavonországok jövedelmeinek pontatlan és helytelen elszámolásáért. eltekintve attól, hogy bajos felfogni, hogy miért iktatott volna a törvényhozó törvénybe egy oly határozmányt, a melyről tudja, hogy vagy egyáltalán nem, vagy csak a legnagyobb nehézséggel lesz keresztülvihető a gyakorlatban és miért nem iktatott törvénybe inkább egy keresztülvihető és gyakorlatilag megfelelő határozmányt; - alulirott országos bizottság úgy véli, hogy fenti előadásából egész világosan kitűnik, hogy a 13. § nem tartalmaz kártérítést Horvát- és Szlavonországok jövedelmeinek helytelen elszámolásáért, hanem, hogy az szükséges következménye annak, hogy ezek az országos jövedelmeikkel nem rendelkezhetnek szabadon. A magyar országgyülés igen tisztelt bizottsága megengedi, hogy Horvát- és Szlavonországok jövedelmeit pontosabban és szabatosabban kellene elszámolni, ha a 13. § elejtetnék; de a mi a mi országaink pénzügyi viszonyára nézve a 13. § nélkül áll, annak ezen paragrafus mellett is állania kell, mert a 13. § csak azt rendeli, hogy az ezen jövedelmek összegéből egy bizonyos összeg mindenekelőtt autonom czélokra levonandó, e jövedelmek összege tehát egy és ugyanaz a 13. § mellett is, nélküle is, csak a kiadások elszámolása külömböző az egyik és a másik esetben. Horvát- és Szlavonországok országgyülésnek országos bizottsága úgy hiszi, hogy megvilágitotta amaz állítását, hogy a 13. § épp oly alaphatározmányát képezi a kiegyezési törvénynek, mint a 11. és 12. § is, és elejthetőnek véli a 13. §-t csak akkor, hogyha a 13. § garancziája egy más biztosítékkal felcseréltetnék, a melynek az alulirott bizottság nézete szerint legalább is a közös kiadások paritásos megállapításában kellene állania, ezt pedig Horvát- és Szlavonországok pénzügyi viszonyainak új alapokra való fektetését jelentené. A magyar országgyülés igen tisztelt országos bizottsága ki fogja venni ezen üzenet eddigi tartalmából, hogy a horvát-szlavon országos bizottság, tekintet nélkül arra, vajjon a 13. § fentartatik-e vagy sem, - mozdulatlanul megmarad ama követelése mellett, hogy Horvát- és Szlavonországok összes jövedelmei pontosan és helyesen számoltassanak el. A magyar országgyülés igen tisztelt országos bizottsága itt azon vélelemből indul ki, hogy a horvát-szlavon bizottság ezt csak azért követeli, hogy ily módon felemelje azt az összeget, a mely Horvát- és Szlavonországoknak autonom szükségleteik fedezésére rendelkezésre áll. De meg fogja engedni a magyar országgyülés igen tisztelt országos bizottsága, hogy a Horvát-Szlavon- és Dalmátország országgyülésének országos bizottsága eddigi üzeneteiben mindig hangsulyozta, hogy első sorban csak arra helyezi a sulyt, hogy Horvát- és Szlavonországok jövedelmei helytelen elszámolással ne változtassanak át magyar jövedelmekké, hanem hogy helyesen számoltassanak el mint olyanok, a mik, vagyis mint horvát-szlavon jövedelmek.

Természetes dolog, hogy az ilyen helyes elszámolásnak az lesz a következménye, hogy nagyobb összeg fog fenmaradni a közös kiadások fedezésére is, meg az autonom kiadások fedezésére is, hogy megszűnik az, az országainkra nézve kellemetlen és sulyos helyzet, mintha - daczára annak, hogy a nép adóereje a végletekig kimeríttettek - nem tehetnének eleget kötelezettségüknek az állami közösség irányában és hogy autonom szükségleteiket sem képesek fedezni. Az előbbi minden évben hangsulyoztatik a Magyarország és Horvát- Szlavonországok közötti leszámolásokban; az utóbbit mutatja országaink jövedelmeinek összehasonlítása 1890. évtől kezdve, a melyből világosan kitűnik, hogy miként apadnak ezek a jövedelmek 1898. évtől kezdve nagy összegekben. Így kitett országainknak jövedelme az egyes és közvetett adók 44%-ából: 1890-ben 12,548.364 K-t, 1891-ben 14.525.008 koronát, 1892-ben 16,630.742 K-t, 1893-ban 17,016.264 K-t. 1894-ben 17.011.616 K-t, 1895-ben 16.032,816 K-t, 1896-ban 17.763.640 K-t, 1897-ben 17,044.616 K-t, 1898-ban 17,098.228 K-t, 1899-ben 16,444.346 K-t, 1900-ban 15,877.830 K-t, 1901-ben 15.892.866 K-t.

Ez a jövedelem tehát növekedett 1890-től 1898-ig fokozatosan 12.548,364 K-tól 17,098.228 K-ig, tehát 4,549.864 K-val, vagyis átlag évenként 505,540 K-val; 1898-tól ellenben 15,892.866 K-ra csökkent, tehát 1.205.362 K-val, vagyis átlag évenként 401.787 K-val. Horvát- és Szlavonországoknak jogában állott az 1890-től 1898-ig szabályosan és fokozatosan növekedő ezen jövedelemnek megfelelően intézni beligazgatásukat is és pedig már azért is, mert ezen igazgatás szükségletei nemcsak Horvát- és Szlavonországokban, hanem Magyarországban is, de már államokban is évről-évre szaporodnak.

Így az autonom szükségletek fedezésének költségei kitettek Horvát- és Szlavonországokban 1890-ben 13,066.478 K-t, 1891-ben 13,498.943 K-t. 1892-ben 14,851.022 K-t, 1893-ban 15,235.873 K-t, 1894-ben 15,839.459 K-t, 1895-ben 17,456.718 K-t, 1896-ban 18,187.661 K-t, 1897-ben 18,603.146 K-t, 1898-ban 18,452.301 K-t, 1899-ben 18,497.934 K-t, 1900-ban 19,056.598 K-t, 1901-ben 19,146.111 K-t.

Megállapításuknál, illetve az autonom évi költségvetés szerkesztésénél az erre hivatott tényezők: a kormány és országgyülés, a 44%-os részletéhez tartották magukat, a mint az előbb a Szt. István koronája királyságainak és országainak évenkénti költségvetésében feltéve volt.

Jóllehet Horvát és Szlavonországoknak nem egy okuk volt, hogy a nemzet gazdasági és szellemi fejlődése érdekében ezeket a szükségleteket szélesebb alapokra fektessék, beleszorították azokat mégis ama jövedelem keretébe, a melyet az egyenes és közvetett adók 44%-ából az 1890-1898. évek átlagos évi gyarapodásához képest és az autonom forrásokból ezek jelentéktelen hozadékához képest várhattak. Világosan bizonyítják ezt a fenti adatok, melyek szerint Horvát- és Szlavonországok szükségletei az 1890 évtől 1901-ig átlag évi 506.717 K-val növekedtek, tehát azzal az összeggel sem, a mellyel az 1890-1898 évi egyenes és közvetett adók jövedelmének évi átlaga és országainak saját jövedelmei növekedtek; mert míg az összes egyenes és közvetett adók 44%-a 1890-től 1898-ig a fentiek szerint átlag évi 505,540 K-val emelkedett, országaink saját jövedelmei átlag csaknem évi 50,000 K-val növekedtek. Hogyha ez a jövedelem az 1898. év után is az előző kilencz év átlagos évi gyarapodásához képest növekedett volna, Horvát- és Szlavonországok fedezhették volna autonom forrásokból származó jövedelmük mellett legalább a legégetőbb szükségleteiket; de miután az 1899. évtől kezdve az egyenes és közvetett adók 44%-ának jövedelmei nemcsak hogy nem mutatnak gyarapodást, hanem folyton átlag évi 401.780 K-t meghaladó összeggel csökkennek, úgy országaink autonom szükségletei és az ezen jövedelmek közt akkora különbség keletkezett, hogy egyrészt az 1901. évi autonom költségvetés szükséglete 3,253.245 K-val volt nagyobb az összes egyenes és közvetett adók jövedelmének 44%-ánál, másrészt pedig azon 56% összege is kisebbedett, a mely a közös költségek fedezésére volt fordítandó.

A hiány, a mely ennek következtében országainknak a közösügyi költségekhez való hozzájárulásában előállott, még jobban megerősítette jogosulatlan és indokolatlan felvetésükben azokat, a kik Magyarországon állitották s ma is még állítják, hogy Horvát- és Szlavonországok Magyarország kegyelméből élnek; a hiány pedig, a mely országaink autonom háztartásában előállott, csak úgy volt fedezhető, hogy országaink e czélra nemcsak az összes pénztári készleteiket felhasználták, hanem adósává is lettek ezenfelül az államnak 1901-ig 2.947.138 K-val.

Országaink jövedelmeinek 1898-tól való csökkenése azonban csak látszólagos, mert az nyilván az annyiszor hangsulyozott új fogyasztási adótörvényekben rejlik.

Ezek az adók kitettek 1890-ben 1.308.872 K-t, 1891-ben 1,529.083 K-t, 1892-ben 7,039.592 K-t, 1893-ban 3.593.028 K-t, 1894-ben 3,652.289 K-t, 1895-ben 4.261.740 K-t, 1896-ban 4.993.106 K-t, 1897-ben 4,917.948 K-t, 1898-ban 4,806.431 K-t, 1899-ben 3,775.868 K-t, 1900-ban 3.211,207 K-t, 1901-ben 3.002.692 K-t, A fogyasztási adók jövedelme tehát, a mely 1890-től 1896-ig 3,594.234 K-val gyarapodott 1897-től 1901-ig 1,915.256 K-val, tehát négy éven át átlag évi 478,814 K-val csökkent. Hogyha eme jelenségekkel szemben az országos bizottság csak arra helyezne súlyt, hogy Horvát- és Szlavonországok autonom szükségleteinek fedezésére minél nagyobb összeghez jussanak, akkor a pénzügyi viszony rendezését kizárólag ezen országok jövedelmeinek leszámolásában keresné; miután azonban törekvése ép oly határozottsággal oda is irányul, hogy Horvát- és Szlavonországok a közös szükségleteket is a megállapított quota arányában kielégítsék s ne tüntessenek fel oly ország gyanánt, a mely kötelezettségeinek a közös állam irányában megfelelni nem képes, nem elégedhetik meg alulirott országos bizottság azzal, hogy a leszámolás részletkérdésekben helyesbíttessék s ezáltal néhány ezer korona az autonom szükségletek fedezésére megszerveztessék; ellenkezőleg: törekvése első sorban oda irányul, hogy mindenekelőtt Horvát- és Szlavonországok összes jövedelmei megállapíttassanak. Hogy mikép és mi módon kellene ezt is, amazt is rendezni, ezt már kifejtette Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok országgyülésének országos bizottsága az előbbi üzeneteiben s eme fejtegetéseihez hozzátenni valója nincsen.

Csak egy körülményre irányítanók még ismételten a magyar országgyülés igen tisztelt országos bizottságának figyelmét. A leszámolás alá kerülő összes jövedelmek, a melyekről itt szó van, ama közös vonással birnak, hogy t. i. itt oly közjövedelmek forognak szóban, a melyek országaink népét terhelik, de azok határain kívül lesznek befizetve. Némelyekre nézve a magyar országgyülés igen tisztelt országos bizottsága hozzájárul a horvát-szlavon országos bizottság indítványaihoz, némelyekre nézve pedig nem. Miben rejlik ezen eltérő eljárás oka? Ha a jövedelmek ugyanazon természetüek, ha a törvényes határozmányok ugyanazok, hogyha a tényleges előfeltételek egyenlők, hol rejlik az ok, hogy némelyek ilyen, némelyek pedig amolyan elbánásban részesíttetnek? Ezekre a kérdésekre a magyar országgyülés igen tisztelt országos bizottságának üzenetében egyenes válasz nincsen, de az üzenet egész tartalmából és szelleméből, a mely áthatja, mindenütt előtűnik az aggodalom, nehogy Horvát- és Szlavonországok sokkal nagyobb jövedelmet kapjanak autonom szükségleteik fedezésére, mint a mennyivel jelenleg bírnak. Kitünik ez különösen ama indokolásból, a melylyel az igen tisztelt magyar országos bizottság a horvát-szlavon országos bizottságnak a fogyasztási adókra vonatkozó követeléseit mellőzi.

A magyar országgyülés igen tisztelt országos bizottsága dicséretreméltó őszinteséggel elismeri, hogy Horvát- és Szlavonországok az új fogyasztási adótörvények következtében jelentékeny kárt szenvednek, de hozzáteszi mindjárt, hogy teljes joggal feltehető, hogy a fogyasztási adók ezen része is, a mely ezen országoknak megmaradt, aránylag rövid idő mulva nemcsak az előbbi összeget el fogja érni, hanem alkalmasint túl is haladni. Ha ez így van, akkor világos, hogy a lakosság az új fogyasztási adóval sokkal nagyobb mérvben van megterhelve, mint azelőtt volt, mert különben ezen adók egyrésze nem tehetne ki többet, mint a mennyit előbb az összes adók jövedelmeztek. Hogyha a magyar országgyülés igen tisztelt országos bizottságának felfogása állana, akkor országaink lakosságának ezen egész nagyobb megterhelése, mindaz, a mivel a nemzet fogyasztási adók fejében többet fizet, mint eddig, egyszerűen magyar jövedelemmé válnék. Itten világos, mikép változtatik át törvényes rendelkezéssel Horvát-Szlavonországok jövedelme egyszerüen nem közös jövedelemmé talán, hanem tisztán magyar jövedelemmé és mindez csak azért, nehogy Horvát- és Szlavonországoknak talán jelentékenyen nagyobb összeg álljon rendelkezésre autonom szükségleteik fedezésére. A magyar országgyülés igen tisztelt országos bizottságának ezen aggodalma, hogy Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok országgyülésének országos bizottsága csak arra törekszik, hogy felemelje azt az összeget, a mely az autonom igazgatásnak rendelkezésére áll, semmivel sem indokolt. Végül a horvát-szlavon országos bizottság a beruházások kérdését csak azért hozta elő, mert az eddigi leszámolásokból nem győződhetett meg arról, hogy azok Horvát- és Szlavonországok hozzájárulásának a közös költségekhez megfelelnek. Hogyha ez az igen tisztelt magyar bizottság részéről kilátásba helyezett adatokból ki fog tünni, akkor ez igazán nagyon meg fogja nyugtatni országaink lakosságát.

Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok országgyülésének országos bizottsága rámutatott ezen üzenetével azon pontra, a melyekre nézve, nézete szerint, az igen tisztelt magyar bizottsággal ellentétben van. Nyilt előadásával hiszi, hogy előkészítette a talajt arra, hogy lehetséges lesz szóbeli tárgyalások utján ezeket az ellentéteket kiegyenlíteni, miért is az igen tisztelt magyar országos bizottság indítványát, hogy a további tárgyalások szóbeli úton történjék s a nagyrabecsült elnökségek felhatalmaztassanak, hogy ezen szóbeli tárgyalások módozatainak meghatározására nézve egymással érintkezésbe lépjenek, elfogadja. - Zágrábban, 1903. évi május hó 7-én, Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok országgyülésének országos bizottsága. Francisci Henrik s. k., elnök. Dr. Egersdorfer Sándor s. k. előadó.

V. A képviselőház pénzügyi bizottságának jelentése a Magyarország és Horvát-Szlavon Dalmátországok közt létrejött pénzügyi egyezmény beczikkelyezéséről szóló 15. számú törvényjavaslat tárgyában. Az 1901. évi október hó 27-ére összehivott országgyülés Horvát-Szlavon-Dalmátországoknak 1901. évi november hó 28-ára összehivott országgyülése, a törvény rendezésének megfelelőleg, kiküldötte a maga országos bizottságát, a Magyarország és Horvát-Szlavon-Dalmátországok között kötendő új pénzügyi egyezménynek előzetes tárgyalására. A kiküldött országos bizottságok hosszas tárgyalás után megállapodásra is jutottak és az új pénzügyi egyezményt magába foglaló törvényjavaslatot, a magyar országos bizottságnak előadója, a magyar országos bizottság jelentésével együtt 1904. évi november hó 7-én a magyar országgyülés képviselőháza elé terjesztette. Az országgyülésnek időközben történt feloszlatása következtében azonban az új pénzügyi egyezményt magában foglaló törvényjavaslatot tárgyalás alá venni nem lehetett.

A Horvát-Szlavon-Dalmátországoknak országgyülése ellenben az új pénzügyi egyezményt magában foglaló és elébe terjesztett törvényjavaslatot az 1904. évi deczember hó 6-ik napján tartott ülésében letárgyalta és változtatás nélkül el is fogadta. Tekintettel arra, hogy az 1889. évi XL.-ik törvénycikk érvényét meghosszabbító 1904. évi VI.-ik törvénycikknek hatálya 1904. évi deczember hó végével lejárt és ennek következtében a Magyarország és Horvát Szlavon-Dalmátországok közötti pénzügyi viszony azon idő óta a törvényes alapot nélkülözte, a kormány legsürgősebb feladatai egyikének tartaná azt, hogy a törvényen kivüli helyzet mielőbb meg legyen szüntetve, miért is a pénzügyi viszony ideiglenes rendezésének mellőzésével az új pénzügyi egyezmény beczikkelyezését hozta javaslatba. Magáévá tevén tehát az országos bizottság által benyújtva volt javaslatot, azt mint törvényjavaslatot folyó év május hó 29. napján az országgyülés elé terjesztette.

A pénzügyi bizottság - habár az új pénzügyi egyezményt nem a mostani országgyülés által kiküldött országos bizottság terjeszti is elő - aggály nélkül vette a törvényjavaslatot tárgyalás alá, mert a törvényjavaslatot teljesen azonos a kiküldve volt országos bizottság munkálatával; az új pénzügyi egyezményt a horvát országgyülés már elfogadta és mert maga részéről is méltányolja a kormánynak azon alkotmányos törekvését, hogy a törvényen kívüli állapot mielőbb megszünjék. Kijelenti mégis hogy ez a jövőre nézve precedensül ne szolgáljon. A mi a törvényjavaslatnak, illetve az abban foglalt új pénzügyi egyezménynek anyagi részét illeti, utalunk a kiküldött országos bizottságnak jelentésére, melyet a kormány is csatolt. A törvényjavaslatban a jövőre nézve továbbra fenn van tartva az 1868-ik évi XXX. törvénycikknek azon rendelkezése, hogy Horvát-Szlavonországok a közös magyar-horvát kiadásokat adóképességük arányában éppen úgy kötelesek viselni, mint a magyar korona országainak többi része. Mint sarkalatos újításokat - szemközt az 1889:XL. törvénycikkbe foglalt pénzügyi egyezménynyel - kiemelendőnek tartja a pénzügyi bizottság, hogy az új egyezmény szerint Horvát-Szlavonországok közjövedelmei közül, különbség teendő azok között, a melyek mint közjövedelmek minden kétséget kizárólag megállapíthatók és azok között, a melyek az ezen közjövedelmekre vonatkozó anyagi törvényhozás határozatai alapján területileg pontosan el nem választhatók.

E tekintetben az új egyezmény abból a felfogásból indul ki, hogy a területen kétségen kívül meg nem állapitható jövedelmeknek (a fogyasztási adók, szállítási adó és lottójövedéknek) aránya Magyarország és Horvát-Szlavonországokban ugyanakkora, mint a területileg pontosan megállapítható közjövedelmeknek (egyenes adók, bélyeg- és jogilletékek, dohány- sójövedék) - aránya. Ezen arányszám Magyarországra nézve 91,873, Horvát-Szlavonországokra nézve 8126, a mely arányszám, ezek szerint, nemcsak az összes közjövedelmeknek egymás közti arányát mutatja, hanem egyúttal azt az arányszámot is adja, a mely szerint a társaságok, a magyar szent korona országainak közös kiadásához járulni tartoznak. (Lásd a törvényjavaslat 2-ik szakaszát.) Érintetlenül hagyta, az új pénzügyi egyezmény a régi pénzügyi egyezményeknek azon határozatát, hogy a Horvát-Szlavonországoknak a fentiek szerint megállapítandó összes tiszta közjövedelmeinek 44%-a képezze azon részt, a mely Horvát-Szlavonországok beligazgatási szükségletei fedezésére fordítandó. Gondoskodva van arról is, hogy Horvát-Szlavonországok közjövedelmei, a beligazgatás emelkedő szükségleteivel, lépést tarthassanak; viszont figyelembe vétetett az is, hogy a második csoportba tartozó a területileg meg nem állapítható közjövedelmek, a fejlődésre leginkább képesek és hogy ennek folytán méltányos, hogy ez a fejlődés, leginkább részben a magyar korona országainak közös kiadásaira legyen fordítva. E végből a második csoporthoz tartozó közjövedelmeknek évi emelkedése, az előző évbeli közjövedelmeknek évi emelkedése, az előző évbeli közjövedelmeknek 5%-ra korlátoztatott. Minthogy azonban, az első csoportba tartozó, tehát a területileg megállapítható jövedelmek közt, az állami erdők jövedelme esetleg csökkenést mutathat és ugyancsak ezen idő tartama alatt, törvényhozási intézkedések is tétetnek, a melyek az ezen csoportba tartozó egyébb közjövedelmek alakulására is csökkenőleg hatnak; a második csoportnak 5%-ot meghaladó jövedelmi többlete, első sorban a csökkenés pótlására és csak azután fordíthatók a közös költségekre. Ezen kívül, az új egyezmény, gondoskodik arról is, hogy egyes kiadások a melyek az eddigi leszámolásokban, mint közös kiadások Horvát-Szlavonországok terhére számoltattak el, miután közös természetűek, az 1868. évi XXX. törvénycikk alapján tényleg nem voltak megállapíthatók, jövőben a leszámolásokban ne terheljék a társulatokat. (Lásd a törvényjavaslat 7-ik §-a.) Az ezek alapján megejtendő leszámolásra vonatkozó alaki szabályok, a törvényjavaslatban részletesen meg vannak állapítva.

Habár az új egyezménynek most javasolt intézkedései a magyar államháztartásra áldozatokat rónak is, mégis elfogadásra ajánlja, mert nem zárkózhatik el a volt országos bizottság jelentésében kiemelt ama körülmény elöl, hogy az 1880-ik évi pénzügyi egyezmény mellett a fogyasztási adók terén 1899. évben következetesen keresztülvitt azon elv. hogy legjelentékenyebb fogyasztási adóink, a fogyasztási adóval terhelt czikkeket előállító termelési telepeken szedetik, a társországok a maguk fogyasztásának megfelelő bevételtől elestek. Az új pénzügyi egyezménynyel új korszak kezdődnék, a mi abban is kifejezésre jut, hogy a fennállott pénzügyi egyezmények időszakából fenmaradt követelések megszünnének. Igaz ugyan, hogy egységes fogyasztási terület mellett - és a magyar korona országainak állami egysége mellett csakis erről lehet szó - teljes számtani pontossággal a társországok fogyasztásának megfelelő bevételek meg nem állapíthatók; de azt hiszszük, hogy a választott megállapítási mód más támpont hiányában megnyugvással fogadható el. Ugyanez áll a szállítási adó- és lottójövedékre is.

Az új pénzügyi egyezménynek ezen tárgyi megindokolásán kívül a pénzügyi bizottság készséggel ad kifejezést abbeli meggyőződésének, hogy ha a társországok anyagi helyzetének biztosítására, közintézményi fejlesztésre a szükséges eszközöket szolgáltatják, ezzel szorosabbra füzzük azokat a kapcsokat, a melyeket a magyar korona országai között évszázadok közös története létesített. Mindezek alapján a pénzügyi bizottság, a törvényjavaslatnak változatlanul való elfogadását ajánlja.