1907. évi XIX. törvénycikk indokolása

az ipari és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztositásáról * 

Általános indokolás.

A törvényjavaslat két gazdasági szükségletet kiván kielégiteni. Két olyan szükségletet, melynek hiányát ipari és gazdasági életünk már régebben átérezte. Az egyik az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetén való segélyezésről szóló 1891:XIV. tc. módositása, a másik az ipari munkásoknak baleset esetére való biztositása.

1891: XIV. tc. megalkotásával a magyar törvényhozás az első szocziálpolitikai intézményt alkotta meg és e törvénnyel szervezte az alapot a munkabiztositási intézménynek további kiépitésére. A gyakorlat azonban csakhamar megmutatta, hogy az 1891: tc. -ben alakitott szervezet a betegség esetére való biztositás szükségleteinek és igényeinek nem felel meg. A törvényhozás ugyanis gyakorlati tapasztalatok hiányában a betegség esetére való biztositás intézmnyének a megszervezésénél a Németországban meghonositott és Ausztriában is elfogadott biztositási szervezetet vette alapul. Ez a biztositási szervezet lényegileg abban áll, hogy a betegség esetére való biztositás területi rendszerrel szervezet kerületi betegsegélyező pénztárakra bizatik. Ezzel szemben azonban a munkásoknak mód nyujtatik arra, hogy szakma szerint maguknak külön ipartestületi, gyári és vállalati betegsegélyező pénztárakat létesitsenek, sőt az 1891: XIV. tc. ugyancsak a külföldi intézmények mintájára magánegyesületi betegsegélyező pénztárak létesitésére is módot nyujtott. Ez a szervezet természetesen a biztositásba bevonható és a biztositás szükségleteinek fedezésére szolgáló anyagi erők teljes szétforgácsolásával jár.

Németországban e szervezetet a betegség esetére való biztositásnak történeti multja és fokozatos fejlődése igazolta, a mennyiben Poroszországban a betegség esetére való biztositást részben már az 1833. évi szeptember 9-én kelt kabinetirodai rendelet, az 1845. évi január 17-én és 1834. évi április 3-án kelt törvények szabályozták és e törvények alapján a kézmüipari és gyári munkások körében a testületi és vállalati pénztárak intézménye fejlődött ki, mig az 1876. évi április 7-iki törvény a magánegyesülés utján létesitett betegsegélyező pénztárak alakitására nyujtott módot ugy, hogy kötelező biztositásnak az 1883. évi január hó 15-én kelt törvényben történt általános szabályozásánál az emlitett korábbi törvények alapján igen nagy számban létesitett biztositó pénztárak szerzett igényeivel kellett volna számolni. Ausztriában a betegség esetére való biztositási szervezet intézményében ugyanezt a történeti fejlődést lehet megtalálni. Nevezetesen ott a betegség esetére való biztositásról első sorban az 1859. évi deczember 20-án kelt császári rendeletben foglalt ipartörvény intézkedett, a betegség esetére való biztositásra irányuló magánegyesülést pedig az 1852. évi november 26-iki egyesületi törvény szabályozta, ugy, hogy a biztositásnak az 1888. évi márczius 30-iki törvénnyel történt általános rendezésénél az osztrák törvényhozás a németországi viszonyokkal hasonló helyzet előtt állott.

Magyarországon azonban ilyen történeti fejlődést a betegség esetére való biztosito intézményekben találni nem lehetett. Eltekintve ugyanis az egyes vállalatoknál és gyárakban alakult biztositó intézményektől, az 1884. évi XVII. törvénycikkbe foglalt ipartörvény 142. és 143. §-ai alapján a kézmüipari munkásoknak és munkaadóknak biztositott az a jog, hogy a munkásoknak betegség esetén való segélyezésére segélypénztárak alakithatók, az érdekeltek által alig vétetett igénybe, miután az ipartörvény idézett szakaszai alapján az 1891:XIV. tc. életbe léptéig mindössze 28 ipartestületi betegsegélyező pénztár létesült. Magánegyesületi betegsegélyező pénztárakat pedig az 1891: XIV. tc. életbe lépte előtt szintén csak igen kevés számban lehetett találni. Az 1891: XIV. t. -czikkel létesitett betegsegélyező pénztári szervezetnek tehát ilyen történeti fejlődés hiányában csak a németországi és az ausztriai biztositási rendszer adott létalapot. A mig azonban ez a rendszer az emlitett államokban a nagyobb ipar és a sürübb ipari népesség folytán legalább részben bevált, addig nálunk a szétforgácsolt betegsegélyező pénztári szervezet müködésénél csak kedvezőtlen tapasztalatokat lehetett szerezni. Betegsegélyezési ügyünk gyakorlati állása eléggé ismeretes. A statisztikai adatokon kivül különösen a tapasztalatok mutattak rá arra, hogy a törvény életbe lépte óta lefolyt másfél évtized a betegsegélyező pénztáraknál sok küzdelemnek volt tanuja.

Az a feladat, a melyet a törvény ez intézményekre ró, nagy anyagi áldozatokat igényel, betegsegélyező intézményeink tulnyomó része pedig megalakulása óta folyamatosan roskadozott ez áldozatok sulya alatt, mert a szükséges anyagi eszközöket az 1891: XIV. törvénycikk mellett nem voltak képesek megszerezni. Az évek óta felhangzó panaszok, a pénztári számadások s a helyszinén tartott vizsgálatok eredményei szerint a betegsegélyező pénztáraknak tulnyomó része állandóan anyagi zavarokkal küzd, tartalékalapját nem volt képes elhelyezni, jelentékeny tartozásaik vannak és ezek szaporodnak, ugy, hogy a betegsegélyező pénztárak a rossz anyagi viszonyok által előidézett kényszerhelyzetben segélyezésre szoruló tagjaikkal szemben nemcsak a legnagyobb rigorozitással és zaklatással kénytelen eljárni, de anyagi eszközök hiányában sokszor a jogfosztás terére is lépnek. A betegsegélyező pénztárak mai szervezetükkel és rendelkezésükre álló anyagi eszközeikkel a munkás betegsegélyezési ügy terén távolról sem képesek kielégitő eredményeket felmutatni. A mai szervezet mellett képtelenek arra, hogy a törvényben elöirt legcsekélyebb mértéken felül nyujtsanak segélyeket, hogy kórházak, szanatoriumok, üdülöhelyek létesitésével, a modern orvosi tudomány eszközeivel és kielégitő pénzbeli ellátással siessenek a segitségre szoruló munkásosztály védelmére, sőt arra sem képesek, hogy legalább a törvényben kötelezőleg előirt legcsekélyebb mérvű segélyezésre támasztott igényeket kielégitsék.

Sok betegsegélyező pénztár ugyanis néhol semmi, a legtöbb helyen pedig nem kielégitő orvosi gyógykezelést nyujt, s különösen a kerületi pénztárak vidéki tagjainak kielégitő gyógykezelése sokkal nagyobb áldozatokkal jár, mintsem hogy azokat a pénztárak mai helyzetükben megbirhatnák. A betegsegélyező pénztáraknak tehát kényszerüségből az orvosi gyógykezelés nyujtásánál is az anyagi helyzetük által kijelölt szük korlátokhoz kell alkalmazkodniok. Vannak kerületi pénztárak, a melyek a vidéki biztositásra kötelezett alkalmazottak biztositásáról egészen lemondottak és müködésüket csak székhelyükre és ezenfelül területüknek legfeljebb egy-két nagyobb városára terjesztettékki. Az anyagi erők elégtelenségének egy másik következménye az, hogy a betegsegélyező pénztárak tisztviselői kara az elégtelen javadalmazás következtében nem áll feladata magaslatán, s a tisztviselők jelentékeny része ebbeli foglalkozásától csak mellékfoglalkozásként töltvén be, nem is rendelkezik a feltétlenül szükséges szakismeretekkel. Igy a pénztárak kezelése igen nagy részben rendetlen és megbizhatatlan; olyannyira, hogy a rendetlen kezelés különösen a járulékok elkönyvelése és a hátralékok nyilvántartása tekintetében a munkaadó számos zaklatást vonja maga után. Részben ez a körülmény, részben pedig a segélyezési igények hiányos kielégitése az évek hosszú során át felhangzott panaszok s a hatósági jelentések szerint munkaadó- és munkáskörökben a pénztárak iránt elégedetlenséget, sőt ellenszenvet idéztek elő. Ez okokból a betegsegélyező törvény módositásának a szükségessége már régen felismerhető volt. A kereskedelemügyi kormány már 1890-ben foglalkozott a törvény módositásának a kérdésével és 1901. évben készittetett is egy törvénytervezetet, melyet az érdekeltség legszélesebb köreiből összehivott értekezlet több napon át tárgyalt.

A törvénytervezet, valamint az arra nézve megnyilvánult vélemények, ugyszintén az érdekeltség köréből a törvény módositására nézve felhangzott kivánságok és javaslatok a mult év őszén „A munkásbetegsegélyezési törvény módositása” czim alatt egy kötetben ki is adattak, s ugyanakkor e mü második köteteként a betegség esetére való biztositásra vonatkozó külföldi törvényhozási anyaggyüjtemény is a nyilvánosság elé bocsáttatott. Tárczám átvételekor a betegsegélyező pénztárak ismertetett helyzetére és a betegsegélyezési ügy terén másfél évtized alatt tapaszalt hiányokra és bajokra való tekintettel a törvény módositását gazdasági programmom egyik legsürgősebb feladatának tekintettem, s így készittettem el a mellékelt törvényjavaslatot, melynek rendelkezéseiben az ipar teherviselési képességével, a munkásság jogos igényeivel és az ezekre nézve a különböző érdekeltségi körökből felmerült kivánságokkal a legteljesebb mérvben számolni kivántam. A másik gazdasági szükséglet, a melyet a törvényjavaslat kielégiteni kiván, vagyis a munkásoknak baleset esetére való biztositása, hazai iparunknak szintén egy régebben érzett szükséglete, a melynek különös aktuálitást főképen az a körülmény adott, hogy a munkaadaléknak a birói gyakorlat által széles körben érvényesitett baleseti szavatossága az ipar fejlődése szempontjából hátrányosabb hatásokkal jelentkezett.

Az ipar érdekei természetesen csak részben magyarázzák meg a balesetbiztositás törvényhozási rendezésének szükségességét. Épen annyira szükséges ez a munkások szempontjából is, kiknek érdekeit fejlődő iparunkban a munkaadó szavatossága kellőképen még nem biztosijta. A munkás kártalanitási igénye ugyanis csak akkor tekinthető biztositottnak, ha maga az ipar e kártalanitási igényeknek kielégitésére elegendő anyagi eszközökkel rendelkezik. Hazai iparunkban pedig ezek az anyagi eszközök kellő mérvben nincsenek meg, ugy, hogy a szavatossági kötelesség érvényesitése az ipar fejlődésének és boldogulásának fenyegtő veszélyeként jelentkezik ugyan, azonban a munkásnak keresetképtelenség esetében megfelelő ellátást biztositani mégsem képes.

Az alapelvek közül, melyeken a törvényjavaslat felépült, első helyen emlitem meg a biztositásnak kötelező voltát. A biztositási szaktudományban bizonyos mértékig még mindig vitás kérdés az, hogy gazdasági, de különösen társadalompolitikai szempontokból a biztositásnak melyik formája, az önkéntes vagy a kötelező biztositás előnyösebb-e? Ez a vitás kérdés azonban hazai viszonyaink között - legalább részben - már megoldottnak tekinthető, miután törvényhozásunk az 1891:XIV. törvénycikk megalkotásakor, s nevezetesen a betegség esetére való biztositás szabályozásako a kötelező biztositás elvi álláspontjára helyezkedett. Ezt most már annyival is inkább fentartandónak, sőt a biztositás többi ágában is érvényesitendőnek tartom, mert ugyancsak gyakorlati tapasztalatok szólnak a mellett, hogy ipari viszonyainkban a biztositást másképen, mint kötelező alapon, kellőképen és a tényleges szükségletnek megfelelőleg rendezni nem lehet.

A másik alapelve a törvényjavaslatnak a biztositási szervezetnek országos központositása. Az 1891:XIV. tc. végrehajtásánál szerzett tapasztalatok ugyanis kétségtelenné teszik, hogy a betegség esetére való biztositást hazánkban másképen, mint országosan közpüontositva czélszerüen rendezni nem lehet. Az az érdekeltség ugyanis, mely a biztositáshoz az anyagi eszközöket szolgáltatja, aránylag sokkal csekélyebb, mintsem hogy annak helyi intézményekben való szétforgácsolása helyesnek és indokolhatónak mutatkoznék. Ugyanez okból egységesen kell szervezni a balesetbiztositást is, mert ennek a költségei a hazai érdekeltség között csak ugy lesznek arányosan megoszthatók, ha az egész hazai érdekeltség egy biztositást szervezetbe vonatik össze. A biztositásnak országos központositásán kivül a törvényjavaslat a betegség és a baleset esetére való biztositást egy szervezetbe vonja össze. Ennek a czélszerüségét ugy a biztositást szaktudomány, mint a biztositás körül szerzett gyakorlati tapasztalatok egyformán igazolják.

A munkásbiztositás terén ugyanis a betegség, baleset, rokkantság és aggkor esetére való biztositás tekintetében a szervezet szempontjából különbséget tenni egyáltalában nem indokolt. E biztositásnál csak egy érdekről, egy czélról lehet szó és ez az, hogy a munkásokról keresetképtelenség esetére szövetkezeti alapon gondoskodni kell. Hogy a keresetképtelenség betegség, baleset vagy rokkantság, illetve aggkor következtében áll-e elő, ennek a körülménynek a biztositási szervezet megállapitására befolyása nincs, ugy hogy csekélyebb ipari népesség mellett a keresetképtelenség minden esetére való biztositására czélszerüen csak egy intézmény szervezhető. Ez azzal a nem kicsinyelhető eredménynyel is jár, hogy a biztositási szervezeteknek egységes megállapitása a kezelési költségeket is lényegesen csökkenti és a munkaaadó teendőit is tetemesen egyszerüsiti.

A harmadik alapelve a törvényjavaslatnak a biztositást közvetitő helyi szervezetek egységesitésében áll. Mig az 1891:XIV. tc. a betegsegélyező pénztáraknak legkülönbözöbb nemeit állapitotta meg, addig ez a törvényjavaslat a betegség és baleset esetére való biztositást a kerületi betegsegélyező pénztárakra bizza és az ipartestületi, épitési és magánegyesületi betegsegélyező pénztárak, melyek már eddig is teljesen felesleges és csupán a meglevő anyagi erőket szétforgácsoló intézményeknek bizonyultak, teljesen megszünteti. A törvényjavaslat a kerületi pénztárak intézménye mellett csak a vállalati pénztárakat tartja fenn, ezeket is csak ugy, hogy azoknak a hatásköre a balesetbiztositásra egyáltalában nem, a betegsegélyezésre pedig csak annyiban terjed ki, hogy a vállaalti pénztárak az országos biztositó pénztárnak szintén csak közvetitő szerveiként fognak müködni. Ebben az alakban a vállalati pénztárak intézményének fentartása czélszerünek bizonyult, mert egyfelől ezeket a pénztárakat a vállalkozók kizárólag saját költségükön kezelik és mert másfelől ez az intézmény nyujtja az alapot és kereteket arra, melyeken a vállalkozóknak jótékonysága és önkéntes adományai a munkások egészségügyi ellátása tekintetében a legczélszerübben vehetők igénybe és hasznosithatók.

A negyedik alapvető intézkedése a törvényjavaslatnak az, hogy ugy a betegség és baleset esetére való biztositás czéljából szervezett országos pénztárnál, mint az országos pénztár helyi közvetitői teendőinek ellátása és végzése czéljából fentartott kerületi és vállalati pénztáraknál a két érdekelt társadalmi osztálynak, a munkaadónak és munkásoknak teljes paritásos képviseletét hozza be. Ennél a paritásos képviseletnél az a nagy elv érvényesül, a mely minden más hasonló gazdasági és társadalmi intézménynek is alapját képezi, hogy az egyenlő érdekeltségnek a közös intézménynek igazgatásában egyenlő képviseletet kell, hogy megfeleljen. A munkaadók a biztositási intézményben a terhek tulnyomó viselése révén vannak érdekelve; az alkalmazottaknak hasonló érdekeltségét pedig az a körülmény idézi elő, hogy a biztositási intézmény keresetképtelenség esetében róluk és hozzátartozóikról gondoskodik. Az egyenlő és közös érdekeltség mellett az intézmény igazgatásában való részvétel másképen, mint egyenlő arányban, a két érdekeltségi fél között jogosan és méltányosan nem osztható meg.

Végül a törvényjavaslat azoknak a vitás kérdéseknek az eldöntésére, melyek a biztositásból keletkezhetnek, külön választott birósági intézményeket szervez, egyfelől azért, mert ezek a vitás kérdések a biztositásnak specialis jogterületéből keletkeznek, s igy azoknak hasonlóan specialis választott birói szervezetekre való ruházása biztositási érdekből is szükséges, másfelől pedig azért, mert ezeknél a vitás kérdéseknél a gyors elintézésre nagy sulyt kell fektetni és igy azoknak eldöntését a rendes birói eljárás formaságai közé utalni nem volna helyes.

Mielőtt ezek után a törvényjavaslat részletes indokolására térnék át, megjegyzem, hogy ez indokolásban a biztositásra vonatkozó külföldi törvényhozási anyag részletes ismeretetését, ugyszintén a hazai betegsegélyező pénztárakra vonatkozó statisztikai adatok felsorolását mellőztem, miután ezek az adatok - mint emlitettem - „A munkásbetegsegélyezési törvény módositása” és „Anyaggyüjtemény a munkásoknak baleset esetére való biztositására vonatkozó törvényjavaslathoz” czimü, a vezetésem alatt álló ministerium által a mult év folyamán, illetve az 1903. évben kiadott és nyilvánosságra hozott munkákban vannak részletesen feldolgozva.

A törvényjavaslat czime az ipari, gyári és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztositásáról szól. A czimben a biztositásba bevont alkalmazottak három nagy körének, nevezetesen az ipari, gyári és kereskedelmi alkalmazottaknak külön megemlitése egyfelől azért szükséges, mert az 1890: XIV. tc. is már „Az ipari és gyári alkalmazottaknak biztositása” czimét viseli, a törvény a gyakorlatba is ezen a czimen ment át és igy ennek a czimnek meghagyása azzal a kiegészitéssel, hogy az ipari és a gyári alkalmazottak mellett a kereskedelmi alkalmazottaknak az elöbbiektől részben eltérő és különleges jogviszonyoknak alávetett köre is megemlittetik, czélszerünek mutatkozik; másfelől pedig azért, mert az alkalmazottak biztositásba bevont köreinek felemlitése a a törvényjavaslat tárgyi tartalmának jobban megfelel és a biztositási kötelezettség alá vont egyének tekintetében közelebbi tájékoztatást is nyujt.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A törvényjavaslat 1. §-a a betegség esetére való biztositás körét állapitja meg. E szakasznak a rendelkezései részben azonosak az 1891:XIV. tc. vonatkozó 2. §-ának rendelkezéseivel. Nevezetesen az ezen § 1., 3., 5., 12., 13. és 15. pontjaban megállapitott foglalkozásoknál alkalmazottakra a biztositási kötelezettséget általában már az 1891:XIV. tc. idézett 2. §-a terjesztette ki. E foglalkozásokra nézve a törvényjavaslat 1. §-a a törvény 2. §-ával szemben csak annyi változtatást tervez, hogy a 3. pontban a bányák és kohók mellett a sómüveket, a melyek nem vonhatók a bányák szorosabb értelemben vett fogalma alá, külön felemliti. Ugyancsak külön felemliti a kő- és földanyagok törésével és feldolgozásával foglalkozó üzemeket, telepeket és munkákat, a melyeknek az iidézett pontban fölsorolt egyéb vállalatok és munkák alá vonása tekintetében e nélkül kétségek merülhetnének fel. Mig a törvény 2. §-ának c) pontja csupán nagyobb épitkezésekről szól és ez épitkezések közelebbi megjelölésére nézve az 57. §-ban tartalmazott intézkedést, addig a törvényjavaslat 1. §-ának 5. pontja a biztositási kötelezettség meghatározásánál részletesen felsorolja azokat az épitkezéseket, melyeket a törvényjavaslat a nagyobb épitkezések fogalom-meghatározása alatt érteni kiván és a felsorolásban a törvény 57. §-ában nem emlitett, azonban a vállalatok lényegénél és természeténél fogva szintén idetartozó épitkezéseket is felemlit. Igy nevezetesen a törvény 57. §-a csak a közuti, vasuti, vizi, vagy erőditési épitkezésekről szól.

A taxáczió teljessége érdekében tehát, miután ez épitkezések az előbbiekkel teljesen azonos elbánás alá esnek, a hid-, alagut-, gát-, csatorna-, kikötö-, vizvezeték-, gáz- és villámvilágitó-vezeték épitkezések felsorolása szintén szükséges. A törvényjavaslat 1. §-ának 12. pontja a törvény 2. §-ának d) pontját kiegésziti azzal, hogy a vasuti üzemek a hajtó erőre való tekintett nélkül esnek biztositási kötelezettség alá, továbbá, hogy biztositásra kötelezettsek a vasuti üzemek épitkezéseinél és fentartási munkáinál alkalmazottak is, ugyszintén a posta, távirda és távbeszélő intézetek épitkezési és fentartási munkáinál alkalmazottak, mely kiegészités a biztositásra kötelezettek körének pontosabb meghatározása érdekében gyakorlati tapasztalatok szerint is kivánatosnak és szükségesnek mutatkozott. A postaintézetek alatt természetesen az állammal szerződéses viszonyban álló postamesterek vállalalta is értendő.

A törvényjavaslat 1. §-ának 13. pontja a hajózási vállalatok mellett megemliti a hajóépitkezőket is, mint olyan vállalatokat, melyeknek alkalmazottai szintén biztositási kötelezettség alá esnek, ugyszintén a hajórakodási munkálatokat, mely vállalatok, illetve munkák a hajózási vállalatok alatt szorosabb értelemben véve nem érthetők, melyeknek alkalmazottaira nézve azonban a biztositási kötelezettség kiterjesztése szintén szükséges.

E módositásokon kivül a törvényjavaslat 1. §-a az 1891: XIV. t. -czikkel szemben a biztositási kötelezettségnek lényeges kiterjesztését is tervezi. A biztositási kötelezettségnek e kiterjesztése két szempontból mutatkozik szükségesnek. Az egyik szempont a munkásoknak a biztositáshoz füződő érdeke. A munka természetének ugyanis a biztositásra irányuló szükségetekre befolyása nincs. A biztositásnak kötelező alapon való szabályozása esetébeen minden munkás, ki magáról keresetképtelenség esetére gondoskodni nem képes, a biztositási intézmény jótéteményeire egyenlően igényt tarthat és az állam a biztositásra rászoruló munkásokat egyenlő elbánásban kell, hogy részesitse. A másik ok, a mely a biztositási kötelezettség javasolt kiterjesztése mellett szól, a biztositási szervezetnek érdeke. Minél szélesebb körben állapittatik meg a biztostási kötelezettség, minél több biztositott vonatik be a biztositási szervezet körébe, annál nagyobb az az anyagi erő, a mely felett a szövetkezett biztositás rendelkezik és annál jobban megoszlanak azok a terhek, a melyek a biztositásból kifolyólag előállanak.

A biztositás kötelezettségét a törvényjavaslat két irányban terjeszti ki. Mig az 1891:XIV. tc. tulnyomó részben csak az ipartörvény alá eső vállalatok alkalmazottait vonta be a biztositás körébe, addig a törvényjavaslat 1. szakasza a biztositási kötelezettséget nemcsak az ipartörvény alá eső, hanem egyáltalában minden vállalat alkalmazottaira kiterjeszti, mely vállalat iparszerüleg folytattatik. A biztositási kötelezettség megállapitásánál ugyanis nem lehet irányadó az a körülmén, hogy az ipartörvény az ipari foglalkozások bizonyos nemeit, illetve körét az ezen foglalkozásokhoz füződő másnemü gazdasági érdekek szempontjából kivonja az ipari jogszabályok hatálya alól, vagy esetleg e foglalkozásokat szabályzatlanul hagyja, mert ez a körülmény az illető foglalkozások iparszerüségét még nem szünteti meg. Ez annyival si inkább áll, mert az ipartörvény módositása révén a törvény hatálya számos olyan foglalkozásra is kiterjeszthető, melyek eddig a jelenleg fennálló ipartörvény hatálya alá em estek. Ilyen iparszerüleg üzött foglalkozások soroltatnak fel a törvényjavaslat 1. §-ának második pontjában. Ilyenek nevezetesen a müszaki és ügynöki irodák, a melyek alatt természetesen azok az irodák értetnek, a melyek nem az ipartörvény alá eső ügyletekkel üzletszerüleg foglalkoznak.

Igy például az ipartörvény végrehajtásánál követett gyakorlat szerint azok a müszaki irodák, a melyek épitkezési iparszerüleg készitenek, de a tervek keresztülvitelével gyakorlatilag nem foglalkoznak, továbbá azok az ügynöki irodák, a melyek a belügyministerium jogositványa alapján az állami szinházak müvészeti személyzetének közvetitésével foglalkoznak, nem esnek az ipartörvény rendelkezései alá. Ennek daczára azonban ezeknek az irodáknak a tevékenységében és müködésében az iparszerüség jellege teljes mértékben feltalálható. Hasonlóképpen biztositási kötelezettség alá vonja a törvényjavaslat 1. §-ának 2. pontja a szinházaknál, gyógyszertárakban, gyógyintézeteknél alkalmazottakat. Ezek a vállalatok kulturális, illetve közegészségügyi intézmények és igy szintén nincsenek az érvényben álló ipartörvény rendelkezései alá vonva, azonban e vállalatok vezetésében anyagi szempontokból az iparszerüség jellege szintén megvan. Ilyen iparszerü, de az ipartörvény alá nem tartozó vállalatokat sorol fel a törvényjavaslat 1. §-ának 16. pontja is, mely szerint a mezőgazdasági és erdei termelés mellékiparágainál, valamint az ipartörvény 183. §-ának a) pontja alatt felsorolt egyéb foglalkozások mellékiparágainál alkalmazottak szintén biztositási kötelezettség alá esnek. Ezek a mellékiparágak ugyanis szintén teljesen ipari természetüek és az ipartörvény 183. §-a által csak más irányu érdekekre valótekintettel vonattak ki az iparra vonatkozó törvényes rendelkezések hatálya alól. Másik irányban a törvényjavaslat 1. §-a nem ipari természetü foglalkozásokra, illetve azoknál alkalmazottakra terjesztik ki a biztositási kötelezettséget. Ilyenek első sorban a müvészeti, tudományos és más közintézetek (1. §17. pont), az állami, törvényhatósági, községi és közalapitványi hivatalok (18. pont), egyletek, társulatok, ipartestületek és biztositó pénztárak (22. pont), melyeknek alkalmazottai a foglalkozás ideiglenes természete és a kereseti viszonyok következtében szocziális és közegészségügyi szempontokból a biztositásból szintén nem hagyhatók ki.

A törvényjavaslat 3-22-ig terjedő pontjaiban felsorolt vállalatok, a 17. és 18. pontokban emlitett közintézeteket és hivatalokat kivéve, oly természetüek, melyek részben már a törvényjavaslat 1. és 2. pontjai alá is tartoznak. Ezeknek a külön felsorolása azonban abból az okból mutatkozott szükségesnek, mert egyfelől a 3. §-ban foglalt utalás következtében ez a felsorolás egyuttal a balesetbiztositási kötelezettség megállapitása czéljából is történik és ezek a vállalatok olyan természetüek, melyek különös baleseti veszéllyel járnak, ugy hogy a taxativ felsorolás ezeknél a balaesetbiztositás körének közelebbi meghatározása érdekében is czélszerünek mutatkozik; másfelől pedig, mert éppen a fokozott veszélyre való tekintettel e felsorolás révén az illető vállalatok és munkák nemcsak abban az esetben vonatnak be a biztositási körébe, ha azok keresetszerüleg, illetve iparszerüleg folytattatnak, hanem abban az esetben is, ha ezek a munkálatok házi kezelésben végeztetnek, miután az alkalmazottak szempontjából az ezeknél végzett munka házi kezelés esetében is az iparszerü munka jellegével bir és ennél fogva az alkalmazottak már a biztositás hatályának folytonossága szempontjából sem vonhatók ki azon a réven a biztositás köréből, hogy a rájuk nézve ipari természettel biró munka eetleg házi kezelésben végeztetik.

A törvényjavaslat 1. §-ának első bekezdése szerint a biztositási kötelezettség a nemtől, a kortól és a honpolgárságtól nem függ. E részben a törvényjavaslat az 1891:XIV. tc. 2. §-ával teljesen megeggyezően intézkedik. Lényeges változást tervez azonban a törvényjavaslat az idézett törvénnyel szemben abban a tekintetben, hogy a biztositási kötelezettséget az alkalmaztatás időtartamára való tekintet nélkülmindenkire kiterjeszti, a ki az 1. § 1-22. pontjaiban felsorolt vállalatoknál, foglalkozásokban vagy munkáknál akár állandóan, akár pedig ideiglenesen, kisegitőképpen vagy átmenetileg alkalmazva van. Ez a módositás részben a balesetbiztositás természetében találja magyarázatát, melynél a munkakadó szavatosságára való tekintettel a biztositási kötelezettség megállapitásánál az alkalmaztatásnak hosszabb, vagy rövidebb idejére tekintettel lenni nem lehet, részben pedig azért mutatkozott szükségesnek, mert a betegség esetében való segélyezésnek és ellátásnak az alkalmaztatási időtől való függővé tétele a betegség esetére való biztositásnál sem indokolt.

A törvény 2. §-ának az a korlátozó intézkedése, hogy a biztositási kötelezettség csak bizonyos, a szolgálatban eltöltött idő után áll be, illetőleg attól a feltételtől függ, hogy a munkaadó nem kötette-e ki, hogy az alkalmazás nyolcz napnál rövidebb időre terjed, kezelési szempontokban találja magyarázatát. Tekintettel azonban arra a változtatásra, melyet a törvényjavaslat a bejelentésnél tervez, nevezetesen arra, hogy a biztositásra kötelezett alkalmazottak bejelentése heti vagy havi bérjegyzékekkel történhetik, ennek a mozgó munkáselemnek a nyilvántartása, a melynek az alkalmazása nem állandó, hanem csak rövid időre szól, a betegsegélyező pénztáraknál semmi irányban nehézségekbe nem ütközhetik és igy ennek a mozgó munkáselemnek a betegség esetére való biztositásból való kihagyása kezelési szempontokból sem indokolható.

A törvényjavaslat a biztositási kötelezettséget az évi fizetésnél 2400, a napi bérnél 8 korona határig állapitja meg, abból az alapelvből indulván ki, a melyet a törvényhozás az 1891:XV. tc. megalkotásánál már elfogadott, hogy e jövedelemhatáron felül az alkalmazottak betegésg esetében gyógykezelésükről és ellátásukról maguk is gondoskodhatnak. Bár kétségtelen, hogy székesfőváros, valamint a nagyobb vidéki városok és ipari góczpontok és a kisebb városok és falvak között a megélhetési viszonyok tekintetében lényeges különbségek vannak, a törvényjavaslat az elfogadottfizetési határ tekintetében a székesfőváros és a nagyobb városok, valamint a falvak között különbséget nem tesz. Ilyen kölönbségnek a megállapitása ugyanis nemcsak igen nagy kezelési nehézségeket okozna a törvény végrehajtása körül és a biztositó pénztárak biztositási müveletében, hanem igen gyakran nehézségekre és igazságtalanságokra vezetne abban a tekintetben is, hogy a megélhetési viszonyok szerint a fizetési határ az ország különböző rézseiben helyesen megállapitható nem volna, valamint abban a tekintetben is, hogy az alkalmazottak a foglalkozási hely változtatása révén a biztositási kötelezettségből anyagi viszonyaik lényeges javulása nélkül gyakran kiesnének.

Végül a törvényjavaslat 1. §-a szerint a tengeri hajózásnál és a tengeri halászatnál alkalmazottakra a törvényjavaslat rendelkezései nem terjednek ki, miután ezeknél az alkalmazottaknál a foglalkozás és a munkaviszony eltérő természeténél fogva, megeggyezően az 1891: XIV. tc. 2. §-ának rendelkezésével, a javaslat a biztositás szabályozását külön torvényhozási intézkedésnek kivánja fenntartani.

Mindazon foglalkozások, vállalatok és munkáknál alkalmazottak, melyek atörvényjavaslat 1. §-ában felsoroltatnak, a 3. § szerint egyuttal balesetbiztositási kötelezettség alá is esnek. A törvényjavaslat tehát a betegség és abaleset esetére biztositottak körét teljesen azonosan állapitja meg. A balesetbiztositásnak ily széles körben való kiterjesztése indokoltnak mutatkozik, mert a baleseti veszély, habár cska csekélyebb mértékben is, de tényleg minden foglalkozásnál fenforog. Másfelől pedig lehetségessé teszi a balesetbiztositásnak ilyen széles körben való kiterjesztését az a körülmény, hogy a biztositó pénztárak a betegség esetére való biztositás révén mindezen alkalmazottak nyilvántartásával már amugy is foglalkoznak. A betegség és balesetre való biztositás körének egységes megállapitása magával vonja azt, hogy a balesetbiztositás hatálya alá az összes kisiparosi alkalmazottak is bevonatnak. Nehogy ez a biztositás a kisipar teherviselési képességét meghaladó megterheltetéssel járjon, a törvényjavaslat IV. fejezete a kisiparra háruló balesetbiztositási terhek fedezéséről külön gondoskodik. Ezzel elérni kivánja a törvényjavaslat azt, hogy a kisipar attól a szavatosságtól, mely a magánjogi elvek szerint balesetből kifolyólag a kisipart is terheli és a mely a kisiparban még végzetesebbkárokat okozhat, mint a bizonyos tőkével e czélra még is rendelkező nagyiparban, megszabaditttassék a nélkül, hogy ennek ellenében a kisiparnak teherviselési képességét meghaladó anyagi áldozatokra kellenne vállalkoznia. A kisiparosokkal természetesen azonos elbirálás és elbánás alá esik a kiskereskedő, vagyis az ugyanannyi segédszemélyt foglalkoztató kereskedő is.

Mig a betegség esetére való biztositásnál évi 2400 korona, illetve naponkint 8 korona fizetési határ állapittatik meg a biztositási kötelezettség szempontjából, különösen arra való tekintettel, hogy a szövetkezeti biztositásra különösebb mértékben reá nem szoruló alkalmazottak bevonása által az orvosok jogos érdekei ne sértessenek meg, addig a balesetbiztositás kötelezettsége alá bevonatik minden alkalmazott, a fizetési vagy a bér nagyságára való tekintet nélkül, miután a baleseti szavatosságra való tekintettel a balesetbiztositás hatályának ilyen korlátozása keresztül nem vihető. A törvényjavaslat 3. §-a szerint azonban a balesetbiztositásnál az alkalmazottak javadalmazása, ugy a baleseti kártalanitások, mint a költségfelosztás és kirovás tekintetében csak évi 2400 korona összegig vétetik számitásba, miután a balesetbiztositásból kifolyó nagy terhekre való tekintettel a kártalanitások alapjául szolgáló fizetésnek, vagy bérnek magasabb összegben való alapul vétele iparunk teherviselési képessége szempontjából ajánlatosnak nem mutatkozik.

A törvényjavaslat 3. §-a szerint a bányatörvény hatálya alá tartozó bányaüzemek alkalmazottai a bányatársládáknak különleges szervezetében az eddigi módon lesznek biztosithatók. A bányatársládáknak ez a különleges helyzete azok több évszázados multjában és a történeti fejlődés által előidézett különleges alakulatában találja magyarázatát. Ezen változtatni a törvényjavaslat keretében azért nem mutatkozott czélszerünek, mert a bányatörvény megalkotása küszöbön van, melyben a bányamunkások biztositásügye szintén szabályoztatni fog.

A törvényjavaslat 2. §-a, az 1891: XIV. tc. 3. §-ával megegyezően, ugyancsak biztositási kötelezettség alá vonja az inasokat, gyakornokokat s mindazokat az egyéneket is, a kik be nem fejezett kiképzésük miatt fizetést vagy bért egyáltalában nem, vagy csak a szokásosnál csekélyebbet kapnak. Ezeken kivül azonban kiterjeszti a biztositás hatályát az u. n. otthoni munkásokra is, a kiknek biztositásáról az 1891. évi XIV. tc. kifejezetten nem gondoskodott. Bár az ilyen otthoni munkások biztositása több tekintetben neházséggel jár, miután ezek a munkások rendszerint nem is egy, hanem több munkaadó számára dolgoznak, ezeknek a biztositási kötelezettség alá vonása mégis szükségesnek mutatkozik, ugy szocziális, mint különösen közegészségügyi szempontokból, melyek a biztositást épen az ilyen otthoni munkásoknál első sorban szükségessé teszik.

A munkaadó biztositási felelősségében rejlő nehézséget, a mely abból a körülményből áll elő, hogy az otthoni munkások esetleg több munkaadó számára dolgoznak, a törvényjavaslat aképen kivánja áthidalni, hogy az otthoni munkások bejelentéséért és biztositási járulékaiért minden egyes munkát adó iparost felelőssé tesz. A felelősségnek ilyen értelemben való megállapitása azért szükséges, mert az otthoni munkásoknál az összes munkaadókat, a kik számára azok dolgoznak, a legtöbb esetben alig lehet megállapitani és igy minden munkaadót a felelősségbe egyetemesen bevonni nem lehet. Bár az otthoni munkásokkal dolgoztató munkaadóknak ez az egyéni felelősége a biztositásért és az összes biztositási járulékokért látszólag bizonyos inkonzekvencziákkal járhat, azonban ezek elenyésztethetők oly módon, hogy a munkaadók az otthoni munkások foglalkoztatása előtt azoknak a biztositásba való belépését követelhetik meg s azután a biztositási dijak bizonyos arányban való fizetésére nézve az otthon dolgozó munkásokkal esetről esetre megegyezést létesithetnek.

A törvényjavaslat 1. §-a a kormány által előterjesztett szövegében együtt állapitotta meg a betegség és baleset esetére való biztositásra kötelezettek körét, ugy hogy az 1. § szerint, tekintettel a 3. §-ban foglalt utalásra, minden ipari foglalkozásnak, tehát a kisiparnak és az összes kereskedelmi foglalkozásoknak alkalmazottai is ugy betegség, mint baleset esetére biztositandók lettek volna. Miután azonban a munkásügyi bizottság, mint azt jelentésünk általános részében jeleztük, a kisipart és általában a kereskedelmi foglalkozásokat a balesetbiztositásból kihagyta, s illetve a biztositási kötelezettséget csupán a tényleges baleseti veszélylyel összekötött kisipari és kereskedelmi foglalkozásokra és üzletágakra tartotta fenn, ennek folyományakép külön kellett megállapitani azt, hogy kikre terjed ki a betegség és kikre a baleset esetére való biztositási kötelezettség.

A 4-6. §-okhoz

A törvényjavaslat 4-6. §-ai a belföldi üzemek állandó, vagy ideiglenesen külföldön foglalkoztatott alkalmazottainak biztositását és biztositási igényeit, ugyszintén a belföldi üzemekben alkalmazott külföldi honosok igényeit szabályozzák. A 4. § nevezetesen felmenti a belföldi vállalatokat azon állandóan külföldön tartozkodó alkalmazottak biztositása alól, a kik már az illető külföldi államban is az ottani törvények szerint biztositva vannak, nehogy a munkaadóknak kétféle biztositás költségeit kelljen viselnie. Az 5. szerint a belföldi üzemekben alkalmazott külföldi honosok a betegség esetére való biztositás tekintetében a belföldi honosokkal minden esetben egyenlő elbánás alá esnek, miután a betegség esetében nyujtott segélyek ideiglenes jellege és azon közegészségügyi érdekek folytán, melyek a betegség esetében a szükséges orvosi gyógykezelés és gyógyszerek nyujtásához füződnek, a külföldi honosoknak a betegsegélyektől való megfosztása indokoltnak semmi esetre sem mutatkoznék. Ellenben a balesetbiztositás előnyeiben való részesedés a belföldi üzemekben alkalmazott külföldi honosoknál a viszonosság feltételétől van függővé téve. Azonban a kereskedelemügyi miniszter a biztositási kötelezettséget a viszonosságra való tekintet nélkül is elrendelheti, nehogy egyes, különösen határszéli vállalatok a biztositás terhei alól való kibuvás és az egyenlőtlen verseny czéljából kizárólag külföldi munkásokat alkalmazhassanak.

A törvényjavaslat 6. §-a szintén a kétszeres, illetve a két helyen való biztositás lehetőségét kivánja megszüntetni azzal az intézkedéssel, mely szerint azok a vállalatok, melyeknek üzeme az ország határán tul terjed, csak az egyik államban biztositásra kötelezettek. Erre nézve a vállalat székhelye az irányadó. Természetesen, hogy ha valamely vállalat abban az államban, a melyben a vállalat székhelye van, törvényes kötelezettség hiányában biztositás alá nem esik, az illető vállalat hazai területen foglalkoztatott alkalmazottait a hazai törvény szerint biztositani köteles lesz. Ha a vállalatnak belföldön állandó képviselősége van, az ennek jogköre alá tartozó alkalmazottak arra való tekintet nélkül, hogy a vállalat székhelyének államában a biztositás törvényileg rendezve van-e, vagy sem, a hazai törvény szerinti biztositási kötelezettség alá esnek.

A 7. §-hoz

A törvényjavaslat 7. §-a a betegség esetére való önkéntes biztositás lehetőségét szabályozza. Ebben a tekintetben, nehogy az orvosok érdekei kárt szenvedjenek, az önkéntes biztositás lehetőségét, szemben az 1891. évi XIV. tc. 4. §-ával, ahhoz a feltételhez köti, hogy a biztositásba önkéént belépni kivánó egyén évi fizetése, illetve keresete 2400 koronát, vagy naponkint 8 koronát nem haladhat meg. Egy további feltétele az önkéntes biztositás lehetőségének az 1891. évi XIV. tc. 4. §-ával egyezően, az, hogy az illető egyén a magyar szent korona országainak területén tartózkodjék, miután a hazai biztositó pénztár a külföldön tartózkodó egyének betegség esetében való segélyezésére, melyre nézve a külföldi orvosokkal és gyógyintézetekkel megegyezést sem létesithet, nem kötelezhető. E feltételek mellett a törvényjavaslat 7. §-a az önkéntes biztositás lehetőségét személyileg is lényeges korlátozások közé szoritja, miután az önkéntes biztositás jogát általában csak azoknak adja meg, a kik ipari vállalatoknál vagy ipari munkával foglalkoznak, mig az 1891. évi XIV. tc. 4. §-ának g) pontja szerint a betegsegélyező pénztárak alapszabályaikban az önkéntes biztositást megengedhették mindazokak, a kik magukat betegség esetére biztositani kivánták.

A törvényjavaslat 7. §-ában foglalt taxativ felsorolás szerint az önkéntes biztositás joga megilleti először azokat, a kik a törvényjavaslat 10. §-a szerint biztositási kötelezettség alá nem esnek azon az alapon, mert fizetésüket, illetve bérüket betegség esetében is legalább 20 hétre a munkaadótól megkapják.

Az önkéntes biztositás jogának megadása, szemben azzal, hogy épen a fizetés, illetve a bér élvezetére való tekintettel a kötelező biztositás kimondása ezeknél szükségesnek nem mutatkozik, ez alkalmazottaknál indokolt abból az okból, mert az élvezett fizetés vagy bér a betegség tartama alatt rendszerint fokozodó szükségletek kielégitésére nem minden esetben elégséges. A mig tehát a munkaadót épen a fizetés, illetve bér kiszolgáltatására való tekintettel az illető alkalmazott biztositására és a biztositási költségekben való részesedésre kötelezni nem lehet, addig ezzel szemben az alkalmazott számára meg kell adni azt a jogot, hogy magát és illetve hozzátartozóit betegség esetére saját költségen önként biztosithassa. A 7. § b) pontjja megadja továbbá az önkéntes biztositás jogát a házi cselédnek. Ezekre a biztositási kötelezettséget kiterjeszteni szintén nem lehet, azért, mert a házi cselédek bejelentésére és nyilvántartására vonatkozólag általában véve törvényes rendelkezések még nincsenek és igy a házi cselédeknek kötelező biztositása nyilvántartások hiányában pontosan keresztülvihető sem volna. A gazdasági helyzet azonban, melyben a házi cselédek vannak, ugyszintén a cselédtartó gazdáknak a kórházi ápolási költségek fizetésére nézve az 1898:XXI. tc. 5. §-ában megállapitott terhes kötelezettsége indokolttáteszi, hogy azoknak és illetőleg gazdáiknak legalább az önkéntes biztositási joga megadassék. A 7. § c) és d) pontja az 1891. évi XIV. tc. 4. §-ának c) és d) pontjában megnevezettekre fentartja az önkéntes biztositás jogát, természetesen azzal az előbb emlitett korlátozással, hogy ezek évi keresete 2400 koronánál, vagy naponkénti keresete 8 koronánál több nem lehet.

Az f) pontban emlitett pénztári tagok családtagjainak önkéntes biztositási jogát nszintén az 1891. évi XIV. tc. állapitotta meg. A g) pont a nyilvános tanintézetek mühelyeiben alkalmazott tanulókra terjeszti ki az önkéntes biztositási jogát, azért, mert e tanintézetek mühelyeiben ipari természetü munka végeztetik. A 7. § b) pontja a törvény 4. §-ának e) pontjával megegyezően a mezőgazdasági munkások és cselédek önkéntes biztositására nyujt módot. Bár a mezőgazdasági munkások és cselédek biztositása iránt sz 1900. évi XIV. tc., illetőleg az ezt kiegészitő 1902. évi XIV. tc. már intézkedik, még sem mutatkozik feleslegesnek, hogy ez alkalmazottaknak az ipari munkásokat biztositó pénztárakba való önkéntes belépés joga is megadassék. A törvényjavaslat 7. §-ának ez a rendelkezése különben csak ideiglenes természetü és pedig azért, mert a földmivelésügyi kormány a mezőgazdasági munkások és cselédek biztositásának törvényhozási uton való további kiépitéséről és rendezéséről gondoskodni kiván és igy az azok részére a jelen törvényjavaslatben megadott önkéntes biztositási jog a törvényhozás ujabb intézkedésével tárgytalanná válik. A 7. § i) pontjban az önkéntes biztositás joga a javitóintézetekben elhelyezettekre és a letartóztatási intézetek üzemeibenh foglalkoztatott letartóztatottakra is kiterjesztetik.

Ez a rendelkezés kapcsolatban áll az 1. § 21. pontjában foglalt intézkedéssel, azzal a különbséggel, hogy mig az 1. § 21. pontjában olyan vállalatokról van szó, a melyek a javitóintézetekben elhelyezettek és a letartóztatási intézetekben letartóztatottak kibérelt munkaerejével dolgoznak, ugy hogy e vállalatok üzeme az ipartörvény alá esik és a munkaadót a balesetekből kifolyólag a szavatossági kötelezettség is terheli, ugy, hogy e vállalatokkal szemben a biztositási kötelezettség kimondása szükségesnek és indokoltnak mutatkozott, addig maguk a javitóintézetek és letartóztatási intézetek üzemeire nézve csupán az önkéntes biztositás lehetősége állapittatott meg. Végül a törvényjavaslat 7. §-ának j) pontja kivételt állapit meg az alól a rendelkezés alól, hogy az önkéntes biztositás joga csak évi 2400 korona, illetve naponként 8 korona keresetig van megengedve azokkal szemben, a kik magukat az 1891 évi XIV. tc. alapján a jelen törvény életbelépését közvetlenül megelőzőleg legalább három hónapon át biztositották, miután ze önként biztositottak a biztositás további fentartására nézve már szerzett joggal birnak és igy velük szemben a fizetési határnak, mint az önkéntes biztositási jog feltételének az előirása bizonyos mértékik jogfosztás hatásával birna. Nehogy az önkéntes biztositás a biztositó pénztárak anyagi kizsákmányolásával czéljával legyen eszközölhető, a törvényjavaslat 7. §-a felhatalmazza a biztositó pénztárakat arra, hogy az önkéntes biztositásra jelentkezők felvételét előzetes orvosi vizsgálattól és illetve az orvosi vizsgálat kedvező eredményétől tegyék függővé, továbbá, hogy az önkéntes biztositásból származható aránytalan megterheltetés elkerülése czéljából az önkéntes biztositás lehetőségére nézve kor tekintetében is állapithassanak meg korlátokat.

Ez a korlátozás azonban nem alkalmazható abban az esetben, ha az önként biztositható alkalmazottakat munkaadó biztositja, feltéve, hogy a munkaadó legalább 20 ilyen alkalmazottat biztosit, továbbá nem alkalmazható ugyancsak e rendelkezéssel megegyezően a kor és az egészségügyi állapotbeli korlátozás a javitó intézetekben elhelyezettekkel és a letartóztatási intézetek üzemeiben foglalkoztatott letartóztatokkal szemben sem, miután ezeknek a biztositásba való önkéntes bejelentése is az illető intézetek által történik. Azzal a kedvezménnyel szemben azonban, hogya legalább 20 alkalmazottat önként biztositó munkakdó biztositási bejelentésének elfogadása az emlitett korlátozástól függővé nem tehető, az ilyen biztositási bejelentések hatályát a törvényjavaslat mindig legalább is az illető naptári év végéig állapitja meg, kivéve természetesen azt az esetet, midőn az alkalmazott a munkából korábban kilép, nehogy a rövid ideig tartó biztositásokkal a pénztári szolgáltatmányok esetleg jogtalanul legyenek igényybe vehetők és nehogy a biztositó pénztárak a rövid biztositásokkal kezelési szempontból tulságosan megterheltessenek.

A 7. § első bekezdéséből „A mennyiben - nem több” szavak töröltettek, mert egyfelől az önkéntes biztositás joga természetszerüleg a pénztár területén való tartózkodástól függ és igy e részben a magyar szent korona országainak területén való állandó tartózkodást, illetve lakást feltétlenül kitüzni nem szükséges, másfelől pedig, mert a b-k) pontok alatt felsorolt önkéntes belépésre jogosultak tekintetében a jövedelmi határ megállapitására az illetők foglalkozása, illetve gazdasági helyzete szempontjából szükség nincs, mig az a) pont szerint önkéntes belépésre jogosultak tekintetében a jövedelmi határt már a munkásügyi bizottság az illető pontban eltérőleg állapitotta meg.

A 7. § a) pontját a munkásügyi bizottság a következőleg módositotta: „a 10. § értelmében biztositási kötelezettség alá nem eső oly alkalmazottakat, a kiknek évi fizetése lakbérrel együtt ezer koronát vagy napibére négy koronát meg nem halad”; ugyane szakasz d) pontja a következőleg módosittatott: „a segédszemélyzet nélkül dolgozó önálló iparosokat”; végül e szakaszba k) pont alatt a következő rendelkezés vétetett fel: mindazokat az alkalmazottakat, kik a 3. § értelmében balesetre biztosittatnak, de az 1. és 2. § értelmében betegség esetére való biztositási kötelezettség alá nem esnek. Az a) és d) pontok jelzett módositásával a bizottság, mint a jelentés általános részében emlitettük, az orvosok kivánságának kivánt részben eleget tenni, mig a k) pontban foglalt rendelkezés felvétele a betegség és baleset esetére való biztositási kötelezettség elválasztásának a következménye.

A 8. §-hoz

A törvényjavaslat 8. §-a a balesetre való önkéntes biztositás lehetőségét állapitja meg ugyancsak 2400 koronát kitevő évi jövedelem, illetőleg javadalmazás erejéig. A balesetre való önkéntes biztositás joga mindazokat megilleti, a kik magukat a 7. § értelmében betegség esetére önként biztositják. A törvényjavaslat tehát az önkéntes biztositás jogának egységes megállapitásával itt is a biztositás körének teljes azonositására törekszik. Azonban természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy azok, a kik részére az önkéntes biztositási jog megadatott, magukat akár csak az egyik, akár csak a másik biztositási ágra biztosithassák. A 7. §-ban megnevezetteken kivül a törvényjavaslat 8. §-a és pedig csupán balesetre, megadja az önkéntes biztositás jogát minden jövedelembeli korlátozás nélkül, azonban természetesen itt is csak legfeljebb 2400 koronáig terjedő évi jövedelem, illetve javadalmazás erejéig mindazon üzemtulajdonosoknak, a kiknek üzeme balesetbiztositási kötelezettség alá esik, saját személyükre nézve, ugyszintén mindazon személyekre nézve, kik az üzemben rendszeresen vagy hivatásszerüleg megfordulnak és a kikért az üzemtulajdonost üzemi balesetekből kifolyólag szintén kártéritési kötelezettség terhelheti.

Ez utóbbi személyek biztositásának a biztositó pénztár kezelési teendőinek egyszerüsitése érdekében szintén azon naptári év végéig kell tartania, melyben a biztositás megszüntetése bejelentetik. Ez alól csak akkor van kivételnek helye, ha az üzemtulajdonos személyében változás áll be. A törvényjavaslat 8. §-a felhatalmazza az igazságügyministert, hogy azokat az eltéréseket, melyekkel a jelen törvény rendelkezései a javitó intézetekben elhelyezettekre és a letartóztatási intézetek üzemeiben foglalkoztatott letartóztatottakra alkalmazást nyernek, rendeleti uton állapithassa meg, miután e személyeknek akár kötelező, akár önkéntes biztositása sikeresen csak ugy lesz keresztülvihető, ha azok a különleges viszonyok, a melyek az illető személyek kereseti, munkáltatási és fegyelmi helyzetére vonatkoznak, kapcsolatban az azok által fizetendő biztositási dijakkal és a részükre járó betegsegélyekkel és baleeseti kártalanitásokkal, részletesen szabályoztatnak, a mely szabályozás törvényben nem, hanem csakis rendeleti uton történhetik meg.

A 9. §-hoz

A törvényjavaslat az üzemi baleset fogalom-meghatározását nem adja meg, miután ilyen fogalommeghatározást nemcsak egyetlen állam törvényhozásában sem találhatunk, de ilyen meghatározást a gyakorlati igényeknek megfelelően adni nem is lehet. Ez a kérdés minden egyes esetben a fennforgó viszonyok és körülményekhez képest külön-külön dönthető csak el. A törvényjavaslat 9. §-a ebben a tekintetben csak annyiban tartalmaz a munkások igényei szempontjából méltányos rendelkezést, hogy üzemi balesetnek tekinti az olyan házi vagy egyéb szolgálat közben beállott balesetet is, a melyet a biztositott a munkaadó vagy megbizottja rendeletéből vagy az üzem érdekében végez.

A törvényjavaslat 10. §-a az 1901. évi XIV. tc. 5. §-ával megegyezően az állami, törvényhatósági, községi és közalapitványi vállalatoknál vagy hivatalokban, ideértve az államvasutakat, a postát, távirdát, távbeszélőt és gyárakat is, alkalmazott azon egyéneket, kik betegség esetében illetményeiket legalább 20 hétre megkapják, a biztositási kötelezettség alól kiveszi, miután ezeknél, mint azt a 7. § a) pontjára vonatkozólag már megemlitettem, a fizetés élvezetére való tekintettel a betegség esetére való biztositási kötelezettség kimondása szükségesnek nem mutatkozik. A felsorolt vállalatokat azonban a törvényjavaslat még a müvészeti, tudományos és más közintézetekkel is kiegésziti, miután az ezeknél érvényben álló esetleges hasonló rendtartások az alkalmazottak igényeit betegség esetében hasonlóképpen biztositják. Ugyane vállalatok, hivatalok és közintézetek alkalmazottai, a mennyiben nyugdijjogosultsággal birnak, kivétetnek a balesetbiztositás kötelezettsége alól is, miután e nyugdijjogosultság részben a munkaadó hozzájárulásán alapszik és a keresetképtelenség esetében való ellátást kellőképpen biztositja.

Az 1891. évi XIV. tc. 5. §-ának fentebb ismertetett rendelkezését a jelen törvényjavaslatba is átvette, az idézett törvénycikk 6. §-ának ezt a rendelkezését, mely szerint az iparhatóság felmentheti azokat az alkalmazottakat a biztositási kötelezettség alól, a kik a betegség esetében a munkaadótól teljes ellátást vagy fizetésüket husz hétre követelhetik, a törvényjavaslat mellőzi s illetve e rendelkezésnek hatályon kivül helyezését ajánlja. A szerzett tapasztalatok ugyanis azt bizonyitják, hogy a törvény idézett szakasza a visszaélésekre tág teret nyujt és hogya munkakadók az idézett szakaszban foglalt joggal a legtöbb esetben csak olyan alkalmazottakkal szemben éltek, a kik betegség esélyének legkevésbé vannak kitéve; ellenben azon alkalmazottaikat, a kiknek körében a betegség gyakrabban előfordul, továbbra is a betegsegélyező pénztáraknál biztositották, ugy hogy a törvény 6. §-a szintén egyik oka volt annak, hogy a betegség szempontjából kevesebb veszélynek kitett alkalmazottak elvonásával a betegsegélyező pénztárak a biztositási czélra szükséges kellő anyagi eszközökkel nem rendelkezhettek.

A 11. §-hoz

A törvény 11. szakasza a betegség esetére való biztositási kötelezettség előfeltételeül szolgáló bér vagy fizetés nagyságának megállapitásánál az 1891:XIV. tc. 16. §-ának utolsó bekezdésében foglalt rendelkezés átvételével aképpen intézkedik, hogy a lakbér vagy a természetbeni lakás egyenértéke, továbbá esetleg élvezett pótlékok, az élelmezési pótlékok kivételével és osztalékok számitásba nem vehetők, ugyszintén nem vétetnek figyelembe e pótjavadalmazások a betegség esetére fizetendő járulékok megállapitásánál sem. A törvényjavaslat e rendelkezését az indokolja, hogy a fizetéshatár, a melytől a biztositási kötelezettség függ, eléggé alacsonyan van megálapitva, ugy, hogy a fizetés ez aránylag csekély összegének az egyéb pótlékokkal való kiegészitése az alkalmazott biztositási kötelezettsége szempontjából kivánatosnak nem mutatkozik. Különben is az emlitett pótjavadalmazások összege bizonytalan és azoknak fix értékét a legtöbb esetben pontosan megállapitani alig is lehet, ugy, hogy a pótjavadalmazások beszámitása csak a biztositási kötelezettség alól való kibuvásra szolgáltathatna alkalmat; a balesetbiztositásnál ellenben, hol a biztositási kötelezettségre az élvezett javadalmazás összege befolyással nem bir, ellenben a javadalmazásnak csak a kártalanitások megállapitásánál és természetszerüleg a biztositási költség felosztásánál és kirovásánál van szerepe, e mellékjavadalmazásoknak a fizetésbe való beszámitása az alkalmazottak kártalanitási igényeinek lehető teljes mérvben való biztositása érdekében szükségesnek mutatkozik.

Végül a törvényjavaslat 11. szakasza intézkedést tartalmaz az iránt, hogy az élelmezésnek és egyéb természetbeni járandóságoknak egyenértéke mindenkor a kerületi munkásbiztositó pénztár alapszabályaiban állapitandó meg. Ez egyenértéknek a kerületi pénztár alapszabályaiban való megállapitása azért is czélszerünek mutatkozik, mert a természetbeni járandóságoknak egyenértéke helyenként változik és a kerületi pénztárban résztvevő érdekelség lehet első sorban illetékes arra, hogy saját területére nézve e természetbeni járandóságoknak egyenértékét a valóságnak megfelelően és helyesen megállapithassa. Az alapszabályokban történő megállapitás biztositékot nyujt a megállapitás bizonyos állandóságára nézve, a nélkül hogy ez a megállapitott egyenértéknek később szükségesnek mutatkozó megváltoztatását megakadályozná.

A 12-15. §-okhoz

A törvényjavaslat általában véve a bejelentési kötelezettségnek azt a módját és renszerét, a melyet az 1891. évi XIV. tc. állapitott meg, fenntartja, tekintetbe véve azonban azt, hogy a törvényjavaslat 1. §-a szerint, mint fentebb emlitettem,a biztositásba nemcsak a bizonyos ideig munkában álló, hanem egyálltalában minden alkalmazott bevonatik, továbbá tekintettel arra, hogy a bejelentések a törvényjavaslat szerint nem csupán a betegség, hanem a baleset esetére való biztositásra is tétetnek, a törvényjavaslat 12. §-a a bejelentésekre nézve általában két rendszert állapit meg; azok a munkaadók ugyanis, a kik állandó alaklmazottakat foglalkoztatnak, a bejelentéseket továbbra is az alkalmazottak munkábalépése alkalmával egyéni bejelentési lapok utján tehetik meg; ellenben azok a munkaadók, a kik bizonyos számu nem állandóan alkalmazott egyént foglalkoztatnak, a bejelentéseket bérfizetési jegyzékek benyujtásával tehetik és pedig azok a munkakdók, a kik husznál több nem állandóan alkalmazott biztositásra kötelezett egyént foglalkoztatnak, heti bérfizetési jegyzékekkel, a kik pedig száznál több ilyen munkást foglalkoztatnak, havi bérfizrtési jegyzékekkel. A törvényjavaslat 12. §-a, tekintettel arra, hogy a bejelentés mind a két biztositási ágra történik és hogy különösen a balesetbiztositás szempontjából bizonyos adatoknak a közlése a biztositás keresztülvitele szempontjából kiváló fontossággal bir, megállapitja azokat az adatokat is, a melyeket a munkakadónak a bejelentés alkalmával a biztositó pénztárral okvetlenül közölnie kell.

Hasonlóképpen kötelezi a törvényjavaslat a munkaadókat arra is, hogy az alkalmazott munkaviszonyában, valamint az üzemben előforduló minden változást, melynek akár a baleset, akár a betegség esetére való biztositás keresztülvitele szempontjából jelentősége van, a biztositó pénztárnál ugyancsak bejelentsék. A bejelentés határideje az egyénenként való bejelentésnél az 1891. évi XIV. törvénycikkben megállapitott nyolcz nap. Ennek vltozatlanul való hagyáást a törvényjavaslat azért ajánlja, hogy igy azok a munkások, a kik egy heti időre vagy ennél rövidebb időre alkalmaztatnak, a nyolcz napos határidő alatt külön bejelentések mellőzésével egy időebn legyenek a biztositó pénztárhoz bejelenthetők. A munkaadó a bejelentéseket a kerületi munkásbiztositó pénztárnál tartozik megtenni, ezek a pénztárak szolgálnak ugyanis az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárnak a biztositási müvelet közvetitő szervei gyanánt. Az anyagi hátrányok, a melyeket a törvényjavaslat 12. §-ának utolsó bekezdése a bejelentések elmulasztása esetére megállapit, részben ellensulyozni kivánják azokat a jogtalan előnyöket, a melyeket a munkaadók a bejelentés elmulasztása által szerezhetnek és igy ezzel is kényszeritő eszközt kivánnak gyakorolni a bejelentéseknek a törvényes határidőben és módon való megtételére, másrészt ez anyagi hátrányok a biztositással foglalkozó pénztárnak a bejelentés elmulasztása által okozott kár teljes mértékben való megtéritését czélozzák.

A munkaadók biztositására kötelezett alkalmazottaiknak a munkából való kilépését, ugyszintén az üzem megszünését, mely körülmények a biztositási kötelezettség megszünését vonják maguk után, hasonlóképen a bejelentési kötelezettségre nézve megállapitott szabályok szerint tartoznak bejelenteni. A kilépés, s illetve az üzemek megszünsésének a bejelentése is tehát részben egyéni bejelentő lapokkal, részben pedig heti vagy havi bérfizetési jegyzékekkel történik. Mig az 1891. évi XIV. törvénycikk 27. §-a szerint, ha a munkaadó a biztositára kötelezett alkalmazottjának munkából való kilépését bejelenteni elmulasztotta, e kötelezettség elmulasztása esetében a járulékokat a kilépés tényleges bejelentéséig sajátjából volt köteles megfizetni, addig a törvényjavaslat 14. §-a, számolva azzal a körülménynyel, hogy a biztositásra kötelezett alkalmazottnak más biztositási kötelezettség alá eső üzemben való munkába állása esetén az illető alkalmazott utáni fizetési kötelezettség az uj munkaadót terheli, a törvény 26. §-ának idézett szakaszát olyképen módositja, hogy a munkaadó a kilépésnek a törvényes határidőben való be nem jelentése esetén a járulékokat a bejelentés tényleges megtörténrtéig, de ha az alkalmazott más biztositási kötelezettség alá eső üzemben munkába állt, csak ez ujabbi munkába állás napjáig tartozik egészen a sajátjából befizetni.

Az önkéntes biztositásra vonatkozó bejelentések ugyanazon módon és adatok közlése mellett, mint a hogy a törvényjavaslat 12-14. § megállapitják, az önkéntes tagok által a kerületi munkásbiztositó pénztáraknál közvetlenül teendők meg; természetes azonban, hogy ha az önként biztosithatók a törvényjavaslat 7. §-ának utolsó bekezdése alapján a munkaadó jelenti be a munkásbiztositó pénztárnál, abban az esetben a bejelentés és az ennél megkivánt összes adatok közlése az illető munkaadó feladata lesz.

A törvényjavaslat 12-15. § értelmében tett bejelentésekről a munkásbiztositó pénztár a munkaadónak elismervényt ad. Szükséges ez azért, mert egyfelől a bejelentések elmulasztásának sulyosabb természetü következményei vannak és igy a munkaadónak a bejelentési elismervény e következmények ellen biztositékul szolgál, másfelől pedig azért, mert a bejelentésből származó jogigényeket, a kiszolgáltatandó elismervénynyel szintén igazolni kell.

A 17. §-hoz

A mint a munkásbiztositó pénztár által a bejelentésekről kiadandó elismervények a munkaadók igazolásául szolgálnak, épp ugy gondoskodni kell arról is, hogy a biztositott alkalmazottaknak jogaik és igényeik igazolhatása czéljából szintén megfelelő tagsági igazolványok állittassanak ki. A törvényjavaslat 17. §-a tehát az eddig csak a betegsegélyező pénztár alapszabályaiban szabályozott tagsági igazolványok kiadásának kötelezettségét rendeli el. E tagsági igazolványok a biztositott pénztári tagoknak adandók ki és azokat szabály szerint a kerülewti munkásbiztositó pénztár, mint az országos biztositó pénztár helyi közvetitő szerve, állitja ki. Tekintettel azonban arra, hogy a biztositottak nagyobb száma esetén a tagsági igazolvány kiállitása a biztositó pénztárra esetleg tulságos nagy terheket róhatna, továbbá tekintettel arra, hogy a munkaadónak szintén érdekükben áll, hogy a saját hozzájárulásuk mellett biztositott alkalmazottaiknak, tagsági és segélyezési jogaik ls igényeik igazolására, megfelelő igazolványok álljanak rendelkezésükre, a törvényjavaslat feljogositja a kereskedelemügyi ministert arr, hogy a közhatósági vállalatokat ;s hivatalokat, valamint azokat a munkaadókat, kiknél állandóann 100-nál több munkás nyer alkalmazást, a kik tehát e teendők ellátására kellő számu irodai munkaerővel rendelkeznek és a kiknél, illetve a melyeknél a közhatósági jelleg, vagy a vállalat nagyobb terjedelme következtében e jog kifogástalan gyakorlására nézve kellő garanczia van, feljogosithassa, illetve kötelezhesse arra, hogy alkalmazotaik részére a kerületi biztositó pénztártól átveendő kötelezhesse arra, hogy alkalmazottaik részére a kerületi biztositó pénztártól átveendő tagsági igazolványokat saját felelősségükre maguk állitsák ki.

A törvényjavaslat szerint a biztositott tagok a tagsági igazolványért bizonyos, az országos pénztár alapszabályaiban meghatározandó dijat tartoznak fizetni. E dijfizetési kötelezettség oka csak részben az, hogy az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárnak az igazolványok kiállitásával járó költségei megtérittessenek. A dijfizetési kényszer előirásának tulajdonképeni szükségessége és oka abban áll, hogy ezek a tagsági igazolványok szolgálnak már a betegség és baleset esetére való biztositásnál is a tagsági igények igazolására és ezeknek annál nagyobb fontosságuk és jelentőségük van, mert a betegség esetére való biztositásnál a segélyezési igények a tagság tartama szerint is változnak. Mindaddig tehát, mig e tagsági igazolványoknak a biztositottak előtt anyagi értékük nincs, azok ez igazolványokat megőrizni nem fogják. Különös fontossága lesz ez intézkedésnek akkor, ha a rokkantsági és aggkorbiztositás is törvényhozási szabályozát nyer, miután abban az esetben a tagsági igazolványok egyuttal a heti befizetések igazolására is fognak szolgálni. A tagsági igazolványok diját a biztositásnál elfogadott fizetési rendszer sterint a munkaadó köteles beszolgáltatni, azonban, miután a tagsági igazolványok a biztositottak kezeihez szolgáltatandók ki és ennélfogva az igazolványoknak a biztositottak által való megőrzésére kell törekedni, a törvényjavaslat feljogositja a munkaadót arra, hogy a tagsági igazolványokért fizetett dijakat, a melyek természetesen csak igen csekélyek lehetnek, az alkalmazott fizetéséből vagy béréből levonhassa.

A 18. §-hoz

A 18. § első mondatából a pénzügyi bizottság az „illetve köteleztetett” szavak kihagyását határozta el, mert ez a mondat jogelvonásról rendelkezik és igy szövegezési szempontból a törölt kifejezést az emlitett helyen használni nem lehet. Magától értetődik azonban, hogy az itt emlitett jogelvonás azokra az esetekre is kiterjed, midőn a vállalatok a tagsági igazolványok kiállitására a 17. § szerint köteleztettek.

A 20. §-hoz

A törvényjavaslat 20. §-a a munkaadóknak megfelelő ellenőrzéséről gondoskodik ama kötelezettségek teljesitése szempontjából. a melyeket a törvényjavaslat II. fejezete a munkaadókkal szemben megállapit. Ez ellenőrzésre, mely szükség esetén az üzem megszemléléséből, megvizsgálásából, a bér- és munkásjegyzékek, valamint a vonatkozó nyilvántartások megtekintéséből áll, a törvényjavaslat sz iparhatóságokat, a kir. iparfelügyelőket és az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárt, illetve a kerületi munkásbiztositó pénztárakat jogositja fel. E különböző ellenőrzési fórumoknak a megállapitása tulajdonképen többszörös felügyelet jellegével nem bir és épen ezért e többszörös felügyelet révén a munkaadók esetleges zaklazásától tartani nem kell. Az iparhatóságokat ugyanis az 1884. évi XVII. tc. -ben foglalt ipartörvény 121. §-a kötelezi arra, hogy a területükön létező gyárakat kiküldötteik által évnegyedenként legalább egyszer a helyszinen megszemléltessék. Az iparfelügyelők gyárvizsgálati kötelezettségéről az 1893. évi XXVIII. tc. intézkedik.

A törvényjavaslat tehát akkor, a midőn a munkaadóknak a törvényjavaslatban foglalt kötelezettségek teljesitése szempontjából az iparhatóságok és iparfelügyelők által való ellenőrzéséről intézkedik, tulajdonképen uj ellenőrzési fórumokat és szerveket nem teremt, hanem csupán azt az ellenőrzési és felügyeleti müködést használja fel, melyet az iparhatóságok és az iparfelügyelők gyárellenőrzési kötelezettsége révén a fentebb idézett törvények már rendszeresitettek. Az pedig csak természetesnek mutatkozik, hogy az emlitett iparhatóságok és kir. iparfelügyelők akkor, a midőn a gyártelepeket hatáskörük és az összes munkásvédelmi intézkedések szempontjából megvizsgálják, ebbeli vizsgálatukat és ellenőrzési tevékenységükett ama kötelezettségek teljesitésének megvizsgálására is kiterjeszszék, melyek a munkaadót a betegség és baleset esetére való biztositásból kifolyólag a törvény alapján terhelik. A törvényjavaslat tehát tulajdonképen csak az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár, illetve az ennek helyi szerve, a kerületi munkásbiztositó pénztár által kiküldendő pénztári közegek utján való helyszini vizsgálatokról és ellenőrzésekről intézkedik. Erre pedig természetszerüleg szükség van, mert az iparhatóságok és iparfelügyelők egyfelől csak a gyárüzemek és illetőleg bizonyos meghatározott üzemek helyszini megvizsgálására vannak a vonatkozó törvényes szabályok szerint feljogositva és igy e törvényes szabályok alapján minden biztositási kötelezettség alá eső üzemet meg sem vizsgálhatnának, ugy hogy ez üzemek megvizsgálására és ellenőrzésére az országos, illetőleg a kerületi munkásbiztositó pénztár feljogositandó, másfelől pedig azért, mert az iparhatóságok és iparfelügyelők a maguk gyárvizsgálati és gyárellenőrzési tevékenységükben bizonyos meghatározott és előre megállapitott rend szerint járván el, az országos munkássegélyező és balesetbiztositó pénztár, illetve a kerületi munkásbiztositó pénztárak a sürgős helyszini vizsgálatot igénylő esetekben az emlitett hatósági szervek müködését igénybe sem vehetnék.

Hogy a helyszini vizsgálatok sikeresek lehessenek, köteleztetnek a törvényjavaslat szerint a munkaadó pontos és rendes bérjegyzékek vezetésére, azoknak a vizsgálatra jogositott közhatósági vagy pénztári közegeknek felmutatásásra, az üzem és az összes vonatkozó nyilvántartások megtekintésének megengedésére, ugyszintén mindazon adatoknak rendelkezésre bocsátására, melyeknek a bejelentések, a járulékfizetés és a tagsági igazolványok tekintetében fontosságuk van. a helyszini vizsgálatok költségei természetszerüleg az azt teljesitő iparhatóságok és kir. iparfelügyelőket illetőleg a kincstár, az autonom közegek tekintetében pedig pedig a biztositó pénztár terhére esnek. Ha azonban a helyszini vizsgálatok szüksége abból az okból merül fel, mert a munkaadó valamely, a törvényben előirt kötelezettségének teljesitését elmulasztotta, ebben az esetben a helyszini vizsgálatnak költségei a munkaadóval szemben állapittatnak meg, a munkaadó szükségtelen megterheltetésének érdekében azonban ebben az esetben is csak akkor, ha a munkaadó mulasztását a pénztár által kitüzendő legfeljebb 15 napi határidő alatt nem pótolja. A munkaadót terhelő eljárási költségek behajtását a törvényjavaslat a közigazgatási uton, a közadók módjára való behajthatóság megállapitásával biztositja. A törvényjavaslat 20. §-a, mint emlitettem, a munkaadókat pontos és rendes bér- és munkásjegyzékek vezetésére kötelezi. Ilyen munkás- és bérjegyzékek vezetése a kisiparban (kiskereskedelemben) természetesen felesleges, sőt nem is rendelhető el, mert az alkalmazottak igen csekély száma mellett ez csak felesleges megterhelés lenne.

Bár a törvényjavaslat nem határozza meg azt, hogy a bér- és munkásjegyzékek vezetése mely munkaadókra nézve kötelező, azonban a törvény 37. §-ának amaz intézkedéséből kifolyólag, mely szerint azok a munkaadók, kik ötnél több munkást üzletükben rendszerint nem alkalmaznak, a balesetbiztositás költségeit nem a felosztó és kirovó eljárás szerint, hanem előzetes dijfizetéssel tartoznak fizetni, természetszerüleg következik, hogy a bér- és munkásjegyzékek vezetése csak azokra a munkaadókra nézve lesz kötelező, a kik állandóan vagy legalább is rendszerint ötnél több munkást alkalmaznak. Miután az ellenőrzés gyakorolhatása érdekében a munkás- és bérjegyzékekre hosszabb időn át szükség lehet, a törvényjavaslat kötelezi a munkaadókat, hogy a munkás- és bérjegyzékeket három évig megőrizzék. Végül a törvényjavaslat 20. §-ának utolsó bekezdése az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár, illetve a kerületi munkásbiztositó pénztárak kellő igazolással ellátott közegeinek az ezen szakasz alapján való eljárásnál közhatósági jelleget ad, hogy e közegek helyszini eljárásuk közben a büntető törvények szerinti ama fokozottabb védelemben részesittessenek, mely hasonló eljárásnál a közhatósági közegeket megilleti.

A 24. §-hoz

Az 1891:XIV. tc. 16. §-a értelmében a betegség esetére biztositott tagok járulékai vagy az átlagos közönséges, vagy a valósággal élvezett napi bérek alapján állapittattak meg és fizettettek. Azt, hogy e két bér közül melyik veendő alapul, az illető pénztár alapszabályai határozták meg. Az átlagos közönséges napibért az élelmezés egyenértékével együtt bizalmiférfiak és az illetékes kereskedelmi és iparkamara meghallgatása mellett a pénztár székhelye szerint illetékes iparhatóság esetről-esetre és pedig külön a férfiakra, a nőkre és a 18 éven aluli alkalmazottakra állapitotta meg. A törvény e rendelkezése következtében, mely megfelelt a betegsegélyező pénztárak törvény szerint megállapitott ama szervezetének, mely szerint minden betegsegélyező pénztár a hozzá tartozó alkalmazottak biztositását teljesen függetlenül, saját koczkázatára végezte, a betegsegélyező pénztáraknál a szerint, hogy a járulékok az átlagos napibér vagy a tényleg élvezett bér alapján szedetnek, valamint az átlagos napibér alapul vétele esetén az átlagos napibér-osztályok megállapitása tekintetében a legnagyobb eltérések mutatkoznak. A törvényjavaslatban kontemplált ama czentralizált biztositási szervezet következtében, mely szerint a betegség esetére való biztositást egységes országos pénztár végzi, melynek a kerületi pénztárak csak helyi közvetitő szervei lesznek, a járulékok alapjául szolgáló bérszámitás tekintetében is az egységes rendezés mutatkozik szükségesnek.

Ebből az okból a törvényjavaslat mindenekelőtt mellőzi azt, hogy a betegsegélyezési járulékok a tényleges fizetés vagy bér alapján legyenek számithatók, miután a bérek különböző nagysága és az e tekintetben országszerte mutatkozó nagy eltérések a tényleges béreknek alapul vételét lehetségessé nem teszik. A járulékoknak a tényleges fizetés vagy bér alapján való számitása különben sem mutatkozik szükségesnek, miután abban az esetben is, ha a járulékok átlagos napibér-osztályok szerint fizettetnek, a biztositottaknak átlagos napibér-osztályba való besorozása a tényleges fizetés, illetve bér alapján történik és igy a járulékszámitás alapjául tulajdonképen ez esetben is - habár esetleg csekély eltérésekkel - a tényleg élvezett fizetés, illetve bér szolgál. A törvényjavaslat tehát azt az egységes rendelkezést tartalmazza, hogy a betegség esetére való biztositásánál minden biztositott tagnk a járuléka átlagos napibér-osztályok szerint fizetendő. Az átlagos napibér-osztályokat, tekintettel arra, hogy a biztositási müvelet végzése az országos pénztár feladata, e pénztárnak az alapszabályai állapitják meg, a törvényben meghatározott azzal a korlátozással, hogy az átlagos napibér-osztályok legnagyobb összege 8 koronánál magasabb nem lehet. Az átlagos napibér-osztályok legmagasabb összegét az 1891: XIV. törvénycikk 16. §-a 4 koronában állapitotta meg. Tekintettel azonban arra, hogy a törvényjavaslat 1. §-a szerint biztositási kötelezettség alá esnek mindazok az alkalmazottak, kiknek napibére 8 koronánál nem több, a miből következik, hogy az alkalmazottak egész 8 korona napibérig a biztositó pénztárnak tagjai lenni tartoznak, nincs semmi elfogadható ok arra, hogy a biztositottak teljes napibérük erejéig ne biztosithassák magukat.

Ezért a törvényjavaslat 24-ik §-a, mint emlitettem, az átlagos napibér-osztályok legmagasabb összegét egész 8 koronáig emeli fel, miáltal a biztositott alkalmazottak teljes napibérük, illetve annak a törvényben meghatározott%-a erejéig biztosithatják magukat a betegség esetében fizetendő táppénzt. Az átlagos napibér-osztályok rendszerének felállitása mellett, tekintettel arr, hogy a 8 korona legmagasabb napibér-osztály mindenesetre több, legalább 6 átlagos napibér-osztály felállitását teszi szükségessé, a férfiakra, a nőkre és a 16 éven alulli alkalmazottakra külön napibér-oszzályok felállitáa fölöslegesnek mutatkozik, miután a nők és a 18 éven aluli alkalamzottak a keresetüknek megfelelő átlagos napibér-osztályba, s illetve azok a biztositott tagok, kiknek keresetük nincsen, a fizetendő járulékok szempontjából a legkisebb átlagos napibér-osztályba lesznek besorozandók. Az 1891:XIV. tc. 16. §-a értelmében a biztositásba bevont alkalmazottak csak tényleges fizetésük vagy bérük, illetőleg csak a tényleges fizetésük vagy bérük alapján rájuk nézve irányadó átlagos napibér erejéig biztosithatták magukat. Ennek a következménye az, hogy azok az alkalmazottak, a kik csekélyebb bért élveznek, esetleg kielégitő ellátásban betegség esetében nem részesülhetnek, miután a törvény a táppénz összegét a biztositott tagoknak betegség esetében fizetendő járulék kiszámitásának alapjául vett bérösszeg fele összegében és illetőleg megfelelő százalékában állapitotta meg.

A törvény e rendelkezése, mint gyakorlati esetek igazolják, azzal a következménnyel jár, hogy abiztositásba bevont alkalmazottak a táppénz elégtelenségét többszörös biztositással, nevezetesen egyidejüleg több betegsegélyező pénztárba való belépéssel kivánják pótolni, a minek a következménye viszont az volt, hogy ez a többszörös biztositás egyuttal betegszinlelésre és az illető betegsegélyező pénztáraknak ily módon való megkárositására alkalmat adott, a mi annyival könnyebben volt lehetséges, mert a betegsegélyező pénztárak arról, hogy illető esetleg más betegsegélyező pénztárnál biztositotta magát, tudomást nem is szerezhettek. A törvényjavaslat ezzel szemben egyfelől azért, hogy a betegsegélyező pénztáraknak betegszinlelés utján való megkárositását lehetőleg megakadályozza, másfelől pedig azért, hogy alkalmat nyujtson a pénztári tagoknak arra, hogy magukat esetleg a tényleges kereset szerint járó csekélyebb összegü táppénzre is biztosithassák és ugyancsak ennek megfelelőleg magasabb temetkezési segélyt is biztositsanak hozzátartozóinak, 24. §-ban megengedi, hogy a biztositásba bevont alkalmazottak magukat fizetésük vagy bérük szerint napibér-osztálynál magasabb osztályban is, tehát természetszerüleg egész 8 koronáig biztosithassák. A fizetendő járulékok ama különbözete azonban, mely a magasabb osztályban való ez önkéntes biztositással jár, természetszerüleg a munkakadókat nem terheli.

Ennélfogva e járulék-különbözetet az önkéntes biztositásra megállapitott szabályok szerint magának az alkalmazottnak kell fizetnie. E rendelkezéssel áll kapcsolatban a törvény 65. §-ának az a rendelkezése, mely szerint senki sem lehet az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárnál betegség esetére többszörösen biztositva, a mi lehetséges volna azon az alapon, hogy az országos pénztárnak a kerületi munkásbiztositó pénztáron kivül a vállalati betegsegélyező pénztárak, sőt a 194. § szerint a bizonyos tagsági létszám mellett fennmaradó magánegyesületi betegsegélyező pénztárak is közvetitő szervül szolgálnak. E helyett a többszörös biztositás helyett rendszeresitette a törvényjavaslat 24. §-a a magasabb átlagos napibér-osztályaban való biztositást, mely a biztositottak érdekeit minden tekintetben kielégiti, s a mellett a kerületi munkásbiztositó pénztáraknak az ellenőrzése és ezzel betegszinlels megakadályozására is módot nyujt. Nehogy a pénztári tagok betegségük alatt, illetőleg abban az időben kérjék a magasabb átlagos napibér-osztályba való felvételüket, a midőn betegségükbekövetkeztét már érzik és ezáltal jogtalanul vegyenek igénybe magasabb segélyezéseket, a mi mindenesetre a többi biztositott pénztári tag megkárositását jelentené, a törvényjavaslat 24. §-a intézkedik az iránt is, hogy a magasabb átlagos napibér-osztályban való önkéntes biztositás s illetve a magasabb napibér-osztályba való felvétel előzetes orvosi vizsgálat kedvező eredményétől legyen függővé tehető.

A 25. §-hoz

Az 1891: XIV. tc. 17. és 18. §-a betegség esetére fizetendő járulékokat az átlagos napibér, illetve tényleges napibér vagy fizetés 2-5 százalékában állapitották meg, azzal a korlátozással, hogy közvetlenül a betegsegélyező pénztár megalakulása után 2%-nál magasabb járulék szedhető, továbbá hogy 2%-nál magasabb a járulék abban az esetben sem lehet, ha a pénztár a törvényben megállapitott legcsekélyebb mérvü segélyezésnélnagyobb segélyezést nyujt. A törvényjavaslat 25. §-a a szedhető betegsegélyezési járulékok minimumát szintén 2%-ban és maximumát ugyancsak 5%-ban állapitja meg, a nélkül a korlátozás nélkül azonban, hogy a járulékok felemelése a nyujtott segélyezések mérvézől bármilyen irányban függővé volna tehető. A gyakorlati tapasztalatok ugyanis az 1891:XIV. tc. ismertetett korlátozó rendelkezései mellett kedvező adatokatnem szolgáltattak.

Eltekintve ugyanis attól, hogy a betegsegélyező pénztárak megalakulásuk alkalmával 2%-os járulékkulcs alapulvétele melett az annak idején kibocsátott mintaáalapszabályok alapján a törvény szerint legcsekélyebb mérvü segélyezést a családtagok részére betegség esetében ingyen nyujtandó orvosi gyógykezeléssel és gyógyszerekkel is kiegészitették, tehát a betegség esetében nyujtandó segélyek törvény szerinti legcsekélyebb mérvét a családtagok segélyezésével felemelték, illetve kiegészitteték, minek következtében a járulékszázaléknak később szükségessé vált felemelése a legnagyobb nehézségekbe ütközött abból a szempontból, mert a törvény világos rendelkezései következtében előzetesen a családtagok ingyenes gzógykezelését a nyujtott segélyezések közül törölni és igy a segélyezések mérvét a törvényszerü legcsekélyebb mérve leszállitani kellett, az idézett változás azért is indokolt, mert a járulékszázalékok felemelése mindig bizonyos ellenszenvvel és visszahatással találkozik a biztositottak részéről is, ha ezzel szemben a pénztárnak nem nyujtatik mód, ha a felemelt járulékok ellenében, ha nem is lényeges, de mégis bizonyos mértékü, a viszonyok által megengedett nagyobbellenszolgáltatást nyujthasson. 1891. évi XIV. tc. 17. §-a szerint a betegsegélyező pénztárak az összes biztositott tagok után egységes járulékkulcs alapján megállapitott járulékokat szedhettek. Ez egységes járulékszázaléki rendszer mellett tehát a foglalkozások veszélyességének, a bizonyos helyeken járó magasabb segélyezési költségeknek és a pénztári szolgáltatmányok nagyobb vagy kisebb mérvü igénybevételének a biztositására való befizetések nagyságának megállapitására befolyásuk nem volt.

Ezzel szemben a törvényjavaslat 25. §-a feljogositja az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárt, hogy biztositott tagjait a foglalkozási ág és hely szerint változó segélyezési költségekhez arányositott járulékok fizetésére is kötelezhesse. A törvényjavaslat e rendelkezésének egyik oka és magyarázata a biztositás természetében van. Minden biztositásnak, legyen bár az szövetkezeti biztositás, alapelve az, hogy a biztositott tag a szolgáltatások igénybevételének mérvéhez arányositott biztositási dijak fizetésére köteleztessék. Bár felhozhatók érvek a mellett, hogy a szocziális biztositásnál a kölcsönösség elvének a biztositásra fizetendő járulékok megállapitásánál is érvényesülnie kell oly formán, hogy a kedvező gazdasági helyzetben levők a kedvezőtlenebb gazdasági helyzetben levőknek a költségek részbeni átvállalásával segitségükre kell hogy legyenek, azonban ez az elv a betegség esetére való biztositásnál sem érvényesithető ugy, hogy az összes biztositott tagok a szolgáltatások igénybevételének különböző mérvére és az egyes biztositott tagok biztositásával járó költségek különböző nagyságára való tekintet nélkül egyenlő nagyságu járulékok fizetésére köteleztessenek, miután az egységes járulék fizetésének ekként következetesen alkalmazott elve a biztositottak bizonyos rétegeinek a kölcsönösségen tulmenő aránytalan megterhelésére és kárositására vezet. A betegség esetére való biztositásnak ugyanis már az 1891. évi XIV. tc. 24. §-ában megállapitott és a jelen törvényjavaslat 49. §-ában is fentartott alapintézkedése az, hogy addig, mig a tag beteg, sem ő, sem a munkaadó járulékot fizetni nem köteles.

A miből következik, hogy azok a biztositott pénztári tagok, a kik a biztositó pénztárak szolgáltatásait a legnagyobb mértékben igénybe veszik, az egyenlő járulékszázalék révén nemcsak a segélyezések igénybe vételéhez arányositva fizetnek kevesebbet a biztositásra, mint azok a tagok, a kik kevesebb mértékben veszik igénybe a biztositó pénztár szolgáltatását, hanem az előbbiekben a befizetései számszerint is sokkal csekélyebbek, miután a szolgáltatások igénybe vételének tartama alatt a járulékfizetés kötelezettségétől is mentesek. Ez az egyik körülmény indokolja azt, hogy a biztositási járulékok a betegség esetére való biztositásnál is a foglalkozási ágak veszélyességéhez arányositottan különböző összegben legyenek megállapithatók, miután épen a különböző nagyságu járulékszázalék idézi elő azt, hogy a különböző veszélyességi foglalkozási ágakban alkalmazott biztositottak a befizetett járulékok összegeit tekintve, egyenlő arányban járulnak a biztositás költségeihez. De szükséges a különböző nagyságu járulékszázalék megállapitását a foglalkozási hely szerint változó segélyezési költségekhez arányositva is megengedni.

Ha ugyanis a betegség esetén való segélyezés bizonyos helyeken külső körülmények folytán például közlekedési eszközök hiánya, orvosi fuvarköltség vagy a kórházba szállitás költségei révén aránytalanul nagyobb kiadásokat igényel, abban az esetben nemcsak a munkás, de a munkaadó is aránylagosan csekélyebb áldozatot hoz a biztositásra, mint azok a biztositottak, a kik a magasabb hozzájárulásra talán épen csak azért köteleztetnek, hogy az előbbiek biztositásával járó fedezetlen szükségletek fedezhetők legyenek. Ugy a biztositottak érdeke tehát, mint a munkaadók részéről való egyenlő teherviselés elve, ugyszintén a biztositás költségeiben való arányos részesedés szüksége hozzák magukkal annak a szükségességét, hogy az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár feljogosittassék arra, hogy az egységes járulékok rendszerétől eltérve, bizonyos veszélyes foglalkozási ágaknál és tulságos segélyezési költségeket okozó helyeken az általánosságban megállapitott járulékszázaléktól eltérő magasabb járulékszázalékot állapithasson meg. Végül szükséges ez a biztositás könnyebb keresztülvihetősége szempontjából is. A biztositó pénztár ugyanis csak ugy rendelkezhetik be a segélyezéssel járó költségekre, ha előzetesen megállapitani képes, hogy a különböző foglalkozási ágakban és különböző helyeken a betegsegélyek nyujtása minő kiadásokkal, minő költségekkel jár és ha a biztositott tagok, illetve azok munkaadói által fizetendő biztositási dijakat a nyujtott segélyek értékéhez és a költségekhez viszonyitva állapithatja meg.

A mint a járulék-százalék egységes - mint ugyancsak a tapasztalatok igazolják, - nehéz ennek oly mértékben való felemelése, hogy abból a nyujtott szolgáltatások költsége fedezhető legyen, mert mindig bizonyos foku ellenszenvet idéz elő az ilyen járulékfelemelés azok körében, a kiknek biztositása a biztositási dijaknak e felemelését szükségessé és indokolttá nem teszi. Végül a törvény 25. §-a intézkedést tartalmaz arra nézve, hogy abban az esetben, ha az országos pénztár által megállapitott járulékszázalékok mellett az alapszabályszerü segélyezéssel járó kiadások nem fedezhetők, a pénztár a járulékszázalékot megfelelő módon és arányban felmeleni tartozik, mig abban az esetben, ha az alapszabályszerü segélyezések a megállapitottnál kisebb járulékszázalék mellett is fedezhetők, a járulékszázalék megfelelő módon és arányban leszállitandó. A törvényben erre nézve azért szükséges intézkedni, hogy egyfelől a biztositó pénztár által vállalt kötelezettségek és tartozások fedezhetők legyenek, másfelől pedig, hogy a pénztár indokolatlanul és szükségtelenül a munkaadókat vagy biztositottakat a biztositás czimén költségekkel meg ne terhelhesse.

A 32. §-hoz

A törvényjavaslat a munkásoknak balesetre való biztositása czéljából országos pénztárt állitván fel és az országos pénztárnak tévén feladatává azt, hogy ugy a biztositásba bevont alkalmazottakat, mint azok munkaadóit a baleset következményei ellen biztositsa, az országos betegsegélyező és balesetbiztositó pénztár közvetlen feladata, hogy a biztositott alkalmazottakról és a munkaadókról megfelelő nyilvántartást, ugynevezett törzskönyvet vezessen. A törszkönyv vezetésének czéljából a kerületi munkásbiztositó pénztárak, melyek az országos pénztárnak ugy a betegség, mint a balesetbiztositás keresztülvitele szempontjából helyi szervezeteiként müködnek, s a hozzájuk a törvényjavaslat II. fejezete értelmében beérkezett bejelentéseket és az általuk esetleges helyszini vizsgálat alapján felvett adatokat, melyeknek a biztositás szempontjából való fontossága felett már maguk a kerületi pénztárak is bizonyos mérvü elsőfoku birálatot gyakorolnak, a törvény 23. §-ában megállapitott kötelességükhöz képest az országos pénztárhoz terjesztik fel. Az országos pénztár igazgatósága természetszerüleg a maga részéről is vizsgálat tárgyává teszi a hozzá ekként beérkezett bejelentéseket és adatokat, intézkedik azoknak esetleges helyesbitése iránt és az ekként beérkezett és esetleg helyesbitett adatok alapján határoz a bejelentett alkalmazottak, illetve az azokat foglalkoztató üzemek biztositási kötelezettsége felett.

Ez a vizsgálat és az annak alapján való határozás a biztositási kötelezettség megállapitása czéljából annyival is inkább szükséges, mert a törvényjavaslat meghatározván taxativ felsorolással a biztositásra kötelezett alkalmazottak körét és egyuttal megállapitván azt, hogy kik és mennyiben jogosultak magukat balesetre önként biztositani, természetszerüleg a biztositás jogát csak a taxativ felsorolása keretén belül adja meg. A mennyiben tehát olyan alkalmazottak, illetve üzemek jelentkeznének biztositásra, a kik, illetőleg a melyek a taxativ felsorolásba bele nem illeszthetők, ezeknek biztositási bejelentését az országos pénztár nem fogadhatja el. Az országos pénztár a beérkezett és esetleg a vizsgálat következményeképen helyesbitett adatok alapján állitja tehát össze a balesetbiztositára bejelentett alkalmazottakról és illetve az alkalmazottak munkaadóiról és ezek üzemeiről vezetendő törzskönyvet és tartja nyilván abban mindazokat az adatokat, a melyek a balesetbiztositás szempontjából fontossággal birnak. A törvényjavaslat előirja, hogy a törzskönyvben az alkalmazottak, illetve azok munkaadói iparágak és kerületi munkásbiztositó pénztárak szerint tartandók nyilván, főkép abból a czélból, hogy a kerületi munkásbiztositó pénztárak számára a törzskönyv alapján a szükséges felvilágositások bármikor megadhatók legyenek.

Ebből a czélból és tekintettel arra, hogy a törvény 23. §-a értelmében részben a betegség, részben a balesetre való biztositás czéljából maguk a kerületi munkásbiztositó pénztárak is nyilvántartásokat vezetnek, a törvényjavaslat előirja, hogy az országos pénztár az adatoknak a törzskönyvbe való bevezetése után a véglegesen megállapitott adatokat saját nyilvántartásaiban való keresztülvezetés czéljából a kerületi munkásbiztositó pénztárakkal közölni tartozik. Hogy a törzskönyv adatai állandóan helyesek és a tényleges viszonyoknak megfelelőek legyenek, a törvény 32. §-a ugyancsak gondoskodik arról is, hogy a munkaadó személyében, vagy az üzemben beálló mindennemü változások, melyeknek a balesetbiztositás szempontjából jelentőségük van és a melyek a 31. § értelmében az országos pénztárnak szintén bejelentendők, illetve tudomására hozandók, az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár által a törzskönyvben szintén kellőképen nyilvántartassanak és illetve a változások a törzskönyvbeli adatokon keresztülvezettessenek.

A 33-34. §-okhoz

A törvényjavaslat azon az alapon áll, hogy a kötelező balesetbiztositás költségeit, mint természetszerüleg is a termelés költségeit, abban a részben, mely az állami hozzájárulás által fedezett részen tul fenmarad, az egyes biztositásra kötelezett üzemek tulajdonosainak kell viselniök. Minthogy ez a balesetbiztositás költségeihez való hozzájárulás tulajdonképen az üzemhez, az üzem tulajdonához kapcsolódik hozzá, a méltányosság feltétlenül követeli, hogy az egyes üzemek munkaadói olyan arányban járuljanak a kötelező balesetbiztositás költségeihez, a milyenben annak előnyeit élvezik, illetve a minő mértékben a balesetbiztositó intézmény nyujtotta kedvezményeket az illetők üzemei igénybe veszik. Méltányos tehát e költségviselésnek a gyakorlatban való arányos megállapitása, vagy legalább olyan megosztása, mely valószinüség figyelembevételével - tökéletesen, pontosan a méltányos mérték meg nem állapitandó - ezt a méltányos arányt a lehetőségig megközeliti. A különböző veszélyességü üzemek a balesetbiztositás előnyeit abban az arányban veszik jobban igénybe, a mely arányban nagyobb, vagy kisebb veszélyét rejtik magukban alkalmazottaikra nézve. Az az üzem tehát, a mely nagyobb veszélyességgel dolgozik, méltányos, hogy aránylag és pedig nagyobb veszélyessége arányában megfelelő magasabb összeggel járuljon a kötelező balesetbiztositás költségeihez, mint a kisebb veszélyességü üzem.

Vagyis a teherviselés alapja a kölcsönösség elvének érintetlen hagyása mellett az üzemek különböző veszélyességi foka. Ennélfogva a balesetbiztositás berendezésének egyik elsőrendü fontosságu kérdése a különböző és a balesetbiztositás szempontjából figyelembe jövő üzemek veszéjességi fokozatának megállapitása, még pedig ugy, hogy az egyes üzemfajok, pl. vasgyárak vagy fürésztelepek veszélyességi foka lehetőleg pontos, tehát számszerü arányban nyerjen kifizetést. Az egyes üzemek veszélyességi arányának megállapitása, az ugynevezett veszélyességi osztályozás, teszi ennélfogva a balesetbiztositás pénzügyi szempontból fontos rendelkezései között azt az először megoldandó kérdést, azt a legelőször is szilárdan megépitendő alapot, a melyen a balesetbiztositás költségviselési tervét felépiteni kell. A törvény 33. és 34. §-ai foglalkoznak a veszélyességi osztályozás kérdésével. Az előbbi a veszélyességi táblázatnak az eddigi ipari baleset-statisztika alapján való megállapitásáról egyáltalán, tehát az általános irányu veszélyességi táblázatnak megalkotásáról rendelkezik, az utóbbi az egyes konkrét üzemeknek a már megállapitott veszélyességi táblázat csoportjaiba és osztályaiba való besorozásáról szól. Más szóval a 33. § értelmében a baleset-statisztika alapján megállapittatik, hogy például a kőfaragóipar veszélyessége ugy aránylik a kőfejtő- és veszélyességéhez, mint pl. 2: 12-höz, ha t. i. az összes balesetbiztositásra kötelezett üzemek veszélyességük szempontjából tizenkét arányos csoportba osztjuk be.

Vagyis ez esetben a kőfaragóipar a II., a kőbányaipar a XII. veszélyességi osztályba fog soroztatni. Ezzel ellentétben a 34. § az egyes konkrét üzemeknek a veszélyességi arányoknak megfelelően szerkesztett veszélyességi táblázat illető osztályaiba való sorozásáról rendelkezik. A veszélyességi táblázat és osztályai tehát tulajdonképpen kétfélék. A táblázat azt a veszélyességi arányt fejezi ki, melyet egyes iparágak egymáshoz állanak, tehát például egy szövőgyár és ezy gépgyár, a kőfaragás és kőfejtés, mig az osztályok egy és ugyanazon veszélyességi fokkal biró különböző üzemek szerint lehetnek különbözők, a szerint, a mint az egyik gyár jobban vagy rosszabbul van berendezve, az egyikben kisebb a baleset-veszély - mert megfelelő óvintézkedések vannak, - a másikban ellenben nagyobb, mert az óvórendszabályok elhanyagolvák. Mig tehát a veszélyességi táblázat az egész ipar osztályozását jelenti a balesetveszély szempontjából, addig a táblázat keretében az osztályozás az egyes üzemekre vonatkozik. Sem a veszélyességi táblázat, sem annak osztályokra való osztása tekintetében a törvényjavaslat nem rendelkezik részletesebben.

Nem pedig azért, mert itt az eljárásnak többféle módja kinálkozik, melyek közül a pénztár igazgatóásga, illetőleg közgyülése majd a szerint választhat, a mint azt viszonyaink mellett czélszerübbnek fogja tartani. Elvi rendelkezés csak az hogy veszélyességi táblázat és osztályozás szolgál a fedezet alapjául, a többi részlet, mely nem tartozik a törvény keretébe. A mi egyébként a veszélyességi táblázatot illeti, a szerkeszthető egyszerü relativ számarányok felvétele segitségével, a mikor a legkevésbbé veszélyes üzemcsoport arányszána lesz 1, mig az egyes üzemcsoporthoz viszonyitott magasabb veszélyességek arányában a többi üzemcsoportok magasabb arányszámot fognak nyerni. Rl. dohánygyárak 1, üvegesek 2, kőmivesek 5, cserepesek 9, épületbontások 25 stb. A veszélyességi arány emelkedésével az ezt kifejtő arányszámok is a szükséghez képest végtelenig emelkedhetnek. De szerkeszthető e táblázat ugy is, hogy mig a legkevésbbé veszélyes üzemcsoport arányszámának az 1, addig a legveszélyesebb üzemcsoport arányszámának előre megállapitva a 100 vétetik. E száz egységen belül azután veszélyességük arányábvan helyezendők el az összes üzemcsoportok.

Az előbbi a német szakszövetkezetek rendszere, melyek e rendszert autonom elhatározásuk alapján választották, a másik az osztrák, a melyet kormányhatósági rendelet honositott meg az osztrák balesetbiztositó intézeteknél. Az első végtelen és tulajdonképen sohasem lezárt arányszámsorával sokkal könnyebben kezelhető, de inkább csak ott alkalmazható, hol, mint a német fedezeti rendszernél, a veszélyességi arányszámoknak nem kell egy meghatározott és lezárt sort alkotniok abból a czélból, hogy a biztositás-teczhnikai alapon megállapitott és dijtételek alakjában megszabott járulékkulcs-számok (az ugynevezett járuléki dijszabás, Beitragstarif) ehhez a zárt sorhoz viszonyitva előre megállapithatók legyenek. Az osztrák balesetbiztositás fedezeti rendszere a biztositási dij alakjában fizetendő járulékok alakjában (Praaameinszstem) oldja meg a fedezet kérdését, a mely a 100-as veszély-osztályozáshoz jobban simul. Ez a veszélyességi táblázat azonban természetszerüleg nehezebben kezelhető mint a másik, mert itt az összes, a biztositás szempontjából tekintetbe jövő üzemeket veszélyességük alapján a 100 egységbe kellene beszoritani. Ez pedig nem mindig lehetséges. Ha ugyanis száznál több arányszámra van szükség, már e rendszeren rést kell ütni, a mi vagy törtszámok beékelésével történhetik, vagy akként eszközölhető, a mint ezt az alsó-ausztriai biztositó intézet veszélyességi táblázata és különösen 1900 január 1-én életbe lépett járuléktarifája mutatja.

Ez a veszélyességi táblázat ugyanis 14 osztályba sorozza be veszélyességük szerint az üzemeket. De megtartva e tizennégy osztályra kiterjedőleg a száz arányszámot, ugy, a mint azt pl. még az 1889. május 22-én belügyministerileg megállapitott járuléki tarifa tette volt, ma már nem tudná az egyes üzemeket veszélyességük szerint konkréte kellőleg specziálizálni. Épen ezért az uj tarifa az egyes osztályok arányszámait átviszi a másik osztályba. Igy azután alkalma van a dijtételeket, illetve a járulékokat - mert ezeknek megállapitása végett van egyáltalán szükség a balesetbiztositásnál veszélyességi táblázatra - finomabb árnyalatokkal megszabni. Ez a 100-as arányszámu rendszer lehető javitása, az ugynevezett teleszkopszerű tarifa-megállapitás. A német szakszövetkezetek fedezeti rendszere mellett különösen alkalmazható veszélyességi táblázat megállapitja az egyes veszélyességi osztályokat, egy-egy osztályba belefoglalván az egyenlő veszélyességü üzemekket. Ez osztályok veszélyességi arányát a minden osztály részére megállapitott veszélyességi arányszám képviseli. Emlitettem, hogy ez osztályozásnál itt a legveszélyesebb osztály arányszámának nem kell egy bizonyos számot. pl. 100-at elérnie, viszont azonban a legveszélyesebb osztály arányszáma ezentul is emelkedhetik. Megjegyzendő azonban, hogy ennél a rendszernél is lehet szükség a törtszámok alkalmazására, pl. nagyobb veszélylyel dolgozó egyes üzemeknél.

A német és osztrák veszélyességi táblázati rendszer között azonban még más különbség is van. E különbség a biztositás körén alapszik. A német biztositó szövetkezetek épen szakok szerint vannak szervezete és igy könnyebben áttekinthetik már a tábláuzat alkotásakor az egyes tényleg fennálló üzemek veszéályességi viszonyait. Az egyes üzemeknek as táblázat alapján való besorozsánál tehát a besorozást végzőknek kevesebb egyéni szabadságot engednek. E rendszernél minden üzemtulajdonos előre meg fogja tudni mondani, hogy üzeme melyik osztályba fog soroztatni. Az osztrák rendszer ezzel ellentétben, a mig egyfelől csak 14 veszélyességi osztályt ismer, minden ipar-, sőt gazdasági ágat felölel táblázatába. Ezen a szük osztályozáson, a mely a biztositás körének oly feltétlenül nagyobb voltánál fogva még hatványozattabban bizonyul szüknek, a 100 veszélyarányszámegység (Genahrenprozent) felvételével segit, a melyekről azonban csak a dijszabásban (Beitragstarif) szól, de a melyeket a veszélyességi táblázatnál nem elit. Világos tehát, hogy itt az egyes üzemek besorozásánál a besorozást végzők egyéni belátására nagyon sok van bizva. Még több bizatott pedig a teleszkóprendszer elfogadása által. Ebből a különbségből folyik a német és osztrák veszélyességi táblázatoknak az a további különbsége, hogy az előbbinél az ugynevezett veszélyességi osztályoknak csak névleges jelentőségük van. A veszélyességi osztály, melyet itt rendesen A), B), C) stb. betükkel jelölnek, összeesik a veszélyességi arányszámmal (Gefahrenziffer). A hány veszélyességi osztály van, ugyanannyi arányszám szerepel.

A hol törtszám szerepel mint arányszám, oott ez a szám tulajdonképen uj osztályt is alkot. Az utóbbi rendszernél azonban az osztályoknak, mnelyeket itt római számokkal jelölnek, fontos szerepük van, mert ez mutatja meg, hogy a dijszabás (Beitragstarif), mely osztályában keressük valamely üzem veszélyességi arányszámát, melyet az illető osztályban foglalt arányszámok között a konkrét viszonyokat figyelembe vevő egyéni becslés állapit meg. Végül különbség a két veszélyességi táblázati rendszer között az is, hogy a németnél, a veszélyességi táblázat egyuttal a járulékfizetésnek is mutató táblája. Ezért neve itt „Gefahren-Tarif”. Az osztrák veszélyességi táblázat ellenben csak a veszélyességi osztályozás, mint maga a hivatalos elnevezés is mondja: „Eintheilung in Gefahrenklassen”.

A veszélyességi táblázatok bármelyik rendszerét fogadja is el az országos munkásbetegsegélyező és baleset-biztositó pénztár, ez teljesen saját elhatározásától fog függni. A törvényjavaslat szabad kezet biztosit annak ebben. A törvényjavaslat e rendelkezésében is az a törekvés jut kifejezésre, hogy a tiszta szövetkezeti alapon szervezendő balesetbiztositó pénztár autonomiája minden belügyében megöriztessék és hogy igy mint szövetkezeti alakulat, pénzügyeinek miként való berendezéséért is első sorban magát a szövetkezetet terhelje a felelősség, a szövetkezet eleven élete csak ilyen közvetetlen vagyoni érdekeltség mellett lévén fentartható. A balesetek gyakoriságán felépülő veszélyességi táblázat megállapitása a pénztár legfontosabb belügye, még pedig az egyes tagokat vagyonilag közvetetlenül érdeklő fontos feladata révén, méltányos, hogy annak megalkotásában az összes tagok résztvehessenek. Ezért a jsvaslat a veszélyességi táblázat megalkotását nem tartja fenn az igazgatóságnak, hanem arra kifejezetten a pénztár közgyülését, mint a pénztárnak azon szervét mondja ki illetékesnek, mely az összes tagokat közvetlenül foglalja magában. Csupán az első veszélyességi táblázat az, melynek megalkotását a törvényjavaslat az állami munkásbiztositási hivatalra bizza, miután az első táblázat megalkotása oly beható és alapos tanulmányozást igényel, melyre az önkormányzati szervek már ebbeli jellegüknél fogva is, alkalmasaknak alig tekinthetők.

Az állami munkásbiztositási hivatal által megállapitott első veszélyességi táblázatot, azonban a pénztár közgyülése saját hatáskörében módosithatja, mihelyt annak szüksége felmerül. A veszélyességi táblázatoknak statisztikai, még pedig alapos balesetstatisztikai anyag feldolgozása alapján kell készülniök. Egy ilyen, még pedig lehetőleg hosszu időre szóló és a balesetbiztositás körébe bevont minden iparágra részletesen kiterjedő baleset-statisztikára van szükségünk, ha az egyes üzemcsoportok egymáshoz való veszélyességi arányát a balesetbiztositás szempontjából pontosan, számszerüen akarjuk megállapitani. Magától értetődik, hogy egy ily pontos és épen a veszélyességi osztályozás czéljaira eredménynyel használható baleset-statisztikának nemcsak a balesetek gyakoriságára, hanem azok mérvére, különösen a velök járó munkaképtelenségek időtartama és egyáltalán a munkaképesség elvesztésének foka szerint megkülönböztetendő arányaira is ki kell terjednie. Németország, mielőtt 1881-ben a balesetbiztositás tényleges behozatala iránt meginditotta volna a tárgyalásokat, részletes baleset-statisztikát készitett, mely kereken 2,000. 000 munkásra terjedt ki. Az összes munkaadókat megkeresték a baleset-statisztika szempontjából szükséges adatok szolgáltatására; 1882-ben pedig külön törvénynyel a balesetbiztositás czéljaira való tekintettel külön foglalkozási népszámlálást rendelt el a birodalom. Igy készült Németország erre a nagy socziál-politikai alkotásra, melylyel berendezése óta vezető szerepe van ezen a téren az egész művelt világon. Ausztriának is volt már néhány évi statisztikai anyaga, mikor balesetbiztositását megalkotta.

Nekünk mindössze öt évi baleset-statisztikánk van, ez is, a mi kötelező baleset-biztositás hiányában egyébként természetes, hézagos. Természetes tehát, hogy a veszélyességi táblázat elkészitéséhez ez a statisztika nem nyujt elfogadható alapot, hanem kzdetben utalva lesz a hazai pénztár alapul venni a már a balesetbiztositás idejében készült, tehát megbizható és épen a balesetbiztositás különleges szükségleteinek figyelembevételével megalkotott német és osztrák táblázatokat, akár azok egyikét, akár azok kombináczióját véve át, értékesitve természetesen a hazai balesetstatisztika anyagát is. - szóval a megindulhatás czéljaira a hazai viszonyokhoz alkalmazott külföldi mintát kellend majd alapul vennünk. a mint azonban Németországban és Ausztriában tulajdonképen csak a balesetbiztositás segitségével lehetett megát a baleset-statisztikát lehető ppontossá tenni és a mint tulajdonképen a balesetbiztositás statisztikai eredményei azok, a melyeknek alapján a további balesetbiztositást, tehát a veszélyességi osztályozást is mintegy tapasztalaton okulva, mindig tökéletesebbé lehet és kell tenni: ugy természetszerüleg nálunk is csak ugy lesz majdan tökéletessé tehető a veszélyességi táblázat és osztályozás, ha az tisztán és egyedül hosszabb időre vonatkozó pontos hazai baleset-statisztikára fog támaszkodhatni.

Épen ezért gondoskodni kell arról, hogy a müködés megkezdésekor és megkezdhetésére megalkotott táblázat megfelelően módositható és kiegészithető legyen. A törvényjavaslat gondoskodik is arról, a mikor egyfelől módot nyujt a veszélyességi táblázatnak a biztositási eredmények adta tapasztalatok alapján való módositására, másfelől a mikor a veszélyességi táblázatnak bizonyos időközökben való átvizsgálásáról és a balesetbiztositás eredményeivel való egybevetéséről kötelezőleg intézkedik. Az előbb jelzett irányban a törvényjavaslat ugy rendelkezik, hogy az első veszélyességi táblázatot módosithatóvá teszi, mihelyt a különböző üzemekben előfordult balesetek száma a módositást indokolja. Ez irányban időponthoz kötött kötelező rendelkezés nem vehető fel a törvénybe, mert lehet, hogy már az első vagy második év is kellő anyagot szolgáltat erre, különösen egybevetve az eddigi adatokkal, lehet, hogy ennél hosszabb idő szükséges hozzá. Az első módositás időpontját tehát a pénztár szabad elhatározásának kell fentartani.

Más elbirálás alá esnek az utóbb emlitett rendelkezések, melyek szerint a pénztár köteles az előfordult balesetek figyelembe vételével a veszélyességi táblázatot minden öt esztendőben ura átvizsgálni és a mennyiben indokolt, azt megfelelően módositani. Mig tehát az első rendelkezés fakultativ és lehetővé teszi a pénztár, illetőleg az egyes tagok méltányos vagyoni érédkeinek megóvása czéljából, hogy mihelyt a veszélyességi táblázat javitására alkalmas eszköz kinálkozik, az felhasználható legyen: addig a másik rendelkezés ugyancsak e méltányos érdekek megóvása czéljából kényszeritőleg irja elő, hogy egy hosszab időszak (5 év) letelte után a pénztár tartozik a veszélyességi táblázatot a tényleges statisztikai eredményekkel összehasonlitani, sőt ily vizsgálatok alkalmával, a mennyiben indokoltnak mutatkozik, a veszélyességi táblázatot a baleset-biztositás statisztikai eredményeinek megfelelően módositani is. A mennyire fontos és az ország balesetbiztositó pénztár tagjainak vagyoni érdekeit legközelebbről érintő kérdés, a veszélyességi táblázat megalkottassa, éppen annyira kivánatos, hogy e táblázat tényleg a fennforgó veszélyességi viszonyok alapján készittessék és hogy mindegyik üzemfaj a táblázatban olyan osztályba soroztassék, illetve olyan arányszámmal rovassék meg, a minő aránylagos veszélyességet a többi üzemfajokhoz képest az illető üzemcsoport csakugyan rejt magában.

Fontos anyagiérdekek, egész üzemcsoportok, illetve iparágak érdeke forogván igy a veszélyességi táblázat megalkotásánál koczkán, méltányos, hogy az a legnagyobb gonddal és a mennyiben erre mód kinálkozik, pártatlan, magasabb tekintélyü, teljesen szakavatott, de mindenesetre az egyes iparágak érdekei fölött álló, tehát lehetőleg állami szerv ellenőrzése mellett készüljön vagy legalább is egy ilyennek jóváhagyó hozzájárulása után adassék át rendeltetésének. Ilyen lesz a törvényjavaslat alapján szervezendő állami munkásbiztositási hivatal, a melynek jóváhagyása alá helyezi a törvényjavaslat a veszélyességi táblázat megállapitását és annak módositását. Ugyancsak a veszélyességi táblázat mindkét való beosztásától függő fontos ipari érdekek mutatták szükségesnek a törvény 34. §-ába olyan rendelkezésnek felvételét is, a melynek értelmében az országos biztositó pénztár közgyülésének a veszélyességi táblázatra vonatkozó, tehát ugy a táblázatot megállapitó, mint az egészben vagy részben megváltoztató határozata a közgyülés napját követő 15 napon belül az állami munkásbiztositási hivatalhoz megfellebbezhető legyen. Azon nagy anyagi érdekeknél fogva ugyanis, melyek a veszélyességi táblázat helyes és páratlan megállapitásához füződnek, a törvényjavaslat szükségesnek tartja módot nyujtani arra, hogy a jóváhagyás végett az állami munkásbiztositási hivatal elé kerülő veszélyességi táblázattal együtt azok az észrevételek és kifogások is a jóváhagyó főhatóság elé kerüljenek, a melyek az egyes érdekelt iparágak köréből a pénztár összessége által megalkotott táblázat ellen felhangzanak.

A veszélyességi táblázat megalkotásával ugyanis, bár még csak általánosságában, de már is döntés történik abban az irányban, hogy az egyes iparágak és igy közvetve az egyes üzemek is, milyen arányban viseljék a balesetbiztositás terheit. Ez az első lépés a költségmegosztás terén. Czélszerünek látszik már itt megengedni, hogy az egyes üzemcsoportok érdekében bárki felszólalhasson a munkaadók közül, mert ez által alkalma nyilik az állami

munkásbiztositási hivatalnak, jó eleve állást foglalni az egyes iparágak és üzemcsoportok veszélyességeinek aránya tekintetében, a mi minden esetre már tisztázni fogja a helyzetet és elő fogja mozditani, hogy az egyes érdekkörök a veszélyességi osztályozásba már beleéljék magukat akkorára, a mikor az egyes üzemek besorozására kerül a sor. Az általános osztályozás ellen való fellebbezésnek utat nyitó ez a rendelkezés ugyanis épen egyrészt azt czélozza, hogy elejét vegye az üzemek besorozása ellen való egyénenkinti tömeges fellebbezéseknek, a melyek különösen eleintén előreláthatólag nagy számmal fogják elárasztani az állami munkásbiztositási hivatalt.

Ebből folyólag remélhető, hogy a tömegérdekek védelmében megengedett fellebbezés az egyéni érdekek védelme czéljából való fellebezéseknek számát tetemesen csökkenteni fogja. Másrészt azonban ennek a fellebbezési jognak sokkal meszebb menő garancziális jelentősége is van. A közgyülés alakulása ugyanis előre meg nem állapitható. Előfordulhat, hogy egyes iparágnak a veszélyességi táblázat magasabb osztályba való besorozása válik szükségessé. Az igazgatóság meg is teszi erre vonatkozó javaslatát a revizió alkalmával a közgyülésnek, de az illető iparág képviselői nemcsak állást foglalnak az ellen, hanem nagy számban jelenve meg a közgyülésen, le is szavazzák azt. Ez esetben egy iparág javára a többi terheltetnék meg ersebben, vagyis a teherviselés nem volna arányos. Az ily esetlegességek ellen okvetlenül kell orvoslást keresni és ez nem lehet más, mint a pártatlan állami munkásbiztositási hivatal döntése.

Egy további garanczia ebben az irányban, hogy nemcsak az felebbezhet, a ki a közgyülésen jelen volt, hanem minden munkaadó. A felebbezés határideje 15 napban van megállapitva, mely idő teljesen elegendő, sőt hosszabb idő engedélyezése nem is lehet kivánatos, tekintettel arra, miszerint a pénztár fontos érdeke, hogy határozatai lehetőleg mielőbb kerüljenek végrehajtás alá. Az eddigiekből is kitünik már, hogy a veszélyességi táblázat megállapitása a balesetbiztos keresztülvitele szempontjából alapvető fontosságu, a mennyiben a munkaadók által viselendő terhek aránylagos felosztása csak ennek segitségével eszközölhető. E nagy fontosságnál fogva gondoskodni kellett a törvényjavaslatban arról, hogy a táblázat idejekorán a pénztár rendelkezésére álljon. ez a pénztár müködésének megkezdésekor biztositva van az által, hogy az első veszélyességi táblázatot az állami munkásbiztositási hivatal állapitja meg. a táblázatnak minden öt esztendőben megejtendő felülvizsgálata határidejéül a törvényjavaslat minden ötödik esztendőnek harmadik hónapját rendeli.

E határidő lehetővé teszi, hogy a felülvizsgált táblázat gondos és beható tanulmány tárgyává tétessék az állami munkásbiztositási hivatal részéről is és hogy az még idejekorán közölhesse elhatározását a pénztárral, illetőleg a pénztárnak elegendő idő álljon rendelkezésére a hivatal által esetleg módositott táblázat és osztályozás következtében szükséges munkálatokra, nevezetesen, hogy az egyes üzemek idejekorán besoroztassanak a veszélyességi táblázat megfelelő osztályaiba. A mennyiben e határidőig a táblázat felülvizsgálását a pénztár nem készitené el, a törvényjavaslat értelmében a táblázatot az állami munkásbiztositási hivatal késziti el, illetve gondoskodik annak felülvizsgálásáról. Ez a rendelkezés biztositja az autonomiának teljes megóvása mellett a táblázat elkészitését, egyuttal pedig előre megállapit intézkedést arra az esetre is, ha bármi oknál fogva a táblázat összeállitását, illetve felülvizsgálását a pénztár az előirt határidő alatt nem teljesitené. Ez által is biztositja azt, hpgy a pénztár müködése fennakadást ne szenvedjen.

A törvény 33. §-a tehát az egyes iparágaknak a veszélyességi táblázatba való sorozását tárgyalja, illetőleg a teherviselés arányát állapitja meg. Ezzel szemben a 34. § az egyes üzemeknek a már megállapitott veszélyességi táblázat egyes osztályaiba való besorozásáról intézkedik. E besorozást a törvényjavaslat a pénztár igazgatóságára bizza. A pénztár közgyülése után ez az első és legmagasabb autonom szerv, a melylyel a pénztár rendelkezik. Erre kellett tehát ruházni ezt a nehéz és az egyes üzemek szempontjából fontoos feladatot. Mint legmagasabb szervre, talán a közgyülésre kellett volna ezt a jogot ruházni, de üzemek folytonos keletkezése és megszünése, jellegük és más oly körülmények változása, a melyek a balesetbiztositás szempontjából fontossággal birnak, állandóan müködésben lévő szervet kivánnak, mely mintegy nap-nap után végezze el feladatát, ha azt akarjuk, hogy a balesetbiztositás keresztülvitele fennakadást ne szenvedjen. Szembeállitva már most egymással e két követelményt, vagyis egyfelől azt, hogy a besorozást a pénztár összessége vagy legalább is annak képviselete végezze, másfelől azt, hogy a besorozást egy állandóan müködő szerv teljesitse, e feladatot a törvényjavaslat szükségszerüen csak a pénztár igazgatóságára bizhatta, gondoskodva egyuttal a besorozás módjáról, vagyis az erre vonatkozó eljárásról is, kifejezetten kimondva, hogy a veszélyességi táblázat osztályaiba való besorozásnak az egyes üzemeknek fenforgó veszélyességük szempontjából mindenkor egyenkint való megvizsgálása alapján kell történnie.

Ez az egyénenkénti vizsgálat el nem kerülhető, mert nem volna sem méltányos, sem igazságos a kevésbbé jól berendezett üzemeket ugyanazon dijszabás alá sorozni, mint az ugyanoly iparágbeli azon üzemeket, melyek a baleset-veszély elháritására szükséges összes intézkedéseket megtették. Ezenkivül vannak üzemek - még pedig nem is csekély számban - melyek több iparágat ölelnek fel, tehát különböző veszélyességi osztályba sorolandók. Nehogy azonban ily üzemeknél a számitás nagyon komplikált legyen, szükséges lesz megállapitani, hogy melyik a főüzem, ahhoz kell majd alkalmazni a melléküzemeket is, szóval a besorozás másképen, mint az üzemek egyenkénti elbirálásával, nem történhetik. Egyébként a különböző üzemágak besorozásával járó komplikáczióknak elejét veendő, a törvényjavaslat szerint az ilyen különböző veszélyességü üzemágakkal biró üzem, a munkaadó hozzájárulása mellett egy átlagos veszélyességi arányszám megállapitása utján egy osztályba is lesz sorozható. A veszélyesség szempontjából való egyenkénti vizsgálat legczélszerübben az egyes üzemtulajdonosok nyilatkozatai alapján eszközölhető. A nyilatkozatok pedig legegyszerübben itt is szétküldendő és a pénztár czéljainak megfelelően szerkesztett kérdőivek pontos kitöltése, vagy esetlega II. fejezet értelmében tett bejelentések felhasználása által történhetik.

A mint az első besorozás megtörténte után keletkező, vagy csak ezután a pénztár tudomására jutó (pl. önkéntesen biztositott) üzemek utólag soroztatnak be a veszélyességi táblázat osztályaiba, ugy természetes, hogy az igazgatóság részéről ujabb besorozást tesz az is szükségessé, ha időközben az üzemben a veszélyesség változására kiható bárminő változások történnek, vagy ha esetleg ily körülmények, bár már előbb is fennállottak, de csak a besorozás után jutnak a pénztár tudomására. Ezt kifejezetten is elrendeli a törvény 35. §-ának második bekezdése. E rendelkezésnek az a czélja, hogy a besorozás a veszélyességi táblázat osztályaiba, igy tehát a balesetbiztositás költségviselése mindig a tényleg okozott veszélyességi arányban az igazságnak megfelelően történjék. A törvényjavaslat az iránt is tartalmaz rendelkezést, hogy ez a kiegészitő besorozás, mely egyes, addig a pénztár előtt ismeretlen adatoknak tudomására jötte következtében válik szükségessé, csak az üzemtulajdonos előzetes meghallgatása után történjék meg.

Tekintettel a 12. §-ban foglalt rendelkezésekre, a melyek az üzemi változások stb. bejelentését a munkaadók szigoru kötelességévé teszik, méltányos az érdekelt munkaadónak, esetleges igazolhatása czéljából, ennél az utólagos besorozásnál is szót engedni. Olyan körülmények bejelentésének elmulsztása foroghat ugyanis itt szóban, a melynél esetleg nemcsak rosszhiszemüség nem, de még egyéni mulasztás sem terheli a munkaadót. Mint minden intézkedésről, ugy az egyes üzemek besorozásáról is az illetékes kerületi

munkásbiztositó pénztár utján nyernek a munkaadók értesitést. A szóban forgó szakasz utolsó bekezdése - mely szerint a pénztár igazgatóságának az üzemeket veszélyességi osztály és ezzel dijtétel alá sorozó határozata visszaható erővel bir azon időpontig, melyben a fokozott veszély tényleg beállott - nem kiván bővebb indokolást. A megállapitott veszélyességi arányszám mint dijtétel, illetve mint a költségekhez való hozzájárulás kulcsa a költségfelosztás számitásának szolgál alapjául. Magától értetődik tehát, hogy e számitásnál az üzemre nézve irányadó veszélyességi arányszám a fokozott veszély beálltának napjától lesz irányadó. Ugyanez az elv magyarázza a törvény 35. §-ának rendelkezéseit is.

A 36. §-hoz

A törvénynek a balesetbiztositás pénzügyi szempontjából legfontosabb rendelkezéseit a 36. § tartalmazza. Ez a szakasz rendelkezik ugyanis a fedezet kérdéséről, Szabályozza pedig egyrészt azt, hogy kik tartoznak a balesetbiztositás költségeit fedezni, másrészt azt, a kik a balesetbiztoditád költségeit fogják viselni, minő módon, minő számitás alapul vételével járuljanak hozzá az intézmény költségeihez? Az első kérdés tekintetében a törvényjavaslat különbséget tesz az országos biztositó pénztár igazgatási költségei és u. n. balesetbiztositási üzemi kiadásai között, mely utóbbiak főleg a kártalanitásokból állanak. Az igazgatási költségeket a törvényjavaslat értelmében az állam viseli, a többi költségekkel a törvényjavaslat az egyes munkaadókat rója meg. E költségeket a munkaadók - mint azt a veszélyességi táblázat és annak osztályainál emlitettem - arányosan viselik és azokat biztositási járulékok alakjában fizetik be. A balesetbiztositás tulajdonképeni terheit tehát s törvényjavaslat szerint a munkaadók viselik. A biztositási költség ugyanis tulajdonképen a termeléssel járó teher, melyet okvetlenül a munkaadónak kell viselnie, a ki ezeket a költségeket fokozatosan átháritja a fogyasztásra, vagyis végső eredményében ezeket a költségeket nem is a munkaadó, hanem a fogyasztó fogja viselni.

Uj teher kétségkivül, de a versenyviszonyok szempontjából nem jöhet figyelembe, mert azokban az államokban, melyekkel gazdasági érintkezésünk legélénkebb és egész forgalmunknak több mint 90%-át teszi, nevezetesen Ausztria, Német- és Olaszországban ugyanezeket a terheket az ipar már régen viseli. Ebből folyólag még a versenyviszonyok szempontjából sem tehető az ellen kifogás, ezek nem romlanak meg a mi hátrányunkra, különösen ha azt is tekintetbe vesszük, hogy azok az államok már évek óta viselik ezeket a terheket és ebből folyólag fokozottabb mértékben is, mert természetes, hogy az intézmény öregbedésével annak terhei is növekednek. Olyan ez a teher, mint az iparba fektetett tőkék esetleges veszteségei. Ez is, azok is az üzemtulajdonost terhelik, ez nem egyéb, az üzem természetében rejlő veszélyből származó munkaerő-veszteségnél, illetőleg ezen veszteség ellen való biztositásnál. Az alkalmazottaknak a balesetbiztositás költségeibe való bevonásának elvi és czélszerüségi okok állják utját. Elviek annyiban, hogy a baleset általában üzemi veszély, melyet óvatosság, elővigyázat, körültekintés és megfelelő intézkedések csökkenthetnek ugyan, de meg nem szüntethetnek. Az üzemi veszélyért pedig a munkás általában nem vonható joggasl szavatossági viszonyba, már pedig a biztositás nem egyéb, mint a szavatosság megváltása. Gyakorlati nehézség viszont ebben az, hogy a munkásosztály a költség számba jövő hányadával ugy sem terhelhető meg. Jelentéktelen, tehát csak forma szerinti hozzájárulás pedig minő Ausztriában az alkalmazottaknak a balesetbiztositás költségeihez való 10%-os hozzájárulása, pénzügyi szempontból figyelembe sem jöhet azok részéről, kik a költségek 90%-át viselik.

A legjobb bizonyitékot erre épen az osztrák balesetbiztositás szolgáltatja, a melynél a munkaadók tulnyomó része az összeg csekélysége és a vele járó nehézségek miatt a munkások béréből ezt a 10%-ot nem is vonja le. Ott tehát papiroson viselnek a munkások is terheket, valóságban azonban nem, vagyis ez ott inkább fikczió, mely azonban sok visszássággal jár. Ezeket a visszásságokat elkerülendő, de másrészt az elv tisztaságát is megőrzendő, a törvényjavaslat a munkásokat kivül hagyja a teherviselésen, illetőleg közvetlenül nem vonja azokat bele. Az alkalmazottaknak a balesetbiztositás terheibe való közvetlen bevonása ellen felhozható aggályok és érvek egyike sem merül fel azonban az állami hozzájárulással szemben. Viszonyaink között ez elkerülhetetlenül szükséges. Sajnos, iparunk nincs abban a helyterben, hogy az összes terheket maga elbirja, azért háritja át a törvényjavaslat az igazgatás költségeit az államra, melylyel szemben azonban nem kivánm annak semmi részt az intézmény igazgatásában, hanem mindössze a köteles állami ellenőrzésre szoritkozik és azon pártatlan minden irányban független legföbb hatóság szervezésére, mely az egész intézményt betetőzi, a nélkül azonban, hoogy a pénztár szorosabb értelemben vett autonomiájába beavatkoznék.

Ennek az autonomiának teljességében való lehető megőrzése és az alkalmazottaknak a közvetlen teherviselés alól való mentesitése, de ennek daczára kellő befolyásuknak az egész vonalon való biztositása adja meg az egész törvényjavaslatnak jellegét: minden irányban reális és a kor szellemével lépést tartó intézménynek akar alapja lenni. Ennyiben ismertetvén és megokolván a javaslatnak a kötelező balesetbiztositás költségeinek viselésére vonatkozó intézkedéseit, nevezetesen megokolván lehető röviden, hogy miért nem vonhatók be azok viselésébe az alkalmazottak, azon módozatok taglalására térek át, a melyek szerint a költségek a törvényjavaslat értelmében fedezendők.

Mielőtt azonban a javaslat idevágó rendelkezéseinek indokolására térnék át, általában ismertetni kivánom maguknak a fedezeti módoknak kérdését. Annyival inkább szükséges ez, mert ez egyrészt az elméletben és gyakorlatban egyaránt leginkább vitatott balesetbiztositási kérdés, másrészt az egész törvényjavaslatnak a biztositás költségeit viselő munkaadók szempontjából legfontosabb rendelkezése; ezen fordul meg, hogy a költségek fedezetében az olcsóbb vagy drágább rendszer választassék-e, illetőleg mily alapra fektettetik pénzügyi szempontból az egész intézmény? A balesetbiztositás költségeinek azt a részét, a melynek sajátos természetével itt a fedezet kérdésénél különösen számolni kell, a biztositásra forditott kiadások teszik.

Két lényegesen különböző rendszert alkalmaznak a költségek arányos és igazságos viselése czéljából a külföldi idevágó legjelesebb törvényhozások: az osztrák és a német. Az egyik számit azzal a nehézséggel, a melylyel a halálozási viszonyok és a járadéki élvezetek idejének megállapitása jár, de azon segiteni iparkodik és ideális tökéletességre törekszik. A másik rendszer tulteszi magát a számitás nehézségein és minthogy azt tapasztalja, hogy akármilyen pontos és lelkiismeretes számitással, különösen kezdetben, a balesetbiztositási intézmény berendezésekor, a mikor még a némi tapogatózás alapjául szolgáló statisztika sincs meg, az eszményi tökéletesség nemcsak hogy el nem érhető, de meg sem közelithető, inkább a jelent tartja szem előtt és a jövővel kevésbbé törödik.

Az első rendszert az osztrák balesetbiztositási intézmény képviseli. Ezt a rendszert rendesen, de nem eléggé pontosan, tőkefedezetinek (Kapitaldeckungs-System) nevezik, a mely lényegében tulajdonképen dijfizetőnek volna nevezendő. Lényege pedig az, hogy az érdekeltség minden egyes tagja a nála alkalmazott munkások száma, illetve bére, az üzem veszélyességi foka stb. alapján valószinüségi számitással biztositási technikai módon megállapitott és fizetendő évi járulékaival (dijfizetéssel) a kártalanitésok aránylagosan reá eső részének megfelelő tőkeértékét is fedezi. Ez a rendszer tehát évenkint fedezi a kirovandó járulékokkal nemcsak az évi költséget, az azon évi kártalanitások összegét, de azoknak tőkeértékét is. Tehát az egy évben előforduló balesetekből eredő összes kártalanitási összegeket és egyéb, ebből jövőben is előreláthatólag felmerülő költségeket ez a rendszer ugyanazon év terhére fedezi. E mellett a biztositó péntár magát a járadék fedezeti tőkéjét gyüjti és teszi félre, ugy azonban, hogy a valószinüségi számitás alapján fedezze a járadékot az azt élvező élete hosszáig és az utolsó részlettel maga a tőke is felemésztetett. Nem oly tőkéről van tehát itt szó, melynek kamatai fedezzék a járadékot, mely esetben a tőkének igenh magasnak és állandónak kellenne lennie, hanem biztositási technikai alapon megállapitott dijak fizetése által valószinüségi számitással megállapitott fedezeti tőke. Tehát ez tulajdonképen tőkefedezés dijfizetés mellett (Kapitaldeckung mit Praaamienverfahren, mint a német terminologia mondja).

A másik rendszer hazája Németország. Lényege a következő: A folyó évi kártalanitások, illetve költségek az év végével összegeztetnek. Ez az összeg a biztositó érdekeltség egyes tagjaira a náluk alkalmazott munkások száma, illetve azok bére, valamint a veszélyességi táblázat alapján az egyes üzemekre nézve megállapitott arányszám szerint felosztatik és kirovatik. Elnevezése felosztó sé kirovó rendszer, németül, mely általánosan elfogadott műelnevezésként alkalmaztatik erre a rendszerre: Umlageverfahren. E rendszer szerint trhát nem az illető évben megállapitott kártalanitásoknak több évre felosztott tőke értéke szedetik be a tagoktól, hanem évről-évre csak az az összeg rovatik ki a tagokra - természetesen a veszélyességi táblázat és osztály szerint, valamint kifizetett munkabére után - mely az előző évben tényleges kiadást képezett. Az előbbi tehát - ha a dijszabás helyes - állandó jellegü, az utóbbi évről-évre terjedő változó dijfizetéssel jár. Ez a két rendszer lényege. Állitsuk már most egymással szembe mindkettőt, előnyeikkel és hátrányaikkal, ugy a mint azokat az elmélet és gyakorlat emberei kimutatni igyekeznek. Az osztrák tőkefedezeti rendszer előnyei gyanánt a következőket emelik ki: 1. A jövőt feltétlenül és teljesen csak ez a rendszer biztosithatja.

A felosztó rendszerben, melynél a tőke nem fedeztetik, abban a pillanatban, melyben a biztositó intézet vagy szövetkezet megszünik mükődni, egyáltalában nem lehet többé kártalanitásról szó, a járadékok nem folynak tovább. A szerencsétlenül járt és esetleg élete végéig kártalanitásra szoruló munkás, a ki arra igénynyel bir, e mellett a rendszer mellett a tőkefedezeti rendszerrel ellentétben igy tulajdonképen teljesen biztositva nincsen. 2. Minthogy a tőkefedezeti rendszernél a tőke fedeztetik, a költségek viselésében az aránylagos igazság elve van megvalósitva. Ennél a rendszernél nem fordulhat az elő, ha t. i. tökéleseten van keresztülvive, hogy a költségeket viselő tagok a későbbi években, igy különösen azok, a kik később lépnek a szövetség kötelékébe, jobban terheltetnek meg a járadékok folytonos emelkedésénél fogva, mint az előző években. 3. A tőkefedezeti rendszernél a hozzájárulási kulcs emelésére később a biztositás-technikai számitások pontossága folytán nincs szükség, a költségeket viselők előre tudják a reájuk eső terhek nagyságát.

A termelésnek tehát itt a balesetbiztositás költségeivel évente nem mint egy előre meg nem határozható kétséges kiadással, hanem, mint a költségvetésbe épen meghatározott voltánál fogva könnyen beállitható tétellel kell csak számomlnia. 4. A tagok által fizetendő járulékok állandók lévén, az esetleges ipari válságok idején a terhek nem sulyosabbak, mint azelőtt voltak, mig a felosztó-kirovó rendszer szerint az évenként emelkedő terhek ilyenkor sulyosabban érintik az ipart, különösen ha régi vállalatok megszünnek és ujak nem keletkeznek helyükben, mert a teher akkor kevesebb vállalat között oszlik meg. 5. Ugyanez az eset állhat elő munkabér-csökkenések esetén a kirovó-felosztó rendszer mellett, mert a magasabb összeg kisebb munkabér-összegekre osztandó fel, a mi a tőkefedezeti rendszernél szintén ki van zárva. A felosztó és kirovó rendszer előnyei gyanánt pedig ezeket szokták felemliteni: 1. A felosztó és kirovó rendszer mellett szól a tőkefedezeti rendszernek az a hátránya, hogy az ehhez szükséges statisztikai anyagra, a melynek nyomán a valószinüségi számitások eszközölhetők volnának, nagyon nehéz szert tenni. Évek hosszu tapasztalatai szükségesek ehez és akkor sem lehet pontos számitást tenni. Eddig legalább nem sikerültek még sehol sem a tökéletes dijtételeket biztositó statisztikai számitások. E nélkül pedig a dijszabás nem lehet állandó, tehát épen legfőbb előnye nincs meg.

2. Ennek a rendszernek épen előnye a költségek lassu, fokozatos emelkedése, miután egyáltalán kerülendő, hogy az ipar mindjárt kezdetben nagyon, a balesetbiztositás költségeinek teljes mértékével terheltessék meg. Ezenkivül az az évi költségemelkedés, melyet a felosztó-kirovó rendszernél a járadékok szaporodása okoz, csak bizonyos ideig tart, addig tudniilik, mig az elhalálozások folytán a járadékélvezők száma egy bizonyos normál számot el nem ér. Ez a szám azután majd az ipari alkalmazottak számának szaporodásával, melyet az ipar fejlődése von maga után, csak lassan és a balesetbiztositás terhei szemppontjából könnyen fog növekedni. 3. Nem megvetendő előnye a felosztó és kirovó rendszernek az sem, hogy nem köt le oly nagy tőkéket, mint a tőkefedezeti rendszer. E nagy tőkék ugyanis sokkal jobban értékesithetők az iparban, honnan a tőkefedezeti rendszer által ok nélkül elvonatnak. 4. Igen sulyos következményekkel járhat a tőkefedezeti rendszernél a kamatláb-csökkenés és nagy nehézségekkel maga a tőkekezelés. A számitás természetesen bizonyos meghatározott kamatláb alapul vétele mellett történik. Ha ez esetleg csökken - a mit legalább ötven évre alapitott számitással nem lehet előre megállapitani, - akkor az egybehalmozott nagy tőke kamatozásánál állhat be nagy fedezeti hiány, vagyis a járadékok nem fizethetők ki a gyümölcsöztetésből, hiányt kell fedezni.

Az alsó-ausztriai munkás balesetbiztositó intézet 1890-ben nagy ankétet rendezett a legelőkelőbb bel- és külföldi mathemarikusok között annak a kérdésnek eldöntésére, mi helyesebbb, ha megmarad Ausztria balesetbiztositásában a tőkefedezeti rendszer mellett, avagy áttér a felosztó-kirovó rendszerre? Okot erre az ankétre az adott, hogy az osztrák balesetbiztositó pénztárak évről-évre rohamosan emelkedő hiánynyal zárták mérlegeiket, mely hiány milliókra rugott és a dijszabás többszöri emelését vonta maga után. Ez anként első és legszembetünöbb eredménye az a vélemény volt, hogy az osztrák balesetbiztositás nagy és kárhoztató hibát követne el, ha a balesetbiztositásnak a tőkefedezeti rendszer mellett való megvalósitása utáni tizenegyedik esztendejében ettől a rendszertől elpártolna és az egyszerübb, de különösen kezdetben olcsóbb, évenkint felosztó és kirovó rendszerre térne át. Abszolut előnyeit e két rendszernek a vélemények közül csak kevesebb szakértő vetette össze és azon vélemények közül is, a melyek a kérdésre csak általánosságban terjeszkedtek ki, a legszakavatottabb szerzők egyike oda nyilatkozott, hogy „mathematikai szempontból tekintve a két rendszer költségei végeredményben egyenlők”. A német birodalmi belügyi hivatal egyik tanácsosa, mint ugyancsak felkért szakértő, a két rendszer költségbeli különbségeiről mathematikai bizonyitásai révén arra az eredményre jutott, hogy a felosztó-kirovó rendszernél az u. n. megállapodási időbeli (Beharrungs-Zustand) járulék, vagyis abban az időpontban, melyben az uj járadékok a már megszünőkkel kiegyenlittetnek, 23.3%-kal nagyobb, mint az első évben fizetendő költségrészlet, illetve járulék.

Ezzel ellentétben a tőkefedezeti rendszer mellett a járulék mindig egyenlő marad, már az első évben éppen ugy, mint a megállapodási idő tartama alatt, ugy hogy pl. a felosztó-kirovó rendszer szerint a járulék az első évben 1000 személy után 700 korona, akkor ezek után az állandósulás idejében évenkint 16. 329 K volna fizetendő. Ugyanazon alapon számitva a tőkefedezeti rendszer szerinti évi átlagos hozzájárulás csak 10. 395 K volna. E mathematikailag levezetett bizonyitásokhoz azonban kétség fér. Nagyon sok függ ugyanis - hogy e számitás tényleg bizonyitó erővel birjon - attól, hogy az ugynevezett állandósulási idő mikor következik be. E tekintetben pedig ez az első pillanatra nagyon tetszetős számitás

nem nyujt szilárd támaszt, mert szerzője számitásainál tulajdonképen nem a balesetbiztositás, hanem a német aggkorbiztositás halálozási táblázatot vette számitása alapjául, a mely kétségtelenül sokkal könnyebben kapható meg, mint a balesetbiztositásra vonatkozó. Igy kapott 57 évi mozgalmat és csak az 58-diki évben megállapodást a járadékélvezők számában. Teljesen pozitiv alapon egyetlen szakértő számitása sem nyugszik, a legtöbb - a ki részletes számitásokat végzett - ugyancsak az aggkor-biztositás halálozási táblázataiból indult ki, a mi már egymaga is elég ok arra, hogy számitásaik eredményeit bizonyos fentartással fogadjuk.

Mennyire eltérők e tekintetben a szakértők számitásai, mi sem bizonyitja jobban, mint az, hogy némelyek a megállapodási időpontot (Beharrungs-Zustand) 50, mások 60-75 évben veszik fel. Megneheziti még a számitást és összehasonlitást az is, hogy azok alapjául Németországra vonatkozólag nem a tiszta felosztó-kirovó rendszer vétetett, hanem a nagy tartalékalappal való kombináczió, melylyel Németország tulajdonképen egy harmadik fedezeti módra tért át. Abban az egyben azonban megegyezik valamennyi meghallgatott szakértő, hogy a német felosztó-kirovó rendszer az első évtől kezdve 17-20 évig tetemesen olcsóbb az osztrák tőkefedezeti rendszernél, illetőleg csak a biztositás 17-20. évében éri el a járulék azt az összeget, melyet az osztrák tőkefedezeti rendszer mellett már az első évtől kezdve kell viselni. Némelyek szerint a 17., mások szerint a 20. év után azonban a német rendszer a járulékok magasabbak lesznek, mint az osztrákok, eleintén kisebb emelkedéssel, később nagyobbal, ugy hogy mig az u. n. megállapodási időben az osztrák teher fejenként 12 K-t tesz majd ki, a németországi 20 márkára fog emelkedni.

Érdekesen világitja meg különben a kérdést az egyik szakértő következő összeállitása: A német és osztrák rendszer szerint csak a kártalanitási költségeket véve, tehát az igazgatási költségek leszámitásával, esik 1000 k munkabéregységre:

Években összesen Kirovó rendszer szerint Tőkefedezeti rendszer szerint Tőkefedezeti rendszer szerint tehát
+ több - kevesebb
1890-1896 28.55 K 84.50 K 55.95 K -. -
1897-1909 134.90 K 211.90 K 57. - K -. -
1910-1959 1.174.35 K 815. - K -. - K 339.35 K

Ennélfogva fizetendő 60 év alatt a felosztó-kirovó rendszer szerint 1. 357 K 80 fillér, a tőkefedezeti rendszer mellett 1.111 K 40 fillér, vagyis végeredményében a tőkefedezeti rendszer szerint 60 év alatt 359 K 35 fillérrel több, illetve 112 K 95 fillérrel kevesebb = 246 K 40 fillérrel több. E szerint 1910-ig, tehát kereken 20 évig olcsóbb a felosztó-kirovó rendszer, azontul azonban a 60. évig ugy emelkedik, hogy 1910-től 1959-ig összesen 246 K 40 fillérrel több teher esik a munkaadóra, a mi 60 év alatt 22.2% különbözetet, évenkénti megosztásában pedig 1000 K munkabérre 4 K 10 fillér többlet-megterhelést jelent. Ugyanezen számitás szerint a felosztó-kirovó rendszer szerinti járulékok még az 1959. éven tul is emelkednek, mindaddig, mig 1000 K béregységnél 10 K 20 fillér különbözet fog előállani. Egy másik szakértő a két rendszert a tőkék szempontjából hasonlitván össze, arra az eredményre jut, hogy 1889-90-től 1897-ig az osztrák szükségletet a baleset-biztositásban a tőkefedezeti eljárás szerint 88.611,876 K volt, holott ugyanehhez ugyanezen idő alatt a felosztó-kirovó rendszer szerint csak 59.342.260 K lett volna szükséges, vagyis a tőkefedezeti rendszer mellett ezen nyolcz év alatt kereken 30 millió koronával több tőke vonatott el az ipartól, mintsem szükséges lett volna.

Mielőtt ezek után állást foglalnánk a fedezeti rendszer tekintetében, illetőleg megokolnám a törvényjavaslat által eéfoglalt álláspontot, vessünk egy futó pillantást a két rendszer tényleges költségeire, vgyis mennyivel terheli meg az egyik és mennyivel a másik a járulékfizetőt. Az alábbi számadatok kimutatják e költségeket néhány évre visszamenőleg fejenként és 1000 K, illetve márka béregységekre átszámitva. Az évek nem vágnak egybe mindenütt, de azért ez valami lényegesen nem befolyásolhatja az összehasonlitást. Ausztriában a tőkefedezeti rendszer szerint állandeónak, illetőleg változatlannak kellenne lennie a dijtételnek. De a dijszámitás többször módosulván, lényeges változások mutatkoznak a járulékokban is. Ezek egy biztositott teljes munkásra (300 munkanapra átszámitva az összes munkások számát):

1897-ben 10 K 87 f. 15 K 54 f.
1898-ban 11 K 91 f. 16 K 78 f.
1899-ban 12 K 95 f. 16 K 82 f.
1900-ban 13 K 73 f. 18 K 70 f.
1901-ben 14 K 37 f. 19 K 09 f.
1902-ben 14 K 42 f. 19 K 02 f.
1903-ban 14 K 88 f. 19 K 35 f.

Ezzel szemben esett Németországban:

Egy biztositott személyre 1000 M. munkabérre
1895-ben 9 M. 09 f. 13 M. 75 f.
1896-ban 8 M. 87 f. 12 M. 97 f.
1897-ben 8 M. 68 f. 12 M. 33 f.
1898-ban 8 M. 91 f. 12 M. 16 f.
1899-ban 9 M. 32 f. 12 M. 39 f.
1900-ban 9 M. 88 f. 12 M. 68 f.
1901-ben 12 M. 89 f. 16 M. 03 f.
1902-ben 13 M. 88 f. 17 M. 25 f.
1903-ban 14 M. 76 f. 17 M. 78 f.

Ezeket a számokat azonban csak ugy szabad összehasonlitanunk, hogy mig az osztrák biztositók kezdettől fogva fizettek ily magas járulékokat, addig a németeknél ezek az összegek - mint alább látni fogjuk - csak fokozatosan állottak elő és igy is, a német biztositás tizennyolczadik évében sem érte el még sem a biztositott személyekhez, sem a munkabérekhez viszonyitva az osztrák átlagot, a mennyiben 14 K 88 fillérrel, illetve 19 K 35 fillérrel szemben áll ott 14 M. 46 fillér, illetőleg 17 M. 78 fillér. Az átlag-számitások azonban nem nyujtanak sohasem teljesen hű képet, igy ez esetben sem. Azért hát keresni kell lehetőleg részletekbe menő összehasonlitást, mely iparáganként mutassa meg ugyanazon év terheit mindkét rendszer szerint. Rendelkezésre állanak egy évre vonatkozólag ilyen adatok is. Ezekből kimutatható iparágként, minő járulékok estek 1000 K béregység után 1898-ban Ausztriában is, Németországban is.

Ha már most vizsgáljuk ezeket a statisztikai adatokat, mit látunk azokból?

Ausztria balesetbiztositása - néhány egészen specziális iparágtól eltekintve - aránytalanul drágább, mint a németországi. E mellett Ausztriában a magas dijakat kezdettől fogva fizetik - háromszoros emeléssel - Németországban pedig akkor már tizenhárom év emelkedése szerepelt, vagyis a biztositás tizenharmadik évében a németországi még mindig tetemesen olcsóbb, mint volt az osztrák kezdettől fogva. Vegyük már most ehhez hozzá az ausztriai negyedik dijszabást, melyet az 1900. évre vonatkozó rovatok mutatnak, mely átlag 30-40%-kal magasabb az 1891-ban még érvényben volt dijszabásnál, akkor tisztában állhat előttünk a két rendszer pénzügyi oldala. Ez a táblázat azonban mást is mutat. Azt, hogy a felosztó-kirovó rendszer mellett az első években - értve 8-10 évet - az ipar terhe aránytalanul csekély a balesetbiztositás következtében, mert hisz a Németországra vonatkozó 1898. évi adatok tulajdonképen tizenhárom évre fokozatosan visszaszámitandók, ha az első év terhét akarjuk ismerni. A biztositás tizenharmadik évében is a legtöbb iparágban a megterhelés 3-8% között mozog, a miben pedig benne vannak az igazgatási költségek is. Ezen tájékoztató adatok után rá térek most már a tervezet álláspontjának a megokolására is ebben a fontos kérdésben.

A tőkefizetésben való kártalanitás módját, a melynek rendszere szerint, ha egyedül ez alapon volna valamely balesetbiztositási intézmény berendezhető, a költségviselés módjának kérdése is sokkal egyszerübb lenne, figyelmen kivül hagyom, mint olyant, mely a balesetbiztositás által elérni kivánt czélnak lényegileg meg nem felel. Épen ezért a törvényjavaslat, a 97. §-ban emlitett esettől eltekintve, ezt a módozatot mellőzi is a kártalanitásnál. A kártalanitási járadékok a keresetképesség csökkenésének arányában mindaddig lévén fizetendők, a mig a keresetképesség csökkenésének a kártalanitása megállapitása alkalmával talált foka fennáll, ez tarthat a munkás haláláig, de megszünhetik előbb is. Összetett életjáradékról van tehát szó. A fizetendő járulékok hozzávetőleges előre való kiszámitásánál tehát számolni kell a különböző iparágakban alkalmazott munkások természetes halandóságával, a mely az egyes iparágakban különböző; számolni kell továbbá a sérült és pedig különböző sérült munkások különböző élettartamával a különböző iparágakban, számolni kell a munkaképesség csökkenésének fokozatos megszünési idejével, miközben természetesen itt is a legnagyobb különbségekkel találkozunk az egyes iparágakban és számolni kell végül rendes és pontos, sok évre visszamenő baleset-statisztikával. Az ipari sérülések természetében rejlik, hogy a legutoljára emlitett eshetőség, t. i. a munkaképesség csökkenésének fokozatos megszünése elenyészően csekély fontosságu a két előbb emlitett eset mellett.

Tekintsük tehát csak a két első esetet. Ezek is meggyőznek arról, hogy tulajdonképen a mikor a biztositó szövetkezet valamely munkást kártalanit, előre nem tudja az ezen munkás sérülése következtében beálló kártalanitás költségeit megmondani. Hogy ezt tehhesse, ahhoz szüksége volna a különböző iparágakban foglalkozó munkásokra és (tekintettel a különösen a hozzátartozóknak is nyujtandó kártalanitások eseteire) egyáltalábann a lakosságra nézve kor és nem szerint megállapitott természetes halálozási táblázatokra, azonkivül pedig még minden egyes előre látható és előre nem látható sérülést szenvedett munkás valószinü élettartamának idejére, megint a különböző iparágak szerint különbözőképen. Azt hiszem, hogy ily bonyodalmas és megbizható halálozási táblázatok egybeállitása a lehetetlenséggel hatásos, arról, hogy ilyen halálozási táblák egybeállitására hosszu időről szóló statisztika nélkül vállalkozni egyáltalán nem lehet, nem is szólva. Ha tehát pontos számitásokra akarjuk alapitani járulék-rendszerünket, akkor ezeket az adatokat nem nélkülözhetjük. Nem nélkülönözhetjük még a kérdés elméleti eldöntésénél sem, még kevésbbé a gyakorlati megoldásnál. Annyi kétségtelen, hogy ideális megoldás a munkásbiztositás szempontjából csak a tőkefedezeti rendszer. Természetesen, ha szilárd alapokon áll. De vajjon az-e az osztrák tőkefedezeti rendszer?

Egyáltalában nem. Mióta Ausztriában a kötelező balesetbiztositás be van vezetve, háromszor módositották, illetve emelték a dijszabást és még mindig 38,819.678 K volt 1902-ben a hiány, nem számitva a külön vasuti biztositó intézetet, mely nem mutat ki hiányt, hanem annak erejéig évenként utánfizetéseket eszközöltet tagjaival. Az összes osztrák balesetbiztositó intézetek (vasuti nélkül) fedezeti tőkéjének 1902 végéval 122,102.279 koronát kellenne tennie és ebből áll fedezetlenül 38,819.678 K; kereken 32%-a a tőkének. És még az 1900-ban foganatositott harmadszori tarifarevizió mellett sincs kilátás arra, hogy a fedezendő tőkénél elért óriási deficzit ezután már nem fog növekedni. Sőt az osztrák belügyminister a balesetbiztositás 1901. évi állapotáról a birodalmi gyülés elé terjesztett jelentésében nyiltan bevallja, hogy az 1900. évi dijszabási reform sem lesz képes rendezni a helyzetet, azt csak megfelelő törvényhozási intézkedésektől várja. Mennyire igaza volt tehát az osztrák birodalmi gyülés iparügyi bizottságának, midőn 1883-ban a balesetbiztositási törvény tárgyalása alkalmával azt mondotta, hogy „az eddigi balesetstatisztikai anyag, melyen a fizetendő járulékok tarifáját és a tőkefedezeti eljárást kell felépiteni, nem kielégitő, ezen az alapon nem lehet a szükséges fedezeti üsszegre nézve tiszta képet alkotni!” Nem is lehetett.

A biztositás két első évében, 1890. és 1891-ben nem mutatkozik hiány. De 1892-ben már mutatkozik 117.000 K; 1893-ban 1,434.300 K; 1894-ben 3,327. 310 K; 1895-ben 5,144.358 K; 1896-ban - a törvény 1894. évi kiterjesztésének hatásakor - 11,775.036 K; 1897-ben 14,659.384 K; 1898-ban 15,993.806 K; 1899-ben 23,300.296 K; 1900-ban 27,377.840 K; végül 1901-ben 31,883.461 K. És mindez a dijszabás többszöri emelése után, illetve daczára. Vagyis a tőkefedezeti rendszer is a tarifa folytonos emelését kivánja, a mi egyfelől a költségeket viselők folytonosan nagyobb, évről-évre emelkedő megterhelését vonja maga után, másfelől pedig aztán ezért a teherviselés ama bizonyos arányosan igazságos elosztásának, a melyet a felosztó-kirovó rendszer nem tud megvalósitani, szintén nem felel meg. A költségek viselőit előre szintén nem tájékoztatja az iránt, hogy például egy év mulva mennyit kell majd az esetleg felemelés alá kerülő uj tarifa alapján fizetendők. Sőt e tekintetben talán még előnyösebb a felosztó-kirovó rendszer, mert ennél a munkaadó legalább előre tudja, hogy egy bizonyos ideig, az u. n. megállapodás idejének bekövetkeztéig évenkint mindig növekedni fognak a fizetendő hozzájárulások és nem áll olyan eshetőségekkel szemben, a minőkkel a tőkefedezeti rendszernél igazán nem számolt, t. i. a tarifa felemelése kapcsán előálló nagyobb hozzájárulási kötelezettséggel.

Nem csoda tehát, hogy Ausztriában igen erős áramlat mutatkozik már évek óta, mely a tőkefedezeti rendszerről a felosztó-kirovó rendszerre akarna áttérni, mely mozgalom legutóbb már az 1902. évi düsseldorfi nemzetközi balesetbiztositási kongresszusig is eljutott, a hol a csehországi pénztár elnöke mutatta ki az osztrák tőkefedezeti rendszernek szerinte tarthatatlan voltát. Igaz, hogy ezzel szemben viszont Németországban erős pártja van a tőkefedezeti rendszernek, sőt a hivatalos körök a leghatározottabban propagalják azt és az 1900. évi törvényrevizióban bizonyos mértékben érvényesült is ez az áramlat, a mennyiben oly kombinativ rendszert honositott meg, mely végeredményében egészen erre irányul.

A tőkefedezeti rendszernek azzal az ideális előnyével szemben, hogy a tarifája állandó, a mi azonban, mint épen az osztrák példán látjuk, nem következett be a gyakorlatban és azzal a ténynyel szemben, hogy tudományos és biztositás-technikai alapokon nyugszik, a mi tagadhatatlan, a felosztó-kirovó rendszer valóságban nélkülöz minden tudományos és biztositás-technikai alapot. Ebből folyólag ellenzői egyik nagy hibájául róják fel, hogy nem biztosit kellőleg, mert az intézmény megszüntével megszünnek a nem tőkésitett járadékok és igy a munkások érdekei vannak veszélyeztetve. Innen van, hogy a német szakszövetkezetekért a felelősséget ily esetekre maga a birodalom, illetőleg az állam vállalta el, hogy igy a járadékokra jogosult alkalmazottak érdekei minden eshetőség ellen biztositva legyenek. Ez ott tényleg indokolt is, mert nincs kizárva, hogy egy-egy szövetkezetben tényleg ammyira csökken a tagok száma, hogy azt fel kell oszlatni vagy ennek következtében oly magas járulékteherrel rovatnak meg a tagok, hogy azok nem birván azt el, maguk kérik a felosztást.

A törvényjavaslat által választott egységes országos szervezetnél ez azonban ki van zárva és maguk az alsóausztriai balesetbiztositó intézet által a már emlitett ankét alkalmából

meghallgatott szakértők is konstatálják, hogy a felosztó-kirovó rendszer ezzel a hátránynyal csak abban az alakulatban bir, mely az iparcsoportokat külön-külön önálló szervezetekbe csoportositja, de elenyészik ez a hátrány akkor, mikor az összes ipari üzemek kölcsönös felelőségen alapuló szövetkezetbe egyesittetnek, sőt egyik legelőkelöbb franczia szakértő egészen határozottan azt mondja, „hogy az ország összes üzemeinek kölcsönösségen alapuló szövetkezése nemcsak elég biztositékot nyujt a kártalanitásokra, sőt a járulékfizetési rendszer ennél a szervezetnél ebből a szempontból egészen közömbös.” A törvényjavaslat szerinti szervezet pedig ezen az alapon nyugszik, tehát minden biztonsági követelmények eleget tesz, e szervezet mellett a felosztó-kirovó rendszer teljesen nyujtja ezt a biztositékot. Ugyanis ha egy-egy iparos tönkremegy, vagy egyébként megszünik a szövetkezet tagja lenni, tehát járulékfizetök esnek el, az nem befolyásolja még magát a szövetkezetet, a járadékok tehát mindaddig folynak, a mig ipar van. A rendszer ugynevezett abszolut biztossága, a munkásoknak e rendszer mellett való tökéletes biztositása tehát csak akadémikus jellegü megkülönböztetés, a melynek a gyakorlatbanh értéke nincs.

Egy eset fordulhat elő csak, tudniilik a tagok csökkenésével növekedik az egyesek terhe, a mennyiben a biztositottak számának csökkenésével a fejenkénti járulékteher gyorsabban emelkedik. Fejlődő iparnál azonban - és ez Magyarország helyzete - ez az eshetőség is ki van zárva, mert ha meg is szünnek üzemek, ugy sokkal nagyobb mindig az ujonnan keletkezők száma, ebből folyólag pedig folyton növekvőben van a biztositottak száma is, vagyis reánk ez a hátrány sem vonatkozhatik. Ellenben az a másik hátrány, hogy ez a rendszer az arányos megterhelést az egyes évjáratok között lehetetlenné teszi és ennyiben a rendszer eszményileg igazságtalan, gyakorlatilag pedig az iparra nézve bizonyos hátránynyal jár, mert az üzemtulajdonos nem tudja megterhelését előre, tehát a termelés költségeibe nem számithatja bele, másrészt a terhek fokozódásával az első évek kedvezményeiért megterheli a későbbi éveket; részben kétségkivül megvan. Ez azonban az egyetlen hátránya is ennek a rendszernek, de ez is igen jelentéktelen. Kérdés azonban, hogy oly nagy hátrány-e ez, hogy ezért mellőzhető, illetve mellőzendő-e? Ha iparunk erős, hatalmas volna, melyre nézve közömbös, hogy valamivel kisebb vagy nagyobbbbb megterheléssel rovatik-e meg; ha elég anyag állana rendelkezésünkre arra, hogy megbizható dijszabás legyen felállitható a tőkefedezeti eljárásra: akkor kétségkivül ezt a rendszert kellene választani, illetve ennek választása volna ajánlatos, mert az kétségtelen, hogy ez a rendszer a biztositás szempontjából jobb.

Ámde sajnos, iparunk gyenge, erőtelen, különösen az utóbbi évek sulyos helyzetét érzi nagyon, ugy hogy nagyon komolyan megfontolandó minden ujabb megterhelése. Ily köfülmények között a felosztó-kirovó rendszernek ezt a hátrányát el kell fogadni, sőt még előnyösnek kell elismerni, mert a balesetbiztositás tovább már el nem odázható és ha meg kell azt csinálnunk, akkor iparunknak előnyére fog válni, hogy 17-20 évig a lehető legkisebb megterheléssel kell számolnia. Elismerem, hogy az első évek előnye a későbbi évek megterheltetését jelenti. De ez nem lehet ok arra, hogy a drágább és e mellett épen olyan bizonytalan rendszert válaszszunk, illetőleg ezt csak ebből az okból mellőzzük. Elvégre az évek közötti ingadozás nem is oly nagy, hogy a termelés költségeinél komoly tényezőt képezzen. Mutatják ezt a németországi átlagok. Ezek szerint esett az összes költségekből:

Egy-egy biztositottra 1000 márka bérre
1886-ban 2 M. 97 fill. 4 M. 62 fill.
1887-ben 4 M. 96 fill. 8 M. 02 fill.
1888-ban 5 M. 82 fill. 9 M. 52 fill.
1889-ben 6 M. 24 fill. 10 M. 05 fill.
1890-ben 6 M. 70 fill. 10 M. 46 fill.
1891-ben 7 M. 44 fill. 11 M. 44 fill.
1892-ben 8 M. 17 fill. 12 M. 59 fill.
1893-ban 8 M. 73 fill. 13 M. 40 fill.
1894-ben 8 M. 99 fill. 13 M. 74 fill.
1895-ben 9 M. 09 fill. 13 M. 75 fill.
1896-ban 8 M. 87 fill. 12 M. 87 fill.
1897-ben 8 M. 68 fill. 12 M. 33 fill.
1898-ban 8 M. 94 fill. 12 M. 16 fill.
1899-ban 9 M. 32 fill. 12 M. 39 fill.
1900-ban 9 M. 88 fill. 12 M. 68 fill.
1901-ben 12 M. 89 fill. 16 M. 03 fill.
1902-ben 13 M. 88 fill. 17 M. 25 fill.
1903-ban 14 M. 46 fill. 17 M. 78 fill.

Ha pedig levonjuk az igazgatási költségeket és tisztán csak a kártalanitási költégeket számitjuk át ugyanily viszonylatokra, akkor következő eredményeket kapunk. Esett:

Egy-egy biztositottra 1000 márka bérre
1886-ban 0 M. 49 fill. 0 M. 77 fill.
1887-ben 1 M. 39 fill. 2 M. 25 fill.
1888-ban 2 M. - fill. 3 M. 27 fill.
1889-ben 2 M. 59 fill. 4 M. 17 fill.
1890-ben 3 M. 31 fill. 5 M. 13 fill.
1891-ben 3 M. 98 fill. 6 M. 12 fill.
1892-ben 4 M. 72 fill. 7 M. 28 fill.
1893-ban 5 M. 31 fill. 8 M. 16 fill.
1894-ben 5 M. 93 fill. 9 M. 07 fill.
1895-ben 6 M. 38 fill. 9 M. 64 fill.
1896-ban 6 M. 75 fill. 9 M. 87 fill.
1897-ben 7 M. 12 fill. 10 M. 11 fill.
1898-ban 7 M. 66 fill. 10 M. 42 fill.
1899-ban 8 M. 03 fill. 10 M. 67 fill.
1900-ban 9 M. 54 fill. 10 M. 96 fill.
1901-ben 9 M. 69 fill. 12 M. 05 fill.
1902-ben 10 M. 30 fill. 12 M. 80 fill.
1903-ban 10 M. 55 fill. 13 M. 05 fill.

Mindkét számitásnál az 1900. évről 1901. évre való átmenetnél tapasztalható, a rendelésnél nagyobb emelkedést a tartalékozásnak 1901. évben történt beállitása okozta. A felosztó-kirovó rendszernek azt a hátrányát, hogy a biztositási járulékok 17-20 éven tul erősebben emelkednek, illetőleg magasabbak lesznek a tőkefedezeti rendszer szerinti dijtételeknél. Németországban kombinativ eljárással akarják ellensulyozni. Nevezetesen jelentékeny tartalékalapot gyüjtenek, melynek kamatai egyrészt csökkentik a tagok hozzájárulását a későbbi években, másrészt melylyel a felosztó-kirovó rendszert tudományosan indokolttá és biztositás-technikailag is lehetőleg kifogástalanná akarják tenni. A nagy tartalékalap-hozzájárulásokból ugyanis olyan tőkéket igyekeznek gyüjteni, amelyeknek segitségével majd annak idején esetleg a tőkefedezeti rendszerre is át lehessen térni. A 65 németországi külön balesetbiztositási szakszövetkezetnek együttesen 1900 végén kereken már is 150 millió márkára rugó tartaléktőkéje volt.

Egy kiváló német szakértő szerint az összes német ipari szakszövetkezetek tartalékalapjai az 1922. évben 549,332.100 márkára, 1959-ig 665,857.060 márkára fog emelkedni. 1922-ben - ugyanezen számitás szerint - a biztositási járulék fejenként 17 márka 40 fillért teend és innen emelkedik 1959-ig fokozatosan, mignem kereken 20 márkát ér el. Ezt az aránylag nagy emelkedés, illetve járulékot csökkentendő, 1922-ben a tartalékalap kamatai a szövetkezet kiadásainak csökkentésére terveztetnek fordittatni, ugy, hogy ez időtől kezdve e kamatok segélyével a járulék fejenként állandóan 16 márka 50 fillér fogna maradni, vagyis a tartalékalap nemcsak a tőkefedezeti eljárásra való átmenet lehetővé tétele, hanem a járuléknak bizonyos időponttól kezdve - ez esetben 1922. - állandósithatása érdekében gyüjtetik.

Ezekben ismertettem a különböző fedezeti rendszereket azok előnyeit és hátrányait, az azokra vonatkozó legfontosabb számbeli eredményeket, valamint igyekeztem a rendelkezésemre álló adatok alapján tájékozást nyujtani a tőkefedezeti és felosztó-kirovó rendszer szerinti biztositási költségekről. Levonva ezekből a következtetést, viszonyaink között ez idő szerint nem a tőkefedezeti rendszer, hanem csak a felosztó-kirovó rendszer elfogadását kell javasolnom és pedig a 38. §-ban javasolt azzal a tartalékozással, mely a terheknek a jövőben való fokozatos emelkedésével szemben a jövő ipari nemzedéknek kellő biztositékot nyujt.

A balesetbiztositás költségeinek fedezeti módjáról szólva, szóba kerül magának a balesetbiztositás költségeinek kérdése is. Ez a kérdés kétségtelenül egyike a legfontosabbaknak és nem jogosulatlan álláspont az, mely a törvényjavaslatot a vele járó költség szempontjából is igyekszik birálat tárgyává tenni, azt kutatva, hogy a balesetbiztositásnak törvényes uton és pedig a törvényjavaslatot értelmében való megvalósitásából származó előny meg fogja-e majd érni azt a terhet, a mely a kötelező balesetbiztositás kimondásával szükségképen az iparra nehezedni fog? Ez pénzkérdés, a melyre pontosan csak számadatokkal kellene felelni. Ezekkel az adatokkal azonban nem rendelkezünk. A kötelező balesetbiztositás egyéni költsége három tényező ismeretététől függ. Ahhoz, hogy a törvényjavaslat értelmében szervezett balesetbiztositásból az egyes üzemekre eső terhet megállapithassuk, tudni kell a kötelezett vállalatok, illetve munkaadók számát, a kifizetett évi javadalmazások összegét és az egy évben előfordult balesetek számát, német és fokát. Tehát részletes ipari statisztikára, kimeritő bérstatisztikára és még pontosabb balesetstatisztikára van szükség, ha arra akarunk megfelelni, hogy például a kötelező balesetebiztositás ilyen vagy olyan, szövetkezeti vagy állami kezelésü, felosztásos vagy tőkefedezeti költségviselési berendezés mellett hazánkban a törvény életbe lépte után egy bizonyos iparágban, bizonyos meghatározott számu munkás után a munkaadónak körülbelül mennyibe fog kerülni?

A biztositás szervezeti és igazgatási költségeit itt figyelmen kivül kell hagyni, mivel ezek más alapon állapithatók meg és fognak fedeztetni. Kérdés már most az, hogy van-e olyan ipari munkabér- és balesetstatisztikánk, a melynek alapján a balesetbiztositás költségeire nézve csak megközelitő számitásokat is lehetne tenni. Általánosságban erre a kérdésekre csak tagadó feleletet lehet adni. Van ugyan az 1898. évre vonatkozó gyári termelési statisztikánk, de ez az iparnak csak egy részről, a gyáriparról, de itt sem valamennyi olyan gyárról szól, melyek balesetbiztositási kötelezettség alá esnének, tehát a vállalatoknak csak igen kis részéről adna számot és nyujtana képet. A megfelelő ipari statisztika, mely a biztositás keresztülvitele alkalmával majdan készitendő ipari katasztert már szinte előzőleg magában foglalná, egyuttal az itt megejtendő számadásokhoz mérten a szükséges munkabér-adatokat is nyujtaná. Azonban ez idő szerint ezzel sem birunk. Baleset-statisztikánk csak legujabban helyezkedett némileg szilárdabb alapokra. Bár komoly, gondos és teljesen megbizható munka, anyagának teljes megbizhatóságához még mindig nagyon sok kétség fér és használhatóságát majd csak több következő évi felvétel egybevetése után lehet megitélni. Hazai statisztikai anyagra tehát ebben a kérdésben nem támaszkodhatunk, ez alapon még csak nagyjában hozzávetőleges számitásokat sem lehet tenni. Ámde nemcsak mi vagyunk igy.

Németország és Ausztria sem voltak a balesetbiztositás behozatala alkalmával az előzetes költségszámitás tekintetében sokkal kedvezőbb helyzetben. A balesetek számát tekintve pedig ugy Németország, mint Ausztria tapasztalatból tanulták meg azt az igazságot, hogy jó baleset-statisztikát tulajdonképen csak kötelező balesetbiztositás mellett lehet kapni és azt is csak évek hossza sora után. Épen e körülménynél fogva, azt hiszem, leghelyesebb, hogy hazai viszonyainkra nézve számitásokat nem teszek, hanem egyszerüen utalok a német és osztrák balesetbiztositás fentebb nagyjában ismertetett költségeire és azokra az összehasonlitó adatokra, melyekből kitünik, hogy a törvényjavaslatban a lehető legolcsóbb biztositási módot, szervezetet és fedezetet választottam, mely olcsóbb lesz, mint az az önkéntesen és magánbiztositó társaságoknál kötött szavatossági biztositás, a melynek már a curiai joggyakorlatra való tekintettel is felemelt dijtételeket kell fizetnie.

A hazai balesetbiztositás költségeire nézve tájékozásul a közölt németországi adatokat kell elfogadni; azoknak is azt a részét, mely a kártalanitásokból fejenként és 1000 márka béregységre eső költségeket mutatja. De még ezekből is némi levonások eszközölendők, a mennyiben a német törvény teljes munkaképtelenség esetére a munkabér 60 2/3%-át, a részlegesnél pedig ennek megfelelő hányadát nyujtja, mig a törvényjavaslat az osztrák kártalanitási alapot fogadta el, teljes munkaképtelenségnél a munkabér 60%-át. Megokolva tehát a tervezetnek fedezeti elvi rendelkezéseit és kimutatva nagyjában a balaesetbiztositással járt költségeket is, visszatérek a törvény 36. §-ának további rendelkezéseire. E szakasz első bekezdése értelmében a pénztár igazgatósága, mint a balesetbiztositásnak központi szerve, a pénztár kiadásait évenkint összegezi és az egyes munkaadók között üzemük veszélyességi dijtétele és az általuk azon évben kifizetett javadalmazás, illetve munkabérek összege arányában felosztja és ugyanazokra egyidejüleg kirója. Ez a legegyszerübb eljárás.

A szakasz többi része a pénztár igazgatósága által eszközlendő felosztás és kirovás, valamint a kirótt járulékok behajtása tekintetében törvényileg megállapitandó fontosabb módozatokat tartalmazza. Igy kimondja, hogy a pénztár igazgatósága a számitás a kirovás alkalmával a munkaadóval mindenkor közölni tartozik. Ez az intézkedés a munkaadóknak anyagi érdekeit van hivatva védeni a pénztár igazgatóságával szemben. A balesetbiztositó pénztár kiadásaiért ugyanis a munkaadók szavatolnak. Nekik tehát tudniok kell a kiadások nagyságát, de a szövetkezeti kötelék utján rendelkezésre álló fedezet erejét, valamint a költségek aránylagos megosztásának módját is. Az utóbbit a munkaadó ismeri már a pénztár igazgatóságának azon intézkedéseiből, melyekkel üzeme a veszélyességi táblázat valamely osztályába besoroztatott.

Az előbbit pedig az itt tárgyalt igazgatósági intézkedés ismerteti meg vele. Azzal, hogy a számitás a kirovás alkalmával a munkaadóval közöltetik, egyuttal annak is meg van adva a módja, hogy az saját anyagi érdekének védelmében a pénztár igazgatóságát ellenőrizhesse. A munkaadó már tudja üzemének veszélyességi arányszámát, mely a felosztásnál mint dijtétel szerepel. A felosztandó költségek és a fizetett kártalanitások és egyéb költségek összegek közöltetik vele. Az általa fizetett munkabérek, javadalmazás összege szintén ismeretes előtte. Semmi sem áll tehát utjában annak, hogy egy fölöttébb egyszerü számitás segitségével ellenőrizze a pénztár igazgatóságának felosztó számitását, illetve, hogy saját magának kiszámitsa a reá eső járulék összegét. Ez által az esetleges számadási tévedésekből keletkező zavarok veszélye előre ki van zárva.

A 37. §-hoz

Mig a törvényjavaslatnak 36. §-a általában az ipart terhelő balesetbiztositási költségeknek mikénti fedezéséről, nevezetesen a felosztó és kirovó eljárás szerint való megosztásáról rendelkezik, addig a 37. § a kisiparosoknak (kiskereskedőknek) a biztositásba bevont köreire nézve az őket terhelő balesetbiztositási költségek fedezésére nézve egészen különleges eljárást állapit meg. A kisipar teherviselési képességévek ugyanis a balesetbiztositásnál különösebb mérvben kell számolni. A mig ugyanis egyfelől a kisiparban szintén fenforgó baleseti veszélyre való tekintettel a kisiparnak a biztositásba való bevonása ugy a szavatóssággal terhelt munkaadók, mint a kisipar fizetési képe4ssége által kellően nem biztositott munkások ellátása érdekében szükséges, addig ezzel szemben a csekély szolgáltatási képességre való tekintettel a biztositási költségek megállapitása szempontjából a kisipar különös figyelemre és gondozásra szorul. Ebből a czélból a törvényjavaslat 37. §-a a kisiparosokkal (kisebb kereskedőkkel) szemben az utólagos felosztás és kirovás szerinti költségfedezést mellőzi és e helyett azokat biztositási dijak fizetésére kötelezi. A felosztó és kirovó eljárás mellőzése a pénztár szempontjából is szükségesnek és indokoltnak mutatkozik, mert a kisiparosok nagy száma mellett azokkal szemben a felosztó és kirovó eljárásnak alkalmazása kezelési szempontokból csaknem leküzdhetetlen nehézségekbe ütköznék.

Ezzel szemben a biztositási dij fizetésének rendszere annál könnyebben vihető keresztül, mert a kisiparosok és azok alkalmazottai a betegség esetére való biztositás szempontjából a kerületi munkásbiztositó pénztáraknál már amugy is egyénenként nyilvántartanak, a kisiparosok ez alkalmazottak után már a betegség esetére való biztositás szempontjából rendszeres járulékok fizetésére kötelezve vannak és igy e nyilvántartás ls járulékfizetés mellett a kisiparosoknak a balesetbiztositására való dijfizetése és illetőleg e dijfizetési rendszernek a kisiparosokkal szemben való alkalmazása nehézségekbe nem ütközik. Nehogy azonban a balesetbiztositás költségei tulságos mérvben legyenek a kisiparosokkal szemben megállapithatók, a törvényjavaslat e dijak évi összegének nagyságát már előzetesen is megállapitja. Nevezetesen a törvényjavaslat, hopgy a biztositás első tiz évében a kisiparosok (kisebb kereskedők) minden egyes biztositott alkalamzott után évenként 3 korona, a biztositás tiz éve után pedig 5 korona évi biztositási dijat fizetnek. Németországban az ottani balesetbiztositási törvény a kisiparosok által alkalmazottaik után fizetendő balesetbiztositási dij évi összegét 4 márkában állapitja meg és mint a tapasztalatok mutatják, a kisipari balesetbiztositás költségei ez évi biztositási dijjal fedezhetők.

Bár a törvényjavaslat hazai kisiparosaink kedvezőtlenebb helyzetére való tekintettel az évi biztositási dij összegét csekélyebb összegben állapitja meg, mégis remélhető, hogy a kisipari balesetbiztositás költségei tulnyomó részben, sőt esetleg egészben, e biztositási dijak mellett is fedezhetők lesznek. Az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár az ekként megállapitott évi dijat természetszerüleg megfelelő módon, hetenként befizetendő összegekre osztja fel, nehogy a kisiparosok a balesetbiztositás költségeivel egy összegben terheltessenek meg és ez a felosztás, mint emlitettem, abból a szempontból is szükségesnek és czélszerünek fog mutatkozni, hogy a kisiparosoktól a balesetbiztositás heti költségei a betegsegélyezésre fizetendő heti járulékokkal egyidejüleg hajtassanak be. Azt a határt, a meddig ez a különleges balesetbiztositási költségkirovási eljárás alkalmaztatik, a törvény 37. §-a akképpen állapitja meg, hogy az ezen szakaszban foglalt rendelkezések szempontjából azok a munkaadók tekintetnek kisiparosoknak (kisebb kereskedőknek) és illetőleg azok a munkaadók esnek a 37. § szerinti kivételes biztositási dijfizetés hatálya alá, a kik biztositási kötelezettség alá eső üzemükben ötnél több segédszemélyt rendszerint nem alkalmaznak.

A balesetbiztositási dijak ugyancsak a kisiparra nézve megállapitott módon és eljárás szerint lesznek azok által is fizetendők, a kik magukat, illetőleg alkalmazottaikat baleset esetére a törvény 8. §-a alapján önként biztositják, miután a költségfelosztó és kirovó eljárás alkalmazása ezekkel szemben sem lehetséges. Az önként biztositottak által fizetendő balesetbiztositási dijak nagysága azonban természetesen a veszélyességhez arányositva és illetve az igénybevételhez képest lesz megállapitandó és ebben a tekintetben a törvényjavaslat a biztositási dijak összegére nézve semminemü korlátozást nem tartalmaz, hanem e dijak megállapitását az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár alapszabályaiba utalja.

A 38. §-hoz

Már a 36. §-nál is emlitettem, hogy törvényjavaslat által választott költségfelosztó és kirovó eljárás ama hátrányának megszüntetése czéljából, mely szerint ez eljárás mellett a balesetbiztositás költségeire nemcsak a biztositásnak amaz időszaka alatt, a mig az ugynevezett megállapodási időszak és állapot el nem éretik, hanem bizonyos mértékig még ez időn tul is emelkednek, a törvény 38. §-a a német rendszerhez hasonló tartalékozást rendel el. Az ekként gyüjtendő balesetbiztositási tartalékalapra a balesetbiztositás első évében, az abban az évben felosztott és kirótt biztositási járulék háromszorosa, a második évben az azon évi biztositási költségek kétszerese, a harmadik évben másfélszerese és igy minden további évben az illető évi balesetbiztositási költségeknek a törvényjavaslatban megállapitott hányada lesz elhelyezendő. Tekintettel arra, hogy a balesetbiztositás első évében a biztositással járó teher igen alacsony lesz, a tartalékalapnak a törvényjavaslatban meghatározott évi dotácziója sem általában véve nagynak, sem viszonylagosan iparunk teherviselési képességéhez arányositva terhesnek nem tekinthető. Nemhogy azonban hazai iparunk, mely eddig a balesetbiztositás költségeire berendezve nem volt, az első években a balesetbiztositás költségei és a tartalékalapra fizetendő összegek által esetleg tulságos mértékben megterheltessék, a törvény 38. §-a intézkedik arra nézve is, hogy a balesetbiztositás első tiz évében a megállapitott tartalékösszegek csak abban az esetben lesznek fizetendők, ha e tiz év alatt az illető években előálló balesetbiztositási teher az illető évi munkabérek 1%-át nem haladja meg.

Azokban az években tehát, a melyekben a hazai ipar a balesetbiztositás összes költségei révén az illető évben kifizetett munkabérek egy százalékánál átlagosan nagyobb terheket köteles viselni, a tartalékalapra való befizetés mellőzendő lesz és igy a tartalékalapra fizetendő évi összegek természetszerüleg annyi évvel fognak eltolódni, a hány évben a tartalékalap dotácziója a törvényjavaslat emlitett rendezése következtében elmarad. Bár a balesetbiztositás költségei, mint a 36. §-nál megemlitettem, megfelelő adatok hiányában a hazai ipar termelési és balesetbiztositási viszonyaiból vett számadatok révén még megközelithetőleg sem állapithatók meg, ugy hogy e tervekre nézve csakis a németországi balesetbiztositási intézetek statisztikai adataiból lehet következtetést vonni, mégis tekintettel arra, hogy a törvényjavaslat a balesetbiztositást a Németországban elfogadott rendszerrel valósitja meg és hogy a németországi és a hazai ipar vonatkozó viszonyai tekintetében olyan eltérések - bármilyen nagyok legyenek is azok egyébként, - a melyek a balesetbiztositásnak költségeire nézve legalább hozzávetőleges megállapitást ne engednének, nincsenek, - a németországi balesetbiztositási statisztika adatai alapján mégis csaknem teljes bizonyossággal megállapitható, hogy a balesetbiztositás költségei a biztositás első tiz évében, különösen tekintettel arra, hogy az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár kezelési költségei az állam által lesznek fedezendők, az évi kifizetett munkabérösszegek átlagban 1%-át nem fogják meghaladni. A törvényjavaslatban azonban még sem felesleges a fentebb emlitett azon rendelkezés, mely a tartalékalap dotáczióját a biztositás első tiz évében a biztositási teher bizonyos maximális határától teszi függővé, mert ez nemcsak megnyugtatást ad, de egyuttal a netalán mégis bekövetkezhető tulságosabb megterheltetésnek is elejét veszi.

A balesetbiztositási tartalékalap, czéljához és rendeltetéséhez képest, természetesen csak akkor lesz a balesetbiztositás költségeinek részbeni fedezésére igénybe vehető, ha a tartalékalapra forditandó összeg az évi balesetbiztositási teher 4%-ára száll le. Tekintettel azonban arra, hogy előre nem látható szükségesetek a tartalékalap kamatainak és esetleg a tőkeösszegnek bizonyos mérvü igénybevételét mégis mellőzhetetlenné tehetik, a törvényjavaslat gondoskodik arról, hogy az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár a tartalékalap kamatait és illetőleg magát az alapot bizonyos mértékig igénybe vehesse, azonban ezt a pénztár müködésére felügyelő állami munkásbiztositási hivatal jóváhagyásától teszi függővé és az igénybe vett összegnek a tartalékalapba való visszatéritését kötelezőleg előirja. A dijfizetéses kisiparosokra, illetve kisebb kereskedőkre a tartalékalapot illető befizetések nem vonatkoznak, azok mindig csak a 3, illetve 10 év után az 5 koronát fizetik.

Miután a felosztó és kirovó eljárás, melyet a törvényjavaslat különösen hazai ipari viszonyainkra és az ipar fejlődési állapotára való tekintettel a balesetbiztositás költségeinek fedezésénél elfogad és ajánl, a biztositás költségeinek egy részét a későbbi ipari nemzedékre háritja át, a minek a 38. § szerinti tartalékalap-gyüjtés részben korrektivuma kiván lenni, a törvényjavaslat megadja a módot az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár közgyűlésének, illetve a közgyülés által képviselt érdekeltségnek, hogy kedvezőbb viszonyok között és különösen abban az esetben, ha az évi balesetbiztositási teher az ipar szolgáltatási képességét csak igen csekély mértékben venné igénybe, a jövőről való gondoskodás érdekében a tartalékalapnak a megállapitottnál magasabb százalékokkal való gyarapitását is elhatározhassa.

Miután a tartalékalapra forditandó összeg mindig az illető évi balesetbiztositási tehernek a munkaadóra eső összegéhez viszonyitott hányada és ez a hányad a 38. § rendelkezése szerint az évi felosztott és kirótt balesetbiztositási költségek alapján állapittatik meg, természetes, hogy azok a kisiparosok, a kik a 37. § szerint a biztositási költségeket nem a felosztó és kirovó eljárás szerint fizetik, a tartalékalapra való befizetésre kötelezve nem lesznek. A törvény 38. §-a alapján gyüjtendő balesetbiztositási tartalékalap mikénti kezelésének és elhelyezésének módjára nézve a törvény 30. §-ának utolsó bekezdése tartalmaz rendelkezést és nevezetesen a kereskedelemügyi minister hatáskörébe utalja annak a pénzügyministerrel egyetértőleg rendeleti uton való megállapitását, hogy a gyüjtendő balesetbiztositási tartalékalap, ugyszintén a betegsegélyezési tartalékalap hogyan lesz elhelyezendő és miképen lesz kezelendő.

A 39. §-hoz

A törvény 36. §-ának amaz általános intézkedése alól, mely szerint a balesetbiztositás évi költségei a felosztó és kirovó eljárás szerint fedeztetnek, a 37. §-ban a kisiparosokra és az önkéntesen biztositottakra nézve megállapitott kivételeken felül a törvény 39. §-a még egy további kivételt tesz. Ez a kivétel az ideiglenes üzemekre nevezetesen az épitési üzemekre, a házi kezelésben végzett épitkezésekre, ugyszintén oly külföldi székhelylyel biró vállalatoknak a magyar szent korona országaiban folytatott ideiglenes üzemeire vonatkozik, a mely üzemek éppen ideiglenes jellegüknél fogva az állandó ipari üzletekre és illetve azok tulajdonosaira nézve megállapitott költségfelosztó és kirovó eljárás szabályai alá nem vonhatók.

A mi ugyanis a külföldi vállalatok hazai területen folytatott ideiglenes üzemeit illeti, ezek a vállalatok az ideiglenes üzemek beszüntetése esetén a költségfelosztó és kirovó eljárás alkalmazása mellett a balesetbiztositás költségeiben való részvételtől elesnének és illetve a balesetbiztositás költségeiben való részesedésből kivonhatnák magukat, daczára annak, hogy a balesetbiztositásból a baleset által sujtott alkalmazottaknak és illetve azok hozzátartozóinak kártalanitási igényei hosszú időn keresztül terhelnék a biztositó pénztárt; ezek a kártalanitási igények tehát a külföldi vállalatok ideiglenes üzemeinek megszüntetése után a többi hazai érdekeltség terhére esnének. Ugyanez a helyzet áll fenn ugy az iparszerüleg folytatott épitési üzemek, mint a házi kezelésben végzett épitkezések tekintetében is, miután egyfelől a házi kezelésben végzett épitkezések csak korlátolt időre szoritkozó vállalkozások és miután maguk az iparszerüleg folytatott épitési üzemek is a vállalat állandóságának azokkal a kritériumaival, a melyek az állandó egyéb ipari üzemekben feltalálhatók, szintén nem birnak.

Annak megakadályozása czéljából tehát, hogy az ilyen ideiglenes üzemekben előállott balesetekből folyó kártalanitási teher az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztárt alkotó állandó érdekeltség terhére igazságtalanul és méltánytalanul róható ne legyen, a törvény 39. §-a az emlitett ideiglenes üzemek tulajdonosaival szemben a felosztó és kirovó költségfedezési eljárást mellőzi és e helyett az emlitett ideiglenes üzemek tulajdonosait az évi baleseti járadékok tőke értékének megfelelő biztositási járulékok fizetésére kötelezi. Ez ideiglenes üzemek tulajdonosaival szemben természetesen a legigazságosabb eljárás az volna, ha azok az üzemekben előforduló balesetek után fizetendő kártalanitások egész biztositási tőke értékének egy összegben való lefizetésére köteleztetnének. Miután azonban a tőkeösszegeknek egy összegben való lefizetése oly rendkivüli megterhelést okozna, mely a vállalkozási kedvet is a leghátrányosabb mértékben befolyásolhatná, a törvényjavaslat elégségesnek tartja a tőkefedezeti dijfizetést, melynek lényege abban áll, hogy az ideiglenes üzemek tulajdonosai, illetve vállalkozói a mindenkori évi balesetbiztositási teher összegét meghaladó biztositási dijak fizetésére köteleztetnek, hogy e dijak egy része szükség esetében a későbbi években fizetendő kártalanitási igények fedezésére forditható legyen.

Ennél a tőkefedezeti fizetésnél kétféle eljárás követhető. Az első eljárás az, hogy az ideiglenes üzemek a reájuk nézve a baleseti veszély és a járadékok tőkeértéke szerint irányadó veszélyességi osztályoknál magasabb veszélyességi osztályokba soroztatnak, mely esetben az ideiglenes üzemek vállalkozói ugyancsak bizonyos ideig. t. i. a vállalat fennállásának ideje alatt fizetik a biztositási dijakat, azonban ezek a biztositási dijak az illető években a reájuk eső balesetbiztositási költségeket meghaladják, ugy, hogy a többletfizetés a későbbi, az ideiglenes üzemek megszüntetését követő években a felosztó és kirovó eljárás mellett annak az érdekeltségnek a javára esik, mely az ideiglenes üzemekben baleset következtében előállott kártalanitási igényeket az emlitett üzemek megszüntetése után fedezi.

Ez eljárás mellett az ideiglenes üzemek vállalkozói az állandó üzemek tulajdonosaival általában egyenlő elbánásban részesittetnek, nevezetesen az ideiglenes üzemek is a költségfelosztó és kirovó eljárás szerint fizetik azon évnek a balesetbiztositási terheit, a mely évben az üzem fennállása alatt a balesetbiztositás részesei és ugyancsak fizetik az illető évben a tartalékalapra elhelyezendő összegeket is, azzal a különbséggel, hogy miután ez üzemek az üzem időelőtti megszüntetése következtében az őket terhelő baleseti kártalanitások fizetésének kötelezettsége alól megszabadulnak, ez üzemek magasabb veszélyességi osztályokba való sorozás utján oly veszélyességi arányszám, mint dijtétel, alapul vétele mellett vétetnek fel a felosztó és kirovó eljárásba és illetve oly magasabb veszélyességi arányszám, mint dijtétel alapul vétele mellett állapittatik meg velük szemben az illető évben fizetendő balesetbiztositási járulék, hogy az általuk befizetendő illető évi többlet a későbbi években általuk nem fedezett baleseti kártalanitások megfelelő fedezéséül szolgáljon. A másik eljárás, mely az ideiglenes üzemek tulajdonosaival szemben követhető, az, hogy az ideiglenes üzemek nem az állandó üzemekre nézve megállapitott rendes veszélyességi táblázatba és illetve a veszélyességi táblázat megfelelő osztályaiba soroztatnak, hanem ezekre nézve az általános veszélyességi táblázatban az üzem baleseti veszélyességének és a baleseti járadékok biztositási tőkeértékének megfelelő módon külön veszélyességi osztályok létesittetnek, olyformán, hogy e veszélyességi osztályokban az üzemek ideiglenességére való tekintettel megállapitott arányszámok szerint az ideiglenes üzemeket terhelő baleseti kártalanitásokat kölcsönösen és állandóan a mindenkori ideiglenes üzemek vállalkozói fizetik.

Hogy e két eljárási mód közül melyiket lesz czélszerü választani és hogy milyenek legyenek azok a dijszabások és módozatok, melyek alapján az ideiglenes vállalatok tulajdonosai az őket terhelő baleseti járadékoknak megfelelő tőkefedezeti dijfizetést teljesitik, annak megállapitását a törvényjavaslat az állami munkásbiztositási hivatal jóváhagyása mellett az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár igazgatóságára bizza felhatalmazván a pénztár igazgatóságát arra is, hogy e megállapitásokat az egyes üzemekkel szemben és természetszerüleg általában is esetről-esetre időnként módosithassa. A mennyiben az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár igazgatósága az ideiglenes üzemeket terhelő baleseti költségek fedezésére nézve az utóbbi módot választja és nevezetesen az ideiglenes üzemeket az azokra nézve felállitandó külön veszélyességi osztályokba sorozza, ez esetben az ideiglenes üzemek által befizetett tőkefedezeti dijak azon része, mely az illető évi balesetbiztositási költségek fedezése után fenmarad, külön kezelendő és természetszerüleg csak az illető üzemekben később előálló biztositási terhek fedezésére forditható.

Ezért a törvényjavaslat kötelezi az országos pénztár igazgatóságát, hogy az ezen dijfizetésből gyüjtött tőkeösszegeket a jelzett czélra külön kezelje. Bár e tőkeösszegek az ideiglenes vállalatok körében a külön veszélyességi osztályok felállitása révén érvényesülő kölcsönösség következtében csupán az ezen különböző veszélyességi osztályokban előálló balesetei terhek fedezésére fordithatók, mégis ez összegek kezelésében maradvány is állhat elő, különösen akkor, ha az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár igazgatósága a külön veszélyességi osztály szerinti biztositási rendszert megszünteti és az ideiglenes üzemeket az általános veszélyességi táblázat magasabb osztályaiba osztja be. Ilyen esetekre való tekintettel a törvényjavaslat akképpen intézkedik, hogy az emlitett dijfizetési rendszerből netalán előálló esetleges maradványok az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár tartalékalapjához csatolandók.

A 41. §-hoz

A kerületi munkásbiztositó pénztárak az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár biztositási müveletének helyi közvetitő szerveiül müködvén, ugy a betegség, mint a baleset esetére való biztositásra fizetendő járulékok és dijak a kerületi munkásbiztositó pénztárakba lesznek befizetendők. A biztositásra kötelezett alkalmazottak után a betegség esetére való biztositásra a törvényjavaslat 24-25. § alapján fizetendő járulékokat a munkaadók tartoznak befizetni és pedig az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár alapszabályaiban megállapitott esedékesség szerint utólagosan, ugyszintén a munkaadók kötelesek a tagsági igazolványért a 17. § értelmében alapszabályszerüleg megállapitandó dijakat is befizetni. A tagsági igazolványok dija a biztositásra kötelezett alkalmazottakat terhelvén, a munkaadó az e czimen a kerületi munkásbiztositó pénztárba befizetett összeget a biztositásra kötelezett alkalmazott fizetéséből vagy béréből levonhatja. A biztositásra kötelezett alkalmazottak után a kerületi munkásbiztositó pénztárba fizetendő járulékok összegében való részesedés arányát a törvényjavaslat a munkaadók és a biztositásra kötelezett munkások között egyenlően állapitja meg. E rendelkezésével a törvényjavaslat lényeges ujitást tervez az 1891:XIV. tc. 22. §-ával szemben, miután a törvény idézett szakaszában a munkaadónak a biztositásra kötelezett alkalmazottak után fizetendő járulékokhoz való hozzájárulási aránya egyharmadrészben állapittatott meg, mig a munkást a törvény szerint a fizetendő járulékoknak kétharmadrésze terhelte.

A törvényjavaslat e rendelkezését az a szocziálpolitikai alapelv indokolja, hogy a munkaadó, tekintettel az ipari és hivatásbeli betegségek nagy számára és sokféle nemére, továbbá a munkások gazdasági helyzetére, a munkásait ért betegségek költségeiért egyenlő arányban felelős ép ugy, mint a hogy gazdasági és társadalompolitikai elvként állapittatott meg az, hogy a munkaadóknak a keresetképtelenség egy másik esetében nevezetesen a rokkantság és aggkor esetére való biztositásban a fizetendő biztositási dijakban a biztositott munkásokkal egyenlő arányban kell részesedniök. Azonban ettől az elvi állásponttól eltekintve a munkaadó és munkás egyenlő hozzájárulási arányának a betegség esetére való biztositásban való megállapitása indokoltnak mutatkozik abból a szempontból is, mert annak az intenzivebb biztositásnak és segélyezésnek a költségeit, melyre a törvényjavaslat a betegség esetére való biztositás hatályosabbá tétele által törekszik, az alkalmazottak gazdasági helyzetére és teherviselési képességére való tekintettel ezekkel szemben legalább is az egyenlő teherviselés arányáig csökkenteni szükséges és méltányos.

És végül a betegség esetére való biztositás költségeiben való részesedés arányának a munkaadó és munkás közötti egyenlő megállapitása még abból a szempontból is indokolt, mert bár a törvényjavaslat megalkotásánál elfogadott alapelv szerint a balesetbiztositás költségei, mint üzemi költségek, kizárólag a munkaadót terhelik, a balesetbiztositás költségeiben a 79. § ama rendelkezése folytán, mely szerint a balesetre biztositott sérült gyógykezelését a balesetet követő tiz hét alatt a kerületi munkásbiztositó pénztár saját költségére tartozik teljesiteni, legalább részben tényleg a biztositott munkások is particzipálnak. A törvény 41. §-a tehát annak elvi megállapitása után, hogy a betegség esetére való biztositás költségei a biztositásra kötelezett alkalmazottak után felerészben a munkaadót terhelik, a munkaadónak az általa befizetett betegségi járulékok levonását az alkalmazott fizetéséből, illetve béréből csak a befizetett járulékok feleösszegéig engedi meg. Nehogy azonban a munkaadó e levonási jogával oly módon, hogy a befizetett betegsegélyezési járulékok fele részét csak hosszú idő után egy összegben vonja le alkalmazottainak fizetéséből vagy béréből, az alkalmazott gazdasági érdekeit, sőt létét veszélyeztethesse, a törvényjavaslat az alkalmazottra eső járuléki részletnek, ugyszintén az igazolványi dijnak a levonását csak az ezek esedékessége utáni legközelebbi bérfizetés alkalmával és illetve ha az ebben az időben nem történt meg, legkésőbb csak az illető bérfizetés után egy hónapig, vagy ha az alkalmazott havonként kapja fizetését, illetve bérét, két hónapig engedi meg.

A törvényjavaslat a biztositási járulékok befizetését az inasok, gyakornokok és az olyan személyek után is a munkaadó kötelességévé teszi, ugyszintén a munkaadót kötelezi az illetők után a tagsági igazolványok dijának befizetésére is, a kik be nem fejezett kiképzésük miatt bért egyáltalán nem, vagy csak a szokásosnál csekélyebb mértékben kapnak, azonban feljogositja a munkaadót arra, hogy a befizetett biztositási járulékok fele összegének és a tagsági igazolványok árának megtéritését a szülővel vagy gyámmal kötött szerződésben a maga részére kiköthesse. A törvényjavaslatnak ez az intézkedése az 1884:XVII. t.-cikkben foglalt ipartörvény 61. §-ának ama rendelkezésén alapszik, mely szerint az inas tartásával és tanitásával járó jogoknak és kötelezettségeknek a tanszerződésben való megállapitása a szülő vagy gyám és a munkaadó szabad megegyezésének a tárgya.

A 42. §-hoz

Az 1891:XIV. tc. végrehajtásánál gyakrabban volt tapasztalható, hogy a legszerényebb anyagi viszonyok között élő, különösen falusi iparosoktól a munkások után fizetendő betegsegélyezési járulékok azok teljes vagyontalansága miatt közigazgatási uton sem voltak behajthatók, daczára annak, hogy munkaadó a járulékoknak az alkalmazottakat terhelő részét azok fizetéséből, illetőleg béréből megfelelő módon levonta. Miután a munkaadóknak az az eljárása, hogy az alkalmazottakat terhelő járuléki részleteket azok levonása daczára a biztositó pénztárba nem szolgáltatják be, olyan visszaélésnek tekintendő, mely ellen az alkalmazottak szövetkezeti biztositásához füződő érdekek szempontjából védekezni kell, a törvény 189. §-ának b) pontjában erre az esetre, a mennyiben a büntető törvények szerint sulyosabb beszámitás alá vonható cselekmény fenn nem forog, megfelelő büntetésről gondoskodik. Tekintettel azonban arra, hogy a törvényjavaslatnak az általa követett szocziális biztositás terén nem lehet czélja az, hogy a munkaadókkal szemben a büntető eljárás eseteit ok nélkül szaporitsa, továbbá figyelembe véve azt, hogy magában véve a büntető eljárás a szövetkezeti biztositás veszélyeztetett érdekeinek megvédésére legtöbb esetben nem is alkalmas, a törvény intézkedést tartalmaz 42. §-ában arra nézve, hogy ilyen esetekben a kerületi munkásbiztositó pénztár, melynek a biztositási járulékok beszedése és behajtása hatáskörbe tartozik, a munkaadónak megtilthassa, hogy a betegsegélyezési járulékoknak az alkalmazottat terhelő felerészét annak fizetéséből és illetve béréből levonja.

Ez esetben természetesen a munkaadót a biztositási járulékoknak csak felerésze terheli s illetőleg tekintettel a munkaadó vagyontalanságára, mely miatt az emlitett esetben a munkaadót terhelő biztositási járulékok behajtására irányuló eljárás sikerre nem vezethet, a kerületi munkásbiztositó pénztár által a járulékoknak csak a munkaadót terhelő felerésze lesz leirásba hozandó, mig a járulékoknak az alkalmazottat terhelő felerészét az illető alkalmazott közvetlenül lesz köteles a megállapitott esedékesség szerint a kerületi munkásbiztositó pénztárba befizetni. Az alkalmazottal szemben természetesen, a mennyiben ez fizetési kötelezettségének eleget nem tesz, kényszervégrehajtási eljárás nem alkalmazható, ugyszintén a biztositásra kötelezett alkalmazottakkal szemben a befizetések elmulasztása esetén a segélynyujtás sem lesz megtagadható. Hogy tehát a törvény az a rendelkezése, mely szerint a szóban levő esetekben a betegsegélyezési járulékoknak felerészét az alkalmazottak közvetlenül tartoznak befizetni, végrehajtási kényszerrel is elláttassék, erre nézve a törvény 67. §-ának második bekezdésében van megfelelő intézkedés.

A mennyiben a kerületi munkásbiztositó pénztárnak a levonás eltiltása tárgyában hozott határozata, illetve tett intézkedése tekintetében kifogások vagy vitás kérdések merülnének fel, ezeknek felebbezés esetében való eldöntését a törvényjavaslat az állami munkásbiztositási hivatal hatáskörébe utalja, miután a biztositási ügynek és a biztositó pénztárak müködésének szakszerü felügyelete ennek a hivatalnak a feladata és különben sem mutatkoznék czélszerünek, hogy ilyen, a biztositás technikai részéhez tartozó, lehet mondani közigazgatási természetü ügynek az elbirálásába még egy közbenső szerv, az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár is bevonassék. Az országos pénztárnak az ilyen természetü ügyekbe való bevonása nemcsak felesleges, de egyuttal az eljárásnak szükségtelen és ugy a biztositó pénztárnak, mint a biztositott alkalmazottakra nézve egyaránt káros elnyujtásra vezetne.

A 43. §-hoz

Már emlitettem, hogy a törvényjavaslat a balesetbiztositás költségeit a biztositásra kötelezett alkalmazottak után kizárólag a munkaadóra rójja. A törvény 43. §-a tehát ennek kimondása mellett intézkedik arra nézve is, hogy a munkaadó a balesetbiztositás költségei fejében a munkások béréből levonást tenni, vagy a balesetbiztositás terheit egészben, vagy részben a munkásra átháritani nem jogosult. Mig a 41. § értelmében a betegsegélyezési járulékok utólagosan az alapszabályokban megállapitandó esedékesség szerint lesznek a munkaadók által a biztositásra kötelezett alkalmazottak után a kerületi munkásbiztositó pénztárba befizetendők, addig a balesetbiztositási járulékok, melyek csak évenként osztatnak fel és rovatnak ki, évenként egy összegben fizetendők és pedig, mint a törvény 43. §-a megállapitja, az évi költségek felosztására és kirovására vonatkozó határozat kézbesitésétől számitott 30 nap alatt. E határidőnél hosszabbat megállapitani nem szükséges, miután a munkaadók a felosztást és kirovást megelőző év folyamán a balesetbiztositási költségek befizetésére mindenkor előkészülhetnek.

Tekintettel arra, hogy különösen a balesetbiztositás első éveiben az évközben előálló balesetbiztositási szükségletek és különösen a járadékok fizetésére az utólagos felosztó és kirovó eljárás esetleg kellő fedezetet nyujtani nem fog, a 43. § értelmében az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár igazgatósága az évenként utólagosan fizetendő járulékokra a munkaadóktól előlegeket vehet, melynek nagyságát és fizetésének módozatait a pénztár igazgatósága az állami munkásbiztositási hivatal jóváhagyása mellett állapitja meg. Hogy ez előlegek, mint balesetbiztositási dijak, ugyszintén a 37. § értelmében a kisiparosok (kisebb kereskedők) által fizetendő balesetbiztositási dijak és végül a balesetre önként biztositottak által fizetendő dijak befizetése az aránylagos teherfelosztás révén különösen a kisiparosoknak és az önként biztositottaknak megkönnyitessék és hogy a befizetéseknél követendő eljárás lehetőleg egyszerüsittessék, a törvény 43. §-a utolsó bekezdésében intézkedik arra nézve, hogy ezek a balesetbiztositási dijak a betegség esetére való biztositásra fizetendő járulékokkal egyidőben és az azokra nézve megállapitott módozatok szerint legyenek a kerületi munkásbiztositási pénztárba befizetendők.

E befizetésnek még a balesetbiztositási dijak és előlegek tekintetében is a kerületi munkásbiztositó pénztáraknál kell történnie, egyfelől azért, mert ugy a munkaadóknak, mint az önkéntes biztositottnak a helybeli kerületi munkásbiztositó pénztárral való érintkezés mindig terhes, mint a távollevő országos pénztárral, másfelől pedig azért, mert a kerületi munkásbiztositó pénztárak a törvény 23. §-a értelmében a biztositottakról és azok munkaadóiról amugy is nyilvántartást vezetvén, a befizetési kötelezettség ellenőrzésének lehetősége szempontjából az illető kerületben a balesetbiztositásból ép ugy, mint a betegség esetére való biztositásból kifolyólag történő minden befizetésnek a kerületi munkásbiztositó pénztáraknál kell összpontosulnia. Azonban, mig a kerületi munkásbiztositó pénztárak a betegség esetére való biztositásból befolyó járulékokból elszámolás kötelezettsége mellett a segélyezéseket teljesitik, addig a balesetbiztositásból kifolyólag befizetett dijak közvetlenül az országos munkásbetegsegélyző és balaesetbiztositó pénztárba szállitandók be, a nélkül, hogy azokból a kerületi munkásbiztositó pénztárak kiadások teljesitésére fehatalmazva lennének; ennélfogva a törvényjavaslat gondoskodik arról, hogy a balesetbiztositási dijak a kerületi munkásbiztositó pénztárak által elkülönitett számlán kezeltessenek és az alapszabályokban meghatározandó időben és módon az országos pénztárba tényleg beszállittassanak.

A 44. §-hoz

Mig a törvény 41. §-ában foglalt intézkedés szerint a munkaadók a biztositásra kötelezett alkalmazottak után a betegség esetére fizetendő járulékokat utólagosan tartoznak befizetni, miután ezek a járulékok a munkaadóktól közigazgatásilag, közadók módjára is behajthatók, addig a törvény 44. §-a az önként biztositottakat ugy a betegség esetére fizetendő járulékoknak és a tagsági igazolványok dijának, valamint a balesetbiztositási dijaknak a kerületi munkásbiztositó pénztárnál az országos pénztár alapszabályaiban megállapitott esedékesség szerint előzetesen való befizetésre kötelezi. Az önként biztositott alkalmazottak után a járulékokhoz és a biztositási dijakhoz természetesen a munkaadó sajátjából semmivel sem tartozik hozzájárulni. Ha azonban a munkaadó a 7. § utolsó bekezdése értelmében biztositásra nem kötelezett alkalmazottjait maga jelenti be a kerületi munkásbiztositó pénztárnál és azokat akár betegség, akár balesetre vagy mindkettőre önként biztositja, ez esetben azon kedvezményekkel szemben, melyeket a törvényjavaslat e biztositásnál a biztositott alkalmazottakra nézve megállapit, a törvényjavaslat az ilyen alkalmazottak után a biztositási dijak befizetéséért a munkaadót teszi felelőssé és ezekkel szemben ugyanazt az eljárást alkalmazza, mint a biztositásra kötelezettek munkaadóival szemben, azzal a különbséggel, hogy ezeknek a munkaadóknak a befizetett járulékok és tagsági igazolványi dijak, ugyszintén balesetbiztositási dijak levonását, a mennyiben erre szerződésileg jogositva vannak, az alkalmazottakkal szemben megengedi.

A 45. §-hoz

Bár a törvényjavaslat a betegsegélyezési járulékoknak és balesetbiztositási dijaknak, ugyszintén a tagsági igazolványok dijainak befizetésére a munkaadókat a kerületi munkásbiztositó pénztáraknál, mint az országos betegsegélyző és balesetbiztositó pénztár helyi közvetitő szerveinél kötelezi, mégis tekintettel arra, hogy a kerületi munkásbiztositó pénztárak területe szintén nagyobb kerületre terjed ki és különösen a csekélyebb ipari népességgel biró vidékeken a kerületi munkásbiztositó pénztárakba nagyobb területeknek a bevonása szükséges, az ilyen területeken lakó munkaadóknak a befizetések lehető megkönnyitése czéljából, ugyszintén általában a pénztárba való befizetések lehető könnyü és egységes szabályozása érdekében a törvény 45. §-a felhatalmazza a kereskedelemügyi ministert arra, hogy a bel- és pénzügyministerekkel egyetértőleg rendeleti uton szabályozza azt az eljárást, mely szerint a járulékok és biztositási dijak a postatakarékpénztáraknál, ugyszintén különösen a kerületi munkásbiztositó pénztárak székhelyeitől távolfekvő községekben a községnél legyenek befizethetők. A községeknek a betegség és balesetre való biztositás közvetitő teendőibe való bevonása iránt más irányban a törvény 129. §-a is gondoskodik. A községeknek a biztositási müveletekbe való bevonása két irányban indokolt és szükséges; először szükséges azért, hogy a kerületi munkásbiztositó pénztárak és a biztositott munkaadók és alkalmazottak közötti érintkezés lehetőleg megkönnyitessék.

Az 1891. évi XIV. törvénycikkel megalkotott kerületi munkásbiztositó pénztári intézmény ugyanis a kifejlődött gyakorlat szerint a pénztár székhelyén kivül lakó biztositott tagokkal és azok munkaadóival külön bizalmi férfiak alkalmazása utján érintkezett; a bizalmi férfiak alkalmazásának ez a rendszere azonban a biztositás szempontjából minden tekintetben hátrányosnak mutatkozott. Ugyanis, hogy a bizalmi férfiak a rájuk ruházott közvetitési teendőket, a melyek a legtöbb esetben pénzkezeléssel is járnak, kellő pontossággal és magbizhatósággal végezzék, rájuk nézve a megbizotti állásnak értéket kell képviselnie, vagyis a kerületi pénztáraknak a megbizottakat oly javadalmazással kell ellátniok, hogy a megbizottakra nézve a megbizotti állás megtartása érdeket képezzen. Miután azonban a kerületi munkásbiztositó pénztárak területének éppen azon községeiben, a melyek a pénztár székhelyén kivül esnek, az ország legnagyobb részében biztositottak csak oly csekély

számban találhatók, hogy az azok által fizetett betegsegélyezési járulékokból a pénztári megbizottak kellő javadalmazásban nem részesithetők, a szerzett tapasztalatok szerint a munkásbiztositó pénztárak a hozzájuk tartozó községek legtöbbjében bizalmi férfiakat egyáltalán nem, vagy csak oly feltételek mellett voltak képesek alkalmazni, a melyek mellett a bizalni férfiui rendszer a biztositás érdekei szempontjából beváltnak tekinthető nem volt.

A törvényjavaslat ebből az okból kivánja a biztositás közvetitésével járó csekély technikai munkát a községek feladatává tenni. E közvetitési teendőkön kivül a községeknek természetesen más irányu kötelességeik is lesznek, nevezetesen a községi előljárók kötelességévé fog válni az is, hogy a biztositásba bevont munkásokat és azok munkaadóit a szükséges felvilágositásokkal és tanácsokkal is elláthassák. A községeknek a közvetitési teendőkbe való bevonása közigazgatási érdekekből is czélszerü, mert a biztositásban való e közremüködés a közigazgatási eljárásba egyuttal bizonyos szocziális érzést és gondolkozást is visz át, a melynek hatása különösen a Németbirodalom területén tapasztalható, a hol egyenesen a munkásbiztositás közvetitési teendőinek ellátásában találják annak magyarázatát, hogy a községek a szocziálpolitika és a munkásellátás és segélyezés minden kérdéseiben a legnagyobb társadalmi politikai érzékkel kezdeményező szerepet is visznek.

A 46. §-hoz

A törvény 46. §-a a törvényhozásilag megállapitott biztositási kötelezettségre való tekintettel a befizetni elmulasztott betegsegélyezési járulékok, tagsági igazolványi dijak és balesetbiztositási járulékok és dijaknak közigazgatási uton, a közadók módjára való behajtásáról gondoskodik. Nehogy szinleges üzletátruházok révén, vagy a munkaadó személyében beállott változás következményekép egyesek a biztositási járulékok és dijak fizetésének kötelezettsége alól magukat jogtalanul kivonhassák, a minek megakadályozása a szocziálpolitika és humanitárius czélokat követő munkásbiztositó pénztár érdekei szempontjából különösen kivánatos, a törvényjavaslat a pénztárba befizetendő járulékokért és dijakért mindenkor azt a munkaadót teszi felelőssé, a ki az üzletnek a járulékok, illetve biztositási dijak kivetésekor, vagy ha azok beszedése czéljából a közigazgatási eljárás folyamatba tétetett, a behajtási eljárás alkalmával az üzletnek a tulajdonosa. Ezzel elérhető az, hogy a hátralékos járulékok és dijak behajtása teljesen méltányos eljárás mellett biztosittatik, mert üzletátruházások esetében az üzletet átvevő az üzleti elődöt terhelő biztositási járulékok és dijak befizetése iránt gondoskodhatik, illetve magának e járulékok és biztositási dijak erejéig fedezetet teremthet.

Ugyanez a czél az alapja a 46. § 2-ik bekezdésében foglalt amaz intézkedésnek, mely szerint időleges épitési üzemeknél, ha a követelés a vállalkozótól be nem hajtható, az esedékes biztositási tartozásokért az épittető, illetve a munka megrendelője szavatol, miután a vállalkozó az időleges üzemek felhagyása utján magát a fizetési kötelezettség alól könnyen kivonhatja, mig ezzel szemben az épittetőnek, illetőleg a munka megrendelőjének módjában áll, hogy megfelelő fedezet, illetőleg biztositék szerzése által a szocziális czélra fizetendő járulékoknak és biztositási dijaknak tényleges befizetése iránt saját megterhelése nélkül intézkedhetik. A törvényjavaslat a hátralékos betegsegélyezési járulékok és tagsági igazolványi dijak, ugyszintén a kirótt balesetbiztositási járulékok és dijakra nézve öt évi elévülési időt állapit meg annak folyományaképen, hogy a járulékok és dijak a közadók módjára hajtatnak be, miután a közadóknál szintén az öt évi elévülési idő a szokásos. Ugyanerre való tekintettel öt évben állapitja meg az elévülési időt a törvényjavaslat a ki nem rótt balesetbiztositási járulékokra is, a mennyiben a balesetbiztositási járulékok nem az illető évben, hanem utólagosan rovatnak ki. Ez utólagos kirovás alapjául természetesen az üzem akkori állapotának megfelelő veszélyességi dijtétel, az illető évben nyujtott javadalmazások összege, valamint a pénztárnak azon évi összes baleseti kiadása szolgálnak, mely évben a járulék kirovása elmulasztatott.

Az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár az öt évi elévülési időre való tekintettel a balesetbiiztositási járulékokat és dijakat behajthatatlanság esetében öt évig lesz köteles nyilvántartásaiban vezetni és azok behajtása iránt esetleg a közigazgatási eljárási lépéseket megtenni. A mennyiben azonban a járulékok és dijak a munkaadó vagyontalansága következtében, eltávozása folytán, vagy más okból be nem hajthatók, a törvényjavaslat szerint a be nem hajtott balesetbiztositási járulékok és dijak a balesetbiztositásban részesedő összes többi munkaadók terhére esnék, ugy hogy azok a legközelebbi felosztás és kirovás alkalmával szintén megfelelő módon felosztandók és kirovandók lesznek.

Az 50. §-hoz

A törvény 50. §-a a betegség esetében nyujtandó segélyek kötelező legcsekélyebb mérvét állapitja meg és ebben a tekintetben általában az 1891. évi XIV. tc. 7. §-ában megállapitott keretekhez alkalmazkodik. Csupán egy tekintetben emeli fel lényegesen a törvény a törvény 7. §-ában megállapitott legcsekélyebb mérvü segélyezéseket, nevezetesen a törvény 50. §-ának 5-ik pontjában biztositottakkal egy háztartásban élő és keresettel nem biró családtagok részére ingyen biztositott segélyekkel. Ezzel szemben a törvény 51. §-a megállapitja az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár által nyujtható segélyezések legmagasabb részét és ebben a tekintetben általában szintén az 1891. évi XIV. tc. 8. §-ában megállapitott keretekhez alkalmazkodik. A nyujtandó segélyek legcsekélyebb mértékének lényegesebb felemelése abból az okból nem mutatkozik czélszerünek, - eltekintve az 50. § 5-ik pontjában foglalt és már az előbb is emlitett segélyezési nemtől, melyben a legcsekélyebb segélyezések felvétele munkás-egészségügyi szempontokból és közegészségügyi érdekekből mutatkozott szükségesnek, - mert a rendelkezésre álló anyagi eszközök mérvéhez képest a segélyezések fokozatos felemelése legczélszerübben az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár autonom hatáskörébe utalható.

E tekintetben elégséges a törvényjavaslatban azt a legcsekélyebb határt megállapitani, a melyen alul az országos pénztár a segélynyujtás tekintetében nem mehet, ugyszintén a munkások, illetve alkalmazottak és a munkaadók tulságos megterhelésének elkerülése érdekében megállapitani azt a határt, a melyen tul a segélyezések mérve nem emelhető. Az 50. § első bekezdésében a biztositásra kötelezett és önként biztositott tagok segélyezési igényeiről rendelkezik és az önként biztositott tagokat itt abból a szempontból emliti, nehogy alapszabályszerüleg ezek a biztositásra kötelezett tagokkal szemben hátrányosabb elbánásban legyenek részesithetők. Az önként biztositott tagok ugyanis, miután befizetési kötelezettségük a biztositásra kötelezett tagokéval egyenlő, a segélyezések szempontjából is egyenlő elbánásra tarthatnak igényt és a biztositó pénztár esetleges megkárositásának megakadályozására tökéletesen elégséges az a rendelkezés, mely a törvény 7-ik §-ának utolsó és a 60. § második bekezdésében van. Az 50. § 1. pontja a pénztári tagok részére nyujtandó orvosi gyógykezelésről, ugyszintén a szükséges szülészeti támogatásról és gyógykezelésről intézkedik.

Tekintettel arra, hogy az 50. §-ban a biztositottak igényei állapittatnak meg, a munkásbiztositó pénztárakkal szemben pedig ez igényeket különösen az orvosi gyógykezelésnél az orvos igénybevétele szempontjából korlátozni kell, nehogy a biztositott alkalmazottak bármely orvos igénybevétele által a biztositó pénztáraknak szükségtelen kiadásokat okozzanak, ezért első pontjában a törvényjavaslat gondoskodik arról, hogy a biztositottak csak a kerületi munkásbiztositó pénztár igazgatósága által kijelölt és orvosi gyakorlatra jogosult orvos révén tarthatnak betegség esetében ingyen orvosi gyógykezelésre igényt. A kerületi munkásbiztositó pénztár e kijelölési jogának biztositása és fentartása, melyre nézve különben már az 1891. évi XIV. tc. 7. §-a is intézkedett, abból az okból is szükséges, mert a kijelölési jog egyuttal az orvosokkal való megegyezés lehetőségét is

jelenti, már pedig a pénztáraknak, tekintettel korlátolt anyagi eszközeire, az orvosi kezelés dijszabása szempontjából, de meg különösen azért is, mert a pénztári orvosi szolgálat bizonyos irásbeli teendők elvégzésével és statisztikai adatok szolgáltatásával is egybe van kötve, ilyen előzetes megegyezés kötésére feltétlenül szükségük van.

A törvényjavaslatnak az az intézkedése azonban, hogy a biztositott pénztári tagok csak a pénztár által kijelölt orvosi utján tarthatnak ingyen orvosi gyógykezelésre igényt, legkevésbbé sem jelent állásfoglalást a munkásbiztositó pénztárak beléletében és müködésében felmerült abban a nagy kérdésben, hogy vajjon a biztositott pénztári tagok egészségügyi ellátása az alkalmazott orvosok rendszerével, vagy pedig a szabad orvosválasztás bevezetésével biztositandó-e, mert a törvény 50. §-ának 1. pontja csak a biztositott tagokkal szemben állapit meg korlátozást, ellenben teljesen szabadon hagyja a munkásbiztositó pénztáraknak azt a jogát, hogy a két orvosi rendszer között a helyi viszonyok között mutatkozó szükségletekhez képest szabadon választhassanak. Az 50. § 2. pontjában a biztositott tagok részére nyujtandó ingyen gyógyszerek és a szükséges gyógyászati segédeszközök között a fürdők és a gyógyvizek is megemlittetnek, miután a beteg alkalmazottak kellő gyógykezelése érdekében szükség esetén az ingyen fürdők és gyógyvizek nyujtására is sulyt kell helyezni.

A törvény 50. §-ának 3-ik pontja, ellentétben az 1891: XIV. tc. 7-ik §-ának c) pontjával, a táppénzt keresetképtelenség esetében a keresetképtelenség első napjától rendeli fizetendőnek és pedig abból az okból, mert a biztositó pénztárnak a táppénz utján nyujtott segélye és támogatása az alkalmazottra nézve a kereset elvesztésének első napján is fontos szükséget képez és mert az az ok, melyből az 1891. évi XIV. tc. a táppénz nyujtását csak 3 napnál hosszabb idő esetén állapitotta meg, nevezetesen a betegség szinlelésének megakadályozása, melyet a kifejlődött pénztári orvosi szakismeretekkel amugy is a lehető legnagyobb mérvben meg lehet akadályozni, a táppénznek a keresetképtelenség első három napján való elvonására kellő alapot nem nyujt. Az 50. § 4-ik pontja gyermekágy esetében a gyermekágysegélyeket az 1891. évi XIV. tc. 7-ik §-ának d) pontjában megállapitott 4 héttel szemben 6 hétig nyujtja, a mi orvosi szempontból a gyermekágyas nők egészségének helyreállitása és az esetleges betegségi komplikácziók megelőzése érdekében feltétlenül szükségesnek mutatkozik. Eltekintve a 3-ik pontban a táppénz szolgáltatására és a 4-ik pontban a gyermekágyi segély időtartamára nézve megállapitott és a biztositás szempontjából nagyobb jelentőséggel nem biró magasabb segélynyujtástól, mint emlitettettem, a törvény 50. §-ának 5-ik pontja az 1891. évi XIV. tc. által megállapitott legcsekélyebb mérvü segélyezést a családtagok részére ingyen nyujtandó ingyenes betegségi ellátással lényegesen felemelte.

A szocziálpolitikai és közegészségügyi szempontokon kivül, a melynek e rendelkezésre alapul szolgáltak, a törvényjavaslat e rendelkezését indokolja az a körülmény is, hogy az 1891. évi XIV. tc. alapján létesült betegsegélyző pénztárak a kereskedelemügyi minister által a törvény életbelépte után kibocsátott mintaalapszabályok alapján az általuk nyujtott segélyezések közé az alapszabályokban tulnyomó részben a családtagok ingyenes segélyezését és ellátását is felvették és ennélfogva a törvényjavaslatnak az az intézkedése, mely e segélynemet a kötelező segélyek közé vonja be, tulajdonképen csak az alapszabályok utján már életbeléptetett tényleges állapotnak törvényes alapokra való fektetését czélozza. A törvény 50-ik §-ának az a rendelkezése, mely szerint az ingyen orvosi gyógykezelés, ideértve a szükséges szülészeti támogatás és gyógykezelés, ugyszintén gyógyszer-segélyezés keresetképtelenség esetén akkor ér véget, ha a 3-ik pont szerinti táppénzigény kimerittetett, egy, az 1891. évi XIV. tc. végrehajtása körül felmerült vitás kérdést kiván eldönteni és illetve e vitás kérdés további felmerülésének kivánja elejét venni. A betegsegélyző pénztárak eddigi gyakorlatában ugyanis, tekintettel arra, hogy igen sok esetben a betegségek első stádiuma keresetképtelenséggel összekötve nincsen, a táppénz fizetésének tényleges tartalma a 20 hetet nem érte el, mert a pénztárak, ha a táppénz élvezete a gyógykezelésnél később vette kezdetét, a táppénz csak az ingyen orvosi gyógykezelés időtartamának, vagyis a 20. hétnek a lejártáig fizették.

Erre való tekintettel intézkedik a törvényjavaslat ugy, hogy a táppénz keresetképtelenség esetében legalább 20 hétig és illetőleg az alapszabályokban megállapitott időig fizetendő még abban az esetben is, ha a táppénz fizetésének időpontját megelőzőleg a biztositott tag hosszabb vagy rövidebb időn keresztül ingyen orvosi kezelésben és gyógyszerekben részesittetett, a minek gyakorlati következménye azután az, hogy ilyen esetekben az ingyen orvosi gyógykezelés és gyógyszerek nyujtása a törvényben, illetőleg az alapszabályokban előirt segélyezési időtartamot meghaladja. A betegségi segélyek nyujtása és a beteg tagoknak a betegség tartama alatti ellenőrzése a biztositó pénztáraknak a biztositott tagokkal való közvetlen érintkezését tévén szükségessé, a törvényjavaslat a betegségi segélyek nyujtását a kerületi munkásbiztositó pénztárak hatáskörébe utalja. E pénztárak tehát az általuk bevételezett betegsegélyezési járulékokból az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztárnak való elszámolás kötelezettsége mellett a betegségi segélyeket a biztositott tagoknak saját felelősségükre és saját hatáskörükben nyujtják. E részben az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztárt csak az a jog illeti meg, hogy a kerületi munkásbiztositó pénztárakat, mint közvetitő szerveket az orvosi gyógykezelés és egyéb segélynemek nyujtása tekintetében a biztositott tagok kellő igényeinek kielégitése, másfelől pedig a takarékosság szemelőtt tartása czéljából ellenőrizheti.

Az 51. §-hoz

Az 51. §, midőn megállapitja a betegség esetében nyujtható segélyezések legnagyobb mérvét, egyuttal intézkedést tartalmaz arra nézve, hogy az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár, ugyszintén a kerületi munkásbiztositó pénztárak az ott megállapitott segélyezéseken tulmenő és különösen a munkásbiztositó pénztárak törvényszerü hatáskörébe és feladatai közé nem tartozó segélyeket a biztositott tagoknak ne nyujthassanak. Szükségessé teszi ezt az a körülmény, hogy a munkásbiztositó pénztáraknak, és pedig ugy az országos pénztárnak, mint a kerületi pénztáraknak, szervezeti müködése és hatásköre a törvényben állapittatván meg, e törvényszerüleg megállapitott szervezettel, hatáskörrel és müködéssel más irányu, a törvény keretein kivül álló segélyezés, illetve müködés czélszerüen össze nem kapcsolható, másfelől pedig szükséges e törvényszerü korlátozás azért, mert a pénztárak czélján és müködési körén kivül álló ilyen feladatoknak a pénztári szervezetekbe való bevonása az ellenőrzést megnehezitené, sőt lehetetlenné tenné, ugy, hogy ilyen czélok és feladatoknak a munkásbiztositó pénztárak hatáskörébe való bekapcsolása visszaélésekre nyujtana tág teret.

Végül az 51. § rendelkezést tartalmaz arra nézve, hogy abban az esetben, ha az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár a segélyezésnek a törvény szerinti legcsekélyebb mértékét a törvényben megállapitott korlátozások között felemelni kivánja, az erre nézve hozandó közgyülési határozatban a fedezet kimutatására és a mennyiben a magasabb segélyezések költsége az eddig megállapitott járulékokból nem fedezhető, egyuttal e járulékszázalék szükséges mérvü felemelésére is ki kell terjeszkednie. Ez az intézkedés a segélyezések könnyelmü felemelésének megakadályozása érdekében szükséges. A törvény 25. §-a ugyanis, mint emlitettem, mellőzi az 1891:XIV. tc. -nek azt a korlátozását, melyet a törvényhozás annak idején az ipar lehető kimélése czéljából megállapitott, hogy t. i. 2%-nál magasabb járulék csak abban az esetben szedhető, ha a betegsegélyző pénztár tagjainak a törvényszerü legcsekélyebb mértéknél nagyobb segélyezést nem nyujt. E korlátozás mellőzése következtében tehát az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár közgyülése abban a helyzetben van, hogy a betegség esetében nyujtandó segélyezések mérvének a törvényszerü legmagasabb határokig való felemelése által a munkásokra és a munkaadókra, esetleg nagyon jelentékeny többletköltségeket rójjon.

Tekintettel arra, hogy a törvényjavaslatnak a szervezetre vonatkozó intézkedéseiben ugy az országos pénztár, mint a kerületi munkásbiztositó pénztárak önkormányzati szerveiben a

biztositásban érdekelt munkaadóknak és munkásoknak egyenlő arányu képviselet biztosittatik, a törvényjavaslat a segélyezéseknek a törvényszerü korlátok között való felemelését az azzal járó terhek szempontjából korlátozni vagy megneheziteni nem is kivánja, azonban biztositékot kiván nyujtani arra nézve, hogy akkor, a midőn az országos pénztár legfontosabb önkormányzati szerve, a közgyülés, törvényszerü hatáskörében a nyujtott segélyezések felemelését határozza el, egyuttal kellő módon számot vessen azokkal az anyagi terhekkel is, melyeket a segélyezéseknek felemelése ugy a biztositottakra, mint a munkaadókra nézve előidézhet, hogy ily módon a segélyezések felemelésével járó előnyök, a terhek emelkedésében mutatkozó hátrányokkal mindenkor egybevethetők legyenek.

Az 52. §-hoz

Az 1891:XIV. tc. 9. §-a a betegsegélyző pénztáraknak megadta a jogot, hogy alapszabályaikban a táppénznek a beteg tagoktól bizonyos esetekben való elvonása iránt intézkedhessenek. A táppénz elvonásának a jogát a törvényjavaslat 52. §-a szintén fentartja azzal a különbséggel, hogy erre nézve alapszabályszerü intézkedés szükségességét nem irja elő. Ezzel szemben azonban a törvényjavaslat a táppénz elvonásának eseteit lényegesen csökkenti. Mig ugyanis a törvény idézett 9. §-a értelmében a táppénz elvonható volt mindazon esetekben, midőn a betegségeket a biztositott önhibájából előidézett verekedés vagy kicsapongó életmód vagy iszákosság okozta, addig a törvény 52. §-a a táppénz elvonásának jogát csak arra az esetre állapitja meg, ha a betegséget a biztositott tag szándékosan okozta. A táppénz elvonására nézve adott jog korlátozása szükséges azért, mert a biztositott tagoknak törvény alapján járó táppénz elvonására az a körülmény, hogy a betegséget a biztositottnak önhibájából előidézett verekedés, vagy a biztositott kicsapongó életmódja, vagy iszákosság okozta, kellő jogalapot nem ad. A mi ugyanis első sorban a verekedést illeti, ha erre nézve megállapitható is, hogy maga a verekedés ténye a biztositott önhibájának a következménye, de ezzel szemben kétségtelen, hogy a verekedésből esetleg származó betegség a biztositottnak ilyen közvetlen hibájára, különösen pedig szándékos cselekményére nem vezethető vissza.

A mi a kicsapongó életmódot illeti, a törvénynek ez a rendelkezése olyan tág meghatározást foglal magában, a melynek az alkalmazása közegészségügyi szempontból is a legnagyobb mértékben aggályos lehet, eltekintve attól, hogy a jogszerüség szempontjából a kicsapongó életmódnak a táppénz elvonására okul szolgáló jogalapként való megállapitása ali is lehetséges. Az idézett rendelkezésnek közegészségügyi szempontokból káros és jogfosztó hatása természetesen az alkalmazás módjától függ. Minden betegséget ugyanis, a melyről itt szó lehet, kicsapongó életmóddal, mint okkal, több-kevesebb mértékben kapcsolatba lehet hozni. A törvény alkalmazásának ez a módja tehát a biztositó pénztárak czélját és feladatát képező és a beteg fentartására szolgáló segély alól épen azokat a betegségi eseteket vonhatja ki és pedig a maguk teljes összességében, a melyeknek kielégitő orvosi gyógykezeléséről munkásegészségügyi szempontokból és a közegészségügy érdekében is a leghatályosabban kell gondoskodni, már pedig a gyógykezelés eredményességének biztositása czéljából ez esetekben a fentartást biztositó pénzbeli segélyt szintén ki kell szolgáltatni. Viszont a jogszerüség szempontjából a szóban levő rendelkezés ugyancsak az emlitett körülményekből kifolyólag és nevezetesen azért kifogásolandó, mert a kicsapongó életmód lényegét és kritériumait teljesen meghatározni egyáltalában nem lehetséges és igy a táppénz elvonásának jogszerüsége a legtöbb esetben alig is mutatható ki.

A gyakorlatban az 1891:XIV. tc. szóban levő rendelkezése mindazon pénztáraknál, a melyek törvényszerü feladatokhoz képest a biztositott tagok kellő egészségügyi ellátására törekedtek és erre kellő anyagi eszközökkel rendelkeztek, nem is került végrehajtásra, ugy, hogy a törvény szóban levő rendelkezésének fentartása semmi irányban indokoltnak nem mutatkozik. Ép annyira indokolatlan, sőt gyakorlati alkalmazásában jogtalan a táppénz elvonása azon a czimen is, hogy a betegséget a biztositott iszákossága okozta, miután az iszákosságnak a gyakorlatban való alkalmazása szintén olyan tág korlátozásokat enged, a melyek a törvényben biztositott jogokkal a legtöbb esetben össze nem egyeztethetők.

A törvény 52. §-a a táppénz elvonására nézve a törvény 9. §-ában megállapitott, szóban levő esetek korlátozásával szemben azonban a táppénz elvonásának más szükséges és jogos eseteit állapitja meg. Eltekintve ugyanis attól, hogy a törvényjavaslat fentartja a táppénz elvonásának jogát, mint jogos megtorlást, illetve a pénztár megkárositásának megakadályozására irányuló eszközt arra az esetre, ha a biztositott a betegséget szándékosan okozta, a törvény 52. §-a a táppénz, illetve a gyermekágyi segély elvonására abban az esetben is módot nyujt, ha a beteg tag az orvos utasitásainak szándékosan nem tesz eleget és ezzel felgyógyulását késlelteti. Ez a rendelkezés épen a biztositott tagok egészségügyi ellátása érdekében szükséges, miután a táppénz elvonásában rejlő kényszer az orvosi gyógykezelés sikerét kivánja előmozditani és biztositani. A táppénz elvonása tehát ebben az esetben fegyelmi eszközként jelentkezik és természetesen ez a jog a biztositó pénztár által mindig a fenforgó körülményekhez mérten lesz alkalmazandó, s illetve igénybe veendő, tehát olyformán, hogy a biztositott tagtól a szükséghez képest esetleg csak a táppénz, illetve a gyermekágyi segély bizonyos része lesz elvonandó.

Az 53. §-hoz

A munkásbiztositó pénztár a munkásoknak biztositásra történő szövetkezeti egyesülése lévén, természetesen a biztositó pénztár segélyezésére csak azok tarthatnak igényt, a kik a biztositásra kötelezett alkalmazottak sorába tartoznak és a kik ez alkalmazotti viszony következtében és a biztositási kötelezettség révén, a segélyezések költségeihez befizetéseikkel rendszeresen hozzá is járulnak. A törvény 53. §-a ezek szerint a biztositó pénztár jogtalan igénybevételének a lehetőségét kivánja kizárni olyan, a gyakorlati életben a betegsegélyző pénztárak panaszai szerint számos izben előfordult módon, hogy a gyermekágyas nők a pénztári szolgáltatások igénybevétele czéljából a lebetegedés előtt csupán szinleg állanak munkába, hogy ily módon biztositási kötelezettség alá esvén a pénztárak szolgáltatásaiban részesüljenek. Bármennyire indokolt is a gyermekágyas nők védelme, a biztositásba törvényszerüen bevont munkások érdekeinek megvédése szempontjából mégsem engedhető meg az, hogy a pénztár szolgáltatásai a szövetkezeti biztositásba tulajdonképen nem tartozó egyének által jogtalanul legyenek igénybe vehetők.

A törvény 54. §-a tehát a gyermekágyi segély igénybevételét ahhoz a feltételhez köti, hogy a gyermekágyas nő kimutatni tartozik, miszerint a lebetegedés előtt és illetve a pénztárba való belépését megelőző egy év alatt összesen legalább három hónapig pénztári tag volt, mely esetben az illető, zekintet nélkül arra, hogy a lebetegedés a pénztárba való belépés után milyen idő alatt következett be, a törvényszerü, illetőleg a pénztár alapszabályaiban megállapitott gyermekágyi segélyre teljes mértékben igényt tarthat. Ha azonban a női tag megelőzőleg ezt a csekély tagsági időtartamot sem képes kimutatni, ez esetben gyermekágyi segélyre csak akkor tarthat igényt, ha a lebetegedés a pénztárba való belépéstől számitott három hónap után következik be. A gyermekágyi segély igénybevételére nézve megállapitott ez a csekély korlátozás a pénztár érdekei szempontjából elégségesnek mutatkozik és ez esetben a segélyezéseknek jogtalan igénybevétele kellőképen korlátozva is van.

Az 55. §-hoz

A törvény 55. §-ában foglalt az a rendelkezés, mely szerint a táppénz és a gyermekágyi segély heti utólagos részletekben a temetkezési segély pedig legkésőbben a halálozást követő napon fizetendő ki, megegyezik az 1891. évi XIV. tc. 11-ik §-ában foglalt rendelkezésekkel és egyuttal megfelel a munkabérek kifizetésére nézve a gyakorlatban fennálló szokásnak. A táppénznek és a gyermekágyi segélynek heti utólagos részletben való kifizetése azonban nem jelenti azt, hogy a szóban levő pénzbeli szolgáltatások kifizetése abban az esetben is a hét utolsó napjára halasztandó, a midőn a betegség és illetőleg a keresetképtelenség a hét valamely más napján szünik meg, miután ebben az esetben a hét illető napjaira esedékes táppénzbeli és a gyermekágyi segély természetszerüleg a betegség, illetőleg a keresetképtelenség utolsó napján lesz a biztositott kivánságához képest kifizetendő. De ezenfelül a heti utólagos részletekben való fizetésre történő utalás még azt sem jelenti, hogy a pénzbeli segély a naptári hétnek szokásos utolsó napján, azaz szombaton fizetendő, hanem a törvényjavaslat szóban levő rendelkezésének a czélja csupán az, hogy a pénztárt a pénzbeli segélyeknek bizonyos rövidebb időközökben való kiszolgáltatására kötelezhesse, ennélfogva a törvényjavaslat idézett rendelkezése nem állja utját annak, hogy a pénztár alapszabályaiban az egy heti, tehát 7 napi fizetési határidő a naptári hét valamely más napjára legyen tehető.

A törvény 55. §-ának második bekezdése méltányos rendelkezést tartalmaz arra az esetre, ha a biztositott tag a közegészségügyi törvény alapján meghatározott fertőző vagy ragályos betegségek következményeképen a munkából kizáratik és ennek következtében keresetét elveszti. Az illető tagnak ugyanis a táppénzbeli segélyezésre ebben az esetben is szüksége van; tekintettel azonban arra, hogy a biztositó pénztár a táppénzbeli segélyt a biztositott tagnak csak abban az esetben köteles fizetni, ha a tag keresetképtelenséget okozó betegségben szenved, a szóban levő esetben pedig maga a tag nem beteg, hanem a munkából való kizárás, illetőleg a hatósági elkülönités ez esetben a fertőzés, illetőleg a ragályozás további megakadályozása czéljából, tehát a közegészségügy érdekében történik, a törvényjavaslat kötelezi ugyan a pénztárt ez esetben a táppénz kifizetésére, azonban feljogositja a pénztárt arra, hogy a kifizetett táppénznek az országos betegápolási alapból való megtéritését igényelhesse. A táppénz természetszerüleg mindig a biztositott tagnak fizetendő.

Miután azonban abban az esetben, ha a biztositott tag a munkaadó részéről betegsége alatt lakás és teljes ellátást kap, a biztositott fentartásáról a munkaadó gondoskodik, ennélfogva méltányos, hogy ebben az esetben a munkaadó által a beteg alkalmazottnak nyujtott lakás és teljes ellátás ellenében a táppénz a munkaadónak legyen kifizethető. A munkaadó számára ennek az igénynek a biztositása az alkalmazott szempontjából is szükségesnek mutatkozik, nehogy a munkaadó a lakás és teljes ellátás elvonása czéljából biztositott alkalmazottját a szolgálatból elbocsássa. Nehogy azonban a táppénzbeli igénynek a munkaadó részére való biztositása visszaélésekre és nevezetesen az alkalmazott jogainak megkárositására vezethessen, a törvényjavaslat akképen intézkedik, hogy a táppénz a munkaadónak csak akkor fizethető ki, ha abba a jogositott alkalmazott kifejezetten beleegyezik. A pénztár, különösen orvos hiányában, biztositott tagjainak nem minden esetben nyujthat ingyen orvosi gyógykezelést és gyógyszereket.

Különösen nem nyujthat a 66. §-ban emlitett abban az esetben, ha a biztositott tag betegsége alatt a magyar szent korona országainak területén kivül tartózkodik, miután a pénztárt az előzetes megegyezés nélküli, tehát egyoldalulag felszámitott orvosi költségekkel megterhelni nem lehet. Erre az esetre az 1891. évi XIV. törvénycikk 11. §-a akképen intézkedett, hogy a pénztár azon tagjainak, kiket orvosi segélyben és gyógyszerben nem részesithet, az alapszabályszerü táppénz felével egyenlő ellen értéket tartozik kiszolgáltatni. Tekintettel azonban arra, hogy a táppénz fele az ingyen orvosi gyógykezelés és gyógyszerek ellenértékének a legtöbb esetben nem tekinthető, a törvényjavaslat 55. §-a erre az esetre akképen intézkedik, hogy a pénztár az ingyen orvosi gyógykezelésben és gyógyszerekben nem részesitett biztositott tagoknak a részükre alapszabályszerüleg járó táppénz teljes összegével egyenlő ellenszolgáltatást, vagyis a szóban levő esetben kétszeres összegü táppénzt tartozik kifizetni.

Az 57. §-hoz

Az 50. § 6. pontja szerint a temetkezési segély az elhalt tag járulékának kiszámitásánál alapul vett átlagos napibér összeg huszszorosa. Miután az ekként megállapitott összeg a temetés tényleges költségeinek fedezésére esetleg elégtelen lehet, a törvényjavaslat szerint a kerületi munkásbiztositó pénztárak alapszabályaiban meg kell állapitani azt az összeget, melynél a fizetendő temetkezési segély kevesebb nem lehet. Ennek az összegnek megállapitása az országos pénztár alapszabályaiba nem utalható, miután a temetkezési segély legcsekélyebb összegének megállapitásánál, mindig a helyi körülmények veendők irányadókul és igy e tekintetben a minimális határ megállapitására legelső sorban a kerületi munkásbiztositó pénztárakban egyesült érdekeltség lehet illetékes. Miután a köztörvények szerint az elhaltak eltemettetéséről első sorban annak házastársa, ilyen nem létében pedig örökösei tartoznak gondoskodni, a törvényjavasalt a temetkezési segélyre az elhaltak házastársának, ilyen nem létében pedig örököseinek biztosit igényt. Ha azonban a tag eltemettetéséről mások gondoskodtak, ez esetben a temetkezési segély, azonban legfeljebb csak a temetés tényleges költségeinek erejéig, az illetők részére lesz kifizetendő. Arra az esetre, ha az elhalt tagok hozzátartozói nincsenek, a törvényjavaslat a kerületi munkásbiztositó pénztáraknak is megadja a jogot, hogy az elhalt tag eltemettetéséről maguk gondoskodhassanak, mely esetben a temetkezési segély kifizetésére a kerületi munkásbiztositó pénztárak kötelezve nem lesznek.

Részletes indokolás az 58. §-hoz.

A betegség esetére való biztositás czélja első sorban a biztositott alkalmazottaknak házi gyógykezelésére és ellátására irányul, tekintettel azonban arra, hogy a biztositott tagok nem mindig esetben ugy a biztositott tagok, mint a pénztár érdekében szükségesnek és czélszerünek mutatkozik, hogy a pénztár az illető tagoknak kórházba utalásáról és kórházi gyógykezeléséről gondoskodhassék, a törvény 58. §-a megadja a biztositó pénztárnak azt a jogot, hogy biztositott tagjait betegség esetében a szükséghez képest kórházba utalhassa. A kórházba utalás joga azonban a biztositó pénztárt olyan tagokkal szemben, kik házilag is kielégitő ápolásban részesithetők, csak akkor illeti meg, ha a kórházi ápolásba a tag beleegyezik, vagy hogy ha a betegség olyan természetü, a mely a kórházban való ápolást szükségessé teszi, vagy végül akkor, ha a beteg házi kezelés mellett az orvos utasitásainak nem tesz eleget és ezzel felgyógyulását késlelteti, mely esetben a kórházba utalás ugy a pénztár anyagi érdekeinek megvédése, mint a tag egészségügyi ellátásának biztositása érdekében szükséges. Miután a törvény szerint a biztositó pénztár tagjainak ingyen orvosi gyógykezelést köteles nyujtani, ennélfogva a törvényjavaslat a kórházi ápolás nyujtása esetén a kórházba való beszállitás költségeit is a biztositó pénztár terhei közé utalja. Tekintettel a biztositott pénztári tagok társadalmi helyzetére és azokra a korlátozott eszközökre, a melyekkel a pénztár a segélynyujtásokról gondoskodik, a köz- vagy nyilvánossági jellegü kórházi ápolás és ellátás költségei csakis a legutolsó osztályban utalható a pénztár terhére.

Az 59. §-hoz

Miután a pénztár feladata elsősorban a házi gyógykezelés és ápolás nyujtásában áll, ennélfogva a köz- vagy nyilvánossági jellegü kórházi ápolásnak és ellátásnak még a legutolsó osztályaiban is igen gyakran magas költségeivel a pénztár teljes mértékben meg nem terhelhető. Ennélfogva a törvényjavaslat, részben megegyezően a nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről szóló 1898. évi XXI. törvénycikkel, az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztárt a közkórházi ápolás és ellátás költségeinek fizetésére csak négy hét tartamára kötelezi, ez időn tul a pénztár a kórházi ápolás fedezésére csak a tagjainak háziápolás esetén járó táppénz összegét lesz köteles a köz-, illetőleg a nyilvánossági jellegü kórháznak megfizetni, a miből különben a kórházi költségek többnyire teljes mértékben fedezhetők is lesznek. Ezen tulmenő kötelezettségekkel az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár abból az okból sem terhelhető meg, mert a kórházban való ápolás esetében a pénztár a törvény 59. §-a értelmében a kórházi költségek fizetésén kivül a tag hozzátartozóinak a kórházi ápolás tartama alatt ellátási költségek fejében még a biztositott tag részére járó táppénz felét is kifizetni tartozik.

A pénztár abban, hogy szükség esetében és nevezetesen köz- vagy nyilvánossági jellegü kórház hiányában a tagnak magánkórházi és gyógyintézeti ápolást nyujtson, természetszerüleg nem korlátozható. Azonban gondoskodni kell a törvényjavaslatban erre az esetre a pénztár érdekében arról a jogról és illetve kötelezettségről, hogy a magánkórházi és gyógyintézeti ápolás és ellátási költségei csak az erre nézve előzetesen kötendő egyezség szerint fizetendők, illetve fizethetők. Miután a kórházból kikerült tag a legtöbb esetben segélytelenül áll és a mennyiben nem a kórház székhelyén lakik, kellő anyagi eszközökkel sem rendelkezik arra nézve, hogy a hazautazás költségeit fedezhesse, a törvény 59. §-a kötelezi az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztárt, hogy a kórházból kikerült s nem a kórház székhelyén lakó tagokat legfeljebb egy heti táppénz erejéig utazási költséggel ellássa. Mint fentebb, illetve a törvény 50. §-ának első pontjánál megemlitettem, a biztositó pénztárt már, mint az általa kijelölt orvos, gyógyszertár, illetve igen gyakran magas költségeivel a pénztár teljes mértékben meg nem terhelhető. Ennélfogva a törvényjavaslat, részben megegyezően a nyilvános betegápolási költségeinek fedezéséről szóló 1898. évi XXI. törvénycikkel, az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztárt a közkorházi ápolás és ellátás költségeinek fizetésére csak négy hét tartamára kötelezi, ez időn tul a pénztár a kórházi ápolás fedezésére csak a tagjainak háziápolás esetén járó táppénz összegét lesz köteles a köz-, illetőleg a nyilvánossági jellegü kórháznak megfizetni, a miből különben a kórházi költségek többnyire teljes mértékben fedezhetők is lesznek. Ezen tulmenő kötelezettségekkel az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár abból az okból sem terhelhető meg, mert a kórházban való ápolás esetében a pénztár a törvény 59. §-a értelmében a kórházi költségek fizetésén kivül a tag hozzátartozóinak a kórházi ápolás tartama alatt ellátási költségek fejében még a biztositott tag részére járó táppénz felét is kifizetni tartozik.

A pénztár abban, hogy szükség esetében és nevezetesen köz- vagy nyilvánossági jellegü kórház hiányában a tagnak magánkórházi és gyógyintézeti ápolást nyujtson, természetszerüleg nem korlátozható. Azonban gondoskodni kell a törvényjavaslatban erre az esetre a pénztár érdekében arról a jogról és illetve kötelezettségről, hogy a magánkórházi és gyógyintézeti ápolás és ellátási költségei csak az erre nézve előzetesen kötendő egyezség szerint fizetendők, illetve fizethetők. Miután a kórházból kikerült tag a legtöbb esetben segélytelenül áll és a mennyiben nem a kórház székhelyén lakik, kellő anyagi eszközökkel sem rendelkezik arra nézve, hogy a hazautazás költségeit fedezhesse, a törvény 59. §-a kötelezi az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztárt, hogy a kórházból kikerült s nem a kórház székhelyén lakó tagokat legfeljebb egy heti táppénz erejéig utazási költséggel ellássa. Mint fentebb, illetve a törvény 50. §-ának első pontjánál megemlitettem, a biztositó pénztárt más, mint az általa kijelölt orvos, gyógyszertár, illetve kórház dijainak, illetve költségeinek fizetésére kötelezni nem lehet, miután az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár megegyezés nélkül egyoldalulag a gyógykezelés révén felszámitandó költségek viselésére képes sem vona.

Ennélfogva a biztositott tagot kötelezni kell, hogy csak oly orvosok, gyógyszertárak és kórházak szolgáltatásait vehesse igénybe, a melyekkel az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár e szolgáltatások dijára nézve előzetesen megegyezett. Erre való tekintettel a törvény 59. §-ának utolsó bekezdése intézkedést tartalmaz arra nézve, hogy beigazolt sürgős szükség eseteit kivéve más, mint a pénztár által kijelölt orvos, gyógyszertár vagy kórház igénybevételéből származó költségek az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztárt nem terhelik. A törvény 59. §-a az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztárt természetesen csak a hazai köz- és nyilvánossági jellegü kórházak költségeinek fizetésére kötelezi, miután a törvény csak a hazai kórház és pénztár viszonyaira nézve irányadó jogforrás. Külföldi kórházak hasonló követelései tekintetében tehát a pénztárt a fizetési kötelezettség a viszonossági gyakorlat s illetve az erre nézve fennálló egyezmények szerint terheli.

A 60. §-hoz

A törvény 60. §-a a tagságnak és ezzel a segélyezésre való igényeknek kezdőpontját az 1891. évi XIV. tc. 32. §-ával megegyezően állapitja meg. Az 1891. évi XIV. tc. végrehajtásában a törvény idézett 32. §-ának az a rendelkezése, mely szerint a biztositásra kötelezett tagoknál a tagság a foglalkozásba való belépés napján kezdődik, nem érvényesült, hanem a biztositottra kötelezett tagok tagsága csak abban az esetben számittatott a foglalkozásba való belépés napjától, ha őket a munkaadó a törvény 26. §-ában megállapitott 8 napi határidő alatt a pénztárhoz tényleg bejelentette, mig ellenkező esetben, vagyis a bejelentésnek a törvényes határidőben való elmulasztása esetén a tagság csak a bejelentés tényleges megtörténtének napjától számittatott és illetve a bejelentés elmulasztása esetén a biztositásra kötelezett tag a tagság jogaiban és előnyeiben egyáltalában nem részesittetett. E gyakorlat a törvény 26. §-ának 2-ik bekezdésében foglalt azon rendelkezésen alapult, mely szerint abban az esetben, ha a bejelentés a törvényes határidő alatt elmulasztatott, s illetve a bejelentés egyáltalában nem tétetett meg, a biztositásra kötelezett alkalmazottak a biztositásból eredő összes költségeket a munkaadó tartozik megfizetni, a nélkül, hogy a pénztár ez esetekben segélynyujtásra kötelezve volna.

A törvény végrehajtásában érvényesült és a törvény idézett rendelkezéséből folyt e gyakorlattal szemben e törvény 60. §-a szerint a biztositásra kötelezett tagok tagsági és segélyezési igénye, a bejelentésre való minden tekintet nélkül, feltétlenül a biztositási kötelezettséget megállapitó foglalkozásba való belépés napján kezdődik, az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztár tehát a biztositásra kötelezett alkalmazottakat a törvény-, illetve alapszabályszerü segélyezésben a bejelentésre való tekintet nélkül tartozik a törvényszerü segélyekben részesiteni, fenmaradván a pénztárnak a bejelentésnek a törvényszerü határidőn kivül történt eszközlése, vagy teljes elmulasztása esetében a törvény 12. §-a értelmében a munkaadóval szemben a nyujtott segélyek erejéig visszatéritési igénye. Bár az önkéntes tagoknál a törvényjavaslat a tagság kezdetét a belépési nyilatkozat elfogadásának napján állapitja meg, tekintettel azonban arra, hogy a törvény 7. §-a megadja az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztositó pénztárnak azt a jogot, hogy az esetleges jogtalan megkárositások megakadályozása czéljából az önkéntes tagok felvételét előzetes orvosi vizsgálat kedvező eredménytől tegye függővé, a törvény 60. §-ának 2. bekezdése a pénztár érdekeinek biztositása czéljából ezt a jogot kiegésziti azzal is, hogy az önkéntes tagok segélyezési igénye a belépési nyilatkozat elfogadásának napjától számitott legfeljebb hat heti várakozási időhöz köthető.

E várakozási időnek kikötése azért is szükséges, mert az orvosi vizsgálattal a belépés alkalmával a betegség fenforgásának ténye teljes bizonyossággal nem minden esetben állapitható meg. A várakozási idő a pénztár alapszabályaiban lesz megállapitandó és ez a megállapitás az önkéntes biztositásra jelentkezők érdekében is történik, miután abban az esetben, ha a pénztár a segélyezések nyujtása tekintetében ilyen várakozási időt elő nem irhatna a megkárositás megelőzése érdekében, a pénztár az önkéntes tagok felvétele körül tulságos szigorusággal volna kénytelen eljárni és igy olyanokat is visszautasithatna, kikkel szemben csupán valamely betegség gyanuja állapitható meg. A biztositásra kötelezett tagok tagsága és ezzel segélyezésekre való igénye a biztositási kötelezettséget megállapitó foglalkozásból való kilépés napján szünik meg. A törvény azonban megadja a jogot a biztositásra kötelezett alkalmazottaknak, hogy abban az esetben is, ha foglalkozásukból kilépnek és igy megszünnek a pénztár kötelezett tagjai lenni, önkéntesen továbbra is fentarthassák a biztositást és pedig a mennyiben a foglalkozásból való kilépés napjától számitott legkésőbb négy hét alatt jelentkeznek az önkéntes biztositás fentartása végett és az esedékes járulékokat lefizetik, ez esetre a törvényjavaslat a tagságnak önkéntes fentartását az orvosi vizsgálat feltételének és belépési dij fizetésének mellőzésével engedi meg.

Az önkéntes tagok tagsági joga a törvényjavaslat szerint feltétlenül megszünik akkor, ha az önkéntes tagok a magyar szent korona országainak területéről eltávoznak, miután, mint azt a 7. §-nál megjegyeztem, a pénztár az ország területén kivül a betegsegélyek nyujtására az orvosokkal, gyógyszertárakkal és kórházakkal való megegyezés lehetőségének hiányában nem vállalkozhatik. Egyébként megszünik az önkéntes tagok tagsága abban az esetben, ha a betegsegélyezési járulékokat az alapszabályszerü esedékesség szerint számitott két egymásután következő esedékességi napon befizetni elmulasztják, miután a befizetésnek ekként való elmulasztása a tagság megszüntetésére irányuló szándékot rejt magában. Nehogy azonban olyan önkéntes tagok, kik esetleg kedvezőtlen anyagi viszonyok miatt nem képesek a csekély betegsegélyezési járulékokat a pénztárba befizetni, szerzett tagsági jogaiktól és igényeiktől megfosztassanak, a törvényjavaslat arra nézve is intézkedik, hogy olyan önkéntes tagok, kik járulékaikat két egymásután következő esedékességi napon befizetni elmulasztották ugyan, de az elmulasztott fizetési határnaptól számitott négy hét alatt az addig esedékessé vált összes járulékokat befizetik, tagsági jogaikat és segélyezési igényeiket minden korlátozás nélkül tovább is megtarthassák.

A 61. §-hoz

A törvény az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár biztositott tagjait, ha a foglalkozásból kilépve, vagy ha keresethiány miatt a biztositási járulékok fizetését elmulasztják, tagok lenni megszünnek, a tagság megszünése után is bizonyos időtartamon belül a teljes alapszabályszerü segélyezés kedvezményében részesiti. Tekintettel azonban arra, hogy a tagság megszünése utáni segélyezési igényre nézve a törvény 61. §-ában megállapitott időtartam ugy értendő, hogy az illető biztositott az ezen időtartamon belül bekövetkezett betegsége esetében nem csupán az illető időtartam hátralevő részéig, hanem a törvényben, illetőleg az alapszabályokban megállapitott teljes időtartamra tarthat segélyezésekre igényt, a törvényjavaslat e nagy anyagi kiadásokkal járó kedvezményt csak bizonyos hosszabb ideig tartó tagság esetére állapitja meg, nevezetesen akképen intézkedik, hogy az a biztositott tag, a ki egy év tartama alatt összesen hat hónapig volt biztositva, a pénztárból való kilépése után még három hétig, ha pedig két év leforgása alatt legalább 12 hónapig volt biztositva, hat hétig élvezi a segélyezési igényeket. A törvényjavaslatnak ez az intézkedése az 1891:XIV. tc. 25. §-ával szemben bizonyos korlátozást jelent. A törvény idézett szakaszában ugyanis a tagság megszünése után teljes hat hétig a szóban levő kedvezmény a pénztárnál eltöltött tagság idejére való minden tekintet nélkül állapittatott meg.

Tekintettel azonban arra, hogy a pénztári segélyezések, mint emlitettem, igen nagy értéket képviselnek és hogy az esetleg igen rövid ideig, talán csak napokig tartott pénztári tagsággal és az ilyen rövid idő alatt tett csekély befizetésekkel szemben a szóban levő kedvezmények semmiféle arányban nem hozhatók, ugy hogy e nagy kedvezmények biztositása a méltányosság követelményeit is teljesen meghaladva, a pénztárnak rendkivüli nagy mértékben való igénybevételét okozhatja, ennélfogva a törvényjavaslatban kontempált szóban levő korlátozás a pénztár érdekeinek biztositása szempontjából szükséges, a nélkül, hogy ez a korlátozás a pénztári tagok jogos és méltányos igényeivel szemben csak a legcsekélyebb mértékben is méltánytalannak volna tekinthető.

Az 1891:XIV. tc. a törvényszerü évenkinti fegyvergyakorlatokra behivott alkalmazottaknak tagsági és segélyezési igényeit kifejezetten nem biztositván, ezekkel szemben a törvény végrehajtásánál az az eljárás követtetett, hogy a fegyvergyakorlatra behivott alkalmazottak a fegyvergyakorlat ideje alatt szerzett betegségből kifolyólag semminemü segélyezésben nem részesittettek, annak következményeképen, hogy a fegyvergyakorlat ideje alatt, még ha esetleg az ipartövény 96. §-a értelmében a pénztári tagság megszüntnek nem is vétetett, a tagsági járulékok sem voltak fizetendők. A törvényjavaslat ezzel szemben, tekintettel arra, hogy az alkalmazottak a fegyvergyakorlat ideje alatt általános honpolgári kötelezettséget teljesitenek és hogy ennélfogva ha a fegyvergyakorlat ideje alatt, a midőn katonai ellátásban és ápolásban részesittetnek, nem részesülnek is a pénztár részéről segélyezésben, de ezzel szemben méltánytalannak mutatkoznék az, ha a katonai szolgálatból kikerülve a szolgálta tartama alatt szerzett és továbbra is fennálló betegségből kifolyólag segélyezésben nem részesülnének, akképen intézkedik, hogy a fegyvergyakorlatra behivott alkalmazottnak pénztári tagsága nem szünik meg, bár a fegyvergyakorlat ideje alatt sem ő, sem a munkaadója járulékot fizetni nem tartozik és ennek folyományaképen a katonai szolgálat után a tagnak segélyezési igényei a katonai szolgálat alatt szerzett betegség tekintetében is felujulnak.

A 62. §-hoz

A táppénz és gyermekágyi segély a betegség tartama alatti eltartás czéljából, temetkezési segély pedig abból a czélból fizettetik, hogy abból a temetkezés költségei fedezhetők legyenek. Ha tehát a táppénz és gyermekágyi segély, valamint a temetkezési segély az igényjogosultak által bizonyos idő alatt fel nem vétetik, ez időn tul az illető pénzbeli segély szolgáltatásának tulajdonképeni törvényes czélja elesik, ezért a törvényjavaslat a táppénz, gyermekágyi segély, valamint a temetkezési segély felvételére nézve egyévi elévülési határidőt állapit meg olyformány, hogy ezen időn tul a szóban levő pénzbeli segélyekre vonatkozó igény elévül. Ez elévülési időnek megállapitása, mely a biztositottak igényei szempontjából időbelileg teljesen méltányos, még a pénztár szempontjából is szükségesnek mutatkozik, nehogy a pénztárak a pénzbeli segélyekre vonatkozó nem érvényesitett igények hosszu időn keresztül való nyilvántartásával megterheltessenek és a pénztárral szemben hosszabb idő eltelte után, midőn a jogczimek megállapitása pontosan nem is lehetséges, visszaélések elkövethetők legyenek.

A 63. §-hoz

Ugyancsak erre való tekintettel intézkedik a törvény 63. §-a akképen, hogy a mennyiben a tag a törvényben, illetve az alapszabályokban megállapitott időtartam alatt a segélyezést igénybe vette, utána temetkezési segély csak abban az esetben fizettetik, ha az elhalálozás abból a betegségből kifolyólag, melyben a tag segélyeztetett és a segélyezés lejártától számitott legfeljebb két év alatt következik be. A temetkezési segély kifizetésének tehát ebben az esetben egyik feltétele az, hogy a halál ugyanabból a betegségből kifolyólag következzék be, melyben a tag a segélyezést a törvény, illetőleg az alapszabályszerü teljes időtartam alatt igénybe vette, miután a teljes segélyezési időtartam kimeritése után a tagnak mindennemü igényei a biztositó pénztárral szemben megszünnek és igy más betegségből kifolyólag a tagnak sem a betegsegélyekre, sem hozzátartozóinak temetkezési segélyre joguk nem lehet. Miután azonban hosszú idő után alig állapitható meg az, hogy vajjon a tag elhalálozására korábbi, a segélyezés alapjául szolgált betegségéből kifolyólag következett-e be, ennélfogva a törvényjavaslat a temetkezési segély igénybevételére nézve itt is igen méltányosan elévülési határidőt állapit meg.

A 64. §-hoz

A betegség esetére való biztositásnak csak az időleges betegségek esetére való segélyezés és ellátás a feladata, ellenben, mint arra a törvény 51. §-a kifejezetten is utal, a rokkantbiztositás, illetőleg a rokkantellátás, a betegsegélyző pénztárak feladatai közé bel nem kapcsolható. A pénztár tehát a beteg tagoknak csupán addig az időpontig tartozik betegség esetében a törvényszerü segélyeket kiszolgáltatni, mely időpont a törvény 50. és illetve 51. § alapján a szolgáltatások mérvére nézve a pénztári alapszabályokban megállapitott. Ha ez a segélyezési időtartam lejár, az illető beteg ezzel megszünik a pénztár tagja lenni és további segélyezési igényei is elenyésznek, miután az esetleg tovább tartó betegség esetében az illető beteg alkalmazottnak segélyezése már a rokkant-ellátás feladata. Ezért a törvény 64. §-a akképen intézkedik, hogy ha a tag az alapszabályszerü teljes segélyezést igénybe vette, ugyanabból a betegségből kifolyólag csak akkor tarthat ujabb segélyezése igényt, ha a segélyezés lejárta és az ujabbi betegségi állapot bekövetkezte között legalább 8 hét van és ez alatt az idő alatt az illető alkalmazott tényleg munkában állott, illetve keresetképes volt és ez idő alatt az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárnak tagja volt.

Ez esetben ugyanis, vagyis ha az illető biztositott a teljes alapszabályszerü segélyezés igénybevétele után legalább 8 hétig keresetképes állapotban munkában állott, ugyanannak a betegségnek a visszatérte is már ujabbi betegségnek veendő és ennélfogva ez uj betegség alatt a biztositott tag az alapszabályszerü teljes segélyezésre ismét igényt tarthat, ellenben, ha a biztositott tag ugyabba a betegségbe 4 hétnél rövidebb idő alatt esik vissza és korábbi betegségének tartama alatt a teljes alapszabályszerü segélyeket nem meritette ki, ebben az esetben a betegségbe való visszaesés csak az előbbi betegség folytatásának tekinthető és ennélfogva erre az esetre a törvényjavaslat akképen intézkedik, hogy a betegségbe való visszaesésnél a segélyezés időpontjául az első megbetegedés napja számitandó.

A 66. §-hoz

Jeleztem az 59. §-nál is azokat az okokat, mely a törvény 66. §-ában foglalt rendelkezések felvételére vezettek, s nevezetesen megemlitettem, hogy az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár a külföldön tartózkodó alkalmazottakkal szemben, a pénzbeli segélyektől eltekintve, az orvosi gyógykezelés és gyógyszerek nyujtására nem kényszerithető. S végül jeleztem az 55. § utolsó bekezdésének ismertetésénél az indokokat, a melyek szerint az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár arra az esetre, ha a biztositott tagot ingyen gyógykezelésben és gyógyszerekben nem részesitheti, azok részére kétszeres összegü táppénz fizetésére köteleztetik. E rendelkezéseknek képezi folyományát a törvény 62. §-a. Az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár a külföldön tartózkodó alkalmazottakat ingyen orvosi gyógykezelésben és gyógyszerekben ezek szerint közvetlenül nem részesithetvén, a törvény 66. §-a a munkaadó feladatává teszi azt, hogy külföldön tartózkodó alkalmazottjának betegség esetében orvosi gyógykezeléssel és gyógyszerekkel való ellátásáról gondoskodjék, miután ebben az esetben az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár csak a nyujtani elmulasztott táppénzzel egyenlő összegü kárpótlást köteles fizetni. E kárpótlásra való igényt a törvény 66. §-a a munkaadó által alkalmazottjának tényleg kiszolgáltatott és igazolt segélyek erejéig a munkaadó részére biztositja.

A 67. §-hoz

A szövetkezeti biztositás szocziálpolitikai, humanitárius és közegészségügyi érdekeket követvén, a szövetkezeti biztositásból megállapitott szolgáltatások csak a biztositottat illethetik meg, ennélfogva törvényhozásilag szükséges intézkedni arról, hogy ezek az igények, melyek a biztositottak segélyezésére és ellátására irányulnak, más irányu követelések kielégitésére lefoglalhatók, átruházhatók, vagy elzálogosithatók ne legyenek, ugyszintén, hogy ez igényekkel szemben a pénztár részéről a törvényben megállapitott eseteken kivül beszámitásnak se lehessen helye. E beszámitásnak eseteit a törvény 67. §-a állapitja meg, nevezetesen feljogositja az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárt arra, hogy a mennyiben a biztositott tag a pénztárt betegség-szinleléssel, vagy a segélyezéseknek más módon jogosulatlanul történt igénybevételével megkárositotta és ez a kár pótjárulékok fizetésére való kötelezés utján meg nem térithető, a pénztár a jogtalanul igénybe vett segélyezések értékét, illetve az egyébként okozott kárt, ugyszintén az alkalmazottat terhelő azon járulékokat melyeket az alkalmazott a 42. § értelmében a biztositásra a pénztárba közvetlenül befizetni tartozik, az illető biztositott tag részére járó táppénzből, gyermekágyi segélyből, vagy temetkezési segélyből levonhassa.

Nehogy azonban ez a levonás a biztositottak betegség esetében való fentartását hátrányosan befolyásolja, vagy egyenesen lehetetlenné tegye, a törvényjavaslat szerint a levonás a naponkénti táppénznek, illetve gyermekágyi segélynek csak egynegyedéig és a temetkezési segélynek csak feléig terjedhet. Hasonlóképen biztositja a törvény 67. §-a az átruházás jogát azon kétszeres összegü táppénz fele részére, a melyet a pénztár az 55. § utolsó bekezdése alapján a tagnak az ingyen orvosi gyógykezelés és gyógyszerek ellenértéke fejében fizet és pedig a kezelő orvos és a gyógyszereket kiszolgáltató gyógyszertár részére, miután a pénztár abban az esetben, ha maga a biztositott tagot ingyen orvosi gyógykezeléssel és gyógyszerekkel ellátni nem képes, a táppénz teljes összegének megfelelő kárpótlást a tagnak az orvosi gyógykezelés és gyógyszerek költségeinek fedezésére fizeti. Méltányos tehát, hogy az országos pénztárnak mód nyujtassék, hogy e kárpótlás összegéből a kezelő orvos és a gyógyszereket kiszolgáltató gyógyszertár költségeit közvetlenül is kifizethesse, miután ilyen rendelkezés hiányában a kezelő orvos és gyógyszertár követelése a biztositott taggal szemben, ha az önként nem fizet, annak vagyontalansága esetében érvényesithető nem volna.

Ez a rendelkezés egyébként összhangban áll a 66. §-nak azon rendelkezéseivel, mely szerint abban az esetben, ha az ingyen orvosi gyógykezelés és gyógyszerek nyujtásáról a munkaadó saját költségén gondoskodik, a gyógykezelés és gyógyszerek fejében a táppénz erejéig nyujtott kárpótlás a munkaadót illeti meg. Ha a biztositott tag által igénybe vett kezelő orvos és gyógyszertár költségeit a pénztár közvetlenül fizeti, természetes, hogy az ezek ellenében a nyujtott kárpótlás összegének azon része, mely a kezelő orvos és a gyógyszertár követeléseinek kielégitése után fenmarad, a biztositott igényt nem tarthat, hanem az esetleges maradvány az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárt illeti meg.

A 68. §-hoz

Ha az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár tagjainak oly segélyezést nyujtott, melyre más lett volna köteles, a pénztárt az illető harmadik személylyel szemben a köztörvények szerint visszatéritési jog illeti meg. A törvény 68. §-ának első bekezdése tehát gondoskodik arról, hogy a pénztár az őt a köztörvények szerint megillető kártéritési igényt érvényesitse. A mig a törvényjavaslat a harmadik személyeket terhelő kártéritési kötelezettségek tekintetében nem intézkedik, hanem ez irányban a kártéritési kötelezettségre nézve a köztörvények, s illetőleg a magánjog rendelkezéseit érintetlenül hagyja, s nevezetesen kimondja, hogy ha a biztositottat a harmadik személlyel szemben betegségből kifolyólag kártéritési követelés illeti meg, ez a követelés a nyujtott segélyek erejéig az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárra száll át, addig a munkaadóval szemben a törvényjavaslat a kártéritési felelősséget, tekintettel arra, hogy a munkaadók alkalmazottainak betegség esetére való biztositásához sajátjukból is és pedig egyenlő arányban hozzájárulnak csak bizonyos korlátozások mellett állapitja meg és illetőleg a megállapitott korlátozások közé szoritja.

Nevezetesen a törvény 68. §-a szerint a munkaadó csak abban az esetben tartozik az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárnak kártéritéssel, ha az alkalmazott betegségét ő, vagy megbizottja, kinek a megbizásából eredő eljárásáért felelősséggel tartozik, szándékosan, vagy pedig a törvényjavaslatban megállapitott módon vétkes gondatlansággal okozta. Azok a kártéritési követelések, a melyek a munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárt a munkaadóval, illetve harmadik személyekkel szemben a törvény 68. §-a alapján megilletik, természetesen csak rendes birói uton érvényesithetők; nehogy azonban a pénztár a munkaadókkal, vagy azok megbizottaival szemben utólagosan zaklatásszerüleg járhasson el, a törvény 68. §-ának utolsó bekezdése e követelésekre két évi elévülési határidőt állapit meg. Ez az elévülési hatásidő természetesen más személyek kártéritési kötelezettségére nézve nem alkalmazható.

A 69. §-hoz

A törvény 69. §-a megállapitja, hogy mely balesetek tartoznak a törvény alá, vagyis mely balesetek képezik a kártalanitások tárgyát. A baleset fogalmának meghatározását a törvényjavaslat teljesen mellőzi, miután ilyen forgalom-meghatározás egyetlen külföldi törvényben sem adatott s miután a baleset fogalmát minden kétséget kizárólag megadni amugy sem lehet. Ebben a tekintetben elv az, hogy minden baleset az üzemi baleset fogalma alá sorozandó, mely az alkalmazásból, a munka és üzem természetéből és annak viszonyaiból folyik. Minden baleset annak tekintendő, mely valamely alkalmazottat a szándékosan előidézett esetek kivételével érheti, akkor midőn idejével és személyével nem rendelkezhetik önmaga, hanem a vállalat szolgálatában áll. Nem szükséges, hogy az üzem egyedüli okozója legyen a balesetnek, elég, ha az azzal való összefüggés ok gyanánt jelentkezik. Vagyis a törvény 69. §-a szempontjából csak az kivánható meg, hogy a baleset okozati összefüggésben álljon az üzemmel és annak veszélyeivel, a nélkül azonban, hogy ehhez az egyes üzemek specziális veszélyes volta szükséges lenne.

Itt az üzemi baleset fogalmának közelebbi meghatározása érdekében csupán egy konkrét ténykörülményre kivánok rámutatni, nevezetesen arra, hogy a külföldi balesetbiztositási gyakorlat a munkásnak a munkába menésénél, vagy a munkából való eltávozásánál, a munkaszünetek közben és általában az üzlet, illetve üzem érdekében végzett munka alkalmával előforduló balesetek üzemi balesetnek tekinti. Egyébként azt a kérdést, hogy valamely előforduló baleset üzemi balesetnek tekintendő-e, vagy sem, mindig csak a konkrét esetben az összes körülmények figyelembe vételével lehet megállapitani és e tekintetben a törvényjavaslat a balesetek fogalmának a gyakorlati esetek elbirálásánál követett eljárásával való megállapitását annak a választott biráskodási szervezetnek tartja fenn, melyet a törvényjavaslat a biztositásból folyó vitás kérdések eldöntésére szervez. A balesetbiztositás, hasonlóan a betegség esetére való biztositáshoz, az alkalmazottnak a munkába lépés napjától a munkából való kilépés napjáig terjed, mig az önkéntes biztositottaknál a balesetbiztositás hatálya arra az időre terjed ki, a mig az önkéntes biztositás fennáll. A törvény 69. §-a megállapitja a biztositásból folyó kártalanitásra igényjogosultakat is, a menniben kimondja, hogy a törvény szerint megállapitandó kártalanitásokra egyfelől a biztositásra kötelezett alkalmazottaknak és önként biztositottaknak, másfelől a biztositásra kötelezettek és önként biztositottaknak a 72-74. §-okban megnevezett hozzátartozóinak van igényük.

A 70. §-hoz

A törvény 70. §-a a balesetből kifolyólag a biztositottat megillető kártalanitási igényekről intézkedik. Nevezetesen e szakasz első pontja szerint a biztositottat a balesetből származó betegség esetében a törvény 50. §-ának első és második pontjában megállapitott módon ingyen orvosi gyógykezelés, gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök illetik meg. Erre a segélyezésre a baleset által sujtott alkalmazottnak a balesetbiztositás terhére a tizenegyedik héttől kezdve van igénye. Az első tiz hét alatt a betegsegélyek nyujtása a betegség esetére való biztositás terhére történik. Mig az 1891: XIV. tc., bár kifejezetten csak arra az időre is, a mig a balesetbiztositás kérdése törvényhozási rendelkezést nyer, a balesetből származó betegségek esetében is a betegsegélyző pénztárakat teljes husz hétig, illetőleg az alapszabályokban megállapitott időtartamig a törvényszerü segélyek nyujtására kötelezte, addig ezzel szemben a törvény 70. §-a a betegség nyujtásának kötelezettségét a balesetből származó betegség esetében a betegség esetére való biztositás terhére csak a betegség első tiz hete alatt állapitja meg. A betegség esetére való biztositásnak a baleseti segélyek nyujtásba való bevonása ilyen mértékben két okból indokolt. Először abból az okból, a mely bizonyos mértékig elvi álláspontot jelen, hogy a balesetbiztositás kötlségeibe bizonyos mértékig a munkások is belevonassanak.

Az üzem módjáért és természetéért ugyanis első sorban kétség kivül a munkaadó felelős ugyan és ennélfogva az üzemi baleset első sorban az üzem veszélyességének a következménye és igy az a tőke termelési koczkázatának tekintendő, de azért az üzemi balesetekért való felelősséget bizonyos mértékig a munka elvállalásának tényéből sem lehet eliminálni. A munkaadó és a munkás az uj kor gazdasági törvényes intézkedéseinek következtében a munkaviszony tekintetében a szabad megegyezés alapján állanak. A termelés ép ugy, mint a munkavállalás, az egyén közszempontokból nem korlátozott elhatározásának az eredménye. A cselekvési szabadsággal pedig együtt jár az egyén erkölcsi és gazdasági felelőssége is. A munkás talán előnyök fejében önként vállalkozik a veszélyes munkákra, a munka természetéből folyó és el nem háritható hátrányok tehát őt is terhelik. A termelés két tényezőjének, a tőkének és a munkának kölcsönös viszonyából, valamint abból a kapcsolatból, mely a termelési költség és az üzem veszélyessége között van, a munkaadó baleseti felelősségét kétségkivül fokozott mértékben lehet megállapitani, de nem állana a munkaviszony jogi alapjával összhangban, ha a munkás az önként vállalt munkával járó és a munkaadó által el nem háritható baleseti veszélyességért a felelősség alól minden irányban mentesittetnék. A törvényjavaslat tehát azt az elvi álláspontot, hogy a balesetbiztositási költségei kizárólag a munkaadót terhelik, csak annyiban fogadta el, hogy a munkaadók kizárólagos teherviselésébe a balesetbiztositásnak a legnagyobb részét, nevezetesen a járadékfizetésekkel járó összes költségeket, a temetkezési kiadásokat, ugyszintén a betegsegélyezésnek a 11-ik héttől kezdve felmerülő összes kiadásait utalta. Azonban ezzel szemben a munkások részbeni, bárcsak csekély hozzájárulásnak biztositása érdekében a balesetből származó betegségek első tiz hete alatt a betegsegélyek nyujtását a betegség esetére való biztositás feladatává tette.

A másik szempont, mely miatt a betegség esetére való teherviselésnek a megállapitása a balesetekből származó betegségek tekintetében az első tiz hét alatt szükségesnek mutatkozik, az, hogy a baleseteknek statisztikailag konstatálható azt a tulnyomó részét, melyekben a balesetek a nyujtott betegségek után a keresetképességnek csökkentésével egyáltalában nem járnak, vagy a melyek a keresetképességben csekélymérvü csökkenést idéznek elő, ugy hogy ezek után a balesetbiztositás kártalanitási kötelezettség nem terheli, tulajdonképen olyan baleseteknek, melyből kifolyólag a balesetbiztositási költségek terhelik, tekinteni nem is lehet. A balesetbiztositásnak ugyanis a munkaadók szempontjából czélja a munkaadók szavatosságának az átvállalása. Az olyan balesetekért pedig, a melyek a gyógykezelési eljárás után a keresetképességnek csökkenésével nem járnak, vagy a keresetképességet csak alig konstatálható csekély mértékben befolyásolják, a munkaadót a magánjogi szavatosság alapján, tényleges kár hiányában kártéritési kötelezettség nem terheli, csupán azon költségeket tartozik ez esetben a munkaadó megtériteni, melyekkel a baleset okozta betegségben az egészség helyreállitása czéljából igénybevett gyógykezelési eljárás jár.

Ha azonban a betegség esetére való biztositás a munkaadó kötelező hozzájárulása mellett törvényszerüleg rendezve van, a munkások gyógykezelése és egészségügyi ellátása a betegsegélyző pénztárak feladata és igy ebben az esetben a munkaadó a balesetek által okozott betegségek esetében is a betegsegélyezési költségek viselésének kötelezettsége alól a betegség esetére való biztositás révén mentesitve van. Arra való tekintettel tehát, s miután, mint emlitettem, a baleseteknek tulnyomó része a gyógykezelési eljárások befejezése után vagy egyáltalán semmi, vagy csak oly csekély foku részleges keresetképtelenséget hagy hátra, melyből kifolyólag a munkaadót is illetőleg a munkaadótól való átvállalás révén a szövetkezeti biztositást kártalanitási kötelezettség nem terheli, a baleseti betegségek esetében való segélynyujtásra a munkaadónak a betegség esetére való biztositás költségeiben való egyenlő arányu hozzájárulására is tekintettel legalább az első tiz hétre a betegség esetére biztositó intézményt kell kötelezni.

A 70. § 2-ik pontja a munkaképtelenség fenforgása esetében nyujtandó kártéritésről intézkedik, s nevezetesen a munkaképtelenség tartamára a biztositottaknak járadékot biztosit. A törvényjavaslatnak az egyik elvi jelentőségü rendelkezése, az t. i., hogy a kártalanitást csak járadékok alakjában nyujtja. A mai magánjogi biztositásnak épen az egyik hátránya az, hogy tulnyomó mértékben tőkét biztosit. A sérült munkás napi keresetének 300-800-szorosát tőkében kapja ki egyszersmindenkorra, a mig ebből tart, gondoskodva van róla és családjáról, mihelyt azonban a tőkében nyujtott kártalanitás elfogy, ki van téve a nyomornak és nélkülözésnek, vagyis állandó segélyként a tőkében való kártalanitás róla nem gondoskodik. Ezt csak a rendes járadék nyujthatja és ez az oka annak is, hogy a kártalanitásnak a külföldi törvényhozás, csekély kivétellel, szintén a járadékrendszert fogadta el. A járadék a 11-ik héttől kezdve lesz fizetendő, miután a betegségi segélyek a 10-ik héttől kezdve szünnek meg. Ha azonban a betegségi táppénz kifizetése még a 10-ik hét lejárta előtt szünik meg, ebben az esetben a járadék a táppénz beszüntetésének időpontjától kezdve lesz fizetendő, hogy a baleset által sujtott alkalmazott a pénzbeli támogatást bár csak kis időre se nélkülözze.

Az a járadék, melyet a biztositó pénztár a baleset által sujtott alkalmazottnak a táppénz beszüntetésének időpontjától kezdve fizet, természetesen csak időleges jellegü járadék, miután ebben az esetben a munkaképtelenség fenforgása a legtöbbször még meg sem állapitható. Ez az ideiglenes járadék tehát fizettetik addig a mig a baleset által sujtott munkás keresetképességét teljesen vissza nem nyeri, vagy pedig addig, a mig a keresetképtelenség fokának végleges megállapitása után részére a járadék egészben, vagy részben véglegesen megállapitható és folyósitható lesz. A járadék összegét a törvényjavaslat teljes munkaképtelenség tartamára a biztositott évi keresménynek 60%-ában állapitja meg. Részleges munkaképtelenség esetében a járadék a teljes járadéknak az a hányada, mely az elveszett munkaképességnek aránylagosan megfelel. Ily részleges kártalanitásra azonban a törvényjavaslat a sérültnek csak abban az esetben ad igényt, ha a sérült munkaképességének csökkenése legalább is a 10%-ot meghaladja, miután 10%-nál csekélyebb arányu csökkenése a munkaképességnek a munkaképesség tekintetében oly csekély különbözetet okoz, hogy erre az esetre a járadékot vagy egyáltalában nem, vagy legalább is számba egyáltalában nem jövő összegben lehetne csak megállapitani. A teljes kártalanitásnak a munkakeresmény 60%-ában megállapitott összegét esetleg keveselni is lehet.

Ha azonban figyelembe veszszük hazai viszonyainkat, a balesetbiztositásból az iparra nehezedő terheket, továbbá azt a körülményt, hogy a balesetbiztositás a sérült alkalmazottnak, ha talán nem is a teljes magánjogi kártalanitást, hanem annál valamivel csekélyebbet nyujt, azonban az igy megállapitott kártalanitás fizetését minden esetre bizttositja és végül ha összehasonlitást teszünk más foglalkozási ágakban az alkalmazottaknak hasonló esetekre biztositott igényei és azon igények között, a melyeket a törvényjavaslat a biztositott munkások részére nyujt, nevezetesen, ha figyelembe veszszük például a köztisztviselők viszonyait, akkor azonnal szembeötlő lesz, hogy a törvényjavaslat a baleset által sujtott biztositásra kötelezett alkalmazottak kártalanitásáról a viszonyok által megengedett legteljesebb mértékig gondoskodik és e tekintetben a biztositásba bevont alkalmazottakat a köztisztviselőknél kedvezőbb helyzetbe hozza. Mig ugyanis a munkás munkaidejére való tekintet nélkül a balesetből folyó teljes munkaképtelenség esetében évi keresményének azonnal 60%-át kapja meg, addig a köztisztviselő szolgálatának első 5 éve alatt semmi kártalanitást sem kap, 10 évig egy, illetve két évi fizetésével egyenlő végkielégitéssel kell megelégelnie és 10 évi szolgálat esetében is fizetésének a lakbér beszámitása nélkül csak 40%-át kapja és a fizetésének 60%-ával fölérő nyugdijigényt csak 20 évi szolgálat után szerez.

E tekintetben az is lényeges különbséget tesz, hogy mig a köztisztviselők nyugdijigénye csak a törzsfizetés után számittatik, addig a munkások kártalanitásának alapjául szolgáló évi javadalmazásba a munkás által birt mindennemü mellékjavadalmazás is - mint azt a törvényjavaslat 11-ik §-ának második bekezdése rendeli - beszámitandó. Hasonlóképen

sokkal kedvezőbb viszonyok közé helyezi a biztositottakat a törvényjavaslat az özvegy, gyermek, fel- és lemenő ágbeli rokonok kártalanitása tekintetében is, mint a milyen igényeket ez irányban nyugdijtörvényünk a köztisztviselőknek biztosit. Nyilvánvaló tehát, hogy a kártalanitásoknak a törvényjavaslatban megállapitott mértéket jogosan kifogás tárgyává tenni nem lehet. De a törvényjavaslat a teljes munkaképtelenség esetére megállapitott 60%-os kártalanitásnál nem is áll meg, a mennyiben a 70. § utolsó bekezdése szerint a kártalanitás összege az annak alapjául szolgált teljes évi munkakeresmény egész összegére emelendő fel abban az esetben, ha a sérült a betegség következtében nemcsak teljesen munkaképtelenné, hanem tehetetlenné is vált, ugy hogy állandó ápolást és gondozást igényel.

A törvény 70. §-a akkor, a mikor részleges munkaképtelenség esetében kártalanitás gyanánt a teljes járadék megfelelő hányadát rendeli fizetendőnek, a munkaképtelenség részleges fokának meghatározására nézve semmi közelebbi utmutatást nem nyujt. Erre nézve a törvényben rendelkezni nem is lehet, különösen azért, mert a munkaképesség csökkenésének ugyanaz a foka eltérő foglalkozásokban más és más kártalanitási igényekkel jár. A munkaképesség fokának és ehhez képest képest a részleges kártalanitási járadék összegének a meghatározását szintén arra a választott birósági szervezetre és annak biráskodási gyakorlatára legczélszerübb bizni, a mely a törvény szerint a kártalanitásokból folyó vitás kérdések eldöntésére nézve szerveztetni fog.

A 71. §-hoz

A 71. § a baleset következtében elhalt biztositott után nyujtandó kártalanitást határozza meg. A kártalanitás első sorban temetkezési segély nyujtásából, másodsorban az elhalt igényjogosult hozzátartozóinak fizetendő járadékból áll. A halál esetén az a körülmény, hogy a halál közvetlen következménye volt-e a balesetnek, vagy ennek következtében csak később állott-e be, semmit sem változtat és a törvényjavaslat ezen a czimen igényelhető kártéritésre nézve épen ezért elévülési időt sem állapit meg. A temetkezési segély nagyságát a törvényjavaslat a betegség esetére való biztositásnál nyujtandó temetkezési segélyre vonatkozó rendelkezések szerint állapitja meg, vagyis ezek szerint a törvényjavaslat olyan temetkezési segélyek nyujtására ad módot, a milyen összegben temetkezési segélyt egyetlen külföldi állam balesetbiztositási törvénye sem nyujt. A 71. § utolsó bekezdése a hozzátartozók kártalanitására nézve épen ugy, mint az a 70. § utolsó előtti bekezdésében a biztositottakkal szemben történik, mindig a reájuk nézve legkedvezőbb alapot adja meg.

A 72. §-hoz

A törvény 72. §-a az özvegyek és a gyermekek kártalanitásáról intézkedik. Az özvegy nő járadékát haláláig, vagy ujból való férjhezmeneteléig élvezi. Ujból való férjhezmenetel esetében az özvegy nő az elhalt férj évi keresményének 60%-át kapja végkielégités gyanánt. A nő után, ha az biztositva volt és baleset következtében elhalálozott, az özvegyen maradt férj is az özvegy nővel egyenlő nagyságu járadékot kap abban az esetben, ha a férjet részleges vagy teljes munkaképtelensége miatt saját keresetéből a nő tartotta el. A gyermekek járadékélvezeti joga 16-ik életévük betöltéséig terjed. Az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár azonban a gyermekek részére tanulmányaik folytathatása czéljából meg nem határozott időig 16-ik életévük betöltése után is engedélyezhet járadékot, illetve segélyt. A gyermekek járadéka, a szerint, a mint az egyik szülő még életben van, vagy pedig teljesen árván maradtak, illetve később teljes árvaságra jutottak, a baleset következtében elhalt évi munkakeresményének 15, illetve 30%-a. Ebben a kárbiztositásban nemcsak a baleset következtében elhalt biztositott törvényes gyermekei, hanem az elhalálozása előtt, tehát akár a baleset bekövetkezte után is, szabályszerüen törvényesitett gyemekei is részesülnek, miután a törvényjavaslat erkölcsi okokból - a baleset bekövetkezte után bár - törvényesitett házasságból származott gyermekeket a kártalanitási igényből kizárhatónak nem tartja.

Sőt a gyermekek járadékára vonatkozó rendelkezések a balesetet megelőzőleg törvényesen örökbe fogadott gyermekekkel szemben is érvényesitendők lesznek. Ha az özvegy a házasságot a baleset bekövetkezte után köti meg, ebben az esetben a törvényjavaslat szerint a kártalanitásra csak akkor van igénye, ha ebből a házasságból igényjogosult törvényes vagy törvényesitett gyermekek származtak, miután a törvényjavaslat esetleg épen a baleset következményeképen, a halál bekövetkezte előtt, csupán az özvegyi járadék biztositása czéljából való házasságkötés lehetőségét és ezzel a biztositó pénztár jogosulatlan igénybevételének lehetőségét ki akarja zárni. A férjétől törvényesen elvált, vagy férjével annak halálát közvetlen megelőzőleg legalább egy éven át együtt nem élt nőt a törvényjavaslat minden kártalanitási igényből kizárja, kivéve, ha a nőnek biróilag megitélt tartásdijra van igénye.

Ez esetben azonban legfeljebb a tartásdij erejéig részére járadéki igény. Végül a törvényjavaslat a humanitárius érdekeket tartva szem előtt, a legmesszebb menő módon gondoskodik a törvénytelen gyermekek igényeinek biztositásáról. Nevezetesen, ha a biztositott nő baleset következtében törvénytelen gyermekek hátrahagyásával hal el, ez esetben a törvénytelen gyermekeknek a törvényes gyermekekkel teljesen egyenlő járadéki igényt biztosit, miután törvénytelen gyermekek anyjukkal szemben a gyermekeket általában megillető teljes magánjogi igénynyel birnak. Hasonlóképen járadékban részesit a törvényjavaslat az olyan törvénytelen gyermekeket is, a kiknek atyjuk volt biztositott, ha eltartásukról a biztositott saját háztartásban maga gondoskodott, vagy ha a gyermekek eltartására a biztositott férfi biróilag kötelezve volt.

A 75. §-hoz

Igen fontos, sőt elvi jelentőségü tételt tartalmaz a törvény 75. §-a arra az esetre, a midőn a balesetet a sérült munkás szándékosan idézte elő. Ez bővebb megokolást nem is igényel, mert hiszen ez esetben rosszakaratról van szó, melynél a kártalanitási igény elvonása a legcsekélyebb megtorlásnak tekintendő. Ilyen esetek ugyan ritkán fordulhatnak elő, de épen ugy nincsenek kizárva, mint azok a szándékos testi csonkitások, melyeknek czélja a kötelező katonai szolgálat alól való szabadulás. A sérült elhalálozása esetében azonban a sérült szándékos cselekmények következményeivel annak hozzátartozói sujthatók nem lévén, a törvényjavaslat szerint a sérült hozzátartozói abban az esetben is megkapják a teljes kártalanitást, ha a sérült szándékos balesetét, illetőleg abból kifolyólag annak halálát a sérült szándékos cselekménye idézte elő.

Magától értetődik ezzel szemben a törvényjavaslatnak az a rendelkezése, mely szerint abban az esetben, ha a balesetet az ennek következtében sérült, vagy elhalt biztositottnak igényjogosult hozzátartozója szándékosan idézte elő, ugy az illető hozzátartozó a biztositott halála esetén minden kártalanitástól elesik. Másik elvi jelentőségü oldala a törvény 75. §-ának az, hogy határozott rendelkezése értelmében a sérült kártalanitási igényétől szak szándékos cselekménye következtében esik el. A vétkes gondatlanság következményeképen tehát, miután ez annak következtében előállott baleset a sérültre amugy is sulyos teherként nehezedik, a törvényjavaslat a kártalanitási igényektől való megfosztással a sérültet sujtani nem kivánja.

A 77. §-hoz

A törvény 77. §-a a külföldi honosok kártalanitása tekintetében rendelkezik és pedig, a mint az már az 5. §-ból is következik a viszonosság alapján és illetőleg a viszonosság feltétele mellett különbséget tesz azon külföldiek között, kiknek hozzátartozói a baleset idején már külföldön tartózkodtak, kiket akkor részesit e kártalanitásban, ha az illető állam az ugyanigy viszonyok között levő magyar honosokat épen ily elbánásban részesit és azok között, a kik a baleset idejében itt tartózkodnak és állandóan külföldre akarván távozni, inkább végkielégitést kivánnak, mint évi járadékot. Magától értetődik, hogy a viszonosság feltételezése mellett a végkielégitésre ép ugy igényt tarthatnak azok a külföldiek is, a kik már a baleset idejében sem tartózkodtak itt az országban. Az ily végkielégitések a pénztári rendes kiadások közé veendők el. A külföldi honosokkal szemben a végkielégités nyujtásánál az az aggály, hogy ezek kivándorlásra késztetnek, természetesen nem forog fenn.

A 78. §-hoz

A törvény 78. §-a azt az eljárást szabályozza, mely a kártalanitás megállapitásánál az annak alapjául szolgáló munkakeresmény tekintetében követendő. Ebben a tekintetben háromféle eljárás lesz követendő. Első sorban a kártalanitás alapjául az a javadalmazás szolgál, a melyet a sérült a balesetet megelőző 52 héten át biztositási kötelezettség alá eső üzemben keresett, ha azonban nem volt teljes 52 héten át alkalmazva, vagy nem biztositásra kötelezett üzemben dolgozott 52 héten keresztül, ez esetben évi javadalmazása a munkában töltött hetek átlagos keresete alapján számitandó, vagy pedig harmadszor, ha az átlagos heti keresetet szintén nem lehet megfelelő módon megállapitani, azon munkanapok átlagos munkakeresetének 300-szorosa veendő munkakeresmény gyanánt, melyek alatt a sérült a balesetet megelőző évben tényleg munkában állott Nehogy azonban a sérült által élvezett és esetleg rendkivüli körülmények következtében a rendesnél cska csekélyebb összegben megállapitott munkabérek következtében a sérült évi javadalmazása aránylagosan csekély összegben állapittassék meg, a törvényjavaslat ez utóbbi esetben arra nézve is intézkedik, hogy a tényleges munkanapok átlagos munkakeresménye alapján megállapitandó évi javadalmazás az ugyanazon, vagy szomszédos üzemben és ugyanazon időben hasonló munkát végzett alkalmazottakra szokásos évi átlagos keresetnél kisebb nem lehet. Inasoknál, gyakornokoknál és olyan egyéneknél, kik be nem fejezett kiképzésük miatt fizetést, vagy bért egyáltalában nem, vagy csak a szokásosnál csekélyebbet kapnak, évi javadalmazás gyanánt a betegség esetére való biztositásra a törvény a törvény 24. §-a szerint megállapitott és reájuk nézve irányadó átlagos napibér 300-szorosa veendő.

A 81-83. §-okhoz

A törvény 81-83. §-ai az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár, ugyszintén a baleset által sujtott sérült kártalanitási igényeiről rendelkeznek. Ilyen kártalanitási igény ugy a pénztárt, mint a sérültet a munkaadóval, annak saját eljárásáért felelősséggel tartozó megbizottjával és harmadik személyekkel szemben illeti meg. A törvényjavaslat e kártalanitási kötelezettség tekintetében eltérő módon intézkedik a szerint, a mint a kártalanitási kötelezettség a munkaadót, illetve megbizottját, vagy pedig harmadik személyeket terheli. A harmadik személyeket terhelő kártéritési kötelezettséget nevezetesen a törvényjavaslat teljesen érintetlenül hagyja, ugy hogy ebben a tekintetben a harmadik személyeket kötelező kártéritésre nézve a magánjog szabályai az irányadók. Ezzel szemben a törvényjavaslat a munkaadók, illetve megbizottaknak kártéritési felelősségét csak bizonyos korlátok között állapitja meg. És pedig azért, mert a munkaadó a balesetbiztositási szövetkezetbe éppen azért vonatik be, hogy attól a kártéritési kötelezettségtől, mely őt az alkalmazottait ért baleset után a magánjogi szabályok értelmében terheli, mindazon esetekben mentesittessék, midőn a munkaadót szándékosság vagy sulyos beszámitás alá eső vétkes gondatlanság nem terheli.

A törvény 81. és 82. § ezek szerint a munkaadó, illetve megbizottjának kártéritési felelősségét csupán a szándékosság, vagy sulyos beszámitás alá eső vétkes gondatlanság eseteiben állapitja meg, mely vétkes gondatlanság a törvényjavaslat 81. és 82. §-ai szerint forog fenn, ha a munkaadó, illetve annak megbizottja a törvény alapján hatóságilag elrendelt óvó-rendszabályokat nem foganatositja, illetőleg az igy elrendelt óvókészülékekről nem gondoskodik. Ugy a szándékosság, mint a jelzett vétkes gondatlanság eseteiben a munkaadót terhelő kártéritési kötelezettség érvényesitésénél kétféle eljárás követendő a szerint, a mint e kártéritési kötelezettség az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárral, vagy pedig magával a sérülttel szemben áll fenn.

A törvény 82. §-a ugyanis a sérült kártéritési igényét a szándékosság és a vétkes gondatlanság jelzett eseteiben is ahhoz a feltételhez köti, hogy ugy a szándékosság, mint a

vétkes gondatlanság előzetesen jogerős büntető birósági itélettel állapitható meg, nehogy az alkalmazottak a munkaadókat balesetek esetén, tekintettel arra, hogy az alkalmazottakat vagyontalanságuk miatt a peres eljárásból kifolyólag hátrányok alig terheltetik, ok nélkül magánjogi perekkel zaklathassák. Bár a törvény 82. §-ának ez a rendelkezése az alkalmazottak magánjogi igényei szempontjából hátrányosnak tünhetik fel, mégis tekintettel arra, hogy a munkaadó magánjogi szavatossága - mint előbb is emlitettem a 70. § 2. pontjánál - a baleseti kártalanitásokra nézve teljes fedezetet nem nyujt, miután a munkaadónál nem mindig van meg az a vagyoni alap, melyből a sérült alkalmazottnak biróilag megállapitott kártalanitási igénye fedezhető, mig ezzel szemben a törvényjavaslat a balesetbiztositás kötelező szabályozása révén kizárólag a munkaadók költségén a biztositott alkalmazottaknak a viszonyok által megengedett teljes mérvü és minden tekintetben biztositott kártalanitást nyujt, igazságosnak és méltányosnak látszik, hogy a munkaadók felelősségüknek a törvény 81. és 82. §-aiban megállapitott esetein kivül és illetőleg a kártéritési kötelezettségek alapján tényleges fennforgása nélkül, az alkalmazottak által ok nélküli zaklatásoknak és a peres eljárásból folyó költségeknek kitéve ne legyenek.

A törvény 81. §-a a kártéritési igény érvényesitésének feltétele gyanánt a büntető birósági itéletet nem irja elő és pedig azért, mert a 81. § az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár kártéritési igényei felől rendelkezik, a felől pedig, hogy az országos pénztár a munkaadókat ok nélküli zaklatásban ne részesitse, a törvényjavaslatban intézkedni szükségesnek nem mutatkozik. A törvény 82. §-a a sérült alkalmazottaknak az ott megállapitott esetekben is csak annyiban ad kártéritési igényt, a mennyiben a törvény alapján nyujtott kártalanitást a rendes birói uton megitélendő kártalanitás összege meghaladja. Más esetekben, mint a melyeket a törvény 82. §-a megállapit, a munkaadó, illetve az üzemtulajdonos a törvény értelmében biztositottakkal, vagy hozzátartozóikkal szemben a törvényjavaslat 82. §-a szerint kártéritéssel nem tartozik.

A törvény 82. §-a intézkedik arra nézve is, hogy az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár a sérültet harmadik személyekkel szemben megillető kártalanitási igényt az általa nyujtott baleseti segélyek és kártalanitások erejéig a sérülttől átvehesse. Végül a törvény 83. §-a a 82. §-ban foglalt amaz intézkedés folytán, hogy a sérült kártalanitási igényét a munkaadóval, illetve megbizottjával szemben csak abban az esetben érvényesitheti, ha a kártalanitásra szolgáló cselekmény vagy mulasztás büntetőbirósági itélettel megállapitott, intézkedés tartalmaz arra az esetre is, ha a szándékosság vagy a gondatlanság büntető birói megállapitása a balesetet előidézettnek távolléte vagy más, személyében rejlő okok miatt nem lehetséges. Ez esetekben a törvényjavaslat a sérültet megillető kártalanitási igény érvényesitését büntető birósági itélet nélkül is lehetővé teszi.

A 84. §-hoz

A pontos baleset-bejelentés egyik feltétele az egész intézmény eredményes müködésének. Ezt akarja szabályozni a 84. §. A bejelentési kötelezettség a munkaadóra hárul, mint a ki üzeméért felelősséggel tartozik. Ezért kell itt kimondani azt is, hogy e felelősség akkor is fennáll, ha a bejelentés kötelezettségét a munkaadó megbizottjára ruházza és esetleg ez mulasztja el a bejelentést. A bejelentési kötelezettség természetesen csak oly balesetekre szoritkozik, melyek a munkaadónak vagy megbizottjának tudomására jutnak. Ez a korlátozás ugyan feleslegesnek látszhatik, mert a balesetek a törvényjavaslat szerint most már rendszeresen kártalanittatván, minden alkalmazottnak érdekében áll sérülését azonnal bejelenteni. Mindazonáltal nem mellőzhető. Ugyanis gyakoriak az oly kisebb sérülések, melyekre a sérültek ügyet sem vetnek, melyek később sulyos következményekkel járhatnak. Nem ritkák például az oly esetek, hogy egy munkás megszurja az ujját, a nélkül, hogy az pillanatnyilag akadályozná munkájában és néhány nap mulva vérmérgezés tünetei mutatkoznak, ugy, hogy kétségtelen, miszerint ez a baleset következménye. Az sem ritka, hogy szilánk repül a munkás szemébe, a ki arra ügyet sem vet és később megvakul azon a szemén, vagy előfordul, hogy a munkás kisebb sérvet kap, melyet elhanyagol és mely később bizonyos nehezebb munkákban akadályozza.

És az ilyen eset elég gyakori. Ha ezzel szemben nem mondja ki a törvény egész határozottsággal, hogy a munkaadó bejelentési kötelezettsége csak a tudomására jutó balesetekre szoritkozik, akkor a 189. §-ban foglalt szankczió - 200, ismétlődés esetén 400 koronáig terjedhető pénzbüntetés - oly esetben is sujthatná, ha a munkás a balesetet eltitkolta, illetőleg annak semmi jelentőséget nem tulajdonitva, azt be sem jelentette. Jellemző egyébként a baleset-bejelentés terén mutatkozó visszásságokra, hogy a német birodalmi kormány az 1903 január 8-án a balesetbiztositás 1901. évéről a birodalmi gyülés elé terjesztett jelentésében még mindig panaszkodik a balesetek bejelentésének hézagos volta miatt, a mennyiben a kártalanitás alá nem eső kisebb balesetek még mindig szivesen titkoltatnak el, jóllehet Németországban a balesetbiztositási kényszer már tizenhatodik éve áll fenn. A munkaadó és munkás, de főleg a balesetbiztositó pénztár érdekeit szolgálja az a rendelkezés, hogy minden tudomására jutó balesethez a munkaadó orvost tartozik igénybe venni. Ez is talán tehernek látszik a munkaadóra, tényleg azonban biztositék arra nézve, hogy később semmiféle mulasztással vádolható nem lesz.

A munkásra előnyös, mert rögtön szakértő kezelés alá kerül, a pénztárra nézve pedig fontos, mert e révén igen sok sulyos balesetnek következményei lesznek elkerülhetők és e révén tájékozást is fog nyerni az előreláthatólag kártalanitás alá eső balesetek tekintetében. De fontos ez a beteg esetére való biztositás szempontjából is, melyre nézve - a gyógyitás tartama szempontjából - nem lehet közönyös, hogy az első segélyt szakértő orvos nyujtja-e, vagy sem. És habár ennek az orvosi igénybevételnek költségei a munkaadót terhelik, tulajdonképeni megterheléssel ez a legritkább esetben fog járni. Nagyobb ipartelepeken ugyanis saját orvosuk és betegsegélyző pénztáruk van, ennek igénybevétele tehát külön költséggel nem jár; kisebb telepek és különösen a vidékiek pedig rendszerint az illető munkásbiztositó pénztár orvosát fogják igénybe venni, a mint a városok és nagyobb községek kivételével a legtöbb helyen valószinüleg nem is lesz más orvos. Ennek a rendelkezésnek tehát sok előnye van, hátránya pedig alig. Az igénybe veendő orvos azonban nemcsak a segély nyujtása és a sérülés kezelésének az elős pillanattól kezdve helyes mederbe terelése tekintetében fog az ügynek becses szolgálatokat tehetni, hanem azzal is, hogy a bejelentési ürlapon rövid, tömör véleménye részére rendelkezésre álló helyen nyilatkozni fog a sérülés előrelátható következményei felől is, vagyis ez lesz az alapja egyrészt annak, hogy a hatóság helyszini vizsgálatot tart-e vagy nem, másrészt annak, hogy a balesetbiztositó pénztár tájékozást nyer arra nézve, vajjon előreláthatólag fog-e kártalanitási eset fenforogni, vagy nem?

A balesetek hatósági vizsgálása szempontjából ez azért fontos, mert ha az orvosi vélemény szerint a sérülés olyan lesz, mely például legfeljebb 4-10 heti gyógykezelést igényel - olyan hozzávetőleges időpontot emlitek, melyre nézve szakértő orvos nyilatkozhatik - tehát emberi számitás szerint a rendes betegsegélyezés keretét tul nem lépi és további munkaképtelenséggel nem fog járni, akkor - ha más irányu, ezen törvényen kivül álló rendelkezésekből folyólag nem köteles reá - a hatóság nem fogja szükségesnek tartani annak külön megvizsgálását. A pénztár szempontjából viszont azért lényeges ez, mert az a körülmény egymaga, hogy a sérülésből az illető a betegsegélyezés tartama alatt fog gyógyulni, nem elég reá nézve; tudnia kell, hogy nem fog-e állandó - akár teljes, akár részleges - munkaképtelenséget maga után vonni, vagyis daczára annak, hogy a gyógykezelés a törvényes betegsegélyezés keretén nem ment tul, mégis kártalanitás alá fog esni. A legtöbb orvos a kezelés ezen stádiumában nem fog az iránt nyilatkozhatni, hogy nézete szerint előreláthatólag mily foku - t. i. százalékokban kifejezett - munkaképtelenség esete fog bekövetkezni, jóllehet lesznek viszont esetek, különösen sulyos sérüléseknél, midőn ezt csaknem egész határozottsággal már akkor is megmondhatja.

Ez azonban elvégre nem is nagyon lényeges, mert a kártalanitásnál ugy sem szolgálhat csak az orvosi vélemény alapul, ott az összes viszonyok veendők figyelembe. Mindazonáltal minden oly esetben, midőn az orvos ez iránt is nyilatkozhatik, kivánatos lesz ez is. A baleset-bejelentést lehetőleg egyszerüsitendő, a pénztár e czélra nyomtatott ürlapokat fog tagjainak kiadni, ugy, hogy ezeket csak lelkiismeretesen kell kitölteni, vagyis az eljárás olyan lesz, hogy minden felesleges munkát elkerülhetővé tesz. Erre a törvényjavaslat az egész vonalon törekszik. Az ürlapok - melyeket ugy kell szerkeszteni, hogy az ellenőrzés könnyü legyen - az üzem helyére nézve illetékes elsőfoku rendőri hatósághoz és a kerületi munkásbiztositó pénztárhoz lesznek küldendők, mig az iparfelügyelőnél eddig történő bejelentés ezen üzemekre nézve elesik. Ez utóbbit is csak azért ejti el a törvényjavaslat, hogy lehetőleg kevés kezelési terhet rójon a munkaadókra. Viszont az iparfelügyelőkre csak két szempontból birnak ezek a bejelentések fontossággal. A baleset megvizsgálhatása, illetőleg abban való közremüködés és ennek révén az óvórendszabályok alkalmazására vonatkozó utmutatás nyerése az egyik, a pontos baleset-statisztika vezetése a másik. Az elsőről gondoskodva van a 85. §-ban, a mennyiben kötelezi az eljáró rendőrhatóságot, hogy minden balesetvizsgálathoz hivja meg az illetékes kerületi iparfelügyelőt. E réven tehát a szolgálat azon részéről, mely közérdekü, kellőképpen gondoskodva lesz.

A másik alól a balesetbiztositás törvényes rendezése következtében az iparfelügyelők ugy is mentesitendők lesznek, a mivel viszont csökkenni fog tetemesen irodai szolgálatuk, a mi annyival kivánatosabb, mert az alkotandó törvény fokozott mértékben veendi igénybe az iparfelügyelet tulajdonképeni munkásvédelmi szolgálatai, olyannyira, hogy már ebből a szempontból is felette fontos lesz, őket minden felesleges irodai szolgálat alól mentesiteni, a mit szolgálatuk természete különben is megkiván. A balesetstatisztika vezetése most már a balesetbiztositó pénztárra, illetőleg az állami munkásbiztositási hivatala fog hárulni. A pénztár saját érdeke fogja a lehető legfontosabb statisztika vezetését megkivánni, mert hisz ezen alapszik a veszélyességi táblázat és a veszélyességi dijszabás, szóval ez a teherviselés igazságos megosztásának egyetlen biztos alapja. Önként értetik, hogy a munkaadók a kerületi iparfelügyelőnek szóló jelentés beküldése alól való felmentésükkel egyidejüleg azon, ez idő szerint fennálló kötelezettségük alól is felmentendők lesznek, hogy a központi statisztikai hivatalnak is tartozik baleset bejelentéssel.

A 85. §-hoz

A balesetek megvizsgálását a tervezet az üzem székhelyére illetékes elsőfoku rendőri hatóság ügykörébe utalja. Az egész intézményben és ennek szervezetében ez az egyetlen rendelkezés, - a kihágások büntetésén kivül, mely máskép nem oldható meg - mely a közigazgatási hatóságot közvetlenül igénybe veszi és bevonja. Ezt elkerülni nem lenne czélszerü. Mert elvégre megvizsgálhatja a pénztár a baleseteket saját hatáskörében is. Csakhogy ez esetleg nem volna teljesen pártatlan és elfogulatlan forum, mert bármily pontossággal és részrehajlatlansággal végezné is ezt a teendőt, mégis érdekeltséggel volna vádolható. Ez esetben pedig ismét nem éretnék el az a czél, melyet a törvényjavaslat elérni kiván: a munkaadók és alkalmazottaik közötti viszonyból folyó ellentétek lehető csökkentése, illetve elkerülése. Ily rendelkezés felvétele a törvénybe épen az ellenkezőt eredményezné, sőt esetleg egyenes provokálása lehetne az ellentéteknek. Ennélfogva egy minden érdekeltségen felül álló, teljesen elfogulatlan és páratlan vizsgálati forumot kellett keresni és ez a rendőri hatóság. Ennek választása annyival megokoltabb, mert más vizsgálati közeg kijelölése esetén a közrendészeti szempontból ugy is rendőrhatósági megvizsgálás alá eső sulyos és halálos baleseteknél kétszeri vizsgálattal terheltetnének meg a munkaadók, holott igy ez elkerültetik. E vizsgálatoknál követendő eljárás szabályozandó lévén, ez iránt intézkedik a törvény 85. §-a.

E szerint a rendőrhatóság nem minden előforduló és bejelentett balesetet fog a helyszinén megvizsgálni. Ha oly kisebb jelentőségü balesetekről van szó, melyek sem közrendészeti szempontból nem esnek hatósági megvizsgálás alá, sem a balesetbiztositás szempontjából nem jönnek tekintetbe, tehát a bejelentési lapon foglalt orvosi vélemény szerint előreláthatólag kártalanitás alá nem fognak esni, ezeklre a helyszini vizsgálat rendszerint nem fog kiterjedni, hacsak a rendőrhatóságnak külön okai nem lesznek arra, vagy az érdekelt pénztár ezt nem kivánja. Ennek következtében a balesetek legnagyobb része valószinüleg megvizsgálatlan marad, mert a pénztár előreláthatólag ritkán fog ezzel a jogával élni, azaz csak kivételesen, a mikor valamely feltünő körülmény teszi azt kivánatossá. Hogy ez tényleg igy legyen, arról az által gondoskodik a törvényjavaslat, hogy az ily, a pénztár által kivánt vizsgálatok költségeit magára a pénztárra háritja, a mi bizonyára indokolt is, mert a többi vizsgálatra a hatóság közrendészeti, illetve biztonsági szempontból amugy is kötelezve lévén, azoknak költségeit maga viseli, de ily külön vizsgálatok költségeivel méltányosan meg nem terhelhető.

A kisebb jelentőségü balesetek megvizsgálásának elmaradása semmi nagyobb jelentőséggel nem bir, semmiféle közérdek nem kivánja azt, de alig is volna keresztülvihető. Ha ebben a tekintetben a külföld tapasztalatait követjük - hazaiak hiányában csak azokra vagyunk utalva - akkor az összes balesetek számának 6-7%-a kerül kártalanitás alá, mig 93-94%-a olyan, mely a törvényes betegsegélyezés kereteit nem lépi tul. Ennek a 6-7%-nak megvizsgálása a fennálló törvényes rendelkezések szerint ugy is az illetékes elsőfoku rendőri hatóságok feladata. e czimen tehát a törvényjavaslat számbavehető ujabb terhet nem ró a hatóságra. Ha ellenben a többi 93-94% megvizsgálásának kötelezettsége is kimondatnék, oly teher hárittatnék ezekre a hatóságokra, melyre sem elegendő személyzetük, sem fedezetük nincs, tehát tetemes uj megterhelés hárulna különösen a városokra és törvényhatóságokra, utóbbiak révén pedig az államra, a nélkül, hogy erre valóban szükség volna. A megvizsgálandó balesetekre nézve kimondja a törvényjavaslat az eljárás lehető sürgős voltát. Talán helyesebb volna itt határidőt szabni magában a törvényben, hogy annyival több legyen a gyors eljárás biztositéka. Czélszerüségi tekintetek azonban ellene szólnak ennek. Közismeretü, hogy vidéken egy-egy szolgabirói hivatal eljárásra jogositott személyzetét legtöbb esetben a főszolgabiró és egy szolgabiró képezik.

Ha már most ezeknek valamely halasztást nem türő, rendkivül fontos ügyben kell eljárniok és a törvény 3 vagy 5 napot rendelne a vizsgálat foganatositására, megtörténhetnék, hogy vagy ezt a határidőt nem tarthatják ne, vagy a másik ügyet kell elhanyagolniok. Azért sokkal czélszerübb magában a törvényben csak a sürgősséget kimondani. Ezenkivül még az is figyelembe veendő ebben, hogy a baleset-vizsgálás - ezen szempontból - nem a sérült állapotára terjed ki, nem oly körülmények megállapitására van hivatva, melyek a sérülés következményeire, vagy a sürgős megtorlásra vonatkoznak, melyek tehát azonnali vizsgálatot kivánnának. Épen ezért elegendő is a sürgősségnek egész általánosságban való kimondása, hisz ha valamely hatóság e tekintetben mulasztást követne el, módjukban van az összes érdekelt feleknek eljárni abban, hogy ily esetek megtorolhassanak, illetőleg ne ismétlődjenek. Egeszen más természetü a vizsgálati iratok hivatali elintézése, itt belső munkáról van szó, melynek olyan akadálya nem lehet, hogy az záros határidő alatt elvégezhető ne legyen. Ennélfogva itt a törvényjavaslat már gondoskodott erről, nyolcz napi időt tüzve ki arra, hogy az eljárt rendőrhatóság a vizsgálatról felvett jegyzőkönyvet az illetékes kerületi munkásbiztositó pénztárhoz beterjessze. Ennek a szakasznak egyéb rendelkezései a vizsgálathoz meghivandó érdekeltek és szakértőkre, valamint a vizsgálat anyagára vonatkoznak.

Érdekeltek első sorban a munkaadó, a kinek szemében a baleset történt és a sérült alkalmazott, illetve hátramaradottai, ha a sérülés halálos volt. Ezeknek feltétlen joguk van megkövetelni, hogy a vizsgálatba bevonhassanak, fentartva természetesen a sérültnek azt a jogát is, hogy magát ott képviseltethesse, ha állapota olyan, hogy személyesen nem jelenhetnék meg. Ugyanezt a jogot a munkaadóra kimondani felesleges, mert a vizsgálat annak üzemében, tehát nála történik, a hol vagy személyesen van jelen, vagy gyárának igazgatója, vezetője vagy más megbizottja, a kinek a vizsgálat adatainak kideritésében tulajdonképen közre kell müködnie. Érdekeltek másodsorban az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár, illetve az illetékes kerületi munkásbiztositó pénztár. Ezektől sem lehet azt a jogot elvonni, nem is forog fenn arra nézve semmi ok, hogy a vizsgálatnál részt vegyenek és annak tapasztalatait esetleg intézményük javára értékesitsék. És végül érdekelt fontos szocziálpolitikai hivatásánál fogva az iparfelügyelő, a ki e réven szerezhet legtöbb tapasztalatot hivatása egyik legfontosabb részének ellátásához, a balesetek lehető elháritásához. A mily természetes ezeknek bevonása a vizsgálatba, olyan fontos az, hogy joga legyen az eljáró rendőrhatóságnak a sérült kezelő orvosát, vagy más szakértőt is igénybe venni a vizsgálatnál.

Sőt az ügy, a balesetek okainak lehető alapos és részletes kideritése érdekében ennek a rendelkezésnek mennél nagyobb mértékben való alkalmazása kivánatos, érdekében áll ez a sérülteknek, de mindenekfelett magának az intézménynek és a balesetek elháritására vonatkozó törekvések. A vizsgálat czélja lévén megállapitani mindenekelőtt azt, hogy kártalanitás alapjául szolgáló, tehát üzemi baleset forog-e fenn, továbbá kideriteni a kártalanitás alapját, azon adatokat kutatja természetszerüleg, melyek erre következtetést engednek. Az első szempontból kutatja tehát a baleset okát, melynek részletes ismertetésére lesz szükség azért, mert az üzemi baleset fogalma sem magában a törvényben, sem általánosságban teljesen szabatosan nem határozható meg, hanem csak esetről-esetre, mindig az összes viszonyok figyelembe vételével. Ezért us irja elő a törvényjavaslat, hogy a vizsgálat a baleset helyén, tehát az üzemben ott, a hol a baleset történt, hajtandó végre, nehogy előfordulhasson az, a mi külföldön nem ritka panasz tárgya, hogy az eljáró hatóság a maga hivatalos helyiségbe rendeli az érdekelteket és ott tarja meg a vizsgálatot.

Az ilyen, a hatóság szemponjából kényelmes, de az ügyre nézve káros eljárást a törvényjavaslat kizárja. Épen oly részletességgel, mint a baleset adatai, állapitandók meg azok az adatok, melyek a kártalanitási eljáráshoz szükségesek. Nevezetesen a sérülés természete. Ebből lesz legtöbb esetben marága a kártalanitás alapjául szolgáló munkaképtelenségre és hozzávetőleges mérvére következtetés vonható; végül megállapitandók a sérülés következményei, ugyszintén a sérülést, illetve balesetet előidéző

esetleges mulasztások. A törvényjavaslat csak azon adatok megállapitását utalja a rendőrhatósági vizsgálat körébe, e hatóság felesleges megterhelésének elkerülése czéljából, melyek a rendőrhatósági vizsgálatnál okvetlenül megállapitandók. Egyéb, a kártalanitásnál fontossággal biró adatok megállapitása a kerületi munkásbiztositó pénztárak feladata lesz.

A 88. §-hoz

A tulajdonképeni kártalanitási eljárást lehető részletességgel a törvény 88. és következő szakaszai szabályozzák. Alapelve ennek, hogy a kártalanitás hivatalból állapitandó meg, mert a kártalanitásra a sérültnek és hozzátartozóinak törvényes igényük van és azt nem kell külön kérniök. Rendszerint a baleset rendőrhatósági megvizsgálása, illetőleg az erről fölvett és az illetékes kerületi pénztárhoz beküldött jegyzőkönyv szolgál az eljárás alapjául, mely jegyzőkönyv a 85. § rendelkezései szerint a vizsgálatot követő nyolcz nap alatt beküldendő. Azonban a rendőrhatósági vizsgálat nem lévén feltétlen követelmény a kártalanitás megállapitásában, a balesetek nagy száma nem is kerül hatósági megvizsgálás alá. a kerületi pénztár a munkaadó bejelentése alapján ugy is értesül a balesetről. Ha szükségesnek tartja, intézkedik annak rendőrhatósági megvizsgálása iránt, ha nem, akkor e nélkül jár el. A kisebb jelentőségü következményeket - gyógykezeltetés és muló munkaképtelenségi esetek, időleges járadékok, valamint halálos baleseteknél a temetkezési járulékok - a kerületi pénztár állapitja meg, a többi az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár igazgatósága, utóbbi természetes ugy, hogy az anyagot részére a kerületi pénztár késziti elő és szolgáltatja.

A fősulyt a törvényjavaslat az eljárás gyorsaságára fekteti. Határidőket ugyan nem állapit meg, a mint lehetetlen is volna, de kimondja, hogy oly időben és ugy kell intézkednie, miszerint a sérült járadéka élvezetében legyen akkor, midőn táppénze a kerületi pénztár részéről megszünik. Ha - a mi igen sok esetben elő fog fordulni - a járadék nem állapitható meg véglegesen, meg kell azt ideiglenesen állapitani, a segélyre szorult sérültnek és családjának nem szabad a fentartásukhoz szükséges támogatás nélkül maradniok. Nagy sulyt fektet a törvényjavaslat a kártalanitási eljárásnál az orvosi véleményre és azért előirja, hogy a kártalanitásnak a sérültet kezelt orvos véleménye alapján kell történnie. A kártalanitás mérvének, illetőleg a munkaképtelenség fokának megállapitásánál nem döntő ugyan az orvos véleménye, mert hisz a munkaképtelenség foka az össze munkaviszonyok szerint alakul, azonban arra nézve, hogy mily mértékben végezhet egyáltalában fizikai munkát, az orvosi vélemény legtöbb esetben irányadó lesz. A törvényjavaslat a kezelő orvos véleményét kivánja. Ez feltétlenül szükséges, mert ez ismeri legjobban a sérültet természetét, ez lehet tehát legilletékesebb véleménynyilvánitásra. a legtöbb esetben, minthogy a balesetbiztositás a betegsegélyezéshez kapcsolódik, a kerületi pénztári orvosok lesznek a kezelő orvosok.

Ha azonban a kezelő orvos véleményét feltétlenül kivánja is a törvényjavaslat, nem zárja ki azt, hogy a balesetbiztositó pénztár még külön orvosi vizsgálatnak is vesse alá a sérültet, mielőtt a kártalanitás kérdésében határozna. Azt alapul venni tartozik, ezt igénybe venni joga van. Bármennyire kivánja is a törvényjavaslat a kártalanitási eljárásban a lehető legnagyobb gyorsaságot, mégis kénytelen volt az igazgatóságok határozathozatalát bizonyos számu tag jelenlétéhez kötni az ily ügyekben való határozatképességet. Ez is csak garanczia akar lenni, még pedig ugy a biztositott, mint a pénztár részére. Annak, hogy ügye több oldalról vizsgáltatik meg, ennek, hogy az igazgatásért felelős több tag gyakorolja egyidejüleg kötelességét. Igaz, hogy ezt a korlátozást külföldön sok helyütt a gyors ügymenet érdekében elhagyták és tekintet nélkül a megjelent tagok számára határoznak kártalanitási ügyekben, mindazonáltal szükséges ez a korlátozás épen az alkalmazottak érdekében, nehogy oly fontos, családok ezreire nézve életbevágó ügyekben esetleg csak egy-két egyén határozzon. Sokkal kisebb baj a határozat idejének legfeljebb nyolcz nappal való kitolása, mint annak esetleges koczkáztatása és minthogy a törvényjavaslat mindenben lehetőleg az alkalmazottak érdekeit keresi, e részben is azt az eljárást választja, mely ezekre nézve a legtöbb garancziát nyujtja.

A 89. §-hoz

A kártalanitási eljárás hivatalból inditható ugyan meg, mégis előfordulhatnak esetek, midőn a pénztár nem intézkedett ez irányban. Bár kivánatos volna, hogy ilyen eset a legritkábbak közé tartozzék, kizárva még nincs és ezért gondoskodni kell magában az alkotandó törvényben arról is, hogy a sérült vagy hozzátartozói maguk is indithassanak eljárást. Ez iránt rendelkezik a törvény 89. §-a, mely biztositottja a sérültnek, illetve utána igényjogosult hozzátartozóinak azt a jogot, hogy halálos balesetnél egy éven belül, vagy ha a halál a baleset következtében később áll be, a halál napját követő hat hónapon belül érvényesithessék kártalanitási igényeiket. Záros határidőt okvetlenül kell megállapitani, mert bizonyos időnek kell lenni, mely tul a pénztár nem szavatol, illetve nem kártalanit. E nélkül soha biztos tényezőkkel nem számolhatna. Az egyévi határidő elég erre, ha a balesettől számittatik és a hat hónap is elég akkor, ha a baleset következtében a halál később következnék be, de ekkor a halál napjától számitva. De mert előfordulhatnak esetek, hogy csak később állapittatik meg, miszerint a munkaképtelenség tényleg a baleset következménye volt, a törvényjavaslat kivételesen még erre is ad egy évi időt, ha t. i. az illető ezt a körülményt hitelesen beigazolja.

Ennél tovább terjedő időre bizonyára nem lesz szükség. A biztositottak könnyebbségére szolgál ennek a szakasznak az a rendelkezése is, hogy az általuk érvényesitendő igény a pénztár bármely szervénél is bejelenthető, vagyis nem korlátozza a kártalanitásra igényt támasztót arra a kerületi pénztárra, mely reá nézve a baleset idején illetékes volt. Ennek a rendelkezésnek jelentősége abban van, hogy a sérült vagy hozzátartozói időközben máshova költözködhetnek és igy sokkal egyszerübb reájuk nézve, ha ily esetben az oda illetékes kerületi pénztárhoz is fordulhatnak. Mindössze arról gondoskodik ilyen esetekre a törvényjavaslat, hogy a bejelentést átvevő pénztár azonnal áttegye a bejelentést a baleset helyére illetékes kerületi pénztárhoz, egyrészt mert annak kezelése alatt állanak az ezen balesetre vonatkozó adatok - bejelentés, esetleg rendőrhatósági jegyzőkönyv stb. - másrészt ez a baleset ott tartván nyilván, a pontos statisztika készithetése érdekében szükséges, hogy ez az eset következményeit végig vezethesse. Magát az ügymenet gyorsaságát és egyszerüségét ez nem befolyásolhatja, nyomtatott levél-ürlapokkal történő igazgatásnál ez figyelembe nem jöhet.

A 90. §-hoz

A balesetbejelentés megvizsgálásának első mozzanata általában annak megállapitása, hogy forog-e fenn az adott esetben kártalanitás alapjául szolgáló baleset, vagyis üzemi baleset-e a szóban lévő, vagy nem? Ennek megállapitása a legtöbb esetben nem okoz semmi nehézséget. Ilyenkor elvégzi ezt a kerületi pénztár maga is. De a mikor a baleset üzemi jellege iránt kétség támad, ez iránt a kerületi pénztár már nem határozhat, ezt az országos pénztár igazgatóságának hatáskörébe utalja a törvény 90. §-a. Igaz ugyan, hogy a kerületi pénztárban is csak ugy munkaadók és alkalmazottak döntenek, mint az országos pénztár igazgatóságában. Ámde kerületi pénztár lesz több, körébe utalva ezt a kérdést, egészen eltérő, egymással sokszor homlokegyenest ellenkező gyakorlat fejlődhetnék ki, a mi nem lehet az intézmény érdeke, mig az országo pénztárnál lehetőleg biztositható az egységes eljárás és felfogás érvényesülése.

A 91. §-hoz

Megállapitván a baleset üzemi, illetőleg olyan jellege, hogy kártalanitás alapjául szolgál, maga a tényleges kártalanitás is megállapitandó. Ez iránt rendelkezik a törvény 91. §-a, mely előirja, hogy az erre vonatkozó határozatról az igényt támasztó, ugyszintén az annak alapjául szolgált számitásról is értesitendő, vagyis közlendő vele irásban, hogy - munkaképtelenség esetén - mily foku munkaképtelenség állapittatott meg részére, mely munkakeresmény és mily alapon kiszámitva, szolgált a kártalanitási összeg alapjául, végül mily összeg állapittatott meg részére? Módot kell nyujtani a biztositottnak és hozzátartozóinak, hogy a legegyszerübb és a legközvetlenebb módon ellenőrizhessék kártalanitásuk megállapitását és ha azzal nincsenek megelégedve, jogorvoslatot kereshessenek. A törvényjavaslat minden jogorvoslatra két fórumot állapit meg. Nevezetesen ugy a kerületi és vállalati pénztárak, mint az országos pénztár határozatai a választott birósághoz és onnan az állami munkásbiztositási hivatalhoz lesznek megfelebbezhetők, a választott biróságot illetően mindig az üzem székhelyére illetékest értve. Az érdekeltek ezekben az esetekben is ugy értesitendők, mint a 90. § eseteiben, mindazonáltal egy figyelmeztetéssel, nevezetesen azzal, hogy ha nincsenek is megelégedve a megállapitott kártalanitással, illetőleg jogorvoslattal kivánnak élni az arra vonatkozó határozat ellen, mindenesetre vegyék fel a megállapitott kártalanitási járadékot, mert az nem befolyásolja ügyüknek további érdemleges elintézését.

Erre a figyelmeztetésre ismét a biztositottak, illetve hozzátartozóik érdekében lesz nagy szükség, mert abban a hiedelemben élhetvén, hogy az általuk elégtelennek vélt, tehát megfellebbezett összeg felvétele egyezség jellegével bir, inkább nem veszik azt fel, mi által nem ritkán nyomorba fognának sodortatni, a mit az egész szocziális biztositás épen elkerülni akar. A kártalanitás ilyetén megállapitásánál még egy kérdés merül fel, melyet a végrehajtás rendjén kell majd tisztázni. A törvényjavaslat állandó és időleges munkaképtelenséget ismer, mindkettőnél teljest és részlegest. Meddig terjed az időleges - vagyis muló - munka képtelenség és hol, mely időpontokban kezdődik az állandó? Maga a törvény nem tartalmaz ez iránt rendelkezéseket, ez a gyakorlat, illetőleg végrehajtás feladata leend. Ausztriában is, Németországban is hat hónapon tul terjedő munkaképtelenséget szokás állandó jellegünek minősiteni, azon inneni munkaképtelenségeket rendszerint időlegesnek vesznek, fentartva a konkrét esetek elbirálását az orvosi vélemény alapján esetről-esetre hozandó határozatnak. Ennek az eldöntése ugy általában követendő elv gyanánt, mint minden konkrét esetben azért lényeges, mert ettől függ a kerületi pénztárak vagy az országos pénztár illetékessége is, vagyis e nélkül folytonos illetékességi kérdések merülhetnének fel a konkrét esetekben, a mi viszont teljesen lerontaná a tervezet azon alapelvét, hogy az eljárás és igazgatás lehetőleg egyszerü és gyors legyen.

A 92. §-hoz

Ezt az eljárást megokolttá teszi az a késedelem, melyet a mulasztó munkaadó a kártalanitási eljárásban előidéz, sőt fokozódik az a szigor még akkor, ha a pénztár kiküldött közegének sem akarná a szükséges adatokat szolgáltatni. Nem valószinü ugyan, hogy ilyen eset előforduljon, de ha mégis előfordulna, éreztetni kell az illetővel a törvény egész szigorát és azért az ilyen mulasztást kihágásnak is minősiti a törvényjavaslat.

A 93. §-hoz

A törvényjavaslat 93. §-a a kártalanitási összegek folyósitása iránt rendelkezik. A kifizetéseknél - melyeknek időpontjait is megállapitja a törvényjavaslat - csak a járadékot élvező életben létének igazolása okoz némi nehézséget. Nem ugyan a pénztárnak, hanem az élvezőknek, mert minden részét felvételnél igazolniok kell életben létüket községi előljárósági bizonylattal. Ausztriában ugy enyhitettek ezen, hogy a postatakarékpénztár bizonyos csekély jutalék fejében elvállalta az e tekintetben is helyes kifizetésekért a garancziát. Esetleg lehet ezt nálunk is megtenni és akkor feleslegessé válik ez a rendelkezés. Emlitettem a 91. szakasznál, hogy a kártalanitás megállapitásának közlésénél figyelmeztetendő a járadékot élvező arra, hogy jogorvoslat bejelentésének esetében is vegye föl a megállapitott járadékot, mert ez nem befolyásolja ügyének elintézését. Ebből folyólag viszont arra nézve is szükséges intézkedni, hogy ha a jogorvoslat rendjén esetleg a járadékot élvezőre nézve kedvezőtlenül dől el a kérdés, mi történik akkor a már kifizetett, esetleg magasabb összeggel?

A törvényjavaslat azt az álláspontot foglalja el, hogy a szabályszerüen kifizetett járadék visszafizetése nem követelhető, mert a biztositott, illetőleg utána járadékot élvező jóhiszemüen vette fel az akkor esedékes összeget, nem volna tehát méltányos, azt, illetőleg a későbbi megállapitás szerinti különbözetet tőle visszakövetelni. De még ettől is eltekintve, az ily kvetelések csak kis részletekben volnának levonhatók, az pedig olyan nyilvántartásokat és kezelést igényelne, hogy annak költségei nem állanának arányban a levonandó összegekkel. Ennek kapcsán ugyane nyilvántartási okokból a kiutalt járadék felvételének elévülését is ki kellett mondani. Ezt a törvényjavaslat egy évben állapitja meg, a mi bizonyára elegendő idő még a legkivételesebb esetben is. A ki ez idő alatt a járadékrészletet nem veszi fel, az végleg elvesztette az arra való igényét. Ez is olyan rendelkezés, mely a valóságban ritkán fog ugyan alkalmazásba vétetni, de gondoskodni kell azért ily esetekre is magában a törvényben.

A 94. §-hoz

A járadékot élvező sérült állapotában beállható változások esetére rendelkezik a törvényjavaslat 94. §-a. Oly esetekre, midőn vagy rosszabodik a biztositott helyzete, vagyis később nagyobb foku munkaképtelenség áll be, mint a mely kártalanitásánál megállapittatott, mely esetben módot kell neki adni, hogy ujabb kártalanitási eljárás folyamatba tételét kérhesse, vagy javul a helyzete és az esetre ugyanezt a jogot a pénztárnak is biztositani kell. Az előbbi esetben a pénztárra nézve áll elő a kérés teljesitésének feltétlen kötelező volta, az utóbbiban a pénztár kivánságának való feltétlen engedelmesség a munkásra nézve. A 94. § rendelkezik az esetleges járadék-változás jogérvényességének időpontjára nézve is, kimondva, hogy ugy a lszállitás, mint a felemelés csak az érdekelt fél értesitését követő hónappal lép jogerőre, a mivel elkerülni akarja a különböző elszámolásokat.

A 96. §-hoz

Ha bár az egész törvényjavaslatnak egyik sarkalatos elvi rendezése, hogy a kártalanitás járadékok és nem tőke alakjában történik, még sem zárkózhatni el az elől, hogy bizonyos esetekben a tőke fizettessék ki a sérültnek. Ezt a 96. § oly esetekre korlátozza, midőn a részleges munkaképtelenség kártalanitása a teljes kártalanitásnak 20%-át meg nem haladja, vagyis ha valemely sérült munkabére pl. 1000 korona volt, ugy teljes járadéka tenne 60%-ot=600 korona, ennek 20%-a pedig évi 120 korona, havi részletekben pedig 10 korona. Az elvégre ne sokat lendit sorsán, ha ily apró részletekben kapná ki az összeget, mig ha a tőke értékéhez jutna, mégis számot tehet esetleg nála. A törvényjavaslat emlitett elvi rendelkezését - mely szerint a kártalanitások járadékok alakjában történnek - ez a kivitel alig érinti, mert ha el is vész esetleg a munkásra nézve maga ez a tőke is, anyagi viszonyaiban nem fog tulságos érzékenyen érintetni, mindössze havi 10 korona elmaradásáról lévén akkor is csak szó. Mindazonáltal ez az összeg s csak akkor fizethető ki, ha a sérültre nézve illetékes község vagy állandó lakóhelyének előljárósága - mint a mely községeknek a szegényügy révén esetleg terhére eshetnék - ahhoz hozzájárul és ha a pénztár kellő módon kioktatta az illetőt, hogy ezzel a tőke-kifizetéssel elvesztette minden későbbi igényét még arra az esetre is, ha állapota a kártalanitás alapját képezett baleset következtében esetleg lényegesen rosszabodnék is.

Az első kikötés felvételét az tette szükségessé, hogy az illető ne essen községe szegényalapjának terhére, illetőleg, ha netalán esik is, a pénztárnak ne legyen abban része. A másiknak felvétele ellenben abban találja magyarázatát, hogy a munkás, esetleg nem ismervén a törvényt és a pénztár alapszabályait, nem ismerheti cselekedete jogkövetkezményeit, tehát eleve figyelmeztetendő azokra. Megjegyzendő azonban, hogy a tőkeérték kifizetése nem kötelező még ily esetekre sem a pénztárra, hanem az igazgatóság belátására van bizva. Oka ennek az, hogy a könnyelmü munkástól a kinek életmódja arra a feltevésre enged következtetni, hogy a tőkét nem észszerüen, nem családja érdekében fogja felhasználni, ennek kifizetése megtagadható legyen, mert ily esetekben a tőkeérték kifizetése tulajdonképen a könnyelmüség istápolása lenne.

Épen ezért az igazgatóság határozata végérvényes, felebbezés tárgyát nem képezheti, nem is volna ennek czélja, mert a munkásbiztositási hivatal, melyhez esetleg fellebbezni lehetne, nem ismerheti az illetőt, tehát nem is érvényesithetné ezt a szempontot. A járadék tőkeértékének számitási kulcsát a munkásbiztositási hivatal fogja megállapitani, természetesen nem esetről-esetre, hanem általánosságban. Abban az esetben azonban, ha a járadékot élvező a tőkeérték összegével nincs megelégedve, joga van kérésétől elállani, vagyis ez esetben fenmarad az előbbi állpot, az illető járadékának élvezetében marad továbbra is.

A 98-99. §-okhoz

A törvény 98. és 99. § azt a biztositási szervezetet jelölik meg, mely a munkásoknak betegség és baleset esetére való biztositásával a törvényjavaslat szerint foglalkozni fog. Mint az általános indokolásban megemlitettem, ugy a betegség, mint baleset esetére való biztositás czéljából a törvényjavaslat egy országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár felállitását tervezi, arra való tekintettel, hogy csekélyebb ipari érdekeltségünk mellett a balesetbiztositás gazdaságos keresztülvitele csakis országos szervezet létesitése utján van biztositva és a betegség esetére való biztositás fontos érdekeit is csak az erre a czélra rendelkezésre álló anyagi erők országos egyesitése utján lehet biztositani.

Miután azonban ugy a baleset, mint a besegség esetére való biztositás gyakorlati keresztülvitele czéljából az országos pénztárnak olyan helyi közvetitő szervekkel kell rendelkeznie, a melyek a biztositottak és azok munkaadóinak az országos pénztárral való érintkezését közvetitik és ezek a közvetitő szervek legczélszerübben szintén a biztositásba bevont érdekeltségnek, nevezetesen a munkaadóknak és munkásoknak önkormányzati részvétele mellett alakithatók, ennélfogva a törvényjavaslat erre a közvetitési müködésre az 1891:XIV. tc. által létesitett kerületi betegsegélyző pénztárak és illetőleg a törvényjavaslat szerint kerületi munkásbiztositó pénztárak szervezetét használja fel. Ezek a munkásbiztositó pénztárak az országos pénztárnak ugy a betegség, mint a balesetbiztositásnál egyaránt közvetitő szerveiül fognak szolgálni. E pénztárakon kivül a törvényjavaslat ugyancsak fentartja az 1891:XIV. tc. által létesitett vállalati betegsegélyző pénztári szervezetet, ideértve a közlekedési vállalati betegsegélyző pénztárakat is, abból az okból, melyre az általános indokolásban szintén már utaltam, mert ez a vállalati betegsegélyző pénztári szervezet a munkaadók jótékonyságának és a munkásegészségügy érdekében kifejthető tevékenységének a legalkalmasabb teret nyujtván, agyuttal a munkaadó és a munkás egymásközti viszonyában alkalmas összekötő kapcsot képez.

A vállalati betegsegélyző pénztárak azonban az országos pénztárral szemben csak a betegség esetére való biztositás tekintetében fogják a közvetitő müködést végezni és kifejteni, mig a balesetbiztositási teendők végrehajtása szempontjából az illető vállalatok szintén a kerületi munkásbiztositó pénztárak közvetitő tevékenysége alá lesznek utalva. Arra a közvetitő hatáskörre való tekintettel, melyet a törvényjavaslat a kerületi és a vállalati pénztáraknak fentart, ezeknek a pénztáraknak az 1891:XIV. tc. -ben biztositott vagyonjogi személyisége és önállósága természetszerüleg megszünik. A helyi pénztárak a maguk közvetitő tevékenységét csupán az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár nevében és annak számlájára teljesithetik, abban a hatáskörben, melyet részükre részben a törvény, részben pedig az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár alapszabályai kijelölnek.

E helyi pénztárak önkormányzati tevékenysége tehát csak bizonyos szükebb hatáskörben fog érvényesülni és nevezetesen az önkormányzat hatáskörébe a pénztárak beléletéhez és adminisztrácziójához tartozó kérdések, ugyszintén a betegsegélyek nyujtásánál elintézendő helyi érdekü kérdések fognak tartozni. Ebben a tekintetben is természetszerüleg a helyi pénztárak önkormányzata az országos pénztár felügyelete és ellenőrzése alá tartozik, miután az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár ugy a betegség, mint a balesetre való biztositást kizárólag saját számlájára és felelősségére végzi, e pénztár önkormányzati szerveinek a helyi pénztár müködésébe való szükségszerü beavatkozását tehát mellőzni nem lehet.

Tekintettel Horvát-Szlavonországok autonom végrehajtási jogkörére, a törvény 99 §-a Horvát-Szlavonországok területén Zágráb székhelylyel külön országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár alakitása iránt intézkedik, mely pénztárra a törvényjavaslatban foglalt rendelkezések természetszerüleg mindenben szintén alkalmazandók lesznek. A Budapest és Zágráb székhelylyel alakitandó két országos pénztár kölcsönösségi viszonyát a törvény 99. §-a külön is megállapitja.

A 100. §-hoz

A törvény 100. §-a megállapitja azokat a feladatokat és czélokat, melyekkel az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár szerveztetik. Nevezetesen az 1. pontban kifejezésre juttatja a kölcsönösség elvét, mely az országos pénztár betegsegélyezési és balesetbiztositási mükődésének alapját képezi. E kölcsönösségi elv folyománya, hogy az országos pénztár felállitásának, mint arra az emlitett szakasz 2. pontja utal, a biztositással járó terheknek arányos megosztása lesz a következménye. Ugyancsak a kölcsönösség elvére való tekintettel czélja továbbá az országos pénztárnak a betegsegélyezés országosan egységes elvek és módok szerint való rendezése (3. pont), ebből kifolyólag az orvosi kérdésnek és a gyógyszerszolgáltatásnak, szóval a tagok egészségügyi ellátásának országosan, egységes elvek szerint való rendezése. Tekintettel arra a nagy humanitárius feladatra, melyet az országos pénztár a gazdaságilag legkedvezőtlenebb helyzetben levő társadalmi osztály, a munkásosztály egészségügyi érdekeinek ellátása czéljából kizárólag az érdekeltek anyagi hozzájárulása alapján kifejt, továbbá arra, hogy ez a társadalmi osztály ilyen biztositási szerv hiányában a maga egészségügyi ellátásáról kellőképen gondoskodni nem képes, ugy hogy a biztositási szervezet müködése nélkül ugy az orvosok, mint a gyógyszertárak anyagi exisztencziájukat az ezen társadalmi osztályból szerezhető jövedelmekre csak a legminimálisabb mértékben alapithatják, anyagi érdekeit számottevő megkárositásáról tehát ebben az esetben jogosan alig lehet szó, kapcsolatban a törvényjavaslat 51. §-ának 1. pontjában foglalt intézkedéssel, mely a munkásbiztositó pénztáraknak módot nyujt arra, hogy az orvosokkal az ingyen orvosi gyógykezelés nyujtása czéljából előzetesen egyezséget köthessenek, a törvény 100. §-ának 4. pontja arra is feljogositja a belügyminisztert, hogy ugy az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárnak, valamint a kerületi munkásbiztositó pénztárnak, kizárólag a biztositott pénztári tagok részére való gyógyszerkiszolgáltatási jogával, házi gyógyszertárak tartását engedélyezhesse.

Ez a rendelkezés feltétlenül szükséges abból a czélból hogy a biztositó pénztárak gyógyszerszolgáltatása a közegészségügyi következményeknek teljesen megfelelő módon, azonban a pénztárak anyagi erejének tulságos megterhelése nélkül eszközölhető legyen. A kerületi munkásbiztositó pénztárak mindenesetre rendelkeznek olyan tagállománynyal, hogy rájuk nézve a házi gyógyszertár tartása kifizeti magát, a mennyiben azonban mégis bizonyos ritkább népességü területeken esetleg valamely kerületi munkásbiztositó pénztárnak házi gyógyszertár tartásának jogával való felruházása anyagi érdekekből czélszerünek nem fog mutatkozni, amire nézve a belügyminister saját hatáskörében dönt, az ilyen kerületi munkásbiztositó pénztár helyett valamely szomszédos kerületi munkásbiztositó pénztár lesz mindkét pénztár területére nézve a házi gyógyszertár tartásának jogával felruházható. A 100. § 5. pontja, mint az országos pénztár egyik legfontosabb czélját, külön felemlitit a munkáskórházak, rendelő intézetek, gyógy- és üdülőhelyekről való gondoskodást, mig a 6. pont a törvény 30. §-ávan összehangban a betegség esetére való biztositás czéljaira szükséges tartalékalap létesitéséről tesz emlitést.

A 100. § 7. pontja szerint az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár czéljai közé tartozik a balesetbiztositási kötelezettség alá eső alkalmazottak és természetszerüen az önként biztositottaknak is szintén a kölcsönösség elve alapján és a kerületi munkásbiztositó pénztárak közvetitése mellett balesetre való biztositása és ugyancsak a 8. pont szerint a 38. § alapján a balesetbiztositási tartalékalap gyüjtése. Végül a 100. § 9. pontja ugy az országos, mint a kerületi munkásbiztositó pénztáraknál alkalmazott tisztviselők szolgálati viszonyainak és nyugdijügyének rendezését teszi az országos pénztár feladatává. Ez egyik szintén igen nagy fontosságu czélja az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárnak mert természetszerü dolog, hogy a biztositás tökéletes keresztülvitele és a törvényhez füződő összes szocziálpolitikai és humanitárius czéloknak a megvalósitása, bármily tökéletességgel is intézkedjék arra nézve maga a törvény, első sorban azoknak szakértelmétől, megbizható és adaadó munkásságától függ, akik a törvény intézkedéseinek a gyakorlatban való végrehajtására hivatkozva vannak. Ezek a pénztári tisztviselők. Az 1891: XIV. tc. végrehajtásánál sajnos tapasztalatokat lehetett szerezni arra nézve, hogy a pénztári tisztviselők állása a bizonyos mértékben szükséges függetlenség és önállóság attributumait teljesen nélkülözi. E tisztviselők állása és sorsa kizárólag a pénztárak autonom önkormányzati szerveinek kezébe volt letéve és e szerveknek választás következtében való időszakonkénti megujulása a pénztári tisztviselők helyzetét állandóan bizonytalanná tette.

Ennek következménye az, hogy egyfelől magasabb követelményeknek megfelelő elemek sorából a pénztári tisztviselői állások betöltése alig mutatkozott lehetségesnek és ez állások betöltésére, részben a javadalmazás elégtelensége következtében is, inkább csak mellékfoglalkozásként vállalkoztak, a tisztviselők a törvény végrehajtása körül kellő erélylyel alig járhattak el, a munkaadók és a munkások ellenőrzése tekintetében kellő szigort nem fejtettek ki, müködésükben részben a helyi befolyások és a pénztárak igazgatásában periodikusan változó eltérő irányzatok következtében kellő megbizhatóság általában véve nem volt tapasztalható, ugy hogy akkor, a mikor a törvényjavaslat a biztositás hatályosabbá tételére és annak tökéletesebb, intenzivebb keresztülvitelére törekedik, e czél elérése érdekében mellőzhetetlen, hogy a pénztári tisztviselői állás bizonyos mérvü függetlenitése és állandósitása érdekében is intézkedés történjék. Magában a törvényjavaslatban erre nézve alig lehet intézkedni, miután a biztositó pénztár autonomiájának nem kivánatos érintése nélkül a pénztári alkalmazottak jogviszonyát törvényhozásilag szabályozni nem lehet.

De törvényhozási intézkedések ebben a tekintetben nem is szükségesek, miután az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárnak helyi érdektől és időszakonkénti változó irányzatoktól ment központi szervezetében a pénztári alkalmazottak helyzetének és jogviszonyának rendezésére nézve kellő biztositékokat lehet találni. S miután nemcsak az országos pénztár, hanem a helyi pénztárak kifogástalan müködése is első sorban magának az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztárnak áll érdekében s miután a helyi pénztárak alkalmazottai is az országos pénztár biztositási müveletét végzik, ennélfogva a törvényjavaslatnak amaz intézkedése mely szerint ugy az országos, mint a kerületi munkásbiztositó pénztári alkalmazottak szolgálati viszonyainak és nyugdijügyeinek rendezése az országos pénztár önkormányzati szerveinek hatáskörébe utaltatik, a biztositás érdekében nemcsak szükségesnek, de egyuttal ugy ez érdekek, mint a pénztári alkalmazottak jogos és méltányos igényeinek szempontjából kielégitőnek is mutatkozik.

A 101. §-hoz

A törvény 101. §-a az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár helyi szerveiként müködő kerületi és vállalati betegsegélyző pénztárak között a biztositott tagok betegsegélyezésénél, ugyszintén a biztositás keresztülvitele czéljából szükséges ellenőrzési tevékenység tekintetében a kölcsönös eljárás kötelezettségét állapitja meg és az e tekintetben felmerülő tisztán adminisztrativ természetü vitáknak és ellentéteknek az eldöntését törvényszerü felügyeleti müködéséből kifolyólag az állami munkásbiztositási hivatal hatáskörébe utalja.

A 102. §-hoz

A törvényjavaslat szerint létesitett szervezetében az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár a betegség és balesetre való biztositást egységesen végzi. Tekintettel azonban arra, hogy azon gazdasági jogelvek különbözősége folytán, melyek a biztositás költségeihez teherjárulás megállapitására szolgálnak, a betegség és a baleset esetére való biztositás költségeinek teherviselése tekintetében teljesen egyöntetü megállapitást lehetségessé nem tesz, ugy, hogy a betegség és a baleset esetére való biztositás költségei az érdekeltség, nevezetesen a munkaadók és munkások által más és más elvek és eljárás szerint lesznek fizetendők, ennélfogva az országos pénztár e két biztositási ágra nézve azok jövedelmei és költségeinek külön kimutatása czéljából elkülönitett számadásokat, nyilvántartásokat és statisztikai adatokat lesz köteles vezetni. Miután azonban a két biztositási ág érdekeinek és czéljai, különösen a betegés esetében nyujtandó segélyek szempontjából, bizonyos mértékben összefolynak, a törvényjavaslat intézkedik arra nézve is, hogy a két biztositási ág jövedelmeiből közös intézmények is legyenek létesithetők, a milyenek például kórházak és a munkások egészségügyi ellátására szolgáló más hasonló intézmények, melyek költségei és a mennyiben lesznek, esetleges jövedelmei is az elkülönitett számadási rendszerre való tekintettel a két biztositási számlán a teher-részesedés arányában lesznek elszámolandók.

Miután a törvény 115. §-a csak az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár kezelési költségeinek viselését teszi az állam feladatává, ennélfogva természetszerüleg intézkedni kell, hogy a kerületi munkásbiztositó pénztárak kezelési költségei, ugyszintén az országos pénztárnak azon esetleges kezelési költségei, melyek az állam által nem fedeztetnek, a kát biztositási számla terhére milyen arányban lesznek megosztandók. Erre nézve legigazságosabb alapnak az mutatkozik, ha a költségek a két biztositási ág évi segélyezési kiadásainak arányában osztatnak meg, miután a segélyezési kiadások azok, a melyek az intézménynek a két biztositási ág adminisztrácziójában való részesedést a legmegfelelőbben mutathatják. A kezelési költségeknek ez a megosztása azonban a két biztositási ág számlája terhére csakis az általános kezelési és igazgatási költségekre áll, mig mindazon kiadások, a melyek csak az egyik vagy másik biztositási ág érdekében tétettek, mint a milyen kiadások pl. a helyszini vizsgálatokkal, valamint a szakértők igénybevételével stb. járó költségek, természetszerüleg mindig csakis az illető biztositási ág terhére lesznek elszámolandók.

A 103. §-hoz

Az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár az érdekeltségnek tisztán és kizárólag önkormányzati részvételén alapulván, ez önkormányzati igazgatásnak szervei a törvényjavaslatban megállapitandók. E szervek lesznek a törvény 103. §-a értelmében a közgyülés, az igazgatóság és a felügyelő bizottság. A közgyülés megalkotására két okból van szükség. Először azért, hogy a pénztár kezelését és adminisztráczióját teljesitő és állandóan müködő önkormányzati szerv, az igazgatóság megválasztható legyen, miután az érdekeltség által való közvetlen választás, tekintettel arra, hogy az érdekeltségnek az igazgatást végző állandó szerv megalkotására nézve állandó és közvetlen befolyást kell biztositani, mely az időnkénti ujraválasztások utján történik, lehetségesnek és keresztülvihetőnek nem mutatkozik. A közgyülésre tehát, mint önkormányzati szerve, mely a biztositásba bevont egész érdekeltségnek képviselőiből áll, feltétlenül szükség van azért, hogy ez a szerv az igazgatóságot minden nehézség nélkül megválaszthassa és a szükséges ujraválasztásokat foganatosithassa.

De szükséges a közgyülés, mint önkormányzati szerv azért is, mert e nélkül a pénztárban egyesült két érdekeltségnek, az összes munkaadóknak és az összes biztositott alkalmazottaknak az intézmény igazgatásába és annak legfontosabb vagyoni ügyeibe való kellő beavatkozást biztositani nem lehetne miután maga az egész érdekeltség általános kögyülések tartására össze nem hivható, már pedig a közgyülésnek, a mint a 105. §-ban részletezett hatásköréből kitünik, az országos pénztár szervezete és müködése, ugyszintén e müködés irányitása tekintetében oly fontos feladatai lesznek, melyekben az érdekeltségnek szélesebb körü hozzászolása és befolyása a szervezet autonomiájára való tekintettel czélszerüen nem nélkülözhető. Az igazgatóságnak, mint a pénztár müködését és ügyvitelét vezető állandó szervnek alapitását részletesebben nem szükséges indokolni.

Csak a felügyelő bizottságra jegyzem meg azt, hogy ennek az önkormányzati szervnek a megalkotása az önkormányzati elv teljes és tőkéletes keresztülvitele érdekében szintén mellőzhetetlenül szükséges, mert maga a közgyülés, mely csak időszakonként ülésezik, a saját kebeléből a pénztár vezetésével és igazgatásával járó legfontosabb teendők intézésére megválasztott igazgatóságnak eljárást és müködését állandóan nem ellenőrizheti és igy a közgyülésnek szüksége van egy olyan, az igazgatóság mellé állitott önkormányzati szervre, mely a közgyülés nevében és annak megbizásából az igazgatóság müködése felett állandó felügyeletet gyakorol és tapasztalatairól a megfelelő intézkedések megtétele végett a közgyülésnek időnként beszámol.

A 104. §-hoz

A törvény szerint az országos pénztár közgyülésének tagjait a közvetitő szervekként működő kerületi és vállalati betegsegélyző pénztárak közgyülései saját kebelükből választják. Az érdekeltség képviseletének biztositására a legalkalmasabb mód ez, miután az országos pénztár közgyülési kiküldötteinek az érdekeltség által való közvetlen megválasztása lehetetlennek mutatkozik és a törvény 104. §-ában jelzett eljárás a képviselet közvetlenségének biztositása szempontjából annyival is inkább kielégitő, mert a helyi pénztárak, nevezetesen a kerületi és a vállalati pénztárak közgyülései magának az érdekeltségnek közvetlen választás utján történt közvetlen képviseletéből állanak. A törvény 104. §-ában van első sorban intézkedés téve arra nézve, hogy a létesitendő pénztári szervezetek önkormányzatában a két érdekeltségnek, nevezetesen a nem biztositott munkaadóknak és a biztositott pénztári alkalmazottaknak teljesen egyenlő arányu képviselet biztosittassék. E paritásos képviselet szükségességére már az általános indokolásban is rámutatván, itt azzal nem foglalkozom, csupán annyit jegyzek még meg, hogy a közgyülés megalakitására és hatáskörére vonatkozó közelebbi rendelkezéseket, miután azoknak a mindenkori viszonyok által felállitott czélszerüségi követelményekhez kell alkalmazkodniok, magába a törvényjavaslatba nem vettem fel, hanem a közelebbi rendelkezések megállapitását az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár alapszabályainak kereteibe utaltam.

A közgyülés mikénti megalkotására nézve, eltekintve a paritásos képviselettől a törvény 104. §-a csak annyi rendelkezést tartalmaz, hogy a kerületi és a vállalati pénztárak által az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár közgyülésébe választandó kiküldöttek csak közgyülési kiküldöttek vagy igazgatósági tagok lehetnek, miután a biztositási szervezet állapota és müködése felől bővebb és közvetlenebb tájékozással csak azok birhatnak, a kiknek e tájékozás szerzésére már a helyi pénztárak önkormányzati szerveiben való müködés révén alkalmuk van. Miután a kerületi és a vállalati pénztárak által az országos pénztár közgyülésébe választott kiküldötteknek a biztositás általános érdekein kivül bizonyos helyi szükségleteket és érdekeket is képviselniök kell, ebből a szempontból legmegfelelőbbnek mutatkozott volna az, hogy a helyi pénztárak az országos pénztár közgyülésébe csupán igazgatósági tagokat választhassanak, miután az igazgatóság állandó müködése következtében ugy az országos biztositási érdekek, mint a helyi pénztárak különleges érdekei tekintetében tájékozással első sorban az igazgatósági tagok birhatnak.

Tekintettel azonban arra, hogy az érdekeltségnek az országos pénztár közgyülésében való arányos képviseltetése czéljából a törvény 104. §-a aképpen intézkedik, hogy közgyülési kiküldöttek az illető pénztárnál biztositott tagok és munkaadók számarányában lesznek választandók, ennek következtében esetleg előállhat az a helyzet, hogy megfelelő számu közgyülési kiküldött egyik-másik helyi őénztár igazgatósági tagjai köréből nem is kerülhetne ki, ezért volt szükséges a helyi pénztáraknak módot adni, hogy ilyen esetben a közgyülési kiküldötteket saját közgyülésüknek tagjai sorából is választhassák. A törvény 104. §-a végül módot ad a munkaadóknak arra, hogy magukat az országos pénztár közgyülésében valemyl alkalmazottjuk által is képviseltethessék, mely jogot természetesen a biztositottak köréből választott közgyülési kiküldötteknek megadni sem nem lehet, sem nem szükséges.

A 105. §-hoz

A törvény 105. §-a részletesen meghatározza azokat a teendőket, a melyeket a törvény az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár közgyülésének hatáskörébe utal. Ezek körül legfontosabb az alapszabályok megalkotása és módositása. Bár az alapszabályok megalkotása magában foglalja azt, hogy a közgyülés az alapszabályok utján a napibérosztályok, valamint a betegség esetében nyujtandó segélyek, ugyszintén a fizetendő betegségi járulékok tekintetében is határoz, mégis az ez irányban teendő rendelkezések nagy fontosságára és horderejére való tekintettel nem felesleges, hogy a pénztár közgyülésének ezekre irányuló hatásköre még külön is felemlittessék. A közgyülésnek a törvény 105. §-ában megállapitott hatásköre egyébként tulnyomólag a törvényjavaslat egyéb rendelkezésein alapszik. Mindaz a hatáskör pedig, melyet a 105. § a törvény más irányu rendelkezésein felül a közgyülésnek megad, természetszerüleg folyik abból a helyzetből, melyet a közgyülés, mint legfontosabb önkormányzati szerv, a pénztár autonom igazgatásban elfoglal.

A 105. § utolsó bekezdése ama határozatoknak a biztositás egész területére kiterjedő nagy fontosságnál fogva, melyeket a közgyülés a hatáskörébe utalt kérdésekben hoz, a felügyeleti hatóságnak szükséges jóváhagyási jogáról gondoskodik, főképen arra való tekintettel, hogy a felügyeleti hatóságnak a felügyeleti jogokból folyó szükséges mérvü beavatkozásra módot nyujtson, ezenkivül azonban azt a fontos rendelkezést is tartalmazza, hogy a közgyülés a 105. § c) pontjában hatáskörébe utalt kérdésekben, vagyis a betegség esetében nyujtandó segélyek mérvének megállapitásánál, illetve azok felemelésénél vagy kiterjesztésénél, esetleg leszámitásánál, ugyszintén az arra illetve leszállitásánál csak titkos szavazás utján és a kögyülésben jelenlevők kétharmad többségének hozzájárulása mellett határozhat, mely rendelkezés abból a czélból mutatkozik szükségesnek, hogy a biztositásban résztvevő érdekeltségnek e legfontosabb anyagi kérdésekben való esetleges könnyelmü vagy indokolatlan megterhelése, illetőleg érdekeiknek veszélyeztetése lehetőleg megelőztessék.

A törvényjavaslat itt nem irja elő azt, hogy a szóban levő kérdésekben a munkaadók és a biztositott alkalmazottak közgyülési kiküldötteinek külön-külön kelljen határozni, nehogy ebből a két érdekeltség között ellentétek merülhessenek fel, ugyszintén nem zárja ki annak lehetőségét sem, hogy ha a szóban levő kérdésekben való határozathozatalra első izben összehivott közgyülésen az érdekeltség a szükséges számban nem jelent meg, az emlitett korlátozás az alapszabályokban közelebbről meghatározandó módon a következő közgyülés alkalmával mellőzhető legyen, nehogy az emlitett korlátozás merev alkalmazásának szükségessége révén esetleg a szóban levő nagy fontosságu kérdésekben való állásfoglalás és határozathozatal a pénztárra nézve lehetetlenné tétessék.

A 106. §-hoz

A törvény 106. §-a szerint az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár igazgatóságát a pénztár közgyülése saját kebeléből a kerületi munkásbiztositó pénztárak és a vállalati betegesegélyző pénztárak közgyülési képviselete arányában és a munkaadók és a biztositott alkalmazottak szintén teljesen egyenlő arányu képviseltetése mellett választja. A törvény a helyi pénztárak arányos képviseletére az igazgatóságban is sulyt fektet, miután méltányos, hogy a helyi pénztárak az országos pénztár önkormányzati szerveiben a hozzájuk tartozó biztositottaknak és azok munkaadóiknak számarányában legyenek képviselve. Mig a közgyülési kiküldöttek létszámát a törvényjavaslat maximálisan sem állapitja meg, miután erre nézve előzetesen korlátozásokat felállitani nem czélszerü, addig a 106. § az igazgatósági tagok maximális létszámát korlátozza és nevezetesen 60-ban állapitja meg, arra való tekintettel, hogy ez állandóan müködő szervben az érdekeltségnek tulságos nagy számban való képviselete, mely a határozathozatalt neheziti meg, nem kivánatos.

Tekintettel arra, hogy az országos pénztár igazgatósága a munkaadóknak és a biztositott alkalmazottaknak teljesen egyenlő arányu képviseletéből áll, nehogy az igazgatóság és általában a pénztár ügyeinek vezetésére és képviseletére szervezendő elnöki állás betöltésénél az egyenlő arányu képviselet következtében nehézségek merüljenek fel, a törvény 106. §-a akképen rendelkezik, - és ebben méltányolja a pénztárban szövetkezett és az önkormányzati szervezetekben képviselt mindkét érdekeltségnek, a munkaadóknak és munkásoknak egyenlő jogait és igényeit, - hogy a pénztár igazgatósági elnöke az alapszabályokban meghatározandó sorrendben és időtartamra felváltva a munkaadó és az alkalmazott igazgatósági tagok sorából lesz választandó. Az elnök mellé a két érdekeltség sorából egy-egy alelnök is lesz választandó. A pénztár önkormányzati szerveiben, bármennyire fontos hivatást töltsenek is be a biztositásnál az orvosok, azok számára szavazati joggal képviselet nem biztositható, miután ezzel megsértetnék a pénztár önkormányzati szerveinek összeállitásánál alapul vett az a mellőzhetetlen elv, hogy a pénztár önkormányzati szerveiben a munkaadóknak és a munkásoknak egyenlő arányban kell képviselve lenniök.

Nehogy azonban a biztositó pénztár önkormányzati tevékenyéségből az orvosok befolyása, melyet a biztositás érdekében nélkülözni alig lehet, teljesen eliminálható legyen, a törvényjavaslat gondoskodik arról, hogy az országos pénztár székhelyén lakó kerületi és vállalati pénztári orvosok, a kik az illető pénztár közvetitői tevékenysége révén természetszerüleg a maguk egészségügyi hivatásában az országos pénztár javára müködnek, saját kebelükből az országos pénztár igazgatósága mellé állandó egészségügyi tanácsot alakitsanak, mely a tanács a biztositott tagok egészségügyi ellátását illető kérdésekben az országos pénztár igazgatóságának véleményező szerve lesz. E véleményező szerep kellő betöltése és a biztositott tagok egészségügyi ellátását illető érdekek kellő képviseletének biztositása czéljából a törvényjavaslat az alakitandó állandó orvosi tanácsot feljogositja arra, hogy saját kebeléből az országos pénztár igazgatóságába 3 tagot választhasson és küldhessen ki, a kik ott az egészségügyi ellátást illető kérdésekben tanácskozási, inditványozási és felszólalási joggal birnak. Az igazgatóság, valamint az állandó orvosi tanácskozás választására, hatáskörére és müködésére vonatkozó közelebbi rendelekzések megállapitását a törvényjavaslat szintén az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár alapszabályaiba utalja.

A 110-113. §-okhoz

A törvény 110-113. § az önkormányzati szervek tagjainak választhatóságára, jogaira és kártéritési felelősségére vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza. Ezek közül különösen emlitést érdemel a 111. § ama rendelkezése, mely szerint az országos pénztár igazgatóságának elnökét és a pénztár igazgatóját állásukban az állami munkásbiztositási hivatal erősiti meg. A törvényjavaslat e rendelkezésére feltétlenül szükség van arra való tekintettel, hogy az országos pénztár biztositási müveletének minden szála tulajdonképen e két önkormányzati tisztségben fut össze. Ez a biztositás pedig nem tekinthető egyoldalu osztályérdeknek, annak hatása a társadalmi és gazdasági érdekek széles köreire kiterjed. De ettől eltekintve, az intézmény igazgatásában az állam már azért is a legközvetlenebbül és igen jelentékeny mértékben van érdekelve, mert a törvény 115. §-a szerint, mint arra alább rátérek, az országos pénztár igazgatási költségeit maga az állam fogja viselni. Természetes tehát, hogy akkor, a midőn a biztositási müvelet és a biztositásra szervezett önkormányzati intézmények müködésének és eljárásának ellenőrzése czéljából a törvényjavaslat egy független szakhivatalt állit fel, amaz állások fontosságára és az ezen állásokkal egybekötött teendők nagy horderejére való tekintettel, e szakhivatalnak meg kell adni azt a jogot is, hogy a maga ellenőrzési hatáskörét az elnöki és a pénztári igazgatósi állás betöltésére közvetlenül is kiterjeszthesse.

Magától értetődik, hogy a szakhivatal e hatáskörében csak a törvényt, vonatkozó szabályokat és a biztositási eminens érdekeit tarthatja szem előtt, csakis a törvényre, szabályokra és a biztositás érdekeire lehet tekintettel akkor, a mikor a pénztár választott elnökének és igazgatójának megerősitése tekintetében határoz. Esetleges jogtalanság megakadályozása végett tehát, mely ellen magának a hivatalnak függetlensége és pártatlansága, valamint szakszerü szervezete elegendő biztositékot nyujt, a törvényben intézkedni teljesen felesleges. A törvény 111. §-ának 2. bekezdése a munkásság köréből felmerült óhajoknak figyelembe vétele czéljából és megnyugtatása végett mégis kifejezetten rendelkezést tartalmaz arra nézve, hogy az állami munkásbiztositási hivatal a szóban levő megerősitést csak abban az esetben tagadhatja meg, ha a választás a törvényes feltételekbe ütközik, vagy ha a megválasztott személyi viszonyai a szóban levő tisztségeknek a pénztár czéljához és feladatához mért megfelelő betöltésére kellő biztositékot nem nyujtanak.

A 115. §-hoz

A törvény 115. §-a az országos munkásbetegegélyző és balesetbiztositó pénztár költségvetésileg előirányzott igazgatási költségeinek, ideértve a közgyülésnek, az igazgatóság és felügyelő bizottság üléseinek tartásával járó költségeket, ugyszintén a törvény szerint szervezendő választott biróságok költségeit is, az állam által rendeli fizetendőnek. A baleset-biztositás közvetlen terheit - mint előbb emlitettem - a törvényjavaslat szerint a munkaadók fogják viselni. Nem lehet kétség az iránt, hogy bár ujabb megterheltetésről van szó, a munkaadók tulnyomó része készséggel fogja ezt a terhet elvállalni és viselni, tartozik vel magának és alkalmazottainak. Magának, mert az ujabb joggyakorlat elviselhetetlenül sulyos terheket ró reá, melyek alól csak ugy menekülhet, ha az állam a kötelező baleset-biztositás révén az anyagi szavatosság alól mentesiti és ezt célozza - a munkaadókra való vonatkozásában - a törvény. Alkalmazottainak, kiknek jóléte vitális érdeke neki magának kiktől elvárja, hogy teljesen szolgálatába bocsássák munkaerejüket, a kikről tehát - a lehetőség határai között - az anyagi gondokat le kell vennie. A baleset által sérültek kártalanitása és azzal szorosan összefüggő terhek tehát közvetlenül a munkaadókra fognak hárulni, a mint azok mindenütt, igen csekély kivétellel, a munkaadókat terhelik.

A munkások csak közvetve viselnek terheket, annak az ellátásnak és segélyezésnek egy részét, mely addig nyujtatik a sérülteknek, mig a baleset-biztositási kártalanitás kezdődik. Hátra volna még az állam szerepe: vegyen-e részt a terhekben és ha igen, mily mértékben? Többé-kevésbbé mindenütt visel az állam ily terheket, még ott is, a hol a biztositás nem kényszer-alapon áll. Legtöbb helyen az igazgatás költségeit viseli részben vagy egészben, melyek sok helyütt igen tekintélyes összegekre rugnak. Mennél egyszerübb és gyorsabb az igazgatás, annál olcsóbb ez és viszont mennél komplikáltabb, annál drágább. Az igazgatási költségek alakulása tekintetében igen becses adatokat szolgáltat az osztrák és német balesetbiztositás.

Az állandó, t. i. rendes igazgatás, a balesetek megvizsgálásának költségei (ideértve az orvosok dijazását is), a választott biróságok költségei, az iparfelügyelet költségeihez való és az egyes intézetek saját nyugdijalapjához való hozzájárulás, mint legfőbb kiadási tételek, tettek Ausztriában:

1890-ben 662.692 K-t, 1896-ban 1,542.661 K-t,
1891-ben 882.481 K-t, 1897-ben 1,764.812 K-t,
1892-ben 1,030.040 K-t, 1898-ban 1.901,103 K-t,
1893-ban 1. 155.272 K-t, 1899-ben 2.219.921 K-t,
1894-ben 1,329.070 K-t, 1900-ban 2.366,630 K-t,
1895-ben 1. 450.525 K-t,

Ezekben a számokban a külön vasuti biztositó intézeti adatai nem szerepelnek. Hasonlóképen nincsenek beszámitva az 1890. év költségeihez az egyes intézetek első berendezésének költségei sem, melyek együttvéve 59.675 K 64 fillért tettek, mert egész más elbirálás alá tartoznak, mint a rendes kiadások. Ha már most átszámitjuk az összes osztrák balesetbiztositó intézetek igazgatási költségeit - a vasuti biztositó intézetet ismét mellőzve - egy-egy biztositottra és 1000 K béregységre, következő eredményt kapjuk:

Az 1890-1896. évek átlagában esett az együttesen 8.058.744 K 80 fillér összes igazgatási költségből egy teljes munkásra - az összes munkásokat átszámitva 300 napi foglalkozásra - mint egységre 1. 20 K, - 1000 K évi bérre pedig 1. 82 K.

1897-ben esett egy teljes munkásra 1.53 K, 1000 K bérre 2.19 K
1898-ban esett egy teljes munkásra 1.58 K, 1000 K bérre 2.23 K
1899-ben esett egy teljes munkásra 1.81 K, 1000 K bérre 2.50 K
1900-ban esett egy teljes munkásra 1.90 K, 1000 K bérre 2.59 K
1901-ben esett egy teljes munkásra 1.92 K, 1000 K bérre 2.52 K
1902-ben esett egy teljes munkásra 2.12 K, 1000 K bérre 2.79 K
1903-ban esett egy teljes munkásra 2.13 K, 1000 K bérre 2.79 K

Kétségtelen, hogy ezek a költségek kissé nagyok. Az igazgatás költségeinek ezen négy főbb tétele az 1892-1900. években (1890-91-re nincsenek meg ezek ily részletességgel) következőleg alakult:

Év Általános igazgatási költségek K-ban Balesetmegvizsgálás és orvosok költségei K-ban Választott biróságok költségei K-ban Nyugdijalapok költségei K-ban
1892 162.148 26.414 7.706 74.808
1893 231.738 36.342 14.140 45.641
1894 314.548 42.998 18.828 42.517
1895 358.314 70.652 30.664 29.105
1896 383.110 73.962 39.334 39. 485
1897 443.900 88.944 34. 968 45.098
1898 475.262 89.702 43.316 47. 614
1899 583.128 98.082 43.050 139.101
1900 631.121 101.531 44.238 147.952

Igen érdekesek e tekintetben Németország idevonatkozó adatai is. Az igazgatási költségek a német ipari balesetbiztositásban az egyes években, kezdettől fogva 1901-ig, tehát 16 éven át kötelezőleg alakultak, átszámitva szintén egy-egy biztositottra és 1000 márka munkabér-egységre:

Év Összes igazgatási költségek márkában Egy-egy biztositottra esett márka 1000 márka bérre esett
1886 2.324,244 0.65 1.04
1887 2.897,165 0.75 1.21
1888 3.217,342 0.74 1.22
1889 3.549,412 0.75 1.20
1890 3.700,197 0.74 1.16
1891 3.978,416 0.78 1.20
1892 4.229,313 0.83 1.28
1893 4.450,917 0.86 1.32
1894 4.762,575 0.91 1.38
1895 4.936,895 0.91 1.38
1896 5.070,278 0.88 1.29
1897 5.358,747 0.89 1.26
1898 5.585,546 0.88 1.20
1899 5.910,586 0.89 1.18
1900 6.294,713 0.91 1.17
1901 6.832,152 0.99 1.23
1902 7.442,866 1.05 1.30
1903 7.874,296 1.05 1.30

Érdekes volna ugyanez adatokat az összes német szakszövetkezetre vonatkozólag külön-külön is kimutatni, hogy igy a viszonyok eltérő volta és az egyes intézetek belős élete ez által kissé megvilágittassék. Azonban mellőzöm ezt tulságos terjedelménél fogva és csak azon huszonegy legnagyobb németországi biztositási szakszövetkezet 1900. évi adatait veszem, melyeknél a biztositottaknak nyujtott javadalom az évi száz millió márkát meghaladja. Ezeknél azt az eredményt kapjuk, hogy az igazgatási költségek 1900-ban ezen huszonegy szövetkezetnél 0.54 és 4.14 márka között változtak. Határozott törvényszerüséget az adatokban alig találhatni, mert például a biztositott 236 üzemmel és 134.717 személylyel biró szövetkezet igazgatási költsége nagyobb - 0.97 márka 1000 márkára - mint a biztositott 4850 üzemmel és 188. 498 személylyel biró szövetkezeté, melynél ez a költség csak 0. 54 márkát tett. Az üzemnek kisebb száma kisebb területi megosztással, az üzemek nagyobb volta, illetőleg a kevés kis üzem és a kevesebb baleset azonban minden esetre a legerősebb tényezői az igazgatási költségek csökkenésének, mert ha az előbbi esetben, daczára az üzemek aránytalanul kisebb számának, mégis nagyobb volt az igazgatási költség, annak oka az előfordult nagyobb számu baleset, t. i. 236 üzemben 7306 összesen és 1727 egy évben, mig az utóbbi esetben 4850 üzemre esett 2102 baleset összesen és 446 egy évben.

Az azonban bizonyos, hogy az igazgatási költségek alakulása általában nemcsak a biztositottak számától függ, hanem az üzemek számától, az illető iparágak veszélyességétől, a biztositó pénztár területi kiterjedésétől, szervezetétől és igazgatásától is. Egyébként az egész németországi munkás-balesetbiztositást véve a maga 5.191,576 biztositott üzemével és 18. 073.147 biztositott személyével - az ipari és gazdasági biztositási szövetkezeteket, valamint birodalmi, állami, tartományi és községi biztositásokat együttesen - azt látjuk, hogy ezeknek igazgatási költségei tettek 1901-ben rendes, évenként visszatérő kiadásokban 9.313.241 M-t, balesetvizsgálatokra, kártalanitások megállapitására, választott biróságokra és balesetelháritásra 5.461,271 M-t, összesen tehát 14.774,512 márkát, vagyis esett birodalmi átlagban a 18.073.147 biztositott egyén közül egy biztositottra 1.46 márka.

Ismétlem azonban, hogy ez utóbbi adatokra nem következtetés, hanem csupán az adatok lehető teljessége érdekében hivatkozom, mert hogy mily különbségek vannak e tekintetben pl. a mezőgazdasági és ipari szervezetek között, ott az óriási tömegek és teljesen azonos viszonyok, itt viszont aránylag ki szám egészen eltérő viszonyokkal, azt felesleges részletesebben kifejteni.

Átszámitva, vagy jobban mondva alkalmazva már most az ausztriai és németországi eredményeket a mi viszonyainkra és szervezetünkre, mely viszonyok és szervezet sokkal egyszerübbek, mint azok, tehát olcsóbbnak is kell lennie, az egy-egy biztositott személyre eső igazgatási költséget átlag egy koronára lehet tenni. Ezzel az összeggel vonja be a törvény a biztositási terhek viselésébe az államot, a mennyiben 115. §-a szerint a balesetbiztositó pénztár igazgatási költségei az államkincstárt terhelik, melynek megadja a módot arra, hogy ezen költségek esetleges tultengését megakadályozza, a mennyiben a hozzájárulás az évenként állami jóváhagyással megállapitandó költségvetés szerint állapittatik meg. Az állam ily mérvü hozzájárulása nem tulságos nagy állampénzügyi tekintetből és nem nagyon szerény a biztositópénztár szempontjából, előbbinél még azt is figyelembe véve, hogy a szervezendő munkásbiztositási hivatal költségei is annak terhére esnek, hogy ugyanezen hivatal körébe fognának tartozni az összes betegsegélyezési ügyek is.

Kulcsot az igazgatás költségeire nem lehet előre meghatározni és ez az oka annak is, a miért nem állapitható meg az állami hozzájárulás határozott évi összegben. Az állami hozzájárulás elvi kérdése alig is vitatható ma már alig van állam, mely a munkásbiztositás egyik vagy másik ágát rendezte és nem járulna ahhoz államilag is. Legerősebb Németország hozzájárulása, a hol pedig erős, hatalmas iparral áll az állam szemben. És mégis a birodalmi biztositási hivatal és az egyes államok külön biztositási hivatalainak óriási költségein és azonkivül, hogy Németország - mint birodalom - az egyes szakszövetkezetek teljesitményeiért állami garancziát is vállalt, a balesetbiztositás költségeihez közvetlenül is hozzájárul, nevezetesen szolgálatába bocsátja a postát, mint kifizető szervet.

Arra nézve, mily terhet vállalt ezzel a német birodalom, tájékoztatásul szolgálhatnak az ipari balesetek után kártalanitásra évenként kifizetésre kerülő összegek, nevezetesen voltak ezek: 1885-ben 1.711. 699 márka, 1886-ban 5.373,496 M., 1887-ben 8.662,788 M., 1888-ban 12.278,151 M., 1889-ban 16.330. 384 M., 1890-ben 20.282,041 M., 1891-ben 23.973,466 M., 1892-ben 27.469,425 M., 1893-ban 31.110,312 M., 1894-ben 34.493. 960 M., 1895-ben 39.832. 393 M., 1896-ban 43.615,797 M., 1897-ben 48.535,170 M., 1898-ban 53.796,085 M., 1899-ben 59.384,622 M., 1900-ban 65.799,138 M., vagyis mellőzve az elős tiz évben kifizetett kerekel 182 millió márkát és csak az utóbbi hat év adatait véve, mint a melyek teljesebbek, csak ezen hat évben a német postahivatalok kereken 311 millió márkát fizettek ki ipari balesetkártalanitás czimén semmiféle illetéket vagy a pénzek után kamatokat nem szedve. Ha már most csak 2. 5%-kal számitjuk az állami pénzek kamatoztatását, melyek legkevesebb egy-egy évig terhelik a postát, akkor a német birodalom e hat év átlagában 51.83 millió márkának évi 2. 5%-ával járul ezen költségekhez, vagyis kereken évi 1.300,000 márkával, nem számitva annak a személyszaporulatnak költségeit, melyet a postának ez a megterhelése különösen a központokban előidézett.

E kifizetések czéljaira a német birodalmi kincstár megfelelő összegü forgalmi pénzekkel látta el a postát, vagyis a kamatok számitása teljesen indokolt. És hogy ezek az állami terhek mily mértékben növekedhetnek Németországban, arra nézve szolgáljon tájékozásul az a számitás, mely szerint az u. n. várakozási időig, a mely időpontig t. i. a kártalanitási összegek folyton emelkednek, a kifizetendő kártalanitások évi 240 millió márkára fognak rugni.

A 118. §-hoz

A törvény 118. §-a állapitja meg azt a közvetitői hatáskört és teendőket, melyeket a kerületi munkásbiztositó pénztárak a törvényben és illetőleg az országos pénztár alapszabályaiban meghatározó módon betöltenek, illetőleg végeznek. Az 1891: XIV. t. -czikkel rendszeresitett helyi pénztári intézmények önállóságát korlátoza és illetőleg pénzügyi szempontból való teljes megszüntetése, s a mennyiben e helyi pénztárak fentartatnak, azoknak az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár szervezetébe közvetitő szervként való bevonása tekintetében némely oldalról aggályok merültek fel abból a szempontból, hogy ezek a pénztárak, miután a biztositási müveletet már nem a saját veszélyükre teljesitik, estleg a szükséges takarékosság szem előtt tartása nélkül, tehát olymódon járhatnak el, mely azokat a czélokat, melyek az országos pénztár felállitásához füződőnek esetleg bizonyos irányban veszélyeztetehetik. A törvényjavaslat ez aggályok elenyésztése czéljából és illetőleg az országos pénztár müködésének és czéljainak biztositása érdekében két irányban intézkedik.

Az egyik az országos pénztárnak biztositott teljes felügyeleti és beavatkozási jog a helyi pénztárnak müködésébe, ugyszintén az állami munkásbiztositási hivatal felügyeleti jogának a helyi pénztárakra való teljes mérvü kiterjesztése, a másik a törvény 118. §-ának utolsó bekezdéséban foglalt az az intézkedés, mely szerint az országos pénztár a kerületi pénztárak által beszolgáltatott jövedelmi feleslegek tiz százalékáig a kerületi pénztárak alkalmazottainak jutalékot engedélyezhet. Különösen ez a jutalék fog kellő ösztönzést gyakorolni arra, hogy a pénztári alkalmazottak, kik fegyelmi szempontból is az országos pénztárnak és illetőleg az állami munkásbiztositási hivatalnak vannak alávetve, a kiknek állása tehát a szükséges mérvig a függetlensé és az állandóság követelményeivel egybe van kötve, a helyi pénztárak autonom szerveinek esetleg szükségtelen és felesleges, tehát indokolatlan eljárást alkalmas módon, az országos pénztár alapszabályaiban közelebbről megállapitható rendelkezések szerint ellensulyozhatják. Az országos pénztár felállitásának természetesen nem lehet czélja az, hogy a helyi pénztárak minél nagyobb pénzfeleslegek beszolgáltatására szorittassanak, miután ellenkezőleg, az országos pénztár éppen arra szolgál biztositékul, hogy a helyi pénztárak a biztositott tagok segélyezési igényeit a legteljesebb mértékben tényleg kielégithessék.

A felügyeleti és ellenőrzési jogkör itt - mint emlitettem - csak a szükségtelen és pazarló kiadások megakadályozására fog szolgálni és e felügyeleti jogkör alkalmas gyakorlása érdekében lesz a helyi pénztárak alkalmazottainak közremüködése kellőképen felhasználható. A tiz százalékos jutalék engedélyezése egyébként nem is azzal a czéllal és rendeltetéssel bir, hogy ezen a réven esetleg a jogos segélyezési igényektől elvont bevételi feleslegek szolgáltassanak be. Ez a jutalék más irányban kiván ösztönzésül szolgálni arra, hogy a pénztári alkalmazottak saját érdekükben alaposabb és behatóbb müködést fejtsenek ki. És ez első sorban a befizetési kötelezettségeknek hatályos ellenőrzése. Az 1891: XIV. tc. alapján müködő betegsegélyző pénztárak törvényszerü bevételeinek igen jelentékeny részét ugyanis a tapasztalatok szerint, mint behajthatatlan tartozásokat, vagy mint elévült követeléseket elvesztették.

A mennyiben ez a fizetési kötelezettség hatályosan ellenőriztetik és végrehajtatik, a helyi pénztárak ezen a réven, nevezetesen követeléseik teljes mérvü behajtás által igen jelentékeny bevételi többlethez juthatnak és e bevételi többletből, ugyszintén a más irányban, nevezetesen a társadalom jótékonyságának igénybevétele utján előállható bevételi többletekből kerülhetnek ki azok az összegek, a melyek az országos pénztárba az általános munkásbetegsegélyezési és jóléti intézmények létesitése czéljából beszolgáltathatók lesznek. Miután ezek szerint az országos pénztárnak a tisztviselői kar lelkiismeretesebb, szolgalmasabb és hathatósabb közremüködésére kell számitani, a törvényjavaslat által kontemplált jutaléki rendszer a kerületi pénztári alkalmazottak méltányosan megszolgált és amugy sem tulságos mérvben megállapitott javadalmazásának czélszerü kiegészitéseül lesz tekintendő.

A 129. §-hoz

A törvény 45. §-ánál emlitettem, hogy a kerületi pénztárak és a biztositott tagok, illetve munkaadóik közötti érintkezés megkönnyitése érdekében bizonyos közvetitői szolgálatról a biztositás érdekében magában a törvényjavaslatban okvetlenül intézkedni kell. Emlitettem azt is, hogy a közvetitői szolgálat ellátásáról való gondoskodás kizárólag a biztositó pénztár feladatává nem tehető, miután maga a biztositási intézmény nem rendelkezik kellő anyagi eszközökkel arra nézve, hogy a közvetitő szolgálatot, a mely ugy a biztositott tagoknak és illetve azok munkaadóinak, mint magának a biztositási intézménynek igen fontos érdekeit szolgálja, kellőképen és megbizható alapon szervezhesse. Ezért a törvényjavaslat szerint ebbe a közvetitői szolgálatba a községek lesznek bevonandók. A községi előljáróságoknak amugy is feladatuk, hogy a területükön lakó községbelieknek érdekeit minden irányban képviseljék és védjék. E képviseletre és védelemre első sorban épen a munkásosztály szorul rá, mely ügyeinek önálló ellátására lekötöttségénél fogva és sokszor kellő intelligenczia hiányában is alig képes. Ugyancsak szükséges a községeknek ez a közvetitői tevékenysége, különösen kisebb helyeken, az iparosok szempontjából is, a kik a legtöbbször szintén nincsenek abban a helyzetben, hogy saját ügyeiket a községi előljáróság segitsége és támogatása nélkül megfelelő módon elintézhessék.

Különösen indokolt tehát a községeknek ez a közremüködése azon a téren, a melyet a törvényjavaslat felölel, vagyis a szocziális biztositás terén, mely olyan nagy fontosságu gazdasági, társadalompolitikai és közegészségügyi érdekeket szolgál, hogy a közigazgatási szerveknek e nagyfontosságu érdekek szolgálatában való közremüködése már e tulajdonképeni feladataikkal és hivatásukkal együtt együtt járó természetszerü kötelesség. Ez a közvetitési teendő egyébként nagy munkát nem is okoz, arra leginkább ott lesz szükség - és ezek a kisebb községek, - a hol nagyobb számu biztositott nem található és igy a kerületi pénztárak saját hatáskörükben ott közvetitői szolgálatot nem szervezhetnek. A község feladata a szükséges bejelentési lapok készletben tartása, azoknak az iparosok részére való kiszolgáltatása, a kitöltött bejelentési lapoknak a pénztárhoz való juttatása esetleg a pénzbeli fizetések közvetitése, tagsági könyveknek a biztositottakhoz való juttatása, szóval olyan alárendelt jelentőségü és csekély munkával járó lesz, hogy ezen a réven a községi előljáróságoknak megterheltetéséről beszélni alig lehet. Fontosabb, bár munkával szintén alig járó feladata lesz a biztositásban való e közremüködésből kifolyólag a községeknek az, hogy a törvény és a biztositás szervezete, czéljai és lényeges felől, ugyszintén az abból folyó jogok és kötelezettségek szempontjából a munkaadókat és a munkásokat szükség esetében kitanitsák.

Ez olyan erkölcsi kötelessége a községi előljáróságnak, a melyet tulajdonképen törvénye rendelkezés hiányában is teljesitenie kell. Ezért a törvény 129. §-a feljogositja a kereskedelemügyi ministert arra, hogy a belügyministerrel egyetértőleg rendeleti uton állapitsa meg azt az eljárást és azokat a módozatokat, melyek szerint a községek a betegség esetére való biztositás helyi közvetitésébe bevonhatók lesznek. Itt természetesen, mint a törvényjavaslatban annak kifejezés is van adva, csak a betegség esetére való biztositás helyi közvetitéséről van szó, miután a betegség esetére való biztositás teendőinek közvetitée kimeriti egyuttal azokat a feladatokat is, melyeket a községnek a balesetbiztositás szempontjából is ellátniok kell. Amennyiben valamely község területén biztositottak nagyobb számban találhatók, a törvényjavaslat részben azért, hogy a községek közvetitési müködését megkönnyitse, másrészt azonban azért, hogy az érdekeltségnek a biztositási intézmény önkormányzatában való részvételét a legszélesebb alapon lehetővé tegye, gondoskodik arról, hogy ezekben a községekben a közvetitési teendők ellátása czéljából a

biztositott tagok és a munkaadók köréből helyi választmányok alakithatók legyenek. E helyi választmányok megalakitására és müködésére vonatkozó rendelkezések a törvényjavaslat szerint a kereskedelemügyi minister által a belügyministerrel egyetértőleg rendeleti uton lesznek kiadandók.

Az 1884: XVII. tc. a kézmüiparosokat ipartestületekben szerezvén, ezek az ipartestületek egyfelől a hozzájuk tartozó munkaadók érdekeinek a képviseletére vannak hivatva, másfelől pedig bizonyos hatáskört gyakorlnak a hozzájuk tartozó iparosok által foglalkoztatott alkalmazottak felett is. Miután a biztositás közvetitése ugy az iparosnak, mint az ipari alkalmazottaknak érdekében történik és igy az ipartestületeknek a közvetitési teendők ellátása az emlitett érdekek védelmére irányuló és ezenfelül bizonyos jólléti intézkedés jellegével bir, ennélfogva a törvényjavaslat az ipartestületeknek megadja azt a jogot, hogy a hozzájuk tartozó iparosok és azok alkalmazottaira nézve a biztositás közvetitését saját felelősségükre elvállalhassák. E jogot biztositandó, kimondja a törvényjavaslat, hogy a kerületi pénztár at erre nézve közte és az ipartestület között létrejött egyezséget, a melyben az ipartestület részére a közvetitési teendők ellátása fejében esetleg bizonyos ellenszolgáltatás is megállapitható, csak alapos okokból, az állami munkásbiztositási hivatal jóváhagyása mellett szüntetheti meg. A törvény 130. §-ában foglalt rendelkezés indokolása czéljából, utalok végül a 45. §-hoz. füzött indokolásnál tett ama megjegyzésemre, hogy ugy a közigazgatási szerveknek és illetőleg a községeknek, mint az ipartestületeknek a munkásbiztositás közvetitési teendőibe való bevonás az illető szervek müködésébe általában bizonyos szocziálpolitikai érzéseket is visz be, mely ugy a közigazgatásban, mint az ipartestületek müködésében, csak kedvező hatást gyakorolhat.

A 130. §-hoz

A törvény 130. §-a a kerületi munkásbiztositó pénztárak és az alékalmazottak közötti jogviszonyt szabályozza. A pénztári kezelői állások rendszeresitésére és betöltésére nézve a kerületi pénztárak igazgatóságának ad felhatalmazást, miután az erre irányuló hatáskör a kerületi pénztárak önkormányzatának kiegészitő része és szükségképeni következménye. Azonban, mint emlitettem, az országos pénztárnak a kerületi pénztár igazgatásában való közvetlen és legteljesebb érdekeltségre való tekintettel a kezelői állások rendszeresitésére, javadalmazásuk megállapitására és ugyszintén ez állások végleges minőségben való betöltésére vonatkozó igazgatósági határozatok érvényességét a 130. § az országos pénztár hozzájárulásától, illetőleg jóváhagyásától teszi függővé. A kerületi pénztárak az általuk alkalmazott tisztviselők szolgálati és fegyelmi viszonyaira vonatkozólag szabályzatokat alkothatnak, melyek jóváhagyás végett az állami munkásbiztositási hivatalhoz felterjesztendők.

A törvény 130. §-ának ez az intézkedése a 100. § 9. pontjának azzal az intézkedésével, mely szerint a kerületi munkásbiztositó pénztári alkalmazottak szolgálati viszonyát is az országos pénztár szabályozza és a szabályozás iránt a 114. § 4. pontja értelmében alapszabályaiban intézkedik, nem áll ellentétben, mert természetszerü dolog, hogy a kerületi pénztárak és alkalmazottaik közötti szolgálati viszony feltételeinek és az azokra vonatkozó szolgálati és fegyelmi szabályzatoknak megállapitására első sorban az országos pénztár illetékes, mint a melynek a kerületi pénztárak és illetőleg azok alkalmazottai a biztositási müveletet közvetitik; ebből következik tehát, hogy a kerületi munkásbiztositó pénztárak alkalmazottaikra vonatkozólag a szolgálati és a fegyelmi szabályzatok megállapitására csak annyiban illetékesek, a mennyiben erre nézve az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár nem intézkedik és illetve, a mennyiben őket az országos pénztár alapszabályai erre feljogositják.

Ilyen terjedelemben pedig a kerületi munkásbiztositó pénztárakat a szolgálati viszony szabályozásának jogával felruházni nem szükségtelen és nem felesleges, miután egyfelől a kerületi pénztár által megállapitandó szabályzatok olyan részleges és esetleg talán csak a helyi viszonyok között fenforgó kérdéseket érinthetnek, melyeket az országos pénztár a maga alapszabályaiban nem szabályozhat, másfelől pedig, mert a szabályzatokban olyan alkalmazottak - például ideiglenes alkalmazottak, napidijasok - szolgálati viszonyának szabályozásáról kell gondoskodni, a kiknek a pénztárhoz való viszonyát az országos pénztár alapszabályaiban legalább is részletesen rendezni alig lehet. Végül a törvény 130. §-ának utolsó bekezdése, kapcsolatban a 109. §-ban foglalt azon rendelkezésekkel, mely szerint az országos pénztár igazgatósága a kerületi pénztárak alkalmazottainak fegyelmi ügyében másodfoku fegyelmi hatóságot gyakorol, intézkedik arra nézve, hogy a kerületi munkásbiztositó pénztárak által megalkotandó fegyelmi szabályokban a fegyelmi ügyekben hozott véghatározatok ellen az alkalmazottaknak az országos pénztár igazgatóságához felebbezési jog biztosittassék.

A 133-134. §-okhoz

A törvény 133., 134. § intézkednek a kerületi munkásbiztositó pénztárak és az orvosok közötti viszonyról. E viszonynak természetszerü alapelve az, hogy a pénztárak és az orvosok az egészségügyi szolgáltatás tekintetében szabadon egyezkedhetnek. A mennyiben ilyen egyezség a pénztárak és orvosok között létrejött, az azokra nézve netalán keletkező vitás kérdéseket az állami munkásbiztositási hivatal dönti el, azonban a 182. § szerint a nélkül, hogy ez e tekintetben hozott határozatok az egyezségből folyó magánjogi igényeknek rendes birói uton való érvényesitését kizárnák. A törvény 134. §-a az 1876. évi XIV. törvénycikk 15. §-ának 3. bekezdésében foglalt és a törvény 206. §-a által hatályában fentartott azon rendelkezéseken alapszik, mely szerint „a nagyobb vállalatok és középitkezések munkásaiknak betegségi gyógykezeléséről saját költségükön gondoskodni, illetőleg a hatóságnak ezen irányu rendelkezéseit teljesiteni kötelesek”.

A törvény 134. § tehát nem uj terhet állapit meg, hanem ellenkezőleg, a törvényben megállapitott terheket csökkenti, miután az orvos alkalmazásával járó költségekhez az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár hozzájárulásának kötelezettségét is megállapitja. - A törvény 134. §-a a megállapitott kötelezettség szempontjából a munkások létszámát mint minimumot nem állapitja meg, miután ebben a tekintetben a munkaadó kötelezettsége a vállalat természetétől is függ és igy a munkáslétszám, mely mellett a vállalatot a szóban levő kötelezettséggel megterhelni szükséges és indokolt lesz, a vállalt természete és helyi viszonyok szerint különböző lehet. Végül a 134. §-nak az az intézkedése, mely szerint az abban megnevezett vállalatok számára abban az esetben, ha maga a vállalat törvényszerü kötelezettsége daczára orvos alkalmazásáról nem gondoskodik, orvost a kerületi munkásbiztositó pénztár fog a vállalat költségére alkalmazni, a törvényben megállapitott kötelezettségnek természetszerü folyománya.

A 140. §-hoz

A vállalati betegsegélyző pénztárak épen ugy, mint a kerületi munkásbiztositó pénztárak, nem saját számlájukra, hanem az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár helyi közvetitő szerveiként müködnek. E pénztáraknak az országos pénztár kötelékébe ily módon való bevonása érdeke a biztositott alkalmazottaknak, a kik ez által az országos biztositó pénztár általános kereteibe történt bevonásuk révén a vállalatból való kilépés esetén is megtarthatják azokat a szerzett jogokat, a melyek őket a vállalati pénztárnál esetleg huzamosabb időn keresztül történt biztositás révén megilletik. Ezenfelül ily módon a vállalati pénztárak által nyujtott segélyezések is a kerületi munkásbiztositó pénztárak segélyezésével egyenlő megállapitandók, ugy, hogy a pénztárakhoz való tartozás tekintetében beállott változások az alkalmazottak segélyezési igényeire és illetve segélyezési igényeik nagyságára befolyással nem lesznek. De a munkaadónak is érdeke, hogy a vállalati pénztár ily módon az országos pénztár kötelékébe bevonhassék. Az országos pénztár kötelékébe való bevonás révén a vállalati pénztárak intézménye megszünvén önálló vagyonjogi alanyként szerepelni, az az egyetlen összeütközési pont, mely a munkaadó és biztositott munkásai között a pénztár kezelésében fennállott, ezzel elimináltatik, ugy, hogy a vállalati pénztár intézménye ezentul annak a feladatának, hogy a munkaadó és munkásai között összekötő kapocsként szolgáljon, sokkal inkább megfelelhet.

A 150-152. §-okhoz

A törvény 150-152. § arra az esetre intézkednek, ha a vállalat ideiglenes szünetelése következtében a vállalati betegsegélyző pénztárak müködése is beszüntettetik, továbbá ha a vállalat tulajdonosának személyében beálló változások esetében a vállalati betegsegélyző pénztár is uj tulajdonos kezelésébe megy át. A mennyiben a vállalat az üzem természete szerint időszakonként rendszeresen szünetel, természetszerüleg a betegsegélyző pénztár az üzem ujbóli megkezdése alkalmával müködését tovább folytathatja, azonban a szükséges ellenőrzés és nyilvántartás czéljából a vállalat a betegsegélyző pénztár ilyen ideiglenes szüneteléséről jelentést tenni tartozik. Ellenben, ha valamely vállalatnál nem az üzem természete szerint periodikusan, hanem munkahiány vagy más okból szünetel a munka és szünetel a vállalati betegsegélyző pénztár müködése is, ebben az esetben, ha a szünetelés hat hónapnál hosszabb ideig tart, a törvényjavaslat szerint az állami munkásbiztositási hivatal a fenforgó körülmények között a vállalati pénztár müködését, nehogy e pénztárnak esetleges pénzkészletei az országos pénztártól a leszámolás elodázásával elvonhatók legyenek, feloszlathatja.

A mennyiben a vállalat uj tulajdonos kezébe megy át, a törvény már a 46. §-ban is felállitott elv analogiájára minden kötelezettséget, mely a vállalati pénztár kezeléséből és a számadásokból kifolyólag a vállalati pénztárt terheli, a mennyiben e követelések a volt üzlettulajdonossal szemben valami okból nem érvényesithetők, az uj tuéajdonosra hárit át abból a czélból, hogy üzletátruházás utján a vállalati pénztár révén őt terhelő kötelezettségek alól a vállalkozó magát ki ne vonhassa.

A 159. §-hoz

A törvényjavaslatban foglalt rendelkezésekből kifolyólag vitás kérdések három irányban merülhetnek fel és három csoportba lehet osztani a törvényjavaslat alapján felmerült vitás kérdéseket azok jogi természete és azon fórumok szempontjából, melyek e vitás kérdések eldöntésére hivatva vannak. A vitás kérdések első csoportjába tartoznak azok, a melyek a munkaadó és alkalmazottak között merülnek fel, mely vitás kérdések a munkaviszonyból eredvén, azonos természetüek az 1884: XVII. tc. 176. §-ában felsorolt vitás kérdésekkel. Ugyanezek közé a vitás kérdések közé tartoznak a biztositó pénztárak és a munkaadók között az utóbbiakat terhelő befizetési és megtéritési, valamint az utóbbiakat a pénztárakkal szemben megillető megtéritési igények tekintetében keletkezett vitás kérdések, a melyek, miután a befizetési kötelezettség részben az alkalmazottak hozzájárulási kötelezettségén is alapul, szintén azon vitás kérdések közé tartoznak, a melyeknek jogi természete a munkaviszonyból folyó vitás kérdésekkel általában megegyezik. Ezért a törvényjavaslat 157. §-a az 1891: XIV. tc. 76. §-ához képest ezeknek a vitás kérdéseknek eldöntését az ipartörvény 176. §-ában megállapitott módon és eljárás szerint az iparhatóságok hatáskörébe utalja.

De az iparhatóságoknak a jelzett eljárás szerinti biráskodási hatáskörébe utaltatnak a munkaadókat a 37. és 43. § értelmében terhelő balesetbiztositási dijakra nézve felmerült kérdések is, miután ezek a dijak, mint az illető szakaszoknál emlitettem, szintén a betegsegélyezési járulékokkal egyidejüleg és az azokra nézve megállapitott szabályok szerint lesznek fizetendők és igy az ezen fizetési kötelezettsére nézve felmerülő vitás kérdések legczélszerübben szintén az iparhatóságok által az ipartörvény idézett szakasza alapján lesznek eldöntendők. A törvény 156. §-a az ipartörvény 176. §-a szerinti biráskodási eljárásnál az ipartestületi békéltető bizottságok hatáskörét mellőzi, miután a törvény az ipartestületi betegsegélyző pénztárak intézményét nem tartja fenn, már pedig a testületi békéltető bizottságok hatásköre a biztositásban eddig is csak a munkaadó és az ipartestületi betegsegélyző pénztárak között felmerült hasonló vitás kérdések eldöntésére szoritkozott. A vitás kérdések második csoportjába tartoznak azok, melyek a biztositó pénztár és a munkaadók között az utóbbiakat terhelő és az évenként felosztandó és kirovandó balesetbiztositási járulékok és tőkeösszegek tekintetében keletkeznek. E vitás kérdések kapcsolatban állanak az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár igazgatóságának azon határozataival, melyek a biztositásra kötelezett üzemeket a törvényjavaslat IV. fejezete értelmében a baleseti veszélyességi osztályba besorozzák.

Miután ezeknek a vitás kérdéseknek az eldöntése első sorban szakszerü ismereteket igények és a biztositási szervezet, valamint a biztositásra befolyással biró összes ténykörülmények legalaposabb ismeretét teszi szükségessé, ennélfogva ezeknek a vitás kérdéseknek sem az iparhatóságok, sem a rendes biróságok hatáskörébe való utalása lehetségesnek nem mutatkozik, hanem azoknak eldöntését megnyugvással csakis arra a szakhivatalra lehet bizni, a mely a törvényjavaslat szerint az egész biztositási ügy felügyeletére, ellenőrzésére a törvényjavaslat szerint szervezendő lesz. Ezek a vitás kérdések tehát a törvény 157. §-a szerint az állami munkásbiztositási hivatal által fognak eldöntetni. Végre a vitás kérdések harmadik csoportjába tartoznak azok, melyek a biztositott személyeket és igényjogosult hozzátartozóikat a törvény alapján megillető segélyezési és kártalanitási kérdések iránt keletkeznek. Az általános iparjog terére tartozó e specziális természetü vitás kérdések eldöntésére a törvényjavaslat választott szakbiróságok szervezéséről gondoskodik, ama választott szakbiróságok analogiájára, melyekről az 1891: XIV. tc. 75. §-ának második bekezdése is gondoskodott.

A választott birósági szervezet két fórumból áll. Az elsőfoku választott biróságokból, melyek a kerületi pénztárak székhelyén alakittatnak, mig a másodfoku választott biróság az állami munkásbiztositási hivatal lesz. Tekintettel azonban arra, hogy a kerületi pénztárak székhelyén szervezett elsőfoku választott biróságok mindegyike a baleseti állandó

kártalanitásokra vonatkozó kérdések eldöntésére kellő képességgel nem rendelkezhetik, miután számos kerületi pénztár székhelyén elegendő számu és kellő képzettséggel biró választott birósági ülnököket találni alig lesz lehetséges, a törvény 158. §-a kétféle hatáskörrel felruházott elsőfoku választott birósági szervezeteket különböztet meg. Nevezetesen a kerületi pénztárak székhelyén szervezett elsőfoku választott biróságok hatáskörébe általában csak azokat a vitás kérdéseket utalja, a melyeket a kerületi pénztárak igazgatósága által saját hatáskörükben megállapitott és nyujtott betegsegélyekre és ideiglenes baleseti járadékokra és segélyekre vonatkoznak.

A 167. §-hoz

A mennyiben az elsőfoku választott birósági itélet baleseti kártalanitásokra vonatkozik, ezek a másodfoku választott birósághoz minden esetben, ellenben a betegség esetében nyujtandó segélyekre és az időleges baleseti járadékokra vonatkozólag hozott elsőfoku választott birósági itéletek csak annyiban lesznek megfelebbezhetők, a mennyiben ez itéletekkel a segélyezési igény megállapittatik, vagy megtámadtatik. Az igény megállapitása esetében tehát a nyujtandó segélyek módozataira vagy a pénzbeli segélyek nagyságára vonatkozólag további felebbezésnek helye nincs miután ebben a tekintetben a vitás kérdések jogérvényes eldöntését az elsőfoku választott biróságokra is teljes megnyugvással bizhatni.

A 168. §-hoz

A törvényjavaslat az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár, ugyszintén a kerületi munkásbiztositó pénztárak, valamint a vállalati betegsegélyző pénztárak felügyeletére és ellenőrzésére és általában a munkásbiztositási ügynek központi intézkedésére, ugyszintén a vitás kérdésekben való másodfoku biráskodás végett állami munkásbiztositási hivatalt szervez. Tekintettel Horvát-Szlavonországok autonom végrehajtási jogkörére, a nevezett országok területére kiterjedő hatáskörrel Zágráb székhelylyel külön országos munkásbiztositási hivatal állitandó fel, melynek szervezetére, hatáskörére és müködésére nézve természetszerüleg szintén a törvény rendelkezései lesznek irányadók. A munkásbiztositási ügyének központi irányitására és a biráskodásnak végső fokban való gyakorlására külön állami hivatal szervezése elengedhetetlen kelléke az egész munkásbiztositásnak. Ha van közszolgálati ág, melynek az adminisztrácziótól való teljes függetlenitése feltétlenül szüksége, ugy az első sorban a munkásbiztositás.

Ahhoz, hogy ez nagy szocziális hivatásának megfelelhessen, elengedhetetlenül szükséges, hogy ez az ügy minden befolyástól ment legyen, körülsánczolva mindazon garancziákkal, melyek az intézmény teljes pártatlanságát biztositani alkalmasak. Ez az egyik ok, a miért a munkásbiztositásnak legfelsőbb fokon való irányitása nem maradhat, a rendes adminisztráczió körében, mert bármily tiszta és kifogástalan legyen is ez az adminisztráczió, a birói függetlenség biztositása nélkül nem nyujtja a pártatlanság minden garancziáját. A második ok a birói funkczió, mely a ministeriális szervezetbe nem illeszthető be. A harmadik ok pedig az intenzivebb ellenőrzés szükséges volta, mely e czélra specziális közegeket kiván. Ausztriában eddig nem létezett ily hivatal, de ott is foglalkotnak annak szervezésével, ugyancsak a teljes függetlenség és pártatlanság elérhetése czéljából valamint azért, mert a rendes adminisztráczió keretében nem lehet ezen ügyeket ugy ellátni, a mint az kivánatos lenne.

A 196. §-hoz

A törvény 196. §-a az 1891. évi XIV. tc. által létesitett ipartestületi és magánegyesületi betegsegélyző pénztárak feloszlatása iránt intézkedik; a már fennálló magánegyesületi betegsegélyző pénztárak közül azonban fentartani kivánja azokat a pénztárakat, melyek legalább 5000 taggal rendelkeznek, a melyek tehát a további fennállásra nemcsak bizonyos mérvü szerzett jogot mutathatnak ki, de ezenkivül a nagyobb tagsági létszám következtében a törvény szerinti magasabb segélyezési kötelezettségek és igények kielégitésére is biztositékot nyujtanak. A felosztatott pénztárak vagyona, tekintettel arra, hogy e vagyon tulajdonjoga a biztositott munkásokat illeti meg és igy arra a biztositottak átvételével az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár szerez tulajdonjogi igényt, az országos munkásbetegsegélyező és balesetbiztositó pénztár betegsegélyezés számlájára adandók át. Kivételt képeznek e rendelkezés alól az alapitványok, valamint a magán személyek tulajdonát képező vagyonrészletek, melyek az országos pénztár tulajdonába csak a jogositott beleegyezésével mennek át.

A 207. §-hoz

Ez a hivatal legkésőbb 1907. évi április havával szervezendő már. Az 1907. évi költségvetésbe a balesetbiztositás czimén 200,000 K fel van véve, ennek terhére kell tehát a hivatalt szervezni, mely szervezés áll egyrészt a szükséges személyzet kinevezéséből, másrészt a dologi kiadások fedezéséből.

A személyzetet illetőleg következő állások lesznek szervezendők:

1 elnök a IV. fizetési osztályban,

1 másodelnök az V. fizetési osztályban,

4 biró (osztálytanácsos) a VI. fizetési osztályban,

3 biró (min. titkár) a VII. fizetési osztályban,

1 osztálytanácsos,

1 min. titkár,

1 min. titkár,

1 min. fogalmazó,

1 min. s. fogalmazó,

1 számvevőségi főnök a VII. fizetési osztályban,

1 számtanácsos a VIII. fizetési osztályban,

2 számvizsgáló a IX. fizetési osztályban,

2 számellenőr a X. fizetési osztályban,

2 számtiszt a XI. fizetési osztályban,

1 statisztikai főtiszt a VIII. fizetési osztályban,

1 statisztikai főtiszt a IX. fizetési osztályban,

1 statisztikai tiszt a X. fizetési osztályban,

1 statisztikai tiszt a XI. fizetési osztályban,

1 segédhivatali igazgató a VIII. fizetési osztályban,

2 irodatiszt a X. fizetési osztályban,

1 irodasegédtiszt a Xi. fizetési osztályban,

végül 4 hivatalszolga.

Ezenkivül szüksége lesz a hivatalnak egy esetleg két orvos-szakértőre, a kik azonban nem lennének kinevezett tisztviselők, hanem a hivatallal csak szerződéses viszonyban állanának, a mi lehetővé teszi a legelőkelőbb orvosok közül való választást. A teendők nagy része - különösen a statisztikai anyag feldolgozásánál - napidijasokkal lesz végzendő. Lehet, hogy az összes előbb emlitett állásoknak egyszerre való betöltése nem lesz szükséges, de azért mégis gondoskodni kell arról, hogy az év folyamán betölthetők legyenek. Különösen a birói osztálynál lesz valószinüleg elégséges eleintén csak egy, esetleg két tanácsost beállitani; a tervezett létszám három tanácsot kontemplál, hogy a biráskodás a lehető leggyorsabb lehessen.


  Vissza az oldal tetejére