A végrehajtási eljárásról szóló 1881:LX. törvénycikk évek óta számos panaszra ad okot. Ezek a panaszok nemcsak jogászkörökben, hanem gazdasági körökben is élénk viszhangra találtak. Nem ok nélkül hozzák fel, hogy a végrehajtási eljárás hibái a gazdasági életet kártékonyan befolyásolják az által, hogy az adós helyzetét rendkivül megnehezitik, sőt sok esetben vagyoni existentiáját is szükségtelenül tönkre teszik. lngatlanokra vezetett végrehajtásoknál e törvény szabályai oda vezettek, hogy az ingatlanok az árverésen értékükkel arányban nem álló alacsony áron adatnak el. Az 1881:LX. törvénycikk 156. §-a, a mely előirja, hogy több tulajdonostárs közül az egyik ellen vezetett végrehajtásnál a többi társtulajdonos ingatlanjutaléka is bizonyos esetekben árverés alá kerüljön, számos család romlását idézte elő. Ezenkivül a végrehajtási eljárásnak aránytalanul magas költségei is sulyos terhet képeznek. Mindezek a körülmények szükségessé teszik, hogy addig is, a mig a polgári perrendtartásnak, valamint az anyagi és alaki telekkönyvi jognak ujabb szabályozásával kapcsolatosan teljesen uj végrehajtási törvény fog a mainak helyébe lépni, a végrehajtási eljárásról szóló 1881:LX. tc. legnagyobb hibái novelláris uton orvosoltassanak.
Ezt czélozza a jelen törvényjavaslat. A fent emlitett az a körülmény, hogy az egész végrehajtási eljárás ujjáalakitása a polgári perrendtartásnak és a telekkönyvi jognak codificatiójával kapcsolatosan van tervbe véve, indokolja azt, hogy a jelen törvényjavaslat nem terjeszkedik ki az 1881:LX. törvénycikk összes hibáinak orvoslására. E javaslat czélja: a végrehajtást szenvedő vagyoni existentiájának lehető kimélése, annak megakadályozása, hogy az ingatlanok a végrehajtási eljárás során értékükkel arányban nem álló alacsony áron adassanak el, és végül a végrehajtási eljárás költségeinek a lehetőséghez képest leszállitása. Ellenben nem terjeszkedik ki e javaslat az 1881:LX. törvénycikk oly hibáira, a melyeknek orvoslása vagy a végrehajtási eljárás egész szerkezetének megváltoztatásával járna, vagy a javaslat fent vázolt czéljai mellett másodrendü jelentőséggel birna.
Ez magyarázza meg, hogy e javaslat a birósági végrehajtói intézményt mai szervezetében tartja fenn. Azok az óhajok, a melyek a birósági végrehajtói intézmény államositása és a végrehajtásnak államhivatalnokok által való foganatositása iránt felmerültek, megfontolásra méltók ugyan, és a végrehajtási eljárás olcsóbbá tételét előmozdithatnák; megvalósitásuk azonban e javaslatnak gyors megalkotását és életbeléptetését lehetetlenné lenné, és a végrehajtási eljárásnak nagyobb mérvü átalakitásával járna. A birói szervezetről megalkotandó törvény kapcsán, a mely a polgári perrendtartás coditicatiója után fog a törvényhozás elé kerülni, a végrehajtói intézmény ujjáalakitása is megfontolás tárgyát fogja képezni. A jelen javaslat azonban ezt a kérdést nem érintheti.
Az adós vagyoni existentiájának biztositása végett a javaslat első sorban a 2. §-ban az életszükségletek közé tartozó, és a kereset folytatásához szükséges tárgyakat a lehető legtágabb mértékben kivonja a végrehajtás alól.
Ezenkivül a javaslat a végrehajtást szenvedők egyes kategoriáiról külön is gondoskodik. A köz- és magánalkalmazottak és hozzátartozóik járandóságainak lefoglalásánál a foglalásmentes összegeket felemeli (5-12. §). A kisiparosoknál a munkaszereken kivül a végrehajtás alól mentes anyagkészlet értékét 100 koronáról 150 koronára emeli fel. Egyáltalában kivonja a végrehajtás alól a közérdekü egészségügyi intézményeknek: a gyógyszertárnak, kórháznak és gyógyintézetnek felszerelését.
Különös figyelmet fordit a javaslat e tekintetben a mezőgazdaságra és az azzal foglalkozókra. Az 1881:LX. tc. 51. §-ának r) pontja csak öt hektoliter vetőmagot vesz ki a végrehajtás alól, 67. §-a pedig csak a 12 kataszteri holdat meg nem haladó földbirtok tulajdonosainak igavonó jószágaira és gazdasági eszközeire vezetett végrehajtást korlátozza olykép, hogy azok az évnek márczius 15-től november hó 15-ig terjedő szakában árverés alá nem bocsáthatók. A javaslat 2. §-ának 18. pontja a 12 kataszteri hold szántóföld miveléséhez szükséges vetőmagot, igavonó jószágot, gazdasági eszközt és trágyát egyáltalában kivonja a végrehajtás alól, a mi által a kisebb mezőgazdáknak létminimumát kivánja biztositani. De a nagyobb mezőgazdaságokról szintén gondoskodik, a mennyiben a 14. § szerint 12 kataszteri holdat meghaladó gazdaságnál is az igavonó jószágnak és a gazdasági eszközöknek végrehajtás alá vonását, a mely az eddigi eljárás mellett semmiféle korláthoz kötve nincs, olykép korlátozza, hogy ezek az ingók az évnek márczius 15-től november 15-éig terjedő szakában árverés alá nem bocsáthatók.
Mind a mentességet, mind a korlátozást a javaslat általában a mezőgazdasággal foglalkozók javára állapitja meg, nem mint a jelenlegi végrehajtási eljárás, csakis a föld tulajdonosai javára, mert méltányos, hogy ebben a kedvezményben a mezőgazdasággal foglalkozók általában, tehát köztük a haszonbérlők is részesüljenek.
A végrehajtási eljárásnak ennél tovább menő korlátozását a mezőgazdasággal foglalkozók és a földbirtokosok javára a javaslat e törvény keretén belül nem tartja megvalósithatónak. Ily módon nem vétetett fel a javaslatba az osztrák végrehajtási törvény 252. §-ához hasonló olynemü rendelkezés, hogy az ingatlan gazdasági felszerelése csak az ingatlannal együtt legyen lefoglalható. Ennek az intézkedésnek az volna a czélja, hogy a mezőgazdasági üzem zavartalan folytatását a végrehajtás ne akaszsza meg. Ezt a czélt azonban nem éri el tökéletesen és sokszor magának a végrehajtást szenvedőnek hátrányára lehet. Nem éri el a czélt abban az esetben, ha a végrehajtást szenvedő az ingatlannak nem tulajdonosa, hanem haszonbérlője. És hátrányos lehet magára a tulajdonosra nézve is, mert a hitelezőt arra inditja, hogy oly esetben is végrehajtást vezessen magára az ingatlanra, a mikor követetése az ingókból fedezetet nyerhetne.
Ilyképen az ingatlanokra vezetett végrehajtások számát szaporitja, a mi mindenesetre hátrányos. Nem segitene ezen az sem, ha a végrehajtást szenvedő beleegyezésétől tétetnék függővé, hogy a gazdasági felszerelés az ingatlantól elkülönitve, végrehajtás alá vonható legyen-e vagy nem. A végrehajtást szenvedő a kényszer hatása alatt rendszerint beleegyezését adná ehhez és ebben az esetben az ily szabály minden előny nélkül csak bonyolitaná az eljárást. Ha pedig a tulajdonos nem adná a beleegyezését, előállana a fent jelzett hátrány, hogy a végrehajtás az ingatlanra is kiterjesztetnék. Még kevésbé volna e javaslat keretében megvalósitható az az óhaj, hogy bizonyos ingatlanminimum a végrehajtás alól elvonassék. Bármily kivánatos is, hogy a kis földtulajdon a birtokos részére megóvassék, bármily nagy gazdasági és társadalmi baj a kis földbirtokokra vezetett árveréseknek évenként növekvő száma: e bajnak orvoslása oly módon, hogy bizonyos ingatlanminimum a végrehajtás alól elvonassék, rendkivül aggályos.
Az ily intézkedés gyakorlatilag csak akkor volna megvalósitható, ha ez az ingatlanminimum jelzálogjoggal nem volna megterhelhető. Nagyobb ingatlanoknál a minimum kihasitása gyakorlatilag a legnagyobb nehézséggel járna. Miután a már eddig jelzáloggal terhelt ingatlanokra ezt a rendelkezést a szerzett jogok sérelme és a jelzálogi hitel teljes megrenditése nélkül nem lehetne kimondani; és az ingatlanok nagy része jelenleg meg van terhelve: az ilyen rendelkezésnek alig volna gyakorlati értéke. Kétségtelen, hogy azok a bajok, a melyek a kis ingatlanokra vezetett végrehajtások által előállanak, orvoslásra szorulnak. Gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt szükséges a kisbirtokost a tapasztalatlansága, könnyelmüsége vagy szorultsága által előidézett eladósodás ellen a leghatásosabban megvédeni.
Ez a védelem azonban nem a végrehajtási törvénybe való, a mely végre is csak azokat a szabályokat van hivatva felállitani, melyek szerint a fennálló kötelezettségeknek kényszereszközök alkalmazásával is foganat szerezhető, hanem az anyagi jog körébe tartozik, a melynek módot kell nyujtania arra, hogy oly kisbirtokok legyenek alakithatók, a melyek nemcsak a foglalás alól mentesek, hanem jelzálogjoggal szerződésileg sem terhelhetők (családi otthon. homestead). Egyedül magának a végrehajtási eljárásnak keretében ezt a czélt nem lehet elérni.
Nem valósitható meg a javaslat keretében az az óhaj sem, hogy az ingatlanok csak öszszel legyenek árverés alá bocsáthatók. Igaz ugyan, hogy a mezőgazdára nézve bizonyos könnyitéssel járna, ha a végrehajtási eljárás szünetelésével a termés értékesitéséig a fizetésre haladékot kapna, mert ilykép esetleg módjában volna, hogy hitelezőjét a termés árából kielégithesse. A jelenlegi végrehajtási eljárás azonban e nélkül is elég haladékot ad a végrehajtást szenvedőnek. Az 1881:LX. tc. 151. §-a szerint az árverésre, ha a kikiáltási ár 4000 koronát meg nem halad, a hirdetmény kifüggesztésétől legalább 60 napra, ha pedig a kikiáltási ár 4000 koronát meghalad, legalább 90 napra lehet, csak az árverési határnapot kitüzni. Ha ehhez hozzáveszszük azt, hogy a végrehajtást szenvedő az 1881:LX. tc. 165. §-a szerint az árverési hirdetmény ellen előterjesztéssel és felfolyamodással élhet, és hogy e törvény 37. § a szerint a felfolyamodásnak az ingatlan árverés foganatositására halasztó hatálya van: szembetünő, hogy a végrehajtást szenvedőnek meg van adva a lehetőség, hogy az árverést nagyon is késleltesse.
Ha ezenkivül még az árverési határnap kitüzését is az évnek egyes hónapjaira korlátoznók, a végrehajtást szenvedő minden árverés megtartását ismételten beláthatatlan időkig meghiusithatná. Az ily intézkedés a jelzáloghitelre is káros befolyással volna, és ennek megdrágitása által a jóhiszemü adóst sujtaná.
Már fent kiemeltem a végrehajtási eljárásnak azt a hibáját, hogy nem akadályozza meg, hogy az ingatlanok értékükkel arányban nem álló alacsony áron eladassanak, a mi szintén a végrehajtást szenvedő vagyoni existentiáját rendkivül veszélyezteti. E baj orvoslása végett a javaslat kimondja, hogy házbér alá eső ingatlan az árverési hirdetményben megállapitott kikiáltási ár felénél, egyéb ingatlan a kikiáltási ár kétharmadánál alacsonyabb áron az árverésen el nem adható. (21. §) Egyuttal az utóajánlat megkönnyitésével (22. §), szintén a magasabb vételár elérését könnyiti meg a javaslat.
Az egyes külföldi törvényhozások által elfogadott u. n. fedezeti elvet, a mely szerint árverésen az ingatlan csak oly áron adható el, a melyből az eljárás költségein kivül az árverést kérő hitelezőt megelőző jelzálogi követelések kiteljenek, a javaslat nem fogadja el. A fedezeti elvnek indoka az, hogy a hitelezőnek semmi érdeke sem fűzödik az árverési eladáshoz, ha a vételárból az ő követelésére semmi sem jut. Magának az árverést kérőnek tehát szintén érdekében van az, hogy az ingaltan árverési eladása ebben az esetben elmaradjon és ujabb kisérlet tétessék a magasabb vételár elérésére. Az árverést kérőt megelőzö hitelezők érdeke pedig megköveteli, hogy az utánuk következő jelzálogi hitelező az ő akaratuk nélkül, vagy ellenére ne eszközölhessen ki oly árverési eladást, mely rájuk hátrányos. A végrehajtást szenvedő adósnak pedig mindenesetre jogos érdeke, hogy ingatlana árverésen el ne adassék akkor, ha ez az eladás még hitelezőire is hátrányos.
Ezekkel az érvekkel szemben áll az, hogy a fedezeti elvnek elfogadása egyrészt gyakorlati szempontból aggályos, másrészt végrehajtási eljárásunk szerkezetének lényeges megváltoztatását igényelné. Gyakorlatilag a fedezeti elv előnyei nagyon kétségesek, mert azok az adósok, a kiknek ingatlanai árverés alá kerülnek, rendszerint oly vagyoni helyzetben vannak már, hogy alig menthetők meg többé. Az árverést kérőt megelőző hitelezők csak azért nem járnak el, mert erre nincs szükség, miután az eljárás eredményére teljesen közömbös, hogy melyik hitelező kérelmére rendelték el az árverést. A fedezeti elv elfogadása arra kényszeritené ezeket a hitelezőket, hogy maguk is lefolytassák a végrehajtási eljárást és az 1881:LX. törvénycikk 166. §-a értelmében csatlakozzanak a másik végrehajtatóhoz, vagy pedig csődöt kérjenek, a mi tetemes költségszaporodást okozna, a nélkül, hogy a végrehajtást szenvedőnek hasznára válnék. A fedezeti elv a hitelezők kijátszására is nagyon könnyen felhasználható.
Nem kellene egyéb, mint csak az, hogy a tulajdonos, a ki ellen végrehajtások küszöbön vannak, az ingatlan értékét meghaladó fictiv zálogjoggal terhelje az ingatlant és az ingatlan a végrehajtás alól ki volna vonva, mert minden árverés eredménytelen maradna. A jelenlegi végrehajtási eljárás szerkezetével azért lehet csak nehezen összhangba hozni a fedezeti elvet, mert ez oly eljárást föltételez, a melyben az árverést kérő hitelezőt megelőző jelzálogi követelések összege az árverés előtt állapittatnék meg.
A tul alacsony áron való árverési eladás elleni intézkedéseket a javaslat csak az ingatlanokra nézve teszi meg. Az ingóknál az a tágkörü mentesség, a melyet a javaslat 2. §-a biztosit, eleget tesz e tekintetben az adós érdekének. Ezenkivül az 1881:LX. törvénycikk 109. §-a megengedi, hogy abban az esetben, ha az elárverezendő ingóságok rendkivüli minősége, vagy a fenforgó körülmények ezt indokolják, külön árverési föltételek állapittassanak meg. Ezekben az árverési feltételekben azt is meg lehet állapitani, hogy mi legyen az a legalacsonyabb vételár, a melyen az ingót el lehet adni. Az adós érdekében az ingókra vezetett végrehajtás azzal is volna korlátozható, hogy a végrehajtást szenvedő a további foglalás mellőzését kérhesse, ha a lefoglalt ingók értéke a követelést járulékaival együtt fedezi. Az ilyen intézkedés aggályos, mert nem lehet előre tudni, hogy az ingók az árverésen mily árban lesznek értékesithetők.
A hitelező érdekét rendkivül sértené, ha ily módon ő elesnék bizonyos ingókra a zálogjogtól, ebben őt más hitelezők, a kik később foglaltak, megelőznék, utóbb pedig az árverési vételárból követelése ki nem telnék. A javaslat 2. §-a oly tág mértékben kedvez az adósnak, hogy az ingókra nézve ezen tulmenni egyrészt nem szükséges, másrészt a hitelt is veszélyeztetné.
A végrehajtási eljárás olcsóbbá tételét a javaslat az által kivánja elérni, hogy kisebb pénzösszegek behajtásánál a végrehajtást szenvedőt a költség alól lehetőleg mentesiti (4. §), a becsüs alkalmazását a végrehajtás foganatositásánál csak a szükséges esetekre szoritja (15. §), több végrehajtató esetében az árverési hirdetmény kibocsátásával és kézbesitésével járó költségeket csökkenti (17. §), és végül hogy az ingatlan árverésnél a hivatalos lapban háromszori közzététel helyett egyszeri közzététellel megelékszik. (19. §) Egyéb rendelkezések az eljárás olcsóbbá tétele czéljából alig tehetők meg a nélkül, hogy az eljárás szerkezete lényegesen ne módosulna. Igy különösen nem volt fölvehető a javaslatba olynemü rendelkezés, hogy a végrehajtás elrendelése iránti kérvény mellőztessék, és a végrehajtás birói elrendelés nélkül záradékkal ellátott határozat alapján a végrehajtónál történt jelentkezésre foganatosittassék. Nem tekintve azt, hogy a határozatnak a végrehajtási záradékkal való ellátása is ügyvédi közbenjárás esetében némi költséggel járna, ez az 1881:LX. törvénycikk számos rendelkezésének módositását és részletes szabályozást igényelne, ennélfogva tehát a jelen javaslat keretét tullépné.
Az indokolás bevezető részében kiemeltem, hogy a végrehajtás alól mentes ingók körét a javaslat sokkal tágabb körben állapitja meg, mint az 1881:LX. tc. 51. §-a. Ezt a kiterjesztést egyrészt az adós iránti tekintet megkivánja, másrészt pedig ez a hitelező érdekét nem érinti mélyebben, mert a végrehajtás alól ment tárgyak rendszerint olyanok, hogy azoknak árverési eladásából befolyó vételára a legtöbb esetben aránylag csekély. A 2. § egyes pontjaira nézve a következőket jegyzem meg:
Az 1. pontban felsorolt tárgyak az 1881:LX. tc. 51. § a), b) és i) pontja szerint lényegileg ma is mentesek a foglalás alól. A javaslat annyiban tér el a mai szabályozástól, hogy az isteni tiszteletre szánt helyiségekhez tartozó szerelvényeket akkor is fölmenti a végrehajtás alól, ha azok magántulajdont képeznek; egyuttal kétségek kikerülése végett a házi ájtatosságra közvetlenül szánt tárgyakat ugyanoly elbánás alá veszi, mint az isteni tiszteletre közvetlenül szánt tárgyakat, továbbá kifejezetten kivonja a végrehajtás alól a sirokat, a sirboltok fölszerelését, valamint a végrehajtást szenvedő vagy háznépe temetéséhez közvetlenül szükséges tárgyakat is. Ez a rendelkezés nem szorul indokolásra; az ily tárgyak lefoglalása a kegyeletet a legmélyebben sértené. Az iskolai könyvek és taneszközök mentessége a 2. § 12. pontjában van megállapitva.
A 2. § 2. pontja az 1881:LX. tc. 51. §-ának c) és k) pontjával egyezően végrehajtás alól kivonja a vallási ereklyéket és a családi arczképeket. Hogy ezeknek foglalványai (keretei) mennyiben vonhatók végrehajtás alá, azt a javaslat 3. §-ának második bekezdése állapitja meg.
A 2. § 3. pontja, mely a rendjelek, érdempénzek és egyéb diszjelek mentességére vonatkozik, megegyezik az 1881:LX. tc. 51: §-ának c) pontjával.
A 2. § 4. pontja megfelel az 1881:LX. tc. 51. § d) pontjának, a melynek szövegét kétségek eloszlatása végett egyrészt olykép módositja, hogy a köz- és magánhivatal mellett felemliti az intézetet és üzletet is, másrészt a felszerelésükhöz tartozó tárgyakat részletesebben sorolja föl. Jogosult, hogy ezek a fölszerelési tárgyak, minthogy nélkülök a hivatal, intézet vagy üzlet nem folytathatná müködését, a végrehajtás alól mentesek legyenek, ellenben nem áll ez a hivatalban, intézetben vagy üzletben levő egyéb, a fölszereléshez nem tartozó tárgyakra.
A 2. § 5. pontja megfelel az 1881:LX. tc. 51. §-a f) pontjának. a melynek körét azonban kitágitja mindazokra, a kikre nézve az egyenruha viselése kötelező, valamint a vallási szertartásokat teljesitő személyekre is. Jogosult, hogy egy egyenruha vagy előirt öltöny, a melyre valakinek hivatása gyakorlásához szüksége van, a végrehajtás alól mentes legyen.
A 2. § 6. pontja lényegében megfelel az 1881:LX. tc. 51. § g) pontjának, a melynek szövegét részletesebb felsorolással világosabbá teszi és rendelkezéseit a csendőrséghez, valamint egyéb hatósági őrszemélyzethez tartozó egyénekre is kiterjeszti. A fegyveres erő elnevezése alatt az 1889. VI. tc. 2. §-ához képest a közös hadsereg, a hadi tengerészet, a honvédség és a népfölkelés értendő.
Az 1881:IX. tc. . II. §-ának m) pontja a végrehajtás alól kiveszi a tudósoknak és müvészeknek hivatásuk betöltéséhez szükséges könyveit, mintáit és szereit. A javaslat 2. §-ának 7. pontja kiterjeszti ezt a rendelkezést a tisztviselőkre, hivatalnokokra, lelkészekre, tanárokra és tanitókra, közjegyzőkre, ügyvédekre, orvosokra, mérnökökre és irókra is; továbbá kiveszi a végrehajtás alól nem csak a „szükséges”, könyveket, mintákat és szereket, hanem tekintet nélkül azok szükséges voltára fölmenti a végrehajtás alól a megjelölt személyek hivatásához tartozó könyveit, iratait, mintáit, műszereit és segédeszközeit.
A 2. § 8. és 9. pontjában felsorolt dolgok, nevezetesen a gyógyszertár berendezése, munkaszerei, tartályai és árukészlete, továbbá kórházak és gyógyintézetek fölszerelése a mai törvényben nincsenek a végrehajtás alól mentesitve. Mentesitésüket - a mint az indokolás bevezető részében már kiemeltem - az ezekhez az egészségügyi intézményekhez füződő közérdek indokolja.
A 2. § 10. pontja lényegesen kibőviti az 1881:LX. tc. 51. §-ának h) pontját, különösen fontos ennek a pontnak az a rendelkezése, hogy a szükséges házi- és konyhabutor, főző- és evőeszközök, kályhák és tüzhelyek szintén kivétetnek a végrehajtás alól. Az a rendelkezés a mai eljárásnak egyik legnagyobb hibáját orvosolja. A végrehajtás legnyomasztóbb neme az, a mely a végrehajtást szenvedőt a szükséges butordaraboktól fosztja meg. Ez a rendelkezés az igényperek nagy számát is meg fogja szüntetni és ez által a biróság tehermentesitésére és a költségek apasztására is jótékonyan fog hatni. Kétségtelen ugyan, hogy annak meghatározása, hogy mennyi butorra van szüksége a végrehajtást szenvedőnek és háznépének, vitákra adhat alkalmat; a javaslat azonban czélszerübbnek tartja ezt a rendelkezést, mint ha pl. bizonyos meghatározott számu szoba berendezése vétetnék ki a végrehajtás alól. Az ilyen rendelkezés szintén nem volna határozott, mert a végrehajtást szenvedő a meghatározott számu szobákban helyezné el a végrehajtás előtt többi botorát is; másrészt nem is volna méltányos, mert a meghatározott szoba-szám a családtagok számához képest hol sok, hol kevés volna.
A 10. pont csak a szükséges butort veszi ki a végrehajtás alól és nem mondja meg kifejezetten azt sem, hogy ezt a szükséget a végrehajtást szenvedő társadalmi állásához képest kell megállapitani. A nem szükséges butorzatnak végrehajtás alól mentessége a hitelezőre nézve méltánytalan volna és az adósnak hitelképességét is hátrányosan befolyásolhatná. Az élelmi- és tüzelőszerek mentességét a 2. § 15. pontja állapitja meg.
A 2. § 11. pontja, a mely a végrehajtást szenvedőnek és háznépének betegsége vagy testi fogyatkozása okából szükséges gyógy- és egyéb szereket és segédeszközöket kiveszi a végrehajtás alol, a humanizmusnak megfelelő oly uj intézkedés, a mely bővebb indokolásra nem szorul.
A 2. § 12. pontja megfelel az 1881:LX. tc. 51. § i) pontjának, a melytől abban tér el, hogy az iskolai könyvek és tánceszközök mentességét nemcsak a végrehajtást szenvedő és családja javára, hanem tágabb körben (beleértve a családot) háznépe javára is állapitja meg. Az imakönyvek mentessége a 2. § 1. pontjában van megállapitva.
A 2. § 13. pontja megfelel az 1881:LX. tc. 51. § l) pontjának, de csak a kereset folytatásához és a személyes biztonsághoz szükséges fegyverekről szól, ellenben nem emliti külön a polgári rendeltetés betöltéséhez szükséges fegyvereket is, mert ezek részben a kereset folytatásához szükséges fegyverekben már benfoglaltatnak, részben pedig a 2. § 6. pontjánál fogva vannak a végrehajtás, alól kivéve.
Az 1881:LX. tc. 51. §-ának n) pontja az iparosoknak, gyári munkásoknak és napszámosoknak szükséges munkaszereit. o) pontja pedig az iparosoknak feldolgozás alatt álló anyagkészletét száz korona érték erejéig kiveszi a végrehajtás alól. A javaslat 2. §-ának 14. pontja ettől a következőkben tér el: 1. Megállapitja a mentességet a kisiparosok, kézmüvesek, ipari (gyári) munkások napszámosok és általában mindazok javára, a kik magukat kézi munkával tartják fenn. Ez a meghatározás egyrészt szabatosabb, másrészt világosan csakis a kisipar javára állitja föl a kedvezményt. 2. Tárgyi tekintetben kiterjeszti a mentességet a kereset folytatásához szükséges állatokra is. 3. A foglalásmentes anyagkészletnél, a száz korona értéket a változott érték- és árviszonyok következtében fölemeli százötven koronára. Ily tag körben, a mint ezt a 10. pont teszi, nem volna indokolt, hogy ez a mentesség a nagyiparosokra is kiterjedjen, hogy például egész gyári berendezések vagy nagyfuvarosoknál az összes lovak a végrehajtás alól mentesek legyenek.
A 2. § 15. pontjában az élelmi-, tüzelő- és világitó szerekre felállított mentesség a következőkben tér el az 1881:LX. tc. 51. § h) pontjától: 1. Kiterjeszti a javaslat ezt a menteséget a világitó szerekre is, a melyek ép oly szükségesek, mint a tüzelő szerek. 2. A 15 napi szükséglet helyett az egy havi szükségletet menti fel. 3. Az élelmi, tüzelő és világitó szerek hiányában a lefoglalható készpénzből a beszerzésükhöz szükséges összeget veszi ki a végrehajtás alól. Ez az utóbbi hozzátétel azért szükséges, mert nem volna méltányos, hogy ez a mentesség a szerint különböző legyen, a mint a végrehajtást szenvedő ezeknek az elemi szükségleteknek beszerzése előtt áll, vagy azokat már beszerezte. Az 1881. LX. tc. 51. § h) pontjában foglalás alól kivett többi ingókra a mentességet a 2. § 10. pontja állapitja meg.
Uj mentességet állapit meg a javaslat 2. §-ának 16. pontja, a midőn a végrehajtás alól kiveszi azt a készpénzt, a mennyivel a végrehajtást szenvedőnek és háznépének szükséges lakbérlet költségei egy negyedévre fedezhetők. A lakás oly elemi szükséglet hogy azt rövid időre a végrehajtást szenvedőnek mindenesetre biztositani kell. Ezt a legrövidebb időt a javaslat egy negyedében állapitja meg, miután a lakbérlet legrövidebb ideje rendszerint egy negyedév. Magától értetődik, hogy abban az esetben, ha a végrehajtást szenvedő részére a lakás legalább egy negyedévre természetben, vagy olykép, hogy erre az időre a lakbér már ki van fizetve, vagy olykép, hogy saját házában lakik, vagy bármi más módon biztositva van, ez a mentesség helyet nem foglal.
A 2. § 17. pontja az 1881:LX. tc. 51. § p) pontjával egyezően kivesz a végrehajtás alól egy tehenet, vagy e helyett négy juhot vagy négy kecskét; az egy hónapra mint tul rövid időre szükséges takarmány helyett azonban kiveszi a félévre szükséges takarmányt és ennek hiányában a beszerzéséhez szükséges készpénzösszeget.
A 2. § 18. pontjának a mezőgazdák javára megállapitott mentessége már a javaslat bevezető indokolásában ki van fejtve. A javaslat vetőmag hiányában kiveszi a végrehajtás alól az annak beszerzéséhez szükséges összeget, hogy ilykép is biztositsa a kisebb mezőgazdáknak a gazdaság zavartalan folytatását.
Uj a 2. § 19. pontja, a mely a gyakorlatban felmerült azt a visszásságot kívánja orvosolni, hogy jóllehet egyes személyeknek például a tisztviselőknek járandósága csak részben foglalható le, vagy a tisztviselő özvegyének nyugdija egyáltalában le nem foglalható addig, a mig a végrehajtást szenvedő azt a közpénztárból fel nem vette, de ez a kedvezmény rögtön elveszti hatályát, mihelyt a végrehajtást szenvedő járandóságát a közpénztárból felvette, ebben az utóbbi esetben a hitelező a végrehajtást szenvedőnél talált összes készpénzt tekintet nélkül annak eredetére lefoglalhatja. A czélt, hogy az illető végrehajtást szenvedőnek létfentartása biztosittassék, ilykép nem érjük el. Ebből az okból a 2. § 19. pontja a foglalás alóli mentességet megállapit abban az esetben is, ha a végrehajtást szenvedő járandóságát már fölvette, és azt mint készpénzt nála találták.
A 2. § 20. pontja tekintettel van azokra a mentességekre, a melyeket külön törvény felállit. Igy a munkaadók és mezőgazdasági munkások közötti jogviszony szabályozásáról szóló 1898:II. tc. 43. §-a a munkásnak a munkaszerződésből eredő követeléseit, ide értve biztositékát is, kiveszi a végrehajtás alól.
A javaslat 3. §-a megállapitja, hogy a 2. §-ban meghatározott mentességek mely, esetben nem alkalmazhatók.
A 3. § első bekezdésében foglalt az a szabály, hogy az a hitelező vagy annak a hitelezőnek jogutódra, a ki a dolgot a végrehajtást szenvedőnek eladta, a vételár behajtásánál az általa, vagy jogelődje által eladott dolgot akkor is lefoglalhatja, ha az egyébként a végrehajtás alól mentes volna, nemcsak a hitelezőre nézve méltányos, hanem a végrehajtást szenvedő szempontjából is szükséges. Senki sem adna el egy különben vagyontalan egyénnek hitelbe például egy a vevő keresetéhez szükséges varrógépet, ha azt a vételár behajtásánál saját kielégitésére igénybe nem vehetné. Ilykép épen azok, a kik létfentartásukhoz kénytelenek ily tárgyat hitelbe vásárolni, vallanának kárt, ha a 3. § első bekezdése a hitelezőnek ezt a jogot meg nem adná. Magától érthető. hogy abban az esetben, ha a végrehajtást szenvedő itélettel oly tárgy átadására van kötelezve, a mely a végrehajtás alól mentes, ez a mentesség az itélet végrehajtását nem akadályozhatja, mert a végrehajtás alóli mentességek csak a készpénzbeli követelés behajtásánál (1881:LX. tc. II. czime) veszik ki a mentes tárgyakat a végrehajtás alól, de nem akadályozzák maguknak az ingóságoknak az 1881:LX. tc. 214. és következő §-aiban szabályozott végrehajtási átvételét és átadását.
A 3. § második bekezdésében foglalt az a szabály, hogy vallási erekjék és családi arczképek foglalványai (keretei) végrehajtás alá vonhatók, megegyezik az 1881:LX. tc. 51. §-ának c) és k) pontjában foglalt szabályaival. A javaslat kétség eloszlatása végett azt is kimondja, hogy a foglalványokat (kereteket) csak akkor lehet lefoglalni, ha azok az ereklyétől vagy az arczképtől állagának sérelme nélkül elválaszthatók. A 2. § 8. pontjában foglalt az a szabály, hogy a gyógyszertár berendezése, munkaszerei, tartályai és árukészlete le nem foglalhatók, csak akkor bir jogosultsággal, ha a végrehajtást szenvedő a gyógyszertárt tovább is kezeli és az a közönség szolgálatára áll. Ez a mentesség tehát nem érné el czélját, sőt ennek a czélnak meghiusitására vezetne, ha a gyógyszertár zárgondnoki kezelése esetében a zárgondnok a berendezést, munkaszereket, tartályokat és árukészletet igénybe nem vehetné. A 3. § harmadik bekezdése tehát kizárja e mentesség alkalmazását abban az esetben, a mikor a gyógyszertár zárgondnoki kezelés alá kerül. A 2. § 15., 16., 17., 18. és 19. pontjának rendelkezései azt akarják biztositani, hogy a végrehajtást szenvedő elemi szükségletei a hitelezővel szemben minden esetben biztositva legyenek.
Ily hitelezőnek azonban, a kivel szemben a végrehajtást szenvedő kiméletet érdemel, nem tekinthető az is, a kinek tartására a végrehajtást szenvedő a törvénynél vagy a törvényes gyakorlatnál fogva köteles. Ennek létfentartása a tartási kötelezettség tekintetbe vétele mellett legalább is annyi védelmet érdemel, mint magáé a végrahajtást szenvedőé; és ezért a 3. § negyedik bekezdése azzal szemben eltekint a meglevő készpénzösszegre vonatkozó mentességtől. A 2. § 19. pontja a végrehajtást szenvedőnek létfentartásához szükséges dolgok beszerzését kivánja lehetővé tenni, a melyek közé a 2. § 15. pontjában foglalt élelmi, tüzelő és világitó szerek is tartoznak. Ha tehát a végrehajtást szenvedő a 2. § 15. és 19. pontjában megjelölt készpénzösszegeket külön-külön venné igénybe, ugyanazt a mentességet kétszeresen érvényesitené, a mi nem jogosult.
Ennélfogva a 3. § utolsó bekezdése szerint a 15. pont alapján igénybe vett készpénzt a 19. pontban megjelölt összegbe be kell számitani. Mellőzi a javaslat 3. §-a az 1881:LX. tc. 51. §-ának utolsó bekezdésébe fölvett azt a rendelkezést, mely szerint lakás vagy üzlethelyiség bérletéből felmerülő követeléseknél a tudósok és müvészek könyvei, mintái és szerei, valamint iparosoknál az egyébként végrehajtás alól kivett anyagkészlet is végrehajtás alá vonhatók. Nincs elfogadható ok, hogy a bérbeadó ezekre a tárgyakra kielégitése czéljából erősebb igénynyel birna, mint más hitelező. Nem tartja méltányosnak a javaslat azt sem, hogy a bérbeadónak a 2. § 10. pontja szerint a végrehajtás alól mentes butorokra kielégitési jog adassék, mert ez a végrehajtást szenvedőt a legszükségesebbtől fosztaná meg.
A 4. § a végrehajtás költségeinek apasztását a akarja elérni a csekélyebb összegek behajtására irányuló végrehajtásnál.
Csekélyebb követeléseknél, a minők (a járulékok nélkül) ötven koronát meg nem haladó pénzösszeg, vagy ugyanily értékü dolog vagy jog iránti követelések, nincs szükség arra, hogy a végrehajtató a végrehajtás foganatositásánál közbejárjon, vagy magát ügyvéddel képviseltesse. A kiküldött végrehajtó érdemei annyi bizalmat, hogy az ily végrehajtást a végrehajtató közbenjárása nélkül is kielégitő módon fogja foganatositani. A végrehajtató közbenjárása ügyvédi képviselettel tehát csak fölöslegesen szaporitja a végrehajtás költségeit. A 4. § ennélfogva előirja, hogy az ily végrehajtást a biróság hivatalból foganatosítandónak mondja ki és hogy a végrehajtatónak a közbenjárásért a végrehajtást szenvedővel szemben költséget nem lehet megállapitani.
Nem ritkán megtörténik, hogy a végrehajtató visszaélve a végrehajtást szenvedő tévedésével, csekély, néha csak filléreket kitevő hátralék miatt végrehajtást kér és foganatosit és ez által a végrehajtást szenvedőnek a behajtandó értéket is százszorosan is meghaladó költséget okoz. Ily esetben egyszerü figyelmeztetés elegendő volna, hogy a végrehajtást szenvedő kötelezettségének eleget tegyen. A 4. § ennélfogva a tiz koronát meg nem haladó összeg vagy tárgy iránti végrehajtásnál ugy intézkedik, hogy a biróság a végrehajtás elrendelése előtt figyelmezteti a kötelezett felet és csak e figyelmeztetés sikertelensége esetén rendeli el a végrehajtást.
Az 1881:LX. tc. 54. §-a az abban felsorolt köztisztviselőknek és velük e tekintetben egy szempont alá eső más személyeknek rendes fizetését, várakozási illetékét személyes müködési és korpótdiját azzal a korlátozással engedi végrehajtás alá vonni, hogy e járandóságoknak legfölebb egyharmada és ez is csak ugy vehető végrehajtás alá hogy a végrehajtást szenvedő részére évi 1600 korona a foglaláson tul érintetlenül maradjon. A 6. § első bekezdése első sorban szabatosabban sorolja fel azokat a személyeket, a kikre ez a korlátozás kiterjed. A tanitónők ebből a felsorolásból ki vannak hagyva, mert mind ezek, mind a segédtanárok és segédtanitók a tanárok és tanitók fogalmában már benfoglaltatnak. Hasonló okból nem volt szükséges a segédlelkészeket a lelkészek mellett külön felsorolni.
A járandóságok részletezésénél a javaslat kihagyja a személyes (müködési) és korpótdijak felemlitését és a rendes fizetés mellett felemliti a fizetés természetével biró bármely más czimen élvezett pótlékokat: ez a megjelölés szabatosabb és tágabb. A foglalás alól mentes összeget pedig 1600 koronáról 2000 koronára emeli, a mit a pénz értékében beállott változás és az életszükségletek megdrágulása indokol. A 6. § második bekezdése megfelel az 1881:LX. tc. 51. § második bekezdésének, azzal az eltéréssel, hogy a lakbérköveteléssel egy sorba állitja a lakásbért más alakban fennálló követelést is, pl. ha a lakásért bizonyos nem pénzbeli szolgálatok vannak a végrehajtató javára kikötve. A 6. § harmadik bekezdése a gyakorlatban vitás kérdéseket tisztáz. Első sorban megállapitja, hogy az államkincstár a fizetési előlegből eredő követelése tekintetében nem bir elsőbbséggel azokkal a hitelezőkkel szemben, a kik a fizetésre az előleg kiutalványozása előtt szereztek zálogjogot.
Az utalványozó hatóságnak az előleg utalványozásánál tudomása van arról, hogy terheli-e a fizetést valamely követelés és ilykép elejét veheti annak, hogy a kincstár az előlegezés miatt károsodjék; a hitelezőre nézve pedig a szerzett jog sérelmét vonná maga után és fölötte méltánytalan volna, ha a már megszerzett jogának gyakorlása fizetési előleg nyujtásával meghiusittatnék. A többi kincstári követelésre (szolgálati dij, fizetési tulélvezmény, téritmény, pénzbirság, pénzbüntetés) más szempontok érvényesülnek. Ha más hitelező elsőbbséggel birna ezek előtt, akkor ez oda vezetne, hogy a tisztviselő ezeknek a kincstári követeléseknek teljesitésére vagy nem volna képes, vagy azok teljesitése igen hosszu időre huzódnék. Igy pl. a pénzbüntetésre itélt tisztviselő a pénzbüntetés teljesitésére képtelen lévén, a büntetést szabadságvesztéssé kellene átváltoztatni. A nagyobb fegyelmi pénzbüntetés vagy a birság nem volna behajtható. A hitelező itt már nem hivatkozhatik szerzett jogára, mert annak is ki van téve, hogy a tisztviselő büntető vagy fegyelmi uton hivatalvesztésre itéltetvén, a járandóságra szerzett jogot egészen elveszti, a büntetés tehát a hitelező jogát meg is szorithatja. Ennélfogva a harmadik bekezdés a fizetési előlegen kivül a többi kincstári követelésnek megadja az elsőbbséget a többi hitelező előtt. A 6. § utolsó előtti bekezdése szerint a kincstár mind a fizetési előlegre, mind a többi kincstári követelésre a foglalás alá nem vonható összeget is igénybe veheti.
Az előlegnél erre azért van szüksége, mert e nélkül az a tisztviselő, a kinek 2000 koronánál kisebb fizetése van, előleget nem vehetne igénybe. A többi kincstári követeléseknél pedig ez a szabály azért szükséges, mert e nélkül azoktól a tisztviselőktől, a kiknek fizetése 2000 koronát meg nem halad, a szolgálati dij, fizetési tulélvezmény, téritmény, pénzbirság vagy pénzbüntetés egyáltalában nem volna behajtható. Egyes szabályok azonban az igénybevétel mértékét itt is korlátozzák olyképp, hogy némi kis összeg a tisztviselőnek ebben az esetben is fennmaradjon. Ily irányban intézkedik például a községekről szóló 1886:XXII. tc. 101. §-a. A 6. § utolsó bekezdése ezeket és a velük hasonló tekintet alá eső szabályokat hatályukban fenntartja.
A 7. § az 1881:LX. tc. 55. §-át helyettesiti. Az eltérés az utóbbitól abban van, hogy az 1000 korona foglalásmentes összeget a 6. § indokolásában felhozott okból a javaslat 1200 koronára emeli föl, továbbá, hogy az özvegyek járandóságait, a melyek az 1881:LX. tc. 55. §-a szerint bizonyos korlátok között lefoglalhatók, teljesen kiveszi a végrehajtás alól, végül hogy kétségek elkerülése végett abban az esetben, ha a végkielégités a javadalmazás két évi összegében állapittatott meg, ugyszintén a nyugdíj megváltása esetében megfelelő intézkedéseket tesz.
Azt, hogy az özvegyek nyugdija, kegydija, végkielégitése, nyugdijmegváltása és a nevelési járulék egyáltalában ne legyen végrehajtás alá vonható, bővebben indokolni nem szükséges. Ezek a járandóságok még abban az esetben is, ha az 1200 koronát meghaladják, az özvegy és a gyermekek társadalmi állásához képest oly csekélyek, hogy azokat az özvegy és a gyermekek részére föltétlenül biztositani kell.
Az 1881:LX. tc. 58. §-a a járandóságokra vezetett végrehajtásnál megállapitott korlátozások alól kivételt állapit meg arra az esetre, a mikor a végrehajtás az adós ellen feleségét, törvényes leszármazóit vagy szülőit illető tartás miatt irányul. Ebben az esetben a marasztaltnak tényleges szolgálati illetményeiből a 600 koronát meghaladó összeg, tényleges szolgálaton kivül a nyugdij és személyes pótdij korlátlanul foglalható le. Szintugy korlátlanul vonható végrehajtás alá az adós feleségének vagy törvényes leszármazóinak tartása miatt a katonai házassági biztositék kamata is. Az adós szüleinek tartása miatt azonban a házassági biztositéki kamatból 1000 korona a foglalás alól mentes. Eltérőleg ettől a rendelkezéstől az 1881:LX. tc. 63. §-a a 61. és 62. §-okban felsorolt alkalmazottaknál a járandóságra nézve semmiféle mentességet nem ad, a végrehajtást szenvedő feleségét, fel- vagy lemenő rokonait illető tartás miatt foganatositandó végrehajtás esetében. A javaslat érintetlenül hagyja az 1881:LX. tc. 63. §-át, megszünteti azonban az 1881:LX. tc. 58. és 63. §-a közt jelenleg fennálló azt a különbséget, hogy az 58. § első bekezdésének kedvezményében a feleség mellett csak a törvényes leszármazók és a fölmenők közül csak a szülők részesülnek.
Ennek következtében a 9. § az 1881:LX. tc. 58. §-át is a 63. § szövegéhez képest olykép módositja, hogy az abban foglalt kedvezmény megilleti az adós feleségét, fölmenő rokonait (tehát nemcsak szülőit, hanem távolabbi felmenő rokonait is), végül lemenő rokonait általában (tehát nemcsak törvényes leszármazóit). A 9. § második bekezdésében szintén lemenő, harmadik bekezdésében pedig felmenő rokonokról van szó az 1881:LX. t.-cz 58. §-ának második és harmadik bekezdésében előforduló törvényes leszármazók és szülők helyett. Ezenkivül a 6. § indokolásában felhozott okokból a 9. § első és harmadik bekezdése a 600 korona foglalásmentes összeget 750 koronára és az 1000 korona összeget 1200 koronára emeli fel.
A 10. § első bekezdéséből az 1881:LX. tc. 60. §-ának első bekezdésével egyezően - következik, hogy az 1881:LX. tc. 54-59. §-aiban, illetőleg a javaslat 6-9. §-aiban megállapitott végrehajtási korlátozások, a felek rendelkezése utján nem változtathatók meg. Ezek a korlátozások közjogi természetüek, ezekről tehát a végrehajtást szenvedő sem le nem mondhat, sem azokat nem módosithatja. A jelenlegi gyakorlat szerint a járandóság kifizetésére hivatott közpénztár is ügyel arra, hogy a törvénynek ezek az intézkedései betartassanak.
A 10. § második, harmadik és negyedik bekezdése eloszlatja azokat a kétségeket, a melyek az 1881:LX. tc. 60. § a második bekezdésének alkalmazásánál felmerültek. Igy világosan kimondja a 10. § második bekezdése, hogy abban az esetben, ha a végrehajtást szenvedő járandóságai később változnak, nevezetesen emelkednek vagy alászállnak, ujabb birói intézkedésre nincs szükség, és a végrehajtás hatályában fönmarad olykép, hogy a járandóságnak foglalás alá vont része az ujabb járandóság mennyiségéhez képest változik. Egyuttal a 10. § harmadik és negyedik bekezdése intézkedéseket tartalmaz arra az esetre is, ha a járandóság a foglalásmentes összegre vagy az alá száll le, és azután ismét ezen az összegen felül emelkedik.
A 11. § első bekezdése az abban felsorolt személyekre nézve a járandóságoknak az 1881:LX. tc. 61. §-ában megállapitott 1000 korona foglalásmentes minimumát a 6. § indokolásában felhozott okokból 1200 koronára emeli fel. A 11. § második bekezdése megegyezik az 1881:LX. tc. 61. §-ának második bekezdésével. Az 1881:LX. tc. 61. §-ának harmadik bekezdése szerint állandóan alkalmazottnak tekintendő az, a ki a törvény, a szerződés vagy a szokás szerint legalább egy évi időtartamra van alkalmazva, határozatlan időre szóló alkalmazás esetében pedig az, a kinek alkalmazása előrebocsátott legalább hat heti felmondásra szüntethető meg.
Ez a meghatározás azonban nem meriti ki mindazoknak a személyeknek a sorát. a kik állandóan alkalmazottaknak tekintendők. Igy pl. e maghatározás szerint nem esik e §. alá az az alkalmazott, a kinek alkalmazása határozatlan időre szól, és 15 napi felmondással szüntethető meg (1884:XVII. tc. 92. §). Miután az ily alkalmazott sem e § alá nem esik, sem a 62. §-ban megjelölt napidijasok közé nem sorozható, a törvény szoros magyarázata mellett tulajdonképen járandóságai korlátlanul volnának lefoglalhatók, a mi sem a törvény intentiója nem lehet, sem pedig nem volna indokolható. Ebből az okból a 11. § harmadik bekezdése az állandóan alkalmazottak közé sorozza mindazokat, a kik nem napidij mellett vannak alkalmazva. A 11. § utolsó bekezdése kimondja, hogy az e §-ban foglalt személyekre is megfelelően kell alkalmazni azt a rendelkezést, hogy a végrehajtás hatálya kiterjed a később változott járandóságokra is, ugyanoly módon, a mint az a 6. és a kapcsolatos s-okban felsorolt személyekre nézve a 10. §-ban ki van mondva.
A 12. § első bekezdése a napidijaknak le nem foglalható összegét, a melyet az 1881:LX. tc. 62. §-a három koronában állapit meg, a 6. § indokolásában felhozott okokból négy koronára emeli fel.
Az 1881:LX. tc. 63. §-ának első bekezdése azt a rendelkezést is tartalmazza, hogy azoknak napidijai, a kik legalább 1000 koronára rugó és a végrehajtás alól mentesitett nyugdijt is élveznek, valamint az országgyülési képviselők napidijai is korlátlanul lefoglalhatók. A javaslat ezt a rendelkezést mellőzi. Azokra nézve, a kik a napidijak mellett nyugdijat is élveznek, a 13. § rendelkezik és e rendelkezés indokolása e § mellett van előadva. Az országgyülési képviselőkre vonatkozólag az 1881:LX. törvénycikknek csak azért kellett rendelkeznie, mert azok akkor napidijat kaptak, a napidijra vonatkozó végrehajtás pedig általában korlátozás alá esik és igy ha a törvényhozás azt akarta, hogy az országgyülési képviselők járandóságai korlátlanul lefoglalhatók legyenek, ezt határozottan ki kellett mondani. Miután azonban az országgyülési képviselők az 1893:VI. törvénycikk értelmében napidijátalány fejében tiszteletdijat és lakbérilletményt kapnak, ezek lefoglalására pedig a törvényben korlátozó rendelkezés nincs, a javaslat azzal, hogy az országgyülési képviselők járandóságairól külön nem intézkedik, a mai állapotot tartja fenn, a mely szerint az országgyülési képviselők járandóságai korlátlanul lefoglalhatók.
A 12. §-nak második bekezdése a nap- vagy hétszám szerint fizetett munkabéreknél a foglalás alól mentes összeget. a melyet az 1881:LX. tc. 62. §-ának második bekezdése három koronában állapit meg, az első bekezdés rendelkezésével összhangban négy koronára emeli föl.
Az 1881:LX. tc. 62. §-ának utolsó bekezdése, a mely a gazdasági cselédek béreinek és élelmi czikkeinek foglalás alóli mentességét megállapitja, azért nem vétetett föl e javaslatba, mert e tekintetben a javaslat. 2. §-ának 20. pontja a rendelkezést külön törvénynek tartja fenn. A gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszony szabályozásáról megalkotandó uj törvény 36. §-ában van is idevonatkozó rendelkezés.
A 13. § arról az esetről intézkedik, a midőn a végrehajtást szenvedőnek több oly járandósága van, a mely részben vagy egészben a végrehajtás alól mentes, mint például ha a végrehajtást szenvedő nyugdijon kivül napidijakat is élvez. A javaslat itt a végrehajtást szenvedőre nézve legkedvezőbb álláspontra helyezkedik. t. i. hogy a mentesség minden egyes járandóság után külön-külön veendő figyelembe. Ha a mentesség csak az egyik járandóság után illetné meg a végrehajtást szenvedőt, pl. csak a nyugdij után és napidijai e mellett korlátlanul volnának lefoglalhatók, ez oda vezetne, hogy a végrehajtást szenvedő abbahagyná azt a foglalkozását, a melynél a napidijakat megkeresi, mert a napidijakat nem ő közvetlenül, hanem hitelezője kapná. Elesnék tehát a munkára való ösztönzés, a mi nemcsak a végrehajtást szenvedőre nézve méltánytalan, hanem közérdekből is káros. De nemcsak nyugdijat és napidijakat élvezhet együtt a végrehajtást szenvedő, hanem egyéb járandóságok is járhatnak együtt. Igy pl. a nyugdijas államhivatalnok állandó alkalmazásban lehet valamely nyilvános számadásra kötelezett társulatnál vagy más helyen stb. Mindezekre nézve ugyanez az indok áll.
A 14. § azzal egésziti ki az 1881:LX. tc. 64. §-át, hogy a végrehajtás alól kiveszi az inségkölcsönöket, ösztöndijakat, valamint hatóság által adományozott tanulmányi és utazási segélyeket. Mindezek elvesztenék czéljukat, ha a hitelező azokat a végrehajtást szenvedőtől elvonhatná.
Az indokolás bevezető részében már kiemeltem, hogy mig a javaslat 2. §-ának 18. pontja a kisgazdák létbiztositását czélozza, a nagyobb gazdaságok zavartalan folytatását a 16. § óhajtja biztositani az által, hogy az igavonó jószágra és gazdasági eszközre vezetett végrehajtást abban az esetben, ha e tárgyak a végrehajtás alól a 2. § 18. pontja értelmében kivonva nincsenek, olykép korlátozza, hogy azok abban az időben, a melyben a mezőgazdának azokra a gazdaság folytatása czéljából szüksége van, tőle el nem vonhatók és árverés alá nem bocsáthatók. Ki volt emelve az is, hogy a javaslat ezt a kedvezményt nem csak a földbirtok tulajdonosának, hanem a haszonbérlőnek is és általában mindazoknak megadja, a kik mezei gazdálkodással foglalkoznak. Magától érthető, hogy ha a végrehajtást szenvedő megszünik gazdálkodni. pl. ha az ingatlant szabad kézből vagy árverésen eladják, ez a korlátozás nem áll fen; mert a végrehajtást szenvedő nincs többé abban a helyzetben, hogy az igavonó jószágot vagy gazdasági eszközt a gazdálkodás folytatásához használja.
A 16. § egyezően az 1881:LX. tc. 67. §-ának szükebbkörü rendelkezésével - a végrehajtást szenvedő kivánságától teszi függővé, hogy ez a korlátozás alkalmaztassék. Ha a végrehajtást szenvedő az igavonó jószág kellő élelmezéséről nem kiván gondoskodni és azt, valamint a gazdasági eszközt nem kivánja a gazdálkodás folytatásához használni, ez a korlátozás nem fog helyet. Ilykép mód van adva arra, hogy a mezőgazda az igavonó jószágnak és a gazdasági eszköznek azt a részét, a melyre nincs feltétlenül szüksége, a hitelezőnek kielégitésére bármely időben árverés alá bocsáthassa és igy ha a mezőgazda egyuttal az ingatlan tulajdonosa, az ingatlanra vezetett végrehajtásnak esetleg elejét vegye. A német polgári perrendtartás 811. §-ának 4. pontja olynemű korlátozást is tartalmaz, hogy a mezőgazdasági termékek, a mennyiben a gazdaság folytásához szükségesek, le nem foglalhatók addig az ideig, a meddig hasonló termékek előreláthatólag előállittatnak. A javaslat nem veszi föl ezt a rendelkezést, mert a 2. § 18. pontjában a kisgazdának a vetőmag és trágya tekintetében korlátlanul adott mentesség a kivánalmaknak eleget tesz, nagyobb birtokosoknál pedig a végrehajtásnak ily nagymérvü korlátozása nem volna indokolt és a hitelt is kártékonyan befolyásolná.
Az indokolás bevezető részében kiemeltem, hogy a végrehajtási eljárás olcsóbbá tételét a javaslat azáltal is kivánja előmozditani, hogy a becsüs alkalmazását a végrehajtás foganatositásánál a szükséges esetekre szoritja. Tekintettel arra, hogy az ingóságok becsértékének a végrehajtási eljárás során csekély a fontossága, a legtöbb esetben külön becsüs alkalmazására nincs szükség, annál kevésbé, mivel a kiküldött is képes a becsértéket megállapitani. A becsüsök legnagyobb része nem is bir külön szakértelemmel; és tekintettel arra, hogy a végrehajtás a legkülönbözőbb tárgyakra terjed ki, alig lehetséges, hogy a tárgyak minden egyes részére külön szakértelemmel biró becsüs alkalmaztassék. Teljesen elegendő tehát, ha a végrehajtó csak abban az esetben visz becsüst magával, ha a lefoglalandó ingók előreláthatólag olyanok, hogy becslésük külön szakértelmet igényel. Ez nem zárja ki azt, hogy a kiküldött foglalás közben is gondoskodjék becsüsről.
A 17. § tehát ebben az irányban módositja az 1881:LX. tc. 71. §-át és a becsüs mellőzése tetemesen hozzá fog járulni a végrehajtás olcsóbbá tételéhez.
A 19. § első bekezdésében módositja az 1881:LX. tc. 102. §-ának azt a rendelkezését, a mely szerint az árverési hirdetményben végrehajtást szenvedő nevét ki kell tenni. Miután az árverési hirdetményben az árverés helyét meg kell jelölni, semmi czélja nincs annak, hogy a hirdetményben a végrehajtást szenvedő neve is kitétessék, a mi a végrehajtást szenvedőre nézve sok esetben hátrányos.
A 19. § második bekezdésében foglalt rendelkezés összefügg a 20. §-ban foglalt rendelkezéssel.
A 20. § az ingókra vonatkozó árverésnél az árverési hirdetmény kibocsátásával és kézbesitésével járó költségeket kivánja csökkenteni. Gyakran megesik, hogy oly esetekben, a mikor a végrehajtást szenvedő a végrehajtatót követelésére nézve kielégitette, a végrehajtási zálogjog továbbra is fennmarad, most sem a végrehajtató, sem a végrehajtást szenvedő az azzal járó költség miatt nem gondoskodik arról, hogy a végrehajtási eljárás megszüntetésével az ingók a foglalás alól feloldassanak. Ennek az a következménye, hogy későbbi végrehajtásoknál az 1881:LX. törvénycikk 120. §-a értelmében az árverést oly hitelezők javára is elrendelik, a kiknek követelése már ki van elégitve. Miután az 1881:LX. tc. 102. §-a értelmében minden ily hitelezőnek az árverési hirdetményt is kézbesiteni kell, ez a végrehajtási eljárás költségeit tetemesen fokozza, a mihez hozzájárul az is, hogy ha a végrehajtás hivatalból foganatositandónak van kimondva és ha a határnapon vagy előbb a hitelező az árveréstől el nem állott, az árverést többé már fenn nem álló követelés behajtása végett is meg kell tartani.
Ezeket a visszásságokat akarja orvosolni a 20. § az által, hogy az árverést nem kell elrendelni annak a foglaltatónak vagy felülfoglaltatónak javára, a kinek követelése akár saját bejelentése alapján, akár azért, mert a követelés megszüntét a végrehajtást szenvedő alkalmas módon igazolta, megszüntnek vélelmezhető, vagy a ki a foglalástól számitott egy éven belül árverést nem kért. A javaslat nem érinti ez által az illető végrehajtató vagy felülfoglaltató zálogjogát, hanem csak azt a következményt tüzi a fent meghatározott körülményekhez, hogy az árverési hirdetményt az ilyen hitelezőnek nem kell kézbesiteni és ha ő az árverésen meg nem jelenik, az árverést nem kell javára folytatni.
Fölmerülhet ugyan a kérdés, hogy nem volna-e czélszerü a megjelölt esetekben a végrehajtási zálogjog hatályát teljesen megszüntetni. Kétségtelen, hogy az évekig fennálló végrehajtási zálogjog bonyolitja a végrehajtási eljárást, megneheziti a végrehajtást szenvedő helyzetét és a forgalomban is hátrányos. Idővel feledésbe megy az, hogy bizonyos ingók kinek javára vannak lefoglalva. A javaslat mindezek daczára nem teszi meg azt a mélyebbre vágó rendelkezést, hogy ilyen esetekben maga a végrehajtási zálogjog is hatályát veszitse. Egyrészt nem teszi ezt azért, mert a 20. § 3. pontjának esetében, a midőn a végrehajtást szenvedő igazolja a követelés megszüntét, a zálogjog megszünte a végrehajtató meghallgatása nélkül nem volna kimondható, a 3. pont esetében pedig, a midőn a végrehajtató egy éven belül nem kért árverést, a végrehajtás hatályának megszünte csak azt vonná maga után, hogy a hitelező minden esetben egy év alatt árverést kérne vagy az egy év elmultával ujból volna kénytelen végrehajtást kérni és foganatositani. Mindez csak az eljárás költségeit fokozná. Másrészt ilyen mélyebbre vágó intézkedés a végrehajtási eljárás több rendelkezésének módositását tenné szükségessé és ilykép e novellának keretét tullépné.
Az 1881:LX. tc. 147. §-a szerint az ingatlanokra vonatkozó árverési hirdetményben meg kell állapitani a venni szándékozó által leteendő bánatpénz összegét. Ez az összeg jelenleg rendszerint a kikiáltási ár 10%-ában állapittatik meg. Ennek az összegnek csekélysége okozza, hogy csupán az ingatlan hasznainak minél hosszabb időn át való élvezete végett sokszor olyanok tesznek az árverésen igéretet és szerzik meg az ingatlant, a kik a teljes vételárt lefizetni vagy nem képesek, vagy komolyan nem akarják. Ebből az okból a 21. § kimondja, hogy a bánatpénzt a kikiáltási árnak legalább 20%-ában kell megállapitani. A javaslat fölmenti a kincstárt mint árverelőt a bánatpénz letételének kötelezettsége alól. A kincstár képviselőjének gyakran az idő rövidsége miatt nehézséget okozhatna, hogy a bánatpénzt az árverés napján kezéhez kapja. A 21. § 3. bekezdésének ez az intézkedése nem aggályos, mert a kincstár részéről minden visszaélés e tekintetben ki van zárva és nem lehet kétség az iránt, hogy a bánatpénz, ha a kincstár azt a törvény értelmében elvesztené, tőle minden nehézség nélkül bevonható lesz.
Már az Osztrák-Magyar Bank jelzáloghitel osztályának az 1899:XXXVII. törvénycikkhez csatolt módositott alapszabályai is ugy intézkednek, hogy a bank jogositva van minden az ő javára elzálogositott ingatlan elárverezésénél a megállapitott bánatpénz letevése nélkül árverelni (11. § f) pont és 48. § a) pont). Hasonló rendelkezést tartalmaztak e bank jelzáloghitel osztályának korábbi, az 1887:XXVI. törvénycikkhez csatolt alapszabályai, a melyeknek ide vonatkozó rendelkezéseit az 1889:XXX. tc. 1. §- a Magyar Földhitelintézetre, az 1898:XI. tc. 1. §-a pedig a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetére is kiterjesztette. Az 1881:LX. tc. 185. §-ában foglalt azon következmény alól azonban, hogy az árverelő vevő, a ki az árverési föltételeknek eleget nem tesz, a bánatpénzt elveszti, a kincstár sem menthető föl és ennélfogva a kincstár a bánatpénzt ebben az esetben utólag birói letétbe tenni köteles.
Ezt a kötelezettségét a telekkönyvi hatóság ugyanabban a határozatban mondja ki, a melylyel konstatálja, hogy a vevő az árverési föltételeknek nem tett eleget. Magától érthető különben, hogy a kincstár, ha mint vevő az árverési feltételeknek eleget nem tett, az 1881:LX. tc. 186. §-a értelmében az ujabb árverés után esetleg a későbbi és korábbi vételár közti különbözetnek a bánatpénzt meghaladó részét is megtériteni köteles. Az eljárás egyszerüsitése azonban megköveteli, hogy a kincstár ily esetben a bánatpénzt, a melyet az ujabb árverés eredményétől függetlenül elveszt, már akkor pótolja, a mikor konstatálva van, hogy az árverési föltételeknek nem tett eleget.
Az indokolás bevezető részében ki volt emelve, hogy a végrehajtási eljárásnak egyik legnagyobb hibája az 1881:LX. törvénycikk 156. §-ának az a rendelkezése, a mely szerint egy vagy több, de nem valamennyi tulajdonostárs ellen vezetett végrehajtásnál az árverést az e §-ban meghatározott esetekben nemcsak a végrehajtást szenvedők, hanem a többi tulajdonostárs ellen is elrendelik. A 24. § ennek következtében az 1881:LX. törvénycikk 156. §-ának második bekezdését, valamint a 157 és,158. §-oknak kapcsolatos rendelkezéseit egészen hatályon kivül helyezi és az árverés elrendelését a végrehajtás alatt nem álló tulajdonostárs hányadára csak akkor engedi meg, ha azt valamennyi tulajdonostárs hitelesitett beadványban kéri. Megfontolás tárgya volt, hogy nem lehetne ily esetben az árverési hirdetmény kibocsájtása előtt a tulajdonostársakat meghallgatni arra nézve, hogy kivánják-e, hogy az ő jutalékuk is árverés alá bocsáttassék.
Ennek az volna az előnye, hogy minden esetben csak egy árverési hirdetményt kellene kibocsátani és nem volna szükség arra, hogy a tulajdonostársaknak erre vonatkozó kérelme esetében a telekkönyvi hatóság a már kibocsátott hirdetmény és a már kitüzött árverési határnap hatályon kívül helyezése mellett uj hirdetményt bocsásson ki és uj árverési határnapot tüzzön. A 24. § azonban helyesebbnek vélte, hogy ebben az esetben az 1881:LX. törvénycikk 157. §-ában előirt eljárás továbbra is fenntartassék, mert a tapasztalat szerint fölötte ritka eset az, hogy a tulajdonostárs, a ki ellen a végrehajtás nem irányul, az ő jutalékát is árverés alá bocsátaná. Ha tehát a tulajdonostársak minden esetben hivatalból meghallgattatnának, ez sokkal több munkát és költséget okozna és az árverés kitüzését is sokszor inkább késleltetné, mint az, ha ritka esetekben a tulajdonostársak kérelmére uj hirdetmény bocsáttatik ki.
Az ingatlanoknak árverésen aránytalanul olcsó áron való eladása ellen a 26. § a mint azt az indokolás bevezető részében kiemeltem, kimondja, hogy a házbéradó alá eső ingatlan az árverési hirdetményben megállapitott kikiáltási ár felénél, egyéb ingatlan a kikiáltási ár kédharmadánál alacsonyabb áron az árverésen el nem adható. Ez ellen az intézkedés ellen azt az aggályt hozzák föl, hogy a vételárminimum megállapítása a végrehajtási eljárás sikerét meghiusithatja, a mennyiben megtörténhetik, hogy ismételt árverés alkalmából sem igérik meg ezt a legkisebb árt. Ilykép a hitelező sohasem juthat pénzéhez és jelzálogjoga illusoriussá válik. Kivánják tehát, hogy ha az ujabb árverésen sem igérnék meg a megállapitott legkisebb vételárt, az ingatlan ezen alul is el legyen adható. A javaslat nem fogadja el ezt az álláspontot és ismételt árverés esetében sem engedi meg, hogy az ingatlan a meghatározott legalacsonyabb áron alul eladassék. Az 1868:LIV. törvénycikk 437. §-a is olykép szabályozta az eljárást, hogy az első árverésen az ingatlanok, hacsak abba az összes érdekeltek világosan bele nem egyeztek, a kikiáltási áron alul el nem adhatók; a második árverési határnapon ellenben a legmagasabb igéret azon alul is elfogadandó.
A gyakorlatban a beigazolást nyert, hogy ez a rendelkezés czélját nem éri el, mert az első árverési határnap ily esetben merő formalismus, a melyre az árverelők el sem jönnek és az ismételt árverési kisérletek költségei csak az eljárást teszik drágává, a nélkül, hogy a magasabb vételárt biztositanák. Az 1881:LX. tc. ép ebből az okból tért el ettől a rendelkezéstől és elegendőnek vélte, hogy a magasabb vételár elérését az utóajánlat intézményével előmozditsa. A javaslat ennek következtében nem tartaná czélszerünek, ha a gyakorlatban már hibásnak bizonyult szabályozáshoz visszatérnénk, hanem a legalacsonyabb ár elérését azzal könyiti meg, hogy ezt az árt a viszonyokhoz képest elérhető összegben állapitja meg. Ezért nem is fogadja el legalacsonyabb árnak magát a kikiáltási árt, hanem megelégszik házbéradó alá eső, ingatlannál a kikiáltási ár felével, más ingatlannál a kikiáltási ár kétharmadával.
A különbséget az indokolja, hogy a házbéradó alapján megállapitott kikiáltási ár a valódi értéket a legtöbb esetben legalább is megközeliti, sokszor pedig meghaladja. Igaz ugyan, hogy a kikiáltási ár megállápitása általában ugy a mint azt az 1881:LX. tc. 148 §-a megszabja, gyakran nem felel meg a tényleges becsértéknek. Egyes esetekben az 1881:LX. tc. 159. és 160. §-ai lehetővé teszik a tartozékokkal együtt az ingatlan becslését is. Megfontolás tárgya volt, hogy ezeken az eseteken kivül is nem lehetne-e megengedni a feleknek azt, hogy az ingatlan becslését kivánják. Ez azonban drágitaná és bonyolitaná az eljárást. A javaslat a mai állapottal szemben mindenesetre javitást tartalmaz és hatályos biztositékul fog szolgálni abban az esetben is, ha a kikiáltási ár a tényleges becsértéknél alacsonyabb.
A 27. § nagyobb árnak elérését kivánja lehetővé tenni az ingatlan árverésénél az által is, hogy az utoajánlatra nézve az 1881:LX. tc. 187. §-ának rendelkezéseit megfelelően módositja. Az 1881 LX tc. 187. §-ának két rendelkezése van, a mely az utóajánlatot tevőre hátrányos, még pedig: 1. az, hogy az ujabb árverési költség előlegezésére az utóajánlatot tevőt kötelezi, a nélkül, hogy e költség mennyiségére utmutatást adna és 2. az, hogy ezzel a költséggel minden esetben az utóajánlatot tevőt terheli még akkor is ha az ujabb árverés eredménye szerint nem ő a vevő. A javaslat mindkét irányban orvosolja e bajokat. Az által ugyanis, hogy az utóajánlatot tevő részéről előlegezendő ujabb árverési költséget az előbbi árverés költségéhez mérten állapitja meg, a javaslat utmutatást ad arra nézve, hogy az utóajánlattevőnek mily összegü költséget kell előlegeznie és igy, ha e rendelkezésnek megfelelt, a 27. § megóvja őt attól, hogy utóajánlatát a biróság azon az alapon, mert mérlegelése szerint a letett költség csekély, visszautasitsa.
Az által pedig, hogy az ujabb árverési költségek viselésére nem feltétlenül és minden körülmények között az utóajánlatot tevőt kötelezi (harmadik bekezdés 3. pontja), a javaslat meg akarja szüntetni az 1881:LX. tc. 187. §-ának méltánytalan rendelkezését, a mely, az utóajánlat tételétől sokszor visszatartotta azt, a ki az ingatlant meg akarta venni. Mig az 1881:LX. tc. 187. §-a szerint az ujabb árverési költségeket az utoajánlatot tevő viseli, a javaslat az ujabb árverés költségeit az igért vételáron felül a vevő köteles fizetni. Az 1881:LX. tc. 187. §-ának az a rendelkezése, hogy az utóajánlatot tevő az ujabb árverés költségeit mint általa viselendőket köteles előlegezni, abban találja indokolását, hogy máskép csekély értékü ingatlannál, a hol a korábbi vételár 10%-a kevesebbet tesz ki, mint az árverési költség, a vételártömeg az utóajánlat folytán tulajdonkép, kevesbednék és a telekkönyvi érdekeltek az intézmény czéljával ellenkezően károsodnának. A vételártömeg részére tehát a korábbi legmagasabb igéretet legalább 1/10-del meghaladó vételárnak feltétlenül fenn kell maradnia és ebből az ujabb árverés költségeit semmi körülmények között sem szabad fedezni.
Méltánytalan csak az, hogy ezeket a költségeket akkor is az utóajánlatot tevő viselje, ha más valaki oly áron veszi meg az ingatlant, a mely a költségeken felül meg az utóajánlatot tevő ajánlatát is felülmulja. Az utóajánlatot tevő ebben az esetben a telekkönyvi érdekelteket előnyhöz juttatta és mégis ő károsodik. Ennélfogva az ujabb árverés költségeit a javaslat szerint az utóajánlatot tevő fél csak abban az esetben viseli, ha ő az ingatlannak vevője (2. pont.) Ha azonban az utóajánlat folytán megtartott árverésen az ingatlant nem az ajánlatot tevő, hanem más valaki vette meg, ez köteles az ujabb árverés költségeit az igért vételáron felül viselni, mert az ő igérete csak abban az esetben nagyobb mint az utóajánlatot tevő igérete, ha az árverési költségeken felül többet igér vételár fejében. A 27. § harmadik bekezdésének 3. pontjában ez világosan minden kétséget kizáró módon kifejezésre jut és ezért az első bekezdés az ujabb árverés költségeinek előlegezésénél kihagyja ezeket a szavakat: „az általa viselendő”, miután az utóajánlatot tevő csak akkor viseli végleg ezeket a költségeket, ha ő az ujabb árverés alapján az ingatlan vevője.
Az 1881:LX. tc. 187. §-a nem rendeli kifejezetten, hogy az ujabb árverésre vonatkozó eltéréseket az árverési föltételekbe és az árverési hirdetménybe világosan föl kell venni; félreértések és bonyodalmak elkerülése végett azonban eddig is helyesen járt el a biróság, ha ezt megtette. A 27. § ezt kifejezetten kötelességévé teszi. A 27. § harmadik bekezdése - megfelelően a 21. § második bekezdésének - fölmenti a kincstárt mint utóajánlatot tevőt is a bánatpénz előzetes letételétől; az árverési költség előlegezése alól azonban a kincstár nem menthető fel, mert egyes esetekben ezekből a költségekből előlegezni kell a kiküldöttnek költségeit, ha az árverést nem helyben teljesiti. (1881:LX. tc. 20. és 147. §) A 27. § többi rendelkezése lényegében egyezik az 1881:LX. tc. 187. §-ának rendelkezéseivel és csakis szabatosabban szövegezi azokat.
A 28. §-ban megállapitott mentesség folyománya 2. § 18. pontjában megállapitott mentességnek. A 2. § 18. pontjában megállapitott mentesség ugyanis csak is abban az esetben alkalmazható, ha már meglevő vetőmag találtatik a végrehajtást szenvedőnél és ennélfogva nem volna alkalmazható, a mikor ingatlan haszonélvezetére vezetett végrehajtásnál a termés még nincs beszedve. Ebben az esetben az 1881:LX. tc. 208. §-ának második bekezdése értelmében a függő termés a zárgondnok kezelése alá jutván, ez az egész függő termést a hitelezők javára értékesiti. Miután méltánytalan, hogy a végrehajtást szenvedő a szerint legyen kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb helyzetben, a mint a végrehajtás foganatositásának időpontjában a termés már be van szedve vagy nincsen, a 28. § elrendeli, hogy abban az esetben, ha a termés beszedése a haszonélvezet végrehajtási átadása után egy hónap alatt megtörténik, a 12 kataszteri holdat meg nem haladó szántóföld bevetéséhez szükséges vetőmagot ilyen esetben is ki kell adni a végrehajtást szenvedőnek. Hogy ezt a mentességet idő tekintetében a javaslat egy hónapra korlátozza, ennek oka az, hogy időmeghatározás nélkül a végrehajtást szenvedő oly termésből is kivánhatná ezt a vetőmagot, a melyet nem az ő munkássága hozott létre.
Egyes törvények az 1881:LX. törvénycikknek oly §-aira vagy rendelkezéseire hivatkoznak, a melyeket a jelen törvény módosit, igy pl. a közadók kezeléséről szóló 1883:XLIV. tc. 58. §-a egyebek közt az 1881:LX. tc. 54., 55., 57., 60., 61. és 62. §-ára, - az 1883:XLIV. tc. 60. §-a pedig az 1881:LX. tc. 51. §-ára hivatkozik. A 29. §-a szerint ily esetben a jelen törvénynek megfelelő §-át vagy rendelkezését kell érteni.
A közigazgatási végrehajtások körüli eljárás ma nincs egységesen szabályozva. Ez a hiány a gyakorlatban nagyon érezhető. A 30. § első bekezdése ennélfogva ennek az eljárásnak rendeleti uton való szabályozására adna felhatalmazást. Fiume városában és kerületében a végrehajtási eljárást az 1852. évi szeptember 16-iki ideiglenes törvénykezési rendtartás szabályozza. Ennek rendelkezései annyira elavultak és a gyakorlatban annyi bajt okoznak, hogy ebből a szempontból is - nem tekintve az e részben kivánatos egyöntetüséget - végrehajtási eljárásunknak életbeléptetése Fiume városában és kerületében kivánatos.
