A nemzetek általános helyzete, politikai törekvései, államháztartási szükséglete, gazdasági viszonyai és a korszellem követelményei mindig döntő befolyást gyakorolnak az adóztatás kérdéseire és azoknak fejlődésére. Ez a befolyás rakja le nálunk is 1848-ban a modern pénzügyi szerkezetet, lépteti életbe az általános teherviselés elvét, a mennyiben az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondja, hogy a magyar állam lakosa minden közterhet, különbség nélkül egyenlően és aránylagosan visel. Az általános közteherviselés és az arányos adóztatás törvénybe iktatott két nagy elve azonban alkotmányos uton nem válhatott valóvá. A volt császári királyi helytartóság 1850. évi november hó 20-án kelt rendeletével lényegében Magyarországra is kiterjesztette az Ausztriában akkor érvényben volt egyenes adórendszert s ezzel - a rendi kiváltságokon alapuló adómentességeket eltörölve - megvalósult az egyik elv: a közteherviselés általánossága.
Ez az adórendszer azonban, melynek főbb tagozatai leginkább csak kezdetleges és merev hozadéki adók, tehát majdnem kizárólag az adótárgyhoz füződő, az adózó személyes viszonyaival és tényleges jövedelmével kevéssé számoló adónemek voltak, a teherviselőképesség igazságos mértékéhez igazodó arányos adóztatás követelményétől messze állott. Az abszolut korszakból ránk maradt egyenes adók az 1875. évig jóformán változatlanul fenntartattak, mivel az 1868. évben alkotott egyenes adótörvények inkább az addig érvényben volt szabályok törvényesitésére szoritkoztak. Sőt még az 1875. évben alkotott adóreform is főleg csak formai tekintetekben létesitett korszerübb változtatásokat, tökéletesebben megvalósitotta az önadóztatás elvét, tágabb tért nyitott egyes adónemeknél annak, hogy azok az adófizető személyes jövedelméhez simulhassanak, de mivel főleg a magyar államháztartás fokozódó szükségleteinek fedezésére keresett alapokat, az adóztatás elveit érintetlenül kellett hagynia.
Innét van, hogy habár Ausztria már teljesen átreformálta azt az elavult adórendszert, melyet a mult század közepén Magyarországre is kiterjesztett, a mi egyenes adóink még mai napig is, túlnyomólag a régi osztrák adórendszer ittfelejtett maradványai. Az idők folyamán a törvényhozás több izben változtatott ugyan az egyes törvényeken, de az állandó dificzit kényszeritő hatása alatt inkább, sőt csaknem kizárólag nagyobb állami bevételek elérésére, mint az adóteher igazságosabb és arányosabb elosztására törekedett. Ma azonban, midőn a nemzet áldozatkészségének igénybevételével az államháztartás egyensulya immár közel két évtized óta helyreállott, elérkezett az arányositás munkájának ideje is.
Az 1848. évi VIII. tc. szellemében igyekszem tehát tovább müködni akkor, midőn a törvénybe iktatott másik elvnek: az arányos adóztatásnak megvalósitására törekszem oly módon, hogy az egyenes adók mai bevételi főösszege, a maga lehető változatlanságában, az adózók között igazságosabban és arányosabban szétosztassék, hogy levétessék a teher azok vállairól, a kiknél az ma aránytalanul súlyos s a kikre az ma igazságtalanul nehezedik és átvitessék oda, a hova azt nemcsak az igazság követelményeként átvinni kell, hanem, a hol azt az illető, nagyobb teherviselő képességénél fogva, könnyebben el is birja.
Ebből önként következik e törvényjavaslatnak egyik fő irányelve, hogy a legszegényebb néposztályok, a melyek legnehezebben viselik az adót, ez alól lehetőleg mentesittessenek. E végből első sorban az első és a II. oszt. kereseti adót, valamint a kereseti adók minden osztályánál a családtagok külön adóját teljesen megszüntetem; másodsorban leszállitom az eddigi magas adókulcsokat, hogy az adóalapok kinyomozásánál és felsorolásánál a valóságon messze alul maradó nagyobb jövedelem is megfelelőbb mértékben kerüljön adó alá; harmadsorban pedig az általános jövedelmi pótadó helyébe fokozatos jövedelemadót létesitek, hogy igy a tárgyi adózáson nyugvó eddigi adórendszerünk a személyes adózás modern rendszerével egészittessék ki.
Ehez képest egyenes adóinkkal első sorban tárgyi alapon érinteni kivánom azt a jövedelmet, melyet az egyes vagyonforrások közvetlenül nyujtanak; másodsorban pedig adó alá veszem az egy-egy személyt bármely forrásból megillető jövedelemnek összességét, hogy ily módon a nem fundált jövedelemmel szemben a fundált jövedelem erősebb megadóztatása is érvényesüljön. A megadóztatásnak ezt a módját kell javaslatba hoznom először pénzügyi okokból, mert jelentékenyebb bevételekre csak ily adózási mód alkalmazásával számithatunk, másodszor adópolitikai okokból is, mert az egy-egy adózó személye köré csoportositott jövedelmek összességének ugyanazon egy jövedelmi adóval való érintése lehetetlenné tenné a teherviselési képességnek valódi méltatását, a mennyiben tisztán az illető egyén jövedelmének nagyságára fektetnők a teherviselési képességet s nem vennők figyelembe a teherviselési képességnek azt a másik, kivált viszonyaink között talán fontosabb oldalát, mely a jövedelmek állandóságában és biztosságában rejlik.
A pénzügyi tudomány mai álláspontja s az összes államok adózási rendszere igazolja ezt a felfogást; és eltérés nem is az alapgondolat, hanem legfeljebb a különböző bevételi források adószolgáltatásának egymáshoz viszonyitott aránya és mértéke tekintetében áll fenn, vagy pedig a tekintetben mutatkoznak különbségek, hogy némely jövedelmi forrás külön és közvetlen megadóztatása egyik-másik államban nem állami bevételnek van fenntartva, hanem a helyhatóságok szükségleteinek fedezésére ezeknek van átengedve. Miután egy modern adóreform keresztülvitele - legalább átmenetileg - kétségtelenül az egyenes adókból eredő állami bevételek csökkentésével járand, bármennyire kivánnék is bizonyos bevételi forrásokat a helyhatóságok szükségleteinek fedezésére átengedni, jelenleg s azt hiszem hosszú időre kénytelenek leszünk az egyenes adók által érinthető jövedelmi forrásokat az állami bevételek részére fenntartani.
A különböző jövedelmi források egymás közötti megterhelésének arányosabb kiegyenlitése tekintetében sem tehetünk a javasoltaknál jelentékenyebb lépést egyfelől azért, mert ez által legkiadóbb jövedelmi forrásainkat csökkentenénk, másfelől, mert annak az adópolitikai iránynak honorálását mellőznők, hogy a bármely formában meglevő tőke aránylag súlyosabb teherrel érintessék, mint a tisztán személyes kereseten alapuló jövedelem. Ezenkivül adótechnikai szempontok is arra inditottak, hogy a különböző bevételi források s jelesül az ingatlan s másfelől az ingó vagyon teherviselésének kiegyenlitésében jelentékenyebb lépést ne tegyek, mert adózásunknál a legfőbb baj különben is abban rejlik, hogy az ingó vagyonból eredő jövedelmek nem puhatolhatók ki, ugy, hogy azok fokozatos kipuhatolásának sikerére sem számithatnék, ha ezekre magas adótételek alkalmazását hoznám javaslatba.
Végül azt sem hagyhatom figyelmen kivül, hogy azon szoros vonatkozásnál fogva, melybe a világgazdaságnak állami határok által alig korlátolható fejlődése a különböző államokban levő mozgótőkét s az egyéni munkaerőt hozza, az ezekből eredő jövedelem adójának megállapitásánál - versenyképességünk megóvása végett - más államok adózási viszonyai is bizonyos tekintetben határt szabnak a nálunk szedhető közszolgáltatások mértékének.
Ezekből kiindulva, egyenes adózásunk tagozatait akként vélem beosztandónak, hogy a föld- és házadóval külön adóztassuk meg az ingatlanokból eredő jövedelmet, a tőkekamat- és járadékadóval az ingó vagyonból és vagyonjogokból eredő jövedelmet, az általános kereseti adóval az akár bionyos tőke felhasználásával, akár a nélkül gyakorolt haszonhajtó személyes, de nem szolgálati viszonyon alapuló tevékenységből eredő jövedelmet; s végül a jövedelemadóval az egyes adózóknak bármely forrásból eredő, őket személyileg illető összevont együttes jövedelmét. A földadónál lényegében fenntartani kivánom a földadónak mai rendszerét, mely azon alapul, hogy a földnek közönséges gazdálkodás mellett várható átlagos hozadéka kéepzi az adóalapot.
Átalakulóban levő gazdasági viszonyaink között a közönséges gazdálkodás mellett várható átlagos hozadék is nagy változtatásokat mutat, ugy, hogy a földadórendszerünk kiáltóbb hiányait okvetlenül orvosolandóknak, a kiáltóbb aránytalanságokat kiküszöbölendőknek tartom. Ezen tulmenve, a földbirtokból meritett tényleges jövedelem keresése azonban nézetem szerint már azért sem lenne indokolt, mert a jövedelemadónál az adókötelesnek különben is a földbirtokból eredő tényleges jövedelme kell, hogy az alapot képezze, a mi által egyes földtulajdonosokat különben is a mainál nagyobb teher fog érinteni. A föld hozadékának megállapitásánál a mai kataszter ujból való készitését felesleges és czélhoz nem vezető munkának tartanám. Feleslegesnek azért, mert a hivatali elődöm által megejtett előmunkálatok igazolják, hogy a mai földadókataszternek hiányai távolról sem oly nagyok, hogy az egész munkálatnak költséges és évek hosszu sorára terjedő ujrakészitését tenné igazolttá és czélhoz nem vezetőnek azért, mert átalakulóban levő viszonyaink között az aránytalanságoknak teljes megszüntetése különben sem lenne érthető.
Általában az a szempont irányit az adóreform keresztülvitelében, hogy a sulypontot az adózó együttes személyes jövedelmének összességére fektessük s egyenesen anachronismusnak kellene tartanom, ha a tisztán tárgyi támpontokra fektetett s mindig csak hosszabb időn megállapitható földadónak arányosabb megosztása végett oly költséges műveletekbe bocsátkoznánk, melyek a hozadék változása folytán az arányosságot különben is csak ideig-óráig biztositanák. Meg kell itt elégednünk a kiáltóbb hiányok orvoslásával s a valódi arányosság helyreállitását a személyes jövedelmi adó alapjának helyes kipuhatolására kell fektetnünk. Ezért a földadókataszter revizióját két irányban tartom csak foganatositandónak. Először, hogy a művelési ágakban beállott időközi változások a mai állapotnak megfelelőleg kiigazittassanak s ezentul minden változás nyilvántartván, keresztülvezettessék; s másodszor, hogy a földek osztályozásánál mutatkozó nagyobb aránytalanságok kiegyenlittessenek, s hogy a kiegyenlités ott, a hol az elkerülhetetlenül szükséges, a tiszta jövedelmi fokozatoknak előzetes kiigazitására is kiterjesztessék. Ugy a földadónál, valamint összes egyenes adóinknál a földtehermentesitési százalék külön számitását mellőzendőnek tartom.
Minden adónál csakis egy egységes adótételt kivánnék szedetni, a mely azután az ország egész területére - tehát a volt határőrvidéki részekre is - kiterjesztetnék, a melyek külön adózása egyébként is csak az általános adóreform keresztülviteléig volt kilátásba helyezve. A volt határőrvidéki részeken ugyanis a földtehermentesitési járulék nem fizetése következtében eddig a földadó 25.5% helyett 17.1%-kal, a többi egyenes adók pedig kulcsaiknak 70%-ában voltak kivetendők. Ezt a kedvezményt most még azért is megszüntetni javasolom, mert a) az általános kereseti adónak és a tőkekamat- és járadékadónak 10%-os kulcsát ennek felére, vagyis 5%-ra érsékelem; b) meert a jövedelemadónál kétféle kulcsot alkalmazni lehetetlenség volna akkor, a mikor az adózónak oly jövedelmei is számitásba veendők, melyek nem a volt határőrvidék terüeltéről származnak; végül mert c) a II. oszt. keresetadónak eltörlése, a földadó kulcsának leszállitása és a jövedelemadó kulcsának az általános jövedelmi pótadó kulcsával szemben enyhébb volta miatt a volt határőrvidéki részeken fekvő ingatlanok terhe is jelentékenyen megapad, a mint ezt a mellékelt táblázat igazolja (1. szám).
A földadó százalékát, mely ma a földtehermentesitési százalékkal együtt 25 1/2%-ot teszen, 20%-ra óhajtom leszállitani s a földadónak különben is csak fizetési alapul vett kontingensét, a mely a gyakorlatban soha sem birt jelentőséggel, egészen megszüntetni, ugy hogy tekintet nélkül a befolyó összegre, a 20%-os adóból eredő jövedelem képezné az államnak változatlan bevételét. A házadónál először is azt az aránytalanságot tartom kiküszöbölendőnek, mely ma a házbéradó és másfelől a házosztályadóval megadóztatott házak teherviselése között mutatkozik. E végből a városoknak azt a városiasabb jellegü belterületét, a mely ma általános házbéradó alá nem tartozik, általános házbéradó alá kivánom vonni. Viszont azonban lényeges könnyitéseket óhajtok engedélyezni. A házosztályadónál nem maga a házosztályadó, hanem az avval összefüggő II. osztályu kereseti adó képezte a kisebb kereseti ágaknál a tulajdonképeni aránytalan és nehezen elviselhető terhet. Miután ezt az adót megszüntetni javaslom, sőt épen a kisebb adózóknál már átmenetileg is 1908-tól kezdve annak megszüntetését hoztam javaslatba, magának a házosztályadónak tételeit leszállitandóknak nem tartom és pedig annál kevésbbé, mert ez csak növelné azt az aránytalanságot, mely ma a mérsékeltebb terhet képviselő házosztályadó és a házbéradó között fennáll. A házbéradónál azt az egyszerüsitést hozom javaslatba, hogy az értéktörlesztési és fenntartási költségek fejében előzetesen levonható százalék mellőzésével a házadó százaléka egyenesen a nyers jövedelemre alkalmaztassék.
E mód mellett mérséklődik a házadó ma tényleg fizetett százaléka a fővárosban 17.6%-ról 17%-ra. S mig ma a 15%-os általános házbéradó a lakrészek felének bérbeadása esetén a legkisebb községet is már sujtotta, addig javaslatom szerint ez a 15%-os általános házbéradó csakis azokban a községekben (városokban) alkalmazható, melyeknek lakossága legalább 15.000 lélekből áll; azokban az általános házbéradó alá tartozó városokban (községekben) ellenben, melyeknek lakossága 15.000 léleknél kevesebb, de 1000 tételeknél több, 11%-ra mérséklődik. Ezt a kisebb százalékot alkalmazom a gyógyfürdőkre is általában, valamint általános házbéradó alá nem tartozó helyeken a bérbeadott épületek nyers jöedelmére az eddigi 11.2% helyett.
Végül ezt a kisebb százalékot még két százalékkal mérsékelem az 1000 léleknél nem több lakossal biró községekben s azt az általános intézkedést hozom be, hogy ha valamely adókörzet először vonatik általános házbéradó alá, átmenetileg három évre a 15%-os adótétel helyeit a 11%-os alkalmaztassék. A házadó reformjánál javasolt többi intézkedések a kötelezettségek pontosabb meghatározására s a kezelés lehető egyszerüsitésére vonatkoznak. Ezek a szempontok vezettek a tőkekamat- és járadékadóról szóló törévny reformjában is, melynél azt a teherkönnyitést nyujtom, hogy a tőkekamat- és járadékadó kulcsát az eddigi 10% helyett általában 5%-ra mérsékelem. A kereseti adóknál egyrészt kezelési könnyebbség végett külön törvényjavaslatokba foglaltam a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokat, másrészt a kereseti adó fizetésére kötelezett többi adózókat. Az eddigi bányaadót pedig megszüntetve, annak alanyait az emlitett két adónem között osztottam meg a nélkül azonban, hogy a bányák eddigi terhét emeltem volna, ellenkezőleg a bányasegédműveknél általában s a kőszénnél is apasztottam abban az esetben, ha nem nyilvános számadásra kötelezett vállalat folytatja a bányaművelést.
Ezt a mérséklést az általános keresetadó kulcsának 5%-ra történt leszállitása tette lehetővé, minek következtében a kereseti adónak a bányaadóval végrehajtott egyesitése is önmagától következett be. A külföldi törvényhozások eljárása ugyanezt a felfogást igazolja. Az általános kereseti adó egységes elvek szerint veszi adó alá azokat a zipari, kereskedelmi és egyéb, nem szolgálati viszonyon alapuló haszonhajtó foglalkozásból eredő jövedelmeket, melyek eddig a kereseti adó I. és III. osztálya között oszlottak meg. Erre a tömöritésre s az eddig a kereseti adó I. osztályába tartozó kisebb kereseteknek az általános kereseti adó alá vonására szükség volt azért, mert a kereseti adónál nyujtott létminimum előnyében a kisebb keresettel biró csak ily módon részesülhet.
Különben pedig a jövedelemadónál mindenkinek jövedelme kipuhatolandó lévén, az általános kereseti adó alá eső forrásokból eredő jövedelem, vagyis a mi ezzel egyet jelent: a kereseti adó alapja is ismeretessé válik; ennélfogva még egyes kereseti osztályokra sincs többé tarifaszerü adóztatásnak helye. Adórendszerünk sarkpontja ezentul a jövedelemadó lenne, a mely a létminimum adómentességének és a progressziv adózásnak is teret nyit. Mig ugyanis a mult század közepén kétségkivül nagy haladásnak volt tekinthető hazánkban az a szabadelvü felfogás, mely eltörölve a kiváltságos rendes adómentességét, a polgári egyenlőség elvét az adóztatás általánosságában is életre hivta, - addig a ma már általános igazságkép elfogadott szocziálpolitikai elvek azt igazolják, hogy a jövedelem és az adó között a csupán számtani egyenlőség nem igazságos s csak átmeneti állapot az adózás által követelt áldozatnak belső, anyagi arányosságához, mely minden ujabb adóreformban megvalósitandó. Ez a fokozatos adókulcs alkalmazásának követelménye, melylyel az áldozatképesség mérlegeléséből kifolyólag együttesen merül fel a létfenntartásra szükséges legkisebb jövedelmek adómentesitésének kivánalma is.
Az elsőrendü életszükségletek fedezésére lekötött jövedelem adómentesitése első sorban a fogyasztási adók és az állami egyedáruságok lefelé ható irányzatának elengedhetetlen korrektivuma; másodsorban pedig a fokozatos adóztatás logikus előzménye, a progressziv skála kiinduló pontja. Ez a szocziálpolitikai felfogás, mely ujabban mindinkább áthatja a társadalmat s a törvényhozás minden ágazatában érvényesiti erejét, méltán helyet követel adórendszerünk reformjánál is.
Különösen hangsulyozni kivánom azonban, hogy bármennyire át legyek magam is hatva annak szükségétől, hogy mindenki áldozatképességéhez mérten viseljen kisebb vagy nagyobb adóterhet, mégis ugy a létminimum czimén kivánt adómentességet, mint a nagyobb bevételre nagyobb adókulcs alkalmazását egész következetességgel, minden egyes adónemnél keresztülvinni nem lehet. Nagy nehézségekbe ütközik e kettős feladat megvalósitása tárgyi adóin megtartása mellett, mert minden hozadéki, tehát tárgyi adónál, épen ugy mint a fogyasztási adóknál is, maga az adó tárgya - az adózó személyre való vonatkozás kizárásával - magában hordja az adókötelezettséget és ennek mértékét. A legkisebb törpebirtok feltétlenül ép ugy adótárgy, mint a legnagyobb latifundium, mindkettő egyenlő adókulcs alkalmazásával. Egészen más a helyzet a jövedelemadónál, a hol minden egyes adózónak bármely forrásból fakadó jövedelme összefoglalva, együttesen kerül adó alá s igy az adótárgy helyett az adóalany lépvén előtérbe, mind a létminimum adómentessége, mind a fokozatos adóztatás elve a legtisztábban érvényesülhet.
Keresztül is vittem ezt a két elvet a tervezett jövedelemadónál, melynek kivetési kulcsa progresszive. 0.7%-ból kiindulva 5%-ig halad, s e mellett a természetes személyeknél 600 K-ás létminimumot adómentesit. Ezt a létminimumot akkor, midőn adórendszerünket átalakitva, bevételeinket jelentékenyen megapasztjuk s a midőn több külföldi államban. (Pl. Szászország, Württemberg, Hessen) sincs ennél nagyobb létminimum, adott visznyok között magasabbra nem emelhetném. Ez a létminimum a dolog természeténél fogva nem vonatkoztatható a reáladókra s a tőkekamat és járadékadóra, a melyek tekintet nélkül az adóalap nagyságára feltétlenül fizetendők. De érvényesül ezekre nézve is annyiban, a mennyiben az adóköteles személyes összjövedelme mentesitve van a jövedelemadó alól az esetben, ha az 600 K-t meg nem halad.
Érvényesül továbbá a személyes keresetekből eredő jövedelmeknél, a mennyiben a szolgálati viszonyból eredő jövedelmek csakis a jövedelmi adó alá vonatnak, az általános kereseti adót fizetők pedig, ha jövedelmük a létminimumot meg nem haladja, nemcsak a jövedelemadó, hanem az általános kereseti adó alól is mentesitve vannak. A reform alá eső állami egyenes adók együttes bevételének kontingentálásában gondoskodtam arról, hogy az adómentes létminimum emelhető legyen az esetben, ha az emlitett adóknak bevétele az államnak eddig is elért jövedelmét, a 200 millió K-ban kontingentált összeget - a melyre az államnak elengedhetetlenül szüksége van - meghaladja. Ez esetben a többlet a javaslat 76. §-a szerint a létminimum felemelésére forditandó.
A jövedelemadótól eltekintve - mint már emlitém - a létminimumnak alkalmazását s a progressziv adóztatás megvalósitását nem tartom helyén valónak ott, a hol forrásainál vonjuk adó alá az adózónak bevételeit, mert hisz az egyes források elkülönitett adó alá vonása még nem képezheti ismérvét annak, hogy az adózónak más forrásokból nincs-e a létminimumot meghaladó, vagy pedig az ugyanezen forrás nagyobb tételeinél már fokozottabban adó alá vont magasabb bevétele. Sőt a külön jövedelmi források megadóztatása alkalmával némely esetekben, mint pl. a reáladóknál, a hol nem is egyéni vonatkozásában, hanem tisztán tárgyi alapon állapitják meg az adót, merőben lehetetlen is lenne a progressziv-adózásnak alkalmazása. Mi jogosultsággal birhatna, ha egy földbirtoknak 10.000 K-t tevő hozadékát, a mely azonban 100 tulajdonos között oszlik meg, fokozottabb adóval óhajtanók terhelni, mint egy más birtoknak csak 2.000 K-t tevő, de egy egyént illető hozadékát!
Hisz ezzel nem azt sujtanók, a kinek nagyobb a jövedelme, hanem ellenkezőleg a kisebb egyéni jövedelem kerülne magasabb adó alá. Ugy a létminimumot, valamint a fokozatos adóztatást teljes jogosultsággal csak ott alkalmazhatjuk tehát, a hol minden tárgyi támponttól eltekintve, egyéni vonatkozásaiban érintjük a jövedelmet s egy egyénnek bármely forrásból eredő összes jövedelmét vesszük az adó alapjául.
Az előadottak után alig szorul bizonyitásra, hogy az állandó kataszteren nyugvó földadóba, mint a massziv hozadéki adóba, a személyi vonatkozások belevitele, vagyis a létminimum és a fokozatos adózás alkalmazása, kiszámithatatlan bonyodalmakra és zavarokra vezetne; mert az adómentes létminimum megállapitása, a földadónak a kataszteren nyugvó kivetése mellett - még egy második, jövedelemadószerü kivetési eljárást is megkövetelne. Még inkáb fokozódnának ezek a bonyodalmak azokban az esetekben, a mikor a földbirtok rövid időközökben gazdát cserél, vagy ha valamely nagybirtok felaprózva sok kisbirtokos tulajdonába megy át, avagy forditva több kisebb birtok egy kézben egyesül. A föld folyton változó adója ingataggá tenné a földbirtok értékét, mely mindig kölcsönhatásban áll az adóval. Nem hagyható figyelmen kivül az sem, hogy gyakran változó adókulcs mellett hosszabb időre kiható gazdasági tervet késziteni és keresztülvinni nem lehet.
Mindez azt bizonyitja, hogy a földadó nem alkalmas arra, hogy rendszerében a létminimum adózatlanul hagyása és a progressziv adózás elve érvényesüljön. Nem alkalmas erre másik reáladónknak, a házadónak bérbeadó-alakja sem; mert ép ugy mint a földadónál, ennél sem lehet tekintetbe venni, hogy valamely bérpalota bérjövedelme sok tulajdonos között oszlik-e meg, avagy ellenkezőleg, több kisebb ház bérjövedelme egy háztulajdonosnál egyesül-e. Itt csak területek szerint alkalmazhatunk többféle béradókulcsot, hogy az adót igazságosabbá tegyük, a mint ezt javaslatba is hozom. Ellenben már a házosztályadónál, a hol a háztulajdonost mindig csak saját lakásának haszonértéke után adóztatjuk s igy az adóalanyra is figyelemmel kell lennünk, az adóztatásban bizonyos enyhe progresszió kifejezésre juthat. Igy halad a fokozatos adóztatás a nagyobb lakással együttesen, laásrészenkénti átlagban a házosztályadó I. fokozatában 2 koronától 6 koronáig, a II. fokozatban 2 koronától 8 koronáig és a III. fokozatban 3 koronától 10 koronáig.
A fentebb már előadott indokoknál fogva a tőkekamat- és járadékadónál az eddigi 630 K-ás létminimumot, mely a jogi személyekre ugy sem vonatkozott, eltöröltem. Eltöröltem pedig még azért is, mert ez a létminimum a takarékbetétek megadóztatásánál, a hol az adó levonás utján szedetik be, ép ez okból ma sem érvényesülhetett, tehát a létminimum egyenlőtlen adózást eredményezett eddig is.
Az általános kereseti adónál a fokozatos adózásnak szintén azok az okok mondanak ellen, melyeket a föladónál már emlitettem. Ezek a jövedelmek akárhány esetben szintén csak egy részét alkotják az adóköteles egyéb vagyonforrásokból származó jövedelmének; ennélfogva fokozatos adózás esetén az a szegényebb iparos, a ki összes vagyonát fektette iparába, sulyosabban adóznék, mint az a különben tehetősebb társa, a ki kisebb üzleti tőkével dolgozik. Vagy például mi értelme volna annak, hogy egy 200,000 K-ás jövedelmet nyujtó latifundiumhoz tartozó oly malom, melynek évi jövedelme 2.000 K, a fokozatos adózás következtében kisebb terhet viseljen, mint egy másik malomtulajdonos, a kinek a malmából ugyan 4.000 K jövedelme van, de e mellett egyebe sincs. Hisz azok, a kik az általános kereseti adóban a fokozatos adóztatást hangoztatják, a fenti példában felhozottnak épen az ellenkezőjére törekszenek, a mi pedig kivihetetlen! Másként alakul a helyzet a létminimumra nézve, a mennyiben az általános kereseti adónak a jövedelemadóval kapcsolatba hozott s a tiszta kinyomozására fektetett rendszere lehetővé tette, hogy a jövedelemadónak 600 K-ás létminimuma ennél az adónemnél is érvényesüljön.
A törvényjavaslatok formájára vonatkozólag megjegyzem, hogy az nem novelláris, hanem - a földadóra vonatkozó rész kivételével - adónemenként szerves egész. Az adóreform ugyanis minden egyes adónknál mélyreható változtatásokat létesit s mig egyes adónemeket megszüntet, addig ismét ujakat kreál, ugy hogy az áttekintés világossága és a megérthetés könnyebbsége mellőzhetetlenné tette az egész anyagnak adónemenkint elkülönitett összefoglalását és ép ez okból mellőztem a reformnál a codexszerüséget is. A novelláris jellegü törvényalkotás mig egyrészről amugy is eléggé bonyolult adórendszerünk áttekinthetőségét zavarná, addig nagy nehézségeket idézne elő annak gyakorlati eldöntésénél, hogy mi maradt érvényben a régi törvényekből és mit módosit az uj törvény. E törvényjavaslatokba tehát a reform keretébe bevont egyenes adóinkra vonatkozó változatlanul hagyott törvényrészletek és szabályok is felvétettek; az uj össze van kötve a régivel, de a régiből el van nyesve az, a mi az ujjal szerves összefüggésbe nem hozható.
Ez a módszer alkalmat nyujtott arra, hogy az egyenes adóztatás terén az évek hosszu során át megalkotott törvények, rendeletek, döntvények és határozatok szövevényes halmazából az ellentéteket kiküszöböljem, a hiányokat pótoljam és hogy bizonyosságot hozzak be ugy az adótárgyak és alapok meghatározásába, mint a sokszor ingadozó pénzügyi judikaturába. Követtem ezt a módszert azért is, mert köztudomásu dolog, hogy a jó közigazgatásnak egyik alapfeltétele, hogy a törvények ne csak világosak és könnyen megérthetők, de egyuttal kimeritök is legyenek. Különösen áll ez az adótörvényekre, mert a jgi képviselet az adóztatás terén a leggyérebben fordul elő s a felek rendszerint maguk védik érdekeiket. Ez okból az egyes adónemek anyagát szélesebb alapon tárgyalom s különösen három szempontra helyeztem a sulyt.
Az egyik, hogy az elvi diszpozicziók mellett, mintegy magyarázatul, a judikaturában felmerült vitás kérdések eseteit is felsorolom. A másik, hogy több oly természetü rendelkezést is megszövegeztem, mely a vonatkozó szakaszok egybevetésével törvénymagyarázat utján is megállapitható lett volna, nehogy a törvény hézagos volta a végrehajtási utasitásban járatlan adózó megtévesztésére s a kötelező bevallás folytán netáni megbüntetésére vezessen. A harmadik szempont: az adótörvényeinkben emlitett gyakorlati szabályok kiküszöbölésében fejeződik ki. Az 1868-ban törvényesitett adónemekről szóló XXII., XXIV. és XXVI. törvénycikkekben ugyanis az foglaltatik, hogy az eddig gyakorlatban volt szabályok, a menyiben ezen törvények által megváltoztatva nem lettek, továbbra is érvényben maradnak.
Az 1875-iki adóreform után ugyancsak hasonló rendelkezés foglaltatik az 1875:XXII. tc. 8., a XXIV. tc. 11., a XXVII. tc. 14. és a XXIX. tc. 39. §-ában. Kétségtelen tehát, hogy adótörvényeink tartalmának jelentékeny része még az alkotmány visszaállitását megelőző időből származó kormányrendeleteken alapszik, melyek az idők folyamán részint elavultak, részint pedig az élet követelményeinek megfelelőleg uj irányban módosultak s akárhányszor átlépték a törvénymagyarázat határait, törvényt alkotva önmagukban. Igy keletkeztek azután a judikaturában zavarok és félreértések, elvi ellentétek az utolsó fokon működő biróság és a miniszterium között, a melyeknek megszüntetése az adóreformnak szintén egyik fontos feladata volt.
A kivetési eljárás eddig részint az egyes adónemekről szóló törvényekben, részint pedig a közadók kezeléséről szóló 1883:XLIV. törvénycikkben volt szabályozva. Az egyszerüsités szempontjából, de meg azért is, mert a kivetési proczesszus az egyes adónemek anyagának integráns része s általa nyert tulajdonkép életet az illető adónem: a kivetési eljárást mindenütt az egyes adónemek anyagi diszpozicziói közé illesztettem be. A kivetés ezután is, ugy mind eddig a kir. pénzügyigazgatóságok (adófelügyelő), adókivető bizottságok és a községi (városi) közegek teljesitenék. Utóbbiakat az adókivetési munálatoktól nem mentesithetem, mert az előálló munkatöbbletet a pénzügyi adminisztráczió mai szervezetében nem birná el, egyelőre tehát csak munkaapasztásról gondoskodhatunk. A munka apasztása pedig jelentékeny mérvben bekövetkezik az I-II. osztályu kereseti adó eltörlése, de különösen a közszolgáltatások egyesitett kezelése folytán. A kivetési eljárás terén a kötelező bevallás álláspontjára helyezkedtem.
Az 1883:XLIV. tc. 15. §-ában a fél tetszésére bizott bevallást tehát annak kötelezővé tétele váltaná fel minden egyes adónemnél. A kötelező bevallás meeg volt eddig is a házadónál: érvényesült következményeiben a levonás utján beszedett IV. osztályu kereseti adónál és tőkekmatadónál; a földadókataszterben pedig a felvétel szerint minden gazdaságilag használható földterület adó alatt áll, következőleg adóeltitkolás itt sem fordulhat elő. Csak az egyenlő és arányos teherviselés elvének teszek eleget tehát a kötelező bevallás általánositásával, nehogy ennek hiányában az adó alól könnyen elvonható és hivatalból alig földerithető jövedelmek büntetlenül élvezzenek mintegy adómentességet. Az által, hogy az adózó fél nem minden adónemnél volt eddig vallomásadásra kötelezve s ebbeli mulasztása büntetheő nem volt, a adminisztratióra is felette sok munka hárult; mert nemcsak a jövedelem nagyságának kikutatása képezte feladatát, de felelőssége tudatában még különös sulyt kellett arra is helyeznie, hogy adóalapok és adótárgyak az adóztatás alól ki nem maradjanak. A bevallás kötelezővé tétele tehát nemcsak a helyes és igazságos adóztatás szempontjából szükséges, de egyben jelentékeny munkamegtakaritást is jelent, mert az adózó teendőit saját magával végezteti.
Bármennyire helyesnek és igazságosnak tartsam is azonban a vallomásadás kötelezővé tételét, a javaslatban számolnom kellett azzal a körülménynyel, hogy a vallomást a fél akárhány esetben egyáltalán nem, vagy helyesen nem lesz képes kiállitani. Ennélfogva minden egyes adónemnél azt proponálom, hogy egyrészt a községi (városi) közegek hivatalból, dijtalanul legyenek a fél segitségére a vallomás kiállitásánál, másrészt, hogy a hiányosan beadott vallomás jogi következményekkel még nem jár, s az a félnek a megjelölt hiányok pótlása végett visszaadandó. A bevallás kötelezővé tétele vonta maga után minden egyes adónemnél annak tüzetes szabályozását, hogy ki tartozik vallomást adni és mikor? Az időpontra nézve a 15 napi határidőt tartottam fenn megszokottságánál fogva, s ettől csak a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adójánál kellett eltérnem.
Ha a fél vallomást egyáltalán nem, vagy elfogadható vallomást nem adott, az adó kivetése eddig is hivatalból történt. Ennek szükségszerü folyománya az adatgyüjtés, az adóköteles jövedelmek kipuhatolása és megállapitása, vagyis a kivető közegek részéről az érintkezés oly egyénekkel, kiktől az adó megállapithatására támpontokat és utbaigazitást szerezhetnek. Igy jutunk el az adatszolgáltatás és tanuzás kötelezővé tételéhez. Ezt a felfogást adótörvényeinkben ma is megtaláljuk. Igy például az 1883:XLIV. tc. 16. §-a szerint a kivetési lajstromok az összeiró és a bevallásokat tett egyének meghallgatása után készitendők. Az 1875:XXIX. törvénycikk 17. §-a szerint: „A beadott vallomások kelőleg kihirdetett időben és helyen kitétetnek; azokat bárki megtekintheti, lemásolhatja és azokra vonatkozó észrevételeit a kir. adóhivatalhoz be is nyujthatja.”
Az 1883. évi XLIV. tc. 27. §-a értelmében a fél akkor is felebbezhet, ha az adókivető bizottság által hozott végzés eredményében aránytalanságot vél bebizonyithatni önmagára vagy másra kivetett adótételre nézve. A kötelező tanuzás és adatszolgáltatásra nézve a legeclatansabb bizonyitékot azonban a házadóról szóló 1868. évi XXII. törvénycikk 20. §-a szolgáltatja, aképen rendelkezvén, hogy a tényleges viszonyok és adatok iránt, melyekből bárkinek házbérjövedelme megitélhető, köteles mindenki tudomása szerint felvilágositást adni, ha erre a pénzügyi közegek által felszólittatik.
Ezt az utóbbi rendelkezést általánositom a javaslatban és viszem az egyes adónemeknél következetesen keresztül. A tanuzás és egyéb adatszolgáltatás megtagadását azonban - további magyarázatot alig igénylő okokból - jogi következményekkel nem sujtom. Nem tette ezt kifejezetten még Poroszország sem. Hogy az adó megállapithatására irányuló nyomozás és kutatás erőszakoskodássá ne fajuljon. és meg nem bizható informatióknak essék az administratio áldozatul, mely a munkálat értéktelensége mellett jogtalanságával az adózóban az elkeseredést csak növeli, gondoskodtam a nyomozásnak gátat vető korlátokról is a javaslatokban, a mennyiben kimondom, hogy tanu vagy szakértő nem lehet az az egyén, a ki a biróságok előtti peres eljárásban a vallomást megtagadhatja, vagy vallomástételre nem bocsátható. A vallomásadás kötelezővé tételének collariuma az elmaradt vallomástételből keletkezett adóeltitkolásnak megbüntetése, a melyet - az eljárás egyszerüsitése szempontjából porosz mintára - az adónak pótlék alakjában 5%-kal leendő felemelésében állapitottam meg általában.
Ettől csak nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknál tértem el, a hol az erősebb büntetést az a körülmény indokolja, hogy igen sokszor az adókivetésnél nagy érdekek forognak koczkán. Az adóeltitkolás biróságának pótlék alakjában való megállapitása módot nyujtott arra is, hogy ez a pótlék - a jogorvoslati eljárás során - hivatalból osztozzék az alapadó sorsában, a mi az adózóra nézve is a legtisztább helyzet és elejét veszi a külön jogorvoslati eljárásnak. Azoknak a szempontoknak alaposabb megismerése végett, a melyek az adóreformnál vezéreltek, az adók megállapitásának módjáról s az egyes adónemek egymás közötti arányáról kivánok még megemlékezni.
Az adók megállapitásánál azt az elvet valósitottam meg, hogy azoknál az adóknál, a melyeknél a helyi viszonyoknak és a jövedelemre kiható körülményeknek ismeretére van szükség, szóval a hol az adóalap megállapitása csak a viszonyok mérlegelése (taxatió) mellett történhetik, az adózók köréből alakitott adókivető és adófelszólamlási bizottságokra bizom az adó alapjának meghatározását s nemcsak magának az adózónak, hanem minden adókötelesnek hozzászólási jogot biztositok, szóval a legteljesebben keresztül kivánom vinni az önadóztatás elvét.
Ellenben azoknak az adóknak megállapitásánál, a melyeknél a taxatiónak szerepe nincsen, hanem az adó kivetése ugyszólván egyszerü számvetési művelet, az adókivetést a dolog egyszerüsitése végett az administrativ közegek hatáskörébe utalom. Az előbbiek körébe sorozom az általános kereseti adót és a jövedelmi adót, a második csoportba a többi adónemeket. Önként érthető, hogy az adózók érdekeinek megvédése végett utolsó fokon a közigazgatási biróság döntésének általában helyt adok s az administrativ uton kivetett adókra már másodfokon is az adóügyi bizottságok utján biztositom a független elbirálást. Az adónemek egymás közötti arányának megállapitásánál a dolog természetéből folyólag nagyobb adókulcsot kellett megállapitanom a fundált jövedelmeket érintő adókra s kisebb kulcsot a nem fundált jövedelmeket érintő adókra nézve.
A jövedelem biztossága és állandósága főleg a reáladókra, a föld és házadóra vonatkozik, mig az ingó tőke megadóztatásánál a fentebb már részletesebben kifejtett indokokból annak versenyképességére s adótechnikai szempontokból a valódi jövedelmeknek nemcsak a tőkekamat és járadékadóra, hanem a jövedelmi adóra is kiható kipuhatolása érdekében messze mérsékeltebb kulcsot kellett alkalmaznom. A földadó 20%-ban, a házbéradó 9-17%-ban, a tőkekamat- és járadékad 5%-ban, az általános kereseti adó, ha a kereset tőkével van összekötve, 5%-ban, ha tisztán személyes tevékenységen alapul, 4%-ban, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adója - a bányászat mérsékeltebb 7%-os és 5%-os adójának kivételével - 10%-ban, végül a jövedelmi adó kulcsa 0.7%-tól 5%-ig terjedő progressióban van megállapitva. Látszólag legmagasabb tehát a földadó.
Ha azonban figyelembe vesszük azt, hogy az éveken át szorgosan gyüjtött adatok s különösen a földbirtok valódi jövedelmét megközelitőleg leginkább feltüntető földbérleti adatok azt mutatják, hogy a bérleti összegek átlag kétszeresét teszik a kataszteri jövedelemnek, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a földbirtok tényleges jövedelme után 10%-ot alig meghaladó adó fizettetik. Ezeknek az adatoknak birálatánál nem hagyható figyelmen kivül, hogy azok nem a viszonylag még nagyobb jövedelmet biztositó kisbérletek adataira, hanem a középbirtokok bérleti adataira fektetvék, továbbá, hogy a bérletek emelkedő iránya azt mutatja, hogy a tényleges jövedelem egyre növekedik s hogy ebből folyólag a földbirtok tényleges adókulcsa egyre kisebb és kisebb leszen.
Az a feltünő különbség, mely a kisbirtokok magasabb és a közép- és nagybirtokoknak viszonylag kisebb bérleti összegei között igazolható, ismét annak a bizonysága, hogy a birtok nagyságával arányban kisebbedik a tényleges jövedelem, vagyis, hogy a nélkül, hogy a földbirtokra valójában progressiv adókulcsot alkalmaznánk, nagyjában és általában ugyanazon adókulcs mellett is a földbirtok fokozódó nagyságával járó viszonylagos kisebb jövedelemben rejlik a földbirtok adójának progressivitása. Viszonylat sokkal magasabbnak kell tekintenem a házbirtokoknak 9%-tól 17%-ig terjedő adókulcsát.
Elviselhetővé teszi azonban a házbirtokból eredő jövedelemnek nemcsak állandó természete, hanem a tapasztalat szerint egyre növekedő aránya. Elviselhetővé annak liquid volta és rendszerint biztos befolyása, elviselhetővé végül az a körülmény, hogy az éppen a jövedelem emelkedő irányánál fogva viszonyaink között átlag még jó ideig valójában a bérlőre hárittatik át s tulajdonkép ennek terhét képezi. A házadó százalékát általában kikerekitem s ezáltal kissé mérséklem, a 15.000-nél kevesebb lakóval biró helyeken és gyógyfürdőkben s még inkább az 1,000-nél kevesebb lakóval biró helyeken jelentékenyen leszállitom, a mennyiben 15%-a helyett 11 s illetőleg 9%-ban állapitom meg.
Egyedüli kivételt a 15.000-nél több lakóval biró városok képeznek, a melyeknél a házadó változatlanul 15% marad. Indokát ennek abban találom, hogy a házbérek épen ezeken a helyeken mutatnak leginkább növekedő irányt. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adóját a jelenlegi 10%-ban kivánom megállapitani, a mit ezen rendszerint nagyobb tőkével dolgozó vállalatok nyereségesebb keresete s versenyképessége socialpolitikai indokokból tesz igazolttá. Ezeket a vállalatokat ugyanezekből az indokokból pótlék czimén, - a jövedelemadóval is kikerekiteni kivánom.
Látszólag ellentétben áll ugyan a jövedelemadónak a személyes jövedelem összességére alapitott természetével, hogy ez nem physikai személyekre is alkalmaztassék, de az emlitett socialpolitikai indokokon kivül e mellett szól, hogy ezek most általános jövedelmi pótadóval terhelvék s ezen adónak eltörlése folytán menekülnének ezen adó alól, holott az a körülmény, hogy a birtokukban levő adómentes papirok jövedelme kereseti adójuk megállapitásánál adó alá kerülő jövedelmükből levonatik, sok esetben egyenesen illusoriussá teszi azt, hogy valódi jövedelmüknek megfelelőleg adózzanak.
Ennek az eddig szokásos adóztatási módnak érintetlenül hagyásával tehát a jövedelmi adót reájuk is kiterjesztve kivánom valódi keresményüket legalább ezen az uton az adózás körébe vonni. A tisztán iparral foglalkozó vállalatok maximális jövedelmi adóját az eddig is fizetett általános jövedelmi pótadó mai mértékéig kivánom korlátozni nemcsak iparfejlesztési szempontból, hanem azért is, mert ezek ily adómentes s adó alá nem kerülő értékpapiroknak rendszerint nincsenek birtokában.
Az általános kereseti adó 5 és 4%-os kulcsai között mutatkozó különbözetet a keresetnek biztonsága és állandósága tekintetében fennálló különbség teszi indokolttá, mig a kulcsnak a mai 10%-ról 5, illetőleg 4%-ra történt leszállitása az által van igazolva, hogy a mai magas adókulcs lehetetlenné teszi a valódi jövedelemnek kipuhatolását s ha az adó kulcsát ily jelentékenyen le nem szállitandók, illusoriussá tenné a jövedelmi adó alkalmazását. A jövedelmi adónak 0.7%-tól 5%-ig terjedő kulcsa maximális határát tekintve, megfelel a legtöbb államban alkalamzott kulcsnak. Fokozatait és beosztását tekintve természetesen nem alkalmazkodhattam más államokhoz, hanem saját viszonyainkhoz.
Kiindulási pontul azt kellett venne, hogy a fokozódó adónak közepes kulcsával érintsem a nálunk általánosabbnak vehető közepes jövedelmet s fel és lefelé ehhez alkalmazzam a fokozatokat. Befejezésül ide iktatjuk még a reform valószinü pénzügyi mérlegét. A reformban megszünt adónemeknek az 1906. évre szóló kivetése kitesz: 1. az I. oszt. keresetadónál kereken 4 millió K-t. 2. a II. oszt. keresetadónál kereken 19.7 millió K-t. 3. a III. oszt. keresetadónál kereken 25.3 millió K-t, 4. a IV. oszt. keresetadónál kereken 7.7 millió K-t, 5. a bányadónál 0.5 millió K-t, 6. az ált. jövedelmi pótadónál 38.5 millió K-t, öszesen 95.7 millió K-t. Ezzel szemben a fedezet: a) a jövedelemadó contingense a javaslat szerint 46 millió K. b) az állandó illetményre eső jövedelemadó (a mai általános jövedelmi pótadó 1 millió K összegének betudásával) 8.7 millió K. c) az általános keresetadó contingense 28 millió K, összesen 82.7 millió K. A hiány tehát 14 millió K, mely összeg a tőkekamat- és járadékadó 12.6 millió K-t tevő kivetési összegének felére történt leszállitásával még 6.3 millió K-val emelkedik.
Az összhiány tehát abban a feltevésben, hogy a jövedelemadó a teljes contingenst, a föld- és házadó reformja pedig az eddigi bevételeket biztositja, 20 millió K-ra tehető. Sőt ha tekintetbe veszem, hogy a contingensek biztositása végett pótkivetésnek csak akkor van helye, ha a contingentált jövedelem 5%-ot meghaladó hiányt mutat, s hogy a pótkivetésnek is csak az eredetileg kivetett adó 40%-áig terjedhetnek: a minden valószinüség szerint beálló hiány a 20 millió koronát is jóval meg fogja haladni. Nyugodtan állithatom ezek után, hogy állami életünkben ez az első adóreformjavaslat, mely adóemelést semmiféle burkolt alakban sem rejt magában s a melynek az a legfőbb czélja, hogy az adóztatás terén mellőztessenek egyrészről a megokolatlan előnyök, másrészről pedig a tulterheltetések és ez által adórendszerünk igazságosabb és egészségesebb alapokra fektettessék.
Az általános kereseti adó és a jövedelemadó contingentálásában kifejeződő az a gondoskodás, hogy az államnak ezekből az adókból származó mai bevétele - az államháztartás egyensulyának megóvása érdekében - lehetőleg nagyon ne csökkenjen, állami életünk tovább fejlődésének csak garantiája akar lenni; mert tekintve azokat a rendkivüli nagy politikai és gazdasági érdekeket, melyek az államháztartáshoz ezernyi szállal fűződnek, a pénzügyi egyensuly fenntartását oly elsőrendü állami feladatnak kell elismernünk, melyet bármily fontos más czélért feláldozni vagy csak veszélyeztetni is - nem szabad.
Házadónknak azt a rendszerét, a melyen házadónk ma is nyugszik, az 1850. évi márczius 4-én kelt pátens alapján ugyanezen év november 1-től kezdve léptették a magyar korona országaiban életbe. Csak természetes, hogy az absolut uralom a házadónak azt a két typikus alakját, mely épen az osztrák törvényalkotásban jutott a leghatározottabban érvényre: a házbéradót és a házosztályadót nálunk is alkalmazta. Alkalmazta pedig oly élesen, hogy az egy-egy helységben létezett összes házak mind nagy házbéradó, vagy kizárólag házosztályadó alá vonattak; s igy ennek az eljárásnak jellemző tulzása volt az, hogy a házosztályadó alá eső helységekben a kibérelt házak is házosztályadóval rovattak meg, ennélfogva ily helyeken - a ház haszonértékének ismert adata: bérösszeg helyett - az adókivetés alapjául csak egy közvetett ismérv, a szobák számán nyugvó osztályozás szolgált. Annak kritériuma, hogy vajjon mely községben vagy városban vettessék ki kizárólag házbéradó avagy csupán csak házosztályadó, egyrészről a bérbeadott, másrészről a tulajdonosok által használt lakásrészek bérjövedelmének és bérértékének egymáshoz mért számarányától függött.
Ha a tényleg bérbeadott lakásrészek bérjövedelme együttesen nagyobb volt, mint a tulajdonosok által használt lakásoknak összehasonlitás utján megállapitott bérértéke együttvéve, az egész helység házbéradó alá került, ellenkező esetben pedig házosztályadó alá. Kétségkivül ingatag alap volt ez a házadó két alakjának sulyában egymástól annyira eltérő alkalmazására! Lényeges szerep jutott itt ugyanis nemcsak a véletlen szeszélyének, hanem ezen kivül a bérérték kipuhatolásánál ott, a hol kevés volt a bérbeadott ház, a mihez sem alkalmazkodható egyéni megitélés különbözőségének és önkényének.
A házbéradó, a hozzá tapadó állami pótlékokkal együtt, az anyaországban 23.32%. Erdélyben 25.2%. Horvát Szlavonországokban 24.22% volt a tiszta bérjövedelemre alkalmazva. A házosztályadó tételeit csak egy fokozat foglalta magában, mely fokozat a lakásrészek számához igazodott s 12 osztályból állott. Fölemlitésre méltó még az a körülmény, hogy az időleges házadómentesség kedvezménye csak azokra a városokra volt korlátozva, melyek házbéradó alá tartoztak. A házadónak ezek a sarkalatos szabályai az 1867. év végéig állottak fenn; lényegesebb változtatásokat eszközölt azokon az 1863:XXII. törvénycikk, melynek főbb rendelkezései ma is érvényben vannak.
Igy ez a törvény a házbéradót minden kibérelt lakásrészre kiterjesztette, legyen bár az oly helységben is, mely házosztályadó alá esik. Az általános házbéradó vagy pedig a házosztályadó alkalmazhatásának elbirálásánál egyfelől a kibérelt, másfelől a háztulajdonosok által használt lakásrészek számának egybehasonlitását rendelte el a bérérték ingatag alapja helyett, minélfogva most az általános házbéradó behozatalának feltételét az a körülmény állapitja meg, hogy a bérbeadott lakásrészek száma az illető helységben létező lakásrészek összes számának a felét eléri-e. A magyar törvényhozás már 1868-ban megtette az első helyes lépést abban az irányban, hogy a házadó jobban simuljon a valóságos élethez, a házak tényleges haszonértékéhez, a mennyiben a házadó mindkét alakját széttagolta.
Igy az addig egysgées házbéradót, mely - az országos pótléktól a és földtehermentesitési járuléktól eltekintve - mindenütt egyenlő százalék szerint volt kivetendő, háromféle adókulcs (16, 20 és 24%) creálásával alkalmazkodóbbá tette; nemkülönben a korábban szintén minden helységben egyenlő házosztályadót specializálta, különbséget téve a községek között a szerint, hogy az összes lakásrészeknek legalább egyharmada bérbe van-e adva vagy nincs. Ha bérbe volt adva, a rendes adót felével, a nyitott helyiséggel biró házakra nézve pedig egyszeres összegével felemelte, hogy igy jobban megközelitse a házbéradót, mely a házosztályadótól igen eltávolodott. Ezt a helyesen megkezdett utat folytatta törvényhozásunk, midőn a házadó mindkét alakjának specializálásában még tovább ment, a mennyiben az 1875:XXIII. törvénycikk az épületfenntartás és értéktörlesztés fejében levonandó százalék két csoportját (15 és 30%) - a háromféle kivetési kulcsnak megfelelőleg - egy harmadik csoport (20%) létesitésével áthidalta; a házosztályadót pedig - az arányosság szempontjából - három fokozatuvá tagozta. A házosztályadó fokozatos emelése vonta maga után még az 1868. évi házadótörvényben azt a módositást is, hogy az időleges adómentesség ne csupán a házbéradó, hanem a házosztályadó alá eső helységekben is engedélyeztessék.
A helyes reformok egész sorozata mindez. Az 1883:XLIV. törvénycikknek a házadó három évi cyklusonként való kivetésére vonatkozó rendelkezése jelent csak visszaesést. Igen egészséges alapelve volt az házbéradónknak, hogy az adóban a bérek emelkedése vagy hanyatlása évenként kifejezésre jutott. Az alábbiak igazolják, hogy felesleges volt ezen változtatni csekély és amugy is csak látszólagos kezelési előnyért. Az 1883:XLVI. törvénycikk - az eddigi reformok befejezéséül - a házak nyers jövedelmét tüzetesebben határozta meg, továbbá az épületfenntartási és értéktörlesztési költségek százalékait is ujból szabályozta, a mennyiben azt Budapesten és az általános házbéradó alá eső helyeken 20. illetőleg 25 százalékra felemelte; és végül a házbéradó kulcsát Budapestre nézve - az óbudai rész 20%-ának érintetlenül hagyásával - 24-ről 22%-ra szállitotta le. Mindezek a mérséklések az általános jövedelmi pótadó kivetési kulcsának ugyanakkor bekövetkezett jelentékeny (majdnem kétszeres) felemelésével voltak szoros kapcsolatban.
Igy létesült a házbéradó a mai hármas 22, 20 és 16%-os kivetési kulcsa 20, 25 és 30%-os épületfenntartási és értéktörlesztési költségek levonása mellett, mely kulcsok a nyers jövedelemmel szemben 17.6, 15. illetőleg 11.2%-os megterhelést jelentenek. Itt mindjárt megjegyzem, hogy egyszerüsités czéljából, a jelen javaslatban az épületfenntartási és értéktörlesztési költségek levonását elejtve, a nyers jövedelmet a fenti kulcsok szerint veszem adó alá a törtrészek elhagyásával. Ezeken röviden érintettem ama lassu változások egész folyamatás, melyeken házadónk a mult század közepétől napjainkig átment. Igy adva van az alap, melyek házadónk reformja organikus módon felépithető.
Alig lehetne elfogadható indokot felhozni arra nézve, hogy házadórendszerünket gyökeresen felforgassuk s annak mai jellegzetes ét alakját: a béradót és osztályadót elejtsük. Ott ugyanis, a hol a valóságos bérösszeg ismeretes vagy pedig a bérleadás esetén elérhető valószinü bérjövedelem megállapitható, nincs ok arra, hogy a ház haszonértékét, e legérzékenyebb kifejező alapot elvetve, más adatot keresssünk a házadó kivetéséhez. Igy jő létre a házbéradó, mely mellett azonban czélszerüségi szempontokból a házosztályadót is fenn kell tartani. A mezőgazdasággal foglalkozó népesség lakásainál, valamint falvakban, a tulajdonos által lakott saját házaknál ugyanis valóságos bérösszeg nincs, az elérhető bérjövedelem kinyomozása pedig - az összehasonlitásra alkalmas béradó tárgy hiányában - képzeleti számokhoz vezetne.
Ennélfogva nem marad egyéb hátra, mint a megadóztatandó ház használati értékének külső ismertető jelek alapján való meghatározása. Nehogy azonban a külső ismérveken nyugvó adóztatás módja az épitkezést az egészségre nézve ártalmas irányba terelje (mint p. o. az ajtó- és ablakadónál), a mi viszonyaink közt leghelyesebbnek mutatkozik a használati érték megállapitásánál a lakásrészek alapulvételének fenntartása. A lakásrészek számán alapuló osztályozás vonja tehát maga után a házosztályadó megfelelő, a bérjövedelmek országos átlagán felépitett tarifatételének alkalmazását, mely tarifatételben a haszonérték mint adóalap, közvetve bennfoglaltatik. Ily módon a béradó kiegészitő része gyanánt szereplő házosztályadó, a lakrészeken nyugvó osztályozás adótételeiben foglalt béregyenértéket is kifejezi és pedig a házosztályadó alá eső helyeken alkalmazott béradót megközelitő arányban.
Ezeken a helyes adózási elveken nyugodott eddig is házadó rendszerünk s két tagozatának: a béradónak és osztályadónak egymáshoz való viszonya. Ezt a rendszert oda fejleszteni, hogy az osztályadó terhe egy szinvonalra hozassék a béradó terhével, nem volna igazságos, mert ez a megoldás ellenkeznék a házadó lényegével. Mig ugyanis a földbirtoknál a jövedelem a termények világpiaczi árának alakulásától függ, s ezen egységes árképződés folytán a kimunkált hozadékra csakis egyenlő adókulcs alkalmazható, addig a ház jövedelme egészen máskép alakul. Itt a hozadék emelkedése localis okokon nyugszik. Függ első sorban az illető hely gazdasági jelentőségétől, culturális fejlődésétől, különösen pedig a kinálatot meghaladó kereslettől. Ez utóbbi jelenségnek természetes következménye az adónak átháritása, a mely a házbéradónál többnyire be is következik.
Ily esetekben az erősebb adóztatás teljesen indokolt, a mint azt általános házbéradó alá eső helyeken a magasabb adókulcs alkalmazásával szintén követjük, mert a tőkének az egyéni tevékenységtől függetlenül előálló magasabb kamatozása is kétségtelen. Oly helyeken azonban, hol a háztulajdonos azért nem menekülhet az adóteher alól, mert annak átháritása lehetetlen, a realizált tőke hozadéka is csekélyebb, ennélfogva ez a körülmény az adókulcs megállapitásánál feltétlenül számbaveendő.
Ez az eset pedig leginkább házosztályadó alá eső helyeken fordul elő; ennélfogva kétségtelen, hogy a házosztályadó csakis akkor mondható igazságosnak, ha annak tarifája közel áll az e helyeken bérbeadott helyiségek béradójához, mert különben e két adónem között hiányzik a teherelosztás helyes aránya. Hogy házadónknak két alakja - az 1875-iki reform óta - mennyire távolodott el egymástól, azt az adóstatisztikai adatok szembeszökően kimutatják. A ma legenyhébb (16%-os) házbéradó ugyanis a házosztályadó második és harmadik fokozatába tartozó helyeken országos átlagban 266%-kal sulyosabb a házosztályadónál (Egyenesadó-statisztika, V. kötet, 258. lap), igen sok helyen pedig háromszorosan, sőt négyszeresen is felülmulja átlagban az ugyanott kivetett házosztályadót, igy Szabadkán, Szegeden, Debreczenben, Szolnokon, Rózsahegyen, Félegyházán, Nagybecskereken, Nyiregyházán stb.
Az adóstatisztikának ezen megdönthetetlen számadatai világosan igazolják, hogy a béradóban és az osztályadóban megnyilatkozó teherviselés egy és ugyanazon helyen mily nagy igazságtalanságokat rejt magában. Következőleg a házadónak az egész adókivetési rendszert átfogó reformját nem a pénzügyi érdek, hanem egyedül és kizárólag az a körülmény teszi elengedhetetlenül szükségessé, hogy a házadó két alakja: az osztályadó és a béradó közt létező nagy aránytalanság lehetőleg kiegyenlittessék, a nélkül azonban, hogy ez a kiegyenlités az államháztartás mérlegét megzavarja. A kiegyenlitésnek ez a megoldása látszólag igen könnyünek mutatkozik: leszállitani a házbéradót és a veszteséget a házosztályadó emelésével behozni.
Ezt azonban nem tartozom czélhoz vezető megoldásnak azért, mert a házosztályadónak minden emelés mellett is megmaradna az az eredeti hibája, hogy a lakrészek száma szerint emelkedő tarifája az egyik setben talán nagyobb, de az esetek tulnyomó számában mégis aránytalanul kisebb terhet jelentene az ugyanott bérbeadott helyiségek béradójánál. De a tarifa fejlesztése abban szenvedne leginkább hajótörést, hogy a béradó és osztályadó közötti távolság majdnem minden egyes helyen más-más százalékban fejeződik ki, mely körülmény akarhányszor a lakosság számától is független. Házadónk reformjának egynegyed századot meghaladó ideje óta ugyanis egyes helyeken a gazdasági élet már kibontakozott a mezőgazdaság egyoldaluságából és az ipar s kereskedelem ternén érvényesiti erejét.
Ez a fellendülés s ezzel kapcsolatban a lakosság jólétének emelkedése, vagyoni gyarapodása, egyszerübb vagy fényüzőbb épitkezése - mindenütt más és más arányokat öltött és gyakorolt különböző mérvben irányitó befolyát a házbérek emelkedésére is. A statisztika adatai szerint a házosztályadó második és harmadik fokozatába tartozó rendezett tanácsu városokban és községekben azt látjuk (Egyenesadó-statisztika V. kötet 157. oldal), hogy 232 ilyen községben (városban) a bérbeadott s 16%-kal adózó lakrészekre eső béradónak lakrészenkénti átlagos terhe
| 2-3 K között ingadozik 3 községben | |
| 3-4 K között ingadozik 5 községben | |
| 4-5 K között ingadozik 7 községben | |
| 5-6 K között ingadozik 9 községben | |
| 6-7 K között ingadozik 15 községben | |
| 7-8 K között ingadozik 17 községben | |
| 8-9 K között ingadozik 22 községben | |
| 9-10 K között ingadozik 26 községben | |
| 10-11 K között ingadozik 20 községben | |
| 11-12 K között ingadozik 16 községben | |
| 12-13 K között ingadozik 33 községben | |
| 13-14 K között ingadozik 22 községben | |
| 14-15 K között ingadozik 11 községben | |
| 15-16 K között ingadozik 11 községben | |
| 16-17 K között ingadozik 5 községben | |
| 17-18 K között ingadozik 5 községben | |
| 18-19 K között ingadozik 4 községben | |
| 20-21 K között ingadozik 1 községben |
következőleg az ilyen helyeken egy tovább fejlesztett házosztályadó-tarifa alá leendő beosztályozása leküzdhetetlen nehézségbe nem ütköznék s egyenesen lehetetlenné tenné az igazság követelményeinek megfelelő arányositás keresztülvitelét. Ezekben a községekben a házadó csakis százalékos adókulcs alkalamzása mellett simulhat igazságosan az épületben fekvő tőke kamatjövedelméhez, mert ilyen helyeken bármilyen aprólékos részletekbe menő sok fokozatu házosztályadó is mindig hibákban szenved és az egyöntetüség révén a gyengébbet is sujtjuk, vagy az erősebbet megokolatlan előnyben részesitjük.
Ezzel eljutottunk házadórendszerünk egyik generális bajának feltárásához, a melynek ugyszólván egyetlen orvosszere: a házbéradó általánositása oly helyeken, a hol arra a nagy aránytalanosság kiegyenlitése miatt szükség van. Hogy azonban az általános házbéradó érvényesülésének nagyobb teret biztosithassunk, a statisztikai adatok segélyével általános házbéradónk hibáival is tisztába kell jönnünk, hogy azután mindent feltárva, a törvényjavaslat alapvető intézkedéseinek egészséges és szükséges voltát is mindjárt felismerjük. Általános házbéradónknak első nagy hibája, hogy fokozatokat nem ismer. A székesfőváros külön házbéradó-kulcsától eltekintve - a legkisebb községben is 15%-kal nehezedik a nyers házbérjövedelemre, ugy hogy a lakrészek felének bérbeadása már a legkisebb községet is feltolja az általános házbéradóba.
Erre az igazságtalanságra vezetendő vissza az a jelenség, hogy az általános házbéradó alá tartozó helységek csoportjában ma oly jelentéktelen községeket is találunk, mint Verbichusták, Pusztafödémes, Cherubincserna, Kis-Chlivény, Frigyesfalva, Tarnócz, Hornya stb. Ezekben a községekben a véletlen játéka, többnyire egy-két nagyobb uri lakásnak a vele kapcsolatos földbirtokokkal együtt való bérbeadása elég arra, hogy a községben létező összes lakrészek csekély számánál fogva, az egész helység a házosztályadó első fokozatából egyszerre a 15%-os általános házbéradó alá kerüljön - a véletlen ok megszüntével pedig ismét a korábbi állapot restituálódjék.
Arra kell tehát törekedni, hogy ilyen hullámvonalu adóztatás házadórendszerünkben többé elő ne forduljon és ép ez okból a magasabb házbéradó alá tartozandóság feltétele gyanánt - a házosztályadónál főleg a városi jellegben kifejeződő erősebb adóztatás analogiájára - szintén a népesség nagyságát kell odaállitani. Alig szorul ugyanis további bizonyitásra, hogy a házakban realisált tőkének magasabb kamatozása tulnyomólag a népesség számától függ. A népesebb községekben az épitkezéseknél már kényelmi szempntok is érvényesülnek, melyek azután a bérjövedelmet szintén emelik. Csak nagyobb népesség együttléte esetén áll elő a természetes fejlődésnek az a folyamata, mely az erősebb adóztatásnak feltételeit maradandólag biztositja s kizárja a véletlen esélyeit. A lakosság számának figyelembevételével kell tehát a házosztályadóról - ennek erősebb fokozataink keresztül - átmeneteket létesiteni az általános házbéradóra és azt több fokozatuvá tagolni, hogy a legenyhébb fok, a természetes fejlődés arányaihoz képest, lépcsőfokot alkosson a következő magasabb fokozathoz.
A helyes adópolitikának ezeket a fontos és igazságos elveit valósitom meg a jelen javaslatban, a minőn az általános házbéradónak eddigi 15%-os tényleges kulcsát három fokozatuvá: 15, 11 és 9%-os kulcscsá tagozom és azoknak alkalmazását az egyes helyek lélekszámához kötöm. Nevezetesen a 15%-os adókulcs csakis azokban a községekben és városokban marad meg ezután, a melyeknek lakossága legalább 15.000 lélekből áll; azokban a községekben és városokban ellenben, melyeknek lakossága 15.000 léleknél kevesebb, de 1000 léleknél több, az eddigi 15%-os kulcs 11%-ra mérsékelődik. Ezt a 11%-ot alkalmazom - az eddigi 15% helyett - a gyógyfürdőkre is általában, valamint általános házbéradó alá nem tartozó oly helyeken, hol a lakosság száma 1000 léleknél több, a bérbeadott épületek nyers jövedelmére az eddigi 11. 2% helyett.
Végül ezt a 11%-os kulcsot mét két százalékkal - 9%-ra - mérsékelem az 1000 léleknél nem több lakossal biró községekben és pedig tekintet nélkül arra, hogy általános házbéradó alá esnek-e vagy sem. Az általános házbéradó alá tartozandóságnak eddigi feltétele: a lakrészek felének bérbeadása változatlanul marad ugyan, de másképen határoztatik meg az a terület, a melyen belül - ugy a béradónál, mint a házosztályadónál - az egyforma adókulcsok alkalmazandók. Az alább következőkből kitünik, hogy ennek az intézkedésnek némi nyomát már az 1875:XXIII. tc. 7. §-ában is megtaláltuk; csak a megkezdett uton kell tehát tovább haladtunk, hogy különösen hábéradónknak ezt a másik lényeges hibáját is orvosoljuk s a terhet elvegyük onnét, a hol az ma sok és elvigyük oda, a hol az ma kevés.
E szerint az arányos adóztatásnak második követelménye - annak a területnek elhatárolása volna, a melyen belül a házak jövedelme egyenlékeny, s ennélfogva az aznos adókulcs alkalmazása indokolt. Az adóztatás helytelenségeit élesen megvilágitó statisztikai adatok igazolják, hogy a házadó reformjának mennyire elengedhetetlen feltétele annak az álláspontnak, teljes kidomboritása, hogy adózás szempontjából különbséget kell tenni a helység belső és külső területe közt, nehogy a község vagy város belső területe a mezőgazdasági majorságokat, tanyákat és pusztákat, nemkülönben a külső részekben fekvő csekélyebb haszonértékű házakat is belevigye a magasabb házosztályadóba vagy esetleg a béradóba és viszont, hogy a mezőgazdasági jellegü épületek ne billentsék le a mérleget a ki nem bérelt lakásrészek javára a város vagy község egész területére kihatólag akkor, a mikor az illető helység a vidék góczpontjává fejlődött és a házakban realizált tőke magas kamatot nyujt.
A törvényhozás már 1868-ban a XXII. törvénycikk 11. §-ában szintén erre az álláspontra helyezkedett s ezt a felfogást az 1875. évi XXII. törvénycikk 7. §-a még inkább kidomboritotta, kimondván, hogy „a házosztályadó első fokozata szerint vétetnek adó alá azok a házak, melyek a várostól vagy helységtől, a melyhez tartoznak, egy kilométernél távolabb feküsznek, ha nem nyaralókul, hanem a tulajdonos vagy tisztje és házi cselédei lakásául használtatnak”. Ezen törvényes intézkedésnek gyakorlati keresztülvitele azt követelte volna meg, hogy a helységen kivül fekvő s mindenkor a házosztályadó első fokozatába tartozó épületeket a belső területről elkülönitve kellett volna összeirni s házadó alá venni; minek logikus consequentiájakép a külső terület épüeltei annak a kérdésnek elbirálásánál, hogy a belső területen általános házbéradó, vagy pedig házosztályadó s ennek melyik fokozata alkalmazandó, számitáson kivül maradtak volna.
Sajátságos azonban, hogy a gyakorlat ezt a kérdést egészen más irányban oldotta meg. A külső területet meghagyta ugyan a házosztályadó első fokozatában, de a külső terület lakrészeinek számát a belső terület házadóterhének elbirálásánál szintén számitásba vette. Igy keletkezett azután az az abnormitás, hogy törvényhatósági joggal felruházott városaink közül nem esnek általános házbéradó alá: Debreczen, Komárom, Versecz, Pancsova, Szatmárnémeti, Kecskemét, Szeged, Hódmezővásárhely, Marosvásárhely, Baja, Ujvidék, Szabadka és Zombor, tehát az ország legvagyonosabb helyeinek épen a fele, - nem pedig a legtöbb esetben azért, mert e városok mezőgazdasági jellegü nagy külső területei a bérbe nem adott lakásrészek többségét biztositják.
Ezt a helytelen gyakorlatot azonban továbbra is fenntartani nem lehet, mert a házadóstatisztika adatai azt igazolják, hogy azok a törvényhatósági városok, a melyek ma a 15%-os tényleges házbéradó alá tartoznak, pl. Kassa, Nagyvárad, Győr, Sopron, Kolozsvár stb. 500-600%-kal viselnek nagyobb házadóterhet, mint a fentebb emlitett városok. Hogy ezt az aránytalanságot egy gyakorlati példában is bemutassuk, a következő eredményre jutunk. Szegeden nincs az összes lakrészeknek fele bérbeadva, tehát Szeged nem esik általános házbéradó alá, mig ellenben Nyitrán ki van bérelve a lakásrészek fele, a miért ott minden háztulajdonos házbéradót fizet. Ennek az a következménye, hogy Nyitrán a saját öt szobás házában lakó háziur 800 korona béracquivalens mellett 120 korona házbéradót, mig Szegeden hasonló körülmények között csak 24 koronát fizet, azaz csupán ötödrészét a nyitrai házadónak, pedig közismert dolog, hogy a lakások Nyitrán mivelsem drágábbak, mint Szegeden.
Azt hiszem, hogy a helyes és igazságos adóztatás szempontjából felesleges tovább bizonyitanom, hogy a külső terület adózása a belső területétől egészen elkülönitendő. Elkülönitendő pedig nemcsak azért, hogy a külső területen fekvő mezőgazdasági épületeket védve, a belső területet indokolatlan előnyben ne részesitsük, de szükséges a különvált adózás még azért is, mert akárhányszor ismét a belső terület szorul védelemre. Az olyan községekben ugyanis, melyeknek határában nagyobb nyaralótelepek, vagy gyógyfürdők, klimatikus helyek vannak, e helyeken magasabb culturával kapcsolatos társadalmi élet fejlődik.
A drágább bérletek tehát csakis ezeken a telepeken fordulnak elő minden visszahatás nélkül az anyaközségre; következőleg az erősebb adóztatásnak egyedül ezeken a helyeken van jogosultsága. Erre az álláspontra helyezkedtünk a községek érdekeinek megvédése végett a gyógyfürdőknél már eddig is, mely elvi szempont a házadóban mindenütt következetesen alkalmazandó, a mint azt a javaslat 5. §-a is teszi a külön adókörzetek alakitásával. Csak oly módon lehet a házosztályadót fenntartani a mezőgazdaság körében, a hol a házadónak ez az alakja alkalmas egyedül a kevésbé értékes épületek hozadékának érintésére, s lehet a százalékos adó-kulcscsal dolgozó házbéradó érvényesülésének nagyobb teret biztositani oly helyeken, a hol arra az arányosság szempontjából elengedhetetlenül szükség van.
A belső területnek a külső területtől elkülönitett adóztatásában kifejeződő védelmi rendszert viszem a javaslat 10. §-ában következetesen tovább a legalább 15.000 lélekből álló városok házadójában, jelesül azoknál a városoknál, melyek ez idő szerint házosztályadó alá esnek, miután e városok mindegyikénél nincsenek meg azok a feltételek, melyek a belső részek egész területén a 15%-os általános házbéradónak alkalmazását indokolnák. A statisztika adatai azonban azt igazolják, hogy még az ilyen városokban is az egyes közigazgatási kerületek között óriási eltérések vannak a bérjövedelmek hullámzásában. Ha tehát az ilyen városok belső részeinek eegész területén a 15%-os általános házbéradó helyett nem nyerhet, csak az arányos teherviselés elvének kivánok eleget tenni akkor, midőn az olyan, több ezer lakossal biró városrészeket, melyek az ipar és kereskedés főpontjai, s a hol az épitkezésbe fektetett tőke nagyobb kamatot hajt s ezzel karöltve a telekjáradék is emelkedik, külön adókörzetekké alakitom és az adóztatásnál nem veszem egyenlő elbánás alá a mezőgazdaságnak és kisiparnak menedéket nyujtó városrészek primitiv épületeivel. Mert ennyire egyenlőtlen haszonérték egyenlő megadóztatása merőben ellenkeznék házadónknak azzal a felfogásával, mely az arányosság szempontjából létesitett több fokozatu bér- és osztályadó alkalmazásában fejlődik ki.
Következőleg nem tartható fenn az az állapot, hogy nagyobb városokban azoknak egész területe eegymással azonosittassék és az egyes kerületek az adózás szempontjából egymásra kölcsönhatást gyakoroljanak, ha csak az egész város nem esik a legmagasabb fokozatu általános házbéradó alá. Az ily irányu reform szükségszerüségét bizonyitja - a mint már emlitém - az adóstatisztikának a házosztályadó második és harmadik fokozatába tartozó városok házadóját feltüntető táblázata (Egyenesadó-statisztika, V. kötet, 157. lap), mely arról tanuskodik, hogy a törvényhatósági joggal felruházott városok belső területén 300-400%-ig terjedő különbség észlelhető az egyes kerületekben a házbéradó lakrészenkénti átlagos terhe között, a minek természetszerü következménye, hogy még inkább megdöbbentő az aránytalanság oly esetekben, midőn a házat egészben vagy részben a tulajdonos lakja és csak házosztályadót fizet.
Fentebb már reá mutattam arra a hullámvonalu adóztatásra, mely mai általános házbéradónkat jellemzi, a melynek pedig egy egészséges adórendszerben előfordulni nem szabad. Az ilyen állapotok keletkezésének vetek a javaslat 18. §-ában gátat az által, hogy a legmagasabb házbéradó behozatalára három évi átmeneti időt állapitok meg, a mely idő alatt a helyzet minden valószinüség szerint kialakul annyira, hogy a legerősebb adóztatás feltételei vagy megmaradnak, vagy esetleg visszafejlődnek. Teszem ezt különösen még azoknak a városoknak érdekéből is, melyekben csak a külön adókörzetek fizetik a 11%-os általános béradót, a többi részre pedig a házosztályadó nyer alkalmazást. Ezek az utóbbi városrészek akkor, a mikor a város egész belső területe, a feltételek beálltával egyszerre a 15%-os általános házbéradó alá kerülne, szintén kiméletet érdemelnek.
A mezőgazdasági és ipari érdekeknek az egyöntetüség megbontását maga után nem vonó lehető védelmét a javaslat szintén honorálja, a mennyiben a külterületen levő mezőgazdasági és ipari körzeteket az általános házbéradó alól mentesiti, a bérbeadott épületekre a legenyhébb kulcsot rendeli, s a bérbe nem adott épületeket szintén a házosztályadó legenyhébb tarifája szerint adóztatja meg. Bár elismerem, hogy daczára a házbéradó kulcsain, különösen pedig az adókulcsok helyi alkalmazásán történt változtatásnak és az eddigi szigoru szabályok enyhitésének - ezek a kulcsok még mindig elég magasak, s Ausztriát kivéve, alig van állam, melyben hasonló magas adókulcsok volnának; a béradókulcsok további mérséklésében azonban - sajnálatomra - ez idő szerint tovább nem mehetek. Határt szab ennek egyrészt a pénzügyi érdek: az államháztartás mérlege, másrészt pedig az a körülmény, hogy
a) a II. oszt. keresetadó eltörlésével a kisebb existentiák tulterheltségén már ugy is segitve van,- továbbá, hogy, b) az általános jövedelmi pótadó helyébe lépő jövedelemadó épen a házbéreknél igen jelentékeny adómérséklést jelent. Az általános jövedelmi pótadó ugyanis a házbéreknél a kivetett házbéradónak 30%-a. Átszámitva ezt a nyers házbérjövedelemre, az általános jövedelmi pótadó terhe ma, a) a székesfővárosban 5.4%, b) a 20%-os általános házbéradónál 4.5%, c) a 16%-os házbéradónál pedig 3.6%. Ezzel szemben a jövedelemadó először is 600 K-ás létminimumot nyujt s itt a ma általános jövedelmi pótadó terhét teljesen elengedi, azontul pedig nem egészen 0.72%-ból indulva ki a) az 5.4%-ot sehol el nem éri, b) a 4.5%-ot csak 70.000 K körül, c) a 3.6%-ot pedig csak 18.000 K jövedelemnél éri el. Ezt, a jövedelemadó emelkedése szerint változó tehermérséklést az 1-5. szám alatt mellékelt táblázatok tüntetik fel.
A házadót ma - némi kezelési könnyebbség kedvéért - három év tartamára való érvénynyel kell az 1883:XLIV. törvénycikk 11. §-a értelmében megállapitani. A három évi kivetés alapja a házbéradónál: a kivetési időszak első évét megelőző évre megállapitott házbérjövedelem; a házosztályadónál pedig: ugyanerre az évre megállapitott osztályozás. Ebből az következik, hogy az időközi bérhullámzások és az egész község vagy város osztályozására kiható változások három éven belül az adózásban nem jutnak kifejezésre, mert mindkét esetben egy önkényesen kiszakitott év bérhozadéka, illetve osztályozása szolgál az adókivetés alapjául. Kétségtelen, hogy ez az eljárás emelkedő bérjövedelmek mellett hátrányos az államkincstárra nézve, hanyatló házbérjövedelmi irány esetén azonban, különösen a jelzáloggal terhelt házaknál, az adózóra nézve egyenesen válságos is lehet. Ennélfogva abból az elvből kiindulva, hogy az adó lehetőleg a tényleges jövedelemhez, a ház valódi haszonértékéhez simuljon, a házadó is, ép ugy mint a többi adónemek, évről-évre állapitandó meg.
Hogy szilárdabb alapot nyerjen a házadó, e kiválóan tárgyi adó kivetése, minden egyes város és község részére házadó-kataszter készitését javasolom, a mint ez több helyen már ma is megvan. Ez által évek hosszu sorára takaritjuk meg azt a munkát, melyet az évenkint visszatérő összeirások megkivánnak, mert mindegyik összeirás, ha az pontos, épen olyan terjedelmü munkát és költséget igényel, mint a kataszternek egyszer való elkészitése. De továbbá a kataszternek elkészitését még az a körülmény is indokolja, hogy általa az adótárgyak összeirása is perlectebbé válik.
Az adóstatisztika adatai szerint ugyanis ma igen gyakori az eset, hogy a helytelen összeirás folytán a lakrészek száma ugyanazon a helyen az egyik kivetési cyklusban sokkal kevesebb, mint előzőleg volt, vagy a következő cyklusban megállapittatott. Ennek oka egyrészt az összeirás helytelensége, másrészt, hogy sok esetben összeirás nem is történik, hanem az előző kivetési lajstrom lesz helytelenül lemásolva. Ezeket a hibákat meg lehetne ugyan szüntetni a mai rendszer keretében is az által, ha a pénzügyi közegek az összeirás helyességét mindenkor felülvizsgálják. Ez azonban a személyzetnek nagymérvü szaporitását igényelné, mert általa a házadó tárgyainak összeirását - az ellenőrzés révén - a pénzügyigazgatóságokra háritanók át, a mi nemcsak kétszeres munkát, de kétszeres költséget is jelentene. Ezzel szemben a megcsinált házadó kataszer egyszersmindenkorra szóló felülvizsgálatának költsége számba sem jöhet, s e mellett a pénzügyi közegek abba a helyzetbe jutnak, hogy a lakrészek számát községenként (városonként) törzskönyvszerüleg nyilvántarthatják és ennek alapján a leghatékonyabb ellenőrzést gyakorolhatják minden kivetés alkalmával a nélkül, hogy az ellenőrzés helyszini vizsgálatot igényelne.
De továbbá a mai kivetési rendszernek igen nagy hibája az is, hogy nagyon gyakran adóügyi szakismeretekkel nem biró községi közegek döntik el a házadó vitás kérdéseit az összeirásban, melynek hibáit és tévedéseit azután - a kivetés jogerőssé váltával - utólag már alig lehet rectificálni. A házadó-kataszter elkészitésével és nyilvántartásával ezek a visszás állapotok a felülvizsgálatban szintén megoldódnak. A házadó-kataszter behozatalát és nyilvántartását tehát a munkamegtakaritás és az adózásban megkivánt rend teljes helyreállitása, valamint az ellenőrzésnek könnyüvé és e mellett olcsóbbá tétele követeli meg. Annak megemlitése után, hogy a kivételes adómentességekről szóló törvényektől eltekintve, a ma érvényben álló házadószabályok az 1868:XXII., 1870:LI., 1873:VI., 1875:XXIII., 1883:XLIV., és XLVI. és az 1896:XXIII. t. -czikkekben foglaltaknak, áttérek a házadónak egyes, a fennáló törvényekkel szemben megváltozott szakaszainak ismertetésére.
Az 1-3. §-okhoz
A házadó kivetése, különösen pedig a házosztályadónál a lakásrészek száma szerint fokozódó adótételeknek megfelelő alkalmazhatása szükségessé teszi annak megállapitását, hogy adózás szempontjából egy háznak mi tekintessék. Alig szorul további bizonyitásra, hogy a megoldás csakis a házak számozásában kereshető, nevezetesen, hogy mindazok az épületek, melyek egy számmal vannak ellátva, álljanak bár több födél alatt és legyenek bár több személynek tulajdonában, egy adótárgyat alkotnak. Ez az álláspont érvényesül a telekkönyvi betétek szerkesztésénél, ezt fogadtam el a jelen javaslatban is általános elvül, habár kénytelen voltam ez alól két esetben kivételt tenni. Az egyik a volt határőrvidéki részekre vonatkozik s a házközösségi épületeket érinti.
A volt határőrvidéki részeken már megszünt vagy ezentul feloszló házközösségeknél ugyanis az egy számmal ellátott épület akárhányszor a lakásrészek száma szerint osztatik meg a házközösségi tagok között, ugy hogy az ilyen ház több személy külön tulajdonává válik, a nélkül azonban, hogy az elkülönitett tulajdon a külön házszámozásban mindenkor kifejeződhetnék. Ily esetben tehát jogsérelem következnék be az osztozkodó tulajdonosokkal szemben, ha az épület továbbra is közös tulajdonnak vétetnék az adózásban, mert ez a körülmény a házosztályadó magasabb adótételeinek alkalmazását vonná maga után. Ennek elkerülése végett vélném kimondani a javaslatban, hogy az ilyen épületek az adóztatásban a használat szerint alakuló külön házaknak tekintessenek. Ennek az álláspontnak csak corollariuma a javaslatnak az a további rendelkezése, hogy oly esetekben, midőn Horvát-Slavonországok területén a kitkon feloszlott házközösségeknél a földadó a fennálló szabályok értelmében elkülönitve iratik elő, a különvált adózás a házadó kivetésénél is figyelembe veendő.
A második kivétel az ország különböző részeiben sporadikusan, nagyobb tömegben csak Fiume városábaán és kerületében, valamint általában a tengerparton fordul elő. Ezek az utóbbi kivételek már az 1891:XVI. tc. 23. §-ának megalkotásánál arra inditották a törvényhozást, hogy a telekkönyvi betétek elkészitése Fiume városában és kerületében az ottani viszonyoknak megfelelő eltérésekkel rendeletileg történjék. Az e tárgyban kiadott s az 1901. évi M. R. Tárában megjelent 67.785/1900. számu igazságügyministeri rendelet alapelveit vettem én is támpontul e kérdés szabályozásánál, hogy a házadókataszter és a telekkönyvi betétszerkesztés lehetőleg azonos elveken nyugodjék.
A 4-7. §-okhoz
A 4-7. szakaszokban foglalt rendelkezések, helyesebb szövegezéssel, egyrészt az 1868:XXII., illetőleg az 1875:XXIII. tc. vnatkozó rendelkezéseiből vétettek, másrészt azoknak czélja az indokolás általános részében elmondottak után legfeljebb csak a 6. §-ban tárgyalt jogorvoslat szempontjából igényel még némi magyarázatot. A fennálló törvények értelmében a házadó egyénenkénti kivetése ellen irányuló felebbezések, illetőleg panaszok elintézése másodfokon a közigazgatási bizottság, utolsó fokon pedig a közigazgatási biróság hatáskörébe tartozik. A következetesség azt hozná tehát magával, hogy az a jogorvoslat is, mely egyrészt az azonos teheer alá kerülő terület megállapitása, másrészt a magasabb tehernek az egész községre czélba vett behozatala körül netán fennforgó jogsérelem elháritására irányul, eme forumok által intéztessék el. Ennek daczára a jelen szakaszban tárgyalt vitás kérdések elintézését továbbra is az administratio keretében vélném meghagyandónak, egyrészt azért, mert a javaslat a mai helyzetet lényegesen megjavitja, másrészt pedig tisztán gyakorlati szempontból, a kivitel könnyebbsége végett. Az által ugyanis, hogy a külső területnek adozása a belső területéből elválasztatik, továbbá, hogy az állandóan adómentes épületek a házadó fokozatainak megállapitásánál számbaveendő lakrészek között nem szerepelnek, már nagyobbrészt eliminálva vannak a szülőokai azoknak a differentiáknak, melyek az általáos házbéradó vagy a házosztályadó s ezeknek melyik fokozata alá tartozandóság kérdésében a község (város) képviselete és a pénzügyi közegek között felmerülhetnek.
A házadókataszter felvételében szintén tisztázódni fog a lakrészeknek adóköteles vagy adómentes volta; ennélfogva a mi nézeteltérés a magasabb teher behozatala körül még felmerülhet, az kevésbbé érinthet lényeges momentumokat és e mellett minden valószinüség szerint helyszini vizsgálatot igényel. Ez pedig az administratio keretében végezhető el legczélszerübben és leggyorsabban, nehogy annak halasztása miatt az évi kivetés perfectuálása az egész községre hosszabb időn át függőben maradjon, megakassza a pótadók kivetését és zavarja az egész vonalon az adóügyi kezelést. Jogsérelem esetén az egyesek helyett a község (város) képviselete lenne hivatva felebbezni és pedig azért, mivel az e §-ban megállapitott eljárás körül felmerülő tévedések együttes orvoslása - helyi közérdek.
A II. fejezethez
Az indokolás általános részében elmondottak után a 8-16. szakaszokban foglalt rendelkezések közül csakis a 8, 13-14. §-ban foglaltak igényelnek némi fölvilágositást. A házbéradó alkalmazásáról szóló 8. § az 1868:XXII. tc. 3. §-án alapszik azzal a kiegészitéssel, hogy a ház tartozékaiért, s igy az udvartérért, valamint a felépitmény nélkül álló pincehelyiségekért fizetett bérösszegek is házbéradó alá esnek. Az udvartér földadó alá nem esik, miután a háznak a tartozéka; következőleg ha bérbeadatik, mint p. o. vendéglőknél stb., ez a jövedelem csakis házbéradó alá tartozhatik.
Ugyanez áll a felépitmény nélkül álló bérbeadott pinczehelyiségekre is, mert ugyanazt az adótárgyat, a szerint a mint önmagában vagy tartozékképen áll, más-más adónem alá vonni nem lehet. Az 1902. évi márczius hó 15-én 6.815. szám alatt kiadott igazságügyministeri rendeletnek czélja szintén az, hogy az ilyen pinczék a jogbiztonság érdekeinek és a telekkönyvi rendszer elveinek megfelelően mint épitmények telekkönyveztessenek. A mióta a házadónak mai rendszere nálunk életbelépett s az az 1868. évi XXII. törvénycikkben alkotmányos uton szentesitést nyert, e törvény 3. és 5. §-ai alapján a házbéradó alá eső tisztajövedelem meghatározásánál mindig az az elv érvényesült, hogy a fizetett bérösszeg, a hozzá tapadó mellékjárulékokkal együtt a maga egészében tekintendő adóalapnak. Különösen városokban az egészségügyi intézmények fejlesztése s a mindinkább nagyobb kényelemre törekvő épitkezések folytán azonban a szorosabb értelemben vett lakbér mellé lassanként több és több olyan mellékjárulékok is sorakoztak, melyekre nézve, ha elkülönitve állapittattak meg, nem egy esetben vitássá vált azoknak adókötelezettsége.
Ezért már az 1873:VI. tc. 2. §-a intézkedik ezen mellékjárulékok megadóztatásáról; a jelenleg érvényben levő 1883:XLVI. tc. 3. és 4. §-ai pedig a fejlemények ujabbi alakulásának megfelelőleg szabályozták ezt a kérdést. Ezek az elvek vannak a jelen szakaszban is egybefoglalva az eddigi álláspontnak határozottabb és a vitás eseteket kizáró kidomboritásával. Ezek közé a vitás esetek közé tartozik például annak kimondása is, hogy nem tekinthető bérjövedelemnek a ház gondozásával megbizott egyénnek a bérlők részéről külön fizetett járandóságok. Minthogy a házbéradónak tárgyát csak a házra eső bérjövedelem képezheti, gondoskodnom kellett arról is, hogy a házzal együtt bérbeadott más tárgyakra eső jövedelem ennél az adónemnél levonassék. Hogy azonban ez a levonás a házbérjövedelmet aránytalanul meg ne apaszthassa, illetőleg a kincstári érdekek kijátszására alkalmul ne szolgálhasson, a házbérjövedelem helyes és igazságos megállapitásáról is gondoskodtam. A butorzatra levonható bérösszeg nagyságának meghatározása az eddigi gyakorlaton alapszik. Az albérletből eredő jövedelmet azért vettem ki a házadó alól, mert az nem illeti meg a háztulajdonost, pedig a házadó csakis erre vethető ki.
A javaslat szerint a székesfővárosnak óbudai része ugy az adóteher, mint az ideiglenes adómentességek nagysága tekintetében a székesfővárosnak egyéb részeivel azonos elbánás alá kerülne. A székesfőváros óbudai részének eddigi enyhébb házadója az 1872:XXXVI. törvénycikkben alapszik. E törvénycikk szerint Ó-Buda mezőváros Buda és Pest szabad kir. fővárosokkal oly módon egyesittetett, hogy Ó-Budán a házadónak akkor érvényen volt fokozata - az adótörvények általános szabályozásáig - a 133. § szerint fenntartatott. Az 1875:XXIII. tc. - tekintettel az addig lefolyt idő rövidségére - ezt az intézkedést érintetlenül hagyta. Az 1883:XLVI. tc. kormányjavaslatában azonban az egyenlő elbánásnak elve már kifejezést nyert. Ez az elv magába a törvénybe ugyan beiktatva nem lett, de az óbudai részre akkor megállapitott törvényes intézkedések kivételes jellegüeknek declaráltattak. Ennek indokát az a körülmény képezte, hogy az általános jövedelmi pótadó is ugyanakkor lett jelentékenyen felemelve s igy az óbudai részre egyszerre két adótöbblet nehezedett volna. Ennek a kivételes állapotnak további fenntartása azonban nézetem szerint a jelen adóreform megalkotásánál mivel sem indokolható, mert köztudomás szerint a székesfővárosnak a vámvonalak felé eső, sőt a jobbparton lev egyéb városrészei sincsenek kedvezőbb helyzetben Ó-Budánál, a mely közel 30 év óta élvezi különben is az enyhébb adóztatás kedvezményét.
A javaslatnak azon álláspontjából, hogy általános házbéradó alá nem eső helyeken a tényleg ki nem bérelt épületek a lakrészek száma alapján házosztályadó alá kerülnek, önként következik, hogy a 21. § a-d) pontjai alatt felsorolt lakásokra béradót kivetni nem lehet, mert hiányzik a béradó tárgya: a bérjövedelem. Ennek parificatió utján leendő megállapitása pedig ugyanabban a hibában szenvedne, a melynek elkerülése a házosztályadó fenntartását - a béradó mellett - indokolja. E § utolsó bekezdésében hatósági kényszerről lévén szó, a katonaság elszállásolása az adóztatás mérvét és állapotát nem érinti; ennélfogva a tulajdonos által használt épület házosztályadót fizet, a szállásadó által kibérelt épületrészek pedig béradó alatt maradnak.
A
A 22-25. szakaszokban foglalt rendelkezések a hzáadó általános indokolásában már eléggé ismertetve vannak; ennélfogva az ott elmondottaknak kiegészitéseül csak a következőkre szoritkozom: Daczára, hogy a házadó kivetésénél igen fontos momentum annak megállapitása, hogy mi tekintessék lakrésznek és nyitott helyiségnek, ez a kérdés eddig mégis csak rendeletileg volt szabályozva. Ebből akárhányszor nézeteltérések keletkeztek a judicaturában, melyek különösen akkor domborodtak ki jobban, midőn valamely községben a házadó erősebb fokozatának bekövetkeztéről van szó. Ezt a bizonytalanságot igyekszem megszüntetni a 22. §-ban, felsorolva a lakrészeknek nem tekinthető helyiségeket s egyben meghatározva a lakrész fogalmát.
Alig szorul további bizonyitásra, hogy lakrész alatt szorosabb értelemben csak a lakásul szolgáló épületrészek vagyis a lakószobák érthetők. De miután vannak olyan helyiségek is, melyek habár nem lakószobák, de épitkezésüknél fogva a lakhatás követelményeinek teljesen megfelelnek s legfeljebb némi átalakitás szükséges arra, hogy lakószobákká váljanak: kétségtelen, hogy ezek is adótárgyat képeznek. Az átalakitás terjedelmét a törvényben tüzetesebben körülirni alig volna lehetséges, de nincs is reá szükség. Az által ugyanis, hogy a lakrészeknek nem tekinthető helyiségek a javaslatban felsorolvák, hogy a mühelyekre és raktárakra nézve az adókötelezettség beálltának feltétele szabályoztatik, végre, hogy a lakrészeknek veendő helyiségek esetei a javaslatban szintén elég széles alapon tárgyaltatnak, ebben a kérdésben az administratió irányitására meg van adva a kellő támpont.
Köztudomásu dolog, hogy a konyhák és mühelyek akárhányszor a cselédség, illetőleg az iparos segédszemélyzet részéről hálásra is használtatnak. E körülmény azonban e helyiségek rendeltetését nem érinti, következőleg adómentességüket sem szünteti meg; viszont azonban, ha a lakószobában takaréktüzhely állittatik fel, vagy az egyuttal mühelyül is használtatik, az adókötelezettség továbbra is érintetlenül fennáll. Az eféle esetekre vonatkozik a 22. § utolsó bekezdése. A nyitott helyiségek meghatározása az eddigi szabályokban meglevő keretben lett a javaslatba felvéve, azzal a hozzáadással, hogy arányositás szempontjából a nyitott helyiségek kiegészitő alkatrészei, tehát korcsmák-, vendéglők- és szállodáknál a vendégszobák is felvétettek az üzleti helyiségek sorába.
Egyenként vizsgálva az eseteket, a házadó kivetési lajstrom adatai ugyanis azt igazolják, hogy a nyitott helyiségeknél a béradó akárhányszor 1.000%-kal magasabb a megfelelő osztályadónál. Ez a roppant nagy aránytalanság kétségen kivül a nyitott helyiségekre eddig eső s a 25. §-ban meghagyott adótételeknek jelentékeny felemelését követelné meg. Ez a megoldás azonban azért nem vezetne eredményre, mert a házosztályadó felemelése igen sok esetben az elérhető bérjövedelemre nehezedő adó összegét meghaladná; viszont az eképen bekövetkező tulterheltséggel szemben számtalan esetben a felemelt adótétel ismét messze alól maradna a béradón, következőleg az aránytalanság még mindig fennállana. Tagadhatatlan, hogy elvi szempontból a legigazságosabb alapon nyugvó megoldás annak kimondása lenne, hogy a nyitott helyiségek mindenütt házbéradó alá tartozzanak, akár kibérelvék, akár nem. Az adóztatásnak ez a módja a házbéradó reformjában keresztül vitt változások, jelesül a külső területnek a belső területtől történt elválasztása folytán be is fog következni épen oly helyeken, a hol az emlitett aránytalanságok a leggyakoriabban és legkirivóbbnak.
Egyebütt azonban ennek a tarthatatlan állapotnak lehető orvoslására alig marad más expediens hátra, mint a javaslat álláspontjához képest az összes üzleti helyiségeket kiegészitő alkatrészeikkel együtt, tehát szállodáknál a vendégszobákat is, a nyitott helyiségek közé sorozni. A házosztályadó tarifája marad a régi, egy-két tételnél azzal a változtatással, hogy a kivetés megkönnyitése végett a fillérek egész koronává kerekittettek ki.
Nehogy kétszeres adózás esete álljon elő, illetőleg az adómentesség nullificáltassék, a házosztályadó kivetésénél sem a bérbeadott, sem pedig az állandóan, vagy ideiglenesen adómentes lakrészek számitásba nem jöhetnek. Az ideiglenesen adómentes lakrészek azonban az országos betegápolási pótadótól és a helyhatósági pótlékoktól mentesitve nincsenek; ennélfogva náluk az ideiglenes adómentesség tartama alatt a házadó kivetése nem szünetel, egyedül a megállapitott adónak előirása és beszedése marad csak el. Ez okból, ha ugyanazon háznak lakrészei részben adókötelesek, részben ideiglenesen adómentesek, e két rendbeli lakrészek összegére nehezedő adótétel alkothatja csak az emlitett pótlékok kivetésének alapját.
Az épületek állandó adómentességére vonatkozó ezek a rendelkezések - kevés kivétellel - ma is érvényben vannak s az 1868:XXII. törvénycikk 2. §-ában, az 1870:LI. törvénycikk 2. §-ában és az 1896:XXIII. tc. 7. §-ában foglaltatnak. Ennélfogva, a változatlanul maradt esetek figyelmen kivül hagyásával, egyedül a módositott vagy ujonnan felvett rendelkezések szükséges voltát indokolom, melyek a 4., 9., 10., 11., és 16. pontok alatt fordulnak elő. Az állandó adómentesség tekintetében eddig azt a helyes állapotot foglaltuk el, hogy vannak épületek, melyek nem tekinthetők adótárgyaknak, mert jövedelmük egyáltalán nincs, vagy ha van is, ez a jövedelem a házadóban alig állapitható meg önállóan, mert annak keletkezésénél nem a ház a fődolog; következőleg az ilyen épületben fekvő tőke helyesen csakis abban a jövedelemben adózhatik, melynek keletkezésére közrehat, a mely jövedelem azonban más adónem alá tartozik.
Ennek az álláspontnak folyománya, hogy a vallás- és közoktatási, továbbá a közegészségügyi czélokra, valamint az állami hatalom gyakorlására, a jogrend fenntartására, a kormányzási és közigazgatási functiók ellátására rendelt szervek elhelyezésére szolgáló középületek kezdettől fogva adómentesek voltak, a mezőgazdasági és gyári épületek pedig idővel szintén adómentesittettek, miután ezeknek hozadéka más adónemeknél kerül adó alá. Ezt a felfogást viszem a jelen §-ban is következetesen tovább az állandó adómentességek tágitásánál, illetőleg azoknak helyes értelmezésénél azokban az esetekben, midőn a judicaturának ingadozó volta bizonytalanságot vitt be az adóztatásba.
Az állami élet fejlődésével ugyanis mindinkább szaporodnak azok a szervek, melyek autonom hatáskörben bár, de közfunctiókat végeznek s teljesitenek részben állami feladatokat, habár közhatóságoknak nem is tekinthetők. Ilyenek p. o. a kereskedelmi- és iparkamarák, az ügyvédi kamarák, az 1884:XVII. tc. által létesitett ipartestületek s effélék, melyeknek czéljaikra hasnzált épületeit tehát az állandó adómentesség joggal megilleti. Ezt proponálom a 4. pontban. A 9. pont csak helyesebb és megfelelőbb szövegezése az 1871:LI. tc. 2. §-ában megállapitott ama rendelkezésnek, mely szerint „a gyári- és azokhoz hasonló iparépületek azon részei, melyek nem lakásra, hanem az üzlet folytatására szolgálnak” - állandóan adómentesek. Fentebb már utaltam arra az álláspontra, hogy a gyári épületek adómentességét egyedül az a körülmény indokolja, hogy azoknak hozadéka a gyári üzem jövedelmétől különváltan alig volna a kincstárra és a félre egyaránt igazságosan megállapitható; ennélfogva a helyes adóztatás azt hozza magával, hogy ezek az épületek, melyek az ipari termeléssel elválaszthatatlanul szoros kapcsolatban vannak, - a vállalat természete szerint - az általános kereseti adóban vagy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójában viseljék a bennök realizált tőke után eső adót. De most ezeknek az adónemeknek kivetési kulcsai a házadóénál enyhébbek, az arányos teherviselés szempontjából szorosan meghatározandók azok az épületek, melyek a házadóban - a czélszerüség okáért - adómentesitendők.
A törvény szerint ma a nem lakásra, hanem az üzlet folytatására szolgáló épüeltrészek adómentesek. Habár e szöveg alapján is csak a termelésben közvetlenül résztvevő épületek mentesithetők az adótól, mindamellett a gyártelepen levő irodahelyiségek, elárusitóhelyek, boltok adókötelezettsége több izben vitássá vált a judicaturában. Sőt fordultak elő esetek, midőn a gyártelepen kivül a község egyéb részében, illetőleg egészen más községben fekvő raktárakra és irodahelyiségekre is vitatta a fél az állandó adómentességet, holott kétségtelen, hogy ezek az épületek az ipari termelésben szerepet már nem játszanak, hanem az üzlet lebonyolitására szolgálnak és minden nehézség nélkül házadó alá vonhatók, mert hozadékuk megállapitható. Hogy ilyen félreértések az adóztatásban többé elő ne fordulhassanak, az adómentességet világosabban szövegeztem. E szerint a mentesség a gyártelepre, illetőleg az azon fekvő oly épületekre terjedne, melyek a feldolgozandó anyag elhelyezésére, a gyári termékek előállitására és raktározására szolgálnak. Ez az álláspont fejeződik ki a 10. és 11. pontoknak analog eseteiben is. A 16. pontban nyujtott adómentesség a jövedelem hiányának természetes folyománya.
Az első bekezdés az 1868:XXII. törvénycikk 2. §-ában foglalt azonos tartalmu rendelekzésnek átvétele, mely szerint az állandó adómentesség csak addig tart, mig ezek az épületek a kérdéses czélra kibérelve, vagy másoknak bérbeadva nincsenek, avagy más czélokra nem használtatnak; mert mindezekben az esetekben a fizetett bérben az adóalap adva van s a házadónak kivetése nehézségbe nem ütközik. Ezen általános elv alól kivett és e §-ban folytatólag felsorolt esetek eddig is meg voltak. Nevezetesen az a) pontban emlitett kivétel az ott felsorolt törvényeken, a b) pont az 1896:XXIII. törvénycikk 7. §-ának p) pontján, a c) pont pedig az 1871:LI. tc. 2. §-ának harmadik bekezdésén alapszik. A d) pontban tárgyalt kivétel csak a félreértések elkerülése végett vétetett fel, mivel ez esetben, az állam lévén a bérbeadó és bérbevevő, tulajdonképen bérlet nincs, hanem a bevétel és kiadás csak tárczabeli elszámolás alá kerül. Az e) pontban a mai gyakorlati felfogást érvényesitem a mely szerint a kormányzási és közigazgatási functiók ellátására, a jogrend fenntartására rendelt közhatóságok alkalmazottainak e hatóságok épületeiben adott természetbeni lakások adómentesek, ha számunkra lakpénz költségvetésileg rendszeresitve nincs, nehogy az adónak kivetése által oly teher álljon elő, melynek fedezete hiányzik és csak közköltségből volna fizethető. Egészen más azonban a helyzet, ha a közhatósági alkalmazott kizárólag magánjogi czimen birt vagyon kezelésével foglalkozik. Ez estben a természetben lakás adómentességet nem igényelhet, mert a magánvagyon jövedelméből az adó is fedezhető.
Az ideiglenes adómentesség tárgyát az 1868:XXII. tc. 23. §-a szabályozza. Ezt a keretet a jelen §-ban is megtartottam azzal a kiegészitéssel, hogy az ideiglenes adómentesség csak a maradandóbb jellegü épületekre adható meg. Az adómentesség ugyanis több izben oly épületekre is kéretett, melyeknek fennállása bizonyos időtartamra szólt. Ezek a kérelmek rendszerint elutasittattak, mert a házadótörvények mai álláspontja szerint az adómentesség megadása magában foglalja az adótárgy oly értelmü maradandóságának feltételét is, hogy az épület fennállása időhöz kötve ne legyen. Ezt az álláspontot törvényesitem a jelen javaslatban.
E szakaszban az az elv nyer kifejezést, hogy a megsemmisült épületekkel fennálló adómentességük is elenyészik; viszont a már egyszer ideiglenes adómentességet nyert épületek - fennállásukig - ujabbi adómentességben nem részesülhetnek. Különösen a hegyvidékeken használt faépületeknél többször előfordul, hogy azok szébontatnak és anyagukból másutt ismét felépülnek. Ily esetekben tehát az adómentességnek mindenkori megadása az adókivetés meghiusitására vezethetne.
Az ideiglenes adómentessgéek mérvét abban a terjedelemben tartottam fenn e szakaszokban, a mint azok a fennálló törvényekben, különösen pedig az 1868:XXII. tc. 23. §-ában, illetőleg az 1896:XXIII. törvénycikkben szabályoztattak, mivel e mentességek tágitása akkor, a midőn a házbéradó terhe a reformban általában alább száll, mivel sem volna indokolható. Nem szorul bizonyitásra, hogy a nagyobb adómentesség megadása az általános házbéradónak nagyobb terhével hozandó kapcsolatba; és itt is első sorban a városokat kell tekintetbe vennünk, hogy a közegészségügyi követelményeknek megfelelő épitkezést ezáltal is előmozditsuk.
A székesvőváros területén fennálló ideiglenes adómentességeknek jelentékeny része az 1871:XLII. törvénycikk 8. §-án alapszik. E szerint az adómentesség 15 év, további 15 évig pedig az épület házbéradó helyett az 1868:XXVI. törvénycikkben emlitett jövedelemadót fizeti, még pedig a ház tiszta jövedlemének 10%-ában. A jövedelemadót 1875-ben a kereseti adó váltván fel, az 1879:XLII. törvénycikkben foglalt ideiglenes adómentességek eseteiben erre már utalás is történik, a mennyiben e törvény 1. §-a szerint, az ott megjelölt épületek után „az első 15 évi adómentesség lejártával, az 1871:XLII. törvénycikk 8. §-ának 2. pontjában emlitett további 15 év alatt az ott megnevezett jövedelemadó helyett, az 1875:XXIX. törvénycikk alapján annak helyébe lépett III. osztályu keresetadó fizetendő”. A III. osztályu kereseti adó kivetési kulcsa eddig 10% volt, tehát megfelelt az 1875. évi XLII. tc. 8. §-ában megállapitott tehernek. Javaslatom szerint azonban az általános kereseti adó kulcsa megváltozik; ennélfogva a félreértések elkerülése végett s a törvényhozás eredeti intenciójának megfelelőleg gondoskodnom kellett arról, hogy az e §-ban tárgyalt esetekben az eddigi 10%-os béradó, mely a nyeers jövedelemnek 8%-a, továbbra is fennmaradjon.
A 36-37. §-okhoz
A 36., 37. § az eddig érvényben levő gyakorlati szabályokból s az 1886:XXV. törvénycikkből vétettek át. Az adómentesség megadását kérő folyamodvány benyujtásának eddig hat hétben megállapitott határidejét a könnyebbség végett állapitottam meg 45 napban.
E szakasz felvétele a javaslat 26. §-ban s az 1883:XLIV. tc. 12. § 1. d) pontjában foglalt analog rendelkezéseknek folyománya.
A házadókataszter behozatalának szükséges voltát az indokolás általános részében már eléggé kimeritettem. A kataszter életbeléptetésénél két szempont vezetett. Az egyik, minden háznak az összes mellékhelyiségekkel együtt külön törzsivbe leendő felvétele; a másik, az adót fizető tényleges birtokos megállapitása. Az eddigi összeirás helyébe lépő házadókataszteer elértéktelenedésének megakadályozása hozza magával a személyben és tárgyban előforduló változásoknak nyilvántartását. Ezek a változások három kategoriába sorozhatók. Az elsőbe tartoznak a személyben s a terület közigazgatási beosztásában előállott változások, melyek a földadónál szintén előfordulnak s az 1885:XXII. törvénycikk analogiájára kezelhetők a házadónál is. A második kategoria az adótárgy megsemmisülésének vagy az adókivetés megszüntének eseteit foglalja magában, a midőn adóleirásnak van helye.
A harmadik kategoria uj adótárgyak keletkezésére vonatkozik, a midőn esetleg pótkivetésre van szükség. A változások bejelentése a felek kötelessége ugyan, mulasztás esetén azonban a felvétel hivatalból történik. Ez utóbbi eljárás épen a házadónál nagyobb dimensiókat ölteni nem fog, mert az adótárgy megsemmsülése esetén a fél érdeke hozza magával, hogy az adó alól meneküljön, uj épitkezéseknél pedig, hogy ideiglenes adómentességet nyerjen. De legjobban elősegiti a házadókataszter pontos és könnyü nyilvántartását s annak megállapitását, hogy az adózó bejelentési kötelezettségének eleget tett-e - az 1876:XIV. tc. 11. §-a, a mely szerint „ujonépült vagy átalakitott helyiségek lakhatása városokban csak kielégitő egészségrendőri szemle után engedhető meg” - mivel a változásoknak züme épen ezeken a helyeken fordul elő. A bejelentési határidőt 45, illetőleg 15 napban állapitottam meg. Előbbi a 37. §-nak folyománya, az utóbbira pedig e határidőnek megszokottsága adja meg a támpontot.
A 42-43. §-okhoz
Az e §-ban foglalt rendelkezések megfelelnek az 1883. évi XLIV. törvénycikk 12. §-ának a-b) pontjaiban foglalt határozatoknak. A kivetést ezután is, ugy mind eddig, a községi (városi) közegek teljesitenék.
A házadó kivetésénél általában azt az álláspontot foglaltuk el eddig, hogy az előző évi haszonérték képezi alapját a következő évi kivetésnek, hogy az adó megállapitása már az év elején megtörténhessék. Folyománya ez a béradónál az 1868:XXII. tc. 21. §-ában foglaltaknak, mely szerint „a lakbérlők magán a bérvallomási iven bizonyitják a vallomás helyességét, nevöknek a háztulajdonos kötelességszerü felhivása folytán, az illető rovatba bejegyzése által”, - ez pedig csakis tudott bér esetén történhetik meg az egész évre. Ennek az intézkedésnek természetszerü következménye, hogy általános házbéradó alá tartozó helyeken, valamint a másutt fennálló és egész évre szóló bérleteknél a lakbérnegyedek alatt netán bekövetkezett bérváltozások, akár emelkedő, akár hanyatló irány esetén, csakis akkor vehetők a következő évi kietésben figylembe, ha az alatt a vallomási iv aláirására kötelezett bérlő szmeélye nem változott. Ehhez képest évi bérnek mindig az az összeg veendő, melyet a bérvallomási iv aláirására kötelezett bérlő fizet, mert a bérbeadó a bérlő együttes aláirása garantirozhatja csak a vallomás helyességét. Ezt az 1868 óta törvénybe iktatott és helyesnek bizonyult elvet, a kincstári érdekek megvédése és az adóeltitkolások lehető megadályozása szempontjából feladni nem lehet.
Ebből kifolyólag a lakbérnegyedek alatt változott és más-más bérlők által fizetett bérösszegek csakis akkor képezhetnék a kivetés tárgyát, ha bérbeadó köteleztetnék a bérvallomási ivet volt bérlőivel is aláiratni. Azt hiszem felesleges bővebben részleteznem azokat a nehézségeket, melyeket ily irányu rendelkezés az életben támasztana. A háztulajdonos halálozás, kivándorlás, más helyre történt átköltözés eseteiben nemcak leküzdhetetlen akadályokkal találná magát szembe volt bérlőjének aláirását illetőleg, de akárhányszor volt bérlője rosszakaratának is ki volna szolgáltatva, ugy, hogy a bérösszeg nagysága a két fél között még vita tárgya is lehetne. A kivetési eljárás egyszerüsitése hozza tehát magával, hogy a vallomásadás időpontjában feltalált bérlő által fizetett évi bér tekintessék adóalapnak.
Ez a megoldás van csak contactusban az adókivetéssel a házosztályadó alá eső helyeken is oly esetekben, midőn a bérlet évközben való megszüntével az épület az általános adókivetés folyamán házosztályadó alá kerül, mert az ilyen épületeknél az évközben beállott lakbéremelkedést vagy apadást figyelembe venni már nem lehet. A kifejtetteknek következménye, hogy általános házbéradó alá eső helyeken a parificált bérérték alapján kivetett adó még akkor sem eshetik változás alá ujabb adókivetésig, ha időközben a lakás tényleg bérbe is adatik; továbbá, hogy az egy évnél rövidebb időre szóló bérleteknél a fizetett bérösszeg egész évre egészitendő ki a kivetés alkalmával. Alig szorul bizonyitásra, hogy az időszaki (saison) lakásoknál a lakók személyében előforduló gyakori változások következtében, a bérjövedelmet bevallás alapján alig lehetne mindenkor megállapitani, mert ezekben az esetekben a vallomás a saison tartama alatt elért jövedelmet nem fejezné ki mindig pontosan. Erre való tekintettel kellett a bevallást a haszonérték hivatalos becslésével kapcsolatban hoznom, hogy ily módon a fél érdeke is megóvassék akkor, a midőn a lakás részben vagy egészben, vagy koronként üresen állott.
A földadó szabályozásáról szóló 1875 évi VII. tc. 8. §-ában már azt az álláspontot foglalta el a tövényhozás, hogy a földbirtokon fekvő jelzálogi terhek a tiszta jövedelem megállapitásánál figyelmen kivül hagyandók. Hasonló rendelkezés foglaltatik a házadóra vonatkozólag az 1868:XXII. tc. 17. §-ában is, mely szerint „az épületeken fekvő adósságok, adó és más terhek a házbéradó kivetésénél tekintetbe nem vétetnek”. Ezt a rendelkezést tartottam fenn a jelen § a) pontjában is, egyrészt azért, mert ebben a kérdésben realadóink kivetésénél kétféle eljárást enm követhetünk, másrészt, mert az adósság személyes tartozás lévén, annak levonása a tárgyi adóknál nem, hanem csak a személyes adóknál, a ház jövedelmét illetőleg tehát csak a jövedelemadónál érvényesülhet. A házbérjövedelemnek elveszése eddig sem nyujtott alapot az adó leirására, illetve mérséklésére; ennélfogva e § b) pontjában csakis a ma érvényben levő rendelkezéseket tartottam fenn. A méltányosság ugyan azt hozná magával, hogy a beszedhetetlen bérjövedelem adóval ne terheltessék, mint a hogy 1896 óta Ausztria törvényhozásában is találunk erre példát. A gyakorlati keresztülvitel azonban a felek akkora zaklatásával volna egybekötve, hogy az adómérséklés értéke alig ér fel a bérjövedelem elveszését igazoló bizonyitékok beszerzésének költségeivel.
Az adómérséklés ugyanis az 1881. évi LX. tc. 72. §-ában biztositott törvényes zálogjogból kifolyólag legfeljebb a félévi bérösszegre vonatkozhatnék ugyanazon bérlőnél és csak abban az esetben volna az elveszett összegután az adóleirás megadható, ha a biróilag megkisérlett behajtás során a bevehetetlenség igazoltatik, nehogy a kincstári érdekek a kijátszás veszélyének tétessenek ki. Az a fél tehát, a ki bérköveteléséről inkább lemond, semhogy egy kétes kimenetelü pernek tegye ki érdekeit, a leirás kedvezményében nem részesülhetne, pedig ezek alkotnák minden esetre a többséget. Ennélfogva a bérveszteség czimén nyugvó adóelengedés megadásának nagyobb gyakorlati értéke alig lenne s egyedül a házadóra nem is volna szoritható, hanem bérletek esetén a földadóra is kiterjesztendő lenne, a mit pedig Ausztria sem fogadott el földadórendszerében. A c) és d) pontok alatt tárgyalt esetek bővebb indokolást nem is igényelnek, mert kétségtelen, hogy az adótárgy keletkezésével annak adókötelezettsége is bekövetkezett.
A 46-51. §-okhoz
A 46-51. szakaszokban a vallomás beadása, annak kötelezővé tétele és a bérjövedelemnek mi módon leendő kinyomozás van azokban az esetekben szabályozva, a midőn a fél vallomást nem adott, vagy vallomásának hiányait nem pótolja. Kétségtelen, hogy utóbbi esetekben az adatgyüjtés költségeit a mulaztó félre kell átháritani, a mint ezt az 1883. évi XLIV. tc. 15. §-a ma is kimondja. A házadónál a bérjövedelem bevallása - büntetés terhe alatt - ma is kötelező. Az adóköteles jövedelemnek a vallomás be nem adása folytán bekövetkezett eltitkolásáért kiszabandó különböző birságok helyett azonban - az eljárás egyszerüsitése szempontjából - helyesebbnek találtam az adónak pótlék alakjában 5%-kal leendő felemelését. Ezt követem a többi adónemeknél is. Tizenöt év tapasztalata után erre az álláspontra helyezkedet Poroszország is jövedelemadójának 1906. évi reformjában. Abban az esetben, ha a fél vallomását kiállitani nem tudja, gondoskodtam arról is, hogy ezt nevében a községi (városi) közegek kitölteni kötelesek legyenek.
Arra való tekintetből, hogy a hzáadó kivetésénél általában az előző évi állapot irányadó, a pótkivetéseket csakis azokra az esetekre szoritottam, melyekben a lakrész még nem adózott, vagy a melyekben a ház bérbeadatván, a házosztályadó alá eső lakrészek valóságos hozadéka ismeretes. Igy volt ez eddig is.
E szakasz a lakrészek száma szerint emelkedő házosztályadó fokozatosságának folyománya.
Az 54-57. §-okhoz
Az 54-57. §-okban foglalt rendelkezések az 1868. évi XXII. tc. 26. §-án, ileltőleg az 1883. évi XLIV. tc. 12. § 1. pontján alapulnak. Az egyöntetüség czéljából az eddigi 14 napi bejelentési határidőt 15 napban állapitottam meg. A felmerült kivánságokkal szemben szükségesnek tartom felemliteni, hogy házosztályadó alá tartozó helyeken a laküresedéseknek aképen leendő kiterjesztését, hogy az üresen álló ház még házosztályadót se fizessen, nem tartom kivihetőnek. Mert e kérdés igazságos megoldása azt hozná magával, hogy a laküresedés következményeiben - a béradó analogiájára - mindenki egyformán részesüljön. Ámde az üresen állás az épületnek használhatóságát még nem zárja ki, csak csökkenti a haszonértéket. Ennek terjedelmét azonban mindenütt majdnem lehetetlenség gyakorlatilag ellenőrizni; következőleg az adóleirás a legtöbb esetben csak kijátszásokra vezetne. A kérdés helyes és igazságos megoldásának nehézségére az osztrák törvényhozásban is példát találunk, a mennyiben Ausztriában 1890 óta a házosztályadó alá eső azok az épületek, melyekben a lakrészek száma kilencznél nem több, ha egész éven át egyfolytában használatlanul maradnak, adómentesek.
Kétségtelen, hogy ebben az intézkedésben szocziálpolitikai felfogás is megnyilatkozik. Hasonló álláspont azonban alig vezetne sikernek mondható eredményre nálunk, mert falvainkban a kisebb existentiák alig mondhatnak egyéb épületet tulajdonuknak, mint a melyben laknak. Ennélfogva, még ha meg is találnók a laküresedés mérvére nézve a méltányosság határát, annak gyakorlati értéke akárhány esetben és akárhány helyen a laküresedés megállapitásával járó költségeken is alól maradna. Egybefoglalva az elmondottakat, kitünik, hogy a kérdés megoldása ez idő szerint nálunk csak akademikus természetü s messze nem égető feladat. Ennélfogva leghelyesebb a segitségnek azt a formáját választani, hogy a házosztályadó tarifáját hagyjuk változatlanul, daczára a béradó és osztályadó közötti távolságnak. Az enyhébb adózás egyuttal recompensatio a laküresedések elejtéseért.
Önmagától értetik, hogy adótárgy, illetőleg jövedelem hiányában adóztatásnak helye nincs; ennélfogva ha az épület megsemmisül vagy teljesen lakhatatlanná válik, a kivetett adónak megfelelő része is leirandó. Hogy az adófizetsi kötelezettség megszünésének időpontja minden nehézség nélkül megállapitható legyen, ennek bejelentését - a kijátszások elkerülése végett is - a megszünés bekövetkeztét követő 15 napban állapitottam meg. Nagyon természetes, hogy a megkésebb bejelentő mulasztásának következményeit viselni tartozik s ez esetben a kivetett adónak csak a bejelentés napjától járó része irható le.
A 59-63. §-okhoz
Az ezen szakaszokban felsorolt kihágási esetek s azok büntetésének mérve az 1868:XXII. tc. 22. és 27. §-aiban, az 1873:VI. tc. 3. §-ában és az 1883. évi XLIV. tc. 12., 100-101. §-aiban nagyobbrészt ma is megtalálhatók. Minthogy az adóköteles-jövedelem eltitkolása a 48. § értelmében külön büntetendő, e szakaszban csak a bevallottt jövedelemmel szemben előforduló egyéb adómegröviditési esetek foglaltatnak. Nagyon természetes, hogy a valótlan adatok segélyével netán kieszközölt ideiglenes házadómentesség, ha azért a felet birói uton megbüntetik, az adómentesség nullificálását és az el nem évült adónak előirását vonja maga után.
