1909. évi VII. törvénycikk indokolása

a tőkekamat- és járadékadóról * 

Az 1909. évi V-XII. törvénycikkekbe iktatott adótörvények (közös) általános miniszteri indokolása

A nemzetek általános helyzete, politikai törekvései, államháztartási szükséglete, gazdasági viszonyai és a korszellem követelményei mindig döntő befolyást gyakorolnak az adóztatás kérdéseire és azoknak fejlődésére. Ez a befolyás rakja le nálunk is 1848-ban a modern pénzügyi szerkezetet, lépteti életbe az általános teherviselés elvét, a mennyiben az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondja, hogy a magyar állam lakosa minden közterhet, különbség nélkül egyenlően és aránylagosan visel. Az általános közteherviselés és az arányos adóztatás törvénybe iktatott két nagy elve azonban alkotmányos uton nem válhatott valóvá. A volt császári királyi helytartóság 1850. évi november hó 20-án kelt rendeletével lényegében Magyarországra is kiterjesztette az Ausztriában akkor érvényben volt egyenes adórendszert s ezzel - a rendi kiváltságokon alapuló adómentességeket eltörölve - megvalósult az egyik elv: a közteherviselés általánossága.

Ez az adórendszer azonban, melynek főbb tagozatai leginkább csak kezdetleges és merev hozadéki adók, tehát majdnem kizárólag az adótárgyhoz füződő, az adózó személyes viszonyaival és tényleges jövedelmével kevéssé számoló adónemek voltak, a teherviselőképesség igazságos mértékéhez igazodó arányos adóztatás követelményétől messze állott. Az abszolut korszakból ránk maradt egyenes adók az 1875. évig jóformán változatlanul fenntartattak, mivel az 1868. évben alkotott egyenes adótörvények inkább az addig érvényben volt szabályok törvényesitésére szoritkoztak. Sőt még az 1875. évben alkotott adóreform is főleg csak formai tekintetekben létesitett korszerübb változtatásokat, tökéletesebben megvalósitotta az önadóztatás elvét, tágabb tért nyitott egyes adónemeknél annak, hogy azok az adófizető személyes jövedelméhez simulhassanak, de mivel főleg a magyar államháztartás fokozódó szükségleteinek fedezésére keresett alapokat, az adóztatás elveit érintetlenül kellett hagynia.

Innét van, hogy habár Ausztria már teljesen átreformálta azt az elavult adórendszert, melyet a mult század közepén Magyarországre is kiterjesztett, a mi egyenes adóink még mai napig is, túlnyomólag a régi osztrák adórendszer ittfelejtett maradványai. Az idők folyamán a törvényhozás több izben változtatott ugyan az egyes törvényeken, de az állandó dificzit kényszeritő hatása alatt inkább, sőt csaknem kizárólag nagyobb állami bevételek elérésére, mint az adóteher igazságosabb és arányosabb elosztására törekedett. Ma azonban, midőn a nemzet áldozatkészségének igénybevételével az államháztartás egyensulya immár közel két évtized óta helyreállott, elérkezett az arányositás munkájának ideje is.

Az 1848. évi VIII. tc. szellemében igyekszem tehát tovább müködni akkor, midőn a törvénybe iktatott másik elvnek: az arányos adóztatásnak megvalósitására törekszem oly módon, hogy az egyenes adók mai bevételi főösszege, a maga lehető változatlanságában, az adózók között igazságosabban és arányosabban szétosztassék, hogy levétessék a teher azok vállairól, a kiknél az ma aránytalanul súlyos s a kikre az ma igazságtalanul nehezedik és átvitessék oda, a hova azt nemcsak az igazság követelményeként átvinni kell, hanem, a hol azt az illető, nagyobb teherviselő képességénél fogva, könnyebben el is birja.

Ebből önként következik e törvényjavaslatnak egyik fő irányelve, hogy a legszegényebb néposztályok, a melyek legnehezebben viselik az adót, ez alól lehetőleg mentesittessenek. E végből első sorban az első és a II. oszt. kereseti adót, valamint a kereseti adók minden osztályánál a családtagok külön adóját teljesen megszüntetem; másodsorban leszállitom az eddigi magas adókulcsokat, hogy az adóalapok kinyomozásánál és felsorolásánál a valóságon messze alul maradó nagyobb jövedelem is megfelelőbb mértékben kerüljön adó alá; harmadsorban pedig az általános jövedelmi pótadó helyébe fokozatos jövedelemadót létesitek, hogy igy a tárgyi adózáson nyugvó eddigi adórendszerünk a személyes adózás modern rendszerével egészittessék ki.

Ehez képest egyenes adóinkkal első sorban tárgyi alapon érinteni kivánom azt a jövedelmet, melyet az egyes vagyonforrások közvetlenül nyujtanak; másodsorban pedig adó alá veszem az egy-egy személyt bármely forrásból megillető jövedelemnek összességét, hogy ily módon a nem fundált jövedelemmel szemben a fundált jövedelem erősebb megadóztatása is érvényesüljön. A megadóztatásnak ezt a módját kell javaslatba hoznom először pénzügyi okokból, mert jelentékenyebb bevételekre csak ily adózási mód alkalmazásával számithatunk, másodszor adópolitikai okokból is, mert az egy-egy adózó személye köré csoportositott jövedelmek összességének ugyanazon egy jövedelmi adóval való érintése lehetetlenné tenné a teherviselési képességnek valódi méltatását, a mennyiben tisztán az illető egyén jövedelmének nagyságára fektetnők a teherviselési képességet s nem vennők figyelembe a teherviselési képességnek azt a másik, kivált viszonyaink között talán fontosabb oldalát, mely a jövedelmek állandóságában és biztosságában rejlik.

A pénzügyi tudomány mai álláspontja s az összes államok adózási rendszere igazolja ezt a felfogást; és eltérés nem is az alapgondolat, hanem legfeljebb a különböző bevételi források adószolgáltatásának egymáshoz viszonyitott aránya és mértéke tekintetében áll fenn, vagy pedig a tekintetben mutatkoznak különbségek, hogy némely jövedelmi forrás külön és közvetlen megadóztatása egyik-másik államban nem állami bevételnek van fenntartva, hanem a helyhatóságok szükségleteinek fedezésére ezeknek van átengedve. Miután egy modern adóreform keresztülvitele - legalább átmenetileg - kétségtelenül az egyenes adókból eredő állami bevételek csökkentésével járand, bármennyire kivánnék is bizonyos bevételi forrásokat a helyhatóságok szükségleteinek fedezésére átengedni, jelenleg s azt hiszem hosszú időre kénytelenek leszünk az egyenes adók által érinthető jövedelmi forrásokat az állami bevételek részére fenntartani.

A különböző jövedelmi források egymás közötti megterhelésének arányosabb kiegyenlitése tekintetében sem tehetünk a javasoltaknál jelentékenyebb lépést egyfelől azért, mert ez által legkiadóbb jövedelmi forrásainkat csökkentenénk, másfelől, mert annak az adópolitikai iránynak honorálását mellőznők, hogy a bármely formában meglevő tőke aránylag súlyosabb teherrel érintessék, mint a tisztán személyes kereseten alapuló jövedelem. Ezenkivül adótechnikai szempontok is arra inditottak, hogy a különböző bevételi források s jelesül az ingatlan s másfelől az ingó vagyon teherviselésének kiegyenlitésében jelentékenyebb lépést ne tegyek, mert adózásunknál a legfőbb baj különben is abban rejlik, hogy az ingó vagyonból eredő jövedelmek nem puhatolhatók ki, ugy, hogy azok fokozatos kipuhatolásának sikerére sem számithatnék, ha ezekre magas adótételek alkalmazását hoznám javaslatba.

Végül azt sem hagyhatom figyelmen kivül, hogy azon szoros vonatkozásnál fogva, melybe a világgazdaságnak állami határok által alig korlátolható fejlődése a különböző államokban levő mozgótőkét s az egyéni munkaerőt hozza, az ezekből eredő jövedelem adójának megállapitásánál - versenyképességünk megóvása végett - más államok adózási viszonyai is bizonyos tekintetben határt szabnak a nálunk szedhető közszolgáltatások mértékének.

Ezekből kiindulva, egyenes adózásunk tagozatait akként vélem beosztandónak, hogy a föld- és házadóval külön adóztassuk meg az ingatlanokból eredő jövedelmet, a tőkekamat- és járadékadóval az ingó vagyonból és vagyonjogokból eredő jövedelmet, az általános kereseti adóval az akár bionyos tőke felhasználásával, akár a nélkül gyakorolt haszonhajtó személyes, de nem szolgálati viszonyon alapuló tevékenységből eredő jövedelmet; s végül a jövedelemadóval az egyes adózóknak bármely forrásból eredő, őket személyileg illető összevont együttes jövedelmét. A földadónál lényegében fenntartani kivánom a földadónak mai rendszerét, mely azon alapul, hogy a földnek közönséges gazdálkodás mellett várható átlagos hozadéka kéepzi az adóalapot.

Átalakulóban levő gazdasági viszonyaink között a közönséges gazdálkodás mellett várható átlagos hozadék is nagy változtatásokat mutat, ugy, hogy a földadórendszerünk kiáltóbb hiányait okvetlenül orvosolandóknak, a kiáltóbb aránytalanságokat kiküszöbölendőknek tartom. Ezen tulmenve, a földbirtokból meritett tényleges jövedelem keresése azonban nézetem szerint már azért sem lenne indokolt, mert a jövedelemadónál az adókötelesnek különben is a földbirtokból eredő tényleges jövedelme kell, hogy az alapot képezze, a mi által egyes földtulajdonosokat különben is a mainál nagyobb teher fog érinteni. A föld hozadékának megállapitásánál a mai kataszter ujból való készitését felesleges és czélhoz nem vezető munkának tartanám. Feleslegesnek azért, mert a hivatali elődöm által megejtett előmunkálatok igazolják, hogy a mai földadókataszternek hiányai távolról sem oly nagyok, hogy az egész munkálatnak költséges és évek hosszu sorára terjedő ujrakészitését tenné igazolttá és czélhoz nem vezetőnek azért, mert átalakulóban levő viszonyaink között az aránytalanságoknak teljes megszüntetése különben sem lenne érthető.

Általában az a szempont irányit az adóreform keresztülvitelében, hogy a sulypontot az adózó együttes személyes jövedelmének összességére fektessük s egyenesen anachronismusnak kellene tartanom, ha a tisztán tárgyi támpontokra fektetett s mindig csak hosszabb időn megállapitható földadónak arányosabb megosztása végett oly költséges műveletekbe bocsátkoznánk, melyek a hozadék változása folytán az arányosságot különben is csak ideig-óráig biztositanák. Meg kell itt elégednünk a kiáltóbb hiányok orvoslásával s a valódi arányosság helyreállitását a személyes jövedelmi adó alapjának helyes kipuhatolására kell fektetnünk. Ezért a földadókataszter revizióját két irányban tartom csak foganatositandónak. Először, hogy a művelési ágakban beállott időközi változások a mai állapotnak megfelelőleg kiigazittassanak s ezentul minden változás nyilvántartván, keresztülvezettessék; s másodszor, hogy a földek osztályozásánál mutatkozó nagyobb aránytalanságok kiegyenlittessenek, s hogy a kiegyenlités ott, a hol az elkerülhetetlenül szükséges, a tiszta jövedelmi fokozatoknak előzetes kiigazitására is kiterjesztessék. Ugy a földadónál, valamint összes egyenes adóinknál a földtehermentesitési százalék külön számitását mellőzendőnek tartom.

Minden adónál csakis egy egységes adótételt kivánnék szedetni, a mely azután az ország egész területére - tehát a volt határőrvidéki részekre is - kiterjesztetnék, a melyek külön adózása egyébként is csak az általános adóreform keresztülviteléig volt kilátásba helyezve. A volt határőrvidéki részeken ugyanis a földtehermentesitési járulék nem fizetése következtében eddig a földadó 25.5% helyett 17.1%-kal, a többi egyenes adók pedig kulcsaiknak 70%-ában voltak kivetendők. Ezt a kedvezményt most még azért is megszüntetni javasolom, mert a) az általános kereseti adónak és a tőkekamat- és járadékadónak 10%-os kulcsát ennek felére, vagyis 5%-ra érsékelem; b) meert a jövedelemadónál kétféle kulcsot alkalmazni lehetetlenség volna akkor, a mikor az adózónak oly jövedelmei is számitásba veendők, melyek nem a volt határőrvidék terüeltéről származnak; végül mert c) a II. oszt. keresetadónak eltörlése, a földadó kulcsának leszállitása és a jövedelemadó kulcsának az általános jövedelmi pótadó kulcsával szemben enyhébb volta miatt a volt határőrvidéki részeken fekvő ingatlanok terhe is jelentékenyen megapad, a mint ezt a mellékelt táblázat igazolja (1. szám).

A földadó százalékát, mely ma a földtehermentesitési százalékkal együtt 25 1/2%-ot teszen, 20%-ra óhajtom leszállitani s a földadónak különben is csak fizetési alapul vett kontingensét, a mely a gyakorlatban soha sem birt jelentőséggel, egészen megszüntetni, ugy hogy tekintet nélkül a befolyó összegre, a 20%-os adóból eredő jövedelem képezné az államnak változatlan bevételét. A házadónál először is azt az aránytalanságot tartom kiküszöbölendőnek, mely ma a házbéradó és másfelől a házosztályadóval megadóztatott házak teherviselése között mutatkozik. E végből a városoknak azt a városiasabb jellegü belterületét, a mely ma általános házbéradó alá nem tartozik, általános házbéradó alá kivánom vonni. Viszont azonban lényeges könnyitéseket óhajtok engedélyezni. A házosztályadónál nem maga a házosztályadó, hanem az avval összefüggő II. osztályu kereseti adó képezte a kisebb kereseti ágaknál a tulajdonképeni aránytalan és nehezen elviselhető terhet. Miután ezt az adót megszüntetni javaslom, sőt épen a kisebb adózóknál már átmenetileg is 1908-tól kezdve annak megszüntetését hoztam javaslatba, magának a házosztályadónak tételeit leszállitandóknak nem tartom és pedig annál kevésbbé, mert ez csak növelné azt az aránytalanságot, mely ma a mérsékeltebb terhet képviselő házosztályadó és a házbéradó között fennáll. A házbéradónál azt az egyszerüsitést hozom javaslatba, hogy az értéktörlesztési és fenntartási költségek fejében előzetesen levonható százalék mellőzésével a házadó százaléka egyenesen a nyers jövedelemre alkalmaztassék.

E mód mellett mérséklődik a házadó ma tényleg fizetett százaléka a fővárosban 17.6%-ról 17%-ra. S mig ma a 15%-os általános házbéradó a lakrészek felének bérbeadása esetén a legkisebb községet is már sujtotta, addig javaslatom szerint ez a 15%-os általános házbéradó csakis azokban a községekben (városokban) alkalmazható, melyeknek lakossága legalább 15.000 lélekből áll; azokban az általános házbéradó alá tartozó városokban (községekben) ellenben, melyeknek lakossága 15.000 léleknél kevesebb, de 1000 tételeknél több, 11%-ra mérséklődik. Ezt a kisebb százalékot alkalmazom a gyógyfürdőkre is általában, valamint általános házbéradó alá nem tartozó helyeken a bérbeadott épületek nyers jöedelmére az eddigi 11.2% helyett.

Végül ezt a kisebb százalékot még két százalékkal mérsékelem az 1000 léleknél nem több lakossal biró községekben s azt az általános intézkedést hozom be, hogy ha valamely adókörzet először vonatik általános házbéradó alá, átmenetileg három évre a 15%-os adótétel helyeit a 11%-os alkalmaztassék. A házadó reformjánál javasolt többi intézkedések a kötelezettségek pontosabb meghatározására s a kezelés lehető egyszerüsitésére vonatkoznak. Ezek a szempontok vezettek a tőkekamat- és járadékadóról szóló törévny reformjában is, melynél azt a teherkönnyitést nyujtom, hogy a tőkekamat- és járadékadó kulcsát az eddigi 10% helyett általában 5%-ra mérsékelem. A kereseti adóknál egyrészt kezelési könnyebbség végett külön törvényjavaslatokba foglaltam a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokat, másrészt a kereseti adó fizetésére kötelezett többi adózókat. Az eddigi bányaadót pedig megszüntetve, annak alanyait az emlitett két adónem között osztottam meg a nélkül azonban, hogy a bányák eddigi terhét emeltem volna, ellenkezőleg a bányasegédműveknél általában s a kőszénnél is apasztottam abban az esetben, ha nem nyilvános számadásra kötelezett vállalat folytatja a bányaművelést.

Ezt a mérséklést az általános keresetadó kulcsának 5%-ra történt leszállitása tette lehetővé, minek következtében a kereseti adónak a bányaadóval végrehajtott egyesitése is önmagától következett be. A külföldi törvényhozások eljárása ugyanezt a felfogást igazolja. Az általános kereseti adó egységes elvek szerint veszi adó alá azokat a zipari, kereskedelmi és egyéb, nem szolgálati viszonyon alapuló haszonhajtó foglalkozásból eredő jövedelmeket, melyek eddig a kereseti adó I. és III. osztálya között oszlottak meg. Erre a tömöritésre s az eddig a kereseti adó I. osztályába tartozó kisebb kereseteknek az általános kereseti adó alá vonására szükség volt azért, mert a kereseti adónál nyujtott létminimum előnyében a kisebb keresettel biró csak ily módon részesülhet.

Különben pedig a jövedelemadónál mindenkinek jövedelme kipuhatolandó lévén, az általános kereseti adó alá eső forrásokból eredő jövedelem, vagyis a mi ezzel egyet jelent: a kereseti adó alapja is ismeretessé válik; ennélfogva még egyes kereseti osztályokra sincs többé tarifaszerü adóztatásnak helye. Adórendszerünk sarkpontja ezentul a jövedelemadó lenne, a mely a létminimum adómentességének és a progressziv adózásnak is teret nyit. Mig ugyanis a mult század közepén kétségkivül nagy haladásnak volt tekinthető hazánkban az a szabadelvü felfogás, mely eltörölve a kiváltságos rendes adómentességét, a polgári egyenlőség elvét az adóztatás általánosságában is életre hivta, - addig a ma már általános igazságkép elfogadott szocziálpolitikai elvek azt igazolják, hogy a jövedelem és az adó között a csupán számtani egyenlőség nem igazságos s csak átmeneti állapot az adózás által követelt áldozatnak belső, anyagi arányosságához, mely minden ujabb adóreformban megvalósitandó. Ez a fokozatos adókulcs alkalmazásának követelménye, melylyel az áldozatképesség mérlegeléséből kifolyólag együttesen merül fel a létfenntartásra szükséges legkisebb jövedelmek adómentesitésének kivánalma is.

Az elsőrendü életszükségletek fedezésére lekötött jövedelem adómentesitése első sorban a fogyasztási adók és az állami egyedáruságok lefelé ható irányzatának elengedhetetlen korrektivuma; másodsorban pedig a fokozatos adóztatás logikus előzménye, a progressziv skála kiinduló pontja. Ez a szocziálpolitikai felfogás, mely ujabban mindinkább áthatja a társadalmat s a törvényhozás minden ágazatában érvényesiti erejét, méltán helyet követel adórendszerünk reformjánál is.

Különösen hangsulyozni kivánom azonban, hogy bármennyire át legyek magam is hatva annak szükségétől, hogy mindenki áldozatképességéhez mérten viseljen kisebb vagy nagyobb adóterhet, mégis ugy a létminimum czimén kivánt adómentességet, mint a nagyobb bevételre nagyobb adókulcs alkalmazását egész következetességgel, minden egyes adónemnél keresztülvinni nem lehet. Nagy nehézségekbe ütközik e kettős feladat megvalósitása tárgyi adóin megtartása mellett, mert minden hozadéki, tehát tárgyi adónál, épen ugy mint a fogyasztási adóknál is, maga az adó tárgya - az adózó személyre való vonatkozás kizárásával - magában hordja az adókötelezettséget és ennek mértékét. A legkisebb törpebirtok feltétlenül ép ugy adótárgy, mint a legnagyobb latifundium, mindkettő egyenlő adókulcs alkalmazásával. Egészen más a helyzet a jövedelemadónál, a hol minden egyes adózónak bármely forrásból fakadó jövedelme összefoglalva, együttesen kerül adó alá s igy az adótárgy helyett az adóalany lépvén előtérbe, mind a létminimum adómentessége, mind a fokozatos adóztatás elve a legtisztábban érvényesülhet.

Keresztül is vittem ezt a két elvet a tervezett jövedelemadónál, melynek kivetési kulcsa progresszive. 0.7%-ból kiindulva 5%-ig halad, s e mellett a természetes személyeknél 600 K-ás létminimumot adómentesit. Ezt a létminimumot akkor, midőn adórendszerünket átalakitva, bevételeinket jelentékenyen megapasztjuk s a midőn több külföldi államban. (Pl. Szászország, Württemberg, Hessen) sincs ennél nagyobb létminimum, adott visznyok között magasabbra nem emelhetném. Ez a létminimum a dolog természeténél fogva nem vonatkoztatható a reáladókra s a tőkekamat és járadékadóra, a melyek tekintet nélkül az adóalap nagyságára feltétlenül fizetendők. De érvényesül ezekre nézve is annyiban, a mennyiben az adóköteles személyes összjövedelme mentesitve van a jövedelemadó alól az esetben, ha az 600 K-t meg nem halad.

Érvényesül továbbá a személyes keresetekből eredő jövedelmeknél, a mennyiben a szolgálati viszonyból eredő jövedelmek csakis a jövedelmi adó alá vonatnak, az általános kereseti adót fizetők pedig, ha jövedelmük a létminimumot meg nem haladja, nemcsak a jövedelemadó, hanem az általános kereseti adó alól is mentesitve vannak. A reform alá eső állami egyenes adók együttes bevételének kontingentálásában gondoskodtam arról, hogy az adómentes létminimum emelhető legyen az esetben, ha az emlitett adóknak bevétele az államnak eddig is elért jövedelmét, a 200 millió K-ban kontingentált összeget - a melyre az államnak elengedhetetlenül szüksége van - meghaladja. Ez esetben a többlet a javaslat 76. §-a szerint a létminimum felemelésére forditandó.

A jövedelemadótól eltekintve - mint már emlitém - a létminimumnak alkalmazását s a progressziv adóztatás megvalósitását nem tartom helyén valónak ott, a hol forrásainál vonjuk adó alá az adózónak bevételeit, mert hisz az egyes források elkülönitett adó alá vonása még nem képezheti ismérvét annak, hogy az adózónak más forrásokból nincs-e a létminimumot meghaladó, vagy pedig az ugyanezen forrás nagyobb tételeinél már fokozottabban adó alá vont magasabb bevétele. Sőt a külön jövedelmi források megadóztatása alkalmával némely esetekben, mint pl. a reáladóknál, a hol nem is egyéni vonatkozásában, hanem tisztán tárgyi alapon állapitják meg az adót, merőben lehetetlen is lenne a progressziv-adózásnak alkalmazása. Mi jogosultsággal birhatna, ha egy földbirtoknak 10.000 K-t tevő hozadékát, a mely azonban 100 tulajdonos között oszlik meg, fokozottabb adóval óhajtanók terhelni, mint egy más birtoknak csak 2.000 K-t tevő, de egy egyént illető hozadékát!

Hisz ezzel nem azt sujtanók, a kinek nagyobb a jövedelme, hanem ellenkezőleg a kisebb egyéni jövedelem kerülne magasabb adó alá. Ugy a létminimumot, valamint a fokozatos adóztatást teljes jogosultsággal csak ott alkalmazhatjuk tehát, a hol minden tárgyi támponttól eltekintve, egyéni vonatkozásaiban érintjük a jövedelmet s egy egyénnek bármely forrásból eredő összes jövedelmét vesszük az adó alapjául.

Az előadottak után alig szorul bizonyitásra, hogy az állandó kataszteren nyugvó földadóba, mint a massziv hozadéki adóba, a személyi vonatkozások belevitele, vagyis a létminimum és a fokozatos adózás alkalmazása, kiszámithatatlan bonyodalmakra és zavarokra vezetne; mert az adómentes létminimum megállapitása, a földadónak a kataszteren nyugvó kivetése mellett - még egy második, jövedelemadószerü kivetési eljárást is megkövetelne. Még inkáb fokozódnának ezek a bonyodalmak azokban az esetekben, a mikor a földbirtok rövid időközökben gazdát cserél, vagy ha valamely nagybirtok felaprózva sok kisbirtokos tulajdonába megy át, avagy forditva több kisebb birtok egy kézben egyesül. A föld folyton változó adója ingataggá tenné a földbirtok értékét, mely mindig kölcsönhatásban áll az adóval. Nem hagyható figyelmen kivül az sem, hogy gyakran változó adókulcs mellett hosszabb időre kiható gazdasági tervet késziteni és keresztülvinni nem lehet.

Mindez azt bizonyitja, hogy a földadó nem alkalmas arra, hogy rendszerében a létminimum adózatlanul hagyása és a progressziv adózás elve érvényesüljön. Nem alkalmas erre másik reáladónknak, a házadónak bérbeadó-alakja sem; mert ép ugy mint a földadónál, ennél sem lehet tekintetbe venni, hogy valamely bérpalota bérjövedelme sok tulajdonos között oszlik-e meg, avagy ellenkezőleg, több kisebb ház bérjövedelme egy háztulajdonosnál egyesül-e. Itt csak területek szerint alkalmazhatunk többféle béradókulcsot, hogy az adót igazságosabbá tegyük, a mint ezt javaslatba is hozom. Ellenben már a házosztályadónál, a hol a háztulajdonost mindig csak saját lakásának haszonértéke után adóztatjuk s igy az adóalanyra is figyelemmel kell lennünk, az adóztatásban bizonyos enyhe progresszió kifejezésre juthat. Igy halad a fokozatos adóztatás a nagyobb lakással együttesen, laásrészenkénti átlagban a házosztályadó I. fokozatában 2 koronától 6 koronáig, a II. fokozatban 2 koronától 8 koronáig és a III. fokozatban 3 koronától 10 koronáig.

A fentebb már előadott indokoknál fogva a tőkekamat- és járadékadónál az eddigi 630 K-ás létminimumot, mely a jogi személyekre ugy sem vonatkozott, eltöröltem. Eltöröltem pedig még azért is, mert ez a létminimum a takarékbetétek megadóztatásánál, a hol az adó levonás utján szedetik be, ép ez okból ma sem érvényesülhetett, tehát a létminimum egyenlőtlen adózást eredményezett eddig is.

Az általános kereseti adónál a fokozatos adózásnak szintén azok az okok mondanak ellen, melyeket a föladónál már emlitettem. Ezek a jövedelmek akárhány esetben szintén csak egy részét alkotják az adóköteles egyéb vagyonforrásokból származó jövedelmének; ennélfogva fokozatos adózás esetén az a szegényebb iparos, a ki összes vagyonát fektette iparába, sulyosabban adóznék, mint az a különben tehetősebb társa, a ki kisebb üzleti tőkével dolgozik. Vagy például mi értelme volna annak, hogy egy 200,000 K-ás jövedelmet nyujtó latifundiumhoz tartozó oly malom, melynek évi jövedelme 2.000 K, a fokozatos adózás következtében kisebb terhet viseljen, mint egy másik malomtulajdonos, a kinek a malmából ugyan 4.000 K jövedelme van, de e mellett egyebe sincs. Hisz azok, a kik az általános kereseti adóban a fokozatos adóztatást hangoztatják, a fenti példában felhozottnak épen az ellenkezőjére törekszenek, a mi pedig kivihetetlen! Másként alakul a helyzet a létminimumra nézve, a mennyiben az általános kereseti adónak a jövedelemadóval kapcsolatba hozott s a tiszta kinyomozására fektetett rendszere lehetővé tette, hogy a jövedelemadónak 600 K-ás létminimuma ennél az adónemnél is érvényesüljön.

A törvényjavaslatok formájára vonatkozólag megjegyzem, hogy az nem novelláris, hanem - a földadóra vonatkozó rész kivételével - adónemenként szerves egész. Az adóreform ugyanis minden egyes adónknál mélyreható változtatásokat létesit s mig egyes adónemeket megszüntet, addig ismét ujakat kreál, ugy hogy az áttekintés világossága és a megérthetés könnyebbsége mellőzhetetlenné tette az egész anyagnak adónemenkint elkülönitett összefoglalását és ép ez okból mellőztem a reformnál a codexszerüséget is. A novelláris jellegü törvényalkotás mig egyrészről amugy is eléggé bonyolult adórendszerünk áttekinthetőségét zavarná, addig nagy nehézségeket idézne elő annak gyakorlati eldöntésénél, hogy mi maradt érvényben a régi törvényekből és mit módosit az uj törvény. E törvényjavaslatokba tehát a reform keretébe bevont egyenes adóinkra vonatkozó változatlanul hagyott törvényrészletek és szabályok is felvétettek; az uj össze van kötve a régivel, de a régiből el van nyesve az, a mi az ujjal szerves összefüggésbe nem hozható.

Ez a módszer alkalmat nyujtott arra, hogy az egyenes adóztatás terén az évek hosszu során át megalkotott törvények, rendeletek, döntvények és határozatok szövevényes halmazából az ellentéteket kiküszöböljem, a hiányokat pótoljam és hogy bizonyosságot hozzak be ugy az adótárgyak és alapok meghatározásába, mint a sokszor ingadozó pénzügyi judikaturába. Követtem ezt a módszert azért is, mert köztudomásu dolog, hogy a jó közigazgatásnak egyik alapfeltétele, hogy a törvények ne csak világosak és könnyen megérthetők, de egyuttal kimeritök is legyenek. Különösen áll ez az adótörvényekre, mert a jgi képviselet az adóztatás terén a leggyérebben fordul elő s a felek rendszerint maguk védik érdekeiket. Ez okból az egyes adónemek anyagát szélesebb alapon tárgyalom s különösen három szempontra helyeztem a sulyt.

Az egyik, hogy az elvi diszpozicziók mellett, mintegy magyarázatul, a judikaturában felmerült vitás kérdések eseteit is felsorolom. A másik, hogy több oly természetü rendelkezést is megszövegeztem, mely a vonatkozó szakaszok egybevetésével törvénymagyarázat utján is megállapitható lett volna, nehogy a törvény hézagos volta a végrehajtási utasitásban járatlan adózó megtévesztésére s a kötelező bevallás folytán netáni megbüntetésére vezessen. A harmadik szempont: az adótörvényeinkben emlitett gyakorlati szabályok kiküszöbölésében fejeződik ki. Az 1868-ban törvényesitett adónemekről szóló XXII., XXIV. és XXVI. törvénycikkekben ugyanis az foglaltatik, hogy az eddig gyakorlatban volt szabályok, a menyiben ezen törvények által megváltoztatva nem lettek, továbbra is érvényben maradnak.

Az 1875-iki adóreform után ugyancsak hasonló rendelkezés foglaltatik az 1875:XXII. tc. 8., a XXIV. tc. 11., a XXVII. tc. 14. és a XXIX. tc. 39. §-ában. Kétségtelen tehát, hogy adótörvényeink tartalmának jelentékeny része még az alkotmány visszaállitását megelőző időből származó kormányrendeleteken alapszik, melyek az idők folyamán részint elavultak, részint pedig az élet követelményeinek megfelelőleg uj irányban módosultak s akárhányszor átlépték a törvénymagyarázat határait, törvényt alkotva önmagukban. Igy keletkeztek azután a judikaturában zavarok és félreértések, elvi ellentétek az utolsó fokon működő biróság és a miniszterium között, a melyeknek megszüntetése az adóreformnak szintén egyik fontos feladata volt.

A kivetési eljárás eddig részint az egyes adónemekről szóló törvényekben, részint pedig a közadók kezeléséről szóló 1883:XLIV. törvénycikkben volt szabályozva. Az egyszerüsités szempontjából, de meg azért is, mert a kivetési proczesszus az egyes adónemek anyagának integráns része s általa nyert tulajdonkép életet az illető adónem: a kivetési eljárást mindenütt az egyes adónemek anyagi diszpozicziói közé illesztettem be. A kivetés ezután is, ugy mind eddig a kir. pénzügyigazgatóságok (adófelügyelő), adókivető bizottságok és a községi (városi) közegek teljesitenék. Utóbbiakat az adókivetési munálatoktól nem mentesithetem, mert az előálló munkatöbbletet a pénzügyi adminisztráczió mai szervezetében nem birná el, egyelőre tehát csak munkaapasztásról gondoskodhatunk. A munka apasztása pedig jelentékeny mérvben bekövetkezik az I-II. osztályu kereseti adó eltörlése, de különösen a közszolgáltatások egyesitett kezelése folytán. A kivetési eljárás terén a kötelező bevallás álláspontjára helyezkedtem.

Az 1883:XLIV. tc. 15. §-ában a fél tetszésére bizott bevallást tehát annak kötelezővé tétele váltaná fel minden egyes adónemnél. A kötelező bevallás meeg volt eddig is a házadónál: érvényesült következményeiben a levonás utján beszedett IV. osztályu kereseti adónál és tőkekmatadónál; a földadókataszterben pedig a felvétel szerint minden gazdaságilag használható földterület adó alatt áll, következőleg adóeltitkolás itt sem fordulhat elő. Csak az egyenlő és arányos teherviselés elvének teszek eleget tehát a kötelező bevallás általánositásával, nehogy ennek hiányában az adó alól könnyen elvonható és hivatalból alig földerithető jövedelmek büntetlenül élvezzenek mintegy adómentességet. Az által, hogy az adózó fél nem minden adónemnél volt eddig vallomásadásra kötelezve s ebbeli mulasztása büntetheő nem volt, a adminisztratióra is felette sok munka hárult; mert nemcsak a jövedelem nagyságának kikutatása képezte feladatát, de felelőssége tudatában még különös sulyt kellett arra is helyeznie, hogy adóalapok és adótárgyak az adóztatás alól ki nem maradjanak. A bevallás kötelezővé tétele tehát nemcsak a helyes és igazságos adóztatás szempontjából szükséges, de egyben jelentékeny munkamegtakaritást is jelent, mert az adózó teendőit saját magával végezteti.

Bármennyire helyesnek és igazságosnak tartsam is azonban a vallomásadás kötelezővé tételét, a javaslatban számolnom kellett azzal a körülménynyel, hogy a vallomást a fél akárhány esetben egyáltalán nem, vagy helyesen nem lesz képes kiállitani. Ennélfogva minden egyes adónemnél azt proponálom, hogy egyrészt a községi (városi) közegek hivatalból, dijtalanul legyenek a fél segitségére a vallomás kiállitásánál, másrészt, hogy a hiányosan beadott vallomás jogi következményekkel még nem jár, s az a félnek a megjelölt hiányok pótlása végett visszaadandó. A bevallás kötelezővé tétele vonta maga után minden egyes adónemnél annak tüzetes szabályozását, hogy ki tartozik vallomást adni és mikor? Az időpontra nézve a 15 napi határidőt tartottam fenn megszokottságánál fogva, s ettől csak a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adójánál kellett eltérnem.

Ha a fél vallomást egyáltalán nem, vagy elfogadható vallomást nem adott, az adó kivetése eddig is hivatalból történt. Ennek szükségszerü folyománya az adatgyüjtés, az adóköteles jövedelmek kipuhatolása és megállapitása, vagyis a kivető közegek részéről az érintkezés oly egyénekkel, kiktől az adó megállapithatására támpontokat és utbaigazitást szerezhetnek. Igy jutunk el az adatszolgáltatás és tanuzás kötelezővé tételéhez. Ezt a felfogást adótörvényeinkben ma is megtaláljuk. Igy például az 1883:XLIV. tc. 16. §-a szerint a kivetési lajstromok az összeiró és a bevallásokat tett egyének meghallgatása után készitendők. Az 1875:XXIX. törvénycikk 17. §-a szerint: „A beadott vallomások kelőleg kihirdetett időben és helyen kitétetnek; azokat bárki megtekintheti, lemásolhatja és azokra vonatkozó észrevételeit a kir. adóhivatalhoz be is nyujthatja.”

Az 1883. évi XLIV. tc. 27. §-a értelmében a fél akkor is felebbezhet, ha az adókivető bizottság által hozott végzés eredményében aránytalanságot vél bebizonyithatni önmagára vagy másra kivetett adótételre nézve. A kötelező tanuzás és adatszolgáltatásra nézve a legeclatansabb bizonyitékot azonban a házadóról szóló 1868. évi XXII. törvénycikk 20. §-a szolgáltatja, aképen rendelkezvén, hogy a tényleges viszonyok és adatok iránt, melyekből bárkinek házbérjövedelme megitélhető, köteles mindenki tudomása szerint felvilágositást adni, ha erre a pénzügyi közegek által felszólittatik.

Ezt az utóbbi rendelkezést általánositom a javaslatban és viszem az egyes adónemeknél következetesen keresztül. A tanuzás és egyéb adatszolgáltatás megtagadását azonban - további magyarázatot alig igénylő okokból - jogi következményekkel nem sujtom. Nem tette ezt kifejezetten még Poroszország sem. Hogy az adó megállapithatására irányuló nyomozás és kutatás erőszakoskodássá ne fajuljon. és meg nem bizható informatióknak essék az administratio áldozatul, mely a munkálat értéktelensége mellett jogtalanságával az adózóban az elkeseredést csak növeli, gondoskodtam a nyomozásnak gátat vető korlátokról is a javaslatokban, a mennyiben kimondom, hogy tanu vagy szakértő nem lehet az az egyén, a ki a biróságok előtti peres eljárásban a vallomást megtagadhatja, vagy vallomástételre nem bocsátható. A vallomásadás kötelezővé tételének collariuma az elmaradt vallomástételből keletkezett adóeltitkolásnak megbüntetése, a melyet - az eljárás egyszerüsitése szempontjából porosz mintára - az adónak pótlék alakjában 5%-kal leendő felemelésében állapitottam meg általában.

Ettől csak nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknál tértem el, a hol az erősebb büntetést az a körülmény indokolja, hogy igen sokszor az adókivetésnél nagy érdekek forognak koczkán. Az adóeltitkolás biróságának pótlék alakjában való megállapitása módot nyujtott arra is, hogy ez a pótlék - a jogorvoslati eljárás során - hivatalból osztozzék az alapadó sorsában, a mi az adózóra nézve is a legtisztább helyzet és elejét veszi a külön jogorvoslati eljárásnak. Azoknak a szempontoknak alaposabb megismerése végett, a melyek az adóreformnál vezéreltek, az adók megállapitásának módjáról s az egyes adónemek egymás közötti arányáról kivánok még megemlékezni.

Az adók megállapitásánál azt az elvet valósitottam meg, hogy azoknál az adóknál, a melyeknél a helyi viszonyoknak és a jövedelemre kiható körülményeknek ismeretére van szükség, szóval a hol az adóalap megállapitása csak a viszonyok mérlegelése (taxatió) mellett történhetik, az adózók köréből alakitott adókivető és adófelszólamlási bizottságokra bizom az adó alapjának meghatározását s nemcsak magának az adózónak, hanem minden adókötelesnek hozzászólási jogot biztositok, szóval a legteljesebben keresztül kivánom vinni az önadóztatás elvét.

Ellenben azoknak az adóknak megállapitásánál, a melyeknél a taxatiónak szerepe nincsen, hanem az adó kivetése ugyszólván egyszerü számvetési művelet, az adókivetést a dolog egyszerüsitése végett az administrativ közegek hatáskörébe utalom. Az előbbiek körébe sorozom az általános kereseti adót és a jövedelmi adót, a második csoportba a többi adónemeket. Önként érthető, hogy az adózók érdekeinek megvédése végett utolsó fokon a közigazgatási biróság döntésének általában helyt adok s az administrativ uton kivetett adókra már másodfokon is az adóügyi bizottságok utján biztositom a független elbirálást. Az adónemek egymás közötti arányának megállapitásánál a dolog természetéből folyólag nagyobb adókulcsot kellett megállapitanom a fundált jövedelmeket érintő adókra s kisebb kulcsot a nem fundált jövedelmeket érintő adókra nézve.

A jövedelem biztossága és állandósága főleg a reáladókra, a föld és házadóra vonatkozik, mig az ingó tőke megadóztatásánál a fentebb már részletesebben kifejtett indokokból annak versenyképességére s adótechnikai szempontokból a valódi jövedelmeknek nemcsak a tőkekamat és járadékadóra, hanem a jövedelmi adóra is kiható kipuhatolása érdekében messze mérsékeltebb kulcsot kellett alkalmaznom. A földadó 20%-ban, a házbéradó 9-17%-ban, a tőkekamat- és járadékad 5%-ban, az általános kereseti adó, ha a kereset tőkével van összekötve, 5%-ban, ha tisztán személyes tevékenységen alapul, 4%-ban, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adója - a bányászat mérsékeltebb 7%-os és 5%-os adójának kivételével - 10%-ban, végül a jövedelmi adó kulcsa 0.7%-tól 5%-ig terjedő progressióban van megállapitva. Látszólag legmagasabb tehát a földadó.

Ha azonban figyelembe vesszük azt, hogy az éveken át szorgosan gyüjtött adatok s különösen a földbirtok valódi jövedelmét megközelitőleg leginkább feltüntető földbérleti adatok azt mutatják, hogy a bérleti összegek átlag kétszeresét teszik a kataszteri jövedelemnek, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a földbirtok tényleges jövedelme után 10%-ot alig meghaladó adó fizettetik. Ezeknek az adatoknak birálatánál nem hagyható figyelmen kivül, hogy azok nem a viszonylag még nagyobb jövedelmet biztositó kisbérletek adataira, hanem a középbirtokok bérleti adataira fektetvék, továbbá, hogy a bérletek emelkedő iránya azt mutatja, hogy a tényleges jövedelem egyre növekedik s hogy ebből folyólag a földbirtok tényleges adókulcsa egyre kisebb és kisebb leszen.

Az a feltünő különbség, mely a kisbirtokok magasabb és a közép- és nagybirtokoknak viszonylag kisebb bérleti összegei között igazolható, ismét annak a bizonysága, hogy a birtok nagyságával arányban kisebbedik a tényleges jövedelem, vagyis, hogy a nélkül, hogy a földbirtokra valójában progressiv adókulcsot alkalmaznánk, nagyjában és általában ugyanazon adókulcs mellett is a földbirtok fokozódó nagyságával járó viszonylagos kisebb jövedelemben rejlik a földbirtok adójának progressivitása. Viszonylat sokkal magasabbnak kell tekintenem a házbirtokoknak 9%-tól 17%-ig terjedő adókulcsát.

Elviselhetővé teszi azonban a házbirtokból eredő jövedelemnek nemcsak állandó természete, hanem a tapasztalat szerint egyre növekedő aránya. Elviselhetővé annak liquid volta és rendszerint biztos befolyása, elviselhetővé végül az a körülmény, hogy az éppen a jövedelem emelkedő irányánál fogva viszonyaink között átlag még jó ideig valójában a bérlőre hárittatik át s tulajdonkép ennek terhét képezi. A házadó százalékát általában kikerekitem s ezáltal kissé mérséklem, a 15.000-nél kevesebb lakóval biró helyeken és gyógyfürdőkben s még inkább az 1,000-nél kevesebb lakóval biró helyeken jelentékenyen leszállitom, a mennyiben 15%-a helyett 11 s illetőleg 9%-ban állapitom meg.

Egyedüli kivételt a 15.000-nél több lakóval biró városok képeznek, a melyeknél a házadó változatlanul 15% marad. Indokát ennek abban találom, hogy a házbérek épen ezeken a helyeken mutatnak leginkább növekedő irányt. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adóját a jelenlegi 10%-ban kivánom megállapitani, a mit ezen rendszerint nagyobb tőkével dolgozó vállalatok nyereségesebb keresete s versenyképessége socialpolitikai indokokból tesz igazolttá. Ezeket a vállalatokat ugyanezekből az indokokból pótlék czimén, - a jövedelemadóval is kikerekiteni kivánom.

Látszólag ellentétben áll ugyan a jövedelemadónak a személyes jövedelem összességére alapitott természetével, hogy ez nem physikai személyekre is alkalmaztassék, de az emlitett socialpolitikai indokokon kivül e mellett szól, hogy ezek most általános jövedelmi pótadóval terhelvék s ezen adónak eltörlése folytán menekülnének ezen adó alól, holott az a körülmény, hogy a birtokukban levő adómentes papirok jövedelme kereseti adójuk megállapitásánál adó alá kerülő jövedelmükből levonatik, sok esetben egyenesen illusoriussá teszi azt, hogy valódi jövedelmüknek megfelelőleg adózzanak.

Ennek az eddig szokásos adóztatási módnak érintetlenül hagyásával tehát a jövedelmi adót reájuk is kiterjesztve kivánom valódi keresményüket legalább ezen az uton az adózás körébe vonni. A tisztán iparral foglalkozó vállalatok maximális jövedelmi adóját az eddig is fizetett általános jövedelmi pótadó mai mértékéig kivánom korlátozni nemcsak iparfejlesztési szempontból, hanem azért is, mert ezek ily adómentes s adó alá nem kerülő értékpapiroknak rendszerint nincsenek birtokában.

Az általános kereseti adó 5 és 4%-os kulcsai között mutatkozó különbözetet a keresetnek biztonsága és állandósága tekintetében fennálló különbség teszi indokolttá, mig a kulcsnak a mai 10%-ról 5, illetőleg 4%-ra történt leszállitása az által van igazolva, hogy a mai magas adókulcs lehetetlenné teszi a valódi jövedelemnek kipuhatolását s ha az adó kulcsát ily jelentékenyen le nem szállitandók, illusoriussá tenné a jövedelmi adó alkalmazását. A jövedelmi adónak 0.7%-tól 5%-ig terjedő kulcsa maximális határát tekintve, megfelel a legtöbb államban alkalamzott kulcsnak. Fokozatait és beosztását tekintve természetesen nem alkalmazkodhattam más államokhoz, hanem saját viszonyainkhoz.

Kiindulási pontul azt kellett venne, hogy a fokozódó adónak közepes kulcsával érintsem a nálunk általánosabbnak vehető közepes jövedelmet s fel és lefelé ehhez alkalmazzam a fokozatokat. Befejezésül ide iktatjuk még a reform valószinü pénzügyi mérlegét. A reformban megszünt adónemeknek az 1906. évre szóló kivetése kitesz: 1. az I. oszt. keresetadónál kereken 4 millió K-t. 2. a II. oszt. keresetadónál kereken 19.7 millió K-t. 3. a III. oszt. keresetadónál kereken 25.3 millió K-t, 4. a IV. oszt. keresetadónál kereken 7.7 millió K-t, 5. a bányadónál 0.5 millió K-t, 6. az ált. jövedelmi pótadónál 38.5 millió K-t, öszesen 95.7 millió K-t. Ezzel szemben a fedezet: a) a jövedelemadó contingense a javaslat szerint 46 millió K. b) az állandó illetményre eső jövedelemadó (a mai általános jövedelmi pótadó 1 millió K összegének betudásával) 8.7 millió K. c) az általános keresetadó contingense 28 millió K, összesen 82.7 millió K. A hiány tehát 14 millió K, mely összeg a tőkekamat- és járadékadó 12.6 millió K-t tevő kivetési összegének felére történt leszállitásával még 6.3 millió K-val emelkedik.

Az összhiány tehát abban a feltevésben, hogy a jövedelemadó a teljes contingenst, a föld- és házadó reformja pedig az eddigi bevételeket biztositja, 20 millió K-ra tehető. Sőt ha tekintetbe veszem, hogy a contingensek biztositása végett pótkivetésnek csak akkor van helye, ha a contingentált jövedelem 5%-ot meghaladó hiányt mutat, s hogy a pótkivetésnek is csak az eredetileg kivetett adó 40%-áig terjedhetnek: a minden valószinüség szerint beálló hiány a 20 millió koronát is jóval meg fogja haladni. Nyugodtan állithatom ezek után, hogy állami életünkben ez az első adóreformjavaslat, mely adóemelést semmiféle burkolt alakban sem rejt magában s a melynek az a legfőbb czélja, hogy az adóztatás terén mellőztessenek egyrészről a megokolatlan előnyök, másrészről pedig a tulterheltetések és ez által adórendszerünk igazságosabb és egészségesebb alapokra fektettessék.

Az általános kereseti adó és a jövedelemadó contingentálásában kifejeződő az a gondoskodás, hogy az államnak ezekből az adókból származó mai bevétele - az államháztartás egyensulyának megóvása érdekében - lehetőleg nagyon ne csökkenjen, állami életünk tovább fejlődésének csak garantiája akar lenni; mert tekintve azokat a rendkivüli nagy politikai és gazdasági érdekeket, melyek az államháztartáshoz ezernyi szállal fűződnek, a pénzügyi egyensuly fenntartását oly elsőrendü állami feladatnak kell elismernünk, melyet bármily fontos más czélért feláldozni vagy csak veszélyeztetni is - nem szabad.

Általános indokolás

A tőkekamat- és járadékadó az 1850. évi április hó 25-én kelt nyilt parancscsal behozott jövedelemadónak alkotta egyik részét. Formailag nem volt tehát önálló adónem, inkább csak a kezelésben vált azzá. Ez az állapot az 1868:XXVI. törvénycikkben átvett jövedelemadóban is változatlanul maradt. A tőkekamat- és járadékadó tulajdonkép csak az 1875-iki adóreformban megalkotott XXII. törvénycikkben tömörül alakilag is teljesen önálló adónemmé, a pénzintézeteknél elhelyezett takarékbetétek azonban a tőkekamatadó alól kivétettek. Az 1883:VII. törvénycikk mondotta ki a pénzintézeteknél elhelyezett tőkékből folyó kamatjövedelmeknek tőkekamat- és járadékadókötelezettségét, de annak a bélyegátalánynak fizetési kötelezettségét, a melyet az 1869:XVI. tc. 15. §-a 2%-ban álapitott meg, s a melyet az 1875:XXV. törvénycikk 18. §-a 3%-ra emelt, megszüntette.

Az 1875-iki reformban tőkekamat- és járadékadónk azon a nevezetes változáson megy keresztül, hogy hozadék adórendszerünk generális részévé alakul, a mennyiben hivatva van mindazon vagyonforrásokat érineni, a melyeket más adók nem terhelnek vagy nem adómentesitenek. Az 1875. XXII. tc. -nek ez az általános rendelkezése ugyancsak sok nehézséggel volt alkalmazható, mert e törvény 1. §-ában felsorolt adónemek közül a bányaadó kihagyatván, annak szigoru alkalmazása oda vezetett volna, hogy a bányaadó alá tartozó vagyont kétszeres adó, t. i. a bányaadó és a tőkekmat- és járadékadó alá kellett volna vonni. Ez a hiányos törvényintézkedés okozta, hogy a gyakorlatban, sőt a birói eljárásban is ellentétesen hajtatott végre a törvény, a mennyiben hol annak generális jellege, hol pedig csak a taxativ felsorolás tekintetett az alkalmazásban irányadónak.

Ezt a hiányt kivánom pótolni, a midőn szabatosabban szövegezem a törvény 1. §-át, fenntartva annak generális jellegü rendelkezéseit. Mert adótörvényeinknek szigoru alkalmazása mellett is fordulnak elő esetek, midőn egyes bevételi forrásokat sem az egyik, sem a másik adó alá nem vonhatjuk, hanem csakis a tőkekamatadó általános jellegéből kifolyólag adóztathatjuk meg. Ha tehát hitelpolitikai érdekeknél fogva és pénzpiacunk versenyképességének elősegitése czéljából netalán kivánatosnak is mutatkoznék ennek az adónemnek megszüntetése, akkor is gondoskodnunk kellene egy oly adónemről, mely hozadékadóinknak ezentul is generalis jellegü részét alkossa. Ámde az arányos teherviselés szempontjából, különösen pedig reáladóinknak a mérséklés után is még eléggé magas kivetési kulcsai mellett nem is volna igazságos a hitel tárgyául szolgáló tőkéknek adómentességét kimondani, mert ebből csak megokolatlan előnyök származnának épen azokra, kiknek teherviselő képességét - szocziálpolitikai szempontokból - a fokozatos adózás behozatalával, a jövedelmadóban akarjuk majd erősebben igénybe venni. Ennélfogva nemcsak ezt az adónemet vélem fentartandónak, hanem - mivel az adó tárgyainak zöme továbbra is a kamat- és járadék marad, ez adónem eddigi elnevezését, megszokottságánál fogva, szintén változatlanul hagyom.

A legujabb külföldi példák szintén a mellett bizonyitanak, hogy a hozadéki adórendszerben a tőkekamat- és járadékadó egyenesen nélkülözhetetlen. Igy Ausztria az 1896-iki reformban bevalláson alapuló külön tőkekamatadót alkotott és szakitott azzal a korábbi felfogásával, hogy az ingatlan birtokra bekebelezett tőkék kamatainak élvezője közvetlenül nem rovatott meg adóval, hanem az adósnak állott joában a kamatra eső adó összegét, a kamatok kifizetése alkalmával levonni. Poroszországban a korábbi hozadékadórendszer keretében tőkekamatadó ugyan nem volt, de a porosz pénzügyminister az adóreformokra vonatkozólag 1892-ben kiadott emlékiratában beismerte, hogy a tárgyi adóztatás rendszerének megmaradása esetén ott is behozandó lett volna ez az adónem. „Az adótehernek igazságos elosztása szempontjából - mondja ez az emlékirat - a föld- és házadó a mai teher felére volna leszállitandó, ellenben az iparadó felemelendő és ennek megfelelő mértékben volna a tőkekamatadó is megalkotandó. Az iparadóban és a tőkekamatadóban kifejeződő ezen egyenlő teherviselést nemcsak az igazság követeli meg, hanem adótechnikai szempontból is elkerülhetetlen, nehogy e két adónem más és más kulcsok szerint történő kivetésénél az a veszély álljon elő, hogy a tőkék a szerint vonuljanak az iparba, illetőleg alkossanak hiteltőkét, a mint az adózásnak kedvezőbb állapota ezt magával hozza.”

Egyrészt ezek az érvek, másrészt pedig pénzpiaczunk versenyképességének fokozása inditotta arra, hogy a tőkekamat- és járadékadónak kulcsát, az általános kereseti adó kulcsának megfelelőleg, általában 5%-ra mérsékeljem az eddigi 10% helyett. Sőt az adótehernek ez a mérséklése az általános jövedelmi pótadó helyébe lépő jövedelemadóban még folytatódik, a mennyiben az általános jövedelemadónak a tőkekamat- és járadékadó tárgyaira 3 1/2%-kal nehezedő kulcsát a jövedelemadónak 600 koronán felül nem egészen 0.72%-ból kiinduló kulcsa váltja fel, a mely csak 17.000 koronánál éri el a mai terhet.

Az adóterheknek ezen nagyfoku mérséklése következtében ennél az adónemnél az eddigi 630 koronás létminimumot eltöröltem. Eltöröltem pedig még azért is, a) mert a létminimumnak, mint a fizikai személyek létfentartási szükségletéig terjedő adómentességnek ép oly kevéssé van jogosultsága a tiszta ingó vagyon megadóztatásánál, mint az ingatlanoknál; b) mert ez a létminimum a takarékbetétek megadóztatásánál, a hol az adó levonás utján szedetik be, ép ez okból ma sem érvényesülhetett, pedig a betétekre eső adó közel háromnegyedét alkotja a tőkekamat- és járadékadó főösszegének.

Vizsgálva ugyanis tőkekamat- és járadékadónknak pénzügyi eredményeit, azt látjuk, hogy mig a takarékbetétek után járó és a törvény szerint levonható adó évről-évre emelkedik s ma már kereken 9 millió koronát képvisel, addig a lajstromos kivetésben szereplő összes többi adótárgyak után kivetett adó állandóan 3.4 millió K körül stagnál. Ezen, közgazdasági szempontból is felette érdekes jelenségnek egyik oka ugyan kétségtelenül az, hogy a tőkegyüjtés és hitelnyujtás elvezető csatornáit tulnyomólag a hitelintézetek alkotják hazánkban, mert a többi magánhitelnél a kinálat nem mindig van ott meg és olyan mértékben, a hol és a mint a kereslet mutatkozik, s továbbá mert az ilyen magánhitelnél a kölcsönöknek mindinkább általánosabbá váló törlesztéses jellege is nehezebben hozható a hitelező érdekeivel összhangba.

Tagadhatatlan azonban, hogy a lajstromos kivetésnek ezen stagnatióját főleg a vallomásadás kötelezettségének hiánya okozza, mert a tapasztalás igazolja, hogy majdnem kizárólag a jelzálogilag bekebelezett tőkék kerülnek csak adóztatás alá. Sulyosbitja a helyzetet még az a körülmény is, hogy a törvény hiányossága folytán adókezelésünk a lajstromos kivetésben felette drága s ennek az adónemnek életképességét nagyon is mélyen támadja meg. A lajstromos kivetésne 3.4 millió korona körül mozgó összegét ugyanis jórészt az administrationális költségek emésztik fel; mert kényszerbevallás hiányában a biróságok előtt lefolytatott perek, csődök és ingatlan végrehajtási ügyek zálogjogi be- és kikebelezési végzések mind befolyással vannak a tőkekamat- és járadékadó helyes kezelésére és nemcsak az adózó felekkel, de igen gyakran a biróságokkal is nagytömegü levelezést váltanak ki s állandóan lekötik a pénzügyi administratióban a munkaerőknek jelentékeny részét.

A tőkekmat- és járadékadó kifogás alá nem eső elvi dispositióinak érintetlenül hagyásával a lajstromos kivetésnek mai módját egészitem ki azért a jelen javaslatban az által, hogy a kötelező bevallás rendszerének elfogadásával arra törekszem, hogy a meglevő alapon javitsak, az adó tárgyát és alapját tüzetesen meghatározzam, az adatszolgáltatást kötelezővé tegyem, a vagyont, sőt a személyes szabadságot a legközelebbről érintő büntető-határozatokat szabatosan szövegezzem.

Tőkekamat- és járadékadónk kivetésének egyik alapelvét képezte eddig is az adótárgyak hozadékának egyenkénti számbavétele. Ennek természetszerü folyománya, hogy az adókötelesre nem a jövedelem átlagának megfelelő évi adó vethető ki, hanem hogy ez az adó tételenkint a növekedő vagy apadó jövedelemhez alkalmazkodik. Kétségtelen, hogy nagy munkamegtakaritással járna, ha a félnek az általános kivetés során adó alá vont összjövedelmére mondanánk ki az évközi változhatatlanságot, a mint ezt az általános kereseti adóban együtt adózó foglalkozásoknál is követjük.

Ámde ebből igen nagy igazságtalanságok keletkeznének akkor, a mikor a fél terhén megadóztatott jövedelmek egy része megszünvén, jövedelmének apadása daczára kénytelen volna a nagyobb adót egészben fizetni. A tőkekamatadónál ugyanis az adóalapot a legtöbb esetben az utolsó fillérig ismerjük, nem ugy mint az általános kereseti adóban; következőleg ezt az adót az egyes vagyonalkatrészek megszünése esetében is a tényleges állapottal kell kapcsolatba hoznunk, nehogy a visszafizetett és iparba, kereskedésbe, avagy ingatlanokba fektetett hiteltőkékre a kétszeres adóztatás esete álljon elő. Ezeken az alapelveken nyugszik a jelen javaslat is.

Érintetlenül hagytam tőkekamat- és járadékadónknak azt a rendelkezését is, hogy az adó alapjául az adóévet megelőző évben élvezett jövedelem szolgál. Ez által az adózás kezdetére és megszünésére nézve továbbra is kétféle eljárást állapit meg a javaslat. Oly esetekben ugyanis, midőn az adó levonás utján szedeti be, mint p. o. a takarékbetéteknél, az adóköteles értékpapiroknál - az adófizetés kezdete és megszünése összeesik az adóalap keletkezésével és megszünésével. Ellenben a tőkekamat- és járadékadó egyéb tárgyainál az adó kivetése csakis az adótárgy keletkezését követő évtől kezdve áll be s tart az adótárgy megszüntét követő még egy évig, nehogy ellenkező megoldás esetén a fél még le nem járt és kézhez nem vett jövedelem után adózzék. A gyámoltak és gondnokoltak kamatjövedelmeinek adózására nézve kétféle eljárást állapit meg a javaslat a szerint, a mint a gyámpénztári pénzkezelés az 1887:XX., illetőleg az 1885:VI. törvénycikkek értelmében egyénenként vagy összesitve történik. Az egyénenkénti pénzkezelési rendszernél kivételes eljárást nem állapitottam meg, miután az egyénenkénti kezelésnél a jelzálogilag biztositott követelések adóalanya mindenkor ismeretes, ennélfogva vele szemben a kivetési eljárás általános szabályai fennakadás nélkül alkalmazhatók.

Egészen más a helyzet az összesitett pénzkezelési rendszernél, melynek során a tőkeelhelyezés a gyámpénztár nevén történik, melyet azonban adóalanynak tekinteni nem lehet. Ez esetben tehát az adó alanya közvetlenül nem ismeretes, s annak tudomására csakis a gyámpénztár egyénenkénti kimutatása alapján juthatnának az adókivető közegek. Következőleg köteles lenne a gyámpénztár a gyámoltak és gondnokoltak tőkeálladékát a reá eső kamatokkal együtt minden évben egyénenként kimutatni és pedig elkülönitve a szerint, a mint ez a kamatjövedelem az 1877:XX. törvénycikk 291. § a esetében már takarékbetét-adót fizetett, avagy a 288. § értelmében adott kölcsönöknél még adóköteles. Mert csak igy lehetne egyrészt a kettős megadóztatást elkerülni, másrészt a gyámoltak és gondnokoltakkal szemben a kivetési eljárás általános szabályait alkalmazni. Ma, az 1875:XXII. törvénycikk keretében, ezt az eljárást kellett volna az adóztatásban követnünk, miután tőkekamat- és járadékadó törvényün az egyénenkénti és összesitett pénzkezelési rendszerekre különvált adóztatást nem állapit meg.

A gyakorlati élet azobnan azt igazolja, hogy összesitett pénzkezelési rendszernél az adókivetésre vonatkozó szabályokat megtartani nem lehet, mert a kamatjövedelmeknek egyénenkénti kimutatása s e kimutatásokban a még nem adózott kamatjövedelemnek további elkülönitése minden évben akkora munkaterhet zuditott volna az administratióra, hogy az ebből származó költség felemésztette volna a kivetett adónak bevételeit. Ezért az árvaszékek rendszerint csakis azokat a gyámoltakat és gondnokoltakat mutatták ki adóalanyokul eddig, a kiknél az évi kamatjövedelem a létminimumszerü 630 K-t meghaladta. Következőleg mindazok, kiknek kamatjövedelme 630 K-án alul maradt, habár esetleg ingatlanokból s más egyéb vagyonból is voltak még jövedelmeik, melyek együttvéve a 630 K létminimumot felülmulták, az adó alul indokolatlanul menekültek.

Az egyszerüsités elvét tartva szem előtt, ezeken a bajokon gyökeresen segit a javaslat oly módon, hogy az összesitett pénzkezelési rendszernél, a tartalékalap jutalékának levonása után fennmaradó kamatjövedelem főösszege, illetőleg - a kettős adóztatás elkerülése végett - annak is az 1877:XX. tc. 288. §-a alá eső még adózatlan maradt része után fizetné az árvaszék az adót, melyet azután a jövedelem arányában a gyámoltaktól és gondnokoltaktól levon.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A tőkekamat- és járadékadóról szóló javaslatnak első szakasza a tárgyi és alanyi adókötelezettség alapelveit határozza meg, az esetek példaszerü felsorolásával kiegészitve. Az 1875:XXII. és az 1883:VII. törvénycikkek első szakaszai, valamint az 1875:XXII. tc. 8. §-ában fentartott gyakorlati szabályok esetei egyesülnek itt, egyfelől az egész adóreform strukturája által követelt, mélyreható módositásokkal, másfelől a ma szerfölött ingadozó casuistikának iránytszabó pótlásokkal. Ugy az adókötelezettség szabatos elvi meghatározását, mint a főbb esetek exemplificativ fölemlitését megköveteli ennek az adónemnek az a jellegzetes sajátsága, hogy a legkülönbözőbb természetü jövedlemi elemeket érintve, mintegy versenyre kel a többi egyenes adókkal, s a mely jövedelmet ezek adózatlanul hagynak, azt megadóztatja s igy érvényre igyekszik juttatni a hozadéki adórendszerben is az általános megadóztatás igazságos követelményét.

A tőkekamat- és járadékadó e szerepéből kifolyólag, melynél fogva a többi egyenes adók hézagait töltik ki, az adó tárgyainak általános elvi meghatározása csak negativ alakban juttatható kifejezésre. E szerint a tőkekamat- és járadékadónak tárgya mind az a vagyon vagy vagyonjog, mely a jövedelemadón kivül más egyenesadó alá nem tartozik és szolgálati viszonyból származó illetménynek vagy ellátásnak sem tekinthető. Ehhez hasonló, szintén negativ formába öntött meghatározást tartalmaz az 1875:XXII. törvényünk is. Az adótárgyak példaszerü felemlitésének sorrendjében az 1. pont alattiak adókötelezettsége további indokolást nem igényel.

A 2. pont az 1875:XXII. tc. 1. § 2. pontjában foglalt elveken nyugszik, ez adónem generális jellegéből kifolyólag a gyakorlatban eddig is követett azzal a kiegészitéssel, hogy az adó kivetésére csakis az bir döntő befolyással: van-e jövedelem, s nem dózik-e ez már más adónemnél; következőleg az adózásra egészen közömbös, hogy annak tárgya magánjogilag van-e és miképen biztositva. A kamat tehát itt a szónak legtágabb értelmében veendő, a mennyiben ez az adó nemcsak a kölcsönadott tőkék kamatait érinti, hanem ezeken kivül a tőkének azt a gyümölcsét is, melyet annak hajt, a ki azt maga hasznositja. E szerint a 2. pont alá sorozvák a tényleg kölcsönadott tőkéknek, avagy a fogalmilag ezekkel egy tekintet alá eső követeléseknek kamatai.

Ide tartoznak tehát például az ingatlanok eladásából származó vételárhátralékok után élvezett kamatok is, mert az a szerződés, mely szerint a vevő és eladó kölcsönös megegyezése alapján a vételár, vagy annak egy része a vevőnél marad, a kölcsönügylet minden jogi kellékével bir. Épen igy a telepesek által fizetendő megváltási összeg után járó kamatok is adó alá vonandók, mert az ily megváltási összeg a szabad kézből eladott ingatlan vételárával egy tekintet alá esik. A kölcsön minden jogi feltételével bir a haszonbérhátralék is, minélfogva a bérhátralékokból eredő kamatjövedelmet is e pont alá kellett sorolni.

A házastársak között létrejött kölcsönügyletből eredő kamatjövedelem akkor is adótárgy, ha a házastársak közös háztartásban élnek; nemkülönben ama tőkék kamatai után, melyeket valamely társaság tagja a czégnek a közös betéten felül kölcsön ad, szintén tőkekamat- és járadékadó fizetendő, mert a czégnek a kölcsönt adó tagja a czéggel, mint jogi személylyel szemben oly különálló személy, a kinek a czég a kölcsön adott összeg után kamatot fizet. A 2. pont alapján adózik a kezes is, ha a követeés kifizetése folytán válik hitelezővé oly módon, hogy az adóstól a tőketartozás kiegyenlitéséig kamatokat hoz. Az ekként élvezett kamatoknak adóköteles voltán ugyanis nem változtat az a körülmény, hogy az ily tőkének kamata a kezes által teljesitett s jótállásból származó fizetési kötelezettség kifolyása, azaz, hogy a jogügylet a kényszerkölcsön természetével bir.

A 3. pont általában véve az alapok és alapitványok hozadékának adókötelezettségét mondja ki az 1875. évi XXII. tc. 1. §-ának 2. pontjához képest. A misealapitványok kamatjövedelme eddig is tőkekamat- és járadékadó al esett, habár e kamatjövedelemből az illető egyházi személyeknek járó összegek illetményadóval is megrovatnak. Kétszeres megadóztatás esete azonban mégsem forog fenn, mert a misealap és az ebből illetményeket huzó egyházi személy különböző adóalany. A 4. pont a járadékok általános adókötelezettsége tekintetében rendelkezik. A járadék szó itt nem vehető abban a szükebb értelemben, melyben a közgazdaságtanban fogalommá tömörült, hanem általánosabb jogi értelemben, jelezve azt a szerződésből eredő bevételt, melyet valaki különös munka kifejtése nélkül élvez. És ez az elválasztó határvonal egyrészt a tőkekamat- és járadékadó, másrészt a szolgálati viszonyból eredő járandóságokra nehezedő jövedelemadó között.

Ez alapon abban az esetben, ha pl. az ingatlan ház átadója joglemondás fejében az átvevő által készpénzben vagy természetben szolgáltatandó járadékot köt ki magának, a vagyon átadója az általa huzott járadék után adó alá esik. Ily esetekben adóztatásnak csak akkor nincs helye, ha az ingatlan haszonélvezete maga a járadék, pl. az özvegyi jognál, mert ez esetben a földadót a haszonélvező maga fizeti. Ugyancsak ebbe a pontba vettem fel - külföldi adótörvényhozás mintájára - ama visszatérő szolgáltatások, illetve járadékok adókötelezettségét is, melyeknek teljesitése, ileltőleg kifizetése nem szolgálati viszonyból eredő kötelezettségen, hanem egyéb szerződésszerü kötelezettségen, birói itéleten vagy törvényen alapszik. Az itt adó alá kerülő járadékok eriteriuma tehát az, hogy jogilag kötelező alappal birjanak és ismétlődő szolgáltatások legyenek.

Ellenben önkéntes, jogilag ki nem kényszerihető, habár ismétlődő szolgáltatások vagy az ajándék jellegével biró, egyszersmindenkorra szóló járandóságok a tőkekamat- és járadékadó fizetésének kötelezettségét nem állapitják meg. S habár elméletileg ezek az önkéntes járadékok, mint pl. a rokonok támogatása fejében kifizetett összegek, a tőkekamat- és járadékadó alá tartoznának is, e pontnál azonban az elmélet és gyakorlat távolságkülönbözete oly nagy, hogy tekintettel a megadóztatás legyezhetetlen gyakorlati nehézségeire, az adókötelezettséget ez irányban felállitani nem lehetett. Az 5. pont az 1875:XXII. tc. 1. § 4. pontjának abban az értelemben való átvétele, a mint a kérdést a nemzetközi adóztatás ma általában szabályozza. A 6. pontban azok a vagyonjogok vannak felsorolva, melyeknek adókötelezettsége, ez adónem emlitett generális jellegéből kifolyólag, a gyakorlatban ma is megvolt.

A 7. pont az 1883:VII. tc. 1. §-a azzal a változtatással, hogy - a kettős adóztatás elkerülése végett - a nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknak egymásközötti folyószámláin felszámitott kamatok után ez adó nem jár, mivel ezek a kamatok a vállalatok mérlege alapján azoknak kereseti adójában kerülnek adó alá. A 8. pontba, a mai jogbizonytalanság elkerülése végett, ama két eset határozott szabályozását kivántam felvenni, a melyekben a kölcsöntőkék kamatainak tőkekamat- és járadékadóval való megrovását a vele versenyre kelő kereseti adó kizárja. E kérdésben a tőkekamat- és járadékadónak azt a jellemző sajátosságát tartottam szem előtt, mely szerint ennek az adónak csak a biztos adatok alapján, számszerint határozottan megállapitható kamatbevétel lehet a tárgya. Ha tehát a kamat az egyes tőkék után külön-külön megállapitható, ez a jövedelem feltétlenül tőkekamatadó alá esik; mig ha a kölcsönadott tőkék kamathozadéka egyenként számszerüleg meg nem állapitható, ugy csak a helyi és üzleti viszonyok ismeretén alapuló bizottsági adókivetésnek, azaz az általános kereseti adó alkalmazásának lehet helye.

Ugyanaz a személy tehát mind a két adónemnek lehet alanya, de más-más jövedelem után; mert a kettős adóztatást helyes vallomással nagyon könnyen elhárithatja magától, mivel ő tudja legjobban, hogy mely tőkéinek kamatjövedelmét képes egyenként is kimutatni. S ha ezt nem teszi, a tőkekamatadó visszahatólagos alkalmazásának napfényre kerülő eseteiben constatált mulasztását az üzérkedés után kivetett kereseti adó nem mentheti. E szakasz utolsó bekezdése voltaképen a kereskedelmi ügyletekből eredő követelések adómentességét mondja ki ennél az adónemnél, miután ezek a követelések és azoknak kamatai az általános kereseti adó alá vont jövedelmek alkatrészeit képezik, tehát más alapon már adóznak.

A 2. §-hoz

Lényeges ujitása a javaslatnak, hogy teljesen mellőzi az adó alányának az 1875:XXII. törvénycikkben előirt azt a megszoritó feltételét, melynél fogva a tőkekamat- és járadékadó alanya csak az országnak lakosa lehet. E szerint ma sem a külföldön lakó magyar állampolgárok, sem pedig a külföldiek az ország területéről huzott jövedelmeik után megadózhatók nem volnának; ennélfogva szorosan véve még a szelvényadó levonása sem érvényesülhetne a külföldieknél azokban az esetekben, midőn annak helye van. Követve a külföldi törvényhozásoknak a nemzetközi adóztatás elveit mindjobban viszatükröződő felfogását, a tőkekamat- és járadékadó kivetésénél kettős álláspontot foglaltam el. Az egyik, hogy a jövedelmek belföldi eredete az adókötelezettséget mindenkivel szemben megállapitja, legyen az az ország lakósa vagy külföldi; a másik álláspont, hogy az országban lakóknál a külföldről folyó jövedelem szintén adótárgy.

Az előbbi állásont a területen nyugvó adóztatásnak, az utóbbi pedig az állampolgárság, illetőleg az állandó itt tartózkodás természetéből és lényegéből folyó közteherviselésnek folyománya. E szabály alól azonban szükségszerü kivételt állapit meg: a) a nemzetközi jognak a területenkivüliségre vonatkozó elve: b) a viszonyosság szabályainak alkalmazása oly államokkal szemben, melyek a külföldről folyó és ott már adózó jövedelmeket, a kettős adóztatás elkerülése végett, saját területükön adómentesitik.

A 3. §-hoz

Az itt tárgyalt adómentességek esetei szám szerint bár megszaporodtak, a lényegben azonban az 1875:XXII. tc. 2., illetőleg az 1883:XLVI. tc. 7. §-ának keretében maradtak, kiegészitve a gyakorlati szabályokban foglalt, valamint a judicaturában adómenteseknek nyilvánitott esetekkel. Az első pontban, mint uj intézkedés, helyet foglal az állam adómentessége. Ez a mentesség azonban csakis azokra az esetekre szoritkozik, a midőn az adó tárgyául szolgáló bevételek a köztartozások jellegét mutatják és ez okból azoknak megadóztatása ugy sem volna indokolt.

A 2. pont, a dolog természetéből folyó kiegészitéssel, az 1875:XXII. tc. 2. §-ának 1. pontja. A 3. pontban foglalt adómentesség az 1. § 4. pontjánál felhozottakkal már eléggé meg van okolva. A 4., 5., 6., 9. és 11. pontokban foglalt adómentességek az 1875:XXII. törvénycikk 2. §-án alapulnak, a 7. és 8. pont alattiak pedig további indokolást nem igényelnek. A 10. pont folyománya az 1877:XX: tc. 16. §-ának, miután az atya vagy az anya ez esetben tulajdonképen kamatot nem fizet; a gyermektartási költségek pedig rendeltetésüknél fogva nem képeznek adóalapot.

A 12. pont a katona-házassági biztositékok adómentességéről szól az esetben, a) ha az óvadék az azt élvezők tulajdonát alkotó ingatlanokra van jelzálogilag biztositva; b) ha a férj vagy a házastársak közös tulajdonát képező s az óvadékkal terhelt ingatlanok haszonélvezete a nőt özvegysége tartamára is megilleti. Előbbi esetben az óvadékot nyujtók és az óvadékot élvezők azonosak lévén, a kétszeres adóztatás elkerülése indokolja az adómentességet, miután a jelzálogilag lekötött ingatlanok jövedelme más adónemnél már adózik. Utóbbi esetben az özvegynek adómentessége az 1. § 4. pontján alapszik. A 13. pont az 1883:XLVII. tc. 7. §-a.

A 14. pontban emlitett s többnyire a városoknál és községeknél előforduló bevételek a községi pótadók természetével birnak, s ez okból a kir. kisebb haszonvételek közé tartozó vámszedési, vásártartási és helypénzszedési jogok kivételével - eddig is adómentesek voltak; utóbbiaknak adómentességét pedig azoknak ma már szintén pótadó jellege adja meg. Az 1890. évi I. törvénycikk 22. §-a értelmében ugyanis a törvényhatósági utak épitési, kezelési és fentartási szükségleteinek fedezésére első sorban a törvényhatóság netáni vámbevételei forditandók, az utadó czimén kivethető pótadó mellett. Ugyanezen törvénycikk 37. §-a értelmében a község, a reá kivetett hozzájárulás fedezéséről esetleg pótadóval köteles gondoskodni.

Kétségtelen tehát, hogy a vámbevételek a közutak fentartására szolgálnak, s azoknak megadóztatása csak emelné a fentartással járó közterheket, vagyis az adó képezné az adó tárgyát. At 1890:I. törvénycikk 83. §-a értelmében a vámszedési jog vagy királyi kiváltságlevélen vagy engedélyokiraton nyugszik. Utóbbi esetben eddig sem vetettünk ki adót; az előbbi esetben azonban a vámjövedelem, mint királyi kisebb haszonvétel, az 18745:XXII. törvénycikk 1. §-ának 3. pontja értlemében adózot. De mivel mindkét forrásból származó jövedelemnek rendeltetése ugyanaz, a történeti keletkezés eltérő volta a mai állapot fentartására nem nyujt alapot.

A 4. §-hoz

A 3. §-ban taxative felsorolt adómentességek, minthogy részben tárgyi, részben pedig alanyi alapon nyugosznak, nem érvényesülhetnek minden adómentes adóalanynak összes jövedelmeinél. Ennélfogva adómentes alanynak is lehetnek adóköteles bevételei, a mennyiben a levonás utján beszedett adónál - technikai okokból - adómentesség nem adható.

A 7. §-hoz

Az 1883:XLIV. tc. 4. §-ának 5. a), illetőleg az 1889:XXVIII. tc. 8. §-ának 1. a) pontjában foglalt az a rendelkezés, hogy adótárgy hiányában az adó leirandó, ennél az adónemnél oly gyakorlati eljárást létesitett, mely szerint nemcsak a kamatjövedelem megszünte adott jogot az adó leirására, hanem a tőkének részben vagy egészben való elveszése még akkor is maga után vonta az adó törlését, ha az adós a kamatokat esetleg fizette. Pedig kétségtelen, hogy ennél az adónemnél nem a tőke, hanem a kamatozás által értékesitett tőkék hozadéka az adóalap, tehát csakis ennek megszünése vagy elveszése adhat jogot az adó leirására.

Ez a felfogás érvényesül tárgyi adóink egyéb nemeinél is, melynek folyományaként az ingatlanok eladásánál előálló értékveszteség sem fejeződhetik ki az adózásbna s az ingatlanok megsemmisülése esetén is adó alá vonjuk a megsemmisülést megelőző időből eredő hozadékot; ugyszintén a csőd alá került üzletek adóját is csak a csődnyitás napjától irjuk le, tekintet nélkül arra, hogy az alaptőke mennyiben térül meg. Ezt az álláspontot az a körülmény sem gyengitheti meg, hogy a tőkekamatadónál egyenkint látható az a tőke, mely a kamatokat szolgáltatja. Első sorban arra nézve kellett tehát e §-ban intézkednem, hogy az adó leirása csak az adóalap megszünése esetén történhessék meg. Intézkednem kellett pedig annak az elvnek szemmeltartásával, hogy a kamat czimén tényleg élvezett jövedelem akkor is adó alá vonandó, ha maga a tőke elveszik. De továbbá itt kellett szabályoznom a leirás időtartamát is, mert ennél az adónemnél az adókötelezettség megszünése - az esetek legnagyobb számában - nem az adózótól függ, hanem per, csőd és ingatlan végrehajtás esetén tőle független okokból vesztheti el jövedelmét részben vagy egészben, mely a multra nézve is adóleirást von maga után, eltérőleg a többi adónemektől, melyeknél ily esetek alig fordulnak elő. E miatt az összes egyenes adónemek közül a legtöbb felszólamlás ma a tőkekamat- és járadékadó törlésére irányul.

Ezeknek a felszólamlásoknak tárgyalása és elintézése nem csekély mérvben köti le a pénzügyi hatóságok munkaerejét most, a mikor a törvény hézagossága mellett az adóalap hiányában kivetett tőkekamat- és járadékadó törlése iránti kérelem határidőhöz kötve egyáltalán nincs s igy jelenleg az adó törlése évtizedek multán is jogosan követelhető. Ha már most tekintetbe vesszük, hogy sem a magán-, sem a nyilvánjog nem ismer oly jogot, mely elévülhetetlen ne volna, nem szenved kétséget, hogy a tőke-kamat- és járadékadó leirása iránt a felek igénye az elévülés törvényének szintén alávetendő, mint a hogy a kincstárnak adóztatási joga a multra nézve öt év alatt ugyancsak elévül. A kölcsönösség szempontjából ehhez az öt évhez kötöm a felek törlés iránti jogának elévülését is.

A 8-11. §-okhoz

A 8-11. szakaszok az adóköteles jövedelem tüzetes meghatározására szolgálnak s a mint az indokolás általános részében már előadtam, a 8. § a jelenlegi állapottól miben sem tér el. A 9. §-ban világos kifejezést óhajtottam adni annak is, hogy az adófizetés kötelezettségén nem változtat az a körülmény, mely szerint a kamatot vagy járadékot az adós nem készpénzben fizeti, hanem egyéb szolgáltatásokkal rója le. Igy pl. a haszonbérlő által a tulajdonos helyett fizetni elvállalt terhek tekintetében azt az álláspontot foglalom el, hogy ezek az adóalaphoz hozzászámittassanak, mert különben az adófizetés kötelezettségének ily módon való átháritása következtében az adóalapul veendő haszonbéri összeg az átvállalt mellékkötelezettség összegével csökkenne.

Ez alól a szabály alól azonban az ugynevezett takarékbetéti tőkekamatadónál kivételt akarok létesiteni s annak vizsgálatába nem bocsátkozva, hogy vajjon a pénzintézetek élnek-e azzal a jogukkal, mely szerint az adót a kifizetett és tőkésitett kamatokból a betevők terhére levonhatják, avagy a betéti tőkekekamatadót a betevők helyett sajátjukból fizetik-e meg: az adót az adóalaphoz egyik esetben sem kivánnám hozzászámittatni. Mert ha a pénzintézet az adót magára is vállalja, ezt a terhet a kamatláb meghatározásánál ugy is számitásba veszi. A zálogbirtok analogiájára ujabban keletkezett azoknál a jogügyleteknél, midőn a kamatokat a használatul átadott birtok jövedelme helyettesiti, ez a jövedelem tekintendő adóalapnak. Az 1875:XXII. törvény 3. §-ánál tüzetesebben kellett meghatározni azokat az eseteket is, melyekben az adóalapul szolgáló összegekből levonásnak van helye.

Ha valamely kamat vagy járadék élvezetével magánjogi czimen nyugvó teher van összekötve, ezek a terhek az adóalap kiszámitásánál ma is csökkentőleg figyelembe veendők. Ezt a rendelkezést még ki kellett egésziteni a levonás mérvének azokban az esetekben való határozott szabályozásának, a midőn vagyonjogok jövedelme, vagy haszonbérösszegek vétetnek a tőkekamat és járadékadó kivetésének alapjául. A nyug- és kegyellátási intézeteket nagyobb világosság kedvéért emlitem csak fel a 10. § utolsó bekezdésében. Az ezek által kifizetett nyug- vagy kegydijak és egyéb ellátások nem az adóköteles tőke hozadékának előállásával járó kiadások s ezért le sem vonhatók.

A 20. §-hoz

A tőkekamat- és járadékadó kivetési eljárásnak szakaszokba való foglalásánál - épugy, mint a többi adónemeknél is - azt a felfogást követtem, hogy a kivetési processus az egyes adónemek anyagi részének kiegészitő alkata, ennélfogva a kivetési eljárást minden adónemnél a javaslat anyagi dispositiói közé illesztettem be. Nem annyira uj szabályok tehát ezek, mint inkább a tőkekamat- és járadékadó kivetésénél a gyakorlatban kialakult szabályok törvénybe foglalandó formái, változtatva ott, a hol a gyakorlati élet által helyesnek ismert és követelt eljárás érvényesülésének maga a törvény áll utjába. Ezek a változtatások különösen két irányban jelentősek, ugymint: a vallomási és adatszolgáltatási kényszer behozatala és a gyámoltak és gondnokoltak adózása tekintetében, ha tőkéiket a gyámpénztárak összesitve kezelik. Ez utóbbira nézve véleményemet az indokolás általános részében már elmondottam. A vallomásadás kötelezővé tételét elengedhetetlenül szükségesnek tartom mindazokra a tőkekamat- és járadékadóköteles bevételekre vonatkozólag, melyek után az adó nem levonás utján szedeti be.

A vallomás benyujtásának elmulasztása, vagyis az adónak eltitkolása az adónak pótlék alakjában leendő felemelését vonná maga után és pedig a többi adónemeknél is követett mérvben. A vallomásadásra kötelezett kényelme szempontjából gondoskodtam arról is, hogy az esetben, ha adóköteles jövedelmeiben változás nem állott elő, bevallásában erre csak hivatkozhassék. Csak természetes, hogy helytelen vagy elmaradt vallomások esetében az adó kivetésének hivatalból kell történnie. A hivatalos eljárás azonban a legtöbb estben eredményre csakis akkor vezet, ha az adatszolgáltatásnak ennél az adónemnél legbiztosabb forrása: a birói eljárás támogatja a pénzügyi közegeket. A biróságok előtt lefolyt telekkönyvi és peres ügyekben hozott határozatok és itéletek közlése ösztönül szolgál a féllel szemben is, hogy a jövedéki kihágások elkövetésétől óvakodjék. Ezt czélozza a 31. §.

A 21. §-hoz

Habár köztudomásu dolog, hogy a hitelekkönyvekben számtalan olyan követelés jelzáloga nincs törülve, mely már tényleg nem áll fenn, mégis az eddigi gyakorlat szerint a jelzálogilag biztositott kamatjövedelem rendszerint a jelzálog fennállásáig adókötelesnek tekintetett. Indokolta ezt az a körülmény, hogy az adós az általános jövedelmi pótadó kivetésénél a jelzálogilag biztositott kamatjövedelem 10%-át mint teerhet, vagyis a hitelezőre kivetett tőkekamatadót levonásba hozathatta. A kincstár ez esetben nem nyert ugyan semmit, de az ált. jövedelmi pótadóról szóló törvény hiányossága folytán ragaszkodnia kellett a tőkekamatadó kivetéséhez, nehogy ennek hiányában az általános jövedelmi pótadóban érvényesülő levonás által kárt szenvedjen. Miután a jövedelemadó kivetésénél a tőkének fennállása vagy visszafizetése ugy is tisztázva lesz, a tőkekamat- és járadékadónál is megszünt a leirás akadálya oly esetekben, midőn a zálogjog törlése ugyan nem történt meg, de a követelés visszafizetése bebizonyult.

A 22. §-hoz

E szakaszban foglalt rendelkezések a gyakorlati szabályokban eddig is megvoltak. A méltányosság hozza magával, hogy az adókivetés is szüneteljen akkor, a mikor a fél az adó alapjául szolgáló jövedelmet nem élvezi. Nehogy azonban ez a kedvezmény visszaélésekre és az adó behajthatatlanságára vezessen, köteleznem kellett a felet, hogy egyrészt a jövedelem élvezetének függőbenlétét közokirattal, vagyis birói határozattal bizonyitsa, másrészt, hogy a csőd- vagy per folyama alatt annak miben állását minden kivetés alkalmával igazolja. Ennek a kivánalomnak a fél a legkönnyebben megfelelhet, az administratio pedig a levelezéseknek nagy tömegétől szabadul.

A 27. §-hoz

Az adónak levonás utján történő fizetéséről eddig az 1875:XXII. tc. 6. §-a és az 1883:VII. tc. 3-5. §-ai, valamint az ezek végrehajtása tárgyában kiadott rendeletek intézkedtek, melyeket e szabályrendeletek elvi dispositióinak felvételével, valamint a gyámpénztárakra nézve az adólevonás módozatának szabályozásával egészitettem ki.

A 28. §-hoz

E szakasz az 1883:VII. tc. 2. §-ának második bekezdése, a dolog természetéből folyó azzal a kiegészitéssel, hogy a tőkekamat- és járadékadón nyugvó összes adópótlékoktól való mentesség mindazokra az esetekre kiterjed, a midőn az adó levonás utján szedetik be.

A 29. §-hoz

Alapoknál, alapitványoknál és más jogi személyeknél az adónak beszedése csakis akkor válik hatályossá, ha azért a törvényes képviselő is szavatol. Ez foglaltatik ebbe a §-ban.


  Vissza az oldal tetejére