A nemzetek általános helyzete, politikai törekvései, államháztartási szükséglete, gazdasági viszonyai és a korszellem követelményei mindig döntő befolyást gyakorolnak az adóztatás kérdéseire és azoknak fejlődésére. Ez a befolyás rakja le nálunk is 1848-ban a modern pénzügyi szerkezetet, lépteti életbe az általános teherviselés elvét, a mennyiben az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondja, hogy a magyar állam lakosa minden közterhet, különbség nélkül egyenlően és aránylagosan visel. Az általános közteherviselés és az arányos adóztatás törvénybe iktatott két nagy elve azonban alkotmányos uton nem válhatott valóvá. A volt császári királyi helytartóság 1850. évi november hó 20-án kelt rendeletével lényegében Magyarországra is kiterjesztette az Ausztriában akkor érvényben volt egyenes adórendszert s ezzel - a rendi kiváltságokon alapuló adómentességeket eltörölve - megvalósult az egyik elv: a közteherviselés általánossága.
Ez az adórendszer azonban, melynek főbb tagozatai leginkább csak kezdetleges és merev hozadéki adók, tehát majdnem kizárólag az adótárgyhoz füződő, az adózó személyes viszonyaival és tényleges jövedelmével kevéssé számoló adónemek voltak, a teherviselőképesség igazságos mértékéhez igazodó arányos adóztatás követelményétől messze állott. Az abszolut korszakból ránk maradt egyenes adók az 1875. évig jóformán változatlanul fenntartattak, mivel az 1868. évben alkotott egyenes adótörvények inkább az addig érvényben volt szabályok törvényesitésére szoritkoztak. Sőt még az 1875. évben alkotott adóreform is főleg csak formai tekintetekben létesitett korszerübb változtatásokat, tökéletesebben megvalósitotta az önadóztatás elvét, tágabb tért nyitott egyes adónemeknél annak, hogy azok az adófizető személyes jövedelméhez simulhassanak, de mivel főleg a magyar államháztartás fokozódó szükségleteinek fedezésére keresett alapokat, az adóztatás elveit érintetlenül kellett hagynia.
Innét van, hogy habár Ausztria már teljesen átreformálta azt az elavult adórendszert, melyet a mult század közepén Magyarországre is kiterjesztett, a mi egyenes adóink még mai napig is, túlnyomólag a régi osztrák adórendszer ittfelejtett maradványai. Az idők folyamán a törvényhozás több izben változtatott ugyan az egyes törvényeken, de az állandó dificzit kényszeritő hatása alatt inkább, sőt csaknem kizárólag nagyobb állami bevételek elérésére, mint az adóteher igazságosabb és arányosabb elosztására törekedett. Ma azonban, midőn a nemzet áldozatkészségének igénybevételével az államháztartás egyensulya immár közel két évtized óta helyreállott, elérkezett az arányositás munkájának ideje is.
Az 1848. évi VIII. tc. szellemében igyekszem tehát tovább müködni akkor, midőn a törvénybe iktatott másik elvnek: az arányos adóztatásnak megvalósitására törekszem oly módon, hogy az egyenes adók mai bevételi főösszege, a maga lehető változatlanságában, az adózók között igazságosabban és arányosabban szétosztassék, hogy levétessék a teher azok vállairól, a kiknél az ma aránytalanul súlyos s a kikre az ma igazságtalanul nehezedik és átvitessék oda, a hova azt nemcsak az igazság követelményeként átvinni kell, hanem, a hol azt az illető, nagyobb teherviselő képességénél fogva, könnyebben el is birja.
Ebből önként következik e törvényjavaslatnak egyik fő irányelve, hogy a legszegényebb néposztályok, a melyek legnehezebben viselik az adót, ez alól lehetőleg mentesittessenek. E végből első sorban az első és a II. oszt. kereseti adót, valamint a kereseti adók minden osztályánál a családtagok külön adóját teljesen megszüntetem; másodsorban leszállitom az eddigi magas adókulcsokat, hogy az adóalapok kinyomozásánál és felsorolásánál a valóságon messze alul maradó nagyobb jövedelem is megfelelőbb mértékben kerüljön adó alá; harmadsorban pedig az általános jövedelmi pótadó helyébe fokozatos jövedelemadót létesitek, hogy igy a tárgyi adózáson nyugvó eddigi adórendszerünk a személyes adózás modern rendszerével egészittessék ki.
Ehez képest egyenes adóinkkal első sorban tárgyi alapon érinteni kivánom azt a jövedelmet, melyet az egyes vagyonforrások közvetlenül nyujtanak; másodsorban pedig adó alá veszem az egy-egy személyt bármely forrásból megillető jövedelemnek összességét, hogy ily módon a nem fundált jövedelemmel szemben a fundált jövedelem erősebb megadóztatása is érvényesüljön. A megadóztatásnak ezt a módját kell javaslatba hoznom először pénzügyi okokból, mert jelentékenyebb bevételekre csak ily adózási mód alkalmazásával számithatunk, másodszor adópolitikai okokból is, mert az egy-egy adózó személye köré csoportositott jövedelmek összességének ugyanazon egy jövedelmi adóval való érintése lehetetlenné tenné a teherviselési képességnek valódi méltatását, a mennyiben tisztán az illető egyén jövedelmének nagyságára fektetnők a teherviselési képességet s nem vennők figyelembe a teherviselési képességnek azt a másik, kivált viszonyaink között talán fontosabb oldalát, mely a jövedelmek állandóságában és biztosságában rejlik.
A pénzügyi tudomány mai álláspontja s az összes államok adózási rendszere igazolja ezt a felfogást; és eltérés nem is az alapgondolat, hanem legfeljebb a különböző bevételi források adószolgáltatásának egymáshoz viszonyitott aránya és mértéke tekintetében áll fenn, vagy pedig a tekintetben mutatkoznak különbségek, hogy némely jövedelmi forrás külön és közvetlen megadóztatása egyik-másik államban nem állami bevételnek van fenntartva, hanem a helyhatóságok szükségleteinek fedezésére ezeknek van átengedve. Miután egy modern adóreform keresztülvitele - legalább átmenetileg - kétségtelenül az egyenes adókból eredő állami bevételek csökkentésével járand, bármennyire kivánnék is bizonyos bevételi forrásokat a helyhatóságok szükségleteinek fedezésére átengedni, jelenleg s azt hiszem hosszú időre kénytelenek leszünk az egyenes adók által érinthető jövedelmi forrásokat az állami bevételek részére fenntartani.
A különböző jövedelmi források egymás közötti megterhelésének arányosabb kiegyenlitése tekintetében sem tehetünk a javasoltaknál jelentékenyebb lépést egyfelől azért, mert ez által legkiadóbb jövedelmi forrásainkat csökkentenénk, másfelől, mert annak az adópolitikai iránynak honorálását mellőznők, hogy a bármely formában meglevő tőke aránylag súlyosabb teherrel érintessék, mint a tisztán személyes kereseten alapuló jövedelem. Ezenkivül adótechnikai szempontok is arra inditottak, hogy a különböző bevételi források s jelesül az ingatlan s másfelől az ingó vagyon teherviselésének kiegyenlitésében jelentékenyebb lépést ne tegyek, mert adózásunknál a legfőbb baj különben is abban rejlik, hogy az ingó vagyonból eredő jövedelmek nem puhatolhatók ki, ugy, hogy azok fokozatos kipuhatolásának sikerére sem számithatnék, ha ezekre magas adótételek alkalmazását hoznám javaslatba.
Végül azt sem hagyhatom figyelmen kivül, hogy azon szoros vonatkozásnál fogva, melybe a világgazdaságnak állami határok által alig korlátolható fejlődése a különböző államokban levő mozgótőkét s az egyéni munkaerőt hozza, az ezekből eredő jövedelem adójának megállapitásánál - versenyképességünk megóvása végett - más államok adózási viszonyai is bizonyos tekintetben határt szabnak a nálunk szedhető közszolgáltatások mértékének.
Ezekből kiindulva, egyenes adózásunk tagozatait akként vélem beosztandónak, hogy a föld- és házadóval külön adóztassuk meg az ingatlanokból eredő jövedelmet, a tőkekamat- és járadékadóval az ingó vagyonból és vagyonjogokból eredő jövedelmet, az általános kereseti adóval az akár bionyos tőke felhasználásával, akár a nélkül gyakorolt haszonhajtó személyes, de nem szolgálati viszonyon alapuló tevékenységből eredő jövedelmet; s végül a jövedelemadóval az egyes adózóknak bármely forrásból eredő, őket személyileg illető összevont együttes jövedelmét. A földadónál lényegében fenntartani kivánom a földadónak mai rendszerét, mely azon alapul, hogy a földnek közönséges gazdálkodás mellett várható átlagos hozadéka kéepzi az adóalapot.
Átalakulóban levő gazdasági viszonyaink között a közönséges gazdálkodás mellett várható átlagos hozadék is nagy változtatásokat mutat, ugy, hogy a földadórendszerünk kiáltóbb hiányait okvetlenül orvosolandóknak, a kiáltóbb aránytalanságokat kiküszöbölendőknek tartom. Ezen tulmenve, a földbirtokból meritett tényleges jövedelem keresése azonban nézetem szerint már azért sem lenne indokolt, mert a jövedelemadónál az adókötelesnek különben is a földbirtokból eredő tényleges jövedelme kell, hogy az alapot képezze, a mi által egyes földtulajdonosokat különben is a mainál nagyobb teher fog érinteni. A föld hozadékának megállapitásánál a mai kataszter ujból való készitését felesleges és czélhoz nem vezető munkának tartanám. Feleslegesnek azért, mert a hivatali elődöm által megejtett előmunkálatok igazolják, hogy a mai földadókataszternek hiányai távolról sem oly nagyok, hogy az egész munkálatnak költséges és évek hosszu sorára terjedő ujrakészitését tenné igazolttá és czélhoz nem vezetőnek azért, mert átalakulóban levő viszonyaink között az aránytalanságoknak teljes megszüntetése különben sem lenne érthető.
Általában az a szempont irányit az adóreform keresztülvitelében, hogy a sulypontot az adózó együttes személyes jövedelmének összességére fektessük s egyenesen anachronismusnak kellene tartanom, ha a tisztán tárgyi támpontokra fektetett s mindig csak hosszabb időn megállapitható földadónak arányosabb megosztása végett oly költséges műveletekbe bocsátkoznánk, melyek a hozadék változása folytán az arányosságot különben is csak ideig-óráig biztositanák. Meg kell itt elégednünk a kiáltóbb hiányok orvoslásával s a valódi arányosság helyreállitását a személyes jövedelmi adó alapjának helyes kipuhatolására kell fektetnünk. Ezért a földadókataszter revizióját két irányban tartom csak foganatositandónak. Először, hogy a művelési ágakban beállott időközi változások a mai állapotnak megfelelőleg kiigazittassanak s ezentul minden változás nyilvántartván, keresztülvezettessék; s másodszor, hogy a földek osztályozásánál mutatkozó nagyobb aránytalanságok kiegyenlittessenek, s hogy a kiegyenlités ott, a hol az elkerülhetetlenül szükséges, a tiszta jövedelmi fokozatoknak előzetes kiigazitására is kiterjesztessék. Ugy a földadónál, valamint összes egyenes adóinknál a földtehermentesitési százalék külön számitását mellőzendőnek tartom.
Minden adónál csakis egy egységes adótételt kivánnék szedetni, a mely azután az ország egész területére - tehát a volt határőrvidéki részekre is - kiterjesztetnék, a melyek külön adózása egyébként is csak az általános adóreform keresztülviteléig volt kilátásba helyezve. A volt határőrvidéki részeken ugyanis a földtehermentesitési járulék nem fizetése következtében eddig a földadó 25.5% helyett 17.1%-kal, a többi egyenes adók pedig kulcsaiknak 70%-ában voltak kivetendők. Ezt a kedvezményt most még azért is megszüntetni javasolom, mert a) az általános kereseti adónak és a tőkekamat- és járadékadónak 10%-os kulcsát ennek felére, vagyis 5%-ra érsékelem; b) meert a jövedelemadónál kétféle kulcsot alkalmazni lehetetlenség volna akkor, a mikor az adózónak oly jövedelmei is számitásba veendők, melyek nem a volt határőrvidék terüeltéről származnak; végül mert c) a II. oszt. keresetadónak eltörlése, a földadó kulcsának leszállitása és a jövedelemadó kulcsának az általános jövedelmi pótadó kulcsával szemben enyhébb volta miatt a volt határőrvidéki részeken fekvő ingatlanok terhe is jelentékenyen megapad, a mint ezt a mellékelt táblázat igazolja (1. szám).
A földadó százalékát, mely ma a földtehermentesitési százalékkal együtt 25 1/2%-ot teszen, 20%-ra óhajtom leszállitani s a földadónak különben is csak fizetési alapul vett kontingensét, a mely a gyakorlatban soha sem birt jelentőséggel, egészen megszüntetni, ugy hogy tekintet nélkül a befolyó összegre, a 20%-os adóból eredő jövedelem képezné az államnak változatlan bevételét. A házadónál először is azt az aránytalanságot tartom kiküszöbölendőnek, mely ma a házbéradó és másfelől a házosztályadóval megadóztatott házak teherviselése között mutatkozik. E végből a városoknak azt a városiasabb jellegü belterületét, a mely ma általános házbéradó alá nem tartozik, általános házbéradó alá kivánom vonni. Viszont azonban lényeges könnyitéseket óhajtok engedélyezni. A házosztályadónál nem maga a házosztályadó, hanem az avval összefüggő II. osztályu kereseti adó képezte a kisebb kereseti ágaknál a tulajdonképeni aránytalan és nehezen elviselhető terhet. Miután ezt az adót megszüntetni javaslom, sőt épen a kisebb adózóknál már átmenetileg is 1908-tól kezdve annak megszüntetését hoztam javaslatba, magának a házosztályadónak tételeit leszállitandóknak nem tartom és pedig annál kevésbbé, mert ez csak növelné azt az aránytalanságot, mely ma a mérsékeltebb terhet képviselő házosztályadó és a házbéradó között fennáll. A házbéradónál azt az egyszerüsitést hozom javaslatba, hogy az értéktörlesztési és fenntartási költségek fejében előzetesen levonható százalék mellőzésével a házadó százaléka egyenesen a nyers jövedelemre alkalmaztassék.
E mód mellett mérséklődik a házadó ma tényleg fizetett százaléka a fővárosban 17.6%-ról 17%-ra. S mig ma a 15%-os általános házbéradó a lakrészek felének bérbeadása esetén a legkisebb községet is már sujtotta, addig javaslatom szerint ez a 15%-os általános házbéradó csakis azokban a községekben (városokban) alkalmazható, melyeknek lakossága legalább 15.000 lélekből áll; azokban az általános házbéradó alá tartozó városokban (községekben) ellenben, melyeknek lakossága 15.000 léleknél kevesebb, de 1000 tételeknél több, 11%-ra mérséklődik. Ezt a kisebb százalékot alkalmazom a gyógyfürdőkre is általában, valamint általános házbéradó alá nem tartozó helyeken a bérbeadott épületek nyers jöedelmére az eddigi 11.2% helyett.
Végül ezt a kisebb százalékot még két százalékkal mérsékelem az 1000 léleknél nem több lakossal biró községekben s azt az általános intézkedést hozom be, hogy ha valamely adókörzet először vonatik általános házbéradó alá, átmenetileg három évre a 15%-os adótétel helyeit a 11%-os alkalmaztassék. A házadó reformjánál javasolt többi intézkedések a kötelezettségek pontosabb meghatározására s a kezelés lehető egyszerüsitésére vonatkoznak. Ezek a szempontok vezettek a tőkekamat- és járadékadóról szóló törévny reformjában is, melynél azt a teherkönnyitést nyujtom, hogy a tőkekamat- és járadékadó kulcsát az eddigi 10% helyett általában 5%-ra mérsékelem. A kereseti adóknál egyrészt kezelési könnyebbség végett külön törvényjavaslatokba foglaltam a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokat, másrészt a kereseti adó fizetésére kötelezett többi adózókat. Az eddigi bányaadót pedig megszüntetve, annak alanyait az emlitett két adónem között osztottam meg a nélkül azonban, hogy a bányák eddigi terhét emeltem volna, ellenkezőleg a bányasegédműveknél általában s a kőszénnél is apasztottam abban az esetben, ha nem nyilvános számadásra kötelezett vállalat folytatja a bányaművelést.
Ezt a mérséklést az általános keresetadó kulcsának 5%-ra történt leszállitása tette lehetővé, minek következtében a kereseti adónak a bányaadóval végrehajtott egyesitése is önmagától következett be. A külföldi törvényhozások eljárása ugyanezt a felfogást igazolja. Az általános kereseti adó egységes elvek szerint veszi adó alá azokat a zipari, kereskedelmi és egyéb, nem szolgálati viszonyon alapuló haszonhajtó foglalkozásból eredő jövedelmeket, melyek eddig a kereseti adó I. és III. osztálya között oszlottak meg. Erre a tömöritésre s az eddig a kereseti adó I. osztályába tartozó kisebb kereseteknek az általános kereseti adó alá vonására szükség volt azért, mert a kereseti adónál nyujtott létminimum előnyében a kisebb keresettel biró csak ily módon részesülhet.
Különben pedig a jövedelemadónál mindenkinek jövedelme kipuhatolandó lévén, az általános kereseti adó alá eső forrásokból eredő jövedelem, vagyis a mi ezzel egyet jelent: a kereseti adó alapja is ismeretessé válik; ennélfogva még egyes kereseti osztályokra sincs többé tarifaszerü adóztatásnak helye. Adórendszerünk sarkpontja ezentul a jövedelemadó lenne, a mely a létminimum adómentességének és a progressziv adózásnak is teret nyit. Mig ugyanis a mult század közepén kétségkivül nagy haladásnak volt tekinthető hazánkban az a szabadelvü felfogás, mely eltörölve a kiváltságos rendes adómentességét, a polgári egyenlőség elvét az adóztatás általánosságában is életre hivta, - addig a ma már általános igazságkép elfogadott szocziálpolitikai elvek azt igazolják, hogy a jövedelem és az adó között a csupán számtani egyenlőség nem igazságos s csak átmeneti állapot az adózás által követelt áldozatnak belső, anyagi arányosságához, mely minden ujabb adóreformban megvalósitandó. Ez a fokozatos adókulcs alkalmazásának követelménye, melylyel az áldozatképesség mérlegeléséből kifolyólag együttesen merül fel a létfenntartásra szükséges legkisebb jövedelmek adómentesitésének kivánalma is.
Az elsőrendü életszükségletek fedezésére lekötött jövedelem adómentesitése első sorban a fogyasztási adók és az állami egyedáruságok lefelé ható irányzatának elengedhetetlen korrektivuma; másodsorban pedig a fokozatos adóztatás logikus előzménye, a progressziv skála kiinduló pontja. Ez a szocziálpolitikai felfogás, mely ujabban mindinkább áthatja a társadalmat s a törvényhozás minden ágazatában érvényesiti erejét, méltán helyet követel adórendszerünk reformjánál is.
Különösen hangsulyozni kivánom azonban, hogy bármennyire át legyek magam is hatva annak szükségétől, hogy mindenki áldozatképességéhez mérten viseljen kisebb vagy nagyobb adóterhet, mégis ugy a létminimum czimén kivánt adómentességet, mint a nagyobb bevételre nagyobb adókulcs alkalmazását egész következetességgel, minden egyes adónemnél keresztülvinni nem lehet. Nagy nehézségekbe ütközik e kettős feladat megvalósitása tárgyi adóin megtartása mellett, mert minden hozadéki, tehát tárgyi adónál, épen ugy mint a fogyasztási adóknál is, maga az adó tárgya - az adózó személyre való vonatkozás kizárásával - magában hordja az adókötelezettséget és ennek mértékét. A legkisebb törpebirtok feltétlenül ép ugy adótárgy, mint a legnagyobb latifundium, mindkettő egyenlő adókulcs alkalmazásával. Egészen más a helyzet a jövedelemadónál, a hol minden egyes adózónak bármely forrásból fakadó jövedelme összefoglalva, együttesen kerül adó alá s igy az adótárgy helyett az adóalany lépvén előtérbe, mind a létminimum adómentessége, mind a fokozatos adóztatás elve a legtisztábban érvényesülhet.
Keresztül is vittem ezt a két elvet a tervezett jövedelemadónál, melynek kivetési kulcsa progresszive. 0.7%-ból kiindulva 5%-ig halad, s e mellett a természetes személyeknél 600 K-ás létminimumot adómentesit. Ezt a létminimumot akkor, midőn adórendszerünket átalakitva, bevételeinket jelentékenyen megapasztjuk s a midőn több külföldi államban. (Pl. Szászország, Württemberg, Hessen) sincs ennél nagyobb létminimum, adott visznyok között magasabbra nem emelhetném. Ez a létminimum a dolog természeténél fogva nem vonatkoztatható a reáladókra s a tőkekamat és járadékadóra, a melyek tekintet nélkül az adóalap nagyságára feltétlenül fizetendők. De érvényesül ezekre nézve is annyiban, a mennyiben az adóköteles személyes összjövedelme mentesitve van a jövedelemadó alól az esetben, ha az 600 K-t meg nem halad.
Érvényesül továbbá a személyes keresetekből eredő jövedelmeknél, a mennyiben a szolgálati viszonyból eredő jövedelmek csakis a jövedelmi adó alá vonatnak, az általános kereseti adót fizetők pedig, ha jövedelmük a létminimumot meg nem haladja, nemcsak a jövedelemadó, hanem az általános kereseti adó alól is mentesitve vannak. A reform alá eső állami egyenes adók együttes bevételének kontingentálásában gondoskodtam arról, hogy az adómentes létminimum emelhető legyen az esetben, ha az emlitett adóknak bevétele az államnak eddig is elért jövedelmét, a 200 millió K-ban kontingentált összeget - a melyre az államnak elengedhetetlenül szüksége van - meghaladja. Ez esetben a többlet a javaslat 76. §-a szerint a létminimum felemelésére forditandó.
A jövedelemadótól eltekintve - mint már emlitém - a létminimumnak alkalmazását s a progressziv adóztatás megvalósitását nem tartom helyén valónak ott, a hol forrásainál vonjuk adó alá az adózónak bevételeit, mert hisz az egyes források elkülönitett adó alá vonása még nem képezheti ismérvét annak, hogy az adózónak más forrásokból nincs-e a létminimumot meghaladó, vagy pedig az ugyanezen forrás nagyobb tételeinél már fokozottabban adó alá vont magasabb bevétele. Sőt a külön jövedelmi források megadóztatása alkalmával némely esetekben, mint pl. a reáladóknál, a hol nem is egyéni vonatkozásában, hanem tisztán tárgyi alapon állapitják meg az adót, merőben lehetetlen is lenne a progressziv-adózásnak alkalmazása. Mi jogosultsággal birhatna, ha egy földbirtoknak 10.000 K-t tevő hozadékát, a mely azonban 100 tulajdonos között oszlik meg, fokozottabb adóval óhajtanók terhelni, mint egy más birtoknak csak 2.000 K-t tevő, de egy egyént illető hozadékát!
Hisz ezzel nem azt sujtanók, a kinek nagyobb a jövedelme, hanem ellenkezőleg a kisebb egyéni jövedelem kerülne magasabb adó alá. Ugy a létminimumot, valamint a fokozatos adóztatást teljes jogosultsággal csak ott alkalmazhatjuk tehát, a hol minden tárgyi támponttól eltekintve, egyéni vonatkozásaiban érintjük a jövedelmet s egy egyénnek bármely forrásból eredő összes jövedelmét vesszük az adó alapjául.
Az előadottak után alig szorul bizonyitásra, hogy az állandó kataszteren nyugvó földadóba, mint a massziv hozadéki adóba, a személyi vonatkozások belevitele, vagyis a létminimum és a fokozatos adózás alkalmazása, kiszámithatatlan bonyodalmakra és zavarokra vezetne; mert az adómentes létminimum megállapitása, a földadónak a kataszteren nyugvó kivetése mellett - még egy második, jövedelemadószerü kivetési eljárást is megkövetelne. Még inkáb fokozódnának ezek a bonyodalmak azokban az esetekben, a mikor a földbirtok rövid időközökben gazdát cserél, vagy ha valamely nagybirtok felaprózva sok kisbirtokos tulajdonába megy át, avagy forditva több kisebb birtok egy kézben egyesül. A föld folyton változó adója ingataggá tenné a földbirtok értékét, mely mindig kölcsönhatásban áll az adóval. Nem hagyható figyelmen kivül az sem, hogy gyakran változó adókulcs mellett hosszabb időre kiható gazdasági tervet késziteni és keresztülvinni nem lehet.
Mindez azt bizonyitja, hogy a földadó nem alkalmas arra, hogy rendszerében a létminimum adózatlanul hagyása és a progressziv adózás elve érvényesüljön. Nem alkalmas erre másik reáladónknak, a házadónak bérbeadó-alakja sem; mert ép ugy mint a földadónál, ennél sem lehet tekintetbe venni, hogy valamely bérpalota bérjövedelme sok tulajdonos között oszlik-e meg, avagy ellenkezőleg, több kisebb ház bérjövedelme egy háztulajdonosnál egyesül-e. Itt csak területek szerint alkalmazhatunk többféle béradókulcsot, hogy az adót igazságosabbá tegyük, a mint ezt javaslatba is hozom. Ellenben már a házosztályadónál, a hol a háztulajdonost mindig csak saját lakásának haszonértéke után adóztatjuk s igy az adóalanyra is figyelemmel kell lennünk, az adóztatásban bizonyos enyhe progresszió kifejezésre juthat. Igy halad a fokozatos adóztatás a nagyobb lakással együttesen, laásrészenkénti átlagban a házosztályadó I. fokozatában 2 koronától 6 koronáig, a II. fokozatban 2 koronától 8 koronáig és a III. fokozatban 3 koronától 10 koronáig.
A fentebb már előadott indokoknál fogva a tőkekamat- és járadékadónál az eddigi 630 K-ás létminimumot, mely a jogi személyekre ugy sem vonatkozott, eltöröltem. Eltöröltem pedig még azért is, mert ez a létminimum a takarékbetétek megadóztatásánál, a hol az adó levonás utján szedetik be, ép ez okból ma sem érvényesülhetett, tehát a létminimum egyenlőtlen adózást eredményezett eddig is.
Az általános kereseti adónál a fokozatos adózásnak szintén azok az okok mondanak ellen, melyeket a föladónál már emlitettem. Ezek a jövedelmek akárhány esetben szintén csak egy részét alkotják az adóköteles egyéb vagyonforrásokból származó jövedelmének; ennélfogva fokozatos adózás esetén az a szegényebb iparos, a ki összes vagyonát fektette iparába, sulyosabban adóznék, mint az a különben tehetősebb társa, a ki kisebb üzleti tőkével dolgozik. Vagy például mi értelme volna annak, hogy egy 200,000 K-ás jövedelmet nyujtó latifundiumhoz tartozó oly malom, melynek évi jövedelme 2.000 K, a fokozatos adózás következtében kisebb terhet viseljen, mint egy másik malomtulajdonos, a kinek a malmából ugyan 4.000 K jövedelme van, de e mellett egyebe sincs. Hisz azok, a kik az általános kereseti adóban a fokozatos adóztatást hangoztatják, a fenti példában felhozottnak épen az ellenkezőjére törekszenek, a mi pedig kivihetetlen! Másként alakul a helyzet a létminimumra nézve, a mennyiben az általános kereseti adónak a jövedelemadóval kapcsolatba hozott s a tiszta kinyomozására fektetett rendszere lehetővé tette, hogy a jövedelemadónak 600 K-ás létminimuma ennél az adónemnél is érvényesüljön.
A törvényjavaslatok formájára vonatkozólag megjegyzem, hogy az nem novelláris, hanem - a földadóra vonatkozó rész kivételével - adónemenként szerves egész. Az adóreform ugyanis minden egyes adónknál mélyreható változtatásokat létesit s mig egyes adónemeket megszüntet, addig ismét ujakat kreál, ugy hogy az áttekintés világossága és a megérthetés könnyebbsége mellőzhetetlenné tette az egész anyagnak adónemenkint elkülönitett összefoglalását és ép ez okból mellőztem a reformnál a codexszerüséget is. A novelláris jellegü törvényalkotás mig egyrészről amugy is eléggé bonyolult adórendszerünk áttekinthetőségét zavarná, addig nagy nehézségeket idézne elő annak gyakorlati eldöntésénél, hogy mi maradt érvényben a régi törvényekből és mit módosit az uj törvény. E törvényjavaslatokba tehát a reform keretébe bevont egyenes adóinkra vonatkozó változatlanul hagyott törvényrészletek és szabályok is felvétettek; az uj össze van kötve a régivel, de a régiből el van nyesve az, a mi az ujjal szerves összefüggésbe nem hozható.
Ez a módszer alkalmat nyujtott arra, hogy az egyenes adóztatás terén az évek hosszu során át megalkotott törvények, rendeletek, döntvények és határozatok szövevényes halmazából az ellentéteket kiküszöböljem, a hiányokat pótoljam és hogy bizonyosságot hozzak be ugy az adótárgyak és alapok meghatározásába, mint a sokszor ingadozó pénzügyi judikaturába. Követtem ezt a módszert azért is, mert köztudomásu dolog, hogy a jó közigazgatásnak egyik alapfeltétele, hogy a törvények ne csak világosak és könnyen megérthetők, de egyuttal kimeritök is legyenek. Különösen áll ez az adótörvényekre, mert a jgi képviselet az adóztatás terén a leggyérebben fordul elő s a felek rendszerint maguk védik érdekeiket. Ez okból az egyes adónemek anyagát szélesebb alapon tárgyalom s különösen három szempontra helyeztem a sulyt.
Az egyik, hogy az elvi diszpozicziók mellett, mintegy magyarázatul, a judikaturában felmerült vitás kérdések eseteit is felsorolom. A másik, hogy több oly természetü rendelkezést is megszövegeztem, mely a vonatkozó szakaszok egybevetésével törvénymagyarázat utján is megállapitható lett volna, nehogy a törvény hézagos volta a végrehajtási utasitásban járatlan adózó megtévesztésére s a kötelező bevallás folytán netáni megbüntetésére vezessen. A harmadik szempont: az adótörvényeinkben emlitett gyakorlati szabályok kiküszöbölésében fejeződik ki. Az 1868-ban törvényesitett adónemekről szóló XXII., XXIV. és XXVI. törvénycikkekben ugyanis az foglaltatik, hogy az eddig gyakorlatban volt szabályok, a menyiben ezen törvények által megváltoztatva nem lettek, továbbra is érvényben maradnak.
Az 1875-iki adóreform után ugyancsak hasonló rendelkezés foglaltatik az 1875:XXII. tc. 8., a XXIV. tc. 11., a XXVII. tc. 14. és a XXIX. tc. 39. §-ában. Kétségtelen tehát, hogy adótörvényeink tartalmának jelentékeny része még az alkotmány visszaállitását megelőző időből származó kormányrendeleteken alapszik, melyek az idők folyamán részint elavultak, részint pedig az élet követelményeinek megfelelőleg uj irányban módosultak s akárhányszor átlépték a törvénymagyarázat határait, törvényt alkotva önmagukban. Igy keletkeztek azután a judikaturában zavarok és félreértések, elvi ellentétek az utolsó fokon működő biróság és a miniszterium között, a melyeknek megszüntetése az adóreformnak szintén egyik fontos feladata volt.
A kivetési eljárás eddig részint az egyes adónemekről szóló törvényekben, részint pedig a közadók kezeléséről szóló 1883:XLIV. törvénycikkben volt szabályozva. Az egyszerüsités szempontjából, de meg azért is, mert a kivetési proczesszus az egyes adónemek anyagának integráns része s általa nyert tulajdonkép életet az illető adónem: a kivetési eljárást mindenütt az egyes adónemek anyagi diszpozicziói közé illesztettem be. A kivetés ezután is, ugy mind eddig a kir. pénzügyigazgatóságok (adófelügyelő), adókivető bizottságok és a községi (városi) közegek teljesitenék. Utóbbiakat az adókivetési munálatoktól nem mentesithetem, mert az előálló munkatöbbletet a pénzügyi adminisztráczió mai szervezetében nem birná el, egyelőre tehát csak munkaapasztásról gondoskodhatunk. A munka apasztása pedig jelentékeny mérvben bekövetkezik az I-II. osztályu kereseti adó eltörlése, de különösen a közszolgáltatások egyesitett kezelése folytán. A kivetési eljárás terén a kötelező bevallás álláspontjára helyezkedtem.
Az 1883:XLIV. tc. 15. §-ában a fél tetszésére bizott bevallást tehát annak kötelezővé tétele váltaná fel minden egyes adónemnél. A kötelező bevallás meeg volt eddig is a házadónál: érvényesült következményeiben a levonás utján beszedett IV. osztályu kereseti adónál és tőkekmatadónál; a földadókataszterben pedig a felvétel szerint minden gazdaságilag használható földterület adó alatt áll, következőleg adóeltitkolás itt sem fordulhat elő. Csak az egyenlő és arányos teherviselés elvének teszek eleget tehát a kötelező bevallás általánositásával, nehogy ennek hiányában az adó alól könnyen elvonható és hivatalból alig földerithető jövedelmek büntetlenül élvezzenek mintegy adómentességet. Az által, hogy az adózó fél nem minden adónemnél volt eddig vallomásadásra kötelezve s ebbeli mulasztása büntetheő nem volt, a adminisztratióra is felette sok munka hárult; mert nemcsak a jövedelem nagyságának kikutatása képezte feladatát, de felelőssége tudatában még különös sulyt kellett arra is helyeznie, hogy adóalapok és adótárgyak az adóztatás alól ki nem maradjanak. A bevallás kötelezővé tétele tehát nemcsak a helyes és igazságos adóztatás szempontjából szükséges, de egyben jelentékeny munkamegtakaritást is jelent, mert az adózó teendőit saját magával végezteti.
Bármennyire helyesnek és igazságosnak tartsam is azonban a vallomásadás kötelezővé tételét, a javaslatban számolnom kellett azzal a körülménynyel, hogy a vallomást a fél akárhány esetben egyáltalán nem, vagy helyesen nem lesz képes kiállitani. Ennélfogva minden egyes adónemnél azt proponálom, hogy egyrészt a községi (városi) közegek hivatalból, dijtalanul legyenek a fél segitségére a vallomás kiállitásánál, másrészt, hogy a hiányosan beadott vallomás jogi következményekkel még nem jár, s az a félnek a megjelölt hiányok pótlása végett visszaadandó. A bevallás kötelezővé tétele vonta maga után minden egyes adónemnél annak tüzetes szabályozását, hogy ki tartozik vallomást adni és mikor? Az időpontra nézve a 15 napi határidőt tartottam fenn megszokottságánál fogva, s ettől csak a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adójánál kellett eltérnem.
Ha a fél vallomást egyáltalán nem, vagy elfogadható vallomást nem adott, az adó kivetése eddig is hivatalból történt. Ennek szükségszerü folyománya az adatgyüjtés, az adóköteles jövedelmek kipuhatolása és megállapitása, vagyis a kivető közegek részéről az érintkezés oly egyénekkel, kiktől az adó megállapithatására támpontokat és utbaigazitást szerezhetnek. Igy jutunk el az adatszolgáltatás és tanuzás kötelezővé tételéhez. Ezt a felfogást adótörvényeinkben ma is megtaláljuk. Igy például az 1883:XLIV. tc. 16. §-a szerint a kivetési lajstromok az összeiró és a bevallásokat tett egyének meghallgatása után készitendők. Az 1875:XXIX. törvénycikk 17. §-a szerint: „A beadott vallomások kelőleg kihirdetett időben és helyen kitétetnek; azokat bárki megtekintheti, lemásolhatja és azokra vonatkozó észrevételeit a kir. adóhivatalhoz be is nyujthatja.”
Az 1883. évi XLIV. tc. 27. §-a értelmében a fél akkor is felebbezhet, ha az adókivető bizottság által hozott végzés eredményében aránytalanságot vél bebizonyithatni önmagára vagy másra kivetett adótételre nézve. A kötelező tanuzás és adatszolgáltatásra nézve a legeclatansabb bizonyitékot azonban a házadóról szóló 1868. évi XXII. törvénycikk 20. §-a szolgáltatja, aképen rendelkezvén, hogy a tényleges viszonyok és adatok iránt, melyekből bárkinek házbérjövedelme megitélhető, köteles mindenki tudomása szerint felvilágositást adni, ha erre a pénzügyi közegek által felszólittatik.
Ezt az utóbbi rendelkezést általánositom a javaslatban és viszem az egyes adónemeknél következetesen keresztül. A tanuzás és egyéb adatszolgáltatás megtagadását azonban - további magyarázatot alig igénylő okokból - jogi következményekkel nem sujtom. Nem tette ezt kifejezetten még Poroszország sem. Hogy az adó megállapithatására irányuló nyomozás és kutatás erőszakoskodássá ne fajuljon. és meg nem bizható informatióknak essék az administratio áldozatul, mely a munkálat értéktelensége mellett jogtalanságával az adózóban az elkeseredést csak növeli, gondoskodtam a nyomozásnak gátat vető korlátokról is a javaslatokban, a mennyiben kimondom, hogy tanu vagy szakértő nem lehet az az egyén, a ki a biróságok előtti peres eljárásban a vallomást megtagadhatja, vagy vallomástételre nem bocsátható. A vallomásadás kötelezővé tételének collariuma az elmaradt vallomástételből keletkezett adóeltitkolásnak megbüntetése, a melyet - az eljárás egyszerüsitése szempontjából porosz mintára - az adónak pótlék alakjában 5%-kal leendő felemelésében állapitottam meg általában.
Ettől csak nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknál tértem el, a hol az erősebb büntetést az a körülmény indokolja, hogy igen sokszor az adókivetésnél nagy érdekek forognak koczkán. Az adóeltitkolás biróságának pótlék alakjában való megállapitása módot nyujtott arra is, hogy ez a pótlék - a jogorvoslati eljárás során - hivatalból osztozzék az alapadó sorsában, a mi az adózóra nézve is a legtisztább helyzet és elejét veszi a külön jogorvoslati eljárásnak. Azoknak a szempontoknak alaposabb megismerése végett, a melyek az adóreformnál vezéreltek, az adók megállapitásának módjáról s az egyes adónemek egymás közötti arányáról kivánok még megemlékezni.
Az adók megállapitásánál azt az elvet valósitottam meg, hogy azoknál az adóknál, a melyeknél a helyi viszonyoknak és a jövedelemre kiható körülményeknek ismeretére van szükség, szóval a hol az adóalap megállapitása csak a viszonyok mérlegelése (taxatió) mellett történhetik, az adózók köréből alakitott adókivető és adófelszólamlási bizottságokra bizom az adó alapjának meghatározását s nemcsak magának az adózónak, hanem minden adókötelesnek hozzászólási jogot biztositok, szóval a legteljesebben keresztül kivánom vinni az önadóztatás elvét.
Ellenben azoknak az adóknak megállapitásánál, a melyeknél a taxatiónak szerepe nincsen, hanem az adó kivetése ugyszólván egyszerü számvetési művelet, az adókivetést a dolog egyszerüsitése végett az administrativ közegek hatáskörébe utalom. Az előbbiek körébe sorozom az általános kereseti adót és a jövedelmi adót, a második csoportba a többi adónemeket. Önként érthető, hogy az adózók érdekeinek megvédése végett utolsó fokon a közigazgatási biróság döntésének általában helyt adok s az administrativ uton kivetett adókra már másodfokon is az adóügyi bizottságok utján biztositom a független elbirálást. Az adónemek egymás közötti arányának megállapitásánál a dolog természetéből folyólag nagyobb adókulcsot kellett megállapitanom a fundált jövedelmeket érintő adókra s kisebb kulcsot a nem fundált jövedelmeket érintő adókra nézve.
A jövedelem biztossága és állandósága főleg a reáladókra, a föld és házadóra vonatkozik, mig az ingó tőke megadóztatásánál a fentebb már részletesebben kifejtett indokokból annak versenyképességére s adótechnikai szempontokból a valódi jövedelmeknek nemcsak a tőkekamat és járadékadóra, hanem a jövedelmi adóra is kiható kipuhatolása érdekében messze mérsékeltebb kulcsot kellett alkalmaznom. A földadó 20%-ban, a házbéradó 9-17%-ban, a tőkekamat- és járadékad 5%-ban, az általános kereseti adó, ha a kereset tőkével van összekötve, 5%-ban, ha tisztán személyes tevékenységen alapul, 4%-ban, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adója - a bányászat mérsékeltebb 7%-os és 5%-os adójának kivételével - 10%-ban, végül a jövedelmi adó kulcsa 0.7%-tól 5%-ig terjedő progressióban van megállapitva. Látszólag legmagasabb tehát a földadó.
Ha azonban figyelembe vesszük azt, hogy az éveken át szorgosan gyüjtött adatok s különösen a földbirtok valódi jövedelmét megközelitőleg leginkább feltüntető földbérleti adatok azt mutatják, hogy a bérleti összegek átlag kétszeresét teszik a kataszteri jövedelemnek, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a földbirtok tényleges jövedelme után 10%-ot alig meghaladó adó fizettetik. Ezeknek az adatoknak birálatánál nem hagyható figyelmen kivül, hogy azok nem a viszonylag még nagyobb jövedelmet biztositó kisbérletek adataira, hanem a középbirtokok bérleti adataira fektetvék, továbbá, hogy a bérletek emelkedő iránya azt mutatja, hogy a tényleges jövedelem egyre növekedik s hogy ebből folyólag a földbirtok tényleges adókulcsa egyre kisebb és kisebb leszen.
Az a feltünő különbség, mely a kisbirtokok magasabb és a közép- és nagybirtokoknak viszonylag kisebb bérleti összegei között igazolható, ismét annak a bizonysága, hogy a birtok nagyságával arányban kisebbedik a tényleges jövedelem, vagyis, hogy a nélkül, hogy a földbirtokra valójában progressiv adókulcsot alkalmaznánk, nagyjában és általában ugyanazon adókulcs mellett is a földbirtok fokozódó nagyságával járó viszonylagos kisebb jövedelemben rejlik a földbirtok adójának progressivitása. Viszonylat sokkal magasabbnak kell tekintenem a házbirtokoknak 9%-tól 17%-ig terjedő adókulcsát.
Elviselhetővé teszi azonban a házbirtokból eredő jövedelemnek nemcsak állandó természete, hanem a tapasztalat szerint egyre növekedő aránya. Elviselhetővé annak liquid volta és rendszerint biztos befolyása, elviselhetővé végül az a körülmény, hogy az éppen a jövedelem emelkedő irányánál fogva viszonyaink között átlag még jó ideig valójában a bérlőre hárittatik át s tulajdonkép ennek terhét képezi. A házadó százalékát általában kikerekitem s ezáltal kissé mérséklem, a 15.000-nél kevesebb lakóval biró helyeken és gyógyfürdőkben s még inkább az 1,000-nél kevesebb lakóval biró helyeken jelentékenyen leszállitom, a mennyiben 15%-a helyett 11 s illetőleg 9%-ban állapitom meg.
Egyedüli kivételt a 15.000-nél több lakóval biró városok képeznek, a melyeknél a házadó változatlanul 15% marad. Indokát ennek abban találom, hogy a házbérek épen ezeken a helyeken mutatnak leginkább növekedő irányt. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adóját a jelenlegi 10%-ban kivánom megállapitani, a mit ezen rendszerint nagyobb tőkével dolgozó vállalatok nyereségesebb keresete s versenyképessége socialpolitikai indokokból tesz igazolttá. Ezeket a vállalatokat ugyanezekből az indokokból pótlék czimén, - a jövedelemadóval is kikerekiteni kivánom.
Látszólag ellentétben áll ugyan a jövedelemadónak a személyes jövedelem összességére alapitott természetével, hogy ez nem physikai személyekre is alkalmaztassék, de az emlitett socialpolitikai indokokon kivül e mellett szól, hogy ezek most általános jövedelmi pótadóval terhelvék s ezen adónak eltörlése folytán menekülnének ezen adó alól, holott az a körülmény, hogy a birtokukban levő adómentes papirok jövedelme kereseti adójuk megállapitásánál adó alá kerülő jövedelmükből levonatik, sok esetben egyenesen illusoriussá teszi azt, hogy valódi jövedelmüknek megfelelőleg adózzanak.
Ennek az eddig szokásos adóztatási módnak érintetlenül hagyásával tehát a jövedelmi adót reájuk is kiterjesztve kivánom valódi keresményüket legalább ezen az uton az adózás körébe vonni. A tisztán iparral foglalkozó vállalatok maximális jövedelmi adóját az eddig is fizetett általános jövedelmi pótadó mai mértékéig kivánom korlátozni nemcsak iparfejlesztési szempontból, hanem azért is, mert ezek ily adómentes s adó alá nem kerülő értékpapiroknak rendszerint nincsenek birtokában.
Az általános kereseti adó 5 és 4%-os kulcsai között mutatkozó különbözetet a keresetnek biztonsága és állandósága tekintetében fennálló különbség teszi indokolttá, mig a kulcsnak a mai 10%-ról 5, illetőleg 4%-ra történt leszállitása az által van igazolva, hogy a mai magas adókulcs lehetetlenné teszi a valódi jövedelemnek kipuhatolását s ha az adó kulcsát ily jelentékenyen le nem szállitandók, illusoriussá tenné a jövedelmi adó alkalmazását. A jövedelmi adónak 0.7%-tól 5%-ig terjedő kulcsa maximális határát tekintve, megfelel a legtöbb államban alkalamzott kulcsnak. Fokozatait és beosztását tekintve természetesen nem alkalmazkodhattam más államokhoz, hanem saját viszonyainkhoz.
Kiindulási pontul azt kellett venne, hogy a fokozódó adónak közepes kulcsával érintsem a nálunk általánosabbnak vehető közepes jövedelmet s fel és lefelé ehhez alkalmazzam a fokozatokat. Befejezésül ide iktatjuk még a reform valószinü pénzügyi mérlegét. A reformban megszünt adónemeknek az 1906. évre szóló kivetése kitesz: 1. az I. oszt. keresetadónál kereken 4 millió K-t. 2. a II. oszt. keresetadónál kereken 19.7 millió K-t. 3. a III. oszt. keresetadónál kereken 25.3 millió K-t, 4. a IV. oszt. keresetadónál kereken 7.7 millió K-t, 5. a bányadónál 0.5 millió K-t, 6. az ált. jövedelmi pótadónál 38.5 millió K-t, öszesen 95.7 millió K-t. Ezzel szemben a fedezet: a) a jövedelemadó contingense a javaslat szerint 46 millió K. b) az állandó illetményre eső jövedelemadó (a mai általános jövedelmi pótadó 1 millió K összegének betudásával) 8.7 millió K. c) az általános keresetadó contingense 28 millió K, összesen 82.7 millió K. A hiány tehát 14 millió K, mely összeg a tőkekamat- és járadékadó 12.6 millió K-t tevő kivetési összegének felére történt leszállitásával még 6.3 millió K-val emelkedik.
Az összhiány tehát abban a feltevésben, hogy a jövedelemadó a teljes contingenst, a föld- és házadó reformja pedig az eddigi bevételeket biztositja, 20 millió K-ra tehető. Sőt ha tekintetbe veszem, hogy a contingensek biztositása végett pótkivetésnek csak akkor van helye, ha a contingentált jövedelem 5%-ot meghaladó hiányt mutat, s hogy a pótkivetésnek is csak az eredetileg kivetett adó 40%-áig terjedhetnek: a minden valószinüség szerint beálló hiány a 20 millió koronát is jóval meg fogja haladni. Nyugodtan állithatom ezek után, hogy állami életünkben ez az első adóreformjavaslat, mely adóemelést semmiféle burkolt alakban sem rejt magában s a melynek az a legfőbb czélja, hogy az adóztatás terén mellőztessenek egyrészről a megokolatlan előnyök, másrészről pedig a tulterheltetések és ez által adórendszerünk igazságosabb és egészségesebb alapokra fektettessék.
Az általános kereseti adó és a jövedelemadó contingentálásában kifejeződő az a gondoskodás, hogy az államnak ezekből az adókból származó mai bevétele - az államháztartás egyensulyának megóvása érdekében - lehetőleg nagyon ne csökkenjen, állami életünk tovább fejlődésének csak garantiája akar lenni; mert tekintve azokat a rendkivüli nagy politikai és gazdasági érdekeket, melyek az államháztartáshoz ezernyi szállal fűződnek, a pénzügyi egyensuly fenntartását oly elsőrendü állami feladatnak kell elismernünk, melyet bármily fontos más czélért feláldozni vagy csak veszélyeztetni is - nem szabad.
A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok, melyek alatt a kereskedelmi törvény szerint a részvénytársaságok és a szövetkezetek, meg a biztositási vállalatok értendők, az abszolut korszakban életbeléptetett „jövedelemadó” első osztályában adóztak, épen ugy, mint egyéb más vállalatok. Az adóztatásnak ezt a módját a magyar törvényhozás is elfogadta, midőn megalkotva az 1808:XXVI. törvénycikket, csupán két irányban változtatott az előző állapotokon. Az egyik változtatás az alapadónak a vele kapcsolatos háromféle (hadi, országos és földtehermentesitési) pótlékkal való egybeolvasztása volt, a mi az 5%-os adókulcsnak 10%-ra való fölemelését erdményezte. A másik módositás az önmegadóztatás elvének érvényrejuttatásában állott, a mennyiben az adó megállapitásának jogköre a pénzügyi hatóságokról az adózó polgárok sorából alakitott adókivető és adófelszólamlási bizottságokra szállott át.
A mig ennek az utóbb emlitett módositásnak a kereseti adó és a jövedelemadó egyéb alanyainál megvolt a maga nagy jelentősége, addig az 1875. évi adóreformban, a midőn az 1875:XXIV. törvénycikk megalkotásával a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyesületek adója, mint külön adónem, a jövedelemadóból kivált, a részvénytársaságokra és a szövetkezetekre nézve az önadóztatás formájának fentartása annyiban volt czéltalan, mert a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok a mérlegben kimutatott üzleti eredmény szerint adóznak, itt tehát a helyi és üzleti viszonyok ismeretén alapuló közvetett ismérveknek bizottsági tárgyalások utján az adóztatásba való bevitelére szükség nincs. A törvényhozás akkor a kivetési eljárásnak ezen formája mellett csakis azért maradt meg, mert az adókezelésről szóló 1876:XV. törvénycikk mindazon adónemekre, melyek a jövedelemadóból kialakultak, jelesül: az ipari és kereskedelmi foglalkozásokra, az állandó illetményekre és a tőkekamat- és járadékjövedelmekre kivetendő adókra nézve szintén az adókivető-bizottság illetékességét tartotta fenn a kivetésben.
De mindezen két utóbb emlitett adómegállapitásnál az adóalapok meghatározása becsléshez kötve alig van, s az adó megállapitása tulnyomólag csak számszaki műveletet igényel, velük szemben már az 1883:XLIV. törvénycikk elejtette az adókivető-bizottság illetékességét, a nélkül azonban, hogy ezt a rendelkezést a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokra is kiterjesztette volna. A mi tehát akkor elmaradt, azt most kellene pótolni, mert az azóta szerzett tapasztalatok ugyancsak azt igazolják, hogy az adókivetés ezeknél a vállalatoknál is tulnyomólag csak számszaki műveletnek mondható, mivel az adókivető bizottságok a legtöbb esetben kénytelenek a pénzügyigazgatóságnak a mérlegen nyugvó javaslatát helybenhagyni, ugy hogy a költséges bizottsági tárgyalás merőben felesleges. sulyosbitja ezt a helyzetet sok esetben még az a körülmény is, hogy az egyes vállalatok különféle időközökben készitik el és terjesztik elő mérlegeiket, mi által az adókivetés folyamatában szakadozottság áll elő, s a bizottság az év folyamán több izben is kénytelen ülésezni és költségeket okozni. Nézetem szerint tehát teljesen megérett a helyzet arra, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok megadóztatásánál, az egyszerüsités és a gyorsabb adókivetés is, a kivetési eljárásnak eddigi alakzatát elejtsük és a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adójának elsőfoku megállapitását a pénzügyigazgatóságokra, illetve a székesfővárosi kir. adófelügyelőre ruházzuk.
Döntő szempont volt e javaslatom megtételénél, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adójának megállapitásánál a vitás kérdések soha sem a helyi és üzleti viszonyok ismeretére alapitott s a taxatió körébe eső kérdések, hanem azokra a jogi kérdésekre szoritkoznak, hogy valamely bevétel a jövedelemhez számitható-e, vagy pedig hogy valamely kiadás levonható-e. Teljes jogvédelem biztosittatik tehát, ha e jogi kérdések eldöntése végső fokon a közigazgatási birósághoz utaltatik. Ezzel azonban távolról sem akarom azt a befolyást korlátozni, melyet a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok eddig adójuknak megállapitásánál gyakoroltak. Ezért vettem fel a törvényjavaslatba azt az intézkedést, hogy az adó kivetéséről a vállalat külön határozattal értesitendő, továbbá, hogy a megtörtént adókivetés után a vállalatnak jogában áll igazolt megbizottja által az adó kivetésére vonatkozó munkálatokba bármikor betekinteni és azokból kivonatokat késziteni. Azt hiszem, hogy ez által e vállalatoknak érdeke az adózásban az eddiginél még hathatósabban meg lesz védve s a kivető közegek és a vállalatok felfogása között netán mutatkozó eltérések, a felebbezés során igen könnyen tisztázhatók lesznek.
A külön bányaadó megszüntével a nyilvános számadásra kötelezett bányavállalatok adózását szintén ebben a törvényjavaslatban szabályoztam, mivel ezeknek megadóztatásánál ugyancsak azokat az elveket kell alkalmaznunk, melyek a többi hasonló vállalatok általános megadóztatásánál érvényesülnek. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adóköteles jövedelmét a mai törvény a nyers jövedelemből fejleszti ki oly formán, hogy külön sorolja fel azokat az igazgatási és üzleti költségeket, melyek abból levonandók. Az adóalap kiszámitásának ezt a módját azonban a gyakorlat oda változtatta, hogy az adóköteles jövedelem meghatározásának kiinduló pontjául az üzleti nyreséget (felesleget) veszi. S mivel a mérlegben egyrészt oly jövedelmek is szerepelhetnek, melyek tárgyuknál fogva más adónem alá tartoznak, másrészt abban oly kiadások is elszámolvák, melyek az adó alól el nem vonhatók, ennélfogva a nyereségből levonható, vagy ahhoz hozzáadandó tételek számbavételével állapitja meg a gyakorlat az adóalapot.
Ezt a helyes eljárást törvényesitem a jelen javaslatban, a miből azután önként következik, hogy az adó beszedésének eddigi módján sem változtatok, hanem meghagyom a vállalatot továbbra is az adónak alanyául.
Kétségtelen ugyan, hogy az adókivetés szempontjából egyszerüsités volna, a részvényesek között felosztásra kerülő nyereség adóalapul vételével, az adónak szelvényadó alakjában elvonás utján való beszedése, sőt az adókötelezettség szempontjából sem lehetne ezen adóztatási mód ellen kifogást emelni. Mert, habár a nyilvános számadásra kötelezett vállalatban foglalt személyösszesség, melyben az egyes tagok jogai felolvadnak, a vállalatot az egyes tagoktól különvált jogi személylyé minősiti mindamellett az adó alapját mégis az a kamatjövedelem képezi, melyet a részvényes alaptőkéje után huz, mint a hogy a jövedelemadóban is ez az összeg kerül a természetes személyek nevén adó alá. A tárgyi adóztatás keretében azonban az adókivetésnek ezt a módját - az érdekek kölcsönös sérelme nélkül - nem alkalmazhatjuk. A szelvényadó behozatlaával ugyanis mig egyfelől az adó alól kihagynók siklani a jövedelemnek egyes, felosztásra nem kerülő elemeit, mint például a tartalékalapokba helyezett összegeket, addig másfelől kénytelenek volnánk ismét adó alá vonni a vállalatnak már más tárgyi adóval megrótt jövedelmeit, nemkülönben a külön törvények által hitelpolitikai vagy más közgazdasági okokból adómenteseknek nyilvánitott jövedelmi források bevételeit, például az adómentes értékpapirok kamatjövedelmeit. Az adókivetés szempontjából nem marad tehát más megoldás hátra, mint a mai eljárást fenntartani, vagyis a vállalat adóköteles jövedelmét - az osztaléktól függetlenül - megállapitani. Erre utal bennünket ezen adó alapjának jogi természete is.
A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adójának alapja ugyanis nem tiszta kereseti adóalap, hanem a vállalat üzleti tevékenységéből eredő nyereségen kivül a vállalat birtokában levő tőkéknek és egyéb vagyonnak hozadékát is magában foglalja. Ha tehát a vállalat jövedelmét szolgáltató vagyonalkatrészek között olyanok is szerepelnek, melyek más adónem alá tartoznak, ezeknek jövedelme az illető adónem terhét viseli. Ehhez képest a vállalat tulajdonában levő ingatlanok jövedelme, valamint az a jövedelem, melyből a tőkekamat- és járadékadó levonás utján szedetik be, nem vállalati adó, hanem a vagyon természete szerint földadó, házadó, illetőleg tőkekamat- és járadékadó alá tartozik. Részben a most elmondottakból, részben pedig az egyéb adóinknál meghatározott adóköteles jövedelem fogalmából következik, hogy ennél az adónemnél az adóköteles üzleti jövedelem megállapitásánál két szempont vehető tekintetbe. Az egyik, hogy azok a jövedelmek, melyeknek tárgyai más adónemek alá tartoznak, a kétszeres adóztatás elkerülése végett a vállalati adó megállapitásánál levonásba hozandók.
A másik szempont pedig, hogy a más adónem alá tartozó adtárgy érdekében keletkezett kiadások ennél az adónemnél levonásba nem hozhatók, mivel azok az illető adónemnél az adóalapok meghatározásakor már figyelembe vétettek, p. o. az épületek fenntartási költsége; továbbá, hogy a nyers bevételt terhelő és a jövedelmet apasztó üzleti költségek czimén olyan levonások ne történhessenek, melyek szorosan vett üzleti kiadásoknak nem tekinthetők, mint p. o. az adók, ajándékok, jutalmak stb. A vállalat üzleti tevékenységének akadálytalan folytatása hozza magával, hogy a gyári, ipari, közlekedési és bányavállalatoknál a jövedelemből elvont azok az összegek, melyek házadó alá nem tartozó épületek, gépek, gyári eszközök és más egyéb üzleti felszerelések elhasználása által okozott értékcsökkenések fejében, illetve ezek pótlására alakitott tartalékalapba helyeztetnek, addig, mig a vállalat fennáll, adózatlanul maradjanak és csak akkor kerüljenek adó alá, a mikor a jövedelemnek ezen tőkésitett része a részvényesek felosztott tulajdonává válik.
Egészen más elbirálás alá veendő azonban azok a tartalékalapok, melyek egyéb vállalatoknál p. o. hitel- és pénzintézeteknél az évi jövedelemből tékésitettnek. Az ilyen tartalékalap lényegében az alaptőke növelésére szolgál, növeli a részvényes vagyonát. A tartalékalap eme felhalmozódásából tehát megvan a részvényesnek haszna s abban ő vagy jogutóda később osztozik is. Csak természetes tehát, hogy az adóztató állam az ilyen tartalékalapba helyezett összegeket évről-évre adó alá vonja s azoknak adóterhét a mindenkori részvényesekre háritja. Az a körülmény, hogy a nagy tartalékalappal rendelkező vállalatok részvényei a névértéket jelentékenyen meghaladó árfolyammal birnak, hozza magával, hogy az alaptőke felemelése czéljából kibocsátott uj részvényekért, a részvények névértékén felül, ugynevezett felpénz követeltetik és pedig azért, mivel az uj részvényes a régi részvényes vagyoni jogaiba lép, ennélfogva a tartalékalaphoz is igényjogosult lesz. A felpénz tehát nem üzleti jövedelemből ered, hanem a részvényes által tényleg fizetett vagyonbetét természetével bir, habár az nem is tekinthető alaptőkének. Ezt az álláspontot mivel sem gyengiti az a körülmény, hogy a felpénzt, mint vagyonbetétet, a vállalat feloszlásakor a részvényes nem e czimen kapja meg, hanem más uton a tartalékalapból, a melyből hogy részesedhessék, a részvény névleges értékét meghaladó összeggel kell a vállalat támogatásához magánvagyonából járulnia.
Az előadottakból következik, hogy a felpénz, mert vagyonbetét természetével bir, adóalapnak nem tekinthető, habár a judikaturának felfogása ebben a kérdésben meg is oszlott. A volt pénzügyi közigazgatási biróság ugyanis a felpénzt nem tekintette vagyonbetétnek s adó alá vonta. Ellenben a közigazgatási biróság 1. számu döntvényében a felpénz vagyonbetét természetét megállapitván, annak adómentességét mondta ki a következő okoknál fogva: „A uj részvények kibocsátása egyszerüen az alaptőke felemelésének módozatát képezvén (1875. évi XXXVII. tc. 179. § 5. pont) mint ilyen, szorosan vett üzleti tevékenységnek és az abból származó bevétel üzletadó alá vonható üzleti jövedelemnek nem tekinthető. De hogy az uj részvények kibocsátásánál a névértéken felül befolyt ugynevezett felpénz (agio) nem képez üzleti jövedelmet, az a kereskedelmi törvény (1875. évi XXXVII. tc.) egyes rendelkezéseiből és a részvények által teljesitett befizetés jogi természetéből is kitünik.
Azt az öszeget, illetve értéket, melylyel a részvényesek az alaptőkéhez járulnak, a kereskedelmi törvény 150. §-ának 5-ik pontja, valamint 156. §-a maga is kifejezetten „betét” elnevezés alatt emliti, az az összeg tehát, melyet a részvényesek a részvények értéke fejében befizetnek, a kereskedelmi törvény értelmében is vagyonbetét természetével bir, tekintet nélkül arra, hogy a befizetés az alaptőke előállitására, illetve növelésére, vagy tartalékalap gyarapitására fordittatik-e. Kitünik ez továbbá a kereskedelmi törvény 199. §-ának 4-ik pontjában, valamint a 204-ik §-ban foglalt rendelkezésekből is. A kereskedelmi törvény 199. §-ának 4. pontja szerint ugyanis ugy az alaptőke, valamint a tartalékalap is az üzleti mérlegben a tartozások közé sorozandók, a 204-ik § értelmében pedig a társaság feloszlásakor a feloszlott társaság összes tiszta vagyona, tehát kétségtelenül a tartalékalap is, nemcsak a régi, hanem az összes, tehát az uj részvényesek között is, részvényeik arányában oszlik meg.
A kereskedelmi törvény 147. §-ának rendelkezése szerint a részvénytársaságok csakis egyenértékü részvényeket bocsáthatnak ki, a 148. § szerint a részvények névértéke a társaság fennállása alatt fel nem emelhető, a 163. § értelmében pedig minden részvényest a társasági vagyon aránylagos része illeti. Ezekből önként következik, hogy oly esetben, midőn a régi részvényesek által már megszerzett vagyoni igények értéke a részvények névértékét meghaladja, az uj részvények kibocsátási ára annak az értéknek feleljen meg, mely a régi részvényeseket a részvénytársaság vagyonából az uj részvények kibocsátása idejében megilleti. Ugy, hogy az uj részvények tulajdonosai által a részvények névértékén felül teljesitett befizetés és azon összeg között, mely a részvény névértéke fejében folyt be, különbséget tenni nem lehet, mert a részvények névértéke fejében befolyt összeg a régi részvény névértékének, a névértéken felül befizetett összeg pedig a régi részvényeseket a részvény névértékén felül megillető vagyoni igénynek ellenértékét képezi. Ebből folyik, hogy a felpénz is vagyonbetét természetével birván, az 1875-ik évi XXIV. tc. 1-ső §-a alapján adó alá nem vonható.”
Ezt a meggyőző érvelést a magam részéről még csak azzal egészitem ki, hogy azok, a kik a felpénz adókötelezettségét vitatják, érveiket még arra is alapitják, hogy a felpénz keletkezésére közreható tartalékalap megadóztatott jövedelmekből halmozódik össze, következőleg az ebben való részesedés ellenértékét képező felpénz sem lehet adómentes. Ezt a felfogást azonban azért nem oszthatom, mert mig a tartalékalapba helyezett jövedelem az alaptőke után járó kamatjövedelem egy részének tőkésitése, vagyis a régi részvényesekkel szemben vagyonszaporodás, addig a tényleg befizetett felpénz a vállalat személy összességébe felolvadó uj részvényestől elvont ezen magánvagyonnak csak helycseréje.
A szelvényadó behozatalának ellentmondó indokok és az a másik körülmény, hogy sok vállalatunk külön törvények alapján ideiglenes adómentességben részesül, teszik egyenesen lehetetlenné az alaptőke bizonyos százalékában kifejeződő minimális-adóalapok alkalmazását, mint azt egyik-másik külföldi államban látjuk és a kereseti adóban magunk is követjük. De tulajdonkép még gyakorlati szempontból sincs erre szükség, mert maga a mérleg az egyetlen, legbiztosabb támpont a vállalat jövedelmének megállapitására.
Hogy azonban - netáni elburkolások révén - az adóköteles jövedelem az adó alól részben se menekülhessen s homályban hagyott ténykörülmények az adókivető közegek megtévesztésére s ebből kifolyólag az adóköteles jövedelem megcsonkitására se vezessenek, a javaslatban arra törekedtem, hogy az adóköteles üzleti jövedelmet szabatosabban meghatározzam, a vállalatot pontos, az üzleti költségek s az adó helyes megállapithatása végett szükséges részletes kimutatások beterjesztésére kötelezzem. Szükség van arra azért is, mert akárhány vállalat az 1875. évi XXXVII. törvénycikk 199. §-ában foglaltakon tul nem részletezi jövedelmeit és kiadásait, nem brutto, hanem netto mérleget ad s e miatt az adóköteles jövedelem részletes kidolgozására hiányzik a kellő támpont. Sőt okulva azokon a tapasztalatokon, hogy a mérlegben a helyzet többször akképen alakul, hogy a jövedelemnek állandóan adómentes része jutván tulsulyba, több esetben az adókivetés is elesik, gondoskodnom kellett arról is, hogy szükség esetén az üzleti könyvek még az adó kivetése előtt betekintessenek s a homályban levő ténykörülmények ez alapon tisztáztassanak. Utóvégre is azt, hogy a mérlegben adómentesnek jelzett jövedelem adóztatás szempontjából adómentes-e vagy sem, nem a nyilvános számadásra kötelezett vállalat, hanem az adó kivetésére hivatott közegek döntik el.
Ez a rendelkezés különben az 1890:XIV. és az 1907. évi III. törvénycikkek alapján ideiglenes, adómentességet nyert vállalatokkal szemben már ma is biztositva van, sőt az 1883:VII. tc. 4. §-a 1883:XLIV. törvénycikk 17. §-a is hasonló intézkedést tartalmaz. Abban a nézetben vagyok egyébként, hogy a vállalatok nagyobb megnyugvással engedhetnek bővebb betekintést üzletvitelükbe a titoktartásra kötelezett és nem érdekelt pénzügyi közegeknek, mint az érdekkörökből alakitott kitevő vagy felszólalási bizottságok tagjainak.
Egy igen fontos ok támogatja még azt a felfogást, hogy az adókivetés tényálladéka az igénybevehető eszközök kimeritésével, már az alapkivetés során lehetőleg tisztáztassék, s ez: a kivetési forumnak e törvényjavaslatban tervezett megváltoztatása. Az által ugyanis, hogy az adó kivetésére az elsőfoku adóügyi hatóság lesz illetékes, az államkincstárral szemben automatice áll elő az a helyzet, hogy az adónak elsőfoku megállapitása őt mindvégig köti. Módot kell tehát nyujtani a pénzügyi közegeknek, hogy az alapkivetést biztos támpontokra fektethessék és a törvény alapján legjobb meggyőződésüknek megfelelő munkát végezhessenek, mert különben könnyen kénytelenek lesznek a fél rovására tulzásokba menni, s a fellebbezéseknek számát akaratlanul növelni. Ennél az adónemnél is, miként az általános kereseti adónál - a már ott felhozott okok alapján - a három évi átlag elejtése mellett, csupán az előző évi nyereségre kivánom az adóalapot redukálni. Ezt különben a következetesség is parancsolja. Mig ugyanis a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyesületek megadóztatásáról szóló eredeti törvényjavaslat az egy évi üzleteredmény adóalapul vételének álláspontjára helyezkedett, addig e helyett 1875-ben a képviselőház adóügyi bizottsága kivánta a három évi átlagszámitás alkalmazását. „Hasonló intézkedés foglaltatik - igy okolta meg az adóügyi bizottság a módositást - a magánosok keresetadójának megállapitásánál és a bizottság elegendő okot nem lát arra, miért történnék ettől épen az iparüző társulatoknál eltérés.” Most már az előzmányek elesvén, az ebből volt következtetés sem állhat meg.
A három évi átlag elejtése az adókivetés egyszerüsitésére is lényegesen kihat. Nem lesz szükség ugyanis a mai bonyolult arányszámitásokra azoknak a részvénytársaságoknak és szövetkezeteknek megadóztatásánál, melyek három év óta még fenn nem állanak, vagy a melyeknek jövedelmei részben ideiglenesen adómentesek; és el fog esni annak a szüksége is, hogy az előbbi egyes évekre eső adóköteles üzleti nyereségösszegek, melyek az előző adóévre már jogerősen meg voltak állapitva, az ujabb adókivetésnél ismét elbirálás tárgyává tétessenek. Ausztriában a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adózásában ugyancsak az előző évi mérleg alapján állapittatik meg az adóalap; ennél fogva az üzletüket a monarchia mindkét államának területére kiterjesztő vállalatok adókivetése, ha a vonatkozó törvények továbbra is érvényben maradnak, szintén egyöntetübbé válik.
Annak megokolásául, hogy akkor, midőn az adóreformban egyrészről a magánvállalatokkal szemben az általános kereseti adó kulcsának leszállitását proponálom, addig másrészről a társas vállalatok megadóztatásánál az adókulcsot érintetlenül hagyom, legyen szabad a következőkre hivatkoznom: Igaz ugyan, hogy az általános kereseti adónak tételei ezen reformjavaslat szerint leszállittatnak s ez által az egyénileg üzött keresmény a részvénytársulatokkal és szövetkezetekkel szemben viszonylat kedvezőbb situatióba jut. Ne feledjük azonban, hogy az általános kereseti adó tételeinek a leszállitásánál az egyik főindokot az képezi, hogy az illető kereset folytatójának egyéni szükségleteit és saját tevékenységét is adóval terheljük, mig a nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknál és egyleteknél csak a hasonló szükségletek és kiadások levonása után maradó tiszta jövedelem vonatik adó alá.
De továbbá az a mérsékeltebb adózás, a melyben az általános kereseti adó alá vont foglalkozások a részvénytársulatokkal szemben részesittetnek, alig tekinthető egyébnek és többnek, mint a versenyben nyilvánuló aránytalanság kiegyenlitésének; mert tagadhatatlan, hogy a nagyobb társulatok és szövetkezetek versenye által a különböző kereskedelmi és különösen az ipari foglalkozásoknál az egyénnek versenyképessége nemcsak befolyásoltatik, hanem sok esetben egyenesen meg is bénittatik. Végre az sem hagyható figyelmen kivül, hogy a nyilvános számadásra kötelezett egyletek és vállalatok még az adózás terén is, például az adómentes papirokból eredő jövedelmeik levonása s ipari vállalatoknál az ideiglenes adómentesség biztositása által oly előnyöket képesek maguknak szerezni, melyekben az egyes adózó csak ritkán részesül. De továbbá a nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknál az adókulcsnak a kereseti adóéhoz mért leszállitása még azért sem indokolt, mert a kisebb erők tömörülésének elősegitéséről egyrészt az önsegélyezés elvén nyugvó szövetkezetekre vonatkozólag magában e törvényjavaslatban, másrészt az 1898:XXIII. törvénycikkben már gondoskodva van, a mennyiben ezen idézett törvény értelmében keletkezett vagy átalakult gazdasági és ipari hitelszövetkezetek állandó adómentességben részesülnek.
Mielőtt a javaslat részletes intézkedéseinek ismertetésére áttérnék, még csak kettőt tartok szükségesnek felemliteni.
Az egyik, ez adónem eddigi elnevezésének megváltoztatására vonatkozik. A kereseti adó elnevezés abban leli magyarázatát, hogy e vállalatok és pedig más alapon - jövedelemadót is fizetnek. A másik, hogy az 1875:XXIV. törvénycikknek átdolgozását annak a kereskedelmi törvénynyel leendő összhangbahozatala is szükségessé tette. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adója ugyanis 1875-ben közvetlenül a kereskedelmi törvény megalkotása előtt létesült. Utóbbi törvénynek az előbbire való visszahatása tehát ugyanakkor még nem volt kellőkép mérlegelhető s igy a gyakorlati élet - idők folytán - e két törvény között több hézagot mutatott fel.
Ebből kifolyólag a később alkotott és ideiglenes adómentességeket nyujtó törvények is sokszor hiányosan illeszkedtek bele az alaptörvény által megállapitott kivetési eljárás kereteibe. A judicatura változó felfogása következtében a vállalatok beléletére is nagyon sokszor döntő kihatássl levő ezeknek az ellentéteknek a kiegyenlitése is egyik irányadó szempont volt a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adójának reformjában. A rendelkezések megállapitásánál az a szempont vezérelt, hogy függetlenül a vagyonmérlegekben előforduló értékváltozásoktól, a jövedelmi mérleg képezze az adó megállapitásánál az alapot s a vagyonmérleg változásai csak akkor vétessenek figyelembe, illetőleg érvényesüljenek az adózásnál, ha egyes vagyonelemek értékesitése folytán az értékkülönbözet a jövedelmi mérlegben mint bevétel vagy kiadás jut kifejezésre.
Az indokolás általános részében már előadtam, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adójának alanyait a kereskedelmi törvény értelmében megalakult részvénytársaságok, szövetkezetek és a biztositási vállalatok alkotják, miután az 1875:XXXVII. tc. 198., 243. és 457. §-ai értelmében csakis ezek a vállalatok vannak arra kötelezve, hogy a közgyülésileg jóváhagyott mérleg egy eredeti példányát az illetékes törvényszéknek bemutatni tartoznak. Az 1875:XXIV. tc. 2. §-ának ama rendelkezéséből, hogy a kincstári kezelés alatt álló magyar államvasutak ettől az adótól mentesek, - következik, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adója eddig nemcsak a részvénytársaságokra és szövetkezetekre terjedt ki, hanem magában foglalta az állam és az állami hatalom gyakorlására hivatott önkormányzati szerveknek magánjogi czimen folytatott és nyereségre alakult nagyobb vállalatait is. Ez a felfogás csak corollariuma egyéb adóinknál követett annak az álláspontnak, hogy a magánvagyon jövedelme feltétlenül adótárgy, legyen bár annak alanya az állam, vagy más hatóság.
Ez adónem indokolásának általános részében már kiemeltem, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adója lényegében a kereseti adó és a tőkekamat- és járadékadó tárgyait egyesiti magában és csak adótechnikai szempontból, formailag képez önálló adónemet. Az adótárgyaknak ezen azonossága kétségtelenül zavarokat idézne elő a vállalati adó önálló kivetése körül, ha a kereskedelmi törvény alapján az adó alanyai oly élesen és határozottan megállapithatók nem volnának. A kereskedelmi törvénynek ez az utmutatása azonban megszünik azoknál a vállalatoknál, melyeket az állam, illetőleg más hatóság folytat, miután azok a kereskedelmi törvény hatálya alá nem tartoznak; ennélfogva ezeket a vállalatokat e törvény hatálya alól kivettem s az általános kereseti adó hatálya alá helyeztem. Tettem ezt még azért is, mert ezek a hatóságilag folytatott vállalatok akárhányszor nem pusztán jövedelemszerzés czéljából állanak fenn, hanem magasabb állami, illetőleg közérdeket is szolgálnak, tehát az adóztatásnál is kiméletet igényelnek.
De felette nehéz is volna azt a határvonalat meghuzni, a mely az ilyen állami vagy hatósági vállalatoknak majd a jelen adó, majd pedig az általános kereseti adó alá tartozandóságát elválassza és megkülönböztesse. Az 1875:XXXVII. tc. 210-217., 230. és 461. §-ainak rendelkezéseiből világosan folyik, hogy a külföldi részvénytársaságok, szövetkezetek és biztositási vállalatok, ha üzleteiket a magyar korona országaiban saját czégük alatt fiókintézet vagy ügynökség által gyakorolják, a belföldi üzletre vonatkozólag külön nyilvános számadásra kötelezett vállalatnak tekintendők, miután a belföldi üzletről külön szabályszerü könyveket vezetni és az illetékes törvényszéknek bemutatandó külön mérleget késziteni tartoznak. Az ilyen fiókintézetek vagy ügynökségek alatt - adózás szempontjából is - minden nehézség nélkül sorozhatók a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adóalanyai közé, mint a hogy eddig is ily módon adóztak. Nem ily tiszta a helyzet azokkal a külföldi részvénytársaságokkal és szövetkezetekkel szemben, melyek a hazai területen fiókintézet vagy ügynökség hiányában czégjegyzés nélkül folytatják üzleti tevékenységüket s ennélfogva a kereskedelmi törvény rendelkezései alá nem esnek. Az ilyen vállalat beföldi üzletének jövedelme tehát nem itt, hanem a jövedelem természete szerint vagy az általános kereseti adóban, vagy pedig a tőkekamat- és járadékadóban kerülhet csak adó alá.
E szakasz a kettős adóztatás elkerülése végett a külfölddel szemben a reciprocitást szabályozza.
E szakasz némi kiegészitéssel az 1875:XXIV. tc. 6. §-ból vétetett át. A kiegészités két irányban: felszámolás és csőd esetén állapit meg különleges eljárást. A kereskedelmi törvény 203. és 250. §-ai értelmében, ha a részvénytársasgá vagy a szövetkezet feloszlik, csőd és egyesülés esetét kivéve, felszámolásnak van helye. Arra nézve, hogy felszámolás esetén az adókivetés mikor és mi alapon történjék, az 1875:XXIV. tc. nem tartalmaz rendelkezéseket. Ez okból akárhányszor tájékozatlanság állott elő az administratióban s az adó kivetése rendesen oly időben történt, a mikor a társaság már megszünt és a kivetett adót nem volt kitől behajtani. A törvénynek eme hézagossága tehát érzékeny veszteséggel járt a kincstárra nézve, melyet a jövőben csakis annak kimondása által kerülhetünk el, hogy a vállalat vagyona mindaddig fel nem osztható, a mig összes adótartozásai kielégitve nincsenek.
E rendelkezésnek sanctiója követeli meg a felszámolókkal és a felügyelő-bizottsággal szemben a szavatosság érvényesitését, miután felszámolás alatt az 1875:XXXVII. tc. 203. §-a értelmében a vállalatot a felszámolók képviselik, a felügyelő-bizottság ellenőrzési kötelessége pedig ugyane § szerint a felszámolás tartama alatt is érintetlen marad. Nem szorul bizonyitásra, hogy a csőd tartama alatt az 1881:XVII. tc. 156., illetőleg 242. §-aihoz képest folytatott üzlet jövedelme adóköteles, s hogy azt a tömeggondnok bevallani tartozik, a ki azután a kivetett adót is a tömegből megfizetni köteles (1881:XVII. tc. 49. § 3. pont).
A kereskedelmi törvény értelmében a nyilvános számadásra kötelezett vállalat egész üzletkörére egy jogalany és összes jövedelmeiről csakis egy mérleget készithet; ennélfogva az adózásban sem válhatik fióktelepeihez képest több adóalanynyá. Az 1875:XXIV. törvénycikk 9. §-ának ezzel ellentétben álló rendelkezései ez okból e javaslat keretében fenntarthatók nem voltak.
A 13-14. §-okhoz
Ez adónem indokolásának általános részében már kifejtettem azokat az okokat, melyek a három évi átlag elejtése és az egy évi jövedelemnek adóalapul vétele mellett szólanak. Ugyanott előadtam azt is, hogy sem az osztalék, sem pedig a mérlegszerinti nyereség, mint ilyen, nem szolgálhat adóalapul, hanem a többszörös adóztatás elkerülése végett az adóköteles jövedelem a mérleg alapján külön állapitandó meg. Az erre vonatkozó határozatok foglaltatnak e szakaszokban. A 13. §-ban foglalt azt a megkülönböztetést, mely a vállalat adózását annak gazdasági évéhez köti, az 1875:XXIV. tc. 3. §-a nem ismeri, hanem kivétel nélkül az adóévet megelőző három évi üzleteredményt állitja oda adóalapnak. A naptári évhez igazodó ennek a meghatározásnak végrehajtása nem is ütköznék nehézségbe, ha a hivatkozott törvény idézett rendelkezésének ama feltevése, hogy minden vállalat üzleti éve egybeesik a naptári évnek megfelelő adóévvel, mindenkor fennforogna. Ámde a gyakorlatban ez sohasem volt meg, minek folytán az adóalap tekintetében felbomlott az az egyöntetüség, melyet a törvény épen megóvni akart.
Az üzleti évnek a naptári évtől eltérő volta akaratlanul hozta létre az adókivetésben azt a complicált megoldást, mely a naptári évre szóló adóalap kimunkálásánál először a naptári évtől eltérő mérlegek szétdarabolásához, azután pedig a szétdarabolt részeknek egy naptári évnek megfelelő egyesitéséhez vezetett; ugy hogy az adóévet megelőző évi jövedelem csak két üzletév megcsonkitott jövedelmének összetételéből állapitható meg. Hogy az elmondottakat könnyebben megérthetővé tegyem, egy gyakorlati példával világitom meg az esetet. X. czukorgyár, mint részvénytársaság üzleti éve augusztus hó végével záródik. Az 1904. évi adóalap tehát az 1902/3. évi mérlegnek január-augusztus havi, az 1903/4. évi mérlegnek pedig szeptember-deczember havi részéből képződött, ugy hogy a gyár sohasem adózott a tényleg elért egy évi üzleteredmény alapján. Ez a megoldás bár megfelel a törvény szószerinti végrehajtásának, de ellenkezik a vállalati adónak azon intentiójával, hogy az egy-egy évre szóló mérleg a maga egészében teendő a hivatalos eljárás tárgyává. E mellett ez a megoldás még az adó kivetésének gyorsitására sincs kihatással, mert a felhozott példában az 1903/4-iki üzleti év lezárása előtt a mérleg el nem készithető, következőleg abból az adó megállapitásához szükséges adatok sem állanak előbb rendelkezésre. Ezt a complicált eljárást szüntetem most meg az által, hogy az adóalap megállapitásánál a vállalat gazdasági évéhez alkalmazkodom.
A 15-16. §-okhoz
Nem szorul bizonyitásra, hogy az ujonnan keletkezett vállalatokra csak ideiglenesen történhetnék meg az adókivetés az első üzleti év letelte előtt, mivel addig mérleg nincs. Az is kétségtelen, hogy az ideiglenes adókivetés egyedüli támpontja csak a befizetett alaptőke után bizonyos százalékkal számitott kamatjövedelem lehetne, mert a vállalat tényleges jövedelme szintén ezt a kamatozást jelenti. Hogy azonban az administratio e téren tulzásokba ne essék, s az ideiglenes adókivetés valóban meddő munkának mondható felebbezéseket ne vonjon maga után, leghelyesebbnek tartottma az adókivetést az első mérleg elkészültéig elhalasztani. A 15. § utolsó bekezdése az 1875:XXXVII. tc. 208. §-ának folyománya, mely szerint az egyesülés után uj vállalat keletkezik. Az a körülmény, hogy a vállalati adó csak ismert jövedelem után állapitható meg, vonja maga után, hogy az ideiglenes adómentesség leteltével, az addig adómentes üzem ugyancsak a kivetést megelőző utolsó mérleg alapján adózhatik. Az ideiglenes adómentesség ugyanis csak azt az időtartamot jelenti, mely alatt a vállalat nem adózik, de nem foglalja magában egyben azt is, hogy a mentesség megszünésének időpontját megelőző jövedelem adóalapul nem vehető. Ez a felfogás vert utat eddig is a gyakorlatban, melynek további fenntartása érvényesül a 16. §-ban.
E szakasz az adóköteles üzleteredmény képzésének módját határozza meg. A kiszámitás egyszerüsitése szempontjából - a mint ezt az indokolás általános részében is emlitettem - a kifejlődött gyakorlatnak megfelelőleg a törvényben is kifejezést adok annak, hogy a vállalat részéről kimutatott nyereség a kiinduló pont, a melyből az itt felsorolt tételek, ha még meg nem történt volna, levonandók. Az 1. pont alatt felsorolt levonások közé azok a jövedelmek tartoznak, melyek már előzőleg adóztak, tehát még egyszer adó alá nem kerülhetnek. A 2-4. pont azokat a jövedelmeket foglalja magában, melyek más adónemek alá tartoznak, mivel a vállalati adó - mint már emlitém - csak a kereseti adót és a tőkekamat- és járadékadónak a lajstromos kivetésen nyugvó részét foglalja magában. A kettős adóztatás elkerülésének folyománya tehát a levonás.
E pontok alatt a levonható adóalapok összegét abban a mértékben határoztam meg, a mint azok az illető adónemeknél adóalapul szolgálnak, nehogy nagyobb összegek levonása által a vállalat elburkolt adómentességben részesüljön s a kincstári érdekek kijátszhatók legyenek. A 3. pontban a letétek, a tőzsdei zálog, illetőleg halasztóügyletek (kosztüzlet) tárgyát alkotó értékpapirok folyó kamatainak azon a czimen leendő levonását, hogy azok más adónem alá tartoznak, nem engedhetem meg, mert ezek a kamatok nem a kötvény tulajdonjoga, hanem a kötött jogügylet alapján szerepelhetnek csak a mérlegben, a jogügylet haszna pedig adóköteles üzleti nyereség és a mérlegbe tartozik. Adótörvényeink értelmében ugyanis az adófizetésre vagy a tulajdonos vagy a haszonélvező van kötelezve. Ámde ugy a letéteknél, mint a tőzsdei zálogügyleteknél, melyek alatt a tőzsdei üzleti szokások alapján a lombard- és a halasztó-ügyletek (kosztüzlet) értendők, a zálogbavevő sem tulajdonosnak, sem haszonélvezőnek nem mondható.
Mert a kosztüzlet szintén csak zálogügylet, miután annak lényege abban áll, hogy az egyik fél a másiktól bizonyos meghatározott időtartamra és bizonyos meghatározott ellenszolgáltatás fejében készpénzkölcsönt vesz fel s ennek biztositására értékpapirokból álló ingó értéket ad át a készpénzkölcsönt adó birtokába. Ha a zálogbavevő az értékpapir kamataiból fedezheti is az ellenszolgáltatást, ez által még nem válik a kötvény tulajdonosává. A zálogügylet tartama alatt tehát az ilyen értékpapirok kamatait a mérleg feleslegéből külön levonni nem lehet, mert hisz a mérlegben a bruttóbevétellel szemben a tényleges kiadásoknak különben is levonásba kell hozatnia.
Az 5. pontban emlitett és az állam által fizetett kamatbiztositási összegek és segélyek adómentessége az 1876:XI. tc. 3. §-ának folyománya. A gyakori surlódásoknak elejét veendő a 6. pontban határozottabban kellett szabályoznom azt a kérdést, hogy csak az elveszett, tehát behajthatatlanság czimén tényleg leirt követelések levonása engedhető meg, miután az 1875:XXIV. tc. 4. § 7. pontjában foglaltaknak intentiója szintén ez volt. A 7., 8., 11., 13. és 14. pontok szerint megengedett levonások az 1875. évi XXIV. tc. 4. §-ának 4., 6., 8. és 9. pontjaiból, ileltőleg az 1875:XXVII. tc. 6. §-ából vétettek s a kereskedelmi törvény értelmében egészittettek ki.
A 9. pontban emlitett s a nyugdijalap dotálására forditott összegek levonását a méltányosság is indokolja, mivel a vállalatnak ép oly fontos érdeke, mint az államnak, hogy alkalmazottainak ellátásáról munkaképtelenségük esetére gondoskodjék. Ezeket az összegeket adózás szempontjából sem lehet tehát ajándékoknak tekinteni. De továbbá a többszörös adóztatás is csak ugy kerülhető el, ha ezek a dotatiók adómentesek maradnak, mert a nyugdijalap mint ilyen ugyis adózik, de adóznak egyuttal a nyugdijat élvezők is. A 10. pontban emlitett felpénz adómentességét az adónem indokolásának általános részében már kifejtettem. A 12. pontban a termeléssel kapcsolatos költségek és más egyéb magánjogi terhek levonása van szabályozva.
A levonható tételeknek az előző szakaszban történt felsorolása után szinte feleslegesnek látszik a le nem vonható tételekről is emlitést tenni. És mégis szükségesnek láttam - az ütköző pontok eliminálása végett - e szakaszban azokat a tételeket megnevezni, melyek a vállalat mérlegében bár kiadásként szerepelnek, tehát a tiszta jövedelmet apasztják, de adózás szempontjából levonható tételeknek nem tekinthetők. Az 1. pontban emlitett közterhek levonása egy adónemnél sem érvényesülhet, tehát ennél az adónemnél sem engedhető meg. A 2. pontban emlitett előző évi veszteség az adókivetésre azért közömbös, mert minden év üzleteredménye önmagában külön-külön szolgáltatja az adóalapot. Azok az összegek tehát, legyenek bár veszteségek vagy feleslegek, melyek a megelőző adókivetéseknél már szerepeltek, a folytatólagos adókivetésnél több nem vehetők figyelembe. A külföldi anyaintézetnek üzleti költségeiből a belföldi vállalatra átháritott rész levonása pedig azért nem engedhető meg, mert azok nem a belföldi vállalatnál merültek fel és hazai talajon nem is ellenőrizhetők.
A 3. pontban emlitett kiadások ajándék természetével birnak, tehát az adókivetésnél ez okból nem vehetők figyelembe. A 4. és 5. pontban emlitett kiadások oly adótárgyakra vonatkoznak, melyeknek jövedelmei más adónem alá tartoznak. A 6. pont az indokolás általános részében elmondottakon nyugszik. A 7. pont tulajdonképen bevétel és csak azért lett felemlitve, hogy ezek a jövedelmek itt és esetleg ne a tőkekamat- és járadékadó-törvény 1. §-ának 6. pontja alapján vétessenek adó alá. A 8. pontban emlitett összegek levonása azért nem engedhető meg, mert azok a jövedelemből előállott vagyonszaporulatot, illetőleg a jövedelemnek tőkésitését jelentik; ép ezért a külföldi anyaintézettől nyert előlegek törlesztésére forditott összegeknek levonása sem honorálható, mert az csak az adóssággal szerzett vagyon visszafizetése. A 8. pont második bekezdésében emlitett levonás a gyakorlatban eddig is érvényesült, mivel az engedélyidő leteltével a vállalat alaptőkéjét elveszitené, ha annak megtéritéséről nem gondoskodhatnék. A kereskedelmi törvény 199. §-ának 2. pontja szerint a mérleg felállitásánál az árfolyammal biró értékpapirok legfeljebb azon árfolyamban vehetők fel, melylyel azok az üzleti év utolsó napján birnak. Ez árfolyam és a beszerzési ár között mutatkozó különbség tehát csak eszményi nyereség vagy veszteség lehet és ép ez okból az adókivetésnél még akkor sem vehető figyelembe, ha annak az osztalékra csökkentő vagy emelő kihatása is van.
A jelen szakaszban foglalt részleges adómentesség az 1875:XXIV. tc. 4. §-ának 10. pontjában, illetőleg az ezt módositó 1880:LX. tc. 1. §-ában foglaltaknak szélesebb alapokra fektetése, a melynél azonban az 1883:XXXV. tc. rendelkezéseire is tekintettel kellett lennem. Az 1880. LX. tc. ugyanis az üzleti tőke gyüjtését havonként 8, hetenként pedig 2 K-át meg nem haladó részletekhez köti. E miatt akárhányszor vitássá vált a judicaturában, hogy az adómentesség érvényesülhet-e oly esetekben, midőn egy-egy tagnak több üzletrésze van, vagy ha az üzletrész egyszerre fizettetik be. S mert továbbá az ekként gyüjtött üzleti tőke a tagok segélyezésére nem volt mindig elegendő, s ez okból a tagok által kiállitott váltók visszleszámitolására is vállalkozott a szövetkezet, a mi pedig már idegen tőkének igénybevételét jelenti, kénytelen volt a judicatura arra az álláspontra helyezkedni, hogy az ilyen kölcsön idegen tőkének nem tekinthető s a szövetkezet adómentességét nem érinti, nehogy a törvény betüszerinti alkalmazása annak intentióját hiusitsa meg. A gyakorlati élet által felszinre hozott ezeken a bajokon segitek e szakaszban még az által is, hogy a nagyobb erőforrás gyüjtését elősegitendő az üzletrészek azonnali befizetését és több üzletrész szerzését megengedem, különösen pedig, hogy az üzletrész értéknagyságát felemelem. E § utolsó bekezdése a netáni tulkapásokkal szemben az eljárás tisztázását czélozza.
A jelen szakaszban foglalt adókulcsok az 1875:XXIV. tc. 5. §-ából, illetőleg az 1875. évi XXVII. tc. 4. §-ából vétettek. E szakasz szerint, ha a bányavállalatoknak feladata csak a nyers termények készitése, ez esetben azoknak összes üzemágai (ásványkiaknázás, ércz- és szénelőkészités, kohositás) enyhébb adókulcs alá esnek; ellenben a bányászattal kapcsolatos azon iparágak, melyek a nyers termények további feldolgozását (finomitás, kész áruk gyártása) közvetitik, s melyek a mai jogrend szabályai értlemében már nem a bányatörvény, hanem az ipartörvény területén mozognak, - nem vonhatók az enyhébb adóztatás körébe.
Gyakorlati szempontból szerfölött kivánatos és czélszerü volna ugyan mindannak a jövedelemnek ugyanazon adókulcs alá vonása, mely a bányamüvelésből és a vele kapcsolatos iparágak üzeméből ered (ide értve a félgyártmányok finomitását és a kész áruk gyártását is), mert ennek az egységes jövedelemnek az adókivetés folyamán való szétválasztása és több adókulcs közötti megosztása a különböző folytatólagos üzemágak szoros benső kapcsolatánál fogva igen nagy nehézségekbe ütközik. Ennek daczára még sem lehet arra az álláspontra helyezkedni, hogy a bányavállalatoknak összes üzleti tevékenységéből eredő jövedelme kizárólag egy adókulcs alá tartozzék. Nem fogadható el ez az álláspont különösen azért, mert egyrészt a finomitás és a félgyártmányok további feldolgozása a bányászattól teljesen függetlenül is tért foglal a társadalom gazdasági életében, s másrészt, mert a finomitás s az ezzel kapcsolatos iparágak körében, melyek ugy üzemi, mint üzleti szempontból a többi gyáripari vállalatokkal hasonló megitélés alá esnek, már nem lépnek homloktérbe azok a közgazdasági követelmények, melyek az oly nagy koczkázattal egybekötött bányamüvelés enyhébb megadóztatása mellett szólnak. Az adóztatás tekintetében minden körülmények között fenn kell tartani azt az irányelvet, hogy a bányatermékeknek az első feldolgozás határait tullépő további átalakitása már a külön csak evvel az iparral foglalkozó vállalatokkal való egyenlő megadóztatás szempontjából is a magasabb adóztatás keretébe tartozik.
Az itt felsorolt jövedelmek tulajdonképen az általános kereseti adó alá tartoznának. De mert ezeknél a könnyen szerzett jövedelmeknél az eddigi 10%-os adókulcsnak 5%-ra mérséklése nem volna indokolt, másrészt pedig az adónak levonás utján történő beszedése a kincstári érdekek megvédésének a legegyszerübb formája, ezért azoknak megadóztatásáról itt gondoskodtam.
A 24-25. §-okhoz
A 24. és 25. szakasz az adókivetés és a vallomásadás helyét a központi vezetés székhelye szerint állapitja meg. Ez a meghatározás folyománya a 11. §-ban foglalt annak a jogelvnek, hogy a fiókintézetek az anyaintézettel egy adóalanynak veendők, vagyis, hogy a mérleg a maga egészében képezi az adókivetési eljárást tárgyát. Ebből önként következik, hogy a vallomásadás kötelezettségét a vállalat üzemének részbeni ideiglenes adómentessége sem befolyásolhatja. Sőt a kötelező bevallást még az esetben is fenn kellett tartanom, midőn a vállalatnak üzeme a maga egészében élvezi az ideiglenes adómentességet. Szükség van erre azért, mert a vállalat ideiglenes adómentessége akárhány esetben nem terjed ki az állami adókon nyugvó helyhatósági adópótlékok egész körére, melyek kivethetésének előfeltétele az állami adó megállapitása.
De még az esetben sem felesleges a vallomás beadása, ha a vállalat az ideiglenes adómentesség tartama alatt teljes adómentességet élvez, mert ez a mentesség nem oldja fel a társulatot ama kötelezettsége alól, hogy a beszedendő tőkekamat és járadékadót tartozik levonni és az állampénztárba beszolgáltatni, melynek, valamint az állandó illetmények helyes kimutatásának controllja csak a mérleg segélyével gyakorolható a legbiztosabban. Hogy a vallomás beadásának határidejét ennél az adónemnél kivételesen a törvényjavaslatba iktattam, azzal a kereskedelmi törvénynek a mérleg beterjesztésére vonatkozólag hiányzó rendelkezéseit akartam adózás szempontjából pótolni. A határidők megállapitásánál azonban arra voltam figyelemmel, hogy a bevallásig a vállalatnak elég ideje legyen üzleti könyveit lezárni, a mérleget összeállitani és ezt a kereskedelmi törvény hatálya alá eső vállalatoknál a közgyülés elé terjeszteni.
A 26. szakasz annak a személyes felelősségnek előfeltétele, mely birói uton üldözendő kihágás esetén a vallomásadásra kötelezettet terheli. Önmagától értetik, hogy az anyagi felelősség az igazgatóság összes tagjaira kiterjed.
Az itt felvett rendlekezések juttatják az adóügyi hatóságot abba a helyzetbe, hogy az adót akadálytalanul megállapithassa. A 27. § a) és b) pontjaiban követelt adatok beterjesztése az 1875:XXIV. tc. 10. §-ában eddig is kötelezőleg volt kimondva, sőt még a c) pontban foglalt intézkedés sem ujitás, a mennyiben mindezt a gyakorlati szabályok ma is kifejezik, de a 30. §-ban foglalt megfelelő büntető sanctió hiányában e pont sem évényesült eddig az adókivetés terén.
A többi adónemeknél is mindenütt az az álláspont érvényesül, hogy a hiányos vallomás kiigazitás illetőleg pótlás végett a vallomás-adásra kötelezettnek visszaadandó. Az esetben, ha a pótlás nem, vagy nem kielégitő módon történik, következhetik csak be a megjelölt adatoknak könyvvizsgálat utján történő beszerzése, melynek terjedelme ez által szintén meg van határozva. Az 1883. évi XLIV. tc. 17. §-a szerint eddig is megengedett könyvvizsgálat tehát korlátolt és nem terjedhet ki a vállalat egész kezelésére, hanem annak az adókivetés szempontjából csak eléggé fel nem deritett részére. Már maga ez a körülmény elég garantia volna a vállalattal szemben, hogy az adókivetés előkészitése üzleti titkainak feltárásához alig vezethet. Hogy azonban a könyvvizsgálatban kifejeződő és kizárólag az adó igazságos megállapitását szolgáló czél az érdekek kölcsönös sérelme nélkül minél könnyebben elérhető legyen, annak kimondásáról is gondnokoskodtam a javaslatban, hogy a könyvvizsgálat eredménye hivatali titok. Az adókivetésnek gyors befejezése indokolja, hogy az adó elsőfoku kivetésére illetékes adóügyi hatóság a könyvvizsgálat elrendelésében végérvényesen határozzon. A felebbezés kizárása a vállalat érdekeit azért sem sértheti, mert ha a vállalat üzleti könyveinek felmutatását nem ellenzi, a dolog lényegére teljesen közömbös, hogy azt mely hatóság rendeli el. A pénzügyi hatóságok által megállapitandó helyszini szemle költségeinek viselésére a vállalat azért volt kötelezendő, mert ezeket a költségeket az ő mulasztása idézte elő.
A 31-32. §-okhoz
A 31., 32. §-ok, figyelemmel az 1875:XXIV. tc. 9. §-ára, az adó felosztási kulcsát állapitják meg az esetre, midőn az igazgatóság, anyaintézet és a fióktelepek székhelyei másutt vannak. Az adó felosztása a helyhatósági adópótlékok kivethetése végett szükséges.
