1909. évi IX. törvénycikk indokolása

az általános kereseti adóról * 

Az 1909. évi V-XII. törvénycikkekbe iktatott adótörvények (közös) általános miniszteri indokolása

A nemzetek általános helyzete, politikai törekvései, államháztartási szükséglete, gazdasági viszonyai és a korszellem követelményei mindig döntő befolyást gyakorolnak az adóztatás kérdéseire és azoknak fejlődésére. Ez a befolyás rakja le nálunk is 1848-ban a modern pénzügyi szerkezetet, lépteti életbe az általános teherviselés elvét, a mennyiben az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondja, hogy a magyar állam lakosa minden közterhet, különbség nélkül egyenlően és aránylagosan visel. Az általános közteherviselés és az arányos adóztatás törvénybe iktatott két nagy elve azonban alkotmányos uton nem válhatott valóvá. A volt császári királyi helytartóság 1850. évi november hó 20-án kelt rendeletével lényegében Magyarországra is kiterjesztette az Ausztriában akkor érvényben volt egyenes adórendszert s ezzel - a rendi kiváltságokon alapuló adómentességeket eltörölve - megvalósult az egyik elv: a közteherviselés általánossága.

Ez az adórendszer azonban, melynek főbb tagozatai leginkább csak kezdetleges és merev hozadéki adók, tehát majdnem kizárólag az adótárgyhoz füződő, az adózó személyes viszonyaival és tényleges jövedelmével kevéssé számoló adónemek voltak, a teherviselőképesség igazságos mértékéhez igazodó arányos adóztatás követelményétől messze állott. Az abszolut korszakból ránk maradt egyenes adók az 1875. évig jóformán változatlanul fenntartattak, mivel az 1868. évben alkotott egyenes adótörvények inkább az addig érvényben volt szabályok törvényesitésére szoritkoztak. Sőt még az 1875. évben alkotott adóreform is főleg csak formai tekintetekben létesitett korszerübb változtatásokat, tökéletesebben megvalósitotta az önadóztatás elvét, tágabb tért nyitott egyes adónemeknél annak, hogy azok az adófizető személyes jövedelméhez simulhassanak, de mivel főleg a magyar államháztartás fokozódó szükségleteinek fedezésére keresett alapokat, az adóztatás elveit érintetlenül kellett hagynia.

Innét van, hogy habár Ausztria már teljesen átreformálta azt az elavult adórendszert, melyet a mult század közepén Magyarországre is kiterjesztett, a mi egyenes adóink még mai napig is, túlnyomólag a régi osztrák adórendszer ittfelejtett maradványai. Az idők folyamán a törvényhozás több izben változtatott ugyan az egyes törvényeken, de az állandó dificzit kényszeritő hatása alatt inkább, sőt csaknem kizárólag nagyobb állami bevételek elérésére, mint az adóteher igazságosabb és arányosabb elosztására törekedett. Ma azonban, midőn a nemzet áldozatkészségének igénybevételével az államháztartás egyensulya immár közel két évtized óta helyreállott, elérkezett az arányositás munkájának ideje is.

Az 1848. évi VIII. tc. szellemében igyekszem tehát tovább müködni akkor, midőn a törvénybe iktatott másik elvnek: az arányos adóztatásnak megvalósitására törekszem oly módon, hogy az egyenes adók mai bevételi főösszege, a maga lehető változatlanságában, az adózók között igazságosabban és arányosabban szétosztassék, hogy levétessék a teher azok vállairól, a kiknél az ma aránytalanul súlyos s a kikre az ma igazságtalanul nehezedik és átvitessék oda, a hova azt nemcsak az igazság követelményeként átvinni kell, hanem, a hol azt az illető, nagyobb teherviselő képességénél fogva, könnyebben el is birja.

Ebből önként következik e törvényjavaslatnak egyik fő irányelve, hogy a legszegényebb néposztályok, a melyek legnehezebben viselik az adót, ez alól lehetőleg mentesittessenek. E végből első sorban az első és a II. oszt. kereseti adót, valamint a kereseti adók minden osztályánál a családtagok külön adóját teljesen megszüntetem; másodsorban leszállitom az eddigi magas adókulcsokat, hogy az adóalapok kinyomozásánál és felsorolásánál a valóságon messze alul maradó nagyobb jövedelem is megfelelőbb mértékben kerüljön adó alá; harmadsorban pedig az általános jövedelmi pótadó helyébe fokozatos jövedelemadót létesitek, hogy igy a tárgyi adózáson nyugvó eddigi adórendszerünk a személyes adózás modern rendszerével egészittessék ki.

Ehez képest egyenes adóinkkal első sorban tárgyi alapon érinteni kivánom azt a jövedelmet, melyet az egyes vagyonforrások közvetlenül nyujtanak; másodsorban pedig adó alá veszem az egy-egy személyt bármely forrásból megillető jövedelemnek összességét, hogy ily módon a nem fundált jövedelemmel szemben a fundált jövedelem erősebb megadóztatása is érvényesüljön. A megadóztatásnak ezt a módját kell javaslatba hoznom először pénzügyi okokból, mert jelentékenyebb bevételekre csak ily adózási mód alkalmazásával számithatunk, másodszor adópolitikai okokból is, mert az egy-egy adózó személye köré csoportositott jövedelmek összességének ugyanazon egy jövedelmi adóval való érintése lehetetlenné tenné a teherviselési képességnek valódi méltatását, a mennyiben tisztán az illető egyén jövedelmének nagyságára fektetnők a teherviselési képességet s nem vennők figyelembe a teherviselési képességnek azt a másik, kivált viszonyaink között talán fontosabb oldalát, mely a jövedelmek állandóságában és biztosságában rejlik.

A pénzügyi tudomány mai álláspontja s az összes államok adózási rendszere igazolja ezt a felfogást; és eltérés nem is az alapgondolat, hanem legfeljebb a különböző bevételi források adószolgáltatásának egymáshoz viszonyitott aránya és mértéke tekintetében áll fenn, vagy pedig a tekintetben mutatkoznak különbségek, hogy némely jövedelmi forrás külön és közvetlen megadóztatása egyik-másik államban nem állami bevételnek van fenntartva, hanem a helyhatóságok szükségleteinek fedezésére ezeknek van átengedve. Miután egy modern adóreform keresztülvitele - legalább átmenetileg - kétségtelenül az egyenes adókból eredő állami bevételek csökkentésével járand, bármennyire kivánnék is bizonyos bevételi forrásokat a helyhatóságok szükségleteinek fedezésére átengedni, jelenleg s azt hiszem hosszú időre kénytelenek leszünk az egyenes adók által érinthető jövedelmi forrásokat az állami bevételek részére fenntartani.

A különböző jövedelmi források egymás közötti megterhelésének arányosabb kiegyenlitése tekintetében sem tehetünk a javasoltaknál jelentékenyebb lépést egyfelől azért, mert ez által legkiadóbb jövedelmi forrásainkat csökkentenénk, másfelől, mert annak az adópolitikai iránynak honorálását mellőznők, hogy a bármely formában meglevő tőke aránylag súlyosabb teherrel érintessék, mint a tisztán személyes kereseten alapuló jövedelem. Ezenkivül adótechnikai szempontok is arra inditottak, hogy a különböző bevételi források s jelesül az ingatlan s másfelől az ingó vagyon teherviselésének kiegyenlitésében jelentékenyebb lépést ne tegyek, mert adózásunknál a legfőbb baj különben is abban rejlik, hogy az ingó vagyonból eredő jövedelmek nem puhatolhatók ki, ugy, hogy azok fokozatos kipuhatolásának sikerére sem számithatnék, ha ezekre magas adótételek alkalmazását hoznám javaslatba.

Végül azt sem hagyhatom figyelmen kivül, hogy azon szoros vonatkozásnál fogva, melybe a világgazdaságnak állami határok által alig korlátolható fejlődése a különböző államokban levő mozgótőkét s az egyéni munkaerőt hozza, az ezekből eredő jövedelem adójának megállapitásánál - versenyképességünk megóvása végett - más államok adózási viszonyai is bizonyos tekintetben határt szabnak a nálunk szedhető közszolgáltatások mértékének.

Ezekből kiindulva, egyenes adózásunk tagozatait akként vélem beosztandónak, hogy a föld- és házadóval külön adóztassuk meg az ingatlanokból eredő jövedelmet, a tőkekamat- és járadékadóval az ingó vagyonból és vagyonjogokból eredő jövedelmet, az általános kereseti adóval az akár bionyos tőke felhasználásával, akár a nélkül gyakorolt haszonhajtó személyes, de nem szolgálati viszonyon alapuló tevékenységből eredő jövedelmet; s végül a jövedelemadóval az egyes adózóknak bármely forrásból eredő, őket személyileg illető összevont együttes jövedelmét. A földadónál lényegében fenntartani kivánom a földadónak mai rendszerét, mely azon alapul, hogy a földnek közönséges gazdálkodás mellett várható átlagos hozadéka kéepzi az adóalapot.

Átalakulóban levő gazdasági viszonyaink között a közönséges gazdálkodás mellett várható átlagos hozadék is nagy változtatásokat mutat, ugy, hogy a földadórendszerünk kiáltóbb hiányait okvetlenül orvosolandóknak, a kiáltóbb aránytalanságokat kiküszöbölendőknek tartom. Ezen tulmenve, a földbirtokból meritett tényleges jövedelem keresése azonban nézetem szerint már azért sem lenne indokolt, mert a jövedelemadónál az adókötelesnek különben is a földbirtokból eredő tényleges jövedelme kell, hogy az alapot képezze, a mi által egyes földtulajdonosokat különben is a mainál nagyobb teher fog érinteni. A föld hozadékának megállapitásánál a mai kataszter ujból való készitését felesleges és czélhoz nem vezető munkának tartanám. Feleslegesnek azért, mert a hivatali elődöm által megejtett előmunkálatok igazolják, hogy a mai földadókataszternek hiányai távolról sem oly nagyok, hogy az egész munkálatnak költséges és évek hosszu sorára terjedő ujrakészitését tenné igazolttá és czélhoz nem vezetőnek azért, mert átalakulóban levő viszonyaink között az aránytalanságoknak teljes megszüntetése különben sem lenne érthető.

Általában az a szempont irányit az adóreform keresztülvitelében, hogy a sulypontot az adózó együttes személyes jövedelmének összességére fektessük s egyenesen anachronismusnak kellene tartanom, ha a tisztán tárgyi támpontokra fektetett s mindig csak hosszabb időn megállapitható földadónak arányosabb megosztása végett oly költséges műveletekbe bocsátkoznánk, melyek a hozadék változása folytán az arányosságot különben is csak ideig-óráig biztositanák. Meg kell itt elégednünk a kiáltóbb hiányok orvoslásával s a valódi arányosság helyreállitását a személyes jövedelmi adó alapjának helyes kipuhatolására kell fektetnünk. Ezért a földadókataszter revizióját két irányban tartom csak foganatositandónak. Először, hogy a művelési ágakban beállott időközi változások a mai állapotnak megfelelőleg kiigazittassanak s ezentul minden változás nyilvántartván, keresztülvezettessék; s másodszor, hogy a földek osztályozásánál mutatkozó nagyobb aránytalanságok kiegyenlittessenek, s hogy a kiegyenlités ott, a hol az elkerülhetetlenül szükséges, a tiszta jövedelmi fokozatoknak előzetes kiigazitására is kiterjesztessék. Ugy a földadónál, valamint összes egyenes adóinknál a földtehermentesitési százalék külön számitását mellőzendőnek tartom.

Minden adónál csakis egy egységes adótételt kivánnék szedetni, a mely azután az ország egész területére - tehát a volt határőrvidéki részekre is - kiterjesztetnék, a melyek külön adózása egyébként is csak az általános adóreform keresztülviteléig volt kilátásba helyezve. A volt határőrvidéki részeken ugyanis a földtehermentesitési járulék nem fizetése következtében eddig a földadó 25.5% helyett 17.1%-kal, a többi egyenes adók pedig kulcsaiknak 70%-ában voltak kivetendők. Ezt a kedvezményt most még azért is megszüntetni javasolom, mert a) az általános kereseti adónak és a tőkekamat- és járadékadónak 10%-os kulcsát ennek felére, vagyis 5%-ra érsékelem; b) meert a jövedelemadónál kétféle kulcsot alkalmazni lehetetlenség volna akkor, a mikor az adózónak oly jövedelmei is számitásba veendők, melyek nem a volt határőrvidék terüeltéről származnak; végül mert c) a II. oszt. keresetadónak eltörlése, a földadó kulcsának leszállitása és a jövedelemadó kulcsának az általános jövedelmi pótadó kulcsával szemben enyhébb volta miatt a volt határőrvidéki részeken fekvő ingatlanok terhe is jelentékenyen megapad, a mint ezt a mellékelt táblázat igazolja (1. szám).

A földadó százalékát, mely ma a földtehermentesitési százalékkal együtt 25 1/2%-ot teszen, 20%-ra óhajtom leszállitani s a földadónak különben is csak fizetési alapul vett kontingensét, a mely a gyakorlatban soha sem birt jelentőséggel, egészen megszüntetni, ugy hogy tekintet nélkül a befolyó összegre, a 20%-os adóból eredő jövedelem képezné az államnak változatlan bevételét. A házadónál először is azt az aránytalanságot tartom kiküszöbölendőnek, mely ma a házbéradó és másfelől a házosztályadóval megadóztatott házak teherviselése között mutatkozik. E végből a városoknak azt a városiasabb jellegü belterületét, a mely ma általános házbéradó alá nem tartozik, általános házbéradó alá kivánom vonni. Viszont azonban lényeges könnyitéseket óhajtok engedélyezni. A házosztályadónál nem maga a házosztályadó, hanem az avval összefüggő II. osztályu kereseti adó képezte a kisebb kereseti ágaknál a tulajdonképeni aránytalan és nehezen elviselhető terhet. Miután ezt az adót megszüntetni javaslom, sőt épen a kisebb adózóknál már átmenetileg is 1908-tól kezdve annak megszüntetését hoztam javaslatba, magának a házosztályadónak tételeit leszállitandóknak nem tartom és pedig annál kevésbbé, mert ez csak növelné azt az aránytalanságot, mely ma a mérsékeltebb terhet képviselő házosztályadó és a házbéradó között fennáll. A házbéradónál azt az egyszerüsitést hozom javaslatba, hogy az értéktörlesztési és fenntartási költségek fejében előzetesen levonható százalék mellőzésével a házadó százaléka egyenesen a nyers jövedelemre alkalmaztassék.

E mód mellett mérséklődik a házadó ma tényleg fizetett százaléka a fővárosban 17.6%-ról 17%-ra. S mig ma a 15%-os általános házbéradó a lakrészek felének bérbeadása esetén a legkisebb községet is már sujtotta, addig javaslatom szerint ez a 15%-os általános házbéradó csakis azokban a községekben (városokban) alkalmazható, melyeknek lakossága legalább 15.000 lélekből áll; azokban az általános házbéradó alá tartozó városokban (községekben) ellenben, melyeknek lakossága 15.000 léleknél kevesebb, de 1000 tételeknél több, 11%-ra mérséklődik. Ezt a kisebb százalékot alkalmazom a gyógyfürdőkre is általában, valamint általános házbéradó alá nem tartozó helyeken a bérbeadott épületek nyers jöedelmére az eddigi 11.2% helyett.

Végül ezt a kisebb százalékot még két százalékkal mérsékelem az 1000 léleknél nem több lakossal biró községekben s azt az általános intézkedést hozom be, hogy ha valamely adókörzet először vonatik általános házbéradó alá, átmenetileg három évre a 15%-os adótétel helyeit a 11%-os alkalmaztassék. A házadó reformjánál javasolt többi intézkedések a kötelezettségek pontosabb meghatározására s a kezelés lehető egyszerüsitésére vonatkoznak. Ezek a szempontok vezettek a tőkekamat- és járadékadóról szóló törévny reformjában is, melynél azt a teherkönnyitést nyujtom, hogy a tőkekamat- és járadékadó kulcsát az eddigi 10% helyett általában 5%-ra mérsékelem. A kereseti adóknál egyrészt kezelési könnyebbség végett külön törvényjavaslatokba foglaltam a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokat, másrészt a kereseti adó fizetésére kötelezett többi adózókat. Az eddigi bányaadót pedig megszüntetve, annak alanyait az emlitett két adónem között osztottam meg a nélkül azonban, hogy a bányák eddigi terhét emeltem volna, ellenkezőleg a bányasegédműveknél általában s a kőszénnél is apasztottam abban az esetben, ha nem nyilvános számadásra kötelezett vállalat folytatja a bányaművelést.

Ezt a mérséklést az általános keresetadó kulcsának 5%-ra történt leszállitása tette lehetővé, minek következtében a kereseti adónak a bányaadóval végrehajtott egyesitése is önmagától következett be. A külföldi törvényhozások eljárása ugyanezt a felfogást igazolja. Az általános kereseti adó egységes elvek szerint veszi adó alá azokat a zipari, kereskedelmi és egyéb, nem szolgálati viszonyon alapuló haszonhajtó foglalkozásból eredő jövedelmeket, melyek eddig a kereseti adó I. és III. osztálya között oszlottak meg. Erre a tömöritésre s az eddig a kereseti adó I. osztályába tartozó kisebb kereseteknek az általános kereseti adó alá vonására szükség volt azért, mert a kereseti adónál nyujtott létminimum előnyében a kisebb keresettel biró csak ily módon részesülhet.

Különben pedig a jövedelemadónál mindenkinek jövedelme kipuhatolandó lévén, az általános kereseti adó alá eső forrásokból eredő jövedelem, vagyis a mi ezzel egyet jelent: a kereseti adó alapja is ismeretessé válik; ennélfogva még egyes kereseti osztályokra sincs többé tarifaszerü adóztatásnak helye. Adórendszerünk sarkpontja ezentul a jövedelemadó lenne, a mely a létminimum adómentességének és a progressziv adózásnak is teret nyit. Mig ugyanis a mult század közepén kétségkivül nagy haladásnak volt tekinthető hazánkban az a szabadelvü felfogás, mely eltörölve a kiváltságos rendes adómentességét, a polgári egyenlőség elvét az adóztatás általánosságában is életre hivta, - addig a ma már általános igazságkép elfogadott szocziálpolitikai elvek azt igazolják, hogy a jövedelem és az adó között a csupán számtani egyenlőség nem igazságos s csak átmeneti állapot az adózás által követelt áldozatnak belső, anyagi arányosságához, mely minden ujabb adóreformban megvalósitandó. Ez a fokozatos adókulcs alkalmazásának követelménye, melylyel az áldozatképesség mérlegeléséből kifolyólag együttesen merül fel a létfenntartásra szükséges legkisebb jövedelmek adómentesitésének kivánalma is.

Az elsőrendü életszükségletek fedezésére lekötött jövedelem adómentesitése első sorban a fogyasztási adók és az állami egyedáruságok lefelé ható irányzatának elengedhetetlen korrektivuma; másodsorban pedig a fokozatos adóztatás logikus előzménye, a progressziv skála kiinduló pontja. Ez a szocziálpolitikai felfogás, mely ujabban mindinkább áthatja a társadalmat s a törvényhozás minden ágazatában érvényesiti erejét, méltán helyet követel adórendszerünk reformjánál is.

Különösen hangsulyozni kivánom azonban, hogy bármennyire át legyek magam is hatva annak szükségétől, hogy mindenki áldozatképességéhez mérten viseljen kisebb vagy nagyobb adóterhet, mégis ugy a létminimum czimén kivánt adómentességet, mint a nagyobb bevételre nagyobb adókulcs alkalmazását egész következetességgel, minden egyes adónemnél keresztülvinni nem lehet. Nagy nehézségekbe ütközik e kettős feladat megvalósitása tárgyi adóin megtartása mellett, mert minden hozadéki, tehát tárgyi adónál, épen ugy mint a fogyasztási adóknál is, maga az adó tárgya - az adózó személyre való vonatkozás kizárásával - magában hordja az adókötelezettséget és ennek mértékét. A legkisebb törpebirtok feltétlenül ép ugy adótárgy, mint a legnagyobb latifundium, mindkettő egyenlő adókulcs alkalmazásával. Egészen más a helyzet a jövedelemadónál, a hol minden egyes adózónak bármely forrásból fakadó jövedelme összefoglalva, együttesen kerül adó alá s igy az adótárgy helyett az adóalany lépvén előtérbe, mind a létminimum adómentessége, mind a fokozatos adóztatás elve a legtisztábban érvényesülhet.

Keresztül is vittem ezt a két elvet a tervezett jövedelemadónál, melynek kivetési kulcsa progresszive. 0.7%-ból kiindulva 5%-ig halad, s e mellett a természetes személyeknél 600 K-ás létminimumot adómentesit. Ezt a létminimumot akkor, midőn adórendszerünket átalakitva, bevételeinket jelentékenyen megapasztjuk s a midőn több külföldi államban. (Pl. Szászország, Württemberg, Hessen) sincs ennél nagyobb létminimum, adott visznyok között magasabbra nem emelhetném. Ez a létminimum a dolog természeténél fogva nem vonatkoztatható a reáladókra s a tőkekamat és járadékadóra, a melyek tekintet nélkül az adóalap nagyságára feltétlenül fizetendők. De érvényesül ezekre nézve is annyiban, a mennyiben az adóköteles személyes összjövedelme mentesitve van a jövedelemadó alól az esetben, ha az 600 K-t meg nem halad.

Érvényesül továbbá a személyes keresetekből eredő jövedelmeknél, a mennyiben a szolgálati viszonyból eredő jövedelmek csakis a jövedelmi adó alá vonatnak, az általános kereseti adót fizetők pedig, ha jövedelmük a létminimumot meg nem haladja, nemcsak a jövedelemadó, hanem az általános kereseti adó alól is mentesitve vannak. A reform alá eső állami egyenes adók együttes bevételének kontingentálásában gondoskodtam arról, hogy az adómentes létminimum emelhető legyen az esetben, ha az emlitett adóknak bevétele az államnak eddig is elért jövedelmét, a 200 millió K-ban kontingentált összeget - a melyre az államnak elengedhetetlenül szüksége van - meghaladja. Ez esetben a többlet a javaslat 76. §-a szerint a létminimum felemelésére forditandó.

A jövedelemadótól eltekintve - mint már emlitém - a létminimumnak alkalmazását s a progressziv adóztatás megvalósitását nem tartom helyén valónak ott, a hol forrásainál vonjuk adó alá az adózónak bevételeit, mert hisz az egyes források elkülönitett adó alá vonása még nem képezheti ismérvét annak, hogy az adózónak más forrásokból nincs-e a létminimumot meghaladó, vagy pedig az ugyanezen forrás nagyobb tételeinél már fokozottabban adó alá vont magasabb bevétele. Sőt a külön jövedelmi források megadóztatása alkalmával némely esetekben, mint pl. a reáladóknál, a hol nem is egyéni vonatkozásában, hanem tisztán tárgyi alapon állapitják meg az adót, merőben lehetetlen is lenne a progressziv-adózásnak alkalmazása. Mi jogosultsággal birhatna, ha egy földbirtoknak 10.000 K-t tevő hozadékát, a mely azonban 100 tulajdonos között oszlik meg, fokozottabb adóval óhajtanók terhelni, mint egy más birtoknak csak 2.000 K-t tevő, de egy egyént illető hozadékát!

Hisz ezzel nem azt sujtanók, a kinek nagyobb a jövedelme, hanem ellenkezőleg a kisebb egyéni jövedelem kerülne magasabb adó alá. Ugy a létminimumot, valamint a fokozatos adóztatást teljes jogosultsággal csak ott alkalmazhatjuk tehát, a hol minden tárgyi támponttól eltekintve, egyéni vonatkozásaiban érintjük a jövedelmet s egy egyénnek bármely forrásból eredő összes jövedelmét vesszük az adó alapjául.

Az előadottak után alig szorul bizonyitásra, hogy az állandó kataszteren nyugvó földadóba, mint a massziv hozadéki adóba, a személyi vonatkozások belevitele, vagyis a létminimum és a fokozatos adózás alkalmazása, kiszámithatatlan bonyodalmakra és zavarokra vezetne; mert az adómentes létminimum megállapitása, a földadónak a kataszteren nyugvó kivetése mellett - még egy második, jövedelemadószerü kivetési eljárást is megkövetelne. Még inkáb fokozódnának ezek a bonyodalmak azokban az esetekben, a mikor a földbirtok rövid időközökben gazdát cserél, vagy ha valamely nagybirtok felaprózva sok kisbirtokos tulajdonába megy át, avagy forditva több kisebb birtok egy kézben egyesül. A föld folyton változó adója ingataggá tenné a földbirtok értékét, mely mindig kölcsönhatásban áll az adóval. Nem hagyható figyelmen kivül az sem, hogy gyakran változó adókulcs mellett hosszabb időre kiható gazdasági tervet késziteni és keresztülvinni nem lehet.

Mindez azt bizonyitja, hogy a földadó nem alkalmas arra, hogy rendszerében a létminimum adózatlanul hagyása és a progressziv adózás elve érvényesüljön. Nem alkalmas erre másik reáladónknak, a házadónak bérbeadó-alakja sem; mert ép ugy mint a földadónál, ennél sem lehet tekintetbe venni, hogy valamely bérpalota bérjövedelme sok tulajdonos között oszlik-e meg, avagy ellenkezőleg, több kisebb ház bérjövedelme egy háztulajdonosnál egyesül-e. Itt csak területek szerint alkalmazhatunk többféle béradókulcsot, hogy az adót igazságosabbá tegyük, a mint ezt javaslatba is hozom. Ellenben már a házosztályadónál, a hol a háztulajdonost mindig csak saját lakásának haszonértéke után adóztatjuk s igy az adóalanyra is figyelemmel kell lennünk, az adóztatásban bizonyos enyhe progresszió kifejezésre juthat. Igy halad a fokozatos adóztatás a nagyobb lakással együttesen, laásrészenkénti átlagban a házosztályadó I. fokozatában 2 koronától 6 koronáig, a II. fokozatban 2 koronától 8 koronáig és a III. fokozatban 3 koronától 10 koronáig.

A fentebb már előadott indokoknál fogva a tőkekamat- és járadékadónál az eddigi 630 K-ás létminimumot, mely a jogi személyekre ugy sem vonatkozott, eltöröltem. Eltöröltem pedig még azért is, mert ez a létminimum a takarékbetétek megadóztatásánál, a hol az adó levonás utján szedetik be, ép ez okból ma sem érvényesülhetett, tehát a létminimum egyenlőtlen adózást eredményezett eddig is.

Az általános kereseti adónál a fokozatos adózásnak szintén azok az okok mondanak ellen, melyeket a föladónál már emlitettem. Ezek a jövedelmek akárhány esetben szintén csak egy részét alkotják az adóköteles egyéb vagyonforrásokból származó jövedelmének; ennélfogva fokozatos adózás esetén az a szegényebb iparos, a ki összes vagyonát fektette iparába, sulyosabban adóznék, mint az a különben tehetősebb társa, a ki kisebb üzleti tőkével dolgozik. Vagy például mi értelme volna annak, hogy egy 200,000 K-ás jövedelmet nyujtó latifundiumhoz tartozó oly malom, melynek évi jövedelme 2.000 K, a fokozatos adózás következtében kisebb terhet viseljen, mint egy másik malomtulajdonos, a kinek a malmából ugyan 4.000 K jövedelme van, de e mellett egyebe sincs. Hisz azok, a kik az általános kereseti adóban a fokozatos adóztatást hangoztatják, a fenti példában felhozottnak épen az ellenkezőjére törekszenek, a mi pedig kivihetetlen! Másként alakul a helyzet a létminimumra nézve, a mennyiben az általános kereseti adónak a jövedelemadóval kapcsolatba hozott s a tiszta kinyomozására fektetett rendszere lehetővé tette, hogy a jövedelemadónak 600 K-ás létminimuma ennél az adónemnél is érvényesüljön.

A törvényjavaslatok formájára vonatkozólag megjegyzem, hogy az nem novelláris, hanem - a földadóra vonatkozó rész kivételével - adónemenként szerves egész. Az adóreform ugyanis minden egyes adónknál mélyreható változtatásokat létesit s mig egyes adónemeket megszüntet, addig ismét ujakat kreál, ugy hogy az áttekintés világossága és a megérthetés könnyebbsége mellőzhetetlenné tette az egész anyagnak adónemenkint elkülönitett összefoglalását és ép ez okból mellőztem a reformnál a codexszerüséget is. A novelláris jellegü törvényalkotás mig egyrészről amugy is eléggé bonyolult adórendszerünk áttekinthetőségét zavarná, addig nagy nehézségeket idézne elő annak gyakorlati eldöntésénél, hogy mi maradt érvényben a régi törvényekből és mit módosit az uj törvény. E törvényjavaslatokba tehát a reform keretébe bevont egyenes adóinkra vonatkozó változatlanul hagyott törvényrészletek és szabályok is felvétettek; az uj össze van kötve a régivel, de a régiből el van nyesve az, a mi az ujjal szerves összefüggésbe nem hozható.

Ez a módszer alkalmat nyujtott arra, hogy az egyenes adóztatás terén az évek hosszu során át megalkotott törvények, rendeletek, döntvények és határozatok szövevényes halmazából az ellentéteket kiküszöböljem, a hiányokat pótoljam és hogy bizonyosságot hozzak be ugy az adótárgyak és alapok meghatározásába, mint a sokszor ingadozó pénzügyi judikaturába. Követtem ezt a módszert azért is, mert köztudomásu dolog, hogy a jó közigazgatásnak egyik alapfeltétele, hogy a törvények ne csak világosak és könnyen megérthetők, de egyuttal kimeritök is legyenek. Különösen áll ez az adótörvényekre, mert a jgi képviselet az adóztatás terén a leggyérebben fordul elő s a felek rendszerint maguk védik érdekeiket. Ez okból az egyes adónemek anyagát szélesebb alapon tárgyalom s különösen három szempontra helyeztem a sulyt.

Az egyik, hogy az elvi diszpozicziók mellett, mintegy magyarázatul, a judikaturában felmerült vitás kérdések eseteit is felsorolom. A másik, hogy több oly természetü rendelkezést is megszövegeztem, mely a vonatkozó szakaszok egybevetésével törvénymagyarázat utján is megállapitható lett volna, nehogy a törvény hézagos volta a végrehajtási utasitásban járatlan adózó megtévesztésére s a kötelező bevallás folytán netáni megbüntetésére vezessen. A harmadik szempont: az adótörvényeinkben emlitett gyakorlati szabályok kiküszöbölésében fejeződik ki. Az 1868-ban törvényesitett adónemekről szóló XXII., XXIV. és XXVI. törvénycikkekben ugyanis az foglaltatik, hogy az eddig gyakorlatban volt szabályok, a menyiben ezen törvények által megváltoztatva nem lettek, továbbra is érvényben maradnak.

Az 1875-iki adóreform után ugyancsak hasonló rendelkezés foglaltatik az 1875:XXII. tc. 8., a XXIV. tc. 11., a XXVII. tc. 14. és a XXIX. tc. 39. §-ában. Kétségtelen tehát, hogy adótörvényeink tartalmának jelentékeny része még az alkotmány visszaállitását megelőző időből származó kormányrendeleteken alapszik, melyek az idők folyamán részint elavultak, részint pedig az élet követelményeinek megfelelőleg uj irányban módosultak s akárhányszor átlépték a törvénymagyarázat határait, törvényt alkotva önmagukban. Igy keletkeztek azután a judikaturában zavarok és félreértések, elvi ellentétek az utolsó fokon működő biróság és a miniszterium között, a melyeknek megszüntetése az adóreformnak szintén egyik fontos feladata volt.

A kivetési eljárás eddig részint az egyes adónemekről szóló törvényekben, részint pedig a közadók kezeléséről szóló 1883:XLIV. törvénycikkben volt szabályozva. Az egyszerüsités szempontjából, de meg azért is, mert a kivetési proczesszus az egyes adónemek anyagának integráns része s általa nyert tulajdonkép életet az illető adónem: a kivetési eljárást mindenütt az egyes adónemek anyagi diszpozicziói közé illesztettem be. A kivetés ezután is, ugy mind eddig a kir. pénzügyigazgatóságok (adófelügyelő), adókivető bizottságok és a községi (városi) közegek teljesitenék. Utóbbiakat az adókivetési munálatoktól nem mentesithetem, mert az előálló munkatöbbletet a pénzügyi adminisztráczió mai szervezetében nem birná el, egyelőre tehát csak munkaapasztásról gondoskodhatunk. A munka apasztása pedig jelentékeny mérvben bekövetkezik az I-II. osztályu kereseti adó eltörlése, de különösen a közszolgáltatások egyesitett kezelése folytán. A kivetési eljárás terén a kötelező bevallás álláspontjára helyezkedtem.

Az 1883:XLIV. tc. 15. §-ában a fél tetszésére bizott bevallást tehát annak kötelezővé tétele váltaná fel minden egyes adónemnél. A kötelező bevallás meeg volt eddig is a házadónál: érvényesült következményeiben a levonás utján beszedett IV. osztályu kereseti adónál és tőkekmatadónál; a földadókataszterben pedig a felvétel szerint minden gazdaságilag használható földterület adó alatt áll, következőleg adóeltitkolás itt sem fordulhat elő. Csak az egyenlő és arányos teherviselés elvének teszek eleget tehát a kötelező bevallás általánositásával, nehogy ennek hiányában az adó alól könnyen elvonható és hivatalból alig földerithető jövedelmek büntetlenül élvezzenek mintegy adómentességet. Az által, hogy az adózó fél nem minden adónemnél volt eddig vallomásadásra kötelezve s ebbeli mulasztása büntetheő nem volt, a adminisztratióra is felette sok munka hárult; mert nemcsak a jövedelem nagyságának kikutatása képezte feladatát, de felelőssége tudatában még különös sulyt kellett arra is helyeznie, hogy adóalapok és adótárgyak az adóztatás alól ki nem maradjanak. A bevallás kötelezővé tétele tehát nemcsak a helyes és igazságos adóztatás szempontjából szükséges, de egyben jelentékeny munkamegtakaritást is jelent, mert az adózó teendőit saját magával végezteti.

Bármennyire helyesnek és igazságosnak tartsam is azonban a vallomásadás kötelezővé tételét, a javaslatban számolnom kellett azzal a körülménynyel, hogy a vallomást a fél akárhány esetben egyáltalán nem, vagy helyesen nem lesz képes kiállitani. Ennélfogva minden egyes adónemnél azt proponálom, hogy egyrészt a községi (városi) közegek hivatalból, dijtalanul legyenek a fél segitségére a vallomás kiállitásánál, másrészt, hogy a hiányosan beadott vallomás jogi következményekkel még nem jár, s az a félnek a megjelölt hiányok pótlása végett visszaadandó. A bevallás kötelezővé tétele vonta maga után minden egyes adónemnél annak tüzetes szabályozását, hogy ki tartozik vallomást adni és mikor? Az időpontra nézve a 15 napi határidőt tartottam fenn megszokottságánál fogva, s ettől csak a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adójánál kellett eltérnem.

Ha a fél vallomást egyáltalán nem, vagy elfogadható vallomást nem adott, az adó kivetése eddig is hivatalból történt. Ennek szükségszerü folyománya az adatgyüjtés, az adóköteles jövedelmek kipuhatolása és megállapitása, vagyis a kivető közegek részéről az érintkezés oly egyénekkel, kiktől az adó megállapithatására támpontokat és utbaigazitást szerezhetnek. Igy jutunk el az adatszolgáltatás és tanuzás kötelezővé tételéhez. Ezt a felfogást adótörvényeinkben ma is megtaláljuk. Igy például az 1883:XLIV. tc. 16. §-a szerint a kivetési lajstromok az összeiró és a bevallásokat tett egyének meghallgatása után készitendők. Az 1875:XXIX. törvénycikk 17. §-a szerint: „A beadott vallomások kelőleg kihirdetett időben és helyen kitétetnek; azokat bárki megtekintheti, lemásolhatja és azokra vonatkozó észrevételeit a kir. adóhivatalhoz be is nyujthatja.”

Az 1883. évi XLIV. tc. 27. §-a értelmében a fél akkor is felebbezhet, ha az adókivető bizottság által hozott végzés eredményében aránytalanságot vél bebizonyithatni önmagára vagy másra kivetett adótételre nézve. A kötelező tanuzás és adatszolgáltatásra nézve a legeclatansabb bizonyitékot azonban a házadóról szóló 1868. évi XXII. törvénycikk 20. §-a szolgáltatja, aképen rendelkezvén, hogy a tényleges viszonyok és adatok iránt, melyekből bárkinek házbérjövedelme megitélhető, köteles mindenki tudomása szerint felvilágositást adni, ha erre a pénzügyi közegek által felszólittatik.

Ezt az utóbbi rendelkezést általánositom a javaslatban és viszem az egyes adónemeknél következetesen keresztül. A tanuzás és egyéb adatszolgáltatás megtagadását azonban - további magyarázatot alig igénylő okokból - jogi következményekkel nem sujtom. Nem tette ezt kifejezetten még Poroszország sem. Hogy az adó megállapithatására irányuló nyomozás és kutatás erőszakoskodássá ne fajuljon. és meg nem bizható informatióknak essék az administratio áldozatul, mely a munkálat értéktelensége mellett jogtalanságával az adózóban az elkeseredést csak növeli, gondoskodtam a nyomozásnak gátat vető korlátokról is a javaslatokban, a mennyiben kimondom, hogy tanu vagy szakértő nem lehet az az egyén, a ki a biróságok előtti peres eljárásban a vallomást megtagadhatja, vagy vallomástételre nem bocsátható. A vallomásadás kötelezővé tételének collariuma az elmaradt vallomástételből keletkezett adóeltitkolásnak megbüntetése, a melyet - az eljárás egyszerüsitése szempontjából porosz mintára - az adónak pótlék alakjában 5%-kal leendő felemelésében állapitottam meg általában.

Ettől csak nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknál tértem el, a hol az erősebb büntetést az a körülmény indokolja, hogy igen sokszor az adókivetésnél nagy érdekek forognak koczkán. Az adóeltitkolás biróságának pótlék alakjában való megállapitása módot nyujtott arra is, hogy ez a pótlék - a jogorvoslati eljárás során - hivatalból osztozzék az alapadó sorsában, a mi az adózóra nézve is a legtisztább helyzet és elejét veszi a külön jogorvoslati eljárásnak. Azoknak a szempontoknak alaposabb megismerése végett, a melyek az adóreformnál vezéreltek, az adók megállapitásának módjáról s az egyes adónemek egymás közötti arányáról kivánok még megemlékezni.

Az adók megállapitásánál azt az elvet valósitottam meg, hogy azoknál az adóknál, a melyeknél a helyi viszonyoknak és a jövedelemre kiható körülményeknek ismeretére van szükség, szóval a hol az adóalap megállapitása csak a viszonyok mérlegelése (taxatió) mellett történhetik, az adózók köréből alakitott adókivető és adófelszólamlási bizottságokra bizom az adó alapjának meghatározását s nemcsak magának az adózónak, hanem minden adókötelesnek hozzászólási jogot biztositok, szóval a legteljesebben keresztül kivánom vinni az önadóztatás elvét.

Ellenben azoknak az adóknak megállapitásánál, a melyeknél a taxatiónak szerepe nincsen, hanem az adó kivetése ugyszólván egyszerü számvetési művelet, az adókivetést a dolog egyszerüsitése végett az administrativ közegek hatáskörébe utalom. Az előbbiek körébe sorozom az általános kereseti adót és a jövedelmi adót, a második csoportba a többi adónemeket. Önként érthető, hogy az adózók érdekeinek megvédése végett utolsó fokon a közigazgatási biróság döntésének általában helyt adok s az administrativ uton kivetett adókra már másodfokon is az adóügyi bizottságok utján biztositom a független elbirálást. Az adónemek egymás közötti arányának megállapitásánál a dolog természetéből folyólag nagyobb adókulcsot kellett megállapitanom a fundált jövedelmeket érintő adókra s kisebb kulcsot a nem fundált jövedelmeket érintő adókra nézve.

A jövedelem biztossága és állandósága főleg a reáladókra, a föld és házadóra vonatkozik, mig az ingó tőke megadóztatásánál a fentebb már részletesebben kifejtett indokokból annak versenyképességére s adótechnikai szempontokból a valódi jövedelmeknek nemcsak a tőkekamat és járadékadóra, hanem a jövedelmi adóra is kiható kipuhatolása érdekében messze mérsékeltebb kulcsot kellett alkalmaznom. A földadó 20%-ban, a házbéradó 9-17%-ban, a tőkekamat- és járadékad 5%-ban, az általános kereseti adó, ha a kereset tőkével van összekötve, 5%-ban, ha tisztán személyes tevékenységen alapul, 4%-ban, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adója - a bányászat mérsékeltebb 7%-os és 5%-os adójának kivételével - 10%-ban, végül a jövedelmi adó kulcsa 0.7%-tól 5%-ig terjedő progressióban van megállapitva. Látszólag legmagasabb tehát a földadó.

Ha azonban figyelembe vesszük azt, hogy az éveken át szorgosan gyüjtött adatok s különösen a földbirtok valódi jövedelmét megközelitőleg leginkább feltüntető földbérleti adatok azt mutatják, hogy a bérleti összegek átlag kétszeresét teszik a kataszteri jövedelemnek, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a földbirtok tényleges jövedelme után 10%-ot alig meghaladó adó fizettetik. Ezeknek az adatoknak birálatánál nem hagyható figyelmen kivül, hogy azok nem a viszonylag még nagyobb jövedelmet biztositó kisbérletek adataira, hanem a középbirtokok bérleti adataira fektetvék, továbbá, hogy a bérletek emelkedő iránya azt mutatja, hogy a tényleges jövedelem egyre növekedik s hogy ebből folyólag a földbirtok tényleges adókulcsa egyre kisebb és kisebb leszen.

Az a feltünő különbség, mely a kisbirtokok magasabb és a közép- és nagybirtokoknak viszonylag kisebb bérleti összegei között igazolható, ismét annak a bizonysága, hogy a birtok nagyságával arányban kisebbedik a tényleges jövedelem, vagyis, hogy a nélkül, hogy a földbirtokra valójában progressiv adókulcsot alkalmaznánk, nagyjában és általában ugyanazon adókulcs mellett is a földbirtok fokozódó nagyságával járó viszonylagos kisebb jövedelemben rejlik a földbirtok adójának progressivitása. Viszonylat sokkal magasabbnak kell tekintenem a házbirtokoknak 9%-tól 17%-ig terjedő adókulcsát.

Elviselhetővé teszi azonban a házbirtokból eredő jövedelemnek nemcsak állandó természete, hanem a tapasztalat szerint egyre növekedő aránya. Elviselhetővé annak liquid volta és rendszerint biztos befolyása, elviselhetővé végül az a körülmény, hogy az éppen a jövedelem emelkedő irányánál fogva viszonyaink között átlag még jó ideig valójában a bérlőre hárittatik át s tulajdonkép ennek terhét képezi. A házadó százalékát általában kikerekitem s ezáltal kissé mérséklem, a 15.000-nél kevesebb lakóval biró helyeken és gyógyfürdőkben s még inkább az 1,000-nél kevesebb lakóval biró helyeken jelentékenyen leszállitom, a mennyiben 15%-a helyett 11 s illetőleg 9%-ban állapitom meg.

Egyedüli kivételt a 15.000-nél több lakóval biró városok képeznek, a melyeknél a házadó változatlanul 15% marad. Indokát ennek abban találom, hogy a házbérek épen ezeken a helyeken mutatnak leginkább növekedő irányt. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adóját a jelenlegi 10%-ban kivánom megállapitani, a mit ezen rendszerint nagyobb tőkével dolgozó vállalatok nyereségesebb keresete s versenyképessége socialpolitikai indokokból tesz igazolttá. Ezeket a vállalatokat ugyanezekből az indokokból pótlék czimén, - a jövedelemadóval is kikerekiteni kivánom.

Látszólag ellentétben áll ugyan a jövedelemadónak a személyes jövedelem összességére alapitott természetével, hogy ez nem physikai személyekre is alkalmaztassék, de az emlitett socialpolitikai indokokon kivül e mellett szól, hogy ezek most általános jövedelmi pótadóval terhelvék s ezen adónak eltörlése folytán menekülnének ezen adó alól, holott az a körülmény, hogy a birtokukban levő adómentes papirok jövedelme kereseti adójuk megállapitásánál adó alá kerülő jövedelmükből levonatik, sok esetben egyenesen illusoriussá teszi azt, hogy valódi jövedelmüknek megfelelőleg adózzanak.

Ennek az eddig szokásos adóztatási módnak érintetlenül hagyásával tehát a jövedelmi adót reájuk is kiterjesztve kivánom valódi keresményüket legalább ezen az uton az adózás körébe vonni. A tisztán iparral foglalkozó vállalatok maximális jövedelmi adóját az eddig is fizetett általános jövedelmi pótadó mai mértékéig kivánom korlátozni nemcsak iparfejlesztési szempontból, hanem azért is, mert ezek ily adómentes s adó alá nem kerülő értékpapiroknak rendszerint nincsenek birtokában.

Az általános kereseti adó 5 és 4%-os kulcsai között mutatkozó különbözetet a keresetnek biztonsága és állandósága tekintetében fennálló különbség teszi indokolttá, mig a kulcsnak a mai 10%-ról 5, illetőleg 4%-ra történt leszállitása az által van igazolva, hogy a mai magas adókulcs lehetetlenné teszi a valódi jövedelemnek kipuhatolását s ha az adó kulcsát ily jelentékenyen le nem szállitandók, illusoriussá tenné a jövedelmi adó alkalmazását. A jövedelmi adónak 0.7%-tól 5%-ig terjedő kulcsa maximális határát tekintve, megfelel a legtöbb államban alkalamzott kulcsnak. Fokozatait és beosztását tekintve természetesen nem alkalmazkodhattam más államokhoz, hanem saját viszonyainkhoz.

Kiindulási pontul azt kellett venne, hogy a fokozódó adónak közepes kulcsával érintsem a nálunk általánosabbnak vehető közepes jövedelmet s fel és lefelé ehhez alkalmazzam a fokozatokat. Befejezésül ide iktatjuk még a reform valószinü pénzügyi mérlegét. A reformban megszünt adónemeknek az 1906. évre szóló kivetése kitesz: 1. az I. oszt. keresetadónál kereken 4 millió K-t. 2. a II. oszt. keresetadónál kereken 19.7 millió K-t. 3. a III. oszt. keresetadónál kereken 25.3 millió K-t, 4. a IV. oszt. keresetadónál kereken 7.7 millió K-t, 5. a bányadónál 0.5 millió K-t, 6. az ált. jövedelmi pótadónál 38.5 millió K-t, öszesen 95.7 millió K-t. Ezzel szemben a fedezet: a) a jövedelemadó contingense a javaslat szerint 46 millió K. b) az állandó illetményre eső jövedelemadó (a mai általános jövedelmi pótadó 1 millió K összegének betudásával) 8.7 millió K. c) az általános keresetadó contingense 28 millió K, összesen 82.7 millió K. A hiány tehát 14 millió K, mely összeg a tőkekamat- és járadékadó 12.6 millió K-t tevő kivetési összegének felére történt leszállitásával még 6.3 millió K-val emelkedik.

Az összhiány tehát abban a feltevésben, hogy a jövedelemadó a teljes contingenst, a föld- és házadó reformja pedig az eddigi bevételeket biztositja, 20 millió K-ra tehető. Sőt ha tekintetbe veszem, hogy a contingensek biztositása végett pótkivetésnek csak akkor van helye, ha a contingentált jövedelem 5%-ot meghaladó hiányt mutat, s hogy a pótkivetésnek is csak az eredetileg kivetett adó 40%-áig terjedhetnek: a minden valószinüség szerint beálló hiány a 20 millió koronát is jóval meg fogja haladni. Nyugodtan állithatom ezek után, hogy állami életünkben ez az első adóreformjavaslat, mely adóemelést semmiféle burkolt alakban sem rejt magában s a melynek az a legfőbb czélja, hogy az adóztatás terén mellőztessenek egyrészről a megokolatlan előnyök, másrészről pedig a tulterheltetések és ez által adórendszerünk igazságosabb és egészségesebb alapokra fektettessék.

Az általános kereseti adó és a jövedelemadó contingentálásában kifejeződő az a gondoskodás, hogy az államnak ezekből az adókból származó mai bevétele - az államháztartás egyensulyának megóvása érdekében - lehetőleg nagyon ne csökkenjen, állami életünk tovább fejlődésének csak garantiája akar lenni; mert tekintve azokat a rendkivüli nagy politikai és gazdasági érdekeket, melyek az államháztartáshoz ezernyi szállal fűződnek, a pénzügyi egyensuly fenntartását oly elsőrendü állami feladatnak kell elismernünk, melyet bármily fontos más czélért feláldozni vagy csak veszélyeztetni is - nem szabad.

Általános indokolás

A XIX. század közepén Magyarországra is kiterjesztett osztrák adórendszerben a személyes kereseti adó és a jövedelemadó jelentette azt a két adónemet, mely a reáladók kiegészitése gyanánt, az ingóvagyont és a személyes keresetet érintette. A személyes kereseti adónak, melyet a magyarországi helytartóság ideiglenes főnöke az 1850. évi november hó 20-án kelt rendeletével léptetett életbe, a katonák, az idegenek és a szegények kivételével, alanya volt mindenki, a ki életének 16. évét betöltötte. Ez az adó: a föld- és házbirtok jövedelmére közreható személyes keresetet, vagyis a földipart, - továbbá az állandó illetményt élvezőket, az iparosokat és kereskedőket, tőkéseket, illetőleg azokat érintette kisebb fix-tételekkel, a kik más adót nem fizettek és pedig nem annyira a keresethez mérten, mint inkább az adó alá tartozók fejszám arányában, minélfogva a fejadónak nagyon sok rokon vonásával is birt. A jövedelemadót az 1850. évi április hó 25-én kelt nyilt parancs hozta be. Korántsem volt ez az adónem az a magasabb fejlettségü adó, melyet a pénzügyi tudomány a jövedelemadó nevével illet. Nem volt ez más, mint a) a bányákra, ipari, kereskedelmi és egyéb haszonhajtó vállalatokra és foglalkozásokra - b) az állandó fizetésekre, c) a kamat- és járadékjövedelmekre tárgyi alapon kivetett adó. A kettős megadóztatás elkerülése végett, a hol a személyes kereseti adó a jövedelemadóval ugyanegy adóalanynál és adótárgynál összetalálkozott, ott az előbbeni be volt számitható az utóbbiba. Ez a complicált eljárás azonban igen sok esetben zaklatássá fajult és a panaszoknak egész tömegét szülte.

Az 1868. évi XXIV. és XXVI. törvénycikkekkel alkotmányos uton átvett személyes kereseti adó és jövedelemadó lényegében nem került változás alá. Egyedül az önmegadóztatás rendszerével egészittetett ki a jövedelemadó az adókivető és adófelszólamlási bizottságok szervezése folytán. Nevezetesebb, habár csak formai átalakuláson megy azonban e két adónem az 1875-iki reformban keresztül, a mennyiben a személyes kereseti adó - az 1875:XXIX. törvénycikkben ujonnan létesitett kereseti adó I. és II. osztályába soroztatott be, mig a jövedelmi adó - a kivetés és kezelés könyebbé tétele végett - rokonelemeire szétbontatván, abból a kereseti adó III. és IV. osztálya, továbbá három önálló adónem, ugymint a tőkekamat- és járadékadó, a bányaadó, végül a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyesületek adója rajzott ki. Ez átalakulás után a „kereseti adó” gyüjtő neve alatt valójában több adónem szerepel, a mennyiben a kereseti adó egyes osztályai ugy az adóalanyok, valamint az adótárgyak és az egész adókezelés szempontjából annyira különböznek egymástól, hogy a kereseti adó négy osztálya négy külön adónemnek tekinthető. A jelen reform keretében e négy adónemből és a bányaadó egy részéből, a rokonelemek összefoglalásával és a kevésbé életképes részek elejtésével, új, egységes adónem alakul ki. E törvényjavaslatban a kereseti adó III. osztálya „általános kereseti adó”-vá alakul; a IV. oszt. kereseti adó a jövedelmi adóba olvad; a családtagok külön megadóztatásával együtt a II. osztályu kereseti adó a maga egészében eltünik; a kereseti adó mai I. osztályából pedig csak az ipari foglalkozások és a szolgálati viszonyból folyó állandóbb járandóságok megadóztatása marad fenn és természetének megfelelően az előbbi átjön az általános kereset adóba, az utóbbi pedig beolvad a jövedelemadóba.

A kereseti adó mai négy osztálya tehát e törvényjavaslatban egy önálló adónemmé tömörül; ez az adónem az általános kereseti adó, mely egyszersmind magába zárja a magánkézben levő (nem részvénytársasági) bányavállalatok adóját is. Igy lesz az általános kereseti adó a tőke és a munka egyesüléséből eredő gazdasági eredmény adójává.

Az általános kereseti adónál, vizsgálva helyét adórendszerünkben és kölcsönhatását a többi adónemekre, mindenekelőtt az volt az eldöntendő feladat, hogy a kereseti adó alkalmazásának a tudományban és a positiv törvényhozásokban ismert módozatai közül melyik felel meg leginkább a mi viszonyainknak? A kereseti adó gyakorlati kivitelének kérdése, a pénzügyi jog legnehezebb problémáinak egyike. Az egyes államok tételes pénzügyi jogába e feladatnak háromféle megoldását találjuk: a tarifarendszert, a kontingentáláson nyugvó adófelosztást és a valódi kereset megadóztatását. A tarifarendszert, melyet jelenleg több nyugat-európai állam alkalmaz (Francziaország, Belgium, Bajorország stb.), az jellemzi, hogy az adótételek a legnagyobb részletességgel osztályozott üzlet vagy foglalkozás külső ismertető jeleihez és körülményeihez simulnak; igy a község népességének számához, az üzleti helyiség, az iroda és a lakás bérösszegéhez, az álló és forgó tőke nagyságához, a gépek számához és termelőképességéhez, ipari vállalatoknál a feldolgozandó nyers anyag mennyiségéhez, a munkások számához, vendégfogadóknál a szobák számához stb.

Eltekintve attól, hogy ezeknek a tényezőknek száma és nagysága nem áll mindig egyenes arányban az üzlet vagy foglalkozás jövedelmezőségével, és figyelembe véve, hogy ezeknek a külső ismertető jeleknek a kinyomozása gyakran legyőzhetetlen nehézségekbe ütközik, kétségtelen, hogy az osztálytarifa szerint berendezett kereseti adó a valóságos üzleti eredmény és személyes kereset számos düntő tényezőjét számitáson kivül kénytelen hagyni és igy alkalmazásában igazságtalanságokra vezet. A leggondosabban, a mai gazdasági viszonyoknak, üzleti és kereskedelmi helyzetnek, a technika jelen fejlődésének a legmegfelelőbben egybeállitott tarifát is sokszor igen rövid idő alatt elavulttá teszi a fejlődő élet, tételeit halomra dönti a haladó kor, az üzemek gyors átalakulása. A tarifarendszer, mely a leghatározotabb tárgyi adóvá teszi a kereseti adót, inkább helyén való volt a multban, a technikának egyszerübb és kezdetlegesebb állapotában, de nem életképes ma, a technika modern vivmányai mellett, a midőn a tőke és a munka párosulásából egymástól igen elütő eredmény származik. Ma már tévedés volna a kereseti adónak tisztán tárgyi alapon való felépitése; tévedés volna azért, mert korunkban a munka eredményében a vállalkozó egyénisége is mindjobban érvényesül és az adóalanynak az igazságos adóztatásnál való figyelembevételét követeli. Ezekre való tekintettel a kereseti adó alkalmazásának kizárólag a külső ismérveken alapuló ezt a módját nem javasolhatom. Csupán segitségül, a valószinü jövedelemre való következtetés alapjául s a bevallás korrektivumául fogadhatom el a külső ismertető jeleket az adóalap feltárásánál ott, a hol a valóságos jövedelem meghatározására biztosabb adat rendelkezésre nem áll, a mint ezt III. oszt. kereseti adónk minimális tételeivel ma is követi.

A kereseti adó másik rendszerét, a contingentáláson alapuló adófelosztást az 1891. évben alkotta meg Poroszország és azután az 1896. évben behozta Ausztria is, noha Poroszország azt már 1893-ban állami egyenes adórendszerében ismét elejtette. E rendszer mellett az adófőösszeg a törvényben van meghatározva a hozzáütendő természetes növekedés százalékával együtt, s igy a kivetés végeredményével szemben az államkincstár közönyös. Az adófőösszeeg felosztása adótársaságok szerint történik. Az egyes adótársaságokra kivetési kerületeken belől eső contingenst a kivetés előtt egy központi bizottság állapitja meg s igazitja meg koronként; az egyes kivető bizottságok feladata azután az adótársaság contingensének egyénenkénti felosztása.

Ha az adókivetés végeredményében meghaladja a contingentált összeget az egyes kivetési kerületekben, az adóhatóság százalékosan leszállitja az egyes tételeket, ha pedig nem érné el azt, ugy arányos felemelésnek van helye. Ennek a rendszernek kardinális hibája, hogy az első adómegállapitás alapjánl főleg az előbb fizetett adóösszegek szolgálnak, s igy e rendszer voltaképen minden adózóval szemben a régi helytelen adónak fentartására, sőt kataszterszerü állandósitására vezet. E rendszer keretén belől ugyanis azok, a kik kevés adót fizettek, s ezek alkotják a többséget, ezt az állapotot változatlanul fenn kivánják tartani, mig a tulterheltek a contingentálás folytán adótársaságukból alig tudnak szabadulni. Az arányos adóztatásnak folytatólagos érvényesülése tehát végtelenül meg van nehezitve. Nem hagyható végül figyelmen kivül, hogy hanyatló gazdasági viszonyok esetén az egyes adótársaságokra az adócontingens elviselhetetlen és egyenesen válságos is lehet.

Ezek a tapasztalatok, melyeket a pénzügyministerium tanulmányuton járt kiküldöttei a contingentáláson nyugvó adófelosztásról Ausztriában szereztek, arról győztek meg, hogy ennek a rendszernek átvétele igen nagy hiba lenne nálunk. Növelné ezt a bajt még az a körülmény is, hogy az adófőösszeg területi felosztásában már eredetileg elkerülhetetlen aránytalanság, mig egyrészt az állandó elégedetlenségnek és viszálynak csiráit hintené el, addig másrészt egy-egy nagyobb adóobjectumnak p. o. a gyárnak vagy uradalmi földbérletnek keletkezése vagy megszünése a kerületi contingenst egyenesen halomra döntené. Hogy egyáltalán mily ingatag alapon nyugodnék nálunk a kereseti adó területi contingense, azt szemléltetővé teszi az 1. szám alatt mellékelt táblázat, mely a III. osztályu kereseti adó emelkedését és apadását tiz éven át, a három éves kiveetési cyklusok szerint mutatja.

E táblázat különösen két körülményt bizonyit, a) hogy oly vármegyékben, melyeknél az emelkedést a következő cyklusban visszaesés nem váltotta fel, tehát a hol az emelkedés folytonos, ez mindenütt más-más - egymástól nagyon is eltérő - százalékokban mutatkozik; következőleg a területi contingens igazságos megállapitása még ezekben a vármegyékben is legyőzhetetlen akadályokba ütköznék; b) hogy számszerint tulsulyban vannak azok a vármegyék, melyekben a III. osztályu kereseti adónak kivetett összege az egyik cyklusban emelkedett, a másikban ellenben apadt és pedig igen sokszor jelentékeny összeggel. Igy például Brassó vármegyében a kereseti adó mig az egyik cyklusról a másikra 72.4%-kal növekedett, addig az ujabb kivetésnél 26.9%-kal apadt és legujabban ismét 1.4%-kal növekedett; Fogaras vármegyében az 57.1%-os növekedést 19.9%-os esés követte nyomon és három évvel később ismét 4.1%-os apadás; Krassó-Szörény vármegyében a 41.3%-os csökkenést a 3 évi cyklus után 31.8%-os növekedés, majd ismét 3.8%-os emelkedés váltotta fel; Ung vármegyében 63%-os növekedésre átmenet nélkül 19.7%-os apadás következett, majd ujból 6.5%-os növekedés. Ennélfogva a kereseti adó összegének ily nagymérvü hullámzása a kivetési kerületek és adótársaságok szerint való contingentálás rendszerének alkalmazását végtelenül megnehezitené és a panaszoknak beláthatatlan tömegét szülné. Mérlegelve a felsorolt okokat, egészen világos, hogy a felosztásos adórendszer a benne rejlő s a gyakorlati élet által feltárt természetes hiányok miatt a kereset megadóztatásának nehéz feladatát a megoldásban mivel sem viszi közelebb az óhajtott arányossághoz s a helyes adóztatás elveihez.

Ezek után kétségtelen, hogy az általános kereseti adó gyakorlati kivitelének megvalósitására nem marad más mód hátra, mint a harmadik forma elfogadása, azaz az adókötelesek bevallása alapján kinyomozott valódi kereset és üzleti eredmény megadóztatása. Ez a rendszer van érvényben több nyugat-európai államban (Angliában, Olaszországban, Elzász Lotharingiában és mindenütt, a hol a kereset a jövedelemadóban adózik stb.), s ezen az alapon nyugszik mai III. osztályu kereseti adónk is; minélfogva az uj kereseti adónak életbeléptetése, mig egyrészt - csatlakozási pontokat találva a multban - zökkenéssel járni nem fog, addig másrészt az arányosság érdekében a tulterhelt szegényebb osztályok javára ezt az egész adónemet átható ujitásokat csakis ezen az uton valósithatja meg.

Addig, mig a jövedelmi adó valamely adórendszerbe behozva még nincsen, bizonyos jogosultsággal s kezelési könnyebbséggel járhat még a kereseti adókat tárgyi támpontokra alapitani, vagy pedig contingentálva felosztani, de teljesen elesik ennek jogosultsága s kezelési szempontjából is kétszeres munkát okoz az ott, a hol a jövedelemadó behozatik. Épen a jövedelemadónak a magyar adórendszerbe való beállitása egyenesen arra utal bennünket, hogy az általános kereseti adót az adózók bevallása alapján kipuhatolt tényleges kereset és valódi üzleti eredmény adójává tegyük s ne elégedjünk meg csupán tárgyi ismérvekkel, átlagokkal és valószinüségekkel ott, a hol a jövedelemadó czéljaira ugy is ki kell nyomoznunk a valódi kereset és a tényleges üzleti eredményt. A jövedelemadó és az általános kereseti adó ugyanis egymást kölcsönösen támogatják és kiegészitik: az adóalapok kinyomozásának munkája pedig jórészt összeesik, mert a keresetre és a jövedelemra vonatkozólag bevallott és hivatalból beszerzett adatok az egyes adóalapok megállapitásánál kölcsönösen felhasználhatók és ezért fel is használandók.

Ezek folytán a kereseti adó ismert háromféle alakzatából a valódi kereset megadóztatásának kétségkivül elméletileg is leghelyesebb álláspontjára helyezkedem. Az egész rendszert átfogó ujitások ennél az adónemnél a következők: 1. a mai 10%-os adókulcsnak 4, illetve 5%-ra való leszállitása; 2. az elsőrendü életszükségletek fedezésére nélkülözhetetlen összeg adómentesitése; 3. az adóalap megállapitásánál az eddigi három évi üzletnyereség átlaga helyett csakis az előző évi nyereségnek számbavétele; 4. az általános kereseti adónak évenként leendő kivetése; 5. az adókivetés gyorsitása végett a jövedelemadót és az általános kereseti adót egyaránt és egyidejüleg kivető bizottságok számának szaporitása s ezeknek az érdekképviselet alapján való szervezése; és végül 6. az általános kereseti adó főösszegének átmeneti kontingentálása. E hat pontnak megvilágitására szolgáljanak a következők.

Az az adónem, a mely a nem fundált kis jövedelemből, a bizonytalan csekély keresetből ott is, a hol alig van oly szabad jövedelem, melyből az adó fizethető, - csupán állami törzsadó fejében egy tizedrészt le akar foglalni, nem érvényesülhet ily mérben a gyakorlati életben. Hazánkban közel négyszáznegyvenezer ember van III. osztályu kereseti adóval megróva, a kik közül csak 13,763 adózó fizet 2000 koronát felül haladó évi jövedelem után adót. (Egyenes adóstatisztika VIII. kötet, 1362. lap.) Ez az adat egymagában világot vet a mai bevallások értékére, nemkülönben a pénzügyi közegek és az adókivető bizottságok érthető elnézésére. Az alacsony jövedelmeknél is elviselhetetlenül magas adókulcs lerontja a polgári kötelességérzetet, adóeltitkolásra ösztönöz és megmételyezi az adóerkölcsöt, egyuttal pedig a legnagyobb aránytalanságokra vezet, mert mig az eltitkolható jövedelmek legnagyobb része kisiklik az adó alól s igy a magas adókulcs ezekkel szemben valóságos praemiumot foglal magában, addig a természetüknél fogva ismeretes jövedelmek a maguk egészében a magas adó alá vonatnak. Az adóerkölcs meegjavitását és emelését tartva szem előtt, e törvényjavaslat az általános kereseti adó mai 10%-os kulcsát a szellemi foglalkozásoknál 4%-ra, minden más esetben pedig 5%-ra szállitja le.

Az általános kereseti adó e kétféle kulcsának megállapitásával ez egységes adónem keretében is különbséget kivántam tenni a kereset biztosságának mértékében rejlő különböző szolgáltatási képesség között. Ezért az irodalmi vagy művészi tevékenységből, a magánoktatásból és más egyéb nem szolgálati viszonyon alapuló értelmi foglalkozásból eredő keresetet, mint nem ingó vagy ingatlan vagyonból származó időleges jövedelmet enyhébb adó alá óhajtom vonni, mint más nagyobb adózóképességet tartalmazó, részben gyökösitett jövedelmeket. Az általános kereseti adó kulcsának 6, illetve 5%-kal való leszállitásával a mi viszonyaink mellett a mérséklés lehetőségének végső határáig mentem el. Még nagyobb mérséklést pénzügyi okokból feltétlenül el kellett ejtenem, mert a III. osztályu kereseti adónak mai eredményét a javaslatban foglalt kulcs mellett is csak a kontingentálás révén biztosithatjuk. Az adókulcsnak további leszállitása tehát minden bizonynyal bekövetkező tetemes veszteséget jelentene és még érzékenyebben bolygatná meg az adóreform mérlegét. Külön föl kell itt emlitenem, hogy az általános kereseti adó kulcsának 5%-ban való megállapitása a magán bányavállalatok közül az eddigi adóztatással szemben a kőszénbányákra nézve 2%-os, a segédvájás vállalkozójára nézve pedig 5%-os mérséklést jelent.

E kérdés adótörténeti hátteréül megemlitem ugyanis, hogy a regále czimén szedett bányavám kiegészitéséül, az 1850. április 25-én kelt nyilt parancs a bánya- és hutaüzemek hozadékát a jövedelemadó első osztályába sorozta; a bányaművelésből eredő bevétel másodszori megadóztatásának elkerülése végett azonban a bányavám fejében fizetet összegnek a jövedelemadóból való levonását megengedte. Miután időközben - 1862. május 1-én a - bányavám megszünt, az 1868:XXVI. törvénycikk a bányák nyereségét már csak a jövedelemadóban vonta az adóztatás jogkörébe. E törvény szerint a bányaadó kulcsa általánosságban 10% volt s csupán „az arany, ezüst, réz, ólom, dárdany, higany, kékeny és álany termelő bányák” tiszta jövedelméből volt 7% fizetendő. Az 1875-iki adóreformban az adókulcsok mérséklésénél döntőleg vette tekintetbe a törvényhozás, hogy a nagy tőke különösen a fémbányászattól - ennek csekély és gyakori megszakitással járó jövedelmezősége miatt - határozottan idegenkedik, holott a bányaművelés folytán uj meg uj beruházásokat követel; továbbá figyelembe vette, hogy a nyers ásványanyag idővel végkép kiemésztetvén, szükséges, hogy az annak kiaknázására a vállalatba fektetett tőke az évek során törlesztessék.

Ezeket a kétségkivül nyomós érveket egyenes adóink ujjáalakulásánál most sem szabad figyelmen kivül hagyni s habár bányaiparunk fejlesztését és erősitését első sorban az uj bányatörvény lesz is hivatva szolgálni, a czél előmozditására az adótörvénynek is segitőleg kell közremunkálnia. Tekintettel arra, hogy a nem részvénytársulati vagy szövetkezeti alapon nyugvó bányavállalatok megadóztatásánál a kereseti adó elveinek kell érvényesülni, a bányaadónak ezt a részét az általános kereseti adóba kellett illeszteni, a mi azután természetszerüleg maga után vonta a bányaadó mai kulcsának egyes esetekben való további mérséklését. Igy az adó kulcsának 2%-kal való leszállitásával az ipari és magán-fogyasztás érdekeit egyaránt közelről érintő kőszénbányászat ügyét kivántam különösen gondozni. Az adókulcsnak ez a mérséklése remélhetőleg az adóköteles jövedelemnek helyesebb bevallására és a valóságnak megfelelőbb megállapitására fog ennél az adónemnél is vezetni. A kereseti adó kulcsának tetemes leszállitása lehetővé teszi, az arányos adóztatás pedig szükségkép követeli a valódi kereseti nyeremény alaposabb kipuhatolását, a bevallás kötelezettségének szigoritását, nemkülönben ugy a bevalott, mint a hivatalból megállapitott jövedelem ellenpróbájaként felállitott minimális tételek némi fölemelését és tüzetesebb körülirását, végül pedig az adóeltitkolások szigorubb büntetését.

Mindazonáltal ebben az irányban sem tartalmaz ez a törvényjavaslat a kelleténél szigorubb intézkedéseket, a mennyiben p. o. az üzleti könyveknek, sőt az üzleti mérlegnek kötelező előmutatását sem irja elő, miután bizonyos, hogy az üzletvilág kevésbé tart akár a nagyobb adótehertől, mint az üzleti könyveibe való betekintés megengedésétől. De az üzleti mérlegnek kötelező beterjesztése még azért sem volna elrendelhető, mert ez által számtalan esetben az üzleti könyvek átvizsgálása is szükségesnek mutatkoznék, ez pedig leküzdhetlen munkahalmazt zuditana az adókivető bizottságokra és az adókivetés végtelen hosszura kinyujtaná. A III. osztályu kereseti adót jelenleg az adókivető bizottság három év tartamára való érvénynyel állapitja meg. Ebből következik, hogy a jogerősen megállapitott adó - a három évi adókivetési időszak alatt - az üzleti eredmény csökkenése esetén le nem szállitható és viszont a jövedelem emelkedésekor utólagos adófelemelésnek sem lehet helye. Nem szorul bizonyitásra, hogy az adónak ily hosszabb időre szóló merev, megmásithatatlan megállapitása rendes gazdasági élet és fejlődés idején is káros visszahatásokat szül, válságok esetén pedig tarthatatlan állapotokat teremt.

A helyes adópolitikával sem egyeztethető az össze, hogy az állam akkor követelje az adózó polgártól a nagyobb adót, mikor az annak alapjául szolgált nagyobb jövedelem esetleg jelentékenyen csökkent. Mindez a mellett szól, hogy inkább tegyük ki az adózót a minden évben megujuló adóbevallás és adókivetés kényelmetlenségének, mint esetleg egész gazdasági helyzetére válságossá válható igazságtalanságnak. Feltétlenül szükség van erre még azért is, mert megreformált általános kereseti adónk a már fentebb kimutatott kölcsönhatásnál fogva, a személyes jövedelemadó sorsában és ennek évenként visszatérő kivetésében osztozik. Már pedig a jövedelmi adó természeténél fogva csak évről-évre vethető ki, a mint valamennyi államban, a hol jövedelemadó van behozva, az évről-évre állapittatik meg. Ugyanezek az érvek, melyek az évenkénti adókivetést támogatják, szólanak a mellett is, hogy az adóalapok megállapitásánál az eddigi három évi üzletnyereség átlaga helyett csak az előző évi nyereségek vétessenek számba. Ez az elv érvényesül ma is egyenesadóink legtöbbjénél; a czélszerüség követeli meg, hogy ezt az elvet ennél az adónemnél is általánositsuk.

A három évi átlag alkalmazása a gyakorlatban ugy sem vált be, sőt a nem állandó természetü vállalatoknál és foglalkozásoknál nem is érvényesülhetett. Hogy az adókietésnél az üzleti és helyi viszonyok alapos ismerete a lehetőségig igazságos és arányos megadóztatásra vezessen, a jövedelemadón kivül az általános kereseti adó elsőfoku megállapitására hivatott adókivető bizottságokat több tagból és részben uj alapon, az érdekképviselet köteelző alakjának: a kereskedelmi és iparkamaráknak oly módon való bevonásával kivánom szervezni, hogy minden adókivető bizottságba két rendes és két póttagot az illető kereskedelmi és iparkamarának kereskedelmi és iparosztálya közös gyülésében válaszszon.

Tekintve azokat az érdekeket, melyek az adókivetés gyors lebonyolitásához ugy az adózók, mint az államkincstár részéről számtalan szállal fűződnek, szükségesnek vélem az adókivetőbizottságok számának szaporitását. Az alkotmányos élet visszaállitása óta több kisérlettel találkozunk a tekintetben, hogy az adó kivetése minél gyorsabb folyamatban menjen végbe. Igy az 1868:XXVI. tc. 36. §-a akként rendelkezik, hogy a bizottság nemcsak az adóhivatal székhelyén, hanem mindama községekben is müködjék, melyekben a jövedelemadó alá tartozók számla legalább száz, ha a jövedelemadó kötelesek a bevallások szerint együttvéve legalább 500 forint jövedelmi adót fizetnek. Annak koncedálása mellett, hogy a szabad királyi városokban a teendőkhöz mérten több adókivető bizottság is alakitható, előirja továbbá az 1868:XXVI. tc. 30. §-a, hogy az adókivető bizottságok oly számban alakittassanak, hogy munkájokat legfeljebb hat hét alatt bevégezhessék.

Ezeket a rendelkezéseket az 1876:XV. tc. 19. §-a, mely szakasz szószerint fölvétetett a jelenleg is érvényben levő 1883. évi XLIV. törvénycikk 19. §-ába, elejtette és közvetve meghatározza az adókivető bizottságok számát, midőn kimondja, hogy „adókivető bizottságok minden adóhivatal székhelyén és minden törvényhatósági joggal felruházott városban (a mennyiben nem egyuttal királyi adóhivatalnak székelye is) alakittatik. ” Ez a rendelkezés a gyakorlati pénzügyigazgatásban oly módon nyer végrehajtást, hogy jelenleg minden kir. adóhivatal székhelyén és minden tövényhatósági joggal felruházott városban alakul adókivető bizottság; miután pedig valamennyi törvényhatósági joggal felruházott város egyuttal kir. adóhivatal székhelye is, ezekben a városokban két-két adókivető bizottság alakult egyik a város területére, másik az adóhivatali kerület többi részére kiterjedő hatáskörrel.

Sőt az adókivetés gyors bevégzése érdekében elkerülhetetlenné vált, hogy Budapest székesfőváros minden egyes kerületére nézve külön adókivető bizottság, sőt a legnépesebb kerületekben két-két bizottság is alakittassék, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyesületek adójának megállapitása pedig a szakszerüség és a gyorsabb ügymenet érdekében egy külön bizottság hatáskörébe utaltassék. A gyakorlat tehát a kényszerüség nyomása alatt eltért a törvénytől és a székesfővárost illetőleg alkalmazkodott az adóév elejére eső befejezése. Egyrészt az administratiónak nyugodt és zavartalan menete, de másrészt az adózók érdeke is megköveteli, hogy az általuk befizetendő adóösszeget idejekorán ismerhessék. Mert az adókivetés befejezése előtt az uj adózók fizetésre nem is kötelezhetők s igy az adókivetésnek akárhányszor a harmadik évnegyedbe való elhuzódása azt eredményezi, hogy három negyedévi, sőt egész évi adótartozásuk egyszerre válik esedékessé. Nem szorul tehát bővebb bizonyitásra, hogy minden intézkedés, mely az adókivetés gyorsitására vezet, a kincstár és az adózók érdekeit egyaránt szolgálja. Ezért veszem fel a jövedelemadóról szóló törvénynek az adókivető bizottságokra vonatkozó rendelkezései közé, hogy a pénzügyminister a mutatkozó szükséghez képest alakithat adókivető bizottságokat.

Végül ki kell emelnem azt, hogy az általános kereseti adó pénzügyi eredményének biztositása - szemben e tetemesen mérsékelt adókulcsokkal - elkerülhetetlenné teszi az adó főösszegének a törvényben való megállapitását. Az általános kereseti adó kontingensét 28 millió koronára teszem, mely összeg az 1906. évi adókivetési eredmények alapján a mai III. osztályu kereseti adó, továbbá a képzőműiparosokra kivetett I. osztályu kereseti adó és az ide tartozó bányaadó összegeinek egybevonásából állott elő. Ezt a contingentálást minden növekedés nélkül átmenetileg az első három évre nem annyira a kincstár jövedelmének biztositása végett, mint inkább az önadóztatás elvének sikeresebb érvényesülése érdekében hozom javaslatba, mert az érdekelteknek hozzászólását az adó helyes megállapitásánál talán leginkább az képes biztositani, ha saját adójok esetleges felemelésétől kell tartaniok.

Részletes indokolás

Az 1-3. §-okhoz

Az 1-3. szakaszok az általános kereseti adó alá eső alanyok és tárgyak megjelölését foglalják magukban. A kereseti adó körét meghatározó általános kijelentésnél tekintettel kellett lennem arra, hogy e javaslatban a kereseti adó azokat a haszonhajtó foglalkozásokat vonja az adóztatás jögkörébe, melyek az elmélet szerint az iparadó és a munkabéradó alá tartoznak, kivéve mégis a részvénytársaságokat és a szövetkezeteket, melyek eddig is külön törévnyek alapján adóztak; kivéve végül az állandó szolgálati viszonyból eredő járandóságokat, melyek a czélszerüség és az egyszerüsités okából a jövedelemadó s ennek pótléka alá helyeztettek. Tekintettel arra, hogy a bányák hozadékának megadóztatása a nyugateurópai államok törvényhozásainak álláspontja szerint tulajdonképen az iparadó körébe tartozik, az iparadónak pedig e reform keretében az általános kereseti adó felel meg, a bányatörvény alá eső bányamivelés és a hozzátartozó iparágak hozadékát is általános kereseti adó alá tartozónak kellett kimondani. Az alanyi és tárgyi adókötelezettség meghatározása tehát megfelel annak az álláspontnak, melyet az 1875:XXIX. törvénycikk a kereseti adó harmadik osztályára vonatkozólag elfogadott.

Az eltérés - a bányaadóról mondottaktól eltekintve - mindössze abból áll, hogy a kereseti adó első osztálya megszünvén, ennek a kézmüiparosokra vonatkozó része ebbe az adónembe került. Miután kereseti adónk nem tiszta iparadó, hanem a legkülönfélébb haszonhajtó foglalkozásokat egyesiti magában, a fejlődő élettel karöltve az adókötelezettség főbb eseteinek felemlitése is bővült, hogy ezáltal a vitássá váltható esetek számát lehetőleg csökkentsük és a kételyeket eloszlassuk, továbbá, hogy az analog esetek elbirálásánál ennek a példaszerü felsorolásnak egyes pontjai irányadóul szolgálhassanak és igy megkönnyitsék a pénzügyi itélkezést. Az e szakaszokban foglaltak közelebbi megvilágitásául külön felemlitem még a következőket. Az 1. § 1. pontja az 1875:XXIX. tc. 2. §-ának III. a) pontjában emlitett haszonbérletek adókötelezettségét foglalja magában. Az 1. § 2. pontjában emlitett dologi jogositványok (kir. kisebb haszonvételek) önkezelés esetén eddig is kereseti adó alá tartoztak, mivel adóalapjaik csak becslés utján állapithatók meg, nem ugy mint bérbeadás esetén, a midőn a fix bérjövedelem minden nehézség nélkül sorozható a tőkekamat- és járadékadó tárgyai közé. A földbirtokkal összefüggő dologi jogositványok között a vadászati jog felemlitve nincsen, sőt a 3. § 2. pontja a saját vagy a bérbe vett birtokon gyakorolt vadászatot egyenesen mentesiti az adó alól.

Jól lehet a földbirtokkal összefüggő ez a dologi jogositvány a földadó által érintve nincsen, mert a kataszteri jövedelem megállapitásánál figyelembe nem vétetik, mégis mentesitendőnek tartom ezt az általános kereseti adó alól egyfelől azért, mert jelenleg egyáltalán nem esik adó alá s másfelől azért, mert rendszerint oly kiadásokkal jár, a melyek meghaladják az abból eredő jövedelmet, ha pedig marad tiszta jövedelem, ez a jövedelmi adóvla lesz érintve. Az a ma is fennálló jogállapotot, hogy a külön bérletként hasznositott vadászati jogból eredő jövedelem - a községek vadászati jogának a kivételével - tőkekamat- és járadékadó alá esik, valamint, hogy a külön bérelt vadászati jogból netalán eredő jövedelem adóköteles, a jelen adóreform érintetlenül hagyja, a mennyiben a vadászati jog bérlőjének jövedelme általános kereseti adó és jövedelmi adó alá tartozik. A 3. § 4. pontja a kereseti adónak a mező- és erdőgazdasághoz való viszonyát határozza meg. E viszony tüzetes szabályozásánál arra az álláspontra helyezkedtem, hogy a mily igazságtalan eljárás volna azoknak a bevételeknek kereseti adó alá vonása, a melyek már földadóval megrovattak, mert igy két hozadéki adót halmoznánk egymásra, - ép oly helytelen volna az általános teherviselés szempontjából azoknak az őstermeléssel kapcsolatos jövedelmi forrásoknak az általános kereseti adó alól való kihagyása, melyeket a földadó nem érint.

Ebből kifolyólag - figyelemmel ugy az 1891. évi junius 24-iki porosz iparadótörvény, mint 1896. évi október 25-iki osztrák kereseti adótörvény e részben elfoglalt elvi álláspontjaira - ezeknek a jövedelmeknek megadóztatásánál főszabályként azt állitottam fel, hogy ott kezdődjék a kereseti adó határa, a hol a földadóé végződik. Csak igy kerüljük el egyrészt a kétszeres megadóztatást, másrészt pedig azt, hogy egyes jövedelmek az adórendszer két tagozata közt adózatlanul maradjanak. Ennek az elvnek gyakorlati érvényesitésénél döntőleg kellett figyelembe venni a kataszteri tisztajövedelem kimunkálásának körülményeit, jelesül, hogy a jövedelem növelésére kiható tényezőknek csak az az eredménye vitessék be a kereseti adóba, mely a kataszteri tiszta jövedelem megállapitásánál tekintetbe nem jött, másrészt azonban, hogy ne érintessék a kereseti adóval sem az a jövedelem, mely habár földbirtokból ered is, de a földadótörvény rendelkezéseinek megfelelően szándékosan hagyatott figyelmen kivül a kataszteri jövedelem megállapitásánál.

Arra nézve, hogy a földipar jövedelmét mely határig érinti a földadó, az 1875:VII. törvénycikk 8. §-a adja meg a feleletet. E szerint a föld tisztajövedelmének megállapitásánál a földnek csak közönséges gazdálkodás mellett való használata vétetett figyelembe; következőleg a földiparból folyó jövedelemnek az a része, mely a közönséges gazdálkodást meghaladó tevékenységnek folyománya, nincs ugyan benn a kataszteri tisztajövedelemben, de mint a jobb, az intensivebb gazdálkodásnak eredménye, szándékosan hagyatott ki az adó alól. A földadóról szóló alaptörvényből nem tünik ugyan ki, hogy a közönséges gazdálkodást meghaladó tevékenységet mily határig kivánta a törvényhozás az adó alól menten hagyni, az ipartörvény segélyével azonban nem nehéz ennek terjedelmét körvonalozni. Az 1884:XVII. tc. 183. §-ának a) pontja szerint „a mezőgazdasági és erdei termelés, állattenyésztés, halászat folyóvizekben, tavakban és csatornákban, kert- és szőlőmivelés, selymészet és méhészet s az ezekkel összefüggő mellékiparágak, a mennyiben az illetők leginkább saját nyers termékeik feldolgozására és eladására szoritkoznak”, - nem esnek az ipartörvény rendelkezései alá.

Ebből önként következik a javaslatnak álláspontja, hogy az őstermelés mellékiparágaival együtt csak két esetben jöhet kereseti adó alá. Először akkor, ha az őstermelő nem szoritkozik csupán saját nyers termékeinek feldolgozására és eladására, hanem ezen nem öntermesztette termékekkel iparszerüleg kereskedik. Másodszor akkor, ha az őstermelő az őstermelés nyers termékeiből az illető gazdasági ág körébe természetszerüleg nem tartozó átdolgozás (specificatio) mellett állit elő áruczikkeket és ezeket üzletszerüleg hozza forgalomba. E szerint az adókötelezettségnek egyik kriteriuma a termékekkel való iparszerü kereskedés, melynek keretébe azonban az időnkénti vétel nem sorozható; másik kriteriuma pedig: a termékek iparszerü átalakitása, átváltoztatása és azoknak iparszerüleg gyakorolt forgalombahozatala. Ha tehát az őstermelő a saját mező- vagy erdőgazdaságának termékeit adja el, legyenek ezek a termékek akár állati, akár növényi termékek, nem vonható kereseti adó alá akkor, ha e termékeket nyers állapotban vagy oly átdolgozásban értékesiti, mely átalakitás természetszerüleg tartozik az illető gazdasági ág körébe.

Ellenben, ha saját nyers termékeit iparczikkekké dolgoztatja át (pl. az erdő fájának deszkává, dongává, egyszóval iparczikké való kikészitése, a szesztermelés stb.), s ezeknek az iparczikkeknek forgalombahozatala az őstermelés körét tullépő üzleti vállalkozás jellegét ölti, oly jövedelmi többlettel állunk szemben, mely egészen jogosan utalható az általános kereseti adó tárgyai közé. Ugyanezeken az okokon nyugszik a mü- és kereskedelmi kertészet kereseti adókötelezettsége is, miután az 1875:VII. tc. 10. és 16. §-ai értelmében a kertek jövedelméül szintén csak a közönséges gazdálkodás mellett várható zöldség-, gyümölcs- és esetleg fütermés közép átlagának értéke vétetett és ezen haszonkertek módjára becsültetett meg a virágos kertek tiszta jövedelme is. Kétségtelen tehát, hogy ennél a foglalkozási ágnál is a szoros értelemben vett földipar körét meghaladó oly üzleti tevékenységgel állunk szemben, melynek jövedelme a földadóban nem adózik. Megjegyzem még, hogy ezeket a haszonhajtó foglalkozási ágakat a külföldi törvényhozások, igy Ausztria, Poroszország szintén a kereseti adó, illetőleg az iparadó körébe utalják s az eddigi gyakorlat szerint mi magunk is kereseti adót vetettünk ki reájuk.

A javaslat 1. §-ának többi pontjában megnevezett foglalkozások természetükhöz képest három categoriába sorozhatók. Az elsőbe tartoznak az ugynevezett szabad foglalkozások, a mennyiben nem szolgálati viszonyból folynak s a melyek az 1875:XXIX. törvénycikk értelmében eddig is a kereseti adó harmadik osztályában adóztak. A kereseti és a jövedelemadónak a szolgálati illetményekre nehezedő része egy adóalanynál halmozódhatik ugyan, de - figyelemmel a jövedelemadópótlék külön terhére - gondosan kerülni kellett azt, hogy egyuttal a jövedelemnak ugyanarra a részére mind a két adónem nehezedjék. Ezért kellett a 3. § 1. pontjában kimondani, hogy a közszolgálatból származó illetmény sohasem lehet tárgya az általános kereseti adónak, a magánszolgálatból eredő járandóságok pedig csak akkor, ha pl. mint orvosoknál, ügyvédeknél, évi honorárium fejében több helyről folynak. A második categoriába tartoznak az iparosok és kereskedők, illetőleg az 1875:XXXVII. tc. vonatkozó rendelkezései értlemében a kereskedelmi ügyletek kötésével foglalkozók, a kik együttesen a kereseti adónak tulajdonképeni iparadó elemeit képviselik. A harmadik categoria a két előbbi csoportba nem tartozókat foglalja magában.

Ezeknek foglalkozási áganként leendő felsorolása meddő vállalkozás volna. Itt az adókötelezettségnek csak egyetlen ismérvét lehet felállitani, a mint ezt az 1875:XXIX. törvénycikk is tette, nevezetesen, hogy a foglalkozás haszonhajtó üzlet legyen, melynek megállapitása azután az adó kivetését is maga után vonja. Ez esetben a kétszeres adóztatás azért nem fordulhat elő, mert a szolgálati viszonyból származó illetmények és a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adózásáról külön törvények intézkednek, a földiparra vonatkozólag pedig a földadónak és az általános kereseti adónak elválasztó határvonalát ebben a szakaszban állapitom meg. Ezen haszonhajtó foglalkozások sorában az ingatlanoknak iparszerüleg gyakorolt eladásából származó nyereséget -a kételyek eloszlatása végett- külön is felemlitem, mint adótárgyat. Sőt ide sorozom még a telkeknek parczellázásból származó nyereséget is, ha a parczellázás üzérkedés czéljából történik, melynek ismérvére nézve kétféle kriteriumot állitottam fel a javaslatban, u. m.: a) a telkeknek adásvétel utján történ megszerzését és b) a szerződés időpontjától számitott 5 éven belüli részleteladását.

A 4. §-hoz

E szakasz a kereseti adó alól adandó állandó mentességek felsorolását tartalmazza. E taxativ felsorolás mig egyrészről magában foglalja a törvényeinkben eddig is biztositott adómentességeket, addig másrészről az adómentesség körét még tágitja. Az 1. pontban foglalt adómentesség bővebb megokolást alig igényel, mivel az állam, a törvényhatóságok és községek az e pontban emlitett bevételeik után eddig is csak egy-két esetben adóztak. A 2. pontban emlitett házi ipar adómentességét az 1875:XXIX. törvénycikk 5. §-ának 2. f) pontja csakis azokra szoritja, a kik házi szükségletükre szolgáló iparczikkek készitésével foglalkoznak. Az adómentességnek ez a szük kerete a házi ipar fejlesztésének egyik akadályát képezte, pedig köztudomásu dolog, hogy a házi ipar megerősödése állami és társadalmi feladat. Különösen a mezőgazdaság körében az évnek egy jelentékeny részében parlagon hever munkaerő értékesitése válik ez által produktivvá s biztositja a kisebb existenciáknak könnyebb megélhetését, a mennyiben a jólét emelésére kötreható keresetforrások számát szaporitja.

Ezt a czélt szolgálja az adómentességnek ebben a pontban javasolt tágitása, mely - szemben a többi iparágak adózásával - természetesen csak addig a határig terjedhet, a hol az előállitott czikkekkel való kereskedés az állandó haszonhajtó foglalkozást nem jelenti. A 3. pontban foglalt adómentesség alapjául az a körülmény szolgál, hogy ezek a foglalkozások az 1884:XVII. tc. 183. §-ának e) és k) pontjai értelmében nem esnek az ipartörvény hatálya alá és adózás szempontjából sem tekinthetők haszonhajtó vállalatoknak. Az 5. pont az 1883. évi X. törvénycikk fenntartása. Nyilvánvaló, hogy ennek az adómentességnek fenntartása és a 14. pontba foglalt létminimum adómentességével való tágitása a törvényjavaslaton végighuzódó annak a szocialpolitikai felfogásnak folyománya, mely a kisebb existentiák lehető teherkönnyitését szolgálja. A 6. pontban emlitett u. n. kisüstösök a kétszeres adóztatás elkerülése végett a gyakorlatban eddig is adómentesek voltak, ha a tulajdonos kizárólag öntermesztette anyagokat dolgozott fel. Ez a feltétel jelenleg az 1899. évi XX. tc. 32. §-ának 2. pontjában emlitett szesztermelésnél fordul elő akképen, hogy az a körülmény, miszerint a vállalkozó földbirtokos csakis öntermesztette gyümölcsöt, saját borterméséből nyert törkölyt vagy seprüt, bogyós gyümölcsöt, gyökérnövényeket, vagy egyéb vadon termő gyümölcsnemüeket használ szesztermelésre, hivatalból konstatálható.

A szeszadótörvényből folyó ez a garantia szabja meg a kereseti adómentességnek határát is, nehogy arra nézve, hogy a fél valóban öntermesztette anyagokat használ-e fel a szesztermelésnél vagy sem, a kereseti adóban ujabbi ellenőrzésről kelljen gondoskodni. A 7. pont létfenntartás czimén nyugvó adómentességet jelent s a gyakorlatban eddig is érvényesült. A 8-9. pontok alatti adómentességek a gyakorlatban felmerült kiegészitésekkel az 1875:XXIX. törvénycikk 5. § 2. c), d) és e) pontjainak felelnek meg. A 10. pont az 1901. évi XVIII. és az 1906. évi II. törvénynyel hatályában meghosszabbitott 1899. évi VI. törvénycikk 7. §-ának utolsó bekezdésében foglaltakat állandósitja; a boritaladó és husfogyasztási adó biztositásának másik két módja pedig, nevezetesen a megváltás és ráutalás nem adótárgy. A 12. pont a gabellajövedelem és rituális fürdő házi kezeléséből eredő bevétel adómentességét biztositja. Az izraelita hitközség vallásos szertartásával kapcsolatos rituális fürdő és gabella a gyakorlatban hosszu időn át adótárgyaknak vétettek.

A gabellára nézve azonban azt az álláspontot foglalta el ujabban a judikatura, hogy az hitközségi közvetett adó, s mint ilyen, adóalapul nem szolgálhat. Ezt a felfogást a javaslat is osztja. A 13. pontban emlitett államszerződéseken nyugvó adómentességek egyrésze az 1875:XXIX. tc. 5. §-ának 2. a-b) pontjaiban szintén szerepel. Ennek felvétele indokolt lehetett a multban, ma azonban csak zavarokat idézne elő, azért a taxatio helyett egyszerüen a szerződésekre hivatkozom. A jelen esetben ugyanis az adómentesség forrását és terjedelmét maguk a nemzetközi szerződések alkotják és határozzák meg.

Egyrészt, mert tartamuk csak bizonyos időre szól, másrészt mert a kölcsönösen biztositott kedvezmények államonként nem is azonosak, hanem a kedvezményezés categoriája szerint változnak, nem is lehetne azokat az egyenes adótörvényekben felsorolni, de értelme sem volna a felsorolásnak, mivel a felmerülő esetekben ugysem az adótörvény, hanem a szerződés rendelkezése a döntő. A czélszerüség hozza tehát magával, hogy ez a kérdés a végrehajtási utasitás keretében tárgyaltassék s ott adassék meg az eljáró közegeknek az irány és utmutatás az egyes államszerződések határozataihoz képest. E szakasz utolsó bekezdésének szövegezésénél arra kellett tekintettel lennem, hogy az 1886:XXII. tc. 130. §-a, illetőleg az 1890:I. tc. 25. §-a értelmében a napszámosok a községi adók és az utadó fizetése alól mentesitve nincsenek.

A 6-7. §-okhoz

A 6. és a 7. §-okban az adóztatásnak a jövedelemadó indokolásában kifejtett nemzetközi jogelvei (l. alább a jövedelemadó kapcsán) az általános kereseti adóra alkalmazva nyernek kifejezést. A fennálló államszerződésekből folyó kötelezettség is azt hozza magával, hogy ezeknek a kérdéseknek szabályozásánál a külföldi törvényhozások felfogásához alkalmazkodjunk, mint a hogy e szakaszok a porosz iparadótörvény és az osztrák kereseti adótörvény vonatkozó rendelkezéseivel lényegileg meg is egyeznek.

A 9-11. §-okhoz

A 9-11. szakaszokban az adófizetés kezdete és megszünése szabályoztatik és pedig - eltérőleg az eddigi eljárstól - czélszerüségi okokból a hónaptól-hónapig terjedő meghatározással. A 11. §-ban foglalt rendelkezés egészen uj és analog a földadónál elemi kár esetén nyujtott adóelengedéssel.

A 13. §-hoz

Ebben a két szakaszban adminisztrativ rendelkezések foglaltatnak a végből, hogy az adóügyi hatóság oly adatok birtokába juthasson, melyeknek segélyével az adózó fél vallomásának helyességét elbirálhassa. Ez az adatgyüjtés az 1883:XLIV. tc. 17. §-a alapján eddig is gyakoroltatott.

A 14-17. §-okhoz

A 14-17. szakaszok az adóköteles jövedelem meghatározását tárgyalják. Az adóköteles jövedelem meghatározásánál az a szempont vezetett, hogy egyrészt tekintet nélkül a vállalat tartamára (p. o. erdőkitermelési vállalatoknál), az adókivetésnek évenként kell végbemenni, s azt a vállalat lebonyolitásáig felfüggeszteni nem lehet, másrészt, hogy minden egyes foglalkozásnál, akár egész éven át, akár az évnek csak egy részében folytatódik, az az alatt tényleg elért jövedelem tekintendő egy évi adóalapnak. Az évi adóalap meghatározása némi kiegészitésel az 1875:XXIX. törvénycikk 15. §-án nyugszik. A kiegészités kettős irányban mozog. Egyrészt külön soroltam fel azokat a kiadásokat, melyek a haszonhajtó foglalkozásnak olynemü terheit képezik, melyek részben más adónemeknél adóznak más adóalanyok nevén; másrészt a félreértések elkerülése végett felemlitem azokat a tételeket is, melyek vagy az életfentartási szükségletek fedezésére szolgálnak, vagy a vállalatban fekvő tőkék kamatozását, tehát épen az adóköteles jövedelmet jelentik, vagy végre, melyek szorosan véve nem tartoznak az üzlet folytatásához szükséges kiadások közé, ennélfogva az adókivetés alapját képező üzleti jövedelemből le sem vonhatók.

A 18. §-hoz

A kereseti adó helyes kivetésének rendszere kétségtelenül azt hozná magával, hogy az adókötelesnek többféle foglalkozásból eredő jövedelme - adóerejének elbirálásánál egyesittessék. Igy járunk el a jövedelemadónál. Ezt azonban az általános kereseti adóban két okból nem követhetjük, nevezetesen: a) a községi adópótlékok kivethetése szempontjából, melyeknek adóalapjait akkor is községenkint elkülönitve kell megállapitani, ha a vállalat müködése több község területére is kiterjed; b) mert a foglalkozások egyikének-másikának megszünése folytán évközben is adóleirásnak van helye, a melyet csak ugy teljesithetünk, ha az önálló foglalkozásoknak adóalapjait egyenként is meghatározzuk. Ezeket az elveket valósitják meg a jelen szakaszban 1-5. pontok alatt foglalt rendelkezések. Az 1875:XXIX. tc. 7. §-ának abbeli rendelkezését, hogy az adó az igazgatóság székhelyén vetendő ki és a kivetett adó az üzlethelyek között szétosztandó, a tapasztalt visszaélések meggátlása végett ejtettem el a jelen javaslatban. Mert akárhányszor a fél csakis azért czégjegyeztette magát az ország egyik részében, hogy adója az ország másik részében folytatott vállalatai után is a czégjegyzés helyén állapittassék meg, nyilván azért, hogy elegendő adat és helyi ismeret hiányában adója kisebb összegben legyen kiszabva. Az uj eljárás vele szemben nem jogsérelem, mert fióktelepének jövedelmét ő tudja a legjobban, s ha azt bevallja vagy könyveiből igazolja, az adóztatás mértéke csak igazságossá válik.

A 19. §-hoz

E szakasz az adókulcsokat állapitja meg, s az indokolás általános részében elmondottak után további megokolást nem igényel.

A 20-22. §-okhoz

A 20-22. szakaszok a bevallási kötelezettséget állapitják meg. A vallomásadás kötelezővé tételének szükséges voltát az indokolás bevezető részében már kifejtettem. Nem szorul bizonyitásra, hogy vallomásadásra csak azok kötelezhetők, a kik az adót fizetni tartoznak. Kétségtelen azonban, hogy az esetben, ha az adó viselésére kötelezett önrendelkezési joggal nem bir, vagy mint jogi személy jogi képviseletet igényel, nevükben a bevallást csak azok adhatják, a kik őket a törvények értelmében képviselik.

A 23. §-hoz

Természetes, hogy az adózó vallomásában a 14-17. §-ok értelmében adóköteles keresetét tartozik bevallani. A minimális kereseti nyereség kiszámitásához szükséges adatok bevallását az egyszerüsités és a munkamegtakaritás szempontjából tettem az adózó kötelességévé, mivel ez adatoknak felülvizsgálata korántsem ad a községi közegeknek annyi munkát, mintha azt saját maguknak kellene a vallomási ivbe beirni. Azoknál, kik szabályszerü üzleti könyveket vezetnek, a nyereség- és veszteségszámlának a vallomási ivhez leendő csatolását csakis fakultativ módon kivántam az adózó kötelességévé tenni.

A 25. §-hoz

Ez a szakasz részben az 1875:XXIX. tc. 16. §-ából vétetett át és az analog esetekre is kiterjesztetett.

A 28. §-hoz

A vallomásadásra vonatkozó határidők egyöntetüsége szempontjából tarrtottam fenn a 15 napi határidőt uj adózás esetében is. Elismerem ugyan, hogy ennyi idő alatt az adóköteles jövedelmének nagysága iránt kellőképen tájékozva nincs; de ez a helyzet hosszabb határidő esetén is alig változik. Az adóköteles jövedelem megállapitása szempontjából a legczélszerübb megoldás mindenesetre az adókivetésnek a következő évre leendő áttolása lenne. Az ekképen előáló két évi teher azonban akárhány esetben bénitólag hatna az adóalany üzleti tevékenységére és egyuttal csorbitaná a kincstári bevételeket is, mivel az adóleirásoknak ellenértékét képező pótkivetések elmaradnának, sőt az alkalomszerü, ideiglenes jellegü foglalkozásoknál még akárhány esetben a behajthatatlanság veszélye is előállhatna.

A 30-35. §-okhoz

A 30-35. szakaszok az adókiszámitási javaslatok szerkesztésére vonatkozó eljárást szabályozzák. A javaslatokat továbbra is a kir. pénzügyigazgatóságok (adófelügyelő) készitik az eljárási szabályok pedig a lényegben azok maradtak, melyek a III. oszt. kereseti adóra vonatkozólag az 1883:XLIV. tc. 15-18. §-aiban foglaltatnak. Hogy a nyereség- és veszteségszámla eredménye feltétlen bizonyitékul el nem fogadható, nagyon természetes. A javaslatok előkészitésekor az adóügyi hatóság nem tudhatja, hogy a fél üzleti könyveit mi módon vezeti, vajjon azok a kereskedelmi könyvek bizonyitó erejével birnak-e, s hogy az a mérleg, melyet a fél jövedelmeiről készitett, megfelel-e egyrészt ezen könyvek adatainak, másrészt a javaslat 14-17. §-aiban foglalt követelményeknek. Mindez csakis az adókivető bizottság tárgyalása során tisztázható. Az 1875:XXIX. tc. 17. §-ának azt a rendelkezését, hogy „a pénzügyministernek jogában áll valamely törvényhatóság vagy rendezett tanácsu város összes adóköteles lakóinak vallomásait is közhirré tenni” - mint gyakorlatilag értéktelen, czélhoz nem vezető s e miatt sem alkalmazott intézkedést elejtettem.

A 36. §-hoz

Az önadóztatás elvéből folyik, hogy az adó kivetésére ezentul is adókivető bizottságok hivatvák. A bizottság illetékességét pedig csakis az a körülmény szabályozhatja, hogy a vallomás hol adandó be.

A 40-43. §-okhoz

Az indokolás általános részében már utaltam arra a kisegitő szerepre, mely az adókötelesek bevallása alapján kinyomozott valódi kereset megadóztatásának e javaslatban választott rendszere mellett, a külső ismérveken felépitett tarifa-rendszernek jut. Az ott elmondottakból elégé kitünik, hogy a kereseti adó alapjának, az adóalap feltárásának nehéz munkájában a külső ismertető jelek értékét nem becsülöm tul. Csak segédeszköznek tekintem az elasztikus tarifarendszert, a tiszta kereseti nyeremény nagyságára következtetést nyujtó, szembetünő és gyakorlatilag könnyen megállapitható külső ismertető jeleivel együtt. Ezt az álláspontot, a külső ismérveknek csupán kisegitő számbavételét, határozottan kifejezésre juttatja a törvényjavaslatnak az 1875:XXIX. törvénycikk 18. §-ából átvett 41. §-a, mely szerint a külső támpontok az adó kivetésénél csak két esetben lépnének döntőleg előtérbe, u. m.: 1. ha az adóköteles vallomást nem ad és 2. ha a benyujtott vallomás alapján meginduló tárgyalások kielégitő eredményre nem vezetnek.

E két esetben ugyanis az arányos megadóztatásra irányuló törekvés egyenesen megköveteli azt, hogy az adókivető közegek biztosabb adatok teljes hiányában, a valószinü kereset átlagos nagyságára a tárgyi ismertetőjelek együttes mérlegeléséből vonjanak következtetést. A külső, tárgyi ismertető jelek nagy tömegéből csak azokat választottam, melyek az ipari vállalatba, üzletbe, vagy foglalkozásba való minden zaklató behatás nélkül, könnyen megállapithatók, mert szembetünők vagy kézzelfoghatók. Ilyenekül tekintettem a lakás, az üzlet és az irodahelyiség bérösszegét, az alkalmazott segédek és munkások számát, az üzletbe fektetett álló és forgó tőkék nagyságát általánosságban; egyes speciális adóköteles foglalkozásoknál pedig ama különös ismérveket, melyek az illető üzletágra nézve jellegzetesek, ugymint: haszonbérlőknél a bérösszeget, mészárosoknál és henteseknél a leölt állatok számát, bérkocsisoknál a lovak számát, végül a teherszállitó hajók tulajdonosainál hajóik hordképességét. Mindezek a tárgyi ismérvek fölvétettek már az 1875:XXIX. törvénycikk 19. §-ába is és ennek folytán három évtizedet meghaladó időre terjedő gyakorlat alatt átmentek a köztudatba.

E törvényjavaslatba való átvételüknél csupán azokra a módositásokra szoritkoztam, melyet az általános kereseti adónak uj concepctiója és az adókulcs jelentékeny leszállitása elkerülhetetlenné tesz. E czélból két csoportra kellett osztanom a minimális tételeket, a szerint, a mint az adóalapot vagy közvetlenül vagy közvetve fejezik ki és pedig az adóalanynak vagy egész üzletkörére, vagy csak ipari foglalkozásokra. Ebből önként következik, hogy mind a két rendszert ugyanazon adóalanynyal szemben egyszerre alkalmazni nem lehet, a mit a javaslat határozottan ki is fejez. Az adóalapot közvetlenül kifejező minimális tételek a lakás-, valamint az üzleti és irodai helyiség bérösszegéből fejlesztendők, az eddigihez hasonló módon. Az adókulcs tetemes mérséklése egyenesen megköveteli az adóalapnak a lakásbér összegéből való fejlesztésénél azt az emelést a melyet a javaslatba fölvettem.

Az 1875:XXIX. tc. 19. §-ának azt a rendelkezését, melynek alapján a lakásbérnek annál magasabb többszöröse veendő minimális alapul, minél nagyobb a lakásbér, elvi okokból magamévá tettem azért, mert köztudomásu tény, hogy a jövedelem emelkedésével a lakásra forditott költség, a jövedelem százalékában kifejezve, fokozatosan kisebbedik. Ezzel kapcsolatban fenntartottam a gyermekek után eddig is engedélyezett százalékos levonást. Az adóalapot közvetve kifejező minimális tételek a 43. §-ban vannak felsorolva. Ezek mindössze öt foglalkozási ágra vonatkoznak, u. m.: a haszonbérlőkre, a kézmüiparosokra, a mészárosokra és hentesekre, a bérkocsisokra, végül a teherszállitó hajók tulajdonosaira. Ezeknél a minimális kereseti nyereségnek közvetett uton való kiszámitását csupán azért hozom javaslatba, mert ez e legczélszerübb mód arra, hogy megnevezett foglalkozási ágak jelenlegi adóterhe se emelkedő, se csökkenő irányban jelentékeny változást ne szenvedjen akkor, a mikor ez a változás megokolható sem volna.

Ha ugyanis ezeknél a foglalkozási ágaknál is fenn kivánnánk tartani az adóalapot közvetlenül kifejező minimális tételeket ugy, a mint azok az 1875. évi XXIX. tc. 19. §-ába iktatvák, akkor az adó mai mérvének fenntartására irányuló törekvés elsősorban ezeknek a minimális adóalap-egységeknek a leszállitott adókulcs arányában való növelését követelné. Az adóköteles jövedelmet közvetve kifejező minimális tételek akként állottak elő, hogy az 1875:XXIX. tc. 19. §-ában a haszonbérlőkre, a mészárosokra (hentesekre és husvágókra), a bérkocsisokra, végül a teherszállitó hajók tulajdonosaira vonatkozólag megállapitott kereseti nyereségminimumot - a mai 10%-os adókulcsnak megfelelőleg - elosztottam tizzel s a haszonbérlőkre nézve igy előálló adókulcsot az alább fölemlitett okokból még mérsékeltem. Igy például a mai kereseti adótörvény értelmében 10%-kal megrovandó tiszta kereseti nyereség a mészárosoknál Budapesten minden darab szarvasmarha után 10 korona; a törvényjavaslatba ennélfogva közvetett minimális összegül - az előadottak folyományaként - 1 koronát kellett fölvennem.

Egyenkint szemügyre véve az adóköteles jövedelmet közvetve kifejező minimális tételeket, a haszonbérlők megadóztatására vonatkozólag megjegyzem, hogy az 1874. évi törvényjavaslat ezeknél a minimális kereseti nyereményt az évi bérösszeg 30-60 százalékában kivánta megszabni, mig a törvényhozás a bérösszegnek 25%-át fogadta el minimális adóalapul. Ez az adóalap, a mai 10%-os adókulcs mellett, 2«% adónak felel meg. Tekintettel azonban a föld tulajdonjogáért és bérletéért irányuló ama versengésre, melynek napjainkban tanui vagyunk, s mely versengés ugy a földbirtoknak árát, mint haszonbérletének bérösszegét felszöktette, méltányosnak tartottam a földhaszonbérlők mai 2«%-os adókulcsának 2%-ra való leszállitását és igy kereseti adójuknak 20%-kal való mérséklését. A megszüntetendő I. osztályu kereseti adóból ide áthozott kézmüiparosok mai enyhe megadóztatását nem kivánnám sulyosbitani, tekintettel arra, hogy a gyári ipar némi fellendülésével a kézmüiparosok helyzete inkább rosszabbodott.

Ebből kifolyólag az 1875:XXIX. törvénycikk 7. §-ának e) és f) pontjaiban előirt adóösszegeket közvetett minimális tételek gyanánt változatlanul beállitottam a javaslatba. „Oly üzleteknél, melyek jövedelmére a népesség száma befolyást gyakorol, mint például mészárosok, hentesek, bérkocsisok, társaskocsiknál, s minimális nyereménytételeket a népesség számához arányositott fokozatokban fejeztem ki.” Igy szól a keresetadóra vonatkozó 1874. évi törvényjavaslat indokolása. S noha a folyton tökéletesbülő közlekedés és fokozódó forgalom a helyi különbségeket mindinkább elsimitják, a helységeknek az adótételek különböző magasságára kiható ezt az osztályozását nem ejtettem el, mert kétségtelen, hogy a pénz vásárló ereje a népesebb helyeken mindig kisebb, mint a csekély lélekszámmal biró községekben, a minek folyamányaként a mészárosok, hentesek és husvágók bevétele minden leölt állat után, nemkülönben a bérkocsisok bevétele egy-egy fuvar után nagyobb a városokban, mint a községekben.

Az 1875:XXIX. törvénycikk 19. §-ának azt a rendelkezését, mely szerint 4-4 borju, 4-4 sertés, 8-8 juh egy szarvasmarhának veendő, a gyakorlatlan többször fölmerült kételyek eloszlatása és egyöntetüség létesitése czéljából kiegészitettem akként, hogy 2-2 bárány egy juhnak, 3-3 malacz pedig egy sertésnek veendő. Végül a külső ismertető jeleknek az adókivetésnél való felhasználására vonatkozólag megjegyzem, hogy az üzleti tőkét a 41. §-ban csak általánosságban jelöltem meg, a nélkül azonban, hogy az üzletbe fektetett tőkének bizonyos százalékában meghatároznám a minimális adóalapot. Óvakodtam ettől egyrészt a tőkének üzletek és vállalatok szerint egymástól összemérhetetlenül eltérő kamatozási eredményeire való tekintettel, de másrészt azért is, mert a gyakorlat azt bizonyitja, hogy a legtöbb esetben még nagyobb nehézségekkel jár az üzleti álló- és forgó-tőke nagyságának, mint a valódi kereseti nyereségnek kinyomozása.

A 44-46. §-okhoz

A 44-46. szakaszok az 1875:XXIX. tc. 20-22. §-aiban tárgyalt rendelkezéseket foglalják magukban, az általános kereseti adó kulcsának leszállitásából folyó módositásokkal; a 46. § pedig a hatályon kivül helyezett s a bányaadóról szóló 1875:XXVII. tc. 10. §-a.

Az 50-hoz

A házalók adózását az 1875:XXIX. tc. 8. §-a akképen szabályozza, hogy a legkisebb adótétel 6 K, melynek emelkedése attól függ, hogy hány segéddel és hány lóval folytatódik az üzlet, a mennyiben minden segéd után még 4 K, minden ló után pedig 6 K adó jár. Ezt az adóztatást fenntartva, csupán azzal kivánom kiegésziteni, hogy a 14 éven aluli családtagok nem tekinthetők segédeknek.

Az 51. §-hoz

E szakasz az osztrák kereseti adótörvény 81. §-ának felel meg, melynek átvételét a külállamokkal kötött kereskedelmi szerződések közössége ajánlja.

Az 52. §-hoz

A két előző szakaszban tárgyalt adóöszegek befizetését szabályozza e szakasz és pedig az 1875:XXIX. tc. 8. §-ában foglaltak értelmében.

Az 54. §-hoz

Az adó lefizetése eddig csak a házalóknál képezte az üzlet folytatásának feltételét. Ugy etikai, mint jogi szempontból nem is lehet az adóköteles existencziáját az adó lefizetésétől függővé tenni, hacsak a helyzet kényszeritő ereje egyes esetekben a kivételek alkotását nem követeli. Ily kivétel foglaltatik az állami italmérési jövedékről szóló 1899. évi XXV. tc. 15. §-ában, mely szerint, ha az engedélyes az engedélylyel járó kötelezettségeknek megintés daczára sem tesz eleget, tőle az engedély elvonható. Ezt a rendelkezést vettem fel a jelen szakaszba is az állami egyedáruságok és jövedékek engedélyeseire kivetett kereseti adó biztositása végett. Tagadhatatlan ugyanis, hogy az állam akkor, a mikor az egyedáruságok és jövedékek fenntartott jogkörében egyeseket kivételes jogokkal ruház fel, tőlük méltán elvárhatja, hogy az engedélyből folyó összes fizetési kötelezettségeiknek eleget tegyenek. Tehát még elvi szempontból is indokolt a megszoritás, a gyakorlatban mind sürübben felmerülő visszás jelenségek elháritása pedig egyenesen megköveteli annak alkalmazását. E jelenségek különösen az italmérőknél azt bizonyitják, hogy számtalan esetben a jogositott csak 1-2 napra szóló készletet tart és azt a község vagy a környék egyik italmérőjétől szerzi be, hogy ezáltal adóhátralékának behajtását lehetetlenné tegye. A kincstári érdekek megkárositására irányuló összejátszás tehát nyilvánvaló, melyet azonban az adómorál szempontjából megtürni nem szabad.

Melléklet az általános kereseti adóról szóló törvény javaslatához *