A nemzetek általános helyzete, politikai törekvései, államháztartási szükséglete, gazdasági viszonyai és a korszellem követelményei mindig döntő befolyást gyakorolnak az adóztatás kérdéseire és azoknak fejlődésére. Ez a befolyás rakja le nálunk is 1848-ban a modern pénzügyi szerkezetet, lépteti életbe az általános teherviselés elvét, a mennyiben az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondja, hogy a magyar állam lakosa minden közterhet, különbség nélkül egyenlően és aránylagosan visel. Az általános közteherviselés és az arányos adóztatás törvénybe iktatott két nagy elve azonban alkotmányos uton nem válhatott valóvá. A volt császári királyi helytartóság 1850. évi november hó 20-án kelt rendeletével lényegében Magyarországra is kiterjesztette az Ausztriában akkor érvényben volt egyenes adórendszert s ezzel - a rendi kiváltságokon alapuló adómentességeket eltörölve - megvalósult az egyik elv: a közteherviselés általánossága.
Ez az adórendszer azonban, melynek főbb tagozatai leginkább csak kezdetleges és merev hozadéki adók, tehát majdnem kizárólag az adótárgyhoz füződő, az adózó személyes viszonyaival és tényleges jövedelmével kevéssé számoló adónemek voltak, a teherviselőképesség igazságos mértékéhez igazodó arányos adóztatás követelményétől messze állott. Az abszolut korszakból ránk maradt egyenes adók az 1875. évig jóformán változatlanul fenntartattak, mivel az 1868. évben alkotott egyenes adótörvények inkább az addig érvényben volt szabályok törvényesitésére szoritkoztak. Sőt még az 1875. évben alkotott adóreform is főleg csak formai tekintetekben létesitett korszerübb változtatásokat, tökéletesebben megvalósitotta az önadóztatás elvét, tágabb tért nyitott egyes adónemeknél annak, hogy azok az adófizető személyes jövedelméhez simulhassanak, de mivel főleg a magyar államháztartás fokozódó szükségleteinek fedezésére keresett alapokat, az adóztatás elveit érintetlenül kellett hagynia.
Innét van, hogy habár Ausztria már teljesen átreformálta azt az elavult adórendszert, melyet a mult század közepén Magyarországre is kiterjesztett, a mi egyenes adóink még mai napig is, túlnyomólag a régi osztrák adórendszer ittfelejtett maradványai. Az idők folyamán a törvényhozás több izben változtatott ugyan az egyes törvényeken, de az állandó dificzit kényszeritő hatása alatt inkább, sőt csaknem kizárólag nagyobb állami bevételek elérésére, mint az adóteher igazságosabb és arányosabb elosztására törekedett. Ma azonban, midőn a nemzet áldozatkészségének igénybevételével az államháztartás egyensulya immár közel két évtized óta helyreállott, elérkezett az arányositás munkájának ideje is.
Az 1848. évi VIII. tc. szellemében igyekszem tehát tovább müködni akkor, midőn a törvénybe iktatott másik elvnek: az arányos adóztatásnak megvalósitására törekszem oly módon, hogy az egyenes adók mai bevételi főösszege, a maga lehető változatlanságában, az adózók között igazságosabban és arányosabban szétosztassék, hogy levétessék a teher azok vállairól, a kiknél az ma aránytalanul súlyos s a kikre az ma igazságtalanul nehezedik és átvitessék oda, a hova azt nemcsak az igazság követelményeként átvinni kell, hanem, a hol azt az illető, nagyobb teherviselő képességénél fogva, könnyebben el is birja.
Ebből önként következik e törvényjavaslatnak egyik fő irányelve, hogy a legszegényebb néposztályok, a melyek legnehezebben viselik az adót, ez alól lehetőleg mentesittessenek. E végből első sorban az első és a II. oszt. kereseti adót, valamint a kereseti adók minden osztályánál a családtagok külön adóját teljesen megszüntetem; másodsorban leszállitom az eddigi magas adókulcsokat, hogy az adóalapok kinyomozásánál és felsorolásánál a valóságon messze alul maradó nagyobb jövedelem is megfelelőbb mértékben kerüljön adó alá; harmadsorban pedig az általános jövedelmi pótadó helyébe fokozatos jövedelemadót létesitek, hogy igy a tárgyi adózáson nyugvó eddigi adórendszerünk a személyes adózás modern rendszerével egészittessék ki.
Ehez képest egyenes adóinkkal első sorban tárgyi alapon érinteni kivánom azt a jövedelmet, melyet az egyes vagyonforrások közvetlenül nyujtanak; másodsorban pedig adó alá veszem az egy-egy személyt bármely forrásból megillető jövedelemnek összességét, hogy ily módon a nem fundált jövedelemmel szemben a fundált jövedelem erősebb megadóztatása is érvényesüljön. A megadóztatásnak ezt a módját kell javaslatba hoznom először pénzügyi okokból, mert jelentékenyebb bevételekre csak ily adózási mód alkalmazásával számithatunk, másodszor adópolitikai okokból is, mert az egy-egy adózó személye köré csoportositott jövedelmek összességének ugyanazon egy jövedelmi adóval való érintése lehetetlenné tenné a teherviselési képességnek valódi méltatását, a mennyiben tisztán az illető egyén jövedelmének nagyságára fektetnők a teherviselési képességet s nem vennők figyelembe a teherviselési képességnek azt a másik, kivált viszonyaink között talán fontosabb oldalát, mely a jövedelmek állandóságában és biztosságában rejlik.
A pénzügyi tudomány mai álláspontja s az összes államok adózási rendszere igazolja ezt a felfogást; és eltérés nem is az alapgondolat, hanem legfeljebb a különböző bevételi források adószolgáltatásának egymáshoz viszonyitott aránya és mértéke tekintetében áll fenn, vagy pedig a tekintetben mutatkoznak különbségek, hogy némely jövedelmi forrás külön és közvetlen megadóztatása egyik-másik államban nem állami bevételnek van fenntartva, hanem a helyhatóságok szükségleteinek fedezésére ezeknek van átengedve. Miután egy modern adóreform keresztülvitele - legalább átmenetileg - kétségtelenül az egyenes adókból eredő állami bevételek csökkentésével járand, bármennyire kivánnék is bizonyos bevételi forrásokat a helyhatóságok szükségleteinek fedezésére átengedni, jelenleg s azt hiszem hosszú időre kénytelenek leszünk az egyenes adók által érinthető jövedelmi forrásokat az állami bevételek részére fenntartani.
A különböző jövedelmi források egymás közötti megterhelésének arányosabb kiegyenlitése tekintetében sem tehetünk a javasoltaknál jelentékenyebb lépést egyfelől azért, mert ez által legkiadóbb jövedelmi forrásainkat csökkentenénk, másfelől, mert annak az adópolitikai iránynak honorálását mellőznők, hogy a bármely formában meglevő tőke aránylag súlyosabb teherrel érintessék, mint a tisztán személyes kereseten alapuló jövedelem. Ezenkivül adótechnikai szempontok is arra inditottak, hogy a különböző bevételi források s jelesül az ingatlan s másfelől az ingó vagyon teherviselésének kiegyenlitésében jelentékenyebb lépést ne tegyek, mert adózásunknál a legfőbb baj különben is abban rejlik, hogy az ingó vagyonból eredő jövedelmek nem puhatolhatók ki, ugy, hogy azok fokozatos kipuhatolásának sikerére sem számithatnék, ha ezekre magas adótételek alkalmazását hoznám javaslatba.
Végül azt sem hagyhatom figyelmen kivül, hogy azon szoros vonatkozásnál fogva, melybe a világgazdaságnak állami határok által alig korlátolható fejlődése a különböző államokban levő mozgótőkét s az egyéni munkaerőt hozza, az ezekből eredő jövedelem adójának megállapitásánál - versenyképességünk megóvása végett - más államok adózási viszonyai is bizonyos tekintetben határt szabnak a nálunk szedhető közszolgáltatások mértékének.
Ezekből kiindulva, egyenes adózásunk tagozatait akként vélem beosztandónak, hogy a föld- és házadóval külön adóztassuk meg az ingatlanokból eredő jövedelmet, a tőkekamat- és járadékadóval az ingó vagyonból és vagyonjogokból eredő jövedelmet, az általános kereseti adóval az akár bionyos tőke felhasználásával, akár a nélkül gyakorolt haszonhajtó személyes, de nem szolgálati viszonyon alapuló tevékenységből eredő jövedelmet; s végül a jövedelemadóval az egyes adózóknak bármely forrásból eredő, őket személyileg illető összevont együttes jövedelmét. A földadónál lényegében fenntartani kivánom a földadónak mai rendszerét, mely azon alapul, hogy a földnek közönséges gazdálkodás mellett várható átlagos hozadéka kéepzi az adóalapot.
Átalakulóban levő gazdasági viszonyaink között a közönséges gazdálkodás mellett várható átlagos hozadék is nagy változtatásokat mutat, ugy, hogy a földadórendszerünk kiáltóbb hiányait okvetlenül orvosolandóknak, a kiáltóbb aránytalanságokat kiküszöbölendőknek tartom. Ezen tulmenve, a földbirtokból meritett tényleges jövedelem keresése azonban nézetem szerint már azért sem lenne indokolt, mert a jövedelemadónál az adókötelesnek különben is a földbirtokból eredő tényleges jövedelme kell, hogy az alapot képezze, a mi által egyes földtulajdonosokat különben is a mainál nagyobb teher fog érinteni. A föld hozadékának megállapitásánál a mai kataszter ujból való készitését felesleges és czélhoz nem vezető munkának tartanám. Feleslegesnek azért, mert a hivatali elődöm által megejtett előmunkálatok igazolják, hogy a mai földadókataszternek hiányai távolról sem oly nagyok, hogy az egész munkálatnak költséges és évek hosszu sorára terjedő ujrakészitését tenné igazolttá és czélhoz nem vezetőnek azért, mert átalakulóban levő viszonyaink között az aránytalanságoknak teljes megszüntetése különben sem lenne érthető.
Általában az a szempont irányit az adóreform keresztülvitelében, hogy a sulypontot az adózó együttes személyes jövedelmének összességére fektessük s egyenesen anachronismusnak kellene tartanom, ha a tisztán tárgyi támpontokra fektetett s mindig csak hosszabb időn megállapitható földadónak arányosabb megosztása végett oly költséges műveletekbe bocsátkoznánk, melyek a hozadék változása folytán az arányosságot különben is csak ideig-óráig biztositanák. Meg kell itt elégednünk a kiáltóbb hiányok orvoslásával s a valódi arányosság helyreállitását a személyes jövedelmi adó alapjának helyes kipuhatolására kell fektetnünk. Ezért a földadókataszter revizióját két irányban tartom csak foganatositandónak. Először, hogy a művelési ágakban beállott időközi változások a mai állapotnak megfelelőleg kiigazittassanak s ezentul minden változás nyilvántartván, keresztülvezettessék; s másodszor, hogy a földek osztályozásánál mutatkozó nagyobb aránytalanságok kiegyenlittessenek, s hogy a kiegyenlités ott, a hol az elkerülhetetlenül szükséges, a tiszta jövedelmi fokozatoknak előzetes kiigazitására is kiterjesztessék. Ugy a földadónál, valamint összes egyenes adóinknál a földtehermentesitési százalék külön számitását mellőzendőnek tartom.
Minden adónál csakis egy egységes adótételt kivánnék szedetni, a mely azután az ország egész területére - tehát a volt határőrvidéki részekre is - kiterjesztetnék, a melyek külön adózása egyébként is csak az általános adóreform keresztülviteléig volt kilátásba helyezve. A volt határőrvidéki részeken ugyanis a földtehermentesitési járulék nem fizetése következtében eddig a földadó 25.5% helyett 17.1%-kal, a többi egyenes adók pedig kulcsaiknak 70%-ában voltak kivetendők. Ezt a kedvezményt most még azért is megszüntetni javasolom, mert a) az általános kereseti adónak és a tőkekamat- és járadékadónak 10%-os kulcsát ennek felére, vagyis 5%-ra érsékelem; b) meert a jövedelemadónál kétféle kulcsot alkalmazni lehetetlenség volna akkor, a mikor az adózónak oly jövedelmei is számitásba veendők, melyek nem a volt határőrvidék terüeltéről származnak; végül mert c) a II. oszt. keresetadónak eltörlése, a földadó kulcsának leszállitása és a jövedelemadó kulcsának az általános jövedelmi pótadó kulcsával szemben enyhébb volta miatt a volt határőrvidéki részeken fekvő ingatlanok terhe is jelentékenyen megapad, a mint ezt a mellékelt táblázat igazolja (1. szám).
A földadó százalékát, mely ma a földtehermentesitési százalékkal együtt 25 1/2%-ot teszen, 20%-ra óhajtom leszállitani s a földadónak különben is csak fizetési alapul vett kontingensét, a mely a gyakorlatban soha sem birt jelentőséggel, egészen megszüntetni, ugy hogy tekintet nélkül a befolyó összegre, a 20%-os adóból eredő jövedelem képezné az államnak változatlan bevételét. A házadónál először is azt az aránytalanságot tartom kiküszöbölendőnek, mely ma a házbéradó és másfelől a házosztályadóval megadóztatott házak teherviselése között mutatkozik. E végből a városoknak azt a városiasabb jellegü belterületét, a mely ma általános házbéradó alá nem tartozik, általános házbéradó alá kivánom vonni. Viszont azonban lényeges könnyitéseket óhajtok engedélyezni. A házosztályadónál nem maga a házosztályadó, hanem az avval összefüggő II. osztályu kereseti adó képezte a kisebb kereseti ágaknál a tulajdonképeni aránytalan és nehezen elviselhető terhet. Miután ezt az adót megszüntetni javaslom, sőt épen a kisebb adózóknál már átmenetileg is 1908-tól kezdve annak megszüntetését hoztam javaslatba, magának a házosztályadónak tételeit leszállitandóknak nem tartom és pedig annál kevésbbé, mert ez csak növelné azt az aránytalanságot, mely ma a mérsékeltebb terhet képviselő házosztályadó és a házbéradó között fennáll. A házbéradónál azt az egyszerüsitést hozom javaslatba, hogy az értéktörlesztési és fenntartási költségek fejében előzetesen levonható százalék mellőzésével a házadó százaléka egyenesen a nyers jövedelemre alkalmaztassék.
E mód mellett mérséklődik a házadó ma tényleg fizetett százaléka a fővárosban 17.6%-ról 17%-ra. S mig ma a 15%-os általános házbéradó a lakrészek felének bérbeadása esetén a legkisebb községet is már sujtotta, addig javaslatom szerint ez a 15%-os általános házbéradó csakis azokban a községekben (városokban) alkalmazható, melyeknek lakossága legalább 15.000 lélekből áll; azokban az általános házbéradó alá tartozó városokban (községekben) ellenben, melyeknek lakossága 15.000 léleknél kevesebb, de 1000 tételeknél több, 11%-ra mérséklődik. Ezt a kisebb százalékot alkalmazom a gyógyfürdőkre is általában, valamint általános házbéradó alá nem tartozó helyeken a bérbeadott épületek nyers jöedelmére az eddigi 11.2% helyett.
Végül ezt a kisebb százalékot még két százalékkal mérsékelem az 1000 léleknél nem több lakossal biró községekben s azt az általános intézkedést hozom be, hogy ha valamely adókörzet először vonatik általános házbéradó alá, átmenetileg három évre a 15%-os adótétel helyeit a 11%-os alkalmaztassék. A házadó reformjánál javasolt többi intézkedések a kötelezettségek pontosabb meghatározására s a kezelés lehető egyszerüsitésére vonatkoznak. Ezek a szempontok vezettek a tőkekamat- és járadékadóról szóló törévny reformjában is, melynél azt a teherkönnyitést nyujtom, hogy a tőkekamat- és járadékadó kulcsát az eddigi 10% helyett általában 5%-ra mérsékelem. A kereseti adóknál egyrészt kezelési könnyebbség végett külön törvényjavaslatokba foglaltam a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokat, másrészt a kereseti adó fizetésére kötelezett többi adózókat. Az eddigi bányaadót pedig megszüntetve, annak alanyait az emlitett két adónem között osztottam meg a nélkül azonban, hogy a bányák eddigi terhét emeltem volna, ellenkezőleg a bányasegédműveknél általában s a kőszénnél is apasztottam abban az esetben, ha nem nyilvános számadásra kötelezett vállalat folytatja a bányaművelést.
Ezt a mérséklést az általános keresetadó kulcsának 5%-ra történt leszállitása tette lehetővé, minek következtében a kereseti adónak a bányaadóval végrehajtott egyesitése is önmagától következett be. A külföldi törvényhozások eljárása ugyanezt a felfogást igazolja. Az általános kereseti adó egységes elvek szerint veszi adó alá azokat a zipari, kereskedelmi és egyéb, nem szolgálati viszonyon alapuló haszonhajtó foglalkozásból eredő jövedelmeket, melyek eddig a kereseti adó I. és III. osztálya között oszlottak meg. Erre a tömöritésre s az eddig a kereseti adó I. osztályába tartozó kisebb kereseteknek az általános kereseti adó alá vonására szükség volt azért, mert a kereseti adónál nyujtott létminimum előnyében a kisebb keresettel biró csak ily módon részesülhet.
Különben pedig a jövedelemadónál mindenkinek jövedelme kipuhatolandó lévén, az általános kereseti adó alá eső forrásokból eredő jövedelem, vagyis a mi ezzel egyet jelent: a kereseti adó alapja is ismeretessé válik; ennélfogva még egyes kereseti osztályokra sincs többé tarifaszerü adóztatásnak helye. Adórendszerünk sarkpontja ezentul a jövedelemadó lenne, a mely a létminimum adómentességének és a progressziv adózásnak is teret nyit. Mig ugyanis a mult század közepén kétségkivül nagy haladásnak volt tekinthető hazánkban az a szabadelvü felfogás, mely eltörölve a kiváltságos rendes adómentességét, a polgári egyenlőség elvét az adóztatás általánosságában is életre hivta, - addig a ma már általános igazságkép elfogadott szocziálpolitikai elvek azt igazolják, hogy a jövedelem és az adó között a csupán számtani egyenlőség nem igazságos s csak átmeneti állapot az adózás által követelt áldozatnak belső, anyagi arányosságához, mely minden ujabb adóreformban megvalósitandó. Ez a fokozatos adókulcs alkalmazásának követelménye, melylyel az áldozatképesség mérlegeléséből kifolyólag együttesen merül fel a létfenntartásra szükséges legkisebb jövedelmek adómentesitésének kivánalma is.
Az elsőrendü életszükségletek fedezésére lekötött jövedelem adómentesitése első sorban a fogyasztási adók és az állami egyedáruságok lefelé ható irányzatának elengedhetetlen korrektivuma; másodsorban pedig a fokozatos adóztatás logikus előzménye, a progressziv skála kiinduló pontja. Ez a szocziálpolitikai felfogás, mely ujabban mindinkább áthatja a társadalmat s a törvényhozás minden ágazatában érvényesiti erejét, méltán helyet követel adórendszerünk reformjánál is.
Különösen hangsulyozni kivánom azonban, hogy bármennyire át legyek magam is hatva annak szükségétől, hogy mindenki áldozatképességéhez mérten viseljen kisebb vagy nagyobb adóterhet, mégis ugy a létminimum czimén kivánt adómentességet, mint a nagyobb bevételre nagyobb adókulcs alkalmazását egész következetességgel, minden egyes adónemnél keresztülvinni nem lehet. Nagy nehézségekbe ütközik e kettős feladat megvalósitása tárgyi adóin megtartása mellett, mert minden hozadéki, tehát tárgyi adónál, épen ugy mint a fogyasztási adóknál is, maga az adó tárgya - az adózó személyre való vonatkozás kizárásával - magában hordja az adókötelezettséget és ennek mértékét. A legkisebb törpebirtok feltétlenül ép ugy adótárgy, mint a legnagyobb latifundium, mindkettő egyenlő adókulcs alkalmazásával. Egészen más a helyzet a jövedelemadónál, a hol minden egyes adózónak bármely forrásból fakadó jövedelme összefoglalva, együttesen kerül adó alá s igy az adótárgy helyett az adóalany lépvén előtérbe, mind a létminimum adómentessége, mind a fokozatos adóztatás elve a legtisztábban érvényesülhet.
Keresztül is vittem ezt a két elvet a tervezett jövedelemadónál, melynek kivetési kulcsa progresszive. 0.7%-ból kiindulva 5%-ig halad, s e mellett a természetes személyeknél 600 K-ás létminimumot adómentesit. Ezt a létminimumot akkor, midőn adórendszerünket átalakitva, bevételeinket jelentékenyen megapasztjuk s a midőn több külföldi államban. (Pl. Szászország, Württemberg, Hessen) sincs ennél nagyobb létminimum, adott visznyok között magasabbra nem emelhetném. Ez a létminimum a dolog természeténél fogva nem vonatkoztatható a reáladókra s a tőkekamat és járadékadóra, a melyek tekintet nélkül az adóalap nagyságára feltétlenül fizetendők. De érvényesül ezekre nézve is annyiban, a mennyiben az adóköteles személyes összjövedelme mentesitve van a jövedelemadó alól az esetben, ha az 600 K-t meg nem halad.
Érvényesül továbbá a személyes keresetekből eredő jövedelmeknél, a mennyiben a szolgálati viszonyból eredő jövedelmek csakis a jövedelmi adó alá vonatnak, az általános kereseti adót fizetők pedig, ha jövedelmük a létminimumot meg nem haladja, nemcsak a jövedelemadó, hanem az általános kereseti adó alól is mentesitve vannak. A reform alá eső állami egyenes adók együttes bevételének kontingentálásában gondoskodtam arról, hogy az adómentes létminimum emelhető legyen az esetben, ha az emlitett adóknak bevétele az államnak eddig is elért jövedelmét, a 200 millió K-ban kontingentált összeget - a melyre az államnak elengedhetetlenül szüksége van - meghaladja. Ez esetben a többlet a javaslat 76. §-a szerint a létminimum felemelésére forditandó.
A jövedelemadótól eltekintve - mint már emlitém - a létminimumnak alkalmazását s a progressziv adóztatás megvalósitását nem tartom helyén valónak ott, a hol forrásainál vonjuk adó alá az adózónak bevételeit, mert hisz az egyes források elkülönitett adó alá vonása még nem képezheti ismérvét annak, hogy az adózónak más forrásokból nincs-e a létminimumot meghaladó, vagy pedig az ugyanezen forrás nagyobb tételeinél már fokozottabban adó alá vont magasabb bevétele. Sőt a külön jövedelmi források megadóztatása alkalmával némely esetekben, mint pl. a reáladóknál, a hol nem is egyéni vonatkozásában, hanem tisztán tárgyi alapon állapitják meg az adót, merőben lehetetlen is lenne a progressziv-adózásnak alkalmazása. Mi jogosultsággal birhatna, ha egy földbirtoknak 10.000 K-t tevő hozadékát, a mely azonban 100 tulajdonos között oszlik meg, fokozottabb adóval óhajtanók terhelni, mint egy más birtoknak csak 2.000 K-t tevő, de egy egyént illető hozadékát!
Hisz ezzel nem azt sujtanók, a kinek nagyobb a jövedelme, hanem ellenkezőleg a kisebb egyéni jövedelem kerülne magasabb adó alá. Ugy a létminimumot, valamint a fokozatos adóztatást teljes jogosultsággal csak ott alkalmazhatjuk tehát, a hol minden tárgyi támponttól eltekintve, egyéni vonatkozásaiban érintjük a jövedelmet s egy egyénnek bármely forrásból eredő összes jövedelmét vesszük az adó alapjául.
Az előadottak után alig szorul bizonyitásra, hogy az állandó kataszteren nyugvó földadóba, mint a massziv hozadéki adóba, a személyi vonatkozások belevitele, vagyis a létminimum és a fokozatos adózás alkalmazása, kiszámithatatlan bonyodalmakra és zavarokra vezetne; mert az adómentes létminimum megállapitása, a földadónak a kataszteren nyugvó kivetése mellett - még egy második, jövedelemadószerü kivetési eljárást is megkövetelne. Még inkáb fokozódnának ezek a bonyodalmak azokban az esetekben, a mikor a földbirtok rövid időközökben gazdát cserél, vagy ha valamely nagybirtok felaprózva sok kisbirtokos tulajdonába megy át, avagy forditva több kisebb birtok egy kézben egyesül. A föld folyton változó adója ingataggá tenné a földbirtok értékét, mely mindig kölcsönhatásban áll az adóval. Nem hagyható figyelmen kivül az sem, hogy gyakran változó adókulcs mellett hosszabb időre kiható gazdasági tervet késziteni és keresztülvinni nem lehet.
Mindez azt bizonyitja, hogy a földadó nem alkalmas arra, hogy rendszerében a létminimum adózatlanul hagyása és a progressziv adózás elve érvényesüljön. Nem alkalmas erre másik reáladónknak, a házadónak bérbeadó-alakja sem; mert ép ugy mint a földadónál, ennél sem lehet tekintetbe venni, hogy valamely bérpalota bérjövedelme sok tulajdonos között oszlik-e meg, avagy ellenkezőleg, több kisebb ház bérjövedelme egy háztulajdonosnál egyesül-e. Itt csak területek szerint alkalmazhatunk többféle béradókulcsot, hogy az adót igazságosabbá tegyük, a mint ezt javaslatba is hozom. Ellenben már a házosztályadónál, a hol a háztulajdonost mindig csak saját lakásának haszonértéke után adóztatjuk s igy az adóalanyra is figyelemmel kell lennünk, az adóztatásban bizonyos enyhe progresszió kifejezésre juthat. Igy halad a fokozatos adóztatás a nagyobb lakással együttesen, laásrészenkénti átlagban a házosztályadó I. fokozatában 2 koronától 6 koronáig, a II. fokozatban 2 koronától 8 koronáig és a III. fokozatban 3 koronától 10 koronáig.
A fentebb már előadott indokoknál fogva a tőkekamat- és járadékadónál az eddigi 630 K-ás létminimumot, mely a jogi személyekre ugy sem vonatkozott, eltöröltem. Eltöröltem pedig még azért is, mert ez a létminimum a takarékbetétek megadóztatásánál, a hol az adó levonás utján szedetik be, ép ez okból ma sem érvényesülhetett, tehát a létminimum egyenlőtlen adózást eredményezett eddig is.
Az általános kereseti adónál a fokozatos adózásnak szintén azok az okok mondanak ellen, melyeket a föladónál már emlitettem. Ezek a jövedelmek akárhány esetben szintén csak egy részét alkotják az adóköteles egyéb vagyonforrásokból származó jövedelmének; ennélfogva fokozatos adózás esetén az a szegényebb iparos, a ki összes vagyonát fektette iparába, sulyosabban adóznék, mint az a különben tehetősebb társa, a ki kisebb üzleti tőkével dolgozik. Vagy például mi értelme volna annak, hogy egy 200,000 K-ás jövedelmet nyujtó latifundiumhoz tartozó oly malom, melynek évi jövedelme 2.000 K, a fokozatos adózás következtében kisebb terhet viseljen, mint egy másik malomtulajdonos, a kinek a malmából ugyan 4.000 K jövedelme van, de e mellett egyebe sincs. Hisz azok, a kik az általános kereseti adóban a fokozatos adóztatást hangoztatják, a fenti példában felhozottnak épen az ellenkezőjére törekszenek, a mi pedig kivihetetlen! Másként alakul a helyzet a létminimumra nézve, a mennyiben az általános kereseti adónak a jövedelemadóval kapcsolatba hozott s a tiszta kinyomozására fektetett rendszere lehetővé tette, hogy a jövedelemadónak 600 K-ás létminimuma ennél az adónemnél is érvényesüljön.
A törvényjavaslatok formájára vonatkozólag megjegyzem, hogy az nem novelláris, hanem - a földadóra vonatkozó rész kivételével - adónemenként szerves egész. Az adóreform ugyanis minden egyes adónknál mélyreható változtatásokat létesit s mig egyes adónemeket megszüntet, addig ismét ujakat kreál, ugy hogy az áttekintés világossága és a megérthetés könnyebbsége mellőzhetetlenné tette az egész anyagnak adónemenkint elkülönitett összefoglalását és ép ez okból mellőztem a reformnál a codexszerüséget is. A novelláris jellegü törvényalkotás mig egyrészről amugy is eléggé bonyolult adórendszerünk áttekinthetőségét zavarná, addig nagy nehézségeket idézne elő annak gyakorlati eldöntésénél, hogy mi maradt érvényben a régi törvényekből és mit módosit az uj törvény. E törvényjavaslatokba tehát a reform keretébe bevont egyenes adóinkra vonatkozó változatlanul hagyott törvényrészletek és szabályok is felvétettek; az uj össze van kötve a régivel, de a régiből el van nyesve az, a mi az ujjal szerves összefüggésbe nem hozható.
Ez a módszer alkalmat nyujtott arra, hogy az egyenes adóztatás terén az évek hosszu során át megalkotott törvények, rendeletek, döntvények és határozatok szövevényes halmazából az ellentéteket kiküszöböljem, a hiányokat pótoljam és hogy bizonyosságot hozzak be ugy az adótárgyak és alapok meghatározásába, mint a sokszor ingadozó pénzügyi judikaturába. Követtem ezt a módszert azért is, mert köztudomásu dolog, hogy a jó közigazgatásnak egyik alapfeltétele, hogy a törvények ne csak világosak és könnyen megérthetők, de egyuttal kimeritök is legyenek. Különösen áll ez az adótörvényekre, mert a jgi képviselet az adóztatás terén a leggyérebben fordul elő s a felek rendszerint maguk védik érdekeiket. Ez okból az egyes adónemek anyagát szélesebb alapon tárgyalom s különösen három szempontra helyeztem a sulyt.
Az egyik, hogy az elvi diszpozicziók mellett, mintegy magyarázatul, a judikaturában felmerült vitás kérdések eseteit is felsorolom. A másik, hogy több oly természetü rendelkezést is megszövegeztem, mely a vonatkozó szakaszok egybevetésével törvénymagyarázat utján is megállapitható lett volna, nehogy a törvény hézagos volta a végrehajtási utasitásban járatlan adózó megtévesztésére s a kötelező bevallás folytán netáni megbüntetésére vezessen. A harmadik szempont: az adótörvényeinkben emlitett gyakorlati szabályok kiküszöbölésében fejeződik ki. Az 1868-ban törvényesitett adónemekről szóló XXII., XXIV. és XXVI. törvénycikkekben ugyanis az foglaltatik, hogy az eddig gyakorlatban volt szabályok, a menyiben ezen törvények által megváltoztatva nem lettek, továbbra is érvényben maradnak.
Az 1875-iki adóreform után ugyancsak hasonló rendelkezés foglaltatik az 1875:XXII. tc. 8., a XXIV. tc. 11., a XXVII. tc. 14. és a XXIX. tc. 39. §-ában. Kétségtelen tehát, hogy adótörvényeink tartalmának jelentékeny része még az alkotmány visszaállitását megelőző időből származó kormányrendeleteken alapszik, melyek az idők folyamán részint elavultak, részint pedig az élet követelményeinek megfelelőleg uj irányban módosultak s akárhányszor átlépték a törvénymagyarázat határait, törvényt alkotva önmagukban. Igy keletkeztek azután a judikaturában zavarok és félreértések, elvi ellentétek az utolsó fokon működő biróság és a miniszterium között, a melyeknek megszüntetése az adóreformnak szintén egyik fontos feladata volt.
A kivetési eljárás eddig részint az egyes adónemekről szóló törvényekben, részint pedig a közadók kezeléséről szóló 1883:XLIV. törvénycikkben volt szabályozva. Az egyszerüsités szempontjából, de meg azért is, mert a kivetési proczesszus az egyes adónemek anyagának integráns része s általa nyert tulajdonkép életet az illető adónem: a kivetési eljárást mindenütt az egyes adónemek anyagi diszpozicziói közé illesztettem be. A kivetés ezután is, ugy mind eddig a kir. pénzügyigazgatóságok (adófelügyelő), adókivető bizottságok és a községi (városi) közegek teljesitenék. Utóbbiakat az adókivetési munálatoktól nem mentesithetem, mert az előálló munkatöbbletet a pénzügyi adminisztráczió mai szervezetében nem birná el, egyelőre tehát csak munkaapasztásról gondoskodhatunk. A munka apasztása pedig jelentékeny mérvben bekövetkezik az I-II. osztályu kereseti adó eltörlése, de különösen a közszolgáltatások egyesitett kezelése folytán. A kivetési eljárás terén a kötelező bevallás álláspontjára helyezkedtem.
Az 1883:XLIV. tc. 15. §-ában a fél tetszésére bizott bevallást tehát annak kötelezővé tétele váltaná fel minden egyes adónemnél. A kötelező bevallás meeg volt eddig is a házadónál: érvényesült következményeiben a levonás utján beszedett IV. osztályu kereseti adónál és tőkekmatadónál; a földadókataszterben pedig a felvétel szerint minden gazdaságilag használható földterület adó alatt áll, következőleg adóeltitkolás itt sem fordulhat elő. Csak az egyenlő és arányos teherviselés elvének teszek eleget tehát a kötelező bevallás általánositásával, nehogy ennek hiányában az adó alól könnyen elvonható és hivatalból alig földerithető jövedelmek büntetlenül élvezzenek mintegy adómentességet. Az által, hogy az adózó fél nem minden adónemnél volt eddig vallomásadásra kötelezve s ebbeli mulasztása büntetheő nem volt, a adminisztratióra is felette sok munka hárult; mert nemcsak a jövedelem nagyságának kikutatása képezte feladatát, de felelőssége tudatában még különös sulyt kellett arra is helyeznie, hogy adóalapok és adótárgyak az adóztatás alól ki nem maradjanak. A bevallás kötelezővé tétele tehát nemcsak a helyes és igazságos adóztatás szempontjából szükséges, de egyben jelentékeny munkamegtakaritást is jelent, mert az adózó teendőit saját magával végezteti.
Bármennyire helyesnek és igazságosnak tartsam is azonban a vallomásadás kötelezővé tételét, a javaslatban számolnom kellett azzal a körülménynyel, hogy a vallomást a fél akárhány esetben egyáltalán nem, vagy helyesen nem lesz képes kiállitani. Ennélfogva minden egyes adónemnél azt proponálom, hogy egyrészt a községi (városi) közegek hivatalból, dijtalanul legyenek a fél segitségére a vallomás kiállitásánál, másrészt, hogy a hiányosan beadott vallomás jogi következményekkel még nem jár, s az a félnek a megjelölt hiányok pótlása végett visszaadandó. A bevallás kötelezővé tétele vonta maga után minden egyes adónemnél annak tüzetes szabályozását, hogy ki tartozik vallomást adni és mikor? Az időpontra nézve a 15 napi határidőt tartottam fenn megszokottságánál fogva, s ettől csak a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adójánál kellett eltérnem.
Ha a fél vallomást egyáltalán nem, vagy elfogadható vallomást nem adott, az adó kivetése eddig is hivatalból történt. Ennek szükségszerü folyománya az adatgyüjtés, az adóköteles jövedelmek kipuhatolása és megállapitása, vagyis a kivető közegek részéről az érintkezés oly egyénekkel, kiktől az adó megállapithatására támpontokat és utbaigazitást szerezhetnek. Igy jutunk el az adatszolgáltatás és tanuzás kötelezővé tételéhez. Ezt a felfogást adótörvényeinkben ma is megtaláljuk. Igy például az 1883:XLIV. tc. 16. §-a szerint a kivetési lajstromok az összeiró és a bevallásokat tett egyének meghallgatása után készitendők. Az 1875:XXIX. törvénycikk 17. §-a szerint: „A beadott vallomások kelőleg kihirdetett időben és helyen kitétetnek; azokat bárki megtekintheti, lemásolhatja és azokra vonatkozó észrevételeit a kir. adóhivatalhoz be is nyujthatja.”
Az 1883. évi XLIV. tc. 27. §-a értelmében a fél akkor is felebbezhet, ha az adókivető bizottság által hozott végzés eredményében aránytalanságot vél bebizonyithatni önmagára vagy másra kivetett adótételre nézve. A kötelező tanuzás és adatszolgáltatásra nézve a legeclatansabb bizonyitékot azonban a házadóról szóló 1868. évi XXII. törvénycikk 20. §-a szolgáltatja, aképen rendelkezvén, hogy a tényleges viszonyok és adatok iránt, melyekből bárkinek házbérjövedelme megitélhető, köteles mindenki tudomása szerint felvilágositást adni, ha erre a pénzügyi közegek által felszólittatik.
Ezt az utóbbi rendelkezést általánositom a javaslatban és viszem az egyes adónemeknél következetesen keresztül. A tanuzás és egyéb adatszolgáltatás megtagadását azonban - további magyarázatot alig igénylő okokból - jogi következményekkel nem sujtom. Nem tette ezt kifejezetten még Poroszország sem. Hogy az adó megállapithatására irányuló nyomozás és kutatás erőszakoskodássá ne fajuljon. és meg nem bizható informatióknak essék az administratio áldozatul, mely a munkálat értéktelensége mellett jogtalanságával az adózóban az elkeseredést csak növeli, gondoskodtam a nyomozásnak gátat vető korlátokról is a javaslatokban, a mennyiben kimondom, hogy tanu vagy szakértő nem lehet az az egyén, a ki a biróságok előtti peres eljárásban a vallomást megtagadhatja, vagy vallomástételre nem bocsátható. A vallomásadás kötelezővé tételének collariuma az elmaradt vallomástételből keletkezett adóeltitkolásnak megbüntetése, a melyet - az eljárás egyszerüsitése szempontjából porosz mintára - az adónak pótlék alakjában 5%-kal leendő felemelésében állapitottam meg általában.
Ettől csak nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknál tértem el, a hol az erősebb büntetést az a körülmény indokolja, hogy igen sokszor az adókivetésnél nagy érdekek forognak koczkán. Az adóeltitkolás biróságának pótlék alakjában való megállapitása módot nyujtott arra is, hogy ez a pótlék - a jogorvoslati eljárás során - hivatalból osztozzék az alapadó sorsában, a mi az adózóra nézve is a legtisztább helyzet és elejét veszi a külön jogorvoslati eljárásnak. Azoknak a szempontoknak alaposabb megismerése végett, a melyek az adóreformnál vezéreltek, az adók megállapitásának módjáról s az egyes adónemek egymás közötti arányáról kivánok még megemlékezni.
Az adók megállapitásánál azt az elvet valósitottam meg, hogy azoknál az adóknál, a melyeknél a helyi viszonyoknak és a jövedelemre kiható körülményeknek ismeretére van szükség, szóval a hol az adóalap megállapitása csak a viszonyok mérlegelése (taxatió) mellett történhetik, az adózók köréből alakitott adókivető és adófelszólamlási bizottságokra bizom az adó alapjának meghatározását s nemcsak magának az adózónak, hanem minden adókötelesnek hozzászólási jogot biztositok, szóval a legteljesebben keresztül kivánom vinni az önadóztatás elvét.
Ellenben azoknak az adóknak megállapitásánál, a melyeknél a taxatiónak szerepe nincsen, hanem az adó kivetése ugyszólván egyszerü számvetési művelet, az adókivetést a dolog egyszerüsitése végett az administrativ közegek hatáskörébe utalom. Az előbbiek körébe sorozom az általános kereseti adót és a jövedelmi adót, a második csoportba a többi adónemeket. Önként érthető, hogy az adózók érdekeinek megvédése végett utolsó fokon a közigazgatási biróság döntésének általában helyt adok s az administrativ uton kivetett adókra már másodfokon is az adóügyi bizottságok utján biztositom a független elbirálást. Az adónemek egymás közötti arányának megállapitásánál a dolog természetéből folyólag nagyobb adókulcsot kellett megállapitanom a fundált jövedelmeket érintő adókra s kisebb kulcsot a nem fundált jövedelmeket érintő adókra nézve.
A jövedelem biztossága és állandósága főleg a reáladókra, a föld és házadóra vonatkozik, mig az ingó tőke megadóztatásánál a fentebb már részletesebben kifejtett indokokból annak versenyképességére s adótechnikai szempontokból a valódi jövedelmeknek nemcsak a tőkekamat és járadékadóra, hanem a jövedelmi adóra is kiható kipuhatolása érdekében messze mérsékeltebb kulcsot kellett alkalmaznom. A földadó 20%-ban, a házbéradó 9-17%-ban, a tőkekamat- és járadékad 5%-ban, az általános kereseti adó, ha a kereset tőkével van összekötve, 5%-ban, ha tisztán személyes tevékenységen alapul, 4%-ban, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adója - a bányászat mérsékeltebb 7%-os és 5%-os adójának kivételével - 10%-ban, végül a jövedelmi adó kulcsa 0.7%-tól 5%-ig terjedő progressióban van megállapitva. Látszólag legmagasabb tehát a földadó.
Ha azonban figyelembe vesszük azt, hogy az éveken át szorgosan gyüjtött adatok s különösen a földbirtok valódi jövedelmét megközelitőleg leginkább feltüntető földbérleti adatok azt mutatják, hogy a bérleti összegek átlag kétszeresét teszik a kataszteri jövedelemnek, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a földbirtok tényleges jövedelme után 10%-ot alig meghaladó adó fizettetik. Ezeknek az adatoknak birálatánál nem hagyható figyelmen kivül, hogy azok nem a viszonylag még nagyobb jövedelmet biztositó kisbérletek adataira, hanem a középbirtokok bérleti adataira fektetvék, továbbá, hogy a bérletek emelkedő iránya azt mutatja, hogy a tényleges jövedelem egyre növekedik s hogy ebből folyólag a földbirtok tényleges adókulcsa egyre kisebb és kisebb leszen.
Az a feltünő különbség, mely a kisbirtokok magasabb és a közép- és nagybirtokoknak viszonylag kisebb bérleti összegei között igazolható, ismét annak a bizonysága, hogy a birtok nagyságával arányban kisebbedik a tényleges jövedelem, vagyis, hogy a nélkül, hogy a földbirtokra valójában progressiv adókulcsot alkalmaznánk, nagyjában és általában ugyanazon adókulcs mellett is a földbirtok fokozódó nagyságával járó viszonylagos kisebb jövedelemben rejlik a földbirtok adójának progressivitása. Viszonylat sokkal magasabbnak kell tekintenem a házbirtokoknak 9%-tól 17%-ig terjedő adókulcsát.
Elviselhetővé teszi azonban a házbirtokból eredő jövedelemnek nemcsak állandó természete, hanem a tapasztalat szerint egyre növekedő aránya. Elviselhetővé annak liquid volta és rendszerint biztos befolyása, elviselhetővé végül az a körülmény, hogy az éppen a jövedelem emelkedő irányánál fogva viszonyaink között átlag még jó ideig valójában a bérlőre hárittatik át s tulajdonkép ennek terhét képezi. A házadó százalékát általában kikerekitem s ezáltal kissé mérséklem, a 15.000-nél kevesebb lakóval biró helyeken és gyógyfürdőkben s még inkább az 1,000-nél kevesebb lakóval biró helyeken jelentékenyen leszállitom, a mennyiben 15%-a helyett 11 s illetőleg 9%-ban állapitom meg.
Egyedüli kivételt a 15.000-nél több lakóval biró városok képeznek, a melyeknél a házadó változatlanul 15% marad. Indokát ennek abban találom, hogy a házbérek épen ezeken a helyeken mutatnak leginkább növekedő irányt. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adóját a jelenlegi 10%-ban kivánom megállapitani, a mit ezen rendszerint nagyobb tőkével dolgozó vállalatok nyereségesebb keresete s versenyképessége socialpolitikai indokokból tesz igazolttá. Ezeket a vállalatokat ugyanezekből az indokokból pótlék czimén, - a jövedelemadóval is kikerekiteni kivánom.
Látszólag ellentétben áll ugyan a jövedelemadónak a személyes jövedelem összességére alapitott természetével, hogy ez nem physikai személyekre is alkalmaztassék, de az emlitett socialpolitikai indokokon kivül e mellett szól, hogy ezek most általános jövedelmi pótadóval terhelvék s ezen adónak eltörlése folytán menekülnének ezen adó alól, holott az a körülmény, hogy a birtokukban levő adómentes papirok jövedelme kereseti adójuk megállapitásánál adó alá kerülő jövedelmükből levonatik, sok esetben egyenesen illusoriussá teszi azt, hogy valódi jövedelmüknek megfelelőleg adózzanak.
Ennek az eddig szokásos adóztatási módnak érintetlenül hagyásával tehát a jövedelmi adót reájuk is kiterjesztve kivánom valódi keresményüket legalább ezen az uton az adózás körébe vonni. A tisztán iparral foglalkozó vállalatok maximális jövedelmi adóját az eddig is fizetett általános jövedelmi pótadó mai mértékéig kivánom korlátozni nemcsak iparfejlesztési szempontból, hanem azért is, mert ezek ily adómentes s adó alá nem kerülő értékpapiroknak rendszerint nincsenek birtokában.
Az általános kereseti adó 5 és 4%-os kulcsai között mutatkozó különbözetet a keresetnek biztonsága és állandósága tekintetében fennálló különbség teszi indokolttá, mig a kulcsnak a mai 10%-ról 5, illetőleg 4%-ra történt leszállitása az által van igazolva, hogy a mai magas adókulcs lehetetlenné teszi a valódi jövedelemnek kipuhatolását s ha az adó kulcsát ily jelentékenyen le nem szállitandók, illusoriussá tenné a jövedelmi adó alkalmazását. A jövedelmi adónak 0.7%-tól 5%-ig terjedő kulcsa maximális határát tekintve, megfelel a legtöbb államban alkalamzott kulcsnak. Fokozatait és beosztását tekintve természetesen nem alkalmazkodhattam más államokhoz, hanem saját viszonyainkhoz.
Kiindulási pontul azt kellett venne, hogy a fokozódó adónak közepes kulcsával érintsem a nálunk általánosabbnak vehető közepes jövedelmet s fel és lefelé ehhez alkalmazzam a fokozatokat. Befejezésül ide iktatjuk még a reform valószinü pénzügyi mérlegét. A reformban megszünt adónemeknek az 1906. évre szóló kivetése kitesz: 1. az I. oszt. keresetadónál kereken 4 millió K-t. 2. a II. oszt. keresetadónál kereken 19.7 millió K-t. 3. a III. oszt. keresetadónál kereken 25.3 millió K-t, 4. a IV. oszt. keresetadónál kereken 7.7 millió K-t, 5. a bányadónál 0.5 millió K-t, 6. az ált. jövedelmi pótadónál 38.5 millió K-t, öszesen 95.7 millió K-t. Ezzel szemben a fedezet: a) a jövedelemadó contingense a javaslat szerint 46 millió K. b) az állandó illetményre eső jövedelemadó (a mai általános jövedelmi pótadó 1 millió K összegének betudásával) 8.7 millió K. c) az általános keresetadó contingense 28 millió K, összesen 82.7 millió K. A hiány tehát 14 millió K, mely összeg a tőkekamat- és járadékadó 12.6 millió K-t tevő kivetési összegének felére történt leszállitásával még 6.3 millió K-val emelkedik.
Az összhiány tehát abban a feltevésben, hogy a jövedelemadó a teljes contingenst, a föld- és házadó reformja pedig az eddigi bevételeket biztositja, 20 millió K-ra tehető. Sőt ha tekintetbe veszem, hogy a contingensek biztositása végett pótkivetésnek csak akkor van helye, ha a contingentált jövedelem 5%-ot meghaladó hiányt mutat, s hogy a pótkivetésnek is csak az eredetileg kivetett adó 40%-áig terjedhetnek: a minden valószinüség szerint beálló hiány a 20 millió koronát is jóval meg fogja haladni. Nyugodtan állithatom ezek után, hogy állami életünkben ez az első adóreformjavaslat, mely adóemelést semmiféle burkolt alakban sem rejt magában s a melynek az a legfőbb czélja, hogy az adóztatás terén mellőztessenek egyrészről a megokolatlan előnyök, másrészről pedig a tulterheltetések és ez által adórendszerünk igazságosabb és egészségesebb alapokra fektettessék.
Az általános kereseti adó és a jövedelemadó contingentálásában kifejeződő az a gondoskodás, hogy az államnak ezekből az adókból származó mai bevétele - az államháztartás egyensulyának megóvása érdekében - lehetőleg nagyon ne csökkenjen, állami életünk tovább fejlődésének csak garantiája akar lenni; mert tekintve azokat a rendkivüli nagy politikai és gazdasági érdekeket, melyek az államháztartáshoz ezernyi szállal fűződnek, a pénzügyi egyensuly fenntartását oly elsőrendü állami feladatnak kell elismernünk, melyet bármily fontos más czélért feláldozni vagy csak veszélyeztetni is - nem szabad.
Az egyenes adók reformjának egységesen átgondolt tervezete szerint: az általános jövedelmi pótadó helyébe a valóságos személyes jövedelemadó lép.
Az általános jövedelmi pótadót törvényhozásunk a magyar államháztartás egyik legnyomasztóbb korszakában az 1875. évi XLVII. törvénycikkel alkotta meg. Czélja nem annyira az adóteher arányos eloszlása, mint inkább a pénzügyi helyzet javitása és egyenesen az állam bevételeinek fokozása volt. Lényegében nem is más ez az adó, mely jelenleg az 1883. évi XLVI. törvényen nyugszik, mint különböző adóink százalékos fölemelése; tehát csak névleg „jövedelmi adó”. Jövedelemadó ugyanis az adófizető tényleges jövedelmének és személyes jövedelme összességének keresése nélkül csupán tárgyi alapokra fektetni - a jövedelmi források szétszortsága szerint - ugyanegy személyre több összegben és különféle helyeken kivetni lehetetlen. Az általános jövedelmi pótadó életbeléptetése után a személy adózóképességével alig számoló hozadéki adórendszerünk hiányai még érezhetőbbekké váltak, mert ha az aránytalan adóalapokra százalékokat vetünk ki, az igazságtalan tehereloszlást a százalékok arányában csak növeljük. Kétségtelen tehát, hogy az általános jövedelmi pótadó, vagyis az az adónem, mely az alapkivetések igazságtalanságait másodszor terhével tetézi, egyenesadóink újjáalkotásának arányosító munkájánál fenn nem található. A midőn pedig az általános jövedelmi pótadót eltöröljük és azt - az adóreform legmélyebbre ható változtatásaként - a személyes jövedelemadóval helyettesítjük, egyenesen a korszellem követelményének teszünk eleget.
A magyar törvényhozás sem állhat ugyanis ellene annak az áramlatnak, mely átjárva az összes kultúrállamokat, az általa képviselt eszme tudatos vagy öntudatlan szolgálatába hajtja az emléket. Ez az eszme, melyet az adórendszer fejlődésének filozófiája ma világszerte megkövetel és a változatlan természeti törvények erejével országról-országra megvalósit, a gyengébbek védelmében áll s annak követelésében fejezhető ki, hogy minden adózó szolgáltatási képessége arányában, ugy járuljon az állami kiadások fedezéséhez, hogy az adó fizetésével a lehetőségig egyenlő áldozatot hozzon. Ez az előszabott czél pedig csak a személyes jövedelemadó behozatalával közelíthető meg.
Modern állami adórendszer ugyanis jövedelemadó nélkül nem is képzelhető. Az arányos és igazságos teherelosztás megvalósitása végett nélkülözhetetlen az az alanyi szempontokon nyugvó személyi adó, mely az adózó összes jövedelmét összefogva, mérlegeli ugy szabad jövedelmét, mint szükségszerü kiadásait s ezek alapján meghatározza szolgáltatási képességét. Mig az elsőrendü életszükségletek fedezésére szükséges összeget, mint létminimumot, az adóztatás alól kihagyja, addig az ezen túlterjedő jövedelmet növekvő adóerejének arányában fokozatosan emelkedő adókulcs alá vonja. A jövedelemadónak, mint kiválóan személyi adónak az a sajátossága, hogy egész berendezésével a létminimum érintetlenül hagyása és a fokozatos adókulcs alkalmazása által korunk mindinkább előreörő két sociálpolitikai követelését érvényre juttatja, a mi nemcsak tért nyujt, hanem ma már szinte elválaszthatatlan, előkelő helyet biztosit a jövedelemadónak minden ujjáalkotott adórendszerben.
A jövedelemadó többi előnyei is szembetünők. Ezek révén különösen fontos hivatást fog betölteni a mi adórendszerünkben, melynek tagozatai még mindég jelentékeny szerepe lesz e hozadéki adóknak. A jövedelemadó az adózónak bármely forrásból fakadó összes jövedelmére s nem - mint egyéb adóink - a jövedelemnek csak egyes elemeire irányulva, leginkább összhangba hozható az egyesek teherviselő képességével; figyelembe veszi mindazokat az egyéni körülményeket, melyek a fizetőképesség csökkentésére ls növelésére kihatnak. Mig a többi adóink a változó jövedelmek megadóztatásánál, sőt még a kataszteri tiszta jövedelem megállapitásánál is, jobbára csak föltevésen, vélelmen, valószinüségen és átlagon alapulnak, addig ezek helyébe a jövedelemadónál a bizonyosságnak, a tényleges eredménynek, a valóságnak és, a mi fő, az egyéni körülmények beható figyelembevételének kell lépni.
A jövedelemadó a legjobban érvényre fogja juttatni az általános teherviselés elvét, mert mig egyrészt utóléri azokat a jövedelmeket, a melyek ma, adórendszerünk hézagossága mellett, egyáltalán nem adóznak, addig másrészt a lehetőségig gátat vet a más adónemnél oly gyakori adóátháritásnak, a melynek révén az erős adóalanyok a törvnyhozótól nekik szánt teheről, a gyöngébbek kétszeres megterhelésének rovására, általánosan szabadulni törekednek. Folyton fokozódó állami szükségleteink mellett előnye a jövedelemadónak az is, hogy az adókulcs minden emelése nélkül, a nemzeti jövedelem gyarapodásával együttesen növekszik s annak mintegy fokmérője. De szükségük van a jövdelemadóra, mint a többi adók correctivumára is.
Abban ugynais, hogy az egyéni tevékenység által előidézett jövedelmi különbségeket számba veszi, gyökerezik a jövedelemadó jogosultságának egyik alapja. Igy az egyenes adók correctivuma. Abban pedig, hogy a létminimum adómetességével és a fokozatos adó alkalmazásával az egészen kis jövedelmet nem érinti, a nagyobbat pedig növekedése arányában felülségének, a szabad jövedelemnek nagysága szerint emelkedő adókulcs alá vonja s ezzel megszünteti a vagyonosabb osztályoknak a közvetett adókhoz való aránylag csekélyebb hozzájárulásából származó előnyeit, rejlik a jövedelemadó jogosultságának másik alapja. Igy lesz a közvetett adók correctivuma is.
A jövedelemadó természetéből folyó szükségszerü követemény, melytől e javaslat készitésénél sem lehetetett eltekinteni, hogy ez az adó kiterjedjen az adózó egész jövedelmére, nem látogatva azt, hogy a jövedelem egyes részei nem fakadnak-e esetleg a többi adók alól kivett bevételei forrásokból. Ennek a sarkalatos alapelvnek folyományaként a jövedelemadó alapjául veendő az a jövedelmi rész is, mely adómentes földbirtokból, házból, iparvállalatból és más haszonhajtó foglalkozásból, végül adómentes értékpapirokból származik. Ennélfogva tekintet nélkül arra, vajjon valamely jövedelemrész az adóztatásnál adó alá esik-e vagy sem, mihelyt az adóalanynál összefutó összegében a létminimumot meghaladja, a jövedelemadónál adó alá vonandó.
A jövedelemadót több állam, igy Ausztria is, meglévő adói mellett, mint részben uj terhet volt kénytelen behozni, ép azért nem is contingentálta. Ezzel szemben mi abban a helyzetben vagyunk, hogy a jövedelemadó behozatala nálunk nem jelent uj terhet, hanem csak uj - a közvélemény által is mind jobban követelt - rendszert, melynek életbelépte az általános jövedelmi pótadó teljes megszünetésével kapcsolatos. A jövedelemadó tehát csak elveiben uj, de nagyrészt ugyanazokat az adóalanyokat s adóalapokat érinti majd igazságosan, melyeket egy ma létező, de tökéletlenségei miatt eltörlendő adó terhel igazságtalanul. Igy a magyar adótörténet fejlődését követve, organikus módon valósithatjuk mega korszerü eszméket s ez uton önkéntelenül, az utánzás szándéka nélkül, illeszkedünk be a külföldi mintaszerü adórendszerek keretébe, mely törekvésünket csak az államháztartás által támasztott igények kellő mérlegelése befolyásolja.
Ezzel a jövedelemadó pénzügyi czéljának keretei is adva vannak, mert a jövedelemadónak contingentálása - a javaslat 75. §-a szerint - teheremelést épen nem, ellenkezőleg inkább tehercsökkenést jelenthet. Czélja csak az, hogy az adózó közönséget a nyilt vagy rejtett adóemelés, az államkincstárt pedig az adócsökkenés nagyobb veszélye ellen egyaránt becsületesen biztositsuk. Ezt az óvatosságot még a gazdag Poroszország is alkalmazta jövedelemadójának 1891-ben bekövetkezett megalkotásánál; annál nagyobb szükség van erre nálunk, a hol a lakosság egy részének jelentékenyen kisebb adóerejénél, fejletlenebb adóerkölcseinél és a pénzügyi administrátióban alkalmazott munkaerők lényegesen csekélyebb számánál, tehát a pontos keresztülvitel fokozott akadályainál fogva, a személyes jövedelemadó behozatalától - különösen az első időben - nem várhatunk oly nagy eredményeket, mint a minökre ez a modern adónem például Poroszországban, Szászországban vagy még Ausztriában is tényleg vezetett.
A contingens 46 millio korona főösszegére vonatkozólag megjegyzem, hogy az egyrészt a szolgálati járandóságokra eső 1 millió korona általános jövedelmi oótadónak leütése után ennél a megszüntetett adónemnél még fennmaradó 37.5 millió korona kivetési összegből alakul, másrészt a szintén eltörlendő II. oszt. keresetadónak 19.6 millió koronát tevő kivetéséből még 8.5 millió koronát, vagyis akkora összeget olvaszt be magába, a mekkorát a már tárgyalásra beterjesztett novellának törvénynyé válta után - az átmeneti idő alatt - a II. osztályu keresetadóból bevételként várhatunk.
A szolgálati viszonyból eredő járandóságokra eső 1 millió K általános jövedelmi pótadó, nemkülönben ezen járandóságoknak 7.7 millió K-át tevő IV. osztályu kereseti adóját a contingensből azért vettem ki, mert ezeknek az illetményeknek jövedelemadója - az alább következő okokból - a jövedelemadóban is voltakép külön illetményadóvá tömörül, tehát a contingensbe nem tartozik és a javaslat 75. §-ában emlitett pótelőirás esetén sem jöhet számitásba. A köz- és magánszolgálatban levők ebbeli járandóságait jelenleg a cselédekre s a segédekre s a napidijasokra nézve az I. oszt. kereseti adó, a többi adókötelezettekre nézve pedig az e czélra létesitett külön adó, a IV. oszt. kereseti adó és az ezzel társuló általános jövedelmi pótadó vonja az adóztatás jogkörébe.
A IV. osztályu kereseti adó fokozatosan emelkedő kulcsa 1%-kal kezdődve, 12.000 K évi illetménynél éri el az 5%-ot, 15.000-nál már 6%, 20.000 K-nál 7%, 60.000 K-nál 9% és feljebb mindinkább megközeliti a 10%-ot. Erre a magasabb illetményeknél közel 10%-os alapadóra még ránehezedik (a vidéken 3000, a székesfővárosban 4000 K vagy ennél nagyobb járandóságoknál) az általános jövedelmi pótadó, a maga 35%-os terhével, ugy, hogy a magasabb illetmények - az országos betegápolási pótadót nem is számitva - a véghatárban ma közel 13 1/2%-os állami adót viselnek. Kétségkivül oly erős adózatás ez a magasabb és az állam előtt többnyire az utólsó fillérig ismeretes jövedelemmel szemben, melyhez csak megközelitőleg hasonlót sem találunk más államok adótörvényei közt. A midőn tehát egyenesadóinkat az arányos teherviselés érdekében ujjáalkotjuk, tekintettel arra, hogy itt nem is fundált jövedelemmel állunk szemben, gondoskodnunk kellett a teher egy részének csökkentéséről. Ezt pedig reform egységes concepciójának megfelelően ugy érhetjük el a leghelyesebb módon, ha a IV. osztályu kereseti adót, mint külön adót, megszüntetjük és a jövedelemadóba olvasztjuk be.
Tagadhatatlan azonban, hogy a javaslat 49. §-a szerint a szolgálati járandóságokra nehezedő jövedelemadónak külön illetményadó jellege a beolvasztás daczára is megmaradt, a mint ezt fentebb már megemlitettem. Erre a megoldásra két okból volt szükség. Először, mert a szolgálati járandóságokra eső jövedelemadót csakis ez által tehettem az adópótlékok alapjává, nehogy azok a törvényhatósági és községi pótadóktól mentesek maradjanak; másodszor, mert a jövedelemadónak enyhébb adótételeit csakis ily módon lehetett a mai teher mértékét megközelitő pótlékkal a magasabb illetményeknél kiegésziteni. De ezen bizonyos tekintetben külön kezelést igénylő szátválasztás daczára is a jövedelmi adó keretébe kellett vonnom az állandó illetmények megadóztatását, mert kiegészitő részét képezik, az adókötelesek netalán más jövedelmei forrásból is huzott s a jövedelemadónál együttesen adó alá vonandó összjövedelmének.
A magasabb állandó illetmények közel 13 1/2%-os mai megadóztatásával szemben ugyanis a tervezett jövedelemadó progressziv kulcsának végső határa csak 5%. Minthogy azonban a mai teher lehető fenntartása közös sorsa bármely forrásból fakadó bevételeiknek, a 8 1/2%-os adómérséklést az állandóság bizonyos jellegével biró illetmények megadóztatásánál, az egyenlő teherelosztás elvének a másik oldalról való megsértése nélkül szintén nem javasolhatók. ezért kellett az évi 6000 K-t meghaladó szolgálati illetményekre vonatkozólag e javaslat 66. §-ába még külön jövedelempótlékot beilleszteni, melynek a jövedelemadóval együttes végső határa a 40.000 K-án felül emelkedő jövedelmeknél 11%, tehát 1%-kal még mindig nagyobb, mint az a teher, mely az általános kereseti adóban adó alá vont legnagyobb jövedelmekre - a kereseti és jövedelemadóban együttvéve - a végső határban 10%-kal nehezedik. A szolgálati járandóságoknak a reform szerint alakuló adóterhét az államszolgálatban levőknél az 1. szám alatt mellékelt külön táblázatok negyedike tünteti fel.
Miután az állami alkalmazottakra nézve lehető kötelezettséggel azt a szempontot kivánom érvényesiteni, hogy az illetményeik után a mainál nagyobb adóterhet ne viseljenek, a javaslat 21. §-ában azt az intézkedést kellett felvennem, hogy IV-XI. fizetési osztályokba sorozottak lakpénze a jövedelemadó és pótlékának megállapitásánál mindig csak a negyedik lakpénzosztályra nézve megállapitott lakpénz összegével számitassék. Ezt a rendelkezést kellett felvennem azért is, mert különben a különböző helyeken állomásozó állami alkalmazottak, a kik ma, midőn csak az alapfizetés képezi az időalapot, egyforma adóval terhelvék, a különböző lakpénz hozzászámitásával különböző terhet viselnének, a mi tekintettel arra, hogy a különböző helyekre nézve különbözőleg megállapitott lakpénz a drágább lakásviszonyokban leli indokát, annak a jövedelemadónál figyelemre veendő elvnek sérelmével járna, hogy az adófizetési képességre lefolyást gyakorló körülmének is figyelembe vétessenek. De döntő volt ennek a rendelkezésnek javaslatba hozatalánál, hogy a lakáspénzek a jövedelemhez való számitása folytán a kisebb illetmények a jövedelmi adó fokozatai által nagyobb adóval lennének terhelve, mint a jelenlegi IV. oszt. kereseti adó. Az 1. szám alatt mellékelt táblázatok mutatják, hogy az első, második és harmadik lakpénzosztályokba sorozott helyekre nézve megállapitott lakpénzek hozzászámitásával az adóteher emelkednék. Ezért kivánom általában a negyedik lakpénzosztályra megállapitott lakpénzt hozzászámitani, mert ez által már az alsóbb fizetési osztályokban is adómérséklés fordul elő s csekély emelkedés csak egyes fokozatokban mutatkozik.
E törvényjavaslat általános részében kell még megemlékeznem az ugynevezett távolléti adó behozataláról is. (23. §) A küzelmultban 52 törvényhatóság kérvénye érkezett az országgyülés képviselőházához, a magyar földnek magyar kézen való megtartását előmozdító törvények alkotását és ezek között azoknak, a kik jövedelmüket a külföldön költik el, erősebb megadóztatását sürgetve. A képviselőház a kérvényeket pártolólag adta ki a kormánynak. Habár ennek, az 1848. évi adóreformban már szereplő távolléti adónak pénzügyi eredménye jelentéktelen is ( a mult század kilenczvenes éveiben a távollevők földadója 1.115.689 K volt), mégis ugy közjogi, mint közgazdasági és társadalmi szempontokból megokolt a távollevők terhelőbb megadóztatása. Az idegenek birtokszerzése hazánkban az utóbbi évtizedek alatt növekedett, ugy hogy jelenleg közel két millió kataszteri hold magyar föld van idegen kézen. Az ilyen térhóditás ellen szomszéd államaink is védekeznek. Oroszország példája mellett ott van Romániáé, a hol a külföldön lakó földbirtokos a földadónak kétszeres összegét viseli.
Tekintettel arra, hogy a gyakorlati kivitel szempontjából csakis a jövedelemadónál, mely adónem az egyéni körülmények vizsgálatára is kiterjeszkedik, lehet helyesen a távollevőket erősebben megadóztatni, ennél az adónál hozom javaslatba, hogy azoknak a föld- vagy háztulajdonosoknak, a kiknek a magyar állam területén állandó lakhelyük nincs és a belföldön évenként legalább négy hónapig nem időznek, az ingatlan birtokukból származó jövedelme a jövedelemadó alapjául kétszeresen számitson. Megjegyzem, hogy a külföldieknek ily módon leendő erősebb megterheltetése vám és kereskedelmi szerződéseinknek a belföldiekkel való egyenlő elbánás elvét biztositó rendelkezéseivel nem ellenkezik. A külföldön tartózkodókat ugyanis az adóztatásnak ez az alakja egyaránt érinteni fogja, legyenek azok akár a magyar vagy más állam polgárai, mert a nagyobb adóteherviselés kötelezettsége nem az állampolgárságban való különbségre, hanem a külföldön való tartózkodásra van alapitva.
Tekintettel arra, hogy a többi adónemeknél is mindenütt csak egy évi jövedelem képezi az adó alapját és okulva a tapasztalatokon, a melyeket a jövedelemadónak 1906-ban bekövetkezett módositása alkalmával az indokolásban a porosz pénzügyminiszter felhozott, a jövedelemadó kivetésének alapjává általában a megelőző évi jövedelmet tettem. Ez alól csak az állandó jellegü szolgálati járandóságokat vettem ki, melyek az adókivetés időpontjában fennálló nagyságukban alkotják az adóalapot. A jövedelmet szolgáltató vagyon állaga pedig a becslésnél az összeirás idejében meglevő állapot szerint veendő tekintetbe. A ki tehát pl. a mult évben földbirtokos volt, de a folyó évben földbirtoka már nincs meg, annál ennek a volt vagyonforrásnak jövedelme már nem vehető számitásba.
A jövedelemadónak lényegéből folyó sajátsága, hogy az adókötelezettség megállapitásánál első sorban a személyi szempontok lépnek előtérbe, a tárgyi körülmények pedig csak másodsorban veendők figyelembe. Igy tehát az adókötelezettség szempontjából döntő körülmények: az állampolgárság és az állandó tartózkodás és csak azután a jövedelemnek belföldi vagy külföldi eredete. A jövedelemadó alanyai ugyanis csak azok lehetnek, a kik az állam hatalmi körébe tartoznak, akár mint állampolgárok vagy legalább, mint az állam területén huzamosabban tartozkodó egyének, akár pedig mint a belföldről származó és adótechnikailag is megállapitható jövedelem élvezői. A jövedelemadó fizetésének alanyi kötelezettsége e szerint vagy az állampolgárságon, vagy az állam által nyujtott oltalmon alapszik. Annak az elvi kérdésnek elbirálásánál, hogy a természetes személyeken kivül vajjon a jogi személyek is alanyai legyenek-e jövedelemadónak vagy nem, abból kellett kiindulnom, hogy az általános jövedelmi pótadó egyaránt mindenkit terhel, tekintet nélkül arra, hogy fizikai vagy jogi személy-e.
Minthogy pedig az általános jövedelmi pótadó helyébe a jövedelemadó lép, ennélfogva már a pénzügyi eredmény érdekében is általánosságban véve ki kellett terjeszteni a jövedelemadót a jogi személyekre is, mint a hogy ezt a szász minta után - kisebb-nagyobb mértékben - a külföldi törvényhozások zöme is teszi. Ezt az elvet általánosságban fenntartva, egyes kivételeket mégis létesiteni kellett. Nem szabad ugyanis a jövedelemadóban - a részvénytársaságoktól és a szövetkezetektől eltekintve - oly jogi személyeket (vagyonközösségeket) megadóztatni, a melyeknél a jövedelem közvetlenül a tagoknak járó részesedés alakjában felosztásra kerül. Ezért kellett az adókötelezettség meghatározásánál kiválasztani és felsorolni azokat az adóalanyokat, a melyeknél az emlitett eset kevésbé fordul elő, s ha mégis előfordulna, a törvényjavaslat 5. §-ának 6. pontja a jövedelemnek ezt a részét a fizikai személyeknél az adóalapból kihasitja.
A részvénytársaságokat és a szövetekezeteket azonban feltétlenül be kell vonnunk a jövedelemadóba, mint e vállalatok kereseti adójának pótlékába, a már elmondottakon kivül különösen a következő okokból: 1. mert a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyesületek adójában, valamint az általános jövedelmi pótadóban együttesen ma is 13%-os adóterhet képviselnek és az egyesitett tőkében felhatalmazott erőnél fogva ezt meg is birják; és 2. mert a tőkekamat- és járadékadóról szóló törvényjavaslatban az ugynevezett betéti tőkekamatadó kulcsát 10%-ról 5%-ra mérsékelem, tekintettel pedig arra, hogy a pénzintézetek mai üzleti versenye mellett a betéti tőkekamatadót végeredményben maguk a pénzintézetek viselik, ez az 5%-os adómérséklés tulajdonképen a pénzintézeteknek juttatott oly kedvezmény, melyet az arányos tehereloszlásnak és az államkincstár érdekeinek megvédése szempontjából más uton legalább részben ellensúlyozni kellett.
Ezek az okok döntöttek a mellett is, hogy a befizetett alaptőke bizonyos százalékának az üzleti eredményből való levonását a jövedelemadó alapjának megállapitásánál ne engedjük meg. A részvénytársulatok és szövetekezetek jövedelemadókötelezettségét a német jövedelemadó törvények általában szintén kimondják. Csak Ausztriában nem esnek jövedelemadó alá, de ép ezért az osztrák törvény egyrészt az alaptőkének minden 1000 koronája után 1%-os adóminimumot állit fel, másrészt pedig kimondja, hogy azok a részvénytársaságok, melyek a befizetett részvénytőke 10%-ánál nagyobb osztalékot adnak, azon összeg után, mely a 11-15%-os felosztásra került osztalékot jelenti, a 10%-os kulcson felül még 2%-kal, az ezt meghaladó felsoztásra kerülő után pedig 4%-kal adóznak.
Ez a szakasz úgy közgazdasági, mint adópolitikai és czélszerüségi okokból azt az elvet mondja ki, hogy minden háztartás jövedelme, mint azdasági egység, együttes egészként vonandó adó alá. Ennek a rendelkezésnek jelentősége - az adótechnikai előnyökön kivül - a jövedelemadó fokozatos adókulcsában domborodik ki. Figyelemmel ugyanis a progressziv adóztatásra, csak akkor közelithetjük meg a szolgáltatási képesség szerint való adóztatás kitüzött czélját, ha a jövedelem megállapitásánál a családot, a közös házastárst tesszük adózó egységgé. A közös háztartásban együtt élő személyeknek ez az összevont adóztatása a progressziv alapon nyugvó jövedelemadónak szükségszerü követelménye.
Ez az alanyi adó ugyanis az adózó személyes viszonyainak és gazdasági helyzetének mérlegeléséből indul ki, tehát nem hagyhatja figyelmen kivül azt a társadalmi közösséget sem, mely a közös háztartásban és különösen a családban együttes adóerőként jelentkezik. E közösség folytán a háztartásban részes tagok teherviselőképessége külön-külön meg sem itélhető, ugy, hogy a közös háztartás csak a maga egészében fejezheti ki azt a gadasági egységet, mely - szemben fizikai és a jogi egységgel - a jövedelemadó alanyává tehető. Ennek a gazdasági egységnek személyenként való felbontása csak a helyzetnek meghamisitása és az adóztatásnak a valósággal ellenkező irányba való terhelése volna. De az arányos adóztatás is azt követeli, hogy a közös háztartás tagjainak a családfő rendelkezése alá kerülő jövedelme a maga egészében vétessék adó alá, nehogy a fiktiv szétdarabolás alacsonyabb adótételének alkalmazására, esetleg létminimum határáig adómentességre vezessen és megdöntse azt az elvet, melyet a fokozatos adózás és a létminimum érintetlenül hagyása jelent.
A gyakorlatban ugyanezt az elkerülendő eredményt visszaélések utján is elő lehetne idézni a háztartás alapján való együttes adózás rendszerének elejtése esetében: az egyedül kereső családfő vagyonának és jövedelmének szinleges szétosztásával különben is az igazságos adóztatás követelményét sértenők meg, ha azt a családot, a melynek csak egy tagja kereső, a többi pedig eltartott, erősebben adóztatnók meg, oly családdal szemben, a hol több tag keres. Annak elbirálásánál, kik és mikor tekintsenek az adóztatás szempontjából közös háztartásba levőknek, általában a porosz jövedelemadótörvényben megnyilatkozó felfogást követelem. Ez felel meg magánjogunk rendelkezésének is, a mennyiben a kiskoru gyermekek vagyonát a szülő, a nő hozomáynát és a közszerzeményt pedig a férj kezeli, ugy hogy habár a vagyon tulajdonjoga elkülönitve is van, az abból folyó jövedelmet együtt és egymásért birják.
A 4-5. §-okhoz
A 4., 5. szakaszok a jövedelemadó alól létesitendő személyi és tárgyi mentességeket foglalják magukban. A felsorolt adómenetességek - a létminimum érintetlenül hagyásán kivül - részint a nemzetközi jognak a területenkivüliségre vonatkozó elvén, részint pedig már meglévő törvényeink rendelkezésein alapulnak. Ezek közül csak a létminimum czímén nyujtandó adómenetesség kiván némi megvilágositást. Kétségtelen, a tények igazolják, hogy az adómentes létminimum nagysága minden államban a hazai viszonyok kellő mérlegelésével állapitható csak meg; ennélfogva e téren a tételes törvényhozásban nincs egyértelműség. Az adómentes létminimum Angliában 150 font sterling, az észekamerikai Egyesült-Államokban 600 dollár, Ausztriában 1200 K, Poroszországban, Brémában, Braunscweiben és badenben 900 márka. Szász-Meiningenben 700, Anhalt, Lübeck és Hamurgban 600, Württembergben és Hessenben 500, Szász-Altenburgban 450, Szászországban 400, Lippe-Detmoltban, Schaumburg-Lippében és Gothában 300 márka, végül Olaaszországban 250 lira. Ebből az összehasonlitásból, kitünik, hogy Amerikában, a nagy birtok és nagy ipar hazáiban az adómentes létminimum összege többszörösen felülmulja a javaslatban foglalt 600 koronát, mig azok az álalmok, a melyekben a vagyon arányosabban oszlik meg a nép között, már közelebb jutnak a javasolt létminimumhoz, sőt alája is szállanak.
Nálumk, ahol a vagyon és a jövedelem szét van forgácsolva, a hol igen sok a törpebirtok és a kis jövedelem, az adó terméktelenségének komoly veszedelme miatt nem szabad a létminimumnak a javaslatba hozott összegnél egyenlőre magasabb határt szabni. Ezt különben szembetünően bizonyitják az 1893. évi hozzátevőleges jövedelmi adóstatisztikai adatok. Ezek szerint ugyanis a magyar korona országainak 3,868. 779 adózó polgára közül 3,627. 382 egyénnek adó alá vont jövedelme a 600 K-t nem haladja meg; a jövedelemadót tehát igy is mindössze csak 241. 397 ember fizetné. Ha pedig csak egy fokozattal is följebb mennénk az adómentes jövedelem összegének meghatározásában, máris az adózók ujabb nagy rétegre siklanék ki a jövedelemadó alól. Ezek az alig érezhető 0. 7%-os adóztatástól menekülnének csupán, mig ezzel szemben az adóeredmény lényegesen csökkenne. A köntingens eléréséhez mutatkozó hiányt ezután a csekély számú jövedelemadókötelesek között kellene felosztanunk s ezzel halomra döntenők az igazságos adóztatás, amelyre pedig a jövedelemadó behozatalával komolyan törekszünk.
S habár kétségtelen, hogy e reform keretében a legigazságtalanabb és a legnyomasztóbb adónemnek eltörlése, továbbá a jövedelemadó kezdőleges adókulcsának enyhe volta és végül más adónemeinek magas százalékainak jelentékeny beszállitása, hazánkban is az adóerkölcsök javulására fog vezetni, minek folytán - hozzáváve még az adóalapok gondosabb és erélyesebb felkutatását, - a jövedelemadó alanyainak száma idővel fokozatosan emelkedni fog, mégis az adómentes létminimumnak 600 K-ban való megállapitását a mi jelenlegi viszonyaink mellett a leghelyesebbnek kell tartanom. A javaslat 76. §-ában gondoskodtam azonban arról is, hogy ez az adómentes létminimum emelhető legyen az esetben, ha az átreformált egyenes adóból eredő állami bevétel egy évi összege a 200 millió K-át, vagyis azt az összeget meghaladja, a mely megfelel az állam e forrásokból meritett mai jövedelmének, a melyre az államháztartásnak a mindinkább növekedő igényekkel szemben szüksége is van.
A 6. §-nak rendelkezése a fokozatos adóztatás lényegéből folyó követelmény. A külföldről folyó jövedelemnek a 7. §-ban kimondott adómentessége a viszonossága elvén alapul. Ennek alkalmazásától nem lehet elzárkózni azokkal az államokkal szemben, melyek a magyar korona országaiból származó és itt már adó alá vont jövedelmekre adóztató hatalmukat nem terjesztik ki, nehogy ugyanaz az adótárgy két államban egyidejüleg adó alá kerüljön. Az 1908:XIV. tc. szól a Magyarország és Ausztria pénzügyminiszterei közt a kétszeres megadóztatás elkerülése végett, valamint az egyenes adók körébe tartozó némely más ügy iránt lérejött egyezményről.
A 16-23. §-okhoz
A 16-23. szakaszok az adóköteles jövedelmet, tehát az adó tárgyát, minden kétséget kizáró részletességgel állapitják meg. A jövedelem fogalmának a közgazdasági tudományban is vitás elméleti meghatározását kerülve, czélszerübbnek találtam azt, ha a törvénybe gyakorlati körülirást állitunk be. A jövedelemnek ez az általános gyakorlati meghatározása azonban fedi a jövedelem elméleti fogalmát és összhangzásban áll azzal a tudományos felfogással, mely szerint a jövedelmet a gazdasági alany szükségleteinek kiegészitésére szabadon rendelkezésére álló javak összessége alkotja, s e szerint a közvetlen fogyasztás és a használati értékek is a jövedelemhez számitandók. A jövedelemnek, mint ennél az adónemnél adótárgynak ezt az általános meghatározását az adótörvényben mellőzhetetlen részletes körülirása követi, a bevételekből megengedett levonásoknak és a le nem vonható tételeknek egyenkint való felsorolásával. Külföldi minták után indulva, arra az álláspontra helyezkedtem, hogy az ellenszolgáltatás nélkül szerzett rendkivüli bevételekből, mint örökségből és ajándékozásból, nemkülönben életbiztositásból, továbbá ingatlannak nem iparszerü vagy nem nyerészkedési czélból történő eladásából folyó tőkeösszeg, mint a vagyon szaporodása és nem a jövedelem alkotórésze, nem számitható az adóköteles jövedelemhez, a miért is csupán e tőkék hozadéka kerül adó alá.
De az ingatlanoknak iparszerüleg folytatott adásvételéből vagy a vagyontárgyaknak nyerészkedés czéljából, bár nem is ismétlődően törénő eladásából előálló nyereség már adótárgynak volt minősitendő, azzal a méltányos kiegészitéssel, hogy viszont az ily üzleteknél esetleg mutatkozó veszteség az adóköteles jövedelem kiszámitásánál csökkentőleg vétessék figyelembe. Annak kiegészitéseül, a mit az adóköteles jövedelem köréről és terjedelméről emegokolás általános részében már előrebocsátottam, fölemlitem itt, hogy a javaslat 12-14. §-aiban a jövedelem kiszémitásánál a nyers bevételből megengedett és megtagadott tulnyomó részben a jövedelem fogalmából önként folynak, külön megnevezésre tehát csak egy-két tétel szorul.
Igy a levonandó tételek között szerepelnek az életbiztositási dijak, még pedig a háztartás szerint történő adóztatás évi 400 K, az egyénenkénti adóztatásnál pedig évi 200 K erejéig. Levonhatók az ugynevezett kényszermunkásbiztositáson és a többi socialis biztositáson alapuló kiadások, továbbá a szolgálati dijak és a nyugdijalap járulékok is. Ezekkel a kedvezményekkel - habár tudatosan meg is csonkitjuk az adóköteles jövedelmet, mert hiszen például az életbiztositási dij a jövedelemből előálló tőkemegtakaritás, - mig egyrészt serkentőleg hathatunk a biztositási hajlamra, addig másrészt a nem fundált jövedelmet méltányos kiméletben részesitjük. Az üzleti és üzemi veszteségek, valamint a vagyontárgyak elhasználása fejében történő leirások figyelembe vétele a helyes könyvvitel általános szabályainak folyománya, mégis az esetleges visszaélések meggátlása czéljából az államkincstárnak nyujtandó azzal a bizotsitékkal, hogy a leirások mérve esetleg szakértők bevonásával állapitható meg. A 24. §-ban azok a kiadások emlitvék fel, a melyek az adóalapból nem vonhatók le.
Az elmélet tanitása szerint mindez önként érthető és természetes ugyan, de azok felsorolása az adózók felvilágosítása érdekében még sem fölösleges. Megjegyzem, hogy az egyenes adók levonását a mintaszerü szász jövedelemadótörvény sem engedi meg. Az adóköteles jövedelem általános meghatározása után a törvényjavaslat a jövedelem becslésére nézve a főbb jövedelmi források szerint tartalmaz utbaigazitó irányelveket és rendelkezéseket. E tekintetben a vezérlő szempont az, hogy az adóalany valóságos jövedelmét a tényleges viszonyoknak megfelelően igyekezzünk kinyomozni és szabadulva a hozadéki adók átlagaitól és a kataszter béklyóitól, az egyéniségnek a gazdálkodás terén való érvényesüléséből előálló különleges eredményeket vegyük az adó alapjául. A fördbirtokból származó jövedelem becslésénél tehát nem kell szükségképen a „kataszteri tiszta jövedelmet” elfogadnunk, hanem csak akkor, ha az esetleg a valóságos jövedelemmel, a gazdálkodás tényleges nyereségével véletlenül egyezik.
Nem szabad ugyanis szem elől tévesztenünk, hogy a „kataszteri tiszta jövedelem” kimunkálásánál a gazdaságba fektetett tőke hozadékának egy részét, a munka jutalékának pedig teljes összegét - a kataszter átlagának és a földadó, mint reáladó fogalmának megfelelően - csökkentőleg vették figyelembe. A jövedelemadóban azonban ugy a tőke hozadékának, mint a munka jutalékának adóznia kell. A földbirtoknak bérelt utján való hasznositásánál bérösszegét és a mellékszolgáltatásokat, önkezelésben lévő gazdaságoknál pedig ugy a földbirtokból, mint a gazdasági mellékhaszonvételekből eredő bevételeket is az adóalaphoz kell számitani; vagyis a pénzgazdaságra alapitott számitási módot kell követnünk s a természetben élvezett gazdasági termékeket pénzértékre átszámitanunk. A házbirtoknál az épületfenntartás költségeit nem az eddigi házadótörvényben meghatározott százalékok mérve, hanem a tényleg fölmerült összeg erejéig kell számitanunk és általában véve mindig a ház valóságos haszonértékének kipuhatolására kell törekednünk.
Más a helyzet a kereseti adó alá tartozó haszonhajtó foglalkozásokból eredő jövedelemnek a jövedelmi adó alapjául való beállitásánál, a mennyiben kereseti adónk is a valóságos jövedelem kinyomozására lévén alapitva, a kereseti adónál megállapitott üzleti nyereség itt is elfogadható. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok nyereségének tulnyomó része évek óta adómentes értékpapiroknak az az adóköteles üzleti nyereségből levonható kamataiból áll s e néven még nagy pénzintézeteink is majdnem egészen kivonják magukat a közszolgáltatások alól. Az egyesitett tőke fokozott teherviselőképességére való tekintettel igen méltányosnak tartom tehát, hogy e vállalatoknak a törvények alapján ma adó alól elvont kamatjövedelme legalább a jövedelemadóban adózzék. A részvényesek megadóztatásánál figyelembe kell vennünk az osztalékot, a jutalékokat és a hányadok fejében élvezett összegeket is. A szolgálati viszonyból származó illetmények és ellátások számbavételénél az adóköteles mivoltából természetszerüleg következik, a mennyiben - miként arra már többbször utaltam is - a jövedelemadónak az adózó összes személyes jövedelmét kell érnie, tekintet nélkül a jövedelemforrásnak hozadéki adókötelezettségére.
Különben is a jövedelemadó fokozatos kulcsa akként van megalkotva, hoogy az állandó illetmények adóterhe a reform után a mai IV. osztályu kereseti adó és általános jövedelmi pótadó együttes terhe körül mozogjon. Napjainkban, a pénzgazdaság korában, a midőn a pénz gazdasági életünk normál joszágánál lett, csak természetes, hogy a természetben nyert összes járandóságokat, igy a természetben adott lakás, ellátás, földhasználat, kézi és igásmunka stb. értékét a helyi viszonyoknak megfelelően pénzértékre átszámitva adjuk a jövedelemadó alapjához. A 23. § foglalja magában a távollevők erősebb megterhelésére vonatkozó javaslatokat. Ezekről a megokolás általános részében már megemlékeztem. Itt még megjegyzem, hogy ez az erősebb megadóztatás természetesen a hivatalból külföldön tartózkodókra és az uralkodóház tagjaira nem terjedhet ki.
A jövedelemadó helyes progressziv adókulcsának felállitása körül a tudományos irodalom már sokat fáradott. Ugy az elmélet követelményei, mint a gyakorlat tanulságai megegyeznek abban, hogy a jövedelemadó csak akkor töltheti be az adóteher egyenletesebb megosztásában álló hivatását, ha kis adókulcscsal dolgozik. Nagy adókulcs alkalmazása mellett ugyanis az elrejthető jövedelem kisiklik a teher alól, a látható és bizonyitható jövedelemre pedig nyomasztó adó nehezedik. De a tulságosan sulyos adókulcs veszélyezteti a jövedelemadó sikerét is, mert hamis bevallásokat rejt méhében s az adókivető bizottságok erélyét is tompitja. E tapasztalati igazságokból kiindulva a jövedelemadó fokozatos adókulcsának első tételét 600 korona jövedelmen felül 700 koronáig 5 koronában állapitottam meg, a mi a felső határösszeg után számitva 0.71%-ot alig meghaladó kezdő adókulcsot jelent. Az adókulcs véghatára 5%, mely a 200.000 koronán felüli jövedelmeket - 10.000 koronás fokozatok szerint kikerekitve - egyformán éri. A tervezett adókulcs fokozatos emelkedését, valamint az osztrák, a porosz és ugy a rési, mint az uj szász jövedelemadó-kulcsokhoz való viszonyát szemléltetővé teszi a mellékletként csatolt grafikus rajz.
Kitünik ebből, hogy a magyar adókulcs a nagytömegü és egyedül számottevő kisjövedelmekkel szemben a helyes középuton halad: az osztrák fölött, majd a porosz alatt és annak közvetlen közelében, jóval pedig a szász alatt. Tekintettel azonban állami támogatásra szoruló zsenge iparunkra, javasolom, hogy a kizárólag ipart üző részvénytársaságoknál és szövetkezeteknél az adó kulcsa 10.000 korona jövedelmen felül változatlanul 3% legyen, miután ezek a vállalatok ma 30%-os általános jövedelmi pótadót fizetnek, a mi adóalapon 3%-nak felel meg. Ez annál is inkább méltányosnak mutatkozik, mert a jövedelemadóba az ipari vállalatnak összes jövedelme, tehát az a része is be fog vonatni, a mely a tárgyi adók alól a hazai iparnak adott állami kedvezmények alapján adómentességben részesül. Az adóösszegek meghatározásánál, adótechnikai és czélszerüségi okokból, a külföldi minták szerint, nem a százalékot, hanem a jövedelmi fokozatokra megállapitott adótételeket állitottam a törvényjavaslatba, ugy, hogy az egyes fokozatokon belül minden jövedelem egyazon adóterhet visel.
Igaz ugyan, hogy a jövedelmi osztályok szerint fixirozott adótételek eme rendszere abban a szépséghibában szenved, hogy a jövedelem alsó határösszegénél ugyanazon az adótétel százalékában kifejezve valamivel sulyosabb megterheltetést jelent, mint a jövedelem felső határösszegénél; de mégis ugy a törvénynek az adózók szempontjából való könnyebb megérthetése, mint az adókivetés munkájának egyszerüsitése a jövedelmi fokozatoknak és az adótételeknek lépcsőzetes megállapitása mellett szólanak. Különben is számolva a gyakorlati lehetőségekkel, be kell ismernünk, hogy az adókivető közegek az adózók jövedelmeit nem ismerhetik teljes pontossággal fillérekig, hanem csak megközelitő valószinüséggel kerek összegekben állapithatják azt meg.
Mégis az egyes jövedelmi osztályok intervallumait, különösen az alsóbb rétegeknél, oly csekélyre szabtam, hogy az adótételek meghatározásának ezzel a rendszerével járó fogyatékosság a gyakorlatban ne legyen érezhető. Végül megjegyzem, hogy a 600 (a törv. szerint 800) korona jövedelem alól való adóztatásra nézve azért kellett a törvényjavaslatban adótételeket beállitani, mert egyrészt a 600 K-ás (a törv. szerint 800) létminimum mellett is előfordulhat adóztatás akkor, ha a külföldön lakó adózónak - a kinek összes jövedelmét nem ismerjük - belföldi jövedelmi forrásokból származó bevétele a 600 koronát (a törv. szerint 800) el nem éri, másrészt mert a 600 K-ás (a törv. szerint 800) adómentes létminimum csak a természetes személyekre vonatkozik.
A tulajdonképeni adókivetés munkáját az adókivetés gondos előkészitésének kell megelőznie, mert valójában ezen dől el az egész jövedelemadó sikere. Az adókivetés előkészitése három főmozzanat körül csoportosul; ezek: az adózók jövedelem-vallomásainak beszerzése, az adóköteles össze: irására rendelt összeiró bizottságok müködése és a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) javaslatainak kidolgozása. Adótörvényeink tagadhatatlan igazságtalanságai és a lehetetlenül magas adókulcsok az okai annak, hogy adózók közösségünk az adókivetés munkájánál kötelességtudó és megbizható közremüködéshez nincs hozzászokva. Az aránytalanságok elsimitása és az adókulcsok tetemes leszállitáaa azonban ez irányban kétségkivül éreztetni fogja idővel nevelő hatását és ez alapon bizton remélhetjük, hogy az adóztató hatóság és az adózó polgár egymáshoz való viszonya az uj adótörvények hatása alatt javulni fog. Nincs okunk ugyanis annak a tapasztalati ténynek elhallgatására, hogy a midőn ma az adózó vallomását késziti, az önérdek és a polgári kötelesség tusájából többnyire az előbbi kerül ki győztesen. De hiszen oly fejlett adóerkölcsöket sehol sem találunk, hogy az adóvallomásokat felülbirálat és helyesbités nélkül el lehessen fogadni az adókivetés alapjául.
Az adóvallomás és az adózónak abban foglalt jövedelmi önbecslése csupán egy, értékben túl nem becsülendő adata lesz az adó megállapitásának. Még nem is nélkülözhetetlen adata, mert külföldi példák után, célszerüségi okokból arra az álláspontra helyezkedtem, hogy azok, a kiknek adóköteles évi jövedelme a 2000 koronát nem haladja meg, vallomást adni nem köteles. A vallomési kényszer alól ugynais ezeket a kis adózókat föl kell oldani, részint azért, mert a vallomás kiállitása ezeknél nem ritkán nehézségekbe ütközik, részint pedig azért, mivel a kis jövedelmek ugyis áttekinthetőbben s igy ezek megállapitásánál a vallomások nélkülözhetőbbek is. A vallomásadhatás facultativ jogát azonban a törvényjavaslat ezek számára is biztositja. Azokkal szemben, a kik vallomás adására kötelezvék, de annak benyujtását elmulasztják, egyes külföldi törvényhozások igen szigoru megtorlást alkalmaznak; igy a jogorvoslatok igénybevehetésének elvesztését és még ezenkivül 5-30%-kal magasabb adó kivetését, esetle jelentékeny rendbirságokat. Részemről a vallomási kényszer elvének érvényesitése érdekében elégségesnek tartom csupán a kivetés során megállapitott adó 5%-ának többletként való előirását, a mint ezt az adóreform alapelveinek tárgyalása során már megjegyeztem.
Az a közremüködés és adatszolgáltatási kötelezettség, melyet a javaslat 30 §-ban minden ház ténylegesen birtokosától, minden háztartás fejétől ls mindenkitől, a ki szolgálati illetményt vay nyugellátást kifizet - megkiván, - a modern adóztató eljárásnak mindenütt nélkülözhetetlen segédeszköze. Számolva azzal, hogy az adózók - nem ritkán méltánylandó üzleti érdekből - jobban idegenkednek gazdasági helyzetüknek és viszonyaiknak nyilvánosságra való hozatalátol, mint akár a terhesebb adótól, a javaslatban az adóvallomás titokbantartásának teljes biztositására törekedtem. Az adókivetés előkészitésének sulypontja kétségkivül az adókötelesek összeirására rendelt bizottság müködésében nyugszik. Hogy e bizottság munkálkodásának szakértelemmel való vezetését biztositsuk, szükségesnek vélem, hogy az összeiró bizottság elnöke és helyettese lehetőleg a pénzügyi tisztviselők vagy a községi alkalmazottak sorából jelöltessék ki.
Ha valamely adónem kivetésénél helye van annak, hogy az önadóztatás elve érvényesüljön, ugy kétségkivül a jövedelemadó az. Itt feltétlenül szükség van arra, hogy az adózók sorából választott fügetlen bizottság a vagyoni és jövedelmi, a helyi és egyéni viszonyok ismerete alapján állapitsa meg az egyesek jövedelemadóját. Ezt szükségképen előirja minden adózó érdeke és elégedetlenül feltételezi az igazságos adóztatás követelmenye.
E kettős érdek megóvását és biztositását czélozza az adókivető bizottságnak oly módon való alakitása, hogy abban - ellentétben az osztrák jövedelemadó-törvényben érvényre jutott felfogással - a pénzügyminister által kinevezett tagok kisebbségben legyenek ama tagokkal szemben, a kik a törvényhatóság első tisztviselőjétől, illetve a kereskedelmi és iparkamarától fogják megbizatásukat nyerni. Épen igy az adófelszámolási bizottságban a törvényhatóságok által választott tagok, a belügyminister (illetőleg a bán) részéről kinevezett elnökkel együtt, többségben lesznek a pénzügyminster által kinevezett tagokkal szemben. Nem tévesztettem szem elől, hogy az adókivető és az adófelszólamlási bizottságok a valódi jövedelem kipuhatolása érdekében kétségtelenül széles hatáskörrel ruházandók fel, de e mellett az adózók érdekeit is az egész adókivetési eljárás során a legmesszebbre menő módón kivántam biztositani.
Az üzleti könyvek betekintésének jogát a javaslat nem adja meg a bizottságoknak, de ha az adóköteles a bizonyitékot önmaga felajánlja, jogában áll ugy a kivető, mint a felszólamlási bizottságnak a könyvvizsgálatot elrendelni. Tudva azt, hogy az egyén és a család belső ügyeinek és vizsonyainak feltárása, de különösen a gazdasági conjuncturák s az üzleti titkok nyilvánosságra való hozatala mily visszatetsző az adózó előtt és mily kellemetlen következményekkel, sőt a hitel megóvása révén egyenesen anyagi romlásal járhat sokakra nézve, a titoktartást ugy a bizottságok előadóinak, mint a szakértőknek is szigoru kötelességévé kellett tenni; a bizottságok tagjait pedig kötelezni kellett arra, hogy a titoktartásra ünnepies fogadtatást tegyenek. Tagadhatatlan, hogy a jövedelemadónak több évre szóló érvénynyel való kivetése mellett gyakorlati érveket lehet ugyan felhozni, különösen az adókivetéssel elkerülhetetlenül járó zaklatások és a kezelés könnyebbségét, de ezeknél nyomósabbak az évről-évre való adómegállapitás mellett sorakozó okok. A több évre terjedő adókivetési cziklus merev változatlansága ugyanis az egyéni jövedelmek könnyen ingdozó, hullámzó természetével éppenséggel nem fér össze.
A jövedelemadónál, a hol nemcsak a bekebelezett, de egyáltalán minden igazolt terhet le kell vonnunk az adóalapból a hol az adónak az egyes, koronként változó jövedelméhez kell simulnia, nem szabad a valóságtól messzeálló évi átlagok alapján az adót hosszabb időre megállapitani. A mai adókivető bizottságok müködését gyorsitandó, azoknak a számát jelentékenyen megnöveltem. A kivető bizottságok összeállitásánál fölmerülő nehézségek s az a tapasztalat, hogy a bizottságtól épen az oda való, értékes elemek igyekeznek távol maradni, szükségessé teszik, hogy a bizottságok tagjait - az időt és fáradságot igénylő tárgyalásokban való részvételért - a felszólamlási bizottság tagjait megillető napidijakban és utiköltség megtéritésében részesitsük.
A 61. §-ban a közigazgatási biróságnál gyakorolható panaszjognak abban az értelemben szabtam határt, a mint azt a III. oszt. keresetadóra vonatkozólag az 1883. XLIV. tc. 34. §-a megállapitotta. Szükség van erre az intézkedésre egyrészt azért, hogy az indokolatlan fellebbezéseknek számát megtapasztalva, közigazgatási biróságot - a porosz példa szerint - minden bizonynyal bekövetkező aktatömegtől megszabditsuk; e másrészt azért, mert e biróság a jövedelem nagyságát illetőleg csak nagy ritkán jut abba a helyzetbe, hogy biztos adatok alapján itélhessen.
A 62-65. §-okhoz
A 62-65. szakasz az adókötelezettség kezdetére és végére, valamint az adóév alatt beálló változásokra nézve a jövedelemadó stukturájából folyó rendelkezéseket tartalmazza. A megvalósitandó alapelv itt abban nyilvánul, hogy az adókötelezettségnek és a jövedelemnek kezdete és megszünése a lehetőségig összeessék, az adó pedig a tényleges jövedelemhez simuljon. Eme szabályok alól különösen adótechnikai okokból kellett néhány kivételt felállitani, melyek azonban önként érthetőségük mellett külön megokolást nem igényelnek. Mégis, a külön fölemlitett esetek kivételévek, az adóévet egységnek tekintve, ki kellett mondani, hogy a jövedelem mérvében és az adózó viszonyaiban az adóév folyamán beálló változások a kivetett adó összegére nem hatnak módositólag ki, tehát egy éven belől jövedelemcsökkenés esetén adómérséklésnek, viszont jövedelemnövekedés esetén adófelemelésnek nincs helye. E szabály alól azonban méltányosságból, az adózók érdekében, azt a fontos kivételt óhajtanám törvénybe iktattatni, hogy ha az alapul vett jövedelem az adóév alatt, bizonyithatólag annyira apadt, hogy az adó behajtása az adózó teljes elszegényedédét idézné elő, a pénzügyminister a kivetett adónak még esedékessé nem vált részletét elengedheti.
A kis- vagy magánszolgálatban álló személyeknek a jövedelemadó, mint illetményeik után járó egyetlen adó körébe való vonásáról részben elmondottakhoz csak keveset kell hozzáadnom. Hogy a jövedelemadó, melyben a lakáspénz is adóalap és a 66. §-ba illesztett jövedelemadópótlék együttes összege, szembeállitva a mai IV. osztályu kereseti adóval és az ezen nyugvó általános jövedelmi pótadóval, mely fizetési osztályokban jelent tehernövekedést, illetve melyekben teherapasztást, azt az 1. szám alatt mellékelt kimutatások negyedik e tünteti fel.
Látható ebből, hogy a negyedik lakáspénzosztályba tartozó állami tisztviselők adóterhe mindössze csak a XI. fizetési osztály egy fokozatában és a IX. fizetési osztály két fokozatában lesz elenyészően csekély összeggel sulyosabb a mainál, mig a többi fizetési osztály összes fokozatainál a reform teherkönnyitést jelent. Az állami tisztviselőknek eddig is törvényben biztositott községi pótadómentességet a 68. §-ba foglalt kijelentéssel továbbra is fenn kivánom tartani, jóllehet a törvényhatóságok zöme azzal a kéréssel fordult az országgyülés képviselőházához, hogy a jelenleg, fennálló törvényes rendelkezések törvényhozási uton akként módosittassanak, hogy az állami alkalmazottak a kincstártól huzott illetményeik után községi adókkal legyenek megróhatók. Tagadhatatlan, hogy nyomatékkal bir az az elvi álláspont, mely szerint a község minden lakosa, tehát az ott lakó állami tisztviselő is, nemkülönben a községben bárily haszonhajtó foglalkozást üző idegen köteles legyen a helyi önkormányzat terheihez hozzájárulni.
Mégis az állami tisztviselőknek illetményeik után községi adókkal való megterheltetését - habár az némely tekintetből jogosnak is mutatkozik - egész általánosságban ls minden esetben, különösen a mi viszonyaink közt sem elvi, sem gyakorlati szempontból nem helyeselhetném. Az állami tisztviselőktől ugyanis jogosan és méltányosan nem követelhető az, hogy minden, még oly tisztán helyi érdekeket szolgáló kiadások fedezéséhez is hozzájáruljon, melyek melyek jelentekeny része csupán a községi lakosok egyes osztályainak előnyére válik. Erre a felfogásra vezethető vissza az a csaknem teljes egyértelmüség - Poroszországtól eltekintve - az egyes európai államok törvényhozásában az állami tisztviselőknek községi adómentessége mellett nyilatkozik, kivonván ezek illetményeit a lokális és parcziális érdekeket szolgáló községi adóztatás jogköréből. De mihelyst az állami tisztviselő valamly községben ingatlan birtokot szerez, avagy más jövedelmi forrásokra tesz szert, már az illető község lakosainak érdekosztályosává s ez alapon községi adófizető alanyává is lesz.
Továbbá az állami tisztviselők körében a közigazgatás érdekében előforduló gyakori áthelyezések, mig egyfelől igazságtalanná tennék ezekkel szemben oly községi beruházásokhoz való hozzájárulásnak követelését, melynek előnyei csak később állanak elő, addig másfelől az illetményeknek lényeges és mivel sem indokolható egyenlőtlenségére vezetnének, tekintettel arra, hogy a község pótadó kulcsa a község minden tagját egyenlőre érdeklő közigazgatási költségeknél - az 1898. évi statisztika adatai szerint - 0-246% közt változik. A megadóztatás esetén még bonyolultabbá tenné a helyzetet a közös tisztviselők sorsa, figyelemmel arra, hogy az állami tisztviselők a birodalmi tanácsban képviselt királyságokban és országokban sem fizetnek községi adót.
A 70. § adatszolgáltatási kényszer sanctióját tartalmazza, mig a 71. § a jövedelemadó megröviditésére irányzott jövedéki kihágás fogalmát határozza meg, kiterjeszkedve a modern büntetőjogi irányzat követelménye szerint a büntethetőság megszünését előidéző körülményekre is. Az adómegröviditések kihágásainak jövedéki büntetőjogi követelményeit ugy a jövedelemadóra, mint a többi egyenes adónemekre vonatkozólag a közadók kezeléséről szóló törvényjavaslat keretében egyöntetüen kivántam szabályozni.
A X. fejezethez
A törvényjavaslat vegyes rendelkezései közt szerepel a jövedelemadó főösszegének beállitása és az adókontingenssel kapcsolatosan mindig megállapitandó természetes növekedés százalékának meghatározása. Az adófőösszeg megállapitásának szükségességéről e törvényjavaslat megokolásának általános részében már megemlékeztem; a természetes növekedés előirányzásának megokolásául szolgáljon az a tapasztalati igazság, hogy az emberi haladással ls a kultura fejlődésével lépést tartva, szükségképen növekednek az állam feladatai és ezekkel együtt kiadásai is. A növekedő szükségletek fedezhetésére való tekintettel az állam bevételei sem maradhatnak változatlanok s igy a természetes növekedés előirányzása a gondos előrelátás elengedhetetlen követeménye. A jövedelemadó valódi czéljának megóvása érdekében lényeges a 74. §-nak az a rendelkezése, mely szerint a szolgálati illetményekre eső jövedelemadó kivételével, a jövedelemadó után sem állami, sem helyhatósági adó vagy pótadó ki nem vehető. Ismételten hangsulyozom, hogy a jövedelemadó csak ugy töltheti be hivatását, ha kis adókulcsot alkalmaz.
Már pedig hiába állapit meg a törvényhozás a jövedelemadónál méltányosan könnyü adótételeket, azzal a joszándéku szélzattal, hogy az adózókat valóságos jövedelmeik hü bevallásától vissza ne rettentse és általánosan arányos teherelosztást létesitsen, ha a községi pótadó helyenkint különböző, de rendesen magas százalékaival a háttérben áll és egyenetlen sulyával a jövedelemadó előnyeit megdönti. Ezeknél az okoknál fogva és arra való tekintettel, hogy az általános jövedelmi pótadó, melynek ez az adónem helyébe lép, szintén nem pótlékolható, ki kellett a jövedelemadót a helyhatósági pótlékolás alól vonni, hogy ez az adó a maga tisztaságában érvényesülhessen és az igazságos adóztatás kivánatos állapotát a lehetőségig megteremthesse. A községi érdekek szempontjából gondoskodtam azonban arról, hogy azok, a kiknek keresete a létminimumon alul van, s igy állami adót nem fizetnek, legalább a napszámosokra megállapitott mérvben kerüljenek a községi adó alá.
| Illetmények | A jövedelemadó megfelelő | Az uj a mainál | ||||||||||||||
| Fize- tési osz- tály | fizetés- ben és pótadók- ban (1904. évi I. t. cz.) | lakás- pénzben | együtt | A mai adóteher IV. oszt. kereseti adóban és általános jöved. pótadóban | tétele (49. §) | pótléka (66. §) | együttes összege | több | kevesebb | |||||||
| korona | K | f | K | K | f | K | f | K | f | K | f | |||||
| 1. A székesfővárosban. | ||||||||||||||||
| 1. 400 | 2. 000 | 18 | . | 22 | . | . | 22 | . | 4 | . | . | . | ||||
| XI. | 1. 600 | 600 | 2. 200 | 22 | . | 26 | . | . | 26 | . | 4 | . | . | |||
| 1. 800 | 2. 400 | 26 | . | 30 | . | . | 30 | . | 4 | . | . | . | ||||
| 2. 000 | 2. 700 | 30 | . | 38 | . | . | 38 | . | 8 | . | . | . | ||||
| X. | 2. 200 | 700 | 2. 900 | 34 | . | 44 | . | . | 44 | . | 10 | . | . | . | ||
| 2. 400 | 3. 100 | 38 | . | 50 | . | . | 50 | . | 12 | . | . | . | ||||
| 2. 600 | 3. 400 | 42 | . | 56 | . | . | 56 | . | 14 | . | . | . | ||||
| IX. | 2. 900 | 800 | 3. 700 | 46 | . | 68 | . | . | 68 | . | 22 | . | . | . | ||
| 3. 200 | 4. 000 | 56 | . | 74 | . | . | 74 | . | 18 | . | . | . | ||||
| 3. 600 | 4. 600 | 68 | . | 96 | . | . | 96 | . | 28 | . | . | . | ||||
| VIII. | 4. 000 | 1. 000 | 5. 000 | 108 | . | 112 | . | . | 112 | . | 4 | . | . | . | ||
| 4. 400 | 5. 400 | 124 | 20 | 128 | . | . | 128 | . | 3 | 80 | . | . | ||||
| 4. 800 | 6. 000 | 140 | 40 | 144 | . | . | 144 | . | 3 | 60 | . | . | ||||
| VII. | 5. 400 | 1. 200 | 6. 600 | 170 | 10 | 160 | 13 | 20 | 173 | 20 | 3 | 10 | . | . | ||
| 6. 000 | 7. 200 | 202 | 50 | 186 | 21 | 60 | 207 | 60 | 5 | 10 | . | . | ||||
| 6. 400 | 8. 000 | 229 | 50 | 238 | 32 | . | 270 | . | 40 | 50 | . | . | ||||
| VI. | 7. 200 | 1. 600 | 8. 800 | 286 | 20 | 264 | 44 | . | 308 | . | 24 | 80 | . | . | ||
| 8. 000 | 9. 600 | 351 | . | 290 | 67 | 20 | 357 | 20 | 6 | 20 | . | . | ||||
| V. | 10. 000 | 2. 000 | 12. 000 | 553 | 50 | 376 | 120 | . | 496 | . | . | . | 57 | 50 | ||
| 12. 000 | 14. 000 | 810 | . | 450 | 280 | . | 730 | . | . | . | 80 | . | ||||
| IV. | 14. 000 | 2. 000 | 16. 000 | 1. 080 | . | 550 | 480 | . | 1. 030 | . | . | . | 50 | . | ||
| III. | 16. 000 | 2. 000 | 18. 000 | 1. 350 | . | 650 | 630 | . | 1. 280 | . | . | . | 70 | . | ||
| 2. A második lakpénzosztály szerint | ||||||||||||||||
| 1. 400 | 1. 820 | 18 | . | 22 | . | . | 22 | . | 4 | . | . | . | ||||
| XI. | 1. 600 | 420 | 2. 020 | 22 | . | 26 | . | . | 26 | . | 4 | . | . | |||
| 1. 800 | 2. 220 | 26 | . | 30 | . | . | 30 | . | 4 | . | . | . | ||||
| 2. 000 | 2. 000 | 30 | . | 34 | . | . | 34 | . | 4 | . | . | . | ||||
| X. | 2. 200 | 490 | 2. 690 | 34 | . | 38 | . | . | 38 | . | 4 | . | . | . | ||
| 2. 400 | 2. 890 | 38 | . | 44 | . | . | 44 | . | 6 | . | . | . | ||||
| 2. 600 | 3. 160 | 42 | . | 50 | . | . | 50 | . | 8 | . | . | . | ||||
| IX. | 2. 900 | 560 | 3. 460 | 46 | . | 62 | . | . | 62 | . | 16 | . | . | . | ||
| 3. 200 | 3. 760 | 75 | 60 | 68 | . | . | 68 | . | . | . | 7 | 60 | ||||
| 3. 600 | 4. 300 | 91 | 80 | 80 | . | . | 80 | . | . | . | 11 | 80 | ||||
| VIII. | 4. 000 | 700 | 4. 700 | 108 | . | 96 | . | . | 96 | . | . | . | 12 | . | ||
| 4. 400 | 5. 100 | 124 | 20 | 112 | . | . | 112 | . | . | . | 12 | 20 | ||||
| 4. 800 | 5. 640 | 140 | 40 | 144 | . | . | 144 | . | 3 | 60 | . | . | ||||
| VII. | 5. 400 | 840 | 6. 240 | 170 | 10 | 160 | 12 | . | 172 | . | 1 | 90 | . | . | ||
| 6. 000 | 6. 840 | 202 | 50 | 186 | 20 | . | 206 | . | 3 | 50 | . | . | ||||
| 6. 400 | 7. 540 | 229 | 50 | 212 | 30 | . | 242 | . | 12 | 50 | . | . | ||||
| VI. | 7. 200 | 1. 600 | 8. 320 | 286 | 20 | 238 | 41 | . | 279 | . | . | . | 7 | 20 | ||
| 8. 000 | 9. 120 | 351 | . | 290 | 63 | . | 353 | . | 2 | . | . | . | ||||
| V. | 10. 000 | 1. 400 | 11. 400 | 553 | 50 | 344 | 114 | . | 458 | . | . | . | 95 | 50 | ||
| 12. 000 | 13. 400 | 810 | . | 450 | 268 | . | 718 | . | . | . | 92 | . | ||||
| 3. A harmadik lakpénzosztály szerint | ||||||||||||||||
| 1. 400 | 1. 760 | 18 | . | 19 | . | . | 19 | . | 1 | . | . | . | ||||
| XI. | 1. 600 | 360 | 1. 960 | 22 | . | 22 | . | . | 22 | . | . | . | . | . | ||
| 1. 800 | 2. 160 | 26 | . | 26 | . | . | 26 | . | . | . | . | . | ||||
| 2. 000 | 2. 420 | 30 | . | 34 | . | . | 34 | . | 4 | . | . | . | ||||
| X. | 2. 200 | 420 | 2. 620 | 34 | . | 38 | . | . | 38 | . | 4 | . | . | . | ||
| 2. 400 | 2. 820 | 38 | . | 44 | . | . | 44 | . | 6 | . | . | . | ||||
| 2. 600 | 3. 080 | 42 | . | 50 | . | . | 50 | . | 8 | . | . | . | ||||
| IX. | 2. 900 | 480 | 3. 380 | 46 | . | 56 | . | . | 56 | . | 10 | . | . | . | ||
| 3. 200 | 3. 680 | 75 | 60 | 68 | . | . | 68 | . | . | . | 7 | 60 | ||||
| 3. 600 | 4. 200 | 91 | 80 | 80 | . | . | 80 | . | . | . | 11 | 80 | ||||
| VIII. | 4. 000 | 600 | 4. 600 | 108 | . | 96 | . | . | 96 | . | . | . | 12 | . | ||
| 4. 400 | 5. 000 | 124 | 20 | 112 | . | . | 112 | . | . | . | 12 | 20 | ||||
| 4. 800 | 5. 520 | 140 | 40 | 128 | . | . | 128 | . | . | . | 12 | 40 | ||||
| VII. | 5. 400 | 720 | 6. 120 | 170 | 10 | 160 | 12 | . | 172 | . | 1 | 90 | . | . | ||
| 6. 000 | 6. 720 | 202 | 50 | 186 | 20 | . | 206 | . | 3 | 50 | . | . | ||||
| 6. 400 | 7. 360 | 229 | 50 | 212 | 29 | . | 241 | . | 11 | 50 | . | . | ||||
| VI. | 7. 200 | 960 | 8. 160 | 286 | 20 | 238 | 40 | . | 278 | . | . | . | 8 | 20 | ||
| 8. 000 | 8. 960 | 351 | . | 264 | 44 | . | 308 | . | . | . | 43 | . | ||||
| V. | 10. 000 | 1. 200 | 11. 200 | 553 | 50 | 344 | 112 | . | 456 | . | . | . | 97 | 50 | ||
| 12. 000 | 13. 200 | 810 | . | 450 | 264 | . | 714 | . | . | . | 96 | . | ||||
| 4. A negyedik lakpénzosztály szerint. | ||||||||||||||||
| 1. 400 | 1. 700 | 18 | . | 19 | . | . | 19 | . | 1 | . | . | . | ||||
| XI. | 1. 600 | 300 | 1. 900 | 22 | . | 22 | . | . | 22 | . | . | . | . | . | ||
| 1. 800 | 2. 100 | 26 | . | 26 | . | . | 26 | . | . | . | . | . | ||||
| 2. 000 | 2. 350 | 30 | . | 30 | . | . | 30 | . | . | . | . | . | ||||
| X. | 2. 200 | 350 | 2. 550 | 34 | . | 34 | . | . | 34 | . | . | . | . | . | ||
| 2. 400 | 2. 750 | 38 | . | 38 | . | . | 38 | . | . | . | . | . | ||||
| 2. 600 | 3. 000 | 42 | . | 44 | . | . | 44 | . | 2 | . | . | . | ||||
| IX. | 2. 900 | 400 | 3. 300 | 46 | . | 56 | . | . | 56 | . | 10 | . | . | . | ||
| 3. 200 | 3. 600 | 75 | 60 | 62 | . | . | 62 | . | . | . | 13 | 60 | ||||
| 3. 600 | 4. 100 | 91 | 80 | 80 | . | . | 80 | . | . | . | 11 | 80 | ||||
| VIII. | 4. 000 | 000 | 4. 500 | 108 | . | 96 | . | . | 96 | . | . | . | 12 | . | ||
| 4. 400 | 4. 900 | 124 | 20 | 112 | . | . | 112 | . | . | . | 12 | 20 | ||||
| 4. 800 | 5. 400 | 140 | 40 | 128 | . | . | 128 | . | . | . | 12 | 40 | ||||
| VII. | 5. 400 | 600 | 6. 000 | 170 | 10 | 144 | . | . | 144 | . | . | . | 26 | 10 | ||
| 6. 000 | 6. 600 | 202 | 50 | 160 | 13 | 20 | 173 | 20 | . | . | 29 | 30 | ||||
| 6. 400 | 7. 200 | 229 | 50 | 186 | 21 | 60 | 207 | 60 | . | . | 21 | 90 | ||||
| VI. | 7. 200 | 800 | 8. 000 | 286 | 20 | 238 | 32 | . | 270 | . | . | . | 16 | 20 | ||
| 8. 000 | 8. 800 | 351 | . | 264 | 44 | . | 308 | . | . | . | 43 | . | ||||
| V. | 10. 000 | 1. 000 | 11. 000 | 553 | 50 | 344 | 110 | . | 454 | . | . | . | 99 | 50 | ||
| 12. 000 | 13. 000 | 810 | . | 410 | 260 | . | 670 | . | . | . | 140 | . | ||||
