Midőn törvényhozásunk az 1868:LIV. törvénycikkel szabályozta a polgári peres eljárást, abból indult ki, hogy ez a szabályozás csak ideiglenes lesz. Tudatában volt annak, hogy ez a perrendtartás nem felel meg teljesen a kor igényeinek. A franczia szóbeli per megtette volt hóditó utját egész Európán át. Németország legnagyobb része már levetette volt az irásbeli per nyügét. Egyik javaslat a másikat követte azzal a czéllal, hogy véget vessen az eljárás gyülöletessége vált formalizmusának. Az általános áramlat a per reformja felé megtette hatását nálunk is. Törvénykezési rendtartásunknak nem egy rendelkezése tanuskodik erről. Egészében azonban az osztrák ideiglenes perrendtartás, a melyet a birák és ügyvédek több évi gyakorlatából ismertek, szolgált 1868. évi törvénykezési rendtartásunk alkotásában mintául. Nem mintha törvényhozásunk annak az elveit helyeseknek tartotta volna, de azért, mert nem látta elérkezettnek az időt arra, hogy a polgári per nagyszabásu reformját keresztül vigye. A munka pedig haladékot nem türt; bármikép is, de sürgősen intézkedni kellett. A képviselőház jogügyi bizottsága, mely az eredeti perrendtartási tervezet átalakitásával kidolgozta a törvénykezési rendtartást, abban az alakjában, a mint az törvénybe lett iktatva, hangsulyozta ezt; 1868 május 6-án tett jelentésében kijelenti: »Nem szenved kétséget, hogy az elmélet szempontjából sem az eredeti, sem az átalakitott perrend nem felel meg teljesen a tudomány magasabb követelményeinek s ha jogviszonyaink a rendezettség azon magaslatán állanak, a melyre némely állam szerencsésebb körülmények közt már rég eljutott, bizonyosan sem az egyik, sem a másik nem lát napvilágot jelen alakjában.«
Ez magyarázza meg ennek a perrendnek nagy fogyatkozásait. Hibás a rendszer, a melyre a peres eljárás épitve van és hiányos a kivitel is. Érezték ezt mindjárt törvénykezési rendtartásunk megalkotása után is. Panasz panaszra halmozódott ellene. Nemsokára meg is indultak a reformtervezetek. Már 1871-ben megjelent egy előadói tervezet, a mely az egész peres eljárást felölelte. Az előkészités munkája ezért sohasem pihent teljesen. A nehézségek, a melyek a per reformjának utjában álltak, a részleges, a novellaris alkotások felé terelték a törvényhozást. Végül 1881-ben törvénybe lett iktatva a perrendtartást módositó novella. Az eredmény azonban nem volt kielégitő. A reform csak a felszinen maradt és nem épült fel elvi alapon.
Az 1881:LIX törvénycikk csak a legsürgősebb szükségnek akart eleget tenni; törvénykezési rendtartásunknak csakis egyes intézkedéseit módositotta és épp azért nem némitotta el a panaszokat. A hiba nem csupán az 1868. évi LIX. törvénycikk egyes rendelkezéseiben van, a melyet laza szerkezetük következtében ugyan szintén sok kétségre, vitára és bajra adtak okot, de ott van az alapelvekben, az irásbeliség és a törvényes bizonyitás rendszerében, a melyek szerint az eljárás szervezve van.
Ezért a képviselőház még az 1881:LIX. törvénycikk megalkotása előtt 1880. évi április 23-án hozott határozatával utasitotta az igazságügyi kormányt a szóbeliség, a közvetlenség és a nyilvánosság elvén alapuló polgári perrendtartás előkészitésére, aminek következtében Pauler Tivadar igazságügyminister megbizásából a szóbeliség, a közvetlenség és a nyilvánosság elvei lapján két tervezet készült, a melyek az 1885. évben sajtó utján közzététettek. Az egyik, a melyet dr. Emmer Kornél országgyülési képviselő szerkesztett, az eljárást a kir. törvényszékek előtt, a bizonyitást és a sürgősségi eljárást, - a másik, a melyet dr. Plósz Sándor akkori egyetemi tanár készitett, a bizonyitás kivételével az egész eljárást tartalmazza.
Nagy lépést tett a peres eljárás reformjának megvalósitása felé a Szilágyi Dezső igazságügyministersége alatt alkotott 1893:XVIII. tc., a mely a szóbeliség és közvetlenség elvét a sommás eljárásban teljesen és a fellebbvitelben érvényre juttatta s a között bizonyitási rendszer helyébe a bizonyitékok szabad mérlegelésének rendszerét léptette. Ugyanakkor a törvényhozás az 1893. évi XIX. törvénycikkel szabályozza a fizetési meghagyásokat is.
Egyidejüleg a sommás eljárásról szóló 1893:XVIII. tc. megalkotásával, Szilágyi Dezső igazságminister megbizásából dr. Plósz Sándor elkészitette az 1885. évi tervezetének alapul vételével a magyar polgári perrendtartásról szóló törvényjavaslat előadói tervezetét, a mely tiz czimben az egész polgári peres eljárást a végrehajtási eljárás nélkül szabályozta. Ezt a tervezetet, a mely az 1893. évben indokolással együtt sajtó utján közzététetett, az igazságügyi kormány az 1895. évben a biróságokkal és az ügyvédi kamarákkal véleményadás végett közölte, kiemelve azt, hogy az észrevételek megtételénél különös figyelmet forditsanak a sommás eljárás körében időközben szerzendő gyakorlati tapasztalatokra is.
A perrendtartás tervezetének elkészülte után a házassági jogról szóló 1894:XXXI. tc. megalkotásával kapcsolatosan annak törvényerőre emelkedése előtt az 1893. évben Szilágyi Dezső igazságügyminister megbizásából dr. Plósz Sándor a házassági ügyekben követendő eljárás törvénytervezetét készitette. Ez a tervezet az 1893. év végén szaktanácskozmány tárgya volt, a szaktanácskozmány megállapodásai alapján átdolgoztatván, az 1894. év végén ujból szaktanácskozmány elé került és ennek eredményéhez képest módositott szövegben az 1895. évben közzététetett.
A majorsági zsellérbirtoknak és ehhez hasonló természetü birtoknak az 1896:XXV. törvénycikkben történt szabályozása alkalmat adott arra, hogy a szóbeliség a megváltás iránt folyamatba tett, tehát a kir. törvényszék hatáskörébe tartozó perekben is behozassék.
Ily előzmények után a beérkezett vélemények és az egybesült egyéb előmunkálati anyag figyelembevételével a polgári perrendtartás tervezetét dr. Plósz Sándor, az akkori igazságügyminister átdolgozta és az átdolgozott tervezetet az 1901. év elején közzétette. Az ilykép átdolgozott tervezetbe felvette azokat a különös eljárásokat is, a melyeket az 1893. évi tervezet nem tartalmazott.
A tervezet egyes kérdéseire vonatkozólag az 1901. év tavaszán szakértekezlet tartatott és annak eredménye, valamint az időközben beérkezett ujabb észrevételek figyelembevételével a tervezet ujból átdolgoztatott. Ennek az átdolgozásnak eredménye volt a törvényjavaslat, melyet dr. Plósz Sándor a képviselőháznak 1902. év január hó 29-én benyujtott. Ezt a javaslatot a képviselőház igazságügyi bizottsága letárgyalta s jelentését 1903. évben a képviselőháznak bemutatta; a képviselőház napirendjére azonban a javaslat a politikai viszonyok miatt nem került, hanem utóbb, az 1904. év november havában visszavonatott.
Günther Antal volt igazságügyminister 1907. évi október hó 17-én ismét benyujtotta a polgári perrendtartás törvényjavaslatát, melynek készitésében az 1902. évi javaslatnak az igazságügyi bizottságban megállapitott szövegét vette alapul, e szövegben azonban több, különösen igazságügyi politikai szempontból (a járásbirósági hatáskör kiterjesztése, a felsőbirósági tanácsok tagjainak leszálitása, a Curia felülvizsgálatai értékhatárának felemelése érdekében stb.) mélyreható módositást tett és a javaslatot az elvesztett okiratok megsemmisitésére irányuló eljárásról, továbbá a községi biráskodásról szóló két uj fejezettel bővitette. A beállott politikai viszonyok miatt a képviselőház napirendjére ez a javaslat sem került, igazságügyi bizottság tárgyalása is az 1908. évben, néhány § letárgyalása után, félbeszakadt.
Nem szorult ma már bővebb indokolásra, hogy a polgári perrendtartás reformja legsürgősebb igazságügyi feladataink közé tartozik.
Minthogy az 1983:XVIII. tc. a peres eljárás reformját csak a járásbiróság elé tartozó ügyekben valósitotta meg, a törvényszékek elé tartozó rendes perekben a régi eljárás lényegében megmaradt, sőt az uj eljárásnak a rendes eljárásra is kiterjedő néhány szabálya, mint nevezetesen a bizonyitékok szabad mérlegelése, éppen az irásbeliség nyügénél fogva nem érvényesülhet eléggé.
A rendes eljárásban még mindig az irásbeliséggel járó formalizmus uralkodik, mely éppen a legfontosabb perekben gyakran végzetessé válik az anyagi igazság érvényesülésére, mert egyrészt korlátozza a biró szabad közremüködését a peranyag tisztázása körül, másrészt az esetlegességi elvnek merev keresztülvitelével a felek legcsekélyebb mulasztását az igazság hátrányára sulyos következményekkel sujtja. Az irás utján való közvetett érintkezés e mellett az egyszerü ügyeket is bonyolódottakká és az eljárást hosszadalmassá teszi.
E mellett fenmarad az a számos kérdés, amelyben az 1868-iki perrendtartás az igazságszolgáltatás érdekében javitható és a melyre az 1893-iki reform czéljánál fogva ki nem terjedhetett.
Azok az okok tehát, a melyek peres eljárásunk reformját az 1868:LIV. tc. megalkotása óta szükségessé teszik és a melyeknél fogva azt a közvélemény folyton sürgette, legalább a rendes eljárásra nézve lényegileg ma is fennforognak; sőt az a körülmény, hogy amig a kisebb perekben az igazságszolgáltatásnak tökéletesebb módja van alkalmazásban, addig éppen a nagyobb és fontosabb ügyek elavult és hibás eljárás szerint tárgyaltatnak, mondhatni, tarthatatlanná teszik a helyzetet.
Hozzájárul ehhez, hogy az 1893:XVIII. tc. életbeléptetése óta a birák és az ügyvédek az általános peres eljárás körében is teljesen felesleges módon kétféle, különböző alapelveken nyugvó és részletekben is nagyon eltérő eljárás kezelésével vannak megterhelve. Ez bénitólag hat az igazságszolgáltatás közegeinek müködésére és megakadályozza azt, hogy a sommás eljárás körében a törvényhozás által már életbeléptetett üdvös javitások teljesen érvényesülhessenek és fejlődjenek.
Az 1907:XVII. törvénycikk, a mely a kir. Curia munkaterhén kivánt segiteni, csak ideiglenes jellegü és ha a Curia munkaterhén részben könnyit is, a mai peres eljárásból származó bajokat nem orvosolja gyökeresen.
Ha azután ehhez még hozzáveszszük, hogy az eljárás különös nemei, mint a váltó-, kereskedelmi-, bánya-, házassági és egyéb eljárások is számos felesleges és az ügyek különböző természetével meg nem okozható eltéréseket mutatnak az általános eljárástól, akkor már csak ez a körülmény is kétségtelenné teszi, hogy peres eljárásunk ujabb kodifikálása immár elodázhatatlanul szükséges.
Perjogunk rendszeres szabályozása azonfelül a Fiuméra és kerületére nézve még mindig fennálló jogkülönbséget is meg fogja szüntetni.
Az irányt, a melyet az uj perrendtartás alkotásánál követni kell, a közvélemény és a törvényhozás világosan kijelölte. Már az 1868:LIV. tc. alkotásakor világos volt jogászközönségünk előtt, hogy az irásbeli per elejtésével a szóbeli, közvetlen eljárásban keresendő a megoldás. A nemzetiségi egyenjoguság tárgyában hozott 1868:XLIV. tc. 9. §-a kimondja, hogy a szóbeli eljárás behozataláig törvénykezésünk rendezése csak ideiglenesnek tekintendő. Az 1870:XVI. tc. 1. §-a pedig az itélő birák számát a felebbviteli biróságoknál megállapitván, rámutat arra, hogy a felebbviteli biróságok szervezetének végleges megállapitása csak akkor fog megtörténni, mikor a törvényhozás törvénykezési rendszerüket a szóbeliség és közvetlenség alapjára fekteti. Azóta jogászgyülések, a napi- és a szaksajtó folyvást hangoztatták ezt az eszmét. Már fentebb meg volt emlitve, hogy a képviselőház 1880. év április 23-án határozat utján is utasitotta az igazságügyi kormányt a szóbeliség, közvetlenség és nyilvánosság elvein alapuló perrendtartás előkészitésére. A képviselőház igazságügyi bizottsága pedig több alkalommal kifejezést adott annak a véleményének, hogy a polgári perjog gyökeres reformja a szóbeliség elvére fektetendő. Az 1893:XVIII. tc. megalkotásakor sem volt kétség arra nézve, hogy a szóbeliség a polgári eljárás egész vonalán megvalósitandó és midőn a törvényhozás a teljes reform azonnali életbeléptetésére irányuló erős áramlattal szemben a részleges reformot határozta el, ezzel nem a teljes reform elejtése, hanem annak csupán elhalasztása mellett foglalt állást, arra az időre, a mikor az átmeneti idejének leteltével a mélyreható változás káros rázkódtatással nem fog járni. Most, a mikor a birói szervezet kiépitésével a teljes szóbeli per előfeltétele már meg van teremtve, a mikor az uj eljárás alapelvei a sommás eljárás fennállása alatt a köztudatba már átmentek, a mikor a sommás eljárás megnyugtató eredményei ez alapelveknek a helyességét igazolják: a teljes reformnak semmi sem áll többé utjában.
Minthogy Plósz Sándor volt igazságügyminiszternek 1902. évi javaslata ezeken a részemről is helyeseknek talált alapelveken épült föl és azokat czélszerüen viszi keresztül, javaslatom előkészitésében az 1902. évi javaslatot, illetőleg annak az 1907. évi október hó 17-én a képviselőházhoz benyujtott szövegét vettem munkálatom alapjául, a most emlitett szövegen azonban több, különösen a birák tehermentesitésére és az eljárás egyszerüsitésére irányuló módositást tettem.
Az első cím első fejezetéhez
A birói hatáskör szabályozása - némely törvényhozás mintájára - a birósági szervezetről szóló külön törvénybe lenne foglalható, de czélszerübb azt az eljárási törvénybe foglalni, amint mostani peres eljárási törvényeink (1868:LIV. tc.; 1893:XVIII. tc.) is teszik. A javaslat e helyen csak a rendes biróságokról szól és épugy, mint a jelenlegi törvénykezési rendtartás (1881:LIX. tc. 1., 2. és 3. §-ok), nem érinti azokat a különös biróságokat és hatóságokat, a melyek külön törvénynél fogva magánjogi ügyekben eljárni hivatva vannak, mint pl. a cselédügyi hatóságokat. Ezeknek a hatóságoknak és az azok előtti eljárásnak viszonyát a jelen törvényhez az életbeléptetési törvény fogja megállapitani. Külön rendelkezés tárgya lesz továbbá a Horvát-Szlavon- és Dalmátországokkal közös tengeri biráskodás szabályozása. A javaslat a birósági szervezetet az első fokon nem érinti. Járásbiróságok, mint egyes biróságok és törvényszékek, mint társasbiróságok, egymás mellett teljesitik elsőfokon a biráskodást. Habár a javaslat a járásbirósági hatáskör jelentékeny kiterjesztésével (I. az 1. § kapcsán) nagy lépést tesz az egyes birósági rendszer felé, az elsőfoku társasbiróságot mégsem mellőzi; a társasbiróságok teljes mellőzése ma még a vagyonjogi perek elsőfoku eldöntésénél is mindenesetre időelőtti volna. Birói szervezetünk különösen alsóbb fokain ma még nem oly erős, hogy ezt meg lehetne kisérleni.
A javaslat a járásbiróságok hatáskörének szabályozásában abból indul ki, hogy az elsősorban a per tárgyának értéke szerint meghatározott ügyekre terjedjen ki, továbbá azokra az ügyekre, melyeknek tárgya, az értékre tekintet nélkül, akár egyszerüségénél fogva, akár azért, mert gyorsabb eljárást igényel, az egyes biróság ügykörébe beleillik. Az 1. § ennélfogva két csoportba osztja a járásbiróság hatáskörébe tartozó ügyeket 1. Az első csoportba tartoznak mindazok a vagyonjogi perek, a melyekben a pertárgy értéke háromezer koronát meg nem halad, a mennyiben az értékre tekintet nélkül a kir. törvényszékek hatáskörébe utasitva nincsenek. Az értékhatárt a javaslat a mai joggal szemben (1893:XVIII. tc. 1. §) felemeli 1000 koronáról 3000 koronára. Az értékhatárt az 1881:LIX. tc. 13. §-a, az általános óhajnak megfelelve, 300 frtról 500 frtra emelte s ezt az 1893:XVIII. tc. 1. §-a megtartotta. Az értékhatár felemelése megegyezik az európai törvényhozások irányával is, a mely az egyes biróságok hatáskörét mindinkább kiterjeszti. Bizonyos, hogy igazságügyi statisztikai adataink szerint a járásbiróságok itélkezése a felsőbiróságok felülbirálatának világitásában nem rosszabb, mint a kir. törvényszékeké és hogy a felek gyakran élnek azzal a joggal, hogy a járásbiróság hatáskörét kikötik. Ezt figyelembe véve, nem tulajdonit döntő sulyt a javaslat az értékhatár felemelése ellen szóló érveknek. Felhozták, hogy gazdasági viszonyaink között az ezen korona érték már nagyobb vagyont érdeket képvisel és az eljárás nagyobb garancziáit nemcsak elbirja, de megköveteli. Az ezer korona értéket tulhaladó perek száma különben is csekély, az összes polgári pereknek körülbelül tiz százaléka. az értékhatár emelésével tehát alig maradna vagyonjogi per a törvényszéki eljárás alatt, a mi ellenkeznek a javaslat czéljaival.
Mindezzel szemben a következő érveket fogadja el a javaslat döntőknek: A vagyonjogi perekben előforduló jogviszonyok általában nem függnek a per tárgyának értékéről; jobbára ugyanazokat a jogviszonyokat kell a nagyobb értékü perekben megbirálni, a melyek a kisebb értékü vagyoni perekben is előfordulnak. E szempontból tehát nem merülhet fel alapos aggodalom az értékhatár felemelése ellen. De szükséges az azért, mert a szóbeliségnek a törvényszékek elsőbirósági és az itélőtáblák másodbirósági eljárásába behozatal ezeknek a biróságoknak a munkáját jelentékenyen növelni fogja; a munkaterhet tehát ezzel az intézkedéssel kell csökkenteni. Könnyiteni fog az értékhatár felemelése a kir. Curia munkaterhén is, mert e pereknek a törvényszéki hatáskörből járásbirósági hatáskörbe utalása - kapcsolatban a felülvizsgálati értékhatárnak 3000 korona felemelésével - ezeket a pereket a Curia elintézési köréből kivonva, az itélőtáblák harmadfoku biráskodása alá helyezi, mig a törvényszéki hatáskör fenntartása esetében harmadfokban a Curia elé kellene ezeknek kerülniök. Hogy az eljárás helyességének biztositékai e pereknek a járásbirósági hatáskörbe utalása következében ne csorbuljanak, azt egyrészt az ügyvédi kötelező képviseletnek e perekben való meghagyásával, másrészt annak idején a birósági szervezet körébe tartozó intézkedésekkel igyekszem elérni. A javaslat a járásbiróságok hatáskörét ezen az értékhatáron belül mindennemü vagyonjogi, tehát ingatlanokra vonatkozó jogok iránti perekre és az örökösödési perekre is kiterjeszti és e tekintetben megegyezik az 1907:XVII. törvénycikkel, a mely a vagyonjogi pereknek e csoportjára nézve az 1893:XVIII. törvénycikk 1. §-ában fennállott különbséget megszüntette.
A mai joggal szemben eltérés az, hogy a váltóperekre is kiterjeszti a javaslat a járásbirósági hatáskört. A váltóperek, a melyek a mai eljárás szerint kizárólag a törvényszékek hatáskörébe tartoznak, rendszerint egyszerüek és fontosságuk sem nagyobb, mint más pereké, ugy, hogy ezek a 2. § értelmében csak háromezer korona értékhatáron felül utalhatók a kir. törvényszékek hatáskörébe. Ennek indokai a 2. § indokolásában bővebben vannak előadva. 2. A per tárgyának értékére tekintet nélkül, a javaslat 1. §-ának 2. pontja a pereknek több csoportját utalja a járásbiróságok hatáskörébe. Az 1. § 2 a) pontja megengedi a járásbirósági hatáskör kikötését, azonban ezt három feltételhez köti: 1. a per, melyre nézve a kikötés történik, okiratban vállalt kötelezettségen alapuló vagyonjogi per legyen; 2. hogymind a kötelezettség elvállalása, mind a járásbiróság előtti eljárás kikötése közokiratba, vagy hitelesitett; vagy a 317. §-nak megfelelően kiállitott magánokiratba foglalva legyen; 3. hogy az ügy az összegre tekintet nélkül ne legyen a kir. törvényszékek hatáskörébe utasitva. A javaslat itt lényegben az 1893:XVIII. törvénycikk 1. §-ában foglalt eddigi jogállapotot tartja fenn. Habár a javaslat szerint a törvényszéki és a járásbirósági eljárás között nincs többé oly lényeges különbség, mint mai jogunkban és nevezetesen sürgős esetekben a törvényszék is megtarthatja a tárgyalást a perfelvételi határnapon is és megröviditheti a tárgyalási időközt, habár továbbá a mai fejlett közlekedési viszonyok mellett a törvényszék is könnyen megközelithető, mégis tagadhatatlan, hogy a járásbirósági eljárás általánosságban egyszerübb, kevesebb formához kötött és olcsóbb, mint a törvényszéki, nem lenne tehát indokolt a feleket feltétlenül elzárni attól, hogy az olcsóbb, egyszerübb, könnyebben, esetleg lakhelyükön végezhető eljárást közös akarattal igénybe vehessék. Csak egy ok van, a mely a kikötés korlátlan megengedése ellen szól ésez az, hogy a felek az egyesbiróságok rendeltetésével ellenkező ügyeket odavihetnek és hogy az egyesbiróságot a rendeltetése szerint hozzá nem tartozó ezek az ügyek hátráltathatják rendes ügykörben.
A vagyonjogi perek azonban, a melyeket okiratban vállalt kötelezettségre inditanak, rendszerint egyszerüek és eldöntésük aggodalom nélkül bizható egyesbiróságokra. Igazolja ezt az is, hogy mai perrendtartásunknak ez az intézkedése semmi panaszra sem adott okot. Az 1893:XVII. tc. 1. §-ának a) pontjától annyiban tér el a javaslat, hogy nem kivánja meg a követelés létrejöttének és mennyiségének okirati bizonyitását és hogy a kikötést minden vagyonjogi perre megengedi. Ha a felek maguk akarják ügyüket járásbiróságra bizni, nincs ok ennek a megnehezitésére; a mai eljárás most emlitett követelményei a gyakorlatban többször eltérő birói határozatokra adtak alkalmat és a kikötés hatályosságát igen megnehezitették: elejtésük tehát ezért is indokolt. Az 1. § 2. pontjának c), d), h)-k) betüi alatt felsorolt perek, valamint a bérleti viszonyokból [1. § 2. b) pontja] felmerült perek olyanok, a melyek már az 1881:LIX. törvénycikk 13. §-a alapján és ma is - az 1893:XVIII. törvénycikk 1. §-a értelében - nagyrészt a per tárgyának értékére tekintet nélkül a járásbiróságok hatáskörébe vannak utasitva. Lényeges ujitás azonban az, hogy a javaslat az összes haszonbérleti pereket [1. § 2. b) pontja] járásbirósági hatáskörbe utalja.
A legnehezebb és leggyakrabban előforduló haszonbérleti perek eddig is a járásbiróság hatáskörébe tartoztak; nincs ok tehát arra, hogy a könnyebb és ritkább perek a nehézkesebb és költségesebb törvényszéki eljárásban maradjanak. Másfelől pedig a mai sommás törvénynek [1893:XVIII. tc. 1. § 5. e), f), g), h), i), k) pontja] részletező felsorolása és aprólékos meghatározásai sok bonyodalomra, az ügy gyors elintézését gátló hatásköri vitákra adnak alkalmat, ugy hogy ezzel az egyszerüsitő módositással a törvény hatásköri szabályainak áttekinthetősége és gyakorlati kezelhetősége csak nyerni fog. Értéke tekintet nélkül járásbirósági hatáskörbe utasitja továbbá a javaslat a szolgálati szerződésből a munkaadó és a munkavállaló között, továbbá az állta hibájából eredő szavatosságon alapuló pereket [1. § 2. e) és f) pontja]. Mindkét nemü pernek lehető leggyorsabb elintézése a feleknek elsőrendü érdeke. Önként értetik, hogy a javaslatnak ez a rendelkezése a munkabérekre fennálló közigazgatási hatáskört nem érinti, amit az életbeléptetési törvény ki is fog mondani. Az 1893:XVIII. tc. 1. §-ának 5. o) pontja a fogadósok vagy szállásadók és utasok közt az elszállásolási és ellátási viszonyból keletkezett pereket a járásbiróságok hatáskörébe utasitja. A javaslat 1. §-ának 2. g) pontja ezekhez a perekhez pótlólag az utasokközt egyrészről és a fuvarosok és hajósok közt másrészről az utazás alkalmából felmerült pereket is ide sorozza. Mindezekben az ügyekben a sürgősség oly nagy, hogy még a röviditett törvényszéki eljárás sem felelhet meg a követelményeknek. Kivánatos ezekben az ügyekben, hogy a biróság minél közelebb és hozzáférhetőbb, az eljárás minél kevesebb formasághoz kötve legyen és hogy a feleket ügyvédi kényszer ne kösse. Másrészt ezek a perek rendszerint egyszerüek is, ugy hogy a járásbiróság hatáskörébe beilleszthetők.
Az 1893:XVIII. tc. 1. § 5. c) pontjában felsorolt kamatok, életjáradék, tartási és élelmezési kötelezettségek iránti pereket a javaslat 1. §-ának 2. h) pontja csak akkor utalja értékre tekintet nélkül a járásbiróság hatáskörébe, ha egy évnél nem régibb ily követelésről van szó. Ha az egy évnél régibb ily követelés már háromezer koronát is meghalad, ezeknek járásbirósági hatáskörébe utalása nem indokolt. Az ideiglenes nőtartási követelések iránt inditott perek, tárgyuk értékére tekintet nélkül, a javaslat szerint csak annyiban tartoznak a járásbiróság hatáskörébe (1. § 2. i) pontja), a mennyiben a házassági per biróságához utasitva nincsenek. (674. §) Ez az eltérés annyiban indokolt, a mennyiben abban az esetben, ha az ideiglenes nőtartási követelés a házassági per folyama alatt ennek a biróságához (1894:XXXI. tc. 102. §) van utasitva, a házassági perrel való szoros összefüggésnél fogva czélszerübb, ha a tartási kérdésben is kizárólag a házassági per birósága vagy ennek az elnöke (674. §) jár el, mintha más biróság előtt ujabb per indul meg.
A járásbirósági hatáskör szabatos meghatározása végett ide utasitja végül az 1. § 2. l) pontja azokat a pereket, a melyekre nézve a járásbirósági hatáskört, illetőleg a sommás eljárást külön törvény állapitja meg. Ilyenek például: a végrehajtási eljárás folyamán inditott igényperek (1881:LX. tc. 89. §), az 1871:LIII. tc. 87. §-a értelmében az urbéri természetü tárgyakra nézve a birtokállapot ideiglenes fenntartása s az uri szolgáltatások hátralékainak behajtása iránti keresetek, az 1871:LIV. tc. 15. §-a értelmében az irtványoktól járó szolgáltatások behajtása iránt inditott keresetek; az 1881:XXXIX. tc. 18. §-a értelmében a megrongált műemlék helyreállitási költségének megtéritése iránt inditott keresetek; az 1881:XLI. tc. 24. §-a értelmében a kisajátitás alá eső ingatlanon található függő termésben, ültetvényekben és tárgyakban okozott kár megtéritése iránti keresetek, végül az 1885:XXIV. tc. 37. §-a szerint inditható házközösségi örökösödési perek. Hogy ezek a külön törvények mennyiben maradnak fenn, azt az életbeléptető törvény fogja meghatározni. Miután az 1. § 1. pontja vagyonjogi perekról szól, az 1881:XVII. tc. első részének III. fejezetében szabályozott megtámadási keresetek is e pont alá tartoznak. Hogy az 1871:LIII. tc. 44. §-át és az 1880:XLV. tc. 2. §-át, a melyek az urbéri viszonyokból eredő pereket általában, - az 1874:XVIII. tc. 7. §-át, a mely a vaspályák által okozott halál vagy testi sértés folytán támasztandó kártéritési pereket, - az 1884:XVI. tc. 26. §-át, amely a szerzői jog megsértéséből eredő kártéritési pereket, összegre tekintet nélkül, a kir. törvényszékek hatáskörébe utasitja, - ez a törvény mikép érinti, azt szintén az életbeléptetési törvénynek kell meghatároznia.
A javaslat 2. §-a szerint a kir. törvényszékek hatáskörébe tartoznak mindazok a perek, a melyek a járásbiróságok hatáskörébe utasitva nincsenek; tehát: 1. az összes nem vagyonjogi perek; 2. azok a vagyonjogi perek, a melyeket az előbbi § a járásbiróságok hatáskörébe nem utasit és 3. oly vagyonjogi perek, a melyekben az ügy természete a járásbirósági hatáskört kizárja és a melyek ennélfogva értékre tekintet nélkül a kir. törvényszék hatáskörébe tartoznak (2. § 1-7. pont). Ez utóbbiak közül a javaslat 2. §-ának 1. pontja a hitbizományi viszonyból származó pereket azért utasitja a törvényszékek hatáskörébe, mert ezek a biróságok vannak megbizva a hitbizomány feletti felügyelettel is, a melylyel ezek a perek rendszerint annyira összefüggnek, hogy czélszerü elintézésüket ugyanarra a biróságra bizni. A 2. § 2. pontjában felsorolt hatósági személyek eljárásának törvényessége feletti itélkezés sokkal fontosabb és a pertárgy értékétől függetlenül messzebb menő elvi jelentőséggel bir, semhogy ezeket az ügyeket a járásbiróságokra lehetne bizni. Különösen akkor volna ez rendkivül visszás, mikor magasfoku biróról van szó. Ha pedig ezek a perek korlátlanul a kir. törvényszékhez tartoznak, ugyanebből az indokból és az összefüggésnél fogva oda utasitandók az emlitett hivatalos eljárásából az állam, a törvényhatóság vagy a község ellen inditható kártéritési perek is. (2. § 3. pontja) Mint alább az 55. § kapcsán tüzetesen kifejtem, a javaslat a kereskedelmi ülnöki intézményt elejti. Ezért, és mert a javaslat általános eljárási szabályai a kereskedelmi ügyek gyors elintézésére elég módot nyujtanak, megszünteti a javaslat a külön kereskedelmi eljárást és a külön kereskedelmi hatáskört, mihez képest a ma kereskedelmi hatáskörbe tartozó azokat az ügyeket, a melyeknek az értékre tekintet nélkül törvényszéki hatáskörbe utalása czélszerünek mutatkozik, ebben a §-ban meg kell határozni. Ezek az ügyek a 2. § 4., 5., 6. és 7. pontjában vannak meghatározva.
Ezek az ügyek ma is a törvényszék (mint kereskedelmi biróság) hatáskörébe tartoznak. Ellenben a javaslat szerint az eddigi kereskedelmi ügyek közül több oly ügyek csak háromezer korona értékhatáron felül tartozik a törvényszék hatáskörébe, a melyek eddig, tekintet nélkül az értékre, tartoztak oda. Ilyenek nevezetesen a kereskedelmi törvény 259. § 4. és 5. pontjában felsorolt ügyek (közraktárak ügyletei, kiadói, könyv- és műkereskedői és nyomdai ügyletek); továbbá a mai kereskedelmi eljárás (3,269/81. I. M. E. sz. min. rend.) 6. §-ának 3., 6., 7., 9. és 10. pontjába felsorolt ügyek (társasági viszonyból, kereskedelmi utalványokból felmerült perek, a megtartási jog alapján inditott perek stb.). Mindezek az ügyek önmagukban nem oly fontosak, hogy csekélyebb érték mellett első fokban a törvényszéken, felebbvitelben pedig a kir. itélőtáblán és a kir. Kuriánál nyerjenek elintézést. Különösen a szövetkezeteknek tagjaik elleni, többnyire csekély értékü pereiken eddig is sok bajt okozott az, hogy azok az értékre tekintet nélkül a törvényszék hatáskörébe tartoznak. A javaslat e tekintetben a közóhajnak megfelel, a mikor ezeket a járásbirósági értékhatáron belül a járásbiróság hatáskörébe utalja.
Ha pedig ezek a járásbiróság hatáskörébe tartoznak, nem lehet indokolt, hogy a többi kereskedelmi társaságnak, a közkereseti, a betéti és a részvénytársaságnak tagjai ellen pereiben a hatáskör máskép szabályoztassék. Bővebben indokolásra szorul az, hogy a váltóperek a mai jogtól eltérőleg csak a járásbirósági értékhatáron tul tartonak a kir. törvényszékek hatáskörébe és nem az értékre tekintet nélkül. Már az 1. § 1. pontjának indokolásában kiemeltem, hogy a váltóperek rendszerint egyszerüek és fontosságuk sem nagyobb, mint más pereké. Semmivel sem volna indokolható tehát, hogy minden legcsekélyebb váltóper a kir. törvényszék hatáskörébe tartozzék. Miután nálunk a kisebb hitelügyletek egy része, továbbá a biztositási ügyletekből eredő dijfizetés váltó utján bonyolittatik le, a váltóperek nagy részébe a pertárgy értéke nagyon csekély. A váltópereknek az értékre tekintet nélkül a kir. törvényszékekhez utalása tehát - a mi maga után vonja a felebbezést a kir. itélőtáblához és a felülvizsgálatot a kir. Kuriához - rendkivül megterheli a biróságokat és aránytalanul nagy költségetokoz a feleknek. Nem tulajdonit sulyt a javaslat annak az aggodalomnak, hogy a háromezer koronán aluli váltópereknek a járásbirósághoz utalása elő fogja mozditani a váltó nagyobb elterjedését. Nem tekintve azt, hogy az a körülmény, hogy a váltó felett a törvényszékek biráskodnak, nálunk tudvalevőleg nem akadályozta meg annak a kereskedelmi körökön kivül is nagy elterjedését, és igy a hatáskör kérdése a váltó elterjedésére befolyást alig látszott gyakorolni: a járásbirósági hatáskör mindenesetre nemcsak a hitelezőnek, hanem talán még nagyobb mértékben az adósnak a javára szolgál. A váltópernek adott kivételes hatáskör bizonyos körülmények közt gyülöletes privilegium lehet. A váltóhitelező, mint a gazdaságilag erősebb fél, rendszerint könnyen veszi igénybe a törvényszéket, a váltóadósnak ellenben a törvényszéki hatáskör gyakran rendkivül megneheziti a védekezést, mindenesetre pedig ő az, a ki a drágább perlekedésnek költségeit viseli. Az az aggály, hogy járásbiróságainknak nem leszz elég jártasságuk a kisebb értékü váltóperek elintézésére, alig érdemel figyelmet. A váltóperek rendszerint egyszerüek és a váltójognak azok a kérdései, a melyeknek megoldása nagyobb nehézséggel jár, a legritkábbak. Attól a birótól, a kitől a jog egész területének, nemcsak a magánjognak és a büntetőjognak, hanem a specziális kereskedelmi jognak ismeretét is megkivánjuk, csak nem tagadhatjuk meg a képességet a váltójog kezelésére is. A váltójog legnehezebb kérdései ma is a járásbiróság elé kerülhetnek a gazdagodási kereset esetében (váltótörv. 90. §), és ezen az eseten kivül alkalmaznia kell a járásbirónak a váltójogot, ha az alperes kifogását, pl. beszámitási kifogását váltóra alapitja.
A váltóperek szakszerü elintézését a javaslat az ügyvédi kényszer behozatalával kivánja előmozditani (94. §). Egyébiránt azokban a ritkább esetekben, a mikor a váltóperben nehezebb jogkérdés fordul elő, a felebbvitel úgy, mint a jognak egyén terén, itt is elegendő biztositékot nyujt a helyes eldöntésre. A kir. törvényszékek hatásköre abszolut és kényszeritő. Azok az ügyek, a melyeket a 2. § oda nem utasit, a felek megállapodása alapján eléjök nem vihetők. Ajavaslat e tekintetben követi a jelenlegi jogot (1881:LIX. tc. 14. §-a). A német birodalmi perrendtartás 38. §-ának ellenkező rendelkezése, mely szerint a felek a járásbirósági hatáskörbe tartozó ügyeket közös beleegyezéssel a törvényszék elé vihetik, sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem igazolható. Elméletileg nm igazolható azért, mert a birósági szervezet általánosságban a közérdekből indul ki, közjogi tekinteteken alapszik, a melyek a felek rendelkezése alól el vannak vonva. Csakis azokban az ügyekben, a melyekben az érték állapitja meg a hatáskört, és a melyekben a törvény főkép a magánérdekből indul ki, nyilik ebben az irányban a felek rendelkezésének helye. Ha a törvényszék hatáskörének kikötése oda nem tartozó ügyekben meg volna engedve, akkor következetesen meg kellene engedni a magasabb felebbezési biróságok hatáskörének kikötését is, a mit pedig a német perrendtartás sem tesz. Nem volna indokolható ily intézkedés gyakorlati szempontból sem. Az állam részben azért utasitja a kisebb ügyeket egyesbiróságokhoz, mert a társasbiróságok fenntartása költséges és sok birói munkaerőt vesz igénybe. Azokat tehát a kisebb ügyek előtt megnyitni nem lehet.
A pertárgy értéke megállapitásának alapjául a per tárgyának a felperes által előadott értéke szolgál és ha az alperes azt nem tszi vitássá és az nem ellenkezik a köztudomással vagy a biróság hivatalos tudomásával a és különben sem mutatkozik valószinütlennek, akkor nincs ok arra, hogy a biróság annak helyességét hivatalból kutassa. Ez felette nehézkessé is tenné az eljárást. Mihelyt azonban a felperes által előadott érték nem vehető alapul, a javaslat a pertárgy értékének a megállapitásában a biróságnak lehetőleg szabad teret enged. Belátására bizza, hogy a megállapitásnál a felektől ajánlott bizonyitás felvételét mellőzze, hivatalból is tudakozódhassék, szemlét tartson és szakértőket meghallgasson. A hatáskör megállapitása körüli vitákban az eljárásnak lehetőleg rövidnek, a hosszadalmas bizonyitásnak kizártnak kell lennie, nem szabad tehát a birót a felek részéről, esetleg a per elhuzása czéljából előterjesztett bizonyitékok felvételére szoritani s elzárni attól, hogy a megállapitás eszközeit onnan szerezhesse be, ahonnan legkönnyebben megkapja.
A javaslat rendszere szerint a biróság ugy hatáskörét, mint illetékességét az alább (140., 141. §-ok) kifejtendő indokok szerint már a kereset beadásakor hivatalból köteles megvizsgálni, az értéket tehát már a kereset beadása után az idézés kibocsátásakor meg kell állapitani, a mikor az még az alperes nyilatkozatának hiányában vitássá sem válhatott. Ezért mellőzi ez a § az 1893:XVIII. tc. 4. §-ával ellentétben annak kijelentését, hogy a biróság az érték megállapitása felett, a »tárgyalás eredményéhez képest« és csak akkor határoz, ha az eljárás meginditása szempontjából vitássá vált. A járásbiróság - egyezőleg az 1893:XVIII. tc. 4. §-ával - a felebbvitel szemponjtából jelentőséggel biró értéket is köteles lehetőleg tisztába hozni. Az értékmegállapitás következik, hogy az értéket nem szükséges minden esetben meghatározott összegben megállapitani, hanem elég annak a megállapitása, hogy az érték 50, 100, 200, 500, 1000 vagy 3000 koronát meghalad-e vagy nem. Nem szorul külön kijelentésre az, hogy az értéknek a hatáskör szempontjából történt megállapitása nem zárja el a feleket attól, hogy az érdemben szükség esetében kisebb vagy nagyobb értéket bizonyitsanak, a minek azonban a járásbirósági hatáskörre már nem lehet befolyása.
Az 1881:LIX. tc. 13. §-ában foglalt azt az intézkedést, hogy a járásbirósági hatáskör ellen az érték nagysága mint kifogás nem emelhető, ha a felperes késznek nyilatkozik a per tárgya helyett 500 forintot meg nem haladó összeget készpénzben elfogadni, a javaslat azért nem vette fel, mert valamint a felperesnek első sorban a pertárgyhoz magához van joga és ő a hatáskör megállapitása czéljából ajánlatra nem kényszerithető, hogy a pertárgy helyett készpénzt fogadjon el: épugy az alperes első sorban csak a pertárgy teljesitésére köteles. Ő reá nézve tehát csak a per tárgya jöhet figyelembe s nem az, hogy a felperes mily összeget hajlandó azért elfogadni. A pertárgynak pénzösszeggel helyettesitése egyes esetekben, például marasztaló itéleteknél, nagy bonyodalmakra vezet. Az a kérdés pedig, vajjon a felperes ama nyilatkozatának, hogy a per tárgya helyett pénzösszeget kész elfogadni, minő hatály tulajdonittassék, mélyeg belevág a magánjogba. Ilyen szabályozásnak az lenne a következménye, hogy az itélet az alperest ne abban marasztalja, hogy a per tárgyát, a mely körül tulajdonképpen a jogvita folyik, a felperesnek adja ki, hanem meg kellene adni az alperesnek a jogot arra, hogy a készpénzbeli kielégités módját választhassa. Megállapitási perekben továbbá ez a szabály nem is alkalmazható, mert lehet, hogy ezekben a perekben nem is a felperes az, a kinek valamint kapni kell, hanem ő az, a ki valamit adni tartozik. A sommás eljárásról szóló törvényjavaslat 4. §-a szintén tartalmazott ilyen intézkedést, a képviselőház azonban azt elvetette. Ámbár a javaslat a biróság szabad belátására bizza, hogy a per tárgyának értékét mikép állapitsa meg, az 5. § második bekezdése a szabad belátásnak korlátot szab, a 6. § pedig egyes gyakrabban előforduló esetekben az értékszámitás irányadó elveinek meghatározását tartja szükségesnek.
Az ingatlan értékének megállapitására nézve az ingatlan adójának összegében kinálkozó becslési alapot a végrehajtási és a sommás eljárási törvény nyomán a javaslat is elfogadja, de a sommás eljárási törvény 4. §-ától eltérve, itt is szabadabb kezet ad a birónak, a mennyiben nem akkor szabja meg az adó szerinti megállapitást irányadónak, ha a felek valamelyike más bizonyitó adatot nem szolgáltat, hanem akkor, ha más adat egyáltalában nem forog fenn. Az eljárási törvényeinkben általában elfogadott az az értékkiszámitási mód azonban, mely szerint a szőlők és házosztályadó alatt álló ingatlanok értékét a legközelebb mult évi állami adó kétszázszoros, házbéradó és földadó alá eső ingatlanokét pedig annak százszoros összegében kell megállapitani, többször volt már a képviselőház igazságügyi bizottságában felszólalás tárgya a miatt, mert ekként kiszámitott érték az ingatlanok valóságos forgalmi értékének jóval alatta marad.
Visszás dolog az is, hogy ez a kiszámitási mód nagyon eltér attól a kiszámitási módtól, a melyet az ingatlanok értékére nézve, különösen az illetékszabás szempontjából pénzügyi törvényeink megszabnak. A valóságos forgalmi érték megközelitése és a pénzügyi értékkiszámitási szabályoknak és az igazságügyi ilyen szabályoknak összhangba hozatala nagyon kivánatos. Ez irányban a pénzügyminister urral tárgyalások vannak folyamatban, a mely tárgyalások eredményéhez képest lesz majd alkalom az értékkiszámitás kérdésének végleges szabályozására. A 6. § irányadó szabályokat állit fel arra nézve, hogy egyes kétségeseknek mutatkozó esetekben mi legyen az értékkiszámitás közvetlen tárgya. Ez a § egyébiránt egészben véve követi az 1893:XVII. tc. 3. §-át és attól csak a következőkben tér el. A gyakorlatban régebben felmerült kétségek eloszlatása végett a § 4. pontja kifejezést ad annak, hogy a követelés biztositása iránt inditott zálogperekben, valamint a végrehajtási igényperekben az érdeket nem a zálog értéke, hanem az az összeg képezi, melynek erejéig a zálog biztositékot ad.
Ebből következik, hogy egyrészről a követelés veendő alapul, ha a zálog azt teljesen biztositja, másrészt a zálog értéke, ha nem biztositja teljesen a követelést. A 6. pontban az alól a szabály alól, a mely szerint az időszakos szolgáltatások értéke általában kiszámitandó, kivételt állapit meg a tartási és élelmezési követelést megalapitó jogviszony iránti perekre nézve és az 1907:XVII. tc. nyomán a három évi tartás vagy élelmezés értékét veszi irányadónak. Ez a kiszámitási kulcs azzal a kedvező eredménynyel is jár, hogy a gyermektartási pereket - a melyek könnyü megbirálhatásuknak fogva a legfőbb biróság biráskodott nem igénylik - a kir. Kuriáról majdnem egészen leszoritja s igy annak munkaterhén a fontosabb ügyek előnyére jelentékenyen könnyit. Lényegileg megegyezően az 1893:XVIII. törvénycikk 3. §-ának 5. pontjával, a 6. § 7. pontja a bérleti és haszonbérleti viszonyt tárgyazó per értékének megállapitásában az egy évi bérösszeget veszi alapul. Önként értetik, hogy a bérleti vagy haszonbérleti viszont tárgyazó per alatt a bérlemény fenntartását, rongálását, felmondását tárgyazó pert is kell érinteni.
Nehogy a hitelező követelésének felosztásával és részletekben érvényesitésével a törvényszék hatáskörébe tartozó ügyet a járásbiróság elé vihesse, a javaslat szerint a részben való perlésnél a még ki nem elégitett egész követelésnek lejárt része irányadó a hatáskör megállapitásában. Nem engedhető meg, hogy a felperes a törvényes intézkedések kijátszásával az alperes sérelmére válaszsza meg a biróságot, esetleg lehetetlenné tegye a felebbezést vagy felülvizsgálatot, vagy kieszközölje az előzetes végrehajthatóságot. A kérdés törvényszerü eldöntése annyival inkább szükséges, mert az nálunk a gyakorlatban vitás és különbözően oldatik meg. Több külön-külön perelhető követelés összefoglalása esetében a javaslat szerint az értéket össze kell számitani. Ez a szabály megegyezik a mai joggyakorlatunkkal. Igaz ugyan, hogy ez a szabály nem egészen következetes, mert a keresethalmazat esetében tulajdonkép annyi per van, ahány a követelés, a perek csak külsőleg vannak egy eljárásba egyesitve.
A keresethalmazatnak e felfogása mellett e felek részéről történt egyesitésnek époly kevéssé kellene befolyásolni a hatáskör szabályait, mint ahogy nem érinti azokat az a körülmény, hogy a biróság a javaslat értelmében több külön inditott pert utóbb egyesit; felhozzák e szabályozás ellen azt is hogy a felperes is visszaélhet ezzel a rendelkezéssel, mert több követelés egyesitése által járásbirósági hatáskörébe tartozó pereket a törvényszék elé vihet. A javaslat azonban nem találta ezeket az indokokat döntőknek és gyakorlati tekintetekből az összeszámitást czélszerünek véli. Az összeszámitás kizárása bonyodalmakra vezetne és következetesen ugy sem vihető keresztül, például számlaköveteléseknél és a felebbviteli eljárásban egyáltalában nem fogadható el. Ha felperes vissza akar élni a hatáskör szabályaival, ezt könnyen megteheti olykép is, hogy követelését magasabb összegben jelöli meg. Az összeszámitás szabálya mindenesetre egyszerübb.
A 8. § a mai gyakorlattal megegyezőleg a keresetlevél beadásának napját jelöli meg olyan időpont gyanánt, a melyben fennálló érték a hatáskör megállapitásában irányadó. Későbbi időpontot, nevezetesen a keresetlevél kézbesitésének időpntját, azért nem lehet itt irányadóul venni, mert hatáskör kérdése már az idézés kibocsátásakor lévén megvizsgálandó (140., 141. §-ok), az értéket már a keresetlevél elintézésekor meg kell a birónak állapitania, mert továbbá a keresetlevél beadása s annak kézbesitése között néha hosszabb idő telhetik el és a hatáskör kérdését, a mennyiben az nem a fél kifogásától fögg, ily hossu ideig függőben hagyni nem czélszerü. A 8. § most tárgyalt szabályából következik, hogy az értéknek a per folyamán beállott változása, emelkedése, vagy csökkenése a hatáskört nem érinti. Másként áll azonban a dolog akkor, ha a per folyamán nem a per tárgyának az értéke, hanem maga a per tárgya változik meg, mert a felperes keresetét felemeli vagy leszállitja. A kereset felemelésének és leszállitásának a birói hatáskörre befolyását a 8. § harmadik bekezdése szabályozza. Ha a kereset felemelésének a hatáskör kérdésére befolyást nem tulajdonitanánk, ez oda vezethetne, hogy a felperes eredetileg járásbirósági hatáskörbe tartozó keresetét felemelvén, a hatásköri szabályokat az ellenfél kárára önkényüleg megváltoztathatná s esetleg elzárhatná a jogorvoslatok törvényes fokozatától az alperest, a kinek erre a kereset összege szerint joga lenne. Ellenben nem károsodik az ellenfél az által, hogy a kereset leszállitásával a több biztositékot nyujtó törvényszéki eljárás folyik tovább is. Következménye ez különben a javaslat 11. §-ában kifejezésre jutó annak az elvnek, hogy nem sérelem a felekre nézve, ha a járásbiróság helyett a törvényszék intézkedett ügyükben.
A leszállitás különben többnyire a megelőző tárgyalásnak, az ellenfél részéről történt fizetésnek stb. az eredménye. Az ellenfél arra nézve ugyanis elutasitó itéletet kérhet. Visszás volna, valamint fölösleges költségre és munkaszaporitásra is vezetne, ha a leszállitás után az ügy más birósághoz tétetnék át. A 8. § második bekezdése szerint lényegileg megegyezőleg a mai joggal a járulékok az érték megállapitásában nem jönnek tekintetbe. Megfontolás tárgyává tette a javaslat azt a nézetet is, hogy a járulékok az érték megállapitásában számitásba vétessenek-e akkor, ha azok a járásbiróság hatásköréhez utasitott értéket magukban véve meghaladják. A járulékoknak ebben az esetben számitásba vétele azonban szükségtelenül bonyolitja a birói hatáskör szabályait és akadályokat gördit ugy a per létrehozása, mint a már létrehozott per folytatása elé. A 8. § második bekezdésében előforduló felsorolás kimeritő (taxativ), vagyis nem minden járulék (mellékkövetelés) marad az érték megállapitásában számitáson kivül, hanem csak azok a járulékok, a melyeket ez a bekezdés tüzetesen felsorol, t. i. a haszon, ideértve a kamatot és a gyümölcsöt is, a kár és a költség. A dolog alkotó része, növedéke, tartozéka, a foglaló e szempontból nem járulék. Mit kell haszon, gyümölcs stb. alatt érteni, azt a magánjog határozza meg. A járulékok azonban csak akkor maradnak számitáson kivül, ha a főköveteléssel egyidejüleg, ugyanabban a perben mellékkövetelés gyanánt érvényesittetnek. A felebbviteli értékhatár megállapitása szempontjából a 8. §-ban foglalt szabályoktól több tekintetben eltérésnek van helye; ezeket és indokolásukat a negyedik czim tárgyalja.
Ennek a §-nak rendelkezése a nemzetközi jogban találja a lapját. A második bekezdés lényegileg egyezik az osztrák Jurisdictionsnorm 85. §-ával. A 41. §-ban felsorolt perek a területenkivüliséget élvező személyek ellen csak az ingatlan fekvése alapján illetékes biróság előtt indithatók meg. A területenkivüliség az államnak nemzetközi viszonyait is érinti. Annak eldöntése tehát nem bizható kizárólagosan és véglegesen a biróságokra, hanem a kormányhatalom körébe esik, a mely az országot a külfölddel szemben képviseli. Ennek határozata, melyet a biróságokkal szemben az igazságügyminister nyilatkozata juttat kifejezésre, e tekintetben a biróságokra kötelező kell, hogy legyen.
Már a hatáskör kikötésének indokolása kiemelte, hogy a hatáskör szabályai, miután azok a birói hatalom gyakorolhatásának mértékét határozzák meg, fogalmilag abszolut jelleggel birnak, ennélfogva mindig hivatalból figyelembe veendők volnának és a biróság a hatáskörébe nem tartozó keresetet a per bármely szakában hivatalból köteles volna visszautasitani. Nehogy a hatáskör vizsgálata rendkivül megterhelje a biróságot és hosszadalmassá tegye az eljárást, a javaslat nem kivánja meg, hogy a biróság a hatáskörnek vagy hiányának megalapitására előadott tényállitások valóságát is hivatalból vizsgálja. A köztudomást és saját hivatalos tudomását azonban a biróság mindenesetre figyelembe veszi. Kivételesen a javaslat megkivánja a továbbmenő hivatalból való vizsgálatot is, igy például az 1. § 2. a) pontja esetében nem elegendő azt állitani, hogy a járásbiróság hatásköre az ott körülirt módon ki van kötve, hanem az arról szóló okiratot is fel kell mutatni, mert ellenesetben a biróság ezt a tényállást nem fogadhatja el valónak. A javaslat gyakorlati szempontokkal számolva, nem viszi szorosan keresztül azt az elvi felfogást sem, hogy a hatáskör mindig hivatalból vizsgálandó, a melytől különben a különféle perjogok általában többé-kevésbbé eltérnek. Enyhébb felfogást követ nevezetesen a javaslat a hatáskör vizsgálatában ott, a hol az a peres tárgy értékétől fögg, a mennyiben a hivatalból való vizsgálatot ebben az esetben csak a perbebocsátkozás előtt irja elő. Ez egyrészről eléggé megvédi a közérdeket, midőn meggátolja azt, hogy a felek a biróságok közötti munkamegosztást is czélzó hatásköri szabályokat könnyen kijátszhassák, másrészről pedig nem hagyja figyelmen kivül azt sem, hogy az ilyen hatáskör hiánya nem lehet elég fontos arra, hogy amiatt a már megtartott érdemleges tárgyalás is érvénytelenithető legyen.
Minthogy a törvényszéki eljárás nagyobb biztositékokkal van ellátva, mint a járásbirósági, ennélfogva a törvényszék határozata azon az alapon, hogy az ügy a járásbiróság hatáskörébe tartozik, nem kifogásolható. Az egyedüli sérelem, mely itt alperest érhette, a nagyobb költség. Ez azonban az eljárás befejezése után többé figyelembe nem jöhet, mert a költség már felmerült és ha a törvényszék határozata a hatáskör hiánya miatt megtámadható volna, ez még nagyobb költségszaporodást idézne elő.
Ez a § a negativ hatásköri összeütközéseket akarja korlátozni s elejét venni annak, hogy az ügy a hatáskör fölötti vita miatt ne találjon biróságot. Hasonló rendelkezést tartalmaz egyébiránt a kisebb polgári peres ügyekben való eljárást szabályozó 1877:XXII. törvénycikk 41. §-a és az 1893:XVIII. törvénycikk 5. §-a is. Az 1893:XVIII. törvénycikk 5. §-ától a javaslat különösen abban tér el, hogy a hatáskör hiányának csak itéleti megállapitását ruházza fel feltétlen hatálylyal.
Az első cím második fejezetéhez
A jogsegélyt a német törvényhozás a birói szervezetről szóló törvényben (Gerichtsverfassungsgesetz XIII. Titel § 107-169.), az osztrák törvényhozás a »Zustandigkeit« fejezeteiben szabályozta; bünvádi perrendtarásunk arról általában nem intézkedik, azonban már az 1868:LIV. törvénycikk felvett 60-63. §-aiba ide vonatkozó intézkedéseket és mivel ezek a birói hatáskör szabályait kiegészitik, azok a perrendtartásban mindenesetre szabályozhatók.
A biróságok területi elhatárolásából következik, hogy mindegyik biróság rendszerint csak saját területén járhat el, más biróság területén ellenben birói cselekményeket rendszerint megkeresés utján kell foganatositani. Előfordul azonban, hogy a biróság székhelye (pl. a pestvidéki törvényszék székhelye) a maga egészében, vagy pedig a székhely területének egy része (pl. az egyes budapesti járásbiróságok területével szemben Budapest többi területe) nem tartozik a biróság területéhez. Ily esetben a 13. § első bekezdése szerint nincs szükség megkeresésre, ha a birói cselekmény a biróság székhelyén (bár területén kivül) teljesitendő. Az 1868:LIV. törvénycikk 60. §-a a terület átlépését nem engedi meg. Ennek a szabálynak a tágitását azonban a gyakorlati szükség követeli; meg kell engedni azt, hogy a biróság a saját területén kivül is végezhessen egyes birói cselekményeket abban az esetben, ha ez a határon foganatositandó cselekmény befejezése végett szükséges, vagy ha a cselekmény közvetlen foganatositását az ügy alapos megbiráltatása indokolja. Hasonló szabályokat tartalmaz a bünvádi perrendtartás (109. §) is, mely szerint a vizsgálóbiró a szükséghez és a czélszerüséghez képest székhelyén kivül is, sőt a vádtanács határozata alapján más törvényszék területén is teljesitheti a vizsgálatot. A törvényszékek és a felsőbb biróságok a kerületükhöz tartozó járásbiróságok területén szintén birnak területi hatáskörrel és ehhez képest ezen az egész területen mindig maguknak kellen eljárniok. A 13. § utolsó bekezdése azonban költségkimélés szempontjból megengedi, hogy székhelyükön kivül megkeresés utján foganatosithassanak birói cselekményeket.
A jogsegély általános fogalmából ered az a szabály, mely szerint a megkeresés teljesitését megtagadni nem szabad. E szabály alól azonban kivételt kell tenni abban az esetben, a mikor a megkeresés nem teljesithető, akár azért, mert teljesitése valamely tiltó törvénybe ütköznék, akár azért, mert a cselekmény olyan, a mely a törvény szerint megkeresés utján egyáltalában nem teljesithető, pl. az ügynek a tárgyalása, tanuságtétel megtagadásának jogossága felől határozás stb. A német birósági szervezeti törvény (Gerichtsverfassungsgesetz 15. és 9. §) és az osztrák Jurisdictionsnorm (37. §) szerint a belföldi megkeresésekre nézve akkor is meg kell tagadni a megkeresés teljesitését, ha arra a biróság nem illetékes. Ezzel szemben idő- és munkakimélés indokolja a gyakorlatban sok helyütt követett és a bizonyitásfelvételre nézve az 1893:XVIII. törvénycikk 70. §-ában ki is mondott annak a szabálynak a felvételét, hogy a megkeresés teljesitésére nem illetékes biróság a megkeresést az illetékes biróságnak vagy a hatóságnak küldi meg.
A megkeresések megtagadása miatt eddig felügyeleti uton lehetett orvoslást keresni; helyesebb álláspontot foglal el a javaslat, midőn ebben a birói kérdésben orvoslást enged. A fórum tekintetében kivételt állit fel a 17. § az alól az általános szabály alól, mely szerint a járásbiróság felett a törvényszék a felsőbiróság. A jogsegély törvényellenes megtagadása oly fontos következményekkel járhat, gyakran a nemzetközi viszonyokat is érinti, hogy czélszerü a felebbviteli hatóságot a kir. itélőtáblákra ruházni s ebben a kérdésbe a legfőbb birói hatóságnak is befolyást biztosit. Nem tér el ettől a szabálytól a javaslat akkor sem, ha jogsegély megtagadása miatt nem a megkereső biróság, hanem az érdekelt felek valamelyike panaszkodik; nem lenne semmi elfogadható indoka annak, hogy ugyanabban a kérdésben a feljelentők különbözősége szerint különböző foku biróságok járjanak el. Minthogy jelentékenyebb hátránynyal csak a jogsegély megtagadása jár, a javaslat a kir. itélőtábla határozata ellen csak a jogsegély megtagadása esetében enged felebbvitelt, az alárendeltségi viszonynál fogva pedig az illető itélőtáblának alárendelt biróság részéről a saját felsőbiróságának határozata elleni felebbvitelt kizárja. Az itélőtáblának alá nem vetett biróság részéről és a fél részéről való jogorvoslatot természetesen nem lehet kizárni. Megjegyzendő, hogy itt nem formaszerü felebbvitelről van szó, a melyre a javaslat IV. czime volna alkalmazandó és az nincs is határidőhöz kötve.
Az első cím harmadik fejezetéhez
Az ebben a fejezetben foglalt szabályok nem meritik ki az illetékesség okait. Egyes illetékességi okokat ott szabályoz a javaslat, a hol azokat a különös eljárásokat szabályozza, melyekre ezek az illetékességi szabályok vonatkoznak. Az áttekinthetőség szempontjából czélszerübb, hogy ezek az illetékességi okok együtt kerüljenek tárgyalás alá azzal az eljárással, a melyre vonatkoznak.
Az általános illetékességet az alperes lakhelye alapitja meg. Az 1868. évi LIV. törvénycikk 30. §-a a lakhely szerinti illetékességet személyes keresetekre korlátozza. Hogy mit kell e helyütt személyes kereset alatt érteni, az vitás. A perrendtarás által szándékolt értelmezés szerint ellentéte az a birtokbiróság hatáskörébe tartozó keresetnek. A személyes kereset tehát ez értelmezés mellett nem a magánjogban annak nevezett, tudniillik a kötelmi kereset, mert az ingókra vonatkozó dologi kereseteket is magában foglalja. A személyes kereset ilykép összefügg az 1868:LIV. törvénycikkben szem előtt tartott birósági szervezettel és külön birtokbirósági hatáskörrel, a melyet a javaslat nem ismer, a javaslat ennélfogva a »személyes keresetek« elnevezést mellőzi és e helyett ezt az illetékességet általános illetékességként jelöli meg, a mely kiterjed mindazokra az ügyeket, melyek az illetékesség szempontjából valamely kizárólagos illetékességéhez utasitva nincsenek. Épugy mellőzni kellett az általános illetékesség szabályozásában az 1868:LIV. tc. 30. §-ában a lakhelylyel vagylagosan emlitett állandó szállást. A közelebbről meg nem határozott e kifejezés alatt nem érthető más, mint a huzamosabb tartózkodás helye, mely illetékességet a javaslat 26. §-a szabályoz.
A javaslat a lakhely fogalmát nem határozza meg. Az általános magánjog szerint ez az a hely, ahol valaki azzal a szándékkal tartózkodik, hogy ott állandóan maradjon, az a hely, a melyet vagyonjogi személyiségének központjául választ. A lakhely megalapitásához tehát egyrészt a tartózkodás ténye, másrészt az állandó ottmaradás szándéka kivántatik. A tartózkodás helyétől tehát abban különbözik, hogy az utóbbihoz az állandó ottmaradás szándéka nem szükséges. A lakhely alapitásának és abbanhagyásának szabályozása magánjogi szabályokkal áll összfüggésben és ezért tulajdonképeni helye a magánjogban van. Ebből az okból a javaslat sem vette fel a lakhely alapuitására és abbanhagyására vonatkozó szabályokat és igy mellőzte a katonai személyek, a feleség, a gyermekek lakhelyének a szabályozását is. Egyébiránt ily szabályok hiánya a törvénykezési eljárásban eddig nem volt érezhető. Megegyezőleg az 1868. évi LIV. tc. 31. §-ával, több lakhely közül mindegyik megalapitja az általános illetékességet.
Olyan magyar állampolgároktól, a kik az államkormány intézkedése következtében közszolgálatban külföldön tartózkodnak, a belföldi biróság illetékességét megvonni nem lehet. Ezek részére belföldi általános illetékességet megállapitani nemcsak status-pereikre való tekintettel, hanem azért is elkerülhetetlen, mert külföldön illetékességük nincs. Ausztriával való közjogi viszonyunknál fogva ezt az intézkedést nem lehet korlátozni azokra, a kik csak a magyar állam szolgálatában állanak, hanem azt mindazokra meg kellett állapitani, a kik az Ausztriával közös hatóságoknál és hivataloknál vannak külföldön alkalmazva. A belföldön tartózkodó államhivatalnokok illetékessége az általános szabályok szerint birálandó meg. Oly intézkedés, hogy azoknak általános illetékességét hivataluk, illetve állomásuk helye határozza meg, semminemü gyakorlati szükségnek nem felel meg. Oly hivatalnokokra nézve, a kik törvény alapján kötelesek hivataluk székhelyén lakni, ez az intézkedés tárgytalan. Oly hivatalnokokra nézve pedig, a kik jogositva vannak más helyen is lakni, gazdasági és egyéb viszonyaik a lakhelyen és nem a hivatal helyén összpontosulnak és igy czélszerübb, ha általános illetékességüket az előbbi határozza meg.
A lakhely alapján nem határozható meg azoknak a személyeknek általános illetékessége, a kiknek lakhelyük sem a belföldön, sem a külföldön nincs, vagy - a mi ezzel egy tekintet alá esik - ismeretlen. Már az 1868:LIV. tc. 30. és 31. §-a és az 1877:XX. tc. 15. §-a is ismerik, lakhely hiányában, a tartózkodási hely szerint illetékességet, bár az előbbi törvény csak az állandó tartózkodási hely alapján. A javaslat a tartózkodás állandóságát nem kivánja meg, hanem csak azt, hogy a tartózkodási hely belföldön legyen. Ha a tartózkodási hely nincs a belföldön, vagy ha az ismeretlen, akkor az illetékességet az utolsó ismert, akár belföldi, akár külföldi, lakhely alapitja meg.
Kiskorunak és gondnokoltnak általános illetékességét is lakhelyük határozza meg; ha azonban lakhelyük nem állapitható meg, a kiskoruakra és gondnokság alatt álló személyekre nézve az általános illetékesség megalapitására három hely lehetséges: 1. a kiskoru, illetve gondnokolt tartózkodási helye; 2. a törvényes képviselő lakhelye, illetve tartózkodási helye; és 3. illetékes gyámhatóságuk székhelye. Ezek közül a harmadikat választja a javaslatot, mert a gyámhatóság székhelye rendszerint a kiskoru, vagy a gondnokolt vagyoni és személyi viszonyainak központja. Az 1. és 2. pont alatt emlitett helyek ezzel szemben nem alkalmasak az illetékesség megalapitására. A kiskoru sokszor tanulmányai czéljából vagy szolgálatban vagyona fekvésétől távoleső helyen tartózkodik. Sem a felperesnek, sem a kiskorunak, a ki nem személyesen, hanem törvényes képviselője által folytatja a pert, nem áll érdekében, hogy a távoleső hely birósága járjon el az ügyben.
A kiskorunak tartózkodási helye tehát nem lehet irányadó. A törvényes képviselő lakhelye nem fogadható el irányadóul, mert az gyakran a kiskorutól, vagy a gondnokolttól és vagyonától távoleső helyen lakik és nem volna czélszerü a felperest arra kényszeriteni, hogy a távoleső biróságot keresse fel. A törvényes képviselő nem tarthat jogot arra, hogy az ő lakhelyének birósága járjon el, mert ő van képviseletjeért, nem pedig a gyámolt vagy gondnokolt ő érte. A pervitel a vagyonkezeléshez tartozik, ha tehát a vagyont távolról kezeli, onnan meghatalmazott utján a pert folytathatja. Minthogy az 1877:XX. tc. 60. §-a értelmében a belügyminister jóváhagyás mellett külföldi lakos is lehet gyám, a gyám lakhelyének illetékessége következetesen ugy sem vihető keresztül és erre az esetre kivételes intézkedésre volna szükség. Azonkivül a gyám vagy a gondnok személyében beálló változások is bonyodalmakra vezetnének az illetékesség ilynemü szabályozása esetében, valamint abban az esetben sem helyeselhető ez, ha a gyám vagy gondnok indit gyámoltja vagy gondokoltja ellen pert. Ha azonban az illetékes gyámhatóságot sem lehet megállapitani, az illetékességet a kiskoru, illetőleg a gondnokolt tartózkodási helye és ha az ismeretlen vagy külföldön van, az utolsó lakhely alapitja meg.
Az 1868:LIV. tc. 26. és 33. §-a csakis a közintézetek és testületek, társulatok és czégek tekintetében tartalmaz az illetékességre vonatkozó intézkedést. A javaslat 23. és 24. §-a ezt a hiányos intézkedést kiegésziti. A kir. kincstárt és az állam kezelése alatt álló alapokat és alapitványokat az 1868:LIV. tc. 84. §-a értelmében a kir. ügyészség, illetőleg a közalapitványi ügyigazgatóság képviselték. Miután mindezek Budapesten voltak, az 1868:LIV. tc. mellőzhette az illetékesség szabályozását. A képviseleti közegek azonban időközben változtak. A királyi kincstárt jelenleg nem a kir. ügyészség, hanem a kincstári jogügyi igazgatóság, egyes esetekben a kincstári ügyészségek, az uradalmi ügyészek, adóügyekben a törvényhatósági tiszti ügyészek, a közalapitványokat pedig a közalapitványi ügyigazgatóságon kivül az annak alárendelt kerületi ügyészségek képviselik. A képviseleti szervek nincsenek mind Budapesten. Nincs tehát ok arra, miért folyjanak a kir. kincstár és az állam kezelése alatt áléó alapitványok elleni perek Budapesten.
Hasonló indok szól a mellett, hogy a közös katonai hatóságok, továbbá a törvényhatóságok, községek és azok kezelése alatt álló alapitványok elleni perek ne annak a helynek a hatósága előtt folyjanak, a hol azok maguk vannak, hanem ott, a hol a képviseletükre hivatott hatóság van. Valamint az egyes személyt illetőleg a lakhely, ugy a közintézeteket, társaságokat, egyesületeket stb. illetőleg a székhely a vagyonjogi személyiség központja. Ezek általános illetékességét tehát a székhely alapján kell meghatározni, de csak annyiban, a mennyiben illetékességük törvényben máskép meghatározva nincs. Törvény jelöli ki pl. a magyar földhitelintézet illetékes biróságául a budapesti kir. kereskedelemi és váltótörvényszéket (1871:XXXIV. tc. 1. §), ugyane biróságot a kisbirtokosok orsz. földhitelintézetét illetőleg (1879:XXXIX. tc. 2. §) stb. Székhely az a hely, a melyet az alapszabályok ilyenül meghatároznak, ha pedig a székhely meghatározva nincs, vagy az iránt kétség merül fel, akkor az ügyvezetés helye tekintendő székhelynek. Az ügyvezetés az a hely, a hol az üzlet fővezetésének a központja, a könyvvezetés, a főpénztár stb. van; a fióktelep, a közgyülések tartásának esetleges helye, egyes gyárak helye nem alapitja meg az általános illetékességet, hanem egyes esetekben a 28. §-ban meghatározott különös illetékességi okul szolgálhat.
Az 1868. évi LIV. tc. 30. §-a az állandó szállást, mint általános illetékességi okot fogadja el. A javaslat ezt a lakhely után képzett illetékességet vagyonjogi perekben az általános illetékességgel konkurráló különös illetékességi okká teszi. Indokolja ezt nemcsak a felperes érdeke, hanem megfelel ez az alperes érdekének is, a ki itt legkényelmesebben folytathatja a pert és a kinek vagyonjogi viszonyai sokszor a tartózkodás helyén összpontosulnak, a mi a többi életviszonyokról nem mondható. A tényleges szolgálatban álló katonai személyekre nézve ezt az illetékességet az állandó katonai állomás (Garnison) helye állapitja meg. Ez a szabály azonban csak azokra a katonákra nyer alkalmazást, a kik csak védkötelezettségüket teljesitik. A hivatásos katonák irányában az állandó katona, állomáshely a lakhely jelentőségével bir. E rendelkezés szövege nem enged kétséget a tekintetbeni hogy nem vonatkozik a hivatásos katonákra, mert ezek nem olyanok, a kik csak védkötelezettségüket teljesitik és nem vonatkozik a fegyvergyakorlatra bevonult tartalékosokra sem, mert ezek ott, a hova rendes lakhelyükről behivattak, nem tartózkodnak huzamosabb tartózkodásra utaló körülmények közt. Az olyan alperessel szemben, a ki perbeli cselekvőképességgel nem bir, a javaslat nem ad helyt az állandó tartózkodás illetékességének, mert nem tartja helyesnek, hogy a törvényes képviselő rendszerint távoleső helyen való védekezésre kényszerittessék. Mindazonáltal a kiskoru irányában sincs teljesen kizárva a § alkalmazhatósága; a mennyiben ugyanis perbeli cselekvőképeséggel bir, mert a per tárgyáról peren kivül jogérvényesen rendelkezhetik, e § alkalmazásának semmi akadálya sincs.
Mindenekelőtt mellőzi a szerződés létrejötte helyének illetékességét, a mely az 1868:LIV. tc. 35. §-ában teljesités helyének illetékességével együtt szerepel. Ez a különös illetékességi ok semmivel sincs indokolva. A szerződés létrejöttének helye általában a szerződés lényegére nézve közömbös. A magyar jog a szerződés kötése helyének illetékességét előbb sem ismerte és ez csak téves magánjogi felfogás utján tutott az 1868. évi LIV. tc. 35. §-ába. A javaslat abból kiindulva, hogy a biróság hivatalból köteles ügyelni arra, hogy senkit illetéktelen biróság elé ne vonjanak és ily módon a jogvédelmet reá nézve meg ne nehezitsék, nem elégedhetett meg a teljesitési hely illetékességének megállapitásában a felperes puszta állitásával és ily puszta állitásra nem engedheti meg az alperes idézését valamely egyébként reá nézve nem illetékes, esetleg távoleső biróság elé. Ha a javaslat a 140. és 141. §-ban rendeli, hogy a biró már az idézés kibocsátása előtt hivatalból vizsgálja illetékességét, gondoskodnia kell arról is, hogy ez a vizsgálat lehetséges legyen. Ez pedig csak ugy lehetséges, ha - egyezően az 1877:XXII. tc. 15. §-ával - a teljesitési hely csak irásbeli kikötés alapján állapitja meg az illetékességet. Ez már csak azért is szükséges, met, ha a javaslat a 45. § szerint az illetékességi alávetéshez teljes hitelü okiratot kiván, a teljesitési hely kikötése esetében, melynek perjogi hatálya ugyanaz, mint az illetékességi alávetés hatálya, az okiratot szintén meg kell kivánnia az illetékesség megalapitásához. Egyébiránt a javaslat abban, hogy rendszerint csak a kikötött teljesitési hely illetékességét fogadja el, megegyezik a régibb magyar joggal is. Az okirati kikötés követelményétől csak akkor tekint el a javaslat, ha az idézés az alperesnek a teljesitési hely biróságának a területén vagy székhelyén kézbesithető. Ez a szabályozás - a mely alperesre nézve sem hátrányos - a vásári illetékesség külön megállapitását feleslegessé teszi és nem veszedelmes, miután a biróság a kézbesitési bizonyitványból meggyőződik arról, hogy az illetékességnek ez a feltétele fennforog-e, vagy nem.
A könyvkivonati illetékességet (1868:LIV. tc. 35. § második bekezdése) - eltérve e javaslat 1893-iki tervezetének álláspontjától - ügyvédi és kereskedői körökből felmerülő óhajtásokra tekintettel fenntartja a javaslat, azonban a mai jogtól két irányban eltérő szabályozással. Mig a mai jog szerint ezt az illetékességet a kereskedő bármely alperes ellen igénybe veheti, addig a javaslat annak csak akkor ad helyet, ha az alperes kereskedő. Minthogy ez a rendelkezés kereskedői körökben ellenzésre talált és számos kereskedői testület a mai jog fenntartását kérte, bővebben kivánom előadni azokat azokokat, a melyek e rendelkezésnek javaslatba hozatalára vezettek. 1. A perjognak általános tétele, a melyet mindig és mindenütt elismertek, az, hogy az illetékességet rendszerint az alperesnek lakhelye állapitja meg. Ezt a rendelkezést az 1868:LIV. tc. 30. §-a is tartalmazza. Nem szorul bővebb indokolásra, hogy az alperes helyzetét rendkivül megnehezitené, ha a felperes őt bármely más biróságnál beperelhetné.
Ezen az általános elven az 1868:LIV. tc. 35. §-a nagy rést ütött, a mikor kimondotta azt, hogy könyvkivonati és számlakövetelések bizonyos időn belül, bárkivel szemben azon hely birósága előtt perelhetők be, hol a könyvek vitetnek. Ámbár a birói gyakorlat azt a kedvezményt következetesen csak bejegyzett kereskedőknek adja meg, mégis az által, hogy ez az illetékesség mindenkivel szemben igénybe vehető, számos baj kutforrása lett. Egyes kereskedők megrendelés nélkül tömegesen küldöttek árukat a közönségnek és azután a vételárt saját biróságuk előtt perelték; más kereskedők a megrendelésnek meg nem felelő árukat szállitottak, vagy tulzott vételárkövetelésekkel zaklatták a vevőket. Ha ez a követelés nem rugott nagy összegre, a járatlan ember inkább megküldötte az összeget, semhogy távollevő helyen a biróság előtt megjelenni legyen kénytelen, vagy előtte ismeretlen ügyvédet valljon. Különösen visszás, hogy ezt az illetékességet a külföldi, főleg osztrák kereskedők is igénybeveszik. Az idevágó általános perjogi szabály szerint ugyanis, abban az esetben, ha Magyarországban osztrák állampolgár ellen az előtt a biróság előtt is lehet pert inditani, a mely az osztrák törvények szerint ezekben a perekben nem volna illetékes, akkor a magyar honossal szemben Ausztriában is ezt az illetékességet lehet alkalmazni. Ezt az elvet kimondja a magyar polgári perrendtartás törvényjavaslatának 46. §-a és ez az elv ki van mondva az osztrák 1895. évi Jurisdictionsnorm 101. §-ában is. Ennek az elvnek alkalmazásával a magyar állampolgárt könyvkivonati illetékesség czimén bárhol külföldön perbe lehet idézni, habár a külföldi törvényhozások ezt az illetékességi okot nem ismerik.
Az osztrák perrendtartás magyarázatói különösen kiemelik a magyar jognak ezt a különös szabályát és az osztrák felperesek azzal számos esetben csakugyan élnek is. Az ily alapon hozott osztrák itéleteket azután a viszonosság elvénél fogva végre kell hajtanunk. Ez az illetékesség tehát igen sok esetben a hazai kereskedelem hátrányával a külföldi kereskedelem javára érvényesül. Az előfordult visszaélések arra vezettek, hogy a közönség körében az 1868:LIV. tc. 35. §-ának módositása iránt az óhaj mindinkább erősbödött 2. A külföldi törvényhozások a könyvkivonati illetékességet egyáltalában nem ismerik. A német birodalmi perrendben nincs ilyen illetékesség. Az 1900 előtt hatályban volt német kereskedelmi törvény 325. §-a (egyezőleg a magyar kereskedelmi törvény 324. §-ával) kimondta ugyan, hogy a pénzbeli tartozásokat az adós saját veszélyére és költségére azon a helyen köteles fizetni, hol az ügylet megkötésekor a hitelezőnek kereskedelmi telepe vagy ilyennek nem létében lakása volt, de e § második bekezdésében hozzátette azt is, hogy ez a rendelkezés nem változtatja meg a törvényes teljesitési helyet sem az illetékesség tekintetében, sem más tekintetben. Az uj német kereskedelmi törvény mellőzte a fentemlitett §-t ugy, hogy kereskedőkre nézve is a német polgári törvénykönyv megfelelő rendelkezései irányadók. A német törvénykönyv 269. §-a szerint pedig teljesitési hely az adósnak lakhelye; a 270. § szerint az adós a pénzt kétség esetében saját veszélyére és költségére a hitelezőnek lakhelyére köteles ugyan küldeni, de ennek a §-nak utolsó bekezdése világosan kimondja, hogy a teljesitési helyre vonatkozó rendelkezéseket ez nem érinti. Vagyis ez nem állapit meg teljesitési helyet, mert a teljesitési hely ellenkező kikötés hiányában pénzbeli tartozásokra is az adósnak lakhelye. Az osztrák Jurisdictionsnorm 88. §-a szerint az olyan személyek között, a kik kereskedelmi ipart folytatnak, a teljesitési hely illetékességét az áruval egyidejüleg vagy annak megérkezése előtt elküldött és nem kifogásolt olyan faetura is megállapitja, a mely azt a feljegyzést tartalmazza, hogy a fizetést valamely meghatározott helyen kell teljesiteni és hogy az ügyletből származó pereket is ugyanazon a helyen meg lehet inditani. Ez a rendelkezés tehát egyrészt abban tér el az 1868:LIV. tc. 35. §-ától, hogy csak kereskedők között szabályoz külön illetékességi okot, másrészt pedig abban, hogy nem elégszik meg az egyszerü könyvkivonattal, hanem követeli aztis, hogy az alperes a fizetési hely megjelölésével ellátott fakturát kifogás nélkül elfogadja. Az alperes tehát a faktura ezen kitétele ellen kifogást emelhet és akkor ez az illetékesség nem áll meg. Kitünik ebből, hogy téves a javaslat ellen felhozott az az ellenvetés, mintha a kereskedők javára Ausztriában tágabb körü illetékesség állana fenn, mint a melyet a javaslat nyujt és hogy ennélfogva a magyar kereskedő hátrányban volna az osztrák kereskedővel szemben.
Nem tartalmazza a könyvkivonati illetékességet az 1853. évi február hó 16-án kibocsájtott, Fiuméban, valamint Horvát Szlavonországokban most is érvényben levő Civil Jurisdictionsnorm sem s igy a fiumei kereskedő ma sem indithat keresetet akár kereskedő, akár nem kereskedő ellen s a könyvitel helyének birósága előtt. 3. A javaslat mindezeknél fogva a könyvkivonati illetékességet csak bejegyzett kereskedőknek más - akár bejegyzett, akár be nem jegyzett - kereskedővel szemben létrejött követelésekre korlátozza. A javaslat az által, hogy az adósban nem kivánja meg azt, hogy bejegyzett kereskedő legyen, elég tág kört ad ennek az illetékességnek. Minthogy a kereskedelmi törvény 258. §-ának 1. pontja értelmében kereskedelmi ügylet az áruk és ingó dolgok vétele vagy egyébkénti megszerzése azon szándékkal, hogy azok természetben, át- vagy feldolgozva tovább adassanak, minden iparos, a ki nyers anyagokat vagy félgyártmányokat megszerez, hogy azokból továbbadási szándékkal valamely iparczikket vagy gyártmányt előállitson, például a szabó, a czipész, a kőfaragó, a kávéháztulajdonos stb. kereskedőnek tekintendő. Ebből az okból a javaslat mellőzi azt a némely oldalról felhangzott óhajt, hogy e §-ban a kereskedő mellett az iparos is kifejezetten megemlittessék. A könyvkivonati illetékességnek ily tág körben megállapitása mellett minden alapot nélkülöz az az aggály, hogy az a hitelt és a kereskedelmi forgalmat megneheziti. Miután a kereskedővel és a legtöbb iparossal szemben ennek az illetékességnek helye van, csak a fogyasztó vevő az, a ki annak köréből kiesik, ezzel szemben azonban a javaslat nem találja sem a közérdek, sem a kereskedelem valódi érdekének szempontjából szükségesnek, hogy oly külön illetékesség állapittassék meg, a mely esetleg a könnyelmü hitelezést is elősegiti. Annál kevésbé tartja ezt szükségesnek, mert a javaslat 29. és 45. §-a módot ad arra, hogy a hitelező a teljesitési hely irásbeli kikötése vagy irásbeli alávetés alapján saját lakhelyének birósága előtt is perelhessen.
Az irásba foglalás ezekben az esetekben magát az pert is egyszerüsiti és a hitelezőre nézve mindenkép kedvező. Felmerülnek olyan inditványok is, a melyek ennek az illetékességnek nem kereskdővel szemben bizonyos feltételek mellett való kiterjesztését czélozták; de a javaslat ezen inditványok egyikét sem találta olyannak, hogy az a visszaéléseket kizárná. Igy nevezetesen azt a felmerült inditványt, hogy a könyvkivonati illetékességnek nem kereskedővel szemben is helye legyen, ha az ügylet a felperes üzleti telepe helyén jött lére, a javaslat nem fogadta el, mert az ügylet létrejöttének helye csak tárgyalás és esetleg bizonyitásfelvétel utján állapitható meg, tehát az illetékesség fennforgása vagy hiánya tekintetében a keresetlevél elegendő támpontot nem nyujthatna és igy az alperes a telepes egyoldalu előadása alapján gyakran a nem illetékes biróság előtt volna kénytelen megjelenni. Ennek lehető elkerülése pedig a javaslat illetékességi szabályainak egyik főczélja. A javaslat a könyvkivonati illetékesség igénybevehezését a követelések gyors lebonyolitásának érdekében a mai tiz évvel szemben két évre szállitja le. Nehogy a hitelező a kamatoknak és az egyenlegátvitelnek a könyvbe bejegyzésével ezt a határidőt ismételten is meghosszabbithassa, kimondja a javaslat, hogy a két év nem az utolsó bejegyzéstől, hanem az utolsó ügylet bejegyzésétől számitandó. Ebben az esetben, ha a hitelező telepét más helyre teszi át és ennélfogva könyveit is az uj telep helyén vezeti, az illetékességet az a hely alapitja meg, hol az ügylet kötésekor vezették a könyvet. A szöveg ezt világosan kifejezi, elejét kivánván venni annak, hogy az adóst, a ki arra számit, hogy hitelezőjének az ügylet kötésekor fennálló telephelye fogja megalapitani az illetékességet, a hitelező elköltözése következtében esetleg távoleső ujabb telephelyén perelhesse.
A 35. §-ban megállapitott illetékesség az 1868:LIV. tc. 39. § alapján jelenleg is fennáll. A javaslat ezenfelül a birói felügyelet alatt álló vagyonkezelés tekintetében kimondja egyrészről, hogy az illetékességet a felügyelő biróság székhelye határozza meg, másrészről pedig, hogy ez az illetékesség kizárólagos. Mindkét irányban indokul szolgált az a körülmény, hogy az ily vagyonkezelésből eredő pereket az összefüggésnél fogva legczélszerübben a felügyelő biróság vagy legalább az a törvényszék intézheti el, a melynek kerületében a felügyelő biróság székhelye van. A gyámhatóság felügyelete alatt folytatott vagyonkezelésre azonban ily külön illetékesség megállapitása nem mutatkozik szükségesnek, mert itt a megbizás, a számadás és az a feletti intézkedések különben sem egyesithetők egy biróságnál, miután az előbbi kettő a gyámhatóság hatásköréhez tartozik.
Az ügyvédi dijak illetékes birósága jelenleg a szerint változik, a mint peres vagy peren kivüli ügyekben felmerült, megállapitott vagy meg nem állapitott dijról és költségekről van szó. E sokféle illetékesség helyett egy illetékességet megállapitani s az ügyvédi rendtartás 58. §-ának helyébe, mely nem egészen szabatos szövegezésénél fogva ingadozó birósági gyakorlatnak vált okává, egységes szabályozást létesiteni mutatkozik szükségesnek. Az a szabály, mely szerint a peres ügyekben felmerült ügyvédi dijak és költséget tárgyató per a főper birósága előtt inditandó meg, azon a feltevésen alapszik, hogy a főper birósága, melynél a főper iratai vannak, egyedül ismeri a főperben teljesitett munkálatok mérvét. Ez a feltevés azonban nem fogadható el, mert az ügyvédi munka dijának megállapitására, ép ugy mint más munka értékének megállapitására a biróságok általában alkalmasak és a főper birósága gyakran épen nem alkalmasabb, mint más biróság. Ezzel szemben a főper biróságának kizárólagos illetékessége törvényszéki perben felette visszás következményekkel kár, midőn a felet gyakran csekély értékü perben arra kényszeriti, hogy a járásbiróság helyett törvényszék előtt nagy költséggel védekezzék. A javaslat ennek folytán elejti a főper biróságának illetékességét. Ellenben az ügyvéd személyes biróságának illetékességét azért állapitja meg, mert akár peres, akár perenkivüli, vagy végrehajtási, akár megállapitott, akár meg nem állapitott dijról és költésgről van szó, valamint akkor is, ha a fél az ügyvéddel a költségre nézve kiegyezett, bizonyára alapos az a várakozás, hogy a felek az ügyvéd irodáját tekintik annak a helynek, a hol a képviseleti viszonynak le kell bonyolódnia, indokolt tehát mindennemü ügyvédi dij és költség iránti perben az ügyvéd személyes biróságának illetékességét megállapitani. A javaslat szerint az ügyvéd személyes birósága az a biróság, amelynek területén az ügyvéd irodája a megbizás idejében volt. Nem egyeztethető össze a méltányossággal, hogy a helyettesitéssel megbizott ügyvéd a megbizó ügyvéd irodájának helye szerint illetékes biróság előtt kényszerüljön perelni. Ezért az e §-ban meghatározott illetékességet a helyettesitéssel megbizott ügyvédnek a megbizó ügyvéd elleni perére is kiterjeszti a javaslat. Ellenben a nem ügyvéd meghatalmazottak javára ennek az illetékességnek nincs helye.
Hogy a kártéritési perekben a kárositás helyének illetékessége a gyakorlati szükségből következik, azt igazolja, hogy birói gyakorlatunk ezt az illetékességet az 1868:LIV. tc. 35. §-ának - bár erőltetett - kiterjesztő magyarázata segélyével most is megállapitja. (Semmitőszék 1870. évi január 31-én 4,340/1869. sz. 1873. évi november 11-én 15,856. sz. a. kelt határozatai.) Az 1874. XVIII. tc. 7. §-a a vaspályák által okozott halál vagy testi sértés alapján inditott kártéritési perekben szintén annak a biróságnak az illetékességét állapitja meg, a melynek területén a baleset történt. Ez szolgál indokul arra, hogy a javaslat azokban a kártéritési perekben, amelyek nem a szerződésszerü teljesités elmulasztásából erednek, annak a biróságnak az illetékességét is megállapitja, melynek területén a kárositás történt. A javaslat 37. §-a általában kártéritési perekről szól, akár származik a kár büntetendő cselekményből, akár magánjogi delictumból vagy egyéb alapból. Csakis a szerződésszerü teljesités elmulasztásából eredő kártéritési perek vannak kivéve, a mennyiben azokban az illetékességet a 29. § szabályozza. Az a korlátozás, hogy ez az illetékesség csakis büntetendő cselekményből eredő kártéritési perekben álljon fenn, mivel magánjogi kárositásoknál az elkövetés helye sokszor meg nem állapitható, nem fogadható el, mert ez az illetékesség nem kizárólagos, ha tehát a kárositás elkövetésének helye kétséges, a fél nem fogja ezt az illetékességet igénybe venni.
A §-ban foglalt rendelkezés megegyezik az 1868:LIV. tc. 42. és 43. §-ával. Miután ezek a §-ok nem jelölték meg, hogy mely ingatlan fekvése irányadó a telki szolgalmakat és dologi terveket tárgyazó perekben, a javaslat e részben kiegésziti rendelkezéseiket. Az 1868:LIV. 44. §-a értelmében telekkönyvi előjegyzések igazolását tárgyazó perekben, ha azokkal az előjegyzett követelés behajtása összekötve nincs, az a telekkönyvi hatóság itél, a melynél az előjegyzés történt - a bekebelezett vagy előjegyzett követelés behajtása iránti perek pedig, még ha ez utóbbiak az előjegyzés igazolásával kapcsolatosak is, felperes választása szerint vagy alperes személyes birósága vagy a terhelt birtok fekvésének birósága előtt indithatók meg. Miután mindezek az ügyek a javaslat 1. §-ához képest vagy a járásbiróság vagy a törvényszék hatásköréhez tartoznak, ennélfogva a javaslat az 1893:XVIII. törvénycikkel is megegyezőleg a telekkönyvi hatóság mellőzésével az ingatlan fekvése szerint illetékes biróságnak facultativ illetékességét állapitja meg ezekben az ügyekben, még pedig az előjegyzés igazolása iránti perekben feltétlenül, a többi felsorolt peren azonban csak az alatt a feltétel alatt, hogy a dologi és kötelmi jog iránti kereset ugyanaz ellen az alperes ellen legyen inditható, a mi akkor fordul elő, ha az adós a kereset beadásakor az ingatlan tulajdonosa. Ugyanez alatt a feltétel alatt kiterjeszti a javaslat ezt az illetékességet a dologi teher után hátralékos személyes szolgáltatások behajtását tárgyazó perekre is.
Az e §-ban foglalt illetékesség általában nem kizárólagos, a javaslat tizedik czimében szabályozott eljárás azonban azt kizárólagosan állapitja meg.
A hitbizományi ügyekben követendő eljárást szabályozó 1869 április 7-én kelt igazságügyministeri rendelet 2. §-a értelmében az igazságügyminister jelöli meg azt a biróságot, a mely a hitbizomány felett a felügyeletet gyakorolja. Az 1868:LIV. törvénycikk 21. §-a alapján jelenleg is ez a biróság kizárólag illetékes a hitbizományi viszonyból eredő perekben. A javaslat e részben nem ujit.
A javaslat az örökösödést tárgyazó pereket illetőleg megkülönbözteti, hogy azok meginditásakor van-e perenkivüli örökösödési eljárás folyamatban vagy nincs. Ha örökösödési eljárás nincs folyamatban (akár, mert nem lett meginditva, akár, mert be lett fejezve), akkor az a biróság, a mely az örökösödési eljárásra illetékes, illetőleg, ha az ügy (mint törvényszéki hatáskörbe tartozó) az örökösödési eljárásra illetékes járásbiróság hatáskörét meghaladná, az a törvényszék, a melynek területén az örökösödési biróság székhelye van, a perben vagylagos illetékességgel bir. Ellenben, ha az örökösödési eljárás folyamatban van, ennek a biróságnak az illetékessége kizárólagos. Az első rendelkezés abban találja indokát, hogy sokszor a távol lakó felekre nézve terhes lehet, hogy a perenkivüli örökösödési eljárás illetékességét vegyék igénybe. Ennek az illetékességnek kizárólagossága csak akkor van helyén, midőn ezt az örökösödési perenkivüli eljárás és a per közötti összefüggés kivánatossá teszi. Következetesen azt az elvet, hogy az örökösödési perenkivüli és peres eljárásban az illetékesség azonos legyen, keresztülvinni nem is lehet. Bizonyos időpontot kell megállapitani, melyen tul a felek e különös illetékességhez nincsenek többé kötve. Már pedig minden időhatár, a melyet e tekintetben felállitani lehet, részben önkényes, részben visszás. Legczélszerübbnek mutatkozik arra az esetre, ha perenkivüli örökösödési eljárás nincs folyamatban, a 43. §-ban meghatározott perekre nem kizárólagos, hanem csak vagylagos külön illetékességet megállapitani.
A felek a konkrét eset körülményei szerint legjobban fogják eldönteni, vajjon az általános illetékességgel felruházott vagy az örökösödési eljárásra illetékes birósághoz forduljanak. Azonban akkor, ha az örökösödési eljárás folyamatban van, azt a biróságot, a mely előtt ez a perenkivüli eljárás folyik, fel kell ruházni a kizárólagos illetékességgel a szóban forgó perekre, mert a perenkivüli és a peres örökösödési ügy közt az összefüggés igen szoros és különösen kisebb hagyatékoknál nagyon kivánatos, hogy az ügynek peres és perenkivüli elintézése egy biró kezében összpontosuljon. Az örökösödési eljárás folymatban léte alatt nem érti a javaslat a § második bekezdésében azt az esetet, a mikor örökösödési bizonyitvány kiadása iránt van eljárás folyamatban.
Ebben az esetben a biróság nem foglalkozik az örökösödési ügy érdemével, tevékenysége jóformán csak az örökösök magánegyezségének sanctionálására szoritkozik, az összefüggés indoka tehát ebben az esetben hiányzik és igy az illetékesség kizárólagossága sem lenne indokolható. Ennek az álláspontnak nyilt kifejezést adni azért nem szükséges, mert az örökösödési eljárásról szóló 1894. XVI. tc. 4. és 98. §-ának szövegeből világos, hogy örökösödési eljárás alatt e törvény értelmében az örökösödési vagy hagyományi bizonyitvány kiadása iránti kérelmet és ennek elintézését nem lehet érteni. Az állam területi fenhatóságának elvéből következik az a szabály, mely szerint az ország területén fekvő ingatlan vagyon - tekintet nélkül az örökhagyó honosságára - a hazai biróság illetékességének legyen alávetve. Az örökösödési eljárásban is irányadó ennek a nemzetközi jogi szabálynak szerez érvényt a § utolsó bekezdése, midőn a belföldi ingatlanokra vonatkozó örökösödési perekben a belföldi biróság kizárólagos illetékességét állapitja meg és ezzel a külföldi biróságnak belföldi ingatlanra nézve illetékességét el nem ismeri. Hogy a belföldi biróságok közül ilyen esetben melyik illetékes, azt a § előző bekezdéseinek rendelkezései kapcsán az örökösödési eljárás értelmében (1894:XVI. tc. 7., 8. §-ok) kell megállapitani. A 43. § utolsó bekezdése a második bekezdésben szabályozott illetékességet a hagyatéki hitelezők követeléseire is megállapitja.
A házasság érvénytelennek nyilvánitására, felbontására vagy az ágytól és asztaltól való elválasztásra fennálló illetékességi okokat a javaslat az ezekből a viszonyokból származó vagyoni perekre nézve is kiterjeszti. Ez a kiterjesztés mindenekelőtt lehetővé teszi, hogy a szóban forgó vagyonjogi kérdések a házassági perrel összekapcsolhatók legyenek, de különben is nem szorul bővebb kifejtésre, hogy ugyanaz a czélszerüség, a mely a házassági viszonyra nézve az illetékesség megállapitását indokolja, a házassági viszonynyal kapcsolatos vagyonjogi perekre is fenforog. Ez az illetékesség azonban csak vagylagos.
Az 1868:LIV. tc. 52. §-a szerint a rendes birói illetőségtől eltérésnek van helye, ha a felek magukat valamely eleve kijelölt vagy meghatározás nékül felperes szabad tetszése szerint választandó biróságnak szerződésileg alávetették. Az 1868:LIV. tc. 53. §-a értelmében a rendestől eltérő illetékességnek alávetés ki van zárva telekkönyvi, hitbizományi, házassági és olyan perekben, a melyekben távollevő vagy gyámság és gondnokság alatti személyek vannak érdekelve. A javaslat elfogadja ugyan az alávetést mint illetékességi okot, annak szabályozásában azonban lényegesen eltér ezektől a rendelkezésektől. A javaslat az alávetéshez szerződést nem kiván, hanem megelégszik az alperes nyilatkozatával. A nyilatkozatnak azonban - ha nem a perben történik - közokiratba, hitelesitett vagy teljes bizonyitó erejü magánokiratba kell foglalva lennie. A javaslat ezzel egyrészről az alávetés komolyságát akarja biztositani, másrészről pedig elejét akarja venni annak, hogy az illetékesség kérdése hosszadalmas bizonyitási eljátást idézzen elő. Az alávetés csak oly vagyonjogi perekben történhetik, a melyekben a törvény kizárólagos illetékességet nem állapit meg. Ellenkeznék a kizárólagos illetékesség természetével, ha a felek akarata azon változtathatna.
Az alávetésnek meghatározott jogviszonyból eredő peres ügyekre kell vonatkoznia és az illetékességet meghatározott biróságra kell ruháznia. Oly nyilatkozat, hogy az alperes magát bármely biróság illetékességének aláveti, az alperes jogkörének olymérvü megszoritását foglalja magában, hogy nem czélszerü azt jogi hatálylyal felruházni, mert visszaélésekre vezethet. Ellenkeznék az alávetésből származó illetékesség czéljával is. A javaslat módot akar nyujtani a feleknek, hogy abban az esetben, ha azt hiszik, hogy bizonyos ügy megbirálására valamely körülménynél fogva valamely, különben nem illetékes biróság képesebb lesz, ahhoz fordulhassanak. Ez azonban csak valamely meghatározott biróság lehet, a határozatlan alávetés e czélnak nem felelhet meg. A 45. § második bekezdése eldönti a gyakorlatban jelenleg vitás azt a kérdést, hogy egy meghatározott biróság illetékességének vaó alávetés esetében a törvény alapján illetékes többi biróságok elvesztik-e illetékességüket? A javaslat a felek védelmezett akaratát tartva szem előtt és abból indulva ki, hogy az alperes alávetése csak a felperesnek tett kedvezmény, melyről ez lemondhat; az egyébként fennálló illetékességet alávetés esetében nem zárja ki. Az alperesnek egyoldalu nyilatkozata, hogy ő magát egy biróságnak aláveti, nem kötelezheti a felperest az ő nyilatkozata nélkül arra, hogy ehhez a birósághoz forduljon. A felek azonban közmegegyezéssel jogositva vannak ettől eltérni és egy biróság kizárólagos illetékességét megállapitani. Ehhez azonban kétoldalu nyilatkozat kell, a mely mind a két felet köti. Természetes, hogy az alávetés csak az elsőbiróságra vonatkozhatik, miután a törvény ebben a §-ban csak az illetékességtől és nem egyszersmind a hatáskörtől enged eltérést, a hatáskörtől való előleges eltérés korlátait pedig az 1. § 2. a) pontjában állapitja meg. Az alávetést vagy kikötést tartalmazó okiratot eredetiben vagy hiteles másolatban már a keresetlevélhez kell csatolni. (129. §)
A javaslat az idegenekre külön illetékességet nem állapit meg, habár a 27. §-ban megállapitott illetékességnek jelentősége főleg a külföldiek irányában van. A 46. §-ban azonban a javaslat külföldiekre olyan illetékességet állapit meg, a mely az illető külföldi állam rendelkezéseinek felel meg. Ausztriával fennálló sürü kereskedelmi forgalmunkra tekintettel mindenben megegyezik ez a § az osztrák Jurisdictionsnorm 101. §-ával. A javaslat 46. §-ában emlitett külföldi biróság alatt nemcsak olyan biróságot kell érteni, mely az illető külföldi államban magyar állampolgárra nézve illetékes, hanem olyan biróságot is, a mely az illető külföldi államban mindenkire s igy az illető állam polgáraira nézve is illetékes. Ha tehát a külföldi államban fennálló törvényes rendelkezés értelmében magyar állampolgárt olyan illetékességi ok alapján lehet az illető állam valamely birósága előtt megperelni, a milyen illetékességi okot a mi perrendtartásunk nem ismer, akkor ezt az illetékességi okot minálunk az illető állam polgáraira nézve szintén lehet alkalmazni, akár belföldön, akát külföldön lakik is. Önként értetik, hogy a 46. § szabálya csak az illetékességre vonatkozik, mig a hatáskör kérdésében idegen állampolgárokra nézve is csak a magyar perrendtartás az irányadó.
A 48. § első bekezdése kétség megelőzése végett értelmezési szabályként azt állitja fel, hogy hely alatt az illetékesség szempontjából a község értendő. Ha a község területén több hasonló hatáskörü biróság, pl. több járásbiróság van, szükséges annak meghatározása is, hogy ebben az esetben hely alatt az egész községet vagy az illető járásbiróság területét kell-e érteni, mert különben kétséges lehet, hogy a »hely«-re alapitott illetékességi ok csak egy biróság, vagy a községben lévő valamennyi hasonló hatáskörü biróság irányában fenforog-e. A gyakorlatban ma is vitás, hogy a Budapesten lakó alperes esik annak a kerületnek járásbirósága előtt, a melyben lakik, vagy a felperes választása szerint Budapestnek bármelyik járásbirósága előtt perelhető-e? Az e tekintetben felmerülhető kétségnek kivánja a javaslat elejét venni, midőn kimondja, hogy abban az esetben, ha a község területe több járásbiróság között van felosztva, hely alatt mindig az illető járásbiróság területét kell érteni. Illetékes lesz tehát az a budapesti kir. járásbiróság, a melynek területén az alperes lakik vagy tartózkodik stb. Az ellenkező felfogás követése oda vezetne, hogy a biróságok területi elkülönitése és az ezzel czélzott munkamegosztás illuzoriussá tétetnék. Mindazonáltal fordulhatnak elő esetek, a melyekben ezen az alapon nem lehet az illetékességet megállapitani: ha pl. teljesitési helyül egész általánosságban Budapest van kikötve, s nincs olyan hely közelebbről meghatározva, mely valamelyik budapesti járásbiróság területével kapcsolatba lenne hozható, ebben az esetben tehát a Budapesten levő járásbiróságok mindegyikét illetékesnek kell elismernünk és a felperesnek meg kell engednünk, hogy azok közül szabadon választhasson.
Minthogy némely illetékességi ok nem állandó, hanem változó, szükséges annak a kérdésnek a szabályozása, hogy mely időpont szerint kell az illetékességet megbirálni, mikor kell a birónak illetékesnek lennie. A javaslat, megegyezőleg a mai gyakorlattal, a keresetlevél benyujtásának időpontját tekinti irányadónak, abból indulván ki, hogy a javaslat szerint, - másként mint a német perrendtartás szerint - a kereset kézbesitése nem a felperesnek, hanem a biróságnak a ténye s igy a felperesnek nem áll módjában a kereset beadása s az idézés kézbesitése közötti időt megröviditeni, nem volna tehát méltányos az illetékességi okoknak a keresetlevél beadása után a kézbesitésig történt változását az ő terhére róni. Megakadályozza a kérdés ily eldöntése azt is, hogy az alperes a kézbesités előtti bujkálással és lakásváltoztatással a pert elodázza. A szabály alól csak ott van kivétel, ahol mint pl. a 29. § esetében a törvény kifejezetten rendelkezése szerint az illetékesség okát az idézés kézbesitése állapitja meg.
Az 1868:LIV. tc. 51. §-a szerint a biróságok kötelesek az illetőségükhöz nem tartozó kereseteket és másnemü beadványokat hivatalból visszautasitani. A 8. és az 53. § eseteit kivéve azonban a nem illetékes biróság is illetékessé válik, ha alperes az illetőség ellen törvényes időben kifogást tenni elmulasztott. Az 1893:XVIII. tc. 17. §-a értelmében a sommás eljárásban a kereset idézés kibocsátása nélkül hivatalból visszautasitandó, ha a keresetből kitünik, hogy a biróság nem illetékes, az 1893:XVIII. tc. 29. §-a értelmében pedig a biróság az itélethozatal előtt az eljárás bármely szakában hivatalból figyelembe tartozik venni az illetékesség hiányát azokban az esetekben, a melyekben a rendes birói illetékességtől eltérésnek nincs helye. A jelenlegi jog álláspontja ebben a kérdésben nem egészen világos; kétséges nevezetesen az, hogy a keresetet az idézés kibocsájtása előtt, már akkor vissza kell-e utasitani, ha ebből a biróság illetékessége meg nem állapitható, vagy csak akkor, ha a biróság illetéktelensége nyilvánvaló. A javaslat álláspontja az illetékesség vizsgálata kérdésében a következő: 1. A kizárólagos illetékességet, a melyet a törvény köztekintetekből szabályoz és a melytől a felek el nem térhetnek, a biróság az eljárás egész folyamában hivatalból veszi figyelembe. E szabály alól a javaslat két kivételt állapit meg: a) az 540. § szerint a biróság a felülvizsgálati eljárásban a kizárólagos illetékesség hiányát sem veszi többé hivatalból figyelembe, b) a 677. § szerint házassági perekben már a felebbezési biróság az illetékesség hiányát csak a 640. és a 641. § esetében veszi hivatalból figyelembe. 2. Azokban az esetekben, a melyekben a törvény az illetékességet nem kizárólagosan állapitja meg, a melyekben tehát a törvény az illetékességre kevesebb sulyt helyez és a feleknek is megengedi, hogy az illetékességtől eltérjenek, a javaslat szerint annak a hiányát a biróság csak annyiban vizsgálja hivatalból, a mennyiben az az alperes jogos érdekében szükséges; ez a szükségesség pedig fennforog; a) az idézés kibocsátása alkalmával, mivel az alperest nem lehet annak kitenni, hogy őt a felperes nem illetékes biróság elé idéztesse és igy e biróság előtti megjelenésre kényszeritse, b) akkor, ha az alperes az illetéktelen biróság elé idéztetvén, a perfelvételi tárgyaláson nem jelenik meg, mert ebben az esetben ő - bizva a törvénynek abban a védelmében, a melyet az neki az illetékesség szabályozásával nyujt - nem szenvedhet hátrányt a miatt, hogy meg nem jelenik. Ha azonban az alperes a biróság előtt jelen van, akkor már nincs szükség erre a védelemre, mert minden nehézség nélkül megteheti az illetékesség elleni kifogását. A § utolsó bekezdésének indokai ugyanazok, mint a hatáskörre vonatkozó 10. § második bekezdésében foglalt hasonló szabálynak indokai.
A hatásköri és illetőségi összeütközések esetében, valamint ha az illetékes biróság kétséges, az eljáró biróságot a felsőbiróság jelöli ki. A javaslat e tekintetben a felső biróság kijelölési jogát lehetőleg kevés esetre szoritja. Ebből az okból nem állapitja meg a kijelölés alapján való illetékességet a német birodalmi perrendtartás nyomán akkor, a mikor több alperesnek különböző illetékessége van, vagy a mikor ingatlanokra vonatkozó dologi jogok iránti kereslet esetében az ingatlan több biróság területén fekszik. A javaslat megfelelőbbnek tartja, hogy több illetékes biróság közül a felperes úgy mint a mai jog szerint, szabadon választhasson. Kikerülhetetlen azonban a kijelölés a következő esetekben: 1. Ha több biróság területi határa vitássá válik, vagy meg nem állapitható pontosan, hogy a hely, a mely az illetékesség szempontjából mérvadó, mely biróság területén fekszik, a mi például a 37. § esetében megtörténhetik. 2. Ha pozitiv összeütközés esete forog fenn. A javaslat rendelkezéséből kitünik, hogy a felsőbiróság által való kijelölés az 51. § 2. és 3. pontjának esetében csak akkor van helyén, ha a biróságok az illetékesség vagy hatáskör, mint pergátló körülmény tekintetében jogerősen határoztak, az ügy érdeme azonban döntés tárgya nem volt. 3. Ha negativ összeütközés esete forog fenn. A javaslat ugyan a hatáskör tekintetében ennek, a mennyire lehetséges, elejét igyekszik venni, midőn a 12. §-ban kimondja, hogy akkor, ha valamely biróság hatáskörének hiányát jogerős itélettel kimondta, az utóbb eljáró biróság oly ok miatt, mely a korábbi határozat alapjával ellenkezik, az ügyet hatásköréből el nem utasithatja; mindazonáltal a hatáskör tekintetében tényleg mégis felmerülnek ilynemü összeütközések. 4. Ha ugyanaz a jog több biróság előtt folyó pereknek a tárgya és a megelőzés alapján nem lehet eldönteni, hogy melyik per függesztendő fel a perfüggőség kifogása alapján. Az összeütközés esetén kivül az eljáró biróságot a felsőbiróság akkor jelöli ki, ha az illetékes biróság - azonban nem a biróság egyes tagja - a birói hatalom gyakorlásában tényleg: pl. háboru, árviz stb. miatt akadályozva van. Ha a per már folymatban van, ily esetben a 469. § alkalmazandó. A kijelölést a legközelebbi közös felsőbiróság gyakorolja. Ha tehát több elsőfoku biróságról van szó, melyek közül nem valamennyi ugyanazon közvetlen felsőbiróság alatt áll, akkor nem a közvetlen felsőbiróság, hanem a magasabb közös felsőbiróság határoz. Igy például, ha két különböző kir. itélőtábla alatt álló kir. törvényszékek közt merül fel illetékességi összeütközés, akkor a kir. Kuria jelöli ki az eljáró biróságot.
Lehetnek esetek, a melyekben a per magyar biróság előtt inditandó vagy inditható meg, de az illetékességet megalapitó körülmények hiányoznak vagy nem nyomozhatók ki. Nevezetesen magyar állampolgár személyi állapotát tárgyazó (status) per csak magyar biróság előtt inditható meg, de ha a magyar állampolgár nem lakik, sem nem tartózkodik az országban, itt illetékes birósága nem lenne. Nem nyomozható ki pl. a biróság illetékességét megalapitó körülmény akkor, ha vasuton elkövetett kárról van szó s nem lehet tudni, hogy az ut melyik részén, mely biróság területén követték el a kárt, a kártevőnek pedig más illetékes birósága a belföldön nincs. Ilyen esetekben is a kir. Kuriának kell a kijelölést gyakorolni.
Minthogy az illetékes biróság kijelölésére sok esetben már a per meginditása előtt lehet szükség, mert különben (pl. az 50. § és 4. pontja utolsó bekezdése és az 52. § esetében) épen azt nem tudná a fél, hogy melyik biróság előtt indotson pert: azt is meg kell engedni, hogy a kijelölést a fél kérhesse és kérelmét a kijelölésre hivatott felsőbiróságnál is benyujthassa. Tekintettel arra, hogy az illetékes biróság kijelölése rendszerint egyszerü tényállás alapján történik és sürgős, meg kell engedni továbbá azt is, hogy a biróság ebben a kérdésben szóbeli tárgyalás nélkül is határozhasson. A kijelölő biróság a konkrét eset körülményei alapján legjobban fogja eldönthetni, hogy tartson-e szóbeli tárgyalást vagy nem. Ugyanez az indok szól a mellett is, hogy a kijelölés fellebbvitellel meg nem támadható. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a kijelölés megtagadása ellen, a mennyiben azt nem a Kuria határozta el, felfolyamodásnak (548. §) van helye. A biróság és a közigazgatási hatóság között felmerülő hatásköri összeütközés elintézéséről az 1907:LXI. tc. rendelkezik.
Az 55. § a törvényszékek, az itélőtáblák és a Kuria tanácsainak a szervezetét illetőleg e tanácsokban a tagok számát állapitja meg. Az elsőfoku biróságok szervezetében a mai jogtól eltér a javaslat annyiban, hogy kereskedelmi ülnöknek a kereskedelmi biráskodásban részvételét továbbra nem tartja fenn. A kereskedelmi ülnökök alkalmazása ellen következő érvek szólanak: Nemcsak kereskedelmi, hanem épitészeti, mezőgazdasági, haszonbérleti s már pereket sem lehet megfelelő szakismeret nélkül eldönteni s ezek között nem a kereskedelmi ügyek azok, a melyek a biróra nézve a legidegenebbek. Ha olyan kereskedelmi szakismeretere van a birónak szüksége, melylyel ő maga nem bir, azt nem kereskedelmi ülnöktől, hanem szakértőtől kell megszereznie. A jogegyenlőség követelné, hogy ha kereskedelmi ügyekben megkivánjuk a kereskedő ülnök részvételét, akkor iparügyekben iparost, mezőgazdasági ügyekben gazdát vonjunk a biróság keretébe. Mivel a kereskedelmi ülnökök hiányzó jogismeretét nem lehet pótolni, alkalmazásuk a biráskodás jóságát és alaposságát nemcsak nem emeli, hanem rendszerint csökkenti.
Az ülnök rendszerint csak egyik ágát ismeri a kereskedésnek, a többit nem, minden ágon külön ülnököt alkalmazni pedig nem lehet. De hogy kereskedelmi ülnökökre s ebből folyólag külön kereskedelmi hatáskörre szükség sincs, azt legjobban bizonyitja az a körülmény, hogy a felsőbiróságoknál ily elkülönitést nem találunk és hogy a járásbirósági hatáskörbe tartozó perekben a budapesti és a pestvidéki törvényszékhez tartozó járásbirósgokon kivül, ahol a kereskedelmi hatáskör tisztán a fellebbviteli biróság megállapitását czélozza, ily különbség nem áll fenn. Ez a szükségtelen megkülönböztetés kereskedelmi és más polgári ügyek között hátrányos is, mert felesleges és hosszadalmas hatásköri vitákra ad alkalmat, megneheziti az eljárást. Ehhez járul, hogy nincs minden törvényszéki székhelyen a biráskodásra képes kereskedői elem; a kereskedelmi ülnökök közremüködését pedig csakis Budapestre és esetleg más olyan nagyobb városokra szoritani, a melyek kereskedelmi góczpontok és ahol ennélfogva a biráskodásra képes kereskedői elem van, nem indokolható különbséget létesiteni.
A kereskedelmi ügyek helyes elintézését szaktanácsok felállitásával is lehet biztositani. A mai joggal szemben a javaslat 55. §-a a tanácstagok számát a Kuria tanácsára nézve hét helyett ötben, az itélőtábla felebbezési tanácsára nézve pedig öt helyett három tagban állapitja meg. A javaslat ezt a leszállitást a jó igazságszolgáltatás megvalósitásának érdekében szükségesnek tartja. A kir. Kuria hátralékainak nagy száma, a perek befejezésének évekre elhuzódása igazságszolgáltatásunknak általánosan ismeretes állandó sulyos baja volt évtizedeken át. A közel multban a Kuria tehermentesitésére irányuló törvényhozási alkotási (1907:XVIII. és XXIV. tc.) a bajt csökkentették ugyan, de nem szüntették meg. Orvoslást a kir. Kuria birói létszámának emelésében nem kereshetünk. Ma már - ismételt szaporitás után - e létszám nagyobb, mint a külföldi államok legfőbb biróságainál. Az eljárási és szervezeti szabályok módositásával és különösen a tanácstagok számának leszállitásával kell tehát itt segiteni. Azt az aggodalmat, hogy a tanácstagok számának leszállitása az itélkezés alaposságát veszélyeztetné, nem tekinthetem alaposnak. Nem a birák száma biztositja a jó itélkezést; kisebb számu tanácsokban inkább lehet a kiválóbb birói erőknek tulsulyt biztositani, mint nagyobb számu tanácsokban. Hogy a tanácstagok kisebb száma nem jár az itélkezés szinvonalának csökkentésével, erre világos példa a Kuria felülvizsgálati tanácsa, mely öt taggal kifogástalanul működik. A közigazgatási biróság is öttagu tanácsokban határoz (1896:XXVI. tc. 12. §) A mi a kir. itélőbirákat illeti, ezeknél a fellebbezési tanácstagok számának leszállitását azért sem lehet mellőzni, mert különben a kir. itélőtáblák a fellebbezés szóbeli tárgyalásával reájuk nehezendő munkatöbblettel tetemes személyszaporitás mellett is alig lennének képesek megbirkózni. Önként értetik, hogy a jogegység megóvását az eddiginél hatályosabb módon kell majd biztositani.
A birói teendők fő részét a javaslat szerint a törvényszékeknél a biróság, vagyis a tanács végezi, vannak azonban egyes teendők, amelyeket a tanácselnöke végez. Azokat az ügyeket, a melyek előzetes tanácskozást nem igényelnek és döntést alig kivánnak, minő például az idézés vagy a váltófizetési meghagyás kibocsátása, a keresetek hiánypótlás végett visszaadása stb., a tanács elnöke intézi el. E részben tehát a javaslat a mai jogtól (1898:X. tc.) lényegileg nem tért el. A tanács elnökét a javaslat a rövidség okáért mindenütt »az elnök« megjelöléssel emliti, ahol pedig a törvényszék elnökéről szól, a »perbiróság elnöke« kifejezést használja. Valamint az 1893:XVIII. törvénycikk, a javaslat sem rendelkezik arról, hogy a tanácsokban tanácselnök vagy tanácsvezetéssel külön megbizott vagy más törvényszéki biró elnököljön-e. Annak hangsulyozása mellett, hogy a tanács vezetésében az állandóság kivánatos, külön törvény alkotására hagyja a javaslat azoknak az érveknek megfontolását, a melyek a törvényszékeknél a tanácselnöki állások szervezését indokolják. A járásbiróság egyesbirói szervezeténél fogva a járásbirósági eljárásban nemcsak az itélőbirói funkcziót, hanem a pervezetési s ügykezelési tevékenységet is az eljáró biró végezi, mihezképest ugyancsak félreértés kikerülése végett ki kell mondani, hogy a birósághoz, a tanácshoz, annak tagjához, vagy az elnökhöz utasitott teendőket az ügyekben eljáró biró, a perbiróság elnökéhez utasitott adminisztrativ természetü teendőket pedig a járásbiróság vezetője gyakorolja.
A személyzetszaporitásnak és az ezzel járó költségnek lehető elkerülése szükségessé teszi, hogy a birák munkaterhén könnyitsünk; különösen szükséges ez a járásbiróságoknál, a melyeknek munkája az értékhatár felemelése következtében igen nagy mértékben megnövekszik. A birák most több oly munkát végeznek, a melyet ügyes jegyző igen jól elvégezhet. Nevezetesen a perenkivüli eljárás, az örökösödési ügyeknek, telekkönyvi ügyeknek, végrehajtási ügyeknek, fizetési meghagyásoknak elintézése nem kiván feltétlenül birói munkát. Az igazságügyi közvéleményben és a szaksajtóban ugyszólván általánossá vált már az a meggyőződés, hogy a birák munkaterhén kell és lehet is könnyiteni azzal, hogy a birói itélkezés körébe nem tartozó tennivalókat a biró munkaköréből kivonva, jegyzőkre bizzuk. A munka alapossága szempontjából ez a könnyités aggodalomra nem ad okot, mert csak birói képesitéssel ellátott olyan jegyzőket fog az igazságügyminister a kir. itélőtábla elnökének javaslatára önálló működési körrel felruházni, a kik erre kifogástalan szolgálatukon felül kiváló képzettségüknél és fáradhatatlan szorgalmuknál fogva különösen alkalmasoknak mutatkozik. Bizton várható, hogy az ekként kitüntetett kiváló jegyzők a rájuk bizott munkát jól el fogják végezni. Az erre irányuló rendelkezéseket egyidejüleg készülő külön törvényjavaslatban fogom javaslatba hozni; minthogy azonban az 57. §, a birói cselekményeket végző birói személyeket sorolja fel, itt is szükséges a jegyzőt, mint birói cselekményt önállóan végező birósági személyt felemliteni.
Az első cím ötödik fejezetéhez
A birósági személyek kizárásának kérdését az 1868:LIV. tc. 56-59. §-ai, az 1881:LIX. tc. 5. §-a, 39. §-ának e) pontja, valamint a birói ügyviteli szabályok 154. §-a szabályozzák. Rendszeresen és kimeritően azonban csak a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896:XXXIII. tc. szabályozta VI. fejezetében (64-76. §-ok) a birósági személyek »kizárását és mellőzését«. A javaslat főbb rendelkezéseiben a bűnvádi perrendtartásnak egyébként a modern szabályokkal lényegileg megegyező szabályozását tartja szem előtt. A biróságnak a felekhez és az ügyhöz valóviszonya lényegében ugy a polgári, mint a büntető biráskodás terén ugyanaz, nem lenne tehát indokolt az alapelveknek eltérő szabályozása. A javaslat a kizárás okait két csoportra osztja. Az első csoportba azokat az okokat sorozza, a melyek miatt a biró már a törvény erejénél fogva nem járhat el az ügyben, a második csoportba pedig azokat, a melyek csak jogot adnak a félnek és a birónak arra, hogy a kizárást, illetőleg az elmentést kérje. Az elsők az eljárás bármely szakában, a fellebbvitelben is, érvényesithetők, azokat a biró is köteles bejelenteni s a biróság hivatalból is köteles figyelembe venni; az aggályoskodási okok ellenen csak a fél kifogására, vagy a biró kivánságára eredményezik a biró kizárását, felhozásuk tehát a fél, vagy a biró tetszésétől függ, a fél részéről való érvényesitésük időhöz van kötve. A törvény erejénél fogva kizáró okokat a javaslat kimeritően (taxative) sorolja fel, a kifogásra, illetőleg kivánságára figyelembe vehető okokat nem részletezi, hanem az aggályoskodás általános fogalmával jelzi.
A törvényes kizárási okokat 59. §-ban sorolja fel a javaslat. Az 1. pont a »propria causa«-n alapuló kizárási okot állapitja meg, kiterjesztvén a »propria causa« fogalmát arra az ügyre is, a melyben a biró a féllel együtt jogositva vagy kötelezve van, vagy bárkinek a per eredményétől függő megtéritéssel tartozik. 2. pont. Valamint a saját ügyében, ugy hozzátartozóinak az ügyében sem lehet a biró az elfogultságtól teljesen mentes; ezért azokban az ügyekben való eljárásból is ki kell őt már a törvénynek zárni, a melyekben valamely hozzátartozója a fél, az együtt kötelezett, az együtt jogositot vagy tartozik a per eredményétől függő megtéritéssel. A hozzátartozók körét az 1868:LIV. tc. 56. §-ának b) pontja szerinti terjedelemben határozza meg a javaslat azzal az eltéréssel, hogy a feleség mellett a volt feleséget is felveszi s hogy a rokonságnak és a sógorságnak fokok szerint való megjelölése helyett a könnyebb megérthetés kedvéért a bűnvádi perrendtartással (64. §) megegyezőleg az illető fokban álló rokonnak vagy sógornak az elnevezését használja. A házassági és a sógorsági viszony oly benső köteléket létesit, a mely a viszonyt megalapitó ok megszüntével is rendszerint megtartja erejét, vagy ha teljesen megszakad, könnyen gyülülséggé fajul. Mind a két eshetőség indokolja a javaslatnak azt a rendelkezését, hogy a volt feleségét is beveszi az e szakaszban meghatározott hozzátartozók sorába. A sógorsági viszonynál annak törvénybeli kijelentése, hogy a sógorság akkor is kizáró ok, ha az azt megalapitó házasság megszünt, nem szükséges, mert a sógorság tartamának kérdése a magánjog szabályai szerint birálandó meg.
A javaslat tekintettel arra a benső viszonyra, a mely a birót menyasszonyához csatolja, fentartja mostani polgári és a bűnvádi perrendtartásnak a jegyesi viszonyt is kizáró oknak rendelkezését. A 2. pont szövege egyébként a bűnvádi perrendtartás 64. §-ának 2. és 3. pontjával mindenben megegyezik. Nem szorul külön kijelentésre, hogy ugy a rokonság, mint a 2-4. pontjában emlitett többi viszony akkor is kizáró ok, ha mind a két fél irányában fennáll, és hogy az egész ügyben való eljárásból zárja ki a birót akkor is, ha több pertárs, vagy a perben résztvevő több személy közül csak egynek irányában forog fenn. A 3. pontban felsorolt viszonyok, u. m. az örökbefogadás, a nevelőszülői viszony, a gyámság és a gondnokság, rendszerint oly erős köteléket létesitenek, mint a tokonság vagy a sógorság, miért is ugyanolyan kizáró okul felvételük teljesen indokolt. Az 1868:LIV. tc. 56. §-ának b) pontjától csak abban tér el e helyütt a javaslat, hogy a bünvádi perrendtartás (64. § 4. p.) példájára a nevelőszülői viszonyt is felveszi a kizár okok közé, a bűnvádi perrendtartástól (64. § 4. p.) pedig abban tér el, hogy a gyámi s a gondnoki viszonyt csak addig tekinti minden ügyre kiterjedő feltétlen kizáró okul, a mig ez a viszony fennáll.
Tulzott óvatosság lenne a birót annak az egyénnek minden ügyében való eljárásból kizárni, a kinek, valamikor talán egy évtizeddel előbb gondnoka volt; e részben teljesen elég a 4. pont rendelkezése s netán fennforgó aggályosság esetében a fél kifogása. A 4. pont két esetet foglal össze; kizárja a birót abban az ügyben való eljárásból, a melyben: a) mint valamelyik félnek a törvényes kéviselője, meghatalmazottja vagy ügyvédje közreműködött; b) nem a féllel magával, hanem valamelyik félnek a törvényes képviselőjével, meghatalmazottjával vagy ügyvédjével áll (a 2. és a 3. pontban meghatározott) rokonsági vagy sógorsági vagy hasonló viszonyban.
Az első eset, a mely az 1868:LIV. tc. 56. §-a c) pontjának és a bűnvádi perrendtartás 64. §-a 5. pontjának nagyrészben megfelel, nem szorul bővebb indokolásra; az, a ki az ügyben az itt emlitett minőségben közreműködött, bizonyára olyan benyomásokat szerzett az ügyről, a melyek őt, mint ugyanabban az ügyben eljáró birót, könnyen befolyásokhatják. Törvényes képviselő a gyám vagy gondnok is, a ki tehát ezen az alapon a gyámi vagy gondnoki viszony megszünése után is ki van a birói eljárásból zárva (v. ö. 3. p.), kizárási okul azonban csak a közreműködés ténye szolgál, mihez képest nincs kizárva az a biró, a ki a felek valamelyikének nem a per tárgyát képező ügyben, hanem más ügyben volt a meghatalmazottja vagy ügyvédje, vagy a kinek meghatalmazását a fél visszavonta, még mielőtt az ügyben bármikép közreműködött volna. Tüzetesebb indokolást igényel azonban a 4. pont második esete. Az 1868:LIV. törvénycikk nem emliti a feltétlenül kizáró okok között a biró és a fél képviselője, ügyvédje között fenforgó rokonsági vagy sógorsági viszonyt. Kétségtelen azonban, hogy az elfogultság veszélye a képviselővel szemben is fennáll; a perbeli képviselővel közvetlenül érintkezik a biró, az ő előadására hozza meg itéletét, neki ad igazat, vagy őt üti el törekvésének czéljától; ha tehát a fél és az ügyvédközött fennálló s a per megnyerésétől függő vagyoni érdekeket tekintjük is, már a felhozott tények is alkalmasak arra, hogy a biró pártatlanságába vetett bizalmat megingassák. Az a fél, a ki vagyoni érdekü perét, a biró fiával, mint ügyvéddel szemben vesztette el, a szomoru eredménynek főokát bizonyára nem álláspontja jogtalanságában, hanem abban fogja keresni, hogy az ellenfelét a birónak a fia képviselte. Való ugyan, hogy az aggályossági kifogás, valamint a biró kivánsága módot nyujthat arra, hogy a biró ilyen esetben az eljárásból kimaradjon, mégis czélszerübb ezt az akadályt a felektől független kizáró ok gyanánt megállapitani. Az ellenfél ügyvédje - közel fekvő okokból - kerüli az ez esetben különösen kényes aggályossági kifogás felvetését, a fél maga (a falusi földmives ember) ha talán tud is ilyen kifogásról, nem meri annak emelésével a birót meggyanusitani, a biró - a ki talán egyedüli birája a járásbiróságnak - szintén nem kéri felmentését. A jelzett okok sulyának engedve, a gyakorlat a polgári ügyekben már ujabban az érdekeltségi okok közé vette a szóbanforgó viszonyt és ugyanezt teszi a bűnvádi perrendtartás 64. §-ának 3. és 4. pontja is. Az 59. § 1-4. pontjainak esetei a birónak a félhez való viszonyán alapuló törvényes kizáró okokat teljesen kimeritik. A birónak a féllel vagy a fél képviselőjével szemben fennálló ellenséges és peres viszonyát a javaslat - eltérőleg az 1868:LIV. törvénycikk 56. §-ától - nem sorolja fel; ugy az ellenséges, mint a peres viszony, - ugyanez áll a baráti vagy más benső viszonyról is - annyira relativ, az eset körülményeihez képest különböző, esetleg számba sem vehető sulylyal birnak a biró elfogulatlansága szempontjából, hogy annak abszolut kizáró ok gyanánt felvétele nem indokolt, a mi természetesen nem zárja ki, hogy ezek aggályossági ok gyanánt figyelembe vétessenek. A javaslatnak ez az álláspontja egyébként ugy a bűnvádi perrenddel, mint lényegileg az 1868:LIV. törvénycikk 56. §-ával is megegyezik, a mennyiben az ellenséges vagy a peres viszonyok az utóbbi törvény szerint is csak a fél kifogására vehetők figyelembe. Az 5. pontnak a rendelkezése, a mely kizárja a birót olyan ügyekben való eljárásból, a melyben tanuvallomást tett vagy szakértői véleményt adott, megegyezik az 1868:LIV. törvénycikk 56. §-a c) pontjának a rendelkezésével. Ez a kizáró ok azon, már a Hármaskönyvben kifejezésre jutott perjogi elven nyugszik, hogy valaki a perben biró és tanu egy személyben nem lehet. A javaslat eltérőleg a bűnvádi perrendtartásról, ez alól arra az esetre sem tesz kivételt, ha a biró vallomása egyedül hivatalos uton tudomására jutott tényeknek előadásából áll vagy arra szoritkozik, hogy az ügyről semmi tudomása sincs. A tudomás szerzésének módja, hogy a tény hivatalos uton jutott-e a biró tudomására vagy nem, vita tárgyává tehető; ama kijelentés ellen, hogy a biró, mint tanu nem tud semmit, ellenbizonyitékot érvényesithet a fél és mindenkép visszás dolog az, hogy a biró kihallgassa magát már biróval, kihallgatása után pedig tovább tárgyaljon. Ha a birónak valamiről hivatalos tudomása van, tudomását tanuvallomás tétele nélkül is figyelembe veheti. Arra való tekintettel sem találja a javaslat ennek korlátlan kizáró okul megállapitását aggályosnak, hogy az a félnek nem tetsző bármely biró kizárására vezethet, mert módjában áll a birónak, illetőleg a tanácsnak, a melynek a biró tagja, ha az ügyről semmis vagy csak hivatalos tudomása van, kihallgatását mellőzni, a minek viszont a fél érdekében az a korrektivuma van, hogy a kihallgatást a fellebbezési biróság is elrendelheti. Ennek megfelelően a javaslat még nem zárja ki azt a birót, a kire mint tanura hivatkoztak, hanem csak akkor tiltja el őt az eljárásban való további részvételtől, ha kihallgatása szükségesnek találtatott. A 6. pontban foglalt kizárásnak már az 1613:XXIII. t. cz és az 1723:XXVIII. tc. rendelkezéseiben megvan az alapja, a melyek kimondották, hogy nem vehet részt az ügynek fellebbviteli elintézésében az a biró, a ki az ügyben az elsőfolyamodásu biróságnál biráskodott. Ilyen szabály van az 1868:LIV. tc. 56. §-ának d) pontjában is. A bűnvádi perrendtartás 66. §-a nemcsak akkor zárja ki a birót, ha a megtámadott határozat hozatalában résztvett, hanem akkor is, ha az ügyben keletkezett bármely birói határozatban vett részt, indokolván ezt azzal, hogy már a perrel való előleges foglalkozás is szülhet a biróban oly elfogultságot, a mely a különben közreműködése nélkül keletkezett birói határozat felülvizsgálatánál befolyással lehet reá. A javaslat mai eljárásunkkal is megegyező álláspontra helyezkedik és nagyon is messzemenőnek találja, hogy a biró, ki esetleg valamely egészen alárendelt tevékenységet fejtett ki az ügyben, annak felsőbirósági elintézéséből ki legyen zárva. Az aggályossági kifogás utja egyébként mindig nyitva áll. Minthogy a perbiróság tevékenysége akkor, a mikor a kiküldött vagy a megkeresett biró eljárását előterjesztés alapján felülvizsgálja, a felsőbiró tevékenységével teljesen analog: a javaslat a kiküldött vagy a megkeresett birót is kizárja abban az esetben, a mikor az ő eljárásának felülvizsgálásáról van szó.
A biróküldés jogát hazánkban az 1715:XVII. tc. szerint a király a kanczellária utján gyakorolta. Az országbirói értekezlet ezt a jogot a hétszemélyes táblára ruházta (I. 42. §), az 1868:LIV. tc. 57. §-a elenében azt rendelte, hogy »a biróküldés jogát ő cs. és ap. kir. Felsége az igazságügyi ministérium által gyakorolja«. Ha az 1869:IV. tc. 1. §-ában kimondott nagy elvet, hogy »az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülönittetik«, következetesen akarjuk keresztülvinni, a biróküldés jogát is ki kell vennünk a végrehajtó hatalom kezéből és a modern külföld példájára a független biróságra kell azt ruháznunk. A szintén ezen az alapon álló bűnvádi perrendtartást nem követi azonban a javaslat abban, hogy a biróküldést a most szóban levő esetekben a kir. Kuira elé utalja. Az ügy természete nem olyan, hogy annak fontossága indokolná a kijelölésnek ebben az esetben a kir. Kuria elé utalását, a czélszerüség pedig a mellett szól, hogy ugyanaz a biróság jelölje ki egyuttal az eljáró biróságot, a mely, a kizárás kérdésében határoz. Ez a biróság a helyi viszonyokat is jobban ismeri, mint a kir. Kuria; másrészt a kir. Kuria e hatáskörének kizárólagos megállapitása esetében a kizárási eljárás befejezése után még egy külön biróküldési eljárást is kellene a legtöbb esetben meginditani, a mi az ügy érdemi befejezését szerfölött elodázná. A javaslat szerint tehát a felsőbiróságra száll a biróküldés joga, a melynek jurisdictiója az alsóbbét is magában foglalja.
A második cím első fejezetéhez
Valamint a magánjog, ugy a perjog is különbséget tesz a jogképesség és a cselekvőképesség közt. A perbeli jogképesség abban áll, hogy az, a kinek jogképesség abban áll, hogy az, a kinek jogképessége van, a perben félként szerepelhet. A perbeli cselekvőképességgel biró pedig vagy maga, vagy általa kirendelt meghatalmazott által a perben jogérvényesen cselekedhetik. A perbeli jogképesség mindig előfeltétele a perbeli cselekvőképességnek, de nem viszont.
A javaslatnak ez a §-nak a perbeli jogképességről szól, a mely a gyakorlatban összesik a magánjog szernti jogképességgel. A kinek jogai és kötelességei lehetnek, az a perben is lehet fél. Ennek a szabálynak felvétele a törvénybe azért szükséges, mert ha valamelyik félnek perbeli jogképessége nincs, per létre nem jöhet. Az ilyen fél javára vagy ellen hozott itélet végre sem volna hajtható, mert a kinek a magánjog szerint nem lehetnek jogai és kötelességei, azt az itélet sem ruházhatja fel azokkal. A perbeli jogképesség hiánya esetében egyszerüen nincs peres fél.
A javaslat 71. §-a a perbeli jogképességet határozza meg és azt mint az általános szerződő képesség folyományát fogja fel, melynek szabályai (ép úgy, mint a jogképességé) a magánjogba tartoznak. A § második bekezdése jelenlegi eljárásunkban el van fogadva az 1877:XXII. tc. 33. §-ában, a melynek értelmében »oly jogokat és kötelezettségeket illető ügyekben, a melyekre vonatkozólag a kiskoruak is rendelkezési jogosultsággal birnak, a személyes megjelenési jog ezekre is kiterjed.« Az 1893:XVIII. tc. 7. §-ának nyolczadik bekezdése a kiskoruaknak és a gondnokság alatt levőknek abban az esetben, ha a per tárgyáról peren kivül rendelkezhetnek, csak akkor adja meg a perbeli cselekvőképességet, ha mint felperesek lépnek fel; ezeknek, mint alpereseknek, törvényes képviselet nélkül perbevonását ellenben arra az esetre szoritja, a mikor az általuk bérbevett lakásnak vagy üzlethelyiségnek visszabocsátása iránt inditják a pert. A javaslat a sommás eljárási törvénytől eltér és az 1877:XXII. törvénycikk álláspontjára helyezkedik. Ezt a szabályozást első sorban gyakorlati szempontok követelik. E nélkül a szülői ellátáson kivül álló kiskoru felette korlátolva volna a saját szorgalma által szerzett vagyonát tárgyazó ügyleteinek érvényesitésében, jóllehet a gyámsági törvény részére e vagyon felett szabad rendelkezést biztosit. Alig elkerülhető nehézségek származhatnának továbbá az ilyen intézkedés nélkül a kiskoruaknak szolgálati viszonyaikból eredő ügyeiben.
A kiskoru iparos- vagy kereskedősegéd, a ki az iparhatóság határozatával nincs megelégedve, gyakran csakugyan el van zárva attól, hogy - a törvényes 8 nap alatt - atyja vagy gyámja által a törvény rendes utjára lépjen. Az esetek nagy részében törvényes képviselő kirendelése iránt előzetes eljárást kelene folyamatba tennie, más esetekben pedig a kiskoru a miatt esnék el jogai érvényesitésétől, mért törvényes képviselője a biróság székhelyétől távol van. A perbeli cselekvőképességnek megszoritását abban az esetben, a mikor a kiskoru alperesként áll perben, nem tartva a javaslat indokoltnak. Ha feltesszük a kiskoruról azt, hogy jogát érvényesiteni tudja, azt is fel kell róla tennünk, hogy jogát védeni képes; helyzete, mint alperesé, nem kiván tőle nagyobb avatottságot, mint felperesi minősége. Különösen visszásnak mutatkoznék e különbség megtétele a községi birósági perekben, a melyekben nem járhatna el a kiskoru a járásbiróság előtt, holott ugyanabban a perben a községi biróság előtt eljárhatott, s a békebiró előtt is eljárhatna. A felperesre sérelmes is lenne, ha per esetében törvényes képviselőjét lenne kénytelen kutatni annak, a kivel magával szabadon szerződött. Magától érthető egyébiránt, hogy a biróság a kiskoru személyes föllépését csak ott engedheti meg, a hol arra nézve, hogy a kiskoru a per tárgyáról rendelkezhetik, kétség nem forog fenn. Ebből az okból nevezetesen a kiskoru, illetőleg a gondnokság alatt levő alperes törvényes képviselője nem mellőzhető azokban a perekben, a melyekben az ellene hozandó marasztaló itélet oly vagyonára nézve is végrehajtható volna, a melyről a peren kivül szabadon rendelkezhetik. Ebben az irányban minden kétség elkerülése végett a javaslat 395. §-a kimondja, hogy abban az esetben, ha a félnek csak a 71. § második bekezdése alapján volt perbeli cselekvőképessége, az itéletben ki kell mondani, hogy a végrehajtás ez ellen a fél ellen csak arra a vagyonra rendelhető el, a miről a fél jogérvényesen rendelkezhetik.
V. ö. 97. § 2. bek. Az 1868:LIV. tc. 84. §-a megjelöli a törvényes képvsielőket. A megjelölés azonban nem kimeritő. Minthogy a törvényes képviselet szabályozása részben már törvényekben (gyámsági, kereskedelmi törvény, csődtörvény, a kincstári jogi képviseletét szabályozó rendeletek stb. stb.) foglaltatik, részben az alkotandó magánjogi törvénykönyvnek lesz a tárgya, a javaslat czélszerübbnek találja, hogy e tekintetben a magánjogi szabályokra hivatkozzék. A magánjog és a kereskedelmi jog keretébe tartozik annak a kérdésnek a megoldása is, hogy mennyiben szükséges a per vitelére különös meghatalmazás.
A javaslat 73. §-a oltalmat akar nyujtani a törvényes képviselet utján perlekedő ellenfelének az ellen, hogy a törvényes képviselőnek egyes perbeli cselekményeit utóbb a különös meghatalmazás hiánya miatt megtámadják. A törvényes képviselőnek a pervitele feljogositása az ellenféllel szemben általában a pervitellel rendszerint együtt járó cselekmények tekintetében korlátlan, illetőleg korlátozása harmadik személyre nem hat ki. Ez a rendelkezés ugyanabból az alapgondolatból indul ki, mint a kereskedelmi törvény 39. §-a, mely szerint a czégvezető jogkörének korlátozása harmadik személyek irányában joghatálylyal nem bir. Csakis a pernek egyezség, elismerés vagy lemondás utján való befejezésére nem alkalmazható ez a szabály, mivel ezeknek a cselekményeknek fontossága nagyobb óvatosság kifejtését igényli. Ez a kivitel azonban csak arra az esetre áll, ha a képviselőnek ezekre a cselekményekre való különös felhatalmazását a fennálló szabályok megkivánják. Ilyen szabály van pl. az 1877:XX. tc. 113. §-ának 11. pontjában.
Ha a nem magyar állampolgárnak saját joga szerint cselekvőképessége van, ugy a magyar biróság előtt is bir perbeli cselekvőképességgel és pedig még akkor is, ha a mi jogunk szerint ez a képesség őt nem illetné meg. Ez a nemzetközi magánjog elveiből következik és törvényi kijelentésre nem szorul. A 74. § azonban arra az esetre tartalmaz rendelkezést, ha a nem magyar állampolgának saját joga szerint perbeli cselekvőképessége nincs. A nemzetközi jog szabályával szemben erre az esetre sem adhat a javaslat perbeli cselekvőképességet, de azt állitja fel szabályul, hogy a perbeli cselekvőképesség hiánya nem vehető figyelembe akkor, ha a nem magyar állampolgárt ez a képesség a perbiróság joga szerint megilleti. Ehhez hasonló szabályt állit fel a szenvedő váltóképesség tekintetében az 1876:XXVII. tc. 95. §-a. Ez a szabály csak megengedi a nem magyar állampolgárnak saját személyében perbevonását vagy fellépését, de nem zárja ki azt, hogy az ő joga szerinti törvényes képviselője itt akkor is felléphessen, ha a félnek a perbiróság joga szerint cselekvőképessége lenne. Következik ez abból, hogy az előbbi bekezdés a nem magyar állampolgárnak cselekvőképességet nem ad, csak nem veszi annak hiányát figyelembe.
Minthogy a perbeli jog- és cselekvőképesség birása a per létrejöttének egyik előfeltétele és hiánya bontó perakadály: ennélfogva ez a hiány a per bármely szakában hivatalból veendő figyelembe, a mi természetesen nem zárja ki azt, hogy az ellenfél a perképesség hiányát a javaslat 180. §-ának 6. pontja értelmében, mint pergátló kifogást is érvényesitse. Hatályára nézve különbség van a között, hogy a félnek perbeli jogképessége vagy cselekvőképessége hiányzik-e. A perbeli jogképesség nem pótolható és az eljárás e képesség hiánya esetében feltétlenül érvénytelen és megszüntetendő. Ellenben a cselekvőképesség, illetve a törvényes képviselet hiánya, valamit a törvényes képviselő igazolásának vagy netáni szükséges felhatalmazásának hiánya rendszerint pótolható. Ebben az esetben tehát első sorban a pótlást kell elrendelni. És ezért lehetséges az is, hogy a biróság, ha a késedelem veszélylyel járna, az eljárást a kellően nem igazolt féllel, illetőleg képviselővel folytathassa, természetesen és az, hogy az a javaslatban megszabott korlátok közt nem okozhat kárt, mert a biróság belátására van bizva, hogy mikor alkalmazza. Ez a rendelkezése különben analog a 110. § szabályával is, a mely a meghatalmazás hiánya esetében hasonló eljárást ir elő. Ha a kitüzött határidőben a hiány nem pótoltatott, a biróság megszüntető itéletet hoz. A 75. § negyedik bekezdése nem kivánja meg a törvényes képviselő igazolását akkor, ha a képviselet köztudomásu, vagy ha a biróságnak arról hivatalos tudomása van. Köztudomásu lehet pl. kisebb helyen az apának törvényes képviselői minősége; hivatalos tudomása lehet arról a birónak más perben csatolt gyámhatósági határozatból stb. A javaslatnak ez a §-a az 1893:XVIII. tc. 8. §-ának első bekezdésében foglalt rendelkezéseket helyettesiti. Eltérés abban van, hogy a javaslat szerint nem a törvényes képviselő értesitésének lesz helye, mert a törvényes képviselő személyét és lakását nem is tudhatja mindig a biróság, hanem a hiány pótlását a félnek, rendszerint a felperesnek fogja meghagyni, a ki a per szabályos létrejöttéről gondoskodni köteles. Továbbá eltérés van abban, hogy az eljárás nem szakad félbe, hanem, a mint fentebb előadatott, a megjelenttel folytatható; eltérés van végre a § utolsó bekezdésében, a mely szabatosabban fejezi ki azt, hogy a törvényes képviselő jóváhagyása hiányában a végzett cselekmények hatálytalanok. A cselekvőképességnek és a törvényes képviseletnek a per folyama alatti megszünése a javaslat 466. §-a értelmében az eljárás félbeszakitását eredményezi.
A javaslat két esetben engedi meg a pertársaságot: 1. tekintet nélkül arra, hogy a biróság illetékessége mindegyik alperessel szemben megáll-e vagy nem, abban az esetben, ha a er tárgy közös jog, illetőleg közös kötelezettség, vagy ha a felek lényegileg ugyanabból a ténybeli és jogi alapból vannak jogositva, illetőleg kötelezve (77. §); 2. a mennyiben a biróság illetékessége mindegyik alperessel szemben megállapitható, abban az esetben is, ha a per tárgya nem ugyanazon, de hasonnemü ténybeli és jogi alapból eredő jog vagy kötelezettség (78. §). A javaslat 77. §-ának rendelkezése megegyezik az 1866:LIV. tc. 74. §-ával, a mely azonban csak az alperes részére fennálló pertársaságról szól. Közös jog, illetőleg közös kötelezettség a per tárgya pl. osztatlan közös tulajdonosokat illető vagy terhelő telki szolgalom, osztatlan közös tulajdon, közös örökjog- vagy öröklésen alapuló kötelezettség esetében. Lényegileg ugyanazon ténybeli s jogi alap forog fenn pl. akkor, ha a többi személyt illető jog vagy kötelezettség ugyanabból a szerződésből vagy ugyanabból a tiltott cselekményből származik. A javaslat azért használja a »lényegileg« kifejezést, mert nem szükséges, hogy jog vagy kötelezettség keletkezésének valamennyi előfeltétele a jogositott, illetőleg kötelezett személyek mindegyikében teljesen ugyanaz legyen; ez a § alkalmazandó pl. akkor is, ha a főkötelezett és mellékkötelezett együttes perbevonásáról van szó. Az 1868:LIV. tc. 32. §-a értelmében a felperes szabadon választhat az alperesnek illetékes biróságai közül. A javaslat eltér annyiban, hogy a felperesnek csak akkor enged a pertársak általános illetékessége között szabad választást, ha nincsen olyan belföldi biróság, a mely valamennyi alperes részére illetékes.
Ez az előfeltétel a dolog természetében fekszik; ha a közös illetékesség electiv, a felperes érdeke eléggé meg van óva, ha pedig ez az illetékesség kizárólagos, az általános illetékesség ugy sem vehető figyelembe. Ez a szabály a czélszerüség követelményeinek is megfelel. A § utolsó bekezdése lényegében egyezik a mai váltóeljárás 6. §-ával. A javaslat 78. §-ában szabályozott halmazat megengedését már szigorubb feltételhez kell kötni, mert ez nem tisztán alanyi, hanem tárgyi halmazat is. Az 1868:LIV. tc. 74. §-a megengedi ugyan ezt a halmazatot is, de a hasonnemü ügyleteken alapuló jogokat több alperes ellencsak abban az esetben engedi egy keresetben egyesiteni, ha az ügylet közös az összes alperesekkel. Ebben az esetben tehát több alperes ellen különböző jogok egyesithetők egy keresetbe jelenleg is, tekintet nélkül arra, hogy a biróság illetékessége mindegyik alperessel szemben megáll-e vagy nem. A javaslat az ügylet közösségét nem kivánja meg, hanem megelégszik a hasonnemü ténybeli és jogi alappal. Minthogy azonban ily tág tért enged több félnek együttes perlésére, ennélfogva megköveteli, hogy a biróság illetékessége ebben az esetben valamennyi alperessel szemben megálljon. E nélkül a korlátozás nélkül a pertársnak könnyü megalapitása az illetékességi szabályok kijátszására és az alperesek zaklatására vezethetne. Az alanyi halmazatnak ily széles körben való megengedése következménye és kiegészitése azoknak a szabályoknak, a melyeket a javaslat több per egyesitésére és egy keresetben érvényesitett követelések elkülönitésére felállit. A javaslat a 232. §-ban megengedi, hogy a biróság szabad belátása szerint egy keresetben érvényesitett több követelésnek külön tárgyalását rendelhesse el; a javaslat 233. §-a pedig tág körben felhatalmazza a biróságot arra, hogy előtte folyamatban levő pereket közös tárgyalás és eldöntés végett egyesithessen. Ezzel egyrészt a biróság is előidézheti a halmazatot, a hol az czélszerü, másrészt pedig a felek által megállapitott halmazatot, ha bonyodalmakra vezet, bármikor megszüntetheti. Ebben az irányban tehát semminemü bajtól nem kell tartani.
A javaslat szerint az alanyi halmazat nem egyéb, mint több pernek czélszerüségi okokból való egyesitése, mely az egyes perek természetén nem változtat. A pertásak között az együttes perlés és pereltetés által rendszerint semmi különös jogi viszony nem létesül. Érdekeik nem függnek szükségkép össze, mindegyikük más-más támadó és védő eszközöket használhat és viszont az ellenfél is mindegyikük ellem más-más támadó vagy védő eszközöket érvényesithet a nélkül, hogy eredményük s többi pertársra kihatna. A javaslat e tekintetben eltér az 1868:LIV. tc. 67. és 112. §-aitól. Az 1868:LIV. tc. 67. §-a a felperestársakat minden esetben egy személynek tekinti, sőt ebben annyira megy, hogy egy közös meghatalmazott által való képviseltetésüket rendeli el. A feleknek ilynemü korlátozása semmikép sem indokolható; azon már a birói gyakorlat is tágitott, midőn a közös meghatalmazott által való képviseltetést csak a keresetlevélben kivánja meg, de a per későbbi folyamán a több meghatalmazott által való képviseletet nem zárja ki. (Budapesti tábla 10,465/83. sz. hat.) Némely esetben a közös képviselet mereven keresztül sem vihető s ha a per folyamán létesült pertársaság esetében mindegyik felperes a maga képviselőjéhez ragaszkodik, bonyodalmakra ad okot. De nem tartható fenn az 1868:LIV. tc. 112. §-ában felállitott az a szabály sem, a mely szerint abban az esetben, ha »több pertárs közül a tárgyalásra vagy perfelvételre csak néhányan jelentek meg, a meg nem jelentekről az tétetik föl, hogy a megjelent pertársak közül annak védelméhez csatlakoznak, a mely részükre a legkedvezőbb.« Az 1893:XVIII. tc. 56. §-a még hozzáteszi: »kivévén, ha e védelem csupán a megjelent alperesekre nézve bir jelentőséggel«. Jelenlegi perrendünk e szabályának támogatására azt szokták felhozni, hogy ugyanazon vagy hasonnemü jogviszonynak több pertárssal szemben nem lehet különböző megoldása, mert az sértené az anyagi igazságot.
A javaslat ezt az indokot nem fogadja el döntőnek. Egyrészt ez a szabály sem biztositja a határozat egyenlőségét a pertársakkal szemben, mert jelenlegi eljárásunk csak a tárgyalásra, illetőleg a perfelvételre való megjelenés elmulasztása esetére állapitja azt meg. Nem zárja ki, hogy a pertársak különböző módon védekezzenek és hogy a határozatot mindegyikkel szemben saját védekezése alapján hozzák meg. Az anyagi igazság nemcsak a megjelenés elmulasztása, hanem a pervitel hibái, a bizonyitás és a jogorvoslatok elmulasztása következtében is kárt szenvedhet, az azonban jelenlegi eljárásunk szerint sem eredményezheti azt, hogy egyik pertárs védekezése a másikra kiterjedjen. A meg nem jelent pertársak csatlakozásának fictiója azonban nemcsak nem következetes, de czélszerütlen is. A meg nem jelent pertársra akarata ellenére képviselőt erőszakol rá. Védekezést tételez fel róla, mikor talán védekezni sem akar. Lehetetlenné teszi, hogy a felperes legalább a meg nem jelent pertárs ellen gyorsan itélethez jusson. A meg nem jelent pertársat oly költséggel terheli, melyet a másik pertárs támadása vagy védekezdése okoz. Azonkivül különös bonyodalmakra vezetne a javaslattal czélbavett eljárásban, ha a meg nem jelent pertárs a mulasztást ellentmondással orvosolja és az ujabb tárgyaláson az itélet alapjával ellentétes előadást terjeszt elő.
A 79. § általános szabálya alól a javaslat csak akkor tesz kivételt, ha a vitás jog a pertársak javára vagy ellen csak egységesen dönthető el, vagy ha a perben hozott itélet jogereje a pertársakra törvényes szabálynál fogva akkor is kiterjedne, ha ők a perben részt sem vettek volna. Hogy mikor forog fenn ez a két eset, azt az anyagi jog szerint kell megbirálni. A vitás jognak egységes eldöntése szükségképi, pl. abban az esetben, midőn telki szolgalom iránt az uralkodó teleknek hányadrészben való tulajdonostársai perelnek vagy a szolgáló teleknek hányadrészében való tulajdonostársai vannak perelve. Ugyanily eset forog fenn akkor, ha a perben hozott itélet törvényes szabálynál fogva kiterjed harmadik személyekre; például a telekkönyvi jog kitörlése iránti perben hozott itélet, ha a per feljegyeztetett, kiterjed azokra, kik a feljegyzés után jogot szereztek; ugyanez az eset forog fenn továbbá akkor is, ha az előjegyzett zálogjogra alzálogjogot szerzetteket a követelés fenn nem állása iránt inditott perbe beidézik. Az ilyen esetekben tehát a határnapot vagy határidőt mulasztó pertársakra nézve a cselekvő pertársak cselekményei hatályosak, a mennyiben maguk cselekvőleg nem lépnek fel. A mulasztó pertárs ellen ilyenkor a javaslat 436-446. §-ai alkalmazást nem találnak, ha csak egyik pertárs is cselekedett. Az itélet nem mulasztás alapján hozott itélet és igy ellentmondással meg nem támadható.
A határozat egyenlősége a pertársakra nézve azonban ezzel még nincsen teljesen elérve. A nehézség ott kezdődik, midőn több megjelent pertárs ellentétes vagy eltérő előadást terjeszt elő, például midőn az egyik a kereseti tényeket beismeri, a másik tagadja. Hogy a 80. § esetében az egységes eldöntés ekkor is szükséges, az természetes. Általános szabályokat arra, hogy melyik pertárs előadása és bizonyitékai veendők figyelembe, felállitani nem lehet. A javaslat ily esetben a biróságra bizza, hogy a pertársak eltérő előadásainak befolyását az ügy eldöntésére megbirálja. A biróság tehát ebben az esetben a pertársak egyikének előadásához sincs kötve; az egyik pertársnak beismerése még önmagában véve nem menti fel az ellenfelet a bizonyitás kötelezettsége alól. A 80. § második bekezdése szerint az első bekezdés rendelkezését nem lehet alkalmazni akkor, a mikor a megjelent pertárs egyezséget köt, a kereseti követelést elismeri, vagy jogáról lemond. A meg nem jelenő pertársról nem lehet azt feltenni, hogy a védekezésről egyáltalában lemondott volna és hogy az ilyen cselekményekhez is hozzájárulna. A meg nem jelent pertársnak a megjelent pertárs által képviseltetése különben is csak a perbeli cselekmények tekintetében van helyén; a rendelkező cselekmények pedig már magánjogi rendelkezés természetével is birnak.
A főbeavatkozási per tulajdonképen a főperbe belenyuló külön per. A főbeavatkozó a főper mindkét felének ellenfele, a felperesnek és az alperesnek egyaránt. Önálló perfél, a kinek keresetére az itélet közvetlenül kiterjed. Jelenlegi eljárásuk is ismeri a főbeavatkozást. Az 1868:LIV. tc. 72. §-a csak a rendes eljárásban adott a főbeavatkozásnak helyet. Tekintettel azonban arra, hogy az 1893:XVIII. tc. a sommás eljárást az ingatlanra vonatkozó dologi keresetekre és az örökösödési perekre is kiterjesztette, a mely perekben a beavatkozás lehetősége leginkább bir gyakorlati jelentőséggel, ennek a törvénynek 22. §-a a főbeavatkozás jogintézményét a sommás perekre is átvitte, és egyuttal azt az 1868. évi LIV. törvénycikkből eltérően szabályozta. Minthogy az 1893:XVIII. törvénycikk 215. §-a a 22. §-t a rendes eljárásra nem terjesztette ki, ezidőszerint két egymástól különböző főbeavatkozási pert ismer perrendtartásunk, t. i. rendes perekben az 1868:LIV. tc. 72. §-ában, sommás perekben pedig az 1893:XVIII. tc. 22. §-ában szabályozott főbeavatkozási pert. Felhozták ez intézmény ellen, hogy az ügy szálainak összekuszálására vezet, a feleknek és a biróságnak dolgát csak növeli s az eljárás hosszadalmasságát okozza, ha pedig az alperes és a beavatkozó összejátszanak, hosszu időn át megakadályozhatják a felperes jogának érvényesülését. Ennek ellenére fenntartandónak tartja a javaslat az intézményt, a melyet már régi jogunk is (IIK. I. R. 31., II. R. 84., 85. czimei) ismert. Mindenesetre a perek számának csökkenésére és az ellentétes határozatok kikerülésére czélszerü eszköz az.
A harmadik személy joga e nélkül gyakran illuzoriussá válnék, mig a főbeavatkozás lehetővé teszi azt, hogy a jogosult már akkor is érvényesithesse jogát, mikor még el nem dőlt, hogy ki ellen kell fellépnie. Nagy előnye a beavatkozási pernek ugy a félre, mint a biróságra nézve az, hogy megalapitja a harmadik személy perére nézve a főper biróságának illetékeségét. A két per egyesitése a tárgyalás és eldöntés egyszerüsitését teszi lehetővé, költség- és munkakimélést eredményez. Az esetleges visszaéléseket meg kell gátolni és a javaslat rendelkezik is arról, hogy a beavatkozást a per huzavonására eszközül felhasználni ne lehessen. A javaslat lényegében az 1893:XVIII. tc. 22. §-ának szabályait fogadja el és eltér az 1868:LIV. tc. 72. §-ától. Azt a szűk és különben is homályos körülirást, hogy a perbe beavatkozhatik, a ki magát jogközösségnél vagy törvénynél fogva érdekeltnek véli, el kell ejteni. A javaslat ennél tágabb körben jogositja fel a harmadik személyt a főbeavatkozásra, tudniillik mindazokban az esetekben, a mikor a harmadik személy a per tárgyát - legyen az akár dolog, akár jog - egészben vagy részben a maga részére követeli. Különösen megengedi a javaslat, hogy a dolog iránt lehessen beavatkozással élni, tehát nemcsak akkor, a midőn a beavatkozó magát a folyamatban levő perben felperesi minőségben érdekeltnek vélt, hanem akkor is, ha a per tárgyát más czimen követeli a maga részére, mint a főperbeli felperes, a mely esetben a beavatkozó gyakorlatilag ép ugy érdekelve lehet abban, hogy a dolog a főperbeli felperesnek oda ne itéltessék, mint akkor, ha azt ugyanazon a czimen veszi maga részére igénybe. Világosan megengedi továbbá a javaslat, hogy a beavatkozásnak akkor is helye van, ha a beavatkozó a dolgot vagy jogot egészben követeli a maga részére, a mely kérdésben az 1868:LIV. tc. 72. §-a legalább is kétségnek enged tért. A mig továbbá az 1868:LIV. tc. 72. §-a szerint a beavatkozási kereset egyedül csak a főperbeli ellen inditandó és igy az avatkozó, eltekintve attól az esettől, ha a főperbeli felperes az ő jogát elismeri, a főperbeli alperes ellen tehetetlenül áll, addig a javaslat szerint a beavatkozási kereset mindkét főperbeli fél ellen lévén intézendő, a beavatkozó érdeke teljes mértékben megvédetik.
Az a szabály, hogy a beavatkozási perben az idézés és a kereset nemcsak a felperes ellen, hanem mindkét fél ellen intézendő, módot nyujt a beavatkozónak arra, hogy mindkét fél ellen jogérvényes határozatot kapjon, a mely a körülményekhez képest mindkét fél ellen végrehajtható is. A beavatkozó helyzet ilykép a határozat után mindkét féllel szemben tisztázva lesz. A javaslat mindezt azért teheti, mert a főbeavatkozási pert önálló perkép szabályozza, mely a főper tárgyalását és jogérvényes eldöntését nem függeszti fel szükségképen. Ez az 1868:LIV. törvénycikkből való eltérés sarkpontja, a mely törvénynek 73. §-a szerint a beavatkozási alkereset a főpernek tárgyalását nem akasztja ugyan meg, de eldöntését mindig felfüggeszti. A javaslat szerint - megegyezőleg az 1893:XVIII: tc. 22. §-ának rendelkezésével - a biróság szabadbelátása szerint dönti el, vajjon a főper eldöntését a főbeavatkozási per folytán felfüggessze vagy a két per együttes tárgyalását rendelje-e el. Ezt a biróság a javaslat 233. és 234. §-a értelmében bármely összefüggésben álló más perrel is megteheti, a főbeavatkozási per tehát e tekintetben nem tér el más pertől. Azáltal, hogy a biróság a főpert, tekintet nélkül a főbeavatkozási perre, jogérvényesen eldöntheti, elejét veszi annak, hogy valamely fél a beavatkozást a főper elhuzására felhasználhassa. A főperrel való összefüggés szolgál indokául annak, hogy a főbeavatkozási per a főper birósága előtt, még pedig a per önállóságánál fogva sohasem felső biróság előtt fellebbvitellel kapcsolatosan, hanem keresettel a főper első folyamodásu birósága előtt inditható meg. A perek együttes tárgyalása különben nem volna lehetséges.
A javaslat csak abban tér el az 1893:XVIII. tc. 22. §-ának rendelkezéseitől, hogy mig ez utóbbi a főbeavatkozási per megindithatását arra az időre szoritja, a melyben a főper az elsőbiróság előtt van folyamatban, addig a javaslat addig engedi meg annak a meginditását, a mig a főper jogerejüleg eldöntve nincsen. Semmi indok sem szól a mellett hogy a beavatkozási per megindithatását kizárjuk akkor, a mikor a főper a fellebbezési biróság előtt van, a fellebbezési biróság ép ugy egyesitheti a két per tárgyalását és eldöntését, mint az elsőbiróság, feltéve természetesen, hogy a beavatkozási per olyan időben kerül fel hozzá, amikor a főpert még be nem fejezte. Szükség esetében azt is megteheti a fellebbezési biróság, hogy akár a felek kérelmére, akár az elsőbiróság jelentésére a főper tárgyalását a bevatkozási per felérkezéséig felfüggeszti. Ha a főper már felülvizsgálat alatt áll, az egyesités lehetősége természetszerüleg szükebb korlátok közé szorul, azonban még mindig megmarad a főper felfüggesztésének és az illetékesség megalapitásának jelentékeny előnye, melyre figyelemmel a javaslat a beavatkozási per meginditásának a főper jogerős eldöntéséig helyet ad. A 83. §-nak az a szabálya, mely szerint a főbeavatkozási pert az első folyamodásu biróságnál kell meginditani, nemcsak azt fejezi ki, hogy ez a biróság a főbeavatkozási perre kizárólag illetékes, hanem az is következik ebből, hogy a főper birósága főbeavatkozási perben hatáskörrel is bir.
Mig a főbeavatkozási per önálló per jellegével bir, addig a mellékbeavatkozás járulékos természetü. A mellékbeavatkozó nem önálló perfél, a kinek a peres felektől eltérő érdeke van, hanem segédje annak a félnek, a kinek pernyertessége érdekében áll. Ez határozza meg viszonyát és a perbeli cselekvési körét a peres felekkel szemben. Az 1868:LIV. tc. 79. és 82. §-a és utóbb az 1881:LIX. tc. 9. és 10. §-a csak a perbehivott beavatkozásáról rendelkezik. Más törvényeink szerint azonban egyes különös esetekben helye van az önkéntes mellékbeavatkozásnak is. Igy beavatkozási jog illeti a csődtörvény 26. §-a értelmében a csődhitelezőket a megtámadási perbe, - a végrehjatási törvény 92. §-a értelmében a végrehajtási igényperbe a végrehajtató jogának megvédése végett a végrehajtást szenvedettet - a végrehajtási törvény 119. §-a értelmében a törvényes zálogjoggal biró hitelező által a végrehajtást szenvedő ellen inditott perbe az érdekelteket, a végrehajtási törvény 161. §-a értelmében, ingatlanra vonatkozó, telekkönyvileg feljegyzett tulajdoni igény iránti perbe az ingatlanra a tulajdoni igény után bejegyzett zálogjoggal biró végrehajtatót. Ezekre az esetekre tekintettel az 1893:XVIII. tc. 140. §-ában a perbehivotton kivül a beavatkozásra jogositottakról beszél. A mellékbeavatkozásra azonban nemcsak ezekben az esetekben van szükség. Sok más esetben is meg kell harmadik személynek a beavatkozást engedni, egyrészt, hogy az egyik felet segitse. másrészt, hogy azt ellenőrizze. Igy például a kezes érdekelve van az egyenes adós elleni pernek, az egyetemleges adótárs a másik adós elleni pernek eldöntésében. Semmi sem szól az ellen, hogy a szavatos, a ki perbehivható, önként is beavatkozhassék a perbe. Minthogy a telekkönyvi jog kitörlése iránti pernek feljegyzése esetében az itélet az 1860. évi szeptember 19-iki rendelet 5. §-a értelmében azok ellen is hatályos, a kik az ingatlanra a feljegyzés után szereztek jogot, ez utóbbiak nem nézhetik tétlenül a törlési per folyását. A javaslat ennélfogva az önkéntes mellékbeavatkozásnak mindazokban az esetekben helytad, a midőn a beavatkozó jogilag érdekelve van abban, hogy a biróság a pert az egyik fél javára döntse el.
A mellékbeavatkozás járulékos természetéből következik, hogy az a per bármely szakában annak jogerejü eldöntéséig, tehát a fellebbviteli eljárásban is történhetik és fellebbvitellel is kapcsolatos lehet; kimondja ezt az 1893:XVIII. tc. 140. §-a; nincs kizárva a beavatkozás a felülvizsgálati eljárásban sem.
Nehogy a beavatkozó minden alapos ok és érdekeltség nélkül elhuzhassa a pert, feljogositja a javaslat a feleket arra, hogy a beavatkozás visszautasitását kérhessék. Nem lehet ezt a jogot az ellenféltől sem megvonni, mert neki sem lehet közömbös, kivel áll, mint ellenféllel szemben. Abból, hogy a javaslat szerint csak akkor határoz a biróság a beavatkozás felől, ha a felek valamelyike annak visszautasitását kéri, kitünik az is, hogy ha a felek egyike sem ad elő ilyen kérelmet, a biróság a beavatkozás jogosultságának vizsgálatába nem bocsátkozik. A főpernek alaptalan visszautasitási kérelemmel való elhuzását gátolja a 87. § utolsó bekezdése, melyből kitünik, hogy a beavatkozási kérelem a per folyamát nem akasztja meg.
A javaslatnak ez a §-a a mellékbeavatkozó perbeli cselekményeinek körét határozza meg. Ő rendszerint segédkezik (sausae adesse) annak a félnek, a kivel érdekviszonban van, tehát a fél mellett és nem vele ellentétben működik, következésképen cselekményének a félre nézve csak annyiban lehet hatálya, a mennyiben az a fél cselekményével ellentétben nem áll. Az emlitett szabály alól csak akkor van kivitelnek helye, midőn a perben hozandó itélet hatásában reá is kiterjed, például a perfeljegyzés után telekkönyvi jogot szerzett beavatkozónál. Ilyen esetben reá a 80. § megfelelően alkalmazandó.
A magánjog szerint az a fél, a ki perveszteség esetére egy harmadik személy ellen szavatossági vagy kártéritési igényt kiván érvényesiteni, bizonyos következmények terhe mellett módot köteles ennek a harmadik személynek nyujtani arra, hogy a perbe beavatkozzék. Az 1881:LIX. tc. 9. és 10. § értelmében ez a perbehivás utján történik. A javaslat csak egyes részletekben tér el e tekintetben a jelenlegi jogtól. A javaslat 89. §-a szerint nemcsak az a fél, a ki szavatossági vagy kártéritési követelést vél érvényesithetni, hivhatja a harmadik személyt a perbe, hanem az is, a ki pervesztés esetére egy harmadik személynek követelésétől tart. Igy például, midőn a bizományos a kereskedelmi törvény 368. §-a értelmében harmadik személylyel kötött ügyletből perel és attól tart, hogy pervesztés esetére a megbizó ellene kártéritési igényt fog érvényesiteni. Ugyanily eset forog fenn, midőn az átvevő a szállitmányozó vagy fuvarozó ellen keresetet indit, mely az elküldő érdekeit is érinti. Mindezekben az esetekben czélszerü az érdekelt harmadikat a pernek folyamatban létéről értesiteni és neki a beavatkozást lehetővé tenni. Ugyanez indokolja annak a harmadik személynek a perbehivását is, a ki a követelést a maga részére igényki, mivel ennek is lehet a perfél ellen szavatossági vagy kártéritési igénye. A perbehivásra vonatkozó szabályok kapcsolatosak a beavatkozás szabályaival, mert czéljuk az, hogy a beavatkozást lehetővé tegyék. Mivel a perbeavatkozás az ügy jogerős eldöntéseig lehetséges, a perbehivást is addig kell megengedni.
Ép ugy, mint az 1881:LIX. tc. 10. §-a, a javaslat sem köti össze a perbehivás következtében való beavatkozást a szavatossági igény tárgyalásával, a mint előbb az 1868:LIX. tc. 79-82. §-ai tették. A szavatossági keresetnek ez az alakja nálunk sok panaszra adott okot. Az 1881:LIX. törvénycikk azt eltörülte és visszaállitása nem volna indoklt. Következik ez már abból is, hogy a védelmét elvállaló perbehivott mellékbeavatkozókép szerepel. A javaslat nem rendelkezik a perbehivás hatásáról a perbehivónak és a harmadik személynek egymásközti jogviszonyára, mert mindezek a rendelkezések nem a perrendtartásba, hanem a magánjogba valók.
Gyakran megtörténik, hogy azt a követelést, a melyért az adóst beperlik, a felperesen kivül más is, pl. mint engedményes, vagy örököstárs, a maga részére igényli; ilyen esetben az adós akkor sem teljesithet fizetést, ha a követelést elismeri, mert nem tudja, hogy a többi igénylő közül melyiknek fizethet jogosan, az adós tehát idegen személyek közötti vitának lenne az áldozata, ha nem szorithatná a pert azokra, a kik között a vita van. Módot kell tehát neki adni arra, hogy a harmadik igénylő perbe vonása s a követelés letétele utján a perből szabadulhasson. Erre nyujt lehetőséget a javaslat 92. §-ának a rendelkezése, a melyhez hasonló szabályt a végrehajtási törvény (1881:LX. tc.) 82. §-ában is találunk. Habár az igénylőnek a perbe bevonása perbehivás utján történik, a perbehivás nem eredményez ezuttal mellékbeavatkozást, mert az igénylő nem a perbehivó védelmét vállalja el, hanem a maga részére igényli a követelést; inkább főbeavatkozásról van itt szó, mely azonban nem a 83. § szabálya szerint keresettel, hanem a szóbeli tárgyaláson kijelentett belépéssel történik. Minthogy ez eredeti adós kötelezettségének birói letétellel eleget tett, a per az ő elbocsátása után már csak az igénylők között folyik tövábbá és annak tárgya csak az, hogy a letett összeg kinek itéltessék oda. A mennyiben az adós a pernek nem volt oka, költségének megtéritésének joga van, ha azonban a költséget alaptalanul ő okozta pl. a követelés fennállását előbb tagadta, az ennek következtében felmerült költlségben őt kell elmarasztalni.
Megtörténhetik, hogy olyan személy lesz perbe fogva, ki másnak nevében birlal vagy gyakorol jogokat. A perbe vont fél ily esetben a 89. § értelmében perbe hivhatja ugyan azt, a kinek nevében birlal vagy gyakorolja a jogot és ez utóbbi a perbe be is avatkozhatik, de ezzel a perbe volt félen még nincs segitve. A ki harmadik személy nevében gyakorol birtokot vagy jogot, annak a perhez semmi köze, nem ő, hanem a harmadik a peres fél. Az alperesnek tehát joga van arra, hogy ebben az esetben a perből elbocsássák és a harmadik személy lépjen helyébe. Ezt czélozzák az előd megnevezésére vonatkozó szabályok. A nominatio a § első bekezdéséből kitünőleg akképen történik, hogy az alperes legkésőbb a perfelvételi határnapon - a mikor t. i. perbebocsátkoznia kellene - elődjét megnevezi, annak megidézését kéri s egyuttal a perbebocsátkozást megtagadja. Ez a megtagadási jog azonban a nyilatkozattételre kitűzött határnapon megszünik. Ha az elődkép megnevezett személy ezt a minőségét kétségbe vonja, vagy nem nyilatkozik, vagy - a mi ezzel egyértelmü - a nyilatkozattételre kitüzött határnapon nem jelenik meg, a perbebocsátkozást az alperes már nem tagadhatja ugyan meg, de nem köteles védelezni és a pert folytatni, hanem a felperes követelésének a harmadik személy irányában hatályosan eleget tehet. Ha az elődkép megnevezett ezt a minőségét elismeri - a mi csak a kitüzött határnapon történhetik - akkor a pert átveheti, ha az alperes ebbe beleegyezik. A felperes beleegyezése csak olyan követelésre nézve szükséges, a mely az elődi viszonytól független; pl. a mely követelés az alperes hibájára, hogy pl. a dolgot megrongálta stb. van alapitva. Ezen az eseten kivül a felperes ellenzése hatálytalan, mert az itélet az alperessel szemben akkor is végrehajtható marad, ha a pert az előd átvette s az alperes a perből kilépett, a felperesen tehát sérelem nem esik. Az alperes azonban nem köteles a perből kilépni, ha a perben meg akar maradni; ebben az esetben az előd, mint mellékbeavatkozó vehet mellette abban részt.
A második cím negyedik fejezetéhez
A felek képviselete tekintetében általánosságban fentartja a javaslat mostani jogunknak azt a szabályát, mely szerint a járásbiróságok előtt a felek személyesen vagy meghatalmazott által képviselve is végezhetnek perbeli cselekményeket, a törvényszékek és a felsőbiróságok előtt ellenben rendszerint ügyvéddel kell magukat képviseltetniök.
Az alól az átlalános szabály alól, mely szerint a járásbiróság előtti perekben a felek személyesen is eljárhatnak, a peres egyes nemeire nézve a javaslat kivételt tesz. A járásbirósági hatáskör értékhatárának háromezer koronára felemelése hozza magával, hogy a javaslat a járásbirósági hatáskörve ilyképen átutalt perekre fentartja a helyes eljárás egyik biztositékát: a kötelező ügyvédi képviseletet, a melyet egyuttal a járásbirósági hatáskörve értékre tekintet nélkül azokra a perekre is kiterjeszt, a melyek tárgyának értéke ezer koronát meghalad, a mivel az ügyvédi köröknek régi óhajtását teljesiteni. Nagyobb értékü pert ma is ritkán folytatnak ügyvéd nélkül. Az ily per az ügyvédi képviselet költségét meg is birja. A váltóperekben még tovább megy a javaslat és ezekre a perekre már akkor is ügyvédi kötelező képviseletet állapit meg, ha a per tárgyának értéke kétszáz koronát meghalad. A váltóperekben való eljáráshoz, de már a váltónak helyes kiállitásához is különleges váltójogi szakismeret szükséges, a melyet a laikus félben nem lehet feltenni. A ki váltóval dolgozik, az viselheti az ügyvédi képviselet költségét; különben sem lehet törvényhozási érdek a váltó használatán könnyiteni és ekként a váltóval való élést az alsóbb osztályokban előmozditani. Az ügyvédi kötelező képviselet szabálya alól a 613. § a váltókifogásokra nézve a mai joggal egyezően kivételt állit fel. Azokban a váltóperekben, a melyekben a per tárgyának értéke kétszáz koronát meg nem halad, az ügyvédi képviseletet a javaslat azért nem teszi kötelezővé, mert ezek az ügyvédi képviselet költségeit el nem birják.
A javaslat 95. §-a főbb pontjaiban megegyzik az 1893:XVII. tc. 7. §-ával és ettől - a szabatosabb szövegezést nem tekintve - a következőkben tér el. Az egyik eltérés az, hogy az ingatlan állandó kezelésével járó ügyletek kötésére állandóan felhatalmazottat is felveszi azok közé, a kik a szolgálatadót, mint meghatalmazottak képviselhetik; ugyanaz a gazdasági érdek, amely ezt a gazdatisztre nézve indoklja, a házkezelő tekintetében is fenforog; e szöveg a szolgai viszonyban állókat (vinczellér, házmester stb.) kizárja. További eltérés az, hogy a javaslat szerint a gazda cselédjét (belső cselédjét is) és a gazdatiszt a gazdaságban alkalmazott cselédet képviselheti. Sok esetben nehéz lenne a gazdasági cselédnek más meghatalmazottat kapni s ebből a rendelkezésből visszaélés nem származhatik. Eltérés még az is, hogy a 2-4. pontban felsorolt személyek képviseleti jogkörét azokra a perekre is kiterjeszti, a melyek kikötés alapján tartoznak járásbirósági hatáskörbe. Ellenben mellőzi a javaslat a jogosultak köréből a kereskedő- és az iparossegédet. Az 1893:XVIII. tc. 7. §-ának az a rendelkezése, hogy ezeknek is megengedte a meghatalmazottkép való fellépést, a zugirászatot nagy mértékben fokozta. Egyes esetekben nem volt ezeknek a kellő értelmi és erkölcsi képesitésük arra, hogy mint meghatalmazottak eljárjanak. A segédi minőség is nehezen állapitható meg. Mindezek következtében birói és ügyvédi körökből sürün nyilvánult az óhaj mellőzésük iránt. Minthogy a 2. és 3. pontban emlitett alkalmazottaknak képviseleti joggal felruházását csakis az alkalmazotti viszony indokolja, netáni visszaélés kizárása végett szükséges kimondani azt, hogy ezeknek az alkalmazottaknak képviseleti joguk csak alkalmazásuk körében, vagyis a 2. pontban emlitetteknek a gazdaságból vagy az ingatlan kezeléséből eredő ügyekben, a 3. pontban emlitetteknek pedig az üzletből származó perekben van. Eltér továbbá a javaslat az idézett törvénycikk 7. §-ának 3. pontjától abban is, hogy a meghatalmazott önjoguságát az ott megjelölt esetben nem kivánja meg. Minthogy a meghatalmazott cselekményei által a meghatalmazó közvetlenül jogviszonyba lép, szerez jogokat és vállal kötelezettségeket, ennélfogva általános magánjogi szabály az, hogy a személyes képesség megbirálásánál nem a képviselőnek, hanem a képviseltnek e személye irányadó. Nincs elfogadható ok arra, hogy ettől a szabálytól a perrendtartásban eltérjünk. A perbeli képviselőnek csak előadási képességgel kell birnia. A felek érdekében és a birói eljárás komolyságának megóvására elegendő korlát a 94. §-a az a szabálya, mely a nem önjogu ügyvéd meghatalmazottaktól a huszadik életév betöltését kivánja meg. Ezt a korhatárt különben az 1893:XVIII. tc. 7. §-a is elegendőnek tartja, de csak a 7. § 1. és 2. pontjában emlitett meghatalmazottakra nézve.
V. ö. 225. § A törvényszéki eljárásban a kötelező ügyvédi képviselet, a mely mai eljárásunkban is fennáll, az itélkezés alapossága érdekében szükséges. Összefüggésben van ez a törvényszéki eljárás természetével, a mely több formaszeüséget igényel, mint a járásbirósági eljárás. Az irásbeli előkészités, a fontosabb kérelmeknek és azok módositásainak irásban csatolása, a peranyag lehető concentratiójának szükségessége, a társasbiróság nagyobb nehézkessége és passivitása a felekkel szemben; ezekmind oly körülmények, a melyek az ügyvédi képviseletet szükségessé teszik. A pertárgy nagysága pedig elbirja az ügyvédi képviselet költségeit. Ha az állam bizonyos ügyeket oly fontosaknak tart, hogy eldöntésükre nagy költséggel társasbiróságot tart fenn: akkor megkövetelheti a felektől azt, hogy az eljárás alaposságának és zavartalan lebonyolitásának érdekében ügyvéd által képviseltessék magukat. Ugyanezekből az indokokból az ügyvédi képviselet a felsőbiróságok előtt is rendszerint kötelező. Ezzel kapcsolatosan a javaslat gondoskodni kiván arról is, hogy a felsőbiróságok előtt ne járjanak el kezdő jogászok, kikről nem mindig lehet megfelelő elméleti képesitettséget és gyakorlati jártasságot feltételezni. Ezért a javaslat kimondja, hogy a Curián és az itélőtáblán ügyvédjelölt nem lehet az ügyvéd helyettese. A javaslat azokat a követeléseket, a melyeket az ügyvédi kényszer alól tesz, az illető helyeken indokolja. Ilyen kivételeket tartalmaz a javaslat a szegénységi jogot kérő félre nézve e kérelme iránti eljárásban, a váltóeljárásban beadható kifogásra, a házassági perekre, a születés törvényességének megtámadása iránti perekben, a kiskoruság meghosszabbitása stb. iránti eljárásra nézve. A 96. § harmadik bekezdése az 1881:LIX. törvénycikknek külön indokolásra nem szoruló szabályát tartja fenn némi szövegezési javitáson felül csak azzal az eltéréssel, hogy a képviseleti jogot a gyámoltra és a gondnokoltra is kiterjeszti és a képviselet alól mentességet azoknak is megadja, a kik, ha nincsenek is birói vagy ügyészi minőségben alkalmazva, de ilyen állásra képesitve vannak. A szakértelem, a mely a kötelező ügyvédi képviseletnek az alapoka, ezekben az egyénekben is megvan, ezeket sem lehet tehát a törvény kedvezményéből kizárni; nem lenne indokolt, hogy az, a ki mint biró ügyében maga eljárhatott, ha pl. más hivatalt vállal vagy nyugalomba vonult, ügyvédet legyen kénytelen vallani. A kincstár és a közalapitványos képviseletének részlezetését mellőzi a javaslat; ez külön szabályozás tárgya, mely időnként változhatik. Ismétlések és netáni kétség elkerülése végett kimondja a § utolsó bekezdése, hogy »ügyvéd« alatt a perrendtartás szempontjából a 96. § harmadik és negyedik bekezdése szerint jogosult személyeket is érteni kell, a mennyiben a törvény kivételt nem tesz. Ily kivételt tartalmaz például a javaslat 213. §-a és a 425. § harmadik bekezdése.
Az ügyvédi kényszer csak a pervitel czéljára szükséges. Csakis magát an a perben szorulnak a felek arra, hogy szakértelemmel biró egyén álljon oldaluk mellett. Egyezség kötésére, jogelismerésre vagy joglemondásra ügyvéd közbejötte szükségtelen, ezt a fél maga is megteheti. Az ellenkező szabály az egyezségeket és a jogelismeréseket ok nélkül megnehezitené. Joggyakorlatunk szerint ma is köthetnek a felek a rendes eljárásban személyesen, ügyvédi képviselet nélkül a pertárnok előtt birói egyezséget. A javaslat továbbá nem zárja ki, hogy a felek a törvényszéki eljárásban is egyes cselekményeket a jegyzőkönyvvezető előtt a birósági irodában és a megkeresett vagy a kiküldött biró előtt ügyvédi képviselet nélkül végezhessenek. Ezekre a cselekményekre az ügyvédi kényszert kiterjeszteni nem szükséges. Megtörténhetik például, hogy a per biróságától távol lakó félnek lakhelyén hallgatnak ki tanut oly biróság megkeresésére, mely előtt az ügyvédi képviselet kötelező. Ebben az esetben nem volna indokolt, hogy a fél a tanukihallgatásnál ne lehessen jelen és ne gyakorolhassa személyesen jogait. A félnek azok a cselekményei, melynek a jegyzőkönyvvezető, a megkeresett vagy a kiküldött biró előtt történnek, rendszerint olyanok, hogy kizárólagos ügyvédi közreműködést nem igényelnek. A hol azonban a cselekmények fontosabbak és a pervitelt mélyebben érintik, mint például a számadási és hasonló bonyolult perekre megszabott előkészitő eljárásban, ott a törvény ezekben az esetekben is előirja az ügyvédi képviseletet.
Az 1868:LIV. tc. 77. §-a értelmében oly esetben, midőn az ügyvédi képviselet kötelező, a biróság a személyesen megjelent alperesnek törvényes alakban való megjelenésre halasztást ad és csak akkor állapitja meg a mulasztás következményeit, ha a fél az uj határnapon sem jelennék meg ügyvéd által képviselve. A javaslat ettől eltér és ebben az esetben az ügyvéd nélkül fellépő félnek cselekményeit egyszerüen hivatalból visszautasitandónak mondja ki. Összefügg ez a javaslat rendszerével, a mely a mulasztást sokkal könnyebben engedi helyrehozni, mint jelenlegi eljárásunk. A szabályszerüen meg nem jelent alperes a perfelvétel elmulasztása alapján hozozz itéletet egyszerü ellentmondással hatályon kivül helyezheti. Ha a félnek az ügyvédi képviselet pótlására halasztás engedtetnék, akkor egyrészt ezzel a halasztással, másrészt az ellentmondással kettős halasztást vehetne igénybe. Ha azonban az ügyvédi képviselet hiányát nem venné észre és a cselekményt nem utasitaná vissza, akkor a cselekmény érvényes és többé meg nem támadható. Az ügyvédi képviselet kötelezettségét ugy élésreállitani, hogy a cselekmény ebben az esetben semmis legyen, nem lehet és ellenkeznék annak czéljával. Az ügyvédi képviselet szükségessége czimén nem lehet megengedni a fél cselekményeinek megtámadását, ha a pert azok alapján az ügyvédi képviselet hiánya ellenére is megnyerte. De nem lehet oly szabályt sem fölállitani, hogy a fél cselekményei megtámadhatók, ha hátrányára vannak és hatályosak, ha előnyére sozlgálnak. Az ügyvéd meghatalmazásának hiányáról a 110. § rendelkezik.
A meghatalmazottak által való képviselet a javaslat szerint nem fosztja meg a felet attól, hogy ő is előterjesztéseket tegyen. Nem zárható el a fél ügyétől még akkor sem, a mikor ügyvéd segédkezését köteles igénybe venni. A 108. § szerint joga van a félnek arra is, hogy a meghatalmazottnak, tehát az ügyvédnek is, cselekményeit nyomban visszavonja és kiigazitsa. E § szövege mellett az iránt sem lehet kétség, hogy a fél akkor sincs a személyes cselekvéstől elzárva, ha képviselője nem ügyvéd, hanem más meghatalmazott. Kivétel csak a felülvizsgálati eljárásban van, a hol jogkérdés lévén a döntés tárgya, a fél személyes közreműködése nem indokolt.
Az 1868:LIV. tc. 88. és 89. §-a szerint: a felek sommás eljárásban a biróság előtt szóval is vallhatnak meghatalmazottat, minden más esetben a meghatalmazást irásban foglalva kell becsatolni, - még pedig a 88. § értelmében ügyvéd részére teljes bizonyitó erejü, 1893:XVIII. tc. 7. §-a a meghatalmazás érvényességéhez különbség nélkül teljes bizonyitó erejü okiratot (közokirat, hitelesitett vagyaz 1868:LIV. tc. 167., 168., §-ainak megfelelően kiállitott magánokiratot) kiván. A javaslat az ügyvédtől szintén megköveteli az irásbeli meghatalmazás csatolását. Feltétlenül szükség van arra, hogy a per biztos alapja legyen fektetve. Ha az ügyvéd meghatalmazás csatolása semmiféle teherrel nem jár és magára az ügyvédre nézve is jobb, ha felével szemben őt a meghatalmazás fedi. A javaslat az 1893:XVIII. tc. 7. §-ának utolsó bekezdésében azt a rendelkezést, hogy a magánokiratba foglalt meghatalmazásnak teljes hitelü okirat alakjában kell kiállitva lennie, fentartja, de az ügyvédi meghatalmazásra nézve megelégszik azzal, ha a meghatalmazást a kiállitó fél aláirja és csak az irni nem tudó félnél kiván két előttemező tanut. Két előttemező tanu a meghatalmazáson ma is rendszerint csak formaság és ehhez járul az, hogy tanuk megkivánása a meghatalmazás kiállitását felette megneheziti. E mellett a szabályozás mellett a javaslat nem tartalmaz külön szabályt arra az esetre, ha a meghatalmazás valódiságát az ellenfél kétségbe vonja. A biróság tehát a bizonyitásra nézve az általános szabályok szerint jár el, okirati bizonyitást is kivánhat, de a kétséget a fél személyes megidézésével is eloszlathatja. A hivatalos nyelv használatának biztositása végett szükséges annak kimondása is, hogy az ügyvéd részére szóló meghatalmazást vagy magyar nyelven kell kiállitani, vagy hiteles magyar forditást is be kell mutatni. A külföldön kiállitott meghatalmazást épugy, mint az 1893:XVIII. tc. 7. §-a szerint a javaslat szerint is közokiratba vagy hitelesitett magánokiratba kell foglalni. A járásbiróságok előtt már az 1868:LIV. tc. 88. §-ának és az 1893. évi XVIII. tc. 7. §-ának rendelkezése szerint is élőszóval vallhatott a személyesen megjelent fél ügyvédet vagy más meghatalmazottat, a javaslat tehát e részben az eddigi szabályt tartja fenn; minthogy azonban a javaslat szerint a törvényszéki eljárásban is szóbeli tárgyalás van, amikor a féllel a törvényszék is közvetlenül érintkezik, nincs arra ok, hogy a meghatalmazásnak ezt a könnyü és kényelmes formáját a törvényszéki eljárásból kizárjuk. Hogy a megbizó fél személyazonossága legalább némikép ellenőriztessék, törvényerőre emeli a javaslat a birói ügyviteli szabályok (4291/91. I. M. E. sz. rend.) 308. §-ának azt az intézkedését, mely szerint a tárgyalási jegyzőkönyvbe vett szóbeli meghatalmazást a félnek alá kell irnia.
A per vitelére adott meghatalmazás terjedelmét a javaslat lényegileg ugy határozza meg, mint az ügyvédi rendtartás 62. §-a az ügyvédi meghatalmazás terjedelmét. A per vitelére adott meghatalmazás terjedelmét a pénzfelvétel tekintetében nem szoritja a javaslat a perköltségnek az ellenféltől felvételére. Az ilyen korlátozás ellenszól az, hogy sok esetben nagyon megnehezitené és elodázná az ügy végleges lebonyolitását, ha a meghatalmazott nem vehetné át a pénzt az ellenféltől, a ki talán a tárgyalás benyomásai alatt azonnali fizetésre hajlandó, hanem kénytelen lenne előbb esetleg távol vagy külföldön lakó felével e végett külön érintkezésbe lépni. A megbizó fél érdekét eléggé megóvja a 105. §-nak az a rendelkezése, a mely e részben a meghatalmazás törvényes terjedelmének korlátozását megengedi. A javaslat a 104. §-ban a fél részére kinevezett ügygondnok jogkörét is meghatározza. Ez a jogkör abban tér el a per vitelére meghatalmazottnak a jogkörétől, hogy a rendelkező cselekményekre (egyezség, elismerés, joglemondás) és a pénz vagy dolog átvételére nem terjed ki. Ezeket a rendelkező cselekményeket csak a fél akarata alapján teljesitheti ügygondnoka. Mivel mindenütt, a hol a javaslat kifejezetten nem tesz különbséget, meghatalmazott alatt az ügyvédet és más meghatalmazottat is érti, a 104. §., valamint a többi szakaszok rendelkezései is nemcsak ügyvédnek, hanem más személynek meghatalmazása esetére is irányadók.
A 102. § alapján bejelentett általános meghatalmazás korlátozásának az ellenféllel szemben való hatálytalanságát azért kell kimondani, mert ez a meghatalmazás nem melléklete a percsomónak és igy arról az ellenfél nehezebben szerezhet tudomást; ezenfelül pedig épen az általános meghatalmazásban nyilvánuló nagyobbfoku bizalom feleslegessé is teszi az ily meghatalmazás törvényes terjedelmének korlátozását.
Az ügyvédi rendtartás (1874:XXXIV. tc.) 43. §-a értelmében a megbizó halála esetében az örökösök további rendelkezéséig az ügyvéd köteles mindazokat az intézkedéseket megtenni, melyek joghátrányok elkerülésére és a megbizó örökösei érdekeinek fentartására szükségesek, mig a kereskedelmi törvény (1875:XXXVII. tc.) 51. §-a értelmében a főnök halálával csak akkor szünik meg a kereskedelmi meghatalmazás, ha világosan a főnök életér adatott. A javaslat e részben a kereskedelmi törvény intézkedését tartva szem előtt, kimondja, hogy a meghatalmazás sem a megbizó halálával, sem perbeli cselekvőképességében vagy törvényes képviselőjének személyében történt változás esetében nem szünik meg. A czél az, hogy a fél személyében bekövetkezett változás miatt az ellenfél sérelmet ne szenvedjen; már pedig az ő sérelmével járna az, ha a meghatalmazás megszünésével nem lenne senki, a kivel szemben perbeli cselekményeket hatályosan végezhetne. A per tehát rendszerint folyik tovább, mintha változás nem történt volna, kivéve, ha a jogutód nevében kiván fellépni a meghatalmazott, a mikor ennek a meghatalmazását kell felmutatnia.
A 107. § azt a kérdést szabályozza, hogy a meghatalmazásnak visszavonás vagy felmondás következtében megszünése, mely időpontban válik az ellenféllel szemben hatályossá. Ebben a szabályozásban abból indul ki a javaslat, hogy ezek a cselekmények nem válhatnak hátrányára az ellenfélnek, a ki azokra semmi befolyást sem gyakorolhat. Az ellenfél jogos érdeke azt követeli, hogy a meghatalmazási viszony megszünése reá nézve csak akkor váljék hatályossá, amikor a vele közöltetett, illetőleg amikor ujabb meghatalmazottal állhat szemben. Egyébiránt a javaslat különbséget tesz a kötelező s a nem kötelező ügyvédi képviselet esetei között. Ha az ügyvédi képviselet nem kötelező, ezt a hatályt a visszavonás, illetőleg a felmondás következtében történt megszünés közlésének időpontjához lehet kötni, mert ezekben az esetekben az ellenfél magával a féllel szemben is eljárhat, ha ellenben az ügyvédi képviselet kötelező, a hatály csak másik ügyvéd vallásának közlésével állhat be, mert ügyvéd nélkül rendszerint nem lehet eljárni. Mindaddig, mig ezek a közlések meg nem történtek, az előbb meghatalmazottal szemben kell és lehet hatályosan eljárni, annak kell kézbesiteni stb. Ily szabály hiányában a meghatalmazásnak visszavonásával vagy felmondásával gyakran megakaszthatná a fél az ellenfél kárára a per rendes folyását és hátráltathatná annak befejezését. A meghatalmazó s a meghatalmazott közötti viszonyt ez a szakasz sem érinti, nevezetesen nem érinti azt a kérdést, hogy a visszavonás a meghatalmazottal szemben, vagy a felmondás a meghatalmazóval szemben mikor válik hatályossá és mikor eredményezi a meghatalmazási viszony megszünését. Erről a magánjog, illetőleg az ügyvédi rendtartás 41. §-a intézkedik. A közlésre külön alakot nem szükséges megszabni. Történhetik ez irásban, illetőleg jegyzőkönyvbe mondással, vagy szóval (pl. a tárgyaláson), de közlés szükséges, más uton nyert tudomás nem elég.
A javaslat megengedi, hogy a fél több meghatalmazottat is rendeljen, mely esetben a meghatalmazottak mindegyike képviselheti a felet. A javaslat e tekintetben a perbeli meghatalmazásra más szabályt állit fel, mint a magánjog a meghatalmazásra általában. Az utóbbi szerint több meghatalmazott rendszerint csak együttesen járhat el. Az ilyen együttes képviselet ellenkeznék a pervitel követelményeivel és a legnagyobb bonyodalmakat idézné elő. Az ellenfél egyes perbeli cselekményeket több meghatalmazott ellenében nem is teljesithetne. A javaslat ezekből az okokból az ellenféllel szemben annak a kikötését, hogy nem a meghatalmazottak bármelyike járhat el, hatálytalannak mondja ki. Ha a több meghatalmazott ellentétes nyilatkozatokat tesz, ezek olyan szempont alá esnek, mintha magának a félnek az előadásában lenne ellentét; ennek az ügy eldöntésére való befolyását a biró szabadon mérlegeli. Önként értetik a 425. § szabályánál fogva, hogy a több meghatalmazott rendelésből származó költségtöbblet, mint szükségtelen költség, az ellenfél terhére nem róható.
Az 1881:LIX. tc. 39. § k) pontja értelmében hivatalból észlelendő semmisségi ok az, ha valamely fél nevében egy marmadik meghatalmazás nélkül járt el s a hiány nem pótoltatott. A javaslat 110. §-a tehát a jelenlegi eljárást követi, midőn a biróságot arra kötelezi, hogy a meghatalmazás hiányát a per bármely szakában hivatalból figyelembe vegye. Hiány alatt nemcsak a meghatalmazás nem léte, hanem annak hiányossága, pl. tanuk hiánya (100. §), avagy a 95. §-ban meghatározott viszony fenn nem forgása stb. is értendő. A javaslat nem tesz e tekintetben különbséget ügyvédi kényszer mellett és e nélkül folyó perek közt. Minthogy a javaslat a 100. és a 103. § értelmében az ügyvédtől is megkivánja a meghatalmazást, csak következetes marad önmagához, ha a biróság kötelességévé teszi, hogy a meghatalmazás becsatolására ügyeljen. A meghatalmazás becsatolásának kötelezettsége nemcsak az ellenfél érdekében van megállapitva, hanem azért is, hogy harmadik személy minden jogosultság nélkül ne avatkozzék a perbe és ne okozzon hatálytalan cselekményekkel bonyodalmakat, a félnek pedig, a kinek nevében eljár, jogosulatlan kárt. Ennélfogva nem bizható az ellenfélre, hogy ő állapitsa meg, vajjon az ügyvéd jogositva van-e meghatalmazás nélkül eljárni vagy nem. Az 1868:LIV. tc. 85. §-a értelmében a rendes eljárásban a képviselő, a ki szabályszerü meghatalmazás nélkül lép fel, ugy tekintendő, mintha meg sem jelent volna. E szerint meghatalmazás nélkül teljesitett minden cselekmény visszautasitandó volna. Ez a tulzott szigor azonban indokolatlan és a gyakorlat nem is alkalmazza azt. A kir. Curia több esetben kimondta, hogy ha valamely beadványhoz a meghatalmazás csatolva nincs, ez nem ok annak a visszautasitására, hanem a hiányt záros határidő alatt pótoltatni kell. A sommás eljárásban az 1893:XVIII. tc. 8. §-a ezt a szigort lényegesen enyhitette. A javaslat 110. §-ának rendelkezései lényegükben megegyeznek az 1893. XVIII. tc. 8. §-ával és annak a szabályaitól csak annyiban térnek el, hogy a javaslat az ügyvivő által nyujtandó biztositék utján is gondoskodik arról, hogy az ellenfél az eljárás folytatásával ne károsodjék és hogy a hiány pótlására adott engedelem ne váljék szándékos halasztások forrásává. A biróságnak az a szabad belátása, melynek alapján a meghatalmazás nélkül fellépett személyt egyelőre az eljárásban való részvételre bocsátja, nem lehet önkényes, hanem a körülmények mérlegelésével kell a birónak megállapitania, hogy a meghatalmazás fenforgása valószinü-e. Ilyen cautelák mellett annál kevésbbé kell visszaélésektől tartanak, mert azok ellen a 110. §-nak az a szabálya, hogy a fél helyett eljárt személy az okozott költségben elmarasztalandó, hathatós védelmet nyujt. A meghatalmazás hiányána igazolására megszabott eljárás egyébként hasonló ahhoz az eljáráshoz, a melyet a javaslat 75. §-a a törvényes képviselet hiányának igazolására megállapitott.
Az 1893:XVIII. tc. 36. §-a szerint abban az esetben, ha a személyesen megjelent félnek vagy képviselőjének előadási képessége nincs, vagy ismételten illetlenül viselkedik, a biróság a felet ügyvéd állitására utasithatja. A javaslat az illetlen viselkedés, illetőleg a rendzavarás következményeit a 209-217. §-okban szabja meg. Ezen a helyen csak az előadási képesség hiányáról és a meg nem engedett képviseletről - a hová a zúgirászat is tartozik - rendelkezik. A jelenlegi eljárástól eltérőleg nem ügyvéd állitására való utasitást rendel, hanem a tárgyalás elhalasztását rendeli azzal a következménynyel, hogy a fél a tárgyalás ismételt meghiusulása esetében meg nem jelenőnek fog tekintetni. Hogy a fél ily esetben ügyvédi képviseletre köteleztessék, azt elfogadhatóan nem lehet indokolni. Nincs kizárva, hogy a fél csak átmenetileg, talán valami csekély testi baj miatt, nem képes ügyét egészen világosan előadni, néhány órával azután pedig már képes lesz. Ezért őt azzal büntetni nem lehet, hogy személyesen ne védekezhessék többé. Ha az előadási képesség hiánya állandó, akkor a fél saját érdekében, tekintettel a tárgyalás ismételt meghiusitására szabott sulyos következményekre, elfogadható meghatalmazottat fog választani, a kinek azonban szintén nem kell ügyvédnek lennie. Szintugy nem volna indokolva, hogy a fél abban az esetben, ha őt a 95. § szerint nem jogosult meghatalmazott képviselné, csakis e miatt a személyes megjelenéstől elzáratnék. A tárgyalás költségével való megterhelés eléggé vissza fogja tartani a feleket attól, hogy zúgirászattal képviseltessék magukat. Ez a szabály egyébként az 1893:XVIII. tc. 8. §-ának utolsó bekezdésében foglalt rendelkezésnek felel meg és attól csak abban tér el, hogy a már emlitett indokból a jogosult (95. §) nem ügyvéd meghatalmazott által való képviseltetést sem zárja ki. Az ügyvéd képesitése feltételezi azt, hogy érthető előadási képességgel bir, nála tehát ennek hiánya ki van zárva, mert ez az ügyvédi gyakorlatot egyáltalában lehetetlenné tenné. Az ügyvédek ellen ezért a javaslat 111. §-ának rendelkezései egyáltalában nem alkalmazhatók.
A második cím ötödik fejezetéhez
Az 1868:LIV. tc. 90. §-a szerint vagyontalan perlekedők részére a biróság rendel képviselőt; a vagyontalanság hatósági bizonyitványnyal igazolandó. Az 1874:XXXIV. tc. 27. §-a részben megváltoztatta ezt, a mennyiben az ügyvédi kamara hatáskörébe utalta, hogy vagyontalan felek ügyeiben a biróság felhivására pártfogó ügyvédet rendeljen ki. Ugyanennek a törvénynek 50. §-a pedig meghatározza azokat az eseteket, a melyekben az ügyvéd ilyen ügyekben a képviseletet megtagadhatja és kimondja, hogy az ügyvédi dijat csak annyiban igényelhet, a mennyiben az ellenfél azokban elmarasztaltatik, vagy a képviselt fél bármikor vagyonhoz jut. A bélyegmentesség tekintetében az 1881:XXVI. tc. 14. §-a és az illetéki dijjegyzék rendelkezik. Mindezek a szabályok azonban hézagosak. A javaslat ennélfogva részletesen szabályozza a szegénységi jogot.
V. ö. 115. § A javaslat a szegénységi jog megadását két feltételhez köti. Az első feltétel: a fél vagyoni helyzete. A javaslat zsinórmértékül általánosságban fenntartja az illetékszabályoknak azt a meghatározását, hogy szegény az a fél, a kinek jövedelme nem haladta tul a lakhelyén szokásos közönséges napszámot. Nagyobb költséggel járó perekben azonban ez a szabály méltánytalan lehet, olyan felekre nézve, kiknek jövedelme meghaladja ugyan a közönséges napszámot, de különös családi viszonyaiknál fogva az esetleg tetemes perköltség viselésére nem elegendő. A javaslat 112. §-a ilyen kivételes esetekben felruházza a biróságot azzal, hogy a félnek a szegénységi jogot akkor is megadhassa, ha a perköltséget nem fedezheti a nélkül, hogy saját és ellátására jogositott hozzátartozóinak szükséges tartása sérelmet szenvedne. Hogy a fél kinek ellátására van kötelezve, azt a magánjog határozza meg (1877:XX. tc. 11. §-a). A javaslat itt követi a csődtörvény 5. §-át, mely azokról a személyekről szól, a »kik irányában a közadós törvénynél vagy törvényes gyakorlatnál fogva tartásra köteles«. A második feltétel, a melyhez a javaslat a szegénységi jog megadását köti, az, hogy a perlekedés ne mutatkozzék már előre teljesen eredménytelennek. Ha a szegénységi jog erre tekintet nélkül adatnék meg, ez oda vezetne, hogy egyesek perlekedési viszketegből a biróságot alaptalan perekkel halmoznák el, az ellenfélnek esetleg meg nem térithető költséget okoznának és az ügyvédeket is hiába való teendőkkel terhelnék. Az az aggály, hogy a biróság az által, hogy az ügyet már előre olyannak tekinti, melynek meginditása egészen eredménytelen vagy nem az, az ügy eldöntésének praejudicálna, nem fogadható el alaposnak, mert a biróság a végleges döntésnél más, a tárgyalás alapján kifejlett teljes tényállással áll szemben. Gyakorlati visszaélés az, hogy a követelést vagyontalan egyénre engedményezik és ezzel pereltetik, hogy szegénységi jogot nyervén, költség nélkül vihessék a pert. Ennek a megakadályozását czélozza a 112. §-ba felvett rendelkezés. Hogy külföldieknek a szegénységi jog csak viszonosság esetében adható meg, azt a birói ügyviteli szabályok 118. §-a is kimondja. (L. erről az 1909:XIV. törvénycikkbe iktatott hágai nemzetk. egyezm. 20-23. sz.)
Ajavaslat szerint a szegénységi jog tartama: 1. A fél a szegénységi jog megadása iránti kérelem előterjesztésétől kezdődőleg az ügyben felmerülő illetékek és bélyegek viselése alól fel van mentve. A kérelem előterjesztésének időpontját azért kellett irányadónak venni, mert a fél nincs mindig abban a helyzetben, hogy perbeli cselekvése előtt a szegénységi jogot megkapja. Különösen az alperessel gyakran megtörténhetik, hogy ő csak közvetlenül a teljesitendő cselekmény előtt értesül arról, hogy ellene per van folymatban. 2. A fél a perköltség fedezésére nem köteles biztositékot adni. Egyéb biztositékok alól azonban, melyeket részben a perrendtartás (110., 418. §-ok), részben más törvények (1881:LX. tc. 42., 57., 58., 76., 78., 93., 168., 191., 202., 229,. 239. §-ok stb.) előirnak, a fél felmentve nincs. 3. Mai jogunk szerint a szegény fél minden esetben igényelhet dijtalan ügyvédi képviseletet. Ez a járásbirósági eljárásban sok esetben felesleges és az ügyvédi kar tetemes megterhelését okozza, de oly megszoritás, hogy a szegény fél csak akkor nyerjen jogot arra, hogy ügyeinek egyelőre dijtalan vitelére ügyvédet rendeljenek ki számára, ha az ügyben az ügyvédi képviselet kötelező, nem helyeselhető. Ha például a félnek nincs érthető előadási képessége s nincs képviseletre jogosult meghatalmazottja, vagy ha lakásától távol eső helyen kell a pert folytatnia, ép oly méltányos igénye lehet ügyvéd kirendelésére, mint akkor, ha perben az ügyvédi képviselet kötelező. Czélszerübbnek tartja a javaslat (116. §), hogy a szegénységi jogban részesitett fél akkor is, ha az ügyvédi képviselet nem kötelező, ügyvéd kirendelését kérhesse, azonban a biróság megitélésétől teszi függővé, hogy erre szükség van-e, vagy nincs. 4. A fél egyelőre fel van mentve a birói kiküldöttek dijainak és kiadásainak, a tanul és szakértők illetményeinek és a szükséges hirdetmények költségének fizetése alól. A bitói ügyviteli szabályok 261. §-a értelmében a szegénységi jogon perlekedő fél helyett a szükséges költség ma is az irodaátalányból előlegezendő.
Az ellenféllel szemben a szegénységi jog természetszerüen semminemü kötelezettség alól fel nem menti a felet, tehát a perköltség megtéritésének kötelezettsége alól sem. Félreértés elkerülése végett a javaslat ezt világosan kimondja.
A franczia eljárás szerint a szegénységi jog engedélyezése iránt a biróság tagjaiból, ügyvédekből, közigazgatási és pénzügyi hivatalnokokból erre a czélra összeállitott hatóság, a bureau d'assistance, határoz. A javaslat külön hatóság felállitását e czélra sem szükségesnek, sem czélszerünek nem tartja. A szegénységi jog megadása annyira összefügg az igazságszolgáltatással, hogy a biróságtól el nem vonható. A szegénységi jog megadásában vagy megtagadásában állitólag rejlő praejudicium a fentebbiek szerint nem jöhet tekintetbe. A javaslat ennélfogva egyezőleg a jelenleg érvényben levő eljárással, a perbiróságra bizza ezeket a teendőket. Perbiróság alatt a javaslat általában azt a biróságot érti, a melynél a per folyamatban van. A szegénységi jogot ehhez képest rendszerint a per elsőfolyamodásu biróságánál fogják kérni. Ha azonban a fél csak a felebbezési eljárásban veszi igénybe a szegénységi jogot, e végből a felebbezési birósághoz kell fordulnia. Ugyancsak annál a biróságnál, a melynél a per épen van, kell a korábban megnyert szegénységi jog alapján az ügyvéd kirendelését is kérnie (116. §). A kérelmet a törvényszéki eljárásban is szóval lehet előterjeszteni, még pedig abban az esetben, ha a fél a perbiróság székheyén kivül fekvő járásbiróság területén lakik vagy tartózkodik, lakhelyének vagy tartózkodási helyének birósága előtt is. Indokolja ezt egyrészt az, hogy a 122. § szerint a kérelmező fél ebben az eljárásban még a törvényszéki perben is ügyvéd nélkül járhat el, másrészt pedig az, hogy a fél a szegénységi jogot minél kevesebb fáradsággal megnyerhesse. Ezt a czélt nem érnők el akkor, ha a távoleső helyen lakó felet arra kényszeritenők, hogy vagy irásban adja be kérelmét, vagy pedig annak szóval előadása végett a per biróságánál megjelenjék. A kérelemben mindazt elő kell adni, a mi a biróságnak megadja a lehetőséget arra, hogy a 112. §-ban emlitett körülmények fennforgásáról meggyőződhessék.
A szegénységi jog megadása a 113. § 1-4. pontjában meghatározott következmények valamennyijét nem vonja szükségképen maga után, a mennyiben ügyvédet (113. § 3.), csak akkor kap a fél, ha ezt kifejezetten kéri, és - a mennyiben az ügyvédi képviselet nem kötelező, ha a biróság azt szükségesnek találja. Semmi indoka sincs annak, hogy ügyvédet erőszakoljunk a félre akkor, a mikor van a félnek olyan ügyvédje, a kiben megbizik és a ki ügyének dijtalan vitelére talán önként vállalkozik. A legtöbb biróság ma is külön választja a pártfogó ügyvéd kirendelését a szegényjog megadásától és megadja a szegényjogot akkor is, ha a félnek maga választotta ügyvédje van. Az ügyvéd személyének kirendelésére nézve fenntartja a javaslat az ügyvédi rendtartás 27. §-a 5. pontjának azt a rendelkezését, mely szerint az ügyvédet a biróság felhivására az ügyvédi kamara választmánya rendeli ki. Ettől eltérésre csak akkor van ok, ha a jogvédelem sürgőssége a kamarával való érintkezést lehetetlenné teszi. Ily esetben a bűnvádi perrendtartás 58. §-ával megegyezően a javaslat a biróságra bizza az ügyvéd személyének kirendelését is. Biróságaink egy része a kirendelt pártfogó ügyvédtől is a fél részéről kiállitott külön meghatalmazás felmutatását követeli, mig a többi biróság gyakorlata szerint a kirendelés a per vitelére szóló meghatalmazást pótolja. A javaslat az utóbbi álláspontot fogadja el. Sok esetben, ha például felebbezés beadásáról vagy már folyamatban lévő perben végzendő sürgős cselekményről van szó, nehézségbe ütközik az ügyvédnek a székhelyen kivül lakó féllel való érintkezése, az ügyvéd pedig az iratok alapján is megszerezheti a sürgősen szükséges tájékozást. Önként érthető, hogy a fél a megbizást a kirendelt ügyvédtől bármikor visszavonhatja s az ügy további vitelével magaválasztotta ügyvédet bizhat meg.
Mi sem áll azonban utjában annak, hogy az elhalt fél örökösei a szegénységi jognak a maguk részére megadását kérhessék, ha a perbe belépnek és a 112. §-ban megszabott alapföltételek rájuk nézve fennforognak. Egyébként a halaszthatatlan teendőket az ügyvéd végezheti.
A szegénységi joggal perlekedő fél ellenfelét, ettől a rendelkezéstől eltekintve, a szegénységi jog nem érinti. A javaslat e tekintetben eltér a német birodalmi perrendtől, a melynek 120. §-a szerint abban az esetben, ha a felperes, a felebbező vagy a felülvizsgálattal élő fél szegénységi jogban részesül, akkor egyelőre ellenfele is fel van mentve a 115. § 1. és 3. pontjaiban foglalt tételek alól. Ennek a rendelkezésnek indokolására azt hozzák fel, hogy a szegénységi joggal perlekedő felperes előnyben van ellenfele fölött, alaptalanul perbe vonhatja őt, költséget okozhat neki, melyet az tőle azután be nem hajthat. Ily rendelkezés azonban sok bonyodalomra vezetne, a nélkül, hogy a fent megjelölt czélt elérné, mert az ellenfelet csak a költség igen csekély részének előlegezése alól mentené fel. A képviselet tetemes költsége alól ily rendelkezés mellett sem szabadul az ellenfél. Az alaptalan megtámadást pedig lehetőleg kizárja az, hogy a biróság a 112. § értelmében a perlekedés eredményére kilátást figyelembe veszi, hogy a 119. § értelmében az egyelőre elengedett tételeket utólag kell megfizetni, mihelyt a fél vagyoni viszonyai azt megengedik és végre, hogy a szegény fél sem fogja magát kitenni annak, hogy költség merüljön fel ellene, melyet a 114. § értelmében megtériteni köteles. Eddig sem volt nálunk ily rendelkezés és hiánya panaszra nem adott okot.
A második cím hatodik fejezetéhez
Sem az 1868:LIV: tc., sem az 1881:LIX. tc. nem ismerte a perköltség biztositék intézményét. Ez a hiány azonban a magyar állampolgárokra nézve kedvezőtlen helyzetet létesitett. A legtöbb külföldi állam vagy egyáltalában nem, vagy csak nagyon költséges eljárás alapján hajtja végre a hazai biróság itéletét, minek következtében a magyar állampolgár, ha külföldi felperessel szemben pernyertes lett is, költségét sok esetben nem volt képes behajtani.
Ez inditotta az 1893:XVIII. tc. megalkotásakor a törvényhozást arra, hogy a költségbiztositék intézményét hazai jogunkbe is behozza (9-12. §-ok) és a javaslat ennek a törvénynek a szabályait némi módositásokkal szintén fenntartja. Megvan a biztositék intézménye a legtöbb külföldi törvényben is.
A 124. § első bekezdése megegyezik a sommás eljárás 9. §-ának első bekezésével és második bekezdésének 1. pontjával. A kérdés megoldásának kiinduló pontja az, hogy a külföldi, ha a felperesként fellép, ugyanabban az eljárásban részesüljön, mint a magyar állampolgár, ha az illető államban felperesként fellép. A perbeli biztositék szolgáltatásának kötelezettsége minden külföldit terhel, a ki hazai biróság előtt felperesként fellép. A magyar állampolgártól tehát bizotsiték nem követelhető, habár külföldön tartózkodik vagy ott lakhelylyel bir; nem követelhető tőle abban az esetben sem, ha esetleg más állam polgárságát megszerezte, de a magyar állampolgárságot el nem vesztette. Viszont azonban követelhető a biztositék minden külfölditől, habár a kereset meginditásakor belföldön tartózkodott vagy lakhelylyel birt volna is. E tekintetben összhangzásban áll a javaslat az ujabb törvényhozásokkal, a melyek a perbeli biztositék szolgáltatásának kötelezettségét az állampolgárság formális szempontjához kötik és a domicilium kérdését teljesen figyelmen kivül hagyják. A javaslat az 1893:XVIII. tc. 9. §-ának példájára a nem magyar állampolgár helyett a »külföldi« kifejezést használja, hogy a jogi személyeket is felölelje. A biztositék adásának kötelezettsége alól csak abban az esetben állapit meg a javaslat kivételt, ha abban az államban, a melynek felperes honosa, a magyar állampolgárt megfelelő esetben biztositék adására nem kötelezik. Ez a kivitel a viszonosságnak a következménye.
A javaslat nem kivánja azt, hogy a viszonosság az itélet végrehajtására nézve álljon fenn, hanem csak azt, hogy a külföldi állam se követeljen magyar állampolgártól biztositékot. Igaz ugyan, hogy ebben az esetben is eleshetik a magyar állampolgár a külföldi állampolgár elleni költségvetéstől, ha a külföldi biróság annak behajtását megtagadja, azonban ellenkeznék a külfölddel való érintkezés alapelvével, a viszonosság követelményeivel, ha mi oly állam polgáraitól követelnénk biztositékot, a mely állam azt a mi polgárainktól nem követeli. Ezen az eseten kivül más kivételt a javaslat nem állapit meg. Nem állapit meg kivételt nevezetesen - az osztrák perrend 57. §-ának 2. pontjától eltérve - arra az esetre, ha a felperesnek belföldön ingatlan vagyona van, a mely a költségére elég fedezetet nyujt. Nem vette fel ezt a kivételt az 1893:XVIII. tc. sem. Az 1893:XVIII. tc. 9. §-ának rendelkezése szerint nyilvános birósági felhivás folytán meginditott kereset és viszonkereset esetében biztositék nem követelhető, továbbá az idézett törvény 220. §-a a váltóeljárásra nézve is kivételt állapit meg. A javaslat mindezeket a kivételeket mellőzi, mert ha a magyar állampolgár ezekben az esetekben külföldön biztositékot nem köteles adni, a viszonosság alapján az alól a külföldi ugy is fel van mentve, ha pedig az illető állam a magyar állampolgárságra nézve ezeket a kivételeket nem teszi meg, épen a viszonosság elvével ellenkeznék és indokolható nem volna, hogy ezeket a kivételeket feltétlenül megtegyük az illető külfölddel szemben. Egyébiránt mivel a biztositék alóli mentesség kérdésében a legtöbb állammal viszonosság áll fenn [az 1909:XIV. törvénycikkel beczikkelyezett hágai egyezmény 1.7-19. czikkei; osztrák igazságügyministernek 1897. évi decz. 13-án (R. G. B. 284. sz. a.) kelt rend.; magyar igazságügyministernek 71,391/1897. sz. rend.], az ilyen korlátozásoknak gyakorlati jelentősége alig van.
A biztositék mennyiségét a biróság szabad mérlegelés alapján állapitja meg. A mennyiség kérdésében felebbvitelnek az alperes részéről nincs helye. (182. §)
A harmadik czímhez
Az eljárásnak a javaslatban elfogadott formája, mely mellett a biróság és a felek együttesen közreműködhetnek a tényállás felderitésére és a mely a peranyag szabad mérlegelését lehetővé teszi: a szóbeliség és a közvetlenség.
A javaslat a szóbeliség és a közvetlenség keresztülvitelének módjában is lényegileg megegyezik a sommás eljárásról szóló 1893:XVIII. törvénycikkel, a melynek szóbeli felebbezési eljárása mintájául szolgál a törvényszéki elsőfoku eljárásnak is. A kérdés mind a mellett szükségessé teszi, hogy a javaslatnak álláspontja a szóbeliséggel szemben bővebben megvilágittassék.
Az első kérdés, a mely itt felmerül az, hogy az irásnak minő jelentőség adassék az élőszó mellett. A mi itt tekintetbe jön, az különösen a tárgyalás, a melyen a tényállás előadása és tisztázása történik. Az a körülmény, hogy egyes cselekményre nézve, mint például az idézési kérelemre, vagy a felebbezés bejelentésére az irásbeli alak van megszabva, a szóbeliség szempontjából tudvalevőleg közömbös. A szóbeli tárgyalás tekintetében a javaslat az irást kétféle módon használja fel. Az egyik módja a felhasználásnak a szóbeli tárgyalás irásbeli előkészitése, a másik a szóval előadottak utólagos irásbafoglalása, a mi részint az itélet tényállásába, részint a jegyzőkönyvbe felvétellel történik. A szóbeli tárgyalás irásbeli előkészitésének a járásbiróság eljárásban csekélyebb jelentősége van. A járásbirósági eljárásra utalt ügyek egyszerübb volta, az egyes biróság nagyobb mozgékonysága, a tárgyalás elhalasztásával járó hátrányok csekélyebb jelentősége nélkülözhetővé teszi az irásbeli előkészitést. Másként áll ez a társasbirósági eljárásban, a hol részint a biróság alakitásából folyó nehézségek, részint a tüzetesebb jegyzőkönyvezés keresztülvihetetlensége miatt, figyelemmel az ügyek gyakran bonyolult voltára is, nemcsak az eljárás gyorsitása, hanem az itélkezés alapossága szempontjából is különös nagy suly fekszik azon, hogy a tárgyalás minél kevesebb, lehetőleg egy határnapra összpontosittassék. Ezeknél az okoknál fogva az ujabb törvényhozások a szóbeli tárgyalás irásbeli előkészitését a társasbirósági eljársban majdnem kivétel nélkül szükségesnek tartják.
A franczia perrendtartás abból indult ugyyan ki, hogy az ilyen előkészités a törvényszéki sommás eljárásban nem szükséges; a gyakorlat azonban oda vitt, hogy a záróinditványok előzetes közlése ott is szabálylyá vált és hogy a biróságok ezt követelik a felektől. Nem tartotta továbbá az irásbeli előkészitést mellőzhetőnek az olasz perrend a törvényszéki sommás eljárásban sem és az ujabb franczia és belga javaslatok kiváló sulyt helyeznek arra, hogy a code de procédure civilenek az a szabálya, mely a sommás eljárásban az előkészitést mellőzi, elejtessék és az előkészités ezekben az ügyekben is helyt foglaljon.
A bűnvádi eljárásban az előnyomozás és a vizsgálat késziti elő a szóbeli tárgyalást. Egyes törvényhozások a polgári pernek ilynemü előkészitését szintén általában vagy legalább nagyobb terjedelemben elfogadják. Legujabban különösen az osztrák perrendtartás 246. §-a is nagy mértékben engedi meg a kiküldött biró általi előkészitést. A tényállásnak kiküldött biró által tisztázása a legbonyolódottabb ügyek egy részében kétségtelenül czélszerü. A javaslat is alkalmazza azt a számadási, vagyonelkülönitési és más efféle perekben, valamint az ügyvédi kényszer mellőzése következtében a házassági és az ehhez hasonló természetü perekben. Általánosságban azonban az előkészitésnek ez a módja nem fogadható el. Az eljárás hosszadalmasságát okozná, az itélőtanácsnak közvetlen közreműködését a peranyag összegyüjtése körül korlátozná, az eshetőségi elvnek merevebb érvényesülését és a biróságnak nagyobb megterhelését idézné elő, a mi az eljárást rosszabbá tenné. A polgári perben ennélfogva az előkészitésnek rendszerint perelőkészitő iratok utján kell történnie.
De ezzel egyuttal előáll az a fontos kérdés, hogy milyen legyen az irásbeli és a szóbeli előadás viszonya egymáshoz, melyik szolgáljon az itélet alapjául?
A javaslat szerint az előkészitő iratoknak csak tájékoztató jellegül van, a per sulypontja azonban a szóbeli tárgyalás. A javaslat e tekintetben lényegileg a mai sommás eljárást követi, a mely a gyakorlatban is bevált. Az elsőbiróság előtt minden ügy szóbeli tárgyalásra kerül és a biró az ügy eldöntésében csak a szóbeli tárgyaláson előadottakat veheti figyelembe. Az előkészités csak előzetes tájékoztatásra szolgál az ellenfélnek és a biróságnak. E tájékoztatás elmulasztása nem jár ügybeli hátrányokkal, hanem csak a mulasztásból eredő költségtöbblet viselésére kötelez.
Nem elvi szempontok, nem tisztán a következetesség az, a miért a javaslat ezt az álláspontot elfogadja, hanem az a gyakorlati czél, hogy a szóbeliség ne legyen üres forma, holt betü, mely csak a törvényben, de nem a gyakorlatban van. Ha meg vagyunk győződve arról, hogy a szóbeli tárgyalás czélszerübb eszköze a tényállás kideritésének, egyszerüsitésének és a biróság informatiójának, mint az irásbeli eljárás, akkor ezt az eszközt komolyan kell vennünk és nem szabad megengednünk, hogy a szóbelinek tervezett tárgyalás a gyakorlatban irásbelivé fajuljon.
Azonban a kötelező szótöbbség elvének elfogadása mellett a javaslat - követve az 1893:XVIII. törvénycikknem szóbeli felebbezési rendszerét - a törvényszéki eljárásban megkivánja a tárgyalásnak irásbeli előkészitését és pedig nemcsak az ellenfél, hanem a biróság részére is, és ezért elrendeli, hogy a felek az előkészitő iratokat a biróságnál a szóbeli tárgyalás előtt letegyék. A javaslat elvárja, de nem irja kötelezően elő, hogy a biróság az előkészitő iratokat a tárgyalás előtt felhasználja és eldöntetlenül hagyja azt a kérdést is, hogy miként történjék az előkészitő iratoknak előzetes használata. Nem mondja meg, hogy kik olvassák előzetesen az iratokat: csupán az elnök, vagy egyuttal az előadó vagy, a mint több svájczi perrend megszabja, a tanács minden tagja is. A javaslat e részben azért nem állit fel szabályt, mert az ily szabály nem lehetne egyéb, mint óhajtás, a melyet külön sanctionálni nem lehet. Az előzetes referálás akár a szóbeli tárgyaláson, akár pedig a tárgyalás előtt zárt ülésben, nem illik a javaslat rendszerébe, mely a biróság informatióját a szóbeli tárgyalással akarja elérni és az előkészitő iratokban előadottakat még nem tekinti irányadóknak. Ehhez járul, hogy a referálás nem is mindig a legalkalmasabb módja a biróság előzetes tájékoztatásának; lehet, hogy egyes esetben czélszerübb, ha az iratokat előzetesen a biróság összes tagjainál körözik, mig más esetekben teljesen elegendő, ha az oiratokat csak az elnök nézi át előre. Nem ellenkezik azonban a javaslat rendszerével, hogy előzetesen előadó rendeltessék ki. Eznéha, különösen bonyolultab ügyekben felette czélszerü, mert biztositja azt, hogy az iratokat a biróságnak az elnök mellett még egy tagja előzetesen behatóbban áttanulmányozza. Ennek az előadónak nem az előzetes refderálás a teendője, hanem az itélet szerkesztése. A javaslat megelégszik azzal, hogy a biróságnak az előzetes informatióra, mely már csak a tárgyalás kellő vezetése végett is felette kivánatos, módot nyujt.
Ennyire azonban elmegy és szükségesnek is tartja elmenni. Azt mondják ugyan, hogy a szóbeli tárgyalás kevesebb érdekkel bir a biróságra és kevésbé informálja a biróságot, ha az az ügyet az iratokból már ismeri, mintha azt a szóbeli tárgyalás alkalmával hallja először. Azonban nem az a döntő, hogy a biró a szóbeli tárgyalás által, hanem az, hogy a szóbeli tárgyalás után lesz-e jobban informálva. Veszélyt látnak továbbá némelyek a javaslat által elfogadott rendszerben a szóbeliségre nézve azért, mert az ügyvédek, tekintettel arra, hogy a biróság az ügyet már ugyanis ismeri, előadásaikat akként fogják berendezni, hogy abból az a biró, a ki az iratokat még nem olvasta, nem szerezhet elég informátiót és ennek folytán működésében meg van bénitva. Hogy mennyire alapos az a jövendölés, hogy a szóbeliség a javaslat rendszere mellett háttérbe fog szorulni, azt előre biztosan nem lehet meghatározni; a somás eljárás, a mely az irásbeli előkészitésnek ezt az alakját a felebbezési eljárásban szintén ismeri, a gyakorlatban ennek a félelemnek az alaposságát épen nem igazolja.
Egyébként a javaslat az előkészités szabályozásában abból indul ki, hogy azt csak a szükséges mértékre szoritsa, de e mellett a tárgyalás contrentratióját mégis lehetőleg előmozditsa.
Ennek a szempontnak megfelelően a javaslat az előkészitést csak a tényállásokra, ténybeli nyilatkozatokra, bizonyitékokra és kérelmekre szabja meg. Ugyancsak a szempontnak felel meg továbbá az, hogy a biróság mellőzheti az előkészitést, ha az érdemleges tárgyalást a perfelvételi határnapon tartja meg, vagy ha az érdemleges tárgyalást tizenöt napnál rövidebb időközre tüziki (195. §).
Az előkészitő iratok száma nem lehet minden ügyre nézve egyenlő és ezért a javaslat ezt a számot nem is irja kötelezőnek elő. A javaslat abból indul ki, hogy a keresetlevélen kivül egy alperesi előkészitő irat rendszerint elegendő lesz, de ennek daczára nem kivánja az előkészités teljességét az előkészitő iratok számának korlátozásával veszélyeztetni. Az előkészités addig tart, a mig a felek közölték egymással mindazt, a mit a tárgyaláson elő akarnak adni. Mindegyik fél ennélfogva az előirt egy előkészitő iraton felül is köteles ellenfelével a tárgyaláson előadandókat közölni, hogy ez még idejekorán előkészülhessen és ne legyen kénytelen a tárgyalás elhalasztását kérni. Az előkészitő iratok tultengésének korlátot szab az, hogy az előkészitést az érdemleges tárgyalás határnapjáig be kell fejezni és hogy a biróság a felesleges előkészités költségét nem itéli meg.
Meg kell itt még emlitenem, hogy a javaslat az érdemleges tárgyalás concentratiójának előmozditása végett megengedi, hogy az elnök már az előkészitő iratok alapján tanuk beidézése, okiratok beszerzése és hasonló intézkedések utján az érdemleges tárgyalás elhalasztásának elejét vegye (204. §).
Az előkészitésnek a javaslatban elfogadott szabályozása egyébként megegyezik azzal, a melyet az 1893:XVIII. tc. a szóbeli felebbezési tárgyalásra nézve megállapitott.
A szóbeliségnek nehéz kérdése az, hogy a szóbeli tárgyalás, különösen pedig a szóval előadott tényállás, mily módon jegyeztessék fel.
Egyrészről ugyanis ugy a szóbeli tárgyalás folytatásának és az itéket meghozásának gyakran elkerülhetetlen elhalasztása esetében, valamint a felebbvitel szempontjából is felette kivánatos, hogy a szóbeli előadás még a tárgyalás befejezése előtt lehetőleg hiven irásba legyen foglalva, másrészről azonban a feljegyzésre forditott gondosság az irásbeliség felé terelheti az eljárást és koczkáztatja a szabad szóbeli tárgyalással elérni kivánt előnyöket.
A feljegyzésrekét mód kinálkozik; az egyik a tárgyaláson előadottaknak jegyzőkönyvbe vétele, a másik azoknak az itéleti tényállásba foglalása.
Az ujabb törvényhozások általában kevesebb sulyt helyeznek a jegyzőkönyvre és arra törekednek, hogy a tényállás az itéletbe vétesség fel. Ezek közé tartozik az 1893:XVIII. törvénycikkbe foglalt sommás eljárás is, a mely e tekintetben különbséget tesz a társasbirósági (160. §) és az egyesbirósági (48. §) eljárás között.
A javaslat a sommás eljárásnak bevált rendszerét követve, a megkülönböztetést fenntartja és a társasbiróságnál - a mulasztás külön szabályozott esetét (243. §) nem tekintve - csak általánosságban a tárgyalás menetének és a tárgyalás legfontosabb mozzanatainak jegyzőkönyvbe vételét rendeli el kötelezően (244. §), de módot nyujt a feleknek arra, hogy előadásaik megállapitását már a tárgyalás folyamán eszközöltessék, a mennyiben feljogositja a felet (245. §), hogy kérelmét, tényállitásait és ténybeli nyilatkozatait, a melyek az előkészitő iratokban nincsenek előadva, vagy ezeknek tartamától eltérnek, a jegyzőkönyvhöz melléklendő irattal megállapithassa, sőt - a sommás törvénytől eltérően gyakorlati czélszerüségből - azt is megengedi, hogy jelentős kérelemnek, beismerésnek, vagy más kisebb terjedelmü lényeges nyilatkozatnak és bizonyos esetben a nyilatkozás elmulasztásának a jegyzőkönybve megállapitását az elnök elrendelhesse (245. §), a mi a tárgyalás különben zavart okozó megszakitásának is elejét veszi.
A járásbirósági eljárás mindenben - kivéve a mulasztás esetét (243. §) - a sommás eljárásról szóló törvényt követi a javaslat, midőn a jelentős kérelmeknek, ezek módositásainak, a lényeges tényállitásoknak és az ezekre tett nyilatkozatoknak a felajánlott bizonyitékokra való hivatkozással jegyzőkönyvbe vételét kötelezően elrendeli (246. §). Habár abban az irányban is merült fel óhajtás, hogy a jegyzőkönyvezés a járásbirósági eljárásban szükebb körre szorittassék, a javaslat mindazonáltal nem kiván a sommás eljárás szabályozásán (a mulasztás esetét kivéve, 243. §) változtatni, mert nincs kizárva annak az aggodalomnak az alapossága, hogy a jegyzőkönyvezés megszoritása felületességre vezet, a mi - figyelemmel a felek részéről való előkészités lehetőségének kisebb körére - a felek érdekeit veszélyeztetheti; de nem kiván a javaslat a sommás eljárásról szóló törvénytől e részben azért sem eltérni, mert a jegyzőkönyvezésnek tultengése miatt a mai szabályozás mellett sem merült fel panasz. Ilyen baj elkerülésére czéloz a javaslatnak a sommás eljárási törvénynyel megegyező az a rendelkezése, hogy a biróság a határozatában a felek szóbeli előadásából és a bizonyitás felebbviteléből kiderült olyan körülményekre is hivatkozhatik, a melyek jegyzőkönyvbe nincsenek felvéve (246. § ut. bekezd.).
A szóbeliséggel a legszorosabb kapcsolatban áll a közvetlenség, annyira, hogy ezt a két fogalmat sokan azonositják. A két fogalom azonban nem esik teljesen össze. A közvetlenség fogalma tágabb, mint a szóbeliségé, ha az előbbit ugy értelmezzük, hogy a pernek teljes egészében - felek szóbeli előadásainak épugy, mint a bizonyitás felvételének - az illető biróság előtt kell lefolynia. A bizonyitás felvételének közvetlensége nem következik még a szóbeliségből és a franczia per, a mely elvben a szóbeliségre oly nagy sulyt helyez, a bizonyitás felvételének közvetlenségét teljesen elhanyagolta.
A franczia per kezdettől fogva azt az irányt követte, hogy egyes incidens kérdéseket a főügy tárgyalásából kiszakitott, azokat külön eljárásra utasitotta és ez által a szóbeli főtárgyalás anyagát lehetőleg korlátozza. Ez az u. n. enquéte-rendszer a franczia per egyik alapköve.
A közvetlenség ilynemü megszoritásának védői abban találják annak a jogosultságát, hogy sokmunkától kiméli meg a itélő biróságot; korlátozza a szóbeli tárgyalás anyagát, lehetővé teszi a tárgyalásnak egy határnapra való concentratióját és olcsóbb, mint a bizonyitásnak közvetlen felvétele.
A javaslat nem fogadja el ezeket az indokokat döntőeknek. A pernek legfontosabb része rendszerint a bizonyitás felvétele, annek helyes szervezését a tárgyalás concentratiója végett feláldozni nem lehet. A bizonyitás közvetett felvétele a polgári per reformjának leglényegesebb pontját, a bizonyitékok szabad mérlegelését részben lehetetlenné tenné.
A javaslat szerint ennélfogva az általános szabály az, hogy a bizonyitást a perbiróság maga közvetlenül veszi fel a tárgyalás folyamán (274. §). Mindazonáltal figyelembe veszi a javaslat azt is, hogy egyes esetekben a közvetlen bizonyitásfelvétel előnyei nem állanak arányban annak a nehézségével és költségével. Ezekben az esetekben tehát megengedi, hogy a bizonyitást kiküldött vagy megkeresett biró vegye fel. Ezeket az eseteket a javaslat világosan meghatározza és körülirja, nehogy a biróságok esetleg kényelmi szempontból mellőzzék a közvetlen bizonyitásfelvételt. Correctivumot is ad a javaslat a közvetett bizonyitásfelvételből felmerülhető bajok ellen; a biróság ilyenkor elrendelheti, hogy a kiküldött vagy megkeresett biró által felvett bizonyitás a szóbeli tárgyalás folyamában előtte közvetlenül ismételtessék vagy kiegészittessék (276. §).
Az eljárási szabályok beosztásában eltér a javaslat a szokásos rendszertől. Az 1868:LIV. tc. és a külföldi perrendtartások is általában, igy a német, az osztrák, a franczia és az olasz perrendtartások is külön-külön fejezetben szabályozzák a törvényszéki és a járásbirósági eljárást. Hasonlóképen a bünvádi perrendtartásról szóló 1896:XXXIII. tc. is. Minthogy a két eljárás közötti különbség alig néhány §-ban jut kifejezésre, ilyen beosztás mellett nem marad más hátra, mint ezeket az eltéréseket a járásbirósági eljárásról szóló fejezetben előadni, azokat a szabályokat pedig, a melyekben a járásbirósági eljárás a törvényszéki eljárással megegyezik, vagy a §-ok kiterjesztésével vagy a megfelelő alkalmazás általános kijelentésével foglalni a járásbirósági eljárás fejezetébe. Ez a beosztás azonban megneheziti a törvény könnyü áttekinthetőségét és nehézzé teszi annak kezelését, mert a járásbiró csak ugy szerezheti meg magának a szükséges tájékozódást, ha a megfelelő szabályt nemcsak a járásbirósági eljárás fejezetében, hanem a törvényszéki eljárás szabályai között is keresi. Felette hátrányos a feltalálásnak ez a nehézsége épen az egyes biróra nézve, a kinek a tárgyalás folyamán gyors tájékozódásra van szüksége. Czélszerübb tehát a beosztásnak a javaslatban követett az a rendszere, melyben az eljárási szabályok ugy a törvényszéki, mint a járásbirósági eljárásra nézve egységesen vannak előadva, a mennyiben pedig valamely szabály a járásbirósági eljárásban vagy nem, vagy eltérően nyerne alkalmazást, az erre való utalást mindenütt az illető fejezetben vagy §-ban van feltüntetve.
Az első perelőkészitő cselekmény a javaslat szerint az idézés. A per czélja, hogy a vitás magánjog a biróság és a felek közbejöttével eldöntessék. Ez a czél tehát csak ugy érhető el, ha a felek közremüködése lehetséges és biztositva van. Ez az idézéssel történik. Az irásbeli eljárás az idézésnek ezt az előkészitő jellegét elhomályositotta, midőn azt a keresettel kötötte össze. Az idézés kérése helyébe a kereset lépett. A javaslat visszaállitja az idézés előkészitő jellegét. Az iratot, a mellyel a per megindult, keresetlevélnek nevezi ugyan, de csak azért, mert ez az ellenkezdés nálunk el van fogadva (1868:LIV. tc. 114., 115. §) Lényegében a keresetlevél nem egyéb, mint idézőlevél. Nem áll ezzel ellentétben az, hogy a keresetlevél a 129. § 3. pontja szerint a kereset közlését is magában foglalja, mert az csak előzetes, tájékoztató közlés, ahhoz felperes kötve nincs és a tárgyaláson más keresetet is adhat elő, bár ekkor az ebből eredő halasztás költségét ő viseli. A keresetlevélnek, mint idéző iratnak ez az előkészitő jellege és a tulajdonképeni keresettől való megkülönböztetése a szóbeli eljárás természetében gyökerezik. A szóbeli eljárás természete és czélja megkivánja, hogy a kereset, mint a tárgyalás alapja és tárgya a szóbeli tárgyaláson előadassék. A kereset előadása nélkül a szóbeli tárgyalás csonka, irányt nélkülöző vitatkozás volna, mely egymagában érthetetlen és a biróságot nem képes az ügy állásáról informálni. Ha már most a kereset a szóbeli tárgyaláson mindenesetre előadandó, semmi elfogadható ok sincs arra, hogy ne ezt a szóbeli előadást, hanem a keresetnek előzetes bejelentését tekintsük a perben irányadónak. Ellene szólana ennek az a körülmény is, hogy a felperes előzetesen bejelentett keresetet a tárgyalási határnapon módosithatja, a mit a jelenlegi eljárás szerint is tehet (1868:LIV. tc. 68. §) és a mit a javaslat álláspontjánál fogva még kevésbé zárhat ki. Ugyanez egyébként a mostani sommás eljárásnak az álláspontja is, a melynek 26. §-a szerint a keresetet minden esetben a tárgyaláson kell előadni s keresetében előadásában a felperes az idézéssel közölt kereset tartamához nincsen kötve.
A keresetlevél czélja az, hogy annak alapján az idézés kibocsátható legyen. Ez a czél határozza meg annak a tartamát. A tartalom lényegében megegyezik azzal, a melyet az 1893:XVIII. tc. 15. §-a állapit meg. Az eljárás nemének megjelölése felesleges, mert ezt a biróság megjelölése kifejezi. A kereset szó kitétele merő formaság. A keresetlevél tartalmának a 129. §-ban előirt egyes részei különböző jelentőséggel birnak és ehhez képest hiányuk különböző következményeket von maga után. A keresetlevél mint idézőlevél mindenekelőtt a per létrejöttét, a per felvételét van hivatva előkésziteni. Azok a kellékek, a melyek erre szükségesek, lényegesek és hiányuk, ha a keresetlevélnek kijavitás végett visszaadása esetében sem pótoltatnak, a keresetlevél visszautasitását vonja maga után, Ilyenek: a biróság és a felek megjelölése, valamint a perfelvételre alkalmas kereset előadása. E mellett az idézési kérelem visszautasitását eredményezi minden pergátló körülmény, a melyet a biróság már a keresetlevél elintézésekor figyelembe köteles venni. A keresetlevél ezenfelül a jvaslat szerint arra is van hivatva, hogy az érdemleges tárgyalást előkészitse. Ide tartozik lényegileg a kereset megalapitására szolgáló tények és bizonyitékok közlése, habár ez a közlés arra is szolgál, hogy az alperest a keresetre a perfelvételi tárgyaláson teendő nyilatkozata tekintetében is tájékoztassa. Ennek a tartalomnak a hiánya nem a keresetlevél visszautasitását vagy pótlás végett visszaadását, hanem annak a szabálynak az alkalmazását eredményezi, mely szerint az a fél, a ki a tárgyalás előkészitésére vonatkozó kötelességét elmulasztja, ha e miatt a tárgyalást el kell halasztani, a mulasztásával okozott költséget viselni köteles (179. és 203. §). A javaslat a keresetlevél lényeges kellékét tevő keresetnek tartamát is meghatározza (3. pont). A keresetnek tartalmaznia kell a jog előadását és határozott kérelmet. A tényállitások és a bizonyitékok megjelölése nem feltétlenül szükséges, a jognak előadása nélkül azonban a kereset határozatlan, változtatása alperes perbebocsátkozása után a javaslat értelmében nincs többé megengedve, holott tényállitásait felperes a per folyamában bármikor módosithatja. Nehogy azonban ez a szabály nyomasztó formalizmusra vezessen, a javaslat nem kivánja meg a jognak alakszerü megnevezését, technikus szavakban való előadását. Nem szükséges a törvény vagy a jogszabály idézése sem, a mely a kereseti jogot meghatározza, hanem elegendő, ha a jogállás a kereset egész tartamából, tehát nevezetesen a kereset megalapitására szolgáló tények előadásából megállapitható. A kereseti kérelem pedig azért szükséges, mert ez állapitja meg azokat a határokat a melyeken belül az eljárásnak és a határozatnak maradnia kell, minthogy a biróság nem mehet tul a felek kérelmén. különben az 1893:XVIII. tc. 15. §-a a sommás eljárásban lényegileg ugyanigy határozza meg a kereset kellékeit. Ez a kellék (129. § 3. p.) szintén lényeges kelléke a keresetlevélnek már csak azért is, mert ennek hiányában sem azt, hogy az ügy a polgári utra tartozik és érdemleges itélet tárgya lehet, sem a biróság hatáskörét és illetékességét nem lehet megállapitani. A § harmadik bekezdésében megkivánja, hogy a keresetlevélben a szükséghez képest elő kell adni a hatáskörnek, az illetékességnek és a hivatalból figyelembe veendő egyéb körülményeknek megállapitására szolgáló adatokat is. Hogy mikor forog fenn ez a szükségesség, arra nézve nem állithat fel általános szabályt a javaslat. Szükséges pl. a hatáskör szempontjából nem készpénzkövetelés esetében a peres tárgy értékének a megjelölése, az illetékesség szempontjából a különös illetékességet megállapitó oknak az előadása, a törvényes képviselet szempontjából a képviseletet megalapitó gyámrendelés előadása stb. A javaslat ezenfelül a hatáskörnek, az illetékességnek, valamint egyéb körülményeknek igazolására szükséges okiratok bemutatását is elrendeli. A keresetlevélnek ez a kötelező felszerelése következménye annak a szabálynak, mely szernt a hivatalból figyelembe veendő körülményeket, a hatáskört, az illetékességet a biróság már a keresetlevél elintézése alkalmával köteles megvizsgálni, nehogy célra nem vezető idézések történjenek.
Az 1893:XVIII. tc. 16. §-ában megengedett megállapitási keresetet a javaslat is fentartja. A megállapitási kereset feltételéül a javaslat nem azt szabja meg, hogy a felperesnek a mielőbbi birói megállapitásra nézve jogi érdeke legyen. Ez a meghatározás nagyon is tágnak mutatkozik, mert elvégre minden keresetnek jogi érdek a feltétele; az pedig, hogy a megállapitási kereset esetében, szemben a marasztalási keresettel, ez a jogi érdek miben álljon, ebből a meghatározásból nem tünik ki. A javaslat azért e tekintetben fentartja az 1893:XVIII. tc. 16. §-át, a mely mindenesetre több tájékoztatást nyujt, midőn a felperes érdekét a megállapitási jognak czélja által, a mely a felperes jogállapotának, vagyis a jog által megvédendő állapotának biztositásában áll, közelebbről meghatározza és egyszersmind kiemeli, hogy a biztositásnak épen az alperessel szemben kell szükségesnek lennie. Eltér a javaslat az 1893:XVIII. tc. 16. §-ától abban, hogy a javaslat szerint megállapitási kereset nemcsak valamely jogviszonyra, hanem jogra is irányulhat. A megállapitási kereset mellett a felhivási perre, a melyet a mai jog valamely joggal való kérkedés miatt ismer, gyakorlati szükség nincsen. Az 1893:XVIII. tc. 16. §-a azt a sommás eljárás alá tartozó perekben el is törülte. A javaslat most a felhivási pert az eljárás semmiféle nemében sem ismeri többé. Minthogy a megállapitási kereset pótolni van hivatva a számadási viszonyokból eredő felhivási pert, a 130. § második bekezdése egyezően az 1893:XVIII. tc. 16. §-ával, világosság kedvéért kimondja, hogy a számadási kötelezettségnek és a számadás helyességének megállapitása iránt is inditható kereset. Annak külön kifejezésére nincsen szükség, hogy megállapitási keresetnek nincs helye akkor, ha a felperes a kérdéses jogviszonyból mát szolgáltatás, teljesités iránt is indithat keresetet, mert ebben az esetben a külön megállapitás a felperes jogviszonyainak biztositására rendszerint nem szükséges és igy a megállapitási leresetnek előfeltétele ebben az esetben a javaslat szövege mellett is hiányzik.
Időszakos szolgáltatások iránt inditott perekben, pl. nőtartási, gyermektartási perekben nem elegendő az, hogy a biróság a jövőben lejárandó szolgáltatások iránti kötelezettséget csak megállapithassa és marasztaló itéletet ne hozhasson. A felperesnek ebben az esetben még a kötelezettséget megállapitó itélet után is minden egyes szolgáltatás iránt külön pert kellene inditani. A perek ilyen szaporitását és esetleg ellentétes itéletek keletkezését lehetőleg kerülni kell. A javaslat ennélfogva eltér e helyütt attól a szabálytól, hogy csak a lejárat után mondható ki a marasztalás és - egyezőleg a mai joggyakorlattal - megengedi, hogy a felperes az itélet hozatala után lejárandó szolgáltatásokra is kérhessen marasztalást. Baj ebből nem származhatik, mert ha az alperes a lejáratkor eleget tesz kötelezettségének és a felperes az itélet alapján mágis végrehajtást kér, akkor az alperes a végrehajtás megszüntetése iránt az 1881:LX. tc. 30. §-a alapján keresetet indithat. A 131. § második bekezdésének rendelkezései a gyakorlati élet követelményeiben találják megokolásukat.
Mivel a javaslat 7. §-a értelmében a pertágy értékének kiszámitásánál egy keresetbe foglalt több követelés értékét össze kell számitani, nem szorul külön kimondásra, hogy az értékre tekintettel a törvényszéki eljárás alá tartozó ügygyel egyesithető oly ügy, a mely csak a pertárgy értékére tekintettel tartozik a járásbiróság hatáskörébe. A biróságnak a 232. §-ban megadott elkülönitési jog elegendő arra, hogy a pereknek halmazat által bonyolitását megakadályozza.
A 134. § negyedik bekezdésének a hiányzó kereseti példányok pótlására vonatkozó rendelkezése lényegében a birói ügyviteli szabályok 207. §-ának felel meg és a beadványnak pótlás végett visszaadásánál az eljárás gyorsasága érdekében mindenesetre czélszerübb. Természetesen nem zárja ki ez a rendelkezés azt, hogy a birósági iroda a felet a haladéktalan pótlásra rövid uton felhivhassa. A részletek szabályozása az ügyviteli szabályokba tartozik. Az utolsó bekezdés abban az esetben is alkalmazandó, ha a melléklet szükséges másolata hiányzik valamely példány mellől. Magától érthető, hogy a mi a teljes példányra áll, annak a részére is alkalmazandó. Ha az idéző végzés példányai nincsenek csatolva, azokat hivatalból költségmentesen kell elkésziteni.
Nem uj a biróságnak a 135. § második bekezdésében megállapitott kitanitási kötelessége sem, melyet a biróság az 1893:XVIII. tc. 14. §-a értelmében a sommás eljárásban ma is gyakorol. A javaslat ezt a kötelességet, a melyet a szóbeli tárgyalásra 225. §-ában is előir, itt azért hangsulyozza különösen, mert sulyt helyez arra, hogy a jogban járatlan fél a nyilván alaptalan vagy szabálytalan perinditással magának kárt ne okozzon és a biróságot haszontalan munkával ne terhelje. Egyébiránt a javaslat egyrészről a kitanitási kötelesség meghatározására használt kifejezésekkel elejét veszi annak, hogy a biró a félnek segédjévé váljék; másrészről pedig, midőn kimondja, hogy a biró a cselekmény jegyzőkönyvbe vételét meg nem tagadhatja, ha a fél ahhoz a figyelmeztetés után is ragaszkodik: meggátolja azt, hogy a biró egyéni felfogása a jogkeresés utját elzárhassa.
A német birodalmi perrendtartás értelmében rendszerint az idézés - ugy mint a franczia jogban - a félnek a feladata és az idézési kérelem, illetőleg a keresetlevél a biróságnak csak a végből mutattatik be, hogy az elnök a tárgyalás határnapját kitüzze. Az elnök a kitüzést megelőzőleg sem az idézés kellékeinek, sem a per előfeltételeinek vizsgálataiba nem bocsátkozik. A javaslat egyik irányban sem helyezkedik a német birodalmi perrendtartás álláspontjára. Ámbár az idézésnek az a módja, a mely szerint az a feleknek cselekménye, a biróságot valmivel kevésbbé terheli meg és inkább megfelel annak a szempontnak, hogy a biróság tulajdonképeni hivatása csak az itélés: a javaslat még sem teszi az idézést a felperes feladatává. Az eljárás szabályossága jobban van biztositva, ha a biróság idéz. A biróság által való idézés nálunk oly mély gyökeret vert a köztudatban, hogy ennek megváltoztatása nem czélszerü. nagy munkaszaporodástól félni nem lehet, mert az idézés és a kézbesités körüli teendőket jórészt a birósági iroda fogja ürlapok kitöltése utján teljesiteni; a tanácselnöknek az utasitások megadása nem fog sok munkát adni. A mi pedig az idézés kellékeinek előzetes vizsgálatát illeti, a czélszerüség azt hozza magával, hogy előreláthatóan eredménytelen idézések lehetőleg ne történjenek. Ezért a javaslat szerint már az idézés kibocsátásakor meg kell vizsgálni, - a mennyire ez a felek közremüködése nélkül lehetséges, - hogy nincs-e olyan akadály, a mely a pár létrejöttét meggátolná. ha ilyen akadály fenforgása iránt kétség merül fel, azt el kell oszlatni; ha pedig annak fenforgása nyilvánvaló, a per létrejöttét már itt megkell akadályozni. Az előbbi czélra a keresetnek kijavitás végett visszaadása (140. §), az utóbbira annak visszautasitása (141. §) szolgál.
A 140. § ötödik bekezdésének az 1893:XVIII. tc. 17. §-ával megegyező rendelkezése a kereset beadásához kötött magánjogi hatályok fentartását czélozza. Egyéb beadványok is visszaadhatók kijavitás végett, a mennyiben a törvény eltérően nem intézkedik. Eltérő intézkedés van pl. a fizetési meghagyás, a bérletfelmondás tekintetében. Vissza kell utasitani a keresetlevelet a javaslat szerint akkor, ha már annak elintézése alkalmával nyilvánvaló, hogy a kereset nem tartozik a polgári perutra, hogy a pert más hatósági eljárásnak kell megelőznie, hogy a biróság nem bir hatáskörrel, nem illetékes, ha a felek valamelyikének perképessége vagy törvényes képviselője hiányzik stb. Megkiméli ez a biróságot és a feleket a felesleges munkától és költségtől és elejét veszi különösen annak, hogy az esetleg távoleső helyen lakó alperest a tárgyalás megtartásával járó költség és kellemetlenség terhelje, csak azért, hogy a kétségtelenül fenforgó hatásköri vagy illetékességi hiány miatt kifogást tegyen és igy reá nézve az a szabály, mely szerint senkit illetékes birájától elvonni nem szabad, a gyakorlati eredményt tekintve illuzoriussá válik, mert a költségben, a melyben az illetéktelen biróság előtt fellépő felperes elmarasztaltatik, az alperes alig nyer teljes kárpótlást. A 141. § szerint a visszautasitást a törvényszéki eljárásban mindig a tanács mondja ki s határozatát a felperesnek a keresetlevél visszaadásával kézbesitteti. A járásbirósági eljárásban a munkakimélés szempontjából a visszautasitó végzést, ha az a szóval előadott keresetrenyomban meghozatik, szóval kell a felperesnek kihirdetni és csak kivánatra irásban lézbesiteni. A 141. § utolsóelőtti bekezdése kerülni akarja azt, hogy a biróságok az ügy alapos megvizsgálása nélkül hatásköri összeütközéseket idézzenek fel. A § első bekezdése alapján hatáskör hiánya miatt történt visszautasitás tehát nem köti ugyan a másik biróságot, ez a biróság azonban eltérő határozatot csak a tárgyalás kitüzése után hozhat. Ez a bekezdés kiegésziti a 12. §-t, a mely a hatáskör hiányának itéleti kimondása esetéről rendelkezik. A 141. § utolsó bekezdése a kereset beadásának magánjogi hatályát tartja fenn arra az esetre, ha a keresetlevél a § első bekezdése értelmében visszautasittatik.
A 147. § a perinditás hatályairól rendelkezik. A perinditás proczesszuális hatálya a perfüggőség, vagyis az a hatály, hogy a korábban meginditott per folyama alatt ugyanazon jog iránt ujabb pert inditani nem lehet. Nem indithat ujabb pert ugyanazon jog iránt sem az alperes, sem a felperes sem ugyanannál, sem más biróságnál. Annak megállapitása, hogy melyek a perinditás magánjogi hatályai, vagyis melyek a kereset kézbesitéséhez kötött magánjogi hatályok, nem a perrendtartás, hanem a magánjog feladata. A javaslat természetesen nem érinti azokat a magánjogi hatályokat, a melyeket a magánjog a kereset beadásához köt; ezek e § rendelkezései mellett tovább is fennállanak. Hogy azonban ezek a hatályok se tartsanak örökké, ha a keresetlevél nem kézbesithető, a javaslat meghagyja felperesnek, hogy a kézbesités sikertelen megkisérléséről történt értesitésétől számitva harmincz nap alatt tegye meg a kellő intézkedéseket az idézés kieszközlése végett, mert különben ezek a hatályok is megszünnek. Az, hogy a javaslat a kereset megváltoztatásának tilalmát nem a perinditáshoz, hanem az alperes perbebocsátkozásához füzi, annak a következése, hogy a javaslat a keresetlevelet tisztán mint idéző iratot fogja fel, a mely a keresetet csak előkészités czéljából tartalmazza és a felperes a perfelvételi tárgyaláson a kereset előadásában a keresetlevél tartamához kötve nincs. Az alperes érdekét a keresetváltoztatás megengedése esetében is teljesen megvédi az, hogy a felperes az abból eredő költséget mindenesetre viselni köteles. Jelenlegi eljárásunk is megengedi a kereset kijavitását, illetőleg a jogalap megváltoztatását és a követelés felemelését az ellenbeszéd előterjesztéseig, illetőleg az ellenkérelem előadásáig (1868:LIV. tc. 68. §; 1893:XVIII. tc. 31. §). Az utolsó bekezdés a perinditásnak, valamint a keresetlevél benyujtásának hatályait illetőleg e hatályok beálltának időpontját azoknak a kereseteknek tekintetében szabályozza, a melyeket nem irásban beadott, vagy a melyeket jegyzőkönyvbe mondott keresetlevéllel közölnek.
Szabályozást talál e helyütt a kézbesitési megbiztottak intézménye, melyet a váltóeljárás 16. §-a is ismer. Szóbeli perben arra mellőzhetetlenül szükség van. A fél önként is bejelenthet a kézbesitések átvételére megbizottat (154. §), bizonyos esetekben azonban arra a biróság is kényszeritheti (155. §). Ennek az oka az, hogy a fél a biróság székhelyétől távollakó ügyvédet bizhat meg képviseletével és ezzel a gyors kézbesitést akadályozza. A javaslat ennélfogva nem is rendeli kötelezően, hogy ha a meghatalmazott nem laik a biróság székhelyén, mindig kell kézbesitési megbizottat nevezni. Ez a költséget ok nélkül szaporitaná. Csak az ellenfél kérelmére rendelheti el a biróság, hogy a fél kézbesitési megbizottat nevezzen. Hogy a biróság hivatalból járjon el és terhelje a felet a kézbesitési megbizott megnevezésével járó költségekkel, az nem vlna indokolt. Az ellenfél kérelmére sem köteles azonban a biróság a kézbesitési megbizott nevezését elrendelni, csak elrendelhezi, ha azt a körülményekhez képest czélszerünek látja. A kézbesitési megbizottnek meghatalmazásra szüksége nincs, minthogy ő a kézbesités átvételén kivül másnemü perbeli cselekményt nem végez; a tárgyaláson vagy a periratban megnevezése elegendő. A kézbesitési megbizott megnevezésének elmulasztása esetében a kézbesitendő ügydarabot az ügyvédnek utolsó ismert czime alatt a postára kell feladni és a feladással a kézbesités teljesitettnek tekintendő. Ha az ügydarab vagy későn lett vagy egyáltalában nem lett átadva, ennek a következményeit az a fél viseli, ki utasitás ellenérekézbesitési megbizottat nem nevezett meg. Járásbirósági eljárásban ellenben nem volna czélszerü a kézbesitési megbizottak intézményét kötelezővé tenni. A csekélyebb értékü ügyekben ez érezhető költségterhet okozhatna.
Vasárnapon és ünnepnapon, valamint éjjeli időre nem állit fel a javaslat korlátozást. Olyan vidékeken, a hol a lakosság nem része szétszórtan, tanyákon lakik, rendszerint csak vasárnap és ünnepnap jön a városba, hogy ügyes-bajos dolgait rendezze; ezeken a napokon való kézbesités tehát neki is a legkényelmesebb. Oly helyekre is, a hol a nép állandóan a községben lakik, a gazdasági munka idejében alig lehet a kézbesitést hétköznapokon a nappali órákban foganatositani, mert a mezei munkával foglalkozó nép gyakran háznépestől kora reggeltől késő estig a földeken van. Legczélszerübb tehát a kézbesités időpontjának megválasztását a kézbesitő közegekre bizni. E miatt eddig sem merült fel panasz.
A letétel által való kézbesités, a mely a postai ajánlott levelek kézbesitésére előirt és bevált eljárásnak is lényegileg megfelel, mindenesetre több biztositékot nyujt arra, hogy a fél, a ki a letételről különben értesittetik, az iratot sértetlenül megkapkja, mint az iratnak a kifüggesztése. A letétel által való kézbesités azonban a végső eszköz, a hol lehet, ki kell azt kerülni. Ezért a 158-160. §-ok második bekezdése szerint köteles a kézbesitő azt az iparüzőt, ügyvédet, közjegyzőt, törvényes képviselőt vagy elüljárót, a kit lakásán nem talál s a kinek a 157. § első bekezdése szerint nem kézbesithet, az üzleti, irodai vagy hivatali helyiségben is keresni s a kézbesitést itt is a 158-160. §-ok első bekezdésében megjelölt személyek kezéhez is megkisérleni, csak ha igy sem sikerül a kézbsités, akkor van letételnek helye, de az erről szóló értesitést mindig a lakáson kell kifüggeszteni. Ügyvéd vagy közjegyző részére a 159. § második bekezdése szerint, ha irodája van, elsősorban nem a lakáson, hanem az irodában kell a kézbesitést megkisérelni. A 157-160. §-oknak a más személy kezéhez kézbesitést megengedő szabályai azon a feltevésen alapulnak, hogy az irat átvevője azt annál a viszonynál fogva, a melyben a féllel áll, a czimzettnek át fogja adni. megtörténhetik azonban, hogy az átvevő perbeli ellenfele a czimzettnek, pl. a férj átveszi az általa beadott válókeresetnek a nejét illető példányát, az ügyvédsegéd átveszi az ügyvéd ellen munkadij iránt inditott keresetének az ügyvédet illető példányát stb. Ilyen esetben könnyen visszaélés történhetik. Ezért rendeli a 161. §, hogy a 157-160. §-ok eseteiben a perbeli ellenfél kezéhez nem lehet érvényesen kézbesiteni. Az érvényesség megállapitása természetesen a biróság feladata. A fél tudomásszerzésének további biztositékairól gondoskodik a javaslat, midőn 162. §-ában elrendeli, hogy a letételről szóló értesitést a fél netáni megbizottjának is kézbesiteni kell, esetleg a félnek utána kell küldeni. Ennek a szabálynak megtartását azonban a törvény már nem tekinti a kézbesités érvényességének feltételéül.
Ha a kézbesitő közeg vétkességével költséget okozott, a 435. § szerint a perbiróság őt ennek megtéritésében is elmarasztalja. A postaszolgára e tekintetben megállapitott kivételt a postai szolgálat különleges természete indokolja.
A locus regit actum elve alapján a kézbesités érvényessége a kézbesités helyének törvénye szerint birálandó meg; azonban ellenkeznék a czélszerüséggel és a nemzetközi jog elveivel, hogy a kézbesités érvénytelen legyen akkor is, ha a kézbesitési hely törvénye szerint érvénytelen ugyan, de a magyar törvény szerint érvényes.
A kézbesitésnek utolsó eszköze és csak akkor van helyén, ha a kézbesités semmi más módon nem sikerül. Hogy mi okból nem sikerül a kézbesités, az nem tesz különbséget. A javaslat nem szoritja a hirdetményi kézbesitést arra az esetre, mikor a fél tartózkodási helye ismeretlen, hanem más okból is helyet ad annak, pl. ha a fél elhalta miatt örököseinek kiléte ismeretlen, vagy ha a fél külföldön van és nem lehet neki kézbesiteni, mert pl. az iratot el nem fogadja, kéynyszerkézbesitésnek pedig nincs helye stb., szóval mindazokban az esetekben, a mikor a kézbesités máskép nem foganatositható. A tartózkodási hely ismeretlenségét nem kell bizonyitani, elég valószinüvé tenni. Azok a sulyos hátrányok, a melyek a hirdetményi kézbesitésből eredhetnek, erélyes óvintézkedést követelnek. ha hirdetmény utján idézett fél az eljárást jóváhagyta, az eljárás érvénytelensége természetesen orvosolva van; a jóváhagyás hallgatólag is, pl. az eljárásba belebocsátkozással történhetik. Ha a hirdetményi kézbesités oka a per folyamán állott be, akkor a fél már tudott a perről és módjában állott a birósággal az érintkezést fenntartani; ha perővel nem törődik, pl. a biróságot vagy ellenfelét lakásának változásáról nem értesiti, ennek következményét magának tulajdonithatja. Ebben az esetben tehát elég a hirdetmény kifüggesztése. A csődtörvény 76. §-a a csődeljárás folyamában általában megelégszik a kézbesités helyett a határozat kifüggesztésével. A keresetlevélnek az alperes részére kézbesitése esetében azonban ez a mód nem elégséges. Ekkor az alperes a perről még nem tud s igy a fokozott óvatosság: a kifüggesztésen felül a hirdetmény hirlapi közzététele s ügygondnok kinevezése indokolt. Minthogy hirdetményi kézbesitésnek a 174. § szerint csak akkor van helye, ha a kézbesités másként nem eszközölhető, a hirdetményi idézés a 163. § szerint a gondnok kezéhez történt kézbesités esetében természetesen nem szükséges. Csekély értékü perekben a hirlapi közzététel aránytalan költséget okozna, czélszerü tehát azt mellőzni s olcsóbb, a helyi szokásnek megflelő módon pl. dobszó utján közzététellel helyettesiteni. A hirdetmény közzétételével és ügygondnoknevezéssel történő kézbesitésnek akkor is helye van, a mikor azt az irat a javaslat szerint ugy kézbesitendő, mint a keresetlevélre hozott időző végzés az alperesnek, kivéve, ha a törvény másként rendelkezik, pl. a 610. § esetében.
A harmadik cím negyedik fejezetéhez
Az irásbeli pert az jellemzi, hogy mindegyik fél egyoldalulag más-más időben cselekszik. A per e szerint annyi szakra oszlik szét, a hány határidőt állapit meg az eljárás a feleknek a cselekvésre. A keresetre következik az ellenirat, erre a választ, viszontválasz, végirat és ellenvégirat. Mindegyik közt bizonyos határidő telik el, a mely alatt a fél előkészülhet. A pernek ezt a tagozatát még megszilárditja az eshetőségi elv és a tényállitásoknak a bizonyitékokkal való összekötése. Az iratváltás befejezése után a percsomó a birósághoz kerül, a mely annak alapján határoz.
A szóbeli per menete ettől teljesen eltér. Az eljárás a szóbeli tárgyalásban összpontosul. A felek közvetlen egymásutánban szolgáltatják a peranyagot a szóbeli tárgyaláson. A szóbeli perbeszédek száma nincs megszabva, a tárgyalás addig tart, a mig az ügy kimeritve nincs. A perbeszédek tartama formához nincs kötve, a tárgyalás végeig minden tényállitás és bizonyiték előadható. Ha az eljárás az anyagi igazságot ki akarja deriteni, ez máskép nem lehet. A per ennélfogva mint egységes egész jelentkezik és nem oszlik szét részekre, mint az irásbeli eljárásban. De ezzel egyszersmind előáll az a veszély, hogy a tárgyalás megoldhatatlan gombolyaggá válik, a melynek fonalai kisiklanak a biróság kezéből. Nem kisebb az a veszély, hogy a per anyaga nem lesz egy tárgyalás keretébe szoritható, halasztás után következik és ezzel a szóbeliség és a közvetlenség előnyeinek nagy része is kárbavész. Az irásbeli előkészités csak részben segit ezen a bajon. Ha az érdemleges tárgyalás sikerét biztositani akarjuk, akkor abból ki kell zárni mindazt, a mi külön elintézhető, hogy a tárgyalást a nagy anyag ne terhelje tul. A peranyag egy részének különválasztásával arra is kell hatni, hogy a biróság helyesen oszthassa be munkaidejét és hogy a helytelen munkabeosztás ne vezessen halasztásokra.
A javaslat ezeket a szükségleteket tartja szem előtt, midőn a tárgyalát két részre osztja: a perfelvétel és az érdemleges tárgyalás szakára. Mindegyik külön határnapon történik, a melyek közt bizonyos határidő telik el. Ezalatt a határidő alatt történik az érdemleges tárgyalásnak irásbeli előkészitése.
Ez a kettéosztás a per alapfogalmaiból indul ki. A pert, hogy az lefolyhassék, előbb létre kell hozni. A perben ennélfogva két tényálladékkal találkozhatunk, t. i. a pernek és a perbevitt jognak a tnyálladékával. A perben előforduló cselekmények ennélfogva szintén kétfélék, t. i. vagy a per létrehozására vagy pedig a per folytatására, az érdemre vonatkoznak. Ez a dualizmus nagy jelentőséggel bir, mert a per lényeges tényálladékának hiánya egészen más következményekkel jár, mint a perbevitt jog tényálladékának hiánya. Az előbbi pergátló akadály, és mint például az alkalmas pertárgynak, a perképességnek, a perbeli cselekvőképességnek, a törvényes képviseletnek, a biróság szabályszerü alakitásának, hatáskörének, illetékességének hiánya jelenlegi rendes eljárásunk szerint is a per folytatásának végzéssel vaó megtagadására, továbbá a ár véghezvitt perbeli cselekménynek és az itéletnek semmiségére vezet. Az utóbbi, a perbevitt jog tényálladékának hiánya vagy be nem bizonyitása ellenben itélettel való érdemleges elutasitást eredményez.
Ebből kitünik, hogy a perben az első kérdés az, vajjon megvan-e a per tényálladéka és nem akadályozza-e valamely pergátló körülmény a per létrehozását. Csak e kérdés igenleges eldöntése után lehet az ügy érdemére áttérni. A per tehát a dolog természete szerint két szakra oszlik, melyeknek tárgya különböző. Ez a két szak: 1. a perfelvétel, mint a per létrehozásának a szaka; 2. az érdemleges tárgyalás, mint a per folytatásának a szaka.
A per caesurájának ez a gondolata a római perben az in jure és az in judicio eljárásra való kettéosztásban nyert kifejezést. A középkori olasz és az annak alapján álló perjogok az irásbeliség és az ezzel kapcsolatos eshetőségi elv teljes kifejlődéseig, fenntartják az eljárásnak ezt a kettéosztását, habár számos félreértés által elhomályositott alakban.
Többé-kevésbbé tisztában donborodik ismét a kettéosztás az ujabb szóbeli eljárásokban.
A német birodalmi perrendtartás a pergátló kifogásokat gondosan elkülöniti ugyan az érdemleges kifogásoktól és az előbbieknek az érdem előtti együttes tárgyalását is elrendeli, de a kettéosztást nem használja ki eléggé, midőn a két tárgyalást ugyanazon a határnapon egymásután tartatja meg. Ezzel a caesurának számos előnye, a melyek alább lesznek kifejtve, elvész.
Az osztrák perrendtartás a perfelvételi tárgyalást időben is elkülöniti az érdemleges tárgyalástól, azonban nem érvényesiti a kettéosztásnak, a melyet nem helyez elvi alapra, összes előnyeit. Az osztrák perrendtartás különösen két nagy eltérést mutat fel a jelen javaslatban elfogadott szabályozással szemben. Ez a két eltérés abban áll, hogy az osztrák perrend szerint: 1. a perfelvételi tárgyalás egyes biró, és nem tanács előtt történik, 2. a pergátló kifogásokat a perfelvételi tárgyaláson elő kell ugyan adni, de azok közül csak a perköltség biztositásának, a perképességnek és a képviselőként fellépő személy igazolásának hiányára alapitott kifogást intézik el, a többi pergátló kifogásnak elintézése pedig a főtárgyalásra marad.
A perfelvételi tárgyalásnak egyes biró elé utalásával munkamegtakaritást kiván az osztrák perrendtartás elérni. Ebből a szempontból javasolták azt nálunk is egyesek. A német perjogi tudomány egyik legkiválóbb képviselője, Wach, erről következőkép nyilatkozott: »Az itélőtanács tehermentesitését reménylik ettől az intézkedéstől; nem szabad ehhez nagy várakozáskat füzni. A perfelvételi tárgyalás nem teher. Minden egyes ülés az ily tárgyalásoknak nagy számát elbirja. Egy tanács havonkint két, legföljebb három ily ülésnappal be fogja érni: egy ülésben, a mint az itt-ott nálunk is már történik, 40-60 ügyet elintézhet. És hogy az egész tanács résztvegyen ily ülésen, nem látszik lényegtelennek. A perbebocsátkozási eljárásban felmerülő kérdések a legbonyolódottabb jogi kérdésekhez tartoznak és maguk a makacssági itéletek sem mindig egyszerüek. A törvénynek az a czélzata, hogy a nehezebbet a tanács részére fenntartsa, mesterséges megkülönböztetést és - a mi még rosszabb - huza-vonát eredményez. Az ügyek kiosztása az előadók részére késedelmet, a tanács egysége, összműködése kárt szenved. Kellemetlen nézeteltérések merülhetnek fel a tanácselnök és a tanács tagjai közt.« (Wach: Die Mündlichkeit im österreischen Civilprocess-Entwurf. 10-11. lap.)
Hogy ezek az észrevételek mennyire helyesek, és hogy a perfelvételi tárgyalást nem czélszerü egyes biróra bizni, kitünik abból, hogy az osztrák perrend maga is bizalmatlanságot árul el az egyes biró iránt, mikor elvonja tőle a pergátló kifogások fölötti határozathozatalt és azt a tanács elé utasitja. Ebből azután az következik, hogy ezeket a kifogásokat nem lehet a perfelvételi tárgyaláson elintézni, hanem azok átmennek az érdemleges főtárgyalásra. A perfelvételi tárgyalásra hosszabb irásbeli előkészitő, esetleg kiküldött biró előtti előkészitő eljárás következik és végül a főtárgyaláson kitünhetik, hogy a biróság nem is illetékes és az ügy érdemébe nem is bocsátkozhatik. Beállhat az a visszás helyzet, hogy az ügy érdemében a fél az előkészités elmulasztása miatt pervesztessé vált és csak ezután került elintézésre az illetékesség kérdése.
Az előnyök, a melyek a pernek ilyen szerkezetétől várhatók, a következők: Miután a perfelvételi tárgyalást nem kell előkésziteni, az igen kevés időt vesz igénybe, a biróság tehát azt rövid határidőre tüzheti ki. A felperes gyorsan kaphat makacssági itéletet és egyezség vagy elismerés esetében gyors véget ér az ügy. A pergátló kifogásokat a legrövidebb idő alatt elintézik, a mi az alperest a huzavonát czélzó ilyen kifogásoktól vissza fogja tartani. Az alperes kénytelen idejekorán, jóval az érdemleges tárgyalás előtt ügyvédet vallani, a ki azután az érdemleges tárgyaláson nemmentheti magát azzal, hogy felétől az utolsó pillanatban kapta a megbizást és igy a tárgyalásra elő nem készülhetett, sem azt nem készithette, a mi Németországban a hosszu tárgyalási időközök mellett is igen gyakori. Nélkülözhetetlenné teszi a makacssági itélettel, egyezséggel, elismeréssel vagy ellátással végződő, valamint a pergátló kifogás következtében megszüntető perekben az előkészitést, a minek következtében az eljárás olcsóbbá válik. Sőt, ha az ügy egyszerü és sürgős, szintén elmarad az előkészités, ha a biróság az ügyet a perfelvételi tárgyaláson érdemben is letárgyalja, vagy pedig tizenöt napi tárgyalási időköz megállapitásával az előkészitést feleslegesnek tartja.
Nemcsak a felekre, hanem a biróságra is nagy előnyökkel jár a pernek ez a menete. Miután a perfelvételi tárgyaláson az érdemleges ügyek különválnak a többiektől és a biróság már a kérelemből és ellenkérelemből, esetleg a felek rövid, tájékoztató kikérdezéséből kiveheti, hogy az érdemleges tárgyalás hosszabb vagy rövidebb időt fog-e igénybe venni, a tárgyalásokat kellően beoszthatja olykép, hogy egyenletesen lesz elfoglalva. Nem fog megtörténni az, a mi Németországban napirenden van, hogy a biróság egyik napon a kitüzött tiz tárgyalással fél óra alatt elkészül, mig a másik napon a kitüzött tiz ügy közül kilenczet idő hiánya miatt elhalasztani kénytelen. Miután a perfelvételi tárgyaláson véget érő ügyekben előkészitő iratok nem lesznek, a biróság fel lesz mentve attól is, hogy azokkal ezekben az esetekben foglalkozzék.
Az az ellenvetés, hogy egyes esetekben a perfelvételi tárgyalás következtében egy megjelenéssel több lesz, a mely nem viszi előre az ügyet, nem vehető figyelembe; a legtöbb ügy az első tárgyaláson ugy sem fejezhető be, a mit sommás eljárásunkban naponként tapasztalunk. Hosszabbá az eljárás nem fog válni, mert a rövid határidők mellett az idézés és az érdemleges tárgyalás közti időköz előreláthatólag rendszerint nem lesz hosszabb a perfelvételi tárgyalás beékelése következtében. Ha egy-két ügyben talán mégis hosszabb lenne az időköz és több a perköltség a külön perfelvételi tárgyalás miatt, azok az előnyök, melyekkel a külön perfelvételi tárgyalás jár, az ügyek tulnyomó nagy részében oly nagyok, hogy a csekély hátrány tekintetbe nem jöhet. Minthogy különben a javaslat lehetővé teszi azt is, hogy a biróság az érdemleges tárgyalást a perfelvételi határnapon is megtartsa (191. §), ezen az uton az esetleg kivételesen felmerülő hátrányt is el lehet kerülni.
A perfelvételi tárgyalás caesuráját a javaslat csak a törvényszéki eljárásban juttatja teljesen érvényre. A járásbirósági eljárásban már az első idézés a per felvételére és az érdemleges tárgyalásra szól (142. §). A pergátló kifogásokat ugyan itt is előzetesen és együttesen kell előadni és külön határozattal eldönteni (180., 181. §), de a határozat ellen külön fellebbvitelnek nincs helye és a biróság rendszerint nyomban folytatja a tárgyalást az ügy érdemében, ha a pergátló kifogásokat elvetette, vagy ha az alperes perbe bocsátkozott (181., 191. §). Az ennek az oka, hogy a járásbirósági eljárásban irásbeli előkészitésre nincs szükség; a biróság munkabeosztása sem oly döntő ok, a mely külön perfelvételi napot indokolttá tenne. Az egyesbirósági eljárás különben is annyira hajlékony és simulékony, hogy a kötelező caesura nélkül is érvényre juttathatja azokat az előnyöket, a melyek azzal együtt járnak. Erre a 191. § utolsó bekezdésében nyujt a javaslat módot, midőn a birságot bizonyos, a felek érdekében felállitott korlátok között az érdemleges tárgyalás külön megtartására feljogositja.
Minthogy a keresetlevél abban a részében is, a mely a keresetet közli, csak előkészitő irat, ennélfogva a tárgyalásnak a kereset előadásával kell kezdődnie. A javaslat szerint a perfelvételi tárgyaláson a felperes keresetét szóval vagy felolvasással adja elő, az alperes pedig ellenkérelmét irásból felolvassa. Ezzel a perfelvételi tárgyalás véget ér és az érdemleges tárgyalás más határnapon történik. Felmerül tehát az a kérdés, nem volna-e elegendő a keresetnek és az ellenkérelemnek irásban letétele felolvasás nélkül. Ez egyrészt nem sértené a szóbeliség elvét, a mely csak az érdemleges tárgyaláson, a peranyag megvitatásában és tisztázásában bir fontossággal, másrészt időmegtakaritással járna a biróságra és a felekre egyaránt. A kereset és az ellenkérelem szóbeli előadásának, illetőleg felolvasásának azonban meg van az az előnye, hogy a biróság nyomban konstatálhatja azokat a pergátló körülményeket, a melyek hivatalból is figyelembe veendők és esetleg csak az ellenkérelemből, pl. viszontkereset esetében derülnek ki, hogy továbbá az ügyről legalább némi tájékozást szerez, a mire szüksége van abból a czélból, hogy az érdemleges tárgyalást kellő időre tüzhesse ki. A javaslat rendszerével szorosan összefügg az, hogy a biróság már a felvételi tárgyaláson megitélhesse, hogy az ügy bonyolultabb vagy egyszerü, sürgős-e vagy nem sürgős. Csak igy lehetséges, hogy a biróság egyszerü ügyekben az érdemleges tárgyalást már a perfelvétel napján megtartsa vagy arra előkészitő iratok mellőzésével rövid határnapot tüzzön ki. A kereset előadása és az ellenkérelem felolvasása különben nem kerül sok időbe. Ezeknél az okoknál fogva a javaslat szabályként megkivánja, hogy a kereset a perfelvételi tárgyaláson szóval ismételtessék, ezt a szabályt azonban nem tekinti feltétlennek.
A keresetlevélben foglalt teljes, szóbeli ismétlése vagy felolvasása sok esetben czéltalan formaság volna akkor, ha a felperes attól el nem tér és ha mind az alperes, mind a biróság ismeri azt, mert a szóbeli tárgyalást ugy sem tartják meg nyomban, hanem egyelőre csak azt kell konstatálni, hogy érdemleges tárgyalásra kerüle a dolog. Szintén felesleges gyakran a kereset felolvasása, ha az alperes a perfelvételi tárgyaláson nem jelenik meg és a felperes ezen az alapon kér itéletet. Ezekben az esetekben rendszerint elegendő lesz, ha a felperes kijelentheti, hogy a közölt keresethez ragaszkodik. - A javaslat azonban fenntartja a biróságnak azt a jogot, hogy szükség esetében elrendelje a kereset szóbeli előadását vagy felolvasását, a mi néha szükséges lehet, pl. ha a kereset nem világos, vagy ha az alperes részben elismerésben van, avagy pergátló kifogást terjeszt elő, vagy pedig ha hivatalból észlelendő pergátló körülmény forog fenn. A keresetlevélnek abból a jellegéből, hogy az előkészitő irat, következik továbbá az is, hogy a felperes a keresetlevélben közölt keresetétől az alperes perbebocsátkozása előtt eltérhet. Ezt az 1868:LIV. tc. 68. §-a s az 1893. évi XVIII. tc. 26. §-a most is megengedi. Ez az intézkedés gyakorlatilag is czélszerü, mert a keresetváltoztatás tilalma csak a perek szaporitását eredményezné. Nem hozható fel ellene az, hogy az alperest meglepetéseknek teszi ki. Az idézéssel közölt kereset többnyire elő fogja késziteni a változtatott keresetet is, azokban a ritkább esetekben pedig, a mikor az alperes a közlés hiánya miatt a változtatott keresetre nem nyilatkozhatik, halasztást kérhet; a halasztás, a melynek költségét ily esetben a 203. § értelmében a felperes viseli, még mindig czélszerübb és előnyösebb, mintha a felperes ezuttal elutasittatnék és ujabb perinditásra szorittatnék. Nehogy azonban a per ilyenkor biztos alapját elveszitse, a felperes változtatott keresetét a törvényszéki eljárásban iratból felolvasni és az iratot a jegyzőkönyvhöz mellékelni köteles; a mennyiben ennek a kötelezettségnek nem felek meg, a biróság a kereset megváltoztatását figyelembe nem veszi. Mig a törvényszéki eljárásban a határnapon előadott keresetnek az idézéssel közölt keresetlevéltől eltéréseit mindig külön iratban kell csatolni és ebből felolvasni, addig a járásbirósági eljárásban azokat is elő lehet adni és ebben az esetben a biróság azokat hivatalból jegyzőkönyvbe veszi.
Abból a szabályból, hogy a pergátló kifogásokat az ügy érdeme előtt kell tárgyalni, következik az a további szabály is, hogy az alperes pergátló kifogásait az érdemleges tárgyalás megkezdése után többé elő nem adhatja. Ez utóbbi szabály alól azonban két kivételt kellett tenni. Az első kivétel azokra a perakadályokra vonatkozik, a melyek az eljárás bármely szakában az itélethozatal előtt hivatalból veendők figyelembe, mivel ezeket a perakadályokat a felek kölcsönös megegyezése sem szüntetheti meg, mostani eljárásunkkal megegyezően az alperes azokat az érdemleges tárgyalás folyamán is előadhatja. A második kivételt, a javaslat a mostani rendes eljárástól eltérve, méltányosságból állapitja meg arra az esetre, ha az elperes valószinüvé teszi, hogy a pergátló kifogást korábban hibáján kivül nem érvényesithette. Azonban a két kivétel esetében is fennáll a 181. és a 183. §-nak az a szabálya, hogy a pergátló kifogások rendszerint a per érdemétől elkülönitve tárgyalandók és döntendők el. A pergátló kifogásoknak a 180. §-ban foglalt felsorolása is megegyezik az 1893:XVIII. tc. 27. §-ának a felsorolásával, azzal az eltéréssel, hogy a választott biróság kikötésének kifogását, a melyre nézve kétséges lehet, hogy a 180. § 1. pontjában emlitett pergátló kifogás fogalmi körébe tartozik-e, külön pergátló kifogásként sorolja fel. A pergátló kifogások felsorolásában mellőz a javaslat egyes körülményeket, a melyek elméletileg a pergátló kifogások közé lennének sorolhatók és csakis azokra a kifogásokra szoritkozik, a melyekre nézve a 181. s köv. §-okban foglalt eljárási szabályok szerint elintézés czélszerünek mutatkozik. Ezért nem veszi fel a javaslat a pergátló kifogások közé a per tényálladékának azokat a hiányait, a melyek, mint pl. a biróság szabálytalan alakulása vagy érdekeltsége más módon orvosolandók és nem vezetnek a per megszüntetésére. A 180. §-ban felsorolt pergátló körülmények egy részét a biróság a per bármely szakában hivatalból köteles figyelembe venni; ezt az 1., 2. és az. 5. pontban felsorolt körülményekre a javaslat e helyütt mondja ki. A 6. pontban emlitett körülményekre nézve a hivatalból figyelembevétel a 75. §-ban, a 3. pont alatti körülményekre, t. i. a hatáskörre s az illetékességre nézve - bizonyos korlátok között - a 10. és 50. §-ban már kimondatott és igy annak itt ismétlése felesleges.
A pergátló kifogásokat a javaslat értelmében a mai jogtól (1893:XVIII. tc. 28. §; 1881:LIX. tc. 16. §) eltérően rendszerint nem végzéssel, hanem itélettel kell eldönteni. Ez volt 1848 előtti perjogunk álláspontja is (Frank. Közig. Tv. II. r. 1. darab 118. és 228. l.). A mai eljárás épen nem következetes, a mikor a járásbirósági eljárásban a pergátló kifogást elvető határozat elleni felebbvitelt csak a felfolyamodás szük keretében, a helytadó határozat ellen pedig - az itélet elleni felebbezéssel együtt - szóbeli tárgyaláson, novumokkal intézteti el. Még visszatetszőbb az, hogy a járásbirósági eljárásban szóbeli tárgyalás alapján lehet a pergátló kifogás fölött másodfokban határozni, a törvényszéki eljárásban, tehát a nagyobb ügyekben pedig csak felfolyamodás utján. A felebbvitel különböző módja egynemü határozat ellen nem indokolt. A pergátló kifogások gyakran sokkal fontosabb kérdéseket tárgyaznak, hogysem azokat másodfokban a teljesen jelentéktelen kérdésekre fenntartott felfolyamodás utján lehetne elintézni. Ehhez járul, hogy akkor, ha a biróság a pergátló kifogások fölött végzéssel határozna, az egész sorát vonná maga után olyan szabályoknak, a melyek különbséget tennének a pergátló kifogás felett határozó és más végzések között. A pergátló kifogás felett határozó végzésben a tényállás megállapitását nem lehet mellőzni, más végzésben erre nincs szükség; mig helybenhagyó másodbirósági végzés ellen nincs további felfolyamodásnak helye (551. §), a szóban lévő végzések ellen nem lenne czélszerü a további felebbvitelt minden esetben kizárni; a felfolyamodás uj tényekre és bizonyitékokra is alapitható (554. §) e végzések elleni felfolyamodás esetében ezt - legalább a harmadfokban - korlátolni kellene, s a harmadfokon való felebbvitel egyáltalában csak jogszabály sértése alapján lehetne megengedni, mert különben tágabb körü felebbvitelnek lenne helye a pergátló kifogások tárgyában, mint az ügy érdemében, stb.
Ha pedig ezeket a különbségeket megtennék, akkor a végzésekre s a felfolyamodásokra vonatkozó rendelkezések alóli számos kivétellel bonyolitanék az eljárást és olyan határozatot illesztenénk a törvény rendszerébe, a mely mindenben az itélet jellegével bir, csak a neve végzés; helyesebb és egyszerübb tehát ezt, az itélettel intézteti el, a felebbezési biróságra munkatöbblet nem származik, mert az ilyen itélet elleni felebbezést a 513. § értelmében rendszerint nyilvános előadás utján fogja a fellebbezési biróság elintézni; a harmadfokon pedig még kevésbbé jár ez több munkával, mert harmadfoku felebbvitel a ténykérdésben ki van zárva (534. §) s a felülvizsgálat a hatáskör és az illetékesség kérdésében jelentékenyen korlátolva van (522. §). Minthogy a járásbirósági eljárásban a pergátló kifogást elvető határozat ellen külön felebbvitelnek nincs helye (181. § utolsó bekezdése), nincs akadálya annak, hogy itt ez a határozat végzés alakjában hozassék meg és a pergátló kifogásra vonatkozó tényállás az ügy érdemében hozott itélet indokolásába vétessék fel (401. § utolsó bek.). A külön felebbvitel kizárását itt az eljárás gyorsitása és egyszerüsitése indokolja. Hasonló szabály van az illetékesség tekintetében az 1881:LIX. tc. 15. §-ában is.
A pergátló kifogások előzetes elkülönitett tárgyalása a szóbeliség mellett magában véve nem késlelteti az eljárást. Azt a késedelmet, a mely a pergátló kifogások tárgyalásának hosszabb időre elhalasztásával beálhatna, a javaslat azzal ellensulyozza, hogy a biróság a felperes kérelmére az uj határnapot egyuttal az érdemleges tárgyalásra is kitüzheti. A késleltetés veszélye csak a pergátló kifogást elvető határozat ellen használható felebbvitellel állhat be. Ámbár ebből a szempontból vita tárgya lehet az, vajjon czélszerübb-e, hogy a pergátló kifogások felőli határozat külön felebbvitellel vagy csak az érdemleges itélet elleni felebbezéssel kapcsolatban legyen megtámadható, a javaslat a külön felebbvitelt a mai joggal megegyezőleg csak a járásbirósági eljárásban zárja ki, a törvényszéki eljárásban ellenben, a hol nagyobb terjedelmü és költségesebb az érdemi tárgyalás, nem kivánja kizárni azt, hogy ez a kérdés már az érdem tárgyalása előtt jogerősen eldönthető legyen. Az eljárás késleltetését más uton igyekszik a javaslat megakadályozni, t. i. azzal, hogy a felebbezésnek az eljárás folytatására nem ad feltétlenül felfüggesztő hatályt. A javaslat szerint a biróság ily esetben a törvényszéki eljárásban a felperes kérelmére az eljárás folytatását elrendelni köteles. A felperes bizonyára maga is óvakodni fog attól, hogy az esetleges költséges eljárás folytatását kérje, ha kétsége van, hogy valóban forog-e fenn pergátló körülmény. A késleltetésnek és az érdemleges tárgyalás félbeszakitásának megakadályozását czélozza a javaslatnak az a rendelkezése is, hogy a biróság a felperes kérelmére a pergátló kifogásokat a érdemlegesekkel együttesen tárgyaltathatja és azok elvetését a végitéletben mondhatja ki, ha az alperes azokat a perbebocsátkozás után adta elő. A czélszerüség szempontja itt nem engedi meg, hogy az elkülönitett tárgyalást és eldöntést mereven keresztülvigyük. Ha a biróság helyt ad a pergátló kifogásnak, a 180. § 1., 2., 3., 6. és 5. pontja esetében megszünteti a pert, mert ezek a hiányok nem pótolhatók és miattuk a pert nem lehet folytatni. Ha ellenben a pergátló körülmény pótolható, akkor elsősorban annak a pótlását kell elrendelni. Ilyen eset a 6. pont esete, ha a félnek perbeli cselekvőképessége hiányzik, illetőleg törvényes képviselője mellőzve van vagy nincsen igazolva, ekkor a 75. § értelmében kell eljárni. Ez az eset van továbbá akkor is, ha a 7. vagy a 8. pont akapján amiatt emelnek kifogást, hogy a felperes az előző eljárás költségét nem téritette meg, vagy hogy a felperes a perköltségre biztositékot nem adott: az ezen pergátló akadályt megállapitó itéletben a felperesnek az akadály elháritására határidőt kell adni és a pert csak feltételesen kell megszüntetni. Ez a dolog természetéből következik és mindenesetre czélszerübb, mintha a per feltétlen megszüntetésével a felperest uj kereset inditására kényszeritenők. Ezak a szabályok az 1893:XVIII. tc. 28 és 29. §-ában is megvannak.
A javaslat azért emliti fel itt a kereset visszautasitását is, mert nincs kizárva, hogy az elnök az idézés kibocsátásakor figyelmen kivül hagyott olyan hiányt, a mely miatt a keresetlevelet kellett volna már visszautasitani s a visszautasitást a tárgyaláson a tanács mondja ki. Ilyen hiány pl. az ügyvédi képviselet hiánya.
A javaslat nem kivánja, sőt nem is engedi meg, hogy az alperes az ellenkérelmet indokolja. A conclusions motivées letétele, a mint az a franczia perben történik, a szóbeliséggel nem egyeztethető össze és a perfelvételi tárgyaláson nem is volna lehetséges, mert csak az előkészités eredménye lehet, a mely a javaslat szerint a perfelvételi tárgyalás után történik. Miután a javaslat szerint a felek perbiróság előtt ügyvédi képviselet nélkül is tehetnek elismerést, a javaslat az elismerést akkor is hatályosnak tekinti, hogy azt csak szóval adták elő. A czélszerüség is megkivánja, hogy az elismerést lehetőleg megkönnyitsük.
A pertől elállást a javaslat a jelenlegi eljárástól (1868:LIV. tc. 69. és 70. §-ok) részben eltérően szabályozza. Az elállás következményei a javaslat szerint különbözők, a szerint, s mint az elállás az alperes perbebocsátkozása előtt vagy azután történt. A perbebocsátkozás előtti elállás a perinditás hatályait megszünteti (kivéve, ha a felperes 30 nap alatt követelését ujból szabályszerüen érvényesiti) és a költség megtéritésére kötelez, feltéve, hogy a költség iránt még nincs már amugy is jogerős határozat, a mi például abban az esetben lehet, ha a pergátló kifogást elutasitó itélet után áll el a felperes keresetétől. A felperes a perbebocsátkozás előtti elállása esetében a keresetet ujbólmegindithatja. Nehogy azonban folyvást uj és uj keresettel bosszanthassa az alperest, ez a költség megtéritése előtt a perbebocsátkozást megtagadhatja. Sőt a javaslat erre még hatékonyabb eszközt is ad az alperesnek, tudniillik megengedi, hogy a perfelvételi határnapon a felperes ellen a jog nem létezésének birói megállapitása iránt keresetet inditson. Egészen analog ez a szabályozás azzal, a melyet a javaslat a mulasztásra megszab (439. §). A perbebocsátkozás után a felperes csak az alperes beleegyezésével állhat el a pertől; az alperes beleegyezése nélkül az eljárás hatálytalan és ha a felperes a tárgyalást nem folytatja, a mulasztás következményei állanak be reá nézve; ha pedig az alperes sem kivánja a tárgyalás folytatását, a per szünetel. Ez utóbbi irányban a javaslat eltér az 1868:LIV. tc. 70. §-ától, a mely perletétel esetében a felperest egyszerüen pervesztesnek tekinti. A javaslat nem állit fel ilyen fictiót, a mely az elálláshoz szigorubb következményt füz, mint a felperes meg nem jelenéséhez. A meg nem engedett elállás egyszerüen figyelembe nem jön, olyan, mintha nem is lenne és a biróság az ügy állása szerint az elállás figyelembe vétele nélkül hoz határozatot. Az elállástól különbözik a joglemondás, a mely a pert bármely szakában épúgy megszünteti, mint az alperes elismerése. Ugy a lemondás, mint az elismerése a felek rendelkezési jogából következik és ennélfogva nem köthető feltételhez. A követelésnek arra a részére nézve tehát, a melyről a felperes az eljárás bármely szakában lemond, elutasitó itéletet kell hozni (390. §).
Az alperes joggal megkivánhatja, hogy a biróság a felperestől igénybe vett jog felől itéletet hozzon és joggal megkivánhatja azt is, hogy a felperes ujabb keresetét is kellőleg elkészitse. Ebből az okból a javaslat nem fogadhatja el azt a megoldást, hogy a keresetváltoztatás csak annyiban tilos, a mennyiben az alperes védekezését lényegesen nehezitené. Ezt a megoldást a kritérium határozatlansága sem ajánlja. Semmi ok sem forog fenn azonban arra, hogy az alperes érdekét hivatalból óvja a biróság. A javaslatnak az a rendelkezése, hogy az alperes a keresetváltoztatást nem ellenezheti, ha a nélkül, hogy ellene felszólalna, a megváltoztatott kereset érdemleges tárgyalásba belebocsátkozott, összhangban van azzal a szabálylyal, hogy a felek kölcsönös beleegyezéssel a pertől bármikor elállhatnak. Megegyezik ez az 1893:XVIII. tc. 31. §-ának rendelkezéseivel is. A 188. § pontjai közül az 1-5. pont megegyezik az 1893:XVIII. tc. 31. §-ában foglalt felsorolással. A 188. § 1. pontja tulajdonképen nem is a keresetváltoztatásra vonatkozik és itt csak minden félreértés elkerülése végett lett felvéve. Természetes következménye ez a pont annak, hogy a javaslat az eshetőségi elvet - általánosságban - nem fogadja el. Ha a kifogások és a replikák a tárgyalás egész folyamában előadhatók, akkor a kereseti tények előadhatását sem lehet praecludálni, feltéve, hogy azok nem vonják maguk után a kereseti jog megváltoztatását. A 2. pont a kereseti kérelem felemelését engedi meg. A keresetváltoztatás tilalma csak a keresettel érvényesitett jog megváltoztatására vonatkozik, ellenben nem zárja ki azt, hogy a felperes mindazt, a mit biróilag elismertetni kért joga alapján követelhet, az eljárás folyamában utólag is kérhesse. A sommás eljárásról szóló törvénynek azt a korlátozását, hogy az ügynek a felemelés után is a biróság hatáskörébe kell tartoznia, itt nem emliti fel a javaslat, mert a kereset felemelésének és leszállitásának a birói hatáskörre befolyását már a 8. §-ban szabályozza. A 3. és 4. pont további engedelmét, hogy az utólag lejáró részletek megitélése is kérhető, eléggé indokolja egyrészről az, hogy ezzel ujabb per meginditását lehet elkerülni, másrészről pedig az, hogy az ilyen utólagos kérelmek a kereset eredeti alapját nem változtatják meg és mint hasonnemüek. Bonyodalmakra nem adnak okot. Egyébként a javaslat a 4. pontban a bér vagy haszonbér iránt inditott keresetnek csak azokra a részletekre kiterjesztését engedi meg, a melyek a kereset inditása óta, vagyis a per folyamán már lejárattak, ellenben a 3. pontban a járadékok és más hasonló szolgáltatások iránt inditott keresetnek azokra a részletekre kiterjesztését is megengedi, a melyek a kereset inditása után bármikor esedékesek, tehát nemcsak a per folyamában már lejártak, hanem csak a per befejezése után fogna lejárni. Indokolja a 3. pontot a 131. §-nak az a rendelkezése, mely szerint ezekben a keresetekben a marasztalást az itélet hozatala után lejárandó szolgáltatásokra is lehet kérni. Az 5. pont megengedi, hogy abban az esetben, a mikor az eredetileg követelt tárgy szolgáltatása utóbb lehetetlenné válik, a felperes más tárgyat vagy kárpótlást követelhesse. A »kárpótlás nemcsak a tárgy értékét, hanem mindazt kifejezi, a mit a szolgáltatásra kötelezettnek a magánjog értelmében teljesiteni kel, tehát az érték mellett esetleg a kártérités is. A 6. pont szerint az sem tekinthető keresetváltoztatásnak, ha a felperes megállapitás helyett teljesitést, vagy teljesités helyett megállapitást követel. Eltekintve attól az elméleti vitától, hogy ebben az esetben a perbevitt jog megváltoztatásáról lehet-e szó, ez a változtatás semmiesetre sem oly természetü, a melynek tilalma akár az alperes érdekével, akár az eljárás rendjével indokolható volna. E változtatás tilalma csak a perek felesleges szaporitását eredményezné. A 188. § utolsó bekezdése kizárja a megtámadhatóságát a biróság azon határozatának, a melylyel kimondatott, hogy keresetváltoztatás nem forog fenn. A per gyors és biztos lefolyása indokolja ezt a szabályt. De ez ellen a határozat ellen, hogy keresetváltoztatás forog fenn, nincs a felebbvitel korlátolva.
A keresetváltoztatás tilalmának formalizmusa egyes esetekben visszás következmnyekre vezethet. Megtörténhetik, hogy a bizonyitási eljárás befejezésével kitünik, hogy a felperesnek joga van az alperes ellen, de jogát a keresettel helytelenül érvényesitette, másnemü jog iránt inditott pert. Ez teljes jóhiszemüséggel is történhetett és mégis a felperes nemcsak keresetével utasíttatnék el, hanem a pert ismét uj perfelvétellel, előkészitéssel és bizonyitással lebonyolitani volna kénytelen, jóllehet a produkált peranyag alapján uj keresetet megbirálható. Hogy ennek elejét vegye, megengedi ajavaslat, hogy a végitéletet megelőző szóbeli tárgyalás befejezéséig mind a felperes az alperes ellen, mind pedig az alperes a felperes ellen idézés nélkül uj keresete, illetőleg viszontkeresetet támaszthasson, a melyet a biróság nyomban érdemben is tárgyalhat, ha az ügy annyira megérett. Az uj kereset inditását azonban a javaslat azokra az esetekre szoritja, a melyekben az uj kereset tárgya ugyanaz, mint az előbbié vagy azzal összefüggésben áll. Az uj kereset inditásának korlátlan megengedése a per vitelére szóló meghatalmazás korlátaival nehezen volna összeegyeztethető. Erre különben gyakorlati szükség sincsen és ezt az uj keresetinditás megengedésének fentebb kiemelt indoka sem követeli. A 189. § második bekezdése gyakorlati szükséget elégit ki. A kereset kijavitásának megengedése e nélkül a szabály nélkül nem terjedne addig, hogy uj alperest is perbe lehessen idézni és következetesen a biróságnak a keresetet el kellene utasitania, ha a felperes nem idézett perbe olyan személyt, a kinek perbeidézése az ügy eldöntése végett szükséges. Ennek kikerülésére a javaslat megengedi, hogy a felperes a keresetlevélnek ezt a hibáját aszóbeli tárgyalás befejezééis jóvá tehesse. A 189. § harmadik bekezdése ugyanazon az indokon alapszik, mint a 11. §. A törvényszéki eljárás nagyobb biztositékkal lévén ellátva, a felperes nem szenved sérelmet a miatt, hogy a járásbiróság hatáskörébe eső viszontkeresetet a törvényszék dönti el. Az alperes egyébként keresetét védelemként a törvényszéki eljárásban akkor is érvényesitheti, ha az különben a járásbiróság hatáskörébe tartoznék. Nincs ok arra, hogy ő ezt csak védelemként, és nem viszontkereset utján is tehesse. A járásbiróság előtt inditható viszontkereset tekintetében fenntartja a javaslat - szabatosabb szövegezéssel - az 1893:XVIII. tc. 23. §-ának 1. pontját és abban az esetben, ha az alperesi viszontkeresettel érvényesitett követelés beszámitásra is alkalmas, ennek a követelésnek csak a felperesi követelést meghaladó részét veszi a hatáskör szempontjából tekintetben és ha ez a rész a háromezer koronát meg nem haladja, akkor a viszontkereset a járásbiróság előtt meginditható. A 189. § utolsó bekezdése a viszontkereseti illetékességet szabályozza. Ez a szabályozás abban tér el amai jogtól, hogy a viszontkereseti illetékességet csak a főper tárgyalsán inditott viszontkeresetre szoritja és hogy világosan kimondja, hogy ennek az illetékességnek nincs helye, ha az illetékességet a felek alávetésével sem lehetne megállapitani (45. §). A javaslat abból indul ki, hogy a viszontkereseti illetékességet csak az együttes tárgyalással járó előny indokolhatja.
A perfelvételi tárgyalás elérte czélját, midőn az érdemleges tárgyalás alá kerülő ügyeket a többi ügytől elkülönitették és ez utóbbiak be lettek fejezve. Az előbbi ügyekre nézve ezzel az érdemleges tárgyalás szaka áll be, melyet annak előkészitése előz meg. Az időközt itt vsak megközelitőleg irja elő a javaslat, mert a biróság elfoglaltságától függ, hogy mikorra tüzheti ki az érdemleges tárgyalást. Az időköznek megközelitő megjelölése azonban szükséges, mert az időközben az előkészitésnek végbe kell mennie. Mindezeknek a rendelkezéseknek simulniok kell a per különleges körülményeihez. Ezért a javaslat felruháza a biróságot azzal a joggal, hogy kérelmére sürgős esetben - a felek kölcsönös beleegyezésével pedig a sürgősség esetén kivül is - megrövidithesse az időközt, sőt a perfelvételre kitüzött és bejelentett ügyek elintézése után az érdemleges tárgyalást is mindjárt a perfelvételi határnapon megtarthassa. Ez különösen akkor nem fog nehézségbe ütközni, ha az ügy előkészitésre nem szorul. A járásbirósági eljárásra tartozó ügyek egyszerüsége s az eljárás nagyobb hajlékonysága indokolja a 191. § utolsó bekezdésének azt a szabályát, hogy az érdemleges tárgyalás az alperes perbebocsátkozása után rendszerint azonnal megtartható. A javaslat azonban modot nyujt arra is, hogy a caesurának előnyei a járásbirósági eljárásban is érvényesülhessenek és megengedi az érdemleges tárgyalás elhalasztását. De a felek érdekében a javaslat ezt az elhalasztást közös kérelem esetén kivül csak akkor engedi meg, ha a megjelentek a biróság, székhelyén laknak, a mikor tehát azok ismételt megjelenése kevesebb költséggel és idővesztéssel jár. Az érdemleges ellenkérelmet a perfelvételi tárgyaláson kell előterjeszteni (185. §). Ha tehát a törvényszék a pergátló kifogás elvetése esetében el az eljárás folytatását, vagy ha a pergátló kifogás alapján, vagy más okból hozott meszüntető határozatát az alsóbiróságnak a felsőbiróság megváltoztatta és érdemleges ellenkérelem még nem volt előterjesztve, a határnapot perfelvételi és érdemleges tárgyalásra, ha pedig ez érdemleges ellenkérelem már elő van terjesztve, csak az érdemleges tárgyalásra kell kitüzni.
A tárgyalási időköz az az idő, a mely az érdemleges tárgyalásra határnapot tüző végzésnek kihirdetése, illetőleg az alperes részére való kézbesitése (192. §) és az érdemleges tárgyalás határnapja között van. Ennek az időköznek az első fele az előkészitésre elégséges lesz, annál is inkább, mert az itt megszabott határidő elmulasztása sem ügybeli hátrányokkal, sem azzal a következménnyel nem jár, hogy az ellenfél az előkészitő irat elfogadását jogosan megtagadhatná, vagy a biróság azt visszautasitaná. Következménye csak annak a költségnek a viselése, melyet a késedelmes előkészités okozott. Az előkészitő iratnak a 129. § 1. és 2. pontjában felsorolt kellékeken (136. §) felül a felperes által közölt tényállitásokra és bizonyitékokra és a tárgyaláson előadandó tényállitásoknak, bizonyitékoknak és a netáni uj kérelmeknek a közlését kell tartalmaznia. A javaslat azt czélozza, hogy az előkészitő iratok lehető rövidek legyenek és ezért tartalmukat a legszükségesebbre szoritja. Annak megakadályozása, hogy az előkészitő iratok periratokká ne fajuljanak, a biróság feladata, mely a felesleges előadásokat a költség megállapitása alkalmával figyelmen kivül fogja hagyni. A pervitel hátrányára volna az, ha a biróság az előkészitésre tekintettel sürgős ügyekben nem adhatna rövid tárgyalási időközt. Viszont a felektől nem lehet megkövetelni, hogy rövid tárgyalási időköz mellett is minden esetben előkészitő iratokat váltsanak. A javaslat ennélfogva olyan esetben, ha a tárgyalási időköz tizenöt napnál rövidebb, feljogositja a biróságot arra, hogy a per körülményeihez képest a feleket az előkészitő iratok közlésének kötelezettsége alól mentse fel. Ha ilyen esetben a biróság előkészitő iratot lát szükségesnek, annak határidejét a § első bekezdésétől eltérően a tárgyalási időköz első felén tul is megszabhatja.
A javaslat nem irja elő kötelezően az előkészitő iratok számát. Ennélfogva a javaslat 196. §-a csak arra kötelezi a feleket, hogy azokat a további tényállitásokat, bizonyitékokat vagy kérelmeket, a melyek a két előkészitő iratban még nem foglaltatnak, szintén közöljék az ellenfél ügyvédjével, még pedig oly időközben, midőn ő azokra még tudakozódhatik és a nyilatkozatra elkészülhet. A feleknek ez ak özlési kötelezettségük nemcsak az első érdemleges tárgyalásra áll fenn, hanem minden folytatólagos tárgyalás előtt isfigyelemben tartandó. Ha az érdemleges tárgyalás előkészitése nem volt kielégitő, ujabb halasztások kikerülése végett szükséges lehet az, hogy a biróság a tárgyalás elhalasztásával azt a felet, a kit a kellő előkészités elmulasztása terhel, a hiány pótlására utasitja pl. az egész összeköttetésre kiterjedő részletes számlának előkészitő irattal közlését elrendelje s erre határidőt tüzzön. Ez a felebbezési biróságoknál ma is szokásban van.
Minthogy a keresetlevél is csak előkészitő irat, semmi sem szól ellene annak, hogy az alperes a tágyalás folyamán inditható viszontkeresetét (189. §) előkészitő iratában közölje.
Az előkészitő iratoknak a czélja nemcsak az, hogy a felek legyenek elkészülve a tárgyalásra, hanem az is, hogy a biróság elkészülhessen arra. Ezért az előkészitő irat első példányát és a mellékleteket a birósági irodában a birósági iratokhoz csatolás végett a tárgyalás előtt és pedig a közlés után haladéktalanul le kell tenni. Czélszerü pervezetés, a pernek alapos elbirálása másként nem lehetséges. Az az aggodalom, hogy ez a rendelkezés a szóbeliségnek hátrányára van, az eddigi tapasztalatok szerint nem alapos, mert a felek a 203. § értelmében az előkészitő iratok tartalmához kötve nincsenek és a biróság nem az iratok, hanem csak a szóbeli tárgyaláson előadottak alapján határozhat. ennek a rendelkezésnek a jelentőségét és összefüggését a szóbeliség rendszerével e czim bevezetésében már kifejtettem.
A tárgyalás kellő előkészitéséhez tartozik az is, hogy az egyik fél részéről hivatkozott okiratokat az ellenfél a tárgyalás előtt eredetiben megtekinthesse, hogy ilyképp a tárgyalás előtt az okiratok valódiságáról is kellő felvilágositást nyerhessen. Ezt czélozza a javaslat azzal a rendelkezésével, hogy az okiratok a tárgyalást megelőzőleg felszólitásra a birósági irodában leteendők és felszólitás nélkül is letehetők. Ügyvédek a 199. § indokolásában előadott okokból az okiratokat egymással biróságon kivül közölhetik. A közlésnek ez a módja, valamint a felmutatás módozatainak megállapitása az ügyvédek tetszésére van bizva. Ha egymás iránt bizalommal vannak az ügyvédek, saját felelősségükre ki is adhatják egymásnak az okiratokat, de ezt a javaslat nem szabályozza s kötelezőül csak azt a szabályt állitja fel, hogy a felmutatásról elismervényt kell adni.
Az előkészités jellegének következménye az, hogy az a körül történt mulasztás nem vonhat maga után az ügy érdemét érintő hátrányt. A fél a szóbeli tárgyaláson az előkészités körüli minden mulasztását helyrehozhatja, előadhat oly tényállitásokat és bizonyitékokat, a melyeket előkészitő iratában elő nem adott és elejtheti azokat, a melyeket ezekben felhozott. Az eljárás sulypontja a szóbeli tágyaláson van és az eldöntésben csak a szóbeli tárgyaláson előadottak vehetők figyelembe. Mindezeknek az indokait már fentebb kifejtettem. Az előkészitésre vonatkozó szabályoknak a szankcziója a költségben marasztalás, mely az előkészités elmulasztásának a követkemzénye. Erre szükség van, nehogy a felek halasztási szándékból szándékosan elhanyagolják az előkészitést. Az előkészitő iratok természetéből következik, hogy az azokban foglalt beismerés nem menti fel az ellenfelet feltétlenül és minden esetben a bizonyitás alól. Ilyen hatálya csak a szóbeli tárgyaláson tett vagy kiküldött vagy a megkeresett biró előtti beismerésnek van; az előkészitő iratban foglalt beismerés csak biróságon kivüli beismerés lehet és az, hogy ilyennek tekinthető-e, és ha igen, milyen bizonyitó ereje van, a biróság szabad mérlegelésének a tárgya. Ezt a javaslat minden félreértés kikerülése végett kifejezetten kimondja.
Habár az előkészitő iratok tartalma a per eldöntésében általánosságban nem döntő, a javaslat mégis megengedi, hogy az elnök már az előkészitő iratok - ideértve a keresetlevelet és a felebbezést is - alapján megtehesse mindazokat az intézkedéseket, a melyek a tárgyalás konczentrálására szükségesek. Megidézhesse a tanukat, személyes megjelenésre a feleket, gondoskodhassék a szemletárgy, az okiratok beszerzéséről és az idegen nyelvü okiratok leforditásáról. Eléri ezzel a javaslat azt, hogy a tárgyalás rendszerint egy határnapon befejezhető lesz, mert nem kell azt a bizonyitás felvétele végett elhalasztani. Megkiméli ez a rendelkezés a biróságot attól a munkától, a mely az előző tárgyalásnak elhalasztásával egybe van kötve. A mai felebbezési sommás eljrás nagyon érzi ilyen rendelkezésnek hiányát. Megtörténhetik ugyan elvétve, hogy a bizonyitásfelvételre a tárgyalás fejleményei vagy a tanács álláspontja következtében nem lesz szükség, ez a csekély hátrány azonban a nagy előnyök mellett nem vehető számba. A felesleges megidézés egyébként is csak a tanuk tekintetében lehetne sérelmes, de ezt a sérelmet is elenyészteti a javaslat. A megjelent tanu akkor is megkapja illetményeit, ha nem hallgatják ki (314. §); a félre pedig azért nem sérelmes a tanu felesleges megidézése, mert ez nem hivatalból, hanem csak a félnek (és pedig a felek bármelyikének, tehát a tanura hivatkozó fél ellenfelének is) a kérelmére történik, ha tehát a fél szükségtelenül kérte a tanu megidézését, nem panaszkodhatik jogosan sérelemről a miatt, hogy a szükségtelenül okozott költségben elmarasztalják (430. §).
A harmadik cím hatodik fejezetéhez
Ez a fejezet nemcsak az érdemleges tárgyalásnak, hanem általában a szóbeli tárgyalásnak szabályait is magában foglalja. Főtárgya azonban az érdemleges tárgyalás szabályozása lévén, ettől kapta czimfeliratát.
A per legfontosabb szaka az érdemleges szóbeli térgyalás, a mely a felek kérelmeinek előadásával kezdődik, a mire közvetlen egymásutánban a tényállás tisztázása és a bizonyitékok felvétele következik.
A tárgyalás a javaslat szerint egységes egész. A felek tényállitásaikat és bizonyitékait akár egymással összekötve, akár külön, a tárgyalás bármely szakában annak berekesztéséig előadhatják. Az eshetőségi elvet - az elv közönséges értelmében, a törvényes praeclusio hatályával - a javaslat elejti.
Az irásbeli perben az eshetőségi elv keresztülvitele, bármily hátrányos is az az anyagi igazságra, szükséges. Ha az irásbeli perben a periratok száma és a tényállitások és bizonyitékok előadásának ideje nem határoztatnék meg, akkor a per a végtelenségbe nyulna.
A szóbeli pernek azonban nincs szüksége az eshetőségi elvre. Ezért a szóbeliségen nyugvó római és franczia per mit sem az eshetőségi elvről, sem annak a bizonyitékok előlegezésére való kiterjesztéséről. Hiányuk nem adott okot panaszokra. Midőn pedig a szóbeliség előnyeinek felismerésével a franczia per a reform-törekvések alapjává vált, az eshetőségi elv mindinkább elvesztette a talajt. Bármennyire ragaszkodtak is hozzá egyes német jogászok, a német birodalmi perrendtartás elejtette. Azon támadások közt, a melyek ezóta a német birodalmi perrendtartás ellen irányultak, egyik sem vonatkozik erre a pontra. Nincs meg az eshetőségi elv az uj osztrák perrendtartásban sem.
A javaslat az eshetőségi elv elejtésével és a szóbeli tárgyalás egységének megállapitásával a lehető legszabadabb mozgást biztositja a feleknek. Megengedi nekik, hogy tényállitásaikat, nyilatkozataikat és bizonyitékaikat a tárgyalás bezárásáig bármikor felhozzák (221. §). Sőt e tekintetben nem áll meg a javaslat az elsőbirósági eljárásnál, hanem megengedi, hogy a felek még a felebbezési biróság előtt is uj tényállitásokat, nyilatkozatokat és bizonyitékokat hozzanak fel (498. §).
E mellett azonban gondoskodik a javaslat arról is, hogy az eljárásnak késleltetését megakadályozza és hogy az anyag felosztásával a tárgyalás áttekinthetőségét és ezzel a szóbeliséget is biztositsa.
A késleltetést a javaslat az utólagos előadással okozott költségben való marasztalással és az utólagos előadásoknak esetleges figyelmen kivül hagyásával igyekszik megakadályozni. A fél, a ki előterjesztései által, a melyeket a biróság meggyőződése szerint korában érvényesithetett volna, a tárgyalás elhalasztására okot ad, az ebből eredő költségben még akkor is elmarasztalandó, ha a perben nyertes (221. §). A biróság a félnek oly utólagos előadásait és utólagosan ajánlott bizonyitékait, a melyek figyelembevétele a tárgyalás elhalasztását tenné szükségessé, az ellenfél inditványára figyelmen kivül hagyhatja, ha arról győződik meg, hogy a fél előadásait az ügy elintézésének késleltetése végett halogatta (222. §). Hozzájárul ehhez az, hogy a biróság, mihelyt a per érdemét végeldöntésre alkalmasnak találja, a tárgyalást bezárja és itéletet hoz (387. §). A fél tehát, aki idejekorán nem teszi meg előterjesztéseit, annak a veszélynek is kiteszi magát, hogy a biróság bezárja a tárgyalást, mielőtt előterjesztéseit megtette. A javaslat ilykép más uton eléri mindazokat az előnyöket, a melyeket az eshetőség elvének keresztülvitele nyujthatnak, anélkül, hogy ennek a hátrányaival megrontaná az eljárást.
Azt a czélt, hogy a tárgyalás anyaga ne bonyolódjék össze,már a perfelvételi tárgyalásnak az érdemleges tárgyalástól elkülönitése előmozditja. A javaslat ezenkivül a tárgyalás anyagának megosztása és az áttekinthetőség biztositási végett a biróságot tág intézkedési joggal is felruházza. A biróság elrendelheti, hogy az egy keresetben érvényesitett több követelés elkülönitve kerüljön tárgyalá alá; a biróság továbbá a tárgyalást első sorban a megosztható követelésnek egy részére, vagy a követelésnek előkérdésére, a követelés megállapitására vagy megerőtlenitésére szolgáló vitapontok közül egyre vagy többre szorithatja (232. §). Ha több követelés közül, a melyek egy keresetben vannak érvényesitve, csupán egyik alkalmas a végeldöntésre, továbbá ha a kereseti követelésnek csupán egy része alkalmas a végeldöntésre, a biróság részitéletet hozhat; a felperes kérelmére részitéletet hozhat a biróság akkor is, ha az alperes beszámitási kifogásként oly ellenkövetelést érvényesit, mely a kereseti követeléssel összefüggésben nincsen és az ellenkövetelés eldöntése a tárgyalás elhalasztását tenné szükségessé, itéletét a kereseti követelésre szorithatja; és végül a biróság a követelésnek alapja és mennyisége szerint elkülönithető vitáknál az alap fennállását közbenszóló itélettel előzetesen megállapithatja (388-391. §-ok).
A per anyagának ily megosztása lehetségessé teszi, hogy a biróság a tárgyalás után nyomban vagy rövid idővel utánna meghozza annak eredménye fölött a határozatot, ami a szóbeliségnek elsőrendü követelménye.
A szóbeli tárgyalásnak a javaslatban foglalt berendezése lényegileg az 1893:XVIII. törvénycikkből van átvéve és czélszerüségét a sommás eljárással tett tapasztalatok kétségtelenül igazolják.
A tárgyalás rendjének és méltóságának a fenntartását a javaslat az elnökre bizza. Az elnöknek a 209. §-ban erre nézve meghatározott jogköre megegyezik a bűnvádi perrendtartás 296. §-ában foglalt hasonló szabályokkal és lényegileg az 1868:LIV. tc. 105. §-ával is. Az elnöknek a 210. § sulyosabb rendzavarás esetében a pénzbüntetés kiszabásának jogát általánosságban, tudniillik a felekre, képviselőikre, a tanukra és a szakértőkre nézve is megadja, ellenben a kiutasitás, illetőleg a kinevezés jogát a 211. § a tárgyalásokban résztvevő személyekre nézve a biróságnak tartja fenn.
Minthogy az, a ki helytelen viselkedésével okot adott a kiutasitásra, a jelen nem létel következményeit éppen ugy viselni köteles, mint az, a kinek előadó képessége, illetőleg a ki nem jelent meg, ezért indokolt ilyen esetben a félre vagy képviselőjére a 111. §, a tanukra a 303. §, a szakértőkre pedig a 357. § szabályainak és ezek között a költségben marasztalásnak az alkalmazása. A letartóztatás jogával azonban, nem tekintve a büntetendő cselekmény miatt latartóztatást (215. §), a javaslat sem az elnököt, sem a biróságot nem ruházza fel és a bűnvádi perrendtartásnak ezt a megállapitó szabályát (292. § utolsó bek.) nem veszi át. A pénzbüntetés és végső esetben az eltávolitás polgári ügyekben a rend fenntartására elegendő; a czélt, tudniillik a rendzavarás megszüntetését az eltávolitással mindig el lehet érni, megtorlásul - ha nem a büntető törvényekbe ütközö cselekményről van szó - az elzárás tulszigoru lenne. A 209-211. §-ok szabályai alól a katonai büntető biróságnak alávetett személyek kivételére nézve a javaslat a bűnvádi perrendtartás 198. §-ával megegyező rendelkezést tartalmaz. Az ügyvédi hivatásra tekintettel a javaslat megegyezően a bűnvádi perrendtartás 299. §-ával, az ügyben eljáró ügyvéd ellen a kiutasitásnak és az elzárásra átváltoztatandó pénzbüntetésnek az alkalmazását kizárja. Sulyosabb rendzavarás esetében is elegendőnek mutatkozik a birság kiszabása a szükség esetében a tárgyalásnak a rendzavaró ügyvéd költségére elhalasztása. A birságot a 210. §-al ellentétben nem az elnök, hanem a biróság szabja ki. Ez a kivétel azonban csak arra az ügyvédre áll fenn, a ki a tárgyalásban, mint fél vagy meghatalmazott részt vesz, ellenben pl. a hallgatóságnak rendetlenkedő ügyvédekre ez a kivétel nem nyer alkalmazást. A 213. § utolsó bekezdésének megokolásául az szolgál, hogy az ott idézett 96. § harmadik bekezdésében emlitett személyek részint saját ügyükben, részint mint a fél hozzátartozói járnak el.
A 218. § teljesen megegyezik az 1893:XVIII. tc. 24. §-ával. A kikiáltás (felhivás) sorrendjére nézve a tárgyalási naplóba bevezetés egymásutánja irányadó. Nem rendelkezik azonban a javaslat az ügyek tárgyalásának sorrendjéről. Magától érthető, hogy a tárgyalás rendszerint a felhivás sorrendjében lesz megtartva; de ezt kötelező szabályul kimondani azért nem helyes, mert előfordulhatnak olyan körülmények, a melyek miatt a sorrendtől czélszerü eltérni. Ide tartozik nemcsak az az eset, midőn a biróság a 233. § értelmében több tárgyalás egyesitését látja szükségesnek, hanem az a mindennapos eset is, a midőn bonyolódottabb és hosszas tárgyalást igénylő ügy, egyszerü, néhány szóval elintézhető ügyeket előzne meg. Lehet, hogy a sorban következő ügyek között olyanok is vannak, a melyekben a felek halasztani vagy egyezkedni akarnak, vagy a melyekben a felek egyike meg nem jelent. Az ily ügyeket a bonyolódottabb ügy miatt esetleg következő határnapra utasitani nem volna czélszerü és méltányos.
A 219. § mondja ki a javaslatnak a harmadik czim bevezetésében kifejtett azt az alapelvét és sarktételét, hogy a tárgyalás szóbeli. A szóbeliséget azzal biztositja a javaslat, hogy a szóbeli előadás helyett az iratok tartalmára hivatkozást megtiltja (1893:XVIII. tc. 25. §) s iratok felolvasását csak ott engedi meg, ahol a törvény rendeli, pl. a megváltoztatott kereset (178. § 4. bek.), az ellenkérelem (185. §) előadására nézve, vagy a hol pl. valamely okiratban a szószerinti tartalom az irányadó.
A szóbeli tárgyalás egységes egész, a mely nem szám szerint meghatározott alakszerü perbeszédek keretében mozog, hanem addig folytatandó, mig az ügy végeldöntésre alkalmas. A szóbeliség egyik főelőnye, hogy nem szorul az eshetőségi elvre és megszabaditja az igazságszolgáltatást attól a formalizmustól, a mely ezzel az elvvel együtt jár. Az eshetőségi elvet, a mely különben sommás eljárásunknak eddig sem volt szabálya és a melyen a birói gyakorlat a rendes perekben is sokat tágitott, tagadja meg a 221. §. A javaslat azonban az 1893:XVIII. tc. 32. és 34. §-ával megegyezően gondoskodik arról is, hogy a huzavonának elejét vegye. Erre a czélra rendszerint elegendő az a szabály, hogy a késedelmes előadásból eredő költség a késedelmes felet terheli. Ehhez járul a 387. §-nak az a szabálya, hogy a biróság, mihelyt az ügy végeldöntésre alkalmas, itéletet hoz. Szándékos halogatás esetében a biróság továbbá a késedelmes előadást figyelmen kivül hagyhatja (222. §). A »határozat« a 221. §-ban mint a javaslatban mindenütt, nemcsak itéletet, hanem végzést is jelent. Szükséges itt is ezt a kifejezést használni, mert az elintézés nem mindig itélettel, hanem pl. járásbirósági eljárásban a pergátló kifogás elvetése, igazolási kérdés tárgyalása esetében, végzéssel történik. Olyan értelmezést, a mely szerint »határozat« alatt itt a bizonyitásfelvételt rendelő végzés is lenne érthető, nemcsak az egész javaslat rendszere, hanem a 221. § szövege, mely a kérdés »elintézéséről« szól, kizár. Nem fordul elő ilyen téves értelmezés a sommás eljárás gyakorlatában sem, a melynek 32. §-a ugyanezt a rendelkezést tartalmazza. A 222. § abban tér el az 1893:XVIII. tc. 33. §-ától, hogy az elkésett előadás mellőzését nem az ellenfél kérelmétől teszi függővé. Az ellenfél, ha ügyvédek állanak egymássak szemben, esetleg feszélyezve lehet ilyen kérelemnek az előterjesztésében és igy a kétségtelenül helyes és közérdekü szabály sok esetben illuzóriussá válnék. A 221. §-nak az 1893:XVIII. tc. 32. §-ával megegyező az a rendelkezése, mely szerint a költség kérdésében hivatalból kell intézkedni, a 424. §-ban elfoglalt álláspont következménye.
A 223. § lényegileg megegyezik az 1893:XVIII. tc. 34. §-ával. Eltér ettől abban, hogy első bekezdésében a hibáknak »alaki« hibák gyanánt megjelölését elejti, továbbá, hogy az eredmenyre nem vezető felszólalásnak jegyzőkönyvbe vetelét elrendeli. Nemcsak a cselekménynem szorosan vett alaki hibáira nézve áll be a praeclusio, hanem más hibákra is, mint pl. az elkésésre, a cselekmény helyére nézve: a fősuly mindenesetre a szabálytalanságon és nem az alakiságon fekszik. A harmadik bekezdés szabályának felvétele bizonyitékot biztosit a félnek a tekintetben, hogy a szabálytalanságot idejekorán kifogásolta.
A 224. § utolsó bekezdésében mellőzi a javaslat azt a rendelkezést, hogy az elnök valamely intézkedése ellen a biróság tagja is tehessen kifogást. A biróság tagjaiban fennálló nézeteltérést nem szabad nyilt ülésben vagy a közönség jelenlétében kifejezésre juttatni. Mindig csorbitja ez a biróság tekintélyét. A javaslat természetesen nem zárja el a biróság tagjait attól, hogy az elnök intézkedését a tárgyalás berekesztése után a zárt ülésben szóvá tegyék és hogy a tanács határozata alapján a hibás elnöki intézkedés az ujból megnyitandó tárgyaláson orvosoltassék. A felek érdekét különben eléggé megóvja az, hogy felszólalhatnak. Az intézkedés alatt itt nem lehet az elnöknek a rend fentartására irányuló intézkedéseit (209-215. §) érteni, mert ezek ellen, a mennyiben a 220. § megengedi, felfolyamodásnak van helye, ezt a szöveg világosan ki is fejezi. Az utolsó bekezdésében emlitett intézkedés pl. a szóelvonásra, a tárgyalás berekesztésére vonatkozik. - (I. b.) A második sorban előforduló »világositsák fel« szavak helyébe »magyarázzák meg« szavakat tette a bizottság.
Hogy a biróság a tényállás felderitése végett tanuk kihallgatását, okirat felmutatását, szemle tartását és szakértők meghallgatását mennyiben rendelheti el, a javaslat czélszerübbnek találja a IX-XII. fejezetekben szabályozni, mivel ezek nemcsak a tényállás felderitése, hanem bizonyitás czéljából is hivatalból elrendelhetők.
A 230. § első bekezdése nem zárja ki, hogy a tolmács tisztét a biróságnak az ügyben nem biráskodó valamelyik tagja végezze. Ez a czélszerü eljárás ma is gyakorlatban van.
A 231. § második bekezdése megengedi, hogy a feleket egyezségi kisérletre kiküldött, vagy megkeresett biró elé lehessen utasitani. Az utóbbi különösen akkor lesz czélszerü, ha a felek nem laknak a perbiróság területén. Minthogy a kiküldött vagy a megkeresett biró előtti egyezségi kisérlet a tárgyalás elhalasztásával jár, a javaslat szerint ennek csak a felek közös kérelmére van helye.
Kivételt állapit meg a 234. § intézkedése alól a 235. §, a mennyiben ennek a §-nak esetében nem belátása szerint határoz a felfüggesztés kérdésében a biróság, hanem az eljárást felfüggeszteni köteles. A házasság érvényessége vagy érvénytelensége felett a házasság megszünése előtt, az erre rendelt külön eljárásban hozott határozat a kérdést mindenkivel szemben jogerősen eldönti. (1894:XXX. tc. 50. §) Ugyanezen szempont alá esik a házasság létezésének vagy nem létezésének és a gyermek törvényességének kérdése is. Ezért vette fel a javaslat azt a rendelkezést, hogy abban az esetben, ha a per eldöntése az emlitett körülményektől fögg, a biróság a tárgyalást felfüggeszteni köteles annak a pernek a jogerős eldöntéséig, a mely ezek iránt a kérdések iránt folyamatban van. A felfüggesztésnek azonban csak akkor lehet helye, ha a per már folyamatban van, mert a polgári per nemcsak a házasfelek, hanem más személyek között is folyhatik, de a házasfeleknek sem lehet a házassági per meginditását - a második bekezdés esetének kivételével - meghagyni. Minthogy a házasság megszünése előtt a házasság semmissége felől csak az erre rendelt külön eljárásban lehet határozni és minthogy a semmiségi őert bárki, a kinek a házasság semmisségétől jogi érdeke függ - tehát a perben álló fél is - megindithatja, a 235. § második bekezdése a házasság semmissége tekintetében még tovább megy és a tárgyalás felfüggesztése mellett a semmisségi per meginditására határidő tüzését rendeli el. Magától érthető, hogy a felfüggesztésnek és határidő kitüzésének csak akkor lesz helye, ha a házasság semmisségére nézve a perben elegendő adatot szolgáltattak, ugy, hogy a biróság meggyőződése szerint a semmisség megállapithatónak mutatkozik. Minthogy a felfüggesztés vagy a felfüggesztés megszüntetése iránti kérelem megtagadása a per befejezésének késleltetésével jár és ha kellő ok nélkül történik, a felek sérelmére válhatik, e határozatok ellen a 236. § felfolyamodást enged; a 232-235. §-ok alapján hozott többi égzés ellen azonban az 549. § általános rendelkezésénél fogva felfolyamodásnak nincs helye. De miután a javaslat tág jogkört biztosit a biróságnak az elkülönités, egyesités és felfüggesztés tárgyában, ebből folyólag felkell a biróságot jogositani arra is, hogy e tárgyban hozott határozatát hivatalból is megszüntethesse. Korrektivuma ez azoknak a bajoknak, a melyek ezekből a rendelkezésekből netán származhatnak. Magától értetődik, hogy a perek egyesitése vagy a tárgyalás felfüggesztésének megszüntetése következtében idézés válik szükségessé, a biróság hivatalból idéz.
A közös megegyezéssel való halasztások fentartása mellett illuzóriusok maradnak a javaslatnak mindazok a rendelkezései, melyekkel a tárgyalás konczentraczióját, az ügyeknek egy határnapon befejezését igyekszik biztositani. Nem kisebb az a hátrány sem, a mely a halasztásokból a felekre származik. Nemcsak évekig huzódhatik el a perük, hanem a sok megjelenéssel járó költség is méltánytalanul sujtja őket. Gyakori az az eset, hogy a biró a peres felek személyes sürgetéseivel - a meghatalmazottak kölcsönös halasztásai miatt - kötött kezekkel áll szemben. A közös megegyezéssel való halasztásokat az osztrák perrendtartás (144. s következő §-ok) sem engedi meg. Ezeken a bajokon csak akkép segithetünk, ha a kölcsönös beleegyezéssel történő halasztásokat eltiltjuk és ha a tárgyalás elhalasztására a felek puszta akaratát nem tekintjük elegendőnek, hanem halasztást csak fontos okból engedünk. A javaslat azt, hogy mi tekinthető fontos oknak, közelebbről nem határozza meg, hanem annak megitélését a biróságra bizza. A javaslat nem kiván elhárithatatlan akadályt és ehhez képest elég tág tért enged arra, hogy a biróság a fenforgó körülményeket méltányosan mérlegelhesse. Gátat szab a javaslat a hivatalból való halasztásoknak és elnapolásoknak is a 241. § szabályával, a melynek szigoruan érvényt szerezni a felügyeleti hatóságoknak a feladata. Hogy az elnapolás vagy a halasztás kérdésében hozott határozat ellen fellebbvitelnek nincs helye, az az 549. § általános szabályából nyilvánvaló.
Azokból az indokokból, a melyek a 497. §-nál nyernek tüzetes kifejtést, a javaslat a felek részéről való eladást kivánja meg, fenmaradván az elnök részére az előadás kiigazitásának kötelessége. A birói előadás ebben az esetben azért sem czélszerü, mert az csak az iratok tartalmára szoritkozhatnék és igy sohasem lehetne teljes.
A szóbeliség azt hozza magával, hogy az itélet a pernek csak azon az anyagán alapuljon, a mit a biróság előtt szóval adtak elő, de másrészről ugy a szóbeliség, mint a felek jogi érdeke azt is megkivánja, hogy itéletének meghozatalakor mindazt figyelembe vegye a biróság, a mit előtte szóval előadtak. Ezért a tárgyalásnak esetleges halasztások esetében előálló széttagoltságára s a fellebbvitelre tekintettel, kivánatos lehet, hogy a pernek szóbeli anyaga és a tárgyalás döntő sulyu mozzanatai megállapittassanak. Erre nyujt módot a javaslat, midőn a 245. §-ában megadja az elnöknek és a feleknek a lehetőséget arra, hogy a minek jegyzőkönyvi megállapitására sulyt helyeznek, azt megrögzithessék. A 245. § első bekezdése szerint jogában áll a félnek erre a czélra iratot mellékelni a jegyzőkönyvhöz, de csak a tárgyalás folyamán. Nehogy azonban e czimen periratokat csatoljanak, megszabja a törvény, hogy csak kérelmeket, tényállitásokat és ténybeli nyilatkozatokat és ezekből is csak olyanokat szabad ekképen megállapitani, melyek az előkészitő iratokban nincsenek meg, vagy azoktól eltérnek. Kötelessége a biróságnak, első sorban az elnöknek, szigoruan ellenőrizni, hogy az irat ezen a határon tul ne menjen és a mennyiben az irat nem megfelelő, azt visszautasitani; viszont azonban a megfelelő irat csatolását az elnök nem tagadhatja meg. Az 1893:XVIII. tc. 160. §-ának utolsó bekezdésétől eltér a javaslat 245. §-ának második bekezdése annyiban, a mennyiben eszerint az elnök nemcsak a nyilatkozatokat, hanem azt is, hogy a fél valamely nyilatkozatot felszólitás ellenére elmulasztott, valamint a kérelmeket is nemcsak kérelemre, hanem hivatalból is jegyzőkönyvbe vétetheti.
A sommás eljárásban szerzett tapasztalatok szükségessé teszik azt a módositást és felvétele iránt a javaslat előkészitése közben több oldalról merült fel óhaj. Az elnök a tárgyalás vezetésével lévén elfoglalva, feljegyzéseket alig tehet, az emlékezet és a magánfeljegyzések nem is teljesen megbizhatók mindig. Az itélet szerkesztésére néha napok mulva kerül a sor; a fellebbviteli biróság előtt is vita támadhat a felől, hogy a fél az itéletbe foglalt nyilatkozat, például beismerést megtette-e vagy nem, vagy megnevezett-e bizonyitékot.
Némely fellebbezési biróság ma is felvétet ilyen előadásokat a jegyzőkönyvbe. A tárgyalás menetét ez nem akasztja meg; gyakran a jegyzőkönyvbe közvetlen felvétel gyorsabban és könnyebben megy, mintha a félnek kellene iratot mellékelni, a mi esetleg a tárgyalás bizonyos megszakitásával járna. Itt különben is csak rövid pár szóból álló nyilatkozatokról, kérelmekről van szó. Az 1893:XVIII. tc. 161. §-ának azt a szabályát, hogy az elnök kötelezőleg elrendelheti a kérelmek irásban benyujtását, nem tartja fenn a javaslat. Egyes kérelmeknek irásban csatolását, mint a keresetnek, az ellenkérelemnek, a felebbezési kérelemnek és ellenkérelemnek irásban benyujtását már a törvény elrendeli, egyéb kérelmeket az elnök jegyzőkönyvbe vétethet, vagy a fél foglalhat irásba, ha nem bizik meg abban, hogy azok a biróság figyelmét nem kerülik el. A 245. § harmadik bekezdésének rendelkezése a későbbi tárgyalásoknak és különösen a fellebbviteli biróságok eljárásának nyujtja biztos alapját, amai sommás eljárásban sokszor érzett hiányt pótol és az első bekezdés rendelkezésének szükségképi következménye. Munkát ez a biróságnak alig ad, mert az elnök mindig és a birák is legtöbbször ismerni fogják az előkészitő iratok tartalmát és a megállapitás csak annak a felemlitésére szoritkozik, hogy ez a tartalom változatlanul, vagy az irattal vagy a második bekezdés értelmében megállapitott módositásokkal adatott elő.
A jegyzőkönyv legfőbb czélja az, hogy a szóbeli tárgyalásra előirt alakszerüségek megtartását igazolja. Ennek megfelel a 249. §, mely szerint a tárgyalás alakszerüségei csakis a jegyzőkönyvvel bizonyithatók. Ha megengedtetnék, hogy ez a bizonyitás más módon is történhessék, ez különösen a felülvizsgálatot nagyon megnehezitené.
A 250. §-nak az a szabálya, mely szerint a jegyzőkönyv tartalmát hivatalból kell figyelembe venni, azt jelenti, hogy a jegyzőkönyvben foglaltak akkor is figyelembe veendők, ha a felek azokra nem is hivatkoztak. Fontos ez különösen a folytatólagos tárgyalásokon (242. §) és a fellebbviteli eljárásban (497., 534. §-ok).
A javaslat e fejezetében foglalt szabályok nemcsak az érdemleges tárgyalásra vonatkoznak és csak azért vannak itt csoportositva, mert e helyen összefüggően adhatók elő. Ezeknek a szabályok legnagyobb része, különösen a nyilvánosságra, az ülés rendjére, a tárgyalás vezetésére és a jegyzőkönyvre vonatkozó rendelkezések másnemü tárgyalásokra, például a perfelvételi, az igazolás kérdésében stb. tartott tárgyalásra is alkalmazandók.
A javaslat egyes esetekben, például a 65., 122., 238. § eseteiben az ellenfél meghallgatását sem kivánja meg feltétlenül, hanem a biróságra, illetőleg az elnökre bizza annak megitélését, hogy a meghallgatás szükséges-e és nem jár-e czélt meghiusitó késedelemmel. Ha mindazonáltal ily esetekben az ellenfél meghallgattatik, ez szintén a fenti módon történik.
A harmadik cím hetedik fejezetéhez
Már a harmadik czim bevezetésében meg volt emlitve, hogy bizonyos bonyolódott ügyekben a szóbeli tárgyalásoknak iratokkal való előkészitése nem mutatkozik elegendőnek. Ily ügyek különösen a számadási, vagyonelkülönitési és hasonló perek, a melyekben a vitás tételek nagy száma tüzetesebb előkészitést tehet szükségessé. Ezeknek a szóbeli tárgyaláson, az itélő tanács előtt való tisztázása némely esetben felette hosszadalmas volna és időpazarlással járna. Ennek elkerülése végett engedi meg a javaslat, hogy ilyen ügyekben a biróság, ha czélszerünek látja, kiküldött biró előtti tárgyalást rendelhessen, a ki az ügyet a járásbirósági eljárás szabályai szerint tárgyalja, a vitás és nem vitás tételeket, valamint a felek által a vitás tételekre nézve felhozott tényállitásokat, nyilatkozatokat és bizonyitékokat kötelező hatállyal mgállapitja és egész eljárásáról tüzetes jegyzőkönyvet vesz fel. Minthogy a járásbirósági eljárás egyesbirói eljárás, ebben az előkészitő eljárás e fejezet szabályai szerint nem lenne indokolt. A társasbiróságban rejlő nehézségek itt nem fordulnak elő, az egyes biró ép ugy tisztázhatja az ügyet, mint a törvényszéki eljárásban a kiküldött biró. A javaslat szerint a biróság ezt az előkészitő eljárást csak az érdemleges tárgyalás megkezdése után rendelheti el, mert csak akkor derül ki, hogy erre a hosszadalmasabb eljárásra valóban szükség van-e. Lehetséges, hogy a biróság a szóbeli tárgyalás alapján a lebonyolodóttabbnak igérkező ügyet, a számadási viszony fenn nem állása, elévülés vagy más ok alapján eldöntheti a nélkül, hogy az egyes tételek vizsgálatába kellene bocsátkoznia. Az előkészitést akár a felek kérelmére, akár hivatalból is le lehet rendelni. A birót a tanács tagjai közül kell kiküldeni, mert a tárgyalásban már részt vett biró az ügyet ismervén, a tárgyalást a tanács intentióinak megfelelően legczélszerübben vezetheti. Az előkészitő eljárást rendelő vagy megtagadó határozat ellen az 549. § általános rendelkezése értelmében felfolyamodásnak nincs helye.
Akiküldött biró addig folytatja a tárgyalást, a mig az egész jogvita vagy külön eldöntésre alkalmas valamely vita, például utólag érvényesithető pergátló körülmény tisztázva nincs annyira, hogy a perbiróság bizonyitást rendelhet vagy határozatot hozhat. Hogy egyes követelés tisztába hozatala még nem elegendő arra, hogy a kiküldött biró eljárását bezárja, az magától értetődik. A kiküldött biró nem döntheti el, hogy az a követelés részitelettel is elintézhető. Külön eldöntésre alkalmas vita alatt a javaslat oly vitát ért, a mely az egész ügyre kihalt. A kiküldött biró előtti eljárás nem nyilvános, a mi a 206. §-ból következik.
Mivel az előkészitő tárgyalás azt a célt, hogy a szóbeli eljárásnak az alapja legyen, csak akkor érheti el teljesen, ha minden támadás és védelem, minden tényállitás és bizonyiték, egyáltalában mindaz a ténybeli adat, a mi a birói döntésnél számbavehető, már a kiküldöttnél előadatik, ennek az eljárásnak szükségképeni feltétele az a szabály, hogy az a fél, a ki előadását kellő időben megtenni elmulasztotta, mulaszátást sem az előkészitő eljárásban (259. §), sem rendszerint a szóbeli tárgyaláson (261. §) nem pótolhatja. Az elmulasztott előadások rendszerint a szóbeli tárgyaláson (261. §) sem pótolhatók és pedig még akkor sem, ha az ellenfél ebbe beleegyeznék. Az ellenkező szabályozás az előkészitő eljárás czéljával ellenkeznék. Mindez természetesen nem zárja ki a rendelkező cselekmények (elismerés, lemondás stb.) hatályát. Az elmulasztott előadások egyébként a fellebbezési eljárásban pótolhatók; a praeclusio csak arra a folyamodási szakra terjed ki, a melyben a mulasztás történt. Ha a fél meg nem jelent fél irányában a mulasztás következményeit nem kivánja igénybe venni, ugy segithet rajta, hogy nem tárgyal, hanem vagy halasztást kér, vagy szünetelteti az ügyet. Bizonyitás-felvételt az előkészitő eljárásra nem utal a javaslat. Fontos érdekek füződnek ahhoz hogy a bizonyitást az itélő-tanács vegye fel. A kiküldött biró előtti határnap elmulasztása miatt igazolásnak azért nincs helye, mert a fél a perbiróság előtt a szóbeli tárgyaláson pótolhatja a kiküldött biró előtt elő nem adott tényállitásokat, bizonyitékokat és nyilatkozatokat, ha valószinüvé teszi, hogy a határnapon hibáján kivül nem jelenhetett meg, vagy azokat hibáján kivül nem adhatta elő.
A javaslat eltérően az ujabb külföldi törvényhozásoktól, de megegyezően az 1868:LIV. tc. 152. §-ával, a bizonyitási teherről is rendelkezik. Ez két szempontból szükséges. Először is szükséges annak a téves nézetnek az elosztására, mintha az u. n. szabad bizonyitási teher szabályaira is kiterjedne. A bizonyitási teher szabályai végeredményükben azt határozzák mig, hogy a biró az anyagi jog értelmében minő feltételek mellett mondhat ki valamely jogot létezőnek vagy nem létezőnek. Ezekhez a biró kötve van; eltörlésük annyi volna, mint a birónak felhatalmazást adni arra, hogy a magánjog szabályait figyelmen kivül hagyhassa. Szükséges a bizonyitási teher törvényes szabályozása azért is, mert a nézetek az elméletben nagyon eltérően, a birónak tehát e tekintetben legalább vezérelvet kell adni. Azelterjedt elméleti tanok közül különösen kettő az, a mely téves irányba terelheti a bizonyitást. Az egyik szerint csak az állitó tétel bizonyitandó, a tagadó tétel bizonyitásra nem szorul. Ez a tan azért helytelen, mert az állitó és a tagadó tétel gyakran csak alakjában, de nem lényegtelen különbözik egymástól.
Ugyanazt a tételt sok esetben ép ugy lehet állitó, mint tagadó alakban kifejezni, már pedig a fél azzal, hogy egy tételt mily alakban fejez ki, nem döntheti el a bizonyitási teher kérdését. Egy másik tan szerint a bizonyitás azt terheli, a ki ellen a vélelem szól. Csakhogy e mellett nem lehetséges egységes elv, mert az, hogy mi mellett szól a vélelem, minden esetben külön-külön csak a biró belátása határozhatná meg, a mi mellett a bizonyitási teher megoszlása a biró önkényére volna hagyva. Ott, a hol e tan hivei szabályokat állitanak fel, nem annyira a vélelemre alapitják a bizonyitási terhet, mint inkább a biznyitási teher szabályait vélelmek alakjában fejezik ki. A javaslat, hogy mindezeknek a vitáknak elejét vegye, világosan megállapitja a bizonyitási teher szabályát nagyjában ugy, a mint azt már az 1868:LIV. tc. 152. §-a kimondja. Mindegyik fél köteles azokat a tényeket bizonyitani, melyekre támadását vagy ellentámadását alapitja. Ehhez képest a jogot megalapitó tényeket annak kell bizonyitani, ki a jogot érvényesiteni akarja, legyen az akár felperes, akár alperes és tekintet nélkül arra, hogy a tényt állitás vagy tagadás alakjában adja elő. Ellenben annak, a ki a jog érvényesitését ellenzi, azokat a tényeket kell bizonyitani, melyek a jog létrejöttét vagy érvényesithetését kizárják vagy a jogot megszüntetik.
A törvényes bizonyitási rendszer elejtésében és a bizonyitékok szabad mérlegelésénk elfogadásában a javaslat szintén követi a sommás eljárásról szóló 1893:XVIII. törvénycikkel, midőn 270. §-ában kimondja, hogy a biróság valamely tényállitás valóságát, vagy valótlanságát a tárgyalás és bizonyitás egész tartamának szorgos méltatása alapján itéli meg. A bizonyitékok szabad mérlegelését a javaslat a sommás eljárásról szóló törvénynyel megegyezőleg két irányban korlátozza: 1. meghatározza a közokiratok és a teljes hitelü magánokiratok (317. §) bizonyitó erejét; 2. fenntartja azokat a törvényes rendelkezéseket. a melyek szerint az okirattal való bizonyitás bizonyos esetekben csak közokirattal történhetik, a melyek tehát csak a magánokiratokat zárják ki a bizonyitási eszközök sorából, mint pl. az 1886:VII. tc. 21. §-a. Különös jogpolitikai indokok ilyen korlátozó rendelkezéseket szükségessé tesznek.
A javaslat szerint ugy a jelenleg érvényben levő ily rendelkezések, mint az esetleg a jövőben ez irányban alkotandó törvényes szabályok kivételt képeznel a bizonyitékok szabad mérlegelésének elve alól. Ennél tovább azonban a javaslat nem megye a szabad mérlegelés korlátozásában. Nem követi e tekintetben a franczia jog példáját, a mely ebben a korlátozásban igen messze megy és tanubizonyiték iránti bizalmatlanságból okiratot kiván minden szerződésnél, melynél az érték 150 frankot felülhalad. Ámbár tagadhatatlan, hogy ily korlátozás sok pernek elejét venné és a pereket egyszerüsitené, ámbár a jogügyletnek okiratba foglalása ezzel gyakoribbá és a jogállapot rendezettebbé válnék: az okiratolás ily nagyfoku kényszere azonban mélyen belenyulna a magánjogokban és az igazság rovására a rosszhiszemüséget védené. A magánjogoknak ilynemü megsemmisitené-e a peres eljárás egyszerüsitése végett nem engedhető meg. Ehhez járul még, hogy kérdéses, vajjon az irni és olvasni tudás annyira el van-e már nálunk terjedve, hogy az okiratok kiállitásának ily foku kényszere keresztülvihető volna. Azok az előnyök, a melyeket az okiratok ugy természetüknél, mint törvényes intézkedéseknél fogva az eljárás és bizonyitás tekintetében nyujtanak, elegendők arra, hogy okiratok kiállitására ösztönözzenek.
A 271. § az 1893:XVIII. tc. 65. §-át tartja fenn és kiterjeszti azt a kár- és elmaradt haszon iránti követelésen kivül alapukra nézve nem vitás vagy bebizonyitott más követelésekre is, ha azok menyisége birói megállapitástól függ. A kártéritési perek sok esetben azért nem vezetnek az anyagi jognak megfelelő eredményre, mert a kár mennyiségének minden momentumát teljesen bebizonyitani nem lehet. Ezt a visszás állapotot a bizonyitékok szabad mérlegelése sem képes orvosolni, hanem meg kell engedni, hogy a biró, ha különben meg van győződve arról, hogy kárt okoztak, annak mennyiségét egészben véve szabadabban állapithassa meg. Ezen az uton jár már a czégbitorlásból eredő kár tekintetében a kereskedelmi törvény 24. §-a. A kártéritési kötelezettséget megalapitó tény megállapitására a birónak adott szabadság természetesen nem terjed ki. Arról, hogy olyan tény történt, a mely az adóst kártéritésre kötelezi, a birónak az általános bizonyitási szabályok szerint kellmeggyőződnie. Hogy e részben félreértésre ne legyen alkalom, a javaslat nem mondja azt ki, hogy a biróság a kár léte felett is szabadon itél. Igaz ugyan, hogy a kár mennyisége bizonyos értelemben a kár létezésétől el nem választható, de ennyiben azután magától érthető is, hogy a kár mennyisége tekintetében adott nagyobb szabadság a kár létezésének megállapitására is kiterjed.
Minthogy a biró a kár mennyiségének megállapitásában mintegy szakértőként jár el, az informácziójára szolgáló eszközök megválasztásában is nagyobb szabadsággal kell őt felruházni. A tudakozódás megengedése gyakran tetemes költségkimélést fog eredményezni. Hogy a biróság a becslő eskü helyébe lépett eskü alatti kihallgatást is felhasználhatja a kár mennyiségének a megállapitásában, ez a 372. §-ból tünik ki. A mi a javaslatban foglalt kiterjesztést illeti, ez részben a mai jogban is fennáll, a mennyiben különösen a tartási kötelesség terjedelmének megállapitása a magánjog értelmében a biróra van bizva. A javaslat a kiterjesztéssel minden kétségnek elejét veszi arra nézve, hogy a 271. §-ban megállapitott szabályok ezekre a követelésekre is alkalmazandók és hogy nevezetesen a biró ezek mennyiségének megállapitása végett is hivatalból bizonyitásfelvételt rendelhet és tudakozódhatik. Elejét veszi továbbá az ebbe a §-ba felvett kiterjesztés annak, hogy a biróság a kár fogalmát nagyon is szüken értelmezve, a §-t kelleténél ritjábban alkalmazza. Magától érthető, hogy a 271. § olyan követelésekre, melyek létrejötte mennyiségüktől el nem választható, mint például kölcsönkövetelésre nem vonatkozik. Ezek a követelések alapjukra nézve sem lehetnek »nem vitás«-ak »vagy bebizonyitott«-ak, ha mennyiségük kétséges.
A 274-278. §-okhoz
A javaslat 274. §-a, 275. §-ának első bekezdése és 276. §-a lényegében megegyezik az 1893:XVIII. tc. 66-68. §-aival. A mint már a hatodik fejezet bevezetésében ki lett fejtve, a javaslat nem tekinti a tárgyalási és bizonyitási szakot a per két mereven elkülönitett szakának és nem fogadja el a bizonyitást rendelő itélet intézményét. Ezzel azonban nem ellenkezik az, hogy abban az esetben, ha a bizonyitás felvétele különös birói intézkedést tesz szükségessé, a biróság a bizonyitás felvételét végzéssel rendelje el. Ha a bizonyitás a tárgyalás elhalasztása nélkül lehetséges, akkor ez a végzés különös szabályozást nem igényel. Ha ellenben a bizonyitás felvételének elrendelése következtében a tárgyalás elhalasztása válik szükségessé, akkor felette czélszerünek mutatkozik (különösen a tüzetes jegyzőkönyvezés hiányában, hogy a biróság végzésében jelölje meg a bizonyitandó tényeket és a bizonyitó eszközöket. Ennek szükségessége akkor, ha a bizonyitást kiküldött vagy megkeresett biró feszi fel, indokolásra nem szorul. Czélszerü azonban ez akkor is, midőn a bizonyitást maga a per birósága veszi fel, mert egyrészről biztositékot nyujt arra a biróság a bizonyitás felvételének elrendelése előtt annak jelentőségét megfontolja, másrészről pedig a bizonyitás felvételében és a tárgyalás folytatásában a biróságnak és a feleknek tájékoztatására szolgál. Attól, hogy a biróság ezzel az ügy eldöntésének praejudikálna, félni nem lehet, mert a 276. § világosan kimondja, hogy a biróság ehhez a végzéshez kötve nincs.
A javaslat 285. §-ának rendelkezése abból következik, hogy a bizonyitásfelvétel és igy az annak eredménye feletti tárgyalás is nem külön elhatárolt része az eljárásnak. Ha a bizonyitásfelvétel nem a perbiróság előtt történt, akkor annak eredményét a felek maguk adják elő a tárgyaláson. Ez nem annyira a szóbeliség elvének tisztántartása végett szükséges, hanem azért, mert a birói előadás a biróságot befolyásolhatja és a tárgyalásba feleslegesen viszi bele a biró felfogása elleni küzdelmet. Minthogy azonban a 250. § értemében a bizonyitásról felvett jegyzőkönyv tartalma hivatalból veendő figyelembe, az elnök a felek előadásának helyességére felügyelni és szükség esetében az iratokat is felolvastatni köteles.
A javaslat a tanukkal való bizonyitást sem az ügy értékére, sem a tanuk számára tekintettel nem korlátozza. A javaslat megkivánja a féltől, hogy a tényeket, a melyeket a tanuval bizonyitani akar, jelölje meg. Erre abból a czélból van szükség, mert a nem döntő körülmények bizonyitására hivatkozott tanuk nem hallgathatók ki. Ily megjelölés nélkül a tanukihallgatás sokszor szükségtelenül elhuzná a pert. A bizonyitandó tények megjelölése a tanukihallgatás czélszerü vezetése végett is szükséges és annak kiküldött vagy megkeresett biró által való felvétele esetében egyenesen nélkülözhetetlen. Az 1868:LIV. tc. 194. §-a szerint a tanu vezeték- és keresztneve, polgári állása és lakása megjelölendő. A javaslat megelégszik azzal, hogy a tanu akkép legyen megnevezve, hogy megidézhető legyen. Ez a czél elérésére elegendő és a felekre nézve könnyebbités. Nem volna czélja annak, hogy a felet hátránnyal sujtsuk azért, mert tanujának, pl. keresztnevét pontosan nem tudja, mikor a tanu megidézése e nélkül sem ütközik akadályba. A javaslat abból indul ki, hogy a tanubizonyiték felvétele, tehát a tanuhoz a szükséges kérdések intézése is a biróság feladata és a feleknek csak inditványozási jogot ad a kérdések feltételére (307. §) Egyébiránt a kérdéseket, a melyek a tanuhoz intézendők lesznek, előre kimeritően nem is lehet megállapitani. Sokszor az egyik kérdésre adott választ tesz egy, másik kérdést szükségessé.
A javaslat 288. §-ának a tanubizonyitás hivatalból elrendelését megengedő rendelkezése megegyezik a franczia jog álláspontjával. A code de procédure civile 254. §-a szerint a biróság mindennemü bizonyitást, a mennyiben a törvény azt nem tiltja meg, hivatalból felvehet, ha az ügydöntő ténykörülményekre vonatkozik.
Ha megengedjük, hogy a biróság hivatalból elrendelhesse okiratok felmutatását, szemle tartását és szakértők meghallgatását, a mit mai perrendtartásunk, a német és az osztrák perrend is megengednek ha megengedjük, hogy a biróság hivatalból rendelhesse el a fél eskü alatti kihallgatását (1893:XVIII. tc. 95. §), akkor nincs ok arra, hogy a biróságnak ezt a jogát a tanukihallgatás tekintetében korlátoljuk. Az ez ellen felhozott indokok, hogy a tanu létezése csak véletlenségből vagy kutatás alapján juthat a birónak tudomására: nem alapos és csak ugy elmondható a többi bizonyitó eszközről. A biró a pernek előtte fekvő adataiból is szerezhet tudomást arról, hogy vannak oly egyének, a kiktől a vitás ténykörülmény bizonyitása és különösen a tényállás felderitése várható, a kikre azonban esetleg az egyig fél sem hivatkozik. Lehetséges oly eset is, hogy a bizonyitó fél azt hiszi, hogy a biró meggyőződésére elég bizonyitékokat szolgáltatott, holott a biró az ügy teljes tisztábahozatala végett a per adataiban megjelölt tanuk kihallgatását is szükségesnek tartja még. Sokszor előfordul, hogy a felek oly tényt is elküvel akarnak bizonyitani, a melyre nézve kétségtelen a per adatai szerint, hogy az tanuval is bizonyitható lenne. Megtörténik pl., hogy a felek vonakodnak a szerződést előttemező tanuk kihallgatását kérni a szerződéskötés körülményeire s e legközvetlenebb bizonyiték helyett az esküt erőszakolják. A javaslat azonban világos kifejezést ad annak is, hogy a biróságnak ez a joga nem válhatik nyomozássá. Ha a per adataiból nem tünik ki, hogy a döntő ténykörülményről tudomással biró tanuk vannak, ez iránt a biró kutatásokat nem végezhet. Ez ellenkeznék a polgári per természetével. Kétség kikerülése végett megjelöli a javaslat azt is, hogy mit kell a per adatai alatt érteni és idesorozza az előkészitő iratokat is, habár azok tartama nem szoros értelemben vett peranyag.
A javaslatnak általános, a közvetlenségből folyó szabálya az, hogy a bizonyitást és igy a tanuk kihallgatást is a perbiróság a szóbeli tárgyalás folyamán veszi fel, a mint az a harmadik czim bevezetésében ki lett fejtve. Bizonyos esetekben azonban a tanunak az itélőbiróság által kihallgatása oly nehézségekbe ütközik, hogy az általános elvtől el kell térni. A javaslat 289. §-a felsorolja ezeket az eltéréseket. Azokon a 290. § esetein kivül más esetekben nem bizható a tanunak kihallgatása kiküldött vagy megkeresett biróra. Viszont abban, hogy a perbiróság a tanut maga hallgathassa ki. - a 290. § második bekezdését nem tekintve - semmi korlátot sem szab a javaslat. Az 1868:LIV. tc. 198. §-ának az a rendelkezése, hogy a más biróság területén lakó tanu mindig csak megkeresés utjá hallgatható ki, a bizonyitásfelvétel közvetlenségében fekvő nagy előnytől fosztja meg az itélőbiróságot. Ugyanez az 1983:XVIII. tc. 82. §-ában foglalt annak a korlátozásnak is a következménye, mely szerint a perbiróság csak a szomszédos járásbiróság területéről idézhetett a tanut maga elé. Ennek a korlátozásnak az 1893:XVIII. tc. javaslata indokolásában felhozott egyetlen indoka: a perbiróság előtti megjelenéssel járó költség aránytalansága a 289. § 3. pontjának rendelkezése mellett nem bir sullyal. A 289. § egyébként nagyjában az 1893:XVIII. tc. 157. §-ával megegyezik.
A 291. § szerint külön időző irattal kell a tanut megidézni. Az idézésben a javaslat szerint a szükséghez képest az a ténykörülmény is megjelölendő, melyre nézve a tanu kihallgatandó lesz. Hogy ily szükség fenforog-e és hogy az eset körülményei szerint nem czélszerübb-e a tanut a kihallgatandó tényről előre nem tájékoztatni, azt az elnök itéli meg. Ennek a szabálynak az a czélja, hogy a tanu elkészülhessen a kihallgatásra, nehogy tájékozatlansága halasztást okozzon. Felhozzák ez ellen azt, hogy a tanu a bizonyitandó körülmények előzetes közlése esetében összejátszhatik a féllel és hogy az előkészület következtében a vallomás öszinteségéről és valóságáról nem lehet meggyőződni. Ez az ellenvetés nem vehető figyelembe. A polgári eljárás egész folyamában nyilvános, a feleknek mindenről, a mi történik, tudomásuk van és a tanu ily birósági közlés nélkül is megtudhatja, hogy mire lesz kihallgatva.
A költségben marasztalás megfelel annak a magánjogi szabálynak, hogy az, a ki másnak kárt okoz, a kárt megtériteni köteles. Megvan az a bűnvádi perrendtartás 194. §-ában is. Az elővezetés joga ismételt igazolatlan elmaradás esetében a most idézett perrendtartás szerint, de a közigazgatási eljárásban is megilleti a hatóságot. Fel kell azzal a polgári biróságot ruházni, mert e nélkül nem lenne mód a makacskodó tanut a biró elé állitani, a vagyontalan tanu irányában pedig a költségben marasztalás és a pénzbüntetés, vagy e helyett a távol jövőben bekövetkezhető elzárás kevés hatással bir. Nincs ok, hogy e részben a bűnvádi és a polgári eljárás között különbséget tegyünk. A tanuskodási kötelesség alaja mind a két eljárásban ugyanaz. Katonai személy ellenében csak a magánjogi következményt, t. i. a költségben marasztalást alkalmazhatja a polgári biróság, megbüntetése és elővezettetése végett azonban felebbvalójához kell fordulni. Hasonlóképen rendelkezik a bűnvádi perrendtartás 190. §-a is.
Nem követi a javaslat a német perrendtartást (386. §) abban, hogy a tanut akkor, ha a megtagadás okát a határnap előtt bejelentette, a megjelenés alól kifejezetten felmenti. Azt a körülményt, hogy forog-e fenn mentesitő ok vagy nem, nem a tanu, hanem a biróság állapitja meg. A tanunak már előre felmentése huzavonára is alkalmat adna. Nincs ilyen rendelkezés a bűnvádi perrendtartásban sem. A megtagadás okára nézve a tanu eskü alatti kihallgatásátis megengedi a javaslat. A bünvádi perrendtartás 291. §-ával megegyező ezt a szabályt a czélszerüség indokolja, hogy a hosszadalmas bizonyitékok beszerzésével az eljárás el ne huzódjék vagy hogy a tanu éppen az elhallgatni kivánt tényt felfedezni ne kényszerüljön. A megtagadás jogosultsága felől akkor is, ha a tanut kiküldött vagy megkeresett birónak kellett volna kihallgatni, a perbiróság határoz, a mely a per részleteit és a tanubizonyitéknak a per egyébb adataihoz viszonyitott sulyát ismeri.
A 303. § rendelkezése a bünvádi perrendtartás 195. §-ával megegyezik és az elzárás tartamát olyan mértékbn szabja meg, mint a bűnvádi perrendtartás kihágást ügyekben. Az igazság kideritése a polgári eljárásban is közérdek, a melynek megvalósitására módot kell nyujtania.
A 312. § 1-4. pontjai a megesketés mellőzésének eseteit sorolják fel és megegyezésnek mai eljárásunkkal (1893:XVIII. tc. 91. és 215. §-ok), az 1-3. pont tekintetében pedig a bűnvádi perrendtartás 221. §-ának 2-4. pontjaival is. Több oldalról merült fel észrevétel az ellen, hogy a hamis tanuságért vagy esküért elitélt egyén az eskütételből kizáratik, különös abban az esetben, a mikor büntetését kiállotta, mellékbüntetésének ideje letelt vagy büntethetősége elévülés vagy kegyelem következtében elenyészett. A javaslat mind a mellett nem tartja czélszerünek mai eljárásunknak ezt a szabályát elejteni. Az ilyen személyekne nem szabad ujabb alkalmat adni hamis tanuságra. A mai eljárásunkban is meglevő okokon felül akkor is mellőzendő az eskütétel, ha a tanu csupán csak rendelkező nyilatkozatot tett, pl. kijelenti, hogy a követelést, melyért, mint engedményes, a felperes folytatja a pert, engedményezte. Ily esetben a tanu nyilatkozata nem bizonyiték, a megesketésnek tehát nem lenne értelme. Másként áll a dolog, ha a rendelkező nyilatkozat megtételének időpontján vagy egyéb körülményein fekszik a suly, ezekre a körülményekre tekintettel a vallomás, mint ilyen és nem mint rendelkezés jöhet figyelembe és ekkor esküvel megerősitendő lesz. Az 1893:XVIII. tc. 91. §-ával és lényegében a bűnvádi perrendtartás 221. §-ának 6. pontjával és 222. §-ának 2. pontjával egyezik a 312. § utolsó bekezdésének rendelkezése, mely a botrányos eskü és esetleg hamis tanuzás elkerülését czélozza.
A megjelent tanu dijának megállapitásában a javaslat nem tesz különbséget a tekintetben, hogy a tanu birói idézésre vagy a fél felhivására jelent-e meg, vagy hogy kihallgatták-e vagy sem. A tanunak mindenesetre joga van a megtéritéshez, mert a károsodás már a megjelenéssel felmerült. A valóban felmerült és szükséges utiköltségnek és a valóban felmerült és szükséges ellátási dijnak megtéritésére minden tanu igényt tarthat, időmulasztásának megtéritésére azonban csak az, a ki e miatt keresetében károsodott. A tanunak illetményeit azonnal fel kell számitania, mert a biróság esetleg még azon a tárgyaláson hoz itéletet és a tanu illetményeit a perköltségbe beszámitja. Minthogy a tanu illetményeit utólag nem számithatja fel, magától érthető, hogy a biróságnak erre nézve kérdést kell hozzá intézni. Ha a biróság a tanu illetményeinek fedezésére a 295. § értelmében letételt nem rendelt, vagy ha a letett összeg a tanu illetményeinek fedezésére nem elegendő, a letételre kötelezett fél az összeget azonnal köteles pótolni. Bármily rövid teljesitési határidő méltánytalan a tanura nézve, mert nem lehet tőle követelni, hogy e miatt ott maradjon a biróság székhelyén. A félnek erre el kell készülve lennie. Az utazási költség előleges utalványozása a vagyontalan tanunak a biróság székhelyére az utazást akarja lehetővé tenni.
A harmadik cím tizedik fejezetéhez
A bizonyitékok szabad mérlegelésének szabálya alól több tekintetben kivételt tesz a javaslat az okiratokra nézve. Minthogy az okirat a forgalomban biztositékul (cautio) is szolgál, amelyről a felek jogaik bizonyitása végett előre gondoskodnak, ennélfogva egyrészről meg kell állapitani azt az alakot, a mely ilynemü biztositékot nyujt, másrészről az ily alakban kiállitott okiratot ki kell venni a biró szabad mérlegelése alól, nehogy a fél az okiratba helyezett bizalmában csalódhassék. Az anyagi jog, az igazság nem szenved e miatt rövidséget, mert az okiratokra nézve régi idő óta kifejlődtek oly formák, a melyek az általános felfogás szerint annak kifejezésére szolgálnak, hogy az okirat kiálitója annak a tartalmát elfogadja, magáévá teszi és magával szemben irányadónak kivánja tekinteni. Az okirat kiállitásával járó következmények tehát annyira átmentek a köztudatba, hogy visszaélésektől félni nem lehet. A jogpolitika egyik fontos feladata pedig az, hogy az okiratoknak bizonyos előnyökkel felruházásával azok kiállitására buzditson, mert azokkal a jogbiztonság erősödik, a perek rövidebbekké és kevésbé költségesekké lesznek.
A javaslat csak azt az okiratot tekinti közokiratnak, a melyet 1. közhatóság, vagy közhitelességü személy, 2. hivatalos hatáskörén, illetőleg ügykörén belül, 3. szabályszerü alakban kiállitott. Ha ennek a három kelléknek valamelyike hiányzik, az okirat nem bir többé a közokiratot megillető bizonyitó erővel. Egyes törvényes rendelkezések más okiratot is közokiratnak minősitenek. Igy például az 1878:XXV. tc. 96. §-a közokirat jellegével ruházza fel az osztrák-magyar bank könyveit és czégbejegyzéssel ellátott könyvkivonatait. Az 1879:LIV. tc. ezt az intézkedést kiterjesztette a magyar földhitelintézetre is. Az 1898:XXIII. tc. 76. §-a szerint a központi hitelszövetkezet könyvei és ezeknek a szüvetkezet czég egyezésével ellátott kivonatai közokiratok bizonyitó erejével birnak. Továbbá az 1874:XXXV. tc. 84. §-a a felek által a közjegyzőnél letett magánokiratot a közremüködő felek és jogutódaik ellenében a letétel időpontjától kezdve közjegyzői okirat minőségével ruházza fel. A közokirat bizonyitó erejére vonatkozó szabály az ily okiratokra is kiterjed. A javaslat a perrendtartás hatályosságának területén kivül az ottani jog szerint kiállitott közokiratoknak a belföldön kiállitott közokiratokkal egyenlő bizonyitó erőt tulajdonit, még pedig - eltérően az 1868:LIV. tc. 165. és 157. §-ától - tekintet nélkül arra, hogy fennáll-e az idegen állammal a viszonosság vagy nem. A viszonosságot azért ejti el a javaslat, mert az a korlátozás sok esetben épen a magyar állampolgárt sujtaná, ha a külföldi ellen ily okirat alapján kivánja hazai biróság előtt jogait érvényesiteni. Nem indokolt a viszonosság előfeltétele a külföldi irányában sem, mert a visszatorlás az eset körülményei szerint nem annak az államnak polgárát éri, a mely állam irányában a viszonosság nem áll fenn, hanem oly államnak a polgárát, a melylyel szemben viszonosságban vagyunk.
Mivel nincs kizárva, hogy a biró a külföldi okiratok érvényességi kellékeire vonatkozó külföldi jogszabályokat ismerheti, vagy azokat más forrásokból megismerheti, a javaslat a külföldi közokirat közokirati minőségének bizonyitását nem szabja meg feltételül. A 268. § általános szabálya ebben a kérdésben is elegendő. A 315. § harmadik bekezdése alá esnek a horvát-szlavonországi autonom hatóság és a horvát-szlavonországi biróság által kiállitott okiratok is; ellenben a magyar hatóság által Horvát-Szlavonországokban kiállitott okirat a § utolsó bekezdésének rendelkezése alá esik.
Közokirattal szemben polgári perben az ellenbizonyitás kizárása sem a méltányosság, sem a jogpolitika szempontjából nem indokolt. Megtörténhetik, hogy a hivatalos vagy közhitelességü személy rosszul értett meg valamely nyilatkozatot, tévedett a tény észlelésében. Az ellenbizonyitás kizárása ily esetben az anyagi igazságot sérti. Az az aggodalom, hogy a közokirat megbizhatósága az ellenbizonyitás megengedésével csökken és hogy az a per késleltetésére használható fel, nem jöhet figyelembe, mert az ellenbizonyitás igen ritka és a közokirat tekintélyével szemben csak nagyon kivételesen sikerülhet. A német birodalmi perrendtartás (417. §) és az osztrák perrendtartás (392. §) kizárják az ellenbizonyitást az ellen a közokirat ellen, a mely hatósági intézkedést vagy határozatot tartalmaz. Az ellenbizonyitást itt fogalmilag lehetetlennek tartják. A javaslat nem tesz ily megkülönböztetést, mert az utóbb emlitett okiratoknál sincs kizárva az a lehetőség, hogy nem a valódi rendelkezést tartalmazzák. Ehhez járul, hogy a rendelkező okiratok egyuttal tanusitást is tartalmazhatnak, például a kiállitás hely és ideje tekintetében, erre pedig az ellenbizonyitást kizárni nem lehet. Nem czélszerü, hogy a törvénybe az ellenbizonyitás tekintetében oly megkülönböztetés vétessék fel, a mely könnyen félreérthető. A hol az ellenbizonyitás lehetetlen, ott a törvény általános szövegezése sem okozhat bajt.
Eltér a javaslat az 1868:LIV. tc. 167. §-ától abban, hogy a biróilag vagy közjogilag nem hitelesitett kézjegygyel ellátott okiratot akkor sem ruházza fel teljes bizonyitó erővel, ha a kiállitó kézjegyét két előttemező tanu előtt tette is. Az irni nem tudó egyének tekintetében még nagyobb óvatosság szükséges és a visszaélés könnyüsége igen nagy. Az a nehézség, a mibe a birói hitelesités kieszközlése kerül, a visszaélések meggátlására s a jogbiztonság védelmére irányuló törekvéssel szemben figyelembe nem vehető. A 100. és a 134. §-ban e részben tett kivételek ott vannak megokolva. A 317. §-ban előirt kellékek szerint kiállitott okirat teljes bizonyitékul szolgál arra nézve, hogy kiállitójuk az abban foglalt nyilatkozatot magáévá tette, ami annyit jelent, hogy a kiállitó a nyilatkozatot a saját nyilatkozatának elfogadja és magáéval szemben irányadónak kivánja tekintetni. A német birodalmi és az osztrál perrendtartás ezt a teljes bizonyitó erőt már a kiállitó által pusztán aláirt magánokiratnak megadja. A javaslat nem zárja ugyan ki, hogy a biróság a szabad mérlegelés alapján a puszta aláirást is az okirat elfogadásának jeléül tekintse, vagy hogy az okirat tartalmának magáévá tételét egyéb körülményekből is következtethesse, a törvényes, az ellenkező bebizonyitásáig a biróra nézve kötelező bizonyitási szabály felállitásánál azonban a javaslat nem tartotta indokoltnak a mi viszonyaink között az eddigi jog által megkivánt biztositékokat elejteni.
Kivételt állit fel a 317. § általános szabálya alól annak utolsó bekezdése arra az esetre, ha az idegen kézzel irt magánokirat bejegyzésre kötelezett kereskedő czégével van aláirva. Megfelel ez a kereskedelmi forgalom követelményének és különösena kereskedelmi törvény 313. §-ának is, a mely szerint elegendő ha a kötelezett fél az okmányt aláirta. A javaslat nem kivánja azt, hogy a kereskedő czége be legyen jegyezve, hanem csak azt, hogy a kereskedő bejegyzésre köteles legyen. A kereskedői minőség a kereskedelmi törvény 3. §-a értelmében nem függ a bejegyzéstől és a bizonyitó erő különben sem a kereskedőnek adott kedvezmény, hanem ellen lesz felhasználva. A bejegyzésre való kötelességet azonban a javaslat megkivánja, nehogy a kereskedelmi törvény 5. §-a szerinti kisebb kereskedők, nevezetesen a kufárok, a házalók és a kisiparosok okiratai is a szigorubb elbánás alá essenek.
Oly magánokiratokra, melyek nincsenek az előbbi §-ban előirt alakban kiállitva, a bizonyitékok szabad mérlegelésének általános szabálya talál alkalmazást. A javaslat e tekintetben a mai joggal szemben (1893:XVIII. tc. 73. §-a) nem tartalmaz ujitást. Az 1868:LIV. tc. 166. §-a azt a tételt is kimondja, hogy a magánokirat a kiállitó ellen bizonyit. A javaslat nem állitja fel ezt a tételt, a mely ily általánosságban nem is helyes. Például a magánvégrendelet, az engedmény vagy a rendelkező okirat tudvalevőleg nemcsak a kiállitó ellen bizonyit. Megfontolandó, hogy ne vétessék-e fel az 1868:LIV. 169. §-ának, illetőleg az 1893:XVIII. tc. 73. §-ának megfelelő oly szabály, mely szerint adóslevelek a kölcsön leolvasását és a kötelezettség elvállalását csak akkor bizonyitják teljesen, ha a 317. §-ban megszabott alakban vannak kiállitva. A javaslat ily szabályt egyrészt czélszerütlennek, másrészt a czélbavett bizonyitási rendszerrel ellenkezőnek tart. Czélszerütlen, mert abiró akkor, mikor a 317. §-nak meg nem felelő okiratot aszabad mérlegelés alapján teljes bizonyitékul fogad el, azt ugyis csak indokoltan az okirat tartalmát támogató körülmények, következtében fogja tenni, ilyenkor pedig igazságtalan volna az ilyen adoslevelet a bizonyitó eszközök sorából kizárni. Ellenkeznék továbbá ez a szabály a javaslat bizonyitási rendszerével, a mely a szabad mérlegelésnek positiv iráynban teljes bizonyitékokat megállapitó szabályokkal korlátozását megengedi ugyan, ellenben negativ irányban való korlátozást annak kimondásával, hogy mi nem szolgál bizonyitékul, nem tür meg. Mai perrendtartásunkban is folytonos bonyodalomra adott ez a különleges bizonyitási szabály okot.
A javaslat nem érinti azokat a törvényes szabályokat, a melyek a jogügyletek alaki érvényességére nézve különös kellékeket állapitanak meg, például az 1876. évi XVI. tc. szabályait a magánvégrendeletek külalakjára nézve. Ezek a szabályok azonban nem irányadók a bizonyitó erő megitélésében, a mely attól különbözik. Ha az okrat mint végrendelet érvénytelen, a benne foglalt egyéb nyilatkozat, például adósság visszafizetésének beismerése, bizonyitó erővel birhat.
A javaslat általános elvként azt állitja fel, hogy a biró a külföldön kiállitott okirat bizonyitó erejét is a magyar jog szerint itéli meg. Ez abból következik, hogy a bizonyitás abiró részére történik éshogy ő meggyőződésének alkotásában csakis saját jogához lehet kötve. Nehogy azonban az, a ki valamely okiratot külföldön kaukcióként, valamely jogügylet bizonyitása czéljából vett át, a belföldi jognak szigorubb szabályai következtében jogos várakozásában csalatkozzék, a javaslat ezeknek az okiratoknak a kiállitás helyének joga szerint őket megillető eröt akkor is megadja, ha a magyar jog szerint egyébként nem is birnának teljes bizonyitó erővel. A javaslat megkivánja, hogy az okirat külföldön legyen kiadva és nem elégszik meg azzal, hogy formailag külföldről legyen keltezve, mert ezen az uton a felek kijátszhatnák a bizonyitó erőre vonakotzó törvényes szabályokat. Nem terjeszti ki továbbá a javaslat ezt a szabályt az olyan okiratokra, melyek nem bizonyitás czéljából lettek kiállitva, mert ezekre nézve nem forog fenn az emlitett indok, ezeknek bizonyitó erejét tehát minden esetben a magyar jog szerint kell megitélni. Az ügylet érvényességét a magánjog szabályozza. Erre a javaslat nem terjed ki.
A 322. § fenntartja a kereskedelmi könyveknek, az alkuszok naplóinak és kötjegyeinek bizonyitó erejére a kereskedelmi törvényben felállitott szabályokat. Ezen lényegükben nincsenek merev ellentétben a biró szabad mérlegelési jogával és módositásuk a javaslat keretében abba az akadályba ütköznék, hogy Horvát-Szalvonországokkal közös törvényben, a kereskedelmi törvényben foglalatatnak. Csakis a bizonyitó erő kiegészitésére szolgáló esküt változtatja át a javaslat saját rendszeréhez képest a félnek eskü alatti kihallgatására. Megegyezik ez az 1893:XVIII. .t-czikk 75. §-ával is.
Az okirattal való bizonyitás rendszerint az okirat felmutatásával történik. Az okirat felmutatható eredetiben, hiteleseitett vagy egyszerü másolatban, vagy kivonatban. A javaslat az eredeti felmutatását tekinti szabályul. A bizonyitás igy a legteljesebb, a valódiságot és a hamisitatlanságot csak az eredeti okiat alapján lehet megállapitani. A javaslat ennélfogva azt akarja elérni, hogy a bizonyitó fél az eredeti okiratot a tárgyalásra hozza el. Az ellenfél kivánatára vagy a biróság rendeletére azt azonnal fel kell mutatni. Halasztást ebből a czélból rendszerint nem igényelhet. Ha meg volna engedve, hogy a bizonyitó fél egyelőre csak a másolatot vagy a kivonatot mutassa fel és az eredeti felmutatására halasztáshoz volna joga azon az alapon, hogy nem tehette fel, hogy az ellenfél az eredetit fogja kivánni, akkor ez a per elhuzásának kiapadhatatlan forrásává válnék. A javaslat azonban nem kivánja a bizonyitó felet az eredeti okirat felmutatásával terhelni oly esetekben, midőn arra nincs szükség. Ha sem az ellenfél, sem a biróság nem kivánja az eredeti okirat felmutatását, elég a másolat, sőt a kivonat felmutatása is, a melyekből a tartalmat épugy meg lehet érteni. Nincs a felmutatásra akkor sem szükség, ha az okirat a periratoknál már le van téve.
Azok a szabályok, a melyeket a javaslat az ellenfél birtokában lévő okirat felmutatására nézve felállit, több tekintetben eltérnek az 1893:XVIII. tc. 81. §-ában, illetőleg az 1868:IIV. tc. 188. §-ában megállapitott rendelkezésektől. Az eltérés első soran abban áll, hogy nem határozza meg a javaslat, hogy mely esetekben forog fenn az okirat felmutatásának a kötelezettsége. Az 1868:LIV. tc. 188. §-a ezt a kötelezettséget csak arra az esetre szoritotta, a mikor az okirat a felek között közös; az 1893:XVIII. tc. 81. §-a az okirat közösségének a fogalmát meghatározván, a felmutatási kötelezettséget az okirat közösségének esetén kivül azokra az esetekre is kiterjesztette, a melyekben az ellenfél az okiratot kiadni vagy felmutatni különben is köteles. Az okiratok közösségének és egyáltalában a felmutatási kötelezettségnek ak érdése azonban nem perjogi, hanem magánjogi kérdés. Annak szabályozása tehát nem a perrendtartásba, hanem a magánjogba való. Egyébiránt a polgári törvénykönyv megalkotásáig erről az életbeléptetési törvény fog gondoskodni.
Eltér a mostani szabályozástól a 326. § is, a mely az okiratfelmutatási kötelezettséget az igazság kideritése s a perlekedés jóhiszemüségének biztositása érdekében a külföldi perrendtartásoknál jóval nagyobb körre terjeszti ki, midőn a biróságnak megengedi, hogy az ellenfélnek a birtokában lévő okirat felmutatását minden korlátozás nélkül, tehát akkor is mghagyhassa, ha nem forog fenn olyan eset, a melyben az ellenfél az okiratot a magánjog szabályai szerint felmutatni köteles lenne. A 326.§ alkalmazása tehát a biró belátásától függ, ellenben a 325. § esetében, ha a magánjogi felmutatási kötelezettség, fennáll, a bizonyitó fél kérelmére köteles az ellenfél az okiratot felmutatni s ez alól őt a biró föl nem mentheti. Eltér végül a javaslat az 1868:LIV. tc. szabályaitól annyiban is, hogy a felmutatás körüli eljárást lényegében egyszerüsiti, midőn az 1893:XVIII. tc. 81. §-a negyedik és ötödik bekezdésének megfelelő rendelkezéseket a törvényszéki perekre is kiterjeszti. Az 1893:XVIII. tc. 81. §-ának negyedik bekezdésétől csak abban különbözik a javaslat szövege, hogy az eskü alatti kihallgatást nem teszi kötelezővé, hanem annak elrendelését a biróra bizza. Ha a biróság egyéb adatokból is meggyőződik a szóban forgó körülményekről, nincs szükség az esküre. Harmadik személynél levő okirat felmutatásáról, illetőleg a per utján beszerzéséről külön rendelkezés nem mutatkozik szükségesnek.
A javaslat 308. §-a, mely szerint a biróság kötelezheti a tanut, hogy a birtokában levő és az ügyre vonatkozó okiratokat mutassa fel, segitséget nyujt a félnek a harmadik személylyel szemben. Ily esetekben ennek a harmadik személynek tanukénti kihallgatását fogja a fél kérni. Azokban az esetekben, a midőn a harmadik személy az okiratot mint a tanu nem köteles felmutatni, a bizonyitó fél az őt megillető magánjog alapján külön törvényes szabály nélkül is megindithatja a pert a harmadik személy ellen az okirat kiadása iránt és a biróság ebben az esetben a 230. § alapján felfüggesztheti az eljárást annak a pernek jogerős eldöntéséig, ha ezt szükségesnek találja. Hozzájárul ehhez az, hogy a fél az okiratot mint novumot a felebbezési eljárásban is használhatja és a legrosszabb esetben is nyitva marad részére a perujitás.
A közokiratok mellett, ha tartalamuk és alakjuk szerint a 315. § értelmében mint ilyenek jelentkeznek, a valódiság védelme szól, mig a magánokiratra nézve bármily alakban legyen is az kiállitva, ilyen vélelem nincs. Ez az 1868:LIV. tc. 165. és 171. §-ai alapján most is igy van. Ha tehát a bizonyitó fél közokirattal bizonyit és az ellenfél annak valódiságát kifogásolja, nem a bizonyitó félnek, hanem az ellenfélnek áll érdekében, hogy bizonyitson. Addig, mig az ellenfél a bizonyitást nem teljesitette, a közokirat valódinak tekintendő. A javaslat azonban módot akar nyujtani a biróságnak is, hogy a valódiság iránti aggodalmait eloszlathassa. A biróság hivatalból is felhivhatja az illető hatóságot vagy hiteles személyt, hogy a valódiságról nyilatkozzék. Az 1868:LIV. tc. 165. §-a a valódiság vélelmét állitja fel a külföldi közokiratokra is, a mennyiben az illető idegen állammal viszonosságban vagyunk. A javaslat a biróságra bizza annak a megitélését, hogy ezeket az okiratokat mennyiben illeti meg a valódiság vélelme. Általában nem lehet megkövetelni a birótól, hogy a külföldi közokiratok külalakját, kiállitásuk módját, a pecsétet stb. ismerje. E mellett azonban a javaslat a valódiság bizonyitására nézve azt a szabályt állitja fel, hogy a közös külügyministerium, vagy az osztrák-magyar követ vagy konzul által történt hitelesités elegendő.
A magánokirat mellett nem szól a valódiság vélelme. Ezért a javaslat egyezően az 1868:LIV. tc. 171. §-ával kimondja, hogy a magánokirat valódiságát annak a félnek kell bizonyitania, a ki az okirattal bizonyitani akar. Erre a bizonyitásra azonban csak akkor van szükség, ha az ellenfél a valódiságot tagadja. Az ellenfélnek nyilatkozási kötelességét az 1868:LIV. tc. 186. §-a és az 1893:XVIII. tc. 76. és 61. §-a is megszabja. A rosszhiszemü tagadás miatti birságolásra nézve az 1868:LIV. tc. 171. §-ának utolsó bekezdését tartja fenn a 336. §.
A valódiságtól különbözik a hamisitatlanság. A valódiság azt jelenti, hogy az okirat a kiállitótól ered, hogy azt ő látta el aláirásával. Ellenkező esetben az okirat nem valódi, hanem hamis. Azonban lehet az is, hogy az okirat magától a kiállitótól ered, de azt ő nem abban a szövegben irta alá, mert a szöveg utóbb jogellenesen meg lett változtatva. Az okirat ekkor valódi, nem hamis, de hamisitott. A javaslat az okirati bizonyiték értékének biztositása végett az 1893:XVIII. tc. 77. §-ával egyezően a valódi és külsőleg aggálytalan okiratnak megadja a hamisitatlanság védelmét. Ez a vélelem azonban nem áll fenn, ha az okiratot a rendellenességek aggályossá teszik. Itt az okirattal bizonyitó fél dolga lesz nemcsak a valódiságot, hanem a hamisitatlanságot is bizonyitani, illetőleg az aggályokat eloszlatni.
A harmadik cím tizenegyedik fejezetéhez
A szemle mind a külföldi törvényekben, mind a mi perrendtartásunkban hézagosan van szabályozva. A német birodalmi perrend két §-ban (371., 372. §-ok), osztrák perrend pedig három §-ban (368-370. §-ok) tárgyalja. A franczia, a genfi és az olasz perrendtartás csak, mint a biróságnak a helyszinén megjelenését (descentes sur les lieux, transport sur les lieux, l'accesso gindiziale) szabályozza. Az 1868:LIV. tc. és az 1893:XVIII. tc. szabályai szintén sok kérdést megoldatlanul hagynak. A javaslat rendelkezései tágabb keretet adnak a szabályozásnak s kiterjednek egyes oly részletekre is, a melyeket a külföldi törvények és jelenlegi perrendtartásunk elhanyagoltak.
A javaslat a szemlének hivatalból való elrendelését is megengedi. E tekintetben különben nem tér el az 1868:LIV. törvénycikktől, a mlynek 211. §-a szerint a biróság az ügy eldöntése végett akkor is elrendelheti a szemlét, ha a felek nem kérték. Hogy a ténykörülménynek, a mely a szemlével bizoyitható, döntőnek kell lennie, az magától értetődik és abban van kifejezve, hogy a biró nem köteles szemlét elrendelni, hanem csak elrendelheti azt, ha szükségesnek tartja.
A szemletárgy felutatása a javaslat szerint ugy a feleket, mint a harmadik személynek kötelessége. A javaslat a harmadik személyt is kötelezi arra, hogy a szemletárgy felmutatásával az igazság kideritését lehetővé tegye. Eddigi jogunk ezt a tételt csak a bűnvádi eljárásban érvényesitette és nem alkalmazta a polgári perre. A bűnvádi és polgári eljárás között azonban e tekintetben nem lehet elvi különbséget tenni ép oly kevéssé, mint a tanuskodási kötelesség tekintetében. A polgári és bűnvádi per különbözősége csak azt hozza magával, hogy az előbbiben nem lehet a házkutatás megengedéséig elmenni. A javaslat egyébiránt csak következetesen továbbfejleszti azt az álláspontot, amelyet már az 1893:XVII. törvénycikk az okiratfelmutatási kötelesség tárgyában elfoglal és pedig a nélkül, hogy e részben panaszra adott volna okot. Ilyen szabályra szükség van, mert a gyakorlatban előfordulhat, hogy a szemle foganatositása ilyen ellenzés miatt akadályba ütközik. Ha most minden, bármily alaptalan ellenzés esetében külön pert kellene a harmadik ellen inditani - mint a német és az osztrák perrendtartások szerint - ez nemcsak tetemes költséggel, hanem nagy időveszteséggel, az eljárásnak hosszu időre megakasztásával járna s a per szándékos elhuzására kényelmesen felhasználható lenne. Azon cautelák mellett, a melyekkel a javaslat ezt az eljárást körülveszi, semmiféle jogos érdek sincs veszélyeztetve.
A felmutatás megtagadásának és a szemle megakadályozásának következményeit máskép szabályozza a javaslat a felek és máskép a harmadik személyek tekintetében. A felekre nézve a felmutatás kötelezettségének sanctiója abban van, hogy a biró a szemle megakadályozásának befolyását az ügy eldöntésére szabadon mérlegeli (342. §). Ez a szabály ugy az ellen, a kiknek a bizonyitás érdekében van, mint ellenfele ellen alkalmazandó. Megtörténhetik, hogy a bizonyitó fél is megtagadja a felmutatást vagy meggátolja a szemlét és szemle helyett tanukkal akar bizonyitani. A biróságot a bizonyitás tekintetében ilykép megkötni nem lehet és ép ugy, a mint jogában áll más bizonyitás mellőzésével az okiratok felmutatását hivatalból elrendelni, ép ugy jogában kell állania, hgy a felek kérelme nélkül is szemle utján szerezzen magának meggyőződést. Hogy a biróság meggyőződjék arról, vajjon a fél jóhiszemüen azért tagadja-e meg a szemletárgy felmutatását, mert az nincs birtokában, vagy pedig azért, mert a szemlét akadályozni akarja: a felet eskü alatt hallgathatja ki.
A vallomás és az eskü megtagadását a biróság szintén szabadon mérlegeli. Harmadik személynek birtokában levő dolgok megszemlélésében a javaslat két szempontból indul ki: 1. Az egyik szempont az, hogy a terület a biróságnak alá lévén vetve, a biróság bárhova elmehet a szemle foganatositás végett (344. §). Ez nemcsak nyitva álló földterületekre, hanem a bekeritett vagy elzárt birtokterületekre és épületekre is áll, még pedig akár a peres felek valamelyikének, akár harmadik személynek birtokában vannak. Ellenkezés esetében biróság a szemlét karhatalommal is foganatosithatja. Ennél a jogánál fogva a biróság a szemle foganatositásának helyén levő ingókat is megtkeintheti, a mennyiben azok ott szabadon feküsznek. Ha azonban nem feküsznek szabadon, a biróság azokat nem kutathatja. A házkutatás egyrészt sokkal mélyebben belevág a személyes szabadságba és sokkal inquisitoriusabb eszköz semhogy annak a polgári perben tért lehetne adni; másrészt a 345. §-ban foglalt tanuskodási kötelesség azt feleslegessé teszi. Abból azonban, hogy a biróság bárhol szemlét tarthat, még nem következik az, hogy a szemle által a peres felekkel jogviszonyban nem álló, a perben nem érdekelt harmadik személyt meg lehetne kárositani. A harmadik tehát a szemlét joggal ellenezheti, ha abból akár neki, akár pedig annak, a kinek a nevében a tárgyat birja, kára vagy jelentékeny sérelme származik, például, ha a szemlével ipari, vagy műszaki titkok hozatnának nyilvánosságra, ha a szemle falak felbontását tenné szükségessé. Jelentékeny sérelem lehet például sulyos beteg nyugalmának megzavarására. Hogy a harmadik személynek alkalma legyen a szemle ellen észrevételeit megtenni és általában a szemlénél érdekeire felügyelni, őt a szemlére mindenesetre meg kell idézni. Minthogy továbbá a megjelenés reá nézve időmulasztással és költséggel járna, a 346. § megadja neki a jogot, hogy oly illetményeket igényeljen, mint a tanu. A szemle teljesitéséből eredő kárát pedig minden esetben meg kell tériteni. Azzal, hogy ő a kárösszeg előzetes letételét követelheti, a javaslat azt kivánja elérni, hogy minél ritkábban ellenezze a szemlét. 2. A másik szempont az, hogy szemletárgy felmutatására irányuló kötelesség harmadik személy részéről ép oly terjedelemben fennáll, mint az okirat felmutatására (345.§).
Ebből a felfogásból kiindulva szabályozza a javaslat nevezetesen azokat az eseteket, a melyekben a szemle a harmadik személy közreműködése nélkül meg nem tartható. Az emlitett kötelesség alapján a harmadik személy, a kinek közreműködése nélkül a szemle meg nem tartható, tanuként megidézendő a szemle határnapjára, sőt a biróság azt is elrendelheti, hogy a szemletárgyat magával hozza, ha oly kis terjedelmü, hogy költség nélkül a biróság elé vihető. A harmadik személy, kinek közreműködése nélkül a szemle meg nem tartható, ugyanazokból az okokból, amelyekből a tanuságtétel megtagadható, megtagadhatja a szemletárgy felmutatását is. Ezenkivül a 308. § analogiájára az ott kifejtett okokból a szemletárgy felmutatását abból az okból is megadhatja a harmadik személy, hogy ő a tárgyat nem saját nevében birja. Ha a szemletárgy biróságnak, közhatóságnak, közhivatalnoknak, közjegyzőnek vagy hatósági megbizás alapján magánszemélynek őrizetében van, akkor a 328. § analogiájára ép ugy, mint az okiratoknál, itt is a biróság, illetőleg a kiküldött vagy megkeresett biró hivatalból intézkedik a tárgy megszemlélhetéséről (343. §).
A harmadik cím tizenkettedik fejezetéhez
Az 1868:LIV. tc. és a bűnvádi perrendtartás (XIV. fejezet) a szakértőket csak a szemlével kapcsolatosan szabályozza. Hogy a szemle foganatositása és a birói becslésen kivül mely esetben alkalmazandók szakértők, arról a jelenlegi perrend nem szól. A gyakorlat azonban nem zárkózhatott el az elől, hogy szakértői véleményre más esetekben is szüksége lehet a biróságnak és a biróságaink gyakran hallgatnak ki szakértőket, midőn sem szemléről, sem birói becslésről szó sincs. A javaslat a birói gyakorlatot és a külföldi törvényhozásokat követve,a szakértőket a birói szemlétől elkülönitve szabályozza.
Hogy a biró a szakértői véleményhez kötve nincs és szabadon itéli meg, hogy mennyiben irányadó az a per eldöntésében, az magától értetődik és a javaslat 270. §-ából is világosan következik. A javaslat feleslegesnek tartja ezt külön kimondani, a mint azt az 1868:LIV, tc. 217. §-a teszi. A bűnvádi perrendtartás sem tartalmaz ilyen kijelentést.
A szakértő rendeltetése, hogy a biró szakértelmének hiányát pótolja. Ha tehát a biróban a különös szakértelem megvan, nincs szükség szakértőre. Csakis a birótól függhet tehát annak eldöntése, hogy a konkrét esetben szakértő meghallgatása szükséges-e vagy nem. Az 1868:LIV. tc. 101. §-a a szakértők számát háromban határozta meg, a kik közül mindenik fél egyet-egyet nevez meg, egyet pedig a biróság hivatalból jelöl ki; megengedte azonban, hogy a felek egy szakértőben is megállapodhassanak. Az 1893:XVIII.t.-czikknek a rendes eljárásra is kiterjeszett 94. §-a már tovább ment, a midőn szabályként megtartotta ugyan a több szakértő alkalmazását, de kivételképen egy szakértő kihallgatását is megengedte a felek megállapodásától függetlenül akkor, ha több szakértő kihallgatása nem mutatkozik szükségesnek és a több szakértő által felmerülő költség a per tárgyának értékével arányban nem állana. A javaslat a szakértők számát nem határozza meg, a mely álláspont az 1893:XVIII. tc. 94. §-ának rendelkezésétől csak abban tér el, hogy egy szakértő alkalmazását akkor sem zárja ki, ha a per tárgyának értéke a több szakértő alkalmazását is megbirná, hanem csak utmutatást ad a birónak arra nézve, hogy a szám meghatározásában a per tárgyának értékére figyelmet forditson. Az ellenőrző szakértők véleményét, a melyet a bűnvádi perrendtartás 228. §-ában szabályoz, nem fogadja el a javaslat. Az ellenőrző szakértők alkalmazásának megengedése csak drágitaná az eljárást és különösen hátrányosabb helyzetbe hozná a kevésbé vagyonos felet, a ki saját költségére ilyen szakértőt nem tud alkalmazni.
Az a körülmény, hogy a biró a szakértővel szemben fennforgó kizárási okot hivatalból is figyelembe veszi, természetesen nem érinti a feleknek azt a jogát, hogy ők is kérhessék a szakértő kizárását. A szakértő kizárását addig kell kérni, mig a szakértő meg nem kezdi véleményének előterjesztését. Ez a kizárási kérelem előterjesztésének természetes időpontja. Következménye a kérelemnek, ha alapos, az, hogy a szakértő az ügyben nem járhat el. Ha ellenben a szakértő véleményének előterjesztését már megkezdette, tulajdonképeni kizárási kérelemnek többé már nem lehet helye, hanem a szakértő véleményének előterjesztése után a fél a tárgyalás folyamán adhatja elő kifogásait a szakértő személye ellen, de azoknak nincs már feltétlenül az a hatásuk, hogy a szakértői vélemény mellőztetik, még ha tényleg fennforog is a kizárási ok. A szakértői vélemény ekkor már a biróság előtt fekszik és lehetséges, hogy az annyira objektiv, miszerint a kizárási ok fennforgása ellenére is teljesen meggyőzi a biróságot. Uj szakértő meghallgatása felesleges késedelmet és költségtöbbletet okozna ekkor. A biró a konkrét körülmények szerint legjobban fogja megitélhetni, hogy a kizárási ok mellett mennyi sulyt tulajdonitson az előtte fekvő szakértői véleménynek. Ép ugy, mint a 65. § szerint a birónak kizárása felől, a szakértő kizárása felől is az ellenfél meghallgatása nélkül határozhat a biróság.
A franczia code procédure civile 311. szakasza, mely ily esetben sommás tárgyalást ir elő, nem követendő példa, mert a szakértő helyettesithetése és véleményének szabad mérlegelése mellett a lehető legegyszerübb és legrövidebb eljárást kell követni. Ezért a javaslat, eltérőleg a német perrend 406. §-ától és a biró kizárását tárgyazó 65. § analogiájától, a kizárási kérelem tárgyában hozott határozat ellen még akkor sem ad felebbvitelnek helyet, ha a kizárást megtagadja. Az ügy érdemének felülbirálásakor a vélemény mérlegelésében ugyis figyelembe veheti a biróság azt a körülményt, hogy azt olyan szakértő adta, a kit ki kellett volna zárni.
A törvényhozásokban és az irodalomban az a kérdés,vajjon a szakértői működés kötelesség-e és kikényszerithető-e vagy nem, különböző megoldást talált. Az 1868:LIV. tc. nem rendelkezik arról, hogy a szakértőként megjelenés és a szakértői vélemény adása kikényszerithető legyen. Mostani jogunk szerint tehát a szakértői közreműködés a polgári perben nem kötelező, hasonlóképen a franczia code se procédure civile 316. és 320. szakasza, valamint az olasz perrend 260. szakasza szerint sem. Ellenben a genfi perrend 220. szakasza szerint a szakértő a megjelenés elmulasztása és a vélemény megtagadása miatt az okozott költségben és pénzbüntetésben marasztalandó; azonkivül a vélemény megtagadása kártéritési kötelezettséget is von maga után.
Hasonlóképen szakértői kényszert állapit meg a német birodalmi perrend 407. §-a, valamint az osztrák perrendtartás 353. §-a is abban az esetben, ha a szakértői szakkérdésekben véleményadásra állandóan alkalmazva van, vagy ha az illető tudományt, művészetet vagy ipart nyilvánosan és keresetképen gyakorolja, vagy annak gyakorlására különösen fel van jogositva. A megjelenés vagy véleményadás megtagadása az arra kötelezett részéről a költségben és pénzbüntetésben marasztalást vonja maga után. A javaslat némi módositással az utóbbi szabályozást követi, lényegileg megegyezve a bűnvádi perrendtartás 231. §-ával is. E szerint a szakértői működés általános kötelezettsége alól a kellő szakértelemmel birók közül csak azok vannak kivéve, a kik valamely szakmával nem keresetképen alkalmazott szakértő tekintetében a kötelezettség megállapitása bővebb indokolásra nem szorul. A ki az állandó alkalmazást elfogadja, ezzel magára vállalja a kötelezettséget. Vitásabb azoknak szakértői kötelessége, a kik a szakmát nyilvánosan vagy keresetképen gyakorolják. Azt hozzák fel ellene, hogy ez nem helyezhető párhuzamba a tanuzási kötelezettséggel. Az állam kötelezhei polgárait arra, hogy az általuk tapasztalt tényeket elmondják a biróság előtt, de nem arra, hogy következtetések utján szakértői véleményeket mondjanak, ugyszólván döntsenek. A tanu csak az igazat mondani, a szakértő azonkivül dolgozni is köteles; a szakértői kötelesség tehát ellenkezik a munka szabadáságának következményével. Az állam igy napokon, sőt hónapokon át lekötve tartja a szakértőt akarata elleni kényszermunkával. Azonkivül - azt állitják - a kényszerre nincs is szükség, mert a szakértőt könnyen lehet helyettesiteni.
A javaslat nem tekinti ezeket az érveket döntőknek. Ha az igazságszolgáltatás czéljából szükséges, az állam ép ugy kényszeritheti polgárait a szakértői működésre, mint a tanuskodásra, még ha az előbbi terhesebb is. Ebben azokra nézve, kiket a 354. § megjelöl, nincs méltánytalanság. Ha valaki tudományával, művészetével vagy iparával a közönség rendelkezésére áll, az nem tagadhatja meg szolgálatát az államtól sem, a mely ép ugy dijazza munkáját. Egyesek szeszélyeinek az igazságszolgáltatás érdekeit feláldozni nem lehet. A helyettesités lehetősége nem teszi a kényszert fölöslegessé, mert ha a biróság székhelyén lakó szakértő a működést megtagadná, esetleg távol helyről kellene szakértőt hozni, a mi indokolatlan késedelmelt és költséget okozna. Azonkivül a másik szakértő ép ugy megtagadhatná a működést és végeredményben a biróságnak nem volna szakértője. Ezt nem lehet megengedni. A biró tág körben felmentheti a szakértőt (355. § 2. bek.); ok nélkül tehát nem fog ragaszkodni hozzá. A javaslat a véleményadásra kötelezi azt is, a ki arra a biróság előtt késznek nyilatkozott, ha különben nem is volt arra kötelezve (355. § 3. bek.). A ki a működést elvállalja, az nem panaszkodhatik a kényszer méltánytalansága miatt. Az elvállalás után keletkezett megtagadási ok azonban itt is figyelembe veendő. A német és az osztrák perrendtartás 407., illetőleg 453. §-ának rendelkezésétől abban tér el a javaslat 354. §-a, hogy nem kötelezi a véleményadásra azt, a ki a szakma gyakorlására nyilvánosan fel van jogositva, de keresetképen nem gyakorolja. A fenntebb kifejtett az az indok, hogy a ki a közönség rendelkezésére áll, az az államtól sem tagadhatja meg közreműködését, erre az esetre nem talál. Igy rendelkezik bűnvádi perrendtartásunk 231. §-a is.
Ugyanazokból az okokból, a melyekből a tanu a tanuságtételt megtagadhatja, a szakértő is megtagadhatja a véleményadást. A szakértőt még kevésbbé czélszerü abba a helyzetbe hozni, hogy a rokonsági kötelék kimélete, becsületének vagy vagyonának épsége, vagy a köteles titoktartás közt egyrészről és a részrehajlatlan véleményadás kötelessége közt másrészről választani kénytelen legyen. Némi ellentmondás látszik abban, hogy a szakértő kizárására nézve a tágabb körü birói kizárási okok, mig a vélemény megtagadására nézve a tanuságtétel megtagadásának szükebb körü okai irányadók. A czélszerüség azt kivánja, hogy az aggályosság általánosságban, a részrehajlatlanság iránti kétség, a mely a kinevezésnek akadálya, még önmagában nem jogositja fel a szakértőt a véleményadás megtagadására, ha a biróság és a felek őt a szakértői müködésre képesnek tartják. Nagyobb mérvü aggályossági okból a biróság különben a 355. § második bekezdése alapján a felek megegyezése esetében is megadhatja a szakértőnek a felmentést.
Más irányban azonban a felmentési okok köre a szakértő tekintetében tágabb, mint a biróra nézve. A 355. § a felmentés okának megitélését a biróságra bizván, lehetővé teszi a felmentést akkor is, ha például a szakértőnek hosszabb időre el kell utaznia, ha szakértői véleményekkel tul van terhelve, ha nem bizik magában stb. A közhivatali működés fontossága indokolja, hogy a fölöttes hatóság a hivatalnoknak a hosszabb időt igénybe vevő szakértői működést megtilthassa. Ily esetben a biróságnak a felmentést meg kell adnia. Ugy a következetesség, mint a czélszerüség indokolják, hogy a szakértő felmentése tárgyában az a biróság, illetőleg az a kiköldött vagy megkeresett biró határozzon, a ki a szakértőt kinevezte, mert a felmentés helyettesitéssel is kapcsolatos. A kiküldött vagy a megkeresett birónak ebben a jogkörében nincs veszély, mivel a felmentés megtagadása esetében a perbiróság határoz. Épugy mint a 302. § értelmében a tanu, a szakértő is halasztó hatályu felfolyamodással élhet a felmentést megtagadó végzés ellen. A kiküldött vagy a megkeresett biró jogköre a szakértő meghallgatása tekintetében egyébként ugyanaz, a minő tanukihallgatás körül.
A kényszereszközök a szakértő ellen valamennyi peres eljárásban, a melyek szerint a szakértői működés kötelező, enyhébbek, mint a tanuk elleni kényszereszközök. Nevezetesen egyetértenek a törvényhozások abban, hogy az elővezettetés és a közvetlen elzárás mellőzésével csak pénzbüntetést alkalmaznak a költségben marasztaláson felül. Csak a pénzbüntetés behajthatatlansága esetében alkalmazható az elzárás. Ezt az enyhébb eljárást indokolja az, hogy a szekértő helyettesithető és működése különben is több tekintetet kiván, mint a tanué. A javaslattal megegyezően rendelkezik a bünvádi perrendtartás 232. §-a is. A szakértőnek a következmények alóli felmentésére nézve a 297. §-nak a tanukra vonatkozó szabályai irányadók; ez a 365. §-ból következik.
A javaslat nem rendelkezik részletesen arról, hogy a szakértőt miként kell feladatára kitnaitani. Rendszerint azelnök a kihallgatás kezdetén elő fogja adni a szakértőknek azokat az adatokat, a melyekre a véleményadás végett szükségük van és azokat a kérdéseket, a melyekre véleményüket nyilvánitaniok kell. Magától érthető, hogy a szakértőkhöz intézendő kérdések megállapitásába és a szakértők kitanitásába a birák és a felek is befolyhatnak és észrevételeik figyelembe veendők. Következik ez abból, hogy a 365. értelmében a tanukra vonatkozó szabályok - tehát a 307. § is - a szakértőkre megfelelően alkalmazandók. A felek jogait e tekintetben különben a 347. § is megróva. Szükség esetében a kérdések és a birói felvilágositások a szakértőknek irásban is kiadandó. Ha a Szakértőket kiküldött vagy megkeresett biró hallgatja ki, vele a tényállás és a kérdések a 313. § rendelkezéséhez képest mindig irásban közlendők. Mindez azonban gyakran nem elegendő még arra, hogy a szakértőket alapos vélemény előterjesztésére képessé tegye. A szakértőket a lehető legszélesebb alapon fekvő informáczióval kell ellátni. Ajavaslat ezért lényegileg megegyezőleg a bűnvádi perrendtartás 284. §-ával, megengedi, hogy a szakértőnek az iratokat és segédeszközöket kiadják, hogy a szakértő a felekhez kérdéseket intézzen, valamint hogy tanuk kihallgatását, okiratok és szemletárgyak felmutatását vagy beszerzését inditványozza.
A szakértők meghallgatására nézve a 304., a 306. és a 307. §-nak a tanukihallgatásra vonatkozó szabályai alkalmazandók a következő eltérésekkel: 1. A szakértők egyenkint vagy együtt hallgathatók me és külön vagy közös véleményt is adhatnak. (362. §) Közös vélemény adható nemcsak akkor, ha valamennyi szakértő egy véleményen van, hanem akkor is, ha közülök többnek a véleménye egyezik, a mely összefoglalható. Az eltérő vélemény természetesne nem lehet közös, hanem külön előadandó. A franczia perrend 318. § szakaszának és az olasz perrend 264. szakaszának az a rendelkezése, hogy a szakértők mindig egy - nézeteltérés esetében szótöbbséggel hozott - jelentést készitenek, a melybe az letérő nézet a szakértő megnevezése nélkül felvétetik, nem felel meg a szakértői vélemény czéljának, mely nem dönteni, hanem a biró szakismeretét kiegésziteni van hivatva. nem megfelelő az 1868:LIV. tc. 216. §-ának az a kifejezése sem, hogy a többség és kisebbség véleménye külön-külön felveendő.
Több szakértő közül mindegyiknek lehet külön véleménye, többségről és kisebbségről tehát ekkor nem lehet szó. 2. A szakértő véleményét, eltérőleg a franczia jogtól, a melynek értelmében azt mindig irásban kell benyujtania (code de procédure civile 317. art.), a javaslat értelmében rendszerint a kihallgatásnál szóval terjeszti elő, a mikor azt nyomban jegyzőkönyvbe kell venni épügy, mint a tanuvallomását. Ha azonban ily módon alapos és kimeritő vélemény elő nem terjeszthető, a biró vagy új határnapot tüz a vélemény szóbeli előterjesztésére vagy irásbeli vélemény készitésére utasitja a szakértőt. Az irásbeli véleményt a szakértő a biróságon kivül a felek hozzájárulása nélkül késziti. A vélemény a birósági irodában nyujtandó be és ezzel a szakértő müködése rendszerint be van fejezve. Szükség esetében azonban a szakértő felvilágositás adása végett megidézhető.
Hogy a biróság minél alaposabb ismeretet szerezhessen, abban az esetben, ha a véleményt nem találja kielégitőnek, ugyanazokat vagy más szakértőket ujabban meghallgathat. Ez a jog nem illeti meg a kiküldött vagy a megkeresett birót, hanem csak a perbiróságot, mert egyedül ez képes megitélni, hogy a vélemény az itéletre elegendő alapot nyujt-e vagy nem.
Épugy, mint a tanuk illetményeit, a szakértőkét is az a biró állapitja meg, a ki őket kihallgatta. Ez a biró tudja közvetelnül, ogy a szakértő mennyit dolgozott és ez ismeri legjobban a helyi viszonyokat, a melyek a munkadij összegét befolyásolják. Ugy a feleknek, mint a szakértőnek elég biztositékot nyujt a felfolymaodás, melyet a 363. § végpontja ebben a kérdésben megenged. A mennyiben a 364. § nem rendelkezik, ennek kiegészitéseül a szakértői dijak előzetes megállapitására, letétele és kiutalványozása tekintetében, egyebekben is ugyanazok a szabályok irányadók, a melyeket a javaslat a tanukra nézve megállapit. Az egyik főeltérés az, hogy a szakértői bizonyitás költségét, épugy, mint a szemléét, mindig előlegezni kell, mig a tanubizonyitás költségét csak akkor, ha a biró szükségesnek találja. A szakértőt, a kinek szaktudományát és munkáját veszi a biróság a felek érdekében igénybe, feltétlenül biztositani kell arról, hogy megérdemelt dijat megkapja. Másik eltérés az, hogy a szakértő munkadijat is követelheti, mivel oly munkát végez, a melyet a peren kivül is dijazni kell. További eltérés az, hogy az illetmények kérdésében hozott végzés elleni felfolyamodásnak az utalványozásra, illetőleg a fizetésre halasztó hatálya van. Ennek indoka az, hogy a szakértői illetmények sokszor nagy összegre rugnak.
Az elméletben vitás, hogy olyan személyeket, a kik elmult ténykörülményekről szakértői észlelés alapján tesznek tanuságot, tanuknak vagy szakértőknek kell-e tekinteni. A javaslat abból az álláspontjából kiindulva, hogya szakértők a biró segédei, a kik csak szakértelmet kiegészitik, nem tekintheti ezeket szakértőknek, hanem csak tanuknak. Hogy ezek a tanuk a bizonyitandó ténykörülményeket csak szakértelmüknél fogva észlelhették az nem változtat a dolgon. Valamint az, a ki az általa elolvasott irat tartalmáról tesz tanuságot, nem tekinthető szakértőnek csak azért, mert észleléséhez az irni-olvasni tudás szükséges, ép oly kevessé tekinthető szakértőnek az az orvos, ki arról tesz tanuságot, hogy valakinek a mult időben betegsége minő tekintetekben nyilvánult. A bűnvádi perrendtartás tekintettel arra, hogy a tények szakértői észlelése és az azokból levont szakértői következtetés gyakran összefolyik, ebben a kérdésben általános formulát nem állt fel, hanem - az indokolás szerint - biróságra bizza annak az eset körülményei szerint eldöntését, hogy a kihallgatandót szakértőnek vagy tanunak tekintse-e. A javaslat mindazonáltal a már fentebb kifejtett indokokból fentartja a szakértőtanunak az 1893:XVIII. tc. 94. §-ában felállitott fogalmát. A fogalmak összezavarása ebből annál kevésbbé származhatik, mert a javaslat tanuknak kifejezetten csak akkor tekinti a szakértő személyeket, ha azok elmult ténykörülményről vagy állapotról, illetőleg azokról szerzett észleletükről tanuskodnak, nem zárja tehát ki, hogy ha észleletük alapján véleményadásra is felhivatnak, e részben szakértőknek tekintessenek.
A 368. § első bekezudése megegyezik az 1893:XVIII. tc. 95. §-ának első bekezdésével. A 368. § második bekezdése szerint a félnek eskü alatti kihallgatása nem alkalmazható valamely állitás valószinüsitésére. Az eskü végső bizonyitási eszközül kell, hogy fennmaradjon és sokkal fontosabb, hogysem alárendeltebb és rendszerint ideiglenes jellegü kérdésekre legyen felhasználható. Az eskük szaporitását kerülni kell.
A javaslat 369. §-a a kihallgatás sorrendjének megállapitásában, egyezőleg az 1893:XVIII. tc. 96. §-ával, különböztet a között a két eset között, a midőn a félnek eskü alatti kihallgatását más bizonyiték hiánya miatt, vagy más bizonyiték kiegészitése végett kell elrendelni. A különbség az, hogy mig a bizonyiték kiegészitése esetében a biró belátása szerint itéli meg, hogy a bizonyitó felet vagy ellenfelét hallgassa-e ki elsősorban, addig más bizonyiték hiányában a bizonyitó fél rendszerint nem hallgatható ki először, hanem a biró elsősorban a bizonyitó fél ellenfelét fogja kihallgatni, kivéve, ha az ellenfél maga kéri a bizonyitó fél kihallgatását vagy pedig, ha megtagadja a vallomástételt. A bizonyitó fél ellenfelétől függ tehát ilyenkor, hogy a biróság őt vagy a bizonyitó felet hallgassa-e ki első sorban.
Az 1893:XVIII. tc. 95. §-ának negyedik bekezdésétől eltérően, nem köteles a biró a másik felet kérelmére minden esetben kihallgatni, hanem a 370. § szerint csak akkor, ha emiatt a tárgyalást elhalasztani nem kell. Az 1893:XVIII. tc. 95. §-ának idézett kötelező szabálya a gyakorlatban helytelen következményekre vezetett, a mennyiben módot nyujt arra, hogy rosszhiszemü fél az itélethozatalra teljesen megérett pernek befejezését hónapokra elodázza. Ez természetesen nem zárja ki, hogy ha a biró czélszerünek találja, a másik felet bármikor kihallgathassa, ha nincs is jelen. De annyit mindeneseetre meg lehet kivánni a féltől, hogy ha eskü alatti kihallgatására sulyt helyez, a tárgyaláson megjelenjen. Az osztrák perrendtartás 376. §-ának azt a szabályát, mely szerint a biróság előbb mindakét felet informative hallgassa ki s csak ezután rendelje el az eskü alatti kihallgatást, nem követi a javaslat. Ezt az eljárást, ha czélszerünek látszik, a 226. § alapján is gyakorolhatja a biró, de kötelezővé tenni nem czélszerü, mert a kétszeri kihallgatás nagyon hosszadalmassá teszi a tárgyalást és ugyis csak az eskü alatt tett vallomás lesz a döntő.
A javaslat 377. §-a, eltérően a mai jogtól megengedi, hogy a felek az egyezségi esküt nemcsak ténykörülményekre, hanem a meggyőződésre is szövegezhessék. Felhozzák ugyan a meggyőződésre irányuló eskü ellen azt, hogy nem a döntő ténykörülményt, hanem csak az esküvőnek figyelembe nem vehető hiedelmét igazolja; hogy a lelkiismeretlen fél az esküt könnyen leteszi, mert azt hiszi, a mit hinni akar, mig a lelkiismeretes fél ép azért nem fogja letenni, mert sohasem bizik eléggé vizsgálódásaiban és tudakozódásaiban a ténykörülmény valósága vagy valótlansága iránt; hogy az oly eskünél a büntetőjogi következmények megállapitása igen nehéz, mert alig lehet bizonyitani, hogy az esküvő annak ellenkezőjéről volt meggyőződve, a mire esküdött. Mindezek az ellenvetések figyelmet érdemelnek akkor, ha az eskü bizonyitó eszköz. Nem jöhetnek azonban figyelembe az egyezségi esküre nézve, mert hiszen a felektől függ, hogy bizonyitást és birói döntést kivánnak-e vagy pedig eskütől függő egyezséget kötnek. A bizonyitásra lehet azt mondani, hogy a biró nem nyugodhatik meg abban, hogy miről van vagy nincs meggyőződve valamelyik fél. Ha azonban a fél maga megnyugszik a másik fél meggyőződésében, akkor nincs panaszra oka. Meggyőzően az 1893:XVIII. tc. 100. §-ával, a javaslat 378. §-a szerint az eskü nyomban kivehető vagy pedig az elrendelő végzésben annak letételére határnapot kell türni. Hogy a határnap elmulasztásának mik legyenek a következményei, az egyezségben szabályozandó. Eltérően a 376. § utolsó bekezdésétől, a javaslat az eskü letételére tűzött határnap elmulasztása miatt igazolásnak ad helyet. Az igazolást itt nem volna indokolt kizárni, mert az eskütétel elmulasztása nem pótolható.
Az 1868:LIV. tc. 224. §-a értelmében az esküre kötelezett félnek halála esetében a biróság dönti el, hogy az esküt a fél jogutódai letehetik-e, vagy pedig az az elhalt által letettnek tekintendő. Ez a szabályozás még a bizonyitó eskünél is helytelen. A letétel fikciója semmivel sincs indokolva. Ezért a német birodalmi perrendtartás - a mely különben az esküvel való bizonyitást fentartja - nem vette azt fel és 471. §-ában úgy rendelkezik, hogy ebben az esetben a felek mindazokat a jogokat gyakorolhatják, a melyek őket az eskü kinálása előtt megilletik. Az osztrák perrendtartás 383. §-a szerint, ha a fél késznek nyilatkozott arra, hogy valamely ténykörülményt esküvel erősitsen, eskü alatti kihallgatása azonban halála miatt nem történhetett meg, a biróság ezt a nyilatkozatát szabadon mérlegeli. A javaslat a fél eskü alatti kihallgatásánál nem tartja szükségesnek ennek a kérdésnek a szabályozását, mivel a birói mérlegelés mindenre kiterjed. Az egyezségi eskünél a halál általi hitelesités még kevésbé volna indokolt. Ugy a felek feltételezhető akarata, mint a czélszerüség azt kivánják, hogy az esküre kötelezett halála vagy esküvő képességének elvesztése esetében az eskütől függő egyezség hatályát veszitse és az ügy az egyezség előtti állapotba kerüljön vissza.
Épugy, mint az 1868:LIV. tc., a javaslat is a tanuhallgatásra és a szemlére - szakértőkkel vagy a nélkül - szoritja az előleges bizonyitást. Szemle esetén kivül szakértői meghallgatás bármikor eszközölhető, arra nézve olynemü sürgősség, a mely az előleges bizonyitást indokolná, nem foroghat fenn. A javaslat ezért mellőzi a német birodalmi perrend 485. és az osztrák perrend 384. §-ának azt a rendelkezését, hoyg szemle nélküli szakértői meghallgatás is felvehető előleges bizonyitékokat. Az okirat természeténél fogva, a félnek eskü alatti kihallgatása pedig subsidiarius jellegénél fogva nem lehet az előleges bizonyitásfelvétel tárgya. Mig az 1868:LIV. tc. 534. §-a csak abban a két esetben ad helyt az előleges bizonyitásnak, ha a felek abban megegyeznek, vagy ha a folyamodó bizonyitékától eleshetnék, addig a javaslat ehhez a két esethet csatolja harmadikként azt, ha a bizonyitás az eljárás rendes menetében meg lesz nehezitve. Minthogy a biróság a bizonyitékokat szabadon mérlegeli és szükség esetében az előleges bizonyitásnak ismétlését rendelheti el a perben, nincs ok arra, hogy használatát tulszükre korlátozzuk. ha például a tanu külföldre szándékozik utazni és kihallgatása a külföldön nem nehézséggel járna, akkor a félnek meg kell adni a lehetőséget, hogy a tanut előlegesen kihallgattassa. A fent felsorolt feltételek hiányában is megengedi a javaslat az előzetes bizonyitást, ha valamely szavatossági hiányt kell megállapitani, tehát adás-vétel, csere vagy más visszterhes szerződés esetében annak a félnek a kérelmére, akinek ellenfele szavatossággal tartozik, továbbá az eladó és a vállalkozó kérelmére is, ha őt a hiányokról értesitik vagy az átvételt hiányok miatt megtámadják (a magyar polgári törvénykönyv tervezetének 1431-1469., 1627-1630. §-ai). Ilyen esetekben fontos érdekül füződik a feleknek ahhoz, hogy a hiányokat nyomban megállapitsák, némely esetben törvényszabta határidőben kell azt megállapitani; a 385. § első bekezdésében meghatározott feltételeket megkivánni tehát itt nem lenne indokolt. Némely esetben a kereskedelmi törvény feljogositja a felet előleges szemle kérésére; igy pl. a 347., 371., a 409. és 481. § esetében; ezeket az eseteket a javaslat 381. §-ának második bekezdése részben fedi ugyan, mindazonáltal a kereskedelmi törvénynek ide vonatkozó rendelkezéseit az életbelépő törvény kifejezetten is fenn fogja hatályukban tartani.
Az előleges bizonyitás költsége a perköltséghez számitódik és arra a tizenhatodik fejezet szabályai irányadók.
A harmadik cím tizenötödik fejezetéhez
A birói határozatokat a javaslat, ugy mint a mai jog, itéletekre és végzésekre osztja fel. Az 1893:XVIII. törvénycikket (102-105. §-ok) és az ujabb perrendtartásokat követve továbbá a javaslat megkülönbözteti a végitéleteket, a részitéleteket és a közbenszóló itéleteket. Tulajdonkép csak a végitélet és a közbenszóló itélet állnak egymással szemközt, mig a részitélet a végitélet egy alfaja, a mely azon követelés, illetőleg a követelésnek azon része tekintetében, a melyre kiterjed, végitélet jellegével bir.
A javaslat 387. §-ának első bekezdése lényegileg megegyezik az 1893:XVIII. tc. 102. §-ának első bekezdésével. Megegyezik az 1893:XVIII. tc. 102. §-ának második bekezdésével a javaslat 387. §-ának az a rendelkezése is, hogy a biróság elkülönitett végitéletet és nem részitéletet hoz, ha a biróság által egyesitett perek közül akár egy, akár több alkalmas a végeldöntésre. Ez a rendelkezés folyománya annak, hogy a biróság az egyesitést bármikor megszüntetheti. Az elkülönitett itélethozatallal az egyesités co ipso felbomlik. Erre a rendelkezésre azért is szükség van, mert nemcsak a peres felek, hanem harmadik személyek közt folyó perek is egyesithetők; az egyesités által azok, a kiknek ügye különben végeldöntésre alkalmas, nagyon hátrányos helyzetbe jutnának, ha e miatt hosszu ideig nem juthatnának itélethez. Különösen méltánytalan volna ez akkor, ha a végeldöntésre alkalmas ügy egyszerü, mig a vele egyesitett ügy bonyolódott és hosszadalmas eljárást igényel.
A javaslat ezért ily esetben, eltérően az 1893:XVIII. tc. 102. §-ától, nemcsak megengedi, hanem meghagyja, hogy a biró végitéletet hozzon. Ez alól a szabály alól azonban a javaslat kivételt tesz akkor, ha az egy eljárásba egyesitett keresetek egymással összefüggenek vagy egyik a másik ellenében védelemként is érvényesithető (pl. beszámitás utján); mert ilyenkor a közös eldöntés sokszor czélszerü lehet. A javaslat tehát a biróra bizza, hogy ily esetben elkülönitett hozzon-e, vagy ha czélszerübb, az egyesitett több pert közös végitélettel döntse-e el. A javaslat 387. §-ának második bekezdése eltérően az 1893:XVIII. tc. 102. és 103. §-ától kiterjed a viszontkeresetre és a perben vitássá vált jogviszony létezésének vagy nem létezésének birói megállapitása iránti keresetre is, a mennyiben azok egyesitve lettek, illetőleg a 189. § értelmében a tárgyalás folyamán lettek inditva. A javaslat ezeket önálló pereknek tekinti, melyeknek önállóságát az együttes tárgyalás nem szünteti meg. A viszontkeresetet a 387. § szövegében külön felemliteni azért nem szükséges, mert a javaslatnak a 189. § indokolásában kifejtett álláspontja szerint a viszontkereset tulajdonképpen csak az alperes által a tárgyalás folyamán inditott uj kereset, a kereset szó tehát ugy itt, mint a javaslat más helyén is, a viszontkeresetet is jelenti.
A 389. § az 1893:XVIII. tc. 106. §-a helyébe czélszerübb rendelkezést léptet. Az a 106. § hasonlóan a részitélet alapgondolatához, az eljárás röviditését és az erélyesebb jogvédelmet czélozta, midőn megengedte, hogy a biróság a kereseti követeléssel összefüggésben nem álló bonyolódott ellenkövetelést, a melyet az alperes beszámitani akar, a döntéskor figyelembe ne vegye és külön perutra terelje. Ez a szabály nagy tért enged a biróságoknak arra, hogy az ellenkövetelést minél gyakrabban külön perutra utasitsák. Elég gyakran kell a felebbviteli biróságoknak az elsóbiróságok olyan hibáját is helyrehozni, hogy az ellenkövetelést akkor is külön perre utasitják, a mikor az a felperesi követeléssel összefüggésben áll, a mikor annak külön perre utasitása már a 106. § alapján is helytelen, sőt az is előfordult, hogy a biróság a 106. § alapul vételével a viszontkeresetet is külön perre utasitotta. A külön perre utasitás a magánjog szempontjából is aggályos a miatt, mert kérdés merülhet fen abban a tekintetben, hogy a külön perre utasitás milyen befolyást gyakorol a kereset beadásának az elévülést megszakitó hatályára.
A javaslat tehát a külön perre utasitást egyáltalában kizárja s e helyett arra jogositja a biróságot fel, hogy akkor, ha az ellenkövetelés a felperesi követeléssel összefüggésben nincsen és nyomban nem tisztázható, a felperes kérelmére a kereseti követelés felől részitéletet hozhasson, az eljárást azonban azután folytatnia kell. Minthogy a részitélet mind a végrehajthatóság, mind a fellebbvitel szempontjából a végitélettel egy tekintet alá esik, a 389. § époly védelmet nyujt a bonyolódott ellenkövetelésekkel szándékolt elhuzás ellen, mint az 1893:XVIII. tc. 106. §-a, de mivel a biróság az ellenkövetelés kérdésében a tárgyalást folytatni köteles, a 106. §-nak fentemlitett hátrányait is elkerüli. Természetes következménye ennek az, hogy az ellenkövetelés felől hozott megállapitó itéletben a beszámitásnak meg kell történni s ehhez képest a részitéletet vagy fentartani, vagy korlátozni, vagy hatályon kivül helyezni kell. Azt, hogy a felperes követelését végleges megitélése előtt kényszerrel érvényesitheti, a felperesnek adott kivételes kedvezmény; épen ezért nem sérelmes a felperesre az, hogy ezt a kedvezményt csak saját veszélyére vehesse igénybe; az alperesre ellenben a jogtalan szigor jellegével birna az az eljárás, hogy ő a felperes érdekében engedett kivételes kedvezmény hátrányait akkor is viselje, a mikor kitünt, hogy a felperes követelése jogtalan volt. Nem szabad az alperest annak kitenni, hogy a jogos alapot nélkülöző itélet végrehajtásából vagy a végrehajtás elkerülése végett önkéntes teljesitéséből származott költségét és egyéb kárát hosszadalmas külön perrel követelhesse. Ezért engedi meg a javaslat azt, hogy az alperes kárának megtéritését a folyamatban lévő perben is követelhesse és pedig a fellebbezési biróság előtt is.
A javaslat 391. §-a megegyezik az 1893:XVIII. tc. 105. §-ával; az utóbbinak az a kitétele, hogy a közbenszóló itélet a fellebbvitel szempontjából végitéletnek tekintendő, kihagyatott, mert a javaslat az itéletek közt arra tekintettel, hogy azok végitéletek, részitéletek vagy közbenszóló itéletek, a fellebbvitel szempontjából nem állit fel különbséget (476., 520. §-ok).
A javaslat a visszavonulást még itélethozatal esetében sem engedi el kötelezően. Nem volna például indokolt, ha jogelismerés vagy joglemondás vagy makacsság alapján történő itélethozatalnál a biróság a teremből visszavonulna, vagy azt kiürittetné.
A 395. § rendelkezése a 71. § második bekezdésében kimondott szabálynak a folyománya. Ha valakinek csak azon az alapon van perbeli cselekvőképessége, hogy a per tárgyáról peren kivül jogérvényesen rendelkezik, akkor annak perbeli cselekményei s a vele szemben véghezvihető perbeli cselekmények sem terjedhetnek tágabb körre, mint arra, a mely körben az illetőnek peren kivül rendelkezési joga van és igy egyéb vagyonára végrehajtást sem lehet vezetni. Ez a szabály tulajdonképen a végrehajtási eljárásra tartozik, de itt azért kellett azt felvenni, mert már az itéletben kell ebben az értelemben intézkedni.
A javaslat szerint a fellebbezési eljárás novum judicium. Ennélfogva a fellebbezési biróság akkor is elveti az időelőttiség kifogását, ha a teljesitési határidő csak a fellebbezési eljárás folyamán jár le. Ha a követelés a szóbeli tárgyalás befejezése után, de az itélet hozatala előtt jár le, a mi különösen akkor történhetik, ha a biróság az itélet kihirdetését a 398. § értelmében elhalasztja, akkor a feleket szükség esetében ujra meg kell hallgatni, mert az eldöntéskor figyelembe kell venni azt, hogy az alperes a lejáratkor eleget tett-e kötelezettségének vagy nem. A felek ujbóli meghallgatására azért is szükség lehet, mert lehetséges, hogy az alperes az időelőttiség kifogásában bizva, egyéb védelmet nem hozott fel. (V. ö. 427. §)
A javaslat abból indul ki, hogy a tényállásból mindannak ki kell tünnie, hogy mi történt a perben és hogy mi történt az ügyben. A perbeli tényállás előadása általában megfelel annak a szabályozásnak a melyet a 246. § a járásbirósági jegyzőkönyv tartalmára nézve előir; mert az itélet a törvényszéki eljárásban a jegyzőkönyvet is pótolja. Az itélet tényállásának tartalmaznia kell a felek összes tényállitását, erre vonatkozó nyilatkozatait, lényeges kérelmeit és erre vonatkozó nyilatkozatait, lényeges kérelmeit és erre vonatkozó nyilatkozatait, az összes felajánlott, de mellőzött bizonyitékokat és mellőzött egyéb kérelmeket, a bizonyitásfelvétel eredményét. Tartalmaznia kell továbbá az ügybeli tényállást, vagyis azoknak a tényeknek határozott és kimeritő külön felsorolását, a melyeket a biróság a tárgyalás eredménye alapján, a fellebbezési biróság pedig igy vagy tárgyalás nélkül, nyilvános előadás esetében megállapitott. Ez különösen a felülvizsgálat szempontjából szükséges. Hogy azonban a tényállás kimeritő előadása lehetőleg kevés munkaterhet rójon a biróságra, megengedi a javaslat, hogy a biróság a tényállás előadását az előkészitő iratok és a birósági iratok tartalmára való hivatkozással kiegészitse vagy pótolja. Azt, a mi az iratokban már megvan, felesleges az itéletben ujra előadni.
A hivatkozásnak azonban pontosan akként kell történnie, hogy ne támadhasson kétség a felől, hogy az előkészitő iratokban foglaltakat szóval előadták-e vagy nem. Kétségtelenül ki kell tünni továbbá magából az itéletből annak is, hogy mit és minő indokokból állapitott meg a biróság. Ezeknek szem előtt tartásával és rövid, tömör szövegezéssel el lehet érni azt, hogy az itéletben mindaz meglegyen, a mi szükséges és abból mindaz kimaradjon, a mi fölösleges. Az indokolás e szerint a tényállás előadását, ezzel kapcsolatban a biróság által megállapitott tényállásnak a 270. §-nak megfelelő indokolását és a jogi döntés indokait, az alkalmazott jogszabályt tartalmazza. Az egyes részeknek, valamint a tényállás alkatelemeinek sorrendjét a javaslat nem határozza meg. Ezt a konkrét eset körülményeihez képest a biróra kell bizni. A sorrend kötelező megállapitása, valamint az egyes részeknek kötelező elkülönitése nem czélszerü. Az egyes ténymegállapitások indokolása, a bizonyitási anyag eredményének a birói meggyőződés alkotása czéljából való méltatása néha közvetlenül az illető ténynek megállapitottként kijelentése mellett, néha az egész tényállás indokolása a megállapitott tények előrebocsátása után lesz inkább helyén.
A jogi deductiónak a tényállástól szigoru elkülönitése sem lehetséges mindig; pl. a hol a tényállás megállapitásának kérdésébe jogi vélelmek játszanak bele, ott e kettőnek összefoglalását alig lehet elkerülni. A 401. § negyedik bekezdése szerint a biróság az itéleti tényállásban felemliteni köteles a félnek azon utólagos tényelőadásait vagy utólagos ajánlott bizonyitékait, a melyeket a 222., a 275., a 283. vagy a 293. § alapján mellőzött. Ennek az aczélja, hogyafél ezek alapján perujitással élhessen. Azt a körülményt, hogy a mellőzött előadás vagy bizonyiték figyelembevétele esetében kedvezőbb határozatot ereményezett volna-e vagy nem, és hogy ennek következtében alkalmas-e perujitás megalapitására, a biróság csak a perujitás elintézésekor vizsgálja és dönti el. Ezért nem rendeli a javaslat azt, hogy ily esetben a biróság itéletében a perujitást a fél részére fentartja. A mulasztás alapján hozott határozat indoka rendszerint nem más, mint a fél mulasztása; indokolásul nem szükséges tehát egyéb, mint az itéletnek mulasztási itéletként megjelölése. A 401. § utolsó bekezdésének rendelkezése a 181. § utolsó bekezdésének a következménye.
Minthogy az itéleti tényállás a felek közremüködése nélkül, néha a tárgyalás után néhány nappal készül, könnyen fordulhatnak elő tévedések, amelyek nem tekinthetők egyszerü tollhibáknak, hanem a biróság részéről félreértésnek vagy emlékezeti hibának a következményei. Ily hibák különösen a felülvizsgálat alkalmával végzetesebbé válhatnak. A javaslat ezeknek az orvoslására megadja a feleknek azt a jogot, hogy az itélet kiigazitását kérhessék. A javaslat szerint a kiigazitási kérelem tárgyában csak azok a birák határozhatnak, a kik az itélet hozatalában részt vettek. A javaslat abban az esetben is ad módot a kiigazitásra, ha valamelyik biró nem járhat el többé, áthelyeztetett, meghalt; nem szabad a tényállás kiigazitását ily esetben lehetetlenné tenni. Különösen minden értelmet nélkülözne az ily korlátozás, ha a kiigazitást kérőnek ellenfele elismeri a kérelem helyességét. Nem tartja követendőnek a javaslata franczia code de procédure civile 145. szakaszának azt a rendelkezését, hogy a »qualités« megállapitása felett ellentmondás esetében az a biró határoz, a ki a perben elnökölt, akadályoztatása esetében pedig az itélőtanács legidősebb tagja. A tényállás sokkal fontosabb, semhogy annak végleges megállapitása az elnökre vagy más egyes biróra volna bizható. Ehhez járul, hogy a javaslat szerint a tényállás az egész tanács műve; azt tehát csak a tanács igazithatja ki.
A jogerő kérdése a magánjog és a perjog határvonalán fekszik. A javaslat azért nem hagyhatta azt fenn egészen a magánjognak, mert a jogerő szabályai összefüggésben vannak egyéb perjogi rendelkezésekkel. A jogerő alaki és anyagi. Az alaki jogerő a határozat megtámadhatatlanságát, az anyagi jogerő a határozat tartalmának irányadó voltát jelenti. Az elsőről szól a 410. §, a második a 411. § 1. Az alaki jogerő által adott megtámadhatatlanság nem absolut, hanem csak a fellebbvitelt és az ellentmondást zárja ki. Az igazolást és a perujitást a jogerő beállása nem akadályozza, sőt a perujitásnak egyik feltétele az itélet jogerőre emelkedése, az igazolás pedig csak a már beállott jogerő érvényesülését függesztheti fel, de a jogerő beállását, már csak az igazolási határidő hosszabb volta miatt sem akadályozhatja meg. Az 1868:LIV. tc. és az 1881:LIX. tc. szerint is a jogerőre emelkedés után még mindig helye van igazolásnak, perujitásnak és semmiségi keresetnek.
A javaslat az alaki jogerőt ahhoz köti, hogy az itélet ellen a törvényes időben fellebbvitel vagy ellenmondás nem adhatott be, noha a törény szerint annak helye volna. Oly esetekben tehát, a midőn a törvény szerint fellebbvitelnek vagy ellentmondásnak helye nincs, ezek törvényes határidejének leteltét a jogerőre emelkedés czéljából nem kell bevárni és a benyujtott fellebbvitel vagy ellentmondás ebben az esetben nem is halasztja el a jogerőre emelkedést. Hogy az utóbbi esetben mikor áll be a jogerő, arról a 410. § második bekezdése rendelkezik. Az 1881:LIX. tc. 31. §-a szerint a fellebbvitelről történt előzetes lemondás hatálylyal nembir. Ennek a szabálynak jogosultsága van az itélet kihirdetése vagy kézbesitése előtt, mert az ilynemü kikötés a perjogi szabályoknak a hatályosságát támadná meg és ezért nem birhat érvényességgel. A fellebvitel a törvény által adott oly fontos oltalom, a mely köztekintetekből van szabályozva és a melynél épen azért nem lehet megengedni, hogy valamelyik fél arról oly időben mondjon le, midőn azt sem tudja, hogy mily sérelem ellen lesz arra szüksége, midőn tehát a lemondás hatályát nem ismerheti. Máskép van a dolog az itélet kihirdetése, illetőleg kézbesitése után. A lemondás hatálya ekkor világosan áll a fél előtt. A mig a határozat előtt komoly megfontolással nem mondhatja, hogy abba belenyugszik: addig a határozat közlése után ezt megteheti. Egyes esetekben igen czélszerü is, ha a felek az itélet közlése után a fellebbvitelről hatályosan lemondhatnak. Van eset, hogy az egyik fél nem élne fellebbvitellel, ha tudná, hogy a másik fél sem fog azzal élni. A fellebbezéshez való csatlakozás joga módot nyujt ugyan arra, hogy ily esetben az egyik fél előbb bevárja, hogy fellebbez-e a másik; ez az eszköz azonban nem ad teljes megnyugvást. A jogerő függőben marad, a bizonytalanság tovább tart, a csatlakozónak résen kell lennie és a fellebbezési eljárásra elkészülnie. Minderre nincs szükség, ha a feleknek megadjuk a jogot, hogy az itélet közlése után a fellebbvitelről joghatálylyal lemondhassanak.
A javaslat a lemondást oly alakhoz köti, hogy egyrészt hamisitások ne történhessenek, másrészt pedig könnyen konstatálható legyen. Azért a félnek a lemondást a birósg előtt szóval vagy irásban kell kijelentenie. Ha mind a két fél lemond a fellebbvitelről, akkor a határozat jogerőre emelkedik. Ha csak az egyik fél mond le és a másik fél fellebbez, akkor a lemondó fél mindig csatlakozhatik a fellebbezéshez. (493. §) A lemondás abban a reményben történik, hogy a jogerő beállását előmozditja; ha ezt el nem éri, akkor nincs ok arra, hogy a lemondó felet a fellebbviteli eljárásban a lemondás korlátozza. 2. Az anyagi jogerő két fő kérdés körül forog, tudniillik, hogy mire és hogy kikre terjed a jogerő.
A javaslat csak az előbbi kérdéssel foglalkozik, azaz a jogerő tárgyi terjedelmével. A jogerő alanyi oldalának kérdése sokkal mélyebben belenyul a magánjogba, mintsem hogy az itt szabályozhaó volna. A mi az itélet jogerejének tárgyát illeti, a javaslat 411. §-a két rövid kijelentésre szoritkozik, a melyek azonban a jogerő tárgyi terjedelme körül felmerülő kérdésel megoldására kielégitő tájékozást nyujtanak. A főszabály az, hogy az itélet csak annyiban válik jogerőssé. a mennyiben a keresettel érvényesitett jog iránt határoz. Ezzel a kijelentéssel az is el van döntve, hogy anyagilag jogerőre csak azok az itéletek képesek, a melyek az ügy érdemében az érvényesitett jog iránt határoznak. Csak ily itélet zárja ki azt, hogy az eldöntött jog ismételten érvényesittessék. Ha a biróság nem az ügy érdemében határoz, hanem a felperest keresetével pergátló kifogás következtében vagy más alaki okból utasitja el, az ily határozat a jognak ismételt érvényesitését nem akadályozhatja, mert a biróság a jog fölött nem dönt. El van továbbá ezzel a kijelentéssel az is döntve, hogy az az itélet, a mely a keresetet csak időelőttiség vagy valamely materiális dilatorius kifogás okából utasitja el, csak annyiban válik jogerőssé, a mennyiben a jog felett határoz, tehát csak az időelőttiség, illetőleg a kifogás fennállásáig. Kizárja továbbá ez a kijelentés az indokok jogerőre emelkedését is. A mi csak mint indok, csak erre az ügyre való tekintettel, mint előkérdés döntetik el, azt nem lehet végleg, minden irányban és mindenkorra eldöntöttnek tekinteni. Hogy a keresettel érvényesitett jog alatt a viszontkeresettel - de nem a kifogással - érvényesitett jogot is érteni kell, magától érthető.
A javaslat nem mondja ki azt, hogy formailag az itéletnek melyik része az, a mely jogerőre emelkedhetik. Rendszerint a jogerőre képes határozat az u. n. rendelkező részben fog állani és ott is kell állania, de ez nem feltétlenül szükséges, sőt a döntés egy része gyakran az indokokban foglaltatik. Különösen akkor, a mikor a felperes keresetével elutasittatik, az elutasitás minősége és terjedelme, nevezetesen az a kérdés, hogy a kereset végleg, vagy csak ezuttal - t. i. időelőttiség vagy dilatorius kifogás miatt - utasitatott-e el, csak az indokokból vehető ki. Ugyancsak az indokok adnak arra nézve is felvilágositást, hogy a felperes a követelés fenn nem állása, vagy az alperes ellenkövetelésének beszámitása következtében utasittatott-e el. Habár a jogerő csak a keresettel érvényesitett jogre terjed ki, ez a szabály mégsem zárja ki azt, hogy a jogerő a határozat szükségképeni következményeire nézve is érvényesüljön. Ilyen szükségképeni következménye például annak a határozatnak, a mely egy bizonyos dolog tulajdonát a felperesnek itéli meg, az, hogy ugyanaz a dolog nem lehet az alperes tulajdona, ilyen, hogy a felperes, a ki például ezer korona iránti követelésével elutasittatott, ugyanazon czimen nem követelheti már a korábban érvényesitett követelésnek a részét sem, mert ha követelése részben fennállana, akkor azt a birónak a korábbi perben részben meg kellett volna itélnie stb. Mindenesetre suly fekszik azon, hogy csak a szükségképeni következmény és nem csupán a lehető vagy valószinü következmény, továbbá, hogy csak a következmény és nem az indok emelkedik jogerőre. Az itélet jogerejét hivatalból kell figyelembe vennie. Indoka ennek az itélet közjogi jelentősége. Ha már a 147. és a 180. § értelmében a perfüggőséget hivatalból veszi a biróság figyelembe, akkor mindenesetre hivatalból kell figyelembe venni azt is, hogy ugyanazon jog iránt itéletet hoztak.
A 411. §-ban kimondott elv szerint az itélet jogereje nem terjed ki a beszámitásként érvényesitett követelésre. Ehhez képest nevezetesen az a körülmény, hogy a beszámitási kifogás elutasittatott azért, mert a biróság a beszámittatni kért követelést nem találta fennállónak, nem zárja ki azt, hogy az alperes ezt a követelést keresettel érvényesithesse. Lényegileg ugyanigy áll a dolog akkor is, ha a biróság a beszámittatni kért követelést megállapitotta.
Ha a fél a jövőben az itélet hozatala után lejáró szolgáltatások teljesitésére köteleztetett, különösen tartási pereken, gyakran előfordul, hogy azok a körülmények, a melyek pl. a tartásdij mértékének vagy a tartás tartamának megállapitásában alapul szolgáltak, pl. a kötelezett vagyon viszonyai, utóbb lényegesen megváltoznak. Méltányos ilyen esetekben az, hogy mind a két fél kérhesse az itélet ezen részeinek megváltoztatását. Ezt a jogot a vaspályák által okozott halál vagy testi sértés iránti felelősségről szóló 1874:XVIII. tc. 5. §-a megadta a feleknek és annak figyelembe vételétől biróságaink más, pl. nő- vagy gyermektartási követelések esetében sem idegenkednek. Nem uj eszme tehát az, a melynek a javaslat 413. §-ában kifejezést ad.
Az 1881:LX. tc. 3-5. §-ai csak a külföldi itéletek végrehajthatóságát szabályozzák; de mivel a külföldi itélet joghatályának kérdése nemcsak a végrehajthatóság szempontjából, hanem más szempontból is - különösen az exeptio rei iudicatae tekintetében - fontos, szükséges a külföldi itélet belföldi érvényességének kérdését egész terjedelemben szabályozni. A 414. § szabályozása a végrehajtási törvény rendelkezéseivel is összhangban van. A 414. § 1. pontja az 1881:LX. tc. 3. § a) pontjának felel meg és feltételül azt kivánja meg, hogy a külföldi államnak valamelyik - ha nem is az itéletet hozó - birósága a mi törvényünk szerint illetékes legyen. A 2. pont csakis az elmarasztalt magyar állampolgár érdekeinek megóvását czélozza. Megegyezik ez a rendelkezés az 1881:LX. tc. 3. §-ának b) pontjával.
Ugyanebből az alapgondolatból indul ki a 3. pont, a mely a végrehajtási törvénynyel szemben uj szabályt tartalmaz. Nemcsak az idézés szabálytalansága, hanem más eljárási szabálytalanság is elzárhatja a felet attól, hogy az eljárásban részt vegyen. Ilyen ok lehet például, ha tőle a szót ok nélkül elvonták stb. A 4. pont az 1881:LX. tc. 5. §-ával egyezik meg és következménye anak az elvnek, hogy személyi állapotot tárgyazó perekben külföldi biróság joghatóságát egyáltalában nem ismerjük el. Az 5. pont az 1881:LX. tc. 3. §-ának d) pontját foglalja magában, de ennél tovább megy, a mennyiben akor is megtagadja a külföldi itélettől az elismerést, ha az hazai jogerős itélettel, a közerkölcsiséggel vagy valamely hazai törvény czéljával rendelkezik. Hogy mi ellenkezik a közerkölcsiséggel, az bővebb indokolásra nem szorul; hazai törvény czéljával ellenkezik az itélet elismerése pl. akkor, ha a külföldi itélet hazai tiltó törvénybe ütközik (pl. 8%-nál magasabb kamat megitélése) vagy olyan jogügylet alapján itél meg teljesitést, a mely hazai törvényeink szerint semmis, vagy pl. mint tőzsdejáték, fogadás stb. nem érvényesithető. A külföldi itélet elismerésének ez a korlátozása összefüggésben áll a nemzetközi magánjognak nálunk is elfogadott azzal a szabályával, hogy a belföldi biró semmi esetben sem alkalmazhat olyan külföldi jogszabályt, még ha különben alkalmazhatóságának előfeltételei fennforognak is, a mely a belföldi jog által feltétlenül érvényesittetni kivánt magasabb czélokkal ellenkezik. Visszás volna, hogy az ilyen szabály a külföldi itélet kerülő utján érvényesülhessen. A viszonosságnak a 6. pontban felállitott követelménye megvan az 1881:LX. tc. 3. §-ában is. Ez alül kivételt kell azonban tenni a külföldi biróságnak nem vagyonjogi perben hozott itéletére nézve abban az esetben, ha a pernek belföldön illetékes birósága nincsen. Minthogy a jogosult fél ilyen esetekben jogát belföldi biróság előtt nem érvényesitheti, indokolatlan szigoruság lenne irányában a külföldi itélet elismerésének a megtagadása. Ilyen külföldi itélet pl. az, a melylyel a külföldinek kiskorusága meghosszabbittatott.
Az 1893:XVIII. tc. 117. §-a taxative sorlja fel azokat az eseteket, a melyekben az itélet tekintet nélkül a fellebbvitelre, végrehajthatónak nyilvánitandó. A javaslat 415. §-a követi ezt. A sommás visszahelyezési perben az itélet előzetes végrehajthatóságáról az 580. § rendelkezik. A javaslat azonban, eltérőleg a mai jogtól, nem áll meg a taxativ felsorolásnál. A 416. § szerint a nyertes fél mindazokban az esetekben, a melyekben a végrehajtás elhalasztása veszélylyel járna, biztositék mellett kérheti, hogy az itélet a jogerőre tekintet nélkül végrehajthatónak mondassék ki. A pénzösszegre vagy telekkönyvileg előjegyezhető jogra irányuló marasztalás esetében ily veszély nem lehetséges; itt a biztositási végrehajtás és a telekkönyvi előjegyzés elegendő védelmet ad.
De a javaslat nemcsak a nyertes félnek ad nagyobb kedvezményt, hanem a vesztes félnek is nagyobb biztositékot nyujt, mint a mostani jog. Az előzetes végrehajthatóság a javaslat szerint nem merev szabály, hanem a viszonyokhoz alkalmazkodik. Ha az adós nyomban valószinüvé teszi, hogy az előzetes végrehajtásból meg nem térithető kára származnék, a biróság a végrehajthatóság kimondását mellőzheti; ha pedig az adós azt teszi valószinüvé, hogy visszvégrehajtási igénye van veszélyeztetve, akkor a biróság a végrehajthatóságot biztositék adásától feltételezheti (418. §). Hogy ezek a szabályok mennyiben érintik az 1881:LX. törvénycikknek a végrehajtás folytatására, a biztositék adására, a végrehajtás folytatásának letétellel meggátlására, a visszvégrehajtásra, a biztositási végrehajtásra és a zárlatra vonatkozó rendelkezéseit, ennek szabályozása külön utra tartozik.
Rendszerint a biróság annak a pernek a folyamában, a melyben a végzést jozta, kötve van ahhoz. Az ok nélküli változtatás ingadozóvá tenné az eljárást és ártana a biróság tekintélyének. A hol a törvény ez alól kivételt tesz, ott azt világosan megmondja, például a 276. § a bizonyitás felvételét rendelő végzés tekintetében, Egyoldalu kérelemre hozott elutasitó végzéséhez a biróság nem lehet kötve, mert nem lehet a felet attól elzárni, hogy kérvényét utóbb kiigazitsa vagy a biróságot egyes körülmények felől jobban tájékoztassa; jogot ebből a végzésből ugy sem szerzett senki. A pervezetést tárgyazó végzésre nézve a per czélja és az eljárásnak konkrét alakulása megkivánhatják a változtatást, birságot, pénzbüntetést, vagy elzárást rendelő végzéseket illetőleg pedig méltányossági tekintetek, a birságnak, pénzbüntetésnek vagy elzárásnak utóbb beálló feleslegessége és a felső biróság lehető megkimélése indokolják a visszavonhatóságot. Az utolsó bekezdése, mely szerint a határidőhöz kötött cselekményt visszautasitó végzés nem vonható vissza, azért van szükség, mert ha kivétel nélkül áll arra a negyedik bekezdésnek az a szabálya, mely szerint egyoldalu kérelemre hozott elutasitó végzéseihez a biróság nincsen kötve, akkor ennek a szabálynak alapján megtörténhetnék az is, hogy a biróság a fellebbvitelt, mint elkésettet visszautasitja, azután pedig hosszu idő mulva a visszautasitó végzést visszavonván, a fellebbvitelt kellő időben beadottnak tekinti és igy az itéletnek jogereje huzamos időn át függőben maradna.
Mai perrendtartásunkban nincs szabályozva, a gyakorlatban pedig vitás lehet az a kérdés, hogy micsoda befolyása van a biróságnak a felek között létrejött egyezségre. Némelyek szerint az egyezség tisztán a felek ténye, a melyet a biróság, ha a felek azt megkötötték, jegyzőkönyvbe vesz, de érdemi vizsgálatába nem bocsátkozik. Ezzal a felfogással szemben áll az, hogy a biróság jelenlétében a birósági iratba foglalással birói ténynyé válik az egyezség, a melynek épen birói jellegénél fogva azt a magánegyezségtől megkülönböztető fontos jogi következményei vannak. Az sem helyes, hogy a biró az egyezséget nem vizsgálja, sőt köteles azt abból a szempontból, hogy az közerkölcsbe, hazai törvénybe nem ütközik-e, hogy végrehajtható-e, vizsgálat tárgyává tenni s ilynemü akadály esetében a jegyzőkönyvbe vételt megtagadni. Czélszerünek tartja tehát a javaslat minden kétség kikerülése végett a biróság közremüködésének azzal kifejezést adni, hogy a biróság az egyezséget, ha akadály nem forog fenn, végzéssel tudomásul veszi. Szükséges a végzés hozatala azért is, hogy az egyezség a birói határozat alapján perujitás esetén kivül is megtámadható legyen.
A harmadik cím tizenhatodik fejezetéhez
A perköltségről nemcsak ez a fejezet tartalmaz rendelkezést; előfordulnak ily rendelkezések a javaslat más részeiben is. Czélszerüségi indokok szólnak a mellett, hogy ezek a szabályok ne a perköltségről szóló fejezetben találjanak helyet, hanem a velük kapcsolatos eljárási szabálynál.
A javaslatnak a perköltségre vonatkozó rendelkezései főkép abban térnek el a mai jogtól, nevezetesen az 1868:LIV. tc. 252. §-ától és az 1893:XVIII. tc. 108. §-ától, hogy az ügyvédnek dija és költsége saját fele ellenében az itéletben nem állapittatik meg. A mai eljárás a fél jogaira felette sérelmes. A per birósága a fél minden meghallgatása nélkül megállapitja ellenében ügyvédje diját, erről őt nem is értesiti, módja a fellebbvitelre nincs, az ügyvéd ellenben a dij felemelése végett fellebbezhet. Ha az ekkép megállapitott dij behajtása végett pert indit az ügyvéd, a biróság a félnek a megállapitott dij elleni kifogását már nem veszi figyelembe, hanem azt azon az alapon, hogy a dijat a biróság már megállapitotta, mellőzi. Ilyformán a költség kérdésében a félnek legfontosabb érdekei védelem nélkül maradnak. Magának az ügyvédnek sincs érdekében a megállapitás mai módja akkor, ha felével szemben jutalomdijat kötött ki. Ilyenkor a megállapitás felesleges, sőt visszás lehet akkor, ha a fél látja, hogy ő az ügyvédi munkáért nagyobb összeget fizet a kikötés alapján, mint a mennyire a biróság a munkát értékeli. Nehézséget okoz az is, hogy a biróságok a megállapitott dijat nem részletezik s eltérő gyakorlatot követnek abban a kérdésben, hogy a megállapitott összeggel minő ügyvédi munka van dijazva. Némely biróság szerint csak az a munka nyer ebben ellenértéket, a mely a biróság előtt történt (megjelenések, beadványok); más biróságok szerint ellenben az 1868:LIV. tc. 252. § alapján megállapitott összeg mindannak a munkának a dijazása, a mi a pervitel czéljából mulhatatlanul szükséges volt, tehát a biróságon kivül történő információfelvételnek, értekezéseknek stb. dijazása is.
Ezekből az okokból a javaslat az 1868:LIV. tc. 252. §-ának rendelkezését mellőzi. Vajjon az ügyvéd költségjegyzékének megállapitására saját fele ellenében és pedig nemcsak a polgári perben, hanem a perenkivüli és a büntető eljárásban felmerült költségek tekintetében is, nem szükséges-e egyszerü perenkivüli eljárást létesiteni, ez külön megfontolás tárgya lehet, a csakis a polgári peres eljárást szabályozó jelen javaslat keretébe azonban nem tartozik.
Ha a fél a biróságnál személyesen megjelenni kénytelen vagy ügyében személyesen eljárni jogositott volt és e körül szükséges merült fel, úgy ennek megtéritéséhez jogos igénye van, mert a perköltségnek az az alapgondolata, hogy a nyertes félnek a jogos perből kára ne származzék. A költség megállapitásában azonban époly szigoruan kell eljárni, mint a tanuk költségének a megállapitásában. Csak a valósággal felmerült készkiadás és csak az időmulasztás következtében valósággal szenvedett kár téritendő meg. Munkadij vagy fáradtsági dij megtéritésére azonban a félnek nincs igénye. Munkadij akkor sem itélhető meg, ha a felet nem ügyvéd meghatalmazott képviseli. Semmi oka sincs a törvényhozásnak arra, hogy a nem ügyvéd meghatalmazottnak perbeli szereplését előmozditsa. Hátrányosabb az a fél személyes részvételénél, mert a meghatalmazott rendszerint nincs ugy tájékozva az ügy, mint a fél maga, de hátrányosabb az ügyvéd részvételénél is, mert a nem-ügyvéd meghatalmazott nem bir a hivatásos képviselő szakismeretével és jártasságával. Ezért a javaslat szerint a nem ügyvéd meghatalmazottnak még a szabályesen fellépő fél részére megitélhető költség és dij sem jár, hanem ily esetben a bélyegköltségen, a tanui, szakértői stb. dijon felül semmit sem lehet megállapitani. A 96. § harmadik bekezdésében emlitett személyekre (ügyvédi oklevéllel birók stb.) a javaslat kimondja, hogy részükre munkadij nem állapitható meg. Ez a rendelkezés azért szükséges, mert a 96. § szerint ők, a mennyiben a törvény kivételt nem tesz, az ügyvédekkel egyenlő tekintet alá esnek és abban találja indokát, hogy ők nem hivatásszerüen és keresetképen gyakorlhatják a képviseletet. A munkadijtól eltekintve azonban ők a költség szempontjából az ügyvédekkel egy tekintet alá esnek.
Ez a § az 1893:XVIII. tc. 112. §-ának rendelkezését tüzetesebben fejti ki. Minthogy a javaslat szerint több pertárs javára vagy ellen folyó per tulajdonkép több per és rendszerint mindegyik pertársra nézve külön dönthető el, ennélfogva a költség is rendszerint fejenként osztandó meg közöttük, még pedig egyenlő részvétel mellett egyenlő részekben, különböző részvétel mellett a részvétel arányában. Méltánytalan volna például, hogy abban az esetben, ha a felperes hasonnemü alapból eredő kötelezettség alapján több alperest együttesen perel, az elismerésben levő pertárs több költséget legyen köteles fizetni azért, mert a másik pertárs hosszu bizonyitási eljárásra adott okot. Ez alül csak akkor van kivétel, ha a per tárgya oszthatatlan, vagy ha a pertársak egyetemlegesen jogositvák vagy kötelezvék. Ebben az esetben egyiknek a cselekménye a másikra is kihat és a költségben is csak egyetemlegesen marasztalhatók.
Gondnoknevezés esetében a gondnok költségét biztositani kell. Erre szolgál az a szabály, hogy a költséget az a fél köteles előlegezni, a kinek cselekménye a gondnoknevezésre okot szolgáltatott, tehát rendszerint a felperes.
A 435. § csak abban tér el az 1893:XVIII. tc. 115. §-ától, hogy a biróság az általa kinevezett ügygondnokot is elmarasztalhatja a költségben. Ennek oka az, hogy az ügygondnok a biróságtól kapja megbizatását és ennélfogva a biróság felügyeletének e részben az ő müködésére is ki kell terjednie.
A harmadik cím tizenhetedik fejezetéhez
A javaslat rendszere szempontjából meg kell különböztetni a perfelvételi és az érdemleges tárgyalási szakot és az előbbiben ismét az alperes és a felperes mulasztását. Tulajdonképeni makacssági itéletet csak a perfelvétel elmulasztása esetében lehet hozni és csak az alperes ellen. Ha a perfelvételi határnapot a felperes mulasztja el, a javaslat szerint ellene makacssági itélet nem hozható (439. §), hanem az alperes - ha viszontkeresetet nem indit - csak az idézés feloldását és a felperesnek a költségben marasztalását kérheti.
A javaslat tehát az, a mit az 1893:XVIII. tc. 50. §-a az alperesnek a felperes mulasztása esetében facultative megenged, szabálylyá teszi. A javaslat ugyanis abból indul ki, hogy a felperes a keresetet csak a tárgyaláson adja elő. A tárgyalás előtt kereset nincs, hanem csak idézés. A keresetlevél csak előkészitő irat, de nem maga a kereset és a felperes a tárgyaláson nincs kötve a keresetlevéllel közölt kereseti kérelemhez.
Ha tehát a felperes nem jelenik meg a perfelvételi határnapon, nincs kereset és ennélfogva nem hozható itélet; csakis idézés van és a birói határozat csakis erre terjedhet ki. Másrészről az alperes ellenkérelmét is csak a perfelvételi határnapon terjeszti elő, a mely ellenkérelem a felperessel nem volt közölve, minthogy a javaslat szerint az irásbeli előkészités csak a per felvétele után történik. Az ellenkérelemre való nyilatkozat pedig addig nem tekinthető elmulasztottnak, mig az ellenkérelem felperessel közölve sem volt. A felperes a pertől az alperes perbebocsátkozása előtt elállhat. Ha a perfelvételi határnapon meg nem jelenik, akkor róla csak azt lehet feltételezni, hogy elmaradásával hallgatólag a pertől való elállását akarja kifejezni és mulasztása nem vonhat maga után sulyosabb következményeket, mintha a keresettől kifejezetten elállott volna. Olynemü feltevés, hogy ezzel keresetének alaptalanságát és az alperesi ellenkérelem jogosságát akarja elismerni, semmi alappal sem bir. Ehhez járul, hogy az alperes, akit még csak idézéssel támadtak meg, jogosan csak e támadás elutasitását követelheti és jogos érdeke csak arra terjedhet ki, hogy őt az ily támadásokkal ne zaklassák. Ennek elég biztositéka az, hogy a felperes az alperesnek okozott költségben elmarasztaltatik.
A javaslat e mellett azzal, hogy az alperes a per ujbóli meginditása esetében a perbebocsátkozást megtagadhatja addig, mig a felperes az idézés feloldásakor megállapitott költséget meg nem téritette (439. §), biztositékot nyujt az alperesnek az ismételt idézések ellen. Azokban az esetekben, a midőn az alperesnek különös érdeke, hogy az ügy végleg tisztáztassék, nincs elzárva attól, hogy függetlenül az ellene inditott pertől, praejudicialis keresetet inditson az iránt, hogy a felperes joga nem áll fenn, ha a javaslat 130. §-ának a feltétele fennforog. A javaslat azonban tovább megy és azt is megengedi, hogy az alperes a felperes jogának fenn nem állása iránt a perfelvételi határnapon viszontkeresetet inditson és pedig az esetben a 130. § feltételeire tekintet nélkül. Ha a perfelvételi határnapot az alperes mulasztja el, a javaslat szerint (440. §) őt a felperes kérelmére az idézéssel közölt kereseti kérelemhez képest itélettel el kell marasztalni. E szabályozásnál a javaslat csak abban tér el mai perrendtartésunktól, hogy a biróság nem vizsgálja meg a kereset tényelőadásait s azoknak a kereset jogállitásokhoz való viszonyát, hanem a kereseti jogállitáshoz és kérelemhez képest hoz itéletet.
A javaslat álláspontja nemcsak elméletileg helyesebb, mint a mai jogunké, a mennyiben az alperes perbebocsátkozása előtt érdemleges tárgyalásnak és az érdemleges tárgyaláshoz tartozó cselekmények (a kereseti tényállásra való nyilatkozás) elmulasztásának tulajdonképen nem lehet helye, hanem gyakorlatilag is czélszerübb. Ha a biróság az alperes meg nem jelenése esetében is kénytelen volna az ügy tárgyalásába bocsátkozni, a felperestől az egész tényállás szóbeli előadását követelni, annak világosságára és teljességére felügyelni: ez sok felesleges munkát okozna és semmi haszonnal sem járna. A biróság vagy lelkiismeretesen teljesitené ezt a kötelességet és akkor a perfelvételi határnapokra sem tüzhetne ki sok ügyet, a mi által a per caesurájának egyik legnagyobb előnye elesnék vagy üres formaságnak tekintené a szabályt, a mint azt nálunk ma is tapasztaljuk. Azonban az a szabály, hogy a biróság a makacssági itélet hozatalakor nem vizsgálja a kereseti tényalapot, nem jelenti még azt, hogy a biróság minden kérelemnek helyet ad. Ha a kereseti kérelem már a közölt kereset tartalma szerint nem állhat meg, ha az képtelen vagy törvénybe ütköző, akkor annak helyt adni nem lehet (443. § 4. p.). Ugyszintén nem hozható makacssági itélet akkor sem, ha valamely hivatalból figyelembe veendő körülmény miatt az eljárás megszüntetésének esete forog fenn, vagy ha a megjelent fél ilyen körülmény tekintetében a szükséges bizonyitékot nem adja elő és a körülmény valósága e miatt kétes marad, végül akkor sem, ha a perfelvételi határnapon előadott kereset a meg nem jelent alperessel nem volt közölve (443. § 1., 2., 3. p.).
A javaslat a cselekmények elmulasztásának következményét általánosságban akkép határozza meg, hogy a fél az elmulasztott cselekménytől elesik, azt többé hatályosan nem teljesitheti. De ezzel nem tekinti a mulasztás következményeit kimeritetteknek. A többi különös következményeket, a melyeket a mulasztás maga után von, az illető helyeken szabályozza a javaslat (pl. 203., 225., 227ű. 327., 338., 342., 376. stb. §-ok).
Kiindulva abból, hogy a perbeli cselekmények részben jogai, részben törvényes kötelességei a félnek és hogy a mulasztás nem a birói parancs elleni engedetlenség: a javaslat általában nem szabja a mulasztásnak előfeltételéül az előzetes birói parancsot vagy figyelmeztetést. A törvény és nem a biró mondja meg a félnek, hogy mit tegyen és illetőleg, hogy mit tehet. Nem feltétele ez általában a mulasztásnak jelenlegi eljárásunk szerint sem. Ennélfogva a mulasztás következménye, általában figyelmeztetés nélkül maguktól állanak be, hacsak a törvény az ellenkezőt ki nem mondja.
Kivételt tesz a javaslat például azzal, hogy az ellenfél tényállitásaira vagy okirataira teendő nyilatkozatokat csak akkor tekinti elmulasztottnak, ha a biróság a felet a nyilatkozatra felszólitotta (225. § harmadik bekezdés). Nem előfeltétele általában a mulasztás következményeinek az ellenfél kérelme, az accusatio contumaciae sem. A mulasztás következménye önmagától beáll; például ha a fél kifogásait nem adja elő, nem tagad, vagy az itélet ellen törvényes határidőben nem fellebbez. Csak ott, a hol az egész eljárásra kiható mulasztás forog fenn, nevezetesen, ha valamely határnapnak egészben való elmulasztása miatt a tárgyalás más irányban folytatandó és fejezendő be, kell a a mulastás következményeinek kimondásához külön kérelem. Indokolja ezt nemcsak az, hogy ilyen esetben a rendes permenettől eltérés van, hanem az is, hogy a megjelenő félre sem kivánatos mindig, hogy ellentmondással, vagy igazolással megtámadható határozat hozassék. Az accusatio contumaciae feltételének ott, a hol az előirva van, az a következménye, hogy a mulasztás utólag, az ellenfél kérelmének előterjesztéseig pótolható. Enyhébb nézet szerint a purgatio contumaciae addig az ideig történhetnék meg, a mig a mulasztás biróilag nem volt kimondva.
A javaslat (egyezőleg az 1868:LIV. tc. 143. §-ával) nem fogadja el ezt az enyhébb nézetet, a mely a contumaciának arra a helytelen felfogására vezethető vissza, hogy az a birósággal szemben történik. Ha a mulasztás pótlása meg volna engedve addig, mig a biróság a mulasztás következményeit kimondta akkor a pótlás lehetősége attól a véletlen körülménytől függne, hogy a biróság volt-e abban a helyzetben, hogy a mulasztás fölött határozhasson. A javaslat azonban kivételt tesz ez alól a szabály alól akkor, ha a mulasztás kimondása iránti kérelmet szóbeli tárgyaláson adták elő; ekkor ugyanis a következő §-nál kifejtendő okból a pótlás a kérelem fölött tartott tárgyalás bezárásáig eszközölhető.
A határnap elmulasztása nem a kikiáltás, hanem a tárgyalás bezárásának időpontjában áll be. Óhajtandó ugyan, hogy a felek az ügy kikiáltásakor pontosan jelen legyenek, mert a tárgyalás folyamán való megjelenés zavarólag hat a permenetre, mindazonáltal tulzott szigor volna, ha a tárgyalás folyamán megjelenő fél abból kizáratnék. A tárgyalás folyamán megjelenő fél mulasztása legfeljebb a tárgyalásnak már lefolyt részére volna szoritható, megjelenésétől számitva ellenben a cselekvésből egyáltalán nem volna kizárható. A tárgyalás egységénél fogva azonban az elmulasztott cselekmények ebben az esetben is pótolhatók lennének.
A 443. § 1. pontja esetében már az idézést meg kellett volna a 141. § szerint tagadni. Ha ez azonban nem történt meg, nem marad más hátra, mint az, hogy a biróság ép ugy járjon el, mintha az alperes megjelent volna. Ha a felperes mulasztja el a perfelvételi határnapot és hivatalból figyelembe veendő pergátló akadály forog fenn, akkor nem az 1. pont nyer alkalmazást, hanem az idézés feloldandó (439. §). A 443. § 2. pontja megegyezik az 1983:XVIII. tc. 54. §-ának 1. pontjával. Ez alá a pont alá tartozik most már a javaslat 50. §-a értelmében az illetékesség is (l. az 50. § indokolását) A 443. § 3. pontja alapján meg kell tagadni a mulasztás következményeinek a kimondását akkor, ha a perfelvételi határnapon előadott kereset az alperessel nem volt közölve. Ebben az esetben a mulasztás következményei kimondásának a megtagadása megegyezik az 1893:XVIII. tc. 54. § 4. pontjának rendelkezésével. A 443. § 4. pontja, vagyis az az eset, ha a kereseti kérelem a közölt kereset tartama szerint meg nem állhat, a 440. § álláspontjával függ össze. A javaslatnak a 440. §-ban elfoglalt az az álláspontja, hogy a biróság nem vizsgálhatja azt, hogy a kereset az előadott tényekkel kellően meg van alapitva, nem jelenti azt, hogy a kereseti kérelemnek az alperes elmaradása esetében feltétlenül helyet kell adni. Ha a kereseti kérelem képtelenség, törvénybe vagy közerkölcsbe ütközik, magában véve semmis jogügyletre van alapitva és mindez a kereset tartalmából kitünik, ugy a marasztaló itéletet nem szabad kimondani. Az, hogy a biróság a kereset ténybeli alapját nem vizsgálja, nem jelenti továbbá azt sem, hogy az alperes az oly kereset alapján is marasztalható, a mely a kereseti jog megjelöléséhez, individnalizálásához szükséges tényeket elő nem adja.
A javaslatban megállapitott határidők: 1. birói vagy törvényes határidők, a szerint, a mint a biróság vagy a törvény állapitja meg azok tartalmát; 2. meghosszabitthatók vagy meghosszabbithatatlanok; 3. zárosak vagy nem zárosak. A záros határidők meghosszabbithatatlanok és elmulasztásuk miatt igazolásnak van helye. Hogy valamely határidőnek az emlitett három irányban minő a jellege, azt a törvény az illető helyen mindenütt megállapitja. Záros határidők például a javaslat szerint: az ellentmondási (461. §), a fellebbezési (480. §) a felülvizsgálati (526. §), a folyamodási (552. §), a perijutási (567. §), a meghagyásos eljárásban a kifogásra előirt (596. s. köv. §-ok) és a választott biróság itéletének érvénytelenitése iránti perben a keresetinditási határidő (785. §). A határidő kezdetére nézve az 1881:LIX. tc. 23. §-a, tartalmának számítására nézve pedig a kereskedelmi törvény 329. §-a azonos rendelkezéseket tartalmaznak, mint a javaslat 448. és 449. §-a. A határidők a javaslat szerint, épugy, mint a határnapok, mind peremtorius és nem dilatorius jellegüek. A meghosszabbithatóság ezen mitsem változtat. Ha a fél a határidő tartama alatt a perbeli cselekményt nem teljesiti, azt többé joghatálylyal nem teljesitheti, kivéve, ha mulasztását orvosolja.
A javaslat e helyett a határidők elmulasztásával kapcsolatosan tárgyalja azok meghosszabbitását is, minthogy ezek a mulasztás elháritásával függnek össze. A javaslat azon az állásponton van, hogy a hol a törvény a biróra a határidő kitüzését, ott annak meghosszabbitása is megengedendő a birónak. A hol ellenben a törévnyhozó szükségesnek találja, hogy a határidőt maga állapitsa meg, ott a birónak a meghosszabbitással sem engedhető befolyás a határidő tartamára, hacsak erre különös okok nem forognak fen, mint például a 177. § vagy 201. § második bekezdésének eseteiben. De a határidő megröviditését rendszerint nem engedi meg a javaslat, mert a határidők a javaslat szerint különben sem hosszuak és megröviditésük gyakran az ellenfélnek sérelmével járhat. Ellentétben a német perrendtartás 224. §-ával, a feleknek nem adja meg a javaslat azt a jogot, hogy a határidőket közös megegyezéssel meghosszabbithassák vagy megrövidithessék. Ezzel a biróság hatáskörébe tartozó pervezetés jelentősége és haszna meggyöngül és a helyes munkabeosztás és a tárgyalás rendje előre nem látható zavaroknak van kitéve. Ezeket a károkat lehetőleg el kell háritani. Arra az esetre, ha a határidők változtatását a felek érdeke teszi kivánatossá, elég biztositékot nyujt a biróság változtatási joga. A 450. § negyedik bekezdésének rendelkezését az teszi szükségessé, hogy az uj határidő lejárta semmi esetre se maradjon bizonytalan. A javaslat csak szabályt állit fel, de nem zárja ki, hogy a biróság máskép intékedhessék.
A harmadik cím tizennyolcadik fejezetéhez
A mulasztás következményeivel szaáblyozásával a legszorosabb összefüggésben van a mulasztás orvoslásának a módja, mely e következményeket elháritani van hivatva. Hogy a határidők elmulasztásának következményeit, ha orvoslást egyáltalában engedünk, csak igazolással lehet orvosolni, ez kérdés tárgya sem lehet. Másként van ez a határnapoknál, a hol két orvoslási mód lehetséges: az egyik az igazolás, a másik az ellentmondás. Az igazolás (restitutio) főkép a német jogban fejlődött ki. Némi összefüggésben van az eljárás irásbeliségével is. Az irásbeli eljárás magában véve is elég hosszadalmas, a huzavonának tehát a legnagyobb szigorral kellett utját állani. Ugyanez a szükséglet, a mely az irásbeli perben az eshetőség elvének merev alkalmazását is meghonositotta, vezett oda is, hogy a határidőket peremtorius jelleggel ruházták fel, amelyeket kellő igazolási ok nélkül elmulasztani nem lehet. Az ellentmondás (opposition) a franczia szóbeli perből indul ki. A forgalmi akadályok, a közlekedési eszközök hiánya és a kezdetleges müveltségi viszonyok sokáig a legnagyobb enyheséget követelték a szük időre mért szóbeli tárgyalás elmulasztásának megbirálásában. A restitutio szigorubb feltételei itt nem feleltek volna meg.
A franczia jog ennélfogva kifejtette az ellentmondás intézményét. A makacssági itéletet csak ideiglenesnek, egyszerü intésnek tekinti, melyet a fél ellentmondással hatályon kivül helyezhet és meghallgatása czéljából az eljárás folytatását kivánhatja. A makacssági itélet elleni ellentmondás a franczia perjognak egyedüli orvoslási módja a mulasztás következményeinek elháritására. Az igazolást a franczia jog nem ismeri. Oly mulasztások tehát, a melyek nem vonnak maguk után makacssági itéletet, nem orvosolhatók. Ámbár a mulasztás orvoslásának két módja e szerint történeti fejlődésében bizonyos tekintetben kapcsolatos az eljárás irásbeliségével és szóbeliségével: e kapcsolat nem szükségképeni. A teljes szóbeliségen alapuló per nem áll ellentétben az igazolással és nem követeli meg az ellentmondást. Csakis czélszerüségi kérdés, hogy egyik vagy másik, vagy mind a kettő vegyesen fogadtassék-e el. A határnap elmulasztása esetében a franczia és a német perrendtartás csak az ellentmondást, az osztrák perrendtartás csak az igazolást ismeri, pedig mind a három a szóbeliség elvére van épitve. A választás az igazolás és az ellentmondás közt tehát csak a két rendszer előnyeinek és hátrányainak összehasonlitása alapján történhetik meg. Az ellentmondásnak előnyei az igazolás felett: 1. a biróságot nem terheli az igazolás tárgyalásának és eldöntésének munkájával; 2. nem késlelteti az érdemleges döntést az igazolási okok tárgyalásával; 3. megkiméli a feleket az igazolás tárgyalásának költéségétől. Ezzel szemben az ellentmondás ellen a következőket hozzák fel: Az ellentmondás utján a fel egyszerü, mivel sem indokolt nyilatkozatával a birói határozatot hatályon kivül helyezheti.
Az egész eljárás komolyságát veszélyezteti ez. A biró vagy a törvény kitüzi a határnapot, a melyen valamely cselekményt el kell végezni, szigoru következményekkel fenyegeti a hanyag felet, ez pedig ölbe tett kézzel nézi az ellenfél erőlködéseit, figyelembe sem veszi a biróság meghagyásait és a törvény rendelkezéseit; hiszen tudja, hogy csak egy szavába fog kerülni és mulasztása meg nem történtnek fog tekintetni. A törvény peremtorius jelleget ad a határnapoknak, a félnek egy szava dilateriussá teszi azokat. A törvény peremtorius jelleget ad a határnapoknak, a félnek egy szava diletoriussá teszi azokat. A biróság idézi és végül elmarasztalja a felet; a fél egy szavával elveszi mindennek a hatályát, mintegy föléje helyezkedik a törvénynek és a biróságnak. Ám mentse fel a biróság a felet a mulasztás következményei alól, ha mulasztását igazolni tudja. A törvény szigora sem mehet el addig, hogy ne ismerjen mentséget a mulasztásra. Az igazolás intézménye nem méltánytalan, mindőn mentséget kiván a féltől, a ki mulasztását orvosolni akarja. Hogy pedig a mentség elfogadható-e, a fölött csak a biróság határozhat, nem pedig a mulasztó fél maga. A mulasztás orvoslásának kérdését a felhozott érvek mérlegelése után legjobban ugy oldja meg a törvényhozó, ha sem kizárolag az igazolásnak, sem kizárólag az ellentmondásnak a rendszerét nem fogadja el, hanem mind a kettőt felhasználja, még pedig mindegyiket ott, a hol előnyei érvényesülnek és hátrányai elnyomhatók. Az igazolás, a szigorubb orvoslási mód ennélfogva ott alkalmazandó, a hol a mulasztás kevésbé menthető és következményei sem igen nagyok. Az ellentmondás pedig, mint enyhébb orvoslási mód, ott alkalmazandó, a hol a mulasztás menthetőbb és következményei sulyosabbak. Ezen az alapon áll a javaslat.
A javaslat a felperesnek nem ad ellentmondást, még pedig azért, mert ha ő mulasztja el a perfelvételi tárgyalást, a biróság vele szemben nem hoz itéletet, hanem csak az idézést oldja fel (439. §); mulasztását tehát a felperes egyszerűen azzal orvosolhatja, hogy ujból idézést kér. Az alperesnek csak akkor ad a javaslat ellentmondást, a mikor még csak először volt a perbe idézve és esetleg az is kérdéses lehet, vajjon volt-e tudomása a perről. Ilyen esetben az alperes mulasztása mindenesetre menthetőbb és könnyű orvoslása annyival inkább megengedhető, mert ekkor a biróság sem foglalkozott az ügygyel máskép, mint ugy, hogy makacssági itéletet hozott (a mi a javaslat szerint igen egyszerü birói cselekmény); nem lehet arról szó, hogy az alperes puszta ellentmondása miatt számbavehető birói munka veszne kárba. A midőn azonban az alperes a biróság előtt egyszer már megjelent és igy tudja, hogy per van ellene folyamatban, mulasztása annál kevésbe menthető, mert akkor már a biróság is behatóbban foglalkozott az ügygyel és visszás lenne, ha a fél ellentmondásával a biróságnak talán sok munkáját egyszerüen semmissé tenné. Ehhez képest nincs ellentmondásnak helye akkor, ha az alperes valamely előbbi perfelvételi határnapon már megjelent, ha az előbbi perfelvételi határnap kérelmére elnapoltatott, vagy ha az ügyben ellentmondással már élt (460. §). A javaslat azonban gondoskodik arról is, hogy az ellentmondással visszaélni ne lehessen és az alperes a perfelvételi határnap elmulasztásával és ellentmondással halasztást nem eszközölhessen ki magának. Ennek első sorban azzal veszi elejét a javaslat, hogy az ellentmondás költségének viselésére az ellentmondással élő felet kötelezi (431. §), továbbá azzal, hogy az ellentmondás következtében kitüzött határnap elmulasztása esetében az igazolást is kizárja (464. §).
Kisebb ügyekben már a költség nyomásaa maga is elegendő az ellentmondással lehető visszaélés meggátolására; a német perrendtartásban, a mely ilyen óvszer gyanánt csak a költség viselését ismeri, az ellentmondással visszaélés miatt még az ellentmondásnak engedett tág tér mellett sincsen panasz. A járásbirósági eljárásban tehát a fentemlitett gondoskodás elegendő. A törvényszéki perekben azonban, a melyekben a költségben marasztalás visszatartó hatása a pertárgy nagyobb értéke következtében kisebb mértékben érvényesül, tovább megy a javaslat és meghagyja az alperesnek, hogy az ellentmondással kapcsolatban a tárgyalást is előkészitse (462. §), és a biróságnak, hogy az ellentmondás következtében a perfelvételre és érdemleges tárgyalásra együttesen tüzzön ki határnapot 8464. §). Az alperes tehát tekintetbe véve, hogy a perfelvételi tárgyaláson megjelenése esetében az érdemleges tárgyalásra uj határnap tüzetnék és hogy a tárgyalási időköz első két harmadában előkészitő iratot kellene adnia, a megjelenés elmulasztásával és ellentmondásával nem nyer, hanem inkább veszit időt, minthogy előreláthatólag az előkészitési és tárgyalási időközök ebben az esetben a rendeseknél rövidebbek lesznek. Az ellentmondásnak ez a megszoritása és az igazolás alkalmazhatóságának nagy terjedelme okozza azután azt is, hogy a javaslat megegyezően a mai joggal és eltérve a német és az osztrák perrendtől, az igazolásnak feltételeit enyhébben állapitja meg és az önhibán kivül történt mulasztás valószinü tételével is megelégszik (456. §).
Az igazolásnak csak határnapok és határidők elmulasztása miatt van helye, de sohasem egyes cselekmények elmulasztása miatt. A határnapok közül is ki vannak zárva: 1. az a határnap, a melynek elmulasztása miatt ellentmondásnak van helye (460. §); 2. azok a határnapok, a melyeknek elmulasztása a végitéletben kimondandó hátránynyal nem jár, pl. a bizonyitás felvételének vagy az itélet kihirdetésének határnapjai. Az utóbbiaknál azért nincs szükség igazolásra, mert ezekre nézve a javaslat részben más eszközt ad a mulasztás orvoslására (igy a 280. § szerint a bizonyitás felvételénél jelen nem volt fél a bizonyitásnak uj felvételét vagy kiegészitését kérheti, a perfelvételi határnap elmulasztása esetében a felperes (439. §) az idézés ismétlését kérheti), részben pedig a mulasztás ily esetben nem jár hátránynyal (igy az itélet kihirdetéséről való elmaradás).
A határidők közül olyanok elmulasztása miatt nincs igazolásnak helye, melyek a törvényben nincsenek világosan mint zárosok megjelölve. A nem záros határidők elmulasztása miatt azért nem ad a javaslat igazolást, mert azok kevésbé fontos cselekményekre vonatkoznak és mert indokolt kérelemre különben is meghosszabbithatók; a fél mulasztása tehát alig menthető. A felfolyamodási határidő záros határidő lévén, elmulasztásának igazolása nincs kizárva. Az 1881:LIX. tc. 62. §-ának szigora nem indokolt különösen azért sem, mert a felfolyamodásnak rendszerint nincs halasztó hatálya. A képviselő hibájából történt mulasztásra nézve fenntartja a javaslat az 1881:LIX. tc. 61. §-ának helyes rendelkezését. A képviselő a fél helyébe lépvén, mulasztása ugyanolyan szempontból birálandó mg, mint a félé; ha a képviselő önhibáján kivül mulasztott, igazolásnak van helye, ha a képviselő hibájából történt a mulasztás, igazolásnak nincs helye. Azzal, hogy a javaslat az igazolás törvényes előfeltételeit megállapitja, egyuttal azt is kifejezi, hogy ezeknek az előfeltételeknek hiányában igazolásnak nincs helye még akkor sem, ha az ellenfél abba beleegyeznék; az ellenfel beleegyezése tehát az igazolás törvényszabta feltételeinek hiányát - ideértve az igazolás határidejének megtartását is - nem pótolhatja. Az ellenkező rendelkezés sok visszaélésre adna alkalmat. A felek tetszésük szerint meghosszabbithatnák a záros határidőket, a melyek pedig főkép a közrend szempontjából vannak megállapitva.
Az igazolási kérelem benyujtásának határideje - megegyezően az 1881:LIX. tc. 63. §-val - a mulasztástól, illetőleg annak tudomásra jutásától számitva tizenöt nap; véghatárideje pedig hat hónap. Ezek a határidők meghosszabbithatatlanok, de nem zárosak, elmulasztásuk miatt igazolásnak nincs helye. Hasonlókép nincs helye igazolásnak az igazolási kérelem és az ellentmondás következtében kitüzött határnapnak elmulasztása miatt (458., 464. §-ok) sem. Restituio restitutionis non datur.
Minthogy azokban az esetekben, a melyekben az igazolás egyáltalában ki van zárva, felesleges a biróságot és a feleket a tárgyalás munkájával és költségével terhelni, a 455. § ily esetben az igazolási kérelemnek további eljárás nélküli hivatalból visszautasitását rendelt. Ilyenkor tehát a biróság sem tárgyalást nem tüz, sem egyáltalában a 456. § első bekezdése értelmében nem jár el és a kérelem helyénvalóságát nem vizsgálja. Minthogy a 455. § felsorolása kimeritő, más esetben visszautasitani az igazolási kérelmet nem lehet; nevezetesen akkor sem, ha a kérelem a 453. § kellékeinek nem felel meg, mert ezek a tárgyaláson pótolhatók, valamint akkor sem, ha az a 452. §-ba a megszabott tizenöt napi határidő leteltével adatott be, mert még mindig lehetséges, hogy az igazolási kérelem az akadály megszünésétől, illetőleg a tudomásra jutástól számitva, kellő időben adatott be.
Az igazolási kérelem felett az 1881:LIX. tc. 64. §-a értelmében mindig tárgyalás tartandó. A javaslat ettől eltér és ha a pótlandó cselekmény nem tárgyalás utján teljesitendő, az igazolás kérdésében is mellőzi a tárgyalást. Ha például a fél a felfolyamodási határidőt elmulasztja, a mely a felek meghallgatása nélkül intézhető el, akkor az igazolás kérdésében is tárgyalás, illetőleg a felek meghallgatása nélkül határoz a biróság. A javaslat ellentmondásba kerülne önmagával, ha ily esetben az igazolás kérdésének a tárgyalással nagyobb fontosságot tulajdonitani, mint az érdemleges kérdésnek. Azonkivül a tárgyalás emelné az eljárás költségét. A hol egyébiránt a biróságnak meg van adva az a jog, hogy a feleket a pótolt cselekmény tekintetében meghallgathassa (557. §), ott az igazolás kérdésében is megteheti ezt.
Minthogy a perfelvételnek csak az elsőfoku eljárásban van helye, nem állhat be az a lehetőség, hogy az ellentmondás más, esetleg a fellebbviteli biróságnál adassék be, mint igazolási kérelem. Az illetékes biróság tehát mindig az első folyamodásu perbiróság. A benyujtási határidő az itélet kézbesitésétől számitott tizenöt nap. A kézbesités biztosan megállapitja azt az időpontot, a melyben az alperes a mulasztásról tudomást szerez. Külföldön, vagy hirdetmény utján kézbesitendő itéletek esetében a biróság a szükséghez képest hosszabb határidőt tüzhet ki. Mivel az ellentmondási határidő minden esetben, tehát akkor is, ha biróilag van megállapitva, záros: ennélfogva elmulasztása igazolás utján orvosolható.
Minthogy az ellentmondás egyszerü kijelentés, azt a főügytől elkülönitve tárgyalni nem szükséges. Ha az ellentmondásnak helye nincs vagy pedig az nem a törvényes határidőben lett benyujtva, akkor a biróság tárgyalás kitüzése nélkül és hivatalból visszautasitja. Ellenesetben a biróság a perfelvételi és az érdemleges tárgyalásra határnapot tüz; az ellentmondással megtámadott itélet hatályon kivül helyezését a biróság csak a tárgyalás után a véghatározatban mondja ki. Az eljárás gyorsitása czéljából az alperes perbebocsátkozása után az érdemleges tárgyalást folytatólag kell megtartani. Az elkülönitett perfelvételi tárgyalás itt azért sem volna indokolt, mert az alperes az ellentmondással már előre bejelentette, hogy védekezni akar. Ha az alperes a határnapot elmulasztja, a felperesnek nincs szüksége ujabb itéletre. Elegendő tehát az ellentmondás visszautasitása; a felperesnek az uj tárgyalás költsége iránti követelésében az a perest a visszautasitó végzésben kell marasztalni. Az a rendelkezés, hogy az ellentmondás következtében kitüzött határnap elmulasztása miatt nincs igazolásnak helye ahhoz, analog a 458. § rendelkezéseivel és ugyanazon az indokon alapszik, mint az.
A harmadik czim tizenkilencedik fejezetéhez
Az eljárás folytatása épugy, mint meginditása a felek akaratától függ. A felek bármikor félbeszakithatják az eljárást akár hallgatólag ugy, hogy valamelyik tárgyalási határnapon egyikük sem jelenik meg, akár kifejezetten ugy, hogy ez iránti megegyezésüket a biróságnak bejelentik. A javaslat szerint az eljárás ily esetekben »szünetel«. Azonban beállhat az eljárásban nyugvás a felek közös megegyezésen kivül is. Ez történhetik vagy szükségszerüen külső események beálltával, a melyek az eljárás folytatását lehetetlenné teszik, vagy elrendelheti azt fontos okból a biróság. Az első esetben az eljárás önmagától félbeszakad, a második esetben a biróság azt felfüggeszti. Mai perrendtartásunkban ezeknek a kérdéseknek a szabályozása hiányzik. A törvény hézagát a gyakorlat sem pótolja, mert a félbeszakadás esetében követendő eljárásra nézve megállapodott gyakorlat nem fejlődött ki.
Az első ok az eljárás félbeszakadására a félnek a halála, ha a félnek nem volt a per vitelére meghatalmazottja. Ez utóbbi esetben ugyanis a meghatalmazás a fél halálával nem szünvén meg, az eljárás tovább folyhatik. Hogy ilyen esetben az eljárás felfüggeszthető, erről a 470. § rendelkezik. A félbeszakadt eljárás felvételét ugy a jogutód, mint az ellenfél kérheti. Mind a két esetben vitássá válhatik a jogutódi minőség. Gondoskodni kell tehát arról, hogy a biróság ennek a kérdésnek eldöntésében alakilag minő szabály szerint járjon el. A külföldi törvényhozások ezt a kérdést különböző módon oldották meg. Nálunk azt a törvényt csak a végrehajtásra tekintettel szabályozza. Az 1881:LX. tc. 14-17. §-ai szerint a végrehajtás a marasztalt vagy jogositott fél halála esetében az ő jogutódai ellen vagy javára majd a felek meghallgatásával, majd a nélkül rendelendő el. A javaslat ezeket a szabályokat nem vehette át, mert azok arra az esetre, a mikor a felek egyike a per folyama alatt hal el, nem illenek. Három kérdést kell itt megoldani: a) vajjon a jogutódlás kérdése a főügytől külön döntessék-e el? b) vajjon a döntés itélettel vagy végzéssel történjék e? c) vajjon a jogutódlás külön fellebbvitel tárgya legyen és annak a főügy folytatására halasztó hatály adassék-e?
A franczia code de procédure civile 347-351. szakaszai szerint a felvétel perirattal és idézéssel történik. Ha az ellenfél nem ismeri el az utódlást a biróság ez iránt sommás uton közbevetőleg itél. Meg nem jelenés esetében makacssági itélet hozandó, mely ellen ellentmondásnak van helye. A német birodalmi perrend 269. §-a szerint a jogutód idézési kérelem nélkül felveheti a pert. Ha ezt nem teszi, az ellen őt az eljárás felvételére és egyuttal a főügy tárgyalására idézheti. Ha a jogutódok a határnapon nem jelennek meg, az állitott jogutódlást kérelemre elismertnek kell tekinteni s a főügyben kell tárgyalni. Az örökös az örökség elfogadása előtt a pert nem köteles folytatni.
Az osztrák perrendtartás 155-157. §-a szerint a jogutód idézési kérelem nélkül felveheti az eljárást. Ha ezt nem teszi, az ellenfél őt az eljárás felvételére és a főügy tárgyalására idéztetheti. A jogutód meg nem jelenése esetében azonban a felvételi kötelesség csak akkor mondható ki, ha az utódlás kellően igazolva van. A javaslat szerint a felvétel mindig idézési kérelemmel történik, a melylyel - ha ennek a per állása szerint helye van - a főügy tárgyalására való idézést is kérni kell. Az idézés kézbesitésének a 465. § negyedik bekezdésében előirt szabályát az indokolja, hogy ez az idézés a jogutódra nézve első végzés. A biróság a jogutódlás és ehhez képest a felvételi jogosultság, illetőleg kötelesség felől közbenszóló itélettel határoz, kivéve azt az esetet, ha az idézés a főügy tárgyalására is történt és az utódlást megállapitja, a mikor ezt a végitéletben mondja ki. A kérdés azért döntendő el mindenesetre itélettel, mert lényegileg érdemleges kérdés, a mely eredetileg a jogutód ellen vagy által inditott perben szintén, mint érdemi kérdés, az itélet tárgya. Az itéleti forma különösen a fellebbvitel nemének meghatározása czéljából is szükséges.
Az utódlás kérdésének külön eldöntését az utódlás meg nem állapitása esetében az indokolja, hogy akkor a per valódi jogutóddal szemben továbbra is fennáll, illetőleg tovább is félbeszakadva marad mindaddig, mig a valódi jogutód fel nem lép. A végitéletnek tehát, a mely az eljárást ebben az esetben befejezné, nem volna értelme. Azokban az esetekben pedig, a midőn a felvétel a főügyben való idézéssel össze nem kapcsolható, a külön eldöntést az indokolja, hogy a további eljárásnak biztos alapot kell adni. Ellenben akkor, a mikor az idézés a főügyre is történt és a biróság azt találja, hogy az utódlás meg van állapitva, az eset egészen hasonló ahhoz, a midőn a per kezdettől a jogutód részéről vagy ellene volna meginditva és nincs nyomós ok arra, hogy az utódlás külön döntessék el. Ebben az esetben tehát a biróság a főügyben felmerülő közbenszóló kérdéseket, mint nevezetesen a pergátló kifogásokat, ugyszintén a netaláni igazolást is eldönti, mielőtt még az utódlás kérdésében határozott volna, épugy, mintha már eredetileg a jogutód állott volna perben. Ha azonban a biróság azt találja, hogy az utódlás nem állapitható meg, ilyen értelemben közbenszóló itéletet hoz a nélkül, hogy egyéb kérdések tárgyalásába bocsátkozzék. A jogutódlás kérdésének az eldöntése sok esetben a peren kivül álló harmadik személyeknek - például ha átjogutód kerül a perbe, a valódi jogutódoknak - érdekeire is kihat. Habár ez a döntés az eljárásban részt nem vevő valódi jogutód irányában jogerőre nem emelkedik és a valódi jogutód részéről vagy ellenében az eljárás bármikor felvehető, mégis szükséges arról gondoskodni, hogy a perről talán tudomással sem biró valódi joguttódok érdekei esetleges összejátszás vagy visszaélés következtében sérelmet ne szenvedjenek.
Erre tekintettel rendelkezik a 465. § hadodik bekezdése akképen, hogy a jogutódlás csak akkor állapitható meg, ha azt valószinüvé teszik. Megfelel ez a szabály mai gyakorlatunknak is, a mely a jogutódlás kimutatására - ha más bizonyiték nincs - legalább a halálesettelvétolt minden esetben megkivánja. A hetedik bekezdés a félbeszakadás megszünésének időpontjáról rendelkezik arra az esetre, ha a felvételi jogosultság vagy kötelesség közbenszóló itélettel megállapitttatott. Abban az esetben, ha az eljárás felvétele a főügy tárgyalására szóló idézéssel együtt történt, ennek az időpontnak megállapitása nem szükséges, mivel ebben az esetben a további eljárás már a főügyben is megidézett, tehát abban szereplő jogutódokkal szemben folyik és mind ilyenek ellen folynak ellenünk nevezetesen a további határidők is. Az utolsó bekezdés arra az esetre terjeszti ki a § megfelelő rendelkezéseit, a mikor a jogutód külön kérelem helyett a szóbeli tárgyaláson megjelenve, a felvételt jelenlevő ellenfelének bejelenti.
A félbeszakadás második oka ügyvédi képviselet hiánya esetében a fél perbeli cselekvő képességének elvesztése, a törvényes képviselő halála vagy képviseleti jogosultságának megszünése. Ebben az esetben a felvétel a félbeszakadás után törvényes képviselővé vált személy részéről vagy ellen történik. Itt már az eljárás sokkal egyszerübb, mint a jogutódlás kérdésében. A törvényes képviselőnek ez minősége minden esetben hatósági intézkedéssel igazolható és tisztázására külön tárgyalás nem szükséges. Egyszerü értesités a felvételről elegendő. Ha a késedelem veszéllyel járna, a biróság a 76. § értelmében itt is kirendelhet a törvényes képviselő fellépéséig ügygondnokot. A késedelem nem kevésbé járhat veszélylyel az eljárás félbeszakadásakor, mint annak meginditásakor. A 466. § utolsó bekezdésének szabálya a hazánk egy részében hatályban levő osztrák polgári törvénykönyvre tekintettel indokolt.
A félbeszakadás harmadik esete a csődnyitás. A félbeszakadásról csőd esetében már a csődtörvény 1881:XVII. tc. 9. és 10. §-a is rendelkezik. A javaslat ezeket a rendelkezéseket csak kiegésziti, a mennyiben a csődtörvény a félbeszakadás tartamáról minden esetre kiterjedőleg nem rendelkezik. A tömeggondnok halála vagy elmozditása esetében a 466. § alkalmazandó.
Az ügyvéd halála vagy ügyvédkedő képességének megszünése két okból idézi elő az eljárás félbeszakadását: 1. a fél esetleg nem azonnal tudja meg azt, hogy ügyvédje meghalt; 2. időt kell adni a félnek, hogy uj ügyvédet bizzon meg és azt a kellő informáczióval elláthassa. Az ügyvédi képviselet eltérő természetére tekintettel különbséget tesz a javaslat a félbeszakadás megszünése tekintetében. A mennyiben az ügyvédi képviselet kötelező, addig tart a félbeszakadás, mig a fél más ügyvéd rendeléséről ellenfelét nem értesiti. Nehogy azonban a fél az eljárást késletethesse azzal, hogy más ügyvédet nem rendel, megengedi a 468. § második bekezdése azt is, hogy az ellenfél kérelmére a félnek az uj ügyvéd bejelentésére határidőt tüzzön a biróság, vagy magát a felet idézze. A fél megidézése a 142. § értelmében természetesen ügyvéd általi megjelenésre történik. A harmadik bekezdés rendelkezését a felhivás, illetőleg a megidézés fontos következményei s annak a figyelembevétele indokolják, hogy nincs kizárva, hogy a félnek az ügyvédje személyében beállt változásról nincs tudomása. A mennyiben az ügyvédi képviselet nem kötelező, a félbeszakadás akkor szünik meg, ha a fél személyesen vagy jogosult meghatalmazott által fellép vagy ha a kézbesités a fél részére történik. Abban az esetben, ha a felet a járásbirósági eljárásban nem ügyvéd, hanem más meghatalmazott (95. §) képviseli, ennek a halálával nem szakad félbe az eljárás. A hivatásos jogvédő csak az ügyvéd; más meghatalmazott rendelése s az abban beálló ilyen változás a fél koczkázatára történik; a 468. § tehát nem ügyvédi képviselet esetében nem alkalmazható.
MJig az eljárás félbeszakadása ipso facto áll be és a biróság azt csak konstatálja: addig bizonyos okolból a biróság az eljárást felfüggesztheti. A felfüggesztés sohasem kötelező és a biróság mindig az eset körülményeit is mérlegeli, midőn a felfüggesztést elrendeli. Ezért a felfüggesztés felől hozott határozat nem is köti a biróságot, a mely határozatát vissza is vonhatja (474. §). A felfüggesztés két esetben történhetik. Az első eset az, midőn a félnek, a ki meghalt, vagy perbeli cselekvő képességét vagy törvényes képviseletét elvesztette, a per vitelére meghatalmazottja volt. A 106. § értelmében a meghatalmazás a halállal nem szünik meg, az eljárás félbeszakadására tehát nincs ok. Egyrészt azonban az ügy állása ennek az eseménynek következtében lényegesen megváltozhatik, másrészt pedig a meghatalmazottnak a jogutódoktól, illetve a törvényes képviselőtől esetleg meghatalmazást és az ügy folytatására vonatkozó utasitást kell szerezni, a mely két szempont sokszor a felfüggesztést szükségessé teszi. Hogy fennforog-e a felfüggesztés szükségessége, az iránt első sorban a meghatalmazott nyilatkozhatik csak, a ki felet képvisel.
A perbeli cselekvőképesség vagy törvényes képviselet utólagos elvesztése az ügy érdemére és az ellenfél érdekeire nincs befolyással és ha a meghatalmazott a törvényes képviselőtől informácziót és meghatalmazást szerzett, az eljárás folytatása akadályokba nem ütközik. A fél halála azonban az egész perre, a felek közti jogviszonyra kihatással lehet és az ellenfél annak következtében abba a helyzetbe jöhet, hogy a pert más irányban kell folytatni. Ezért a fél halála esetében az ellenfél is kérheti az eljárás felfüggesztését. Kérelem nélkül a biróság ebbe az esetben egyáltalán nem függesztheti fel az eljárást; ha sem a meghatalmazottat, sem az ellenfelet nem akadályozza a felfüggesztés valami perbeli cselekmény végzésében - a mit csak ők itélhetnek meg - akkor a biróságnak nincs oka az intézkedésre. A kérelem fölött a biróság a legrövidebb uton és a mennyiben a kérelem nem a szóbeli tárgyaláson lett előadva, az ellenfél meghallgatása nélkül is határozhat. Ellenben hivatalból is felfüggesztheti a biróság az eljárást akkor, midőn valamelyik fél háboru idejében katonai szolgálatot teljesit vagy olyan helyen tartózkodik, a melyről a biróság székhelyével közlekedni nem lehet. Ily esetben a fél felfüggesztési kérelmét sem juttathatja a perbirósághoz. Ha a biróságnak tudomása van erről az akadályról, méltánytalan volna, ha azt hivatalból figyelembe nem venné és a felet szükségtelenül igazolásra vagy ellentmondásra kényszeritené.
A törvényes, például a fellebbviteli, az igazolási, az ellentmondási, a perujitási stb. határidők folyását azonban a felek nem akaszthatják meg. A törvény azokat nem egyedül a felek érdekében, hanem közszempontból állapitotta meg. Épugy, mint a biróság nem változtathat azokon, a felek kölcsönös beleegyezése se lehet itt irányadó. Minthogy az ujrafelvétel korlátlansága visszaéléseket idézhetne elő és a szünetelés ily előzetes bejelentése csak akkor indokolt, ha az eljárás folytatásának hosszabb ideig tartó akadály áll utjában, a javaslat nem engedi meg, hogy a felek két hónap eltelte előtt az eljárás folytatását kérhessék.
A negyedik czimhez
I. A javaslat a fellebviteli rendszert általánosságban következőleg alkotja meg: 1. Itéletek ellen a másodfoka a birósághoz fellebbezésnek van helye tény- és jogkérdésben, novumok érvényesitésének a jogával; a harmadfoku birósághoz pedig felülvizsgálati kérelemnek van helye, még pedig lényegileg a jogkérdésben. 2. A fellebbviteli biróságok: a törvényszéki ügyekben a kir. itélőtáblák másodfokban és a kir. Kuria harmadfokban; járásbirósági ügyekben a kir. törvényszékek másodfokban és a kir. itélőtáblák, illetőleg a kir. Kuria harmadfokban. 3. A fellebbviteli biróságok tulterhelésének megakadályozására (a mi a legfontosabb jogpolitikai feladatok egyike) a javaslat másutt (az 1. és az 55. § kapcsán) már indokolt rendelkezéseken felül a per tárgyának értékéből kiinduló korlátozásokkal, az előzetes végrehajthatósággal és végül birsággal igyekszik hatni. 4. A végzések elleni fellebbvitel módjai: a felfolyamodás és az előterjesztés.
E szerint a javaslat fellebbviteli rendszere általánosságban megegyezik az 1893:XVIII. törvénycikkel életbeléptetett fellebbviteli rendszerrel, a mely a kezdet nehézségeit leküzdve, nagyjából bevált. Ezen a rendszeren azonban több lényeges változtatást tesz a javaslat. Ezeket, valamint egyebekben a javaslat fellebbezési rendszerét a fellebbezésről szóló fejezetnek, felülvizsgálati rendszerét a felülvizsgálatról szóló fejezetnek bevezetésében, a végzések elleni fellebbvitelt a felfolyamodás fejezetében fogom tüzetesen ismertetni, a fellebbviteli biróságokkal és e biróságok tulterhelésének megakadályozásával pedig az alábbiakban foglalkozom. Abban a kérdésben, hogy melyek legyenek a fellebbviteli biróságok, a javaslat mind a törvényszéki, mind a járásbirósági eljárásra tartozó ügyekben lényegében a mai jog rendszerét követi. E szerint a törvényszéki eljárásra tartozó ügyekben másodbiróság a kir. itélőtábla, harmadbiróság a kir. Kuria, a járásbirósági eljárásra tartozó ügyekben pedig - nem tekintve a jelen javaslat körén kivl eső végrehajtási, telekkönyvi stb. ügyeket - másodbiróság a kir. törvényszék, harmadbiróság pedig a kir. Kuria és a kir. itélőtábla, a szerint, a mint a per tárgyának értéke háromezer koronát (az 1907:XVII tc. 3. §-ában foglalt kétezerötszáz korona helyett) meghalad vagy nem halad meg. A fellebbviteli biróságok meghatározása a törvényszéki eljárásban nem ad vitára alkalmat. Ugyszintén az 1893:XVIII. törvénycikknek az a szabálya sem szorul most már bővebb indokolásra, mely a járásbirósági ügyekben a fellebbezési biráskodást a kir. törvényszékre ruházta. A tapasztalatot teljesen igazolta az 1893:XVIII. törvénycikknek a törvényszékek felebbezési biráskodásához füzött várakozásait és ezek alapján megnyugvással mondhatjuk, hogy a törvényszékek fellebbezési biráskodása általánosságban bevált, különösen pedig jóval gyorsitotta a sommás perek lebonyolitását és nagy munkatehertől szabaditotta meg a felsőbiróságokat. Az 1893:XVIII. tc. miniszteri javaslata a járásbirósági eljárásra tartozó ügyekben általában a kir. itélőtáblákra kivánta ruházni a felülvizsgálati biráskodást. A törvény (1893:XVIII. tc. 186. §) azonban azokban az ügyekben, a melyek tárgyának értéke az ezer koronát meghaladja, a kir. Kuriára bizta azt, az 1907:XVII. tc. 3. §-a pedig az értékhatárt kétezerötszáz koronára emelte fel.
E szabályozásnál a törvényhozás két szempontból indult ki. Az egyik szempont az volt, hogy a felülvizsgálati kérelmek elintézését csak akkor lenne czélszerü kizárólag a kir. itélőtáblákra bizni, ha a perjogi reform az eljárás mindkét nemére terjedne ki, a mikor a kir. Kuriának az a hivatása, hogy az alsóbb biróságok gyakorlatát vezesse és határozataival a törvény egyöntetü alkalmazását biztositsa, eléretnék akkor is, ha a járásbirósági eljárásban hozott itéletek a Kuria elé nem kerülnének. A másik szempont pedig az volt, hogy a járásbirósági eljárás alá, összegre tekintet nélkül, olyan ügyek tartoznak, a melyek csak ritkán, más ügygyel kapcsolatban kerülhetnek törvényszéki eljárás alá. Ezekből az ügyekből akkor, ha a felülvizsgálatot e részben kizárólag a kir. itélőtáblák gyakorolnák, a kir. Kuria az anyagi jogot illetően nagyrészt ki lenne zárva. Már pedig az anyagi jog tekintetében nem czélszerü a jogorvoslati rendszerbe s a fellebbviteli biróságok meghatározásába oly rendelkezéseket foglalni, a melyek következtében a magánjog egyes részei az ország legfőbb biróságának döntése alá csak kivételesen kerülnének. Minthogy a perjogi reform a jelen javaslat törvényerőre emelkedésével a peres eljárás egész vonalán megvalósul, az első szempont, a mely a kir. táblának járásbirósági ügyekben kizárólagos felülvizsgálati biráskodása ellen szólott, elesik, a másik szempont azonban fennáll és ennek figyelembevételével a javaslat annyival inkább fentartja az 1893:XVIII. tc. szabályozását, mert e törvény életbeléptetése óta befolyt idő nem nyujtott elég érvet ahhoz, hogy ezen a szabályozáson változtassunk, habár nem lehet tagadni, hogy a kir. itélőtáblák e felülvizsgálati biráskodásának kizárólagossá tétele nemcsak a fellebbviteli biróságok rendszerét tenné áttekinthetőbbé, hanem a gyakorlati keresztülvitelt is egyszerüsitené s a kir. Kuria munakterhén is könnyitene. Nem ment el eddig a legközelebb mult időben alkotott 1907:XVII. törvénycikk sem, a mely pedig kizárólag a Kuria munkaterhének csökkentése czéljából hozatott.
Az utóbbi czél elérésére különösen a járásbirósági hatáskör kiterjesztésével és a kuriai tanácsok tagjainak leszállitásával, valamint a kuriai értékhatár felemelésével, a javaslat is törekszik, ugy hogy a fellebbviteli biróságoknak a javaslatban elfogadott rendszere mellett most már teljesen alaptalan az az aggodalom, hogy a járásbirósági perek a kir. Kuriát nagyon megterhelnék. Igazságszolgáltatásunknak egyik legnagyobb baja volt évtizedeken át a fellebbviteli biróságok tulterheltsége, mely az ügyek gyors és alapos megvizsgálását gátolta. Az 1868:LIV. tc., mely a semmiségi panaszt nem tekintve, minden megszoritás nélkül kétszeres fellebbezést engedett meg, e bajt annyira növesztette, hogy a birósági létszám folytonos szaporitása elégtelen volt annak leküzdésére. A törvényhozásnak a fellebbviteli megszoritásához kellett nyulnia. Az 1877:XXII: tc. a kisebb polgári peres eljárás alá tartozó ügyekben csak szükkörü semmiségi panaszt engedett meg a kir. törvényszékekhez. Az 1881:LIX. tc. pedig azokban a sommás perekben, a melyekben a pertárgy ötszáz frtot irtot meg nem haladó készpénzből vagy kétszáz forint értéket felül nem haladó ingóságokból áll, két egybehangzó itélet ellen a további felebbezést kizárta és az előzetes végrehajthatóság utján is igyekezett a fellebbezések csökkentését előidézni. Az 1893:CVIII. tc. szintén korlátozta az értékre tekintettel a fellebbvitelt, a korlátozásnál azonban figyelmen kivül hagyta az itéletek egybehangzását és a fellebbvitelt a törvényszéknek, mint fellebbezési biróságnak kétszáz forint értéket meg nem haladó értékü perekben hozott itéletei ellen kizárta. Évtizedek tapasztalata arról győzött meg, hogy a felső biróságok munkaterhének csökkentésére a felebbvitel korlátolása nem elég. A javaslatnak tehát más eszközöket is kellett keresnie. A javaslat igazságszolgáltatásunknak ezt az állandó sulyos baját különösen a járásbirósági hatáskör kiterjesztésével és a felsőbirósági tanácsok tagjai számának leszállitásával - mely rendelkezések indokolását az 1. és az 55. § kapcsán már előadtam - reméli leküzdeni, de nem mellőzheti a fellebbviteli korlátozását sem.
A javaslat a fellebbvitel korlátozásának fent kiemelt két módja közül azt fogadja el, mely az itéletek egybehangzását nem veszi figyelembe. A felebbezésnek kizárása két egybehangzó itélet ellen külön jogterületek létesitésére vezet. Nem szükséges egyéb, mint az, hogy a törvényszék és a területén lévő járásbiróságok között bizonyos ügyek elintézési módjára nézve megegyezés fejlődjék ki és oda jutunk, hogy bizonyos követelések az egyik törvényszéknél érvényesithetők, a másiknál ellenben nem. Figyelembe veendő továbbá az is, hogy a határozatok külső egybehangzása nem biztosit a azok belső egybehangzását, különösen akkor, a mikor a másodbiróság más tényállás alapján határozhat, mint az első. A javaslat ezért általában nem tarthatja a duae conformes elvét megfelelőnek. De az sem vona czélszerü, hogy azt az elvet a fellebbviteli összeggel kapcsolatosan tartsuk fenn, mert akkor - ha egyáltalában czélt akarunk érni - a fellebbviteli összeget magasra kellene szabni és igy egészben véve ismét az ép vázolt nehézségekkel állanánk szemben. Semmi esetre sem érhetnők el felsőbb biróságaink tehermentesitését, ha csakis négyszáz korona értéken alul zárnók ki a felülvizsgálatot két egybehangzó itélet ellen. A fellebbvitelnek összeg szerint való korlátozása, a melyet az 1893:XVIII. tc. 181. §-a is elfogadott, ezzel szemben sok előnynyel jár. Bármennyire igaz is elvben, hogy a legkisebb ügy ép oly alapos megitélést kiván, mint a nagyobb és hogy a szegényre nézve a kis érték ép oly, vagy nagyobb fontossággal bir, mint a gazdagra nézve a nagy érték: mégis kétségtelen, hogy a kis ügy általában csekélyebb fontosságu és nem is birja el azokat a költségeket, melyek a harmadfoku fellebbvitellel rendszerint járnak. Ez az elv már az egyes és a társas biróságok hatáskörének szabályozásában nyilvánul; ha ott helyes, akkor helyesnek kell lennie itt is. A maijog két irányban korlátozza összeg szerint a felebbvitelt. A járásbiróságnak a községi biráskodás alá tartozó ügyekben hozott itélete ellen ma nincs fellebbvitelnek helye (1893:XVIII. tc. 225. § 4. pont. 1893:XIX. tc. 17. § második bekezdése.) Ennek az álláspontnak a fentartását és a járásbiróságtól való fellebbvitelnek csekély érékü perekben továbbra is kizárását mulhatatlanul szükségessé teszi az, hogy nagyszámu apró ügynek a törvényszékre tódulása ezek munkáját igen nagy mértékben emelné és hogy ezeknek az ügyeknek a törvényszéki fellebbvitele az ügyvédi kényszer következtében a feleknek is jelentékeny és a per tárgyának értékével arányban nem álló költséget okozna. Ezért a javaslat a mai joggal megegyezően a mai magyar koronás értékhatárnak ötven korona felemelésével fentartja a fellebbvitel kizárását azokban a perekben, a melyek tárgyának értéke ötven koronát meg nem halad. Ez alól a szabály alól csak a váltópereket, a részvénytársasági vagy szövetkezeti viszonyból származó pereket s egyéb ily kereskedelmi természetü pereket, valamint az értékre tekintet nélkül a törvényszéki hatáskörbe utalt és a kizárólagos illetékességgel felruházott pereket, szóval azokat a pereket veszi ki a javaslat, a melyekben hozott elvi döntésnek a pertárgy értékén sokszor tulmenő nagy jelentősége van. Másik, összeg szerinti korlátozása a fellebbvitelnek mai jogunkban (1893:XVIII. tc. 180. és 181. §) a száz koronát meg nem haladó értékü perekben a fellebbezésnek, a négyszáz koronát meg nem haladó értékü perekben a felülvizsgálatnak a kizárása.
Ezenfelül egyes csekélyebb jelentőségü, például hatásköri, illetékességi kérdést, valamint költségkérdést is elvon a mai jog a felülvizsgálat alól (1881:LIX. tc. 59. §, 1893:XVIII. tc. 189. §, 1907:XVII. tc. 5. §). A felülvizsgálat kizárásának kérdésében a javaslat is követi a mai jogot (521. §). Nevezetesen nem fogadja el a javaslat a felülvizsgálati értékhatárnak általános leszállitását. Egyes felülvizsgálati biróságok elnökei a legnagyobb nyomatékkal hangsulyozzák azt az óriási munkaterhet, a mely a felülvizsgálati értékhatárnak a leszállitásából a kir. itélőtáblákra háramlanék. Hasonló aggodalom a felsőbb birói karban több helyütt is megnyilatkozott. Figyelemmel arra, hogy a kir. itélőtáblák azok, a melyeket az uj perrendtartás életbeléptetése a szóbeli fellebbezési tárgyalások behozatalával legerősebben fog érinteni, nem látszik alaptalannak az az aggodalom, hogy a felülvizsgálati értékhatár leszállitásával rájuk zuduló uj munkatöbblettel a kir. itélőtáblák alig fognak megbirkozni, hacsak személyzetük jelentékenyen nem szaporittatik, a mi pedig a javaslatnak a munka egyszerüsitésére irányuló czéljával és a tervbevett uj birósági szervezetnek a birói munkaerők lehető csökkentésében álló egyik alapelvével ellenkeznék. Az 1908. évben 188,112 volt a járásbiróságoknál folyamatban levő azon pénzkövetelést tárgyazó pereknek a száma, melyek tárgyának értéke 100 és 400 korona között volt; ha ehhez hozzávesszük a nem pénzkövetelést targyazó ilyen pereket, mintegy 200.000 re lehet tenni azt a perösszeget, a melyből eredő felülvizsgálat, mint egészen uj teher, az itélőtáblákra zudulna. Olyan nagy teher ez hogy ezt a kir. itélőtáblák jelentékeny személyzetszaporitás mellett is alig volnának képesek gyorsan elintézni. Ezért a javaslat az egész reform sikerének biztositása végett szükségesnek tartja a mai magasabb értékhatárnak fenntartását, sőt annak a gazdasági viszonyokkal számolva, ötszáz koronában megállapitását. Nem kevésbé nyomós indok erre a feleknek az érdeke.
Ezeknek a csekély értékü pereknek már a törvényszék fellebbezési biróságánál ügyvédi képviselettel tárgyalása, továbbá a felülvizsgálati eljárásban kötelező ügyvédi képviselet és a felülvizsgálat bélyegköltsége olyan sulyos teherként nehezednék mind a két peres félre, hogy az a per tárgyának csekély értékével semmi arányban sincs; nem egyszer fordulna elő az az eset, hogy a perköltség összege a per tárgyának értékét meghaladja. Az értékhatárnak ötszáz koronában megállapitása alól, épugy mint az ötven koronás fellebbezési érték alól csak bizonyos, főként kereskedelmi és váltójogi perekre tesz a javaslat kivételt. Törvényszéki eljárás alá tartozó ügyekben a fellebbvitelt összeg sezrint egyáltalában nem korlátozza a javaslat; az 1907:XVII. tc. 4. §-ának azt a rendelkezését, mely szerint ezer korona értéket meg nem haladó vagyonjogi perben harmadfoku fellebbvitelnek nincs helye, a javaslat nem veszi át, mert a kir. Kuria rendkivüli munkaterhét a javaslat más eszközökkel szüntetvén meg, e pereket a harmadfoku megbirálás jótéteményéből nem véli teljeesen kizárhatónak.
További módja a korlátozásnak az előzetes végrehajthatóság, a mellyel a javaslat a pusztán huza-vonát czélzó fellebbvitelnek kivánja utját állani. (415-418. §). Az 1881:LIX. tc. 37. §-a nem vitte keresztül ezt a szempontot következetesen; az előzetes végrehajthatóság megállapitásában csakis a sürgösségre és az ügy csekélységére volt tekintettel. A huza-vonási czélzat azonban a főkép nem ezekben az ügyekben nyilvánul, hanem akkor, a mikor az alsóbiróság itéletének helyessége mellett a birói cognittón kivül más indok is szól. Ilyenek első sorban a pénzösszeg fizetésében vagy helyettesithető dolgok és értékpapirosok szolgáltatásában marasztaló itéletek, ha az adós magát a teljesitésre közokiratban, hitelesitett vagy teljes bizonyitó erejü magánokiratban kötelezte és a kereset megalapitására szükséges összes ténykörülmények is ily okirattal vannam beigazolva. Az okiratban kötelezett tartozások valódisága mellett addig, a mig az okirat a hitelező kezében van, a legnagyobb valószinüség szól, mert feltehető, hogy az adós, a ki magát okirattal kötelezte, tartozását csak az okirat visszaadása vagy legalább is irásbeli nyugtatvány fejében egyenliti ki, azaz, hogy az óvatosság leközönségesebb szabályait figyelembe veszi. A biztositási intézkedések sem a hitelező védelmére, sem pedig a huza-vonából használt fellebbezések meggátlására nem volnának elegendők, mert a hitelezőnek, a ki az adós irásbeli igérete alapján a teljesitésre számithatott, a biztositás igen sok esetben nem nyujt kárpótlást az elmaradt teljesitésért és mert a biztositási intézkedések mellett az adós még a status quo ante-ban maradván, ennek a fellebbezéssel való fönntartása gyakran érdekében állhat. Ugyanez alá a szempont alá esnek az elismerés alapján hozott itéletek. Nem tekinthető a legtöbb esetben egyébnek, mint huza-vonási kisérletnek, ha az alperes az ilyen világos alapon hozott itélet ellen, a melyet elismerésével ő maga idézett elő, alapos ok nélkül fellebbvitelt használ. Mindezekben az esetekben - az 1893:XVIII. tc. 117. §-ával megegyezően - megadja a javaslat az itéletnek az előzetes végrehajthatóságot. Nem zárja el a feleket attól, hogy sérelmeik orvoslása végett - bármily valószinütleneknek látszanak is azok - a felsőbirósághoz forduljanak, de elzárja őtet attól, hogy ezzel a teljesitésre halasztást eszközöljenek ki maguknak. Az előzetes végrehajthatóságnak ily kiterjesztése a mai eljárással szemben nem rejt magában semmi veszélyt, mert a javaslat megengedi a fellebbezési biróságnak, hogy az alaposnak mutatkozó fellebbezés alapján a végrehajtást a fellebbezési eljárás folyamában felüggeszthesse (502. §) és igy a javaslat valóbna kétséges esetekben az adós érdekeit is jobban biztositja, mint a mai jog. Még nagyobb szigort kell kifejteni a felülvizsgálatnak huzavonási czélzatból való kihasználása ellen.
A franczia jog szerint a semmiségi panasz egyáltalában nem gátolja a végrehajtást. A javaslat nem megy el eddig a pontig, de tekintettel arra, hgoy alsófoku itéletek egybehangzása esetében nem zárja ki a felülvizsgálatot és hogy a felülvizsgálati értékhatárt alacsonyan szabja meg, legalább az előzetes végrehajthatósággal akarja elnyomni az alaptalan felülvizsgálati kérelmeket. Ennélfogva a fellebbezési biróság a javaslatnak az 1893:XVIII. törvénycikkel egyező szabálya szerint saját itéletét, a mennyiben azt elsőbirósági itéletet, habár más indokokból, helybenhagyja, illetőleg itéletének helybenhagyó részét, továbbá az itéletét, a mellyel járulékok nélkül ezer korona készpénzt meg nem haladó összegben marasztal, a felülvizsgálati kérelemre való tekintet nélkül előzetesen végrehajthatónak nyilvánitja. (509. §). Ha mindezekhez a rendelkezésekhez hozzávesszük azt, hogy az alaptalanul fellebvitellel élő fél az eljárás költségét viseli, és hogy az a fél, a ki felülvizsgálatot nyujt be oly itélet ellen, a mely ellen a törvny a felülvizsgálati kérelmet kizárja, vagy két egyenlő itélet ellen nyilván alaptalan felülvizsgálati kérelemmel él, ezer koronáig terjedhető és a felülvizsgálati biróságtól a per körülményeihez és a konokság mértékéhez képest megállapitandó birságban marasztalandó, ha a felülvizsgálati biróság ugy találná, hogy a felülvizsgálati kérelem nyilván alaptalan volt (544. §): akkor nincs ok attól tartani, hgoy a fellebbvitel intézményével huzavonási czélzatból vagy perlekedési viszketegből visszaélés történnék, hogy a szóbeliség a felebbviteli eljárásban az igazságszolgáltatás gyorsaságát veszélyeztetné és hogy a fellebbviteli biróságok személyszaporitás nélkül ne láthatnák el ügykörüket.
Mindezeken felül e felet még arra kötelezni, hogy a felebbviteli eljárás költségének és az esetleges pénzbirságnak biztositása végett megfelelő összeget tegyen előzetesen birói letétbe - a mint azt a franczia jog a semmiségi panasznál követi - nem czélszerü. Ez a szegényebb félnek a jogos fellebbvitelt is lehetetlenné tenné, a kezelést nehezitené és végeredményében czéltalannak mutatkoznék. A kit az előzetes végrehajthatóság és a pénzbüntetés veszélye nem tart vissza a fellebbviteltől, azt az aránylag csekély összeg letétele sem fogja többé visszatartani. A javaslat nem akarja a fellebbvitel biztositékait csökkenteni azokban az ügyekben, a melyekben a per tárgya a költséget elbirja, nem is akarja a jogos fellebbvitelt megneheziteni, hanem csakis az alaptalan fellebbvitelnek kivánja utját állani. Erre pedig a pénzletétel, melynél nincs különbség ügy és ügy között, nem alkalmas eszköz.
II. A fellebbezés általános jellege a javaslat szerint eltér a fellebbezésnek a mostani rendes eljárásbeli jellegétől és egyezik alapvonásaiban a római jogi appellatióval. A római jog szerint az appellatio a jogvitának a felsőbiró előtt való megujitása és ismétlése. A czél nem annak a kideritése, hogy tévedett-e az elsőbiró vagy nem, hanem az, hogy a perbe vitt jog fennállt-e vagy nem. Az elsőbirósági itélettel a tárgyalás nincs még végleg lezárva, a fellebbezési biróság folytatja az eljárást ott, a hol az elsőbiró elhagyta. Épugy, mint az elsőbiró, szabadon mozog a döntésben a felső biró is és szabadon mozognak az eljárásban a felek. Az eshetőségi elv itt is ki van zárva; a mit a felek az elsőbiró előtt elmulasztottak, azt itt még pótolhatják. Mig a római jogi appellatiónak ez a jellege változatlanul átment a kánonjogba, addig a közönséges német jog a fellebbezést ugy fogta fel, mint az alsó biró itéletének felülvizsgálatát. A német jog ugyan e felfogás mellett is tág mértékben - restitucionális okokból (különösen a »Noveneig« mellett) - megengedte a novumokat; azonban egyes partikuláris német jogokban, különösen egyes osztrák tartományokban, ez a felfogás karöltve az eshetőségi elvnek merev keresztülvitelével, a fejlődés folyamán oda vitt, hogy a novumok a fellebbezési eljárásból ki lettel zárva.
Ily uton jutott a novumok kizárása II. József perrendébe, valamint az ezt követő osztrák perrendtartási törvényekbe, és onnan vette azt át az 1868:LIV. tc. alkotásakor a mi törvényhozásunk is. A szóbeliségen alapuló perrend ezt az utóbbi felfogást nem fogadhatja el, hanem vissza kell térnie a római jog eszméjéhez, a mely a fellebbezésben novum judiciumot lát. Indokolja ezt mindenekelőtt a peres eljárásnak eszményi végczélja, hogy t. i. a per lehetőleg az anyagi igazságot juttassa diadalra. Különösen szükség van a beneficium novorum-ra a szóbeli eljárásban azért, mert a tényállás kifejtése az első biróság előtt nagyban függ a tárgyalást vezető birótól; nevezetesen pedig attól, hogy a biró az ügy minő jogi felfogásából indul ki a tárgyalás vezetésénél. Kiváló mértékben nagy befolyása van a vezető birónak a tényállás előadására és kifejtésére különösen a járásbirósági eljárásban, ha a felek ügyvédi képviseletben nem részesültek és egészen a biró vezetésére vannak utalva. De mindenképen előfordulhat, hogy a fél csak az itéletből értesül arról, hogy minő tényeket és bizonyitékokat kellett volna neki még felhoznia, hogy a birót álláspontjának helyességéről meggyőzze. Azt a felfogást, hogy a jogot mindenkinek egyformán kell tudni és egyformán helyesen felfogni, nem szabad tulhajtani. Ha a fellebbezési eljárásban nem engedjük meg a novumok felhozását, a felet perujitásra kényszeritjük, a mi ugy a jogbiztonságra hátrányos, mint a biróságok elfoglaltságát is szaporitja. A novumok megengedése végül orvosolja az elsőbiróság előtt felhozottak hiányos jegyzőkönyvbe foglalását is.
Az orvoslás lehetősége nemcsak a felek méltányos érdekében áll, hanem azért is kivánatos, nehogy a felek a tényállásnak minden eshetőségre számitott előterjesztésére és jegyzőkönyvbe vételére tulságos sulyt legyenek kénytelenek helyezni és igy az elsőbirósági tárgyalás terjengőssé váljék, annak sulypontja nem az ügy tisztába hozatalára, hanem a jegyzőkönyvnek kimeritő felvételére legyen fektetve. Nem döntő ezekkel szemben az a formális érv, hogy a fellebbezési biróság hivatása a felülvizsgálat, a mely fogalmilag csak az elsőbiróság előtt felhozottakra terjedhet ki. Ennek az érvnek a czáfolata már benne van abban is, hogy a tényállás kideritése a birónak mindenképen felülvizsgálható pervezetésétől és jogi felfogásától is függ. A mi pedig ennek az érvnek azt a változatát illeti, hogy akkor, ha a felsőbiró itéletét novumokra is alapithatja, ebben a törvény által biztositott folyamodási fokozatok számának megröviditése rejlik, ez ellen elég arra hivatkozni, hogy folyamodási fokozatok megröviditése ily értelemben nem kerülhető el másként, mintha a felsőbirót mindenütt, a hol az elsőbiró valamely ajánlott bizonyitást fel nem vett, sőt a hol valamely felhozott tény megbirálásába nem bocsátkozott, arra kötelezzük, hogy az elsőbiró itéletének feloldásával ujabb tárgyalást vagy legalább ujabb itélethozatalt rendeljen el. Ezt a következményt még jelenlegi jogunk sem fogadja el szorosan és annak elfogadása oly hátrányokkal járna, a melyek az elérni vélt előnnyel nem állanának arányban.
A feloldás ugyanis nemcsak felette szaporitja a biróságok munkáját és huzza el a perek végbefejezését, hanem igen kényelmes és visszaélésre alkalmas módot nyujt a felsőbiróságnak, hogy az ügyet legalább pillanatra elintézze és attól egyelőre szabaduljon, a mely visszaélés lábrakapása ismét arra ösztönzi az alsóbirót, hogy minden lehetséges bizonyitékot felvegyen, igy munkáját szaporitsa és a feleknek felesleges költséget okozzon.
A dolog pedig valóban ugy áll, hogy a félnek csak arra van törvényes joga, hogy ügye többszörös megvizsgálásban és megitélésben részesüljön, de nem arra is, hogy ügyének minden részletkérdése, a jogvitának minden eleme többször megbiráltassék. A fellebbviteli hatáskör nem a részletkérdések, hanem a jogügyek szempontjából van megállapitva. Az pedig, hogy a novumok megengedése nem oly veszélyes a tárgyalás rendjére, mint ezt különösen a revisio in jure védői állitják, nálunk az 1893:XVIII. tc. alapján és más országokban tett tapasztalatok eléggé bizonyitják. A tényállás előadásának és kideritésének sulypontja ezentul is az elsőbiróságnál fog maradni, mert hisz mindenki igyekezni fog, hogy már az elsőbiróságnál pernyertes legyen. A rosszhiszemü fél ellen, a ki novumait szándékosan a fellebbezési eljárásra halogatja, a javaslat a költség viselésére vonatkozó szabálylyal intézkedik. A fellebbezési biróság teendőinek azzal a szaporodásával szemben pedig, a mely a novumok felhozhatásából ered, nem szabad figyelmen kivül hagyni egyrészről azt, hogy a gyakran felesleges feloldások elmaradnak, mésrészről pedig azt, hgoy a kilátás, a melyet az uj tárgyalás nyit, hogy t. i. a fellebbezési birósgá nemcsak az elsőbiróság itéletének formális megbirálására szoritkozik, hanem hogy előtte az anyagi igazság fog kiderülni, az igazságtalanul perlekedő felet óvatossá fogja tenni a fellebbezés kétélü fegyverének használatában. Abból a felfogásból, hogy a fellebbezési eljárás az elsőbiróság előtti eljárásnak folytatása, következik az is, hogy az elsőbiróság előtt felvett bizonyitás uj felvétele általában nem szükséges. Épugy, mint a folytatólagos tárgyaláson az előző tárgyaláson felvett bizonyitékok figyelembe veendők, a fellebbezési tárgyaláson sem hagyhatók azok figyelmen kivül. A fellebbezési biróság azonban elrendelheti a felvett bizonyitás kiegészitését vagy ismétlését, ha ezt a ténykérdés eldöntése végett szükségesnek tartja (501. §). Az 1893:XVIII. törvénycikkel megegyezőleg a javaslat is kettős fellebbezési ejárást ismer.
Az egyik fellebbezési eljárás szóbeli tárgyalással, a másik: a fellebbezési eljárás nyilvános előadás alapján. Az elsőben a szóbeliség és a közvetlenség egész teljében érvényesül. A fellebbező uj tényállitásokat, nyilatkozatokat és bizonyitékokat hozhat fel és az elsőbiróság által eszközölt bizonyitás felvételének ismétlését és kiegészitését kivánhatja. Hasonló jog illeti meg a fellebbező ellenfelét is. Az elsőbiróság előtt eldöntött ügy a fellebbezési biróság előtt a fellebbezési kérelem és ellenkérelem közt ujra tárgyaltatik. A per ujabb előtti eljárásban a javaslat megállapit. Ez a közremüködés megkivánja, hogy a fél vagy személyesen, vagy ügyvédje által képviselve, a fellebbezés tárgyalásában részt vegyen. A személyes közremüködés kétségtelenül hátrányokkal is jár, ha figyelembe vesszük azt, hogy gyakran egyik vagy másik okból az ügy elhalasztása szükségessé válik, és hogy csekélyebb értékü ügyekben a per tárgyának értéke nem áll arányban azzal a költséggel, a mely az egyik vagy a másik félre a fellebbezési biróság székhelyére való utazásból és az ott való tartózkodásból háramlik.
Ezeknek a szempontoknak megfelelő fellebbvitel a fellebbezési eljárás nyilvános előadással. Az elsőbiróság itélete ebben az esetben a peranyag egészében, ugy a mint az elsőfoku biróság által meg lett állapitva, ténybeli és jogi vonatkozásaiban a felek személyes közremüködésének nem kizárásával, de annak hiányában is felülbirálatot nyer. Kétségtelen, hogy a fellebbezés nyilvános utján való elintézésének ez a módja a szóbeliség és a közvetlenség elveivel ellentétben áll. A fellebbezési biróság az elsőbiróság előtt felvett bizonyitási anyagot pusztán az iratok alapján szabadon mérlegelheti, a nélkül, hogy a bizonyitást maga felvenné vagy a feleket meghallgatná. Ez tehát a mai irásbeli perrel egyezik. Mindazonáltal számolni kell a sommás eljárásban szerzett azzal a tapasztalattal, hogy a felek a fellebbezés elintézésének ezt a módját kedvelik és az sok esetben mint olcsóbb és egyszerübb elintézési mód tagadhatatlanul czélszerünek bizonyult. Ezekből az okokból a javaslat is fentartja ezt azokban az esetekben, a melyekben annak a fentartását figyelembe vételt érdemlő szempontok indokolják. A nyilvános előadásu fellebbezés intézményét sommás eljárásunkból az uj osztrák perrendttartás is átvette. Annak a meghatározásában, melyik módon intéztessék el a fellebezés, két szempont irányadó.
Az egyik szempont a felek megegyező akarata. Az elsőbirósgái itélet ellen használható fellebbezés az elsőbiróság előtt kifejtett peranyagnak ugy ténybeli, mint jogi méltatására egyaránt kiterjed. A fellebbezések egy része nem annyira az elsőbiróság itéletben megállapitott tényállás ujabb megállapitására vagy kiegészitésére vonatkozik, hanem igen gyakran csak annak jogi méltatását tartja sérelmesnek. Ez utóbbinál a fél személyes közreműködésének hiánya a helyes itélkezés szempontjából nem válik érezhetővé. Ha tehát a törvényhozás ilyen esetekben a feleket a személyes közreműködés kötelezettsége alól felszabaditja, ezzel a biróra nézve valamely magánjogi szabály fenforgásának megállapitását vagy a törvény helyes értelmezésének lehetőségét nem neheziti meg. A törvény alkalmazása oly birói feladat, a mely a perben a fél müködésétől és annak irányitásától független. Ilyen esetekben arról a segédeszközről, a mely a felek jogi érvelésében és a jogtétel megvitatásában áll, le lehet mondani. A javaslat tehát abból indul ki, hogy a felek rendszerint csak akkor fogják ügyüket közös megegyezéssel szóbeli tárgyalás helyett nyilvános előadás utján elintéztetni, ha az ügynek csak jogi megbirálása vitás, mindazonáltal ezt nem szabja meg kötelezően, hanem teljesen a felekre bizza azoknak az eseteknek a kiválasztását, a melyekben a szóbeli tárgyalás előnyeinek nélkülözése reájuk nézve kivánatos (512. §), feljogositja azonban a biróságot arra, hogy a nyilvános előadást szóbeli tárgyalássá alakithassa át (517. §).
A másik szempont az, hogy a fellebbviteli rendszer egyszerűsitése s az eljárás gyors lebonyolitása szempontjából a javaslat az elsőbiróság által elkövetett lényeges anyagi sérelmek tekintetében és az alaki sérelmek megállapitására vonatkozólag nem létesit külön jogorvoslatot, hanem azt a fellebbezés keretébe utalja. Ehhez még három eset járul. Az egyik a perköltség, a másik a mulasztás, a harmadik a pergátló körülmények kérdése (513. §). Mindezekben az esetekben egyszerübb kérdések döntetvén el, a felek közreműködése nélkülözhető csak ritkán válik szükségessé. A javaslat szerint - eltérően a sommás eljárásról szóló 1893:XVIII. törvénycikktől - a száz korona értéket meg nem haladó perekben, a melyek a szóbeli fellebbezés költségét nem birják el, a fellebbezést szintén nyilvános előadás utján kell elintézni. Az 1877:XXII. tc. ezekben a perekben csak semmiségi panaszt adott, a sommás eljárásról szóló 1893:XVIII. tc. ezt kiszélesitette felülvizsgálattá. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a fellebbvitelnek a jogkérdésre való korlátozása ezekben az ügyekben visszás eredményekre vezetett és különösen a szegényebb felekre nézve a jogszolgáltatás ennek következtében nem kielégitő. A felülvizsgálati kérelem szerkesztése jogi ismeretet igényel és ha azt a maga a fél ügyvéd nélkül szerkeszti, ritkán felel meg a kellékeknek, a mi a kérelem visszautasitását vonja maga után; a fél tehát, ha czélt akar érni, ebben a csekély értékü ügyben is ügyvédi képviseletre szorul.
Ehhez járul az is, hogy a fellebbezés jóval tökéletesebb és alkalmasabb módja a jogsérelem fellebbviteli orvoslásának, mint a felülvizsgálat és nem lenne indokolt a kis értékü pereket és ezzel a szegényebb néposztályt ennek a tökéletesebb módnak igénybevételétől elzárni. A javaslatnak az álláspontja ellen csak a költség és a biróság munkaterhének emelkedése okából lehetne kifogást tenni. Mind a két ellenvetés alaposságának elejét veszi a javaslat azzal, hogy a fellebbezést nem szóbeli tárgyalás, hanem nyilvános előadás utján intézteti el (513. §), a mi kevesebb munkával és kevesebb költséggel jár, mint a felülvizsgálat az ő formalizmusával, feloldás folytán ismételt tárgyalással, itélettel és ujabb felülvizsgálattal. Végül azt sem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy ha a törvényszék háromféle minőségben: elsőbiróságként, fellebbezési és felülvizsgálati biróságként jár el, az nem válik az eljárás előnyére; a javaslat szabályozása a törvényszékek eljárását jóval egyszerüsiti.
Ép ugy, mint az elsőbiróság előtti tárgyalás a kereseti kérelem és az ellenkérelem előadásával, a fellebbezési tárgyalás is a fellebbezési kérelem és ellenkérelem előadásával kezdődik. A tárgyalás ezzel irányt nyer, a mely a felek előadásainak a keretét megszabja. (495. §) Az 1893:XVIII. tc. 146. §-ától eltérően, a javaslat nem az itélet felolvasásával kezdeti meg a fellebbezési tárgyalást és nem is kivánja meg kötelezően az itéletnek és indokainak a felolvasását. A dolog természetes rendje az, hogy első sorban az elsőbirósági tárgyalás eredményével ismerkedjék meg a biróság és csak azután az alapuló itélettel. Sokkal tisztább és világosabb képet nyer a biróság az itéletről is, ha azt akkor hallja, mikor a tárgyalás anyagát már ismeri. A felek szóbeli előadásaikban és fellebbezési indokaik kifejtésében ugysem mellőzhetik az itéletnek és indokainak részletes ismertetését, a felolvasás tehát, a mely rendszerint hosszabb időbe kerül, felesleges munkaszaporitás lenne. Egyébként a javaslat sem zárja ki a felolvasást, ha azt az elnök bármi okból szükségesnek tartja. Az itéletnek a kérelmek előterjesztése előtt ismertetése azért is helytelen, mert ekkor még azt sem lehet tudni, hogy az itélet mely része az, a mely fellebbezési vagy csatlakozási kérelemmel megtámadtatik.
Ez a § az 1893:XVIII. tc. 150. §-ától eltér abban, hogy csatlakozási kérelem esetében nem kivánja meg a fellebbezés visszavonhatásához a csatlakozónak a beleegyezését. Kétségtelen, hogy akkor, ha az ellenfél csatlakozási kérelmét a szóbeli tárgyaláson már előterjesztette, neki joga van arra, hogy csatlakozási kérelme is megbiráltassék. A fellebbező fél a fellebbezés visszavonásával nem akaszthatja meg és nem teheti lehetetlenné az ellenfél jogának érvényesülését. Az 1893:XVIII. tc. 150. §-ának az a rendelkezése azonban, a mely szerint a fellebbezés ily esetben csak a csatlakozó beleegyezésével vonható vissza, tulmegy a czélon. A czél csak az, hogy a csatlakozási kérelem megbiráltassék. Ennek a czélnak elérésére azonban az is elegendő, hogy a fellebbezési kérelem tárgyalását nem gátolhatja. Valamint a fellebbező nem gátolhatta meg ellenfelét abban a jogában, hogy a csatlakozási kérelme megbiráltassék, ugy viszont a fellebbezőt sem kényszeritheti a csatlakozó arra, hogy a fellebbezésre akarata ellenére tárgyaltassék. Hogy a fellebbezés visszavonása a kellően előterjesztett csatlakozási kérelem tárgyalását nem gátolja, az külön kijelentésre nem szorul, de a 493. § második bekezdéséből következik is. Arról az esetről, ha mind a két fél önállóan fellebbezett, kifejezetten ugyan nem rendelkezik a javaslat, de eléggé határozottan kivehető a javaslatból az, hogy az egyik fellebbezés a másik fellebbezés visszavonása esetében is folyamatban marad és hogy a folyamatban maradt tárgyaláson a visszavonó fél az ellenfél fellebbezéséhez csatlakozhatik.
A 498. § azt az elvet juttatja érvényre, hogy a fellebbezési tárgyalás az elsőbiróság előtti tárgyalás folytatása, a melyen ehhez képet ép ugy, mint az elsőbiróság előtti szóbeli tárgyaláson, annak befejezéséig novumokat mindig fel lehet hozni. Ez az elv már a jelen fejezet bevezetésében bővebb kifejtést talált. Ez a § különben az 1893:XVIII. tc. 152. §-ától csak abban tér el, hogy mig az utóbbi szerint az elsőbiróság előtt tett beismerés csak akkor tartja meg a fellebbezési biróság előtt hatályát, ha jegyzőkönyvbe van foglalva, addig a javaslat a járásbiróságok előtt tett, de a jegyzőkönyvbe fel nem vett beismerés figyelembevételének kérdését a biróság szabad mérlegelésére bizza, a mi a szóbeliség természetének inkább megfelel. A törvényszéki eljárásban, a hol az itélet szerkesztése három biró ellenőrzése alatt áll, aggodalom nélkül érvényesülhet a 402. §-nak az a szabálya, mely szerint az itéletben foglalt tényállás a felek szóbeli előadására nézve teljes bizonyiték és nincs ok arra, hogy a beismerés figyelmen kivül maradhasson a miatt, mert jegyzőkönyvbe véve nincsen. A járásbirósági eljárásban azonban, a hol az itéletet egy biró szerkeszti, a fontos következményekkel járó beismerés tekintetében meg kell adni a fellebbezési biróságnak a jogot arra, hogy a jegyzőkönyvbe nem foglalt beismerést figyelmen kivül hagyhassa akkor, ha annak megtételére nézve alapos aggálya van.
Az 501. § rendelkezéseiből, a melyek különben az 1893:XVIII. tc. 156. §-ával mindenben megegyeznek, csak az a kérdés igényel bővebb megfontolást, hogy a fellebbezési biróság az elsőbiróság által kihallgatott félnek ellenfelét is megeskethesse-e. Aggályosnak találják ezt azért, mert azzal, hogy a fellebbezési biróság arra a körülményre esketi meg az ellenfelet, a melynek ellenkezőjére a másik fél az elsőbiróságnál már megesküdött, a hamis eskü létesitésére nyujt alkalmat. Az osztrák perrendtartás 489. §-a ily esetben nem is engedi meg az ellenfél eskü alatti kihallgatását. Az emlitett kifogás csak akkor lenne alapos, ha a fél eskü alatti vallomása teljes bizonyitó erejü s a per kimenetelére feltétlenül döntő lenne. Ha azonban az eskü alatti vallomás bizonyitó erejének mérlegelését a biróra bizzuk, akkor a fél eskü alatti vallomásának nincs meg az kivételes jellege, hgoy a pert eldöntse. Semmiben sem különbözik ez a vallomás a bizonyitó erő szempontjából a tanu vallomásától. Már pedig ha az ellentétes vallomást tevő tanuknak vallomásukra megesketése mindennapi dolgo, ugy annak sem lehet akadálya, hogy az eskü alatt már kihallgatott fél ellenfele a fellebbezési biróság előtt kihallgatható legyen. Ennek a kizárása arra vezetne, hogy a fellebbezési biróság esetleg megfosztatnék egy bizonyitási módtól és attól a lehetőségtől, hogy az elsőbiróság hibáját kijavitsa.
A javaslat azokat az eseteket, a melyekben a fellebbezési biróság az ügyet ujabb eldöntés végett az elsőbirósághoz visszautasitja, nagyjában abban a körben állapitja meg, mint az 1893:XVIII. tc. 165-167. §-ai. Hogy azokban az esetekben, a melyekben ma a rendes eljárásban póttárgyalás vagy bizonyitásfelvétel szükségessége miatt feloldásnak és az elsőbirósághoz való visszautasitásnak van helye, a javaslat szerint az ugy a fellebbezési biróság által tárgyalandó és eldöntendő, ez már a javaslat rendszeréből következik.
A javaslat azonban az ugynevezett semmisségek esetében sem követi a mai rendes eljárást. Az a tan, hogy a felsőbiróság a semmisségek esetében a megsemmisitésnél meg köteles állani, dogmatice is helytelen, mert midőn arról van szó, hogy a felsőbiró az alsónak hibáját orvosolja, az orvoslás módjára nézve fogalmilag nem tesz különbséget az, hogy minő, t. i. ugynevezett alaki vagy anyagi hibát követett-e el az elsőbiró. Az egyik, mint a másik esetben a felsőbirónak mindenekelőtt a hibát kel konstatálnia és a hibás határozatot félretennie, itt azonban ugy az egyik, mint a másik esetben nem kell szükségképen megállania, hanem az elsőbiró hibáját orvosolhatja is. A dogmatice elhibázott tan gyakorlatilag is helytelen következményekre vezet. Lehet, hogy az itélet alakilag semmis, például nincs indokolva, de egyébként helyes és azt a felsőbiró is helyesnek találja. Ebben az esetben teljesen felesleges a megsemmisités, a mely a felsőbiró szándéka szerint is csupán ugyanannak az itéletnek ujabb, helyes alakban való meghozására szolgál alkalmul.
Lehet továbbá, hogy az itélet tartalma miatt semmis, pl. lehetetlenséget tartalmaz. Ebben az esetben kár az ügy elbirálását ismét arra a biróra bizni, a ki a helyes eldöntés legelemibb sazbályát sem tudta megtartani, és pedig annyival inkább, mert a tartalom semmissége mellett is rendesen kivehető lesz az, hogy az alsóbiró miként intézte volna el érvényesen az ügyet. Azt a csekély előnyt, a mely abból származik, hogy a felsőbiró a megsemmisités esetében némi munkát kimél meg, bőven ellensulyozza az a hátrány, hogy az elsőbirónak a megsemmisités után hozott ujabb határozata rendszerint ismét a felsőbiró elé fog kerülni, azaz, hogy a megsemmisités az ugyanazon ügyben használható perorvoslatok számát szaporitja. Az eljárás folyamában előfordult egyes cselekmények semmissége esetében ezekhez még az is járul, hogy a megsemmisités kimondása ilyenkor attól függ, hogy a cselekmény az ügy eldöntésére in concreto lényeges volt-e, hogy az ily megsemmisités mindig csak az elsőbiró cognitiojának ismétlése alapján történhetik. A javaslat csak bizonyos, kimeritően (taxative) megállapitott esetekben engedi meg azt, hogy a fellebbezési biróság az elsőbiróság itéletét feloldja és az elsőbiróság előtt uj eljárást rendeljen.
Ezek az esetek olyanok, a melyekben a felek akkor, ha a felsőbiróság az ügy érdemében határozna, a felek egy folyamodási foktól elesnének. Niylvánvaló ez nevezetesen az 504. § 1-3., valamint 6. pontja esetében. Az első három esetben elsőbiróság a perben még nem határozott, mert tulajdonképen elsőbiróság nem is volt. A 6. pont esetében pedig az elsőbiróság előtt még nem volt per, hanem per helyett tévesen a mulasztási eljárás alkalmaztatott. A 4. és 5. pont esetében a feloldás és az elsőbiróság előtti ujabb eljárás elrendelése azon alapszik, hogy a javaslat az eljárás nyilvánosságát és a szóbeliséget feltétlenül meg akarja védeni; ezért az ezek megsértésével lefolyt eljárást absolute érvénytelennek és nem létezőnek tekinti, a miből azután szükségképen következik, hogy a jogilag hiányzó elsőfoku eljárás pótlandó.
Mind a két pont egyébiránt ugy mint eddig, a sommás eljárásban, előreláthatólag ezentul is igen ritkán fog a gyakorlatban alkalmaztatni, és jelentősége inkább abban áll, hogy felvétetvén, a biztosittatni kivánt szabályok nem fognak megsértetni. A 4. pont kifejezetten csak a nyilvánosságra vonatkozó szabályok megsértését emlitvén fel, nem lesz alkalmazható, ha a nyilvánosság kizárására vonatkozó szabályok sértettek meg és a biróság a nyilvánosságot ott, a hol kizárandó lett volna, tévesen nem zárta ki. A javaslat a feloldási okok megállapitásában eltér mind a német, mind az osztrák perrendtartástólé. A német perrendtartás az 538. §-ban tüzetesenh felsorolt kötelező feloldási okok mellett 539. §-ában általában megengedi, hogy a biróság az itéletnek és az eljárásnak feloldásával visszautasithassa az ügyet az elsőbirósághoz akkor is, ha az elsőbirósági eljárás lényeges eljárási szabályt sértett meg. Az osztrák perrendtartás pedig 477. §-ában semmisségi és feloldási okul emliti azt is, ha az itélet oly hiányosan van szövegezve, hogy alaposan nem lehet felülbirálni, vagy ha az itélet nincs indokolva és ezek a hiányok az itéletnek a fellebbezési biróság részéről elrendelt kijavitása utján (419. §) nem orvosolhatók. A 496. § szerint semmisségi ok hiányában is visszautasithatja a fellebbezési biró az elsőbirósághoz az ügyet akkor, ha az elsőbiróság a felek ügybeli kérelmeit nem intézte el teljesen, ha az elsőbirósági eljárásnak oly lényeges hiányai vannak, a melyek az ügynek kimeritő kifejtését és alapos megitélését gátolják és ha az elsőbiróság előtt a fellebbezési biróság szerint lényeges ténykörülményeket nem tárgyaltak.
Nálunk is több oldalról megnyilvánult az az óhaj, hogy a fellebbezési biróság általánossabban felhatalmaztassék arra, hogy akkor is feloldhassa az elsőbiróság itéletét, ha az itéletben vagy az eljárásban oly lényeges hiányok vannak, a melyeket a fellebbezési biróság nem pótolhatna. A javaslat az 1881:LIX. tc. 39. §-ának o) pontjához hasonló ily általános feloldási ok felvételét mellőzi. Ennek felvétele mellett az az eset állhatna elő, - és a feltevésre a mult tapasztalatai elég alapot nyujtanak - hogy a fellebbezési biróság tulságosan venné igénybe a feloldás jogát és akkor is visszautasitaná az ügyet, a mikor a hiányt maga pótolhatná. Ennek a gyakorlatnak a lábrakapása pedig az eljárásnak nagy elhuzódására és végeredményben magának a felsőbiróságnak tulterhelésére vezetne. Az elsőbiróságoknál előfordulható munkaátháritást czélszerü felügyeleti intézkedésekkel meg lehet gátolni; a felek érdeke pedig, a mely a perben első sorban irányadó, a mielőbbi érdemleges döntést kivánja. Elvi alapja a feloldási esetek kiterjesztésének a fentiek szerint semmi esetre sincs az olyan fellebbezési eljárásban, a mely az elsőbiróság előtti eljárás folytatása akar lenni. A javaslat ezekhez képest az 1893:XVIII. tc. 165-167. §-ainak álláspontjára helyezkedik, a mely a gyakorlatban eddig is helyesnek bizonyult. Hogy az 504. § 1-3. pontját, midőn az elsőbiróság alakulásában van a hiba, a felsőbirónak hivatalból kell figyelembe venni, az indokolásra nem szorul. Helyes a hivatalból való feloldás a szóbeliség megsértése miatt is (5. p.), mert e nélkül attól lehet tartani, hogy a szóbeliség a gyakorlatban háttérbe szorulna, miután a felek tartózkodnak attól, hogy ezt a szabálytalanságot, a melyben maguk is részesek, a felsőbiróság előtt felhozzák. Ellenben nem forog fenn mulhatatlanul a feloldás szükségessége a nyilvánosság megsértése esetében, a mulasztásra vonatkozó szabályok megsértését pedig azért nem kell figyelembe vétetni, mert ebben az esetben a fél a szabálytalanságban meg is nyugodhatik.
Az 505. § első bekezdése azokról az esetekről szól, a melyekben a fellebbezési biróságnak valamely pergátló körülmény miatt az eljárást meg kell szüntetni. A bekezdésnek jelentősége főleg annak kimondásában van, hogy a felsőbiró a megszüntetés terjedelmében az elsőbiróság érdemleges itéletét is hatályon kivül helyezi. Erre különösen akkor lesz alkalma, midőn a járásbirósági eljárásban az alsóbiróság alperes pergátló kifogásának elvetésével az érdemben itélt, továbbá általában midőn valamely, az elsőbiróság által nem észlelt, hivatalból figyelembe veendő porgátló körülményt állapit meg. Általában a javaslat szerint a fellebbezési biróság ilyen esetekben csak a fellebbezési kérelem és ellenkérelem határai között fogja az alsóbiróság itéletét hatályon kivül helyezni. Ebben eltér a javaslat az 1893:XVIII. tc. 166. §-ától, a mely szerint a hivatalból figyelembe veendő perakadályok esetében mindig a kérelem korlátaira való tekintet nélkül kell az itéletet feloldani.
A javaslat általában abból indul ki, hogy ha a fél az itéletben egyáltalában megnyugodhatott, akkor annak egy részében is megnyugodhatik és nincs ok arra, hogy az ő rendelkezési joga korlátoltassék. Ettől eltérőleg az 550. § 1-3. pontjainak esetében a fellebbezési biróság az alsóbiróság itéletét a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátaira való tekintet nélkül hatályon kivül helyezi. Ez a rendelkezés, a mely az 1893:XVIII. tc. 166. §-ával megegyezik, abból indul ki, hogy az a fél, a ki kellő képviseletben nem részesül, a fellebbezési kérelem és ellenkérelem terjedelme felől sem rendelkezhetik. Ez gyakorlati szempontból is czélszerübb, mert a perujitásnak elejét veszi. A fél különben jóváhagyásával orvosolhatja a fellebbezési biróság előtt is a képviselet hiányát és jóváhagyása vélelmezendő, ha kifogás nélkül folytatja az eljárást. Ha a fellebbezési eljárás csak folytatása az elsőbirósági eljárásnak, akkor nem lenne indokolt a jóváhagyást, a melynek az elsőbirósági eljárásban helye van, a fellebbezési eljárásból kizárni. A javaslat 505. §-a nem mondja meg, hogy az 1-3. pontok esetében a fellebbezési biróság a hatályon kivül helyezésen felül mikép intézkedik. Ez azonban már abból következik, hogy a felsőbiró ugyanugy jár el, mint az alsó. Ehhez képest az 1. pont esetében a felsőbiró az eljárást rendszerint megszünteti; ha azonban a cselekvőképtelenség a per folyamában állott be, az eljárást félbeszakitottnak mondja ki, vagy az eljárásnak az időközben fellépett törvényes képviselővel való folytatását rendeli el. A 2. pont esetében, ha a felperes helyett a keresetet adta be valaki meghatalmazás nélkül, a keresetet visszautasitja, ha ellenben az alperest képviselte valaki meghatalmazás nélkül, ahhoz képest intézkedik megfelelően, hogy az álképviselő fellépése a pernek mely szakában történt, végül a 3. pont esetében a keresetet visszautasitja. Magától érthető, hogy az ügyben netalán szükséges eljárást az alsóbiró folytatja.
Nem határozhat a fellebbezési biróság a folyamodási fokok számának megröviditése nélkül arra sem, ha az elsőbiróság az ügy érdemében egyáltalában nem járt el és csakis az utódlás kérdésében határozott, az 516. A első bekezdése tehát ilyen esetben az elsőbirósághoz visszautasitást előirja. A második bekezdés az 1893:XVIII. tc. 167. §-ával megegyezik és a gyakorlatban eddig is helyes rendelkezésnek bizonyult.
A 484. § szerint a 401. §-nak az itélet tartalmát meghatározó rendelkezései a fellebbezési biróság itéletére is alkalmazandók; e szerint tehát a fellebbezési biróság is mindig köteles itéletében a tényállást megállapitani; ha azonban a fellebbezési biróság az elsőbiróság itéletében foglalt tényállást helyesnek és teljesnek találja, annak ujból irásba foglalása felesleges munka volna. Ilyen esetben elegendő, ha a fellebbezési biróság az elsőbiróság itéletének tényállására hivatkozik. Ezt engedi meg az 507. §, a melyhez hasonló rendelkezést az 1893:XVII. tc. 130. §-ának harmadik bekezdésében is találunk.
A perköltség szabályai azokon az elveken alapulnak, a melyek a perköltség fejezetében (III. czim, XVI. fejezet) elő lettek adva. Az 508. § első és második bekezdése eltér az 1893:XVIII. tc. 168. §-ától abban, hogy az uj tényállitások felhozásával való visszaélés hatályosabb meggátlása végett a költségben marasztalást kötelezővé teszi. Ennek a §-nak gyakorlati alkalmazásában kétség merült fel arra nézve, hogy uj előadás alatt csak a félnek uj támadó vagy védő állitásait vagy bizonyitékait kell-e érteni. Ennek eloszlatása végett hivatkozik az 508. § a 408. §-ra, mely a fellebbezési eljárásban felhozható uj előadás, a novum fogalmát a második és a harmadik bekezdésében meghatározza. Az 508. § utolsó bekezdése az 1893:XVIII. tc. hézagát pótolva, a költség felől feloldás esetében hozandó határozatról rendelkezik lényegileg ugy, a mint az 1893:XVIII. tc. 204. §-a a felülvizsgálati eljárásban történt feloldás esetében.
A negyedik czim második fejezetéhez
Mig a javaslat a másodfoku perorvoslatot a novumok megengedésével a mai rendes eljárás fellebbezésével szemben szélesebb alapra fekteti, addig a harmadfoku perorvoslatot megszoritja, a ténykérdésnek ujbóli felülbirálását csak kivételesen engedi meg és általánosságban a jogkérdésre szoritja a további felülvizsgálatot. A javaslat e tekintetben megegyezik az 1893:XVIII. tc. fellebbvieteli rendszerével annyiban, hogy harmadik fokban nem fellebbezést, hanem csak korlátolt felülvizsgálatot enged. Az 1893:XVIII. tc. által harmadfoku fellebbvitelkép elfogadott felülvizsgálat lényegében megfelel a német birodalmi és az osztrák perrendtartás revisiójának és legjobban a jogkérdésre szoritott fellebbezésnek jellemezhető.
A franczia pourvoi en cassationtól főleg abban különbözik, hogy nem szoritkozik a fél részéről tüzetesen kijelölendő törvénysértés konstatálására és az itélet megsemmisitésére, hanem a kérelem határai között szabad jogi felülvizsgálatot és reformácziót enged. Megegyezik azonban a franczia semmiségi panaszszal abban, hogy a ténykérdésre ép ugy nem, illetőleg ép ugy csak kivételesen terjed ki, mint az és hogy a törvénysértést a jogszabály konkrét alkalmazhatósága, azaz az itéleti rendelkezés és nem csupán az indokok törvényessége szempontjából érvényesiti, habár e részben tovább is megy, mint a franczia semmiségi panasz. Azok között az ellenvetések között, a melyek a felülvizsgálat ellen tehetők, kétségkivül a legnyomósabb a ténykérdés és a jogkérdés elkülönitésének nehézsége. E tagadhatatlan jogosultsággal biró ellenvetés daczára, mely az 1893:XVIII. tc. gyakorlatában is felmerült, oly harmadfoku fellebbviteli mód, a mely ellen kevesebb jogosult ellenvetést lehethe tenni, nem található. Egyrészről ugyanis a ténykérdés kétszeri tárgyalása és eldöntése általában elegendőnek tekinthető és a ténykérdés harmadszori közvetlen szóbeli tárgyalása, ha alapos akar lenni, aránytalan nehézségbe kerülne és a feleknek és az államnak aránytalan költséget okozna. Másrészről pedig az a fellebbvitel, a mely a tény- és a jogkérdés szétválasztásánakk nehézségét teljesen elkerüli, csak a semmiségek, azaz az in absrracto, tudniillik a fennforgó ügy felülbirálása nélkül felismerhető törvényellenességek konstatálására szoritkozhatnék, tehát a franczia semmiségi panasznál is szükebb körben mozogna.
Ez pedig legalább nálunk, a mi tapasztalatain szerint, nem lenne elég biztositéka a helyes igazságszolgáltatásnak és nem elégithtné ki a felek jogerős érdekét. Nem volna a felülvizsgálat, nevezetesen a nyilvános előadásu, fellebbezéssel sem pótolható. Nem marad tehát más hátra, mint az 1893. évi XVIII. tc. felülvizsgálati rendszerét lényegében fenntartani és a gyakorlatban felmerült hiányokat a felülvizsgálat alapjának tágitásával orvosolni olykép, hogy kivételesen a ténykérdés is belevonassék a felülvizsgálat körébe. Az 1893:XVIII. tc. a felülvizsgálatot a franczia és a német jog mintájára csakis a jogkérdésre szoritja. A javaslat eltér ettől. A felülvizsgálat alapjának tágitására a gyakorlatban mind a birói, mind az ügyvédi körökből merültek fel óhajok. Az 1893.XVIII. törvénycikknek az ellen a rendelkezése ellen, mely szerint a felülvizsgálat csak azon az alapon kérhető, hogy valamely jogszabály a fellebbezési biróság itéletében vagy az ennek alapjául szolgáló eljárásban helytelenül volt alkalmazva vagy mellőzve (1893:XVIII. tc. 185. §), főleg a jogkérdés és a ténykérdés közti határvonal megállapitásának nehézségeit szokták felhozni. Ámbér ezek a nehézségek nem leküzdhetetlenek és a harmadfoku biróságra megnyugvással lehet azok megoldását bizni, mégis kétségtelen, hogy a felülvizsgálat alapjának ilyen meghatározása mellett a gyakorlatban eltérő megoldások keletkeztek, a melyek a felülvizsgálat körének terjedelmét bizonytalanná tették.
E bizonytalanság oka főleg abban rejlik, hogy mind a felek, mind pedig a biróságok igyekeztek azokban az esetekben, a mikor a fellebbezési biróság itéletének helytelenségéről meggyőződtek, a kérdést a jogszabály megsértésének vagy mellőzésének keretébe szoritani; ez a törekvés pedig nem jutott - és elvi alap hiányában a konkrét esetek, valamint a biróság felfogásának különféleségénél fogva nem is juthatott - mindig egyenlő megnyugtató eredményre. Mindenesetre azonban ez a törekvés, a mely nemcsak nálunk, hanem egyebütt is, hol a felülvizsgálat a jogkérdésre van korlátozva, felszinre jutott, arra mutatott, hogy a felülvizsgálat e korlátolása a gyakorlati élet követelményeinek nem felel meg eléggé. A javaslat azonban elvileg sem találja indokoltnak, hogy a felülvizsgálat alapja mereven csakis a szigoruan vett jogkérdésre szorittassék. Igaz ugyan, hogy a perben minden kérdés a ténykérdés vagy a jogkérdés körébe tartozik. Azonban kétségtelen az is, hogy vannak olyan ténykérdések is, a melyek megitélését megnyugvással reá lehet bizni a harmadfoku biróságra akkor is, ha előtte szóbeli tárgyalásnak és bizonyitásfelvételnek nincsen is helye. Ilyen kérdések pl. a kereskedelmi gyakorlatnak és általában a tényleges szokásnak alkalmazása, a gyakorlat által nálunk ténykérdésként minősitett az a kérdés, hogy a jogügyletet nem szinleg kötötték-e, a tartásdij összege és általában mindazok az általános tapasztalati szabályok és azok alkalmazása, a melyekre a tudomány vagy a mindennapi élet tanit. Az ilyen és hasonló kérdésekben a felülvizsgálatot csakis a törvénynek rendelkezése, de nem valamely gyakorlati nehézség zárja ki és ebbe az olyan törvényhozás, a mely a felülvizsgálatot elsősorban a felek érdekében kivánja szabályozni, nem nyugodhatik bele.
A mi álláspontunk e kérdésben egészen más, mint a franczia jogé. A mikor a franczia jog a semmitőszéket felállitotta és a semmiségi panaszt szabályozta, sem a semmisitőszéket rendes jurisdictióval felruházni, sem a semmiségi panaszt fellebbviteli jogorvoslatként a felek érdekében szervezni nem akarta. A franczia birósági szervezetnek és eljárásnak egyik alaptétele az, hogy a jurisdiétiónak csak két foka van. A franczia semmitőszék legfőbb feladata a jogegység megóvása. Ebből az okból a semmitőszék sohasem dönthet az ügyben, hanem csak megsemmisitheti az alsóbiróság itéletét és ebből az okból nemcsak a felek, hanem az ügyész is élhet semmiségi panaszszal. A javaslat nem fogadta el a franczia semmiségi panasznak azt a rendszerét, a mely szerint a felülvizsgáló biró, ha a panasznak helyt ad, a megsemmisitésre szoritkozzék. Mert abban az irányban, hogy a felülvizsgálat csak a törvény kifjezett intézkedésének megsértésére és nem egyszersmind a szokásjog, vagy a törvény ugynevezett szellemének a megsértésére is legyen alapitható, kétségtelen, hogy nem helyes nálunk a franczia rendszert követni. A mi a puszta megsemmisitést illeti, ugy ez ellen szól mindenekelőtt az, hogy a fellebbvitel ily berendezése azt hozná magával, hogy a fél panaszában a törvénysértést tüzetesen megjelölje és hogy a felülvizsgáló biró csak erre a megjelölt törvénysértésre szoritkozhassék. A fél tehát, ha még annyira igaza volna is, pervesztés lenne, ha a megsértett jogszabályt nem helyesen jelölte meg, illetőleg formulázta. Ez a formalizmus nem volna sem a mi, nagyrészt még nem kodificált jogunknak, sem pedig népünk jogérzetének megfelelő és nem is volna méltányos akkor, a midőn biróságaink is tévednek az alkalmazandó jogszabályban.
Végül is a fél nem a biró ellen, hanem ellenfele elleni keresi törvénybiztositotta jogát. Már pedig, ha megengedjük azt, hogy a felsőbiró hivatalból vizsgálja a megtámadott itélet jogszerüségét; akkor elvesztettük a megsemmisitésnek azt az egyedüli számbavehető előnyét, hogy az a felsőbiró részére munkakiméléssel jár. De nem tekintve ezeket, kétségtelen, hogy az itélet megsemmisitése nem volna pártolható abban az esetben, midőn annak indokolása ugyan helyetelen, de rendelkezése más indokokból megfelelő. A felsőbirónak tehát mindenképen meg kell vizsgálni, hogy az itélet más jogszabály alapján nem tartható-e fenn és természetesen tisztában kell lennie azzal is, hogy mi volna a megfelelő határozat. Ha alaposan akar eljárni, nem tehet másként, különösen magánjogi vitákban, a hol mondhatni, hogy a jog az esetben rejlik és különösen nálunk, a hol kiválóan áll az, hogy a biró nemcsak jogot alkalmaz, hanem talál is. Ha pedig a felsőbiró már ennyire kénytelen menni, akkor ugyanazzal a fáradsággal ki is mondhatja a helyes eldöntést, a melyet - ha alaposan akar eljárni - az alsóbirónak az indokolásban ugyis mintegy utasitásul kellett volna adnia. Ezek az okok még a bünvádi eljárást szabályozó ujabb törvényhozási alkotásokban is odavezettek, hogy a franczia semmiségi panasz merev rendszerével szakitsanak és a harmadfoku biróságnak az érdemleges itélkezés jogát megadják.
A német birodalmi büntető perrendtartás ez okból nem is nevezi a perorvoslatot semmiségi panasznak, hanem revisiónak. Az 1873. évi osztrák büntető perrendtartás és a magyar bünvádi eljárás fenntartják ugyan a semmiségi panasz elnevezést, de nem szoritjuk a legfelsőbb biróság hatáskörét a megsemmisitésre. A mi felülvizsgálati biróságaink tehát a most kifejettek szerint rendes harmadfoku biróságok, a melyek ép ugy gyakorolják a jurisdictiót, mint az alsóbiróságok. Erre mutat az, hogy a felülvizsgálati biróság nem szoritkozik minden esetben csak a fellebbezési biróság itéletének megsemmisitésére, illetőleg feloldására, hanem ha az ügy a fellebbezési biróság itéletében megállapitott tényállás alapján itélethozatalra megérett, az ügy érdemében is itél. Erre mutat az is, hogy feloldás esetében a fellebbezési biróság alkalmazkodni köteles a felülvizsgálati biróság itéletében elfoglalt állásponthoz. És a felülvizsgálat, ellentétben a semmiségi panaszszal, czéljául nem kizárólag és talán nem is főkép a jogegység megóvását, hanem a felek érdekeit és a felek érdekén ejtett sérelmek orvoslását tüzi ki. Abból is kitünik ez, hogy a felülvizsgálati jogkörrel nemcsak a kir. Kuriát, hanem a tizenegy kir. itélőtáblát is felruházzuk.
Kitünik továbbá abbül, hogy a felülvizsgálat mellett fenntartjuk a felsőbiróságok döntvényalkotásai jogát, a melylyel a franczia semmitőszék sohasem birt és a mely nálunk elsősorban van hivatva a jogegység biztositására. Ha pedig a felülvizsgálat nem egyéb, mind harmadfoku korlátozott fellebbezés, akkor ebből önként következik, hogy a korlátot a harmadfoku biróság előtt czélszerüen létesithető eljárásban, azaz abban kell keresni, miszerint a harmadfoku biróság, a mely előtt ujabban tárgyalni és bizonyitást felvenni nem lehet, bizonyos kérdéseknek eldöntésére kevésbbé alkalmas, mint az alsóbb biróság, a mely rendszerint szóbeli tárgyalás és közvetlen bizonyitásfelvétel alapján határoz. Ellenben nincs semmi ok arra, hogy az oly kérdéseket, a melyek szóbeli tárgyalás és bizonyitásfelvétel nélkül is megoldhatók, kizárjuk a felülvizsgálati biróság vizsgálatának köréből. Ezek a kérdések pedig nemcsak a szoros értelemben vett jogkérdések. Ha a fellebbezési biróság itéletének hozatalában valamely általánosan ismert tapasztalati szabályt sértett meg, mellőzött vagy helytelenül alkalmazott, ha a tartás összegét, a melynek megállapitásához sem tárgyalásra, sem bizonyitásra nincs szükség, helytelenül állapitotta meg, ha bebizonyitott vagy bizonyitásra nem szoruló tényekből helytelen következtetéseket von, ha ténymegállapitásai az iratok tartalmával ellentétben állanak: a felülvizsgálati biróság minden veszély nélkül megbirálhatja azt, hogy követett-e el az alsóbb biróság hibát vagy nem, ha ezek a kérdések esetleg nem is tartoznának a szoros értelemben vett jogkérdések sorába.
Helytelen csak az volna, ha a felülvizsgálati biróság abban az esetben is maga döntené el a vitás kérdést, a melyben az eldöntés csak bizonyitás mérlegelése vagy tárgyalás alapján történhetik. Mivel a felülvizsgálati biróság rendszerint bizonyitást nem vehet fel és a tárgyalás előtte korlátozva van: a felülvizsgálati biróság ilyen tények megállapitásában rosszabb helyzetben lenne, mint a fellebbezési biróság, a mely rendszerint sem a tárgyalásban, sem a bizonyitásfelvételben korlátozva nincs. Mindezekből kiindulva, a javaslatnak az az álláspontja, hogy az 1893:XVIII. törvénycikknek azt a szabályát, mely szerint a felülvizsgálat csak azon az alapon kérhető, hogy valamely jogszabály a felebbezési biróság itéletében, vagy az ennek alapjául szolgáló eljárásban helytelenül volt alkalmazva vagy mellőzve, el kell ejteni. A felülvizsgálatot csak annyiban kell korlátozni, a mennyiben valamely tényállitás valóságának vagy valótlanságának megállapitásáról van szó. Azonban ebben az esetben is felül lehet vizsgálni a megállapitást, ha az valamely jogszabály helytelen alkalmazásával vagy mellőzésével vagy nyilván helytelen ténybeli következtetéssel történt, vagy az iratok tartalmával ellentétben áll. Ha a felülvizsgálati biróság ezen az alapon azt találja, hogy a fellebbezési biróság itélete helytelen, a körülményekhez képest azt vagy feloldja, vagy az ugy érdemében itél (esetleg a fellebbezési biróság itéletének hatályon kivül helyezésével annak helyébe a megfelelő határozatot hozza). Feloldania az itéletet a felülvizsgálati biróságnak akkor kell, ha (a javaslat 535. és 537. §-ának esetet nem tekintve) bizonyitás mérlegelése vagy tárgyalás alapján kell olyan tényállást megállapitani, a melyet a fellebbezési biróság még meg nem állapitott.
Ez az álláspont a felülvizsgálatnak megadja azt a terjedelmet, a melyet az anyagi igazság megkövetel és elkerüli azt a veszélyt, hogy a felülvizsgálati biróság oly kérdéseket dönthessen el, a melyeknek eldöntésére eljárása kevésbbé alkalmas, mint az alsóbb biróságok eljárása.
Az 521. § azzal, hogy az érték megállapitására az 513. §-t megfelelően alkalmaztatja, annak is kifejezést ad, hogy a keresetnek a fellebbezési eljárás folyamán leszállitása a felülvizsgálati értékhatárra ugyanolyan befolyással van, az elsőbirósági eljárásban történt keresetleszállitás. Következik az már abból az elvből, hogy a fellebbezési eljárás az elsőbirósági eljárásnak a folytatása. Ezzel a javaslat az ebben a kérdésben ma fennálló gyakorlat ingadozását is megszünteti.
A javaslat 96. §-a értelmében az ügyvédi képviselet a felülvizsgálati eljárásban minden esetben, tehát a járásbirósági eljárás alá tartozó ügyekben is kötelező. Ép igy rendelkezik az 1893. évi XVIII. tc. 187. §-a is. Az 1893:XVIII. tc. 187. §-ában foglalt egyéb, idevonatkozó rendelkezéseket e helyütt ismételni fölösleges. Hogy az ügyvédi képviselet nélkül benyujtott felülvizsgálati beadvány hivatalból visszautasitandó s az ügyvédi képviselet nélkül megjelent fél meg nem jelentnek tekintendő, a 98. §-ból világosan következik. Az ügyvédi képviselet mellett a képviselet igazolásának: a meghatalmazásnak, vagy az ügyvédi ellenjegyzésnek a pótolhatása a 110. és a 140. §-okban van szabályozva. Az 1893:XVIII. tc. 187. §-a utolsó bekezdésének megfelelő rendelkezést a javaslat 96. §-ának utolsó bekezdése tartalmazza. Az 527. §-nak az a szabálya, mely szerint a felülvizsgálati kérelmet irásban kell beadni, az ügyvédi kényszernek a következménye. Minthogy a felülvizsgálati eljárásban a szóbeliség csak fakultativ és a felülvizsgálati kérelem nem előkészitő irat, hanem a felülvizsgálati perorvoslatnak önálló alapja, nemcsak a felülvizsgálandó itélet megjelölése, hanem a felülvizsgálat alapjának, terjedelmének és a kérelemnek a kijelentése is lényeges kelléke a felülvizsgálati kérelemnek.
A javaslatnak ez a rendelkezése az 1893:XVIII. tc. 190. §-ától csak abban tér el, hogy nem kivánja meg, hogy a fél minden esetben az itélet megváltoztatását kérje, hanem csak annyit hagy meg, hogy a kérelemnek határozottnak kell lennie. Összefügg ez az 541. és az 542. §-nak a rendelkezéseivel. A sommás eljárás mai gyakorlata sem követei szigoruan az 1893:XVIII. tc. 190. §-ának ezt a formalizmusát és nem utasitja vissza a felülvizsgálati kérelmet akkor, ha abban nem az itélet megváltoztatását, hanem például feloldását kérik. A felülvizsgálat alapjának megjelölése azért szükséges, mert bizonyos esetekben (542. §) a felhozott felülvizsgálati alapra köteles szoritkozni a felülvizsgálati biróság, a kérelem szabatos előadása pedig azért nem mellőzhető, mert a biróság a kérelem korlátain tul rendszerint nem terjeszkedhetik. A javaslat nem kivánja meg, hogy a fél a felülvizsgálat alapját tevő jogi sérelmet, illetőleg a megsértett jogszabályt forma szerint tüzetesen megjelölje, hanem megelégszik azzal, hogy a felülvizsgálati kérelem egész tartalmából kivehető legyen a támadásnak a felülvizsgálat körére befolyással biró alapja.
Ennek a fejezetnek a bevezetésében előadtam és indokoltam azokat a lényeges eltéréseket, a melyek a javaslat felülvizsgálati rendszere és a mai jog között vannak. E helyütt csak az utolsó bekezdésre kivánok még kitérni, a mely a felülvizsgálati biróság ténymegállapitási jogának terjedelmére nézve a mai gyakorlatban fennálló kétséget eloszlatni van hivatva. E szerint a bizonyitás mérlegelése vagy tárgyalás alapján nem állapithat meg a felülvizsgálati biróság tényeket, még akkor sem, ha a bizonyitás eredménye, pl. a tanuvallomás már az iratokban foglaltatik. Ez a felülvizsgálati jogorvoslat természetéből és czéljából következik. Annak azonban nincs akadálya, hogy ezen a korláton belül meg ne állapithasson a felülvizsgálati biróság az iratok alapján olyan kétségtelen tényeket, a melyek megállapitásához mérlegelés nem kell, pl. csődnyitás napját a birói végzés, végrehajtás foganatositásának napját, a végrehajtási jegyzőkönyv, beismerés megtörténtét a tárgyalási jegyzőkönyv alapján. Ezen az alapon tehát a felülvizsgálati biróság a fellebbezési biróság tényállását kiegészitheti vagy kiigazithatja. Minthogy a felülvizsgálat az egész ügy jogi megitélését vonja maga után, az sincs kizárva, hogy az ellenfél is megtámadhassa a tényállást az itélet fenntartása czéljából akkor is, ha ő éppen mivel a döntéssel meg van elégedve, nem él felülvizsgálati kérelemmel vagy nem csatlakozik. Erre czéloz az 534. §-nak az a rendelkezése, hogy a támadást esetleg a válasziratban kell érvényesiteni.
Ez a § lényegében megegyezik az 1893:XVIII. tc. 197. §-ának utolsó bekezdésével és 198. §-ával. A javaslat azonban ebben a §-ban fontosabban meghatározza azokat az uj tényeket és bizonyitékokat, a melyeket a felülvizsgálati eljárásban fel lehet hozni és ilyenekül az 515. §-ban felsorolt körülményeket és ezenfelül az eljárásra vonatkozó szabályt illető tényeket és bizonyitékokat jelöli meg. A novumoknak ez a kivételes megengedése részben a mai rendes eljárásban is fennáll, a mely különben a novumok felhozását a fellebbviteli eljárásban eltiltja. Az a tény pl., hogy a biróság nem volt szabályszerüen alakitva, hogy a biróság valamely tagja érdekelt volt, vagy hogy a felek egyike önképviseleti képességgel nem birt, itt is felhozható a fellebbezésben. Ha ily tények felhozását és bizonyitását vagy pl. annak a panasznak a tisztázását, hogy a biróság tényeket és bizonyitékokat nem engedett felhozni, a felet védelmére meg nem hallgatta, a 245. §-nak megfelelő irat csatolását meg nem engedte, a felsőbiró előtt kizárni kivánnók: akkor vagy kénytelenek vagyunk a felet az eljárás szabálytalanságának megtámadásától eltiltani, vagy pedig meg kell engednünk, hogy a felsőbiró az itéletet akkor is feloldhassa, a midőn annak szabálytalansága előtte be nem bizonyittatott.
Az 541-542. §-okhoz
Ezek a §-ok felülvizsgálat körét határozzák meg és pedig ugy a felek kérelmeire, mint az általuk felhozott panaszokra vonatkozóan; az 1893:XVIII. tc. 203. §-ának felelnek meg, de annál kimeritőbben és szabatosabban rendelkeznek, mert a 203. § általános szövegezése a gyakorlatban félreértésre adott okot. Az 541. §-nak az a kijelentése, hogy az itélet felülvizsgálatának csak annyiban van helye, a mennyiben az meg van támadva, tüzetesebb indokolásra nem szorul. Az 505. § 1-3. pontjaiban felsorolt szabálytalanságok ellenben - a mint ez ennek a §-nak indokolásában előadott - az egész itéletnek, tehát az itélet azon részének a felülvizsgálatát is - természetesen csak e szabálytalanság szempontjából - maguk után vonják, a mely megtámadva nincsen. Tüzetesebb indokolást igényel azonban az 542. §. Abban a kérdésben, hogy a felülvizsgáló biróság mennyiben van a fél részéről felhozott felülvizsgálati alaphoz kötve, különbséget tesz a javaslat a szerint, hogy csupán az eljárásra vonatkozó valamely szabály megsértése vagy más jogszabály megsértése forog-e fenn. Az 1893:XVIII. tc. 203. §-a ezt a megkülönböztetést nem teszi ugyan meg, mert csak általánosságban jelenti ki, hogy a felülvizsgálati biróság a jogszabályok alkalmazásában nincs a felektől felhozottakhoz kötve, a gyakorlat azonban az eljárásra vonatkozó szabálysértést csak akkor tekinti felülvizsgálati oknak, ha a fél a támadásnak ezt az alapját (1893:XVIII. tc. 185. § c) p.) a felülvizsgálati kérelemben kifejezetten megjelölte, továbbá még akkor, ha az iratokból hivatalból észlelendő szabályellenesség tünik ki.
A javaslat tovább megy, a mennyiben az eljárásra vonatkozó szabálytalanságot kizárólag csak akkor tekinti hivatalból észlelendő felülvizsgálati oknak, ha az az 540. §-ban kimeritően (taxative) felsorolt szabálytalanságok közé tartozik. Az eljárásnak más szabálytalanságát azonban, ha a fél azt panaszként fel nem hozta, sohasem, tehát akkor sem veszi hivatalból figyelembe, ha azt az első- vagy a másodbiróságnak hivatalból figyelembe kellett volna vennie. A semmiségeket kivánja ezzel csökkenteni a javaslat és kizárni azt, hogy a felülvizsgálati biróság eljárási szabálytalanság okából akkor is megdöntse az itéletet, ha az érdemileg helyes és a felek az eljárási szabálytalanságba maguk is belenyugosznak. Ennek a kérdésnek főképp a tényállás megtámadása szempontjából van jelentősége. A tényállást a fél ismeri legjobban, annak a megtámadását és e czélból valamely eljárási szabály megsértésének felhozását egészen rá lehet bizni. Ha a fél e miatt nem panaszkodik, azt maga sem tekinti lényegesnek, helytelen lenne, ha a biróság - gyakran meglepetésszerüleg - e miatt feloldaná az itéletet. Szükségessé teszi ezt a szabályozást azt is, hogy ilyennek hiányában a biróság az ügy és a per tényállásának minden legapróbb részletével kénytelen alaposan megismerkedni, a mi elsősorban az előadás hosszadalmasságát idézi elő s a biróság tevékenységét bénitja. Az 542. § első bekezdése azonban csak olyan szabályra vonatkozik, a mely pusztán az eljárást illeti; nem ilyen pl. a bizonyitási teher szabálya, a biróság kérdezési joga a döntő körülmények kideritésében stb. A »kifejezett« megtámadás csak azt jelenti, hogy a panasz mibenléte megállapitható legyen, de nem teszi azt, hogy a megsértett jogszabályt formulázva, vagy pl. a törvény §-ára hivatkozva kell megjelölni.
Máskép áll azonban a dolog az anyagi jogszabály megsértése esetében. Ennek a fejezetnek a bevezetésében elő vannak adva azok az okok, a melyeknél fogva a felülvizsgálati biróság az itélet jogszerüségét hivatalból vizsgálni köteles; az anyagi jogszabály alkalmazásában tehát nincs a felektől felhozottakhoz kötve; alkalmazza a biró az anyagi jogszabályt akkor is, ha a fél azt tüzetesen meg nem jelölte. Kihagyta azonban a javaslat az 1893:XVIII. tc. 203. §-ának a következő szavait: »a jogszabályok alkalmazásában nincs a felektől felhozottakhoz kötve.« Ennek felemlitése most már - miután felülvizsgálatnak nemcsak jogszabálysértés alapján van helye és a biróság az ügyet, a mennyiben egyes kérdések a felülvizsgálat alól kifejezetten elvonva nincsenek, szabadon felülvizsgálja - felesleges, sőt zavaro. Az 542. § második bekezdése az alól a szabály alól, hogy a felülvizsgálati biróság az ügyet az anyagi jogszabály alkalmazása szempontjából teljességében (bár a felülvizsgálati kérelem korlátai között) hivatalból megvizsgálni köteles, kivételt állapit meg. Ha a fél az érdemi döntés miatt nem panaszkodik, hanem csak az 504. §-ban és az 505. § 1-3. pontjaiban emlitett sérelmek miatt, vagy a miatt emel panaszt, hogy a biróság a fellebbezési kérelem korlátainak megtartására, az elsőbirói itéletnek feloldására vagy permegszüntető okok alapján hatályon kivül helyezésére, az ügynek az elsőbirósághoz visszautasitására vonatkozó kötelező szabályok ellenére határozott vagy a pergátló kifogást elvetette, akkor a felülvizsgálati biróság nem bocsátkozik az érdembe, az anyagi jogszabály alkalmazásában, hanem csak a felhozott panasz felülvizsgálatára szoritkozik.
Ezekben az esetekben a megtámadási alap annyira független az érdemtől, hogy annak megitélhetése az érdemnek felülvizsgálatát mellőzhetővé teszi. Az a fél, a ki kifejezetten csak ezekre, az érdemtől távol álló okokra hivatkozik, nem panaszkodhatik, ha a biróság csakis ezeket teszi vizsgálat tárgyává és nem bocsátkozik az érdembe, a melynek felülvizsgálatára nézve a fél előadása semmi támpontot nem nyujt. Az utolsó bekezdés fenntartja az 1893:XVIII. tc. 203. §-ának azt a szabályát, mely szerint a felülvizsgálati biróság a felek által panaszolt törvénysértés felől nyilatkozni köteles. Ezt ugy a felek megnyugtatása, mint a biróság hivatása is megkivánja. Ha a fél jogi érvelése nyilván alaptalan, megczáfolása nem fog számbavehető nehézséget okozni, ha pedig a kérdés valóban kétséges, akkor annyival inkább szükséges, hogy a felülvizsgálati biróság behatóan foglalkozzék vele.
Annak a kijelentése, hogy a felek kérelméhez a biróság itt nincs kötve, annak a kétségnek eloszlatását czélozza, hogy a felülvizsgálati kérelemben előterjesztett kérelem, a hozandó határozat minősége tekintetében, köti-e a felülvizsgálati biróságot: hogy pl., ha a fél a fellebbezési biróság itéletének csupán feloldását kéri, megváltoztathatja-e a felülvizsgálati biróság az itéletet akkor, ha azt megváltoztatandónak találja és viszont. A formális kérelemnek nem tulajdonit a javaslat olyan fontosságot, hogy a felülvizsgálati biróságot a jogszabály helyes alkalmazásában korlátozza és azért annak adott kifejezést, hogy a kérelem ennyiben nem köti a felülvizsgálati biróságot. A felülvizsgálat terjedelmét egyébként az előbbi §-ok szabatosan meghatározzák. A harmadik bekezdésben a javaslat az 1893:XVIII. tc. 204. §-ának harmadik bekezdéséből a »jogi« szót kihagyta, mert azt e törvény 185. §-ának elejtése következtében szük meghatározásnak tekintette arra nézve, hogy mennyiben köteles a fellebbezési biróság a felülvizsgálati biróság álláspontjához alkalmazkodni.
A javaslat, megegyezőleg a jelenlegi joggal, általános szabályként felfolyamodást ad minden végzés ellen, a melyet a törvény e szabály alól, mint kivételt kifejezetten nem vesz ki. Azoknak a végzéseknek felsorolása, melyek ellen felfolyamodással lehet élni, azért nem czélszerü, mert e mellett igen könnyen kimaradhatna valamely végzés, a mely a feleknek hátrányt okoz és a mely ellen a felfolyamodást nem czélszerü kizárni. Az ilynemö felsorolás hibáit eléggé tapasztaltuk a semmiségi panasz eseteinek az 1868:LIV. törvénycikkben történt szabályozásánál. Ehhez járul, hogy a felfolyamodással megtámadható végzések felsorolása, ha kimeritő akar lenni, sokkal nehézkesebbé teszi a törvényt, mint a kivételek felsorolása. A felfolyamodással megtámadható határozatok tekintetében azonban a javaslat eltér a jelenlegi jogtól abban, hogy mig az 1881:LIX. tc. 32. § 2. pontja értelmében az ott felsorolt végzések ellen fellebbezésnek és nem felfolyamodásnak van helye, addig a javaslat szerint minden végzés ellen csak felfolyamodással lehet élni.
Az eljárás folyamában hozott végzések, a melyek a per előkészitésére vonatkoznak és nem alkotnak praejudiciumot, felfolyamodással rendszerint nem támadhatók meg. A javaslat e tekintetben megegyezik az 1881:LIX. tc. 52. és 53. §-ával. A javaslat az illető helyeken felsorolja azokat a kivételeket, a melyekben az eljárás folyamában is megengedheti a felfolyamodást. A felsorolásban a javaslat többször oly határozatot is felemlit, a mely már az 548. § általános szabálya alapján is megtámadható felfolyamodással. Indokolja ezt az, hogy ezekre a végzésekre nézve kétség merülhet fel az iránt, hogy az eljárás folyamában hozott végzések közé számitandók-e vagy nem. A törvényben meghatározott eseteken kivül az eljárás folyamában hozott végzések felfolyamodással nem támadhatók meg, azonban az itélet elleni fellebbezésben vagy felülvizsgálatban ezek ellen is lehet orvoslást keresni, kivéve, ha a törvény a fellebbvitelt a határozat ellen egyáltalában kizárja. Az 549. § szabálya nemcsak az elsőbirósági, hanem a fellebbviteli birósági végzésekre is alkalmazandó; e § alapján tehát pl. nincs helye felfolyamodásnak a másodbiróságnak feloldó végzése ellen, mellyel további eljárást rendel. Ez a mai jognak (1881:LIX. tc. 59. §) is megfelel.
Minthogy a javaslat értelmében felfolyamodás utján csak rendszerint alárendeltebb jelentőségü kérdésekben lehet orvoslást keresni és a hol, mint pl. keresetlevélnek visszautasitása esetében, fontosabb kérdések is (pl. a perut vagy hatáskör kérdése) kerülnek felfolyamodás alá, ezeknek a megoldása annálfogva, hogy a visszautasitásnak itt csak nyilvánvaló perakadály esetében van helye, szinte könnyü: ebből az okból arra az álláspontra helyezkedik a javaslat, hogy a másodbiróságnak helybenhagyó végzése ellen további felfolyamodásnak nincs helye. A másodbiróságnak megváltoztató végzése ellen azonban a javaslat a további felfolyamodást a harmadbirósághoz, eltérőleg az 1881:LIX. tc. 59. §-ától, rendszerint megengedi. Ez alól a szabály alól kivételnek van helye mindenekelőtt akkor, a midőn a törvény kifejezetten egyfoku felfolyamodást enged. Kivételt tesz továbbá a javaslat azokban az esetekben, midőn az ügyben végleg határozó fellebbezési biróság hozta másodfokban a megváltoztató határozatot. Ez az eset akkor forog fenn, midőn az ügyben a fellebbezési biróság itélete ellen nincs felülvizsgálatnak helye. Visszás volna, ha a végzés ellen többször engedtetnék meg a fellebbvitel, mint az ügy érdemében.
Felfolyamodás esetében, az 1881:LIX. tc. 29. § alapján, ma sincs kizárva a novumok felhozása, ha a felfolyamodással megtámadott határozat az ellenfél egyoldalu kérelmére keletkezett. A javaslat a novumok felhozását annyival kevésbé zárhatja ki, mert a felsőbiróságnak megadja a módot arra, hogy a felfolyamodást az ellenfél meghallgatásával intézze el. A novumok alapján gyakran már a megtámadott határozatot meghozó biróság is abban a helyzetben lesz, hogy a felfolyamodásnak maga is eleget tehessen.
Ennek a §-nak első rendelkezése a javaslat 419. §-ának folyománya, mely szerint a biróság bizonyos végzéseihez nincs kötve, vagyis azokat visszavonhatja vagy módosithatja. Természetesen, hogy a biróság ilyen végzését akkor is megváltoztathatja, ha ellene felfolyamodást adtak be, a mikor a felfolyamodás felterjesztése feleslegessé válik. A felfolyamodás ily elintézése gyorsitja az eljárást és csökkenti a felsőbiróság munkáját.
A javaslat a felvolyamodás elintézésére nézve nem ad a fellebbviteli biróságnak tüzetes utasitást. A czél az, hogy a hiva, ha ilyen elkövettetett, minél gyorsabban orvosoltassék. Ehhez képest a javaslat nem is állit fel kötelező feloldási eseteket, hanem a felső biróságra bizza, hogy a legmegfelelőbb intézkedést megválassza.
Az elnök és a megkeresett biró végzései felfolyamodással, a kiküldött eljárása és végzései rendszerint előterjesztéssel és kivételesen, a törvényben meghatározott esetekben, felfolyamodással támadhatók meg. Nem volna czélszerü az elnök végzéseinek felülbirálását magára a tanácsra bizni. Ez egyrészt az elnök tekintélyének ártana, másrészt a tanács nem volna elfogulatlan birája saját elnőke intézkedéseinek. Az elnök intézkedései ellen tehát nem lehet előterjesztést megengedni. Épigy nem enged a javaslat előterjesztést a perbirósághoz a megkeresett biró eljárása vagy végzése ellen sem, a ki megkeresés esetében is sagát jogán jár el. Az eljárás vagy végzés megtámadásának személyes éle is lehet és visszásnak mutatkozik az, hogy pl. a perbiróságként eljáró albiró a magasabb rangu járásbirónak, mint megkeresett birónak ily eljárását felülbirálja. Ugyanez az indok szól a mellett is, hogy a megkeresett biró végzése elleni felfolyamodást a megkeresett birónál kell beadni s a felett az ő felsőbiróságának kell határozni, ellenben a kiküldő biróság és a kiküldött biró közötti viszonyból következik és igy természetes az a szabály, hogy a kiküldött biró végzése elleni felfolyamodást a kiküldő biróságnál kell beadni s az annak maga is eleget tehessen.
A kiküldött biró eljárása és végzései ellen a perbiróságnál, a jegyzőkönyvvezető és a birósági iroda intézkedései ellen pedig az elnöknél előterjesztéssel élhetnek az érdekeltek, a mely előterjesztés teljesen formátlan. Az 1881:LIX. tc. 55. §-a szintén ezt az orvoslási módot adja rendes perekben a bizonyitás felvételével megbizott biró és a pertárnok intézkedései ellen. A perbiróság legjobban fogja megitélhetni, hogy a kiküldött biró követett e el hibát megbizásának teljesitésében. A felsőbiróságnak indokolatlan megterhelése volna, ha ily esetekben nem a perbiróságnál közvetlenül kellene az orvoslást keresni.
Az ötödik czimhez
Az egyedüli ugynevezett rendkivüli perorvoslat, a melyet a javaslat jogerős itélettel befejezett perekben ad: a perujitás, a melyben a jelenlegi jognak semmisségi keresete és perujitása egyesitve van. Fogalmilag semmisségi keresetnek akkor volna helye, ha az itélet semmis, perujitásnak pedig akkor, ha az itélet megerőtlenithető. Hogy mely okok tartoznak az egyik és melyek a másik csoportba, az már magában is alig állapitható meg. Egyik jog feltétlenül semmisségi oknak tekinti azt az okot, a melyet a másik jog csak megerőtlenitő oknak tekint. Igy például a »contra rem judicatam« a római jogban semmisségi ok, mig nálunk (mint uj bizonyiték) csak perujitási ok. Ha a fél az ellenfélnek büntetendő cselekménye miatt lett pervesztessé, ha a biró hivatali kötelességét a büntető törvény alá eső módon megszegte, például meg volt vesztegetve: akkor egyáltalában nincs támpont arra, hoy semmisségi vagy perujitási oknak tekintsük- e azt. De ezen a körülményen törvényhozási szempontból nem is fekszik suly.
Végeredményben a semmisségi kereset is csak megerőtlenités, mert a mai jog szerint a jogerős itélet megsemmisitése csak a fél kérelmére történik. Ha a fél nem inditja meg a semmisségi keresetet, a jogerős itélet a semmisségi ok ellenére hatályos. Az egyetlen különbség a semmisségi és a perujitási kereset közt tehát csak az lehetne, hogy az első az alapperben hozott jogerős itéletnek és az eljárásnak megsemmisitését, a második a jogerős itéletnek hatályon kivül helyezését és uj itélet hozatalát eredményezi. Azonban a semmisségi keresetnél sem czélszerü az, hogy a biróság mindig megálljon a megsemmisitésnél. Nem volna például indokolható, hogy oly esetben, midőn az alapperben az itélőbiróság nem volt szabályszerüen alakitva, vagy az itélet hozatalában kizárt biró vett részt, vagy midőn a törvényes képviselő a per folyamában mellőzve volt, vagy az alperes nevében egy harmadik meghatalmazás nélkül járt el (a mely esetekben a német birodalmi perrendtartás 579. §-a értelmében semmisségi keresetnek van helye), a biróság az alapperben hozott határozatot csak megsemmisitené és nem folytatná az eljárást szabályszerü alakban. A felperes ily eljárás mellett mindezekben az esetekben kénytelen volna a pert ujból meginditani, a mi felesleges munkával és költséggel járna. Ha pedig a semmisségi kereset esetében is megengedjük, hogy a biróság az alappert ujabb keresetinditás nélkül folytassa, akkor eltünik ez a külső formai különbség is a semmisségi és a perujitási kereset közt és az előbbi szintén, mint a per megujitása utján elérendő in integrum restituio jelentkezik. A javaslat ennélfogva elejti a német és az osztrák perrendtartásban és jelenlegi eljárásunkban a semmisségi kereset és a perujitás közt fennálló megkülönböztetést.
Az 563. §-ban felsorolt perujitási okok négy csoportra oszlanak: a) Az első csoport abból indul ki, hogy a pernek nem volt törvényes birája. Ez akkor forog fenn, ha 1. a biróság nem volt szabályszerüen alakitva; 2. az itélet hozatalában törvénynél fogva kizárt biró járt el, feltéve, hogy ez az akadály kizárás kérelemmel vagy fellebbvitellel sikertelenülk nem volt érvényesitve és 3. ha az itélet hozatalában oly biró vett részt, a ki a fél kifogása következtében kizáratott. Ezek az esetek az 1881:LIX. tc. 39. §-ának l) és e) pontja alapján csakis fellebbvitel utján érvényesithető semmisségi okul szolgálnak; ha azonban ez a hiány a utolsó fokban itélő biróságoknál fordult elő és fellebbvitelnek nincs helye, akkor a jelenlegi jog szerint a fél védtelen, a mi egyáltalában nem indokolt. b) A második csoportba tartoznak azok a perujitási okok, a melyek a félnek hiányos képviseletéből erednek; ilyen három van: 1. ha a cselekvőképességgel nem biró félnek törvényes képviselője mellőztetett; 2. ha valamelyik fél nevében egy harmadik meghatalmazás nélkül járt el; 3. ha valamelyik fél ellenfelét rosszhiszemüleg hirdetmény utján idéztette.
Ez a három körülmény az 1881:LIX. tc. 39. §-ának i), k) és g) pontjai szerint semmisségi ok és vagy fellebbvitel vagy semmisségi kereset utján orvosolható. A javaslat ezeket a már előadott okoknál fogva a perujitással helyettesiti. c) A harmadik csoport a büntetendő cselekmények következtében beálló perujitási okokat foglalja magában. Ilyen kettő van: a büntetendő cselekményt elkövetheti a biró, továbbá az ellenfél, vagy mások, például tanuk, szakértők, tolmácsok stb.; az 563. § 7. és 8. pontja mind a két esetet világosan magában foglalja és ennyiben különbözik az 1868:LIV. tc. 321. §-ától, melyben csak »az ellenfélnek vagy másoknak« büntetendő cselekményeiről van szó és a mely kétséget hagy fenn az iránt, hogy a hivatali kötelességét megsértő biróra is kiterjedjen-e vagy nem. d) perujitási okok negyedik csoportjába azok az okok tartoznak, a melyek alapján a fél az alapper tényállását megdönti. Ez a szorosabb értelemben vett restitutio in integrum propter nova.
A javaslat négy ily perujitási okot hoz fel. Ezek közül kettő uj: az itélet alapjául szolgált büntető birósági itéletnek hatályon kivül helyezése és az exceptio rei judicate az alapperben nem használt itélet alapján (9., 10. pont). A harmadik ok (11. pont) az alapperben nem használt uj bizonyiték. Habár a javaslat módot nyujt arra, hogy a felek az alapperben az ügyet kimeritően tárgyalhassák és a fellebbezési szakban is megengedi az uj tények és bizonyitékok felhozását, a felek tapasztalatlansága és az ügyvéd esetleges hibái egyes kivételes esetekben szükségessé tehetik, hogy uj tények és bizonyitékok még perujitással is érvényesithetők legyenek. Az anyagi igazság e kvöetelményének teljesitése nem ütközik akadályba. A tapasztalat mutatta, hogy a felek perujitással, a melynek a végrehajtásra halasztó hatálya nincs, ma sem élnek vissza.
Ezért a javaslat, eltérőleg az ujabb szóbeli perrendtartásokból a perujitást tág körben engedi meg és nevezetesen nem korlátozza azt sem egyes bizonyitási eszközökre, különösen az okiratokra (code de procédure civile 480. §, német perrendtartás 500. § 7. pont), sem pedig az ujabban feltalált, azaz az alapperben nem használhatott bizonyitékokra, hanem helyt ad a perujitásnak a mai joggal megegyezően (1881:LIX. tc. 69. § 2. pontja) az alapperben nem használt minden bizonyiték alapján. Eltérően az osztrák perrendtartás 530. § 7. pontjától, a javaslat nem elégszik meg az uj ténykörülménynyel, hanem mindenesetre uj bizonyitékot kivánt meg, az ezzel bizonyitandó tény azonban természetesen lehet uj, az alapperben még fel nem hozott, vagy már felhozott tény. A puszta uj tényállitást azonban megfelelő bizonyitás nélkül, a javaslat nem tekinti elegendőnek arra, hogy ezen az alapon az itélet jogereje megtámadható legyen. További perujitási okra (12. pont) ad alkalmat a javaslatnak az a rendelkezése, hogy a biróság elkésve előadott tényeket vagy bizonyitékokat figyelmen kivül hagyhat (222., 275., 283. és 293. §-ok). Ily esetben a perujitásnak helye van, ámbár a fél a tényt vagy bizonyitékot az alapperben használta. A késleltetési szándékot eléggé meghiusitja az, hogy a biróság az alapperben ezeknek a tényeknek vagy bizonyitékoknak mellőzésével végrehajtható itéletet hoz. Nem volna czélja annak, hogy a felet ezenfelül az anyagi igazság ellenére a perujitás kizárásával büntessük. Az 1881:LIX. tc. 71. §-a kizárja a perujitást a birói egyezséggel befejezett perekben, azonban az 50. § értelmében egyes semmisségi okok alapján, a melyeknek a javaslat 563. §-ának 4., 5. és 6. pontja alatt foglalt okok felelnek meg, az egyezség is megtámadható semmisségi kereset utján.
Ebben a három esetben a javaslatnak már azért is meg kell engednie a perujitást, mert, a mint fentebb kifejtettem, a javaslat perujitása a mai jog semmisségi keresetét is helyettesiti. A javaslat azonban tovább megy. A gyakorlatban általánosan érzett szükség az, hogy a birói egyezség ellen nem szabad a perujitást kizárni. Mivel pedig a mai törvény (1881:LIX. tc. 71. §) a birói egyezség ellen perujitást nem enged, a birói gyakorlat azzal elégiti ki a szükségletet, hogy a birói egyezségnek - a törvény és a perjog elvei ellenére - uj keresettel megtámadását engedi meg. A javaslat abból indul ki, hogy a peregyezség az itéletet kivánja helyettesiteni, annak hatályával bir és ennélfogva nem vonható a magánjogi egyezség szabályai alá. Erre mutat az is, hogy a peregyezségben nem mindig egyezkednek a felek, nem minden esetben engednek kölcsönösen egymásnak, a mi a magánjogi egyezség fogalmához tartozik, hanem sok esetben az alperes elismervén a felperes jogát, a teljesitésre kötelezi magát. A peregyezség sok tekintetben hasonló az elismerésen vagy joglemondáson alapuló itélethez.
A javaslat erre figyelemmel egyformán szabályozza az elismerés vagy lemondás és a birói egyezség elleni perujitást és pedig akképen, hogy perujitásnak - a bizonyiték helytelen mellőzésének itt közömbös esetét (563. § 12. pont) kivéve - minden oly ok alapján helyt ad, a mely ok alapján különben perujitásal lehet élni, az uj bizonyitékra (563. § 11. pont) vonatkozó azzal a megszoritással mégis, hogy az uj bizonyitéknak olyannak kell lennie, a melyet a fél az alapperben nem használhatott. Az ügyvéd mulasztása alapján a javaslat nem ad helyt a perujitásnak. Az ügyvéd, mint a fél képviselője, a féllel egyenlő szempontok alá esik. A mai eljárás is csak ügyvédeknek és nem más meghatalmazottaknak mulasztása miatt ad perujitást, a mi mindenesetre következetlenség. A perujitás ily alapon visszaélésekre vezethet és a javaslat rendszere mellett nem volna indokolt. A javaslat 99. §-a szerint a meghatalmazott által képviselt fél még oly ügyekben is, melyekben az ügyvédi képviselet kötelező, személyesen megjelenhet képviselőjével és személyesen tehet szóbeli előterjesztéseket. A félnek tehát meg van adva a lehetőség, hogy ügyvédjét ellenőrizze és hibáját nyomban helyrehozza. Sőt az ügyvéd hibájának helyrehozását a fellebbezés utján is kieszközölheti, miután korlátlanul hozhat fel nomumokat. Veszedelmes volna, ha ezen az alapon ezen felül még a perujitás is nyitva volna, mert a jogerőben rejlő biztonság szenvedne ez alatt. Ezt a perujitási okot különben az ujabb külföldi perrendtartások sem ismerik. A gyakorlati szükségletnek egyébiránt a javaslat eleget tesz azzal, hogy uj bizonyiték alapján tág körben enged perujitást. Nem zárja ki a javaslat általában azt, hogy különböző okok alapján a fél többször is éljen perujitással. Csak azokban a perekben korlátozza a javaslat a perujitást, a melyekben azt az 563. § 11. vagy 12. pontja értelmében általában kevésbé szigoru feltételekhez köti.
Minthogy ezekben a perekben a fél az alapperben fel nem hozott uj tény vagy bizonyiték alapján korlátlanul élhet perujitással, czélszerünek mutatkozik a perujitást uj bizonyitékok alapján akként korlátolni, hogy annak korlátlanul csak egyszer lehessen helye, azontul pedig csak akkor, ha a fél olyan tanu, okirat vagy szemletárgy alapján kér perujitást, a melyet sem az alapperben, sem az ujitott perben nem használhatott. Minthogy az első perujitás alkalmával nemcsak az ujitó félnek, hanem az ellenfélnek is módjában van novumokat szabadon felhozni, másodszor már az első izben perujitó fél ellenfele is csak akkor élhet perujitással, ha az uj bizonyitékot sem az alap-, sem az ujitott perben nem használhatta. Mindezekben a javaslat megegyezik a mai joggal, csupán az ujonnan felfedezett bizonyiték alapján inditható perujitás számát nem látja (eltérőleg az 1881:LIX. tc. 72. §-ától) sem szükségesnek, sem méltányosnak korlátolni. Ha a perujitás a birónak, az ellenfélnek vagy másnak büntetendő cselekménye alapján indittatik meg, a büntetendő cselekményt előzetesen jogerős büntető birósági itélettel kell megállapitani és a polgári biró a cselekményt csak akkor állapitja meg, ha a büntető eljárás - azonban nem bizonyitékok hiánya okából - meg nem inditható vagy nem vezetett elitélésre. A javaslatnak ez a §-a általánosságban megegyezik az 1881:LIV. tc. 73. §-ával, azonban világosabban fejezi ki ezt a rendelkezést.
Az az okozati összefüggés, a mely az itélet és a megelőző határozatok közt fenforog, szolgál indokul arra, hogy előbbi határozat ellen fenforgó perujitási ok alapján is megtámadható az itélet, ha ezen a határozaton alapszik. Megegyezik ez a javaslanak azzal a rendelkezésével is, mely szerint az itélet elleni fellebbezés vagy felülvizsgálat következtében az itélet előtti határozatot szintén felülvizsgálat alá kerülnek.
Az 1868:LIV. tc. 47. §-a értelmében a perujitás kivétel nélkül annál az első folyamodásu biróságnál inditandó meg, a mely az alappert tárgyalta és elintézte. Az 1868:LIV., illetőleg az 1881:LIX. tc., a mely szerint a fellebbezési biróság előtt tárgyalás és bizonyitásfelvétel nem történhetik, nem tehetett egyebet, minthogy a perujitást ép ugy, mint a semmisségi keresetet is, minden esetben az elsőfoku birósághoz utasitsa. A javaslat rendszere mellett ez az ok elesik és igy nincs semmi ok arra, hogy a perujitási kereset oly esetben, midőn a fellebbviteli biróság itéletének hatályon kivül helyezését czélozza, ne legyen közvetlenül ennél a biróságnál meinditható, a mit indokol az, hogy perujitási ok az alapperben ugyanez előtt a biróság előtt lett volna felhozható és tárgyalható. A javaslat szerint tehát a perujitási keresetet rendszerint az előtt a biróság előtt kell meginditani, melynek jogerős végitéletét támadja meg a kereset, illetőleg a mely az ügyben az utolsó, a végérvényes itéletet hozta, legyen az akár első-, akár másod-, akár harmadfoku biróság.
Ez alól a szabály alól azonban a javaslat két kivételt tesz: 1. Ha az elsőbiróság végitélete a fellebbezési biróságnak határozatán alapul és a perujitás ez ellen is irányul: a perujitási kereset a fellebbezési biróságnál inditandó meg, mert ebben az esetben az alsóbiróság itéletének hatályon kivül helyetése a felsőbiróság itéletének hatályon kivpl helyezésével jár. A magasabb foknak eljárása itt nem vezet az alsóbbal szemben visszáságokra és röviditi a pert. 2. Ha a perujitási kereset a felülvizsgálati biróságnak végitélete vagy határozata ellen az 563. § 8-12. pontja alapján irányul, akkor a fellebbezési biróság lesz annak megbirálására hivatva. Ennek oka az, hogy a felülvizsgálati biróság perujitás esetében sem bocsátkozhatik oly ténykérdések tárgyalásába, a melyek tárgyalása az alapperben sem tartozott feladatához. Ezekben az esetekben tehát megfelelő, hogy a perujitás felett az a biróság döntsön, a mely előtt az alappernek az a tényállása, a mely a felülvizsgálati biróság itéletének alapjául szolgált, megállapittatott. A mennyiben azonban az 563. § 1., 2., 3. és 7. pontjában körülirt perujitási ok forog fenn, nem lehet a perujitás kérdésének eldöntését a felülvizsgálati biróságtól elvonni, nemcsak azért, mert visszás volna, ha az alsóbb biróság itélne a fölött, hogy a felsőbb biróság szabályszerüen volt-e alakitva, hogy a elsőbb biró nem volt-e törvénynél fogva kizárva, vagy nem szegte-e meg hivatalos kötelességét, hanem azért sem, mert ezekben az esetekben csakis a felülvizsgálati biróságnál felmerült oly hiányokról van szó, melyek csakis a felülvizsgálati biróság tevékenységének ismétlését teszik szükségessé és a melyek a felülvizsgálati eljárásban is megállapithatók, ép ugy, mint az alapperben megállapithatók lettek volna. A 4., 5., 6. pontban foglalt okok is olyanok, a melyeket az alapperben is lehet kizárólag a felülvizsgálati biróság előtt érvényesiteni és a melyeket a felülvizsgálati biróság hivatalból köteles figyelembe venni; helyes tehát, hogy ezeket az okokat a perujitás folyamán is a felülvizsgálati biróságnál kelljen érvényesiteni.
A javaslat 90 napban állapitja meg a perujitás határidejét. E tekintetben eltér a német birodalmi perrendt. 585. §-atól és az osztrák perrendt 539. §-ától, a melyek ezt a határidőt egy hóra szoritják. Miután a perujitás nincs hatással az itélet jogerejére, a 90 napi határidő egyrészt nem okozhat bajt, másrészt pedig indokolva van azzal, hgoy a per előkészitése az ujitó fél részéről hosszabb időt igényelhet. Ez a 90 napi határidő abban az esetben, midőn a fél nem azonnal nyer tudomást a perujitási okról vagy azt azonnal nem érvényesitheti, attól a naptól számitandó, midőn a fél arról értesült vagy azt érvényesitette. Oly esetekben, midőn a perujitás a képviselet vagy az idézés hiányán alapszik, további korlátozásnak az idő tekintetében nincs helye. Bármily későn jut is tudomására a félnek a perujitási ok, ettől számitott 90 nap alatt beadhatja perujitási kerestét. Egyéb esetekben azonban, tekintettel a jogbiztonság követelményeire, a javaslat öt évben állapitja meg a perujitási határidő maximumát. Mig a 90 napi határidő záros és elmulasztása miatt igazolásnak van helye, ez az öt évi határidő nem záros és elmulasztása esetében nincs további orvoslás.
Abban a kérdésben, hogy a perujitási keresetlevelet miképen kell elintézni, az általános szabályok irányadók. Különleges szabályt tartalmaz azonban az 571. §, a mely a tárgyalás kitüzésével járó felesleges munka- s időveszteség elkerülése czéljából a keresetlevélnek hivatalból visszautasitását rendeli abban az esetben, ha már a kersetlevélből kitünik, hgoy az öt évi véghatáridő már eltelt, vagy ha - a mi különben már az általános szabályok szerint is ok a visszautasitásra - nem az illetékes birósághoz adták be a keresetet.
Az a szabály, a mely a szerint a törvényes kellékeket nélkülöző perujitási keresetet hivatalból kell visszautasitani egyuttal azt is kifejezi, hogy az ellenfél beleegyezése a törvényes kellékek hiányát, valamint az igazolásnál, ugy itt sem pótolhatja.
A perujitási keresetre hozott határozat: a) vagy a perujitási kérelmet visszautasitja, a mely esetben az alapperben hozott határozat érintetlenül marad; b) vagy az alapperben hozott harározat hatályon kivül helyezésével az eljárást megszünteti, illetőleg az alapkersetet visszautasitja; c) vagy az alapperben hozott határozat hatályon kivül helyezésével az alappernek ujból való tárgyalását rendeli el. Az a) pont esete forog fenn, ha a perujitás nem lett törvényes időben meginditva, vagy annak törvényes feltételei nem forognak fenn. A b) pont esete akkor forog fenn, ha az alapperben hozott határozat a perujitás következtében megdöl, a nélkül, hogy az eljárás folytatására ok volna, pl. ha a felperes már az alapkereset iditásakor nem birt perképességgel és mellőzött törvényes képviselője nem kivánja az eljárást, vagy ha a felperes nevében, harmadik személy meghatalmazás nálkül járt el. Mivel ez esetekben nincs kereset, nincs a pernek tárgya sem. c) Azokban az esetekben, a melyekben az alappernek ujból való tárgyalása szükséges, a javaslat értelmében ez rendszerint a perujitás kérdésének tárgyalásával együtt történik.
Hasonlókép rendelkezik az 1868. évi LIV. tc. 320. §-a is. Ennek oka az, hogy a két tárgyalás sokszor ugyanazzal a tartalommal bir: pl. mindőn a perujitás uj bizonyitékokra van alapitva. Sok esetben azonban a perujitás kérdésének előzetes és elkülönitett tárgyalása és eldöntése czélszerü és ezért a biróság a javaslat szerint - eltérőleg jelenlegi eljárásunktól - jogositva van azt elrendelni. A szabadabb szóbeli eljárásban mi sem állja ennek utját. Minthogy a perujitás megengedése esetében az érdemben való eljárás tulajdonképen az alapperben eljárás folytatása, az alapperben kérelem ebben az eljárásban sem lehet tulterjeszkedni. Ez alól a szabály alól azonban kivételt állapit meg az 572. § utolsó bekezdése az alapperbeli itéletből származott kárnak - ideérve az alapper kötségeit is - megtéritése tekintetében. Ha a perujitás az alapperbeli kérelmen nem terjeszkedhetik tul, akkor annak keretéből az alapperbeli itéletből származott kárnak, pl. az alapperbeli itélet alapján lefizetett marasztalási összegnek visszatéritése iránti kérelem is ki lenne zárva. Ugyanilyen szempont alá esik az alapperbeli költség kérdése is, az eset körülményeitől függvén annak eldöntése, hogy az alapperbeli költséget az ujitott perben nyertes fél pernyertessége ellenére is viselni köteles vagy nem. A perujitás az itélet végrehajtását rendszerint nem akadályozza; ha azonban a perujitás birósága annak a sikerét az előterjesztett adatokból valószinünek látja, méltányosnak mutatkozik, hogy nagyobb károk megelőzése czéljából a végrehajtást felfüggeszthesse. Ezért a javaslat azt a rendelkezést, a melyet a 459. § hasonló esetben az igazolásra felállit, a perujitásra is kiterjeszti.
Az alapper ujabbi tárgyalásakor, illetőleg nyilvános előadására majd az elsőbiróság előtti, majd a fellebbezési, illetőleg a felülvizsgálati eljárásnak szabályai irányadók, a szerint, a mint az egyik vagy a másik biróság jár el. A fellebbezést és a felülvizsgálati birság előtt külön perujitási eljárás létesitésére nincs semmi ok, mert a fellebbezési és a felülvizsgálati eljárás teljesen alkalmas a perujitás tárgyalására is. Nevezetesen a mi a felülvizsgálati eljárást illeti, az 563. § 1., 2., 3. és 7. pontjában foglalt okok ennek az eljárásnak alapján is tisztába hozhatók, a miat az alapperben is tisztába hozandók, más esetekben pedig, a mennyiben az 566. § szerint a felülvizsgálati biróság előtt inditott perujitás kapcsán oly perujitási ok is felmerül, a mely a felülvizsgálati eljárás szabályai szerint nem volna jól elintézhető, a felülvizsgálati biróság ennek a tárgyalását és eldöntését az alsóbirósághoz utasitja.
Az 574. § a gyakorlatban sok vitára alkalmat adott azt a kérdést oldja meg, hogy mennyiben van a perujitás kérdésében és az ujitott perben fellebbvitelnek helye.
Az 1893:XVIII. tc. 1. § 5. m) pontjának azt a további korlátozását azonban, a mely szerint ezekkel a perekkel a tulajdoni kereset össze nem köthető, nem tartja fenn a javakat, és a tulajdont vagy más dologjogi keresetnek a sommás visszahelyezési perben érvényesitését - természetesen a háromezer koronás értékhatáron belül - megengedi. A kizárásnak már csak azért sem lenne értelme, mert a jog iránti per is (háromezer korona értékhatáron alul) a járásbiróságnál lévén meginditandó, ezt a sommás visszahelyezési perrel akár a felperes, akár az alperes részéről inditott kereset esetében, a biróság ugy is egyesithet; nincs tehát ok annak eltiltására, hogy a kereseteket már a felperes egyesithesse. A visszahelyezési kérdés sürgős eldöntését és a legsürgősebb intézkedések ideiglenes megtehetését eléggé biztositják az 579. és az 580. § szabályai. Érvényesithető ebben az eljárásban a kártéritési követelés is és ebben a javaslat a mai joggyakorlattal is megegyezik. A birtokháboritás ténye és az ebből eredő kar kérdése között szoros az összefüggés.
Az 577. és az 578. § rendelkezései az eljárás gyarsitását czélozzák; az 579. § pedig annak akarja utját állni, hogy a jog vagy kártérités kérdésével való kapcsolat késedelmet okozzon. A birtokháboritás és a sommás visszahelyezés kérdését gyorsan kell és lehet tisztázni, mert a döntés ebben a tekintetben nem hat ki a jogra és ennélfogva kihatásaiban nem végleges. Ellenben a jog vagy a kártérités kérdésében hozott határozat ezt a kérdést végleg eldönti és természeténél fogva hosszabb eljárást igényel és az utóbbi rendszerint szakértők meghallgatását is szükségessé teszi. A javaslat tehát ebben az esetben a birtokháboritás és a visszahelyezés kérdésének - akkor, ha e miatt halasztás válik szükségessé - a kártérités kérdésétől elkülönitését és az előbbinek részitélettel eldöntését kötelezően irja elő. Ez az eltérés a 388. §-tól azzal is indokolva van a kártéritésre nézve, hogy a birtokháboritás és a visszahelyezés kérdése mindig független a kártérités kérdésétől; az előbbi kihat az utóbbira, de nem az utóbbi az előbbire. Az előbbi kérdés önálló eldöntése tehát semmi bajt nem idézhet elő, ha a biróság azt az együttes elintézés kedvéért kényelemből elhalaszthatná, akkor a feleknek nagy kárt okozhatna. Birtokháboritás és a sommás visszahelyezés kérdésében hozott s ideiglenes rendezést tartalmazó itélet, ugyszintén ennek folyományakép a kártérités itélet hatálya is természetesen csak addig tart, mig a jog kérdésében nincs itélet; ezért mondja ki az 579. § erre a részletre is azt, a mit a 389. § a beszámitás esetében hozott részitéletre megállapitott, hogy t. i. a részitélet a jog iránti itéletben fentartható, korlátozható vagy hatályon kivül helyezhető. Az 579. § utolsó bekezdése ennek következtében a 389. §-nak hasonló rendelkezését a sommás visszahelyezési perekre is kiterjeszti.
A hetedik czimhez
A bányaügyekben való biráskodásnak e helyütt szabályozás régóta érzett hiányt pótol. A bányaügyekben követendő eljárásnak ez idő szerint főforrásai, nevezetesen: az 1854. évi május hó 23-án kiadott általános bányatörvény egyes rendelkezései, az ideiglenes törvénykezési szabályok II. fejezetének 2. §-a és V. fejezetének 31-72. §-ai, az 1868:LIV. tc. 27. és 29. §-a; az 1868:LIV. tc. életbeléptetését tárgyazó 1869. évi márczius 30-án kelt igazságügyministeri rendelet XIX. czikke, az 1871:XXXI. tc. 8., 21., 22., 23. §-ai és az 1871:XXXII. tc. 2. §-a, tüzetesen kiemelvén az eljárási különszerüségeket, egyebekben az általános eljárási szabályokra utalnak. Azoknak a kivételeknek és eltéréseknek, a melyeket a bányaügyek tekintetében a mai jog az általános eljárással szemben megállapit, jelenleg már nincs belső jogosultságuk, e mellett az általános eljárási szabályok, melyeket a megállapitott kivételekkel és eltérésekkel a bányaügyekben alkalmazni kell, nem esnek össze a más peres ügyekben követendő eljárással. A birói gyakorlat ugyanis az 1868:LIV. tc. 29. §-a nyomán, mely szerint a bányabiróságok az 1868. évben fennállott törvények és gyakorlat szerint járnak el, azt tartja, hogy az általános eljárási szabályok alatt az ideiglenes törvénykezési szabályok I. B. részében szabályozott eljárást, nem pedig az 1868:LIV. törvénycikkben foglalt polgári törvénykezési rendtartást és az azt módositó vagy kiegészitő későbbi törvényeket kell érteni. E szerint a felfogás szerint az országnak azokban a részeiben, a melyekre az országbirói értekezlet által megállapitott ideiglenes szabályok hatálya ki nem terjed, a bányaügyekben az 1868:LIV. törvénycikket megelőzően hatályban volt eljárás, nevezetesen az 1852. évi ideiglenes perrend volna alkalmazandó.
Ily módon a bányabiráskodás körében az eljárás rendjének még csak oly mérvü javulása sem állott be, mint egyéb peres ügyekben. A gyakorlati szükség kényszere alatt a biróságok mégsem zárkozhattak el attól, hogy az ideiglenes törvénykezési szabályokban, illetőleg az 1868:LIV. törvénycikket megelőző más törvényekben foglalt, felette hézagos e járás mellett vagy helyett olykor az ujabb eljárási szabályokat alkalmazzák, ugy, hogy a bányabiróságok eljárásában most már a különféle rendszerü eljárási formák tarka vegyülékével találkozunk, a mi bizonyára nem válik az itélkezés előnyére. Erre való tekintettel az érdekelt körök már évek óta szakadatlanul sürgetik, hogy ez az állapot véget érjen, hogy a bányaügyek ellátása elvben a többi ügyekre nézve fennálló eljárási jog uralma alá helyeztessék és hogy az általános eljárással szemben csak annyiban legyen kivételnek és eltérésnek helye, a mennyiben azt az ügy különös természete megkivánja. Most, a midőn a peres eljárásnak az egész vonalon ujjaszabályozása van czélba véve, ennek a kérdésnek megoldása is elodázhatalanná vált. E részben a javaslat akként oldja meg feladatát, hogy a bányaügyekben való biráskodás szabályozását a peres eljárás általános rendjéhez kapcsolja és az eltéréseket és kiegészitéseket külön czimbe foglalja össze.
A javaslat fentartja a mai jognak (1871:XXXII. tc. 2. §) azt az elvi álláspontját, hogy a bányaügyekben való biráskodást az elsőfokon csak némely külön kijelölt biróságuk gyakorolják. A bányaügyek az egyik biróság területén tömegesebben, a másik biróság területén pedig csak szorványosan fordulnak elő. Szükséges tehát, hogy a birósági területek megfelelően csoportosittassanak, a végből, hogy az egy birósághoz tartozó bányaügyek száma nagyobb legyen; met a bányatörvény különszerü szabályainak helyes alkalmazása bizonyos gyakorlottságot feltételez, a mely csak ott szerezhető meg, a hol gyakrabban merülnek fel a bányajog szerinti biráskodás esetei, a hol tehát a birósági gyakorlat számbavehetőbb folytonosságot tüntet fel. A birósági területek összevonását a bányaügyek ellátása szempontjából az is indokolja, hogy a bányatelekkönyveket nem szétszórtan mindegyik biróságnál, hanem megfelelően összpontositva csakis egyes oly helyeken kell vezetni, a melyek egy egész bányavidéknek mintegy központjában vannak s a hol a bányahatóságok és az érdekelt felek a bányajogi tekintet alá eső dologi jogviszonyokról áttekintőbb tájékozást szerezhetnek. Már pedig a gyakorlati szükségnek felel meg, hogy a bányabiráskodás és a bányatelekkönyvek vezetésének helye és területe összeessék. A törvényszéknek a bányaügyekben birói hatósággal felruházása az 1871:XXXII. tc. 2. §-a alapján továbbra is a minisztérium rendelete utján fog történni. Járásbiróság bányabirói hatóságot a javaslat szerint sem gyakorol.
A bányabirói hatáskör nagyban és egészben a mai jognak (1871:XXXI. tc. 21. §) megfelelően van megállapitva. A javaslat azonban tartózkodik a bányaügyek felsorolásától és e helyett szabatos és a bányajog terminologiájának jobban megfelelő elvi rendelkezésekkel határozza meg a bányabirói hatóság körét, a mi lehetővé teszi az e részben felmerülő kérdéseknek egységesebb alapon megoldását és ily módon hozzájárul az eddigelé gyakrabban előfordult kétségek eloszlatásához. Az 1. ponthoz: Az 1871:XXXI. tc. 21. §-a nem különböztette meg elég határozottan a bányajogositvány és a bányatulajdon fogalmait, holott az anyagi bányajog szerint ez a két fogalom különböző szempont alá esik. A bányajogositványok alatt, a melyek az általános bányatörvény 5. §-ában vannak meghatározva, a fentartott ásványok felkeresésének és müvelésének jogát az államhoz való vonatkozásában kell érteni, mig a bányatulajdon, melynek tárgyi körét az általános bányatörvény 109. §-a határozza meg, az ásványok müvelése tárgyában az államtól szerzett bányajogositványnak a jogi forgalomban a közönséges polgárjogi tulajdon módjára jelentkező szerepét jelzi. Az 584. § 1. pontja a bányajogositványok szerzése és fennállása tekintetében felmerülhető vitás kérdéseket foglalja össze.
Természetesen csak azokról a vitás kérdésekről lehet szó, melyek a magánosok között támadnak (magánjogi vitás kérdések), nem pedig a közjogi természetü, azaz azokról a kérdésekről, a melyek a bányajogositványok adására hivatott hatósággal szemben merülnek fel. Csakis az oly vitás kérdéseket lehet a bányabirói hatáskörbe utalni, melyek a bányatörvény különszerü szabályai alá esnek; a közönséges magánjogi alapon elbirálandó jogviták a rendes birói hatáskörbe tartoznak. Az 1. pont alá esik különösen az 1871:XXXI. tc. 2. c) pontjának esete is. A 2. pontban kifejezésre jut az u. n. bányabirtokbirósági hatáskör (1871:XXXI. tc. 21. § 1. pont és 2. a) pont) a javaslat 39. §-ának megfelelő szövegezésben. A birtok- és határpereket a 4. pont emliti. A 3. pont megfelel az 1871:XXXI. tc. 2. b) pontjának. Ez a pont kizárja a bányabirósági hatáskörből azokat a pereket, a melyek a bányatulajdon tárgyai künnfekvő alkotó részeinek a bányaüzemmel össze nem függő használására vonatkoznak; semmi elfogadható értelme sem lenne pl. annak, hogy ha egy bérleti szerződés a bányához tartozó házra nézve nyári lakás czéljából köttetik, az ebből származó per bányabirói hatáskörbe tartozzék. A 4. pont a birtok- és határperekről intézkedik, felölelve az 1871:XXXI. tc. 21. §-ának 2. d) pontját; a sommás visszahelyezési és sommás határperek azonban nem bányabirói hatáskörbe, hanem a könnyebben hozzáférhető járásbiróságok hatáskörébe tartoznak. Az 5. pont megfelel az 1871:XXXI. tc. 21. § 8. pontjának. A 6. ponthoz. A bányavállalkozóknak egymásközt a bányatörvényben szabályozott viszonyaik alapján felmerülő perek sorában helyet találnak az 1871:XXXI. tc. 21. §-ának 4., 5., 6., 7. pontjai alatt emlitett esetek. A bányavállalkozó és más ingatlanokj tulajdonosai és birtokosai közt keletkezett bányajogi perek szakszerü elbirálásához életbevágó bányászati érdekek tüződnek; ezek a perek tehát a bányabirói hatáskörbe voltak utalandók. A 7. pont szabatosabban kifejezi az 1871:XXXI. tc. 21. §-ának 11. pontjában foglaltakat. A 8. pont megfelel az 1871:XXXI. tc. 21. § 10. pontjának. E mellett az idézett § 3. pontjában emlitett eset külön kiemelése felesleges. A 9. pont megfelel az 1871. évi XXXI. tc. 21. § 12. pontjának. A társládák jogviszonyaiból eredő peres kérdések elbirálása nem tételez fel különös bányajogi szakszerüséget s azért ezeknek a bányabirói hatáskörbe utalása mellőztetett.
Az 585. § a bányabirói hatáskör figyelembevételének kérdését szabályozza arra az esetre, a mikor olyan ügyben, a mely bányabirói hatáskörbe tartozik, bányabirói hatósággal fel nem ruházott biróság jár el. A hatáskör hiányának figyelembevételére vonatkozó általános szabályok szerint a hatáskör hiányát az elsőbiróság és a felebbezési biróság, valamint a felülvizsgálati biróság is - a 10. § 2. és 3. bekezdésében, a 499. § 2. bekezdésében, illetőleg az 522. § 2. bekezdésében az érdektől függő hatáskörre nézve megállapitott kivételekkel - az eljárás egész folyamán hivatalból veszi figyelembe. Ehhez képest a pert a hatáskör hiánya miatt mind a három fokú biróság megszünteti. A bányabirói hatáskörre azonban nem helyez ily nagy sulyt a javaslat és nevezetesen nem tartja indokoltnak azt, hogy ennek a hatáskörnek a hiányát a felülvizsgálati biróság hivatalból vegye figyelembe; visszás lenne, ha a már két biróság által tárgyalt ügyben hozott itéletet hatályon kivül helyezné s a pert megszüntetné a harmadfoku biróság akkor is, a mikor az itélet esetleg egyébként jó és a felek a hatáskör hiánya miatt nem panaszkodnak. Mivel ilyen szigort a közérdek nem követel, bátran lehet ennek a sérelemnek érvényesitését a felekre bizni s a bányabirói hatáskör hiányának a harmadfokon figyelembevételét csak akkor engedi meg, ha e miatt a felek valamelyike felülvizsgálati panaszszal él. Minthogy pedig a hatáskörnek ez a szabályozása teljesen megegyezik azzal a szabályozással, a melyet a javaslat a kizárólagos illetékesség figyelembevételére nézve felállit, ezért az 585. § külön szabályok felállitása helyett csak azokra a szabályokra utal, a melyeket a kizárólagos illetékesség figyelembevételére nézve megállapit.
A javaslatnak ez a szövege azt is kifejezi, hogy azt a körülményt, mikép az ügy bányabirói hatáskörbe tartozik, nem lehet figyelembe venni akkor, ha az a biróság a mely az 583. § értelmében bányabirói hatóságot gyakorol, az ügyet nem mint bányaügyet intézte el. Arra az esetre, a mikor a bányabirói hatósággal felruházott biróság bányaügyként intézett el olyan ügyet, a mely bányabirói hatáskörbe nem tartozik, tehát annak a körülménynek figyelembevételére nézve, hogy az ügy a bányabirói hatáskörbe nem tartozik, nem állit fel a javaslat külön szabályt, mert ha a biróság egyébként hatáskörrel és illetékességgel birt, eljárása csakis ezen az alapon nem támadható meg, ha pedig a biróság egyébként nem birt hatáskörrel vagy illetékességgel, ezt a körülményt az általános hatásköri vagy illetékességi szabályok szerint kell megbirálni.
Minthogy az 584. § 1., 3. és 5. pontjában emlitett perek szoros összefüggésben vannak az ingatlannal, a melyre vonatkoznak és legczélszerübben az ingatlan fekvésének helye szerint illetékes biróság előtt folytathatók le, a javaslat a 39. §-nak a lex rei sitae elvén alapuló szabályát ezekre a perekre is kiterjeszti.
A javaslat 590. §-a lényegében megegyezik az 1893:XIX. tc. 3. §-ával. Eltérően az 1893:XIX. tc. 3. §-ától, a javaslat abban az esetben, ha a törvény a hatáskört vagy az illetékességet okiratra alapitja, ennek a bemutatását rendeli el. Ez a rendelkezés a javaslat azon rendszerének a következménye, mely szerint a hatáskört és illetékességet a kereset, illetőleg a kérelem elintézése alkalmával hivatalból vizsgáltatja és a mely a 129. § hasonló szabálya kapcsán nyert indokolást. Az utolsó bekezdés a 134. § kapcsán kifejtettekkel azonos indokokon alapszik.
Az 597. § első bekezdésének szabálya az 1893:XIX. tc. 11. §-ában is bennfoglaltatik, a javaslat azonban ez utóbbitól annyiban tér el, hogy az egy évi határidőt a fizetési meghagyásos eljárás igénybevételének előmozditása czéljából három évre felemeli és hogy a végrehajthatóságot megszüntető hatályt nem a végrehajtás kéréséhez, hanem a végrehajtási cselekmény foganatositásának elmulasztásához kapcsolja. Az adós csak a végrehajtás megkezdésével nyer tudomást a fizetési meghagyás fentartásától és ennek a reá nézve kedvezőbb megszakitási módnak változtatása azért sem ütközhetik nehézségbe, mert a hitelezőnek adott idő mindenesetre elegendő arra, hogy ő jogát ezen a módon is fentarthassa. Egyébiránt minthogy a meghagyás a végrehajtás egy éven belüli foganatositásának elmulasztása következtében az 1893:XIX. tc. 11. §-ának a) pontja értelmében rendszerint ma is elveszti hatályát, a b) pontnak ma is csak abban a ritka esetben van jelentősége, a mikor a hitelező egy éven belül kérte a végrehajtást, de az azt elrendelő végzést csak az egy év letelte után kézbesitették neki, a mikor a végrehajtás még 30 napig foganatositható. Ily ritka esetekre s arra tekintettel, hogy a hitelező mindig kérhet uj fizetési meghagyást, bonyolódott szabályok felállitása nem indokolt. Szükséges uj szabályt felvenni arra az esetre, ha több adóstárs ellen bocsáttatott ki a fizetési meghagyás, mivel ilyenkor a kézbesités és a teljesitésnek ettől függő határideje az egyes adóstársakra nézve különböző időben jár le s mivel a végrehajtást hosszu ideig függőben hagyni nem czélszerü, a javaslat a legkorábbi lejárattól számittatja a határidőt.
Az 1893:XIX. tc. 12. §-a az első 15 napi határidő lejártával második ellentmondási határidőt ad, még pedig a kielégitési végrehajtást rendelő végzésnek kézbesitésétől számitott 30 nap lejártáig. Ámbár némely részről felmerült az óhaj ennek a második ellentmondási határidőnek elejtése iránt, a javaslat azt fentartja, de 30 napról 15 napra szállitja le. Csupán egy ellentmondási határidő az adós érdekeinek megóvására nem nyujt elegendő biztositékot. A peres eljárásban az adósnak kétszeri intése szükséges arra, hogy a hitelező végrehajtható birói határozatot kaphasson, ugymint az idézés és az itélet. Ennél kevesebb biztositékkal ebben az eljárásban még kevésbbé elégedhetünk meg; az egyik intés a fizetési meghagyás kézbesitése, a másik pedig a végrehajtás foganatositása, t. i. a végrehajtási záradékkal ellátott fizetési meghagyás kézbesitése. Eddig tehát illetőleg ezután még 15 napig nyitva tartja a javaslat az ellentmondás határidejét. Indokolt e részben az 1893:XIX. tc. 12. §-ában foglalt rendelkezés fentartása különösen azért is, mert akár az adós értelmetlensége vagy nemtörődése, akáér a kézbesitő közeg kötelességmulasztása következtében megtörténhetik, hogy az adós a neki kézbesitett fizetési meghagyást figyelmen kivül hagyja, de akkor, a mikor a végrehajtó megjelenik nála, már nem lehet kétsége a megjelenés jelentősége felől. Bizonyos, hogy az ellentmondási határidőnek ez a kiterjesztése a hitelezőnek a gyors kielégitésben álló érdekével ellenkezik, de a javaslat a mai eljárással szemben az ellentmondási 30 napos határidőnek 15 napra megröviditésében és különösen az ellentmondás halasztó hatályának eltérő szabályozásában adja meg ennek az ellensulyát és vet gátat az ellentmondással való visszaélésnek. Az 1893:XIX. tc. 12. §-ának második bekezdését az 595. A kapcsán már kifejtett indokból mellőzi a javaslat.
A fizetési meghagyásos eljárás, ha az adós ellentmondással élt, kétféle módon alakulhat át peres eljárássá, a mennyiben ugy lehet intézkedni, hogy a biróság vagy hivatalból, vagy kérelemre tüzze ki a tárgyalás határnapját. Az 1893:XIX. tc. a második módot választotta, a mennyiben 17. §-a szerint mindkét félnek jogában áll a tárgyalási határnap kitüzését kérelmezni. Egyszerüség szempontjából meg van engedve, hogy a hitelező, ha követelését a 3. §-ban emlitett körülményekkel eléggé megalapitottnak tartja, a tárgyalás kitüzése iránti kérelmet a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemmel, az adós pedig ugyanazt a kérelmet az ellentmondással kapcsolhassa össze. Eltérve ettől, a javaslat szerint mindig hivatalból kell ellentmondás esetében a tárgyalási határnapot kitüzni. Ebből a felekre semmi hátrány sem származik; ha időközben kiegyeztek vagy ha a kérdést per utjára terelni érdekükben nem áll, egyszerüen egyikük sem fog a tárgyaláson megjelenni. Másrészt azonban a kérelmezéssel járó költség és idő megtakarittatik.
A javaslat rendelkezése mellett szól a tapasztalat is, mert ma is majd minden esetben már a fizetési meghagyási kérelemben kéri a hitelező ellentmondás esetére a tárgyalás kitüzését. A határnapon meg nem jelenés alapján hozott itélet ellen a javaslat abban a feltevésben ad ellentmondási jogorvoslatot, hogy az alperes a perről az idézés hiányossága miatt nem szerezhetett tudomást; a fizetési meghagyásos eljárásban azonban akkor, ha az adós a meghagyásnak ellentmondott, ennek a feltevésnek a helyessége ki van zárva, mert az ellentmondás használata a perről tudomást kétségtelenné teszi; indokolt tehát a 603. § második bekezdésének az a rendelkezése, hogy az ekkép keletkezett perben a 460. § szerinti ellentmondásnak nincs helye. A javaslat 596. §-ának második bekezdése szerint a végrehajtást az egyik adóstárs ellen nem lehet elrendelni, ha a fizetési meghagyás a másik adóstársnak bármi okból nem kézbesittetett. A hitelezőnek azonban müdot kell nyujtani, hogy ily esetben is végrehajtható határozatot kaphasson. Ezt czélozza a 603. § harmadik bekezdésének rendelkezése. Igen nagy a járásbiróságoknál azoknak a pereknek a száma, a melyek tárgyának az értéke az 50 koronát sem haladja meg. Ezek közül a perek közül nagy rész a járásbiróságoknál elvégződik, mivel az 50 korona értéket meg nem haladó perekben a javaslat szerint felebbvitelnek nincsen helye. A biróságnak nagy munkájába kerül az, ha ezeket épen ugy kezeli, a tárgyalást épen ugy veszi jegyzőkönyvbe és a határozatot ugy foglalja irásba, mint bármely nagy értékü perben. És minthogy ezek a perek a járásbiróságtól felebb nem vihetők, nincs is szükség a tárgyaláson történteknek tüzetes feljegyzésére, az itéletből pedig csak annak a tartalomnak az irásbafoglalása szükséges, a mely nélkül a végrehajtás nem rendelhető el.
Ezért a javaslat mind a fizetési meghagyásból keletkező, mind a községi biróságtól felebbvitt (764. §), 50 koronát meg nem haladó értéü perben jegyzőkönyvezés és a határozatnak körülményes irásbafoglalása helyett a tárgyalás eredményének és a határozat lényeges tartalmának egészen rövid feljegyzését rendeli el.
Ha az 598. § kapcsán előadott indokok szerint az adós védelmére szükséges az ellentmondási határidőt még a végrehajtási eljárás folyamában bizonyos ideig nyitva tartani, akkor a hitelező érdekének megóvása is megköveteli, hogy az ellentmodással visszaélés ellen hathatós védelemben részesüljön. Az 1893:XIX. tc. e részben nem nyujt elegendő védelmet, midőn a 13. §-ban akkép rendelkezik, hogy a végrehajtás feganatositása csak a követelés biztositásáig terjedhet. Mint a tapasztalás mutatja, az adós gyakran csak azért él alaptalanul ellentmondással, hogy a hitelező jogos követelésének kielégitését megakaszsza. Egymagában a költség viselése nem elegendő az ilyen visszaélés meggátlására, a javaslat 604. §-a tehát e részben szigorubb álláspontra helyezkedik és az első határidőn tul előterjesztett ellentmondásnak nem feltétlenül, hanem csak olyan esetekben ad a végrehajtásra halasztó hatályt, a melyekben a végitéletnek haladéktalan meghozatalát nem az alperes, hanem a felperes gátolja, vagy a mikor a felperes követelése, bár csak részben is, alaptalannak mutatkozik, ez esetek valamelyikének fenforgását a biró megitélésére bizván. Ugyanaz a gondolat ez, a mely az igazolás halasztó hatálya tekintetében a 459. §-ban kifejezésre jut.
A kilenczedik czimhez
Az 1893:XIX. törvénycikkben foglalt fizetési meghagyásos eljáráson felül a váltókövetelések gyors behajtására ma különleges, a 2831/81. I. M. E. sz. rendelettel szabályozott eljárás van. A váltókövetelések gyors behajtásának szükségessége indokolásra nem szorul. A külföldi perrendtartások egy része nemcsak a váltók és egyéb ilyen természetü okiratok, hanem más okiratok alapján is helyet ad kivételes, gyorsabb és szigorubb eljárásnak. A javaslat ezzel szemben csak a váltóra, a kereskedelmi utalványra, a kötelezőjegyre és a csekkre állapit meg különleges eljárást, más okiratra azonban ilyent nem hoz be. Figyelembe véve ugyanis azt, hogy kivételes, szigoru eljárást csak oly okiratokra lehetne megnyugvással behozni, melyek valódiságára és az azokon alapuló követelés fennállására nézve kétség alig merülhet fel; figyelembe véve továbbá, hogy közjegyzőt okiratok és egyes hitelintézetek részére kiállitott okiratok alapján kivételes kedvezményes végrehajtási eljárásnak van helye, a melyet a javaslat érinteni nem kiván és az életbeléptetési törvény fog fentartani, ezek az okiratok tehát erre a kivételes eljáráséa nem szorulnak; az okiratok alapján engedett külön eljárás oly szük körben nyerhetne alkalmazást, hogy - a váltókat és hasonló papirokat nem tekintve - ujabb kivételes eljárást behozni s ezzel a perrendtartás rendszerét bonyolitani nem mutatkozik indokoltnak. Az okiratos követeléseket a javaslat 415. §-ának 2. pontja egyébiránt az előzetes végrehajthatóság kedvezményében részesiti. Az okiratok alapján megengedett kivételes eljárás két módon szabályozható. Az egyik az okiratos per, a másik a meghagyásos eljárás.
A német perrendtartás az elsőt, az osztrák perrendtartás a második fogadta el. A német perrendtartás okiratos pere, melynek akkor van helye, ha a per tárgya határozott pénzösszeg, helyettesithető ingóság vagy értékpapir és az igény megalapitására szükséges összes ténykörülmények okirattal igazolhatók, keresettel és idézéssel kezdődik. Mindkét fél csak okirattal vagy eskükinálással bizonyithat. A követelést kifogásoló alperesnek azonban fennmarad az a joga, hogy az okiratos perben hozott marasztaló itélet ellen rendes per utján keressen orvoslást, a mi az itéletben is kimondandó.
Az osztrák perrendtartás ellenben meghagyásos eljárást (Mindatsverfahren) ad ugy a köziratokat, hitelesitett és telekkönyvi bekebelezés alapjául szolgált okiratok, mint a váltók alapján. Az eljárás nem idézéssel, hanem fizetési meghagyással kezdődik, a mely ellen kifogás adható be. Az eljárásban a bizonyitás nincs korlátozva. A javaslat a két alakulat közül a meghagyásos eljárást választja. A tapasztalatok, a melyeket Németországban az okiratos perrel tettek, nem biztatók. A gyorsaságot nem mozditja eléggé elő és a felek mindinkább kevésbbé veszik azt igénybe. Hozzájárul ehhez, hogy a meghagyásos eljárás nálunk a váltókra már el is van fogadva és jónak bizonyult. Nem volna tehát indokolt, hogy feladásával a bizonytalan kisérletek terére lépjünk.
A javaslat mindazonáltal eltér a mai jogtól abban, hogy a meghagyásos eljáráson kivül más külön váltóeljárást nem ismer. A mai jognak u. n. rendes váltóeljárása tulajdonképpen csak történeti maradvány. Az 1840-iki törvényhozás szempontjából, melynek a váltótörvényszéki eljárást kellett szabályozni, teljesen érthető volt, hogy a váltókra általában és a váltótörvényszékek elé tartozó egyéb ügyekre nézve is szabályozta az eljárást. Ma azonban semmi ok sem szól a mellett, hgoy az a váltókövetelés, a mely a váltótörvény szerint az azonnali érvényesitéshez szükséges előfeltételeket, t. i. az alakilag aggálytalan váltót, óvást és egyéb okiratokat, tehát a liquiditást, nélkülözi, az u. n. processualis váltószigorban részesittessék. Nem szólanak e mellett nevezetesen gyakorlati okok sem, mert a tuladonképeni váltóforgalomban, a mely a gyors eljárást valóban igényli, csak az alakilag kifogástalan váltó tesz számot. Ezért a javaslat olyan váltót, a mely a váltótörvény szabályai szerint érvényesithetőnek nem mutatkozik, az eljárás szempontjából semminemü kiváltságban nem részesit, hanem azt minden tekintetben az általános eljárási szabályoknak veti alá. Nincs a váltókövetelés iránti per külön szabályoknak alávetve ma sem nevezetesen a csődeljárásban. Hogy a váltóigényre abban az esetben is az anyagi váltójog szabályai nyernek alkalmazást, ha az az általános eljárás utján érvényesittetik, magától érthető. Hogy a fizetési meghagyás ellen beadott kifogás következtében biztositási végrehajtásnak van helye a követelés veszélyeztetésének valószinüsitése nélkül is, arról a végrehajtási eljárást szabályozó 1881:LX. tc. 224. §-a rendelkezik.
A 619. § az általános szabályok alkalmazását a váltóeljárásban is kimondja. Ehhez képest a javaslat nem tartalmaz a bizonyitásra nézve korlátoló intézkedéseket, miben a mai váltóeljárástól eltér. A bizonyitás korlátozása, melyet az u. n. anyagi váltószigor egyáltalában nem követel, mindenesetre ellenkezik az anyagi igazsággal és annak kideritését gyakran a véletlentől teszi függővé. A javaslat általános eljárása is eléggé gondoskodik arról, hogy a pereket rosszhiszemüen ne lehessen elhuzni. Az eljárásnak az anyagi igazság rovására is rendkivül gyorsaságot és szigort biztositani legfeljebb csak a tulajdonképeni kereskedelmi váltók tekintetében lehetne megfontolás tárgya. Azonban éppen ezekre a váltókra nézve az körülmény, hogy a kifogással megtámadott fizetési meghagyás alapján biztositási végrehajtásnak van helye, már oly szigoritás és a kereskedő alperest olyannyira ösztönzi az eljárás mielőbbi befejezésére, hogy minden további szigoritás gyakorlatilag feleslegesnek mutatkozik. Nem tartalmaz a javaslat különös szabályokat a fellebbvitelre és a perujitásra sem. A fellebbviteli határidők megröviditése nem eredményezné az eljárás lényegesebb gyorsitását és az eljárás egyöntetüségét zavarná. Sürgős esetekben a fellebbviteli biróság általában jogositva van a tárgyalási időközt megröviditeni. A perujitási határidőt a javaslat már az általános eljárásban tetemesen megröviditi (90 nap és 5 év), ugy hogy e részben a mai váltóeljárással szemben nem mutatkozik számbavehető különbség. Annak a szabálynak a felvételét pedig, hogy az alapperben jóhiszemüleg eljárt nyertes fél ellen, ha időközben harmadik személyek elleni igényei elévülés folytán elenyésztek, vagy idő rövidsége miatt többé nem érvényesithetők, perujitásnak nincs helye (váltóeljárás 44. §) azért mellőzi a javaslat, mert ha hasonló szabálynak jogosultsága van, azt nemcsak a váltóeljárásban, hanem általánosságban kellene kimondani, ilyen szabály felállitása ellen azonban egyrészt az szól, hogy sok esetben, igy például, ha a perujitási ok a biróság szabálytalan alakulásában, érdekeltségében, vagy harmadik személynek büntetendő cselekményében rejlik, méltánytalan, másrészt pedig ellene szól az, hogy lényegileg magánjogi kérdések vannak vele szoros kapcsolatban és igy a szóban levő szabályozás is tulajdonképen a magánjogba tartozik.
A tizedik czimhez
Az 1858:LIV. tc. nem szabályozza a bérleti viszonyok megszüntetése esetében követendő eljárást. Az 1881:LIX. tc. 93. §-a szerint e tekintetben a szabályrendeletekkel megállapitott lakbérleti szabályok voltak irányadók. Minthogy azonban e tekintetben az egyöntetüség kivánatos és mivel a birói felmondás körüli eljárás szabályozása a biróságok mostani szervezete mellett különben sem hagyható fenn a városok által alkotandó szabályrendeleteknek: ennélfogva már az 1893. évi XVIII. tc. 233. §-a felhtalmazta az igazságügyminisztert arra, hogy a lakbérfelmondás és lakáskiüritás iránti ügyekben követendő eljárást az általános polgári peres eljárás hatályba léptéig szabályozza. Ezt a rendeletet az igazságügyminiszter 1894. évi deczember hó 23-án 4873/94. I. M. E. sz. a ki és bocsátotta s igy most már a javaslat ezért sem mellőzhette ennek az eljárásnak szabályozását. A javaslatban szabályozott eljárás igen közel áll ahhoz, melyet Pest városának régebbi 1868. évi lakbérleti szabályai tartalmaztak és a mely a gyakorlatban igen üdvösnek bizonyult. A javaslat rendelkezései legnagyobbrészt megegyeznek a 4873/94. sz. rendelet szabályaival. A javaslat, megegyezően a mai eljárással, ezt az eljárást csakis a bérleti viszonyokra alkalmazza és nem terjeszti ki, a mint azt az osztrák perrendtartás 560. §-a teszi, a haszonbérleti viszonyokra. Ezeknél az utóbbiaknál a felmondás érvényességének kimondása csak szabályszerü megállapitási kereset utján kérhető. A haszonbérletekhez rendszerint nagyobb vagyoni érdekek füződnek és ennélfogva oly rövid és szigoru eljárás, a minőt a czim magában foglal, ezekre kevésbé alkalmas. A sürgősség itt kisebb is, mint a bérleteknél és eléggé biztositva van azzal, hogy ezek az ügyek az 1. § értelmében járásbirósági eljárás alá tartoznak.
A 622. § lényegileg megegyezik a mai eljárás 2. §-ával. A felmondás kellékei tüzetesen meghatározandók, mert a biróság a felek meghallgatása nélkül bocsátja ki meghagyását, mely abban az esetben, ha kifogás nem adatik be, végrehajtható határozat erejére emelkedik. A felmondónak tehát elő kell adnia, hogy törvény, rendelet vagy szerződés alapján mondja-e fel a bérletet, - ha szerződés alapján mondja azt fel, elő kell adnia a szerződés e részbeni határozatát - és meg kell jelölni azt az időpontot is a melyben a bérlet átadása és átvétele eszközlendő. Minthogy továbbá a felmondás csak az illetékes járásbiróság székhelyén vagy kerületében kézbesithető, a felek bármelyikének másutt tartózkodása esetében elő kell adni azokat az adatokat és kérelmeket, a melyek alapján a kézbesités az illetékes járásbiróság székhelyén vagy területén teljesithető legyen.
A 624. § lényegileg megegyezik a mai rendelet 4. §-ával és csak abban tér el attól, hogy a teljesitési határidő tekintetében részletesebb szabályokat állapit meg. Mivel a kifogással meg nem támadott meghagyás alapján a 628. § szerint végrehajtásnak van helye, tekintettel a költözéssel járó nehézségekre, akképen kell a költözés idejét már magában a meghagyásban kitüntetni, hogy a fél semmi kétségben se legyen az iránt, hogy mikor kell neki a költözést megkezdenie és mikor kell azt befejeznie. Ezért rendeli a javaslat, hogy a költözés megkezdésének napját a felmondást közlő végzésben naptárszerüen ki kell tenni. Azt az időt, a mely alatt a költözést be kell fejezni, szintén czélszerü lenne ugyan a végzésben tüzetesen meghatározni, de mivel ez a körülmények szerint változhatik és kitétele a biróságnak sok munkát adna, megelégszik a javaslat azzal, hogy a végzésben fel kell emliteni, hogy a költözést a szintén kézbesitett felmondásban előadott szerződésben, ilyennek hiányában a szabályrendelet, vagy helyi szokás, vagy törvény szerint megállapitott határidőben kell befejezni, hogy a fél, ha a szabályok tartalmát nem ismeri, a tájékozódásra figyelmeztetve legyen. Csak ha a teljesitési határidőt ezen az alapon nem lehetne megállapitani, akkor kell azt a 624. § utolsó mondatában meghatározott módon kifejezetten megszabni.
A 625. § a nai eljárás 5. §-ával egyezik meg. A felmondási eljárás kivételessége annak sürgősségén alapszik. Mihelyt a kézbesités hosszabb időt vesz igénybe és a kivánt rövidség ennek következtében el nem érhető: a kivételes eljárás jogosultsága megszünik. Ennélfogva a felmondást csak az illetékes járásbiróság székhelyén vagy területén lehet kézbesiteni. Hogy azonban az lehetséges legyen, meg kell könnyiteni a kézbesitést akkor, ha a felmondást szenvedő fél másutt lakik. Erre a czélra megengedi a javaslat, hgoy a kézbesitések általános szabályától eltérően, a bérleti tárgy kezelőjének vagy őrzőjének kezéhez is lehessen kézbesiteni. Végső esetben hirdetményi kézbesités mellőzésével gondnok kirendelésének van helye.
Az, hogy a felmondást a biróság közli az ellenféllel, nem változtathatja meg azt a magánjogi szabályt, a mely a felmondásnak kellő időben való közlését követeli. A felmondás nem a kérvény beadásával, hanem annak a felmondást szenvedő féllel való közlésével áll be. A felmondó félnek kötelessége tehát birói felmondás esetében is gondoskodni arról, hogy a felmondás közlése, illetőleg a felmondás kézbesitése kellő időben a felmondási határidő letelte előtt történjék. Ha a kézbesités e határidő letelte után történik, a felmondás nem tekinthető kellő időben történtnek és a felmondó fél nem hivatkozhatik arra, hogy ő kellő időben adja be a kérvényt.
A 627. § lényegileg megegyezik a mai eljárás 8. §-ával. Az itt czélbavett rövidebb eljárás nemcsak akkor van helyén, ha birói felmondásról van szó, hanem akkor is indokolt lehet, a mikor a szerződés vagy felmondás nélkül, t. i. a kikötött idő elteltével vagy pedig magánuton (t. i. vagy nem a biróság közbenjöttével vagy közjegyző utján, de nem a 627. § értelmében) történt felmondás következtében szünik meg. Az ily esetekben bekövetkezhető bonyodalmak elkerülésére állapitja meg a 627. § - a mai eljárás 8. §-ával egyezően - azt az eljárást, a mely szerint bármelyik fél felhivhatja ellenfelét még a bérlet lejárta előtt arra, hogy a bérletet annak lejártával adja át, illetőleg vegye át és igy már eleve végrehajtható határozatot kaphasson és ne legyen kényszerülve akkor, a mikor már a kiköltözésnek kellene megtörténnie, hosszadalmasabb pert inditani. A felhivási kérelem előterjesztése csak annyiban van időbeli korláthoz kötve, hogy csak a bérleti idő utolsó hat hónapján belül adható elő, mert hosszabb idő alatt a körülmények változhatnak.
A 628. § a meghagyás, illetőleg a felhivás végrehajtását szabályozza. Ez a § abban tér el a mai eljárás 9. §-ától, hogy a végrehajtás elrendelésének nem már a költözési idő beálltával, hanem csak akkor ad helyet, ha a kiköltözést a közlésben megszabott idő alatt nem teljesitik. A javaslat ezzel a módositással annak akarja elejét venni, hogy a végrehajtás akkor is elrendeltessék, a mikor a fél önként is eleget tesz a meghagyásnak; a fél részéről olyan magatartást kiván tehát a végrehajtás elrendeléséhez, a melyből nyilvánvaló, hogy ő a kiköltözést a megszabott időben nem teljesiti. Erre nézve azonban nem szükséges, hogy a költözködésre megszabott egész idő leteljék, hanem elég, ha a kötelezett fél nem kezdi meg a megszabott időpontban a költözést, vagy azt utóbb abbanhagyja. A költözés biztositását czélozza az a szabály, hogy az egyik fél részéről történt felmondás vagy felhivás alapján a másik fél is kérheti a végrehajtást. Mivel a végrehajtás a teljesitési határidő elején is kérhető, netáni kétség elkerülése végett a végrehajtást elrendelő végzésben ismételve meg kell a költözési határidőt állapitani.
A felmondási eljárás hasonló alapokon nyugszik, mint a kilenczedik czimben foglalt meghagyásos eljárás. A kifogásra vonatkozó szabályok tehát hasonlók a fizetési vagy biztositási meghagyás elleni kifogásra vonatkozó szabályokhoz. A nyolcz napos határidő és az igazolás kizárása a sürgősség követelménye. Ezek a §-ok különben lényegileg megegyeznek a mai eljárás 10. és 11. §-ával. Habár önként értetődik az, hogy ha a felmondás ugyanabból a bérleti viszonyból kifolyólag több ellenfél irányában történik, a több közös ellenfél egyike részéről előterjesztett kifogás a kérdés egységességénél fogva (80. §) a többi ellenfél javára is kell, hogy szolgáljon, a javaslat még sem tartja feleslegesnek azt határozottan kifejezni (629. § utolsó bek.).
A kifogás alapján a felmondási, illetőleg felhivási eljárás perré alakul át. Ebben a perben a felmondó, illetőleg a felhivó fél a felperes. Ezt azért szükséges kimondani, nehogy a kifogások a megállapitási kereset szempontja alá essenek. Az a körülmény, hogy a elmondási eljárást a bérleti viszony elteltéig lehetőleg be kell fejezni, indokolja a bizonyitásnak a § utolsó bekezdésében foglalt megszoritását. Ennek a szigornak következtében nem lehet megengedni azt, hogy ebben a perben más is legyen az eldöntés tárgya, mint a bérlet átadására és átvételére való kötelesség. E nélkül a szabály nélkül bármelyik fél másnemü, például kártéritési igényeket is belevihetne ebbe a perbe, a melyeknek ily korlátolt eljárás utján való eldöntése az anyagi jog sérelmével járhatna. A 623. §-nak abban az esetében azonban, a mikor a magán uton történt felmondás alapján él valamelyik fél felhivással, nem czélszerü kizárni azt, hogy a tárgyalás és az itélet ne csak a felhivás érvényességére, hanem a felmondás érvényességére is kiterjedjen. Az átadási, illetőleg átvételi kötelességnek és az erre irányuló felhivásnak ugyanis ebben az esetben a felmondás az alapja. Mivel azonban a lakbérleti szabályok (pl. az 1909. évi budapesti lakbérleti szabályrendelet 35. §-a) a felmondás érvényességének kérdésében a kereset beadására külön praeclusiv határidőt is állapitanak meg, a melynek leteltével külön perrel sem lehetne a felmondás érvényességének kérdését vitássá tenni, természetes hogy a lakbérleti szabályok e magánjogi szabályának a felhivás alapján meginditott perben is érvényesülnie kell.
A 635. §-nak a perujitást kizáró szabálya a mai eljárás 18. §-ával megegyezik és mint ennek a különleges eljárásnak természetéből következő szabály, bővebb indokolásra nem szorul. Nem lehet megengedni, hogy a perujitás következtében olyan állapot létesülhessen, a mely a bérlettárgy átadásának vagy átvételének kérdésében meghozott és végre is hajtott itélettel teljesen lebonyolitott helyzeten változtasson. A 635. § második bekezdése azonban a mai eljárás 18. §-ának idevágó rendelkezésétől eltér. A mai eljárás 18. §-ának második bekezdése szerint ugyanis az a fél, a ki a rendelettel megállapitott eljárásban jogsérelmet szenvedett, igényét a törvény rendes utján érvényesitheti. Mivel a rendelet csak általában jogsérelemről szól, nem hiányzik a gyakorlatban ennek a szabálynak olyan értelmezése sem, a mely szerint az ebben az eljárásban vesztes fél a felmondás érvényességének, illetőleg a bérlet tárgya átadásának vagy átvételének kérdését is érvényesitheti a törvény rendes utján. Ezt a javaslat a 635. § második bekezdésében határozottan kizárja. Ennek az egész eljárásnak az a czélja, hogy a bérleti viszonynak vitássá vált fennmaradását sürgősen, lehetőleg még olyan időben rendezze, hogy a határidő lejártával a vita már el legyen döntve és hogy a biróság ebben a kérdésben végleges állapotot teremtsen.
Ezt a kérdést tehát a törvény rendes utján nem lehet érinteni; az ellenkező álláspont állandó bizonytalanságban tartaná a feleket és sok visszásságra adna okot, pl. abban az esetben, a mikor a bérbeadó bizva abban a jogerős itéletben, hogy a bérlet a legközelebbi határidőben megszünik, más bérlővel kötne szerződést esetleg hosszabb tartamra is, de az előbbi bérlő a törvény rendes utján időközben nyert ellentétes itélet alapján benne maradna a bérletben és megakadályozná az uj bérlő beköltözését. Az ilyen, az általános lakási és más bérleti viszonyokat és magakadályozná az uj bérlő beköltözését. Az ilyen, az általános lakási és más bérleti viszonyokat megzavaró bonyodalmaknak nem szabad tért nyitni. Ugyanaz az indok, a melynél fogva ebben a perujitást ki kell zárni, indokolja ennek a kérdésnek az ujabbi vitatás alól elvonását is. Mivel azonban a szóban forgó eljárás a 631. § szerint csak a bérlet tárgyának átadására vagy átvételére szoritkozik, a törvény rendes utján inditott perre nézve az ebben az eljárásban hozott itélet egyébként épen nem res tudicata, hanem a rendes utu perben minden más kérdés, pl. a kártéritésnek, valamint a tulajdoni vagy a haszonélvezeti jognak a kérdése, az előbbi döntéstől függetlenül szabadon érvényesithető és megbirálható.
A 638. § - a szabatosabb és világosabb szövegezéssel - fentartja a mai eljárás 17. §-ának azt a rendelkezését, a mely ennek a különleges peres eljárásnak szabályait a perek két másik nemére kiterjeszti, ha ezeket a pereket a bérlet tárgyának fekvése szerint illetékes biróság előtt inditják. Ezek: 1. a magán uton vagy a közjegyző utján, de nem a 637. § értelmében történt felmondás vagy felhivás érvényességének vagy érvénytelenségének kimondása iránt inditott perek. 2. Az ilyen felmondás vagy a kikötött idő letelte alapján közvetlenül a bérlet tárgyának visszabocsátása vagy átvétele irátn inditott perek. A két eset között azt a különbséget teszi a javaslat, hogy mig az 1. a. perekben feltétlenül ennek a czimnek a szabályai szerint kell eljárni, addig a 2. a perekben csak akkor, ha a felperes ezt az eljárást kifejezetten kéri. A különbségnek az indoka az, hogy a felmondás érvényességének kérdése, mely rendszerint a bérleti időtartam lejárta előtt kerül eldöntés alá, nemcsak a felperesnek, hanem az alperesnek szempontjából és érdekében is gyors megoldást igényel, abban az esetben azonban, a mikor a bérleti időtartamnak lejárta után a bérlet tárgyának visszabocsátása vagy átvétele iránt inditanak pert, az alperesnek, a ki a bérlet tárgyát nem akarja visszabocsátani vagy átvenni, a gyors elintézés nem áll érdekében; ez csak a felperesnek az érdeke, tehát reá lehet bizni annak a megválasztását, hogy az itt szabályozott különleges eljárás utján vagy a törvény rendes utján kiván-e czélt érni.
A tizenegyedik czimhez
A javaslat indokolásának bevezetésében előadtam, hogy a házassági jogról szóló 1894:XXXI. tc. megalkotásával egyidejüleg külön törvénytervezet készült a házassági ügyekben követendő eljárásról is. A javaslatnak tizenegyedik czime ennek a tervezetnek, a mely az 1893. és az 1894. évben már szaktanácskozmányok tárgya is volt, alapul vételével lett kidolgozva. Az eljárás a házassági ügyekben két részre oszlik. Az első rész a tulajdonképeni, vagyis a házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikken alapuló házassági perek, nevezetesen a házasság semmisségét, megtámadását, a felbontást és az ágytól és asztaltól való elválasztást tárgyazó pereket szabályozza, melyekhez még a házasság létezése vagy nem létezése, valamint érvényessége iránt a házasság fennállása alatt támasztható és a semmisségi perhez egészen hasonló természetü perek járulnak. Ezekről szól a javaslat I. fejezete »Eljárás a házassági perekben« czim alatt a 639-686. §-okban. A második rész (687-695. §) a házassági perben érvényesithető vagyonjogi kersetekről szól, minthogy czélszerünek mutatkozott azokat ennek az eljárásnak keretében szabályozni.
Az ebben a fejezetben szabályozott eljárás alá tartozó perek kimeritő (taxativ) felsorolás azért szükséges, mert sem a «házassági per«, sem a »házassági jogról szóló törvényen alapuló per« kifejezések nem eléggé világosak és könnyen oda vezetnének, hogy oly ügyek is ez alá az eljárás alá vonatnának, melyekre a törvényhozó azt nem akarta kiterjeszteni. A német birodalmi perrendtartás 606. §-a ez alá az eljárás alá sorozza a házassági életközösség visszaállitását tárgyazó pereket is. A javaslat nem emlitit ezeket a pereket, mert azokra nincs szükség és mert a házassági életközösség birói végrehajtás utján aligha állitható vissza. A házassági jogról szóló 1894:XXXI. tc. 77. §-a értelmében a biróság kötelezheti ugyan azt a házasfelet, a ki a házassági életközösséget megbontotta, annak visszaállitására, de ez a kötelezés, a mely ott a házasság felbontásának egyik előfeltételéül van megállapitva, incidentális eljárás utján történik és nem tesz külön pert szükségessé. A házassági életközösség megbontásának praejudicialis megállapitása a magánjogi igények szempontjából pedig nem igényel különös szabályozást. Azt, hogy a házassági perek a törvényszék hatáskörébe tartoznak, a 2. § már kifejezi. Az 1868:LIV. tc. 36. §-a értelmében a házassági perek annak a törvényszéknek az illetékességéhez tartoznak, a melynek területén a házasfeleknek állandó és utolsó együttlakásuk volt: hűtlen elhagyás alapján végelválás iránt inditott perben pedig a távollevő fél, a mennyiben tartózkodási helye ismeretlen, az elé a törvényszék elé idézendő, melynek területén a folyamodó fél lakik.
Az illetékesség ily szabályozásának sok hibája van. Az utolsó együttlakás helyén sok esetben egyik fél sem lakik többé és igy kénytelenek mindkettőjüktől távol fekvő törvényszék előtt perelni. Ha az utolsó együttlakás helye külföldön van, akkor az illetékesség ennek a szabálynak alapján egyáltalában nem állapitható meg és biróságaink jelenleg is ily esetben az 1868:LIV. tc. 30. §-ának alapul vétele mellett az alperes rendes lakhelye alapján állapitják meg az illetékességet. Nem hozható fel a jelenlegi jog mellett az, hogy a bizonyitékok többnyire az utolsó együttlakás helyén vannak és ott legkönnyebben felvehetők. A tapasztalat gyakran ellene szól ennek. Nem volna czélszerü az sem, ha vagy a felperes, vagy az alperes lakhelye volna az illetékesség megállapitásában irányadó.
Ebben az esetben első sorban el kellene dönteni azt a kérdést is, hogy melyek a nő illetékes személyes birósága akkor, ha a házasfelek nem laknak együtt és hogy a csak tényleg külön élő, biróilag el nem választott nő követi-e férje lakhelyet vagy nem. Különben is, ha valahol, ugy a házassági perekben nem lehet figyelmen kivül hagyni azt a szabályt, hogy a nő férjét követni és vele egy helyen lakni köteles. Ha azoban a férjnek a perrendtartás hatályosságának területén lakhelye nincs, akkor legczélszerübb, ha a nőnek belföldi lakhelye vétetik figyelembe. Sem a férj utolsó belföldi lakhelye, sem belföldi községi illetősége nem alkalmas az illetékesség megállapitására, egyrészt azért, mert ezeknek a körülményeknek a megállapitása sok esetben nehéz, másrészt pedig azért, mert ez a hely esetleg mindkét fél lakhelyétől távol van és egyik félnek sincs érdekében, hogy a per ott folyjék. Ha sem a férjnek, sem a nőnek nincsen a perrendtartás hatályosságának tarületén lakhelye, akkor első sorban e területen volt utolsó közös lakhelyüket kell figyelembe venni, mert a bizonyitás rendszerint lekönnyebben ezen a helyen lesz felvehető, ezen a helyen laknak többnyire a házasfelek egyikének vagy másikának a rokonai, ezen a helyen választhatnak a házastársak legkönnyebben a perben képviselőt. Ha a házasfeleknek ezen a területen nem volt közös lakhelyük, ha tehát ezen az alapon sem lehet az illetékességet megállapitani, akkor az illetékesség három módon volna szabályozható; még pedig: 1. a községi illetőség vétetnék irányadóul; 2. a Kuria állapitaná meg a javaslat 52. §-a szerint kijelölés utján esetről-esetre az illetékes biróságot; 3. a törvényhozás jelölné meg erre a czélra a lakhelyet.
A javaslat a harmadik megoldást választja, a mennyiben ugy tekinti a feleket, mintha Budapest IV. kerületében laknának. A lakhelynek ilyen kijelölése nagyon egyszerüsiti a dolgot, elejét veszi az illetékesség előzetes megállapitásával járó nehézségeknek és a felekre nézve is a legczélszerübb. A § második bekezdésének a felvételével a javaslat - tekintettel a házassági jogról szóló 1894:XXXI. tc. 114. §-ára - kiegésziti a házasságjogi törvény 117. §-ának második bekezdését, a mely csak arra az esetre rendelkezik, ha a férj magyar állampolgár és a bontó okul szoltált tény elkövetése után más állam polgára lett, de neje őt külföldre nem követte. Minthogy a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló 1879:L. tc. 26. és 32. §-a szerint a magyar állam kötelékéből való elbocsátás és az állampolgárságnak távollét következtében elvesztése a nőre csak akkor terjed ki, ha férjét külföldre követte, az a nő, a ki férjét nem követte külföldre, tehát magyar állampolgárságát megtartotta, akkor is magyar biróság illetékessége alá kell, hogy tartozzék, ha a férj a bontó okul szolgált tény elkövetése előtt vesztette el a magyar állampolgárságot. Az 1868:LIV. tc. 53. §-a szerint házassági perekben nincs helye az illetékességtől való eltérésnek és az 1881:LIX. tc. 39. § c) pontja értelmében a felsőbiróság hivatalból semmisiti meg az itéletet, ha ily ügyekben illetéktelen biró járt el. A javaslat az ebben a §-ban megállapitott illetékességre nézve részben eltér a szabálytól, a mennyiben fentartja ugyan az illetékességnek kizárólagosságát, de azt a szabályt, hogy a kizárólagos illetékességet a biróság az eljárás bármely szakában hivatalból vizsgálja (50. §), csak az elsőbiróságra tartja fenn, ellenben a fellebbezési biróság előtt ezt az illetékességet a 677. §-ban csak akkor engedi figyelembe vétetni, ha a fél erre nézve kérelmet terjeszt elő, mig a felülvizsgálati biróság azt már az általános szabályok szerint is csak kérelemre veheti figyelembe (522. és 540. §-ok). Ebben a szabályozásban a javaslat abból indul ki, hogy ha az elsőbiróság már letárgyalta az ügyet és itéletet hozott, akkor nagy hátrányokkal járna, ha a biróság összes cselekményei, a békéltetés, az előkészités a különélés elrendelése, a felvett bizonyitás mind hatályukat vesztenék, csak azért, mert a biróság nem volt illetékes. Az a körülmény, hogy a perben nem épen az illetékes törvényszék határozott, általában nem olyan nagy jelentőségü, hogy e miatt az eljárást hivatalból is hatálytalanitani kellene.
Mig a 639. § a magyar állampolgároknak, addig a 641. § a külföldieknek házassági pereire vonatkozó illetékességi szabályokat állapitja meg. Külföldiekre nézve a 641. § lényegileg az 1902. évi junius hó 12-én a házassági bontó- és válóperek tárgyában kötött és az országgyülés által is már elfogadott hágai nemzetközi egyezményben megállapitott illetékességi szabályokat fogadja el. Indokolja ezt már az is, hogy azok az államok, a melyek a hágai konfenercziának ezeket a határozatait elfogadják, a magyar biróságoknak külföldiek házassági pereiben hozott itéleteit csak ezeknek az illetékességi szabályoknak megtartása esetében fogják elismerni. A harmadik bekezdés szükségessége a házasságjogi törvény 116. §-ának rendelkezéséből folyik. E szerint ugyanis külföldiek házassági perében a magyar biróság csak abban az esetben járhat el, ha itélete hatályos abban az államban, a melynek a házasfelek polgárai. Ennélfogva megtörténhetik az, hogy a férj, a ki magyar állampolgár volt, külföldi állampolgárságot szerezvén, külföldön uj házasságot köt annak ellenére, hogy korábbi házassága még nem szünt vagy érvénytelenné nyilvánitva nincsen. Mivel a mind a férj, mind a későbbi házastárs külföldi, a korábbi házastárs - a ki magyar állampolgár maradt - nem indithatna pert az utóbbi házasság érvénytelenitése iránt a belföldön, ha a magyar biróság itélete nem hatályos abban az államban, a melyben a férj állampolgárságot szerzett. A 640. § szerint a nő a magyar biróság előtt ilyen esetben bontópert indithat férje ellen. A 641. § azonban arra is módot akar neki adni, hogy az első házasság fentartásával a második házasságnak érvénytelenitését biróilag kimondhassa. Igaz ugyan, hogy ez az itélet külföldön esetleg nem lesz hatályos, de a házastársnak arra esetleg belföldön lehet szüksége. Mindenesetre pedig helytelen volna, hogy a második házasság itt érvényesnek ismertessék el és a kettős házasság megszüntetésére a belföldön ne legyen mód.
Ezt tekintve a 641. § illetékességet ad a hazai biróságnak, ha a későbbi házasfelek bármelyikének e törvény hatályosságának területén lakhelye van. Megjegyzendő, hogy ez a § csak a birói illetékességet szabályozza, nem pedig azt, hogy mily esetben járhat el a magyar biróság általában külföldiek házassági pereiben. Erről az 1894:XXXI. tc. 116-118. §-ai rendelkeznek, a melyeket a javaslat érintetlenül hagy. Az ebben a §-ban megállapitott illetékesség szintén kizárólagos és a felsőbiróságok által is hivatalból figyelembe veendő. Külföldiekkel szemben ugyanis az illetékességi szabályok megtartásáról az a kérdés függ, hogy a perben magyar biróság egyáltalában eljárhat-e és hogy a külföld a magyar itéletet el fogja-e ismerni. Itt az illetékesség kérdése szorosan össze van kapcsolva a hatáskör kérdésével is.
A 643. § a házassági perbeli képviseletet szabályozza és pedig részben a képviselet általános szabályaitól eltérően. A javaslat a házasfeleknek - ideértve a korábbi és a későbbi házastársat is - illetőleg törvényes képviselőiknek és a szülőknek megengedi, hogy a házassági perekben az első- és a fellebbezési biróság előtt a tárgyaláson személyesen eljárhassanak és az elsőbiróságnál a keresetet, valamint a tárgyaláson kivül előadható kérelmeket és nyilatkozatokat jegyzőkönyvbe mondhassák. Az eljárásnak a javaslatban szabályozott officiális jellege, a nyomozás rendszere is kizárja már a kötelező ügyvédi képviseletet, a mely keresztülvihető sem lenne, mert ha a fél a törvény rendelete ellenére ügyvédi képviselet nélkül jelennék meg a tárgyaláson, nem lehetne ellenében a meg nem jelenés jogkövetkezményeit alkalmazni, hanem vele kellene az ügyet letárgyalni. Ezenfelül a felsorolt személyeket majd mindig személyesen is meg kell hallgatni, felesleges tehet lenne tehát őket ügyvédvallásra kényszeriteni, a mi a szegényebb, de szegénységi jogra igényt nem tartható feleknek nagy és - mivel a házasság érvénytelenitését vagy felbontását peren kivül el nem intézhetik, tehát a házassági perre jogilag kényszeritve vannak - jogosulatlan megterhelesével járna. Nincs a házassági eljárásban ügyvédi kényszer ma sem; csak irásbeli beadványra és nevezetesen a keresetlevélre és a fellebbezésre kivánja meg a birói gyakorlat az ügyvédi képviseletet, a tárgyalásnál, a kérelmeknek szóbeli előterjesztésénél azonban a fél személyes eljárást ma is megengedi.
A mai eljárástól tehát csak abban tér el a javaslat, hogy a keresetnek jegyzőkönyvbe mondását engedi meg. A 643. § első bekezdése megállapitja az ügyvédi kényszer alóli kivételt; minden más esetben azonban az ügyvédi képviselet kötelező. Kötelező tehát az ügyvédi képviselet mindenekelőtt az első bekezdésben fel nem sorolt felekre nézve (pl. 1894:XXXI. tc. 71. §) feltétlenül, továbbá kötelező mindenkire nézve a felülvizsgálati eljárásban, valamint a tárgyaláson kivül előadható kérelmek és nyilatkozatok előterjesztésére nézve a fellebbezési biróság előtt is, mert a kir. itélőtáblák már szervezetüknél és ügyviteli beosztásuknál fogva sem alkalmasak a tárgyaláson kivüli személyes érintkezésre. Szintén kötelező az ügyvédi képviselet a 643. § első bekezdésében emlitett személyekre általában abban az esetben, ha nem személyesen akarnak eljárni; más meghatalmazottal, mint ügyvéddel, ezek sem képviseltethetik magukat. Hogy a képviseletből kizárt egyének a tárgyaláson kivül se folyjanak be a házassági perekbe, a 643. § rendeli, hogy ügyvédtől nem képviselt fél csak a biróság előtt szóval adhassa elő kérelmeit és nyilatkozatait, irásbeli beadványokat azonban mindig csak ügyvédi ellenjegyzéssel ellátva nyujthasson be.
A házasság körüli jogok legszemélyesebb természetéből következik a 643. § negyedig bekezdésének a mai gyakorlattal megegyező az a szabálya, mely szerint az ügyvédnek a kereset vagy viszontkereset támasztásához különös meghatalmazásra van szükség. A 102. § szerinti általános meghatalmazás, illetőleg a viszontkeresetre nézve a per vitelére a 103. § szerint adott meghatalmazás nem elégséges; kifejezi ez a bekezdés azt is, hogy a kereset vagy viszontkereset támasztásához nem elég a házassági per vitelére szóló különös meghatalmazás, hanem ahhoz a kereset vagy viszontkereset támasztására adott különös meghatalmazás is szükséges. Mind a két megszoritást a házassági per személye természete indokolja. A házassági perképességről az 1894. évi XXXI. tc. rendelkezvén, erre e helyütt a 70. s köv. §-okra tekintettel utalni kellett.
Ugyanabból a közérdekből, a mely a házassági ügyekben a felek rendelkezésének megszoritására vezet (669. §), következik a kir. ügyészség közremüködése is a házassági perben. Az 1894:XXXI. tc. 47. §-a szerint a semmiségi per inditására és 56. §-a szerint a fejletlen koru házasságának megtámadására a kir. ügyész van jogositva. Az 1907:XVII. tc. 7. §-a a kir. ügyésznek a hatáskör kérdésében bármely házassági perben fellebbviteli jogot ad. Ezzel azonban a kir. ügyész hatásköre nincs kimeritve. A közérdek képviseletre szorul azokban a semmisségi és megtámadó perekben is, a melyeket nem a kir. ügyész indit, továbbá a házasság felbontását és az ágytól és asztaltól való elválást tárgyazó perekben is és a közérdek képviseletet az ügyész fellebbezési joga nem elégiti ki.
Jelenlegi birói gyakorlatunk szerint a házassági bontó perekben házasságvédőt kell kirendelni, a ki a közérdeket képviseli. Az eljárás egyöntetüsége, a pártatlanság és a feladat pontos teljesitése azonban jobban van biztositva, ha a házasságvédő helyébe általában a kir. ügyész lép, a ki a házassági törvény szerint a házasssági ügyekben már különben is befoly és a ki hivatalos utasitással ellátható és hivatalos felelősséggel tartozik. Szükséges az ügyészi közremüködés különösen a hivatalból felülbirálás elejtése következtében (1907:XVII. tc. 6. §) is. Az államnak közérdekből szükséges van arra, hogy a fellebbvitel joga ne legyen a házasfelekre korlátozva. A kir. ügyész közremüködése egyébiránt czéljára és terjedelmére nézve különbözik a semmisségi perekben és egyéb házassági perekben. Semmisségi perekben a kir. ügyész a fél jogait gyakorolja, akár ő inditotta a keresetet, akár pedig a fél. Ily perekben az ügyész mind a házasság érvényessége, mind érvénytelensége érdekében eljárhat, mert egyformán közérdek az, hogy az érvényes házasság fentartassék és az érvénytelen megsemmisittessék. Megtámadó perekben ellenben, kivéve azt az egy esetet, midőn a házasságot fejletlen kor okából épp a kir. ügyész támadja meg, továbbá bontó és váló perekben a közérdek csak arra terjed ki, hogy az érvényes házasság érvénytelennek ne nyilvánittassék, illetőleg, hogy a házassági kötelék a törvény ellenére fel ne bontassék.
Ebből az okból ezekben a perekben a kir. ügyész csak a házasság fentartása érdekében vehet részt az eljárásban, de erre a czélra azután mindazokkal a jogokkal fel van ruházva, melyek a czél elérésére szükségesek. Nevezetesen fel van jogositva arra, hogy ugy az előkészitő eljárásban, mint a tárgyalás folyamán inditványokat tegyen, tényeket és bizonyitékokat felhozzon. Esetleges mulasztásait az ügyész fellebbvitel utján hozhatja helyre, ha az itéletből észreveszi, hogy a felek összejátszottak. Hogy jogait gyakorolhassa, vele minden határnapot, minden határozatot és a feleknek kézbesitendő iratot közölni kell. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy az eljárás officiális és hogy a biróság hivatalból is őrködik a közérdek felett: feleslegesnek mutatkozik, hogy a megtámadó, bontó és váló keresetekben is kötelezővé tegyük az ügyészi közremüködést, a mely az ügyészi kar tetemes szaporitását tenné szükségessé és nagyobbmérvü költséget okozna. Az, hogy a kir. ügyész által inditott perben pervesztés esetében az államkincstárt kell a perköltségben marasztalni, folyománya annak, hogy a házassági per a polgári per természetével bir és az officialitás ellenére nem vonható a büntető per szabályai alá, a melyben a biróság nemcsak hivatalból veszi figyelembe, hanem hivatalból nyomozza és kideriti a tényállást. A bünvádi eljárást a kir. ügyésznek gyanuokok alapján is meg kell inditania, a házasság semmissége iránt azonban csak nyilvánvaló tények és világos bizonyitékok alapján inditsa azt meg. Ha a kir. ügyész mégis ennek ellenére ingatag alapon indit házassági pert, akkor a feleket a kellemetlenségen felül nem lehet még azzal is sujtani, hogy ők viseljék védekezésük költségét.
Bontó és válóperekben a javaslat szerint a per tárgyalását rendszerint békéltető kisérletnek kell megelőznie. Kivételnek csak akkor van helye, ha a békéltetés elmebetegség vagy ismeretlen tartózkodás miatt nem teljesithető, vagy pedig - mint különösen akkor, ha az ellenfél külföldön tartózkodik - tetemes nehézségbe ütközik. Az első két esetben nincs helye békéltetésnek, a harmadik esetben mellőzheti azt a biróság. Az előzetes békéltetés, a melynek czélja a házasság lehető fentartása és felbontásának a legszűkebb körre szoritása, ugyanazon az alapgondolaton nyugszik, mint az 1894:XXXI. tc. 99. §-ában megszabott különélés. Czélszerüségét bővebben indokolni nem szükséges. Megszabják azt az európai perrendtartások általában és a mi jelenlegi házassági eljárásunkban is rendszerinti előfeltétele az a bontó és a váló keresetnek. Az 1894:XXXI. r.-cz. életbelépése előtti időben lelkészi békéltetése előzte meg a keresetlevél beadását; ezt azonban a birói gyakorlat a törvény életbelépte óta mellőzte s ma csak birói békéltetés van, a melyre a biróság a keresetlevél elintézéséül a tanács elé tüz határnapot. Megfontolandó az a kérdés, hogy a békéltetést a keresetlevélben a kereset előadásával kapcsolatosan kelljen-e kérelmezni, vagy az iránt a keresetlevél beadása előtt külön eljárásnak legyen-e helye. Az utóbbi mellett azt lehet felhozni, hogy a kereset beadása előtt több eredményt igér a békéltetés, a kereset beadásával azonban a házasfelek közötti személyes viszony annyira meg van már romolva, hogy ekkor már a békéltetés a siker kilátásával alig teljesithető.
Habár ennek az érvnek van sulya, még sem teszi a javaslat a kereset benyujtása előtti békéltetést kötelezővé. A kereset benyujtása utáni békéltetés mellett viszont azt lehet felhozni, hogy a békéltető biró, ki a keresetből a házasság megbontásának okát már tüzetesebben ismeri, hathatósabban gyakorolhatja békéltető hivatását. Mindenesetre pedig a kereset benyujtása utáni békéltetés megtakaritja a békéltetés kérésének költségét. Ezeket az ellentétes szempontokat akkép egyenliti ki a javaslat, hogy fentartva a szabályt, hogy a peres eljárást rendszerint meg kell előznie a békéltetésnek, a felekre bizza, hogy a keresetlevél beadása előtt külön eljárásban (645. §) vagy a keresetlevél beadása után történjék (654. §) a békéltetés. Minthogy az 1894:XXXI. tc. 83. és 190. §-a a bontó, illetőleg a válókereset előterjesztésére praeclusiv határidőt szab, szükséges annak kimondása, hogy a békéltetési kérelem előterjsztése ezt a határidőt nyitva tartja. A javaslat, eltérően a mai eljárástól, a mely szerint a birói békéltetés a törvényszék szine előtt történik, az elnökre vagy a biróra és kivételesen a megkeresett biróra is bizza a békéltetést, mert általában ismeretes, hogy az egyes biró, ki a felekkel behatóbban foglalkozhatik, sokkal sikeresebben létesithet a felek között egyezséget, mint a társasbiróság. Viszont azonban nem tartja a javaslat követendőnek a német birodalmi perrendtartás 609. szakaszának azt a rendelkezését, hogy a békéltetést nem a törvényszéknél, hanem a járásbiróságnál kell kérni. A törvényszék elnöke vagy a megbizott törvényszéki biró nagyobb tekintélyénél fogva több sikert fog elérni és már a békéltetés alkalmával betekintést nyer az ügybe, melyben később el fog járni. A békéltetés rendszerint a felek együttes jelenlétében történik. Ez kitünik a 645. § utolsó bekezdéséből, a mely meghatározza, hogy mikor lehet a feleket kivételesen külön is meghallgatni.
A 646. § szerint a békéltetéskor a birón kivül csak a felek lehetnek jelen, tehát képviselőik vagy hozzátartozóik sem bocsáthatók be. Ezt a szabályt a békéltetés természete és rendeltetése indokolja. Ha a felek a birói rábeszélés következtében hajlandóknak mutatkoznának a békülésre, jelenlévő hozzátartozóiknak vagy képviselőiknek egy mozdulata is megakadályozhatja a hajlandóság nyilvánulását, sőt a puszta jelenlét is feszélyezi a felet. A franczia code de procédure civile 877. §-a is kimondja, hogy a felek kötelesek személyesen megjelenni, ügyvéd vagy meghatalmazott nélkül (sans pouvoir se faire assister davoués, ni de conseils) és a német birodalmi perrendtartás 610. §-a szerint is a szószólót (Beistand) a biróság kizárhatja, a mi az ügyvédre is kiterjed. Mig az előkészitő eljárás alatt a feleket a megjelenésre kényszereszközkkel lehet kötelezni, a 646. § a békéltetésnél nem engedi meg, hogy a felek ellen kényszereszközök alkalmaztassanak. Ha a kérelmező fél nem jelenik meg, a békéltetés kérdésétől elallottnak tekintetik; ha pedig az ellenfél mulasztja el a békéltetési határnapot, akkor a békéltetés nee sikerültnek tekintendő. A kérelmező fél mulasztásának orvoslására a javaslat megengedi a kérelmezőnek, hogy 15 nap alatt ujabb határnap kitüzését kérje. Ennek a határidőnek elmulasztása nem zárja ugyan ki az ujabb békéltetési kérelmet vagy keresetinditást, de az első kérelem benyujtása ilyenkor a házassági törvényben megszabott határidő szempontjából már elveszti hatályát. A békéltetési kérelem ismételhetése az igazolás megengedését feleslegessé teszi, a mit a javaslat 646. §-ának utolsó bekezdése világosan ki is mond.
A 639. § indokaiban meg van emlitve, hogy a házassági életközösség visszaállitása hütlen elhagyás esetében nem külön per tárgya, hanem a házassági jogról szóló törvény 77. §-ának megfelelően, mint a bontó- vagy a válókereset előfeltétele, előzetes eljárásként szabályozandó. Ennek az előzetes eljárásnak a természetéből következik, hogy lehetőleg egyszerünek kell lennie. Az ellenfél meghallgatása vagy contradictorius tárgyalás felesleges, mert az iránt, hogy valóban elhagyta-e az életközösség visszaállitására felhivott házastárs a másikat és volt-e arra jogos oka vagy nem, a biróságnak a bontó- vagy a válóper során kell dönteni, ezeknek a kérdéseknek előzetes tárgyalása és eldöntése tehát ugy sem oldaná meg a kérdést, csak felesleges munkát és költséget okozna és késleltetné a pert. Elegendő ennélfogva, ha a kérelmező az elhagyásra és az elhagyás tartamára vonatkozó adatokat valószinüsiti kérelmében. A mai birói gyakorlat értelmében a hat hónapi időtartam leteltét a 77. § a) pontjának esetében minden kivétel nélkül községi bizonyitványnyal kell igazolni. A javaslat ilyen kötelező szabályt nem állit fel, mert habár ezután is a községi bizonyitvány lesz a valószinüsités rendszerinti eszköze, de egyéb eszközt, például előzetesen kihallgatott tanu vallomását teljesen kizárni nem lenne indokolt.
A mai birói gyakorlat a házassági életközösség visszaállitására kitüzendő határidő tartamát teljesen a biró belátására bizza. A javaslat azonban a birót korlátozza, de a megszabott korlátok között a biró belátásának is tért enged. Tulságosan rövid határidő czéltalan lenne, tulságos hosszu pedig nemcsak késleltetné az eljárást, hanem a közösség visszaszállitására irányuló kötelezettség természetével sem volna összeegyeztethető. A meghagyó végzés elleni fellebbvitel kizárását ugyanazok a tekintetek indokolják, a melyek az ellenfél meghallgatását mellőzhetővé teszik. A javaslat nem kivánja meg, hogy a kérelmező fél visszafogadási készségét a kérelemben kijelentse, mert a visszaállitásra kötelezés iránti kérelem, a visszafogadásra való hajlandóság nyilvánitását ugyis magában foglalja. A 648. §-ban megszabott eljárásnak akkor van helye, ha az életközösség visszaállitására kötelezett fél tartózkodási helye ismeretes; éppen ezért ebben az esetben a hirdetményi kézbesités ki is van zárva, még pedig akkor is, ha az elhagyó fél tartózkodási helye csak a kérelem beadása után vált ismeretlenné. Ha az elhagyó fél tartózkodási helye ismeretlen, akkor a házasság felbontásának csak az 1894:XXXI. tc. 77. § b) pontja alapján és ennek feltételei mellett van helye és a javaslat 649. §-a szerinti eljárást kell követni. Ebben az eljárásban az 1894:XXXI. tc. 77. § b) pontjának megfeleően a kérelmezőnek az elhagyó házasfél tartózkodási helyének ismeretlenségét és az egy évi távollétet kell valószinüvé tenni. Annak valószinüvé tételét, hogy az elhagyás jogos ok nélkül történt, a javaslat nem kivánja meg, mert ez a kérdés csak a perben nyerhet elintézést. A mai birói gyakorlat szerint az 1894:XXXI. tc. 77. §-ának b) pontja alapján meginditott bontó perben ujabb hirdetményi idézés szükséges. Ezt a javaslat mellőzi. Az előzetes hirdetmény - lehető széles körben közzétéve - megfelel a czélnak; az ujabb hirdetmény csak a költséget szaporitja és ismét elodázza a pert a nélkül, hogy a javaslat a hirdetménynek kétszeri közzétételével megelégszik, a biróra bizván a körülményekhez képest a közzététel ismétlését.
Ámbár magától érthető, hogy abban a semmisségi és megtámadó perben, melyet nem a házasfél indit, mind a két házasfélnek részt kell vennie, a peres felek szerepelnek meghatározása végett mégis szükséges világosan kimondani, hogy a harmadik személy ilyenkor a keresetet mind a két házasfél ellen intézze. Ellenben nem kell a semmisségi keresetet a kir. ügyész ellen is intézni és nem is szükséges részére kereseti példányt csatolni. Elegendő, ha a kir. ügyész a birói határozatból értesül a keresetről. A semmisségi per eredménye a házasságból származott gyermekek jogait is közelről érinti. Ezért rendeli a 650. § első bekezdése, hogy őket a perről értesiteni kell, hogy módjukban legyen, ha érdekünkben áll, a házassági perbe beavatkozniok. A házassági perben cselekvőképességgel nem biró személyeket az 1877:XX. tc. 15., 87. és 88. §-a értelmében az atya, a gyám, illetőleg a gondnok képviseli. Azonban oly esetben, a midőn a házasságot az árvaszéki ügyész az 1894:XXXI. tc. 56. §-ának b) pontja értelmében éppen a törvényes képviselő beleegyezésének hiánya miatt támadja meg, a mikor tehát az árvaszéki ügyész tulajdonképpen a törvényes képviselő álláspontját képviseli, ez utóbbi rendszerint nem lehet a cselekvőképtelen alperes képviselője és még kevésbbé lehet az olyan esetben, ez utóbbi rendszerint nem lehet a cselekvőképtelen alperes képviselője és még kevésbbé lehet az olyan esetben, midőn a házassági törvény 59. §-a értelmében éppen ő támadja meg a házasságot. A javaslat szerint tehát ily esetben az 1877:XX. tc. 30. § a) pontjának és 31. §-ának megfelelően a biróság megkeresi a gyámhatóságot gondnok kirendelése iránt. Az 1894:XXXI. tc. 59. §-a esetében a törvényes képviselő vagy a szülő csak utólagos gyámhatósági hozzájárulástól feltételezve támadhatja meg a házasságot. Az eljárást ily esetben a javaslat 653. §-a szabályozza.
A 653. § rendelkezését annak következtében kellett felvenni, hogy az 1894:XXXI. t-cz. 59. §-a szerint a 48. § ellenére kötött házasságnak a törvényes képviselő vagy a szülő részéről történt megtámadása hatályát veszti, ha a gyámhatóság azt három hónap alatt magáévá nem teszi.
A javaslat szerint a békéltetést nem köteles a fél a keresetlevél beadása előtt kérelmezni (645. §). A 654. § ennélfogva szabályozza azt az eljárást, a mely akkor követelendő, ha a keresetlevél beadása előtt békéltetési kisérlet nem volt. Ekkor az elnök, vagy a megbizott biró a nélkül, hogy a keresetlevelet elintézné, t. i. az alperesnek kézbesitené, hivatalból a békéltetésre tüz határnapot. Önként értetik, hogy ha a keresetlevelet a 652. § értelmében vissza kell utasitani, akkor azt a biróság ilyen módon elintézi s nem rendeli el a békéltetést, mert akkor egyáltalában nem folytatható az eljárás. Nem tűz békéltetésre azonnal határnapot az elnök akkor sem, ha a keresetlevél kijavitását tartja szükségesnek. (140. §) Ugyanigy kell eljárni akkor is, ha az előzetes békéltetés óta (647. § harminc nap már letelt; ekkor a békéltetést ismételni kell. A 645. § második bekezdésének eseteiben természetesen a keresetlevélre sincs helye a békéltetésnek; de ezenfelül is lehetnek olyan esetek, a mikor a békéltetés csak nagy nehézséggel lenne megkisérlehető, pl. ha az ellenfél külföldön van; ilyen esetben a biróra bizza a javaslat, hogy a békéltetést mellőzhesse. A békéltetést, mint a per elkerülésére s a házasság fentartásának lehető előmozditására alkalmas eszközt, előirja ugyan a javaslat, de mivel annak mellőzése némely esetben a biró belátásától függ és mivel az előkészitő eljárás és a tárgyalás folyamán a békéltetés bármikor megujitható, nem tulajdonitja annak azt a hatályt, hogy a békéltetésnek vagy éppen nem, vagy nem az illetékes biróság előtt történte az eljárást akadályozza vagy feloldási okul szolgáljon.
A javaslat szerint a békéltetési kisérletnek mindig külön erre kitüzött határnapon kell történnie s ezen a határnapon az ügyben a békéltetésen kivül egyéb nem történhetik. Ezt főkép az indokolja, hogy ha a békéltetés nyomban a biró előtt nem is járt eredménynyel, utóbb, a mikor a felek jobban meggondolják a dolgot, annak egyes esetekben mégis sikere lehet; erre tehát időt kell a feleknek hagyni s nem szabad a békéltetés határnapján a tárgyalást megkezdeni. A keresetlevélre kitüzött békéltetési határnapon való eljárásra egyebekben a 645. és a 646. § alkalmazandó. Áll ez nevezetesen akkor is, ha a felperes a békéltetésre kitüzött határnapot elmulasztja; ebben az esetben tizenöt nap alatt ujabb határnap kitüzését kérheti, a melynek elmulasztása esetében azután a kereset be nem adottnak tekintendő.
A 661. § szerint az előkészitő tárgyalás határnapjának elmulasztása az oficzialitás elvének megfelelően nem gátolja a hivatalból teljesitendő előkészitő eljárást, de az ilyen mulasztás miatt nincs is igazolásnak helye, mert a mulasztó fél a biróság tárgyalásának berekesztéséig mindent felhozhat.
A 664. § kivétel a 181. § szabálya alól. Egyrészről az a körülmény, hogy a netaláni pergátló körülmények már az előkészitő eljárásban tisztázva vannak, másrészt pedig az, hogy az ügy érdemének tárgyalása nem függ az alperes perbebocsátkozásától, indokolja azt, hogy az ügy tárgyalását pergátló kifogás alapján megtagadni ne lehessen; minthogy azonban némely esetben, pl. ha a kifogás előreláthatólag eredményre fog vezetni, az elkülönitett tárgyalás czélszerübb, a javaslat erre is módot nyujt és az elkülönitett tárgyalás elrendelését a biróságra bizza.
Az 1894:XXXI. tc. 99. §-a szerint a biróságnak a kibékülés megkisérlése czéljából a 76., a 78. és a 79. §-ban megjelölt bontó okra alapitott perben rendszerint a 80. §-ban felsorolt bontó okokra alapitott perben pedig mindig el kell rendelnie a házasfeleknek az ágytól és asztaltól való különélését. A törvény ilyen rendelkezése következtében az a kérdés támad, hogy a per mely szakában rendelje el a biróság a különélést. Két nézet áll itt egymással szemben. Az egyik nézet szerint a különélés elrendelése legczélszerübben az előkészitő eljárás befejezése után és a szóbeli tárgyalás elrendelése előtt történik, a másik nézet szerint pedig a szóbeli tárgyalás befejezése után kell azt elrendelni. Az első nézet mellett felhozható mindenekelőtt az eljárás szóbelisége és közvetlensége; ha ugyanis a biróság a különélést a tárgyalás folyamán és annak befejezése után rendelné el, akkor a szóbeliség és közvetlenség elényei kárbaveszhetnek, mert a biróság csak jóval a tárgyalás és bizonyitásfelvétel után hozhatná meg itéletét, tehát azt csak az iratokra alapithatná. Ehhez járulna még az is, hogy a tárgyalás befejezése után a különélés sokszor már czéltalan lenne, nem vezetne a felek békéjének helyreállitására, mert a felek a per folyamában nem kimélik egymást és ez viszályukat még inkább kiélesiti.
Előnye volna ennek a szabályozásnak az is, hogy a feleket - kibékülésük esetében - a tárgyalás kellemetlenségétől és költségétől, a biróságot pedig a tárgyalással járó munkától megkiméli. Ennek az álláspontnak azonban jelentékeny hátrányai is vannak. Ha ugyanis a különélés felől mindig tárgyalás előtt kell határozni, akkor a biróság azt minden vizsgálat nélkül minden ügyben el fogja rendelni, tehát olyankor is, a mikor arra semmi szükség sincs. Ez a pret hosszadalmassá teszi és e mellett azzal a hátránynyal is jár, hogy a bizonyitás felvételét megneheziti és sikerét főleg a tanuk emlékezetének elhomályosulása következtében kétségessé teheti. Ellene szól továbbá a különélés előzetes elrendelésének az is, hogy a biróság - habár az előkészitő eljárás adatai némi tájékozást adhatnak is - nem lehet akkor, a mikor az ügy érdemével még nem is foglalkozott, kellően tájékozza arról, hogy kell-e és ha kell, mily időre kell a különélést elrendelni. Az időtartam tekintetében az 1894:XXXI. tc. 80. §-a esetében nem lehet mellőzni a tájékozódást. Végül azt is meg kell gondolni, hogy helyes-e ilyen fontos kérdésben a felek meghallgatása nélkül, pusztán az iratok alapján határozni. A különélésnek tárgyalás előtti elrendelése különben következetesen keresztül sem vihető, mert abban az esetben, ha a tárgyaláson ad elő a fél relativ bontó okot, a különélést a tárgyalás folyamán is mindig el kell az 1894:XXXI. tc. 99. §-a értelmében rendelni.
Mindezeket az érveket megfontolva, elejti a javaslat a tárgyalás előtti különélés elrendelését és arra az álláspontra helyezkedik, hogy mindig csak tárgyalás alapján lehet a különélést elrendelni, de figyelemmel az esetek különbözőségére, nem köti meg a biró kezét abban a kérdésben, hogy a tárgyalásnak mely szakában rendelje el a különélést. Módot nyujt ezzel a javaslat arra, hogy a tárgyalás gyorsan, minden megszakitás nélkül itélettel végződhessék akkor, a mikor a különélésre nincs ok. Ha a biróság pl. már a tárgyalás elején látja, hogy az, a mit a felperes felhoz, nem is bontó ok, vagy a felhozott bontó ok megszünt stb., nem bocsátkozik a különélés felőli határozatba, hanem azonnal elutasitja itélettel a felperest. Ha a különélés oka a tárgyalás folyamán merül fel (1894:XXXI. tc. 80. §) vagy ha a biróság azt a felek meghallgatása után egyébként elrendelendőnek találja, a tárgyalás folyamán bármikor elrendelheti s a tárgyalást a fél további fellépésig függőben hagyja. A biróság ebben a kérdésben végzéssel határoz. Indokolja ezt az eljárás kivánatos gyorsasága, melynek nagy hátrányára válnék, ha ebben a közbeeső kérdésben itélet hozatnék, a melynek fellebbvitele utján huzamosabb időre meg volna akadályozható a felbontás kérdésének eldöntése. A különélést elrendelő végzés ellen a javaslat csak akkor enged felfolyamodást, ha a különélés a törvény értelmében egyáltalában nem rendelhető el, mert csak ekkor határozhat a felsőbiró az elrendelés kérdésében, a nélkül hogy az ügyet egészben felülbirálná. Ha a biróság a különélést elrendelte, a tárgyalást rendszerint csak az arra szabott időtartam letelte után folytathatja, az utolsó bekezdés szerint azonban a tárgyalás a körülmények változásával előbb is megtartható. Ilyen esetben nevezetesen az, a mikor a fél utóbb olyan, esetleg a már megkezdett különélés tartama alatt felmerült bontó okot hoz fel, a melynek alapján a házasság különélés elrendelése nélkül is felbontható és a mely miatt a nem vétkes félrenézve a házasság mielőbbi felbontása felette kivánatos.
A javaslat 666. §-a eltérően a 186. és a 187. § szabályától, megengedi, hogy a felperes keresetétől az itéelt jogerőre emelkedéséig bármikor elállhasson. Indokolja ezt bontó perben már az a körülmény, hogy a felperes az 1894:XXXI. tc. 82. §-a szerint a vétkes cselekményt a per folyama alatt is megbocsáthatja, a mit a per folytatására való kényszerrel gátolni nem lehet. Egyéb házassági perekben is az alperesnek mindenesetre csak a házassági törvényen alapuló jognál fogva, de nem csupán a perből folyó jognál fogva lehet igénye arra, hogy a házasság felől itélet hozassék. Ez utóbbi szempont juttatja érvényre a 666. § további rendelkezéseiben. A második bekezdés azt az esetet tartja szem előtt, a mikor a keresetinditásra szintén jogositott fél az elállás bejelentésekor jelen van. Ilyenkor, ha az eljárást folytatni kivánja, nyomban ki kell jelentenie, hogy a keresetet magáévá teszi. Ha pedig a fél az elálláskor nincs jelen vagy az elállás irásban történt, az elállást vele közölni kell, hogy arra, nyilatkozhassék; a nyilatkozattételre, nehogy a per sokáig függőben maradjon, tizenöt napi határidőt szab a javaslat. Az ebben a §-ban emlitett viszontkereset alatt természetesen nem érthető az alperesnek nőtartás, gyermektartás, vagy a gyermekek elhelyezése iránti kérelme; a keresettől ellátás esetében ezek a kérelmek maguktól elesnek.
A 667. § elejét kivánja venni a perek szaporitásának és ezért megengedheti, hogy a meginditott kereset kérelmének megalapitására az elsőbirósági itéletet megelőző tárgyalás berekesztéséig a keresetben nem érvényesitett okot is fel lehessen hozni. Tekintettel arra, hogy a felperesnek a házassági per elhuzása nem áll érdekében, nem lehet attól tartani, hogy ez a rendelkezés a per befejezését feleslegesen hátráltatná. Minthogy az 1894:XXXI. tc. a házasság megtámadását és felbontásának kérését időhöz is köti, a 667. § második bekezdése nem engedi meg, hogy a kereset, illetőleg a viszontkereset megalapitására olyan ok is felhozassék, a mely már a kereset, illetőleg a viszontkereset előterjesztésekor időmulás miatt megszünt. A per egységénél fogva azonban az a körülmény, hogy a kereset inditásakor még fennálló ok utóbb megszünt, nem jöhet tekintetbe. 1894:XXXI. tc. 84. és 85. §-ának a kereset támogatására, illetve a vétkesség kimondására irányuló alperesi kérelem megállapitására vonatkozólag messzebbmenő anyagi jogi szabályozását a 667. § magától érthetőleg nem érinti.
A legfontosabb eltérés, a melynek a házassági eljárásban az általános polgári peres eljárással szemben érvényesülnie kell, a rendelkezési és a tárgyalási elvnek megszoritása és ezzel kapcsolatosan az officzialitás elvének erősebb érvényesülése. Ez az eltérés a házassági ügyek természetéből, nevezetesen pedig az anyagi házassági törvény azon szabályaiból következik, a melyek a házassági viszony tekintetében a felek rendelkezési jogosultságát a közérdek szempontjából nagy mértékben megszoritják. Az anyagi jog ezen rendelkezéseinek megfelelő kifejezést kell találniok az eljárás szabályozásában is, mert különben a felek perbeli cselekményeikkel és mulasztásaikkal nagyon könnyen kijárszhatnák az anyagi törvény által elérni szándékolt czélt. A házassági eljárásnak szóbanforgó sajátsága a javaslat 669. 670. és 672. §-ában jelentkezik, a melyek kimondják, hogy a biróság a felektől kérelmeik megállapitására felhozott okok megitélésére befolyással biró tényeket és bizonyitékokat bizonyos korlátok között hivatalból is figyelembe veszi, és a bizonyitás és a mulasztás szabályait módositják akként, hogy a felek tényei és mulasztásai ne köthessék meg a birót meggyőződésének megalkotásában. Az officialitás elve azonban a javaslat szerint csak a semmisségi perekben érvényesül a maga egészében. A közérdek itt nem csak azt kivánja, hogy érvényes házasság meg ne semmisittessék, hanem azt is, hogy ne álljon fenn olyan házasság, a mely semmis. A megtámadó, a bontó és a válópereket illetőleg azonban a mai joggal egyezően, különbséget tesz a javaslat azok között a tények és mulasztások között, a melyek a házasság fenntartása mellett és azok között, a melyek a házasság fenntartása melyek szólnak és az officzialitást csak in favorem matrimonii érvényesiti. A közérdek itt a házasság lehető fenntartását kivánja, a biróság tehát hivatalból nem vehet figyelembe olyan tényeket vagy bizonyitékokat és nem alkalmazhat olyan következményeket, a melyek a közérdek ellen szólanak. A házasság fenntartása érdekében azonban itt is érvényesülnie kell az officzialitásnak, mert éppen ezekben a perekben legnagyobb az összejátszás veszélye.
A 671. § első bekezdése a közvetlenség elvében találja indokát. Eltérően a 227. és a 376. §-tól, a mely szerint a biróság belátása szerint itéli meg annak a körülménynek a per eldöntésére való befolyását, ha a személyes megjelenésre idézett személy elegendő ok nélkül meg nem jelenik, vagy a hozzáintézett kérdésekre nem felel: a 671. § második bekezdése a személyes megjelenésre és nyilatkozási kötelezettségre a tanukra vonatkozó büntető sanctiót - azonban a 657. §-ban emlitett korlátozással - kiterjeszti. Ennek oka az eljárás officzialitása.
A házassági per természete a mulasztás következményeinek szabályozásában is több eltérést igényel a rendes szabályoktól. Ha a tárgyalási határnapon az alperes nem jelenik meg, a 440. § következményét nem lehet alkalmazni. A házassági ügyek természetével nem volna megegyeztethető, hogy az itélet csakis a kereseti előadás alapján hozassék meg; a biróságnak a kereseti előadás valóságáról meg kell győződnie. Ennélfogva ha a felperes itéletet akar és a tárgyalást kivánja, akkor a biróság érdemben tárgyal. Ha azonban a felperes sem jelenik meg, vagy ha megjelenik ugyan, de az ügy tárgyalását nem kivánja: akkor a pert a biróság megszünteti és pedig tekintet nélkül arra, hogy az alperes megjelent-e vagy nem és hogy az ügy tárgyalását kéri-e. Ennek a rendelkezésnek indokolásául a 656. §-nál előadottak szolgálnak. Nehogy azonban ez a rendelkezés tulságos szigora vezessen, a 672. § harmadik bekezdése megengedi, hogy a fél a megszüntető végzés kézbesitésétől számitott tizenöt nap alatt igazolási ok nélkül is uj határnap kitüzését kérhesse. Minthogy az uj határnap kitüzése iránti kérelem helyettesiti az igazolási kérelmet, magától érthető, hogy ez utóbbinak ily esetben nincs helye. Ha azonban valamelyik fél a perben már egyszer élt ezzel az ujrafelvételi jogával, ugyanő többé nem élhet azzal és minden további határnap elmulasztása esetében csak igazolással élhet. Az ujrafelvételi határidő elmulasztása esetében az igazolást nem kellett világosan megadni, mert a 451. § értelmében ennek a záros határidőnek elmulasztása igazolással orvosolható. A 672. § ugyanabból az indokból, mint a 666. §, megengedi, hogy a felperes meg nem jelenése esetében a keresetinditásra szintén jogositott fél magáévá tehesse a keresetet. Ha a kir. ügyész, mint felperes inditotta a semmisségi pert, akkor az eljárásban, a melyet hivatalból végig kell folytatni, az ő felperessége mellőzhetetlen és ezért őt annyiszor, a mennyiszer, ujból kell idézni, épp ugy, mint a bünvádi perben. Ily esetben az ügyész mulasztása csakis felügyeleti intézkedés tárgya lehet, az ügyre azonban nem hathat ki.
A házassági pert megelőző nőtartási, gyermektartási és elhelyezési ügyek nem tartoznak ennek az eljárásnak a keretébe. Ezekről az 1. § 2. pontjának i) alpontja és az 1877:XX. tc. 13. §-ának két utolsó bekezdése rendelkezik. Ezeket a rendelkezéseket a javaslatnak a házassági eljárásra vonatkozó szabályai érintetlenül hagyják. A házassági per tartama alatt az ideiglenes különélés, a kiskoru gyermekek elhelyezése, ezeknek és a nőnek tartása és a szükséges tárgyak kiadása (1894:XXXI. t.-cz 72. és 102. §) iránti kérelem tárgyában a 674. § szerint az a biróság határoz, a melynél a főügy folyamatban van. Indokolja ezt az a körülmény, hogy mindezek olyan ideiglenes intézkedések, a melyek a per mindenkori állásának figyelembevételével teendők meg és a per állásának változásával szintén változás alá eshetnek. A javaslat ezekben a kérdésekben a határozathozatalt a sürgősségnek és az ideiglenességnek megfelelően nem köti alakszerü tárgyaláshoz. Az 1894:XXXI. tc. 118. §-a értelmében belföldön tartózkodó külföldi házasfelek az ideiglenes intézkedéseket a magyar biróság előtt kérhetik akkor is, ha a házassági per nem is tartozik a magyar biróság hatósága alá. Ezeket a kérdéseket a javaslat a járásbirósághoz utasitja, a hol azok némi eltéréssel a peres eljárás általános szabályai szerint tárgyaltatnak és döntetnek el.
Az 1894:XXXI. tc. javaslatának tárgyalásakor a képviselőház igazságügyi bizottsága az eljárási törvénybe utalta ennek a kérdésnek a megoldását, hogy a házassági per a »házasság megszünése után megy esetekben és minő módozat mellett legyen folytatható«. (Igazságügyi bizottság jelentése a törvényjavaslat 69. és 91. §-ához az 1892-97. évi képviselőházi irományok XVII. kötetének 417. és 419. alapján.) A javaslat 676. §-a ezt a kérdést szabályozza, kimondván, hogy abban az esetben, ha a házasfelek valamelyike az itélet jogerőre emelkedése előtt meghal, a per az érdemben nem folytatható és a hozott határozat az érdemben hatályát veszti. Ha a házassági per folyama alatt a házasfelek valamelyike meghal, ezzel a pernek alapjául és tárgyául szolgált egész jogviszony megszünik. Hogy a megszünt házasságot most már felbontani, azaz még egyszer megszüntetni (1894:XXXI. tc. 73. §) nem lehet, magától értetődik. De nem lehet a megszünt házasságot érvénytelennek sem nyilvánitani, azzal a hatálylyal, hogy a hozott itélet mindenkivel szemben hatályos legyen. (1894:XXXI. tc. 50. és 70. §-ok) Az ilyen hatályu pert a megfelelő szerkezettel, nevezetesen az officzialitás elvével és az ügyészség közremüködésével, a törvény csak abból a közérdekből létesiti, a mely a tényleg létező házasságok érvényességének vagy érvénytelenségének megállapitásához fűződik. Mihelyt a házasság megszünik, megszünt a közérdek is, a mely az ilyen pernek alapja és vezéreszméje. A házasság megszünésével a házasság érvényessége vagy érvénytelensége már nem önmagáért, hanem csak következményeiért jöhet tekintetbe, tehát olyan, mint más jogilag hatásos jogviszony, a mely ugyan itéletileg szintén megállapitható, de már nem a közérdekből általános, hanem csak a perben álló felek közötti hatálylyal és éppen ezért egészen más szerkezetü per alapján. Az érvénytelenségi per tehát a házasság megszünése után csak egészen átalakitva, mint közönséges per volna más személyek között és más perképességgel folytatható. Ez az átalakitás mindenesetre nagy nehézséggel járna, sőt némelykor jóformán az egész - a most már más elvek szerint és más bizonyitási módokkal lefolytatható - pernek ismétlését tenné szükségessé.
Ezek alapján a javaslat általában azt a szabályt állitja fel, hogy a házassági per bármelyik házasfélnek halálával megszünik. Ez alól a szabály alól azonban a semmisségi és a megtámadó perekre nézve czélszerüségi indokokból kivételt tesz a javaslat abban az esetben, ha a házasfél a felülvizsgálati tárgyalás befejezése után hal meg, feltéve, hogy a Kuria érdemben eldönti a pert. Ebben az előreláthatólag igen ritkán előforduló esetben már csak a Kuria itéletének kézbesitése, esetleg meghozatala és kézbesitése van csak még hátra, a feleknek már semmi tennivalójuk sincs. Ilyenkor, a mikor a kérdés már végérvényesen el van döntve, nem lenne sem méltányos, sem czélszerü az érdekelt felet uj per inditására kényszeriteni. Ellenben megszünik az eljárás akkor, ha a Kuria nem érdemi határozatot hoz. Hogy a házasság érvénytelennek nyilvánitása esetében minden házassági per, legyen az akár semmisségi vagy megtámadó, akár bontó- vagy válóper, az érdemben nem folytatható, magától érthető és ez az alig előforduló eset annál kevésbbé szorul e helyütt külön szabályozásra, mert a semmis házasságot semmisssé nyilvánitása után az anyagi jog szabálya szerint ugy kell tekinteni, mintha meg sem kötötték volna (1894:XXXI. tc. 46., 67. §-ok)
A fellebbvitel módjai a házassági perekben ugyanazok, mint a törvényszéki eljárásban. Eltér azonban a javaslat ettől az eljárástól mindenekelőtt abban, hogy a nyilvános előadást szükebb körre szoritja, mint az általános eljárásban. A felek megállapodása alapján a szóbeli tárgyalás egyáltalában nem, a javaslat 513. §-ában felsorolt esetek közül pedig csak azokban az esetekben mellőzhető, ha a fellebbezés a pergátló kifogások tárgyában hozott itélet ellen irányult, vagy ha az itéletet csak a perköltség viselésének vagy mennyiségének kérdésében támadták meg. Indokolja ezt a házassági ügyek természete, mely a biróság behatóbb közremüködését igényli a tényállás kideritésében, a mi legjobban a szóbeli tárgyaláson történhetik. A kivételesen megengedett nyilvános előadás esetein kivül az ügy a fellebbezési biróság előtt a 677. §-ban megállapitott terjedelemben ujból tárgyalandó és eldöntendő; hogy a fellebbezési kérelem és ellenkérelem nem korlátozzák a fellebbezési biróságot, ez anna a következménye, hogy a felek nem rendelkezhetnek szabadon a házassági kötelék kérdésében. A keresetet vagy a viszontkeresetet megváltoztatni, megalapitására uj okot felhozni, vagy uj viszontkeresetet inditani nem lehet, mert ezzel a felek az ügy elsőfoku megbirálását a fellebbezési biróságra háritanák, a mely sem az előkészités, sem a bizonyitásfelvétel tekintetében nem felelhet meg ennek ugy, mint az elsőfoku biróság.
Eltér továbbá a javaslat a törvényszéki eljárástól abban is, hogy a 678. § szerint a feleknek a fellebbezési tárgyalásról való elmaradása a fellebbezés elintézését nem gátolja. Ez a rendelkezés egyrészről megkiméli a feleket a fölösleges költségtől oly esetekben, a midőn a fellebbezés csak a jogkérdésben használtatik, másrészről pedig megfelel a házassági perekben irányadó közérdeknek is. A különélés elrendelésének a 677. és a 680. §-ban foglalt megszoritása abban találja indokát, hogy akkor, ha már a fellebbvitel szakában van a per, a felek kibékülésére alig van kilátás, nem czélszerü tehát a per befejezését a különéléssel akkor is késleltetni, mikor annak elrendelése nem kötelező. A fellebbezési biróság itéletei ellen felülvizsgálatnak van helye. Épugy, mint a fellebbezési biróság, a felülvizsgálati biróság sincs kötve a felülvizsgálati és a csatlakozási kérelem határaihoz. A konok perlekedésre szabott pénzbirság a házassági perekben azok fontosságánál fogva nem alkalmazható. A javaslat nem kivánja a felet a fellebbvitelben korlátozni. A javaslat azonban, a mai joggal (1907:XVII. tc. 6. §) megegyezően nem rendeli az ügynek hivatalbóli felterjesztését. A hivatalból való felterjesztés olyan eljárásban, a melyben a kir. ügyész is résztvesz, ki a kellő utasitással ellátható, fölösleges és e mellett elejtése a felsőbiróságokat sok fölösleges munkától is megkiméli.
A perujitási házassági perekben mostani birói gyakorlatunk is korlátozza. A budapesti kir. itélőtábla szabályzatának 44. §-a szerint a házassági válóperekben a kötelék felbontását illetőleg nincsen helye perujitásnak, hanem a mennyiben az elutasitott házasfelek a pert ismét meginditani kivánják, ezt önálló keresettel tehetik, ellenben a gyermektartási és a vagyonjogi kérdésekben helye van a perujitásnak. Minthogy a javaslat 682. §-a perujitást csak a kötelék kérdésében szabályozza ezzel a kifejezést ad annak az indokolásra nem szoruló álláspontjának, hogy minden más kérdésben perujitásnak az általános szabályok (V. czim) szerint helye van. A perujitás szempontjából különbséget tesz a javaslat a keresetnek helyt adó és a felperest keresetével elutasitó itéletek között. A házasság érvénytelenségét (akár semmisség, akár megtámadás következtében) vagy felbontását, valamint az ágytól és asztaltól való elválasztást kimondó itélet ellen a házasság fennállásának kérdésében kizárja a javaslat a perujitást. Az ily itélet, mint contrárius actus ellen nem lehet perujitásnak helye. Ennek az álláspontnak elfoglalásában a javaslat elsősorban a házasságjogi törvény szabályaiból indul ki. A bontó itélet elleni perujitás megengedésének ellene szól az 1894:XXXI. tc. 73. §-ának b) pontja, mely szerint a házasság felbontása következtében a házasság megszünt; megszünt házasságot pedig másként, mint uj házasság kötésével, életre kelteni nem lehet. Ugyanennek kell állania a válást kimondó itéletre nézve is, a mely az 1894:XXXI. tc. 104-107. §-ai értelmében nem egyéb, mint föltételes bontás. A semmis házasságot az 1894:XXX. tc. 46. §-ának 2. bekezdése szerint semmissé nyilvánitása, a megtámadható házasságot pedig az 1894:XXXI. tc. 67. §-ának 2. bekezdése értelmében megszünése vagy érvénytelenné nyilvánitása avagy bejelentésest történt megtámadása után ugy kell tekinteni, mintha meg sem kötötték volna.
Mindezek azt mutatják, hogy a perujitásnak ezekben az esetekben kizárása a házassági törvény szabályaival is összhangzásban van. Ehhez járul még a viszonyoknak az előbbi itélet óta beállott változása. Nem is tekintve azt az esetet, a mikor a korábbi házasság érvénytelennek nyilvánitása vagy felbontása után a házasfelek valamelyike uj házasságot kötött, egyáltalában nem kivánja sem a köznek, sem a feleknek az érdeke, sőt ez felette visszás és a felekre méltánytalan volna, hogy a felek akarata ellen restituáltassék olyan házasság, a mely már itélet alapján esetleg hosszu időn át nem állott fenn. Ha a felek az előbbi viszonyt ujból fel akarják éleszteni, ezt a házasság ujabb megkötésével perujitás nélkül is megtehetik. Másként áll a dolog a kereset elutasitása esetében, a mely a házasfelek előbbi viszonyán nem változtat. Ilyenkor tehát a perujitásnak, a mennyiben az az 1894:XXXI. tc. rendelkezéseivel nem ellenkezik, semmi sem áll utjában, sőt azt különösen a semmisségi perekben a közérdek egyenesen követeli. Meglehet, hogy utólag merül fel kétségtelen bizonyiték a házasság semmissége mellett; ellenkeznék a közérdekkel, ha a miatt, mert ez a bizonyiték előbb nem állott rendelkezésre, most már állandóan türni kellene a nyilvánvalóan semmis házasságot. A közérdek követelményének felel meg a javaslat abban is, hogy ezekben a perekben az uj bizonyiték érvényesitését föltétlenül és határidőbeli korlátolás nélkül megengedi. A megtámadási, valamint a bontó- és válóperekben s sulyos helyzetet teremtene a perujitásnak az elutasitó itélet ellen kizárása. Az a házasfél például, a ki a teherben talált nő ellen elvesztette a pert, ennek ellenére nem bocsátott meg, különélt - ha a nő a felbontásra nem ad okot, akkor is kénytelen lenne megmaradni a kötelékben, ha utóbb ujabb bizonyiték nyilvánvalóvá tenné a megtámadhatóság okát. Ezekben az utóbbi perekben az elutasitó itélet ellen az általános szabályok szerint ad a javaslat perujitást, azonban minden perre kimondja, hogy a perujitásnak csak annyiban van helye, a mennyiben az anyagi jog szabályaival nem ellenkezik. Hogy mikor forog fenn ez az eset, azt az anyagi jog szerint kell eldönteni: ilyen lehet pl. az utólagos beleegyezés, jóváhagyás, fölmentés, megbocsátás stb. esete.
A házassági jogról szóló törvény 115. §-ának második bekezdése szerint olyan esetben, ha az ágytól és asztaltól való elválasztást a külföldi biróság a magyar állampolgárság elnyerése előtt kimondotta, a magyar biróság felbonthatja a házasságot, ha az elválasztás oly tény miatt történt, a melynek alapján a házasság a mi törvényeink szerint is felbontható. Az eljárás, a melyet a 684. § erre az esetre megállapit, főleg abban tér el a 683. §-ban a hazai biróságoknak elválasztást kimondó itéletei alapján megállapitott eljárástól, hogy a biróság az 1894:XXXI. tc. 115. §-ának megfelelően ily esetben is köteles vizsgálni, hogy az elválasztó okul szolgált tény alapján a házasság a mi törvényünk szerint felbontható-e vagy nem; magának a ténynek valósága azonban ebben az eljárásban sem lehet vizsgálat tárgya. Hogy a bontó kereset ily esetben is, épugy, mint az 1894:XXXI. tc. 107. §-a esetében, csak két évig tartott elválás után inditható meg, ez következménye annak, hogy a külföldi olvasztó itéletnek nem lehet nagyobb hatályt tulajdonitani, illetőleg annak alapján a felbontást kérő házasfelet több joggal felruházni, mint a hazai biróság által kimondott elválasztás esetében.
Igaz ugyan, hogy egyes külföldi törvényhozások, igy különösen az osztrák, az ágytól és asztaltól való elválást nem fakultative a felbontással engedik meg és igy a fél nem volt abban a helyzetben, hogy már eredetileg is felbontást kérhessen, a miért talán reá nézve méltánytalannak volna tekinthető, ha még két évig várnia kell a bontó keresettel: azonban a javaslat 684. §-a nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az 1894:XXXI. tc. 115. §-ának első bekezdése értelmében a per, a külföldi elválasztó itélettől eltekintve, a két évi határidő eltelte előtt is megindittassék, csakhogy ebben az esetben a hazai biróság a váló, illetőleg a bontó ok megalapitására szolgáló tény valóságát is önállóan itéli meg és egyáltalában a keresetet minden tekintetben, tehát a meginditás határideje szempontjából is mint önálló bontó keresetet dönti el. Ha azonban a fél e helyett a külföld elválasztó itéletnek felbontóra átváltoztatását kéri, a házassági jogról szóló törvény 107. §-ának korlátozása alól nem menthető fel. A javaslat 685. §-a arról az esetről rendelkezik, midőn az 1894:XXXI. tc. 115. §-ának első bekezdése értelmében a fél a hazai biróság előtt keresetet indithat, a per azonban külföldön már folyamatban van. Erre a §-ra különösen azért van szükség, mert meg kell állapitani, hogy mily idő alatt kell a hazai biróság előtt a pert meginditani oly esetben, midőn a házassági jogról szóló törvény 57. és 83. §-a arra határidőt szab. Hogy ez a határidő nem számitható attól az időponttól, a melyet az idézett §-ok megjelölnek, az természetes, mert ily szabály mellett a hazai biróság előtt a kereset a legritkább esetben volna ismét meginditható. Ez nagy méltánytalanság volna arra a félre nézve, a ki a kellő határidőben külföldön meginditotta a keresetet. A javaslat 685. §-ának 2. bekezdése ennélfogva megengedi, hogy a fél ily esetben a magyar állampolgárság elnyerésétől számitott hat hó alatt megindithassa a keresetet akkor is, ha a házasságjogi törvény 57. és 83. §-aiban megszabott határidők elteltek.
A javaslat 686. §-a mindenekelőtt a házasság létezésének vagy nem létezésének megállapitására irányuló keresetek felőli eljárását szabályozza, ha ezeket házasság megszünése előtt inditják meg. Ezeket a kereseteket már a megállapitási keresetekre vonatkozó 130. § általános szabálya szerint is meg lehet inditani. Az ilyen keresetekre hozott itélet azonban általános szabályok szerint csak a perlekedő felek között válnék jogerőssé. A házasság megszünése előtt azonban a házasság létezése kérdésének (különösen az 1894:XXXI. tc. 30. §-ának esetében) eldöntése is közérdekben állhat és a közérdek figyelembe vételét igényli épen ugy, mint a semmisségi per. Ezért a javaslat ezeket a kereseteket a semmisségi kereset példájára szabályozza, ha azokat a házasság megszünése előtt inditják. Ezenkivül a javaslat a 686. §-ban még a házasság érvényességének megállapitására irányuló keresetet is szabályozza, arra az esetre, ha az egy bizonyos semmisségi oknak nem létezését czélozza a házasság megszünése előtt kimutatni. Ez a kereset tulajdonképen a semmisségi keresetnek a megforditottja. A czélt, a mely ezzel a keresettel elérhető, kerülő uton, fiktiv semmisségi perrel is meg lehet valósitani, ha t. i. a kétséges semmisségi ok alapján valamelyik házasfél semmisségi keresetet indit. A javaslat megnyitja az egyenes utat annak a félnek, a ki még a házasság fennállása alatt biztositani akarja a házasságot a fennforgó kétséggel szemben. Hogy a javaslat ezt a pert is a semmisségi per példájára szabályozza, az bővebb indokolásra nem szorul. Arról, hogy a házasság megszünése után a házasság érvényessége vagy létezése kérdésében mennyiben lehet keresetet inditani (1894:XXXI. tc. 71. §), a javaslat nem rendelkezik. E részben az általános szabályok irányadók. Magától érthető, hogy az ily perben nem ennek a czimnek a rendelkezéseit, hanem az általános eljárási szabályokat kell alkalmazni.
A javaslat e czimének második fejezete a házassági perben érvényesithető vagyonjogi keresetekre nézve szabályozza az eljárást. Ezek alatt a keresetek alatt a javaslat nem érti azoknak az igényeknek érvényesitését, a melyek a házasság felbontása vagy az elválasztás alkalmából a nő tartására és a gyermekek elhelyezésére és tartására nézve felmerülnek és a melyek az 1894. évi XXXI. tc. 90-96. és 105. §-ai értelmében a felbontó, illetőleg az elválasztó itéletben külön kereset vagy viszontkereset nélkül is elintézhetők. Ezeket az igényeket a javaslat szerint a jelen czim első fejezetében foglalt szabályok értelmében kell tárgyalni és eldönteni. Az itt szóban levő vagyonjogi keresetek a házassági viszonynyal összefüggő egyéb igényekre, mint nevezetesen a hozomány és a közszerzemény kiadására vonatkoznak. Jelenlegi eljárási szabályaink szerint ezeket a kereseteket együtt kell a házasság kérdésével tárgyalni és eldönteni, mig más ujabb perjogok szerint ezeket a kérdéseket nem lehet a házasság kérdésével összekapcsolni. A javaslat a középutat választja: nem teszi ugyan a vagyoni kérdések együttárgyalását kötelezővé, de nem is zárja ki annak a lehetőségét, hogy a felek vagyoni kereseteiket a házassági perben évényesithessék. A javaslat abból indul ki, hogy a felekre mindenesetre nagyon kivánatos, hogy a házassági viszony megszünésével a közöttük fennforgó összes kérdések is egyszerre és végleg megoldassanak és hogy ne legyenek kénytelenek vagyoni követeléseik végett ujabb költséges és gyakran felette kellemetlen és gyülöletes perlekedésbe bocsátkozni. Azonban a javaslat számol azokkal a nehézségekkel is, a melyekkel az együttes tárgyalás járhat és ezeket megfelelő rendelkezésekkel törekszik elháritani. Igy nevezetesen a javaslat tekintettel van arra, hogy a vagyoni kérdések tisztába hozatala gyakran késlelteti a házassági perek elintézését, a mi erkölcsi szempontból sem indokolható; tekintettel van továbbá arra is, hogy a házasfelek, a kik a házassági perben cselekvőképesek, némelykor a vagyoni kérdésekre nézve megkivánt perbeli cselekvőképességét nélkülöz ki valamint figyelemmel van arra is, hogy a vagyoni keresetek csak a házassági viszony megszünésével keletkeznek és hogy ehhez képest azok a házassági perben csak esetleg tárgyalhatók. Ezeken a szempontokon alapul nevezetesen a javaslat 690., 692., 693. és 694. §-a. Minthogy a javaslat szerint a törvényszék 500, az itélőtábla 3000 koronát meg nem haladó értékü vagyoni perekben általában utolsó fokban itél, nincs elfogadható indoka annak, hogy ha a vagyoni kérdést perekben általában utolsó fokban itél, nincs elfogadható indoka annak, hogy ha a vagyoni kérdést házassági perben vetik fel, a törvényszék és az itőlőtábla biráskodása, illetőleg az itélet elleni fellebbvitel megengedése szempontjából eltérő értékhatár legyen megállapitva.
A tizenkettedik czimhez
Mai perjogi törvényeink a születés törvényességének megtámadása iránt inditott perekre külön eljárási szabályokat nem tartalmaznak. Az 1868:LIV. tc. 22. §-a felemliti ugyan a születés törvényességének kérdése iránti pereket, de csak abban a vonatkozásban, hogy ezeket az egyházi biróságok hatósága alól kivéve, a polgári biróságok hatósági körébe utasitja. A javaslat ezekre a perekre különleges eljárást javasol, a mely ugyanazokon az alapelveken épül fel, a melyeken a javaslatban sazbályozott házassági eljárás a semmisségi perekben nyugszik. Ugyanazok az indokok, a melyek a felek rendelkezési jogának megszoritását, az officialitás elvét ezekben a házassági perekben indokolják, a születés törvényességének megtámadása iránti perekre is teljes mértékben fennforognak. Az ezekben a perekben huzott jogerős itélet is mindenkivel szemben hatályos a magánjog szabályainál fogva. Ezt a magánjogi szabályt nem mondja ki a javaslat, mert a házassági perre vonatkozó megfelelő szabály sem a perrendtartsában, hanem az 1894:XXXI. tc. 50. és 70. §-ában van, azonban addig, a mig a polgári törvénykönyv erről rendelkezni fog, ez a szabály perrendtartást életbeléptető törvénybe fog felvétetni.
Az a kérdés, hogy a gyermek törvényességét perrel megtámadni ki van jogositva, nem a perrendtartás körébe tartozik: a polgári törvénykönyv feladata lesz azt a kérdést a jövőre nézve szabályozni, hogy erre a megtámadásra csak a férj, avagy a férjen kivül a gyermek és az anya is fel legyen-e jogositva. A javaslat a mai gyakorlatot tartja szem előtt és a férj részéről inditott megtámadási pert szabályozza. Ennek a pernek a természetéből indul ki a javaslat, midőn 696. §-ában a fentebb vázolt álláspontnak megfelelően a házassági peres eljárásnak a semmisségi perekre vonatkozó szabályait erre az eljárásra is megfelelően alkalmazhatja. Az officialitás elve tehát ebben az eljárásban nemcsak a születés törvényessége, hanem annak törvénytelensége érdekében is nyer alkalmazást. A törvényességnek mindenkivel szemben hatályos kimondása, ha hamis tények és bizonyitékok alapján történnék, másoknak, pl. a törvényes gyermekeknek, jogos érdekeit helyrehozhatatlan módon sérthetné. Ezért szükséges, hogy a biróság a születés törvénytelensége mellett szóló tényeket és bizonyitékokat is hivatalból vegye figyelembe.
A 697. § a felek perbeli szerepét határozza meg és a mennyiben a gyermek anyját is perbe vonatja, magánjogi szabályt is felállit. Ennek a rendelkezésnek az indoka nemcsak az, hogy az anya mindenesetre hivatott védője gyermeke érdekének, hanem az is, hogy a perben az anyának saját érdekei is fennforognak; a perben az ő tisztessége s a mennyiben azontul egyedül ő rá hárul a gyermek eltartása, az ő anyagi érdekei felett is döntenek. Magában véve az a körülmény, hogy az anyának és a gyermeknek a per kimenetelétől függő érdekei ellentétesek lehetnek, még nem teszi elfogadhatóvá, hogy a javaslat figyelmen kivül hagyja az anyának közvetlen nagy érdekeit és az itéletnek reá nézve sulyos következményeit. A 697. § második bekezdésének kötelező szabályát az indokolja, hogy mind a férj, mind az anya perben állván, a kiskoru gyermek érdeke a törvényes képviselő érdekével összeütközik.
Minthogy a gyermekre életbevágó éppen azon fordul meg, hogy a gyermek a férj gyermeke-e és ha a férj ezt nem vonja kétségbe, más sem vitathatja az ellenkezőt, ezért indokolt az 1894:XXXI. tc. 69. §-ának példájára az a szabály, hogy a cselekvőképességében korlátolt férjnek ebben a perben perbeli cselekvőképessége van, a mi a felek perbeli egyenlőségének elvénél fogva ennek a képességnek a nő részére megadását is maga után vonja. Magától érthető, hogy nincs perbeli cselekvőképessége annak, a ki az 1894. évi XXXI. tc. 127. §-a értelmében cselekvőképtelennek tekintendő; helyette a törvényes képviselőt ruházza fel a javaslat a megtámadás jogával, azonban csak a gyámhatóság különös meghatalmazása alapján.
Mint már emlitve volt, a közérdek ebben a perben is megköveteli az officialitás elvének az érvényesülését; ennek folyományaképpen tehát itt sem mellőzhető, a közérdeket képviselő hivatalos személynek, a kir. ügyésznek közremüködése. Minthogy a közérdek úgy a törvényesség megvédésében, mint a valóban fennálló törvénytelenség kideritésében fennforog, a kir. ügyész itt a közérdek képviseletére alkalmasabb közegnek mutatkozik, mint az árvaszéki ügyész, a ki hivatása szerint a kiskoru érdekeit köteles megóvni. A kir. ügyész részvétele ezekben a perekben ugyanolyan, mint a 644. § értelmében a házassági semmiségi perekben: ő félként vesz részt az eljárásban és mind a törvényesség, mind a törvénytelenség érdekében fölléphet.
A tizenharmadik czimhez
A javaslat a kiskoruság meghosszabbitása, a gondnokság alá helyezés és az atyai hatalom gyakorlatának megszüntetése iránti eljárás szabályozásában egyrészt a mai jogot követi (1881 november 1-én 3,263/81. I. M. E. sz. a kelt igazságügy. min. rend.), másrészt eltér a mai jogtól annyiban, hogy ezeket az eljárásokat is a szóbeliség elvének alapul vétele mellett szabályozza és iktatja a javaslat rendszerébe. Az eljárásnak a javaslatban szabályozott alapelvei egyébként lényegükben ugyanazok, a melyeken a házassági semmisségi eljárás nyugszik. A közérdek szempontja ezekben a perekben épugy előtérben áll, mint a házassági semmisségi perekben.
Az árvaszéki ügyész által képviselt közérdeket, mely itt a kiskoru valódi érdekével összeesik - továbbá az atyának és a gyámnak érdekeit ez a kérdés oly közelről érinti, hogy indokolt, mikép ezek a személyek akkor is fél jogait gyakorolják, ha az eljárás meginditását nem ők kérték. A 704. § második bekezdése pedig annak ad kifejezést, hogy a keresetinditásra jogosult rokonnak a végből, hogy az eljárásba beavatkozhassék, a rokonsági viszonyból folyó érdeken felül még külön jogi érdeket kimutatniok nem szükséges.
A 711. § az eljárásnak egyik legfontosabb szabályát tartalmazza, mely szabály leginkább a gondnoksági eljárásban lesz helyén, de mivel a kiskoruság meghosszabbitása abban az esetben, ha a kiskoru elmebeli fogyatkozásai miatt mondatik ki, e részben nem különbözik a gondnokság alá helyezéstől, ebben az eljárásban is alkalmazást nyer. Kimondja nevezetesen ez a §, hogy a mennyiben a kiskoruság meghosszabbitását a kiskoru testi vagy elmebeli állapotának fogyatkozása miatt kérik, az ő állapotát mindig szakértővel kell megvizsgáltatni. A mai eljárás ezt a kötelező szabályt csak a gondnoksági eljárásban (3,263/81. I. M. E. sz. rend. 31. §) és ott is csak a 35. §-ban foglalt kivétellel alkalmazza; a javaslat, mig azt egyrészről általánositja, addig másrészről a kiskoruság-meghosszabbitási eljárásra is kiterjeszti. Minthogy az elmebeli fogyatkozásnak, sőt legtöbbször a testi fogyatkozásnak is megállapitása csakis szakértő közremüködésével történhetik megbizhatóan, a könnyelmü eljárásnak elkerülése végett ennek a szabálynak általánosan kötelezővé tételét nem lehet mellőzni, de éppen ebből a szempontból szükséges annak a másik biztositéknak is feltétlen kötelező szabálylyá emelése, hogy a birónak a szemlénél legalább egyszer jelen kell lennie. Erre a kérdésre alább, a gondnoksági eljárásban még visszatér a javaslat. A 711. § utolsó bekezdése megengedi, hogy akkor, ha a kiskoru elmeállapota ezen az eljáráson kivül, nevezetesen az 1876:XIV. tc. 73. §-ának utolsó bekezdése esetében ennek az eljárásnak megfelelően tudniillik szakértői közremüködéssel biróság utján már megvizsgáltatott, az ujabb szemlét mellőzni lehessen. Ha ez a megvizsgálás a 711. §-nak megfelelően, vagyis biró jelenlétében és szakértői által történt, ujabb szemle nem feltétlenül szükséges, de ha a biró bármi okból jónak látja a szemlét ismételni, kizárva nincsen.
Mai gondnoksági eljárásunkban nem ritkán nehézségekbe ütközik a gondnokság alá helyezendő elmeállapotának megvizsgálása. Ha a megvizsgálandó elmegyógyintézetben van vagy megvizsgáltatásába önként beleegyezik, a vizsgálatnak nincs akadálya; ha azonban az elmegyógyintézeten kivül levő egyén a biróság előtt vagy a szakértőknél felhivás ellenére meg nem jelenik és a biróság vele nem érintkezhetik, nincs a biróságnak módjában, hogy a ma is kötelezően megszabott vizsgálást foganatosithassa, a mi végeredményben csakis a gondnokság alá helyezendőnek válik kárára. A mai eljárásnak gyakran érzett ezen a hiányán némikép segit ugyan a javaslat 710. §-a, mely - ugy, mint a házassági eljárásban - itt is megengedi az illető egyénnek elővezettetését, ez azonban nem elégséges akkor, a mikor az elmeállapot megvizsgálására egyszeri vagy akár többször ismételt megfigyelés helyett az illető egyénnek huzamosabb időn át állandó megfigyelésére, az egyes tüneteknek az egyén egész életmódjára kiható folytonos és megszakitatlan szakértői észlelésére van szükség. Az ilyen észlelés másutt, mint szakszerüen berendezett elmegyógyintézetben gyakran egyáltalában nem lévén végezhető. A 712. § a német perrendtartás 656. §-ának példájára jogot ad a biróságnak arra, hogy a megvizsgálandót elmegyógyintézetben helyeztethesse el. A biróságnak ezt a jogát oly erős korlátokkal veszi körül a javaslat, a melyek a visszaélésnek gátat vetnek. Nevezetesen az elhelyezés csak kérelemre rendelhető el és hat heti időtartamot meg nem haladhat; annak csak akkor lehet helye, ha a szakértők a hosszabb ideig tartó megfigyelést szükségesnek tartják és ha az másként meg nem történhetik; mellőzni kell az elhelyezést akkor, ha az illető egészségére káros hatásu lenne; az elhelyezés kérdésében az atyát vagy a gyámot és az árvaszéki ügyészt mindig meg kell hallgatni s az elhelyezést elrendelő végzés ellen halasztó hatályu felfolyamodásnak van helye.
Mai jogunk külön szabályozza az elmebeteg vagy magát jelekkel megértetni nem tudó siketnéma nagykorunak (1877:XX. tc. 28. § a) pont) és ugyanilyen kiskorunak gondnokság alá helyezését. (1885:VI. tc. 1. §). Minthogy a gondnokság alá helyezése e két esete között az eljárás szempontjából lényegileg nincs különbség, ennélfogva javaslat 719. és 720. §-a azokat együttesen szabályozza. A gondnokság alá helyezés kérelmezésére jogosultság alá helyezésének előfeltétele lévén, szabályozása a polgári törvénykönyvbe tartozik. Minthogy azonban ennek a jogosultságnak a kimeritő szabályozása magánjogi törvényeinkből (1877:XX. tc., 1885:VI. tc.) hiányzik és csak az eljárási rendeletben (3,269/81. sz. igazságügymin. rend. 29., 30., 35. §-ok) van meghatározva, a javaslat ezt a jogosultságot is szabályozza. A jogosultság körének a megszabásában abból indul ki a javaslat, hogy a gondnokság alá helyezés kérelmezésére azokat kell felhatalmazni, a kikre megnyugvással bizható azoknak az érdekeknek a képviselete, a melyeknek megvédésére a gondnokság alá helyezés jogintézménye szolgál. Ennélfogva minél inkább érvényesül a gondnokság alá helyezendőnek érdeke mellett a közérdek, annál inkább tagitani kell a kérelmezésre jogosultaknak a körét. A közérdek képviseletére elsősorban hivatott gyámhatóság közegén: az árvaszéki ügyészen kivül, a rokonoknak adja meg - és pedig lényegében megegyezőleg a mai eljárás 29. §-ával elég tág körben - a 719. § a kérelmezés jogát. A jogosultak körének a 716. §-ban megjelölt rokonsági fokokon kivül álló személyekre kiterjesztése azonban nem volna indokolt; ha a távolabbi rokonoknak, vagy esetleg idegen személyeknek is kereseti jogot adna a javaslat a gondnokság alá helyezés kérésére, ez könnyen önző egyéni érdekek érvényesülésére és visszaélésekre vezethetne s a gondnokság alá helyezés czélját, valamint a személyes szabadság követelményeit is veszélyeztetné.
Mai eljárásunk bizonyos esetekben a hivatalból való gondnokság alá helyezést is ismeri. Az eljárási rendelet 35. §-a szerint ugyanis »ha a törvényszék az állami elmegyógyintézetnek vagy valamely állami, törvényhatósági vagy közkórházi jelleggel felruházott kórháznak igazgatósága által hivatalosan értesittetik arról, hogy valamely nagykorura nézve az 1877:XX. tc. 28. §-a a) pontjában meghatározott esetek egyike fennforogni találtatván, az gyógykezelés végett az intézetbe bevétetett, a gondnokság alá helyezési eljárást hivatalból köteles megindittatni«. Hasonló rendelkezést tartalmaz az 1885:VI. tc. 1. §-a a kiskoruakra nézve. Az 1897. évi október hó 4-én 53,418/07. I. M. sz. a kibocsátott igazságügyministeri rendelet pedig azzal egészitette ki ezeket a törvényes intézkedéseket, hogy a törvényszék a gondnokság alá helyezési eljárást akkor is hivatalból köteles meginditani, a mikor az 1876:XIV. tc. 73. §-ának utolsó bekezdése szerint a magántébolydákba s a kórházakban lévő tébolydai osztályokba elhelyezett és ez törvényszéknek bejelentett elmebetegre nézve az illető törvényszék az elmebetegséget megállapitotta. A javaslat ezt az álláspontot nem tartja fenn.
Az a kérdés, hogy az elmebetegségnek az 1876:XIV. tc. 73. §-a értelmében megállapitása s az a körüli eljárás a gondnoksági eljárásnak része-e vagy nem, a gyakorlatban állandó kétség és vita tárgya. Ennek a kétségnek az eloszlatása s annak a meghatározása, hgoy az 1876:XIV. tc. 73. §-ában megállapitott eljárás és a gondnoksági eljárás milyen viszonyban állanak egymáshoz, az életbeléptetési törvénybe tartozik ugyan, de ennek a kérdésnek a helyes megoldása már itt szükségessé teszi az állásfoglalást abban az irányban, hogy az 1876:XIV. tc. 73. §-ában megszabott eljárás nem része a gondnoksági eljárásnak, következéskép nincs helye annak, hogy a gondnoksági eljárás az elmegyógyintézeti jelentés alapján hivatalból indittassék meg. A gondnokság alá helyezési eljárásnak hivatalból meginditását csakis a közérdekkel lehetne megindokolni, a mely megkivánja azt, hogy a gyógyintézetbe fölvett elmebeteg egyén a gondnokság alá helyezés utján egyrészről a személyére s vagyonára nézve szükséges védelemben részesüljön, másrészről be nem számitható cselekedetei által másoknak károkat ne okozzon. Nem tekintve azonban azt, hogy a közérdeknek ez a szempontja a gyógyintézetbe nem szállitott elmebetegekre nézve éppen ugy, sőt talánmég inkább fennforog, a közérdeknek ilyen védelmére nem az itélkezésre hivatott biróság, hanem - mint a házassági semmisségi perekben a kir. ügyész - itt az árvaszéki ügyész van hivatva s mivel semmi akadálya sincsen annak, hogy minden oly esetben, a mikor elmebetegség okából valakinek gondnokság alá helyezése szükséges, az árvaszéki ügyész felléphessen: nincs ok arra, hogy ebben a kérdésben áttörjük ugy a bünvádi, mint a polgári per egész vonalán mindenütt érvényesülő azt az alapelvet, mely szerint a biróság a peres eljárást sohasem hivatalból, hanem mindig csak kérelemre, az arra jogosult személy fellépésére inditja meg. Minthogy már maga a gondnoksági eljárásnak elmebetegség okából meginditása is sulyosan érinti az illető érdekeit, indokolt a 720. §-nak az a szabálya, mely szerint a biróság az eljárás meginditását hatósági orvosi bizonyitvány felmutatásától teheti függővé. Önként értetik, hogy az elmegyógyintézet igazgatójának jelentése is hatósági orvosi bizonyitványnak tekintendő, ha az intézet állami vagy egyébként hatósági jellegü. A 720. § második bekezdése a kiskoruság meghosszabbitására nézve megállapitott eljárási szabályokat a gondnoksági eljárásra is kiterjeszti.
Ezek a szabályok már a jelen czim első fejezetének megfelelő §-ai kapcsán meg lévén indokolva, e helyütt csak az a rendelkezés igényel bővebb kifejtést, mely erre az eljárásra a 711. § szabályait is kiterjeszti s ezzel a mai eljárástól eltér. A mai eljárás (3,263/91. sz. igazságügyminiszteri rendelet) 36. §-a szerint ugyanis az állami elmegyógyintézetnek vagy valamely állami, törvényhatósági vagy közkórházi jelleggel felruházott kórháznak igazgatósága által az intézetbe történt felvételről szóló igazgatósági jelentés szakértői vélemény hatályával bir és az elmebeli állapotnak a 34. §-ban előirt kötelező megvizsgálását mellőzhetővé teszi, fennmaradván a birónak az a joga, hogy ha a további megfigyelés vagy felülvizsgálat szükségesnek mutatkozik, a szakértői szemlét elrendelhesse. A mai eljárásnak ez a szabálya azon az indokon alapszik, hogy az állami s egyéb közkórház igazgatójának, mint közhivatalnoknak hivatalos minőségében és hivatalos felelősségében elég biztositék van arra nézve, hogy a részéről adott szakértői vélemény megbizható és helyes. A nélkül, hogy ennek az indoknak jogosultságát érinteni akarná, a javaslat a kötelező birói szemlét, a birónak közvetlen közremüködését a gondnoksági eljárásnak erre az esetre is kiterjeszti. Nem tekintve azt, hogy ugyanabban a kérdésben két különböző eljárás követése sohasem czélszerü, fontos perjogi érvek szólanak a javaslatnak e mellett az álláspontja mellett.
Minthogy a biró a mai eljárás mellett a gondnokság alá helyezendővel ebben az esetben nem érintkezik, annak állapotáról egyáltalán nincs közvetlen tudomása s a mennyiben az illetőnek olyan hozzátartozói, a kik az elmebetegség fennforgását vita tárgyává tennék, nincsenek, nincs a birónak rendelkezésére semmi olyan adat, a minek az alapján a további megfigyelés vagy felülvizsgálat szükségességét vizsgálhatná, a 36. §-nak erre vonatkozó biztositéka tehát merőben illusorius. A peranyag ezen hiányosságának további hátrányos perjogi következménye az, hogy a birónak semmi támpontja sem lévén az intézeti igazgató értesitésében foglalt annak a kijelentésnek, hogy az illető elmebeteg, a megbirálására, minden mérlegelés és minden kritika nélkül elfogadja a véleményt, a minek következménye az, hogy a gondnokság alá helyezés kérdését az esetek tulnyomó számában nem a biróság, hanem az intézeti igazgató dönti el. Ha bármely jelentéktelen vagyoni perben elrendelheti a biró a fél személyes meghallgatását, ha a házassági perekben a felek személyesen rendszerint meghallgatandók, akkor nem lehet a gondnoksági perekben sem, a melyek leginkább igénylik - természetüknél fogva - a birónak közvetlen közremüködését, egy esetben sem megengedni azt, hogy a biróság pusztán az iratok alapján, egy szakértőnek kritika tárgyává nem tehető véleménye alapján megfossza az egyént önjogoságától, a nélkül, hogy őt valaha biró csak látta vona is. A kötelező birói szemléből esetleg származó többköltség itt nem jöhet tekintetbe: de ze a költség különben is a minimumra, t. i. a birónak netáni fuvarköltségére (a közlekedési eszköz dijára) száll le, mivel az nem ütközik akadályba, hogy a biró az illető intézet orvosának közremüködésével foganatositsa a szemlét.
A 721-724. §-okhoz
A 721-724. §-ok a gyengeelméjüség (1877:XX. tc. 28. § b) és a tékozlás (u. a. § c) miatt kért gondnoksági eljárást szabályozzák. Az ez alapon elrendelhető gondnokságnak nem annyira a személy, mint inkább a vagyon védelme s az eltartása s az öröklésre jogosult hozzátartozók érdekeinek a biztositása a czélja. Ez indokolja a keresetinditásra jogosult hozzátartozók körének szükebb meghatározását. Minthogy feltehető, hogy az ebből a szempontból legközelebbről érdekelt hozzátartozók, t. i. a fel- és lemenő ágbeli rokonok és a házastárs a gondnokság alá helyezést, a mikor annak szükségessége forog fenn, kérni fogják, ha pedig esetleg nem kérik. ennek okát személyi, családi vagy kiméletet igénylő más tekintetekben kell keresni: ezek a szempontok indokolják a mai jog (1877:XX. tc. 31. §, 1885:VI. tc. 3. §, 3263/81. sz. igazságügym. rend. 30. §) azon szabályának a fenntartását, a mely a távolabbi rokonokat a keresetinditás jogából kizárja. A rokonokon kivül még a község érdemel védelmet, a mely elszegényedése esetében a gyengeelméjüt vagy tékozlót eltartani lenne köteles; mihez képet a 721. § az 1885:VI. tc. 4. §-ának esetében a község érdekeinek védelmére az árvaszéki ügyésznek is kereseti jogot ad. A mai joggal (1885:VI. tc. 4. §) szemben azonban ugy rendelkezik a javaslat, hogy a gyengeelméjüség és tékozlás miatt gondnokság alá helyezést az árvaszéki ügyész ne csak a község terhelésének veszélye esetében, hanem bármikor kérhesse. A gondnokság alá helyezés a gondnokság alá helyezendőnek védelmét szolgálja, a rokonok nem mindig e védelem szempontját tekintik döntőnek, némely embernek föllépésre jogosult rokonai nincsenek is, maga pedig ügyeivel nem törödik; ezeknek szükségük van a gyámhatóság védelmére, melyet a mai törvény mellett csak korlátoltan nyerhetnek.
A javaslat tehát ezen kiván segiteni. Minthogy elmebeli fogyatkozása vagy káros szenvedélye miatt első sorban magának az abban szenvedő személynek van védelemre szüksége, az 1877:XX. tc. 31. §-a a gondnokság alá helyezendőt is felruházza a gondnokság alá helyezés kérésének jogával. Mivel azonban ebben az esetben sem a hozzátartozóknak, sem a közérdeknek nincsen oly ellenértéke, a mely a gondnokság alá helyezés kérdésének vitássá tételét indokolná, a javaslat e részben fenntartja a mai eljárásnak azt a szabályát (39. §), mely szerint a gondnokság alá helyezendő nem keresettel, hanem kérvénynyel kéri a gondnokság alá helyezést és kérelmére a gondnokság alá helyezés föltétlenül elrendelendő; netaláni visszaélés kizárása végett azonban a személyazonosság igazolására nézve szigoru szabályokat állit fel a 722. §. A 723. § a gondnoksági eljárás szabályait terjeszti ki arra az esetre, a mikor gyengeelméjüség vagy tékozlás miatt nem maga a gondnokság alá helyezendő, hanem más jogosult kéri az eljárást. Eltérés csak abban van, hogy ügygondnok csak gyengeelméjüség esetében és akkor is csak a szükséghez képet nevezendő. Ez eltérés a gondnokság ez esetének természetéből következik. A 724. § a gondnoksági zárlatra vonatkozó mai törvényes rendelkezéseket tartja fenn.
A 725-729. §-ok a gondnokság megszüntetése iránti eljárást szabályozzák. Ezek a szabályok megfelelnek a gondnokság alá helyezési eljárás szabályainak és a mai eljárással (40-50. §-ok) is jórészt megegyeznek, külün indokolást tehát nem igényelnek.
Érvényben levő jogunk szerint a holtnaknyilvánitó itéletben naptárilag meg kell jelölni azt a napot, a melyet az eltünt egyén halála napjául kell tekinteni; ez a nap: az 1868:LIV. t-cz. 523. §-ának a) és b) pontjai esetében (tiz, illetve harmincz évi távollét) a tiz, illetőleg harmincz esztendő elteltét követő nap, a c) pont esetében pedig (háboruban megsebesülés, hajótörés vagy más halálveszély) a halálveszélyt követő nap (1881:LIX. tc. 90. § első bekezdés). A javaslat abban a vitás kérdésben, hogy a holtnaknyilvánitó itélet hozatalának, esetleg jogerőre emelkedésének napját a vagy azt a napot czélszerübb-e az eltünt halála idejéül megjelölni, a melyen a halál bekövetkezése leginkább valószinü, - fennálló jogunk álláspontját tarja fenn és ennek megfelelően a holtnaknyilvánitó itéletnek ebben a kérdésben csakis deklarativ hatályt tulajdonit. A holtnaknyilvánitó ily deklarativ hatálya ellen, s illetőleg a konstitutiv hatálya mellett mindenesetre fel lehet hozni, hogy a halál időpontjának az itéletben megallapitása sokszor nehézségekkel jár és bizonytalan, minek következtében ujabb adatok beszerzése esetében az itéletileg megállapitott nap helyett más időpontnak megállapitására és ezzel az eltünt utáni öröklésnek és más jogviszonyoknak is ujabb rendezése válhatik szükségessé. A jogviszonyok rendezését különben is bonyolitja és gyakorlatilag megneheziti az, hogy a holtnaknyilvánitást megelőző időpont jelöltetik meg a halál idejéül.
Ezeknek az ellenvetéseknek azonban nagyobb jelentőséget tulajdonitani nem lehet, s különösen nem indokolják azok egy erőszakos fikczió felállitását. A halál vélelme tulajdonképen nem az itéletből, hanem az itélet alapjául szolgált tényekből következik, s ellenkeznék az észszerüséggel, ha az itélet megállapitaná, hogy az eltünt három év előtt háboruban nehéz sebet kapott vagy hajótörést szenvedett s mégis azt kellene vélelmezni, hogy halála az itélet hozatala vagy jogerőre emelkedése napján s nem a veszély idejében következett be; mert ennek megfelelően azt is kellene vélelmezni, hogy az eltünt az itélet hozataláig, illetőleg jogerőre emelkedéséig életben volt; de ez esetben nem lenne alap egyáltalán arra, hogy halála vélelmeztessék. E mellett az itélet konstitutiv hatálya gyakorlati szempontból veszélyes is, mert a hlál idejétől függő legfontosabb vagyonjogi és családjogi kérdésekre a holtnaknyilvánitó eljárás gyorsabb vagy lassubb menetének s ezzel részben a telex, részben a biróság önkényének és a véletlennek enged befolyást, a mit tekintettel a holtnaknyilvánitás abszolut hatályára, feltétlenül ki kell zárni. Erre utalnak jelenlegi jogunk e részbeni szabályainak előzményei is. Az 1868:LIV. tc. 528. §-a tudvalevőleg a holtnaknyilvánitó itéletet a szóban forgó kérdésben konstitutiv hatálylyal ruházta fel. Ez a szabályozás sok támadásnak lévén kitéve, ujabb jogunk az ellenkező álláspontra tárt át. Ennek elhagyására annál kevésbé lehet okunk, mert következetesebb ujabb külföldi törvények is ezt az álláspontot fogadták el. Igy a bécsi Ringszinház égése alkalmával hozott 1883. évi február hó 16-iki osztrák törvény az osztrák polgári törvénykönyv ellenkező rendeletével, továbbá az uj német polgári törvénykönyv, a polgári törvénykönyv első tervezetének és több német partikuláris jognak álláspontjábal szemben.
A javaslat azért helyesebbnek találta a halál idejéül első sorban azt az időpontot kijelölni, a melyben a holtnaknyilvánitó eljárás adatai szerint a halál bekövetkezése leginkább valószinünek látszik, ily adatok hiányában pedig a halál megállapitására nézve oly irányelvet megjelölni, a mely a felek és a biróság önkényétől lehetőleg független és a halál valószinüségét legalább megközelitőleg igazoló tényekre van alapitva. Azt az időpontot, a melyben a halál beállta a holtnaknyilvánitó eljárás adatai szerint valószinünek látszik, a halál idejének megállapitásánál első sorban figyelembe venni azért indokolt, mert ha a holtnaknyilvánitó eljárás oly adatokat deritett ki, a melyekből, mint p. o. abból, hogy a holtnaknyilvánitandó személy részt vett egy esetleg nap és óra szerint is meghatározott ütközetben, s ennek folyamán tünt el, valószinüséggel következtetni lehet arra, hogy a halál abban az időpontban beállott, a holtnaknyilvánitás czéljának ez az időpont felel meg legjobban. Ezért a javaslat a 734. § második bekezdésében emlitett időpontokat csakis kisegitőül állapitja meg arra az esetre, ha a halál beálltát közvetlenül valószinüsitő adatok a holtnaknyilvánitó, eljárásban nem voltak kiderithetők. Önként érthető egyébiránt, hogy ily adatok nem lehetnek oly tények, a melyek emberileg bizonyos következtetést engednek a halálra, mert ily tények már a halál bizonyitékai lennének, melyek a holtnaknyilvánitást kizárnák. Minthogy a jogviszonyok rendezésénél a halál napján kivül a halál órájának és perczének is elhatározó befolyása lehet, a 734. §-nak harmadik bekezdése a halál idejére nézve azt a magyarázati szabályt állitja fel, hogy ha a halál idejének csupán a napja van megállapitva, a napnak a végét (éjjeli 12 óra) kell a halál beálltának időpontjául tekinteni.
A holtnaknyilvánitási eljárásban a nyomozó elvnek nagyobb érvényt kell szerezni, mint a vagyonjogok iránti rendes polgári perben. A holtnaknyilvánitás az eltünt jogait is érinti, ki az eljárásban nem vesz részt; a biróság tehát őrködni köteles, hogy ezeken sérelem ne essék. Ennélfogva a biróság hivatalból is elrendelhet mindennemü tudakozódásokat és bizonyitásfelvételt; ha pedig a beszerzett adatokból az tünnék ki, hogy az eltünt halála nem vélelmezhető, akkor abban az esetben sem nyilvánitható holtnak, ha felek és az ügygondnok ez iránt egyet is értenek. A rendelkezési elv kizárása eredményezi azt is, hogy a mulasztásra, az elismerésre, a beismerésre és az eskü elengedésére vonatkozó általános sazbályok ebben az eljárásban nem alkalmazhatók. A mulasztásnak a 741. §-ban megállapitott következményei megfelelnek a mulasztás azon szabályozásának, a melyet a javaslat a házassági perekben és a gondnoksági stb. eljárásban (672. 716. §-ok) megállapitott.
Az 1868:LIV. tc. 529. §-a szerint az elveszett okirat-megsemmisitését az okiratnak legutolsó birtokosa vagy e birtokos jogutoda kérheti. Miután azonban az okirat megsemmisitése olyannak is érdekében lehet, a kinek az okirat nincs birtokában és miután nincs ok arra, hogy a kérelmezési jogosultságát ez irányban megszoritsuk, a javaslat ezt megadja mindenkinek, a ki az okiratból jogot érvényesithet. Miután a jogutód is benne van ebben a meghatározásban, annak külön emlitése nem szükséges. Az okiratok megsemmisitése iránti eljárást a hatáskörök egyszerüsitése végett a javaslat a törvényszéki hatáskörből kiveszi és a járásbiróság hatáskörébe utalja. Az 1868:LIV. tc. 41. §-a szerint az elveszett okiratok megsemmisitése, a mennyiben egyes társulatok alapszabályaiknál fogva külön birósághoz nincsenek utasitva, a folyamodó fél személyes birósága előtt történik. Ez a rendelkezés czélszerütlen és önkényes. A biróságot olykép kell kijelölni, hogy az okirat kiállitója és azok, a kik az okiratnál érdekelve vannak, a megsemmisitésről lehetőleg tudomást szerezzenek; erre pedig a kérelmező személyes birósága nem nyujt elég biztositékot, miután az a kiállitó és az érdekeltek lakhelyétől esetleg távol van. Hozzájárul ehhez, hogy a külföldön lakó folyamodó fél ebben az esetben nem is fordulhatna a megsemmisités iránt hazai birósághoz. Az illetékesség megállapitására a megsemmisitési eljárásban két illetékességi ok mutatkozik különösen alkalmasnak: az okiratban kikötött teljesitési hely és az okirat kiállitójának általános illetékessége. A váltótörvény (1876:XXVII. tc.) 77. §-a csak a fizetési hely illetékes biróságát jelöli ki, a közforgalom tárgyát képező értékpapirok megsemmisitéséről szóló 1881:XXXIII. tc. 2. §-a pedig a nem állami értékpapir megsemmisitésére csak annak a törvényszéknek illetékességét állapitja meg, a mely tekintettel a kiállitó székhelyére vagy telepére, a kereskedelmi ügyek elintézésére illetékes.
A német birodalmi perrendtartás az okiratok megsemmisitésénél mind a két illetékességi okot elismeri, azonban olykép, hogy első sorban az okiratban kikötött teljesitési hely irányadó és csak, ha ily kikötés nincs, illetékes az okirat kiállitójának birósága. A javaslat nem követi egészen ezt a szabályozást. A teljesitési hely alkalmas ugyan az illetékesség megálapitására, miután azonban az nem mindig bizonyitható, sőt egyes esetekben a folyamodó fél talán nem is emlékszik arra, hogy volt-e az okiratban teljesitési hely kikötve vagy nem, nem mutatkozik czélszerünek az illetékességet kizárólagosan arra alapitani. A javaslat ennélfogva a teljesitési helynek és az okirat kiállitójának általános illetékességét vagylagosan állapitja meg, ugy hogy a folyamodó akkor is igénybe veheti az okirat kiállitójánakj általános illetékességét, ha az okiratban teljesitési hely volt kikötve. Az 1868:LIV. tc. 529. §-a szerint a kérvényben az okirat kelte és tartalma lehetőleg pontosan körülirandó. A váltótörvény (1876:XXVII. tc.) 77. §-a értelmében a kérvényező kötelessége a váltó másolatát bemutatni vagy legalább annak lényeges tartalmát megjelölni és a váltó előbbi birtoklását kimutatni. Közforgalom tárgyát képező értékpapirok megsemmisitéséről szóló 1881:XXXIII. tc. 4. §-a szerint a folyamodó kérvényében az értékpapir ismertető jeleit pontosan előadni és valószinüvé tenni tartozik, hogy az értékpapir az ő birlalásából vagy birtokából veszett el, illetőleg hogy az birlalásában vagy birtokában semmisült meg.
A javaslat szerint a folyamodó a szükséghez képest azt is köteles valószinüvé tenni, hogy az okiratból jogot érvényesithet. Hogy az elveszett vagy megsemmisült okirat birtokában vagy birlalásában volt-e, nem kell valószinüsiteni, mert nem tekintve azt, hogy a kérelmezési jogosultság azt is megilleti, a kinek az okirat nem volt birtokában vagy birlalásában, az elveszés vagy megsemmisülés tényének valószinüséitése hatályosabb biztositéknak mutatkozik. Ámbár a hiányos megsemmisitési kérelem visszautasitása esetében a fél kérelmét bármikor megijithatja, a javaslat mégis megengedi azt, hogy a biróság, ha az előterjesztett adatokat elegendőknek nem találja, a kérvényt hiánypótlás végett is visszaadhassa, vagy a folyamodót közvetlenül vagy megkeresett biró utján meghallgathassa. A meghallgatás különösenen akkor mutatkozik czélszerünek, midőn a harmadik bekezdés értelmében egyes körülményeket a szükséghez képest és a lehetőség szerint valószinüsiteni kell. A hiánypótlás végetti visszaadás pedig egyszerübb, mint a visszautasitás. A 749. § utolsó bekezdésének indokai a 134. § megfelelő rendelkezésének indokaival azonosak.
Az 1868:LIV. tc. 530. §-a szerint a birtokost a hirdetményben nemcsak arra kell felhivni, hogy az okiratot mutassa be, hanem arra is, hogy vagy a kérdéses okiratot, vagy az ahhoz való igényét jelentse be. A váltótörvény (1876:XXVII. tc.) 77. §-a szerint a hirdetményben a váltó birtokosát fel kell szólitani, hogy igényeit a váltó felmutatása mellett jelentse be. Ellenben, az 1881. évi XXXIII. tc. 9. §-a szerint az értékpapir birtokosát arra kell felhivni, hogy birtoklását a biróságnak jelentse be. A javaslat szerint a felhivás csak az okirat felmutatására irányul. Csak az okirat felmutatásával van lerontva az a feltevés, hogy az okirat megsemmisült vagy elveszett. A megsemmisitési eljárás czélja nem az, hogy az igény alapossága megállapittassék és azért az igény bejelentése egyrészt czéltalan, mert nem akadályozhatja meg az okirat megsemmisitését, másrészt az okirat felmutatása mellett fölösleges, mert az okirat felmutatása önmagában is a megsemmisitési eljárás megszüntetését eredményezi. A megsemmisitési eljárás sikerének egyik fontos bizonyitéka az, hogy eltérőleg a mai eljárástól, a hirdetmény kibocsátásáról mindazokat értesiteni kell, a kik a folyamodó előadása szerint érdekelteknek mutatkoznak.
A 751. § lényegileg megegyezik az 1868:LIV. tc. 531. §-ával. Miután az adósnak érdekében lehet az, hogy kötelezettsége alól szabaduljon, a 751. § megengedi, hogy az arra alkalmas esetekben kötelezettségének birói letétbe helyezés utján eleget tehet.
A perreutasinak és a per meginditására praeclusiv határidő megszabásának czélja nincs. A megsemmisitési eljárás elérte czélját, ha kiderül, hogy az okirat nem veszett el. Ha beigazolást nyert az, hogy az okirat létezik, a megsemmisitési eljárás véget ér és az érdekelt fél dolga, hogy igényét az okiratra mikor és mikép érvényesitse. A praeclusiv határidő megszabása sérelmére lehet az anyagi igazságnak. Nincs semmi ok arra, hogy a megsemmisitést kérő felet perre kényszeritsük és hogy az idő, a mely alatt jogát az okiratra érvényesitheti, megrövidüljön csak azért, mert a megsemmisitést kérte. A javaslat szerint ennélfogva megegyezőleg a közforgalom tárgyát képező értékpapirok birói megsemmsitéséről szóló 1881:XXXIII. tc. 25. §-ával, perreutasitásnak nincs helye, hanem a biróság ily esetben a megsemmisitési eljárást megszünteti.
A 755-757. §-ához
A javaslat 755-757. §-ai a községi biráskodást gyakorló közegeket határozzák meg. A községi biráskodás rendszerinti gyakorlására a javaslat szerint is ugyanazok a közegek vannak hivatva, mint ma az 1877:XXII. tc. 5. és az 1893:XXXIII. tc. 22. §-a szerint. Uj rendelkezés az, hogy abban az esetben, ha a kisközség községi biráskodásánál az irásbeli teendőket a javaslat szerint a jegyző végezi, vagyis ha a jegyző a jegyzőkönyv vezetése czéljából ugyis ott van, a községi biróságnál, akkor működése ne szoritkozzék a jegyzőkönyvvezetés alárendelt munkájára, hanem a községi biráskodás gyakorlásában részt vehessen, a minthogy a jegyző a nagyközség községi biróságának tagja is. E mellett fenntartja a javaslat a békebirói intézményt is, természetesen azzal a megszoritott hatáskörrel, a melyben az az 1893:XVIII. tc. 224. §-a következtében ma fennáll, t. i. a községi biráskodás alá tartozó ügyekre szoritva.
Az eddigi tapasztalatok szerint ugyan a békebirói intézmény nem mutatott fel számbavehető eredményt, mind a mellett még sem volna helyes annak a megszüntetése, mert egyes esetekben hézagot pótlő lehet ez a biráskodás, különösen ott, a hol a községi közegek nem megfelelőek és oly alkalmas és megbizható egyén találkozik, a ki e tiszt elvállalására kész. A békebirák kineveztetésére és minősitési kellékeire nézve a javaslat csak abban tér el az 1877:XXII. tc. 3. és 8. §-ától, hogy a békebiráktól jogi képesitettséget nem kiván és hogy azokat nem az igazságügyminister, hanem a belügyminister nevezi ki. Az utolsó eltérés indoka az, hogy a békebirák csak a községi biráskodás alá tartozó ügyekben járhatván el, nem kell tőlük olyan magasabb képesitettséget kivánni, a milyennél a községi biráskodást gyakorló hivatali közegek sem rendelkeznek. A másik eltérést pedig az indokolja, hogy a békebiró ebből a szempontból is egy tekintet alá esik a községi biráskodást gyakorló hivatali közegekkel, a kik nem igazságügyi, hanem közigazgatási tisztviselők. Ezek a rendelkezések az intézmény fejlődésére is előreláthatólag befolyással lesznek. A javaslatnak a községi biróságra vonatkozó rendelkezései a békebiróra is kiterjednek. Ennek jelzése végett a 758. § első bekezdése zárójelben a békebirót is megemliti.
A javaslat e §-ának első bekezdése a községi biróság hatáskörének meghatározásában lényegileg a mai jogot tartja fenn, azonban az értékhatárt a községi biráskodásnak 1877-ben történt szabályozása óta megváltozott gazdasági viszonyokra való tekintettel a mai 40 koronáról 50 koronára emeli föl. A második bekezdés pedig kimeritően, taxative felsorolja azokat a pereket, a melyek 50 koronát meg nem haladó érték esetében sem indithatók meg a községi biróság előtt. Ezt a megszoritást egyrészről ezeknek a pereknek a fontossága, másrészről pedig a községi biróság idevonatkozó szakértelmének hiánya indokolja. A javaslat e §-a csak az ugyanabban a községben lakó felekre teszi kötelezővé a községi biráskodást. A nem ugyanabban a községben lakó felekre nézve a javaslat megengedi a felperesnek a választást a járásbiróság és községi biróság közt. Ennek a rendelkezésnek az a czélja, hogy azok a kisebb ügyek, a melyeket a felperes a távolabb lévő községi biróság előtt, a melynél a képviseltetésével járó költségek meg nem állapittattak, alig érvényesithetett, a helyes jogszolgáltatás előnyeiben részesüljenek. A községi eljárásnak ez a módositása előreláthatólag nem fogja nagyobb mértékben a járásbiróságok teendőit szaporitani, mert a községi biróság elé tartozó kisebb ügyeknek zöme ugy is ugyanazon községbeli lakósok között merül fel. A § harmadik bekezdése a községi biróság érdekeltsége esetében a követelésnek a járásbiróság előtti érvényesitését rendeli el; czélszerübb ez a rendelkezés az 1877:XXII. tc. 16. §-ának annál a szabályánál, mely szerint ilyen esetben a hasonló hatáskörü szomszédos birák közül a felperest illeti a választás, mert az eljárást gyorsabban juttatja végbefejezéséhez és különösen abban az esetben, a mikor a felek és a járásbiróságok helyben vannak, mint a két félre költségmegtakaritással is járhat. Az érdekeltség eseteit az 59. és 61. § határozza meg és azokat az eljárási rendelet fogja a községi birákra kiterjeszteni. A § utolsó bekezdése megfelel a mai jognak. (1893:XIX. tc. 1. §)
A javaslat e §-ának első bekezdése az eljárás gyorsitása és költségkimélés czéljából nem engedi meg, hogy a járásbiróság az eléje vitt ügyet elutasitsa magától, illetőleg visszaküldje a községi biróságnak, ha ez utóbbi helytelenül nem állapitotta meg hatáskörét. Ilyen esetben nincs akadálya annak, hogy a járásbiróság maga járjon el az eléje vitt ügyben. Ez a szabály természetesen nem alkalmazható akkor, ha a panaszló olyan ügyet visz a járásbiróság elé, a melyben a községi biróság helyesen illetékességének hiányát mondta ki, miután a községi biráskodáshoz tartozó ügy csak akkor vihető a járásbiróság elé, ha az az illetékes községi biróság előtt indittatott meg. A § második és harmadik bekezdése abból indul ki, hogy a járásbiróság több biztositékot nyujt az alapos eldöntés tekintetében, mint a községi biróság és igy abból, hogy az előbbi jár el, a felekre sérelem nem támad. Megfelel ez a 11. §-ban elfoglalt álláspontnak is.
A 760. §-nak az illetékességet megállapitó szabályai lényegükben megegyeznek az 1877:XXII. tc. 15. §-ával. Uj a 26-ban emlitett huzamos tartózkodásnak mint illetékességi oknak és a 31. §-nak a kiterjesztése, mely kedvezményes illetékességet ad a kereskedők és az iparosok részére arra az esetre, ha adósuk az ügyletkötés után előbbi lakhelyéről eltávozott. Uj továbbá a kár elkövetési helyének illetékessége a kártéritési követelésekre nézve. Nehogy ezen illetékességi okok egyike vagy másika alperest tulságosan terhelje, a javaslat minden esetben megkivánja, hogy az idézés alperesnek a községi biróság területén vagy székhelyén kézbesittessék.
A 763. § követi az 1877:XXII. törvénycikknek azt a felfolgását, mely szerint a községi biróság itélete ellen nem fellebbvitelt kell engedni, hanem a törvény rendes utját kell nyitva tartani (1877. évi XXII. tc. 25. §). Az olyan biráskodás ugyanis, a melyet esetleg a felsőbiróság felülbirál, feltételezi, hogy az alsóbiróság ugyanazok szerint az eljárási szabályok szerint járjon el, a melyek a felsőbiróságra irányadók és hogy az az alsóbiróság az eljárás formáiban és a jognak szakszerü alkalmazásában kellően jártas legyen. Ezeket a feltételeket azonban a községi biróságoknál nem lehet megvalósitani, ezek nélkül pedig a fellebbvitelnek nevezett jogorvoslat sem lenne az elsőbirósági eljárás folytatása, hanem a valóságban rendszerint ugyis uj perré fejlődnék. A § különben részleteiben is megegyezik az 1877:XXII. tc. 25. §-ával, csak a biztositáson tul nem terjedő vérehajtás terjedelmét határozza szabatosan meg, minden kétség elkerülése végett.
A § a községi biró itélete és az előtte kötött egyezség ellen a perujitási keresetnek megfelelő megtámadást enged. Lényegileg ugyanazok az esetek, a melyekben a 563. és az 564. § szerint a rendes biróságok itélete és az előtte kötött egyezség ellen perujitásnak van helye, a községi biróságnál is előfordulhatnak és méltánytalan volna, hogy ilyen esetekben, a midőn a járásbiróság itélete, illetőleg az előtte kötött egyezség megtámadható, a községi biróság itéletét ne lehessen megtámadni. Különösen visszás lenne az akkor, a mikor a perujitási okról (pl. önképviselet hiánya, álképviselő eljárása, a birónak vagy másnak büntetendő cselekménye, uj bizonyiték stb.) olyan időben nyer a fél tudomást, a midőn sérelmének orvoslását a 763. §-ban megszabott határidő letelte miatt a 763. § értelmében már nem kereshetné. Midőn a javaslat az 563. és az 564. §-okat megfelelően rendeli alkalmazni, abból indul ki, hogy a részletes szabályozás a 766. § alapján kibocsátandó rendeletben fog történni.
A javaslat a községi biráskodást csak főbb vonalaiban szabályozza és azoknak a szabályoknak megállapitását, a melyek a községi biráskodásnak a törvényben nem szabályozott részleteire, különösen a községi biróság eljrására vonatkoznak, valamint az átmeneti rendelkezéseknek megállapitását rendeleti utra utalja. Ez a rendelkezés a törvényi szabályozásnál azért czélszerübb, mert az eljáró közegek jogi szakképzettségének hiányára tekintettel, helyesebb, ha az eljárási szabályok megállapitása nem a törvény tömör és jogi ismereteket feltételező szövegezésével, hanem ismertető, magyarázó, a közegek értelmiségéhez alkalmazkodó utmutatás alakjában történik.
A tizenhetedik czimhez
A választott biróság iránti sezrződésről némely magánjogi törvény is rendelkezik. Valóban a választottbirósági szerződés nemcsak peres eljárási, hanem anyagi jogi természtük rendelkezést is követel. Minthogy azonban a processualis rendelkezések tulnyomóak és az egységes szabályozás czélszerü, minthogy továbbá a választott biróság nálunk ma is a perrendtartásban van szabályozva (1868:LIV. tc. 495-512. §-ok és 1881:LIX. tc. 74-79. §-ok), ennélfogva a javaslat a választott biróság intézményét egészében szabályozza. Az 1870:II. tc. által visszaállitott budapesti áru- és értéktőzsde, valamint a vidéki termény- és gabonacsarnokok külön biróságai nem nyernek a javaslatban szabályozást. Jelenleg az 1881:LIX. tc. vegyes és átmeneti intézkedéseiben (94-99. §-ok) szabályozza hatáskörüket és eljárásukat. A javaslat külön törvénynek hagyja fenn az ez irányban való rendelkezést.
A javaslat, megegyezően a mai joggal, ahhoz a föltételhez köti a választottbirósági szerződés érvényességét: 1. hogy irásba legyen foglalva és 2. hogy a felek a szerződés tárgyáról szabadon rendelkezhessenek.
1. Az irásbeli alakot megkivánja az 1868:LIV. tc. 496. §-a is. A német birodalmi perrendtartás (1025., 1027. §-ok) nem kivánja meg a választottbirósági szerződés érvényességéhez az irásbeli alakot és oly esetben, a mikor a magánjog szerint választottbirósági szerződés is érvényes, felruházza mindegyik felet azzal a joggal, hogy annak irásba foglalását követelje. Az indokolás hivatkozik arra, hogy mivel a kereskedelmi törvény kereskedelmi ügyletre nézve elejtette az irásbeli szerződés követelményét és a választottbirósági kikötés leggyakrabban nagyobb és bonyolódottabb kereskedelmi ügyletekre vonatkozólag fordul elő az ily kikötésre nézve sem követelhető az irásbeli alak. Egyrészt azonban kereskedelmi törvényünk is kötelezővé tesz az irásbeli szerződést bizonyos esetekben, például a biztositási szerződésre nézve; másrészt fontos okok szólnak a mellett, hogy az irásbeli alakot erre a szerződésre megkivánjuk. A felek akaratának világosnak és minden kétséget kizárónak kell lennie; az a körülmény, hogy eljárhat-e választott biróság vagy nem, nem lehet hosszadalmas tárgyalásnak és bizonyitásnak a tárgya. A franczia code de procédure civile, a genfi, az olasz és az osztrák perrendtartás, a belga javaslat szerint megkivánják az irásbeli alakot.
2. A választottbirósági szerződés érvényességének azt a föltételét, hogy a felek a szerződés tárgyáról szabadon rendelkezhessenek, más alakban lényegileg az 1868:LIV. tc. 495. §-a is tartalmazza, midőn kizárja a választottbirósági eljárást oly esetekben, a melyekben az 53. § szerint a rendes birói illetékességtől eltérésnek nincs helye. A javaslat rendelkezése helyesebb alakot ad ennek a gondolatnak, a mely hosszabb indokolásra nem szorul.
A választott-birósági szerződés a birói sezmélyeknek megnevezésével vagy a nélkül is köthető. A javaslat e tekintetben megegyezik az 1868:LIV. tc. 499. §-ával. Ha helyt akarunk adni a választott biróság kikötésének jövőre keletkezhető vitás ügyekre nézve is, akkor a birósági személyek előzetes megnevezését nem lehet kötelezőleg követelni. A szerződés kötése és a per közt évek folyhatnak el, az emberek és a viszonyok változnak, a biróság tagjait hosszu idővel előre megállapitani nem czélszerü. Ha pedig ezt a követelményt a jövőre keletkező peres ügyekre elejtjük, akkor nincs ok arra, hogy miért tartsuk fenn a már fennforgó peres ügyre létrejött választott birósági szerződések esetében. Nincs czélszerüségi szempontból semmi ok arra, hogy a feleknek ezt a kikötést csak a birósági tagok megnevezésével engedjük meg. Ellenkezőleg, úgy a czélszerüségnek, mint a felek vélelmezhető akaratának az felel meg inkább, ha az ily kikötést érvényesnek elfogadjuk és a biróság tagjainak választását, illetőleg kinevezését törvényesen szabályozzuk. Nincs ebben kifogásolható kényszer a felekre nézve, mint a belga javaslat indokolása mondja, mert mód van nyujtva mindegyik félnek, hogy a maga részéről nevezzen meg birót. A biróságnak az esetleges kinevezéssel való megterhelése sem hozható fel, mert hiszen a biróság az egész per eldöntésétől szabadul a választott biróság által. Ha a felek a biróság alakitására nézve a szerződésben intézkedtek, akkor a szerződés az irányadó. Megállapodás hiányában azonban a törvény ugy a birák számára, mint kijelölésére nézve pótló rendelkezéseket tartalmaz. Az 1868:XIV. tc. 498. 499. §-a szerint a választott biróságnak négy biróból és egy elnökből kell állania. A tagoknak ezt a nagy számát azzal indokolták, hogy a választott biróság itélete ellen csak meghatározott alaki sérelmek esetében van felebbezésnek helye, a választott biróság tehát általában első fokon végérvényesen dönt.
A javaslat nem találja ezt az indokot elég erősnek arra, hogy a felek szerződési szabadságát korlátozza. Ha a felek kevesebb biróban nyugosznak meg, miért kényszeritsen a törvény reájuk több birót? A birák kisebb száma általában könnyebbé teszi az intézmény alkalmazását és ezért a javaslat abban az esetben is, ha a felek a szerződésben a birák számát nem határozzák meg, azt teszi fel róluk, hogy egy-egy birót elégnek tartanak mindegyik részről. A genfi perrendtartás 339. §-a és az olasz perrendtartás 8. §-a szerint a birák számának soha sem szabad párosnak lennie, hogy ilykép szótöbbség legyen elérhető.
A javaslat ezt nem tartja szükségesnek. Bizonyos esetekben mindegyik részről egy-egy biró könnyebben fog egymás között megállapodásra jutni, mintha még egy harmadik birósági taggal is van dolguk; a felek akarata itt is irányadó. Ha a választott birósági itélet nem jön létre, a felek még mindig fordulhatnak a rendes birósághoz. A páratlan számnak keresztülvitele csak ugy volna lehetséges, ha egy birósági tag jelölése sem a felekre, sem az általuk választott birákra nem bizatnék, mert ezek sok esetben nem juthatnának közös megállapodásra, hanem a biróságra. Ez pedig ellenkeznék a választott biróság természetével. Ebből az okból nem követeli a javaslat azt sem, hogy a választott biróságnak elnöke legyen. Az 1868:LIV. tc. 499. §-a és az 1881:LIX. tc. 75. §-a, melyek szerint a felek megállapodásának hiányában az elnököt maguk a biróság tagjai vagy a rendes biróság jelöli ki, semmiesetre sem fogadható el. A választott birák tulajdonképen átlépik ezzel meghatalmazásuk körét; ugy ők, mint rendes biróság oly elnököt jelölhetnek ki, kiben a felek egyike sem nyugszik meg. Ebben a tekintetben tehát nincs szükség a felek akaratát pótló rendelkezéseknek a törvénybe felvételére és czélszerübb egészen e felek tetszésére bizni azt, hogy kivánnak-e elnököt kijelölni vagy nem.
Az egész eljárás igy mindenesetre sokkal egyszerübb, gyorsabb és könnyebben kezelhetővé válik és ennek következtében remélhető, hogy azt gyakrabban is fogják igénybe venni. A biróválasztás módját is első sorban a felekre bizza a javaslat és csak arra az esetre szabályozzák azt, ha a felek a választás módjában nem állapodnak meg. Mivel a választás módja is kiegészitő része a választott birósági szerződésnek és mivel a biráskodásnak elfogadása a birákra is fontos következményekkel jár, a 679. § a birák választására s a választás elfogadására is irásbeli alakot szab meg. Arra az esetre, ha a felek a választás módjában nem állapodnak meg, szabályozza a választás módját a 770. §. Az 1868:LIV. tc. 499-501. §-ai szerint a birák kijelölése akkép történik megállapodás hiányában, hogy mindegyik fél négy-négy birót nevez meg, a kik közül az ellenfél két birót visszavethet. Ennek a visszavetési jognak az volna a czélja, hogy a birák részrehajlatlanságát biztositsa, ezt a célt azonban nem éri el, mert hiszen a fél jelöli meg mind a négy jelöltet; a visszavetésnek csak ott van jogosultsága, a hol nem a felek nevezik meg a jelölteket, mint pl. az esküdbirósági eljárásban. Az aggályos választott birót az ellenfél ugyis kifogásolhatja és kizárását kérheti. Nem czélszerü tehát a visszavetési joggal a biróválasztást bonyolitani és nehézkessebbé tenni. A javaslat ennélfogva a biróválasztást ugy szabályozza, hogy a felek mindegyike az általa választott biró nevét, állását és lakását, valamint annak elfogadó nyilatkozatát az ellenféllel közli, még pedig vagy kir. közjegyző, vagy kir. járásbiróság utján. Erre a közlésre illetőleg a választási jognak ekképen gyakorlására az egyik fél a másikat fel is hivhatja. Ha a felhivott fél az felhivásnak eleget nem tesz, a felhivó fél vagy a választott birósági szerződéstől elállhat, vagy a rendes biróságnál kérheti a választott birónak ellenfele helyett teendő kinevezését. Ez az eljárás egyrészt egyszerübb, mint a jelenlegi jogé, másrészt az elállás jogával szabadabb mozgást biztosit a feleknek. Pertársakra a javaslat 768. §-a fentartja az 1868:LIV. tc. 500. §-ának azt a rendelkezését, hogy megegyezés hiányában a biróválasztást szótöbbséggel s ha szótöbbség nincs, sorshuzással döntik el.
A peres felek és a választott birák közti jogviszony a magánjogi megbizás jellegével bir. A megbizás elvállalása nem általános kötelesség. A félnek kötelessége, hogy az általa választott birónak elfogadó nyilatkozatát még az ellenféllel közlés előtt megszerezze. A biráskodás elvállalására és annak következményeire nézve a javaslat az 1881:LIX. tc. 74. §-ával megegyező rendelkezéseket tartalmaz. Két irányban azonban eltér attól. Az első az, hogy már a kinevező irat aláirásával elfogadja a választott biró a biráskodást; ez a dolog természetéből következik. A másik eltérés az, hogy az a választott biró, ki kötelezettségének épen nem, vagy csak késedelmesen tesz eleget, nem marasztalható pénzbirságban, hanem csak a költségét és a kárt köteles megtériteni. Következménye ez annak, hogy a választott biróként való müködés nem közpolgári kötelesség. Ez a következmény azonban csak akkor sujtja a választott birót, ha elvállalt kötelességének alapos ok nélkül nem felel meg; mert ha alapos mentsége van, igazságosan nem lehet őt kátréritéssel sujtani.
Jelenlegi eljárásunk nem rendelkezik kifejezetten a választott biróban szükséges személyi kellékekről. Minthogy azonban az 1868:LIV. tc. 505. §-a értelmében a törvénykezési rendtartás szabályai a választott biróság eljárásában is alkalmazandók, a birói érdekeltsége vonatkozó 56. § ezekre is kiterjed. Ez a szabályozás nem kielégitő. A rendes birák már a kinevezés következtében birnak oly személyes tulajdonságokkal, a melyek őkat a birói müködésre képesitik. A perrendtartás tehát a rendes birák kizárásában sokkal szükebb körre szoritkozhatik, mint a választott birákéban. Méltánytalan volna a felek egyikét is annak türésére kötelezni, hogy az ellenfél kijelölése alapján pl. kiskoru, elmebeteg vagy büncselekmény miatt elitélt egyén biráskodjék az ő ügyében. A javaslat nem korlátozza a szenvedő választási képességet és nem korlátozza a feleket a birák megválasztásában, ha egyetértenek. Azonban megadja mindegyik félnek a jogot, hogy az ellenfél által kijelölt biró kizárását az általános kizárási okokon (59. és 61. §-ok) kivül akkor is kérhesse, ha a kijelölt biró nő, kiskoru, gondnokság alatt áll, siket, néma, hivatalvesztésre vagy a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésére van itélve.
Az 1881:LIX. tc. 79. §-a szerint a választott birósági szerződés négy esetben veszti el hatályát. Ezek közül két eset: a kölcsönös elállás és az ügynek előzetesen jogerős itélete vagy egyezséggel történt befejezése, annyira magától értetődő, hogy felemlitésük felesleges. A javaslat három esetben tekinti a választott birósági szerződés hatályát megszüntnek: 1. Az első eset teljesen megegyezik az 1881:LIX. tc. 79. §-ának d) pontjával. 2. A második eset a szótöbbség létrejöttének, illetőleg az egyhanguságnak hiánya az itélethozatalban. Mivel a javaslat szerint a választott birák száma páros és csak kettő is lehet, ez az eset beállhat. A javaslat ebben a tekintetben megegyezik a franczia és német joggal, melyek szerint a »partage« megszünteti a választott biróság hatályát. Bármennyire meg is lett támadva ez a rendelkezés, fentartása kikerülhetetlen, ha nem akarjuk a birósági tagoknak páratlan számát kötelezően előirni, ennek czélszerütlensége pedig fentebb már elő volt adva. Nem marad tehát egyéb hátra, mint az, hogy a szavazatok egyenlő megoszlása esetében a választott birósági szerződés kivihetetlen és ennél fogva hatályát veszti. 3. A hatálytalanság harmadik esete a 772. és a 780. § rendelkezésein alapszik és e §-ok kapcsán van indokolva.
Az 1881:LIX. tc. 75. §-a értelmében a választott biróság eljárásának módját a felekkel egyetértően állapitja meg, a mennyiben pedig az eljárás módja iránt nem sikerült az egyetértés jegyzőkönyvi tárgyalásnak van helye. Egyébként az 1868:LIV. tc. 505. §-a értelmében a törvénykezési rendtartás általános szabályai követendők. Az ujabb törvényhozási alkotások elejtik ezt a szabályt és az eljárás módját a választott biróság szabad belátására bizzák. A javaslat csatlakozik hozzájuk. Midőn a felek választott biróságra bizzák ügyüket, ezt némely esetben azért is teszik, hogy a rendes biróság előtti eljárás formaságaitól szabaduljanak. A rendes eljárás egész szerkezete nem felel meg minden tekintetben a választott biróság eljárás természetének. A választott birósági eljárás czéljából folyólag meg kell adni ennek a biróságnak azt a jogot, hogy az önként megjelenő tanukat és szakértőket megesketés nélkül kihallgathassa. Minthogy azonban a választott biróság összeállitása következtében nem lehet azt felruházni azzal a joggal is, hogy a felek vagy szakértők ellen kényszereszközöket alkalmazzon és esküket kivegyen, ez iránt a rendes birósághoz kell fordulnia, a mint azt jelenleg is az 1868:LIV. t.-cz 506. §-a rendeli. Csakhogy a megkeresés a javaslat szerint nem, mint a mai eljárás szerint, a perbirósághoz, hanem a megkeresetekre illetékes járásbirósághoz intézendő, a mi egyszerübb.
A mai eljárás szerint a választott biróság tagjai, valamint jegyzője részére maga állapitja meg a dijat és itéletének ez ellen a része ellen az 1881:LIX. tc. 509. §-ának harmadik bekezdése értelmében fellebbezésnek van helye. A javaslat ezt nemcsak azért nem tartja fenn, mert a választott biróság itélete elleni fellebbezés az egész intézménynek a természetével ellenkezik, hanem azért sem, mert nem helyes, hogy a biróság maga állapitsa meg magának a dijazását, a feleknek pedig ebben a kérdésben a biróság előtt tárgyalni kényes dolog. A dijazás iránt tehát már eleve a választott birósági szerződésben kell megállapodni. Hogy a választott birósági eljárásnak előfeltételei fenforognak-e vagy nem, az iránt természetesen maga a választott biróság nem határozhat, mert ezeknek az előfeltételeknek hiányában nem is létezik törvényszerü választott biróság. Azzal a féllel szemben, a ki nem vetette magát alá a választott birósági eljárásnak, a választott biróság semminemü határozatot, tehát hatáskörébe vonatkozó határozatot sem hozhat. Ebből természetszerüleg az következnék, hogy mihelyt valamelyik fél a választott birósági eljárás alkalmazását kifogásolja, mindenekelőtt a rendes biróságnak meg kellene állapitania, hogy van-e ennek az eljárásnak helye és csak azután indulhatna meg a választott birósági eljárás. Ez azonban eszközt adna az egyik félnek arra, hogy az eljárást önkényileg megakaszsza és késleltesse. Az egész eljárás ilykép a gyakorlatban hasznavehetetlennek bizonyulna. A javaslat ennélfogva felruházza a választott biróságot azzal a joggal, hogy ily kifogás ellenére is folytathassa az eljárást és itéletet hozhasson. Azonban fel is függesztheti a választott biróság az eljárást ily esetben, ha azt találja, hogy a kifogás alapos és hiábavaló munkát végezne, mivel a biróság utóbb az eljárás érvénytelenségét mondaná ki. A választott biróságnak ez a joga az eljárás folytatására nem jár veszélylyel, mert az itélet utóbb a rendes biróság előtt keresettel érvénytelenithető. A végrehajtási eljárásból szóló, illetőleg az életbeléptetési törvény feladata intézkedni arról, hgoy ebben az esetben a választott birósági itélet végrehajtásából orvosolhatatlan bajok ne származzanak.
Nem zárható ki az, hogy a választott biróság itélete leglényegesebb alaki- és anyagi jogszabályok megsértése esetében megtámadható legyen. Az 1881:LIX. tc. 77. §-a ily esetekben fellebbezést és semmisségi keresetet enged meg; továbbá oly esetben, midőn valamelyik fél a büntető törvény alá eső cselekmények miatt lett pervesztessé, feljogositja őt, hogy a választott biróság itéletének megsemmisitését és kárának megtéritését a rendes polgári biróság előtt inditandó per utján követelje. A javaslat abból indul ki, hogy a választott biróság itéletének megtámadására szolgáló okot hasonlók a perujitási okokhoz és ennélfogva nem fellebbvitel, hanem kereset utján érvényesitendők. Különben is visszás volna, ha például az a kérdés, hogy van-e érvényes választott birósági szerződés vagy nem, az elsőfoku biróságok mellőzésével közvetlenül a fellebbviteli biróság döntése alá bocsáttatnék.
A javaslat ennélfogva nem fellebbvitelt, hanem érvénytelenités iránti keresetet enged meg a választott birósági itélet ellen. A mi az érvénytelenités egyes okait illeti, a 2., a 3. és 8. pontban felsorolt érvénytelenitési okok általában összeesnek a perujitási okokkal. Azonban nem voltak felvehetők az érvényesitési okai közé az 563. § 10. és 11. pontjában foglalt perujitási okok, mert ebben az esetben a per eldöntése a rendes biróságra menne át, a mi ellenkezék a választott birósági szerződés czéljával. Ellenben a perujitási okoktól eltérően, megtámadási okok az 1., 4., 5., 6. és 7. pont alatt felsoroltak. Az 1. pont alatti, hogy érvényes választott birósági szerződés nem létezett, azért volt - megegyezően az 1881:LIX. tc. 77. §-ának a) pontjával - a rendes biróság elé utasitandó, mert ily szerződés hiányában a választott biróság semmiféle kérdésben, tehát saját hatáskörének kérdésében sem határozhat. A 4., 5. és 6. pont alatti érvénytelenitési okok fontos alaki jogszabályok megsértései. A 7. pont, mely szerint az itélet érvénytelenithető, ha rendelkező része érthetetlen vagy törvény szerint meg nem engedett cselekményre kötelez, megegyezik az 1881:LIX. tc. 77. §-ának f) pontjával és azzal van indokolva, hogy a rendes biróság az ilyen itéletet végre nem hajthatja. A választott biróság előtt kötött egyezségnek megtámadását a 784. § utolsó bekezdése szükebb korlátok közé szoritja, mint az 563. § utolsó bekezdése a birói egyezségre nézve teszi. Nem tekintve az 563. § 10. és 11. pontját, a mely a választott birósági itélet megtámadásának alapjául sem szolgálhat, a választott biróság előtt kötött egyezség megtámadását szükebb körre kell szoritani, nehogy az ügy oly esetben is a rendes biróságra menjen át, a mikor a felek ezt ki akarták zárni. Az érvénytelenités iránti kereset inditására megszabott határidő egyezik a perujitási, mivel a kettőnek jellege hasonló. Az 567. § második bekezdésében foglalt öt évi véghatáridő itt nem vétetett fel, mert az eljárás biztositékai itt csekélyebbek, mint a rendes biróságnál és esetleg lehetséges, hogy a fél a választott birósági eljárásról nem is birt tudomással.
Megkülönböztetésül a jelen törvény hatályosságának területétől, szükséges a magyar szent korona összes országait is megjelölni, különösen a nemzetközi vonatkozásokban; erre a »belföld«, a magyar állampolgár kifejezésére pedig a »belföldi« megjelölést használja a javaslat, ideértve természetesen Horvát-Szlavonországokat, illetőleg azokat a magyar állampolgárokat is, a kik ezekben az országokban birnak községi illetőséggel, mig a jelen törvény hatályosságának területe alatt az e tekintetben autonom társországokon kivül a magyar állam egyéb területe értetik. E §-ba második bekezdéseként különös tekintettel a statusperekkel összefüggésben ujabban létesült s az országgyülés által már el is fogadott hágai nemzetközi egyezményekre, oly rendelkezést kellett felvenni, mely szerint a javaslatnak a házassági, a születés törvényességének megtámadása iránti, a kiskoruság meghosszabbitása, a gondnokság alá helyezés és az atyai hatalom gyakorlásának megszüntetése iránti ügyekre vonatkozó szabályai nem nyernek alkalmazást, a mennyiben nemzetközi megállapodás másként rendelkezik.
A 790. §-ához
A 790. § a »katonai« szó és a »fegyveres erő« értelmét határozza meg éppen ugy, a mint a bünvádi perrendtartás 13. §-ának tizedik és tizenegyedik bekezdése. Ezek a műszavak arra szolgálnak, hogy a javaslatnak vonatkozó rendelkezéseiben ne kelljen mindannyiszor a közös hadsereget, a hadi tengerészetet, a honvédséget, a népfölkelést, továbbá a mennyiben törvénykezés szempontjából ugyanaz alá a tekintet alá esik, a csendőrséget is külön felsorolni. A »fegyveres erő« müszó, a melyet már a véderőről szóló 1889:VI. tc. is használ, a hadsereget, hadi tengerészetet, honvédséget és a népfölkelést jelenti, de nam a csendőrséget is.
A 791. § elsősorban a javaslatban előforduló pénzbüntetés és pénzbirság különböző értelmét határozza meg, elfogadva a bünvádi perrendtartásnak (12. §) azt az elvét, mely szerint a pénzbirságot nem lehet elzárásra átváltoztatni; mivel büntetési rendszerünk elveiből következik az, hogy szabadságvesztés büntetést csak a törvényben külön meghatározott esetekben lehet alkalmazni, azért szükséges a pénzbüntetésnek elzárásra átváltoztatását a törvényben kifejezetten kimondani. Az átszámitási kulcsnak a 791. §-ban megállapitása a büntetés mértékének és a büntetett egyéni viszonyainak kellő mérlegelését kivánja lehetővé tenni. A 791. § egyébként a bünvádi perrendtartás 12. §-ával megegyezik. Mivel semmi ok sem szól a mellett, hogy a polgári peres eljárásban kiszabott pénzbüntetés és pénzbirság kiszabása, behajtása és hovaforditása más szabályok szerint történjék, mint a bünvádi eljárásban kiszabottaké, a 791. § az erre fennálló szabályoknak alkalmazását rendeli.
