Kereskedelmi törvényünk értelmében nyilvános számadásra kötelezett vállalatok alatt a részvénytársaságok, szövetkezetek és a biztosító-válalatok értendők, mivel mérlegeiknek az illetékes kir. törvényszékhez leendő beterjesztésére csupán ezek a vállalatok vannak kötelezve. Erre az alapra helyezkedett az 1909. évi VIII. törvénycikk 1. §-a is. Az 1. szám alatt mellékelt kimutatásból azonban az tünik ki, hogy vannak olyan takarékpénztárak is, a melyek nem részvénytársasági alapon állanak fenn. Ilyenek a városi (községi) és a közbirtokossági takarékpénztárak. Ez a lehetőség abban leli magyarázatát, hogy kereskedelmi törvényünk egyetlen vállalat megalakulását sem köti egy bizonyos kereskedelmi társasági formához. Ez a körülmény nem lehet azonban akadálya annak, hogy azért az összes takarékpénztárak - az eddigi állapotnak megfelelőleg - adózás szempontjából továbbra is a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok közé soroltassanak, mert jövedelmeik oly természetüek, hogy azokon különben két adónem, jelesül a tőkekamat- és járadékadó és az általános kereseti adó osztoznék. Ebből, vagyis ennek a két adónemnek egyszerre leendő alkalmazásából pedig zavar keletkeznék, sőt a jövedelem egyes alkatrészeinél néha nem is lehetne igazságosan eldönteni azt a kérdést, hogy melyik adónem alkalmaztassék. Ennek a fonák helyzetnek elhárítását czélozza éppen a nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknak külön törvényben szabályozott megadóztatása, a mely lényegében a kereseti adót, valamint a tőkekamat- és járadékadót egyesíti magában, a mint erre az 1909. évi VIII. törvénycikk indokolása is helyesen reámutat. Azok az okok, melyek a takarékpénztáraknak az 1909. évi VIII. törvénycikk szerint való adózása mellett döntenek, követelik meg azt is, hogy az idézett törvény érvénye a közuti és a helyi érdekü vasutakra is kiterjesztessék, mivel utóbbiak közül ez idő szerint hat, nevezetesen: a Borossebes-mennyházai, Kunszentmárton-szentesi, Mezőtur-turkevei, Szentes-hódmezővásárhelyi, tátralomniczi, Térrét-kovásznai helyi érdekü vasut nem részvénytársasági alapon áll fenn. De továbbá szükség van a javasolt rendelkezésre még azért is, mert ha a nem részvénytársasági alapon létesült helyi érdekü vasutaknak az 1880. évi XXXI. tc. 5. §-ában foglalt 30 évi adómentességhez joguk van, - mint a hogy abban tényleg részesülnek is, - akkor az osztó igazság követeli meg, hogy a többivel egyazon kulcs szerint adózzanak.
A nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknak ideiglenes adómentessége a hazai ipar fejlesztéséről szóló 1907. évi III. törvénycikkben nyugszik. E törvény 7. §-a szerint az ott felsoroltakon kivül „egyébként szükségesnek mutatkozó feltételeket” a kereskedelemügyi minister a pénzügyministerrel egyetértőleg állapitja meg. Ezen feltételek közé tartozik az adómentes és adóköteles jövedelemnek szétválasztása is abban az esetben, ha a vállalat üzlete csak részben kapta meg az adómentesség kedvezményét. A szétválasztás majd külön könyvelés, majd arányszámitás utján történik. Ezzel szemben az 1909. évi VIII. törvénycikk 12. §-a akképen rendelkezik, hogy abban az esetben: „Ha a nyilvános számadásra kötelezett vállalat üzlete részben adómentes, részben pedig adóköteles, a pénzügyminister rendeleti uton szabályozza azt az eljárást, mely az adómentes és adóköteles jövedelemnek az adómentesség tartama alatti elkülönitett könyvelését, bevallását s a vállalat működésének adózás szempontjából való ellenőrzését illeti.” Nyilvánvaló tehát, hogy az említett törvények álláspontjai nem fedik egymást. Ezért az idézett rendelkezést a jelen szakasz oda módositja, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójában csak utalunk arra a módozatra, a mely az 1907. évi III. törvénycikkből folyó ideiglenes adómentesség engedélyezésekor az adóköteles jövedelem megállapitása végett kiköttetett. Utóvégre is nem helyes, ha egyazon kérdésben két törvény rendelkezik, mert ebből összeütközések keletkezhetnek.
E szakasz második bekezdése - tekintettel az előző 7. §-ra vonatkozólag elmondottakra - csak világosabb megszövegezése az 1909. évi VIII. törvénycikk 13. § negyedik bekezdésének, a lényege azonban ugyanaz.
Az e szakasz negyedik bekezdésében foglaltaknak czélja lényegében az, hogy a magyar kereskedelem és iparfejlesztés érdekében a külföldi kereskedelmi és iparvállalatok belföldi fióktelepeinek igazságos megadóztatása végett a bevételek és kiadások megosztása szabályoztassék, illetve bizonyos minimális adóalap a törvénybe beállíttassék. Erre vonatkozólag a következőket bátorkodom előadni:
Az Ausztriával megkötött s az 1908. évi XIV. törvénycikkbe foglalt adóügyi egyezmény a dunai gőzhajózási vállalatok és a 12. §-ban említett hitelintézetek és biztosító társaságok kivételével jelentkező többi vállalatoknál az adóköteles jövedelem megállapítását - figyelemmel az 1896. évi osztrák Personelsteuergesetz 89. és 90. §-ára - kétféle módon, vagyis a szerint szabályozza, a mint ezek a vállalatok kereskedelmi vállalatok vagy nem azok. 1. A kereskedelmi vállalatok adóköteles jövedelmének kimunkálására nézve az egyezmény 9. §-ának harmadik bekezdése akképen rendelkezik, „hogy az egyik államban levő üzlettelep által vásárolt áruknak a másik államban történt eladásából származó bevételek, valamint az ezen bevételeknek megfelelő kiadások az érdekelt üzlettelepek közt rendszerint egyenlő részletekben osztandók fel.” A kereskedelmi vállalatok adókivetése tehát oly módon foganatosítandó, hogy az adóalap kimunkálásánál a vállalat összes nyers bevételének a fele a kiinduló pont, a melyből a magyar állam törvényei szerint levonható összes kiadások fele leütendő. Pl. Ha az összes nyers bevétel 50,000 K, s ezzel szemben az összes kiadásokból a magyar állam törvényei szerint leütendő 25,000 K, akkor a mutatkozó 25,000 K összadóalapnak a felét, vagyis 12,500 K-t adóztathatjuk meg. A számítás természetesen egyazon eredményre vezet akkor is, ha az összadóalap feléből, vagyis 25,000 K-ból vonjuk le a leütendő 25,000 K költségnek a felét, miután az adóalap ebben az esetben is 12,500 K. 2. A többi vállalatoknál s ezek között az ipari termeléssel foglalkozó vállalatoknál üzlettelepek gyanánt működő elárusító-irodákra és gyári raktárakra nézve az adóalap megosztása tekintetében az egyezmény rendelkezéseket ugyan nem tartalmaz, de a két kormány az adókivető közegeknek oly értelmű utasítást adott, hogy eladási irodáknál és gyári össznyereség egyharmadánál magasabban és egytizedénél alacsonyabban nem vehető fel, míg a maradék mint termelési nyereség az eladási iroda vagy gyári raktár megadóztatásával figyelmen kivül hagyható. Ez a megállapodás tulajdonképen minimális kereseti nyereséget létesít, a mely minimális nyereség a fióktelep által közvetített (tehát akár egészben általa produkált, akár csak közreműködésével előállott) nyers bevétel 1/3-adát meg nem haladhatja. 1/10-én alul pedig akkor sem szállhat, ha a fióktelep mérlege veszteséget is mutat. A fióktelep mérlege alapján kimutatott adóalap tehát csakis akkor fogadható el változtatás nélkül, ha az e két határ közé esik. Ezt a rendelkezést részben általánosítom most a jelen szakaszban, figyelemmel azonban ugy a viszonyosság követelményeire, mint a nemzetközi egyezmények határozataira.
Tekintettel arra, hogy a tapasztalat szerint a kereskedelmi és ipari oly vállalatok, melyek üzletüket a külföldről a belföldre is kiterjesztik, vagy viszont, jövedelmeik tulnyomó részét annak az államnak javára könyvelik, a melyben székelnek, vagy a hol enyhébb adó alá esnek, az Ausztriával kötött egyezmény alapján kiadott rendeletek részleges analogiájára: a kereskedelmi vállalatokra nézve a közös bevételek és kiadások egyenlő arányban való megosztását kivánom e szakaszba iktattatni; míg az ipari vállalatokra nézve, ha az anyaintézet belföldi, ugy a fióktelep után kihasítható adóalap maximumát (a fióktelep nyers bevételének egyharmada): viszont, ha az anyaintézet külföldi, az itt adó alá kerülő adóalap minimumát (a fióktelep nyers bevételeinek egytizede) kell adóztatásunk érdekének megfelelően a törvényben meghatározni. Ezek az általános rendelkezések azonban természtesen nem érvényesülhetnek oly állammal szemben, a melylyel fennálló nemzetközi egyezményünk az adóztatást ezektől esetleg eltérő módon szabályozza.
Abban az esetben, ha az általános kereseti adó kivetése nem mérleg alapján történik, az adóalap megállapítása a minimális kereseti nyereség kiszámitására vonatkozó szakaszok alapján foganatositandó.
Hogy a kereset lehetőleg tényleges összegében kerüljön adó alá és hogy ez irányban az adózó közönség bevallásával az adóztató közegeknek és hatóságoknak készségesebben segítségére jöjjön, a mint ezt már fentebb jeleztem, kívánatosnak tartom a kereseti adó kulcsának még az 1909. évi IX. törvény 19. §-ánál is továbbmenő mérséklését, noha ez a törvény a kereseti adó kivetési kulcsát - szemben a III. osztályu kereseti adóval - már maga is általánosságban 50, illetve a szellemi foglalkozásoknál 60 százalékkal mérsékelte. Azonban még így is - tekintettel a 800 K-ban megállapított adómentes létminimumra - az 1909. évi IX. törvény 4. §-ának 14. pontja és 19. §-a alapján kivethető legkisebb adóösszeg 40 (a szellemi foglalkozásoknál pedig 32) koronán felül emelkedik, a mi kezdő adótételnek kétségkivül magas. Ezekre való tekintettel e törvényjavaslat 13. §-ában a kereseti adó kivetési kulcsát a kivételes 4, illetve az általános 5%-ról 3%-ra kívánom leszállítani, hogy ez a mérsékeltebb egységes adókulcs érvényesüljön majd mindazoknak az adózóknak kereseti adójánál, a kiknek összes évi jövedelme 2000 K-t felülmul. Ezen a jövedelmi határon alul azonban a jövedelemben foglalt kereseti nyereség a normális 3%-nál még alacsonyabb, lefelé haladó 2%, illetve 1%-os kereseti adó alá fog esni, mig a 800 K-s jövedelmi határnál majd már a létminimum czimén nyujtott teljes adómentesség érvényesül. Igy a kezdő adótétel a nyolcz koronát alig fogja felülmulni. Eltekintve ugyanis az adókulcs leszállitásának és degressziv alapon való berendezésének szocziális jelentőségétől, az érdekelt adózó közönség részéről kifejezésre jutott és a kereseti adó kulcsának ujabb mérséklésére irányuló kivánalmakat megokoltaknak kellett elismernem, mert azokat az arányos adóztatás követelményein kivül közgazdasági érdekek is támogatják. Ennek a szakasznak két utolsó bekezdése az 1909. évi IX. törv. 38. §-ának második bekezdésével szemben az adózókra nézve azt az előnyt tartalmazza, hogy a létminimum czimén igényelt adómentességnek a jövedelmi adó megállapitásánál való jogerős kimondása után az esetleg kivetett általános kereseti adót hivatalból kell törülni, ezt tehát a fél nem lesz kénytelen kérelmezni.
Ez a szakasz a minimális kereseti nyereségnek az üzlet vagy foglalkozás folytatására használt üzlethelyiség, illetve irodahelyiség bérösszegéből, valamint a lakásbérből való fejlesztésére nézve tartalmaz, az 1909. évi IX. törvény 42. §-ának lényegében megfelelő rendelkezéseket. A formaszerü változtatás abból áll, hogy az adókulcs ujabb mérsékléséből kifolyólag a minimális tételek megfelelő arányban emelendők voltak. A szorosan vett mathematikai átszámitással szemben a különbség csak az, hogy az értelmi foglalkozásoknál a lakás- és az irodahelyiség bérösszege alapján kiszámított minimális kereseti nyereségből 20% leütendő. Ezzel honorálni kivántam azt a különbséget, melyet az értelmi foglalkozásuak javára az 1909. évi IX. törv. 19. §-a az adókulcsnak 20%-kal való enyhébb megállapitásában létesített.
Ennek a szakasznak első bekezdése az 1909:VI. tc. 13. §-ának első bekezdésével létesíti az összhangot, mivel a házbéradónál az adókiszámitás alapjául vett haszonértéket nem a tiszta, hanem a nyers jövedelem fejezi ki. A harmadik bekezdésben az ujitás csupán a „9%”-nak beállítása. Erre azért van szükség, mert a 2. alatti melléklet tanulsága szerint a 9%-os házbéradó alá eső helyeken a házosztályadó tételeinek nagyobb bérjövedelem felel meg, mint a 11%-os házbéradó alá eső helyeken, holott a tényleges házbérek az utóbbi esetben magasabbak. Az egy szinvonalra hozatal tehát okvetlenül szükséges.
Az 1909. évi X. törvénycikk 19. § 1. pontjának utolsó bekezdése akképen rendelkezik, hogy az 1909. évi VIII. törvénycikk 17. §-ának 7. pontjában említett díjtartalékokba és értékcsökkenési tartalékalapokba helyezett összeget csak „a következő évben” adómentesek, a mely szövegezésből azt lehetne következtetni, hogy azután már adókötelesek. Ez az értelmezés, mely ellenkezik az eddigi törvényes állapottal és az 1909. évi VIII. törvénycikk 17. §-ának 7. pontjában foglaltakkal, tarthatatlan és így a törvény szövege kiigazításra szorul. A kereskedelmi törvény 454. §-a szerint ugyanis a biztosítási díjtartalék tulajdonképen nem tekinthető a társulat vagyonának, hanem a biztosítottak fedezetének, mivel a tartalék az általuk befizetett díjakból és nem a társaság nyereségéből alakul. Ép ezért a díjtartalékba helyezett összeget megadóztatni nem lehet, mert ez a tartalék egyedül és kizárólag arra szolgál, hogy akkor, a mikor a biztosítás feltételei beállanak, abból a társulat fizetési kötelezettségének eleget tehessen. A mit tehát a társulat ebben az esetben a díjtartalékból kivesz, azt egyuttal ki is adja, következőleg neki a díjtartalékból jövedelme nincsen. Hasonló a helyzet az értékcsökkenési tartalékalapnál is, mely az 1909. évi VIII. törvénycikk 17. § 7. pontjában emlitett mezőgazdasági, ipari, gyári, közlekedési és bányavállalatoknál a végből gyüjtetik, hogy akkor a mikor előáll annak szüksége, hogy a már elhasznált vagy elavult felszereléseket kicseréljék, ne következzék be értékveszteség, hanem legyen olyan alap, a melyből a károk fedezhetők. Ez tehát nem egyéb, mint azoknak az értékleírásoknak, a melyeket az illető társulatok a realitás érdekében eszközölni kötelesek, a valószínűség alapján évről-évre való foganatosítása, erőgyüjtés a felszerelések pótlására és kicserélésére. Nyilvánvaló tehát, hogy ennek, bár az évi nyereségből alakult tartalékalapnak rendeltetése nem az alaptőkének, vagyis a részvényes vagyonának növelése; ennélfogva adóalappá sem tehető. Meg kell jegyeznem, hogy már az eredeti kormányjavaslat is a jelen javaslat szövege szerint akarta a kérdést szabályozni, de a törvényhozás máskép döntött.
A jelen szakasz harmadik bekezdése szerint nemcsak a befizetett és még fennálló alaptőkének 3 1/2%-a lenne az adóalapból levonandó, hanem levonandó lenne 3 1/2%-a azoknak az alapszabályszerü tartalékalapoknak is, a melyek a vállalat kizárólagos tulajdonát alkották és már megadóztatott üzleti jövedelemből származnak. Csak az utolsó üzletév feleslegéből ilyen tartalékalap alakitására vagy növelésére fordított összegek levonását ejtenénk el, mert ezek a tételek még nem adóztak, következőleg a 3 1/2%-nak ily összegekből megengedett levonása e jövedelem egy részének az adó alól leendő elvonását jelentené. Ezt a rendelkezéseket két okból tartom szükségesnek a törvénybe iktatni. Egyrészt azért, mert a már megadóztatott alapszabályszerü tartalékalapok az ezekbe fektetett jövedelemnek tőkésítését, tehát az alaptőkének, vagyis a részvényes vagyonának szaporitását jelentik. Következőleg ez is alaptőke, a mely azonban nem a részvényes által teljesített befizetés folytán, hanem osztaléka egy részének visszatartása által keletkezik. A másik ok, hogy az 1909:X. törvény 19. § 2 b) pontjában foglaltaknak hatása alatt a nyilvánosan számadó vállalatok az alaptőke fölemelését a tartaléktőkének erre a czélra való felhasználásával rendelnék el s igy a tartalékalapok - az adó csökkentése érdekében fokozatosan részvénytőkévé alakulnának át, a mi végeredményben a vállalatok szolidságának, biztonságának és fejlődőképességének feltételeit sértené, mivel kereskedelmi törvényünk a kényszertartalék létesítésének kötelező rendelkezését nem ismeri. Már az adóreformnak képviselőházi tárgyalása során tétetett egy olyan indítvány, mely az 1909. évi X. tc. 19. § 2. b) pontját a jelen javaslat szellemében kívánta kiegészíteni. Sajnos, hogy a Ház akkor az elutasítás mellett határozott.
A jelen szakasz harmadik pontja a 8. § negyedik bekezdésével azonos, további megokolást tehát nem igényel.
Az 5. pontban foglalt rendelkezés intencziójának megvilágítására szolgáljanak a következők: A fokozatos adózásnak alapelve, hogy az adókötelesnek bármely forrásból eredő jövedelme egy összegben egyesítve kerüljön jövedelemadó alá. Ebből kifolyólag az évközben keletkezett és adóköteles jövedelmek - az általános szabály szerint - teljes évre kerekítendők ki, de az adóból csak a pro rata temporis eső rész irható elő. A nyugdíjmegváltást vagy végkielégítés czimén kifizetett járandóságoknál azonban kikerekitésnek helye nem lehet, mert ez a kikerekités a valóságtól eltérő képzeleti adóalaphoz vezetne. Ezért kell ezeket az összegeket magukban külön adóalappá tenni és kimondani, hogy az utánuk eső adó, tekintet nélkül arra, hogy a kifizetés mikor történik, egy teljes évre egyszerre szedendő be.
Adófokozatok vagy különböző adókulcsok alkalmazásánál az adót úgy kell megállapítani, hogy valamely magasabb fokozat jövedelméből az adó levonása után ne maradhasson kevesebb szabad jövedelem, mint a mennyi a legközelebbi alacsonyabb fokozat alá eső legnagyobb jövedelemből az ez után járó adónak levonása után fennmarad. Ezt a rendelkezést kell érvényesíteni mindakkor, a mikor az egyéb adótételek közt a különbözet nagyobb, mint az a különbözet, a mely a megadóztatandó jövedelem és a legközelebbi alacsonyabb jövedelem közt mutatkozik. Ezt a helyes elvet írja elő az 1909. évi X. törvény 24. §-ának 3. pontja a jövedelmi adóra nézve. Ugyanez kimaradt azonban az idézett törvény 66. §-ából a jövedelmi adópótlékra vonatkozólag. Ezt a hiányt pótolja a jelen szakasz.
Ez a § lényegében a régi marad, csak a részletfizetések teljesitése alkalmával a befizetett összegnek a tőke- és kamathátralék között való megosztása, elszámolása és könyvelése tekintetében kívánom az 1909:XI. tc. 27. §-a szerint megállapított eljárást másként szabályozni azért, mert az az eljárás, a rendelkezésre álló munkaerő mellett - főleg a községekben - nehezen lenne keresztülvihető s különben sem áll összhangzásban a részleges törlesztéseknél irányadó általános alapelvekkel, végül, mert az ingatlan végrehajtások esetén a törvényes elsőbbséggel biró kincstári és egyéb köztartozások megfelelő kielégítését veszélyeztetné. A javasolt indokolás mellett kellő figyelemben részesülnek az adózók érdekei is, a mennyiben részletfizetések esetén a beszolgáltatott összegek nem a felszaporodott összes kamathátralékok teljes kiegyenlítésére fognak első sorban elszámoltatni, hanem azokra csak oly összeg lesz bevételezendő, a mennyi a törlesztett tőkerészlet után a késedelem tartamára esik.
A köztartozások biztosítása érdekében azonban érvényben marad az a rendelkezés, melynél fogva az előírás helyén kívül lakó községi adózók terhére más községek (városok) előljáróságaihoz kimutatott hátralékok beszedése és behajtása, a kir. adóhivatalok közvetlenebb és fokozottabb ellenőrzése alá helyeztetik.
A kezelési törvény 40. és 42. §-ai értelmében a közvetlen adófizetők ellen az adóvégrehajtásokat ezentul nem a járási főszolgabírák, hanem a kir. adóhivatalok fogják teljesiteni. Minthogy a végrehajtásokkal kapcsolatos teendők egy tisztviselőnek egész munkaerejét egy adóhivatali kerületben nem fogják állandóan igénybe venni s ennélfogva mivel sem lenne indokolva, hogy a végrehajtási teendők ellátására külön végrehajtó alkalmaztassék és pedig annál kevésbbé, mert a végrehajtásokat a kezelési törvény szerint - a pénztárnok kivételével - az adóhivatal bármely tisztviselője foganatosíthatja, továbbá mivel a jelenleg működő állami végrehajtók az adóhivatali tisztviselőkkel egyazon elméleti minősítéssel bírnak s állásukban legnagyobb részükben véglegesitve is vannak, igazságosnak és a közszolgálat érdekében állónak tartom, hogy az alkalmazott s már véglegesített végrehajtók, a mennyiben adóhivataloknál fognak alkalmaztatni, szerzett jogaik sérelme nélkül, az adóhivatali tisztviselők létszámába osztassanak be. Viszont tekintettel arra, hogy a jelenleg alkalmazott állami végrehajtóknak nem jelentéktelen része ez idő szerint a pénzügyigazgatóságoknál nem adóvégrehajtásokkal, hanem az egyenesadók igazgatása körüli teendők ellátásával foglalkozik s e tevékenységüket éppen az adóreform életbeléptetésekor a közszolgálat sérelme nélkül alig lehetne nélkülözni, módot kell nyujtani arra, hogy az állami végrehajtók közül azok, a kik erre alkalmasak, a pénzügyminister rendelkezéséhez képest a pénzügyigazgatóságoknál meg legyenek hagyhatók.
Az 1909. évi XI. tc. 59. §-ának módosítása az állami egyenes adók s az azok módjára behajtandó helyhatósági (vármegyei, városi, községi) pótadók és egyéb közszolgáltatások biztosítása szempontjából, valamint az adózó közönség jól felfogott érdekében is szükséges. Az államkincstárra és a helyhatóságokra nézve azért, mert ha az árverés, valamely kivételes körülménynél vagy a tömeges teendők felhalmozódásánál fogva a foglalástól számított egy év alatt nem volna megtartható, elvesztenék már megszerzett zálogjogukat, az időközben utánuk foglaltató magánhitelezők pedig megelőznék azt a zálogjogot, melyet az államkincstár, illetve a helyhatóságok már csak ujabb végrehajtási eljárás során szerezhetnének. Ennek folytán a közkövetelések csak a magánhitelezők kielégítése után kerülnének sorra, a mikor - a tapasztalás szerint - már a legtöbb esetben nem marad fedezet. Bizonyára igen nagy számmal fordulna elő az oly eset is, midőn az ujabb végrehajtás megindításakor már nem lenne feltalálható az előbb még meglevő kielégítési alap. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy ez a körülmény nemcsak az államkincstárra járna hátránnyal, hanem főleg a városok és községek szükségleteinek megfelelő fedezhetését nehezítené meg s végre is az adófizetési kötelezettségüknek már eleget tett fizetőképes lakosságra háritana újabb - különben elkerülhető - megterheléseket. Indokolt a módositás az adózók érdekében még annálfogva is, mert különben a sok költséggel és zaklatással járó végrehajtási eljárás - ismételt - teljes keresztülvezetése és a mit lehetőleg mérsékelni kívánok, az árverések tömeges foganatosítása még oly esetekben is elkerülhetetlen lenne, a midőn különben, hosszabb időre terjedő fizetési halasztások vagy részletfizetési kedvezmények engedélyezése utján mellőzhető lehetett volna. Ily hosszabb fizetési halasztásokat ugyanis a módosítás nélkül azért nem lehetne engedélyezni, mivel az ily halasztások nem akasztván meg a zálagolás hatályának megszünését, igen sok esetben a fedezeti alap koczkáztatásával járnának. Végül indokoltnak tartom a tervezett módosítást azért is, mert az csak a jelenlegi - megfelelőnek bizonyult - törvényes állapot fenntartását czélozza s e mellett összhangzásban van a kezelési törvény által a köztartozásokra nézve általában megállapított elévülési idővel, sőt a birói végrehajtási eljárás módositása tárgyában hozott 1908. évi XLI. tc. 10. §-ával is, mely a végrehajtás hatályának legrövidebb időtartamát, szintén öt évben állapította meg.
A kezelési törvény 83. §-ának módosítása, illetve kiegészítése azért szükséges, mert az abban felsorolt és az ingatlanok birói elárvereltetése esetén törvényes elsőbbséggel biró köztartozások közül véletlenül kimaradtak az állami adópótlékok; továbbá, mert ez a törvényszakasz a városi és községi adók közül kizárólag csak azokat sorolja fel, a melyek az ingatlant terhelő föld- és házadó után vettetnek ki. Ez a felsorolás azonban a jelenleg érvényben álló s a birósági végrehajtási eljárásról szóló 1881. évi LX. tc. 189. §-ával, valamint a most még szintén hatályban levő 1883. évi XLIV. tc. 88. §-ával, nemkülönben az ezek alapján kifejlett bírói gyakorlattal szemben, a községi (városi) pótadók rovására igen lényeges megszoritást létesítene, a mennyiben a most idézett törvények szerint az elárverezett ingatlan vételárából a három évnél nem régibb s az ingatlant közvetlenül terhelő községi adók, - tehát nemcsak a föld- és házadó után kivetett községi adópótlékok - elégítendők ki az előnyös tételek között. Ellentétben áll ez a megszoritás a később hozott törvények szellemével és rendelkezéseivel is. Az 1886. évi XXI. tc. 15. §-a, valamint az ugyanazon évi XXII. tc. 132. §-a szerint ugyanis, a törvényhatósági joggal biró és a rendezett tanácsu városok, a kormány előleges engedélye alapján, kivételesen illetékeket, stb. szedhetnek s az állam által igénybe nem vett uj adókat is hozhatnak be. Ezen a nyomon halad tovább az 1909. évi XII. tc. is, mely ezt a kivételes jogot a nyaraló- és üdülőhely jellegével biró nagy- és kisközségekre, valamint általában a 10,000 lakost meghaladó nagyközségekre is kiterjeszti. Ezek az uj adók rendszerint a városok fejlesztésére és következőleg a házak értékének emelésére, a bérjövedelmek fokozására szolgálnak; minélfogva bizonyos mérvben közvetlenül a házak, lakrészek stb. után vettetnek ki a háztulajdonosok terhére. Hasonló természetűek a vagyonátruházások alkalmából az államkincstár javára kivetett s az ingatlanokat közvetlenül terhelő illetékek után, kormányengedély alapján szedhető városi (községi) illeték-pótlékok is. A mennyiben az idézett törvények intencziója nem volt és nem is lehetett más, mint hogy az illető városok (községek) részére - nyilván közérdekü tevékenység előmozditása czéljából - bizonyos kivételes kedvezményt nyujtson és ezzel a czélzattal szemben a törvényhozás később sem akarhatta az erre szolgáló eszközök biztositását megnehezíteni, nézetem szerint teljesen indokolva van az, hogy az általam ajánlott módositás értelemben, a megszoritó rendelkezés mellőzésével, továbbra is a jelenlegi jogállapot tartassék érvényben. Az elsőbbségi jelleg biztosítását indokoltnak tartom továbbá azért is, mert a fentebb részletezett községi (városi) adók, a kivetésük alapját képező ingatlanok értékének emelésére szolgálván, az értékemelkedésben kétségkivül többszörösen meg van az a fedezet, mely az elsőbbség engedélyezését a többi hitelezők sérelme nélkül teszi lehetővé. Abban a tekintetben pedig, hogy az illető városok (községek) az állami és egyéb köz- vagy magánérdekek sérelme nélkül, csak valóban indokolt esetben élhessenek a szóbanforgó kivételes adókivetési joggal - miként ezt az 1909. évi XII. törvénycikk indokolása is helyesen kiemelte - kellő biztosítékot nyujt az a körülmény, hogy a vonatkozó törvények szerint minden egyes konkrét esetet a kormány birál el és hogy a jogositvány csak a törvényhatóság előterjesztése alapján adható meg.
Az 1909. évi XI. tc. 85. §-ának az elévülésre vonatkozó rendelkezései némi módositást igényelnek, mert azok részben hiányosak, részben fennálló törvényes rendelkezésekkel ellentétesek s a kincstár érdekeire nézve nagy mérvben hátrányosak. Hiányos az idézett szakasz abban a tekintetben, hogy a bélyegilletékek elévülésére nézve rendelkezéseket nem tartalmaz. E szakasz b) pontja alatt tehát uj rendelkezést kellett felvenni, mely a bélyegilletékek elévülése tekintetében intézkedik és pedig a bélyegilletékek minden nemére nézve, legyenek azok akár kötelezőleg bélyegjegyek felhasználása által, akár tetszés szerint bélyegjegyekben, vagy készpénzben leróhatók, avagy törvény rendelkezése, illetőleg engedély alapján készpénzben fizetendők. E rendelkezés értelmében - mely megfelel a gyakorlatnak, - az elévülés abban az időpontban veszi kezdetét, a mikor a bélyegilletékeket leróni, illetőleg befizetni kellett. Hiány pótlására van hivatva a szakasz c) pontja alatti uj rendelkezés is, mert az idézett 85. § nem tartalmaz intézkedést arra nézve sem, hogy az illetékköteles birói határozatok után járó illeték elévülése mely időponttal számitandó. Ez a rendelkezés is megfelel a fennálló gyakorlatnak s összhangban van a szakasz egyéb rendelkezéseivel. A d) pont teljesen azonos az idézett 85. § b) pontjával, az e) és f) pontok alatt foglalt rendelkezések csekély stiláris módositástól eltekintve, azonosak az idézett 85. § c), d) pontjai alatt felvett intézkedésekkel, a g) pont teljesen azonos a 85. § e) pontjával. A szakasz 1. pontjának utolsó bekezdése alatti rendelkezések abban térnek el az idézett 85. § ugyanezen pontja alatt foglaltaktól, hogy a bejelentésre nem kötelezett felekkel szemben, az elévülési határidőt a most érvényben levő törvényes határozmányoknak megfelelően, 10 évben állapítják meg s elejtik azt a rendelkezést, hogy az illetékek kiszabásának joga 10 év alatt általában elévül.
Az idézett 85. § 1. pontja alatt felvett rendelkezések ugyanis a kincstárt, az illetékköteles felekkel szemben igen hátrányos helyzetbe szoritanák s teljesen indokolatlanok is, mert akkor, a mikor az illeték kiszabásához szükséges bejelentés nem történik meg, tehát a kincstár vagy a felek vagy hivatalos közegek hibájából tudomást sem szerez az illeték tárgyáról, a mikor tehát a követelés érvényesítése tekintetében semmiféle mulasztás nem terheli, - nagyobb határidőt kell engedni jogai érvényesíthetésére még azokkal a felekkel szemben is, a kik nincsenek ugyan a bejelentésre kötelezve, de az illeték fizetésére nézve egyetemleges felelősséggel vagy kezességgel tartoznak. Ezek a szempontok voltak irányadók az 1883:XLIV. tc. megalkodásánál s ezért alapította meg e törvény 90. §-a ezekkel a felekkel szemben 10 évben az elévülés határidejét. Annak a rendelkezésnek az elejtését, mely szerint az illeték kivihetési joga 10 év alatt általában elévül - eléggé indokolja már az is, hogy ez a rendelkezés a bejelentésre kötelezett feleket buzditaná bejelentési kötelesség elmulasztására s a kincstár érdekeinek kijátszására, mert 10 évi eltitkolás a sokszor tetemes összegü fizetése alól való szabadulással lenne megjutalmazva. Nincs is jogalapja a rendelkezésnek, mert a kincstárnak nincs tudomása az illeték tárgyáról, jogainak érvényesitése tekintetében tehát semmiféle mulasztás nem terheli, igy azokkal a felekkel szemben, a kik bejelentési kötelezettségüknek eleget nem tettek, a kincstárt ilyen nagy hátrány nem érheti. Uj rendelkezés is van ebben a pontban s ennek az a czélja, hogy pontosan meg legyenek jelölve azok a határidők, a mikor a bejelentésre nem kötelezett felekkel szemben az elévülés kezdődik: ennek a megjelölése az idézett 85. §-ból hiányzik. A szakasz 2. pontja lényegében teljesen azonos a 85. § 2. pontjával. A szakasz 3. pontja annyiban tér el a 85. § 3. pontjából, hogy a jövedéki kihágások eseteiben, az elévülési idő kezdőpontjául az illetékekre nézve nem a kihágás elkövetésének napját, hanem a felfedezés napját jelöli meg. Ez a rendelkezés felel meg a szakasz egyéb intézkedéseinek, mert az elévülés az illetékekre nézve jogszerüleg csak akkor kezdődhetik, a mikor a kincstár az illetékek tárgyának létezéséről tudomást szerez, mert csak ekkor kezdődhetik a kincstár mulasztása. Ellenkező rendelkezés mellett az, a ki tudatosan törekszik a kincstár megröviditésére s rosszhiszemüleg jár el, abban az előnyben részesülne, hogy szabadulna a tartozás fizetésétől a nélkül, hogy a kincstárt valami mulasztás terhelné. A 4. pont második bekezdése alatt foglalt rendelkezésnek az a czélja, hogy az első bekezdés értelmében érvényesithető visszatéritési igényt más jogczimekre ne lehessen alapitani, mint csupán azokra, a melyek az első bekezdésben felsorolva vannak, vagyis: téves befizetésre és jogellenes beszedésre. Oly jogczimen azonban, mely a közadók és illetékek jogosságának, helyességének vizsgálatával van kapcsolatban, a mely jogczimen a fennálló törvényes rendelkezések értelmében a közadók kivetése és az illetékek kiszabása után, jogorvoslatok érvényesithetők, - ne lehessen visszatéritést igényelni a befizetés után abban az esetben, ha a fél a jogorvoslatokat elmulasztotta, vagy nem meritette ki teljesen. A fennálló törvényes rendelkezések ugyanis a feleknek kellő időt biztositanak jogorvoslataik érvényesitésére, késedelem esetén igazolásra is adnak jogot, nincs tehát megokolva, hogy a befizetés után olyan jogalapon kereshessenek visszatérítést, a melyen a fennálló törvények értelmében jogorvoslatokat kellett volna igénybe venniök. Ilyen eljárás a visszatérítési határidőnek öt évre való kiterjesztése folytán az ügyek végleges rendezését igen hosszú időre odázná el s a felebbezési határidők kijátszására vezetne.
A jelen szakasz harmadik bekezdésében emlitett rendelkezéseknek hatályon kivül helyezése az administratio egyszerüsitése végett szükséges. A törvény intézkedésének változatlanul hagyása esetén ugyanis ezeket az adópótlékokat az egyenes adófőkönyvekben adónemenként külön-külön rovatokban kellene kezelni, hogy azoknak megpótlékolása elkerülhető legyen. Ez a külön könyvelés azonban öt adónemnél a könyvelés szempontjából majdnem akkora munkatöbbletet jelent, mintha egyenes adórendszerünk még öt adónemmel szaporitattatnék. Ez okból pénzügyigazgatóságainak egyhangulag azt javasolják, hogy az adópótlékoknak külön kezelése ejtessék el. Megjegyzem, hogy az eredeti kormányjavaslatból szintén hiányoztak ezek a rendelkezések, a melyeket a jelen szakasz hatályon kivül helyezne.
Az 1874:XXXIII. tc. az országgyülési képviselőválasztói jogczimeket - a 9. § egyedüli kivételével - az adóczensusura alapítja, a melyet a 14. § szerint adókönyvvel, adóhivatali bizonyitvánnyal, vagy az egyenes adó községi főkönyvének kivonatával kell igazolni. Minthogy az általános kereseti adóról szóló 1909:IX. törvénycikk 4. §-a 800 koronás adómentes létminimumot állapít meg, mindazok, a kik pusztán általános kereseti adó alá eső jövedelemmel birnak, az 1874:XXXIII. tc. 14. §-ában megkivánt bizonyitásra képtelenek lesznek, mivel a 800 koronával alacsonyabb jövedelem az adókivetés szempontjából teljesen figyelmen kivül maradván, az 1874:XXXIII. tc. 14. §-ának megfelelő módon egyáltalában nem lesz igazolható, és más módon is nagyon nehezen volna megállapítható. Figyelemmel kellett azonban lenni azokra, a kik az 1912. évben még a ma érvényben álló adótörvények alapján rovattak meg a III. o. kereseti adóval és ezen az alapon kerültek bele az 1913. évre érvényes választói névjegyzékbe. A mig tehát egyrészt azokra vonatkozólag, a kik az 1914. évre érvényes választói névjegyzékbe pusztán általános kereseti adó alapján fognak elsőízben felvétetni - az 1874:XXXIII. tc. alapelveivel és 14. §-ának rendelkezéseivel szemben - lehetetlen volt másként rendelkezni, mint hogy csak azok veendők fel a névjegyzékbe, a kik általános kereseti adó czimén bármily összeggel meg vannak róva, viszont azok javára, a kik III. osztályu kereseti adójuk czimén az 1913. évre érvényes névjegyzékben már benfoglaltattak, nehogy jogfosztást szenvedjenek, kivételt kellett megállapítani akként, hogy felveendők a névjegyzékbe ezentul is, ha igazolják, hogy adóalapjuk nem csökkent, vagy az 1874:XXXIII. tc. 6. § c) és d) pontjában és 7. §-ában megkivánt adóalapnál alább nem szállt.
Azokban az esetekben tehát, a mikor az általános kereseti adó alá tartozó, de alacsonyságánál fogva adóval meg nem rótt adóalapot kell megállapítani, az igazolás az 1874:XXXIII. tc. 14. §-ától eltérően fog történni, a melynek módját a belügyminister rendeletileg állapitja meg. Megjegyzem különben, hogy az alkotandó uj választójogi törvény kétségkivül fölöslegesekké fogja tenni ezeket a rendelkezéseket, a melyek e szerint csak átmenetileg az uj választójogi törvény életbeléptetéséig, tehát remélhetőleg igen rövid ideig lesznek hatályosak. Ennek a szakasznak utolsó pontjára vonatkozólag kell még ismertetnem azt a kiszámitást, a mely szerint a 210 K tiszta házbérjövedelem helyébe 280 K nyers házbérjövedelem teendő. Az 1883. évi XLVI. tc. 5. §-ának érvénye alatt kis- és nagyközségeinkben a tiszta házbérjövedelmet oly módon állapitottuk meg, hogy az esetben, 1. ha a község általános házbéradó alá tartozott, a nyers házbérjövedelemből értéktörlesztés és épületfenntartási költség czimén 25% levonandó volt, úgy, hogy ebben az esetben a választói jog gyakorolhatására megkivánt 210 K tisztajövedelem 280 K nyers házbérjövedelemből állott elő (280 K-25%=70 K, vagyis a maradék 210 K); 2. ha pedig a község általános házbéradó alá nem tartozott, a nyers házbérjövedelemből értéktörlesztés és épületfenntartási költség czimén 30% volt levonandó úgy, hogy ebben az esetben a választói jog gyakorolhatására megkívánt 210 K tiszta jövedelem 300 K nyers házbérjövedelemből fejlődött ki (300 K-30%=90 K, vagyis a maradék 210 K). Az uj házadótörvény az adókivetési kulcsok leszállítása folytán az értéktörlesztés és épületfentartási költség levonását elejtvén: előállott annak szüksége, hogy a 210 K tiszta házbérjövedelem a megfelelő nyers házbérjövedelemmel pótoltassék. A választók érdekében vélek eljárni, mikor a kisebbik (280 K-ás) censusnak törvénybeiktatását javaslom.
