1912. évi LVII. törvénycikk indokolása

a vármegyei alkalmazottak illetményeinek szabályozásáról szóló 1904:X. törvénycikk módositásáról * 

Általános indokolás

A vármegyei tisztviselők illetményei az 1904:X. tc. hatályba lépte előtt vármegyénkint eltérők voltak és a legnagyobb különbségeket tüntették fel. Az 1904:X. tc. 1. §-a valamennyi vármegye tisztviselőinek egyenlő, még pedig ugyanolyan fizetési osztályokba sorolását és ugyanolyan illetményekben részesitését rendelte el, mint a melyek, illetőleg a minők az állami tisztviselőkre meg vannak állapitva. Ugyanennek a törvénynek a 15. §-a pedig utasitotta a belügyministert és a pénzügyministert, hogy az állami alkalmazottak illetményeire vonatkozó törvényeknek és rendeleteknek intézkedéseit a vármegyei alkalmazottakra megfelelően kiterjeszszék. Ebből a rendelkezésből következik, hogy az állami alkalmazottak javadalmazására vonatkozó módositó rendelkezéseket is ki kell terjeszteni a vármegyei alkalmazottakra. Ez a kiterjesztés azonban - a viszonyok különféleségének természetéből következőleg - nem történhetik teljesen azonos módon, hanem - a mint a törvény is kifejezi - csak megfelelően. Az utóbbi években a megélhetési viszonyok nehezebbé válása és az előmenetel lassusága arra inditották a kormányt, hogy az egyes tisztviselői létszámoknak a fizetési osztályokba való beosztásánál bizonyos arányokat állapitson meg, és ezeket az arányokat az állami szolgálat minden ágában életbeléptesse a végből, hogy ez az egyenlő arányu megoszlás a legkülönbözőbb tisztviselői csoportoknak azonos kilátásokat biztositson az előhaladásra. Ennek a rendelkezésnek a megvalósitása maga után vonja a kormánynak azt a kötelezettséget, hogy hasonló czélu és eredményü rendelkezéseket tegyen a vármegyei tisztviselőkre vonatkozólag is.

Az állami alkalmazottakra keresztülvitt státusrendezés azonban, ha a vármegyei alkalmazottakra teljesen azonos módon foganatosittatnék, sok méltánytalanságnak, sőt lehetetlen helyzeteknek válnék a szülő okává. Igy pl. minden vármegyének azonos szervezete lévén, a vezető állások (alispán, főjegyző, árvaszéki elnök, tiszti főügyész) mindenütt azonosak, tehát nemcsak hogy ezen állasok mindenikének szervezve kell lennie a legkisebb vármegyében is, hanem a hatáskör tekintetében sincs különbség a kis és a nagy vármegye főtisztviselői közt. Ebből következik, hogy méltánytalan, sőt igazságtalan volna a kisebb vármegyék főtisztviselőjét mostohább elbánásban részesiteni, vagy alacsonyabb fizetési osztályba sorozni, mint a nagy vármegyebelieket. Az emlitett négy főtisztviselőnek egyenlő megosztása azonban nagyon egyenlőtlenül befolyásolja a 20 tisztviselőből álló kis és a 80 tisztviselőt számláló nagy vármegye tisztviselőinek arányszámát, mert amott a 4 tisztviselő az összes tisztviselők számának 20%-át éri el, mig emitt csak 5%-ának felel meg. Ha tehát valamennyi állást az állami alkalmazottakra megállapitott arányszámok szerint akarnánk vármegyénkint megosztani, az V. és VI. fizetési osztályra összesen jutó 10%-nak megfelelően a kis vármegyére csak 2, a nagyra ellenben 8 VI. (és V.) fizetési osztályu állás esnék, a miből következnék, hogy mig a kis vármegyékben a 4 főtisztviselő közül csak kettő juthatna bele a VI. fizetési osztályba, és soha egy sem az V-ikbe, a nagyokban az alispán V. osztályu állása mellett mind a 3 többi főtisztviselő, sőt még további 4 alsóbbrendü főtisztviselő számára is jutna V. fizetési osztályu állás. Amig tehát pl. Esztergom vármegyében a főjegyző, az árvaszéki elnök és a tiszti főügyész közül mindig csak az egyik kerülhetne a VI. fizetési osztályba, az alispán pedig sohasem az V-ikbe, addig Bihar vármegyében az alispán mindig az V-ikben, mindhárom másik főtisztviselő pedig mindig a VI-ikban volna, és még azonfölül is maradna szabadon VI-ik fizetési osztályu állás a VIII. fizetési osztályu tisztviselők (l. o. aljegyzők, árvaszéki ülnökök és főszolgabirák) részére. Hasonló eredmény állana elő a többi állások aránylagos beosztása esetén is; ez pedig oly egyenlőtlenséget teremtene az egyes vármegyék tisztviselőinek helyzete közt, a melyet a vármegyék nagyságával annál kevésbbé lehetne megindokolni, mivel a legkisebb vármegye ép ugy teljes mértékben birtokosa az önkormányzati jogkörnek, miként a legnagyobb és igazságtalan volna, ha a kisebb vármegyében (gyakran nehezebb viszonyok közt) teljesen azonos hatáskört gyakorló tisztviselők állandóan alsóbb fizetési osztályba volnának sorozva, mint a nagy vármegyék hasonló állásu és hatáskörü tisztviselői, sőt egyes magasabb fizetési osztályokba soha be sem kerülhetnének. E mellett nem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy egy-egy vármegyének tisztviselői kara korántsem alkot oly egységesen egyöntetü szervezetet, mint bármely állami hivatal személyzete. A müködési területek elválasztják a központi tisztviselőket a járásiaktól; a feladatkörök különfélesége izolálja a szorosan igazgatási teendőket végző tisztviselőket az ügyészség és az árvaszék tagjaitól, a kiknek még a képesitésük is más, mint az előbbieké. Emliteni is fölösleges, hogy az orvosi kar elkülönitettsége még sokkal élesebb.

Ily körülmények közt a státusrendezés csak akkor lehetne igazságos, ha a vármegyei tisztviselők körén belül az állások aránylagos megosztása minden egyes - többé-kevésbbé izolált - tisztviselői csoport részére külön biztosittatnék. Ha azonban az állások aránylagos megosztása - a tisztviselők alacsony száma miatt - az egyes vármegyék egész tisztviselői karára vonatkozólag is (főleg a kisebb vármegyékben) nehezen volna keresztülvihető, az ugyanegy vármegye tisztviselői karának még további alcsoportokra szakitása az állások aránylagos megosztását teljesen lehetetlenné tenné. Föltéve azonban még azt is, hogy az állások aránylagos megosztására kinálkoznék valamely lehetőség, kétségtelen, hogy ennek keresztülvitele épen az ellenkező eredményre vezetne, mint a mi az állami tisztviselők aránylagos beosztásának a czélja volt, hogy tudniillik a különböző szolgálati ágakban az előmenetelre lehetőleg azonos kilátást biztositson. Ugyanis egyrészt a vármegyei tisztviselői csoportoknak fentebb érintett izoláltsága, másrészt a választási rendszer még akkor sem biztositanának a vármegyei tisztviselőknek az államaiakéval egyenlő előmeneteli kilátásokat, ha valamennyi vármegye tisztviselője egyetlen országos létszámba foglaltatnék össze. Mert a mig ugyanegy állásban nyilnék mód a tisztviselőknek az előbbrelépésre, mint például most a főszolgabirónak 15 évi szolgálat után a VII. fizetési osztályba való megválaszthatóságára, országos létszám mellett ez biztositaná a rangsorban következő részére az előmenetelt; ellenben, ha valamely megüresedett állás betöltéséről volna szó, az állások aránylagos beosztásának nivelláló hatását teljesen meghiusitaná egyrészt a tisztviselői csoportoknak a képesités különféleségéből eredő izoláltsága, viszont másrészt az, hogy a megüresedett állásra nemcsak az illető csoportban közvetlenül következő alsóbb állásu tisztviselők, hanem a megfelelő képesitéssel biró más csoportbeliek és az egyenlő ranguaktól elkezdve, a rangra nézve sokkalta hátrább állók is, sőt még a tisztviselői karhoz nem tartozó egyének is pályázhatnak, a mi az illető csoportbeli igényjogosultak előmeneteli esélyeit nagyon megrontaná.

Betetőzi mindezt, hogy a választások eredményei kiszámithatatlanok. Az állami szolgálatban - de a kinevezési rendszer mellett általában - a kinevezés joga egy egyénnek a kezébe van letéve, a ki az egyéni jogos igények mérlegelésére és méltánylására képes is, köteles is gondot forditani és a ki e jogos igények megsértéséért az erkölcsi felelősség sulyát teljes mértékben viseli. Ez az erkölcsi felelősség legtöbb esetben kellő biztositékot is nyujt arra, hogy a valóban jogos igények nem szenvednek sérelmet. E mellett az egyes állami tisztviselői csoportok egynemü és egységes egészet alkotnak, a melybe idegen elem csak ritka kivételképen juthat bele. A kinevezési rendszer mellett tehát az állások aránylagos beosztása kellő biztositékot nyujt a tekintetben, hogy az állami szolgálat bármely ágában az egyenlő állásokat betöltő tisztviselők előhaladása meglehetősen egyenlő lesz. A vármegyei tisztviselők előhaladásának ilyen egyenlőségét már a választási rendszer egymagában teljesen koczkázatossá teszi, mert a mikor a pályázat még a tisztviselők körén kivül állókat is felöleli és a mikor a tisztviselők körén belül is akar alispánná megválasztható a vármegye bármelyik minősült alkalmazottja és a mikor a választás eredményeért senki, még erkölcsileg sem vonható felelősségre: kétségtelen, hogy a választási rendszer mellett az egyenletes előrehaladás egyáltalában nem biztositható. De még ha föltesszük is, hogy a választás tulnyomó nagyrészben a jogos igények figyelembevételével történik, az állások aránylagos beosztása akkor sem biztositja a vármegyei tisztviselők normális előrehaladását; mert az egyes vármegyék tisztviselőinek létszáma aránylag oly kicsiny, hogy a rendes állásüresedés nivelláló hatása épen nem nyilvánulhat meg. Megeshetik ugyanis, hogy a kisebb létszám a véletlen közrejátszásával aránytalanul gyors emelkedésre nyit alkalmat; viszont ennek az ellenkezője is bekövetkezhetik és a magasabb állásu egyén egész életére elzárhatja a mögötte álló érdemes tisztviselő előtt az előrehaladás lehetőségét. Mindezeket teljes tárgyilagossággal mérlegelve megállapitható, hogy a tulnyomó nagy részben választott vármegyei tisztviselők állásainak ugyanolyan arány szerint való fizetési osztályokba sorozása, mint a hogy ez a sokkalta nagyobb létszámot felölelő és kinevezés alá eső állami tisztviselők állásaira nézve megtörtént, a vármegyei alkalmazottak részére a megfelelő előrehaladást épen nem biztositja; hogy tehát a vármegyei alkalmazottakkal szemben más biztositékot kell keresni a végből, hogy a kedvezőtlen véletlen esélyei a vármegyei tisztviselőket önhibájukon kivül el ne zárják legalább attól, hogy ha már magasabb állásokba nem léphetnek előre idejében, ez reájuk anyagi tekintetben minél kevésbbé váljék hátrányossá. Ez ellen - mint fentebb már érintettem - az állások aránylagos fizetési osztályokba sorozása még a legnagyobb vármegyék tisztviselői létszáma mellett sem nyujt biztositékot, hanem ez a czél leginkább az által közelithető meg, ha az önhibáján kivül megrekedt tisztviselő részére szolgálati pótlékot biztositunk arra az esetre, ha ugyanegy állásban annyi szolgálati évet betöltött, mint a mennyi alatt az állami szolgálatban rendes körülmények közt magasabb állásba lépett volna elő.

Igaz, hogy ez csak anyagi és még igy sem teljes kárpótlása a tisztviselőnek az elmaradt előlépésért; de mig egyrészt nem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy a normális előlépés elmaradása a vármegyei szolgálat természetéből és körülményeiből következik, a melyért senki sem okolható és senki felelősségre nem vonható, másrészt a potlék-rendszernek abban nyilvánul meg a legnagyobb előnye, hogy kivétel és korlátozás nélkül minden kifogástalan tisztviselőt részesit anyagi kárpotlásban, ha egy bizonyos szolgálati év elteltével nem jutott előbbre, legyen bár a legnagyobb, vagy a legkisebb vármegye tisztviselője és élvezzenek bár hasonló kedvezményt már akárhányan. Oly előnyök ezek, a melyekhez hasonlót az állami tisztviselők egyetlen csoportja sem élvez. Ez a rendszer az autonómiát sem sérti, mert a törvényhatóság befolyása a pótlék megszavazásánál is érintetlen marad; ugyanis a törvényhatósági bizottság állapitja meg, hogy részesiti-e az igényjogosult tisztviselőt pótlékban, vagy sem. Viszont a megszavazás szüksége nem veszélyezteti a kifogás alá nem eső tisztviselő érdekét akkor sem, ha kevesebb személyes hive van is a törvényhatósági bizottságban, mint társainak; mert ily alkalommal csak az kerül elbirálásra, hogy vajjon az egyénileg megjelölt tisztviselő érdemes-e pótlékra vagy sem; a pótlék megadásából vagy megtagadásából pedig senki másra nem hárul hátrány vagy előny. Igaz, hogy a vármegyei tisztviselőkre is az lenne a legelőnyösebb, ha a normális időn belül biztositható volna részükre a magasabb fizetési osztályu állásba való előrejutás. Ezt azonban csak határozott időhöz kötött automatikus előléptetéssel lehetne elérni, a mi viszont az állami tisztviselők részére sincs biztositva. A fizetési osztályokban való automatikus előlépés biztositása esetén az is könnyen megtörténhetnék, hogy épen azokban a vármegyékben, a hol az előmenetel a legrosszabb, ebből kifolyólag idővel még a legkevésbbé érdemes tisztviselő is automatikusan olyan magas fizetési osztályba emelkedhetnék, a hova különben soha sem juthatott volna fel; továbbá ilyen esetben minden tisztviselő egy, sőt két fizetési osztálylyal is magasabb helyet foglalhatna el, mint a melybe állását a törvény sorozza. Mindezeket a következetlenségeket csak fokozná, hogy ez által a vármegyei tisztviselői állások megoszlása a fizetési osztályokban az államiakénál is sokkalta kedvezőbb arányt tüntethetne fel, a mi az állami tisztviselőkben ébreszthetne alig kielégithető vágyakat és igényeket; azonfelül a megoszlási arány az egyes vármegyék közt is nagyon egyenlőtlenné válhatnék.

A pótlék-rendszer annyival hátrányosabbá teszi ugyan a vármegyei tisztviselők helyzetét az állami tisztviselőkével szemben, hogy ugyanazon szolgálati idő multán, a mely az állami szolgálatban a tapasztalat szerint elég a magasabb fizetési osztályu állásba való előbbre jutásra, a vármegyei tisztviselők részére - lakáspénz nélkül - csak pótlékot, tehát csak anyagi téren nyujt még pedig nem teljes kárpótlást; viszont azonban annyiban hasonlithatatlanul előnyben lesznek e rendszer mellett a vármegyei tisztviselők az államiakkal szemben, hogy minden kifogástalan tisztviselő, tehát még az is részesül szolgálati pótlékban, a ki ez idő szerinti állását kifogástalanul tölti ugyan be, magasabb állásra azonban nem hivatott, nem alkalmas, holott az ilyen állami tisztviselők az állásukkal járó illetményeken felül pótlékot egyáltalán nem remélhetnek. További előnye a vármegyei tisztviselőknek, hogy a pótlék igényelhetésének határozott ideje van, a melynek elteltével az igényjogosultság megnyilik, mig a hasonló hosszuságu időtartam nem igényt, hanem csak reményt nyujt az állami tisztviselőknek az elébbrehaladásra. Végül rendkivüli nagy kedvezményt biztosit a 27. § a vármegyei tisztviselőknek, a mikor elrendeli, hogy a szolgálati pótlék engedélyezésétől kezdve eltöltött időt magasabb fizetési osztályu állásra való előlépés esetén, a fizetési fokozatokba való igényjogosultság szempontjából, akként kell számitásba venni, mintha az a magasabb fizetési osztályu állásban telt volna el. Ez által a pótlék élvezetében eltöltött évek a további előmenetel esetén kárpótlást nyujtanak a késedelmes előlépésért. Akkora előnyök ezek, a melyek több tekintetben felülmulják az állami tisztviselők státusrendezésével járó előnyöket; viszont azonban azok a hátrányok, a melyek az állami státusrendezésnek a vármegyei tisztviselőkre alkalmazásából - épen a vármegyei tisztviselők alacsonyabb létszámából kifolyólag - keletkeznének, más módon alig volnának elkerülhetők és igazságosabban kiküszöbölhetők.

A 2. §-hoz

Már az 1904:X. tc. javaslatának indokolása hangsulyozta azt a lényeges különbséget, a mely az aljegyzők karából az első aljegyzőket - teendőik fontosságánál fogva - kiemeli. Ezt a már akkor is felismert és méltatott megkülönböztetést honorálta a mostani javaslat 2. §-a, a midön a mai u. n. első osztályu aljegyző részére a főjegyző és az aljegyzők között külön állást rendszeresit; a „másodfőjegyző” állását. Egyebekben ez a § nem kivánta érinteni az 1904:X. tc. 2. §-ának ide vonatkozó egyéb rendelkezéseit; tehát azokban a vármegyékben, a melyekben - az 1904:X. tc. 2. §-ának rendelkezéseihez képest - két VIII. fizetési osztályba sorozott első osztályu aljegyzői állás van rendszeresitve, ezen állások betöltőinek mindenike, vagyis két I. o. aljegyző lesz „másodfőjegyző”-vé.

A 6. §-hoz

Az alügyészi (árvaszéki ügyészi) állást az 1904:X. tc. a IX. fizetési osztályba sorozta, a melyből rendszerint csak hosszu szolgálat után lehet remény az előléptetésre és akkor - a tiszti főügyészi állásra lévén az alügyésznek a legtermészetesebb előmenetele - a IX. fizetési osztályból egyszerre a VII. fizetési osztályba lép elő. Az ügyészi hivatalok kiépitése az által válik napról-napra érezhetőbb szükséggé, hogy a közigazgatás fejlődése ujabb és ujabb feladatokat ró az ügyészségre, ilyen pl. legujabban a rendőri büntető eljárás során a vád képviselete. Az a legmagasabb jogi minősités, a melyet az ügyésztől a törvény megkiván és azok a fontos feladatok, a melyek a vármegyei tiszti ügyészre hárulnak, egyrészt szükségessé teszik az ügyészi szolgálat mélto jutalmazását, másrészt kivánatossá teszik azt, hogy erre a fontos állásra minél képzettebb és rátermettebb elem pályázzék. Ez okból rendelkezik a javaslat 6. §-a akként, hogy az alügyész (árvaszéki ügyész) a IX. fizetési osztályban eltöltött 8 évi szolgálat után a VIII. fizetési osztályba előléptethető.

A 8. §-hoz

Természetes, hogy miután a megbizás nem szól egyszersmindenkorra, az ezen ideiglenes feladatkör ellátásáért járó müködési pótlék sem tart a megbizásnál tovább (l. 23. § 2. bek.).

A 10. §-hoz

A vármegyei fő- és allevéltárnokoktól az 1883:I. tc. 13. §-ának harmadik bekezdése minimumként az országos levéltári kezelőtisztviselőkre megállapitott képzettségei kivánja meg. Ezt a kezelő szakvizsga adja meg, a melynek előföltétele a középiskola elvégzése. Kivánatos azonban, hogy ezekre az állásokra olyan egyéneket lehessen megnyerni, a kik tudományegyetemi vagy jogakadémiai tanfolyamot is végeztek és a megfelelő záróvizsgát letették, vagy a tudori fokozatot elnyerték és ez által magasabb intelligencziájukat igazolják. Erre kiván ösztönzésül szolgálni a javaslat 10. §-a, a mely a főiskolai képesitéssel biró fő- vagy allevéltárost nyugdijba beszámitandó (23. § 1. bek.) évi 600 K képesitési pótlékban részesiti. Nehogy azonban egyedül ez a pótlék ösztönözze a levéltárosokat ennek a magasabb képzettségnek a formaszerü megszerzésére, illetőleg, hogy azt az időt, a melyet a levéltáros az alkalmaztatása előtt megszerzett magasabb képzettségének elnyerésére forditani kénytelen volt, némileg méltányoljuk, a javaslat a főiskolai képesitést csak akkor jutalmazza képesitési pótlékkal, ha az nem utólag szereztetett meg, hanem azzal a levéltáros már állásának elnyerés idején birt. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy az az allevéltáros, a ki allevéltárosi szolgálata alatt szerzi meg a főiskolai képesitést és e miatt ebben az állásában nem részesülhet képesitési pótlékban, ha főlevéltárossá, vagyis más állásra neveztetik ki, e javaslat értelmében igénynyel birjon a képesitési pótlékra.

A 11. §-hoz

A javaslat még jobban kivánja jutalmazni azt a főlevéltárost, a ki az országos levéltári fogalmazói szakvizsgát is letette, tehát a levéltári szakban a legmagasabb képesitést megszerezte, a melynek a jogi vagy bölcsészeti tanfolyam sikeres bevégzése az előfeltétele. Az ilyen minősitésü főlevéltáros - arra való tekintet nélkül, hogy ezt a képesitést szolgálatba lépése előtt vagy után szerezte-e meg - a VIII. fizetési osztályba előléptethető. Ily előléptetés esetén azonban elveszti a 10. § alapján esetleg élvezett képesitési pótlékát, illetőleg ezt a VIII. fizetési osztálynak megfelelő illetmény többletébe be kell számitani.

A 12. §-hoz

Azt a felelősségteljes és sokoldalu nehéz feladatot, a melyet a közigazgatás terén a főszolgabirák végeznek, a javaslat kétféleképen méltányolja. Az egyik az, hogy a 12. § a főszolgabirák számára a magasabb fizetési osztályt - a hasonló fizetési osztályba tartozó másodfőjegyzővel, tiszti főorvossal és árvaszéki ülnökkel szemben - nem 12, hanem már 10 évi főszolgabirói szolgálat után nyitja meg. A másik az, hogy a 18. § a főszolgabirót - az előbb nevezettektől eltérően - a VII. fizetési osztályban eltöltött 10 évi, illetőleg - ha összes szolgálati ideje 25 évet meghalad - már 5 évi szolgálat után a VI. fizetési osztály illetményeinek megfelelő pótlékban részesiti. Ez az utóbbi rendelkezés egyrészt annak a kivételes elbánásnak a fenntartása és folytatása, a melyet az 1904:X. tc. 5. §-a egyedül a főszolgabirákkal szemben állapitott meg, másrészt annak a törekvésnek az eredménye, hogy a főszolgabiró, a ki járásának viszonyaival alaposan ismerős vagy, a ki a külső szolgálatra - hosszú tapasztalata alapján - kiválóan alkalmas és hivatott, csupán az illetmény-emelkedés végett ne legyen kénytelen magasabb illetménynyel egybekötött központi állás elérésére törekedni; és viszont, hogy a hosszu gyakorlattal rendelkező főszolgabirónál jutalmaztassék az a kiválóbb szolgálat, a mely tőle épen hosszu gyakorlati működése következtében méltán várható.

A 14. hoz

A § második bekezdése abból indul ki, hogy az aljegyzői és a szolgabirói állások egységes csoportot alkotnak, a melyben a szolgálat a X. fizetési osztályu alkalmaztatással kezdődik és az aljegyző vagy szolgabiró csaknem automatikusan emelkedik fel 6 év mulva a IX. fizetési osztályba. Ennek szükségszerü következménye az, hogy ha egy aljegyzői vagy szolgabirói állás megüresedik, mindig a X. fizetési osztályba sorozott kezdő állást kell megüresedettnek tekinteni és csak ezt lehet betölteni, mert különben az 5. és 13. §-nak azzal a nagyon is messzemenő kedvezményével, hogy jövőre az aljegyzői és szolgabirói állások számbeli korlátozás nélkül, tehát akár valamennyi állás is a IX. fizetési osztályba tartozhatik, visszaélnénk, ha valaki azonnal, tehát 6 évi szolgálat nélkül is be volna a IX. fizetési osztályba választható.

A 16. §-hoz

A 16. § egyrészt a kezelési szakban manapság szokásos sokféle elnevezés egységessé tételét, másrészt azt czélozza, hogy az „irnoki” és „járási irnoki” czimek, a melyek gyakran nem felelnek meg az illető alkalmaztatás és ügykör jelentőségének, megfelelőbb és olyan czimekké változtassanak, a melyek a társadalmi életben tisztesebb helyet biztositanak viselőiknek.

A 17. §-hoz

Ezeknek a rendelkezéseknek a czélja az, hogy a vármegyének mindazok az érdemes tisztviselői, a kik önhibájukon kivül, leggyakrabban azért nem haladhatnak előre olyan mértékben pályájukon, mint az állami tisztviselők, mert a vármegyei kisebb tisztviselői létszámok - kellő mennyiségü üresedés hiján - nem nyitnak módot az előlépésre, legalább is az illetmények tekintetében kárpótoltassanak. Az előhaladást ugyanis, a mint ezt már az Indokolás általános részében kifejtettem, a vármegyei kisebb tisztviselői létszámok mellett épen nem biztositaná az állások aránylagos beosztása. Ily megoldás a mellett az 1904:X. tc. egyenlősitési alapelvébe is beleütköznék, mert kisebb vármegyékben sohasem részeltetné az alispánt az V. fizetési osztálynak megfelelő illetményekben, és a többi tisztviselők közül is - a vármegye nagyságához képest - a főtisztviselők sorából néhol legfeljebb csak egyet vagy kettőt, másutt ezeket valamennyit és még másokat is belejuttatna a VI. fizetési osztályba és igy tovább. Ez által a vármegyék tisztviselőinek a helyzetében oly lényeges különbségek állanának elő, a mit sem a vármegyék feladatkörének egyenlőségével, sem a tisztviselői hatáskörök és felelősség azonosságával nem lehetne összeegyeztetni. Ha pedig az állások aránylagos beosztását el kell ejteni és az előrehaladást minden érdemes tisztviselő részére kivétel nélkül biztositani kell: ez a magasabb fizetési osztályba sorozással nem történhetik, mert ezzel az 1904:X. tc.-nek nemcsak az egyenlősitési alapgondolata dülne meg, hanem az egyes tisztviselői állásoknak a megfelelő fizetési osztályokba tartozása is oly eltolódást szenvedne, a mely a legkirivóbb következetlenségeknek volna kutforrása. Ez okból kellett a tisztviselők fizetési osztályába sorozását érintetlenül hagyni és részükre a magasabb illetményeket szolgálati pótlék utján biztositani.

A 17. § első bekezdése a 21 legnépesebb vármegye jövőben megválasztandó alispánját megválasztatásától kezdve szolgálati pótlékban rendelt részesiteni, a melyhez - a 20. és 21. §-ok rendelkezései szerint - 5 évi alispáni szolgálat után a második szolgálati pótlék járul. A 21 legnépesebb vármegye alispánjával tehát előnyösebben bánik el a törvényjavaslat abban a tekintetben, hogy az alispáni szolgálat megkezdésétől kezdve részesiti őket szolgálati pótlékban. Ez a kivételes rendelkezés a legnépesebb vármegyék igazgatásával járó feladatok fontosságát, sokaságát, valamint a felelősség terhét kivánja jutalmazni. Ez által 21 vármegye alispánja, tehát az összes alispánok egyharmad része, megválasztásától kezdve okvetlenül az V. fizetési osztálynak megfelelő illetményeket megközelitő javadalmazásban részesül, a nélkül azonban, hogy e megoldás más tekintetben legcsekélyebb különbséget is teremtene a nagyobb és a kisebb vármegyék alispánjai közt, minthogy - bizonyos szolgálati idő elteltével - a legkisebb vármegye alispánja is elérheti ugyanazt a fizetést, a mely a nagy vármegyék alispánjait szolgálatuk kezdetétől fogva megilleti. A 17. § második bekezdése szerint ugyanis a többi vármegye alispánja is részesül szolgálati pótlékban, ha az alispáni állásban 10 évet, illetőleg - ha összes szolgálati ideje 30 évet meghalad - 5 évet eltöltött. És a pótlékban részesülés a törvényhatóság hozzájárulásától sincs függővé téve; mert egyrészt nem is tehető fel, hogy azzal a tisztviselővel szemben, a kit a vármegye közönségének a bizalma az alispáni székbe emelt, a szolgálati pótlékra való érdemesség vitássa válhatnék; másrészt nem látszik kivánatosnak, hogy az alispán egyéni érdemességének vitába vonásával az alispáni állás tekintélyén legyen csorba ejthető.

A 19. §-hoz

Az elv az, hogy a főiskolai képesitésü tisztviselők és a főlevéltárosok 10 évi, a többi tisztviselők pedig 12 évi szolgálattal szereznek igényt az első szolgálati pótlékra. Ennek a rendelkezésnek egyik indoka az, hogy a főiskola elvégzése idő- és pénzbeli áldozattal jár; az ilyen képesitéshez kötött állást betöltő tisztviselőt tehát az előrehaladásnál e czimen is megilleti némi előnyben részesités. Másik indoka pedig az, hogy a főiskolai képesitéshez nem kötött állások viselői azt az időt is szolgálatban tölthetik már, amely alatt amazok főiskolai tanulmányaikat végzik és ez által hosszabb szolgálati idővel is rendelkezhetnek, a mi előhaladásukat is könnyebbé teszi. Magától értetik, hogy a fel nem sorolt tisztviselők szolgálati pótlékra nem tarthatnak igényt. Ilyenek: a másodfőjegyző, a tiszti főorvos, az árvaszéki ülnök, az alügyész (árvaszéki ügyész) és a II. osztályu aljegyző és szolgabiró. Mindezek a javaslatban megállapitott szolgálati idő betöltése után a magasabb fizetési osztályba léptethetők elő, tehát a többi tisztviselőnél (kivéve a főszolgabirákat) előnyösebb elbánásban részesülnek, a minek méltányos indokait már előadtam. Az alorvosok és járási orvosok pótlékáról a 22. § rendelkezik.

A 21. §-hoz

Ezek az összegek megegyeznek azzal a különbözettel, a mely az egyik fizetési osztály első és a következő magasabb fizetési osztály harmadik fokozata, illetőleg az egyes fizetési osztályok fokozatai között mutatkozik.

A 22. §-hoz

Az eltérő elbánást első sorban a szükséges fedezet korlátolt volta, valamint az indokolja, hogy a járási orvos hivatali lekötöttsége a többi tisztviselőkével rendes körülmények közt nem hasonlitható össze és e mellett a járási orvosok magángyakorlatot is folytatnak, a melynek szempontjából járási orvosi minőségük csak előnyösnek tekinthető. A mikor tehát arról van szó, hogy a kényszerüség következtében némely szolgálati ággal szemben takarékosabb eljárás követtessék, igazoltnak látszik, hogy a járási orvosok részesüljenek a többi tisztviselőnél mérsékeltebb előnyben. A járásorvosokéhoz hasonló elbánás alá vonja a javaslat a vármegyei alorvosokat, a kiknek a helyzete nem azonos ugyan a járási orvosokéval; tekintve azonban egyrészt azt, hogy ezekhez legközelebb állanak, másrészt azt, hogy az egész országban mindössze csak két vármegyei alorvos van, nem látszott indokoltnak különleges rendelkezésnek a fölvétele.

A 25. §-hoz

A javaslat irányelve az, hogy minden érdemes tisztviselő anyagi helyzetén segitsen, ha erre az előhaladási viszonyok mostohasága miatt szükség van; de egyáltalában nem czélja az, hogy az érdemtelen tisztviselők mintegy automatikusan jussanak anyagi előnyökhöz. Ebből az okból köti a javaslat a pótlékban részesitést az érdemességhez, a melynek megbirálását - az autonómia természetes követelményeként - a választásra, illetőleg kinevezésre hivatott hatóságra bizza. Némi biztositékot kiván azonban abban az irányban, hogy a hatóság e jog gyakorlásánál a tárgyilagos követelményeket szem elöl ne tévessze és ezért követeli meg, hogy a törvényes föltétel beálltával a tisztviselő maga kérje azt; hogy továbbá a választott tisztviselő kérését első sorban az állandó választmány - tárgyilagos indokok alapján - méltassa és hogy csak ily előkészités után szavazzon a törvényhatósági bizottság közgyülése a pótlékban részesités kérdésében.

A 27. §-hoz

A 27. § egyfelől annak a visszásságnak kivánja elejét venni, hogy az a tisztviselő, a ki bármily okból rendes időben a magasabb fizetési osztályba nem lépett elő, ha utóbb mégis előlép, jobb helyzetbe ne kerülhessen, mint az, a ki rendes időben halad előre. Ezért állapitja meg, hogy a mely tisztviselő utóbb a magasabb fizetési osztályba tényleg előlép, elveszti korábbi pótlékát, illetőleg azt a magasabb illetményekbe be kell számitani. Másfelől a szerzett jogokat is meghaladó előnyt biztosit a javaslat a tisztviselő javára, a mikor nemcsak korábbi illetményét nem engedi csorbitani, hanem a magasabb fizetési osztály fokozataiba való előlépés szempontjából a pótlék élvezetében eltöltött időnek akként való számitását rendeli, mintha ezt az időt a tisztviselő a magasabb fizetési osztályban töltötte volna el. Ez által tehát a késedelmes előlépés hátrányai még ebben az irányban is ki vannak küszöbölve.

A 29. §-hoz

Természetes, hogy a fizetési fokozatokba való előlépésnél számitásba nem vehető szolgálati idő (pl. valamely szolgálati évnek kétszeresen vagy háromszorosan számitása) itt sem jöhet figyelembe.

A 36. §-hoz

A javaslat vezető gondolata az, hogy a tisztviselők előléptetése vagy szolgálati pótlékban részesitése a választásra (kinevezésre) hivatott hatóságnak a joga. Ha tehát ez a hatóság a tisztviselő javára gyakorolta ezt a jogát, az ellen rendszerint csak abban az esetben van jogorvoslat, ha a törvény rendelkezései szenvedtek sérelmet (33.§); ha pedig a hatóság a tisztviselőtől az előléptetést vagy a szolgálati pótlékban részesitést megtagadta, határozata csak azon a czimen támadható meg, hogy az szabályellenesen jött létre. Egyetlen kivételt állapit meg a 33. § arra az esetre, ha az állandó választmány nem javasolta a tisztviselő előléptetését vagy szolgálati pótlékban részesitését, ellenben a törvényhatósági bizottság megszavazta azt. De még ekkor is csak abban az esetben ad a javaslat 33. §-a a tiszti főügyésznek vagy a szavazásban résztvett törvényhatósági bizottsági tagok bármelyikének fellebbezési jogot, ha a leadott szavazatoknak kétharmad részénél kevesebb esett a tisztviselő javára. Tehát ha a tisztviselő javára a szavazatok kétharmad része vagy ennél is több esett, a határozat ennek a rendelkezésnek az alapján sem fellebbezhető meg, mert a javaslat a törvényhatósági bizottság ily tekintélyes többségének az akaratát föltétlenül érvényre kivánja juttatni. Ha a 33. § alapján fellebbezést terjesztettek elő, annak érdemét a belügyminister az állandó választmány részletes adatai és a felebbezésben esetleg érvényesitett egyéb bizonyitékok alapján birálja el. Ez az egyetlen eset, a melyben az érdemesség jogorvoslatnak és felülbirálásnak a tárgya lehet; tehát a belügyminister az érdemességet hivatalból soha sem veheti felülvizsgálat alá. A javaslat szerint (33. és 36. §) a határozat érvényessége és szabályszerüsége, valamint a tisztviselő érdemessége kérdésében a belügyminister dönt végérvényesen, tehát egyik kérdés sem lehet közigazgatási birósági panasznak a tárgya.

Ugyanazokban az esetekben és ugyanolyan korlátok közt, mint a tiszti ügyésznek fellebbezési jogot, biztosit a törvény felterjesztési jogot a főispán részére is. A kinevezett tisztviselőket érintő kedvező főispáni határozatra a 32. §-nak a belügyministeri jóváhagyást megkivánó rendelkezése szintén kiterjed. A megtagadó határozat ellen azonban, - minthogy a főispáni határozat törvényes alakszerüségekhez nincs kötve, és igy szabályellenes létrejöttéről nem lehet szó, - jogorvoslatot annál kevésbbé kellett biztositani, mert a főispán intézkedése ellen a tisztviselő a főispán fölöttes hatóságához: a belügyministerhez, a jogorvoslati ut mellőzésével is bármikor fordulhat panaszszal. A javaslat 34. és 45. §-a az illetmények utalványozásának megtagadása és összegüknek helytelen megállapitása czimén biztosit az érdekelt tisztviselőknek jogorvoslatokat, a mely kérdésekben - törvényeink szellemével összhangzóan - végső fokon a m. kir. közigazgatási biróság fog dönteni.

A 38. §-hoz

Az állami alkalmazottakra vonatkozólag törvényeink ismételten is kimondják, hogy azok fizetése nem szállitható le (1869:IV. tc. 5. §, 1893:IV. tc. 10. és 12. §). Ez a rendelkezés azonban a választás alá eső törvényhatósági alkalmazottakra nézve, mint a kiknek az alkalmaztatása a tisztujitást megelőző hivatal-letétellel megszakadtnak tekinthető, ily általánosságban nem nyerhet alkalmazást. Ezért szükséges, hogy a javaslat 38. §-a megállapitsa, hogy a tisztviselő, a kit általános tisztujitás alkalmával ugyanarra, vagy ugyanabba a fizetési osztályba sorozott más állásra választanak meg, a melyet közvetlenül megelőzőleg is betöltött, nem részesithető kevesebb illetményben, mint a mennyivel korábban birt, mert reá nézve az ujramegválasztás oly következményekkel kell, hogy járjon, mintha tisztviselői működésében megszakitás nem állott volna be. Egyetlen kivétel a szolgálati pótlék élvezetében lévő főszolgabiró, a ki ha nem főszolgabiróvá választatik meg, ezt a pótlékát akkor is elveszti, ha a főszolgabirói állással azonos fizetési osztályba tartozó más állásra választatott meg, mert ilyen pótlék az ugyanazon fizetési osztályba sorozott többi állások viselőit nem illeti meg. Arra a tisztviselőre azonban, a kit alacsonyabb fizetési osztályu állásra választottak meg, vagy a ki megválasztását közvetlenül megelőzőleg nem állott a vármegye szolgálatában, ezt a szabályt nem lehet alkalmazni, mert az olyan tekintet alá esik, mint a ki korábbi szolgálatáról lemondott. Megválasztását tehát egészen uj alkalmaztatásnak kell tekinteni. Minthogy azonban az e szempont alá eső volt vármegyei tisztviselő a nyugdijjárulékokat már magasabb illetményösszeg után fizette, mint a minő az uj fizetése, a visszatérités vagy beszámitás azonban esetleg sok nehézséggel járna, feljogositja e javaslat 38. §-a az ilyen tisztviselőt, hogy a nyugdijjárulékot továbbra is az előző magasabb illetménye után fizesse, a mely esetben neki és hozzátartozóinak a nyugellátását szintén e magasabb összeg alapján kell megállapitani. Ezt a jogot tehát tisztviselők érdekében kellett megállapitani.

A 39. §-hoz.

Ha a megszüntetendő pótlékok összege az illetményemelkedést meghaladja, a többlet - a szerzett jogok elve alapján - mindaddig megilleti a tisztviselőt, a meddig az ideiglenes pótlék javára megállapitva volt, illetőleg a meddig a javaslat alapján járó illetménytöbblet a megszünt pótlékokat teljesen nem fedezi. Az is természetes, hogy az ilyen eredetü többlet nem okvetlenül válik a tisztviselő személyi pótlékává, vagyis nem lesz okvetlenül nyugdijba beszámitható illetménye, hanem megtartja annak a pótléknak természetét (működési, drágasági stb. pótlék), a melynek maradványaként meghagyatt.

A 42. §-hoz

A vármegyei tisztviselők illetményrendezésének fedezésére az 1912. évi állami költségvetésbe be van illesztve 1.000,000 K, a mely összeg határát az ebben a javaslatban foglalt rendelkezések a folyó évben a rendelkezésre álló pontos kiszámitás alapján - előreláthatólag - nem fogják tullépni.