1912. évi LXIII. törvénycikk indokolása

a háboru esetére szóló kivételes intézkedésekről * 

Általános indokolás

Régóta érzett szükség, hogy a kormánynak háboru vagy ennek fenyegető veszélye esetére rendelkezésére álljon oly kivételes hatalom, a melynek alapján kivételes intézkedéseket léptethet életbe. E czélból a kormány kebelében már évek hosszu sora óta folytak tárgyalások, a melyek azonban csak a legutóbbi időben nyertek befejezést. Ugyanis lényeges előfeltételét képezi a modern hadviselésnek, hogy a fegyveres erő hadmüveletei és egész működése a polgári hatóságok, sőt az állam egész lakossága részéről hatékonyan támogattassanak s igy e kivételes intézkedéseknek e tekintetben mindenekelőtt oda kell irányulniok, hogy ez a szükséges támogatás az államhatalom részéről teljes mértékben és minden állampolgárt kötelező módon biztositható legyen. De nemcsak a katonai teljes mértékben és minden állampolgárt kötelező módon biztositható legyen. De nemcsak a katonai műveletek szempontjából szükséges, hogy háboru esetére kivételes intézkedések léptettessenek hatályba. Kiváló fontossága van ennek a polgári lakosság, az egész ország, a közgazdasági élet, a jogbiztonság, a személy- és vagyonbiztonság szempontjából is, a melyeket minden háboru a legkomolyabb veszélyekkel és károkkal fenyeget s ezeknek a kivételes intézkedéseknek e tekintetben éppen oda kell irányulniok, hogy a jogrendnek és a közbiztonsági állapotoknak fokozottan hatályos eszközökkel való megvédése segélyével a fentérintett veszélyeket és károkat lehetőleg egyhitsék. Hogy pedig ezek a kivételes intézkedések kellő sikerrel alkalmaztassanak, szükséges, hogy azok béke idején, normális viszonyok közt készittessenek elő, mert csak igy lehetséges, hogy szükség esetén kellő nyugalommal és minden nagyobb feltünés nélkül vétessenek foganatba. Ezt czélozza a jelen törvényjavaslat.

Részletes indokolás az 1. §-hoz

A törvényjavaslat 1. §-a általános bevezetésül szolgál, felhatalmazza a ministeriumot arra, hogy a törvényjavaslat következő szakaszaiban részletesen körülirt kivételes hatalmat a szükség mértékéhez képest igénybe vehesse, vagyis hogy bizonyos kivételes intézkedéseket a következő szakaszokban felállitott korlátok közt a szükség mértékéhez képest megtehessen.

Lehetetlen ugyanis pontosan előre látni, hogy az egyes adott esetekben mily kivételes intézkedések megtétele lesz szükséges. Ez okból bizza a törvényjavaslat ennek megitélését és megállapitását a további szakaszok által vont korlátok közt a kormányra, de e széleskörü felhatalmazás korlátozásául szolgál a törvényszakasznak az a rendelkezése is, hogy a kormány a kivételes hatalmat csakis a szükség mértékéhez képest veheti igénybe, tehát a törvényjavaslat következő szakaszaiban részletezett kivételes hatalomból mindenkor csakis annyit alkalmazhat, a mennyit az adott esetben a fennforgó viszonyok és körülmények okvetlenül szükségessé tesznek.

A kormány elhatározására nézve még további korlátozást is állit fel ez a törvényszakasz, midőn pontosan és világosan megmondja, tehát szorosan meghatározza, hogy a kivételes hatalom mikor és meddig vehető igénybe? A mi azt a kérdést illeti, hogy a kivételes hatalom mikor vehető igénybe, e törvényszakasz rendelkezése egészen világos és pontos, a mennyiben határozottan kimondja, hogy az háboru idején vehető igénybe s ezt csak azzal egésziti ki, hogy a mennyiben ez szükséges, a kivételes hatalom a háboru fenyegető veszélyének okából elrendelt katonai előkészületek esetében is alkalmazható. Ez a kiegészitő rendelkezés nem szorul bővebb indokolásra, mert kézenfekvő, hogy gyakran éppen a háboru kitörése előtt van legnagyobb fontossága annak, hogy bizonyos kivételes intézkedések a kitöréssel fenyegető háboru sikerének biztositása végett már a háboru kitörése előtt megtehetők legyenek. De másrészt fontos biztositékot képez, a tekintetben, hogy a kormány ezeket az intézkedéseket csakis a legkomolyabb helyzetben fogja alkalmazni, az a körülmény, hogy a törvénynek ez a szakasza a kivételes hatalom alkalmazhatását a háboru kitörése előtt a háboru fenyegető veszélyének okából elrendelt katonai előkészületek esetére, tehát oly időre korlátozza, a midőn a helyzet komolysága általánosan és kétségbevonhatlanul megállapitható. Épp oly határozott és világos e szakasz rendelkezése a tekintetben is, hogy a kivételes hatalom mely időpontig vehető igénybe? Határozottan rendelkezik ugyanis oly irányban, hogy a kivételes hatalom a háboru befejezésével megszünik. Miután azonban előfordulhat, hogy a helyzet komolyságánál fogva háboru fenyegető veszélyének okából katonai előkészületek tényleg elrendeltettek és ezekkel kapcsolatban a kormánynak a kivételes hatalmat is bizonyos körben igénybe kellett vennie, a háboru azonban nem tört ki s igy a háboru befejezéséről sem lehet szó: a kivételes hatalom megszünése tekintetében ily esetekre is kell törvényes rendelkezés, minek folytán e szakasz kötelezőleg kimondja, hogy ily esetekben a kivételes hatalom alapján tett intézkedéseket a katonai előkészületek megszünésével hatályon kivül kell helyezni.

A 2. §-hoz

Miután az 1. § a ministeriumra bizza, hogy a további szakaszokban részletesen körülirt kivételes hatalomból annyit, a mennyit a fennforgó szükség indokolttá tesz, adott esetben igénybe vegyen, ebből önként következik a 2. §-nak az a rendelkezése, hogy a kivételes hatalomból folyó intézkedések körét és hatályuk területét a ministerium állapitja meg. Minthogy pedig az állampolgárokra kiváló fontossága van annak, hogy az az időpont, a melyben a kivételes intézkedések hatályba lépnek, szintén pontosan megállapittassék, a 2. § ennek az időpontnak megállapitását is a ministeriumra bizza, magától értetődvén, hogy a ministerium ez időpont megállapitásánál az 1. § bevezető soraiban foglalt és fentebb ismertetett korlátozásokhoz van kötve. Épp oly fontossága van az állampolgárokra nézve annak is, hogy a kivételes hatalomból folyó intézkedések a lehető legszélesebb körben és a leghozzáférhetőbb módon köztudomásra hozassanak. Ez okból rendeli el a 2. §. hogy a ministeriumnak idevonatkozó rendeletei nemcsak az állam hivatalos lapjából közzéteendők, hanem egyuttal minden községben, a melyre a tett intézkedések hatálya kiterjed, az ott szokásos módon kihirdettessenek. Ugyanigy kell eljárnia a kormánynak, ha kivételes intézkedéseit kiterjeszti, korlátolja, vagy hatályukat megszünteti. Minthogy végül e törvényjavaslat a háboru által indokolt kivételes helyzetre való tekintettel széles körü kivételes hatalmat van hivatva a kormányra átruházni, a 2. § a hatályos parlamenti ellenőrzés biztositása czéljából azt a további rendelkezést is tartalmazza, hogy a kivételes hatalom igénybevételét, valamint azt, hogy a kivételes hatalomból folyó intézkedések mely területre terjednek ki, az országgyülésnek a legközelebbi ülésben be kell jelenteni.

A 3. §-hoz

A 3. § kimondja, hogy az e törvényjavaslat alapján tett kivételes intézkedések hatályának megszünésével a már folyamatban levő ügyekre nézve is azonnal a rendes törvényes állapot áll helyre. Észszerü és következetes folyamánya ez a törvényjavaslat egész szellemének és czélzatának, mely a kivételes hatalom igénybevételét összes következményeivel együtt szorosan csakis magára a háboru, illetve annak veszélye által teremtett kivételes helyzet tartamára akarja korlátozni, minek folytán e kivételes helyzet megszüntével a rendes jogállapotnak minden tekintetben és minden irányban haladék nélkül helyre kell állnia.

A 4. §-hoz

A 4. § felhatalmazást ad a kormánynak, hogy a kivételes hatalom alapján tett kivételes intézkedések végrehajtása végett, egy vagy több törvényhatóság területére kiterjedő hatáskörrel, kormánybiztosokat nevezhessen ki, a kik csak magyar állampolgárok és polgári egyének lehetnek és működésük megkezdése előtt a ministerelnök kezébe esküt tenni kötelesek. Az ilyen kormánybiztos a ministeriumnak van alárendelve; a mikor azonban valamely katonai parancsnok támogatására neveztetik ki, ez elsősorban a hadviselés érdekeinek biztositása végett történik és ennélfogva az illető kormánybiztos a katonai parancsnoknak a szándékaival összhangban köteles eljárni.

A kormánybiztosok feladata elsősorban a kivételes intézkedések végrehajtása; szükség esetén azonban kötelességük mindazoknak a rendes közigazgatási rendelkezéseknek a megtétele is, a melyek a hadviselés sikere érdekében szükségesek, valamint az is, hogy azokban a törvényhatóságokban, a melyeknek a területére hatáskörük kiterjed, a közrend és a közbiztonság fenntartásáról is gondoskodjanak. Ezeknek a feladataiknak sikeres teljesitése érdekében a megyei, városi és községi, valamint a javaslatban felsorolt állami alkalmazottakkal közvetlenül rendelkezhetnek, a kik viszont utasitásaikat ellentmondás nélkül kötelesek foganatositani.

A törvényhatósági és a községi rendes közigazgatási szervek jogkörét és törvényes müködését a kormánybiztos kinevezése tehát rendszerint nem érinti, mert a kormánybiztos feladata csak a fentebbi érdekek biztositására szoritkozik. Ezeknek az érdekeknek a fontossága és érvényesitésük sürgőssége azonban elkerülhetetlenné teszi, hogy a kormánybiztos a rendelkezéseinek nem, vagy csak késlekedve engedelmeskedő alkalmazottat felfüggeszthesse és mással helyettesithesse.

Az a rendelkezés, hogy a felfüggesztett alkalmazott ellen a fegyelmi eljárást hivatalból folyamatba kell tenni, egyrészt az engedetlenség vagy a késlekedés megtorlását, másrészt azt a czélt kivánja szolgálni, hogy az illető alkalmazottnak mód nyujtassék esetleges vétlenségének igazolására. Természetes azonban, hogy ha a fegyelmi eljárás az illető alkalmazott felmentésével végződik is, ennek reá nézve nem lesz szükségképen más következménye, mint hogy illetményeinek csorbittatlan élvezetére nyilik igénye. A kormánybiztos részére ugyanis, sulyos felelősségéből kifolyólag, biztositani kell azt a jogot, hogy az illető felfüggesztett alkalmazottat továbbra is mellőzhesse. Éppen ennek a nagy felelősségnek a méltánylásaképen adja meg a jogot a javaslat arra is, hogy a kormánybiztos a különben kifogástalan alkalmazottat is mellőzhesse és rendelkezési állapotba helyezvén, mással helyettesithesse, ha őt a reá váró feladatok teljesitésére nem tartja megfelelőnek. Annak ugyanis igen sokféle oka lehet, hogy a különben kifogás alá nem eső alkalmazott némely intézkedések végrehajtására nem eléggé alkalmas. A magas kor, a gyors felfogás vagy önálló intézkedésre való képesség, vagy nyelvismeret hiánya stb. stb. alkalmatlanná teheti a különben legbuzgóbb tisztviselőt is. Ezt a kormánybiztos rendelkezési állapotban helyezheti és legfeljebb a kivételes intézkedések hatályának tartamára mással helyettesitheti. A rendelkezési állapotba helyezés azonban az illető alkalmazott illetményeit és szolgálati viszonyait nem érinti és - természetszerüleg - fegyelmi eljárás folyamatba tételét sem vonja maga után.

A jogbiztosság követeli meg, hogy a kormánybiztos intézkedéseinek esetleges jogellenessége miatt jogorvoslattal lehessen élni a kinevező kormányhoz, illetőleg az illetékes ministerhez, mint a ki a felebbezés végérvényes elbirálására jogosult. Viszont azonban a kormánybiztosi rendelkezések fontossága és gyakran végrehajtásuk sürgősségében rejlő sikere megköveteli, hogy a használt jogorvoslat csak birtokon kivül legyen igénybevehető.

Végül kimondja a szakasz, hogy Horvát-Szlavonország területén ez országok önkormányzatának körébe tartozó ügyekben a kormánybiztosi jogkör betöltése iránt a bán intézkedik.

Az 5. §-hoz

A tervezet abból az alapgondolatból indul ki, hogy a hadviselés érdeke az állam érdekeivel, sőt az állam fennállásával is szorosan összefüggvén, ily terhes időkben a hadviselés érdekei mellett és ezek megóvása végett minden egyébnek háttérbe kell szorulnia. Ebből a czélból engedi meg az 5. § az autonom testületek működésének korlátozását, illetőleg oly határozataiknak megsemmisitését és helyettük a rendeleti intézkedést, a mely határozatok a hadviselés érdekeire sérelmesek, vagy a közrend és a közbiztonság fenntartását veszélyeztetik. Ugyanebből a czélból tiltja el továbbá a javaslat a tett intézkedések miatt a felirási jognak a gyakorlását és közigazgatási birósági panasznak a használatát, a mely utóbbival azonos rendelkezést már az 1907:LX. tc. 4. §-ának b) pontja is tartalmaz.

A 6. §-hoz

Az 1903:V. tc. 2. §-a mindenütt kötelezővé teszi a megszálló külföldinek 24 óra alatt való bejelentését (2. §) és a bejelentés megtörténtének ellenőrzését (8. §). Ezt a kötelezettséget továbbá a szállásadóra is megállapitja és a mulasztást vagy hamis adatok bejelentését kihágásokként büntetni rendeli (11. és 12. §) és mindezek illetékes hatóságait megjelöli (14. és 15. §) Ezt az általános bejelentési és nyilvántartási kötelezettséget terjesztheti ki a ministerium a javaslat 6. §-a szerint a magyar honosokra, a kiknek tartózkodási, sőt törvényben biztositott települési szabadságát (1886:XXII. tc. 9. §) ez a rendelkezés kétségkivül korlátolja, ezt a korlátolást azonban az állam érdeke, illetőleg a közrend és közbiztonság fenntartásának a czélja nagyon is indokolttá teszi.

Az 1903:V. tc. 10. §-a feljogositja továbbá a rendőrhatóságot arra, hogy a külföldit bizonyos esetekben az állam területéről kiutasithassa, esetleg azt kényszer utján is eltávolithassa. Ezeket a rendelkezéseket kivánja a javaslat 6. §-ának 3. és 4. bekezdése azokra a magyar honosokra is megfelelően alkalmaztatni, a kiknek illetőségi községükön kivül eső valamely helyen való tartózkodása az állam érdekeire vagy a közrendre és a közbiztonságra aggályos.

Végül felhatalmazást kiván adni a javaslat 6. §-ának ötödik bekezdése az erőditett helyekről a lakosság ama részének eltávolitására is, a melynek jelenléte a hadviselés szempontjából hátrányos. Ez a rendszabály kétféle okból szükséges. Egyfelől azért, hogy mindazokat, kikre valamely erőditett hely védelménél nincsen okvetlen szükség, a háboru borzalmaitól, az ellenség jövedékeitől és az esetleges kiéheztetéstől megkimélni lehessen. Másfelől pedig a miatt, hogy az erőditett hely parancsnoka felszabadittassék az oly egyének élelmezéséről, ápolásáról való gondoskodástól, kiknek az erőditett hely védelmében semmi szerepük nincsen. Ilyen egyének ott tartózkodása és az élelmezésükről, ápolásukról való gondoskodás kötelezettsége ugyanis teherként nehezedik a felelős parancsnok vállaira; elvonja őt s közegeit hivatásától és megröviditi a mellett azt az időtartamot, a melyre az erőditett hely esetleg amugy is szükös élelmi és betegápolási készletei elégségesek. Gondoskodni kell tehát arról, hogy az erőditett hely lakosságának ez a része onnét szükség esetén kényszereszközökkel is eltávolitható legyen.

A 7. §-hoz

Háboru idején rendkivül sulyosan érintheti a hadviselés érdekeit, ha egyes olyan tárgyak vannak magánegyének birtokában, a melyeknek használata vagy közvetlenül sértheti a hadviselés érdekeit, illetőleg veszélyeztetheti a hadi műveletek sikerét, vagy erre a közrend és a közbiztonság veszélyeztetése által gyakorolhat káros kihatást. Ebből az okból ad felhatalmazást a javaslat 7. §-a arra, hogy a ministerium az ilyen tárgyaknak tartását, használatát és forgalombahozatalát eltilthatja és beszolgáltatásukat elrendelheti. Ennek a tilalomnak okszerü következménye, hogy azoknál, a kik annak a gyanuja alá esnek, hogy ily tiltott tárgyakat jogosulatlanul tartanak birtokukban, házkutatás és személymotozás legyen tartható és hogy az esetleg talált tiltott tárgyakat el kell kobozni. Rokontermészetü vagyonjogi korlátozás a javaslat 7. §-ának 4., 5. és 6. bekezdésében foglalt az a rendelkezés, a mely szerint a ministerium a legszükségesebb élelmi czikkek legmagasabb árának hatósági megállapitására adhat felhatalmazást.

Az annexió idejében történt állományfelemelés alkalmával tapasztaltatott, hogy a nem tényleges állományu legénységnek nagyobb számban való bevonulása folytán, az ez által érintett helyeken az élelmezési czikkek árai aránytalanul és oly mértékben szöktek fel, hogy a katonai élelmezésbe még át nem vett legénység az élelmezés helyett neki kifizetett pénzösszegért még a legszükségesebb élelmezési czikkeket sem tudta beszerezni. De nemcsak az emlitett legénységnek, hanem az alkalmasaknak nem talált embereknek élelmezése is, valamint általában az egész katonai élelmezés rendkivül megsinylené az élelmi czikkeknek aránytalanul és nem indokolt mértékben felszökő árait. Gondoskodni kell tehát arról, hogy a kényszerhelyzettel való visszaélés megakadályoztassék. Arra a legalkalmasabb módszernek látszik a követelhető legmagasabb áraknak hatóságilag való megállapitása és az élelmezési czikkeknek ezeknél a megállapitott áraknál drágábban való árusitásának eltiltása. Az ily eljárásra az osztrák ipartörvény 51. §-a a módot nyujt és a rendszabály Ausztriában bármikor, tehát békében is alkalmazható. Tekintetettel arra, hogy az indokolatlan és aránytalan árfelszökkenés már a katonai előkészületek, vagy a háboru következtében, másutt is jelentkezhetik, kivánatos a polgári lakosság érdekében is lehetővé tenni, hogy a hatósági ármegállapitás nemcsak a legénység bevonulásának idejére és helyére korlátoztassék, hanem hogy az mindenütt elrendelhető legyen, a hol és a meddig annak szüksége tényleg fennáll. Minthogy a magyar törvények és mindenekelőtt a magyar ipartörvény (1884:XVII. tc.) az osztrák ipartörvényhez hasonló rendelkezést nem tartalmaz, e kérdés csak törvény utján szabályozható. Miután a legmagasabb árak megállapitása és az azzal járó árusitási tilalom csak rendkivüli esetekben alkalmazható rendszabályt képez, legjobban a jelen törvényjavaslat keretébe illeszthető, mivel e törvényjavaslat kizárólag csak rendkivüli esetekben alkalmazandó kivételes intézkedésekről szól: és bár e javaslat a háboru esetén előtérbe tóduló katonai érdekeket tartja szem előtt, mégis egyuttal szolgálja ez a rendelkezés a polgári lakosságnak érdekeit is, mivel megóvja az egész ország lakosságát a helyzet kihasználásával járó indokolatlan drágulástól.

A 8. §-hoz

A külpolitikai viszonyok feszültsége esetén és háboru idején kétszeres erővel indul meg és fokozattan veszélyes az egyes államoknak az a törekvése, hogy a velük feszült viszonyban vagy háboruban álló másik állam védelmi intézkedéseiről és berendezéseiről, fegyveres erejének felvonulásáról és hadimozdulatairól gyors és pontos értesülést szerezzenek. A posta, táviró és távbeszélő a hirek közvetitésének legfontosabb eszköze s igy azoknak a rendesnél szigorubb ellenőrzés alá vétele a legfontosabb hadviselési érdekek körébe tartozik. Már a fennálló törvények is megengedik, hogy bizonyos körülmények közt levelek, táviratok és egyéb postaküldemények lefoglaltassanak és hogy a küldemények ellenőrzés alá vétessenek. Az idevonatkozó rendelkezések azonban a szóbanforgó rendkivüli körülmények közt - főleg az eljárás hosszadalmassága miatt - nem elégségesek; igy tehát oly rendkivüli felhatalmazásra van szükség, a melynél fogva a levelek, táviratok és postaküldemények a fentebb kifejezett szempontok tekintetéből is ellenőrzés alá vonhatók legyenek. A törvényjavaslat visszaéléseknek az által igyekszik elejét venni, hogy a büntető törvény 479. §-ának rendelkezései alá helyezi azokat, a kik a postaküldemények, táviratok és távbeszélgetések tartamáról tudomást szerezve, azt másokkal közlik vagy közzéteszik, a mennyiben a hivatalos titok ily megsértése szigorubb elbirálás alá nem esnék.

A 10. §-hoz

A hadviselés érdekeit nagymértékben érinti az állam lakosságának közhangulata. A belső nyugalom, valamint a katonaság és a hadviselés iránt való rokonszenves viselkedés nagyon elősegiti a hadműveletek sikerét, mig a lakosság körében tapasztalható izgalom, vagy éppen a katonasággal vagy a hadviseléssel szemben megnyilatkozó ellenszenv a hadműveletekre és a katonaság hangulatára közvetlenül is káros befolyást gyakorolhat, közvetve pedig feltétlenül bénitja, esetleg részben le is köti a hadsereg erejét. Az egyesületek, társaságok, társulatok, pénztárak stb. helytelen irányu működése, valamint a népgyülések, felvonulások, körmenetek tartása és általában minden olyan alkalom, a melyen az emberek nagyobb tömegekben jönnek össze, könnyen idézhető elő ily káros közhangulat kialakulását. Szükséges tehát a hadviselés, vagyis az elsőrendü állami érdek szempontjából, hogy ott, a hol ennek a veszedelme fenforog, a kormány elejét vehesse az ilyen káros következmények létrejöttének és erre vonatkozólag megtehesse mindazokat az óvintézkedéseket, a melyekre a javaslat 9. és 10. §-a ad felhatalmazást.

A 11. §-hoz

A sajtóközlemények a hadviselés érdekeit igen könnyen veszélyeztethetik. Lehetnek sajtóközlemények, a melyek esetleg egész ütközetek elvesztését okozhatják, akár valamely katonai titok közzétételével, akár közvetett módon, p. o. a fegyveres erő tagjai hűségének megingatásával vagy az által, hogy a sajtó izgatásai a fegyveres erő egyes részeinek mozdulatait megnehezitik. Ennélfogva igen fontos ily közlemények megjelenését lehetőleg megakadályozni. Az itt jelzett czélra azonban nem mutatkozik szükségesnek, hogy az 1848:XVIII. tc. (sajtótörvény) alapelvét, a mely szerint az előző vizsgálat örökre eltöröltetik, elejtsük és a közigazgatási praeventiv czenzurát behozzuk, a mely szerint a közigazgatási hatóság (rendőrség) engedélyétől függ, hogy valamely sajtótermék megjelenhessék. Elégségesnek látszik egyrészt arról gondoskodni, hogy azok a hatóságok, a melyek sajtóvétség esetében első sorban hivatvák a megtorlás végett szükséges intézkedések megtételére, mennél gyorsabban és hathatósabban eljárhassanak, másrészt pedig arról, hogy valamely közlemény megjelenéséért való felelősség fokozatassék azzal, hogy az több személyre hárul. Ennek megfelelően a 11. § azt az álláspontot foglalja el, hogy a sajtótermékek sajtórendészeti köteles példányai nem szétküldésük időpontjában szolgáltatandók be a kir. ügyészséghez, vagy a sajtórendészeti ellenőrzéssel megbizott más hatósághoz, hanem már szétküldésük előtt, még pedig az időszaki lapok három órával, más sajtótermékek egy héttel előbb. A sajtórendészeti köteles példányokra ily módon a szétküldés előtti beszolgáltatásnak kötelezővé tétele nem azt jelenti, hogy ennek alapján a sajtórendészeti hatóság engedélyétől fog függni a sajtótermék megjelenése, hanem csak azt, hogy ennek alapján az ügyészség vagy esetleg már a rendőrhatóság előre megállapithatja, hogy ha valamely nyomtatvány megjelennék, azzal büncselekmény követtetnék el és igy már előre meg fogja tehetni azokat az intézkedéseket, a melyek a büncselekmény elkövetésének megakadályozására szükségesek, ha pedig a büncselekmény mégis elkövettetnék, lehetséges lesz sürgősen intézkedni, hogy a büntető megtorlás gyorsan bekövetkezzék s a sajtótermék elterjedése meghiusittassék. A büncselekmény elkövetésének megakadályozása végett a sajtótermék szétküldésének megtiltására a § arra az esetre ad felhatalmazást, ha a sajtótermékkel a hadviselés érdekeit érintő cselekmény követtetnék el. Ha a sajtó termék tartalma oly büncselekmény tényáladékát foglalja magában, a mely a hadviselés érdekeit érinti, a mi felett határozni a biróságnak van fenntartva, a 13. § 9. pontja a sajtótermék előállitásának a büncselekmény elkövetésében való részességét és felelősségét is kimondja, feltéve, hogy ő a sajtórendészeti hatóság tilalmát ismerve vagy a sajtótermék büntetendő tartamáról egyébként tudva küldötte szét a nyomtatványt, vagy tette szétküldését lehetővé. A hadviselés érdekeit a többek közt például az is sérti, ha a közlemény a szövetséges államok haderejének állapotát tárgyalja. A felett tehát, hogy a sajtórendészeti hatóság által kibocsátott tilalom jogosult volt-e vagy nem, mindig biróság fog határozni és nincs kizárva az az eset, hogy a sajtótermék előállitóját a biróság egészen felmentse, ha azt találja, hogy a tilalom daczára szétküldött sajtótermék tartalma büncselekményt nem foglal magában. Mindez kétségtelenül jelentékeny korlátozása a sajtószabadságnak; de háboru esetén e korlátozások szükségesek; és e korlátozások mellett is fennmarad a sajtószabadság legfőbb elve, hogy a gondolatközlés nem tétetik előzetes engedélytől függővé, hanem a gondolatközlés tilos volta véglegesen csak utólagos birói eljárás alapján állapittatik meg. Oly gondolatnak a közlése, a mely az állam legfőbb érdekeit nem veszélyezteti, ilyen eljárás mellett sem fog akadályba ütközni.

A §-nak negyedik bekezdése az előbbieknél sokkal messzebb menő rendelkezést tartalmaz. Különösen oly vidékeken, a melyeknek lakossága az ellenséges állam lakosságával fajilag rokon, a sikeres hadviselésre rendkivüli veszélyt rejthet magában, ha ez a lakosság a sajtó utján állandó államellenes igazgatásnak van kitéve. Ennélfogva ha ott a lapok tapasztalatszerüen ily irányzatot mutatnak és ha az ily időszaki lapok megjelenésében és terjesztésében rejlő veszedelmeket az előbbi bekezdésben meghatározott módokon csak nehézségekkel lehet elháritani, meg kell adni a leghathatósabb eszközt az ily időszaki lapok megjelenésének és terjesztésének megakadályozására. A háboru befejeztével, mindőn a kivételes hatalom megszünik, természetes, hogy a 11. § negyedik bekezdése alapján kibocsátott tilalmat is hatályon kivül kell helyezni. Az ötödik bekezdés a külföldi lapok ellenőrzéséről intézkedik. Külföldi sajtótermékekben rejlő ellenséges irányzattal szemben béke idejében csak a postai szállitási jog elvonásával szoktunk védekezni. Háboru vagy háboru veszélye idején ez a védekezés nem elég, különösen oly sajtótermékekkel szemben, a melyek az ellenséges államban, vagy szövetséges államaiban jelennek meg. Ezért szükséges, hogy a külföldi sajtótermékek ellenőrzés alá vétessenek, sőt a külföldi időszaki lapok behozatala és terjesztése egészen eltiltható legyen. A tilalom lehetőségét a § a külföldi sajtótermékek közül csak az időszaki lapokra korlátolja, mert a tilalmat az ily időszaki lapok ellenőrzésével járó nehézségek indokolják; mig a teljes tilalom más külföldi sajtótermékekre nem mutatkozik indokoltnak. Az utolsó bekezdés az ismertetett intézkedések megszegését minősiti kihágássá és arra büntetésképen a törvényes maximális büntetési tételt állapitja meg.

A 12. §-hoz

A 12. § felhatalmazza a ministeriumot, hogy a hadviselés és az igazságszolgáltatás érdekében a háboru idejében, valamint az 1. §-ban emlitett egyéb kivételes körülmények között veszélyeztetett közrend és közbiztonság megóvása végett a büntetőbiráskodás terén rendkivüli intézkedéseket tehessen. Megengedi ez a §, hogy a ministerium 1. az esküdtbirósági hatáskörbe tartozó büncselekmények közül azokat, a melyek a hadviselés érdekeit érintik, a kir. törvényszékek hatáskörébe utalhassa; 2. az esküdtbiróságok müködését más büncselekményre nézve is felfüggeszthesse; 3. hogy egyes büncselekmények elbirálását az 1896:XXXIII. tc. és az 1897:XXXIV. tc. értelmében illetékességgel és hatáskörrel nem biró más polgári büntető biróságra bizhassa; és 4. hogy bizonyos büncselekményeket gyorsitott bünvádi eljárásnak vethessen alá. Feltétlenül szükségesnek mutatkozik ugyanis, hogy azok a büncselekmények, a melyek legnagyobb mértékben veszélyeztetik, sőt meghiusitják a haderő müködését, mint a felségsértés, a király bántalmazása, a hütlenség, a lázadás, továbbá az u. n. közveszélyü büntettek, vagyis a kutmérgezés, gyujtogatás, vizáradás okozása, vaspályarongálás s mindezekre felhivás, a leggyorsabban megtoroltassanak, és hogy ekképpen az ily cselekmények elharapódzásának eleje vétessék. Erre az esküdbirósági eljárás teljesen alkalmatlan. Alkalmatlan azért, mert a különböző helyeken lakó esküdteknek behivása és az esküdtszék megalakitása a háboru és mozgósitás esetén beálló utazási nehézségeknél, valamint az esküdtek egy részének hadköteles voltánál fogva majdnem lehetetlen. Mindazokat az esküdtbirósági hatáskörbe tartozó büncselekményeket tehát, a melyek a hadviselés érdekét érintik, ezekre az érdekekre való tekintettel a kir. törvényszékek hatáskörébe kell utalni.

A hadviselés érdekét érintő büncselekményeken kivül az eljárás leggyorsabb lefolytatását még olyan büncselekmények is megkivánják, a melyek természetüknél fogva nem irányulnak ugyan közvetlenül a katonai érdekek ellen, de elkövetésük módja következtében bizonyos esetekben a hadviselés érdekét szintén érinthetik. Ilyenek a gyilkosság, szándékos emberölés, védtelen állapotban való elhagyás, rablás, halált okozó súlyos testi sértés, személyes szabadság megsértése, ha ezeket a büncselekményeket például valamely katonai parancsnokkal szemben, a hadipénztárra vonatkozólag vagy a hadi czélokra szükséges hadi szállitások ellenére követelnék el. Ezekre a nehézkes eljárásu esküdtbiráskodás szintén nem tartható fenn. De nem tartható fenn a nyomtatvány utján elkövetett büncselekményekre sem, mert ezek a hadviselés érdekeit ugy közvetlenül, mint közvetve nagy mértékben veszélyeztethetik.

Másrészt az esküdtbiróságok müködésének egészben való, vagyis az esküdtbirósági hatáskörbe eső összes büncselekményekre kiterjedő felfüggesztését szintén lehetővé kell tenni, mert azoknak leggyorsabb lefolytatását fontos igazságszolgáltatási, állami, közrendi és közbiztonsági érdekek követelhetik vagy kivánatossá tehetik oly vidéken, a hol esküdbiróságtól mozgalmas időkben részrehajlatlan müködést várni nem lehet és a hol fennállott az az aggodalom, hogy az esküdtszékek ezekben az időkben oly irányu határozatokat hozhatnak, a melyek a hadjára, az állam, a közrend és a közbiztonság érdekeivel ellenkezhetnek. Hogy az egyes büncselekmények a fentemlitett érdekek szolgálatában legrövidebb idő alatt megtorlásban részesülhessenek, szükséges, hogy a biróságokat az eljárás lefolytatásánál a birói illetékességre és hatáskörre vonatkozó rendelkezések ne akadályozzák. Háborus időben ugyanis előfordulhat az az eset, hogy az illetékes vagy hatáskörrel biró biróság vagy egyáltalán nem müködhetik, vagy hogy az meg nem közelithető, vagy hogy a miatt, mert székhelye a tett elkövetésétől távol van, a bizonyitó eljárás csak sok időt igénylő nehézséggel, esetleg egyáltalán nem folytatható le. Ezekben az esetekben tehát, a melyek természetesen csak a legritkábban fognak előfordulni, szükséges, hogy a polgári büntető biróságok akkor is eljárhassanak, ha a Bp. szerint illetékességgel nem is birnak és hogy kir. járásbiróság törvényszéki hatáskörébe eső bünügyben is itélkezhessék vagy megforditva. Minthogy ezek a rendkivüli intézkedések a Bp.-ban megszabott eljárás keretébe nem illeszthetők és ugy természetüknél fogva, mint az eljárás minél gyorsabb lefolytathatásának érdekében külön szabályozást követelnek: a 12. § utolsó pontja felhatalmazást ad arra, hogy a polgári büntető biróságoknál gyorsitott bünvádi eljárás nyerjen alkalmazást.

A 14. §-hoz

A katonai egyének, hivatásbeli kötelességeik különfélesége szerint, két nagy kategoriába oszthatók. Az egyikbe az ugynevezett „katonaállomány” tagjai, vagyis azok tartoznak, a kik a „hadiczikkekre” letett esküvel a katonai állásból folyó különös kötelességek teljesitését fogadták, - mig a másik katagóriába a hadbirák, orvosok, katonai tisztviselők stb. szóval azok a katonai egyének tartoznak, a kik nincsenek a hadiczikkekre kötelezve, mert külön hadbirói, orvosi, tisztviselői stb. esküt tesznek. E különbség a katonai büntetőjogban is kifejezésre jut, a mennyiben az esküvel fogadott kötelességek megszegése miatt a katonaállományu egyénekre szigorubb büntető rendelkezések vannak megállapitva, mint a nem katonaállományu egyénekre. Igy pl. a szolgálati parancs szándékos megtagadása függelemsértés büntette gyanánt tudatik be a katonaállományu egyénnek, a melyre a körülményekhez képest 10 évig terjedhető börtön, sőt még súlyosabb büntetés is van szabva, mig ha hasonló cselekményt valamely hadbiró vagy katonai tisztviselő stb. követ el, ugy ez nem „függelemsértés büntette”, hanem „közhivatal vagy szolgálat kötelességei elleni vétség” miatt vonatik felelősségre, a melyre elbocsátás mellett mindössze 6 hóig terjedhető szigoru fogság van szabva. Béke idején, rendes viszonyok között ez a büntetőjogi megkülönböztetés, az egyes állománycsoportok szolgálatának benső természetében rejlő eltérések folytán fennállhat ugyan, de igenis alapos az aggodalom, hogy egy háboru vagy mozgósitás esetén ebből nem csupán visszásságok, hanem a katonai szolgálat és a hadmüködés érdekeit lényegesen csorbitó vagy komolyan veszélyeztető hátrányok állanak elő. Nem szenved ugyanis kétséget egyrészről az, hogy a midőn a háboruban az összes fegyveres erő tevékenysége a legvégső feszültségig fokozódik: akkor azt, hogy valamennyi katonai szerv a czél kötelességszegéseknek legszigorubb megtorlásával is biztositani kell. Másrészről az is kétségtelen, hogy háboru idején nem csupán a katonaállomány egyéneinek kötelességszegései idézhetnek elő a hadmüködésre nézve nagyobb veszélyt, hanem e tekintetben más állománycsoportbelik katonai kötelességszegései is a legvégzetesebb következményekkel járhatnak; a mire példaképp csak az az egy eset is elég, ha katonai kötelességük teljesitését oly hadbiztossági tisztviselők tagadnák meg a legváltságosabb időpontban, a kiknek a harczban álló csapatok részére élelem vagy lőszer szállitásáról kell gondoskodniok. A német katonai büntetőtörvénykönyv 153. és 154. §-ai intézkednek is oly értelemben, hogy háboru idején a katonai büntettekre és katonai vétségekre vonatkozó rendelkezések a katonai tisztviselőkre is alkalmaztassanak. A kormányzat számára tehát meg kell adni a módot arra, hogy háboru idején vagy esetleg már a háboru kitörésének fenyegető veszélye miatt kell katonai előkészületek alatt is a katonai büntetőjognak a katonaállományu egyénekre vonatkozó szigorubb rendelkezéseit a nem katonaállományu egyénekre is kiterjeszthesse. Magától értetődik, hogy e kiterjesztésnek csak annyiban lehet helye, a mennyiben a szóban forgó szigorubb rendelkezések a különböző állománycsoportokra, szolkálati hivatásuk minemüségéhez képest, egyáltalán alkalmazhatók.

A 15. §-hoz

A kormánybiztosra bizott rendkivüli intézkedéseknek csak akkor lehet meg a kivánt sikerük, ha rendelkezéseinek minden irányban érvényt is tud szerezni. Ebből a czélból hatalmazza fel a § a ministeriumot arra, hogy a kormánybiztos által megbizatása körében kiadott rendelkezéseknek megszegését rendelettel kihágassa minősithesse, a minek természetes következménye, hogy e kihágásokra az 1879:XL. tc. 16. §-a alapján tizenöt napig terjedhető elzárást és kétszáz koronáig terjedhető pénzbüntetést állapithat meg.

A 16. §-hoz

A magánjogi követelések érvényesitése tekintetében a háboru két szempontból jön figyelembe. Először erőhatalom (vis major) eseteiként minősülő körülményeket hoz létre, másodszor pedig megokol bizonyos rendelkezéseket, a melyek az állampolgárok magánérdekeit megvédeni vannak hivatva, abban a sulyos időben, mikor ők a hazának a legnagyobb önfeláldozást igénylő szolgálatot teljesitik. Ezek a szempontok indokolják az ugynevezett moratoriumokat, vagyis azokat a rendelkezéseket, a melyeknél fogva az állam a követelések érvényesitését bizonyos időre eltiltja, illetőleg birói uton való érvényesitésüket nem engedi meg. Ha az állampolgárt kiragadjuk gazdasága köréből, akkor nem lehet követelni tőle, hogy magánjogi kötelezettségeit pontosan teljesitse. Az ily moratoriumok háboru esetében a külföldi törvényhozásokban általában ismeretesek, sőt más nagymérvü és egész vidékekre kiható természeti csapások, például földrengés, árviz, járványok esetében is alkalmazásba jönnek. Nálunk az 1879. évi szegedi árviz alkalmából hatalmazta fel az 1879:V. tc. az igazságügyministert, hogy a szegedi kir. törvényszék területére nézve az igazságszolgáltatás tekintetében az árviz folytán szükséges rendkivüli intézkedéseket rendeleti uton megtehesse; és ezen az alapon az igazságügyminister 1879. évi márczius 24-én 8,266. szám alatt, továbbá 1879. évi márczius hó 29-én 8,710. szám alatt kelt és kapcsolatos rendeleteivel a szükséges kivételes intézkedéseket meg is tette.

A §-ban a magánjogi követelések közül a váltókövetelések külön kiemelése nemcsak azért volt szükséges, mert a váltószigor elvénél fogva a moratorium elrendelése épp ezekre a követelésekre nézve bir a legnagyobb fontossággal, hanem azért is, mert ezeknél intézkedni kell a váltójogok érvényesitése és fenntartása czéljából szükséges bemutatásról és óvásról is. Háboru esetén a váltó bemutatása és az óvás felvétele gyakran nagy nehézségekkel jár, sőt sokszor nem is lehetséges. Minthogy váltótörvényünk (1876:XXVII. tc.) nem rendelkezik az erőhatalom (vis major) befolyásáról, ez a kérdés is esetleg szabályozásra szorul. Az óvás felvételének akadályai természetesen érezhetők lesznek a váltón kivül minden más esetben is, a mikor a törvény óvást szab meg, igy például a kereskedelmi törvény 298., 357. és 446. §-ai, vagy a csekkről szóló 1908:LVIII. tc. 17. §-a esetében. Az idevonatkozó esetleges rendelkezéseknek természetesen ki kell terjedniök ezekre az esetekre is.

A mi a peres és nem peres ügyeket illeti, különösen az tehet egyes messzebbmenő rendelkezéseket szükségessé, hogy a háboru eseményei a birósági eljárást gátolhatják, vagy hogy a katonai szolgálatot teljesitő vagy személyes hadi szolgáltatásra igénybe vett személyeket kell a polgári igazságszolgáltatás terén oltalomban részesiteni. Érvényben levő törvénykezési rendtartásunk a háboru esetére vonatkozólag egyáltalában nem tartalmaz rendelkezéseket. Az uj polgári perrendtartás (1911:I. t.-cz), a mely az életbeléptetéséről szóló 1912:LIV. tc. 1. §-a értelmében az igazságügyminister által megállapitandó napon, legkésőbb 1914. szeptember hó 1-én fog életbe lépni, olykép rendelkezik, hogy abban az esetben, ha a biróság müködése háboru vagy más esemény következtében megszünik, az eljárás az akadály tartamára félbeszakad (469. §) - továbbá, hogy abban az esetben, ha valamelyik fél háboru idején katonai szolgálatot teljesit vagy ha a fél olyan helyen tartózkodik, a melylyel a perbiróság székhelyéről hatósági intézkedés, háboru vagy más esemény következtében közlekedni nem lehet, a biróság az eljárást az akadály tartamára hivatalból is felfüggesztheti (471. §). Ámbár ezek a rendelkezések sok tekintetben mai jogunknak fentebb emlitett hézagát kitöltik, de még nincsenek hatályba és életbeléptük után is szükség lehet továbbmenő rendelkezésekre. Nem rendelkeznek a háboru esetéről a végrehajtási eljárást szabályozó törvényeink sem. E részben is rendelkezni kell különösen abban az irányban, hogy bizonyos esetekben a háboruban katonai szolgálatot teljesitő vagy személyes hadiszolgáltatásra igénybe vett fél ellen vezetett végrehajtás ne menjen tul a biztositáson. A katonai kötelességet teljesitő állampolgárt nem lehet kitenni annak, hogy akkor a mikor ő életét hazájáért koczkára teszi, esetleg hibáján kivül vagyonát tőle elvonják. Ilyen és hasonló, valamint általában a biróságok müködésében beálló akadályok és zavarok következtében szükségessé válható rendelkezések azok, a melyeknek kibocsátására a § felhatalmazást ad. Hogy mily mértékig, továbbá, hogy az ország egész területén, vagy csak bizonyos részében lesznek-e ily rendelkezések szükségesek, az a körülményektől függ és előre meg nem határozható.

A § tehát követi az 1879:V. tc. példáját és általános felhatalmazást kiván adni a kormánynak, hgoy a körülmények figyelembevételével tegye meg azokat a rendelkezéseket, a melyek feltétlenül szükségesek. Eltérőleg az 1879:V. törvénycikktől, a § azért hatalmazza fel az egész ministeriumot és nem egyedül az igazságügyministert a rendkivüli intézkedésekre, mert az utóbbiak, a mennyiben a magyar szent korona országainak közös ügyeire vonatkoznak, Horvát-Szlavonországokra is ki fognak terjedni.

A 17. §-hoz

A jelen esetben csak oly összegek előlegezéséről és megszerzéséről van szó, a melyekre - rendkivüli viszonyok folytán - elkerülhetetlenül szükség van és a mely összegeknek a törvényhozás utján való előzetes megállapitása a rendkivüli viszonyok által megkövetelt sürgősség következtében nem lesz mindig lehetséges. E szempontból kiindulva kell a kormányt az e §-ban foglalt intézkedés által az 1897. évi XX. törvénycikk 16. §-ának rendelkezése alól feloldani és fel kell hatalmazni oly eljárás alkalmazására, a mely a rendkivüli viszonyok által megkövetelt azonnali utalványozást, illetve hitelszerzést és e mellett a tervezett intézkedés eredményét veszélyeztető nyilvánosságrahozatal elkerülését lehetővé teszi.

A II. fejezethez

Büntető törvénykönyveinkben több rendelkezés van, a mely csak háboru idején alkalmazható. Ezek részben oly cselekményekre vonatkoznak, a melyek csak akkor büntetendők, ha a tettes háboru idején követi el azokat. Más cselekményeket pedig, ha háboru idején követik el, a törvény sulyosabb büntetéssel sujt. Ezek a rendelkezések azonban nem nyujtanak minden irányban kellő védelmet azoknak az állami érdekeknek, a melyeknek hathatós büntetőjogi védelme háboru idején különösen fontos. Ép ezért fennálló büntetőjogszabályaink kiegészitése és némi módositása mutatkozik szükségesnek. Ezt a kiegészitést és módositást tartalmazza a (13. §) II. fejezet.

A 18. §-hoz

Az 1878:V. tc. (Btk.) 144. §-ának rendelkezései alá vonja és igy élethosszig tartó fegyházbüntetéssel sujtja a Btk. 455. §-ában meghatározott kémkedést, ha az háboru idején követtetik el. A fennálló jog szerint a Btk. 455. §-ában meghatározott kémkedést követi el, a ki az állam hadi erejére és hadi védelmére vonatkozó intézkedéseket, tárgyakat, melyekről tudja, vagy tudhatja, hogy titokban tartandók, béke idején azzal a szándékkal kémleli ki, hogy azokról más államot értesitsen. Ha valaki ezt a cselekményt háboru idején követi el abból a czélból, hogy a kémkedés eredményéről az ellenséget értesitse, arra a 455. §, a mely csak a béke idejére szól, nem volna alkalmazható, másrészt az ily cselekmény nem esnék a 144. § rendelkezése alá sem, mert a 144. § csak a kémkedés eredményének az ellenséggel közlését nyilvánitja hütlenség büntettének. E szerint a közlést megelőző kémkedés csak előkészitő cselekménynek volna tekinthető, a mely egyáltalán nem esnék büntetés alá, vagy legfeljebb hütlenség büntettének kisérletét állapitaná meg, a mi hogy lehetséges-e, vitás. Ezért szükségesnek mutatkozik, hogy a háboru idején elkövetett ily kémkedés büntethetősége megállapittassék és hogy a cselekmény ugyanoly büntetéssel sujtassék, mint a 144. §-ban meghatározott hütlenség.

A 19. §-hoz

A § súlyosabb büntetést - öt évig terjedő börtönt - állapit meg a törvény vagy a hatóságok törvényes rendelete, osztály, nemzetiség vagy hitfelekezet és a tulajdon vagy a házasság jogintézménye ellen irányuló izgatás büntetéséül, a mely izgatást a Btk. 172. §-a akár béke, akár háboru idején két évig terjedő államfogházzal és kétezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel sujt. Kétségtelen, hogy háboru idején a törvényes rend uralmának fenntartása és a társadalom egyes csoportjainak békés együttélése fokozottabb jelentőségü érdek. A ki ezt az érdeket a Btk. 171. §-ában meghatározott módon igazgatással veszélyezteti, az állam létérdeke ellen tör s közvetve az állam külellenségét támogatja, ugy, hogy a hütlenség büntettével határos cselekménye ellen az államfogházbüntetés kielégitő védelmet nem nyujt.

A 20. §-hoz

Ugyanez a nézőpont volt irányadó abban az esetben, ha a magánosok elleni erőszaknak a Btk. 177. §-ában meghatározott cselekménye háboru idején követtetik el. A munkabér felemelése vagy leszállitása végett alkalmazott erőszak, bántalmazás vagy fenyegetés, a munka megkezdésének vagy lefolytatásának megakadályozására szolgáló csoportosulás büntetésének felemelését hat havi fogházról három évig terjedhető börtönre indokolja az a körülmény is, hogy a háboru által teremtett kényszerhelyzetben az emlitett jogtalan eszközök sokkal nyomatékosabb hatást gyakorolnak.

Háboru idején a sztrájk és a kizárás (boykott) nem csupán a munkaadók és a munkások gazdasági érdekeinek érvényesitésére szolgáló eszköz, hanem a mennyiben a hadviselés megnehezitésére vagy meghiusitására irányul, közvetlen állami érdeket sért vagy veszélyeztet. Mig tehát békében csak a fenyegetés és a bántalmazás, a mely sztrájk vagy kizárás előidézését czélozza s ez is csupán mint ipari kihágás (1884:XVII. tc. 164. §) büntethető, addig háboru idején a javaslat 13. §-ának 4. pontja a sztrájkra vagy kizárásra való reábirást és az erre irányuló izgatást öt évig terjedhető fegyházzal és nyolczezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel bünteti, ha ennek a cselekménynek a czélzata a hadviselés megnehezitése vagy meghiusitása volt. Nem a munkásoknak vagy a munkaadóknak az érdeke a jogtárgy, a melyet a javaslat védelemben kiván részesiteni, hanem az állam integritása. Szükségesnek mutatkozott tehát, hogy a hadviselést veszélyeztető sztrájk vagy kizárásra irányuló izgatás vagy reábirás legalább abban az esetben legyen represszió tárgya, ha a hütlenségi czélzat megállapitható. Ha ugyanily czélzattal a tömeg a magánosok elleni erőszaknak a Btk. 177. § 2. bekezdésében meghatározott tényálladékán tulmenve a csoportosulással a munka megkezdését vagy folytatását megakadályozza, indokolt, hogy ez a fokozott kényszer a 13. § 3. pontjában megállapitott büntetésnél szigorubb büntetés alá essék. Mig a § a sztrájk és a kizárás rendezőit bünteti, addig a § lényegesen enyhébben - három évig terjedhető fogházzal és négyezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel - azokat sujtja, a kik az előbbi bekezdésben emlitett czélzat tudatában a reábirásnak vagy izgatásnak engednek. Minthogy a munkaadó és a munkás tevékenysége ebben az esetben szándékosan monditja elő az állami érdek ellen irányuló sztrájk vagy boykott sikerét, büntetlenül nem hagyható, de a bünösség csekélyebb foka a büntetés csekélyebb mértékét indokolja. Ugyanily büntetéssel sujtja a § a sztrájkra vagy kizárásra irányuló reábirást és igazgatást, ha nem a hadviselés érdekeinek sérelmezése czéljából követtetett ugyan el, de mégis hátrányosan érinti a hadviselés érdekeit.

A 21. §-hoz

A § azokra állapit meg nagyobb büntetést, t. i. öt évig terjedhető börtönt és négyezer koronáig terjedhető pénzbüntetést, a kik a távirdát vagy távbeszélőt (1888:XXXI. tc. 12. §) háboru idején rongálják, azt használhatatlanná teszik, használhatóságát félbeszakitják vagy gátolják. A távirda és távbeszélő oly fontos intézmény a háboruban, hogy annak az a védelme, melyet a büntetőtörvénykönyv az eddigi rendelkezésekben nyujt legfeljebb két évig terjedhető fogház és kétezer koronáig terjedhető pénzbüntetés), háboru idején nem elegendő.

A 22. §-hoz

A § a Btk. 453. és 454. §-ainak rendelkezéseit egésziti ki. Ez a két szakasz büntetést állapit meg azokra, a kik valamely katonát a szökésre csábitanak, vagy neki a szökéshez segélyt nyujtanak. Más katonai büntettre való csábitást vagy ahhoz való segélynyujtást a 453. és 454. § nem sujt büntetéssel; holott a hadviselés érdekei éppen ugy megkivánják, hogy a többi katonai büntettekre való csábitás és segélynyujtás is büntető rendelkezés alá essék. A 453. és 454. §-ban nem emlitett katonai büntettek közül a katonai behivási parancs iránti engedetlenségre való csábitást már az 1890:XXI. tc. 6. §-a büntetéssel sujtja. A többi katonai büntettre való csábitásra és ahhoz segélynyujtásra a jelen § állapit meg büntetést.

A 23. §-hoz

A § büntetést állapit meg arra, a ki az 1878:V. tc. 456. §-ában meghatározott adatokat a sajtó útján valamely szövetséges állam hadseregére vonatkozólag teszi közzé. Ez a pont kiegésziti a büntetőtörvénykönyvet, még pedig egybehangzóan a büntetőtörvénykönyv 144. §-ának 8. pontjában foglalt ama rendelkezéssel, a mely szerint a hütlenséget szintén el lehet követni oly cselekménynyel, a mely valamely szövetséges állam területére vagy hadi erejére vonatkozik. Oly közlemények, a melyek valamely szövetséges állam hadi erejére vonatkoznak, saját hadviselésünk érdekeit ép ugy veszélyeztethetik, mint a saját haderőnkre vonatkozó közlemények és ennélfogva szükséges e cselekményeket az 1878:V. tc. 456. §-ában megjelölt feltételek esetében az ugyanott meghatározott büntetéssel sujtani.

A 24. §-hoz

A § az Ő Felsége uralkodása alatt álló államok hadi erejével szemben vagy a hadi védelemből kifolyólag teljesitendő hivatali kötelesség megtagadását és annak szándékos elmulasztását sujtja azzal a büntetéssel, a melylyel a Btk. 481. §-a hivatali kötelesség megtagadását abban az esetben bünteti, ha a hivatali kötelesség megtagadása összebeszélésnek eredménye. Szükségessé teszi ezt a rendelkezést az a körülmény, hogy a hivatali kötelesség gyors, pontos és lelkiismeretes teljesitése mindazokra a feladatokra nézve, a melyek valamely közhivatalnokot a hadi erővel szemben vagy a hadi védelemből kifolyólag terhelnek, a hadviselés első rangu érdeke.

A 25. §-hoz

A § utolsóelőtti bekezdése kihágás miatt bünteti azt, a ki a 11. § első bekezdésének megszegésével a sajtórendészeti köteles példányokat be nem szolgáltatja, vagy a sajtótermék szétküldését a megszabott várakozási idő eltelte előtt kezde meg vagy pedig eltiltott időszaki lapot ad ki, terjeszt vagy hoz be. A most idézett büntető rendelkezés, a mely rendőri természeténél fogva foglal helyet a preventiv jellegü 11. §-ban, csak azokra az enyhébb esetekre állapit meg büntetést, ha a sajtótermék tartama nem büntetendő, vagy ha a terhelt nem tudta, hogy tartama miatt a sajtótermék büntetés alá esik. A sulyosabb esetekkel, jelesül azokkal, a melyekben a sajtótermék büntetendő tartalmának ismerete játszik főszerepet, a jelen § foglalkozik. Közömbös, vajjon a sajtótermék szétküldője azt, hogy a tartalom büntetendő, azért tudja-e, mert a szétküldést a kir. ügyészség vagy a rendőri hatóság a 11. § második bekezdése értelmében eltiltotta, vagy pedig azért, mert a büntetendő tartalom egyébként ismeretes előtte. Mindkét esetben a szétküldéssel a sajtótermék tartalmában foglalt büncselekmény elkövetésére irányuló szándékosság nyilvánul és ennélfogva mindkét fajta szétküldő felelősségét a § harmadik bekezdése értelmében a sajtójogi fokozatos felelősség rendszerének (1848. évi XVIII. tc. 13. és 33. §) félretételével a büntető törvénykönyv általános rendelkezései szerint kell elbirálni és mindkét fajta szétküldőre egyaránt állanak a § első bekezdésében foglalt megkülönböztetések. E megkülönböztetések közül az első arra az esetre szól, ha a jogtalanul szétküldött sajtótermék tartalma olyan, a melynek terjesztésére a Btk. büntetést állapit meg. Ebben az esetben a javaslat a szétküldőt a terjesztés büntetésével sujtja, a mely büntetőrvénykönyvünk (134., 158., 171., 248., 259. §) szerint mindig enyhébb, mint azér a büntetté, a melynek tényálladékát a sajtótermék megvalósitja.

A második eset az, ha a jogtalanul szétküldött sajtótermék tartalma a Btk. 144. §, 146. § első bekezdésében vagy 147. §-ában meghatározott büntettek valamelyikének tényálladékát, a harmadik eset pedig az, ha a jogtalanul szétküldött sajtótermék a Btk. 146. §-ának második bekezdésében vagy 456. §-ában vagy a 24. és 25. pontjában meghatározott büncselekmények valamelyikének tényálladékát foglalja magában. A jogtalan szétküldés miatt a javaslat ezekben az esetekben sem állapithat meg olyan sulyos büntetéseket, mint a minők a sajtótermék tartalmáért járnak és ezért a javaslat enyhébb, de a szétküldéssel veszélyeztetett érdekeknek megfelelő sulyu büntetéseket szab.

A 26. §-hoz

A kihágási büntetőtörvénykönyv 33. §-a szerint béke idején kihágásképen büntetett cselekményt, vagyis valamely vár vagy erőd vagy a védelem czéljából létesitett megerősitett tábor fekvéséről, erőditményeiről engedelem nélkül, terv vagy vázlat készitését, vagy közzétételét, ilyen tervnek vagy vázlatnak megszerzését vagy lemásolását a § vétséggé minősiti, ha azt háboru idején követik el és arra megfelelő büntetést állapit meg. Szükségessé teszi e sulyosabb minősitést az a körülmény, hogy a háboru idején a Kbtkv. 33. §-ában meghatározott cselekmény veszélyessége aránytalanul nagyobb.

A 27. §-hoz

A § az előbbi §-ok indokainak megfelelő okból egy havi elzárásról két havi elzárásra emeli fel a Kbtkv. 34. §-ában meghatározott kihágás büntetését, ha azt a tettes háboru idején követi el. Ugyanily büntetéssel sujtja e pontban a javaslat azt, a ki a 34. §-ban nem emlitett hadi szükségleti czikkekre vonatkozó forgalmi korlátozásokat megszegi, mert e tilalmak megszegése a hadviselés érdekeit épp ugy érintheti, mint azé a tilalomé, a mely fegyverre, lőszerekre vagy lovakra vonatkozik.

A 30. §-hoz

A § komondja, hogy az e §-ban megállapitott vétségek kisérlete büntetendő (Btk. 65. § 2. bek.), a mi tekintettel a cselekmények jelentőségére, bizonyára indokoltnak mutatkozik.

A 31. §-hoz

A § felhatalmazza az igazságügyministert, hogy a 12. §-ban emlitett gyorsitott bűnvádi eljárásnak szabályait rendeleti uton állapithassa meg. A 12. §-nak indokaiban már kifejtett okokból gondoskodni kell arról, hogy bűnvádi perrendtartási szabályaink akként módosuljanak és nyerjenek kiegészitést, hogy az eljárás gyors és haladéktalan lefolytatása biztositva legyen. A felhatalmazást kisérő az a törvényes megszoritás, mely szerint a gyorsitott bűnvádi eljárásnak szabályai az 1912:XXXII. és XXXIII. tc. elveinek szem előtt tartásával nyerjenek megállapitást, megfelelő biztositékot nyujt arra, hogy a gyorsitott bűnvádi eljárás a polgári bűnvádi perrendtartásban kifejezésre jutó és a két katonai bűnvádi perrendtartásban is érvényesülő alapelveket (vádelv stb.) a lehetőséghez képest fenntartsa. Másrészt utmutatást tartalmaz a törvényhozási felhatalmazás arra, hogy ebben a gyorsitott eljárásban az idézett két törvénycikkbe foglalt katonai bűnvádi perrendtartásnak a bűnvádi perek mennél gyorsabb és sürgősebb elintézését lehetővé tevő azokat a rendelkezéseit kell szem előtt tartani, a melyek a polgári büntetőbiráskodásban is alkalmazhatók.

A 32. §-hoz

A § a szokásos életbeléptetési és végrehajtási rendelkezéseket tartalmazza. Tekintettel arra, hogy a javaslatnak vannak rendelkezései, a melyek Horvát-Szlavonországokra is kiterjednek, de a melyek az 1868:XXX. tc. 10. §-a értelmében a végrehajtás tekintetében a társországok autonomiájához tartoznak (9.§), a § kifejezésre juttatja azt, hogy ezeket Horvát-Szlavonországokban a bán hajtja végre. A § egyuttal intézkedik az 1912:XXXIII. törvénycikk 14. §-ának és az 1912:XXXII. tc. 14. §-ának azonnali életbeléptetéséről. A honvédség katonai bűnvádi perrendtartásról szóló 1912:XXXIII. tc. 14. §-a ugyanis kimondja, hogy az ott meghatározott bűncselekmények tekintetében a büntetőbiráskodást polgári egyének felett a ministerium a honvédbiróságokra ruházhatja át. A közös haderő katonai bűnvádi perrendtartásáról szóló 1912:XXXII. törvénycikk 14-ik §-a értelmében pedig a honvédbiróságok helyett kivételesen a közös haderő biróságai is eljárhatnak. Ez a két törvénycikk azonban csak kihirdetésétől számitott két év mulva lép életbe. Miután pedig e két törvényszakasz rendelkezéseinek alkalmazására előbb is szükség lehet, a § kimondja, hogy az idézett két törvény 14-ik §-a a jelen törvénynyel egyszerre, vagyis e törvény kihirdetésének napján lép életbe.