A magyar választói jogrendszer mélyreható reformálását általánosan ismert okok teszik elkerülhetetlenné. Választói jogunk egészben véve ma is az 1848. évben lefektetett alapokon nyugszik, mert 1874. évi választói törvényünk lényegileg megtartotta azt a vagyoni és értelmi czenzust, amelyet az 1848. évi törvényhozás megállapitott. A parlamenti reform szükségét ennek a nagyon is elavult választói jognak szükkörü és igazságtalan rendszere érlelte meg, különösen pedig az a két visszásság, hogy egyfelől a már uralkodó választói jogczim: a földbirtok-, illetőleg a földadó-minimum egyes országrészek, vármegyék, sőt egyes választókerületek területén is kirivó aránytalanságokat mutat, s hogy másfelől az ipari munkásság a választói jogból jóformán ki van zárva. A választójogi visszásságokat fokozta a választókerületek beosztásának aránytalansága és a választókerületek székhelyén végbemenő czentralizált választási eljárás tarthatatlan volta.
A reform gondolata kezdetben csak jámbor óhajtásként élt a választói jogból kizárt társadalmi rétegek körében. Az irodalom és a politikai sajtó inkább csak elméleti kérdésként foglalkozott vele. A parlament kapuján is csak igen szerényen kopogtatott s egyes politikusoknak és kisebbségi pártoknak időnkint felvetett erre irányuló kivánsággal huzamosabb időn át nem tudtak olyan visszhangot támasztani, amely a többséget és a kormányt a választói reform kezdeményezésére inditotta volna. A választói reform csakis akkor kezdett az elméleti fejtegetések ködéből kibontakozni és lépett a gyakorlati politika aktuális kérdései közé, amikor a választásról választásra gyarapodó közjogi ellenzék, a függetlenségi és 48-as párt a reformot egyik programmpontjává tette, s amikor a párt vezére, Kossuth Ferencz, 1903 deczember havában pártja nevében követelte különösen a czenzus leszállitását, a választókerületek arányositását és a községenkint való szavazást.
Az akkori miniszterelnök, gróf Tisza István, annak jelzése mellett, hogy minden liberális politikának végczélja az, hogy lehetőleg a nemzet egyetemét ruházza fel politikai jogokkal, és hogy a kormány programmjához tartozik a választói jog kiterjesztése, a reformra vonatkozó törvényjavaslat előkészitő munkálatainak meginditását kilátásba helyezte. Igéretének beváltásakép az összes pártok vezérembereinek és más szakférfiaknak bevonásával mindjárt 1904. év január hó 20-án ankétet hivott össze és ennek befejezése után részletes statisztikai adatgyüjtést rendelt el. Az ország minden 20 évnél idősebb magyar állampolgár férfilakosára kiterjedő ez az ad hoc népszámlálás juttatott először mindazoknak a részletes statisztikai adatoknak birtokába, amelyek egy parlamenti reform komoly előkészitéséhez okvetlenül szükségesek. Az 1905. év január havában végbement általános választásokon a választójogi reform kérdése már erősen előtérbe lépett. A választói jog szükebb vagy tágabb keretü kiterjesztésének gondolata minden párt és minden jelölt programmjában szerepelt. A kormány hivatalos programmja is hangsulyozta, hogy a választói jogot ki kell terjeszteni addig a határig, ameddig az ország közviszonyainek felforgatása és a nemzeti politika nagy érdekeinek csorbitása nélkül el lehet menni. Rövid idő alatt nagy és váratlan politikai fordulat történt. Az 1905. évi általános választások után egyelőre parlamentáris kormány nem alakulhatott. Az ekkor kinevezett Fejérváry-kormány, Kristóffy József belügyminiszter kezdeményezésére, felvette programmjába az általános választói jogot. Igy került meglepetésszerüen és minden előkészület nélkül a kormányprogramm élére az a radikális eszme, amelynek gyakorlati megvalósitását addig a legszélsőbb álláspontot képviselő kisebbség sem merte volna a közeli jövő lehetőségei közé számitani. Annál kevésbbé gondolt addig aktiv magyar államférfiu arra, hogy azt egyhamar realizálja. Kristóffynak 1905. végén közzétett javaslata az általános, egyenlő, közvetlen választói jog, a titkos és deczentralizált szavazás alapjára volt fektetve. A javaslat választói jogot akart adni minden 24 éves magyar állampolgár férfinak, aki irni-olvasni tud és akinél a politikai jogok megállapitásánál általában szokásos kizárási okok fenn nem forognak. A javaslat ezenfelül két országgyülési cziklusra, vagyis 10 esztendőre, átmenetileg meg akarta hagyni választókul a mostani analfabéta választókat is. E javaslat törvénynyé válása egyértelmü lett volna a különböző társadalmi osztályok politikai erőviszonyainak teljes felforgatásával. A képviselőválasztók számát az akkori 970,000-ről 2.621,000-re, illetőleg az addigi analfabéta választók beszámitásával egy csapásra 2.814,000-re, majdnem háromszorosra emelte volna, amely szám az irni-olvasni tudók rohamos szaporodása folytán ma már jóval meghaladná a három milliót. Kristóffynak tizenkét §-ból álló, csupán az általános alapelveket tartalmazó, rövid törvényjavaslat-tervezete nem került a parlament elé. De, mint Európaszerte mindenütt, Magyarországon is jelentkezett a választói jog követelésének az a jellemző következménye, hogy amint a kérdést a kormány, vagy valamelyik párt érdemlegesen, gyakorlati formába öntve napirendre hozza, azt többé megoldatlanul a háttérbe szoritani nem lehet. Igy történt, hogy a Wekerle-kormány, amely 1906 április havában - a választói jog tekintetében is - a legeltérőbb felfogásu politikai pártok vezéreiből alakult meg, kénytelen volt programmjába paktumszerüen felvenni azt, hogy a választói jog reformját „legalább olyan széles alapon” oldja meg, mint a Kristóffy-féle tervezet.
E politikai kötelezettség alapján épült fel az a második, most már a részletekig kidolgozott választójogi törvényjavaslat, melyet gróf Andrássy Gyula belügyminiszter 1908. évi november hó 11-én terjesztett a képviselőház elé. Ez a javaslat azonban politikai okok miatt a rendszeres parlamenti tárgyalásig nem juthatott el. Gróf Andrássy Gyula a parlamenti reform minden részletének és következmények mérlegelése alapján tisztában volt azzal, hogy ha fenn akarjuk tartani a magyar nemzet szupremáczióját, s meg akarjuk óvni a társadalmi osztályok békéjét és egyensulyát, nem érhetjük be azzal, ha a választói jogot csupán a 24 éves korhatárhoz és az egyszerü irás-olvasáshoz kötjük. Tudatában volt annak, hogy ezek a kellékek egymagukban már a jelenben sem nyujtanak kellő biztositékot s még kevésbbé a jövőre nézve. Épen ezért egyéb biztositékokat is szükségeseknek tartott. Meggyőzően fejtette ki gróf Andrássy Gyula törvényjavaslatának indokolása során e további biztositékok mellőzhetetlenül szükséges voltát. A biztositékok között Andrássy koncepciójában magyar viszonyokhoz mért és minél szélesebb alapra fektetett többes szavazati jognak jutott volna előkelő szerep. Nem akarom e helyen tüzetes birálat tárgyává tenni sem a pluralitást elméleti szempontból, sem azokat a konkrét módozatokat, amelyekkel ezt a rendszert Andrássy gróf kivánta megvalósitani. Tárgyilagos lojalitással csak azt kivánom megállapitani, hogy abban a kényszerhelyzetben, amely a koalicziós kormány cselekvési szabadságát a választói jog reformja tekintetében megbénitotta, a plurális rendszernél viszonylag alig lehetett volna jobb megoldást találni. De ez még nem jelenti azt, hogy ez a megoldás az adott helyzet kényszerétől eltekintve, általában is helyes volna és alkalmas azoknak a fontos érdekeknek a megóvására, amelyeket megvédeni hivatva lett volna. Az irni-olvasni tudásnak az ország egyes részeiben való gyors terjedése, amely sokkal rohamosabb, mint azt akkor még bárki is gondolhatta, a plurális rendszer kedvező hatását mihamar ellensulyozta volna épen ott, ahol erre a legnagyobb szükség lett volna, spt nem lehetetlen, hogy már első alkalmazása is az egész vonalon csalódással járt volna. A plurális rendszer mind szocziális, mind nemzeti szempontból csak ugy érhet el gyakorlati eredményt, ha a többes szavazattal felruházott választók valóban gyakorolják is választójogukat. Könnyen megtörténhetik azonban, hogy a plurális választókat a közöny, vagy a megfélemlités tömegesen visszatartja attól, hogy a választási urna elé járuljanak. Már pedig ilyen esetben az egész rendszer annak visszájára fordul, ami megalkotójának lelkében élt.
A Wekerle-kormány 1910 január hóban felváltó Khuen-Héderváry-kormány - amelynek cselekvési szabadságát semmiféle paktum nem korlátozta - szintén programmjába vette az általános választójog alapján „oly törvényjavaslat előterjesztését, amely a magyar állam egységes nemzeti jellegének megóvása mellett a demokratikus fejlődés igényeinek megfelel.” Ez a kormány azonban két évet meghaladó fennállása folyamán csupán a szükségessé vált ujabb statisztikai adatok gyüjtésének, feldolgozásának és a többi előmunkálatnak elintézéséig jutott el. Tekintettel a választójogi reform mérhetetlen horderejére és arra a körülményre, hogy a reform, ha nem is épül fel kizárólag statisztikán, de mindenesetre annak adataira támaszkodik, teljesen indokolt volt, hogy a Khuen-Héderváry-kormány az uj tervezet kidolgozásánál igénybe kivánta venni az 1911 január 1-én végbemenő általános népszámlálás ujabb adatait és tanulságait. Az 1904. évi ad hoc népszámlálásnak időközben már elavult adatai 7 év multán természetesen nem szolgálhattak volna a számitások és következtetések megbizható alapjául. Az uj népszámlálás alkalmából kellett tehát a kormánynak arról gondoskodnia, hogy a nagykoru férfinépességre vonatkozóan a választói jog szempontjából számba jöhető mindennemü demográfiai és foglalkozási statisztikai adatot részletesen nyomozzanak. Az adatoknak a dolog természete szerint szükségessé vált helyszini pótlása és kijavitása után azokat minden irányban feldolgozták és csoportositották. Ez a munkálat természetszerüleg még a központi statisztikai hivatal teljes erőkifejtése mellett is hosszabb időt vett igénybe, s csak a legutóbbi időben nyerhetett befejezést. Tehát a Khuen-Héderváry-kormány a statisztikai adatok minden irányu feldolfozásának befejeztéig akkor sem juthatott volna abba a helyzetbe, hogy programmjának a választói jogra vonatkozó pontját beválthassa, ha a parlamenti helyzet nem tette volna a reform megalkotását egyébként is lehetetlenné. Igy az immár közel egy évtized óta vajudó parlamenti reform megalkotása a mostani kormányra szállt át terhes örökségül.
Nem szándékozom e helyütt részletesen kiterjeszkedni a reform előkészitésének a jelenlegi kormány idejére eső mozzanataira: azokra a tárgyalásokra, amelyeket mind a többség vezére a kisebbségi pártok vezetőivel folytattam és több izben és több alapon ujból felvettem. E tárgyalások czélja olyan elfogadható alapnak, olyan helyes középutnak megtalálása volt, amely ebben a nemzeti létünkre s jövő fejlődésünk irányára nézve sok tekintetben döntő fontosságu kérdésben a megegyezésnek, illetőleg a rendes parlamenti fegyverekkel való küzdelemnek lehetőségét biztositja. Mindnyájunk élén emlékezetében él a mostani kormány erre irányuló akcziójának lefolyása, amely felett egy későbbi kor tárgyilagos mérlegeléssel mondja ki a végleges itéletet. Csupán azt kivánom nagy általánosságban jelezni, hogy a közelmult pártpolitikai küzdelmei a legellentétesebb jelszavakat és követeléseket vetették felszinre. Ennek természetes következménye, hogy ma a választói jog kérdésében a közvélemény nyugodt itélkezését igen megnehezitik azok az eltérések, amelyek a legellentétesebb választójogi követelések közt észlelhetők. Engem a választói jog reformjánál mindenekelőtt az a törekvés irányitott, hogy a pártpolitikai szempontok forgatagából kiragadva, a közkeletü jelszavak megtévesztő hatásától és minden előitélettől megtisztitva állitsam a magyar közvélemény alé ezt a nagy kérdést, amely a nemzet jövő fejlődését alapjában érinti. Ezt a törekvést szolgálja e törvényjavaslat minden lényeges rendelkezése. Anélkül, hogy a kérdés külföldi vonatkozásaiban rejlő becses tanulságok értékét alábecsülném, már itt a leghatározottabban kivánom hangsulyozni, hogy mindent a mit a választói jogosultság feltételéül megállapittatni kivánok, a magyra állam és a magyar nemzeti fejlődés érdekeinek szempontjából vettem fel javaslatba. E rendelkezések birálatára tehát a legigazságosabb mértéket nem a mieinktől eltérő külföldi alakulások párhuzamai szolgáltathatják, hanem hazai közviszonyaink alapos ismerete és helyes megitélése. A javaslat kidolgozásánál nem kötött külső korlátozás. Szabadon érvényesithettem azokat a szempontokat, amelyekben a demokratikus haladásnak, az állami élet egészséges belső kialakulásának és a nemzeti fejlődésnek biztositékait látom. Csak e szempontok mérlegén alakulhat ki az egyensuly, amelynek felbillentése az ország jövője szempontjából végzetes volna. A demokratikus haladást szolgálja a javaslat, amikor olyan feltételekhez kivánja kötni a kiterjesztett választói jogosultságot, amelyek alapján a választók száma - az automatikus fejlődés biztositása mellett - jóformán a reform életbeléptetésének első éveiben csaknem a mai szám kétszeresére emelkedhetik. A pillanatnyi politikai siker csábitása nem vitt rá arra, hogy versenyre keljek azokkal, akik önkényesen felállitott számokkal üznek tetszetős játékot. A választók számának az a hatalmas emelkedése, amely e javaslat nyomában jár, azoknak a lelkiismeretes, nagy gonddal folytatott tanulmányoknak szükségképeni eredménye, amelyeknek az volt a czéljuk, hogy a választói jogra érett elemek helyesen kiválasztassanak. Nem vagyok hajlandó - a módszert visszájára forditva - előbb felállitani egy számot, amelyeknek hangoztatása talán a nagy tömegek előtt népszerü és azután keresni olyan statisztikai csoportokat, amelyekkel az önkényesen felállitott számot látszatra talán igazolni lehetne. Ismételten hangsulyozni kivánom, hogy a jelenlegi kormány - közvetlen elődjéhez hasonlóan - abban a szerencsés helyzetben van, hogy a parlamenti reform előkészitése körül cselekvési szabadságát nem korlátozza semmiféle paktum, semmiféle megkötöttség, és hogy a kormány elhatározását kizárólag a nemzet egyetemes érdeke irányitja.
Egyetemes érdek, hogy a választójog széles demokratikus alapon minél jobban kiterjesztessék addig a határig, ameddig sem a magyar állam nemzeti jellege s intézményeink nemzeti fejlődése nincs veszélyeztetve, sem a fennálló társadalmi rend erőszakos felforgatásától nem kell tartani. Választójoghoz kell tahát juttatni mindazokat, akiknél müveltségük, érettségük és higgatságuk, vagyoni helyzetük, élethivatásuk vagy rendes foglalkozásuk révén megtaláljuk azokat a feltételeket, amelyek képesekké teszik őket szavazati joguk önálló gyakorlására s valamennyire mentesitik attól a fenyegető veszélytől, hogy a demagógia öntudatlan eszközei és játékszerei legyenek. Reálisabb biztositékokról kell tehát gondoskodni az egyszerü irni-olvasni tudásnál, amelyik magában véve igen csalékony jele az értelmiségnek és eredményében igen bizonytalan értékü czenzus, - valamint a pluralitásnál, amelyik összhatásában szintén kétes értékü korrektivum. Némelyek a további biztositékot az irni-olvasni tudáson felül a magyar nyelv birásában keresik s a választói jogot a magyarul irni-olvasni tudáshoz szeretnék kötni. Bármily tetszetősnek és természetesnek tartják sokan azt a gondolatot, hogy egy egységes nemzeti államban a politikai jogok gyakorlásának alapfeltételéül az állam hivatalos nyelvének ismeretét indokoltan ki lehet kötni: ezt a követelményt sem elvi, sem gyakorlati szempontból nem tartom megvalósithatónak. Az ezeréves magyar állam tradicziója egyáltalán nem ismeri az állami nyelv tudásán alapuló előjogokat. A magyar törvényhozás soha senkit sem zárt ki a politikai nemzet köréből azért, mert magyarul nem tudott. A hagyományos szabadelvüség elvével való szakitás veszélyes gyujtóanyagot dobna a nemzetiségek közé és az elérni kivánt czéltól inkább eltávolitana, mintsem valójában közelebb vinne ahhoz. A választói jognak a magyarul irni-olvasni tudáshoz kötése annak a vádnak nyujtana támpontot, hogy a magyarság a maga - történelmileg és politikailag egyébként kétségtelenül igazolt és jogos - hegemoniáját jövőre csakis mesterséges eszközökkel, a magyarságnak nyujtott kivételes kedvezményekkel képes biztositani. A nemzetiségeket elkeseritené, anélkül, hogy eredményként biztositaná azt, hogy csak az államra nézve megbizható elemek gyakorolják a választói jogot: mert a megbizhatóság nem egyedül az állami nyelv ismeretétől függ, sőt megtörténhetik, hogy az a választó, aki a kényszer hatása alatt tanult magyarul, épen e miatt támadt ellenszevből még megbizhatatlanabbá válik. Még ha az összes régi választónak, tehát a magyarul nem tudóknak választói jogát fenntartjuk is, attól kellene tartani, hogy egyes magyarul még nem tudó, de magyar érzésü állampolgárok egészen elidegenednének a magyarságtól. Igen visszás és elkeseritő lenne az a helyzet, hogy jövőre egy magyarul nem tudó jómódu gazdaember nem szerezhetne választói jogot, mig magyarul tudó, de egyébként minden tekintetben alsóbb szinvonalu vagyontalan és tudatlan cselédje választó lehetne. A magyar állam a multban nem gondoskodott következetes és erélyes kulturpolitikával arról, hogy az idegenajku állampolgárok - saját jól felfogott érdekükben is - elsajátithassák az állam hivatalos nyelvét. Épen ezért igazságtalanság lenne most a választói jogot oly kellékhez kötni, amelynek tényleges megszerzését az állam idáig nem biztositotta, sőt néhol még meg sem könnyitette. Részben ennek a mulasztásnak eredménye az, hogy a felnőtt idegenajkuak tetemes része még mindig nem tud magyarul. Az 1911. évi népszámlálás adatai szerint a 24 éven felüli irni-olvasni tudó férfiak között magyarul beszél: német 52.1%, horvát 48.9%, rutén 44.1%, tót 31.8%, román 25.9%. Amidőn tehát e kategóriában az összes nemzetiségek magyarul tudásának átlagos arányszáma ma még csupán a 39%-ot éri el: igazságtalan és politikailag hibás lépés lenne az, amely a létező állapotokkal s azok előzményével nem számolva, az idegenajkuaknak ily nagy száma előtt zárná el a politikai érvényesülés utját. Annál elhibázottabb lépés lenne ez, mert a magyar nyelv érvényesülésének reménye, minden kényszereszköz alkalmazása és ezzel járó ódium nélkül is, a fokozatos megvalósulás utján halad. Az 1907:XXVII. tc. kellő végrehajtása azt fogja eredményezni, hogy jövőre az iskolát végzett egyének mindannyian tudni fognak magyarul irni-olvasni és beszélni, tehát bizonyos idő multán az uj választók magyarul tudása - minden ujabb különleges rendelkezés nélkül is - biztositottnak tekinthető.
Röviden ezek az indokok birtak rá arra, hogy a magyar nyelv tudásának, mint általános kelléknek, megkövetelését teljesen mellőzzem és másutt keressem a megfelelő biztositékokat. E biztositékok sorában elsőként a korhatárnak harmincz évre való emelése kinálkozik. Azzal az ellenvetéssel szemben, hogy a választójogi rendszerekben egészen szokatlan az ilyen magas korhatár, és hogy külföldön az aktiv választói jog korhatára rendszerint a 21-25 évek között váltakozik, elsősorban arra a tényre utalok, hogy akkor, amikor a választók számát jelentősen növeljük, csak természetes, hogy a hirtelen átmenetben rejlő veszélyeket a lehetőség szerint, még pedig olyan rendelkezésekkel csökkentsük, amelyek nem ellenkeznek a jogkiterjesztés demokratikus czélzatával. A másik, nem kevésbbé lényeges irányadó szempont a további szerves fejlődés lehetőségének biztositása. Csak olyan korlátozásokat állitsunk fel a politikai jog kiterjesztésekor, amelyeket a természetes fejlődés csökkent és amelyeket, ha a fejlődés menete folytán a hivatásuk betelt, megrázkódtatás nélkül lehet eltávolitani. Ebből a szempontból is a legmegfelelőbb védőgát a harminczéves korhatár, mert ha törvényhozásunk, az ország gazdasági és kulturális haladását és a kiterjesztett választójog nevelő hatásának eredményeit mérlegelve, annak idején egy ujabb lépéssel tovább kivánna haladni, rövid egyszakaszos törvénymódositással mehetne át arra az alacsonyabb korhatárra, amelyet az időközben bekövetkezett fejlődéshez mérten megfelelőnek tartana. A döntő szempont azonban ennek a kelléknek megállapitásánál az volt, hogy olyan általános feltételtől tegyen függővé, a választói jog megszerzését, amelytől némi valószinüséggel lehet a közéleti kötelességel megértéséhez szükséges itélőképességre következtetni. Ilyen a 30 éves korhatár. A harmincz év az az átlago skor, amelyben az egyén magánviszonyai végleg kialakulnak. Ebben a korban a legtöbb ember megtalálta már a maga végleges elhelyezkedését a társadalomban, családot alapit, gyermekei vannak s ezek sorsának biztositása végett talán már egy kis megtakaritásra is gondol. Iskolao képzettségének fogyatékosságát pótolják az élettapasztalatok; inkább hallgat a józan észre, mint a szenvedélyre, s nem enged kritikátlanul az izgatásnak és ámitásnak. Mindezek az értékes tulajdonságok, amelyek a közügyekre való aktiv befolyást jogosulttá teszik, a harmincz éven aluli egyéneknél inkább hiányoznak. Épen ezért a 24-30 éveseket megnyugvással csak akkor lehet választójoggal feruházni, ha a magasabb kor által nyujtott higgadtságot és élettapasztalatokat magasabb műveltségük pótolja. Ezért kivánja a javaslat a választói jogot jövőre a 30 éven aluliak körében azokra korlátozni, akik legalább nyolcz középiskolai osztályt végeztek. Hogy a választójog széleskörü kiterjesztése mellett mily veszélyes volna a 24 éves korhatár általános elfogadása, azt meggyőzően bizonyitják a rendelkezésünkre álló statisztikai adatok. Meg kell állapitanunk mindenekelőtt, hogy a jelenlegi 20 éves korhatár inkább csak papiroson van meg, mert a gyakorlatban a megkivánt vagyoni és a magasabb értelmi czenzus hiánya, valamint a kérdéses korban levők katonai szolgálai kötelezettsége következtében alig érvényesülhet. Az 1904. évi választójogi statisztikai fölvétel szerint a 427,603 husz-huszonnégy éves magyar állampolgár férfi közül csak 8,682 volt választó, tehát az összes szám 2.0%-a, ming a 3.895,357 huszonnégy éven felüli közül 962,1589, vagyis 24.7%. Az 1911. évi népszámlálás alapján végzett feldolgozás viszont azt mutatja, hogy még a 24-30 évesek közt is aránytalanul kevés a választó, 799,464 huszonnégy-harmincz éves közül csak 74,536, vagyis 9.3%, mig a 3.451,884 harmincz éven felüli közt már 994,994, vagyis 28.8%. A harmincz éven aluli választók számának mérlegelésénél azt is figyelembe kell venni, hogy a jelen törvényjavaslat a legalább nyolcz középiskolát végzett 27-30 éveseknek jövőre is meg akarja adni a választójogot, miért us a 74,536 választóból tulajdonképen le kell vonni ezen a czimen 23,469-et és ily módon csupán 50,887 marad, vagyis az összes 24-30 évesek 6.4%-a. De még ezek sem vesztenék el választói jogukat, amelyet - a törvényjavaslat értelmében - személye szerint minden jelenlegi választó továbbra is megtart. Mai választási rendszerünk tehát meglehetősen kizárja a koruknál fogva éretlenebb elemeket, mig az irni-olvasni tudásra alapitott rendszer épen ezeket az elemeket juttatná nagyobb mértékben szavazati joghoz, mert az irni-olvasni tudás jóval általánosabb a fiatalabb nemzedékben, mint az idősebben.
A 24-30 éveseknek 81.4%-a tud irni-olvasni, a 30 éven felülieknek ellenben csak 68.6%-a. Jelenleg az irni-olvasni tudó 828,844 harmincz éven felüli választóval csak 70,529 huszonnégy-harmincz éves irni-olvasni tudó választó áll szemben, vagyis száz választó közül csak 7.8% a 24-30 éves; ellenben ha valamennyi irni-olvasni tudó 24 éven felüli férfinak megadatnék a szavazati jog, a 2.367,923 harmincz éven felülivel 651,104 főnyi 24-30 éves állna szemben s az utóbbiak már 21.6%-át tennék az összes választóknak. Igaz, hogy a harmincz éven felüliek még mindig erős tulsulyban maradnának, de azért a választók kormegoszlásában oly erős eltolódás következnék be, amelynek káros hatása nyilvánvaló. A népiskola teljes végzése sem olyan feltétel, amely enyhitené a fiatalok tulságos előtérbe nyomulását, ha a 24 éves korhatárnál állapodnánk meg. Sőt ellenkezőleg. Adataink szerint az összes 24-30 éves irni-olvasni tudó férfiaknak 50.2%-a egyszerü irni-olvasni tudó, vagy csak négy elemi osztályos s körülbelül ugyanannyi (49.8%) legalább 6 elemi osztályt végzett. A 30 éven felülieknek viszont 54.5%-a az egyszerüen irni-olvasni tudó vagy négy elemi osztályos és csak 45.5% az, aki hat elemi osztályt, vagy ennél magasabb iskolát végzett. Ha tehát magasabb müveltségi fokra megyünk, a harmincz éven aluliak aránya tetemesen nagyobb, mint a harmincz éven felülieké.
Az eddigi választójogi tervezetek különös gonddal mérlegelték, hogy a reform nem csökkenti-e a magyarság számarányát a választók között. Ennek a szempontnak jogosultságát, bármily méltányos kivánok is lenni nem magyarajku polgártársaink iránt, szintén elismerem, s nem hunyhatok szemet az előtt a tény előtt, hogy a 24-30 éveseknek választójoggal való felruházása hátrányosan befolyásolná a magyarság számarányát. Különösen áll ez a Királyhágóntuli részekről, hol az eddigi magas czenzus a magyar és németajkuaknak - kisebb számuk ellenére - tulsulyt biztositott s ahol egy igazán szükkörü választójogról térünk át jelentékenyen kiterjesztett demokratikus választói jogra. Ott a kiterjesztés szükségképen nagy változást idéz elő a politikai erőviszonyokban. A békés fejlődés érdekében kivánatos, hogy ez a változás lehetőleg lassu, fokozatos legyen s gyorsitanunk semmi esetre sem szabad azt. A 24-30 éveseknek a választók közé való bevonása pedig lényegesen gyorsitaná ezt az átalakulást. A Királyhágón tul különös figyelmet érdemel az a hat vármegye, amelynek területe körülbelül megfelel a megyerendezés előtti u. n. magyar vármegyék területének, névszerint Alsó-Fehér, Hunyad, Kis-Küküllő, Kolozs, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos, s különös figyelmet érdemel a négy száz jellegü vármegye is: Beszterce-Naszód, Brassó, Nagy-Küküllő és Szeben. Az előbbiek 24 éven felüli férfinépességének a románajkuak 73.9%-át teszik, de a jelenlegi képviselőválasztóknak csak 47.8%-át. A románok a szász jellegü vármegyékben is abszolut többségben vannak (54.1%-kal), de a képviselőválasztók közt csak 23.4%-kal szerepnek, a választásnál tehát a vármegyék mindkét csoportjában a magyaroké és a szászoké a többség. Mind a magyar, mind a szász vármegyékben a választójognak minden kiterjesztése szükségképen a románság javára esik. Ez természetesen nem állhatja utját a jogkiterjesztésnek, de - amint erre az imént rámutattam - a békés fejlődés érdekében kivánatos, hogy az átalakulás minél lassabban történjék. A 24 éves korhatár a politikai sulynak ezt az áthelyeződését csak gyorsitaná, mert a románok - akik régi kulturális elmaradottságukat az ujabb időkben pótolni iparkodnak - az irni-olvasni tudók közt jóval erősebben vannak képviselve a fiatalabb nemzedékben, mint a magasabb korosztályokban, s ez nemcsak most van igy, hanem igy lesz a jövőben is mindaddig, mig a magyarok és szászok kulturnuvóját el nem érik. Az emlitett hat magyar vármegyében, ha szembeállitjuk a harmincz éven felüli és a harmincz éven aluli irni-olvasni tudók közt a nemzetiségek arányát, azt látjuk, hogy ha a harmincz év alá leszállunk, a magyaroké 41.0-ról 36.8%-ra, a németeké 9.5-ről 5.9-re csökken, ellenben a románok aránya 48.7-ről 56.6-ra emelkedik. A szász jellegü vármegyékben a magyarság aránya ugyan kissé emelkedik az ifjabb nemzedékben, de mig a németajkuaké 45.7-ről 32.5%-ra sülyed, addig a románságé 38.3-ról 49.6%-ra szökik. E számok kétségtelenné teszik, hogy a korhatárnak 24 évben való megállapitása a Királyhágón tuli erőviszonyok rohamos felforditását jelentené. Az a hátrányos hatás azonban, amelyet a 24-30 éveseknek választói joggal való felruházása a magyar anyanyelvü választók számaránya gyakorol, nem szoritkozik a Királyhágón tuli vármegyékre, hanem országos átlagban is erősen nyilvánul. Ha a választók legnagyobb csoportját: a birtokosokat és kisbirtokos napszámosokat nézzük, a 30 éven felüli irni-olvasni tudóknak 51.6%-a magyar anyanyelvü, a 24-30 éveseknek ellenben csak 40.6%-a, a 30 éven felüli analfabétáknak 20.9, a 24-30 éves analfabétáknak csak 5.9%-a. És ez igy van minden birtokkategórián belül, akár a földterület, akár a fizetett adó nagysága szerint csoportositjuk a birtokosokat.
Még fontosabb a korhatár szerepe szocziális szempontból. Az 1912. évre érvényes képviselőválasztói névjegyzék szerint a választóknak 1.6%-a régi jog alapján, 60.6%-a földbirtok, 4.3%7a házbirtok, 0.9%-a föld- és házbirtok, 24.9%-a jövedelem, 7.4%-a értelmiség alapján iratott össze, mig a füstök utáni képviseletre 0.3% esett. Ezekből az adatokból kitünik, hogy a jelenlegi törvény szerint a földbirtok a választói jogosultság legáltalánosabb alapja. A választók társadalmi tagozata azonban ez adatok alapján távolról sem állapitható meg. Az 1911. évi népszámlálás adatainak külön feldolgozása nyujt e tekintetben kimeritő felvilágositást. Mellőzve itt az analfabétákat - akik a törvényjavaslat szerint jövőre is csupán magasabb vagyoni czenzus alapján nyerhetnek szavazati jogot - csak a 24 éven felüli irni-olvasni tudók társadalmi tagozatát kivánom legfőbb vonásokban vázolni. A jelenlegi választóknak erősen tulnyomó többsége, 81.4%-a, vagyonánál, kereseténél, vagy hivatalos állásánál fogva bizvást a polgári osztályba sorozható; a munkásosztályra pedig - még ha ide számitjuk az összes 5 holdon aluli törpebirtokosokat s a 20 K kevesebbet fizető iparosokat és kereskedőket is - csak 16.8% esik. A családi kisegitők (1.3%) s az ismeretlen foglalkozásuak (0.5%), akik a két csoport között bizonyára megoszolnának, egyikhez sem számittattak. Az összes 24 éven felüli irni-olvasni tudókat tekintve lényegesen megváltoznak az arányul. Szintén mellőzve a pontosan egyik osztályba sem sorozható családi kisegitőket és ismeretlen foglalkozásuakat, akiknek aránya itt a dolog természete szerint jóval nagyobb, mint a választók közt, a tulajdonképeni polgári osztály számaránya leszáll 33.7%-ra, a munkásosztályé pedig felszökik 57.6%-ra. Ezek az adatok a maga egész nagyságában mutatják, hogy a politikai erőviszonyok teljesen felfordulnának, ha a választójog alapjául a puszta irni-olvasni tudást fogadnók el. Adataink azonban arról is tanuskodnak, hogy amig ezt az átalakulást a 24 éves korhatár lényegesen emeli, addig a harmincz éves korhatár nem kis mértékben csökkenti. A 24-30 évesek közt a tulajdonképeni polgári osztály csak 16.4%-kal szerepel, amey szám a megfelelő családi kisegitőkkel talán 30%-ra emelhető; a 30 éven felüliek közt ellenben 38.5%-kal (családi kisegitőkkel együtt legalább 40%-kal) szerepel; mig a munkásosztály aránya a 24-30 évesek közt 64.4, a 30 éven felüliek közt csak 55.9. Már ez is tekintélyes különbség. Még nagyobb a különbség, ha a „munkásosztály” meglehetősen általánositó meghatározását főbb elemeire bontjuk. Meg kell ugyanis különböztetnünk a munkások között azokat, akik vagyonuknál vagy foglalkozásuk jellegénél fogva a polgári osztályhoz közelebb állnak, azoktól, akikben a polgári osztályokkal szemben az osztályöntudat élesen nyilatkozik meg. Az előbbiekhez számithatók az 5 holdnál kisebb birtokosok, a házzal vagy földdel biró mezőgazdasági munkások, a 20 koronánál kevesebb adót fizető iparosok és kereskedők, a dijnokok és szolgák, az ipari és mezőgazdasági előmunkások, művezetők, altisztek s a legalább 5 évig egy helyben szolgáló gazdasági vagy egyéb cselédek. Ezeknek aránya a 24-30 évesek közt csak 20.4%, mig a 30 éven felüliek közt 33.3%; ellenben a többi munkások számaránya, amely a 24-30 évesek közt 44.0%-ra rug, a 30 éven felüliek közt leszáll 22.6%-ra. A kétféle korhatárnak most vázolt hatása egyformán nyilatkozik meg a magyarságnál és a nem magyar anyanyelvüeknél, s itt tulajdonképen a nemzetiségek érdeke teljesen összevág a magyarság érdekével. A nem magyarajkuak vezető osztályaira sem lehet kivánatos, ha a politikai hatalom teljesen az értelmetlenebb elemeknek, vagy a jelenlegi társadalmi rend nyilt ellenségeink kezébe kerülne.
Az idézett számok egymagukban is elegendők a 30 éves korhatár nagy jelentőségének és szükségességének igazolására. Arról mindenki meg van győződve, hogy az értelmes munkásságnak - amelynek közéleti sulyát a munkában rejlő nagy anyagi és erkölcsi értékek gyarapodása rohamosan fokozza - szintén meg kell adni a jogot, hogy műveltségének, társadalmi és gazdasági értékének megfelelőleg érvényesitse szavát a közügyek terén. De aki nem indul üres jelszavak után, hanem komolyan mérlegeli az egész nemzet és társadalom valódi érdekét - belefoglalva magának a munkásosztálynak érdekét is - bizonyára belátja, hogy mekkora rázkódással járna és mily katasztrófát idézhetne elő, ha a politikai befolyás hirtelen, minden átmenet nélkül, politikailag iskolázatlan, könnyen befolyásolható és utópiákért hevülő tömegek birtokába menne át. A harmincz éves korhatár, amint láttuk, mérsékli a veszélyt, de magában még nem elég biztositék. Az egyszerü irni-olvasni tudásra alapitott czenzus a mostani polgári osztály arányát még a 30 éven felüliek közt is 81.4%-ról 38.5/-ra, vagy a családi kisegitőket is beszámitva, legjobb esetben 40-41%-ra, tehát épen felére szállitaná le. Ily módon a polgári osztály erős abszolut többségből gyönge kisebbséggé zsugorodnék. De a magyarság számarányának imént hangsulyozott szempontjából sem fogadhatnók el megnyugvással az egyszerü irni-olvasni tudásra alapitott 30 éves korhatárt, bár első tekintetre ugy látszik, mintha a magyar nemzeti állam érdekeit az emlitett két tényező együttesen csakugyan alkalmas volna megvédeni. Az országos átlagok azonban nem alkalmasak egy választójogi rendszer gyakorlati hatásának megállapitására. Ha az előrelátható eshetőségek igazi képét akarjuk megalkotni, elengedhetetlen az egyes vidékek külön vizsgálata. Igy például a fentebb tárgyalt hat erdélyrészi magyar vármegyénél maradva, ott a 30 éven felüli irni-olvasni tudók közt a románajkuak 48.7%-kal szerepelnek, tehát nem érik ugyan el az abszolut többséget, de tetemesen tulszárnyalják a 41.0%-ot tevő magyarságot, amely csak a 9.5% németséggel együtt éri el az abszolut többséget. Még kedvezőtlenebb a helyzet, ha tekintettel vagyunk az analfabétákra is, akik közül legalább a jelenlegi választókat senki sem akarja megfosztani eddig élvezett joguktól. Ha csak a jelenlegi analfabéta választókat számitjuk is hozzá az irni-olvasni tudókhoz, a románajkuak számaránya már 53.0%-ra, tehát abszolut többségre emelkedik. Pedig a jelenlegi választók körén tul az analfabétáknak vannak oly elemei is, akiket a választói jogból alig lehetne kizárni s a kik még jobban emelnék a románság számarányát. A legnagyobb veszély azonban nem ebben rejlik, hanem abban, hogy a puszta irni-olvasni tudás oly mechanikai ügyesség, amelyet ma már bárki könnyen elsajátithat, anélkül, hogy azáltal tudása gazdagabb, itélőtehetsége biztosabb, gondolatvilága emelkedettebb, önállósága és jelleme edzettebb és egész lelke műveltebb lenne. S az irni-olvasni tudás mechanikai ügyességének széleskörü elterjesztésére épen a románajkuak körében kinálkozik bő alkalom, ahol még ma is oly nagy az analfabéták tömege, hogy 597,337 harmincz éven felüli román férfi közül 409,060, vagyis az összes számnak több mint kétharmada (68.5%-a) analfabéta. Fentebb már rámutattam arra, hogy a román analfabéták közt rövid pár év alatt milyen rohamosan terjedt az irni-olvasni tudás.
A fentiek szerint sem az irni-olvasni tudás, sem a 30 éves korhatár, sőt a kettő együtt sem nyujt elég szocziális és nemzeti védelmet. Még meggyőzőbben bizonyitják ezt az indokoláshoz csatolt részletes statisztikai kimutatások és az ezek adatait megvilágitó összefoglaló megjegyzések. Okvetlenül gondoskodnunk kell tehát más hatékony biztositékokról is. E törvényjavaslat az értelmi czenzus alapján épül fel. A politikai jogok gyakorlásához az értelmiségnek vagy iskolavégzés utján közvetlenül, vagy ennek hiányában más módon közvetve igazolt bizonyos mértékét követeli meg. Az értelmiség különböző fokához képest különbözőkép állapitja meg a javaslat a választói jog feltételeit. Azokat, akik a magasabb intelligencziához tartoznak és pedig nemcsak az egyetemet vagy más főiskolát, hanem a csupán középiskolát végzetteket is a politikai jogok gyakorlására minősiti a javaslat a nélkül, hogy bármi más különleges kelléket követelne tőlük. Ezeknél a magasabb értelmiségüeknél a korhatárt is alacsonyabbra szabja, 24. életévben állapitja meg, továbbá nagy részüknek még az egy éves állandó domiczilium általános kellékét is elengedi, vagyis ebben a kategoriában minden korlátozás nélkül általánossá teszi a választói jogot. Az értelmiség második lépcsőfokán, az elemi népiskola VI-ik osztályát (vagy ezzel a választói jogosultság szempontjából legalább egyenlő értékü más iskolai osztályt vagy más tanfolyamot) végzetteknél, a törvényjavaslat különös kellék gyanánt tulajdonképen csak valaminő rendes élethivatást kiván meg, aminek ismérve vagy bárminő (még minimumhoz sem kötött) terjedelmü ingatlan birtok, illetőleg bármily csekély összegü adó fizetése, vagy pedig a rendszeres és állandó foglalkozás. Az elemi iskolát végzettek közül - még ha adót egyáltalán nem fizetnek is - nem csupán az önálló elemek (iparosok és kereskedők) jutnak választói joghoz, hanem a köz- vagy magánfoglalkozások bármelyik körében és bárminő alárendelt minőségben alkalmazottak is, továbbá a segitő családtagok, nemkülönben mindazok a katonaviseltek, akik altiszti fokozatot értek el. Mindössze azt a korlátozást kivánja felállitani a törvényjavaslat 5. §-a, hogy a vagyontalan (adót egyáltalában nem fizető) alkalmazottak - de ezek közül is kivéve az ipari munkásosztályt, valamint az őstermelési előmunkásokat és munkafelügyelőket - ne azonnal nyerjék el a választójogot, hanem csak akkor, ha ugyanannál a munkaadónál legalább 3 év óta állandóan vannak alkalmazva. Mindezek oly mérsékelt kellékek, hogy ezek valamelyikét a 30 éves kor eléréséig a társadalom bármely rétegében bárkinek könnyü szerrel meg lehet szerezni. Midőn e törvényjavaslat az elemi iskola elvégzését teszi a választói jog gerinczévé, ezzel csak annyiban tér el az eddigi javaslatoktól, hogy a választói jogrendszert az irás-olvasás helyett az iskolavégzés alapján épiti fel. Andrássy javaslata is bizonyos idő (12 év) multán az irár-olvasás kelléke helyébe az elemi iskola elvégzésének kellékét szándékozott léptetni s ebből az átmeneti időből azóta immár 4 év letelt. A szövetkezett ellenzéki pártoknak ez év junius 1-én előterjesztett tervezete, amely egyelőre megelégednék a bárminő uton megszerzett irás-olvasás kimutatásával, a jövő czéljaként szintén az iskolavégzést tüzte ki. Igy a jelen javaslat nem elvileg, hanem csak annyiban tér el az előző tervezetektől, amennyiben az elvben mindnyájunk által elfogadott komolyabb értelmi czenzust nem a távoli jövőben, hanem mindjárt kezdetben kivánja felállitani. Az eltérés gyakorlatilag abban nyilatkozik meg, hogy a választói jog általános kiterjesztése az előbbi javaslatok szerint minden átmenet és megfelelő előkészités nélkül egyszerre, - mig a jelen javaslat szerint kellő előkészités és fokozatosság mellett, évről-évre automatikusan történő fejlődés eredményekép következnék be. A többi ismeretes javaslat egy csapásra majdnem 150%-kal szaporitaná, vagyis közel 3 millióra emelné a választók számát, a mivel egyszerre felidézné a radikális választói jog minden veszélyét; mig a mostani javaslat egyelőre a mi viszonyaink megfelelő olyan arányu jogkiterjesztést tervez, amely már most választói joghoz juttatja minden társadalmi rétegnek - ezek közt a politikai nemzet köréből jelenleg jóformán teljesen kizárt munkásosztálynak is - minden arra érdemes tagját és emellett törvénymódositás nélkül évről-évre közelebb visz bennünket az általános választói jog felé.
Igaz, hogy a nyugat egyes államai az iskolavégzést, sőt még az irást-olvasást sem követelik meg a választói jog kellékeül. De ez ott természetes, mert a magasabb kultura egyetemessége, az általános tankötelezettség és az iskoláztatás nagyobb multja és általánosabb elterjedtsége mellőzhetővé teszi az értelmi czenzus minimális mértékének kötelező megállapitását. Még a radikális választói jog államaiban is, ahol az állampolgárságon, a férfinemhez tartozáson, az állandó domicziliumon és az általában szokásos kizárási okokon felül nincs egyéb korlátozás, az értelmi czenzus követelménye épen az itt emlitett magasabb kulturális szinvonal eredményeképen a valóságban hallgatólag érvényesül. A mi viszonyaink között némileg más a helyzet. Tekintettel az analfabétáknak és a rendszeres iskolavégzés nélkül felnőtteknek aránylag nagy számára, az értelmi czenzus felállitását egyelőre nem mellőzhetjük. Elvileg szinte vitán felül áll az a felfogás, hogy a politikai jog gyakorlása csakis az értelmiség bizonyos fokával járhat együtt. Aki az irás-olvasás czenzusát elfogadja, az máris elismerte az értelmiség megkövetelésének szükségét, máris letért a korlátlan általános választói jog utjáról. Már fentebb rámutattam arra, hogy maga az irás-olvasás mennyire megbizhatatlan fokmérője az egyén értékének gyakorlati kihatásában pedig nemzeti és szocziális szempontból mennyire hatálytalan. Ha nemcsak látszatért, nem csupán önáltatásból keresünk korrektivumot: akkor az irás-olvasás mechanikai tudását csakis más biztositékokkal - különösen vagyoni vagy adóczenzussal, vagy a megbizhatóság más kellékeivel - összekapcsolva állithatjuk fel a választói jog egyik különleges jogcziméül. Ha ellenben ezeet a korrektivumokat mellőzzük, csakis az iskolavégzetteket fogadhatjuk el kielégitő értelmi czenzussal. Különben is a VI. elemi iskola végzésének megkivánása ma már hazai viszonyaink között sem tulzott követelmény. Az a rendelkezés, amely az elemi iskola végzését teszi a választói jog sarkpontjává, egyáltalán nem utopisztikus rendszabály olyan országban, ahol az általános tankötelezettség már több mint 40 esztendő óta törvénybe van iktatva; ahol az iskoláztatás régóta állampolgári kötelesség; ahol az iskolafenntartók közül épen az állam ujabban mind nagyobb mértékben veszi ki részét ebből a nemzeti munkából; ahol csak idő kérdése, hogy az általános tankötelezettség - kellő számu iskola felállitásával és a tankötelezettekkel szemben lehetséges kényszereszközök alkalmazásával - komoly valóra váljék. Sőt épen az a körülmény, hogy az iskolavégzés jövőre nem csupán kulturális kérdés, hanem egyuttal a politikai jog alapja, természerszerüleg fokozott mértékben fogja az iskolafenntartókat, különösen a magyar államot uj iskolák felállitására sarkalni. Viszont az a körülmény, hogy a választói korban lévő férfinépességnek egy számottevő része nem iskolakerülésből, hanem a szükséges iskolák hiánya következtében nem tehetet eleget annak idején a tankötelezettségnek; továbbá az a körülmény, hogy még az iskolavégzettek egy része sem képes jelenleg a VI. osztály elvégzését szabályszerü bizonyitványnyal igazolni: méltányossá, sőt okvetlenül szükségessé teszi, hogy legalább átmenetileg más uton, más kellékek igazolásával is hozzá lehessen jutni a választói joghoz. Ez már csak azért is indokolt, mert sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem lehet azt dogmának tekinteni, hogy az értelmiségnek az elemi iskola végzéséből következtethető szerény mértéke olyan kizárólagos jogczim lenne, amelylyel akár a vagyoni czenzus, akár más megbizhatási kellék egyenértékünek ne volna tekinthető. Épen ezért a törvényjavaslat nemcsak a mai választók fennálló jogát kivánja személyükre nézve fenntartani, de lehetőséget nyujt arra is, hogy választói joghoz juthassanak azok is, akik az elemi népiskola VI. osztályát nem végezték ugyan el, de irni-olvasni tudnak, sőt még az analfabéták is, ha bizonyos más különleges kellékek birtokában vannak.
A csak irni-olvasni tudókra nézve egyik alternativ kellékül, az analfabétákra nézve pedig kizárólagos kellékül bizonyos vagyoni, illetőleg adóczenzust állit fel a törvényjavaslat. Az előbbiektől 20 K állami egyenes adót, vagy pedig mezőgazdasági művelés alatt álló 8 kat. holdnyi földbirtokot, - az utóbbiaktól (az analfabétáktól) pedig e tételek kétszeresét kivánja meg a czenzus minimumaként. Az értelmiség alacsonyabb fokán állóknál elsősorban a vagyonnak, vagy az állandó keresetnek vagy jövedelemnek bizonyos mértéke ellensulyozhatja az iskolai képzettség teljes hiányát. A kellő egyensuly biztositását czéloza a javaslat ama rendelkezése, amely szerint a VI. elemi osztályt végzettek, tehát a nagyobb értelmiségüek bárminő adóösszeg, a kisebb értelmiségüek pedig megfelelő minimális adóösszeg alapján szerzik meg a választói jogot. A javasolt vagyoni czenzus beható statisztikai számitásokon és minden szempontot felölelő megfontolásokon alapul. Nemzeti és szocziális kihatását a mellékelt részletes statisztikai adatok tárják fel. Itt csak azt jegyzem meg, hogy szemben a jelenlegi vagyoni czenzusnak, különösen a földbirtok- és földadóminimumnak a Királyhágón inneni Magyarországban fennálló szélsőségeivel és az erdélyi részeknek aránylag magas egységes czenzusával, az általam javasolt minimum látszik megfelelőnek. Azt a helyes mértéket keresem, amely minden szélsőség elkerülésével sem többet, sem kevesebbet nem kiván, mint amennyi a mi viszonyaink közt ahhoz szükséges, hogy jókora lépést tegyünk a jogkiterjesztés irányában, de egyszersmind kiméljük a nemzeti és társadalmi jogos érdekeket. Ismételten kiemelem, hogy a törvényjavaslat szerint az anafabéták kizárólag vagyoni (adó-) czenzus alapján, az irni-olvasni tudók pedig más czimeken is nyernének választói jogot. Semmiféle elfogadható ok sem szól amellett, hogy az analfabéták akkor is választói joghoz jussanak, ha teljesen vagyontalanok és ha adót egyáltalán nem fizetnek. Lehet ugyan, hogy némelyik irástudatlan a közügyekben helyesebben tud itélni, mint egy-egy irástudó, de azért ez általában mégis olyan elem, amelyből csak azokat érdemes selectió utján kiemelni, akikben az anyagi függetlenség némi biztositéka van meg. Másképen áll a helyzet az irni-olvasni tudóknál. Az irás-olvasás már magában véve is jelent valamit, annyit mindenesetre, hogy annak, akikben az értelmiségnek ezen a legszerényebb bizonyitékán felül még a megbizhatóság valamely ismérve is megvan, a választójogot meg lehet adni akkor is, ha az anyagi függetlenség jeléül tekinthető anyagi czenzust nem üti meg. A megbizhatóságnak ezt az ismérvét a javaslat különösen a szolgálati viszony állandóságában keresi. Nálunk még a radikális választói jog hivei sem állitják egyértelmüleg, hogy a teljesen vagyontalan elemekre nézve a puszta irás-olvasás kikötése elegendő volna. Még ezek közt is vannak némileg mérsékeltebbek, akik nyiltan bevallják, hogy minden korlátozástól ment választói jog sehol nincs és nem is volt. És noha ezek sem a magasabb korhatárt, sem az iskolavégzést, mint értelmi czenzust, sem a vagyoni czenzust, sem az ugyanegy munkaadónál való állandó szolgálatot nem hajlandók elfogadni, mégis szivesen látnának az irás-olvasás mellett valamely más korlátozást is. E korlátozást, amennyire az eddig felmerült tervezetekből meg lehet itélni - különösen a munkáselemekre való tekintettel - némelyek a domicziliumnak 1 évnél hosszabb tartamában, vagy mérsékelt lakásczenzus felállitásában vagy a betegsegélyező pénztári kötelékben keresik. Mindezeket a krrektivumokat a rendelkezésre álló részletes statisztikai adatok alapján magam is komoly mérlegelés alá vettem, de beható megfontolás után nem találtam javaslatba hozhatóknak.
Elsőben is: a dominczilium tartamának - az általában szokásos s a jelen javaslatban is tervbe vett - 1 évnél hosszabb időben való megállapitását sem elvi, sem gyakorlati szempontból nem tartanám megfelelőnek. A mi választójogi rendszerünkben a következő évre érvényes választói névjegyzék összeállitása az előző évben történik, tehát az előző év tavaszán kezdődő összeiráskor azokat veszik fel a névjegyzékbe, akik már ekkor 1 évi domicziliummal rendelkeznek. Igy a legtöbb választónak a képviselőválasztás alkalmával rendszerint régibb domicziliuma van. Az egyévi lakás követelménye tehát a gyakorlatban már amugy is egy évnél jóval hosszabb tartama egy helyben lakást jelentene. De a domiczlium hosszabb tartamának követelése egyáltalában nem is válik be hatályos korrektivumnak. Az 1911. évi népszámlálási adatok szerint az összes 24 éven felüli férfiak közül egy helyben lakott legalább 3 év óta 89.1%, 2 év óta 2.8%, 1 év óta 3.4%, s ennél rövidebb idő óta 4.7%. tehát csaknem 9/10 részük 3 évnél hosszabb ideig tartózkodott egy helyen, s igy a tervezett 1 évi domicziliumnak 2 évre emelése mindössze 3.4%-kal csökkentené az egyébként választó jogosultak számát. A műveltséggel hozva kapcsolatba a domicziliumot, arra az eredményre jutunk, hogy az irni-olvasni tudók mozgékonyabbak, mint az analfabéták; különösen áll ez a középiskolát végzettekre nézve. (A csak elemi képzettséggel biróknak közel 90%-a, a középiskolát végzetteknek ellenben csak 77.6%-a tartózkodik több, mint 3 év óta lakóhelyén.) Végül az egy helyben lakás hosszabb tartama olyan feltétel lenne, amely a magyarságnak határozottan hátrányára szolgálna. Statisztikai adataink szerint a legmozgékonyabb épen a magyarság, mert ez teszi ki a városi népességben, valamint az ipari munkásság körében a legmagasabb %-ot. (A 24 éven felüli irni-olvasni tudók között legalább 3 éves domicziliuma van a magyar anyanyelvüek 85.3%-ának, a németek 92.5%-ának, a tótok 92.9%-ának, a románok 94.8%-ának.) Az egy helyben lakás tartamának emelése tehát, mint egyedüli korrektivum nem volna czélravezető, sőt nemzeti és műveltségi szempontból határozottan hátrányos volna.
A lakás minősége, az u. n. „állandó tűzhely” szintén olyan kellék, amelyet a választójog szabályozásánál, különösen angol példára hivatkozva, sokan figyelembe szeretnék venni. Vannak, akik a 24 éves életkor és az irni-olvasni tudás kikötésén felül egyedül a lakásczenzusban keresik a korrektivumot. Gróf Andrássy javaslata sem mellőzte ezt a követelményt. Szerepelt ez nemcsak a szövetkezett ellenzéki pártok javaslatában, hanem abban a kormánytervezetben is, amely az ellenzékkel folytatott tárgyalásaim egyik kiindulási pontjául szolgált. E kérdésre tehát, amely a parlamenti reform előkészitésének történetében bizonyos jelentőséghez jutott, részletesebben kell kiterjeszkednem s közelebbről kell megindokolnom, hogy a lakásczenzus követelményét, amelynek felállitásától kezdetben magam sem zárkóztam el, utóbb miért mellőztem. A lakásczenzus lényege az, hogy a választói jog megszerzéséhez egyik általános kellékek mellett bizonyos minőségü vagy nagyságu lakás birtoka, illetőleg bérlete szükséges. Ezt a lakás minimumot ugy kell megállapitani, hogy kizárja a választói jogból azokat a bizonytalanabb elemeket, amelyeknél nincs meg a némileg rendezettebb magánviszonyoknak a lakásban megnyilatkozó minimális mértéke. A lakásczenzus alapja tehát az a felfogás, hogy aki a legelemibb életszükségletek kielégitésének eszközeit is nélkülözi, az a legritkább esetben lehet csak némiképen is független és ha választói jogot kap, a demagógia vak eszközévé lesz. A rendelkezésre álló adatok azt mutatják, hogy Budapesten és az ország nagyobb városaiban a lakásczenzus hatása nem ilyen irányban érvényesülne. Ellenkezőleg ezeken a helyeken bármilyen minimális lakásczenzust a társadalom szempontjából értékes kis emberek ezreit rekesztené ki a választójogból. A minden állandóságot nélkülöző legalsóbb városi népréteg kiselejtezésére pedig felesleges a lakásczenzus, mert az állami élet egészséges fejlődése szempontjából aggályosnak tekinthető ilyen elemeket a többi korlátozás - értelmiségi és vagyoni czenzus, állandó szolgálati viszony stb. - biztosabban zárja ki a választói jogból, mint a lakásczenzus. Viszont kis városokban és falun a lakásczenzusnak alig van selectiv hatása, mert ott a lakás - a más megszoritások utján amugy is kirekeszthető kétes elemeket számitáson kivül hagyva - nem bir olyan jelentőséggel, mint a nagy városban. Falun és kis városokban csaknem minden felnőtt embernek van a tűzhely fogalmának megfelelő szerény lakása. Mig Budapesten és a vidék nagyobb ipari és kereskedelmi góczpontjain olyan különlegesen a lakásviszonyok, hogy az az általános elméleti szabály, amely szerint a lakás nagy városban bizonyos mértékig fokmérője az illető egyén szocziális szinvonalának, nálunk a gyakorlatban nem állhat meg. Budapesten a lakásnyomor sokkal nagyobb, mint más világvárosokban. Részben és viszonylag ugyanez áll a nagy magyar vidéki kereskedelmi és ipari czentrumok tekintetében is. Épen ezért a fővárosban és az emlitett nagy vidéki góczpontokon a lakásczenzus a legnagyobb igazságtalanságra vezetne. A legcsekélyebb lakásczenzus felállitása esetén is a kis egzisztencziák és a tisztességes munkásság igen értékes elemei közül sokan maradnának a választói jogosultság korlátain kivül. Hozzájárul ehhez, hogy a lakásczenzus minimumának akár általában véve, akár esetleg a családos és magános állapot megkülönböztetése mellett való meghatározása, továbbá a fő- vagy albérlői minőségnek, a bérleti vagy felmondási idő tartamának és a tényleg igénybe vett lakásnak vagy lakrésznek a választói jog szempontjából való körülirása a legnehezebb problémák közé tartozik. Bármily óvatosan és részletesen állapitaná ismeg a törvény a lakásczenzus ismérveit, a végrehajtás a legnagyobb gyakorlati nehézségekkel járna. A lakásczenzus tényleges megállapitása igen megbizhatatlan volna, ha lemondásra támaszkodnék s végnélküli zaklatásra vezetne, ha hivatalból állapitanák meg és ellenőriznék. Mert általában az összeirás időpontjában fennálló állapot lévén mérvadó, sok ezer lakásban, szobában kellene ebben az időpontban megállapitani a bérlet minőségét és tartamát, azt különösen, hogy a fél egyedül lakik-e, szobabérlő-e vagy csak ágyat bérel a szobában, éjjelre nincs-e a szobának több lakója stb. stb. Mindez végtelenül tág teret nyitna a zaklatásnak s a feladat mégsem lenne jól megoldható.
De - ismétlem - mindennél fontosabb az a szempont, hogy a fővárosban és a nagyobb vidéki kereskedelmi és ipari góczpontokon uralkodó lakásnyomor a politikai jogok gyakorlására értelmiségük, erkölcsi és kulturális fejlettségük révén egyaránt érdemes kis egzisztencziák nagy tömegét kényszeriti arra, hogy nem lakást, hanem csupán ágyat béreljen, mert külön vagy mással együtt bérelt szobára nem telik. Az ágyrajárók közt a munkástársadalomnak igen sok rendezett viszonyok közt élő, derék tagja van, sőt sok kisfizetésü szellemi munkás is. Ezeket tehát a legalacsonyabb lakásczenzus is kizárná a választói jogból, noha az alkotmányos életben való részvételre rátermettek. Mindezeket az elméleti és gyakorlati indokokat mérlegelve, a lakásczenzust teljesen mellőzendőnek találtam. Mellőzendőnek főként az ipari munkások jól felfogott érdekében, mint akikre nézve bármilyen lakásczenzus sokkal sulyosabb korlátozást jelentene, mint akár a korhatár emelése, akár egy mérsékelt értelmi czenzus, akár az állandó szolgálati viszony megkövetelése. A lakásczenzus kérdése a törvényjavaslatban mindössze az általános kizárási okok közt jut annyiban kifejezésre, hogy a választói jogosultságból kizáratnék egyebek között az is, aki hatóságilag fenntartott népházban, szükséglakásban, vagy más menhelyszerü intézményben ingyen, vagy a lakás ellenértékéül nem tekinthető dijért lakik (14. § 4. pont), vagyis egészen vagy részben közjótékonyságból él.
Épen az ipari munkások választói jogának kérdésével kapcsolatosan felmerült e törvényjavaslat előkészitő tárgyalásai során az a gondolat is, hogy az ipari munkásoknak a munkásbetegsegélyező pénztárral való kapcsolata mennyiben volna ezek választói jogának megállapitásánál tekintetbe vehető? A szövetkezett ellenzéki pártok tervezete az ipari munkások választói jogát - a 24 éves korhatáron és az irni-olvasni tudáson kivül minden egyéb különleges megszoritás mellőzésével - kizárólag csak a betegsegélyezőpénztári tagság bizonyos időtartamához (2 éven belül együttvéve legalább 1 éves tagság) kivánta volna kötni. Ezt a gondolatot sem lehet gyakorlatilag érvényesiteni. A pénztári tagság állandóságának akár kizárólagos, akár járulékos kellékként való elfogadását a betegsegélyezőpénztárnak jelenlegi szervezete teljesen kizárja. A mennyiben ugyanis e kellék érvényesitésével az ipari munkásság jobb elemeit kivánjuk az értéktelenektől megkülönböztetni: e cél elérése a pénztári tagság teljesen alkalmatlan eszköz. A betegsegélyezőpénztár mai szervezete szerint a pénztárnak köteles tagja minden néven nevezendő ipari munkás, bárminő alárendelt szolgálatot teljesit, még ha az nem is ipari jellegü munka, amilyen például a közönséges kisegitő munkára csupán alkalmilag felfogadott napszámos foglalkozása. Ekként annak a ténynek, hogy valaki egyszerüen tagja annak a pénztárnak, a melyet kizárólag munkásjóléti intézményként, nem pedig abból a czélból alkotott meg a törvényhozás, hogy az ennek kötelékébe tartozás valaha politikai jogoknak alapjává váljék, a választói jog szempontjából nincs értéke. Ha pedig az ipari munkások választói jogának megállapitásánál az egyszerü betegsegélyezőpénztári tagság ezek szerint semmit sem jelent, az se növelné e czenzus értékét, ha hosszabb ideig tartó pénztári tagságot követelnék meg. A törvény szerint ugyanis a szolgálatból kilépő ipari munkás még bizonyos ideig a pénztár kötelékében maradhat, önkéntes befizetések utján a tagságát fenntarthatja. Igy az a munkás is ki tudná mutatni azt, hogy egy évig egyfolytában, vagy épen két éven belül egyévi időn át a pénztár tagja volt, a ki talán havonkint vagy hetenkint cseréli munkaadóját és munkanemét, s aki esetleg ugyanannyi időt tölt tétlenségben, mint munkában. De maga a pénztári tagság azoknak sem ad különösebb minősitést, akik 1 éven át tényleg állandóan ipari munkát végeznek s szakadatlanul pénztári tagok. A mostani pénztári szervezet mellett, amely kizárólag betegség és baleset elleni biztositás czéljaira van berendezve, a pénztári tagság lényegében ugyanazt jelenti, mintha a munkás valamely magán biztositási társaságnak vagy szövetkezetnek, vagy bárminő jóléti intézménynek lenne köteles vagy önkéntes tagja. A pénztári szervezetet - jelen alakjában - sem a munkások szocziális nevelésének, erkölcsi és értelmi szinvonaluk emelésének, sem az igazi önkormányzatnak iskolájául nem lehet tekinteni. Akármilyen hosszu időn át pénztári tag valaki, ezzel nem lesz s nem is lehet műveltebbé, politikai érettebbé. Tekintetbe véve még, hogy a pénztári intézmény - a közvélemény egy részének komoly meggyőződése szerint - épen a munkásság jól felfogott érdekében gyökeres reformálásra szorul, s a közel jövőben valószinüleg reformálás alá is kerül: nem tartanám sem a választói reformhoz füződő nagy közérdekek komolyságával, sem magának a munkásságnak érdekeivel összeegyeztethetőnek, hogy az ipari munkások választói jogát ilyen ingatalg, esetleg csak ideig-óráig tartó intézményhez kössük: hogy a pénztárak jóléti jellegü intézményét politikai tényezővé tegyük; hogy egymással semmi benső összefüggésben nem lévő fogalmakat szerves kapcsolatba hozva, az ipari munkások választói jogát egészen vagy részben a pénztári tagság fogalmától tegyük függővé. De nem lenne szerencsés gondolat az sem, ha az ipari munkások választói jogát a betegsegélyezőpénztári biztositási dij alapjául szolgáló átlagos napibérének, vagy általában a munkások keresetének bizonyos minimális mértékéhez kötnők. A pénztáraknak az átlagos napibérekre vonatkozó statisztikája s a munkásoknak ezen az alapon nyolcz bérosztályba való sorozása olyan bizonytalan s annyira távol áll a valóságtól, hogy erre a teljesen ingatag alapra választói jogot, épen a munkások érdekében szintén nem alapithatunk.
Ha pedig a pénztári statisztikára való tekintet nélkül, bárminő napi vagy heti bérminimumhoz köttetnék az ipari munkások választói joga, ezzel áldatlan és állandó bérharczok alapját vetnők meg, mert bizonyos, hogy a megállapitandó s a mai viszonyoknak esetleg megfelelő választójogi czenczus egyuttal a munkások bérminimumra irányuló harczának jelszava lenne. Ezzel a ballépéssel csak egy ujabb gyujtóanyagot dobnának be szocziális életünkbe. A természeténél fogva különben is ingadozó jellegü s jövő alakulása tekintetében kiszámithatatlan bérminimum elvileg sem lehet jogok keletkezésének feltétele olyan törvény keretében, amely a föggő kérdéseket minél hosszabb időre kivánja nyugvóponthoz juttatni. A betegsegélyezőpénztári intézménytől és tagságtól, valamint a munkások bérviszonyaitól teljesen függetlenül, más tényezők figyelembevételével kell tehát a megoldást keresnünk.
Kétségtelen, hogy az ipari munkásosztály, amely mai választási törvényünk szerint a politikai jogok gyakorlásából jóformán teljesen ki van zárva, időközben olyan társadalmi faktorrá vált, amelynek politikai joggal felruházza a parlamenti reform egyik legfőbb indoka és feladata. Kétségtelen, hogy a vagyontalan elemek körében, sőt magában a munkásosztályban, éppen az ipari munkásság az a réteg, amelyet életviszonyai, képzettsége, szervezettsége, önérzete leginkább minősitenek a politikai jogok gyakorlására. A munkásság fokozott mértékben érzi a politikai érvényesülés hiányát. Éppen ezért nemcsak a politikai nemzet erőit gyarapitjuk, hanem a szocziális nyugalom egyik nélkülözhetetlen előfeltételét teremtjük meg, ha ezt az osztályt politikai jogokhoz juttatjuk. Ekkét nagy közérdek, hogy a fejlett ipari munkásság belső értékének megfelelő politikai szerephez jusson és a nemzet törvényhozásában közvetlenül érvényesithesse a szavát. Azonban egyedül az a körülmény, hogy valaki ipari munkásnak mondja magát, hogy többé-kevésbbé állandóan és hivatásszerüen ipari munkával foglalkozik, magábanvéve a mi viszonyaink közt még nem lehet elégséges alap arra, hogy a választói jogra minősitsen. Aki nem áll a korlátlan, radikális választói jog tulzó álláspontján, aki ismeri és átérti a jelen és jövendő Magyarország nemzeti és szocziális problámáit s ezek tudatában nyul a parlamenti reform kérdésének megoldásához: annak is tisztában kell lennie, hogy az ipari munkásosztályt sem lehet a maga egészében minden selectió nélkül, a szükséges politikai nevelés minden előiskolája hiányában, egyszerre választói joghoz juttatni. Sőt magának az ipari munkásosztálynak is jól felfogott érdeke az, hogy az értéktelenebb elemek kiselejtezésével az értékesebb elemek jussanak tulsulyhoz. Az ipari munkásosztályra sem közömbös az, hogy ott, ahol az ipari munkásság a polgári elemmel szemben abszolut többségben lesz, tehát ahol a munkásság parlamenti képviselete biztositva van: a higgadtabb, érettebb, konszolidáltabb elemek jelöltje nyeri-e a mandátumot, vagy a nyers demagógiáé. Amikor tehát nem akarunk minden irni-olvasni tudó nagykoru férfit választóvá tenni, és amikor minden társadalmi osztálylyal szemben bizonyos korektivumot keresünk: akor ezt az álláspontot nem adhatjuk fel teljesen az ipari munkásosztálylyal szemben sem. Csak arról lehet helyesen szó, hogy az ipari munkásosztálylyal szemben - ennek politikai sulyára és a munkásság egyéb rétegeinél értékesebb voltára való tekintettel - kedvezőbb mértéket alkalmazunk, hogy a jogát szélesebb alapokra fektessük, és hogy fokozott gonddal keressük ki minden értékesebb elemét. A törvényjavaslat egyik főtörekvése az, hogy minél több jogczim felállitásával, minél több kapu feltárásával nyisson utat az ipari munkásoknak a választói joghoz; hogy ez osztálynak minden értékesebb tagja egy vagy más módon érvényesüléshez juthasson. E törvényjavaslat - következetes maradva az értelmi czenzushoz, amelyre a választói jog egész rendszerét alapitja - az ipari munkásság választói jogát következőleg szervezi: Amig másoktól, tehát az összes mezőgazdasági elemektől is, általában véve az elemi iskola teljes elvégzését kivánja meg: az ipari munkásoknál vagylagosan megelégszik az ipari tanoncziskolával is, amelynek elvégzését az iparostanonczokra nézve már az 1884. évi ipartörvény kötelezővé tette. E tankötelezettség a városokban, tehát éppen azokban a központokban, ahol az ipari munkásság tulnyomó része tanonczéveit töltötte, évtizedek óta sokkal intenzivebben lett végrehajtva, mint általában az országban a népiskolai kötelezettség. Ugyancsak minősiteni fog a választói jogra az államilag szervezett különböző ipari szaktanfolyamoknak elvégzése, minden előzetes iskolai képzettség kimutatása nélkül is. Ekként az ipari munkások köréből mindazok, akik akár általános elemi, akár különleges ipari iskolázottságot tudnak kimutatni - aminek igazolása éppen rájok nézve aránylag kevés nehézséggel jár - minden egyéb megszoritás nélkül választói joghoz jutnak.
Ellenben a többi teljesen vagyontalan elemek, köztük az őstermelési összes alkalmazottak is, ugyane kategoriában csakis ugyanannál a munkaadónál teljesitett 3 évi szolgálat után nyernek választói jogot. Sőt még az iskolát vagy tanfolyamot egyáltalán nem végzett, csupán irni-olvasni tudó ipari munkások közül is az előmunkások é munkafelügyelők (munkavezetők, művezetők, pallérok stb.) minden további korlátozás nélkül, az összes többi ipari munkások pedig ugyanannál a munkaadónál való 2 évi állandó szolgálat után kapnak választói jogot; mig a más foglalkozási ágakhoz tartozó vagyontalan alkalmazottak - amennyiben csak egyszerü irni-olvasni tudók - 5 évi állandó szolgálat után jutnak választói joghoz. Végül a kép teljessége szempontjából kiemelem, hogy az ipari üzletben vagy vállalatban működő összes kisegitő családtagok, ugyszintén azok az ipari munkások, akik katonai szolgálatukban altiszti fokozatot nyertek, akár iskolát végeztek, akár egyszerüen irni-olvasni tudnak, minden további nélkül különleges kellék hiányában (tehát a szolgálati időre való tekintet nélkül) választók lesznek. Ily különböző czimek alapján az ipari munkásság szakképzett része a maga egészében jut választói joghoz, de azonfelül egyszerre politikai jogokhoz jut egyáltalában az ipari munkásosztálynak minden számottevő eleme, - mindhatjuk - a választói korban lévő ipari munkásoknak olyan tekintélyes százaléka, hogy az eredmény minden méltányos érdeket és tárgyilagos kivánságot kielégithet. Ismerem azt az ellenvetést, mely ugy az értelmi czenzusnak, mint a szolgálati idő állandóságának az ipari munkásokra való kiterjesztése ellen irányul. Azokkal szemben, akik radikális választói jogot akarnak, természetesen minden érvelés lehetősége megszünik. De ha valaki akár a szerény értelmi czenzust, akár a szolgálat állandóságában rejlő korlátozást elvileg elfogadja, azt sem ellenezheti, ha ezeket a kellékeket ilyen kedvezményes megkülönböztetés mellett az ipari munkásosztályra is megfelelőlen alkalmazzuk.
Ami különösen azt illeti, hogy a törvényjavaslat a csupán irni-olvasni tudó ipari munkásoktól bizonyos tartamu és pedig a többi vagyontalan elemekkel összehasonlitva aránylag igen mérsékelt szolgálati időt követel meg, erre nézve a következőkre utalok: Ha az értelmi czenzus alapjára helyezkedünk és az egyszerü irni-olvasni tudást a munkásoknál sem fogadhatjuk el kielégitő minősitésül, ha továbbá - a fentebb bőven kifejtett okokból - sem a hosszabb tartamu domiczilium, sem a lakásczenzus, sem a betegsegélyező pénztári kötelék, sem a munkabér-minimum nem szolgálhat korrektivum gyanánt: akkor a munkásosztálynak iskolát nem végzett, tehát az értelmiség legalsó lépcsőjén álló rétegével szemben nem kinálkozik más korrektivum, mint a szolgálat állandósága. Kétségtelen, hogy a szolgálati idő tartama tekintetében igen nagy eltéréseket látunk a különböző foglalkozási ágakban. Mindenütt más és más a munkaadó és a munkás közti viszony. Más az őstermelés, más az ipar körében, sőt még az ipar egyes ágainak eltérő jellege szerint is gyakorlatilag igen különbözően alakul ki. Az is igaz, hogy a gyáripar egyes ágaiban, ezek természete, a munkaszünetelések és üzemmegszoritások következtében, a 2 évi állandó szolgálat kimutatása sok esetben nehézségekbe ütközik. Kétségtelen továbbá, hogy az állandó szolgálat nem mindig fokmérője a munkás jóravalóságának, sőt a munkaadó változtatás esetleg éppen a jobb munkást az eddiginél különb munkanemhez, vagy nagyobb munkabérhez juttatja. Végül még annak az elvi ellenvetésnek jogosultságát sem kivánom tagadni, hogy a szolgálati viszony, mint magánjogi mozzanat, közjogok megállapitásának egészen megfelelő alapjául nem szolgálhat. Mindezek az ellenvetések mindenesetre elég nyomósak arra, hogy a szolgálat állandósága ne kizárólagos jogczimül, vagyis nem akként állittassék fel, hogy a hosszabb szolgálati idő hiánya a munkásokat általában kizárja a választói jogból. Ellenben gyakorlatilag nagyon gyengülnek az ellenvetések akkor, ha a szolgálati állandósága csak vagylagos és kisegitő jogczimül szolgál avégből, hogy a rendszeres iskolázást vagy a szakképzettséget nélkülöző és az értelmiség alacsonyabb fokán álló munkáselemek részére is utat nyisson a választói joghoz. A szolgálat állandósága, ha a megbizhatóságnak és jóravalóságnak nem is egyetlen és nem is feltétlen bizonyitéka, de átlagban mégis jelentős adat a munkás egyéni értékének megállapitásához. A munkásoknak az a csoportja, amely állandóan ugyanazt a munkaadót szolgálja, egészben véve mégis különb annál az elemnél, amelyik folytonosan cseréli a munkaadót és a munkanemet. A szolgálati viszonynak a termelés különböző ágaiban, különösen a gyáripar egyes nemeinél való különbözősége csak arra utal, hogy megfelelően tekintetbe vegyük az eltérő viszonyokat. Éppen erre való tekintettel állit fel a javaslat különböző mértéket az ipari és egyéb alkalmazottakkal szemben, s az előbbiek csoportjában csakis az iskolát vagy tanfolyamot nem végzetteknél kiván meg - és még ezektől is csak rövidebb tartamu - szolgálati időt. Tekintettel van továbbá a javaslat a munka megszakitásnak a munkás hibáján kivül beálló minden eshetőségére. A javaslat szerint a munkaadó jogelődjénél töltött szolgálati idő is a munkás javára számit. Továbbá sem a betegség, sem az alkalmazásnak az üzem természetével járó vagy az üzem megszoritásából eredő időleges szünetelésre nem szakitja meg az alkalmazást, illetőleg az ugyanazon munkaadónál az ilyen megszakitás előtt és után töltött szolgálati idő összeszámitásának van helye. Végül a szolgálati idő tényleges kitöltése akkor is figyelembe jön, ha az alkalmazás - a munkás hibáján kivül eső okokból - az utolsó 6 hónapon belül szünt meg. A törvényjavaslatnak minden lehető kedvezmény érvényesitésére irányuló szabadelvü rendelkezései mellett a gyakorlatban mindenesetre meggyöngülnek azok az érvek, amelyek elvileg a szolgálati idő állandósága ellen felhozhatók. És amig egyfelől e szabadelvü rendelkezések jóformán kizárják azt, hogy a munkás a munkaadó párttaktikája, vagy erőszakoskodása következtében essék el választói jogától: addig másfelől szocziális szempontból csak üdvös lehet az, hogy a szolgálati idő tartamának a politikai jogok gyakorlásával való kapcsolata a munkást esetleg a szolgálat állandóságára sarkalja.
Hogy az állandó szolgálati idő mérsékelt (2 éves) tartamának feltétele a nem szakképzett, hanem csupán irni-olvasni tudó ipari munkásokkal szemben mennyire nem tulzott követelmény, annak megvilágitására szolgáljanak a következő statisztikai adatok. Az irni-olvasni tudó és az iskolát végzett 30 éven felüli iparforgalmi segédszemélyzet összlétszáma 298.119, ebből ugyanannál a munkaadónál több mint 2 év óta 192.277, vagyis 64.7% szolgál. E létszámból magára Budapestre összesen 60.786 munkás esik, akik közül 33.345-nek, 54.9%-nak van 2 évi szolgálata. egyáltalán nem lehet tehát azt állitani, mintha a 2 évi szolgálati idő az ipari munkásságnak, sőt éppen a gyári munkásoknak tulnyomó számát kirekesztené a választói jogból.
Még kedvezőbben alakul a helyzet, ha figyelembe veszszük azt, hogy azoktól, akik az elemi népiskolát elvégezték, továbbá az előmunkásoktól és a segitő családtagoktól, valamint a katonaviseltek közül az altisztektől, még ha iskolát nem végeztek is, hanem csak irni-olvasni tudnak, nem kivánja meg a törvényjavaslat a szolgálati idő hosszabb tartamát. Ekként az iparforgalmi munkásosztály köréből a) előmunkás, munkavezetőként 28.409, b) segitő 2432, c) közönséges munkásként 224.721, összesen 255.562 egyén lesz választó. E kategóriák köréből jelenleg választó (16.649+634+26.955=) összesen 44.238, tehát azi pari munkásság választóinak száma a javaslat szerint 211.324-gyel, az összes választók tervezett létszám emelésének 1/4-ével gyarapodik. Ez a nemcsak viszonylag, hanem általában is nagymérvü jogkiterjesztés az ipari munkásosztálynak olyan kivételes elbánásban való részesítését, az ipari munkásság belső értékeinek olyan figyelembevételét jelenti, a minő csak a társadalmi egyensuly veszélyeztetése nélkül egyáltalában lehetséges.
Az ipari munkásosztály ilyen előtérbe állitásáért vizont nem érhet bennünket indokolatlan az a szemrehányás, hogy a többi társadalmi réteggel és pedig ugy az őstermelési vagyontalan elemekkel, mint a törpe birtokossággal szemben igazságtalan mértékkel mérünk, amidőn velük szemben tovább menő korrektivumokat alkalmazunk. Tekintettel arra, hogy a kisebb egzisztencziák az őstermelés körében kétségtelenül a kultura alsóbb fokán állnak, nem térhetünk ki a szigorubb czenzus alkalmazása elől. De a fokozottabb korlátozások itt is jól átgondolt, megfelelő határok között mozognak. A javaslat szerint a jelenlegi választók korhatárra, értelmi és vagyoni czenzusra való tekintet nélkül egyénileg megtartják választói jogukat. Ez a több évtizedre szóló átmeneti rendelkezés elsősorban határozottan az őstermelés köréhez tartozó kisebb elemek javára szolgál. Jövőre pedig az elemi iskolát végzettek bárminő csekély adófizetés esetében, tehát a föld- és háztulajdonosok akár 1 koronán aluli adófizetéssel is, a pusztán irni-olvasni tudók pedig aránylag mérsékelt adó- vagy vagyoni czenzus (20 korona állami egyenes adó, vagy 8 holdnyi földterület alapján, sőt az előbbi czenzus kétszerese alapján még az analfabéták is választói joghoz jutnak. Az őstermelési előmunkások és munkafelügyelők (munkavezető, béresgazda, aratógazda, magtáros, fővinczellér, főkertész stb.) - az ipari előmunkásokhoz hasonlóan - akár iskolát végeztek, akár egyszerüen csak irni-olvasni tudnak, minden további kellék (vagyon, adófizetés, szolgálati idő) nélkül is választói jogot kapnak. Épp igy az aránylag nagyszámu segitő családtagok és a katonaviseltek közül az altisztek. Végül az az első látszatra sulyosabbnak mutatkozó megszoritás, hogy a teljesen vagyontalan őstermelési alklmazottak (cselédek, szolgák stb.) iskolavégzés esetében 3 évi, puszta irni-olvasni tudás esetében pedig 5 évi szolgálat utn jutnak választói joghoz, azért nem igazságtalan korlátozás, mert az őstermelési szegődményesek egy részének szolgálati viszonyaiban a dolog természete szerint megvan az állandóság, és mert az őstermelési alklmazottakat - tekintettel helyzetükre és bérviszonyaikra - ez idő szerint kevésbbé tekinthetjük még a politikai jogok gyakorlására éretteknek, mint az ipari munkásokat.
Az elmondottak után szükségesnek látom még a választójogi törvényjavaslat legközelebb várható hatását statisztikai számokban is bemutatni. A jelenlegi és jövőbeli választók számát a nagy foglalkozási ágak szerint csoportositva, a tuloldalon (156., 157. l.) levő kimutatás állitja szem elé.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy mig az 1911. évre érvényes képviselőválasztói névjegyzékeke szerint 1,197.726 választó iratott össze, addig az 1911. évi népszámlálás csak 1,069.480 huszonnégy éven felüli választót talált. E feltünő számbeli eltérés okait a jelen Indokoláshoz csatolt Statisztikai Melléklet 32.* oldalán olvasható magyarázat tárja fel. Itt csak azt hangsulyozom, hogy a jelenlegi választók valódi száma a kétféle kimutatás eredménye között valószinüleg a középhelyet foglalja el, de mindenesetre közelebb áll a népszámlálás alklmával megállapitott számhoz. Megjegyzem továbbá, hogy a fenti összesitett táblázatban kimutatott 1,868.172 választó nem adja teljesen a jövendőbeli választók számát. Az 1904. évi fölvétel 8682 huszonnégy éven aluli választót talált, ily fiatalkoru választók jelenleg is vannak, sőt a diplomás emberek számának szaporodása folytán a valószinüleg még többen. Ezek beszámitásával, valamint a szintén szavazati jogot nyerő katonai és csendőrségi altisztekkel együtt a választók száma mindenesetre meg fogja ütni az 1,900.000-et, sőt tekintve azt, hogy a népszámlálás a jelenlegi választók számát a valóságnál némileg kisebbnek mutatta ki, a választók jövőbeli összes száma előreláthatólag az 1,900.000-et is jóval felül fogja haladni. A jövendőbeli választóknak ez a száma Magyarország 18,264.533 lelket tevő összes népességének 10.4%-át teszi, mig a jelenlegi választók csak 5.9%-át. A választóknak az egész népességhez való hasonlitása azonban kevés jogosultsággal bir, mert a nők, gyermekek, sőt még a csecsemők is, az összehasonlitás megfelelő alapjául nem szolgálhatnak. Az ily összehasonlitás azért sem helyes, mert a különböző országokban a kormegoszlás nagyon eltérő. Nálunk a fiatalkoruak jóval nagyobb arányban fordulnak elő, mint Nyugat-Európa államaiban, tehát a választóknak az összes népességhez való aránya nálunk már e körülmény miatt is kedvezőtlenebbnek tünik fel. Több jogosultsággal bir a felnőtt férfi népességhez való viszonyitás. Ekkor azt látjuk, hogy a 24 éven felüli népességnek jelenleg 25.2%-a a választó, jövőre 44.7%-a lesz az, ha pedig az elemi műveltséget is kombináczióba veszszük, a 24 éven felüli irni-olvasni tudóknak jelenleg 29.8%-a, jövőre 55.6%-a fog szavazati joggal birni. Végül, ha a jelen javaslatban megállapitott korhatárt veszszük alapul, a 30 éven felüli irni-olvasni tudó magyar állampolgároknak jövőre már 67.3%-a, tehát igen erős abszolut többsége élhet a képviselőválasztás jogával, mig jelenleg csak 35.0%-a van e jognak birtokában.
Összehasonlitva a főbb foglalkozási ágaknak a képviselőválasztók közt elfoglalt arányát a jelenben és a jövőben, nagyon lényeges változásokat látunk. Az uj választójogi tervezet határozottan az iparforgalmi foglalkozásnak (bányászat, ipar, kereskedelem, közlekedés) biztosit előny. Jelenleg a választóknak csak 23.2%-a tartozik ebbe a foglalkozási osztályba, jövőre 29.9%-a fog idetartozni. Ezzel szemben minden más foglalkozási osztály részesülési aránya többé-kevésbbé visszaesik, az őstermelőké 63.8-ről 58.9-ra, a közszolgálat és szabadfoglalkozásbelieké 9.4-ről 7.2-re, az egyéb foglalkozásuaké 3.6-ről 3.1%-ra. Az iparforgalmi népesség, ez a közgazdasági sulyánál és általános műveltségénél fogva egyaránt fontos foglalkozási osztály, jelenleg még a népességben elfoglalt aránya szerint sincs képviselve és képviselőválasztók között; az összes 24 éven felüli férfinépességnek ugyanis 24.8%-a az ipar, kereskedelem, közlekedés körébe tartozik, mig a jelenlegi választók közt, amint emlitettem, csak 23.2%-kal szerepel. Jövőre ellenben, midőn részesülési aránya már 29.9%-ra emelkedik, jóval erősebben lesz képviselve, Jelenleg 1.6%-kal áll az általános átlag alatt, jövőre 6.7%-kal fog a fölé emelkedni. Általános egyenlő választói jog ekkora politikai sulyt nem adna az ipari foglalkozásnak, sőt azt az előnyös helyzetet, amelyet számára a jelen javaslat biztosit, jövőre iscsak ugy tarthatja meg, ha közgazdaságunk erősen indusztrializálódik, mert különben a műveltség általános terjedésével az iparforgalmi választók arányszáma lecsökken a népességben általában elfoglalt aránya. Már az idézett arányszámokból kövtkezik, hogy az egyes foglalkozási ágakhoz tartozó választók szaporodása is nagyon különböző lesz. A közszolgálat és szabadfoglalkozásbeli választók csak 36.2%-kal szaporodnak, minthogy ez a társadalmi osztály az értelmiségi czenzus alapján már eddig is tulnyomólag választói jogosultsággal birt. Az őstermelőválasztók 59.8%-kal szaporodnak, az „egyéb foglalkozás” czim alá sorozottak 51.9%-kal, az iparforgalmi osztályhoz tartozó választók száma ellenben nem kevesebb mint 128.1%-kal fog növekedni. Különösen óriás emelkedést mutatnak azok a foglalkozási ágak, amelyek jelenleg csak igen kevéssé vannak képviselve a választók sorában. A mezőgazdasági és házi cselédek közt a választók száma több mint ezer százalékkal szaporodik, az ipari munkások közt 733.7, a közszolgálatbeli szolgák közt 617.9, a mezőgazdasági vezetőmunkások közt 569.3, az őstermelők segitő családtagjai közt 440.9, a mezőgazdasági munkások közt 321.0, az iparosok és kereskedő segitőcsaládtagjai közt 283.6, a közönséges napszámosok közt 240.2%-kal. Ekkora jogkiterjesztés egy csapásra politikai befolyáshoz juttatja a népességnek azokat az elemeit, amelyeknek eddig szavuk is alig volt a közügyek intézésében.
Mióta a választói jog reformja napirendre került, s az erre vonatkozó statisztikai adatok nyilvánosságra jutottak, mindig különös érdeklődéssel kutatták, hogy milyen lesz a reform nemzetiségi hatása, s a feleletet a jövő választók nyelvi megoszlásában vélték feltálalni. Aki a kérdéssel komolyan foglalkozik, nem ismerheti el ez egyoldalu szempont jogosultságát. Határozottan tévedésnek tartom, ha nem magyar anyanyelvü polgártársainkat ellenfelekként állitják szembe a magyarsággal. Ellentmond ennek az élet, a tapasztalat. Sok választókerület van ma is, ahol a képviselőválasztók között alig akad néhány magyar anyanyelvü, mégis minden nemzetiségi ellenzés nélkül a magyar nemzeti politika határozott hivei nyernek mandátumot. De viszont magam kivánom hangsulyozni, hogy minden oly választójogi reform, amely a magyar elem háttérbe szoritását vonná maga után, megbocsáthatatlan politikai tévedés volna. Ennélfogva ez a kérdés is komoly mérlegelés tárgya volt, s e helyütt nyelvi szempontból szintén meg kivánom világitani a javaslatot. Azt hiszem, aligha tehetném ezt nagyobb tárgyilagossággal, mintha párhuzamba állitom, hogy a magyar és egyéb anyanyelvüek hány százalékát teszik az összes lélekszámnak, s hány százalékát tették volna az 1905. évi tervezet választóinak, a gróf Andrássy által kontemplált szavazatoknak, hány százalékát teszik a jelenlegi s fogják tenni javaslatom szerint a jövőbeli választóknak:
| Az összes népességben | Az 1905. évi tervezet szerint | Az 1908. évi javaslat szerint | A jelenlegi választók közt | A jelen javaslat szerint | ||
| Magyar anyanyelvü | 54.5 | 58.7 | 61.8 | 59.6 | 60.2 | |
| Német anyanyelvü | 10.4 | 14.1 | 15.2 | 11.7 | 13.1 | |
| Tót anyanyelvü | 10.7 | 11.7 | 10.3 | 9.9 | 10.4 | |
| Román anyanyelvü | 16.1 | 9.2 | 7.4 | 10.6 | 9.9 | |
| Rutén anyanyelvü | 2.5 | 1.3 | 0.5 | 2.8 | 1.7 | |
| Horvát anyanyelvü | 1.1 | 1.2 | 1.1 | 1.1 | 1.0 | |
| Szerb anyanyelvü | 2.5 | 2.4 | 2.4 | 2.7 | 2.3 | |
| Egyéb anyanyelvü | 2.2 | 1.4 | 1.3 | 1.6 | 1.4 |
A magyar anyanyelvüek aránya mind a négy választójogi rendszer szerint jóval meghaladja a magyarságnak az összes népességben elfoglalt arányát s tulajdonképpen elég közel áll egymáshoz. Legkisebb a Kristóffy, legnagyobb az Andrássy javaslata szerint. De nem szabad feledni, hogy Andrássy javaslata vinne legnagyobb tömegeket az urnák elé s a három szavazattal biró választó is csak egy ember, akit könnyen megfélemlithet a műveletlen és fanatizált tömegek nyers ereje. Az a másfél szézaléknyi különbség tehát a magyarság javára, amelylyel Andrássy javaslata bir javaslatommal szemben, korántsem oly nagy, hogy alkalmas volna ellensulyozni a plurális rendszerben rejlő veszélyeket. Kedvez a németségnek is mind a négyféle rendszer. Ugy a jelenlegi vagyoni czenzus, mint a Kristóffy-féle értelmi czemzus, az Andrássy-féle pluralitás és a jelen javaslat szerinti vagyoni czenzussal kiegészitett értelmi czenzus a művelt és vagyonos németajkuaknak általános számarányuknál jóval nagyobb tért enged a választók sorában. Javaslatom szerint a jelenlegi állapotnál ugyan jóval kedvezőbb a német elem részesülése, de nem oly kedvező, mint a Kristóffy- s kivált az Andrássy-féle javaslat szerint. Az utóbbira nézve csak ismételhetném, amit imént a magyarság számarányánál mondottam, mert a nagyobb vagyonom és nagyobb értelmiségen felépülő pluralitás éppugy kedvez a német mint a magyar elemnek. Az irni-olvasni tudásnak a románság közt észlelt gyors terjedésével, valamint a német anyanyelvüek abszolut számának hanyatlásával azonban ma már Kristóffy javaslata szerint a német anyanyelvü választók számaránya csak 12.3%-ot tenne, kevesebbet, mint javaslatom szerint. Ugyanigy leszállana ma már a német anyanyelvüek aránya a gróf Andrássy javaslatában foglalt elvek alkalmazása mellett is. A román anyanyelvüek aránylag magas arányszáma szintén a románság műveltségi szinvonalának emelkedésével függ össze, de még mindig kisebb, mint a jelenlegi választók közt. Hogy nem tulságosan marad ez alatt, azt bizonyos fokig javaslatom előnyéül tekintem. A műveltségi és vagyoni különbségeknek természetesen a választójogban való részesülésnél szükségképpen érvényesülniök kell; de nem tartanám kivánatosnak, ha nem magyar anyanyelvü polgártársainknak egyes elemei teljesen háttérbe szorittatnának. Ez elégületlenséget okozna, holott általános megnyugvásra van szükség, s eltávolodást idézne elő, holott a közeledés és megértés teheti erőssé, szilárddá államunkat.
| Választó jelenleg | Választó jövőre | A | |||||||||||||
| Ir-olvas | Analfabéta | Összesen | Ir-olvas | Analfabéta | Összesen | választók | |||||||||
| Foglalkozás | 24-30 éves | 30 éven felüli | 24-30 éves | 30 éven felüli | szám szerint | % | 20-30 éves | 30 éven felüli | 24-30 éves | 30 éven felüli | szám szerint | % | szaporo- dása százalé- kokban | ||
| I. Őstermelés. | |||||||||||||||
| 1. Birtokos, birtokosnapszámos | 24.595 | 456.383 | 2.876 | 139.968 | 623.322 | 58.3 | 24.095 | 644.407 | 2.876 | 158.718 | 830.096 | 45.1 | 33.2 | ||
| 2. Bérlő, részes földmíves, stb. | 744 | 9.955 | 42 | 1.844 | 12.585 | 1.2 | 744 | 22.448 | 42 | 1.844 | 25.078 | 1.3 | 99.3 | ||
| 3. Őstermelők segitőcsaládtagja | 3.832 | 7.450 | 311 | 1.678 | 13.271 | 1.2 | 3.832 | 65.960 | 311 | 1.678 | 71.781 | 3.8 | 440.9 | ||
| 4. Gazd. és erdészeti tisztviselő | 953 | 4.831 | - | - | 5.784 | 0.5 | 953 | 6.041 | - | - | 6.994 | 0.4 | 20.9 | ||
| 5. Gazdasági vezetőmunkás | 73 | 876 | 5 | 46 | 1.000 | 0.1 | 73 | 6.569 | 5 | 46 | 6.693 | 0.4 | 569.3 | ||
| 6. Mezőgazdasági cseléd és erdészeti segédszemély | 262 | 3.118 | 54 | 794 | 4.228 | 0.4 | 262 | 53.901 | 54 | 794 | 55.011 | 2.9 | 1.201.1 | ||
| 7. Mezőgazdasági és erdészeti munkás és napszámos | 1.394 | 13.002 | 417 | 7.881 | 22.694 | 2.11.394 | 85.854 | 417 | 7.881 | 95.546 | 5.0 | 321.0 | |||
| I. Őstermelés össz. | 31.353 | 495.615 | 3.705 | 152.211 | 682.884 | 63.8 | 31.353 | 885.180 | 3.705 | 170.961 | 1,091.199 | 58.9 | 59.8 | ||
| II. Bányászat, ipar, kereskedelem, közlekedés. | |||||||||||||||
| 8. Önálló | 9.785 | 148.677 | 118 | 6.280 | 164.860 | 15.4 | 9.785 | 245.379 | 118 | 6.280 | 261.562 | 13.8 | 58.6 | ||
| 9. Segitőcsaládtag | 228 | 374 | 2 | 30 | 634 | 0.1 | 228 | 2.172 | 2 | 30 | 2.432 | 0.1 | 283.6 | ||
| 10. Tisztviselő228 | 374 | 2 | 30 | 634 | 0.1 | 228 | 2.172 | 2 | 30 | 2.432 | 0.1 | 283.6 | |||
| 11. Altiszt, előmunkás, művezető | 1.255 | 15.363 | - | 31 | 16.649 | 1.6 | 1.255 | 27.123 | - | 31 | 28.409 | 1.5 | 70.6 | ||
| 12. Munkás és egyéb segédszem. | 2.594 | 22.157 | 117 | 2.087 | 26.955 | 2.5 | 219.923 | 117 | 2.087 | 224.721 | 11.9 | 733.5 | |||
| II. Bányászat stb. össz. | 20.274 | 219.034 | 237 | 8.428 | 247.973 | 23.2 | 20.274 | 536.811 | 237 | 8.428 | 565.750 | 29.9 | 128.1 | ||
| III. Közszolgálat és szabad foglalkozás. | |||||||||||||||
| 13. Állami, törvényhatósági, községi tisztviselő | 5.887 | 32.291 | - | - | 38.178 | 3.6 | 5.887 | 35.156 | - | - | 41.043 | 2.2 | 7.5 | ||
| 14. Egyéb tisztviselő s önálló és szakképzett alkalmazott | 11.924 | 44.196 | - | - | 56.120 | 5.2 | 11.924 | 50.307 | - | - | 62.231 | 3.3 | 10.9 | ||
| 15. Dijnok | 442 | 1.494 | - | - | 1.936 | 0.2 | 442 | 3.469 | - | - | 3.911 | 0.2 | 102.0 | ||
| 16. Szolga | 172 | 3.726 | 4 | 212 | 4.114 | 0.4 | 172 | 29.147 | 4 | 212 | 29.535 | 1.5 | 617.9 | ||
| III. Közszolgálat stb. össz. | 18.425 | 81.707 | 4 | 212 | 100.348 | 9.4 | 18.425 | 118.079 | 4 | 212 | 136.720 | 7.2 | 36.2 | ||
| IV. Egyéb foglalkozás. | |||||||||||||||
| 17. Háztulajdonos, tőkés, járadékos | 180 | 27.002 | 14 | 1.599 | 28.795 | 2.7 | 180 | 38.015 | 14 | 1.599 | 39.808 | 2.1 | 38.2 | ||
| 18. Házi cseléd | 36 | 228 | 3 | 38 | 305 | 0.0 | 36 | 4.380 | 3 | 38 | 4.457 | 0.2 | 1.361.3 | ||
| 19. Napszámos, különféle ágban | 84 | 982 | 35 | 858 | 1.959 | 0.2 | 84 | 5.688 | 35 | 858 | 6.665 | 0.4 | 240.2 | ||
| 20. Ism. foglalkozásu és foglalkozás nélküli | 177 | 4.276 | 9 | 2.754 | 7.216 | 0.7 | 177 | 4.276 | 9 | 2.754 | 7.216 | 0.4 | - | ||
| IV. Egyéb fogl. össz. | 477 | 32.488 | 61 | 5.249 | 38.275 | 3.6 | 477 | 52.359 | 61 | 5.249 | 58.146 | 3.1 | 51.9 | ||
| 24-30 éves nem választó 8 középiskolával | - | - | - | - | - | - | 16.357 | - | - | - | 16.357 | 0.9 | - | ||
| Mindössze | 70.529 | 828.844 | 4.007 | 166.100 | 1,069.480 | 100.0 | 86.886 | 1,592.429 | 4.007 | 184.850 | 1,868.172 | 100.0 | 74.7 | ||
Általánosságban a fentiekben volt szerencsém megokolni és statisztikai adatokkal is megvilágitani a választói jognak ezt a rendszerét, amelyet a törvényjavaslatban kivánok lefektetni, s amely az értelmi czenzus alapján épül fel, hogy az értelmiség alacsonyabb fokán állóknál a vagyoni czenzust és a szolgálati idő állandóságát követeli meg járulékos korrektivum gyanánt. Ez a rendszer olyan tekintélyes jogkiterjeszkedést jelent, amely a műveltség és vagyonosodás bizton remélhető terjedésével párhuzamosan haladva, természetes fokozatossággal és minden nagyobb rázkódás veszélyének kizárásával automatikusan vezet az általános választói jog felé. A törvényjavaslatban tervezett választójogi rendszer első pillantásra kétségtelenül mozaikszerüen hat. Az a radikális választói jog, amely csupán korhatárt, irni-olvasni tudást, 1 évi domicziliumot és legfelebb még mérsékelt lakásczenzust kiván, természetszerüen egyszerübb, végrehajtása könnyebb, bár a lakásczenzus igazságos érvényesitése - amint erre fentebb rámutattam - egyáltalán nem egyszerü. De amidőn készségesen elismerem, hogy egy czenzusos választói jogrendszer gyakorlati végrehajtása bizonyos mértékig nehezebb feladat, ez az inkább csak alaki jellegü kifogás háttérbe szorul azon mindenek felett álló czél és kötelesség mögött, hogy olyan választói jogrendszert kell megalkotnunk, amely nemcsak a liberalizmus követelményeinek, de a magyar állam s az egységes poltikai magyar nemzet létérdekeinek is megfelel. A tervezett parlamenti reform a magyar állam hagyományos szabadelvüségéhez hiven a jogegyenlőség alapján áll s egyetlen olyan kelléket sem állit fel, amely az ország bármely idegenajku állampolgára számára elérhetetlen, vagy nehezebben megközelithető feltételt jelentene. Bármilyen nemzetiségü állampolgár a választói jogot teljesen azonos feltételek mellett szerezheti meg, mint a magyar anyanyelvüek. Az aktiv választói jognak az eddig elmondottakban fel nem ölelt részleteire a részletes indokolás során terjeszkedem ki. Befejezésül e helyen még annak jelzésére szoritkozom, hogy e javaslat jóval tágabb keretekben mozog, mint aminőt ez év tavaszán az ellenzéki pártok elé volt szerencsém vázlatos tárgyalási alapként terjeszteni. A májusi - ugyancsak az értelmi czenzus alapjára fektetett - tervezetem, ugyanilyen választói korhatár mellett, mind az iskolát végzettekre, mind az irni-olvasni tudókra nézve sokkal tovább menő megszoritásokat állitott fel, mint a mostani javaslat. Az előbbiekben még az elemi iskolát végzetteknél is a lakásczenzus, az egyévesnél hosszabb domiczilium, a szolgálati idő hosszabb tartama, továbbá az ipari alkalmazottaknál a betegsegélyezőpénztári tagságnak járulékos kelléke is szerepelt; a csupán irni és olvasni tudók kategóriájában pedig a fősuly - az ipari és mezőgazdasági alkalmazottak zömének kizárásával - a vagyoni (adó-)cenzusra volt fektetve. Ezt a körülményt annak igazolásául kivántam leszögezni, hogy az ellenzéki pártokkal megszakadt tárgyalások eredménytelensége nem gátolt meg annak az elejétől fogva elfoglalt álláspontomnak érvényesitésében, hogy a választói jog kiterjesztésében addig a végső határig menjünk el, a meddig - az azóta immár minden irányban teljes részletességgel feldolgoztatott statisztikai adatok tanulságai és a kérdés minden részletére kiterjedő megfontolás után - nemzeti és szocziális érdekeink veszélyeztetése nélkül elmenni lehet.
Elvi fontosságánál fogva a nők választói jogának kérdése is az általános indokolás keretébe tartozik. Ez a kérdés ujabban mindenfelé egyre jobban előtérbe lép. A nők választói jogának hivei nagy lelkesedéssel és erélylyel igyekszenek az eszmét népszerüsiteni s megvalósitása számára a közvéleményt megnyerni. Törvényjavaslatom a választói jogot csak a férfiaknak kivánja megadni. Nem azt jelenti ez, mintha a nő közéleti szereplésének jelentőségét alábecsülném. Nagy sulyt helyezek a nő közreműködésére, különösen a szocziális gondoskodás, az emberbaráti intézmények és intézkedések terén, ahol a nő valóban megbecsülhetetlen részese és munkatársa nemcsak a társadalmi tevékenységnek, hanem a modern irányban fejlesztendő közigazgatásnak is. Az egész magyar jogfejlődés is a nő megbecsüléséről tanuskodik. Hazánkban a nő helyzete mindig méltó volt nemes hivatásához. Ugy a közjogban, mint különösen a magánjogban érvényesült a nő jogának tiszteletbentartására irányuló törekvés. De a nő, mint a férfinak a gazdasági küzdelemben egyenrangu versenytársa, csak a legutóbbi időben foglalkoztatja a magyar közvéleményt és ezen a téren is a magyar nemzet lelki világát jellemző szabadelvüség érvényesül azokban a rendelkezésekben, amelyek gyors egymásutánban rombolják le a kenyérkereső nő utjában emelkedő megkülönböztető korlátokat. Ha ennek ellenére nem látom elérkezettnek az időt arra, hogy a nőkre is kiterjeszszük a választói jogot, ezt a meggyőződést ugyanazok a szempontok érlelték meg bennem, amelyek általában kötelességévé teszik a törvényhozásnak, hogy a választói jog kiterjesztésénél a fokozatos fejlődés törvényszerüségét ne döntse halomra átmenet nélküli szélsőségekkel. Amidőn olyan nagy uj választóközönséget kell a legfontosabb politikai jog gyakorlásába belenevelni, amely számban rövid idő alatt megközeliti a mait, nem volna időszerü az átmenet megrázkódtatásait azzal fokozni, hogy a politikai küzdelmekbe éppen most bevonjuk a nőt is, aki viszont csak veszitene azáltal, ha a gazdasági versenyben sem kiegyenlitett ellentéteket a pártellentét fokozná.
A nő választói joga felett elméleti vitába bocsátkozni nem kivánok. Mint ahogy a férfi választójogára kérdésében sem indulok ki az elvont elméletek alapjáról: éppen ugy tisztán a czélszerüség szempontjából birálom el azt a kérdést, hogy ugyanakkor, amikor a legszükebb korlátok közé szoritott választójogról megyünk át a széleskörü jogkiterjesztésre, a nő választói jogának megadásával is szaporitsuk-e a jövő bizonytalan esélyeit. Azoknak, akik elméleti érvek álláspontjáról követelik a votumot a megélhetéséért önállóan küzdő nő számára, a gyakorlati czélszerüség érveivel felelek. Méltányosnak tartom, hogy az a nő, aki a maga kedvezőtlenebb fegyverzete ellenére is s férfiakkal egyenlő feltételek mellett küzd a mindennapi megélhetésért, vagy az ezen tul emelkedő közéleti érvényesülésért folyó örök harczban, hozzászólhasson a közügyekhez. A gazdasági és kulturális fejlődés bizonyos szinvonalán meg is lehet találni azokat az ismérveket, amelyeknek utmutatása mellett a nőnek is juttathatunk választói jogot. A nő választójogi czenzusának legtermészetesebb alapja az értelmiség, a vagyoni helyzet és az önállóság volna. E feltételek azonban, akár kombinálva, akár külön-külön tekintve, nem tennék lehetségessé az igazságos selectiót. Ugyanis a magyar gazdasági és társadalmi életben a kenyérkereső, valamint a közéletben egyébként szereplő nő helyzete még nem alakult ki annyira, hogy nagymérvü igazságtalanság vagy hiányos általánositás nélkül már most megállapithatjuk a korlátokat, amelyeket belül a nő választói joghoz juthatna. A nőnél a vagyoni, vagy önállósági kellékek fennforgása esetében sem engedhetik el rendszerint az értelmi czenzust; mert a mai szocziális viszonyok mellett az értelmiség alsóbb fokán levő munkásság körében a kenyérkereső nőnek aránytalanul kevesebb tere nyilik arra, hogy a közéleti állásfoglaláshoz szükséges ismereteket bármily felületesen is megszerezhesse, mint a férfinak. Az ennek következtében mellőzhetetlen magasabb értelmiségi czenzus viszont arra az igazságtalanságra vezetne, hogy éppen a kizárólag saját tisztességes keresményükből élő, önálló nők nagy többsége maradna ki a választók sorából. És nem lenne választójoga a közéletben, vagy a maga családi körében női hivatását kiválóan betöltő sok művelt nőnek sem, aki az átlagos mértékül megkövetelt iskolai bizonyítványt nem tudja felmutatni, mert otthon tanittatták. Ha tehát már most adnók meg a nőnek - egyéb kellék mellett feltétlenül ragaszkodva a magasabb értelmiségi czenzushoz is - a választói jogot, ez a gyakorlatban csak elenyészően kis számu nőt juttatna az urnához. Mivel pedig az iskolázottságnak a minimálison felül álló mértékét tulnyomó részben a vagyonosabb polgárság körében találhatjuk meg, a nőnek a magasabb értelmiségi czenzusra is alapitott választói joga a gyakorlatban osztályelőnynyé alakulna át, amely a férfitársadalomban meglevő választójogi ellentéteket a nők közé is bevinné, és igy megnyugvás helyett az osztályellentéteket élesitené ki. Főként ezek a szempontok inditottak arra, hogy a választói jognak a nőkre való kiterjesztését ez alkalommal javaslatba ne hozzam.
Ugyancsak az általános indokolás rendjén kell megemlékeznem a szavazás módjáról is. A választási eljárás egyik leglényegesebb kérdése az, hogy a szavazás titkos-e vagy nyilvános. Az 1905. évi kormánytervezet a titkos szavazás álláspontján állt és a nyilvános szavazás hiveinek érveivel szemben azt az elvet képviselte, hogy „választói jogot adni az alsó néposztályoknak s emellett arra törekedni, hogy azt ne gyakorolhassák függetlenül: oly megoldás, mely kétségkivül belső ellentmondást rejt magában.” Ez az elv teljesen fedi az 1905. évi tervezet alapgondolatát, amely szerint az irás-olvasás és a 24 éves kor feltételén kivül más korlátozásnak nincs helye, mert - szerinte - nem áll az az aggodalom, hogy „az általános választói jog a társadalmi erőviszonyoknak hirtelen és erőszakos felforgatását jelenti s ezért veszélyes”. Az 190. évi kormányjavaslat az előbb idézett felfogással teljes ellentétben, arról az álláspontról indult ki, hogy „a korlátlan választói jognak minden átmenet nélkül, egyszerre való behozatala az államhatalmat a vagyontalan, a politikailag iskolázatlan, tehát kellő belátással és az államügyek intézéséhez megkivánt hivatottsággal egyáltalán nem biró tömeg kezeibe szolgáltatná át”. Ugyanez a felfogás tükrözött az 1908. évi javaslatnak abban a rendelkezésében, hogy fenn akarta tartani a nyilvános szavazást. „Midőn milliókat ruházunk fel politikai hatalommal, és midőn olyan lépést teszünk, amelynek következményeit nem lehet minden vonatkozásban előre teljes határozottsággal kiszámitani: ugyanakkor ne változtassuk meg azt a módot is, amelylyel eddig nálunk a választásokat megejtették” - irta Andrássy javaslata indokolásában. Az én javaslatom, mint már jeleztem, más alapról indul ki, mint mindkét előző kormányjavaslat. Az első kormánytervezettől eltérően, a természetes fejlődés követelményeivel számolva és az állami élet egészséges fejlődésének biztositékait keresve, a fokozatos jogkiterjesztés alapján állok. Éppen ezért nem javasolhatom a titkos szavazás rendszerzére áttérést kellő elkészités nélkül, egyszerre az egész vonalon. Viszont ott sem állok meg, ahol az 1908. évi kormányjavaslat, mert rendszerem e javaslatétől is eltér. Az 1908. évi kormányjavaslat ugyanis lényegében a 24 éves korhatár és az irni-olvasni tudás czenzusa alapján állva, ugyanannyi uj választóval számolt, mint az 1905. évi kormányervezet. Ilyen nagyszámu választóról pedig maga az 1908. évi javaslat indokolása a következőket mondja: „irni-olvasni sok olyan is tud, akinek sem vagyona, sem műveltsége nincs, akire tehát a politikai döntő hatalmat reá bizni egy annyi veszélynek kitett államban, mint aminő a miénk, olyan hiba volna, amelyért felelősséget nem vállalhatok”. Ezek az aggodalmak vitték rá akkori hivatali elődömet a többes szavazatok rendszerére. A többes szavazat azonban ugyszolván csak eredményében módositja a választást, de a választóknak sem számát nem csökkenti, sem szinvonalát nem emeli. A választóknak az az egész tömege, amelylyel szemben maga a javaslat megalkotója igen sulyos aggodalmat táplál, együtt van és szavaz. Ha tehát Andrássy Gyula grófnak elvi ellenvetései voltak a titkos szavazással szemben, ezeket a pluralitás nem csökkenthette, mert a pluralitás - ismétlem - csak az eredmény korrigálása. Az én javaslatom rendszere azonban ezzel ellentétben az, hogy a közéleti megbizhatóság ismérveit magában a választóközönségben keresi. A jelen javaslat nem azon az alapon áll, hogy politikai kényszer hatása alatt olyan választóközönséget hoz össze, amelyre maga a megalkotója is mélységes aggodalommal tekint és az eredmény megjavitását utólagos számtani művelettől reméli. Az állami és nemzeti szempontból szükséges biztositékokat a jelen javaslat magukban a választói jogosultság előfeltételeiben valósitja meg. Ez teszi lehetővé, hogy a választási eljárás sarkalatos kérdésében, a titkos szavazást sürgető kivánsággal szemben, ne helyezkedjem a rideg elutasitás alapjára. Javaslatom rendszerében tisztán alakul ki a jövő választóközönség képe s igy megvannak azok a feltételek, amelyek mellett a titkos vagy nyilvános szavazás nagy vitája a választási eljáráshoz fűződő közérdekek veszélyeztetése nélkül bocsátható a legilletékesebb fórum: a gyakorlati élet döntése alá.
Gróf Andrássy Gyula az 1908. évi választójogi javaslat indokolásában meggyőzően fejti ki a titkos szavazás ellen szóló erkölcsi érveket, amelyek nagyobbára szerintem is nyomatékosak. Azonban kétségtelen, hogy ezekkel a nyomatékos erkölcsi szempontokkal szemben a titkos szavazás mellett - amely Európa majdnem valamennyi államában érvényben van - tárgyilagos, pártatlan birálók szintén elég nyomatékos indokokat hoznak fel éppen a függő egzisztencziák vélemélyszabadságának védelme, tehát a választások tisztasága szempontjából. Mivel engem - mint már jeleztem - nem korlátoz semmiféle előzetes lekötöttség, egyedül azon az alapon mérlegeltem a kétféle álláspont érveit, hogy javaslatom rendszerében találhatok-e megfelelő biztositékokat a titkos szavazással szemben hangoztatott aggodalmak eloszlatására. Az összes szempontok mérlegelése után pedig arra az eredményre jutottam, hogy már a jelen javaslatban komoly aggodalom nélkül tehetünk egy kezdő lépést a titkos szavazás rendszere felé. Ez a kezdő lépés a javaslat ama rendelkezése, amelylyel a titkos szavazást Budapest székesfővárosban és a törvényhatósági joggal felruházott vásorokban hozná be. Az ország fővárosát és a törvényhatósági joggal felruházott - mindenesetre külön választókerületeket alkotó - városokat azért foglaltam egy csoportba a titkos szavazás első kisérlete szempontjából, mert czélom az ország legnagyobb és egyuttal kulturális, szocziális és gazdasági szempontból legmodernebbül fejlődött városainak megjelölése volt. És bár kétségtelen, hogy a rendezett tanácsu városok közt egyik-másik jóval nagyobb némelyik kisebb th. jogu városnál, és hogy ezek némelyike, magában véve vagy egy vagy több r. t. várossal együttesen, előreláthatólag szintén külön városi választókerületet fog alkotni: a mindig éles ellentéteket és versengést felidéző válogatás mellőzését csak az tette lehetővé, hogy a kivételeket figyelembe nem véve, a nagyobb városok alaptípusára voltam tekintettel. Ezt a módszert annál jogosultabbnak tartom, mert végre is nem anyagi érdekekről van szó, hanem egyének közjogáról. Czélul tehát csak azt tűzhettem ki, hogy lehetőleg országosan általános mértéket állapítsak meg azoknak a városoknak a megjelölésére, ahol leginkább találhatjuk meg azokat a feltételeket, amelyek megkönnyitik a titkos szavazás behozatalát és velószinüvé teszik a tőle remélt eredmények bekövetkezését. E feltételek elseje az, hogy a titkos szavazás technikai kérdései kifogástalanul legyenek megoldhatók. Azoknak az ellenvetéseknek ugyanis, amelyeket a titkos szavazás ellen fel szoktak hozni, egyik legsulyosabbika az, hogy a titkosságot könnyű kijátszani. Törvényjavaslatom tehát a titkos szavazásra olyan eljárást kiván megállapítani, amely a titkosság kijátszását jóformán lehetetlenné teszi. Senki sem tudhatja meg, hogy a szavazó a szavazóhelyiségben neki átadott, át nem látszó boritékba abban a külön helyiségben, ahová senki sem követheti, a jelölteknek ott fekvő szavazólapjai közül melyiket helyezi. Bizonyos azonban, hogy a szavazásnak ez a kifogástalan technikája az eljárást bonyolultabbá tesz a nyilvános szavazás módjánál s a szavazótól több ügyességet és értelmességet kiván. Mindez a nagyobb, fejlettebb városok lakosságában, amelyek zöme különféle egyletekben, pénztárakban, szakszervezetekben stb. amugy is megismerkedett mát a titkos szavazással, sokkal inkább megvan, mint a falu és a kis város átlagos közönségében. Ép ugy könnyebben lehet a nagyobb városban a titkos szavazáshoz szükséges dologi berendezések kérdését megoldani. De a mélyebben fekvő feltételek is inkább megtalálhatók a nagyobb városban ahhoz, hogy a titkos szavazás betöltse hivatását. Nyilvános szavazásnál természetesen nagy városban is százféle módon ellenőrizhetik a választót a hivatalfőnök, gyárigazgatók, szakszervezeti vezetők stb. Nyilvános szavazásnál tehát mind a szervezetlen, mind a szervezett tömegek egyaránt terrorizálhatók. Titkos szavazásnál azonban a szervezetlen választónak jogg a helyzete. Ugyanis a függő helyzetben levő, de nem szervezett választó politikai magatartása a választási eljáráson kivül a nagyobb városban nehezebben ellenőrizhető. Az ilyen választót nem igen fenyegeti az a veszély, hogy nyilatkozatait ellesik, nézeteit kikémlelik, s elhatározását a szavazás titkossága mellett is terrorisztikus eszközökkel befolyásolják. A szervezetek keretébe nem tartozó választó tehát nagyobb városban titkos szavazás esetében ebből a szempontból rendesen meg van védve.
Ami viszont a szervezett szavazókat illeti, ezek politikai vezéreik állandóan figyelemmel kisérik, s a szavazás titkossága ellenére is számon kérik ugyan, de ennek a választások eredménye szepontjából nem sok a gyakorlati jelentősége. Ugyanis Budapesten és a nagyobb vidéki városokban főkép a munkások szakszervezetei jönnek itt számitásba. Ám Magyarországon a munkásmozgalom mai s bizonyára a közeli jövőben sem változó irányzata mellett - ellentétben némelyik nagy külföldi állam szocizális mozgalmának irányával - a szakszervezetek ma is mind a parlamentbe bejutni törekvő, politikai szocziáldemokrata-párt táborát alkotják. Aki tehát valamely szakszervezet tagja, az rendszerint amugy is a szocziáldemokrata-párt szavazója s szabad elhatározásából is csak ugy szavazna, mintha a szakszervezet szemmel tartja. Ezek tekintetében tehát alig jár különbséggel az, hogy a szavazás titkos-e vagy nyilvános. A vidéki kerületekben ellenben a titkos szavazás elleni aggodalmakkal szemben a mai viszonyok mellett nem találtam a nagy városra vonatkozólag kifejtettekhez hasonló megnyugtató ellenérveket. A kis városban, falun, uradalmakban az egyesek magánélete állandóbb megfigyelés alatt állhat a választási aktuson kivül is, a választások tisztaságát tehát a titkos szavazás is jórészt csak elméletben védi meg a befolyásolás ellen. Másrészt az a veszély fenyeget, hogy sok vidéki kerületben a hazafias és mérsékelt irányu pártok kilátásait rontaná a titkos szavazás. A titkosság ugyanis a vidéken a terrorisztikus és fanatizáló vezetés alatt álló tömegeknek - tehát vegyes nyelvterületeken a nemzetiségi tulzóknak használna. Ugyanez áll más, esetleg felforgató, szélső irányzatokról, amelyeknek vidéken szintén nem kedvez a szavazás nyilvánossága. Az a gyakran hallható nézet, hogy a titkos szavazás kedvezne a nemzetiségi tömegek közt elszigetelten élő magyaroknak, akik nyiltan nem mernek magyar jelöltre szavazni, téves. Ilyen helyeken egyedül a választók személyes szabadságának kellő megvédése segithet, mert e nélkül a terror egyáltalában elriaszthatja az ilyen helyzetben levő magyar választót a szavazásban való részvételről. Mivel tehát a nagy városokban a titkos szavazásnak a választások tisztaságát védelmező hatásával szemben a nyilvános szavazás védelmezőinek ismeretes ellenvetései nem egészen helytállók, s mivel a vidéki kerületekben a mai viszonyok mellett nem tudnám a választási eljárás megváltoztatását nyugodt lelkiismerettel kezdeményezni: a más ismételten jelzett megoldást kivántam javasolni. Befolyással volt elhatározásomra az is, hogy a nagyobb városokban él a zöme az ipari munkásságnak, amely a titkos szavazást magára nézve különösen kivánatosnak tartja, s amelynek politikai sulyát - ép ugy, mint a választói jogosultságnál - ebben a kérdésben is különösen figyelembe óhajtottam venni. Azt az ellenvetést illetőleg pedig, hogy a titkos szavazás a választási biráskodásban lehetetlenné teszi annak megállapitását, hogy az érvénytelen vagy semmis szavazatok kire adattak le, megjegyzem, hogy e nehézségeknek a megoldása, mint az különböző módszerekkel külföldön is történt, a törvényhozás egyidejü feladata lesz.
Az általános indokolás rendjén kötelességemnek tartom megemlékezni arról az akczióval is, amelyeket közvetlen elődöm, Khuen-Héderváry Károly gróf az 1911. év nyarán abból a czélból inditott, hogy megismerje az ország tudományos és gyakorlati szakköreinek a választói jog reformjára vonatkozó véleményét és óhajait. „A statisztikai adatok utmutatásán kivül szükségesnek tartom azt is” - irta e végből kibocsátott felhivásában - „hogy a pártszempontokon és a napi politika áramlatain lehetőleg felülemelkedhető, alaposan átgondolt véleményekből ismerhessem meg a magyar tudományos és társadalmi élet mindazon tényezőinek felfogását, amelyek szava e kérdés szempontjából elsősorban tarthat számot figyelemre. Ugyszintén ismerni óhajtom azoknak a gazdasági szakköröknek véleményét is, amelyek ugyszólván naponkint figyelik az ország gyakorlati kérdéseit, érzik bajait és keresik orvoslásának módját.” Ebből a czélból a következő főiskolákat, tudományos és közművelődési egyesületeket, politikai és közgazdasági szinezetü szervezeteket hivta fel hivatali elődöm a választói jog alapvető elvi kérdéseiben való véleményadásra: a budapesti és a kolozsvári tudomány-egyetemek jog- és államtudományi karát, az összes jogakadémiákat, a Magyar Jogászegylet, az Orsz. Közművelődési Tanácsot, a Társadalomtudományi Társaságot, a Magyar Társadalomtudományi Egyesületet, a Magyar Közgazdasági Társaságot, a Választójogi Ligát, a Magyarországi Szocziáldemokrata Pártot, a Keresztény Szoczialista Egyesületek Orsz. Szövetségét, az Orsz. Katholikus Népszövetséget, az Orsz. Magyar Gazdasági Egyesületet, a Magyar Gazdaszövetséget, az Orsz. Iparegyesületet, a Magyar Gyáriparosok Orsz. Szövetségét, a Gazdasági Egyesületek Orsz. Szövetségét, az Orsz. Magyar Kereskedelmi Egyesületet, a Magyar Kereskedelmi Csarnokot, a Pesti Lloyd Társaságot, a Pénzintézetek Orsz. Egyesületét és a Magyarországi Pénzintézetek Orsz. Szövetségét. Ezeknek a tényezőknek csaknem mindegyike eleget is tett a hozzá intézett felhivásnak, s a választójog főkérdéseiről többé-kevésbbé tözetes véleményt terjesztett elő. A Magyar Jogászegylet pedig igen beható és tanulságos vitát rendezett erről a kérdésről. Örömmel és a közélet e kiváló tényezőit megillető elismeréssel állapitom meg, hogy e felterjesztésekben sok komoly tanulmány, sok figyelemreméltó javaslat, a tudományos világ és a gyakorlati szakkörök felfogását érdekesen és jellemzően tükröző gondolat jutott kifejezésre. Ezeket a törvényjavaslat kidolgozásánál megfontolás tárgyává tettem, némelyiket közülök fel is használtam, s bár az akcziót hivatali elődöm kezdte, talán szabad az abban résztvett tényezőnek szives készségükért a magam részéről is köszönetet mondanom.
Mielőtt a törvényjavaslat részletes indokolására áttérnék, még a következőket kivánom megemliteni: A választókerületeknek és azok székhelyének megállapitásáról a jelen törvényjavaslat 21. §-a szerint külön törvény rendelkezik. Ezt a külön törvényt ugyancsak a jelen törvényjavaslat 168. §-a szerint az országgyülési képviselők választásáról szóló törvénynyel egyidejüleg kell majd kihirdetni. E két uj törvény közt fennálló szerves kapcsolat a junctiumot természetessé teszi. A választókerületek uj beosztására vonatkozó törvényjavaslatot a lehetőséghez képest mielőbb, de mindenesetre oly időben szándékozom benyujtani, hogy mindkét törvény megalkotása és kellő időben való életbeléptetése biztositva legyen. A parlamenti reformmal kapcsolatosan megalkotandó lesz továbbá a törvényjavaslat 165. §-ában érintett két uj törvény: egyik a polgárok választói joga ellen elkövetett büntetendő cselekményekről, a másik a képviselőválasztások érvényessége feletti biráskodásról. Közelebbi indokolásra nem szorul, hog a tervezett parlamenti reform természete általában véve, különösen pedig a kétféle (nyilvános és titkos) szavazási rendszer, mind a büntetendő törvénykönyv (1878:V. tc.) második része VIII-ik fejezetének, mint az országgyülési képviselőválasztások feletti biráskodásról szóló 1899:XV.˙t.-cz.-nek revizióját és az uj jogrendhez képest megfelelő átalakitását elkerülhetetlenné teszi. Ugyancsak a parlamenti reform természetes következményekép revizió és ujabb szabályozás alá kell vonni az önkormányzati választói jogot is, minthogy Budapest székesfővárosban, a vármegyei és városi törvényhatóságokban, valamint a volt törvényhatósági és egyéb privilegizált városokban is - az 1872:XXXVI. tc. 24. §-a, az 1886:XXI. tc. 31. §-a és az 1886:XXII. tc. 165. §-a értelmében - végül a szász egyetem közgyülési tagjaira nézve az 1876:XII. tc. 8. §-a szerint, a közigazgatási választói jog alapján jelenleg szintén az az országos választói jog, a mely jövőre e törvényjavaslatnak törvényerőre emelkedése esetén gyökeres változás alá kerül. Az önkormányzati választói jog ujra szabályozására vonatkozó törvényhozási intézkedéseket szintén sürgősen szándékozom előterjeszteni.
Egyébként a jelen törvényjavaslat részletesen felöleli az aktiv és passiv választói jogra, a szavazókörök megalkotására, a központi választmányokra, az állandó választói névjegyzékek elkészitésére és évenkinti kiigazitására, a választási eljárásra, ennek körében különösen a nyilvános és a titkos szavazás módjára, továbbá a választók összeirásánál, a névjegyzéknél és a választási eljárásnál közreműködő közegeknek, valamint az összes közhivatali alkalmazottaknak a választói joggal összefüggő fegyelmi felelősségére, az e téren előfordulható kihágásokra vonatkozó, végül az uj törvény végrehajtásakor szükségesnek mutatkozó különféle átmeneti jellegü rendelkezéseket. A törvényjavaslat rendelkezéseire nézve általánosságban csak azt emelem ki, hogy amennyiben az uj jogrend a mostani törvényes szabályoknak, különösen az 1874:XXXIII. és 1899:XV. törvénycikkek meggyökeresedett intézkedéseinek megváltoztatását nem tette feltétlenül szükségessé: a jelen törvényjavaslat - az Andrássy-féle 1908. évi javaslat helyes példaadását követve - a régóta fennálló statusquónak megbolygatásától, minden felesleges ujitástól tartózkodik, hogy ekként a parlamenti reform életbeléptetésének különben is természetszerüen jelentkező nehézségei a szükség mértékén felül ne fokoztassanak.
A köteles őszinteséggel emelem ki, hogy az 1908. évi törvényjavaslatnak s indokolásának azokat a részeit, amelyek a választói jog és a választási eljárás kérdésében elfoglalt elvi álláspontommal összhangban állanak, részint változatlanul megtartottam, részint a javaslatom rendszere szempontjából szükségesnek mutatkozó megfelelő módositással illesztettem be törvényjavaslatom s indokolása keretébe. Minthogy nem az volt a főtörekvésem, hogy mindenben ujat, hanem az, hogy mindenben helyeset alkossak, számos kérdésben készségesen elfogadta, kiindulási pontul és vezérfonalul gróf Andrássy Gyulának jól átgondolt s részletesen kidolgozott uttörő művét, amely a mostani javaslat és indokolás kidolgozását nagymértékben megkönnyitette.
Végül a választójogi statisztikáról kell még e helyen röviden megemlékeznem. Javaslatomnak a választói jogosultságra vonatkozó része népességi és társadalmi viszonyainknak lehetőleg sokoldalu komolymérlegelésével készült, s amint több izben emlitettem, részletes, kimeritő statisztikai adatok szolgáltak utmutatással és ellenpróbául minden fontosabb kérdés eldöntésénél. Sok statisztikai számmal azonban nem lett volna czélszerü az általános indokolást megtömni; ez nagyon megnehezitette volna az áttekintést, s az egész konczepczió körvonalai nem domborodtak volna ki oly élesen, világosan, amint az kivánatos. De viszont gondoskodni kivántam róla, hogy statisztikai bizonyitékaim ne maradjanak elrejtve, hanem minden érdeklődő hozzájuk férhessen, s bárki megtehesse azokat az összevetéseket és számitásokat, amelyek a javaslatban lefektetett elvek helyességének ellenőrzésére szükségesek. Ugy véltem, hogy egy oly törvény megalkotásánál, amely a nemzet életére messze kiható fontossággal bir, föltétlen őszinteségre s minden homályt eloszlató világosságra van szükség. Ezért egyidejüleg egy külön mellékletben (Statisztikai melléklet „Az országgyülési képviselők választásáról” szóló törvényjavaslathoz. Melléklet a 727. számi irományhoz. Budapest, 1912 decz. 31. 331. lap.) az egész statisztikai anyagot teljes részletességgel közzéteszem, nem mellőzve semmit a feldolgozás eredményéből, csakis a területi részletezésnél tartva szem előtt a lehetőség korlátait, mert valamennyi táblázatnak már törvényhatóságonkinti közlése is több ezerlapra, községenkinti közlése pedig több százezer lapra terjedne. Ily óriás terjedelmü munkának nyomdai előállitása során rendkivül nagy költségbe s igen hosszu időbe kerülne, s éppen terjedelménél fogva alig volna sikeresen használható. Már a mellékletben közölt statisztikai anyag is oly nagy terjedelmü, hogy sok érdeklődőre nézve még ennek áttanulmányozása is nehézséggel jár. Az áttekinthetőség és a tanulmányozás megkönnyitése érdekében czélszerünek láttam, ezért a statisztikai táblák előtt egy rövid összefoglaló általános ismertetést is közölni. A statisztikai adattömeg, amelyen a választójogi javaslat felépült, a mint köztudomásu, az 1911 január havában végrehajtott népszámlálás anyagából készült. Az anyag feldolgozásával a m. kir. központi statisztikai hivatal bizatott meg, amely ezt a munkát részint a hivatali elődöm által, részint az általam megállapitot feldolgozási táblázatok alapján végezte. A végzett munka nagyságára elég pár szóval utalnom. Mindenekelőtt a választójogi statisztika külön czéljára a népszámlálási anyagból minden 24 éven felüli magyar állampolgár lapja (összesen több mint 4 millió lap) lemásoltatott; ez az anyag került azután többszörösen kombinált részletes feldolgozás alá. Akinek fogalma van egy milliókra menő statisztikai anyag feldolgozásáról, s aki a mellékletben közölt statisztikai adatok részletességét megismerni, az be fogja látni, hogy mily nehéz feladat hárult a m. kir. központi statisztikai hivatalra. Minden egyes községről s városrészről külön-külön huszonhét nagy statisztikai táblázat készült, ugy, hogy összesen több mint 350 ezer táblázat dolgoztatott ki, sok millió rovattal, amelyeket azután ismét járási és vármegyei kimutatásokba kellett összevonni, nem is emlitve a tömérdek perczentszámitást, amely a munka folyamán felmerült. A m. kir. központi statisztikai hivatal teljes mértékben átérezve a reá bizott feladat óriási fontosságát, ehhez méltó buzgósággal, szakavatottsággal és önfeláldozással teljesitette a nehéz munkát, amit e helyen is csak a legnagyobb elismeréssel kell kiemelnem.
A választói jogosultságnak (aktiv választói jognak) az 1. §-ban megállapitott általános kellékei közül a férfinemhez tartozásról és az életkorról már volt szó az indokolás általános részében. A választói jogosultsággal csak a magyar állampolgárt ruházza fel a javaslat. A képviselőválasztói jog, mint kiválóan politikai jog, amely birtokosa számára közvetve vagy közvetlenül a törvényhozó hatalomban való részesedést biztosit, ugy nálunk, mint az összes európai államokban csak azokat illeti meg, akik az állammal, mint állampolgárok, tartósabb kapcsolatban vannak, s akiktől ezért az állam érdekeinek szem előtt tartása s az állam iránti hüség elvárható.
Ahol a kiterjedt a választói jog, gyakorlásának csaknem mindenütt feltétele az, hogy a választó bizonyos hosszabb időn át lakjék abban a kközségben (szavazókörben), ahol választói jogát gyakorolja. A huzamosabb lakás némi jele a rendezettebb, megállapodottabb életviszonyoknak, s igy, mint a választói jog gyakorlásának kelléke, alkalmas arra, hogy mérsékelje azokat az aggodalmakat, amelyek a széleskörü választói jog ellen felmerülhetnek. Csökkenti a fluktuáló népesség befolyását a választásokra. Francziaországban félévi lakást kiván a törvény, Angliában, Ausztriában, Belgiumban, Dániában egy évit, Spanyolországban két évit stb. Mivel a január hó 1-én érvényessé váló választói névjegyzékbe azok lesznek felvéve, akiknél a választói jogosultság kellékei legkésőbb az előző év májusának végén megvoltak; addig tehát, amig a névjegyzékbe felvettek választói jogukat gyakorolhatják, egy félévnél mindenesetre hosszabb, de esetleg egy, sőt másfélévi idő is eltelik, ugy hogy a javaslatban megszabott egy év a gyakorlatban másfél évet, sőt rendszerint két évet is meghaladó idővel fog felérni. A bizonyos időn át való egy helyben lakás megkövetelésének az lévén a czélzata, hogy a rendezettebb és megállapodottabb életviszonyokat tanusitsa, természetes, hogy ahol ez a körülmény egyebekből kétséget kizáró módon kiviláglik, ennek a kelléknek a megkövetelése nem volna indokolt. Ebből az okból a törvény hatályosságának területén való bármely rövid időtartamu lakással megelégszik a javaslat az állami, törvényhatósági, községi, közintézeti, közalapitványi (közalapi) és az állami üzemi tisztviselőknél; a bevett vagy törvényesen elismert vallásfelekezetek hivatalos alkalmazásban lévő lelkészeinél; a nyilvános jellegü tanintézetek tanárainál és tanitóinál, végül olyan állandó foglalkozásu vagy állásu egyéneknél, akik egyetemet vagy más főiskolát végeztek. Mindezeknek a lakóhelyét tulnyomó részben élethivatásuk állapitja meg és igy annak megválasztása vagy változtatása legtöbbször saját elhatározásukon kivül esik. Amig tehát egyrészt hivatali állásuk teljes megnyugvást nyujt életviszonyaik rendezettségére és megállapodottságára, másrészt méltánytalan volna, ha többnyire akaratukon és hibájukon kivül beálló lakóhely-változtatásuk megfosztaná őket a választói jogtól, noha arra műveltségüknél és politikai érettségüknél fogva első sorban hivatottak.
Még tovább megy a javaslat azokkal a közszolgálati alkalmazottakkal szemben, akik a királytól, a m. kir. kormánytól, vagy a közös miniszterek valamelyikétől nyert kinevezés vagy megbizás alapján külföldön teljesitenek szolgálatot. Ezektől ugyanis azt sem kivánja meg a javaslat, hogy a törvény hatályosságának területén lakóhelyük legyen. Ezek a közszolgálati alkalmazottaknak abba az osztályába tartoznak, akik rendszerint nagy felelősséggel járó feladatot teljesitenek; állandó külföldi tartózkodásuk azonban kizárja azt, hogy a belföldön lakóhelyük legyen. Az ilyen fontos hivatást betöltő egyénekkel szemben igazságtalanság volna, ha őket csupán azért, mert külföldön szolgálják hazájukat, az ország sorsának intézésében való részvételből kizárnók. Ebből az okból kellett reájuk nézve ezt a kivételt megállapitani. A választók névjegyzékébe való felvételükről a 47. § 3. pontja rendelkezik.
A fentebbi rendelkezések nem vonatkoznak azokra a magyarországi községi illetőségü magyar állampolgárokra, akik közszolgálati alkalmazásuk következtében Horvát-Szlavonországok területén laknak. Ezek ugyanis Horvát-Szlavonországok területén birnak választói jogosultsággal és ez uton - bár csak közvetve - befolynak a magyar állam ügyeinek intézésébe. A külföldön lakó köztisztviselőkre megállapitott elvnek ezekre való alkalmazása részükre két helyütt biztositaná a választói jogot, amit lehetővé tenni indokoltnak nem mutatkozik.
Természetes, hogy aki az általános műveltség legmagasabb iskolai mértékét: a középiskola, vagy a tanértékre nézve ezzel egyenrangu más polgári vagy katonai tanintézet legmagasabb osztályának (évfolyamának) elvégzését igazolja, az minden egyéb különös kellék megkivánása nélkül még pedig már 24-ik életévének betöltésével (2. §) megszerzi a választói jogot. A magasabb értelmiséget értékeli a javaslat 4. §-ának az a rendelkezése is, hogy az, akinek olyan állása vagy foglalkozása van vagy volt, amelyhez a törvény értelmében legalább ugyane tanintézetek valamelyikének elvégzése szükséges, amely állás vagyfoglalkozás betöltése tehát ugyanoly magas szellemi képzettségnek bizonyságát nyujtja, az emlitett tenintézetek valamelyikének tényleges elvégzése nélkül is megszerzi a választójogot. Az állás vagy foglalkozás a gyakorlatban csak kivételes esetekben fog választói jogot adni olyanoknak, akik azzal már a középiskola nyolcz osztályának elvégzése alapján nem birnának. Rendszerint csak olyan esetekben fordulhat ez elő, amidőn az állás betöltéséhez kivánt törévnyes minősitést a kir. kegyelem elengedte. E rendelkezés felvétele mégis indokolt, mert méltányos, hogy azok, akiknek ilyen állásuk vagyfoglalkozásuk van vagy volt, fel legyenek mentve iskolai képesitésük külön igazolása alól, s mert a szóbanlevő rendelkezés a névjegyzék összeállitását is megkönnyiti. Különösen áll ez azokra a községi jegyzőkre, akik az 1900:XX. törvénycikkben megkövetelt teljes középiskolai végzettség nélkül bocsáttatnak a községi közigazgatási tanfolyamra. A jelenben való alkalmazáson (foglalkozáson) kivül pedig a multban való alkalmazást (foglalkozást) is azért szükséges emliteni, mert ellenkeznék a következetességgel, hogy az, aki a szolgálattól megválik, vagy foglalkozását abbahagyta, különösen a nyugdijas, kötelessé váljék iskolai képesitésének igazolására, amelytől addig fel volt mentve.
A választói jogosultság szabályozásának gerinczét az 5. § alkotja.
Ez a § állapitja meg azt a minimális értelmi czenzust, amelyet nemcsak mindenki megszerezhet, hanem amelyet már az 1868:XXXVIII. tc. rendelkezései szerint mindenki köteles is lenne megszerezni. Még ezen a kelléken is könnyit a javaslat, amikor az elemi népiskola hatodik osztályának elvégzése helyett egyenlő értékünek nemcsak más iskolai osztálynak (a középiskola, a polgári iskola stb. II-ik osztályának), hanem még más tanfolyamoknak az elvégzését is elismerni és elfogadja. Ehhez a szerény mértékü értelmi czenzushoz kiegészitésül megkivánja ugyan a felsorolt különös kellékek valamelyikének a fennforgását is, ezek a különös kellékek azonban nem annyira jogkorlátozó föltételeknek tkeinthetők, mint inkább megnyugtató biztositékul szolgálnak arra, hogy az értelmi czenzust igazoló egyén nem bizonytalan exisztencziáju és talán hasznavehetetlen tagja, hanem rendes álethivatással biró, produktiv munkása a társadalomnak, s igy méltán igényelhet jogot a közügyek intézésében való részvételre.
A megkivánt különös kellékek elseje: a bármily csekély összegü egyenes állami adóval való megrovás, arra keres bizonyságot, hogy az érdekelt egyén munkájával vagy - ha mindjárt parányi - vagyonával tényleg hozzájárul az állami élet fenntartásához. Ugyanezt czélozza a 2. pont, amely az ónáló iparüzést vagy kereskedést állitja fel kiegészitő kellékül. A 3. pont az ipari körében való bárminő és bármily rövid idő óta tartó foglalkozást (az alkalmi napszámosként való működésnek egyedüli kivételével), továbbá az őstermelés körében előmunkási vagy felügyelői minőségben szintén bármily rövid idő óta tartó alkalmazást, végül minden egyéb minőségben, vagyis bármely foglalkozás körében, a köz- vagy magánszolgálat bármely ágában ugyanannál a munkaadónál legalább három év óta fennálló alkalmazást kiván meg a választói jog különös kellékéül. A 4. pont a mezei gazdaságban vagy az ipari üzletben vagy vállalatban segitő családtagként, természetesen csakis valamely választó családtagjaként való foglalkozást minősitő ily kellékül. Végül az 5. pont már azt az egyéni megbizhatóságot is elégségesnek tekinti, ha valaki a katonaságnál vagy a csendőrségnél altiszti fokozatot ért el. A némelyek részéről fölvetett azt a kivánságot, hogy akatonai kötelezettség lerovása egymagában adjon választói jogosultságot, nem tartottam figyelembe vehetőnek. A katonai kötelezettség általánosságának természetéből következik ugyanis, hogy annak teljesitése a politikai jogok gyakorlására sem egyedüli jogczimül nem fogadható el, sem minősitő kellékül nem ismerhető el akkor, amidőn a választójog egyébként annyira kiterjedt, hogya megkövetelt kellékek az értelmiségnek és megbizhatóságnak csupán minimális mértékeét szabják meg. A felsorolt kellékekből kitetszik, hogy a javaslat aránylag a legenyhébb követleményt az ipari munkásokkal szemben állitja fel, ami természetes következménye az értelmi czenzusra alapitott rendszernek, mert kétségtelen, hogy a közönséges munkások nagy tömegében az ipari munkások foglalkozása követeli meg és főltételezi a legtöbb intelligencziát, s a munkásoknak ez a rétege az, amelynek politikai öntudata a legfejlettebb. Erről különben az indokolás általános részében tüzetesen nyilatkoztam. Megjegyzem, hogy az előmunkások, a segitő családtagok és az altisztek, akár iskolavégzettek, akár pusztán irni-olvasni tudók, a javaslat szerint egyaránt megkapják a választói jogot. Abból, hogy a kisebb értelmi czenzus esetében is megkapják, logikailag következik ugyan, hogy a magasabb értelmi czenzus birtokában kétségtelenül választójogosultak. Igy ezek választói jogának az 5. §-ban külön felemlitése feleslegesnek tünhetik fel, mégis czélszerünek mutatkozott avégből, hogy akép mindkét kategoriánál a maga teljességében kidomborodjék.
A 6. § azoknak a választójogát állapitja meg, akik irni-olvasni tudnak ugyan, de a teljes elemi iskolai, vagy az ezzel egyenlő értékü képesitésnek nincsenek birtokában. Az értlemi czenzus rendszerének természetes és logikus következménye, hogy azértelmi czenzus alábbszállásával emelkedjenek azok a kiegészitő kellékek, amelyek a választójog megszerzéséhez megkivántatnak. Mig ugyanis az elemi népiskola hatodik osztályának elvégzése esetében a javaslat 5. §-a szerint bármilyen csekély összegü állami egyenes adóval való megrovás választói joghoz juttat, a pusztán irni-olvasni tudó személynek már legalább 20K állami egyenes adó fizetését, vagy legalább 8 kataszterális hold kiterjedésü szántóföld, kert, rét vagy szőlő tulajdonát kell igazolnia. A javaslat eme követelményeinek megállapitásánál vitatható, vajjon az adónak 20 koronában és az ingatlan birtoknak 8 katasztrális holdban való megszabása helyes-e, és nem volna-e indokolt alacsonyabb, vagy még magasabb vagyoni czenzust megkivánni. Ebben a kérdésben a következőkre voltam tekintettel:
A javaslat alapelvül az értelmi czenzust állitotta fel és ennek alapmértékéül az elemi népiskola hatodik osztályának az elvégzését állapitja meg, amelyhez azonban - kiegészitő kellékül - még a rendes élethivatás vagyfoglalkozás igazolását is megkivánja. Az ily kiegészitő kellékek egyike a bármily csekély összegü állami egyenes adó fizetése is. Ha a normális mértékü érteli czenzus kiegészitő kellékéül bármily összegü adó fizetését is megköveteli a javaslat, nemcsak természetes következmény, hanem logikai szükségesség is, hogy a normálisnál kisebb értelmi czenzust kiegészitő kellékeül magasabb adóczenzust követeljünk. Ha aztán mérlegeljük azt a különbséget, amely egyfelől az elemi iskola hat osztályát elvégzett, másfelől a pusztán irni-olvasni tudó egyén műveltségi foka közt a nagy átlagban fölismerhető, ennek a különbségnek a kiegyenlitéséül a 20 korona adóczenzust tulzottnak nem lehet tekintenünk. A 20 korona adóösszeg megkövetelésével szemben azonban tetemes könnyitést állapit meg a javaslat ama rendelkezése, amely szerint a 20 korona adónak nem kell egynemünek lennie, sem egyhelyütt kirovatnia, hanem elég, ha a fizetett bármily csekély összegü és bárhol kirótt egyenes állami adók együttvéve megütik a 20 koronát; sőt még tovább terjed a könnyités azáltal, hogya javaslat a férj, illetőleg az atya föld- és házadójához a vele közös háztartásban élő nejének, illetőleg törvényes (törvényesitett) gyermekeinek ugyanolyan adóit is hozzászámitani rendeli (9. §). A segitő családtag foglalkozásában és az altiszti fokozatot elért szmeély intelligencziájában akkora biztositékot lát a javaslat, hogy ezen minőségek kiegészitéséül további kelléket nem követel azoktól sem, akik az elemi iskola teljes elvégzését nem igazolják, hanem pusztán irni-olvasni tudnak.
A 7. § rést üt az értelmi czenzus rendszerén, és a választói jogot kiterjeszti olyanokra is, akik az értelmi czenzus legalacsonyabb fokának, a puszta irás-olvasásnak sincsenek ugyan birtokában, de akiknek olyan foglalkozásuk vagy ingatlan vagyonuk van, amely egyrészt némi ismérvét szolgáltatja megfontoltságuknak és politikai érettségüknek, másrészt méltányossá is teszi, hogy a legfontosabb politikai jogban való részesedésre méltónak ismertessenek el. A 7. §-ban megállapitott kellék azt a minimális vagyoni állapotot kivánja megjelölni, amelynek a fennforgása a választói jog szempontjából értékes tulajdonságoknak akkora fokát valószinüsiti, amely az értelmi czenzus legalacsonyabb fokának a birtokával felér.
A 8. § fölsorolt néhány oly tanintézetet, amely tanértékre nézve a középiskolával egyenrangu; továbbá fölemlit néhány olyan iskolai osztályt, amelyek valamelyikének elvégzése az elemi népiskola hatodik osztályának elvégzésével egyenértékü a választói jogosultság szempontjából. Ilyen egyenértékünek állapitja meg az államilag megfelelő iapri szaktanfolyamoknak az elvégzését is. A középiskolával egyenranguakként felsorolt tanintézeteket más vonatkozásban már miniszteri rendeletek és a közigazgatási birósági gyakorlat ilyenekként eddig is elismerték; ebben a tekintetben tehát a javaslat csak a tényleges állapotot rögziti meg. Hogy a középiskola vagy a polgári iskola második osztályának az elvégzése egyenlő értékü az elemi népiskola hatodik osztályának az elvégzésével, indokolásra alig szorul; mert mind a közép-, mind a polgári iskolába csakis az elemi iskola negyedik osztálya elvégzésének igazolása után veszik fel a tanulót, tehát amazok második osztálya az elemi iskola hatodik osztályának tényleg megfelel. Ugyanez áll azokra, akik az iparos- és kereskedőtanoncziskolába az elemi iskola negyedik osztályának elvégzése után lépnek, vagyis az iparos- és kereskedőtanoncziskola második osztályának elvégzése ezeknél is megfelel az elemi népiskola hatodik osztálya elvégzésének. Minthogy azonban az iparos- és kereskedőtanoncziskolába való fölvételnek nem előfeltétele az elemi népiskola negyedik osztályának az elvégzése, hanem fölvétetnek oda a 12-ik életévüket betöltött olyan iparostanonczok is, akik folyékonyan olvasni és olvashatóan irni tudnak és a négy alapműveletet egész számokkal ismerik. valamint oly kereskedőtanonczok, akik azelemi iskola elvégzését iskolai bizonyitványnyal nem igazolják: ezektől a javaslat a megfelelő intelligenczia igazolásául az iparos- vagy kereskedőtanoncziskola mind a három osztályának elvégzését követeli meg. A választói jogosultság szempontjából egyenlő értékü végül az elemi népiskola hatodik osztályának elvégzését az államilag szervezett megfelelő ipari szaktanfolyamnak az elvégzése is. Számos olyan ipari foglalkozás van ugyanis, amelyhez bizonyos szakképzettség szükséges. A szakképzettség némelyikének elsajátitása czéljából az állam különféle ipari szaktanfolyamot szervez. Ezekre a tanfolyamokra való fölvételnek rendszerint csak irni-olvasni tudás a föltétele. Aki azonban ezen szakfoglalkozások valamelyikére a szaktanfolyam sikeres elvégzésével képesittetett, ezzel olyfoku intelligencziáról ad bizonyságot, amley az elemi népiskola hatodik osztályának elvégzésével méltán vehető egyenlő értékünek. Mind a középiskolával egyenrangu tanintézetek, mind az elemi népiskola hatodik osztályával egyenlő értékü osztályok és szaktanfolyamok napról-napra változhatnak és különösen az utóbbiak a technika rohamos haladásával folyton szaporodnak. Ebből az okból a javaslat ezen tanintézeteknek, osztályoknak és tanfolyamoknak csak néhány fontosabb kategoriáját emliti meg és a miniszteriumra bizza, hogy ezeket a kategoriákat az élet fejlődéséhez képest bővitse, valamint hogy a különféle kategoriákba tartozó egyes intézeteket stb. jegyzékbe foglalja és ezt a jegyzéket a bekövetkező változásoknak megfelelően kiegészitse, ami a törvényhozás utján csak nagyon nehézkesen történhetnék. A javaslat eme rendelkezése tehát kétségkivül a választójogosultak, illetőleg az uj czimen választójogosultságot nyerő egyének érdekét szolgálja.
A 9. § szerint választói jogosultság szempontjából a kivetett egyenes állami adó alatt azt kell érteni, amelylyel a választó a névjegyzék elkészitésének vagy kiigazitásának évét közvetlenül megelőző naptári évben akár ugynegy, akár több községbn meg volt róva. Minthogy a képviselőválasztói jogosultság országos politikai jog, természetes, hogy az adóczenzus megállapitásánál, amely a választói jog alapjául szolgál, nemcsak az ugyanabban a községben fizetett adó vétetik figyelembe, hanem a több községben fizetett adó összeszámitásának van helye. A választó föld- és házadójához hozzá kell számitani a vel közös háztartásban élő feleség és kiskoru törvényes (törvényesitett) gyermekek ingatlanának fenntartásában és kezelésében a férj, illetőleg az apa is részt vesz, tehát indokolt, hogy a választói joga megállapitásánál ez is számbavétessék. A föld- és házbirtok egyes méltánylást érdemlő esetekben tudvalevőleg ideiglenes adómentességet élvez. Az ilyen birtok adóját azonban az adózási szabályok szerint szintén kivetik, ugy hogy az az összeg, amelyet ideiglenes adómentesség hiányában fizetni kellene, ilyen esetben is ismeretes. S minthogy a javaslat nem az adó valóságos megfizetését szabja a választói jog feltételeül, hanem csak azt, hogy egyenes állami adóval megróva legyen az illető, ehhez képest a választói jogot azoknak is megadja, akik hátralékban vannak az adóval; minthogy továbbá az ideiglenes adómentesség nem fosztja meg az illetőt attól a gazdasági helyzettől, amelyet a javaslat méltányolni kiván: a 9. § szerint az ideiglenesen adómentes föld- és házbirtok után kivetett adót szintén figyelembe kell venni.
A segitő családtag foglalkozásában azt a munkát kivánta honorálni a javaslat, amelyet mint közelebbi vagy távolabbi rokon (sógor) végez valaki a munkaadó mezei gazdaságában, ipari üzletében vagy vállalatában. A segitő családtagok körét a javaslat a munkaadónak vagy feleségének rokonaira, örökbefogadott gyermekeire és ezek valamelyikének férjére terjeszti ki, hogy ezzel mindazokat felölelje, akik a választóval ugyanegy családi közösségben élve, az idegen munkaadónál alkalmazottakénál nem kevésbbé hasznos segédkezést fejtenek ki. Megkivánja továbbá, hogy a segitő családtag a munkaadóval közös háztartásban éljen, tehát valóban családtagnak legyen tekinthető; hogy továbbá a munkaadónak mezei gazdaságában, ipari üzletében vagy vállalatában valósággal segédkezzék, és hogy az a mezei gazdaság, ipari üzlet vagy vállalat állandó segitőinek a rendszeres alkalmazását szükségessé tegye. Ez az utóbbi feltétel különösen szükséges azért, mert különben segitő családtagként az a választó is választói joghoz juttathatná valamely hozzátartozóját, akinek a gazdasága, üzlete vagy vállalata jelentéktelenségénél fogva épen nem kivánja meg másnak a renszeres segédkezését; ebben az esetben pedig teljesen hiányzik a szóban lévő jogczim alapja: az állandóan végzett gazdasági tevékenység. Az emlitett feltételeknek együtt kell fennállaniok, mert ha azok bármelyike hiányzik, az illető személy választói jogát a családtag-minőségre nem alapithatja.
A 12. § a régi választóknak, jelesül közülük azoknak kivánja a választói jogot biztositani, akik a javaslatban megkivánt kellékekkel nem rendelkeznek, tehát a ma érvényben álló törvény alapján élvezett választói jogukat elveszitenék. A közjog terén nem lehet ugyan szó szerzett jogokról, mégis visszás dolog lenne, hogy amikor a javaslat a választók körét tetemesen kibőviti, ennek a jogkiterjesztő javaslatnak legyen egyesekre jogfosztó következménye. Ebből a szempontból látszik méltányosnak az a rendelkezés, hogy mindaz a választó, aki az 1913. évre érvényes országgyülési képviselőválasztói névjegyzékbe jogerősen felvétetett, választóijogát mindaddig megtartja, amig régi jogczime ugyanabban a községben (városban) fennáll, amelynek névjegyzékébe az 1913. évre felvették. Egyetlen korlátozást füz ehhez a javaslat, azt t. i., hogy ha az ilyen választóra nézve a javaslat 13. és 14. §-aiban megállapitott kivételek vagy kizáró okok valamelyike fennforog, ez őt a választói jogtól megfosztja. A javaslat szerint ez a jog mindaddig illeti meg a mai választót, a mig régi jogczime fennáll. Ennek természetszerü következménye, hogy ha ez a régi jogczim megszünik, a választói jog a régi jog alapján akkor sem éledhet fel többé, ha a régi jogczim utóbb ismét visszaállana. A javaslat végül azt is megkivánja, hogy a régi jogczim ugyanabban a községben (városban) álljon fel változatlanul, amelynek névjegyzékébe az illető az 1913. évre felvétetett. E rendelkezés szükségességének oka abban rejlik, hogy ezeknél a választóknál mindaddig amig régi joguk fennáll, a ma érvényben álló törvényben megállapitott jogczimeket is vizsgálni kell, aki - főleg az adórendszer lényeges megváltozattása után - gyakran csak arra fog kiterjeszkedhetni, vajjon vagyoni helyzetük lényegesen változott-e vagy sem. Ez pedig más községekben már csak az illető egyének és régi jogczimeik nyilvántartásának és ellenőrzésének nehézségei miatt sem volna lehetséges.
A fegyveres erő és a csendőrség kötelékébe tartozást, a fegyveres erőnek állandó vagy ideiglenes tényleges szolgálatban álló hivatalnokai kivételével, a javaslat összeférhetetlennek jelenti ki a választói jogosultsággal, mert a politikai küzdelmekben való részvétel ellenkezik a katonai fegyelem természetével. Az állam érdeke is megkivánja, hogy a fegyveres erő kötelékébe tartozó személyek távol maradjanak a politikától. Ez a felfogás érvényesült már az 1874:XXXIII. tc. 11. §-ának 1. és 3. pontjaiban foglalt hasonló rendelkezésekben is. A rendőrség a választási küzdelmek idején is első sorban lévén hivatva a rend fenntartására, indokolt e kizáró rendelkezés kiterjesztése a rendőrség legénységére is, amint azt az idézett törvényszakasz 4-ik pontja már szintén kiterjesztette. De a választói jogosultság széleskörü kiterjesztése alkalmával nem lenne helyes az 1874:XXXIII. tc. 11. §-ának 2. pontjában és ugyane törvény 10. §-ában foglalt ama rendelkezések fenntartása, melyek a pénzügy-, adó- és vámőrség legénységét, a gazdai hatalom alatt állókat, valamint a köz- és magánszolgálatban álló szolgákat és cselédeket is kizárják a választói jogosultságból. A széleskörü választói joggal ugyanis semmikép sem volna összeegyeztethető az összeférhetetlenségnek olyan hivatási körökre való kiterjesztése, melyeknél a katonai vagy ahhoz hasonló fegyelem és a közszolgálat természete nem teszi ezt elkerülhetetlenül szükségessé. Ezeket az utóbbi csoportokat tehát nem kivánja a javaslat a választói jogosultságtól megfosztani.
A 14. § egyes pontjaiban megállapitott kizáró körülményekre nézve a következőket jegyzem meg:
1. A gondnokság alá helyezés eseteit az 1877:XX. tc. 28. §-a, a kiskoruság meghosszabbitásának eseteit pedig az 1877:XX. tc. 8. §-a állapitja meg. Mindezek, mint a kik atyai vagy gyámi, illetőleg gondnoki hatalom alatt állanak, az 1874:XXXIII. tc. 10. §-a szerint sem birnak választói joggal. Természetes, hogy annak, aki saját ügyei vitelére képtelen, a közügyek intézésében való részvétel sem engedhető meg.
2. Az elmebetegeknél hiányzik a belátás és az akarás képessége, tehát olyan kellékek, amelyek a választói jog gyakorlásához feltétlenül szükségesek. A javaslat nemcsak arra az esetre zárja ki az elmebetegeket a választói jogosultságból, ha gondnokság alá helyezésük bekövetkezett, hanem általában; mert köztudomásu, hogy sok az olyan elmebeteg, aki nincs gondnokság alá helyezve. Ilyen esetben az elmebetegség megállapitására hatósági orvos bizonyitványát követeli meg a javaslat 48. §-a.
3. A csőd alatt állók az 1874:XXXIII. tc. 12. §-ának 4. pontjában vannak a választói jogból kizárva. Az e czimen való kizárás azért is jogosult, mert a vagyonuk kezelésétől megfosztott személyek olyan függő helyzetben vannak, amely az elhatározásnak a választói jog gyakorlásához szükséges szabadságával nem egyeztethető össze.
4. Azok kizárása, akik közjótékonyságban vagy közsegélyben részesülnek, az 1874:XXXIII. törvénycikkel szemben uj intézkedés. Jelenleg, midőn a választói jogosultság tulnyomó részben vagyoni czenzuson alapul, s az ilyen helyzetben levők nem juthatnak be a választók közé, ezek kizárásáról nem volt szükség külön rendelkezni. A választói jog kiterjesztése azonban szükségessé teszi ezt az intézkedést, mely más olyan államokban is gyakorlatban van, ahol az általános választói jog be van hozva. A kizárás oka nem illik vagyontalanságra, mert a szegénység nem lehet ok a kizárásra; sem pedig az, mintha az illetőket a törvény hibájukért akarná sujtani ezzel a hátránynyal, mert a nyomor teljesen vétlen is lehet. Az ok az, hogy az ilyen személyek képtelenek lévén magukat fenntartani, nélkülözik azt a függetlenséget, amely a választói jog szabad gyakorlásához szükséges. A javaslat a kizárást a közjótékonyságban vagy közsegélyben részesülést követő évre is kiterjeszti; mert abból, hogy a segélyezés rövidebb ideig, pl. néhány hétig vagy hónapig szünetel, a szóbanlevő függő állapot megszünéséremeg nem lehet biztosan következtetni. A javaslat azokat, akik egészen közjótékonyságból vagy közsegélyből élnek, külön nem tartja szükségesnek emliteni, mert természetes, hogy ha már azok sem lehetnek választók, akik közjótékonyságban vagy közsegélyekben részesednek, annál inkább ki vannak zárva azok, akik létüket tartják fenn abból. Azok kizárásáról, akik magánjótékonyságból vagy magánsegélyből élnek, vagy ilyenben részesülnek, nem intézkedhetik a javaslat, mert a segélyezésnek ez az alakja teljesen kivül esik az ellenőrzésen. A javaslat félreértés kizárása végett kiveszi a kizártak közül azt, a ki betegsegélyező-, baleseti, rokkantsági vagy más efféle pénztárból segélyt vagy járadékot huz, vagy elemi csapás (tüzvész, árviz stb.) miatt kapott segélyt, s azt is, aki, vagy akinek gyermeke ösztöndijban részesül, vagy tanpénz vagy vizsgadij alól mentetett fel. Az ilyenféle segély a segélyezettet függetlenségétől nem fosztja meg; a kizárásnak ezekre az esetekre való kiterjesztése tulmenne a czélon, s esetleg értékes elemeket sujthatna.
5. Azt, aki saját maga, vagy akinek vele közös háztartásban élő felesége bordélyüzletet tart, a foglalkozás erkölcstelen és közmegvetésre méltó volta miatt zárja ki a javaslat a legfontosabb politikai jogból.
6. Ha valaki botrányt okozó részegség miatt rövid időn (két éven) belül ismételten elitélnek (1879:XL. tc. 84. §), ebből joggal lehet következtetni a züllésre való hajlandóságra és az akaraterőnek olyan foku gyöngeségére, amely alkalmatlanná teszi az illetőt a választói hivatás gyakorlására. Az ilyen megbizhatatlan s a társadalomra kriminál-preventiv szempontból különösen veszélyes elemeket - több állam törvényhozásának példájára - a javaslat szintén kizárja a választói jogosultságból. A kizárás az utolsó büntetés kiállásától vagy elévülésétől számitott egy évig tart, mert ennyi idő elteltét legalább meg kell várni, hogy megállapitható legyen, vajjon nem esnek-e vissza s nem adnak-e ismét okot a kizárásra?
7. A 7. pontban emlitetteknek a választói jogból való kizárása a jogerős birói itéletnek szerez érvényt s indokolásra nem szorul. Az e pontban emlitett itéleteket ma az 1899:XV. tc. 122. §-a alapján a kir. Curia hozza. Mivel azonban a képviselőválasztások érvényességének megtámadásáról külön törvény fog intézkedni, a javaslat csak általánosságban utal azon biróság határozatára, amely az ily ügyekben itélkezni hivatva van.
8. A büntett vagy vétség miatt elitélve levőket a büntetés tartamára az 1874:XXXIII. tc. 12. §-ának 1. pontja kizárta a választói jog gyakorlásából, amit megerősit az 1878:V. tc. 59. §-a is. Ezt az intézkedést a javaslat nemcsak fenntartja, hanem - a rendelkezés alapgondolatának megfelelően - kiterjeszti azokra is, akik szabadságvesztés-büntetésre szóló itélet hatálya alatt állanak, habár tényleg nincsenek is letartóztatva. Ilyeynek nevezetesen a szökésben levők, s azok, a kik a szabadságvesztés-büntetés kitöltésére halasztást nyertek. Tehát a kizárás kezdőpontja az itélet jogerőre emelkedése; végpontja pedig a kiszabott büntetés kiállása vagy elévülése. Azokat, a kiknek büntetése feltételesen fel van függesztve (1908:XXXVI. tc. 1. §), vagy királyi kegyelem utján elengedtetett vagy elévült, kifejezetten kiveszi a javaslat a kizárás alól. Ezek ugyanis a kiszabott büntetést nem állották ki, tehát e kivétel nélkül szintén a kizártak közé tartoznának. Ez pedig nem lenne helyes. A büntetés ugyanis nem hajtható végre a büntettnek királyi kegyelem utján való elengedése vagy elévülése, valamint felfüggesztése esetében sem, feltéve, hogy az utóbbi esetben az elitélt a próbaidőt kiállotta. Ellentmondás lenne tehát abban, ha a büntetés ki nem állásához a szóbanlevő 8. pontban füzött következményt ezekre az esetekre mégis alkalmaznák. A feltételes szabadságon levőkez a javaslat félreértések megelőzése végett emliti a kizártak között; ezek tulajdonkép már a 8. pont előbbi rendelkezései szerint is ki lennének zárva, mert a feltételes szabadság ideje alatt is büntetésüket töltik. A vizsgálati fogságban levők kizárása megegyez az 1874:XXXIII. tc. 12. §-ának 2. pontjában foglalt rendelkezéssel.
9. Ez a pont szigoritást jelent a büntetőtörvénykönyv jelenlegi rendelkezésével szemben. Ugyanis azokon az eseteken felül, amidőn a politikai jogok felfüggesztését az 1878:V. tc. értelmében a biróság megállapitja, a nyereségvágyból elkövetett, vagy az állam ellen irányuló, vagy az 1878:V. tc. 172. §-ának második bekezdése, vagy a büntető-novellának (1908:XXXVI. tc.) a keritésről szóló 43-44 §-aiba, vagy a kivándorlásról szóló 1909:II. törvénycikkbe ütköző büntett vagy vétség miatt jogerősen szabadságvesztés-büntetésre itélteket is kizárja a választói jogosultságból a kiszabott büntetés kiállitásától vagy elévülésétől számitott öt évi időre, ha pedig ugyane büncselekmények bármelyike miatt egy izben már el voltak itélve, az ujonnan kiszabott büntetés kiállásától vagy elévülésétől számitott tiz évre. E szigoritás oka a választói jog uj rendszerével kapcsolatos. Az 1878:V. tc. rendelkezései a választói jog akkori rendszerét tartották szem előtt. A kiterjesztett választói joggal abban az arányban nő annak a lehetősége, hogy a választók sorába erkölcsileg megbizhatatlan, selejtes elemek kerülnek, amily arányban gyarapodik a választók száma. Ezt a veszélyt teljesen kizárni természetesen nem lehet, de szükséges legalább mérsékelni annyira, amennyire arra a törvényhozási ut módot nyujt. Azért ez a pont azon büntettek és vétségek elkövetőit, amelyek az erkölcsi és állampolgári megbizhatóság szempontjából különösen sulyos beszámitás alá esnek, az emlitett időre kizárja a választói jogból tekintet nélkül arra, hogy e cselekményekre a büntető törvény a politikai jogok felfüggesztését, mint mellékbüntetést, megállapitja-e és hogy igenlő esetben a biróság ezt a mellékbüntetést kiszabta-e s milyen mértékben?
10. A 10. pont indokolást nem kiván.
A 9. pontot két intézkedéssel egésziti még ki a javaslat. A királyi kegyelem rendszerint a mellékbüntetésekre s igy a politikai jogvesztésre is kiterjed, hacsak az erre vonatkozó királyi elhatározás korlátozást nem tartalmaz. Ellenben nem terjed ki azokra az ispo jure beálló jogkövetkezményekre, amelyeket egyes törévnyek az elitéltetés tényéhez füznek. Ehhez képest nem fog kiterjedni a királyi kegyelem a választói jogosultságnak a 9. pontban tervezett felfüggesztésére sem. Azokra az esetekre tekintettel, amelyekben a 9. pontbna emlitett büncselekményekre kiszabott büntetést a királyi kegyelem elengedi, külön kell tehát gondoskodni arról, hogy a választói jogosultság elvesztése, mely a 9. pont értelmében a büntetés kiállásától vagy elévülésétől számittatik, ilyen esetben mely időponttól kezdődjék? Erről intézkedik a § utolsóelőtti bekezdése. Végül tekintettel arra, hogy a 9. és 10. pontban emlitett esetek egymással kapcsolatban is fordulhatnak elő, az utolsó bekezdésben kimondja a javaslat jelen §-a, hogy ilyenkor az itéletben megállapitott politikai jogvesztés idejét be kell számitani a 9. pontban emlitett öt, illetőleg tiz évi időtartamba.
Azt, hogy a választói jog kellékei megvannak-e, a szavazás alkalmával a helyszinen igen nehéz lenne megállapitani; rendkivül elnyujtaná a választási eljárást, s e mellett igen sok polgárt elzárna a választói jog gyakorlásától, mely elégtelennek talált bizonyitékaik pótlására nem lenne idejük. A választás egyébként sem alkalmas időpont az ilyen kérdések nyugodt és tárgyilagos megvizsgálására. Ezért nálunk és mindenütt előzetesen névjegyzékbe foglalják a választókat s természetes, hogy ezt az itnézményt a javaslat is fenntartja. A névjegyzék intézményének az lévén a czélja, hogy a választói jogosultság kérdése a választási eljárás köréből kiküszöböltessék s már előzetesen nyerjen eldöntést: szükséges, hogy a névjegyzék a választói jogosultságot a szavazás szmepontjából annyiban feltétlen hatálylyal állapitsa meg, hogy a névjegyzékben elő nem forduló személy ne gykaorolhasson választói jogot. Ezért ajavaslat kimondja, hogy választói jogát csak az gyakorolhatja, aki a névjegyzékbe fel van véve. De még a névjegyzékbe felvett személy sem gyakorolhatja a választói jogot, ha a választás alkalmával közokirattal igazolja, hogy magyar állampolgárságát elvesztette, vagy reá nézve a 14. §-ban emlitett kizáró okok valamelyike áll fenn.
A magyar állampolgárság a politikai jogok gyakorlásának oly elengedhetetlen előfeltétele, hogy ennek megszüntével a politikai jognak az alapja süznt meg, az tehát többé nem gyakorolható. Ugyanily tekintet alá esnek a 4. §-ban körülirt kizáró okok is, amelyek valamelyikének a fennállása a választói jog gyakorlását kizárja. A választási eljárás természete azonban körülményes vizsgálatot nem enged meg és igy a javaslat e kizáró okok érvényesitését ahhoz a feltételhez köti, hogy a bizonyitás közokirattal történjék, ami a ténymegállapitásnak legkönnyebb, legegyszerübb és legbiztosabb módja. A választók névjegyzékébe fölvett személyek közül azok sem gyakorolhatják a választói jogot, a kik fegyver- (szolgálati) gyakorlat teljesitése végett vannak tényleges katonai szolgálatban. Ezek a t. i. azon idő alatt, amig gyakorlaton vannak, a hadsereg más tagjaival teljesen egyenlő katonai fegyelem alatt állanak, tehát választói jogot ez idő alatt époly kevéssé gyakorolhatnak, mint azok, akik a 13. §-ban összeférhetetlennek kimondott egyéb katonai kategóriába tartoznak. Annak a megállapitása természetesen, hogy a névjegyzékbe felvett választónak szavazata érvényes-e vagy sem, már nem a választási eljárás sorára és nem a választási elnök hatáskörébe, hanem a választás érvényességét vizsgáló és megállapitó biróságra tartozik.
A választhatóság (passziv képviselőválasztói jog) kellékei közt a javaslat először azt a természetes, mind az 1874:XXXIII. tc. 13. §-a szerint nálunk, mind más államokban elfogadott kelléket emliti, hogy az illetőnek a választás időpontjában aktiv választói joga legyen. Az irni és olvasni tudás követelménye, amelyről az 1874:XXXIII. törvénycikkben nincs szó, alig kiván indokolást. Ez a minimális műveltségi kellék a törvényhozás tagjánál elengedhetetlen. A magyar nyelvben való jártasság követelményét a javaslat az 1874:XXXIII. tc. 13. §-ával megegyezően állapitja meg. Ezenfelül a javaslat a választhatósághoz a harmiczadik életév betöltését követeli meg. Ez a rendelkezés szinte természetes következménye a 2. § ama követelményének, amely a választói életkorhoz a harminczadik életév betöltését kivánja meg és az elól a magasabb értelmiségüek (4. §) javára tesz kivételt akként, hogy ezek már huszonnegyedik életévük betöltésével birnak választói joggal. Minthogy mindenütt, ahol a választói jogosultság és a választhatóság korhatára közt különbség van, mindig a választhatóság korhatára a magasabb, természetes, hogy a javaslat 2. §-ának idézett rendelkezése következtében a választhatóság általános korhatárát harmincz évnél alacsonyabban nem lehetne megállapitani és csak az lehetne a megfontolás tárgya, vajjon a magasabb értelmiségüekre nézve, akiket a választói jog már huszonnegyedik életévük betöltésekor megillet, a választhatóság korhatárát nem kellene-e kivételesen szintén a huszonnegyedik életév betöltéséhez kötni? Ily kivétel megállapitása azonban nem látszik indokoltnak az egyöntetüség szempontjából, és már csak azért sem, mert az országgyülési képviselőség méltó betöltése a megfelelő szellemi intelligenczián kivül bizonyos mértékü élettapasztalatot és higgadtságot is feltételez, amely tulajdonságok ifjabb korban csak kivételesen fordulnak elő és rendszerint csak a magasabb életkor elérésével járnak együtt, tehát a választhatósághoz általában véve magasabb életkornak a megkövetelése a népképviseleti szerv tagjainak és ez által magának a szervnek magasabb szinvonalát van hivatva szolgálni. Fölemlitem, hogy a 30 éves korhatár alól kivételt állapit meg a javaslat 160. §-a azokra nézve, akik már korábban érvényesen megválasztott országgyülési képviselők voltak.
Az 1874:XXXIII. tc. 13. §-a a választhatósághoz a választói névjegyzékbe való feltételt is megköveteli. A javaslat ezt a kelléket elejti, sőt - tekintve, hogy ez a kellék a mostani törvény alapján átment a köztudatba - minden félreértés kizárása végett kifejezetten is megállapitja, hogy az a körülmény, hogy valaki a választói névjegyzékbe nincsen felvéve, az illetőnek választhatóságát nem zárja ki. Ezt a változtatást indokolja egyfelől az, hogy a névjegyzékbe való felvétele ugyan a választói jog gyakorlatának, de nem anyagi kelléke a választói jognak. Másfelől megeshetik, hogy valaki véletlen elnézés következtében marad ki a névjegyzékből. Épen nem igazolt tehát, hogy e formai jelentőségü s néha véletlen által okozott hiány akadálya legyen a választhatóságnak.
A választhatóságot kizáró körülmények tekintetében a javaslat nagyjában a jelenlegi szabályozást veszi alapul. A 18. § azokat az általános kizáró okokat állapitja meg, amelyek a polgárokra nézve különös hivatásukra való tekintet nélkül fennforoghatnak; a 19. §-ban azokról van szó, a melyek bizonyos hivatáshoz, illetőleg működéshez füződnek.
1. Az 1879:L. tc. 15. §-a kimondja, hogy a honositott, kivéve a királyi oklevéllel honositottakat, a törvényhozás tagja csak a honositás után tiz év mulva lehet. Ez a rendelkezés a 44. § értelmében visszahonositottra nem terjed ki; kivévén, ha a magyar állampolgárságot honositás utján nyerte meg s az elnyerés idejétől még tiz év nem telt el. A honositottak egy ideig való kizárásának oka az a természetes feltevés, hogy bizonyos időre van szükség ahhoz, hogy a honosititt abba az államba, amelynek tagjává lett, teljesen beolvadjon s azzal összeforjon. Az ezen az alapgondolaton nyugvó rendelkezést fenntartja a javaslat is. Mindenesetre szó lehetne arról, vajjon nem lenne-e indokolt a tulhosszunak mutatkozó tiz évi időt leszállitani. Azonban ez ellen szól egyrészt az, hogy már az aktiv választói jognál is öt évi állampolgárságot kivánunk; továbbá hogy az 1879:L. tc. kérdéses szabálya a főrendiház és a horvát-szlavon-dalmát országgyülés tagjaira is kiterjed, s igy nem lenne helyes ezt ebben a törvényben, az egység megbontásával, egyedül amagyar képviselőház tagjaira nézve módositani. 2. Annak kizárása, aki a képviselői megbizólevél be nem mutatása miatt (1899:XV. tc. 176. §-a), vagy az összeférhetetlenségről szóló 1901:XXIV. tc. 25. § második bekezdése értelmében a kormánynál való tilos közbenjárás miatt a választás idejében még nem lehet képviselő, a jelenlegi törvények rendelkezéseinek szükségszerü folyománya. 3. Már az 1874:XXXIII. tc. 13. §-a végleg kizárja a választhatóságból azt, aki az ott felsorolt büncselekmények miatt jogérvényesen elitéltetett. (V. ö. 1901:XXIV. tc. 12. §-ával.) A jelen § 3. pontja tehát elvileg nem változtat a mai törvény álláspontján, midőn bizonyos büncselekmények elkövetőit egyszersmindenkorra kizárja a passziv választói jogból. A mai törvénynyel szemben azonban, amelynek taxativ felsorolása nem nyugszik következetes elvi alapon s a később keletkezett büntetőtörvénykönyvvel sincs összhangban, elvi alapra helyezi ezt az intézkedést, midőn a passziv választói jogból való kizárást a nyereségvágyból elkövetett büntettek eseteire állapitja meg. Ezen esetek köréből is ki kell azonban választani a sulyosabb természetüeket, mint amelyek a polgári jogok ily szigoru megszoritását indokolhatják. A javaslat erre nézve 3 évi szavadságvesztés-büntetést állapit meg kritériumként, mert feltehető, hogy a biróság csak olyan cselekményért szab ki ilyen sulyos büntetést, amelynek elkövetője valóban elvesztette az erkölcsi alapot arra, hogy a törvényhozás tagja lehessen. 4. A 4. pont rendelkezése annyiban különbözik az aktiv választói jogból való kizárást a14. § 9. pontja szerint megállapitó rendelkezéstől, hogy - tekintettel az erkölcsi integritásnak a képviselőtől megkövetelhető nagyobb fokára - a büntett miatt elitéleteket általában kizárja a választhatóságból, azt az időt pedig, amelyre a kizárás vonatkozik, 5 évtől 10 évre, és ha az egyszer már elitélve volt egyén a felsorolt büncselekmények bármelyikéért itéltetik el, az ujabban kiszabott büntetés kiállásától vagy elévülésétől számitott tizenöt évre emeli fel. A § utolsó bekezdése ugyanazon indokokon nyugszik, amelyeket a 14. § két utolsó bekezdésére vonatkozólag adtam elő.
Az 1899:XV. tc. 166. §-a azon korlátok tekintetében, amelyek fennforgása esetében egyes köztisztviselők képviselővé nem választhatók, különbséget tesz egyfelől a biróság és kir. ügyészség, másfelől a közigazgatási hatóság tagjai között. Az előbbiek tekintetében ugyanis általában csak azt rendeli, hogy az illetők nem választhatók meg abban a kerületben, amelynek területére hatáskörük egészen vagy részben kiterjed; ellenben az utóbbiak közül azokat zárja ki a választhatóságból, a kiknek hatásköre a kérdéses választókerületre egészen vagy részben „a választás idején vagy azt megelőző három heti időben” terjed ki. E különbségvől az következik, hogy például a törvényszéki biró vagy kir. ügyész a választás napjáig hivatalos müködésben lehet és mégis megválasztható, ha a választáskor már beadta lemondását; ellenben a közigazgatási tisztviselő megválaszthatása ahhoz a föltételhez van kötve, hogym ár három héttel a választás előtt beadja lemondását és megszüntesse hivatalos működését. A javaslat nem tartja fenn ezt az indokolatlan egyenlőtlenséget s a 19. § első két pontjában a köztisztviselők mindkét szóbanlevő csoportjára azonos szablyokat állit fel. Azt az időközt azonban, mely a választhatóságból vló kizárásnál tekintetbe jön, a jelenlegi, némileg önkényesnek mondható három hét helyett a választás napjának a központi választmány által törént kitüzése és a választás közé eső időben jelöli meg, minthogy a választás napjának kitüzése rendszerint természetes kezdőpontja a választási mozgalmak élénkebb megindulásának.
A jelenlegi törvény továbbá általában azt a területet emliti, amelyre a biróság vagy a kir. ügyészség tagjainak, illetőleg a főszolgabirónak vagy szolgabirónak hatásköre egészen vagy részben kiterjed. Ez a megjelölés nem szabatos, különben a kir. biróságokat illetőleg, mert vannak egyes törvényszékek, melyeknek hatásköre egyes ügyekben részint azegész országra, részint egy-egy kir. itélőtábla területére terjed ki. Igy a budapesti kir. büntetőtörvényszék hatáskörébe vannak utalva azegész országban a felségsértés, hütlenség stb., a kir. táblák székhelyén levő törvényszékek hatáskörébe pedig pl. a pénzhamisitást illetőleg a tábla egész területére kiterjed. Természetesen a választhatóság szempontjából, mint a választhatóság akadálya, csak az a terület vehető figyelembe, amelyre az illető birónak vagy kir. ügyésznek szükebb hatásköre terjed ki. Minden félreértés kizárása végett a javaslat a korlátozást arra a választókerületre nézve mondja ki, amely egészen vagy részben az illető kir. járásbiróság vagy kir. törvényszék (járás vagy város) területén fekszik.
Eltér végül a javaslat a jelenlegi törvénytől abban, hogy a főszolgabirák és szolgabirák mellett a törévnyhatósági joggal felruházott vagy rendezett tanácsu városok rendőrkapitányát (főkapitányát, kapitányát, alkapitányát) is felveszi ama közigazgatási tisztviselők közé, akikre a szóbanlevő korlátozás kiterjed. Saját hatáskörében a rendőrkapitány is olyan tevékenységet fejt ki, amelynek felhasználásával a maga javára nagy mértékben befolyásolhatja a választópolgárok szabad elhatározását. Nincs tehát elfogadható oka annak, hogy e tekintetben különbség tétessék egyfelől a főszolgabiró és szolgabiró, másfelől a rendőrkapitány között.
A fegyveres erő hivatalnokai a 13. §-ban nincsenek felsorolva aok között, akik a választói jogosultsággal összeférhetetlen közszolgálatban állanak, s ennélfogva a 17. § szerint választhatók is volnának, bár természetesen az összeférhetetlenségről szóló 1901:XXIV. tc. 21. §-a értelmében megválasztásuk esetében kötelesek lennének hivatalnoki állásuktól megválni. Minthogy azonban szolgálatuk természete nem engedi meg azt, hogy a politikai küzdelmekbe olyan mértékben belevegyüljenek, amint ez a képviselőjelöltnél elkerülhetetlen: a javaslat 19. §-ának 3. pontja kizárja őket a választhatóságból.
A javaslat szóbanlevő §-ának 4. pontja, amely a választási és szavazatszedő küldöttségi elnöknek (helyettes elnöknek) választhatóságát zárja ki abban a választókerületben, amelyben a választásnál vagy szavazatszedésnél közreműködik, lényegileg megegyez az 1874:XXXIII. tc. 63. §-ának rendelkezésével.
Ez a § fenntartja azon, már az 1848:V. tc. 6. §-ában megállapitott, majd az 1877:X. tc. 2. §-ában ismételt elvet, hogy a képviselők választása választókerületenkint történik, s hogy minden választókerület egy képviselőt választ. Ismeretesek a kifogások, amelyeket e rendszer ellen támadói fel szoktak hozni. Ilyen különösen az, hogy ott, ahol ez a rendszer van érvényben, csak a többségek jutnak képviselethez; hogy a kisebbségben lévő pártok, bármily nagy számban vannak az országban hiveik, teljesen képviselet nélkül maradhatnak, még akkor is, ha egyes kerületekben csak néhány szavazattal kevesebbel rendelkeznek, mint amennyi a többség elnyeréséhez szükséges; hogy igy ak épviseleti rendszer valódi lényege elhomályosul. Ép ugy ismeretesek a politikai elméletnek azok a törekvései, amelyek e hátrányok elkrülésére alkalmas rendszerek keresésére irányulnak, s a gyakorlatban ugyane czélból történt lépések, amelyek közül különösen a kisebbségi képviselettel kapcsolatos lajstromos választási rendszer emlitendő. Ez több államban ma is érvényben van, s Francziaország, a hol má amultban is több izben kisérleteztek ebben az irányban, legujabban ismét napirendre hozta ezt a kérdést.
Az e kérdés körül keletkezett elméletek taglalása, s az egy kerület, egy képviselő rendszerének helyébe léptetett rendszerek eredményeinek részletes birálata meghaladja egy törvényjavaslat indokolásának kereteit. E részben legyen elég utalni arra, hogy azon államok egy része is áttért az egyes választási rendszerre, amelyekben előbb általában, vagy a kerüeltek egy részében a lajstromos választás volt behozva, igy Németország, Angolország, az Egyesült-Államok, Olaszország stb. A mi viszonyaink között olyan szempontok szólnak a kisebbségi képviselettel összekapcsolt lajstromos választási rendszer ellen, amelyek szükségtelenné is teszik, hogy e kérdésnél hosszasabban időzzünk. A kisebbségi képviselet érdekében ajánlott rendszerek természetében fekszik, hgy előmozditják a parlamenti párttöredékek szaporodását, orszáos képviselethez juttatnak olyan kisebb csoportokat, amelyeknek nemcsak nincs gyökerül a nép zömében, hanem amelyek a nép zömének érdekeivel homlokegyenest ellenkező, széthuzó és különleges törekvéseknek és érdekeknek állanak szolgálatában. Az is megtörténhetik, hogy ilyen uton egészséges alapon nyugvó, állandóbb kormányzásra képes többség kialakulása lehetetlenné válik. Olyan államban tehát, mint a miénk, amelyben különben is erős a nemzetiségi és társadalmi szakadozottság, s amelynek főtörekvését ezért a nemzeti egység fenntartására és továbbépitésére, s a társadalom tömöritésére kell forditania: ilyen államban a már régóta állandósult mai rendszerrel szakitani nemcsak felesleges, de egyszersmind veszélyes kisérlet is lenne.
A 21. § szerint az országgyülési képviselőválasztókerületek és székhelyük megállapitásáról külön törvény fog rendelkezni. Erre nézve az indokolás általános részében (161. I.) foglaltakon kivül a következőket jegyzem meg: A választókerületi beosztást a legtöbb állam törvényben állapitotta meg. Nálunk idáig a kerületek részletes beosztása nem volt törvénybe foglalva. A törvény (1848:V., 1877:X. tc.) csak az egyes törvényhatóságokra (városokra) eső kerületek számát, illetőleg a külön képviselőküldési joggal felruházott városokat és községeket állapitotta meg, magát a beosztást a törvényhatóság közgyülésére bizta, amelynek határozata a belügyminiszter jóváhagyása alá tartozik. Az egyszer jogerősen megállapitott beosztást azonban csakis törvényhozási uton lehet megváltoztatni. Az eddigi törvényeinkben elfoglalt álláspontnak fenntartása a mostani gyökeres reform alkalmával nem lenne helyes. Ha az uj törvény ugy, mint az eddigi, csupán a választókerületek összes számát, illetőleg az egyes vármegyékre és városi törvényhatóságokra eső kerületek számát állapitaná meg, s a részletes beosztást magukra a törvényhatóságokra bizná: az összes törvényhatóságok nyugalmát előreláthatólag erősen feldulná a kapcsolatos helyi, politikai és egyéni érdekek küzdelme. Ezenfelül a kerületi beosztásnak törvényhatóságonkint való előkészitése, közgyülési tárgyalása, közhirrététele, a bizonyára mindenütt előforduló fellebbezések elintézése után történő miniszteri jóváhagyása, vagy módositás szüksége esetében ujabb tárgyalása huzamos időre terjedő munkát okozna. E hosszadalmas eljárás messzire kitolná az uj választókerületek megalakitását, s igy természetesen a névjegyzékek összeállitásának megkezdését is. Mind politikai, mind czélszerüségi okokból mellőzni kell tehát a választókerületek beosztásának a törévnyhatóságok közgyülésére való bizását. Viszonyaink között csak azon két módozat között lehet választani, hogy vagy a kerüelti beosztás részletes egállapitását is maga a törvényhozás végezze, vagy a törvény csak a kerüeltek számát, ezeknek a törévnyhatóságok szerint való megosztását és a beosztás irányelveit állapitsa meg, a részletes beosztást pedig az országgyülésnek való bejelentés kötelezettsége mellett a miniszteriumra bizza. A 21. § az első módozat alapjára helyezkedik.
A képviselőválasztásnak kizárólag a választókerület székhelyén való megtartása, mint azt a mostani törvény határozza meg, ma már ugyszólván példa nélkül áll a parlamenti államokban. A választói jog kiterjesztésével mindenütt lépést tartott azoknak az egységeknek kisebbre szabása, amelyekben a szavazás végbemegy. Az alkotmányos államok legnagyobb részében a községenkint való szavazás rendszere emelkedett érvényre. A szavazás deczentralizációja most, midőn a választói jog jelentősen kiterjedtebbé válik, nálunk is szükséges. Egyfelől a választás rendje, zavartalan lefolyása érdekében van rá szükség, amelyet népes kerületekben igen nehéz lenne biztositani, ha a választók mind a kerület székhelyén szavaznának; másfelől s még inkább szükséges a deczentralizáció azért, hogy meg legyen könnyitve a választói jog gyakorlása. Ezért 22. §-ában azt az elvet állitja fel a javaslat, hogy a válaszótkerületek szavazókörökre oszlanak. Azt a kérdést, hogy a szavazás deczentralizációja milyen mértékü legyen, hazai viszonyaink figyelembevételével kell megoldani. Egyszerüen elfogadni és rendszerré emelni a községenkint való szavazás elvét nálunk nem lehet. A választás vezetésére értelmes, megbizható s e mellett a helyi viszonyokkal ismerős személyekre van szükség. A szavazás községenkint való deczentralizációja - hacsak a községeket egymás után szavaztatni s ezzel a választást esetleg hetekig nyujtani nem akarjuk - annyi szavazatszedő küldöttséget kellene egy-egy választókerületre nézve alakitani, hogy mindegyik számára nem lehetne elegendő alkalmas tagot találni. Ezenkivül meg kell gondolni, hogy nálunk a községek igen nagy része kis népességü és fejletlen. Ilyen viszonyok közt némelyik községben még a választói jog kiterjesztése mellett is olyan kevés lesz a választó, hogya községenkint való szavazás merev keresztülvitele nálunk sokkal nagyobb szétszórását jelentené a választási eljárásnak, mint azokban az államokban, ahol nagyobbak a községek ésfejlettebb a községi élet. Egyszersmind tulságosan kiszolgáltatná a választókat annak a befolyásának, amely az illető községnem épen döntő.
Ezeket figyelembevéve, a javaslat nem mondja ki a községenkint való szavazás elvét, hanem azt állitja fel irányelvül, hogy minden r. t. város és lehetőleg minden olyan nagyközség és körjegyzőség, amelyben a választók száma az 1000-et meghaladja, külön szavazókört alkosson. Abból, hogy a nagyközségi és körjegyzőségi beosztást nem feltétlenül, hanem csak lehetőleg kell tekintetbe venni, önként következik annak az eljárásnak a lehetősége, amelyre a § további két bekezdése utal, t. i. hogy efelől a népesség városok és nagyközésgek, valamint a nagyobb számu és egymástól távol fekvő kisközségekből álló körjegyzőségek több szavazó körre is oszthatók; másfelől pedig a kisebb képességü szomszédos nagkyözségek, körjegyzőségek és a különböző körjegyzőségekhez tartozó egyes kisközségek egy szavazókörré is egyesithetők. A javaslat tehát a szavazókörök megállapitásának csak irányelveit tüzi ki; zsinórmértéket szab, anélkül, hogy feltétlenül megkötné a megállapitásra hivatott tényezőket. Ez nem is lenne helyes, mert mesterkélt, erőltetett alakulásokra vezethetne. A nagy aránytalanságokat a választók számában mindenesetre kerülni kell, valamint szükséges a szavazóköröket a lehetőségig hozzáilleszteni a községek közigazgatási beosztásához; azonban ép ugy figyelembe kell venni egyéb szempontokat is: a távolságokat, a közlekedési viszonyokat stb. A mechanikai értelemben vett egységes eljárás a valóságban sok egyenlőtlenségre és igazságtalanságra vezetne.
A szavazókörök beosztása állami érdekü, fontos kérdés, amely a választásokra is kihat: biztositani kell tehát reá a belügyminiszternek, mint a választási ügy vezetőjének, teljes mértékü befolyását. Mivel a minisztert a törvényhatósággal szemben megillető jóváhagyási jogkör tartama az 1886:XXI. törvénycikkben nincs elég szabatosan körülirva, félreértések elkerülésére megállapitja a javaslat, hogy a belügyminiszter a határozatot - tekintet nélkül arra, hogy terjesztettek-e elő ellene fellebbezést - érdemben felülvizsgálja. Az a rendelkezés, hogy akkor, ha a belügyminiszter a felterjesztéstől számitott 40 nap alatt nem nyilatkozik, a határozat jóváhagyottnak tekintetik, megfelel az 1886:XXI. tc. 5. §-ában a törvényhatósági határozatokra nézve felállitott általános szabálynak. A 154. § rendelkezéseszerint ugyanis a szavazókörök beosztásának munkálatait a törvény kihirdetése után haladéktalanul meg kell kezdeni és 3 hónap alatt be kell fejezni. A beosztás sürgőssége tehát nem engedi meg a tárgyalások elnyujtását. Ebből az okból szükséges az is, hogy a belügyminister a szavazókörök megállapitására a törvényhatóság (r. t. város) számára határidőt tüzzön ki, s abban azesetben, ha ez a kitüzött határidő alatt érdemleges határozatát a belügyminiszterhez fel nem terjeszti: a megállapitás joga a belügyminisztert illesse. A § utolsóelőtti bekezdése a szavazókörök megállapitásának és megváltoztatásának a képviselőházhoz való bejelentését mondja ki. Ez a kérdés a képviselők választásával áll kapcsolatban, s igy felőle a képviselőházat értesiteni nemcsak tájékozásul szükséges, hanem azért is, hogy ak épviselőház ellenőrzési joga érvényesüljön. Végül az a rendelkezés, hogy a szavazókörök jogerősen megállapitott beosztására vonatkozó változtatásokat csak attól a naptól számitott hat hónap mulva lehet végrehajtani, amelyen a jóváhagyó belügyministeri rendelet a törvényhatósághoz, illetőleg a városi képviselőtestülethez leérkezett: azelé akar némi gátat állitani, hogy a beosztásnak a választások előtti időben való megváltoztatásával a választás előrelátható eredménye befolyásoltassék.
Annak a gépezetnek, amely a képviselőválasztásokkal kapcsolatos feladatok végzésére van hivatva, mai törvényeink szerint lényeges jellemvonása az, hogy a tennivalók zöme nem hivatali szervekre, hanem laikusokra van ruházva, s hogy a közhivatal alkalmazottak kevés kivétellel csak annyiban vesznek részt a választási ügyekben, amennyiben az ilyen szervek választására hivatott önkormányzati testületnek bizalma feléjük fordul. Ezt a jellegét a választási szervezetnek az 1848:V. tc. állapitotta meg, az 1874:XXXIII. tc. pedig sértetlenül fenntartotta. Ennek a jellemvonásnak megőrzése a jövőre nézve is kivánatos. Az alkotmányos élet szellemének jobban felel meg, s a polgárokra megnyigtatóbb, ha e politikai jelentőségü fontos feladatokat a választók köréből alakitottlaikus szervek végzik, mint ha hivatalnoki jellege lenne a választási apparátusnak. Nálunk ezenfelül meggyökeresedett hagyománynyá vált a választási ügynek ilyetén szervezése, s nincs semmi ok rá, hogy e hagyománynyal szakitsunk. Ama szervek közül, amelyek a választásokkal kapcsolatos tennivalókat intézik, a törvényhatósági bizottság által alakitott központi választmány a legfontosabb, mert ez végzi a választások alapjául szolgáló névjegyzékeke megállapitását, ez tüzi ki a választás napját, s ez választja meg az összeirásnál és a választásnál eljárni hivatott többi szerveket: az összeiró küldöttségeket, a választási és szavazatszedő küldöttségeket és mindezek elnökeit. A központi választmánynál fut össze a választási ügy valamennyi szála. Az előadottak után természetes, hogy a törvényjavaslat ennek az 1848-ig visszanyuló multú és a reá ruházott feladatokra alkalmasnak bizonyult intézmények fenntartását hozza javaslatba. Azonban a központi választmány mai szabályozásával szemben a részletek tekintetében néhány módositás javaslatba hozatala vált szükségessé. Ezeket a módositásokat, amelyek az intézmény alapjellegét nem éritnik, működésének zavartalan menetét pedig előmozditják, az alábbiakban egyenkint megjelölni és indokolni. A 25. § a központi választmányok szervezésére vonatkozó jelenlegi szabályokat csak annyiban egésziti ki, amennyiben a több r. t. városból alakitandó választókerületekre való tekintettel kimondja, hogy az ilyen kerületek székhelyén is kell központi választmányt alakitani.
A 26. § a központi választmány tagjainak számát állapitja meg, s abban tér el az 1874:XXXIII. tc. 18. §-ának rendelkezésétől, hogy ott, a hol a központi választmány hatásköre két választókerüetre terjed ki, a tagok a mostani 16 helyett 18-ban állapitja meg. E szerint a tagok száma 12-től kezdve minden kerület után 6-tal egyenletesen fog növekedni (12, 18, 24), mig ma a második kerület után négygyel (12-ről 16-ra), a harmadik után nyolczczal (16-ról 24-re) emelkedik a tagszám. A két vagy több r. t. városból alakitott választókerület központi választmányába a javaslat szerint minden városból egyenlő számu tagot kell választani. Ennek a követelménynek rendszerint nehézség nélkül lehet érvényt szerezni, mert a terv az, hogy a szóbanlevő kerületek tulnyomó részben két, néha három vagy esetleg négy rendezett tanácsu városból fognak állani, s igy a választandó tagok száma (12) maradék nélkül lesz osztható a városok számával. Mivel azonban nincs teljesen kizárva, hogy egy-egy ilyen választókerület kivételesen négynél több rendezett tanácsu várost is fog egyesiteni magában, megtörténhetik, hogy a tagok száma nem lesz egyenlően megosztható a városok között. A javaslat erre az eshetőségre is intézkedik akként, hogy ilyenkor a választókerület székhelye még annyi tagot választ, amennyi nem volt a többi város között egyenlően megosztható. Tehát pl. abban az esetben, ha a választókerület öt r. t. várost foglal magában, a székhely képviselőtestülete négy tagot fog választani a központi választmányba, a többi városok pedig kettőt-kettőt.
Ez a § az 1874:XXXIII. tc. 18. §-ának az elnökre vonatkozó rendelkezését azzal egésziti ki hogy a két vagy több rendezett tanácsu városból alakitott választókerület központi választmányának elnökéül a választmány székhelyéül szolgáló város polgármesterét jelöli ki. Az 1874. XXXIII. tc. 22. §-a szerint a központi választmány saját kebeléből választja jegyzőjét. E rendelkezés következtében a gyakorlatban helyenkint nehézségek álltak elő, mert a jegyző feladatköre bizonyos állandóságot, hivatali jellegü működést igényel, s különösen az elnökkel való hivatalos érintkezésnek könnyü lehetőségét kivánja meg, s e kivánalmakat a választmánynak saját kebeléből választott jegyzője nem mindig tudja kielégiteni. Ezért czélszerübb, hogy a jegyzőt és helyettesét a törvényhatóság vagy a r. t. város jegyzői közül évenkint az elnök rendelje ki, ugy, mint ezt a javaslat veszi tervbe. Az elnök által kirendelt jegyző azonban a központi választmánynak, mely a törvényhatóság (r. t. város) által választott testület, ebben a minőségében nem lehet tagja, s ott sem szavazati, sem tanácskozási jogot nem gyakorolhat. Ezek a jogok csak akkor illetik meg, ha a törvényhatóság (r. t. város) taggá megválasztja. Minthogy a központi választmányba kirendelt jegyző megbizása törvényen fog alakulni, s igy működése törvényes kötelezettség lesz: természetes, hogy ebben a minőségben is a reá főhivatalában irányadó felelősség alatt fog állani, s igy ez e törvényjavaslatban neki szánt feladatok tekintetében fegyelmi felelősségét külön kimondani felesleges.
Ahhoz, hogy valaki a központi választmány tagjává legyen választható, a javaslat első kellékül a magyar nyelvnek szóval és irásban való birását kivánja meg. A magyar nyelv birásának megkivánása természetes következménye a 1. § ama rendelkezésének, hogy a központi választmány hivatalos nyelve a magyar. Az irásban való jártasság pedig nélkülözhetetlen kelléke a központi választmány hatáskörébe utalt tennivalók ellátásának. A 34. § harmadik bekezdése akként rendelkezvén, hogy az igazolatlan mulasztása miatt elmozditott választmányi tag a legközelebbi tagválasztásnál ujranem választható, ezzel összhangban a választhatóság negativ kellékeül azt is megkivánja a 28. §, hogy a választandó ne legyen az idézett rendelkezés szerint kizárva a megválaszthatóságból. A központi választmány tagjává való választhatóság további kellékei tekintetében a törvényjavaslat követi az 1874:XXXIII. tc. 19. §-át, s ezzel egybehangzóan megkivánja, hogy a központi választmány tagja vagy fel legyen véve az illető törvényhatóság (r. t. város) területén valamely képviselőválasztókerület választóinak névjegyzékébe, vagy az illető törvényhatóság bizottságának tagja legyen. Azt, hogy a központi választmány tagjai a törvényhatóság tagjai közül is választhatók, főkép azért szükséges külön emliteni a javaslatban, hogy a rendezett városoknak módjukban legyen a törvényhatósági bizottság azon alkalmas tagjait is megválasztani központi választmányukba, akik a választói névjegyzékbe nem az illető rendezett tanácsu városban vagy városokban vannak felvéve. A törvényhatóságokban szervezett központi választmányoknál alig lesz gyakorlati jelentősége ennek a rendelkezésnek, amennyiben valószinü, hogy a törvényhatósági bizottság tagjai az illető törvényhatóság területén vannak a választói névjegyzékbe felvéve.
A központi választmány tagja választásának módját a javaslat az 1874:XXXIII. tc. 20. §-ával egyezően állapitja meg; vagyis a központi választmány tagjait a javaslat szerint is a törvényhatóság bizottságának, illetőleg a r. t. város képviselőtestületének közgyülése szavazólapokkal, viszonylagos szótöbbséggel választja meg. A két vagy több r. t. városból alakitandó választókerületekre tekintettel kimondja a javaslat, hogy ilyen helyeken minden egyes város képviselőtestülete megválasztja a megfelelő számu tagokat. Egyszersmind a végből, hogy a választást mindegyik városban idejében megtartsák, s a központi választmány zavartalanul megalakitható legyen, a székhelyül szolgáló város polgármesterét, mint a központi választmány elnökét, arra kötelezi, hogy a választás megtartását az összes r. t. városokban kezdeményezze, s a választás eredménye alapján a választmányt formaszerüen alakitsa meg. A központi választmány feladatai állandó természetüek, szükséges tehát, hogy már jóval a választmány megbizatásának lejárta előtt gondoskodás történjék a helyébe lépő uj választmány megalakitásáról, mert különben a működés folytonosságában hézag támadhatna. Ezértmár az 1874:XXXIII. tc. 20. §-a azt rendeli, hogy a választás olyan időben tüzendő napirendre, hogy a 3 év elteltével az ujonnan megválasztott központi választmány müködését azonnal megkezdhesse. Két más intézkedéssel egésziti még ki a javaslat a jelenlegi törvényt. Nevezetesen elrendeli, hogy a tagokat a választásról jegyzőkönyvi kivonaton értesiteni kell, s hogy az, a ki a választást el nem fogadta, ezt 8 nap alatt az elnöknek jelentse be a végből, hogy helye - ép ugy, mint a meghalt, lemondott vagy a tagságot a 34. § harmadik bekezdése értelmében elvesztett tagoké - a legközelebbi közgyülésen betölthető legyen. Ezenkivül a központi választmány tagjainak választása ellen a közigazgatási biróság előtti eljárásnak ad helyet. A központi választmány rendkivül fontos, közvetve a törvényhozás egyik szervének szabályszerü megalakitására kiható működést végez; szükséges tehát, hogy kifogástalan összeállitása felett gondosan őrködjünk, s erre nézve a rendelkezésre álló legteljesebb biztositékot: a birói ellenőrzést is rendszeresitsük.
Ez a § az 1874:XXXIII. tc. 23. §-ával szemben, amely a központi választmány belső ügykezelési nyelvére az 1868:XLIV. tc. szabályait teszi irányadókká, a magyart jelenti ki a központi választmány hivatalos nyelvéül. Ez a rendelkezés a tényleges helyzettel szemben nem jelent változást, mert a valóságban ma is valamennyi központi választmány a magyart használja hivatalos nyelvül, kivéve Fiume központi választmányát, amelyre a 31. § rendelkezése amugy sem terjed ki (166. §); a törvényes szabályozás szempontjából azonban természetesen eltérést jelent az 1878:XLIV. törvénycikknek szabályaihoz képest. Ez az eltérés azonban jogos és indokolt. A központi választmány nem esik a törvényhatósági bizottság vagy a r. t. városi képviselőtestület egyéb választmányaival, küldöttségeivel ugyanegy tekintet alá, sőt ezektől mind összeálitására, mind rendeltetésére nézve lényegesen különbözik. A központi választmányt nem kell a törvényhatósági bizottság vagy a képviselőtestület kebeléből alakitani, hanem más választópolgárokat is meg lehet választani tagjává. Ami pedig a központi választmány feladatkörét illeti, ez semmi kapcsolatban sincs a törvényhatósági vagy a községi közigazgatással, hanem az állami élet egyik különös köréhez tartozó, közjogi természetü fontos tennivalók ellátásában áll. A központi választmány a törvényhatóságtól (r. t. várostól) megalakitásának mozzanata után tulajdonképen elválik, s csupán elnökének személye utján marad vele szerves kapcsolatban. Nincs tehát semmi ok arra, hogy a központi választmány, mint ilyen különös jogállásu és hatáskörü testület, az 1868:XLIV. törvénycikknek a törvényhatóságok és községek ügykezelési nyelvére vonatkozó rendelkezései alatt álljon; ellenben természetes, hogy mint kizárólag állami érdekü, sőt az állami törvényhozás egyik szervének megalakitásával kapcsolatos hatáskört betöltő hatóság kizárólag az állam nyelvét használja hivatalos nyelvéül.
A névjegyzék tervezetének átvizsgálása és az ideiglenes névjegyzék összehasonlitása, továbbá az ideiglenes névjegyzék ellen benyujtott felszólalások és észrevételek tárgyalása a központi választmányra különösen népesebb törvényhatóságokban nagy feladatot ró, s ez a feladat a választók számának szaporodásával még tetemesen növekedni fog. A végből, hogy a központi választmány feladata eme részének nagyobb nehézség nélkül megfelelhessen, a 33. § megengedi, hogy az emlitett tennivalókat a törvényhatósági bizottság határozata alapján két vagy több osztályban is végezhesse. Az osztályok a hozzájuk utalt ügyekben a központi választmány nevében járnának el, s a végleges határozás jogával lennének felruházva. Az osztályokban való működés egyrészt megosztja a tennivalókat, s igy kilátást nyujt arra, hogy a tárgyalás gyorsabb lesz; másrészt a kérdések tüzetesebb megvizsgálását teszi lehetségessé, s igy a szóbanlevő munkálatok alaposabban lesznek végezhetők, mintha a teljes választmány lenne kénytelen velük foglalkozni. Egyéb tennivalók, nevezetesen az összeiró küldöttség, a választási és szavazatszedő küldöttségek megalakitása s a választással kapcsolatos többi intézkedések tekintetében nincs szükség ilyen megosztott tárgyalásra, mert ezek a feladatok sokkal kisebb mennyiségüek, s a huzamos és tüzetes tárgyalást természetüknél fogva sokkal kevésbbé kivánják meg, mint a választói jogosultság megvizsgálásával járó, előbb emlitett tennivalók.
Az osztályok elnökeit a törvényjavaslat szerint a törvényhatósági bizottság jelöli ki, még pedig lehetőleg olyan tagok közül, a kik egyszersmind törvényhatósági tisztviselők, mert az ügymenet érdekében kivánatos, hogy köztük és a választmány elnöke között az érintkezás állandóan lehetséges legyen. A választmány tagjainak az osztályokba évenkint való besorozását pedig, mint az ügyrend körébe tartozó belszervezeti kérdésnek intézését, a választmány elnökére bizza a javaslat, de egyszersmind megszabja, hogy egy-egy osztálynak az elnökön kivül legalább négy tagból kell állnia, mert a tárgyalás testületi jellege megköveteli, hogy a határozathozatalban az elnökkel együtt legalább hárman vegyenek részt (34. § második bekezdése), az osztály tagjainak megengedett legkisebb számát ugy kell tehát megszabni, hogy a határozatképességnek ne legyen nehézsége. Azonkivül - a 26. § második bekezdésének czélzatát követve - megkivánja még a §, hogy minden osztálynak lehetőeg mindazokból a választókerületekből kell legalább egy tagjának lennie, a melyeknek névjegyzékét tárgyalja. A jegyzék kirendelése - összhangban a 27.§ második bekezdésével - az elnök feladata lenne.
Az eltérés az 1874:XXXIII. tc. rendelkezéseivel szemben az, hogy mig e törvény 24. §-a szerint a központi választmány határozatképességéhez ott, ahol a választmány 12-nél több tagból áll, az elnökön kivül legalább 6 tag jelenléte kivántatik, addig a törvényjavaslat ilyen helyeken is csak 4 tag jelenlétét kivánja meg ahhoz, hogy érvényes határozat legyen hozható, mert gyakorlati szempontok a határozathozatal lehetőségének megkönnyitése mellett szólnak. A 33. § értelmében alakitható osztályok határozatképességéhez szükséges számot pedig kettőben állapitja meg a javaslat; ez összhangban van a 33. §-nak azzal a rendelkezésével, amelynek értelmében a központi választmány osztályai már négy tagból is alakithatók.
A 34. § továbbá nehány olyan kérdést is szabályoz, amelyekről nincs szó az 1874:XXXIII. törvénycikkben. Az uj rendelkezések között a legfontosabb az, hogy az ülésekről féléven át igazolatlanul elmaradó tag elveszti tagsági jogát. E rendelkezés az 1876:VI. tc. 77. §-ának analógiájára azért vétetett fel, hogy a tagok buzgóbban jelenlenek meg az üléseken, s a határozatképes szám biztositva legyen. Még ha uj rendelkezést tartalmaz a 34. §; mindkettőre főleg a szabatosság érdekében van szükség. Az egyik rendelkezés az, hogy a központi választmány viszonylagos szótöbbséggel dönt, s hogy az elnük rendszerint nem szavazhat, de szavazategyenlőség esetében szavazni köteles. A másik rendelkezés a jegyzőkönyv hitelesitésének módját és felterjesztésének idejét állapitja meg, még pedig a jelenlegi gyakorlat szem előtt tartásával.
Ez a § lényegileg megegyezik azzal a rendelkezéssel, amelyet az 1874:XXXIII. tc. 26. §-ának első bekezdése tartalmaz. Ennek fenntartása szükségszerü következménye annak a helyzetnek, amelyet a központi választmány, mint önálló jogállásu és hatáskörü testület, más hatóságokkal és a magánosokkal szemben elfoglal.
A javaslatnak ez a §-a a központi választmánynak a választói jogosultságot érintő határozataira nézve a közigazgatási biróságot jelöli meg fellebbviteli fórumként a kir. Curia helyett, amely az 1874:XXXIII. tc. 26. és 50. §-a értelmében ezekben a kérdésekben biráskodik. Ezt a változtatást elsősorban a kérdéses ügyek természete indokolja. A képviselőválasztók névjegyzékének összeállitása s a választói jogosutságra vonatkozó minden kérdés teljesen közigazgatási, illetőleg közjogi természetü ügy. Közigazgatási fórum foglalkozik az ideiglenes névjegyzék ellen benyujtott felszólalások és észervételek elsőfoku elintézésével is. A dolog természete tehát azt hozza magával, hogy midőn a fél e közigazgatási intézkedés ellen jogorvoslattal él, ezt is a közigazgatási ügyekben felső fórumként eljáró közigazgatási hatóság, még pedig, minthogy itt contentiosus (jogvitás) kérdésekről van szó: a m. kir. közigazgatási biróság intézze el. Az 1874:XXXIII. tc. megalkotása idejében a közigazgatási biróság még nem lévén felállitva, a törvényhozás ugyszólván kénytelen volt a Curiát legfelső fórumként kijelölni, ha a választó jogosultságot birói védelem alá akarta helyezni. Az 1899:XV. tc. megalkotásakor ugyan már nem állott fenn ez a kényszerüség, mert a közigazgatási biróság 1897 január 1-én már megkezdte működését; de ekkor a hosszu időn át állandósult gyakorlat tartotta vissza a törvényhozást attó, hogy ezeket az ügyeket a kir. Curia hatásköréből a közigazgatási biróság hatáskörébe tegye át. Ebben a törvényjavaslatban azonban, amely az egész képviselőválasztási jog és eljárás gyökeres és rendszeres átalakitását vette tervbe, gondoskodni kell róla, hogy az eldöntésre megérett egyéb kérdésekkel együtt a szóbanlevő kérdés is megoldást nyerjen. A központi választmány egyéb határozataira nézve meghagyja a javaslat fellebbezési fórumként a belügyminisztertm azonban a fellebezést és a belügyminiszter jogkörét az 1874:XXXIII. tc. 26. §-ánál tüzetesebben szabályozza. Igy megállapitja a fellebbezés határidejét, még pedig, a közigazgatási rendes és contentiosus eljárásban kivétel nékül érvényben levő szabálynak megfelelően, 15 napban. E hosszu fellebbezési határidőnek a felek bizonyára sok esetben nem vehetik hasznát, mert a központi választmány határozatainak legnagyobb részét sürgősen s részben meghatározott napon kell végrehajtani, ugy, hogy a végrehajtással nem lehet várni a fellebbezési határidő lejártáig; hátránynyal azonban nem jár a hosszabb határidő, mert az érdekelteknek módjukban van azonnal fellebbezni, s ezt saját érdekükben bizonyára nem is fogják elmulasztani. A belügyminiszter felülvizsgálati jogkörét a javaslat körülbelül abban a terjedelemben szabja meg, amelyben a miniszter azt ma is gyakorolja. A belügyminiszter a választási ügyek felelős vezetője, s ennélfogva joga és kötelessége, hogy az eljárás törvényességét ellenőrizze és biztositsa. Lehetővé kell tehát tenni, hogy a központi választmány határozatait a törvényesség szempontjából nemcsak fellebbezés alapján, hanem hivatalból is felülvizsgálhassa és megsemmisithesse. A felülvizsgálat czélja azonban csak a törvényesség védelme lehet; az uj határozatot tehát - ha mód van rá - ismét a központi választmánynak kell hoznia, mert különben a miniszter a központi választmány jogkörét magához ragadhatná, s ezzel elhomályosithatná választási rendszerünknek önkormányzati jellegét. Az érdemleges rendelkezést tehát a ministerre csak abban az esetben bizza a javaslat, ha a központi választmány valamely határidő vagy határnap kitözésében alkalmazta helytelenül a törvényt és az idő rövidsége kizárja azt, hogy a minister az ügyet ujabb határozat végett a központi választmányhoz küldje vissza.
A törvényjavaslat rendszere szerint a képviselőre szavazókörök szerint történik, s ha a szavazókör több községből áll, az egyes községek választóit külön-külön bocsátják szavazásra. Mivel a névjegyzék a szavazás segédeszköze, ebből természetszerüen következik az, hogy a névjegyzék felosztásának alapjául a szavazókör, illetőleg ha a szavazókör több községből áll, a község szolgál. A javaslat megállapitja azokat az adatokat, amelyeket a névjegyzékbe okvetlenül fel kell venni, a névjegyzék mintájának megállapitását pedig a belügyminiszterre bizza. Jelenleg nem intézkedik erről a törvény, az állandó gyakorlat szerint azonban most is a belügyminiszter állapitja meg a mintát. A mintának megállapitását azért mellőzi a javaslat, mert az ilyen természetü berendezések czélszerüségét a gyakorlat próbálja ki, és nem lenne helyes a gyakorlatban kivánatosnak bizonyuló s rendeletileg könnyen foganatositható módositásokat a mintának törvénybe foglalásával megneheziteni. Viszont az ügy fontossága - amely miatt egyes államokban, igy a Német Birodalomban és Belgiumban a névjegyzék mintája a törvényhez van csatolva - indokolttá teszi, hogy a névjegyzékbe okvetlenül felveendő adatok magában a törvényben taxative felsoroltassanak, s hogy a rendeletileg megállapitott mintát és esetleges módositásait a belügyminiszter a képviselőháznak bemutassa.
A névjegyzékek tekintetében a főkérdés az, hogy állandók legyenek-e, vagy választásonkint esetről-esetre készüljenek-e? Nálunk az 1874:XXXIII. tc. az állandó és évenkint kiigazitandó névjegyzék rendszerét emelte érvényre, a mely ma is életben van. E rendszernek bizonyára hátránya is van. A névjegyzék feladatát akkor oldaná meg tökéletesen, ha mindazokat magában foglalná, akiknek a választás időpontjában választói joguk van. Mivel a névjegyzéknek előre kell készülnie, ez az eszmény egészen el nem érthető, de kétségtelen, hogy azt az esetenkint készitett (u. n. alkalmi) névjegyzék jobban közelitheti meg, mint az állandó, mert az állandó névjegyzék lezárása és a választás közé hosszabb időköz esik. Azonban mégis több érv szól az állandó névjegyzék mellett. Az állandó névjegyzékben sokkal több biztositéka van a teljességnek, alaposságnak, mint abban, amely választásonkint készül. Az elnézésből való kihagyás az utóbbinál sokkal könnyebben fordulhat elő, mint az állandó névjegyzéknél. Az állandó névjegyzék mintegy törzskönyve a községben állandóan letelepedve levő választóknak, akik abban évről-évre bennhagyatnak. Az állandó névjegyzék készitésére sokkal több gondot lehet forditani, mint a választás előtt sietve összeállitott névjegyzékre. Az összeállitási és jogorvoslati határidőket hosszabbra lehet szabni; a jogorvoslatok megvizsgálása tüzetesebben történhetik, s a névjegyzékbe való felvétel kérdése végső fokon birói döntés alá bocsátható, ami az alkalmi névjegyzéknél csaknem lehetetlen.
Nálunk egyéb okokból is meg kell tartani az állandó névjegyzék rendszerét. Az összeirást nálunk egyenesen a községekre bizni nem lehet, hanem külön szervek szükségesek erre a czélra. Ezek rendesen több községre vonatkozólag végzik az összeirást, tehát csak hosszabb idő alatt készülhetnek el azzal. A névjegyzékek összeállitását s a felszólalások elsőfoku elintézését ismét egy-egy törvényhatóság egész területére, tehát sokszor igen nagy területre nézve ugyanarra a szervre kell bizni, mert a deczentralizáczió alkalmas alsóbbfoku organumok hiánya következtében nehézségekbe ütközik. Természetes, hogy igy ezek a feladatok is hosszabb időt igényelnek. A névjegyzékeknek választásonkinti összeállitása tehát nagy technikai akadályokba ütköznék, s csaknem ki van zárva, hogy a névjegyzékek e rendszer mellett a kellő időre elkészülhetnének. Mindehhez hozzávetve azt, hogy az állandó névjegyzékek rendszere nálunk már rég meghonosult: a javaslat 38. §-ában ezt a rendszert, amely különben az alkotmányos államok legtöbbjében (igy nevezetesen Angliában, Francziaországban, Belgiumban, Olasz- és Spanyolországban) is elfogadott, a jövőre is fenn akarja tartani.
A névjegyzékek első elkészitésének munkálatára - leszámitva a 158. §-nak a jelenlegi választók felvételére vonatkozó átmeneti szabályát - a javaslat nem állapit meg különleges eljárási szabályokat. Ez a munkálat nem tekintve a feladat nagyobb arányait és alapvető jellegét, lényegében azonos az évenkint ismétlődő kiigazitási munkálatokkal, s azt ugyanazoknak a szerveknek kell, azonos szabályok szerint végezniök. Az elkészitésének egy éven belül kell megtörténnie. Ennek az időnek első három hónapját a szavazókörök megalakitása tölti ki (154. §). A többi idő a választók névjegyzékének elkészitésére marad. Az elkészitési munkálatok naptári határidő tekintetében a javaslat az évenkinti kiigazitásra megszabott időközök lehető megtartásárt köti ki. E határidők teljes megtartása azért járna nehézséggel, mert az évenkinti kiigazitási eljárás márczius közepétől deczember végéig terjed, vagyis 9 és fél hónapot besz igénybe, s mivel a szavazókörök beosztására ezenfelül még három hónap szükséges, az évenkinti kiigazitás határidőnek egészen pontos megtartása esetében egy évnél is többet tenne ki az az idő, amely az első névjegyzék elkészitésére fordittatik, s amelynek elteltével az uj törvény alapján az első általános választás megtörténhetik. Ezt az időt pedig az okvetlenül szükségesnél hosszabbra nyujtani nem kivánatos, s bizvást feltehető, hogy a határidők czélszerü beosztása mellett a szóbanlevő munkálatok elvégzésére a törvényjavaslatban erre szánt egy év is elegendő lesz. A hozzávetőleges beosztást a 154. § indokolásában található táblázat tünteti fel.
A választók összeirása, amely a választói névjegyzékeke alapjául szolgál, a javaslat szerint is, mint eddig, évenkint történnék. Ez az intézkedés okszerü következménye az állandó és évenkint kiigazitandó névjegyzék rendszerének, amelyet a 38. § állapit meg. Az összeirást végző organumként meghagyja a javaslat az összeiró küldöttséget, ezt amég a 48-iki törvény által felállitott s az 1876:XVIII. tc. 1. §-a alapján ma is életbenlevő intézményt, amely a több évtizedes gykaorlatban életképesnek bizonyult, a közönség felfogásában gyökeret vert, s összhangban van képviselőválasztási szervezetünknek azzal a jellemvonásával, hogy a képviselőválasztással kapcsolatos feladatok elvégzése nem hatósági közegekre, hanem a választók sorából önkormányzati uton alakitott szervekre van bizva. A mi viszonyaink közt azért is szükség van erre a czélra ilynemü organumra, mert az összeirásnak egyenesen a községek hatáskörébe való utalása, ami a legtöbb államban szokásos, községi életünk fejletlensége miatt nehézséggel járna. A névjegyzékek szavazókörönkint készülvén, természetes, hogy rendszerint minden szavazókörre egy összeirő küldöttséget kell alakitani. Azonban a helyi körülmények, amelyek tudvalevőleg nagyon különbözők, eltérő eljárást tehetnek szükségessé. Ezért a javaslat aközponti választmányra bizza, hogy a konkrét viszonyok mérlegelése alapján, különösen számolva azzal, hogy atagokul alkalmas megbizható személyek állnak-e kellő számban rendelkezésre, ugyanegy szavazókörre egy vagy több küldöttséget alakitson, vagy kivételesen több szavazókörben ugyanegy küldöttségre is bizhassa az összeirást.
Az 1874:XXXIII. tc. 40. §-a szerint május első napjaiban kellett, az 1899:XV. tc. ennek helyébe lépett 145. §-a szerint pedig márczius első napjaiban kell a központi választmánynak a névjegyzék évenkinti kiigazitására a szükséges intézkedéseket megtennie. Ezt az utóbbi időpontot tartja meg a javaslat is, sőt legkésőbb márczius elsejére tüzi ki az összeiró küldöttségek megalakitásának idejét, mert a választóknak az uj törvény következtében emelkedő száma szaporitani fogja a kiigazitással kapcsolatos tennivalókat, s igy még inkább szükséges, hogy a munkálatok korán kezdetüket vegyék. Jelenleg a törvényben van megállapitva az is, hogy az összeiró küldöttségnek mely helyeken kell megjelennie. Nevezetesen az 1874:XXXIII. tc. 32. §-ának első bekezdése szerint a kerület minden nagyközségében és minden körjegyzőségében jelenik meg az összeiró küldöttség. Azonban a javaslat 22. §-a szerint a szavazókörök nem esnek szükségkép össze a nagyközségekkel és a körjegyzőségekkel. Részint ezért, s részint mert ugyanarra a szavazókörre nézve több küldöttséget is lehet alakitani: nem fog minden küldöttség működési körébe nagyközség vagy körjegyzői székhely esni, tehát a jelenlegi szabály fenn nem tartható. Ezért a javaslat a központi választmányra bizza a hely vagy helyek megjelölését, ahol a küldöttség meg fog jelenni. Ugyancsak a központi választmánynak lesz természetes feladata, hogy akkor, ha ugyanegy szavazókörben több összeiró küldöttséget alakit, mindegyik küldöttség működési körét tüzetesen megállapitsa.
A javaslat az összeiró küldöttség mai összeállitását annyiban módositja, amennyiben - a gyakorlatban érezhetővé vált szükségletnek eleget téve - három tagon kivül egy póttag választása iránt is intézkedik. A községi és körjegyző a hivatali működésének területébe eső szavazókörben vagy szavazókörökben a § második bekezdése szerint állásának fogva rendes tagja lenne az összeiró küldöttségnek vagy küldöttségeknek. A jegyzők a lakossággal sürü érintkezésben állnak, s a helyi viszonyokat és a választók nagy részét rendszerint legjobban ismerik, továbbá hivatali állásuknál fogva a választói jogosultság megállapitásához szükséges adatokat elsősorban vannak hivatva szolgáltatni; közremüködésük tehát annyira kivánatos azösszeiró küldöttség tevékenységének sikeréhez, hogy helyesnek vélem, ha az összeirási munkálatokba mindegyikük kötelezőleg bevonatik. A taggá választhatóság tekintetében - részben módositva, részben kiegészitve az 1874:XXXIII. tc. 19. §-át, amely az összeiró küldöttség tagjainak minősitését teljesen egyezőleg szabta meg a központi választmány tagjainak minősitésével - a javaslat egyfelől azt a kelléket állitja fel, hogy az összeiró küldöttség tagja a törvényhatóság (r. t. város) területén fel legyen véve valamely képviselőválasztókerület választóinak névjegyzékébe; másfelől a magyar nyelvnek szóval és irásban való birását, s ha az illető szavazókörben tömegesen vannak magyarul nem tudó választók, ezek nyelvének értését is követeli. A magyar nyelv szóval és irásban birásának követelménye, mint az összeirásban való sikeres közremüködés elengedhetetlen kelléke, indokolásra nem szorul, s a magyarul nem tudók nyelvének értésére vonatkozó kivánság is teljesen igazolt olyan közegekkel szemben, akiket feladatuk természete a lakossággal való közvetlen érintkezésre utal. Az utóbbi követelményt szükségessé teszi ezenfelül az is, hogy az irni és olvasni tudásnak az 50. § szerinti bizonyitása a magyar nyelven kivül más, tömegesen használt nyelven is akadálytalanul történhessék. Az a két rendelkezés, hogy az összeiró küldöttség elnökét és helyettesét a központi választmány jelöli ki, s hogy az elnököt és a tagokat megválasztásukról irásban értesiteni kell, olyan kérdéseknek szükséges szabályozása, amelyekről az eddigi törvény nem intézkedett.
A javaslat az összeiró küldöttség működése kezdőpontjának megjelölését - ugy, mint az 1874:XXXIII. tc. 32. §-a -a küldöttség elnökére bizza, de végső határként megállapitja márczius 15-ikét, hogy a legkésőbb április 15-ig végrehajtandó összeirás alapos elvégzésére, ami a választói jog kiterjesztése következtében főként az első években sok munkát fog adni, elegendő idő álljon rendelkezésre. Az öszeiró küldöttség elnöke, mint a helyi viszonyokkal feltehetőleg ismerős személy, fogja legczélszerübben megállapithatni a helyiséget is, amelyben az összeirás végbemegy. Az összeiró küldöttség által kibocsátandó hirdetmény közzétételét a javaslat városokban a polgármester feladatává teszi, s ezzel pótolja az 1874:XXXIII. tc. hiányát, mely csak arról intékedik, hogy községekben az előljáróság utján történik a kihirdetés, a városokra nézve ellenben nem tartalmaz e részben rendelkezést. Hasonlóképen a polgármesterre bizza városokban a törvényjavaslat az ugyane § második bekezdésében emlitett hirdetmény közzétételét a következő §-okban előforduló azoknak a hasonnemü teendőknek ellátását, amelyeket természetüknél fogva czélszerüen egyéni hatóság intézhet. Az a figyelmeztetés, hogy az érdekeltek választói joguknak igazolása végett okirataik bemutatása mellett jelentkezzenek az összeiró küldöttség előtt, összhangban van az összeirásnak azzal a rendszerével, amelyet a javaslat 44. §-a állapit meg, s amelyről az utóbbi § indokolásában lesz bővebben szó. A 43. § második bekezdése az 1874:XXXIII. tc. 32. §-ának utolsó bekezdésénél szabatosabban intézkedik azokról az esetekről, midőn a küldöttség elhárithatatlan akadály miatt a kitüzött napra meg nem jelenhetik. Egyszersmind azt az időt, amelynek ily esetben az uj határnap kihirdetésétől az összeirás megkezdéséig el kell telnie, az idézett törvényszakaszban megszabott 8 napról 3 napra szállitja le, mert ilyenkor márkülönben is késedelem forogván fenn, ujabb 8 nap megvárása igen elodázná az összeirás megkezdését, s mert a 3 napi időköz akkor, midőn a közönség figyelme az összeirásra már egyszer fel volt hiva, a kitüzött határnap elhalasztásának közhirré válására elegendő.
Az 1874:XXXIII. tc. 29. §-a szerint a választók névjegyzéke hivatalból állittatik össze és évenkint hivatalból igazittatik ki. A hivatalból való összeállitás és kiigazitás elvét tartja fenn az 1899:XV. tc. 142. §-a is. A hivatalból való eljárás azonban csak annyiban lehetséges, amennyiben hivatalos adatok állanak rendelkezésre; ilyenek hiányában a felvétel csak jelentkezés alapján történhetik, amint erre az 1874:XXXIII. tc. 36. §-ának a hivatalból való összeállitás szabályát magyarázó rendelkezésre is utal. A hivatalból való eljárás elvének a lehetőségig való érvényesitése a jövőre is kivánatos és szükséges, nehogy a polgárok ily fontos közjogának megállapitása az egyesek tetszésétől, s még inkább a pártok szervezettségének és buzgalmának fokától függjön. Ennélfogva a jelenlegi eljárás lényegén a javaslat nem változtat. Azonban a tényleges helyzetet tekintve, jelenleg a hivatalból való eljárás elvének kétségkivül nagyobb mértékben lehet érvényt szerezni, mint amily mértékben ez a jövőben várható. Jelenleg a hivatalból való eljárást nemcsak a választók kisebb száma könnyiti meg, hanem az is, hogy a választói jogosultság megállapitásánál tulnyomó részben a birt ingatlan, illetőleg az adó mennyisége szolgál alapul, tehát oly adatok, amelyek különösen az adólajstromok, a földadó-telekkönyvi (kataszter), tagositási telekkönyv stb. alapján hivatalból nehézség nélkül megállapithatók. Jövőre ellenben a választói jogosultság több másjogczimre is alapitható lesz, s a figyelembejövő adatoknak csak egy része az, amely természeténél fogva hivatalból czélszerüen megszerezhető. A javaslat tehát a végből, hogy a törvény rendelkezése az előrelátható tényleges helyzettel összhangban legyen, s kifejezésre juttassa az összeirásnak részben hivatalos tudomásra, részben jelentkezésre alapitott vegyes rendszerét, külön emliti a hivatalból való eljárás mellett az érdekeltek jelentkezését s az általuk szolgáltatott adatokat, mint az összeirás másik támpontját.
A választói jogosultsághoz szükséges törvényes kellékeket, amelyek alapján a névjegyzékbe való felvétel történik, a javaslat rendszere szerint különböző fórumoknak különböző időpontokban kell vizsgálniok. Legelőbb az összeiró küldöttség vizsgálja meg ezeket a kellékeket az összeirás alkalmával; azután a központi választmány az ideiglenes névjegyzékek összeállitásakor, s később a felszólalások és észrevételek felülvizsgálatánál; végül a közigazgatási biróság a központi választmány határozatai ellen szóló panaszok elintézésénél. Ami azt az időpontot illeti, amelyre a kellékek fennforgását vonatkoztatni kell, az összeiró küldöttségre nézve a 45. § szerint az összeirás időpontja, a központi választmányra pedig az 57. § értelmében az ideiglenes névjegyzék összeállitásának időpontja irányadó. Az ideiglenes névjegyzék összeállitása után olyan tényeket, amelyek később következnek be, hivatalból annyiban vehet figyelembe a központi választmány, amennyiben azt, aki magyar állampolgárságát elvesztette, vagy akire nézve a 13. §-ban megállapitott kivételek vagy a 14. §-ban felsorolt kizáró okok valamelyike felmerül, október 15-ig hivatalból törli. (66. §) A felek pedig az ideiglenes névjegyzékek elleni felszólalásukat alapithatják olyan változásokra is, amelyek az összeirás óta a felszólalási határidő lejártáig állottak elő. (59. §) A közigazgatási birósághoz intézett panaszt ellenben már az időközben történt változásokra nem lehet alapitani. (65. §)
Az eljáró fórumok, igy az összeiró küldöttség is, rendesen csak olyanokat vesznek fel a névjegyzékbe, akiknek már megvannak a szükséges kellékeik. E szabály alól azonban két kivételt tesz a javaslat. Életkor tekinetében elégnek jelenti ki a névjegyzékbe való felvételhez, ha a felveendő személy azt az életévet, amelynek betöltésétől választói jogosultsága függ, mégabban a naptári évben betölti, amelyben az összeirás történik. E rendelkezésnek természetes oka az, hogy ebben az esetben olyan feltételről van szó, amelynek okvetlenül teljesülnie kell arra az időre, amidőn a névjegyzék érvényessé válik. A második kivétel azoknál fordulhat elő, akikre nézve a 13. §-ban megállapitott kivételek vagy a 14. §-ban felsorolt kizáró okok valamelyike forog fenn. Ezekben az esetekben előfordulhat, hogy a kivételnek vagy a kizáró oknak az összeirás évében való megszünése közokirattal naptárszerüen előre igazolható. S mivel nem lenne igazságos a névjegyzékbe fel nem venni azt, akiről teljes bizonyossággal tudható, hogy a névjegyzék érvényessé válása idejében már birtokában lesz a választói jognak: a javaslat kimondja, hogy akor, ha közokirattal igazolja van, hogy a kivétel vagy a kizáró ok kétségtelenül meg fog szünni abban a naptári évben, amelyben az összeirás történik, az illető személyeket a névjegyzékbe fel kell venni, habár a kivétel vagy a kizáró ok egyenlőre még fenn is forog. Ez utóbbi intézkedés fejében mellőzi a javaslat az 1874:XXXIII. tc. 12. §-ának utolsó bekezdésében emlitett külön jegyzék vezetését.
Kérdés támadhat arra nézve, hogy milyen felételek mellett lehet ujra felvenni a névjegyzékbe azt, aki a közigazgatási biróság döntése következtében hagyatott ki abból? A névjegyzék állandó lévén, természetes, hogy azt, akiről a biróság egy izben megállapitotta, hogy a felvételhez szüskéges kellékei hiányoznak, a következő években is csak akkor lehet a birói döntéssel szemben felvenni, ha a tényállás időközben megváltozott vagy ha olyan bizonyitékot hoznak fel, amely a közigazgatási biróság előtti eljárásban nem volt ismeretes. A törvényjavaslatba azonban ilyen értelmü rendelkezést felvenni nem tartottam szükségesnek, mert az emlitett szabály természetes következménye annak, hogy a birói itéletnek foganatot kell szerezni.
Az e §-ban megjelölteknek a névjegyzékből való kihagyása természetes folyománya a kiigazitási eljárásnak, amely a névjegyzéknek az időközben történt változásokhoz igazodó átalakitásában áll és a jogvesztettek törlését ép ugy magával hozza, mint a névjegyzékbe való felvételre időközben jogosulttá vált személyeknek beiktatását. Viszont ugyan e § szabályából következik az is, hogy azt, akire nézve nem győződött meg az összeiró küldöttség a kihagyásra okul szolgáló körülmények valamelyikének bekövetkeztéről, benn kell hagyni a névjegyzékben. Ez különben az állandó névjegyzék természetéből is következik. A 45. § indokolásának utolsó bekezdésében mondottak természetesen a kihagyásra is állanak.
Ez a § arról rendelkezik, hogy a választót hol kell a névjegyzékbe felvenni, amely kérdés jelenleg az 1874:XXXIII. tc. 38. §-ában van szabályozva. Abból, hogy a választói jog, mint személyi jog, a javaslat szerint ugyanannál az általános választásnál és ugyanabban a naptári évben csak ugyanegy választókerületben, s ugyanannál a választásnál csak ugyanegy szavazókörben gyakorolható (107. §), önként következik, hogy a választót rendszerint csak egy névjegyzékbe kell felvenni, habár a felvételi kellékek különböző nemeit esetleg több helyen képes is igazolni. A felvétel pedig rendszerint azon szavazókör, illetőleg község névjegyzékében történik, amelyben a választó az összeiráskor lakik. Nehogy kétség merüljön fel az iránt, hogy fel kell-e venni és hol kell felvenni azt, ki a törvényjavaslat 3. §-ában meghatározott egy éven belül lakásváltoztatás következtében a városnak (községnek) különböző választókerületekhez vagy szavazókörökhöz tartozó részeiben lakott, a javaslat megállapitja, hogy az ilyen választót is fel kell venni ott, ahol az összeiráskor lakik. E § további rendelkezései azon személyek felvételének helyéről szólnak, akiknek állandó alkalmazásuk, vagy ugyanabban a községben fekvő nagyobb ingatlan vagoynuk van. Ezeknek - választói joguk gyakorlásának megkönnyitésére - esetleg több helyen való felvételét is megengedi a törvényjavaslat. Ha afelvétel több helyen történik, az illető választótól fog függni az, hogy választói jogát - a 107. § korlátai között - melyik szavazókörben kivánja gyakorolni azok közül, amelyeknek névjegyzékébe fel van véve.
A 2. §-ban emlitett 24 éves, illetőleg 30 éves életkor külön igazolásának kérdése a választók nagy részénél nem fog felmerülni, mert az összeiró küldöttség részben a választói jogosultság igazolására bemutatott egyéb bizonyitékokból, részben - amennyiben az illető személyesen megjelenik - közvetlen szemlélet alapján is meg fogja állapithatni, vajjon betöltötte-e a felveendő személy a kérdéses életkort. Nehogy azonban a küldöttség kétes esetekben okvetlenül anyakönyvi kivonat felmutatását követelje, a § első bekezdése a felek helyzetének könnyitésére megállapitja, hogy az igazolás más közokirattal is történhetik. Általában a javaslat, leszámitva azokat az eseteket, amidőn egy-egy körülmény igazolásának módját kizárólagos alakban szabja meg, mint a 48. § alább emlitendő második bekezdésében, s később az 50. és 51. §-okban, az összeiró küldöttséget nem akarja korlátozni abban a tekintetben, hogy a választói jog törvényszabta kellékeit mikor tekinti a fél által történő igazolás nélkül is meglevőknek; továbbá, hogy akkor, ha az igazolást szükségesnek tartja, a bizonyitás melyik nemét és minő eszközeit kivánja alkalmazásba venni. A merev formalizmus mindenesetre megboszulná magát. Egyfelől az összeiró küldöttség munkáját rendkivül nehezitené, másfelől - s ez a döntő szempont - a polgárokat azon választás elé állitaná, hogy vagy időt és olykor költséget igénylő utánjárásra vállalkozzanak jogaik érvényesitése végett, vagy lemondjanak azok érvényesitéséről. Csak az esetek természetéhez, a kérdésben forgó személyekhez, ezek megbizhatóságához s viszonyaik ismeretéhez képest dönthető el, hogy van-e, s mennyiben van szükség a fél részéről való bizonyitásra, s milyen bizonyitási eszközök azok, amelyekkel a konkrét esetben be lehet érni. Szigorubban megállapitott szabályok az összeiró küldöttség működésének előmunkálati jellegével sem egyeznének meg, amely a küldöttséget arra utakja, hogy a felvételi jogczimek felett lehetőleg késedelem nélkül, mintegy ideiglenes hatálylyal döntsön, s a felmerülő vitás kérdések jogszerü eldöntését a végleges munkálatot végző felsőbb fórumok számára hagyja fenn.
A 14. § 2. pontja az elmebetegeket általában kizárja a választói jogosultságból, tekintet nélkül arra, hogy gondnokság alá vannak-e helyezve. A szóbanlevő kizáró ok megállapitásának módjával a 48. § második bekezdése foglalkozik, s az összeiró küldöttség számára azt a szabályt állitja fel, hogy ezen a czimen a névjegyzékbe való felvételnél csak azt mellőzheti, akire nézve az elmebetegség gondnokság alá helyező birói itélettel, vagy hatósági orvos bizonyitványával van megállapitva. E megszoritás mellett bizonyára megtörténhetik, hogy a névjegyzékbe elmebeteg is felvétetik, mert a kivánt bizonyiték sok esetben nem áll rendelkezésre, arra pedig nem lehet felhatalmazni az összeiró küldöttséget, hogy hivatalból vizsgáltassa meg az illető elmebeli állapotát. Azonban a kérdéses megszoritás nem mellőzhető, mert különben a szóbanlevő körülmény megállapitása egyedül az összeiró küldöttség mérlegelésére lenne bizva, amely pedig nem lehet hivatott az elmebetegségnek olykor szakképzettséget igénylő megbirálására. S az, hogy a névjegyzékbe kivételesen elmebeteg is belekerülhet, nagyobb veszélylyel azért nem jár, mert valószinü, hogy érvényes szavazat leadására az ilyen amugy sem képes.
Az elemi népiskola elvégzésének igazolásáról jelenleg az elemi népiskolai oktatás ingyenességéről szóló 1908:XLVI. t.-sz. 7. §-a rendelkezik, kötelességévé téve minden iskolafenntartónak, hogy az elemi iskola hat évfolyamát elvégzett minden tanuló részére a vallás- és közoktatásügyi miniszter által megállapitott minta szerint magyarnyelvü végbizonyitványt állitson ki. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1912. évi 2103/eln. sz. a. kiadott rendeletével szabályozta a szóbanlevő bizonyitványok kiálitásának részletes módját és a bizonyitványok szövegét. Ma, amikor a bizonyitvány elsősorban általános tanügyi czélokat szolgál, ez a szabályozás meg is felel a szükségletnek. Azonban e javaslatnak törvénynyé válása esetében az elemi népiskola hatodik osztályának elvégzéséről szóló bizonyitványok különös jelentőségre fognak emelkedni. A javaslat a polgárok tekintélyes részének választói jogosultságát ennek az iskolai osztálynak elvégzésétől teszi függővé, s idővel, amint a hat évig tartó, rendszeres iskolázás általánosabbá válik, csak még inkább nőni fog azoknak a száma, akik ezen az alapon szerzik meg a választói jogot. Az elemi népiskola elvégzése főforrása lesz a legfontosabb polgári jognak, s az azt tanusitó bizonyitvány ebben a viszonylatban rendkivüli horderejü okmány számba fog menni. Ez a körülmény okvetlenül szükségessé teszi, hogy az elemi népiskola hatodik osztályáról szóló záróvizsga letételének módja olyan uj szabályozást nyerjen, amilyent a vizsgához fűződő fontos közjogi következmények megkivánnak, s hogy ezzel kapcsolatban átvizsgálás alá kerüljenek azok a szabályok is, amelyek a vizsgálatot kiállott tanulók bizonyitványának kiállitására vonatkoznak. Erről lesz hivatva intézkedni a 49. § első bekezdésében emlitett külön törvény. (1913:XXXVII. tc.)
Természetesen azokra nézve, akik az elemi népiskola hatodik osztályát ennek a külön törvénynek hatályba lépte előtt végezték el, az emlitett iskolai osztály elvégzését nem lehet másként igazolni, mint az eddigi törvényeknek megfelelően kiállitott bizonyitványnyal, vagy ennek hiteles másolatával. Azonban szükséges kikötni, hogy az igazolás csak a vizsgálat letételének idejében kiállitott, vagy legalább ugyanabban az időben vezetett iskolai feljegyzések alapján utóbb kiállitott bizonyitványnyal történhessék, mert különben attól lehetne tartani, hogy egyes iskoláknál felületességből vagy lelkiismeretlenségből olyan felnőttek is bizonyitványt nyernének, akik az elemi népiskola hatodik osztályát nem végezték el. Mivel pedig az elemi iskolai tanulók törzskönyvi nyilvántartásáról az 1908:XLVI. tc. előtt egységes szabály nem intézkedett s igy azokat az iskolai feljegyzéseket, amelyek a bizonyitvány utólagos kiállitásának elégséges alapjául szolgálhatnak, csak az iskolák jellegét szem előtt tartó, tüzetes körülirással lehet megjelölni: a 49. § utolsó bekezdése ugy rendelkezik, hogy ebben a kérésben a vallás- és közoktatásügyi miniszter a belügyminiszterel egyetértőleg rendeleti uton állapitsa meg a szükséges szabályokat. Az elemi népiskola hatodik osztályának elvégzésével egyenlő értékü más iskolai osztályok és tanfolyamok (8. § második bekezdése) elvégzésének igazolásáról a javaslat azért nem intézkedik, mert természetes, hogy ez nem történhetik másként, mint az illető osztály vagy tanfolyam elvégzését tanusitó bizonyitvány utján, amelyet az érdekeltek, ha még nem lenne birtokukban, utólag is nehézség nélkül megszerezhetnek.
Az irni és olvasni tudás megállapitásának kérdését a javaslat részletesebben szabályozza. E kérdés szabályozása kiválóan fontos, mert ennek a kelléknek az igazolása nem történhetik mindig a más kellékeknél alkalmazható módokon, hanem egyes esetekben különös bizonyitási eljárást tesz szükségessé. Az irni és olvasni tudás bizonyitása azokra nézve, akiknél ez szükségessé válik, a javaslat 50. §-a szerint közvetlenül az összeirást végző közegek előtt történik. Ehhez hasonló az Olaszországban követett eljárást annyiban, amennyiben a szükséges bizonyitvány megszerzése végett teendő vizsgálat azokra nézve, akik nem végezték el a kötelező elemi iskolai tanfolyamot, ott is nem iskolai fórum előtt, hanem közigazgatási szerv: a kerületi praetor előtt történik, egy elemi iskolai tanitó közreműködésével. Az összeiró küldöttség legkevésbbé sem hivatásos tanügyi fórum ugyan, azonban az irni és olvasni tudás megállapitásához nincs is ilyenre okvetlenül szükség. Ezt az egyszerü tényt más is könnyen megállapithatja; már előrelátható, hogy az összeiró küldöttségbe többnyire tanitót is fog választani a központi választmány. Egyébként pedig mindenesetre több biztositék van az összeiró küldöttség működésében, mint felekezeti iskoláink egy részének tanitóiban, akiket felekezeti vagy nemzetiségi elfogultság könnyen ragadhat igazságtalanságokra. Az összeiró küldöttségbe a központi választmány bizonyára igyekszik megbizható személyeket választani. Az összeiró küldöttség több tagból áll, eljárása nyilvános, tagjai a részrehajlatlan eljárásra esküt tesznek. Mindezek olyan körülmények, amelyek a szóbanlevő feladatnak az összeiró küldöttségre bizása mellett szólnak.
Az irni és olvasni tudás bizonyitható lesz az összeiró küldöttség előtt a magyaron kivül más olyan nyelvenis, amelyet az illető helyen tömegesen használnak. Ennek gyakorlati nehézsége nem lesz, mert az összeiró küldöttség tagjaivá a 40. § rendelkezése szerint olyanokat kell megválasztani, akik az illető szavazókörben elterjedt más nyelvet vagy nyelveket is értik. Igy csak szórványosan, s csak az illető vidéken nem használt nyelv tekintetében állhat elő annak a szüksége, hogy az irni és olvasni tudás igazolása hites birósági tolmács bizonyitványával történjék.
Az olvasás bizonyitásánál jelentősége van a nyomtatvány külalakjának is; a szöveg tartalma pedig mind az irásnál, mint az olvasásnál bizonyos szerepet játszik. Bonyolultabbm idegen szókkal vegyitett stb. szöveg nem alkalmas erre a czélra. A javaslat a vallás- és közoktatásügyi miniszter által az elemi népiskolák VI. osztálya számára engedélyezett, vagy az 1907:XXVII. tc. 20. §-ának 2. pontja értelmében helybenhagyott olvasókönyvek valamelyikének használatát rendeli erre a czélra. Ezzel egyenlő mértéket állapit meg, s elejét veszi az esetleges részrehajlásnak. Ez felel meg a próba czéljának is, amely abban áll, hogy megállapittassék, vajjon az illető tud-e irni és olvasni olyan mértékben, amint ez körülbelül azoktól várható, akik, ha teljes 6 osztály nem végeztek is, de iskolába mégis jártak, vagy az irás-olvasásban legalább önszorgalmukból kielégitő gyakorlatot szereztek. Ilyen olvasókönyv a hazánkban elterjedt nemzetiségi nyelvek mindegyikén rendelkezésre fog állani az összeiráskor. Más nyelvekre nézvre természeresen nem lehet a törvényben megjelölni a használandó szöveget; ezekre nézve az összeiró küldöttségre kell bizni annak megállapitását.
Az irni és olvasni tudás megállapitása különösen az első összeirás alkalmával nem lesz ugyan csekély feladat, azonban kellő gondosság mellett kielégitő megoldása lehetséges. Az 51. § alapján a választók nagy részénél bizonyitás nélkül fogja az összeiró küldöttség a szóbanlevő kelléket megállapithatni. Remélhető, hogy a közönség saját érdeklődésével is hozzájárul a feladat könnyitéséhez. Mivel mindenkit meg kell hallgatni, aki megjelenik, az egyeseknek módjukban lesz az összeiró küldöttség előtt önként megjelenni, s - ha az irni és olvasni tudás az 51. § szerint bizonyitványnyal nem igazolható - a bizonyitás megtartását kérni. A javaslat az összeiró küldöttséget arra is utasitja, hogy azokat, akikre nézve az irni és olvasni tudás bizonyitását szükségesnek tartja, a helyi szokásnak megfelelő hirdetménynyel, esetleg egyénenkinti meghivók utján maga elé idézze. A hirdetmény ott lesz helyén, ahol sok választó van, s ahol az összeiró küldöttség tagjai az egyes személyek felől közvetlen tudomás alapján kevésbbé lehetnek tájékozva. Kisebb helyeken ezenkivül az egyénenkinti meghivásra is alkalom nyilik. Az összeiró küldöttségnek módjában lesz egyébként a törvényben megjelölt irányban az eljárás részleteit a helyi viszonyokhoz képest ugy állapitani meg, ahogyan az a közönséggel való összeköttetés megkönnyitésére és a választói jogosultság érvényesitésének lehetővé tételére a legalkalmasabb.
Az 51. § mindenekelőtt a választók ama csoportjait jelöli meg, amelyekre nézve mind az elemi népiskolai hatodik osztály elvégzésének, mind az irni és olvasni tudásnak bizonyitását mellőzni kell. Ebbe a csoportba tartoznak először azok, akiknek olyan állásuk vagy foglalkozásuk van vagy volt, amely a törvény által iskolai képzettséghez van kötve, illetőleg volt kötve akkor, amidőn az illető az állás betöltötte, vagy a foglalkozást folytatta. A legkisebb iskolai képzettség is, amelyet a minősitési vagy más törvény megállapit, felülhaladja az elemi népiskola hatodik osztályának elvégzését; a kérdéses választóknál tehát a szóbanlevő iskolai osztály elvégzésének, s igy természetesen az irni és olvasni tudás kellékének bizonyitását is olvetlenül el kell engedni. Azonban nem egy foglalkozás van, amely nincs ugyan semmiféle törvényes minősitéshez kötve, s amelyből mégis teljes bizonyossággal lehet következtetni az irni és olvasni tudásra, minő pl. az irók, hirlapirók, irásbeli teendőket végző különböző magánalkalmazottak, másolók, nyomdászok stb. foglalkozása. Az irni és olvasni tudás tekintetében ezekre is meg kell állapitani a bizonyitás mellőzését, mert visszásságokra vezethetne, ha az irni és olvasni tudás bizonyitása olyanoktól is kivántatnék, akiknek hivatásától ez a kellék elválaszthatatlan. Minthogy az összeiró küldöttség saját tudomására is alapitja az összeirást, feltehető, hogy a törvény intézkedése nélkül sem követelné a bizonyitást azok nagy részétől, akikről az 51. § első bekezdése intézkedik. Azonban szükséges, hogy az összeiró küldöttség kifejezetten kötelezve is legyen azokkal szemben, akik ebben a csoportba tartoznak, az elemi népiskolao hatodik osztály elvégzésének, illetőleg az irni és olvasni tudásnak kellékét bizonyitás nélkül is meglevőnek elismerni, s igy lehetetlenné téve azok zaklatása, akiket állásuk vagy foglalkozásuk már eleve felment attól, hogy tőlük az emlitett kellékek bizonyitását követeljék.
A § harmadik bekezdésében azokról van szó, akiknél az irni és olvasni tudás bizonyitását nem feltétlenül kell mellőzni, hanem csak akkor, ha alapos kétség nem forog fenn. Ilyenek elsősorban azok, akik valamely magyarországi elemi népiskola negyedik osztályának elvégzését igazolják. Négy évi oktatás az irás és olvasásnak, vagyis a legelemibb, de egyszersmind legszükségesebb ismeretnek elsajátitására rendszerint elegendő. Mivel azonban felekezeti népiskoláink szinvonala igen különböző, egy részüké teljesen megfelelő, de másoké épen nem az, egyelőre a negyedik osztály elvégzéséről szóló bizonyitványt teljes megnyugvással mégsem lehet mindig elfogadni az irás és olvasás bizonyitékául. Néha az iskola hibáján kivül sem lehet teljes bizonyitó erőt tulajdonitani a bizonyitványnak, mert előfordulhat az az eset is, hogy egyesek a későbbi életkorban elfelejtik az iskolában tanult irást és olvasást. Ezért kell az összeiró küldöttséget felhatalmazni, hogy alapos kétség esetében az 50. § szerinti bizonyitást követelhesse. Arról, hogy miért kiván a javaslat a vizsgálat letételének idejében kiállitott vagy ugyanabban az időben vezetett iskolai feljegyzések alapján utólagosan kiállitott bizonyitványt, már szó volt a 49. §-nak analog intézkedésénél.
Az elemi iskola négy osztályát elvégzettekkel egyenlő tekintet alá esnek a javaslat szerint azok, akik az Országos Közmüvelődési Tanács által rendezett analfabéta-tanfolyamot sikeresen elvégezték. Ezeket a tanfolyamokat az emlitett tanács a vallás- és közoktatásügyi miniszter engedélyével és támogatásával s a kir. tanfelügyelők bevonásával évenkint rendezi; a tanfolyamok rendes vizsgálattal fejeződnek be, s a sikeresen vizsgázott tanulók a vizsgálaton elnöklő kir. tanfelügyelő vagy helyettese és a tanfolyamot vezető tanitó által kiállitott és aláirt bizonyitványt kapnak. Mivel egyrészt az intézménynek ilyen szervezésében, másrészt az Országos Közmüvelődési Tanácsnak, mint a magyarországi rokonczélu közmüvelődési egyesületek központi szervének erkölcsi sulyában elegendő biztositéka van annak, hogy a szóbanlevő tanfolyamok komoly és sikeres működést fejtenek ki: az e tanfolyam végzéséről kiállitott bizonyitványt is elfogadhatónak vélem az irás és olvasás igazolására olyankor, midőn a konkrét eset körülményei nem adnak alapos okot a kétségre.
A § utolsó bekezdése analog intézkedést tartalmaz a 49. §-nak ott indokolt utolsó bekezdésével.
Az adóösszegek, amelyek a választói jog megállapitásánál figyelembe veendők, azon adatok közé tartoznak, amelyeket a összeiró küldöttségnek módjában van az adófőkönyvekből hivatalból megállapitani. Jelenleg épen azért állhat a törvény a tisztán hivatalból való összeirás elvi alapján, mert a választói jog különös kellékei igen tulnyomó részben az adózáson alapulnak. A javaslat a 44. § szerint a hivatalból való összeirást annyiban, amennyiben a rendelkezésre álló adatok engedik, ezentul is fenn akarván tartani, az 52. §-ban megállapitja, hogy a választói jog szempontából figyelembe veendő adóösszegekre nézve az adófőkönyv, illetőleg az ideiglenes adómentességet élvező föld- és házbirtok tekintetében az adókivetési lajstrom irányadó. Viszont rámutat a javaslat arra is, hogy a felek az adókönyvecskével vagy más közokirattal igazolhatják az adóösszeget.
Szükséges, hogy annak az alkalmazásnak igazolása, amely a javaslat 5. §-ának 3-ik pontja és 6. §-ának 3. pontja értelmében egyik különös kelléke a választói jognak, olyan legyen, amely pontosan tájékoztatja az összeiró küldöttséget az alkalmazás minőségéről, az alkalmazott tennivalóiról, s megfelelő esetekben az alkalmazás idejéről is. Csak ilyen igazolás adhat módot annak a megbirálására, hogy a felveendő személy az alkalmazottaknak ama csoportjaiba tartozik-e, amelyeknek a javaslat emlitett rendelkezései választói jogot akarnak adni. Mindezekről a körülményekről legkönnyebben és legbiztosabban az alkalmazó adhat számot. S ha a törvény módot nyujt arra, hogy a munkaadó a bizonyitvány megtagadása esetében megtorlásban részesüljön, ugy az alkalmazottra is a legelőnyösebb e körülményeknek a munkaadó általi igazolása, mert felmenti egyéb utánjárástól, s jogot ad neki arra, hogy munkaadójától olyan bizonyiték kiszolgáltatását követelhesse, amelyet az összeiró küldöttség köteles ilyenül elfogadni. Ezt figyelembevéve, a javaslat magánszolgálatban álló alkalmazottakra nézve a munkaadónak vagy megbizottjának bizonyitványát jelöli meg az alkalmazás igazolásának rendszerinti eszközéül, s azt a munkaadót, aki a bizonyitvány kiállitását elfogadható ok nélkül megtagadja, birsággal sujthatónak mondja. A birságnak pedig nemcsak legnagyobb összegét szabja meg a jogtalan cselekmény sulyának arányában, hanem a minimumát is megállapitja, hogy a hatóság elenyészően csekély összegü birság kiszabásával ne játszhassa ki a törvény czélzatát. Továbbá annyiszor, amennyiszer kiszabhatónak mondja a birságot, hogy abban az esetben, ha első alkalmazása nem jár eredménynyel, ismételhesse s mindaddig folytathassa a hatóság a birságolást, amig a bizonyitvány kiállitása meg nem történik. Azonban a birság megtorolja ugyan a jogtalanságot és rendszerint arra is alkalmas, hogy attól a munkaadókat visszatartsa, de nem biztosithatja azt, hogy a bizonyitványt a munkaadó minden körülmények közt ki is állitsa, s még kevésbbé azt, hogy olyan időben állitsa ki, amidőn az a névjegyzékbe való felvételre az összeiró küldöttség vagy a központi választmány előtt még felhasználható. Előfordulhat az is, hogy időközben olyan változás következett be (pl. a munkaadó halála, távolléte, az üzlet vagy gyár megszünése stb.), mely miatt a § első bekezdésének megfelelő bizonyitvány többé ki nem állitható. Ezért a javaslat arra az esetre, ha a bizonyitványt az alkalmazott meg nem szerezheti, egyéb bizonyitékok használatát is megengedi. Hogy mik lehetnek ezek a bizonyitékok, azt a javaslat nem állapitja meg kimeritően, hanem csupán rámutat egyes olyan okiratokra, amelyek a bizonyitás czéljára használhatók. Különösen az a czél vezeti ebben a javaslatot, hogy a választói jogukat ezekre a jogczimekre alapitó felek számára joguk érvényesitésére biztos támpontot nyujtson, s ezzel helyzetüket megkönnyitse. Ugyanis kétségtelen, hogy amennyiben a felek az igazolandó körülményeket a javaslat ezen §-ában példaként megjelölt okiratokkal, vagy e §-nak megfelelő módon tanukkal bizonyitják, az ily bizonyitást az összeiró küldöttség el fogja fogadni, ha az előterjesztett okiratok vagy a tanuk megbizhatósága tekintetében nincs oka kétségre. Ezzel azonban a javaslat nem állja utját annak, hogy a körülményekhez képest az érdekeltek az okirati bizonyitékoknak egyén nemeit is eredményesen használhassák, sőt a példakénti felsorolás egyenesen utal is erre. A javaslat 53. §-a tehát azzal, hogy egyrészt a munkaadót birság alatt kötelezi az alkalmazás igazolására, másrészt pedig azt is megengedi, hogy szükség esetében az alkalmazott más megfelelő okiratokkal is igazolhassa az alkalmazást: olyan szabadelvü és méltányos módon állapitja meg e kellék igazolásának mikéntjét, amely lehetővé teszi az alkalmazottak különböző csoportjának, hogy törvényadta joguknak gyakorlatilag is teljes mértékben érvényt szerezzenek.
A közszolgálatban álló alkalmazottakra (dijnok, altisztek, szolgák stb.) nézve az 53. §-ban azért nem kell intézkedni, mert ezeket az 55. §-nak 1. pontja értelmében hivatalból kell kimutatni, s ezért a hivatalfőnök a 145. § értelmében fegyelmi felelősséggel tartozik.
A hivatalból közlendő adatok közül az 1. pont alattiak szolgáltatására a központi választmány az állandó gyakorlat szerint jelenleg is fel szokta hivni a hivatalfőnököket. A javaslat itt szabálylyá kiván emelni egy helyes gyakorlatot, amely az értelmiséghez tartozó választók tekintélyes csoportjának a névjegyzékbe való felvételét biztositja. A 2. pont alatt foglalt kötelezés szükséges azért, hogy a székesfővárosban s a nagyobb vidéki városokban, ahol bejelentési hivatal van szervezve, az összeiró küldöttség számára meg legyen könnyitve a választói jogosultsághoz a javaslat szerint kivánt egyévi állandó lakás kellékének ellenőrzése, amely a választók számánál s a városi lakosság nagy fluktuácziójánál fogva különben alig lenne lehetséges. Ezekhez az adatokhoz járulnak a törvényhatósághoz érkezett büntetőbirósági itéletek. Jelenleg a hivatalvesztésre és a politikai jogok felfüggesztésére szóló itéletet közli a biróság a törvényhatósággal az 1896:XXXIII. tc. 330. §-a értelmében. Azonban e javaslat törvénynyé válása esetében szükséges lesz a hivatalvól való közlés kötelességét a birósági itéletek más csoportjaira, igy különösen a 14. § 9. pontja eseteiben hozott itéletekre is kiterjeszteni. A tervezett intézkedést az igazságügyminiszter rendeleti uton fogja megtenni. Végül - az 51. §-sal összhangban - az adókivető közegek közül a kir. adóhivatalok, valamint a községi (városi) közegek kötelesek az adókivetésre vonatkozó hivatalos adatokat (adófőkönyveket, adókivetési lajstromokat és az adófőkönyvben foglalt adóelőirások helyesbitésére vonatkozó más jegyzékeket) az összeiró küldöttség rendelkezésére bocsátani. A hivatalból való adatszolgáltatásnak szélesebb körre való kiterjesztése nem mutatkozik szükségesnek, mert olyan más hatóságok vagy közegek, amelyek a választói jog szempontjából jelentőséggel biró adatok tömeges szolgáltatására lennének kötelezhetők, nincsenek; a választók kisebb csoportját érintő egyes adatok hivatalból való közlésének elrendelése pedig az illető kötelezett hatóságokat terhelné, anélkül, hogy az összeirás számára valóban számottevő segédeszközt nyujtana. A 14. §-ban felsorolt kizáró okok némelyikét megállapitó, fentebb nem emlitett birói itéletek és hatósági határozatok hivatalból való megküldése, amelyről leginkább lehetne szó, azért is mellőzhető, mert ezekben az esetekben meglehetősen lehet számitani a köztudomáson alapuló ellenőrzésre.
Ez a § a névjegyzékek tervezetének elkészitéséről intézkedik. A javaslat szabatos és következetes terminológiát óhajtván e részben is megállapitani, a névjegyzék tervezetének nevezi az összeiró küldöttségnek az évenkinti összeirás alkalmával készitett munkálatát; ennek alapján állapitja meg a központi választmány az ideiglenes névjegyzéket, amely akkor, ha ellene panaszt nem nyujtottak be, vagy azokat érdemlegesen elintézték: véglegessé válik. A névjegyzék-tervezet, az ideiglenes és a végleges névjegyzék ekként három, a munkálatok menete szerint elkülönzött stádiumát jelzi a névjegyzékek összeállitására vonatkotó eljárásnak. A névjegyzékek szavazókörönkint és ezen belül községenkint való készitésére vonatkozó rendelkezés összhangban van a 37.§ első bekezdésének szabályával, amelynek indokairól a 37. §-nál volt szó.
A központi választmány feladatának megkönnyitésére szolgál a § második bekezdésében foglalt uj rendelkezés, amely abba a helyzetbe juttatja a központi választmányt, hogy az összeirás folyamán az érvényben levő állapothoz képest történt változásokról, amelyekre a tervezet megvizsgálásánál elsősorban kell figyelmet forditania, könnyen és gyorsan áttekintést nyerhet, holott ezt különben csak a tervezetnek az érvényben levő névjegyzékkel tételenkint való összehasonlitása utján szerezhetné meg. Ennek következtében egyszersmind feleslegessé válik annak kötelező elrendelése, hogy az összeiró küldöttség az ujonnan felvettekről és a kihagyottakról - ugy, mint az 1899:XV. tc. 144. §-a jelenleg rendeli - külön jegyzéket készitsen.
Az összeirás a névjegyzék összeállitásának előmunkálata; magát a névjegyzék összeállitását a központi választmány végzi. Az 1874:XXXIII. és az 1899:XV. törvénycikkek terminológiája szerint az összeirás azt a munkálatot jelenti, amelyet az összeiró küldöttség és a központi választmány az idézett törvények életbelépése után ujonnan készitett első névjegyzék megállapitása czéljából végzett. Az törvényjavaslat összeirás alatt következetesen azt a munkálatot érti, amelyet az összeiró küldöttség mind az első izben, mint a későbbi években végez; a névjegyzékekre vonatkozó összes munkálatokat az első alkalommal a névjegyzékek elkészitésének, azontul pedig kiigazitásnak nevezi. A központi választmány, amely a választók ideiglenes névjegyzékét két példányban állitja össze, az 1874:XXXIII. tc. 41. §-a szerint „pótolja, vagy az összeiró küldöttség által pótoltatja” a névjegyzékeket. Azonban nem szól a törvény arról, hogy a központi választmány ezen eljárásában milyen szabályokat alkalmaz? A javaslat - tekintve, hogy a választói jogosultság törvényes kellékeinek megállapitása mindkét fórum előtt lényegében azonos eljárást igényel - az összeiró küldöttségre irányadó 44-54. §-ok szabályainak megfelelő alkalmazását mondja ki. Továbbá nem intézkedik az 1874:XXXIII. tc. határozottan arról, vajjon a központi választmány figyelembe veszi-e azokat az időközi változásokat is, amelyek az összeiró küldöttség működésének befejezése óta álltak elő, avagy a pótlás csak az összeirás időpontjában viszonyitott hiányoknak helyrehozatala terjed-e ki?
A kérdés gyakorlati jelentősége itt még bizonyára nem nagy, egyfelől mert az időköz, amelyről szó van, nem hosszu, s legfeljebb néhány hetet tehet ki; másfelől mert a központi választmány csak kevés esetben lehet abban a helyzetben, hogy saját tudomása, vagy a rendelkezésére álló adatok alapján az összeirást hivatalból módosithassa. A kérdésnek azonban elvi jelentősége van, amennyiben kapcsolatos azzal a fontos további kérdéssel, hogy a névjegyzékbe való felvétel szempontjából mely időpontra kell vonatkoztatni a választói jogosultság törvényes kellékeinek fennforgását? Vajjon az összeirás időpontja legyen-e döntő e tekintetben, s a választói jog feltételeinek ezen időpont után való megszerzése vagy elvesztése figyelmen kivül maradjon; avagy későbbre tüzessék-e ki az az időhatár, amelyen belül a választói jogban beálló változásoknak a névjegyzékben, s igy egyuttal a választásnál való érvényesitése lehetséges. A javaslat az utóbbi álláspontot foglalja el, vagyis az összeirást nem tekinti olyan időpontnak, amelynek eltelte után a választói jogczimek szerzése és megszünése a névjegyzék szempontjából többé figyelembe nem vehető, hanem az 57. §-ban a központi választmánynak feladatává teszi, hogy az összeirás óta időközben beállott változásokat is hivatalból figyelembe vegye, s később - mint az 59. §-nál látni fogjuk - megengedi, hogy a felszólalásokat olyan változásokra is lehessen alapitani, amelyek az összeirás óta a felszólalási határidő lejártáig állottak elő. Ez a rendszere a javaslatnak - különösen a felszólalásokra tág lehetőséget nyitva - bizonyára nagyban növelni fogja a központi választmány tennivalóit. Azonban ha figyelembe veszszük, hogy a névjegyzékeknek - mint ez már az állandó névjegyzék rendszeréből elkerülhetetlen folyik - amugy is érvénybelépésük időpontját jóval megelőzőleg kell készülniök, s hogy igy az az állapot, amelyet a névjegyzék tüntet fel, a választás időpontjáig sok változáson megy keresztül: el kell ismernünk annak a szükségét, hogy a rendszernek e lényegében rejlő, eredendő fogyatkozását - amennyire módunkban áll - mérsékeljük, s azzal, hogy a névjegyzék összeállitásánál az időközben beállott változásokat is figyelembe veszszük, a lehetőségig csökkentsük azt az időt, amely a névjegyzék alapjául vett tényleges állapot és a névjegyzék érvényességi ideje közé esik. Egyébként az, hogy a központi választmány a munkálatoknak itt tárgyalr stádiumában hivatalból is módositja a névjegyzéket, természetes azért is, mert az összeirásnak csak előmunkálati jellege van, s magát a névjegyzék összeállitását a központi választmány végzi; a névjegyzék adatai nem záródhatnak le tehát azzal az időponttal, amelyben az előmunkálatok történnek. A kihagyottak külön jegyzékének készitését s az ideiglenes névjegyzékekkel kapcsolatban való közszemlére tételét, a melyet az 1899:XV. tc. 146. §-a rendelt el, fenntartja a javaslat, amint általában nem mellőzi a jelenlegi törvényeknek olyan intézkedéseit, amelyek arra vannak hivatva, hogy a polgárok számára a választói névjegyzékbe való felvétel ellenőrzését megkönnyitsék.
Ama helyek tekintetében, ahol az ideiglenes névjegyzékeket közszemlére kell kitenni, a javaslat annyiban változtat az 1899:XV. tc. 146. §-a első bekezdésének rendelkezésén, hogy a székesfővárosban - egyfelől a hatóságra a felszólalások és észrevételek átvételéből háramló terhes feladat megosztása, másfelől a hozzáférhetőség megkönnyitése czéljából - a névjegyzékeknek a kerületi előljáróságoknál való kitételét is elrendeli. Az ideiglenes névjegyzék közszemlére tétele jelenleg az 1899:XV. tc. 151. §-a szerint legkésőbb május 5-én történik. A közszemlére tétel tartama kifejezett szabályaként nincs megállapitva, de abból, hogy a felszólalásokra tett észrevételek a most idézett § szerint május 25-ik fogadtatnak el, következik, hogy a közszemlére tétel 20 napig tart. A javaslat a kitételre a május 16-ától junius 1-4ig tartó 30 napi időközt, tehát a jelenleginél 10 nappal hosszabbb időközt tüz ki, hogy a választók növekvő száma mellett is elegendő idő maradjon a felszólalások és észrevételek benyujtására és átvételére. Ezenkivül még kiegésziti a jelenlegi törvények rendelkezését annak a helyiségnek a megjelölésével, ahol a közszemlére tétel történik; a lemásolás szabadságát pedig - az 1874:XXXIII. tc. 43. §-ával szemben - a köznapokra korlátozza, amit a hivatal személyzet vasárnap délutáni szünidejének méltányos figyelembevétele indokol.
A felszólalásra jogosultak körének meghatározásánál a javaslatban ugyanaz a méltányos és szabadelvü szellem érvényesül, amely az 1874:XXXIII. tc. 44. §-ában jut kifejezésre, s amely arra törekszik, hogy a választók névjegyzékének helyes megállapitása a polgárok széleskörü ellenőrzése alatt álljon és mindenkinek módja legyen saját, sőt a lehetőséghez képest polgártársai választói jogának érvényesitésére is. Azonkivül tehát, hogy saját személyét illetőleg mindenki felszólalhat, az illető választókerület választóinak névjegyzékébe felvetteknek minden felvétel és kihagyás tekintetében korlátlan felszólalási jogot kiván a javaslat biztositani.
Az 1899:XV. tc. 147. §-ának 1. pontja a felszólalások beadására az 1874:XXXIII. tc. 44. §-ának utolsó bekezdésében meghatározott 10 napi határidőt 15 napra emelte fel; az 1899:XV. tc. 151. §-ának második bekezdése azonban, amely előbbretolta az 1874:XXXIII. tc. 53. §-ának megállapitott határnapokat, ezzel a módositással nem számolva, a felszólalások beadására ismét csak 10 napi határidőt rendelt (május 5-től 15-ig). Mivel mind a hivatalos közegek, mind a közönség a naptárszerü dátumokhoz alkalmazkodtak, a valóságban 10 nap maradt a felszólalási határidő. A javaslat a május 1-6ától 30-ig terjedő 15 napi időt tüzi ki a felszólalások benyujtására. A felszólalási határidő e meghosszabbitása, amelyet már az 1899:XV. tc. kivánatosnak tartott, a választók emelkedő számára való tekintettel most valóban mellőzhetetlen.
Uj szabály az, hogy a felszólalást indokolni kell, s az 1874:XXXIII. tc. 46. §-ánál részletesebben intézkedik a javaslat a felszólalás felszereléséről. Ezeknek az intézkedésekne most nagy jelentőségük van, mert nélkülök a jövőben, midőn a választók száma igen gyarapodik, s egyuttal a felszólalási jogczimek is igen megszaporodnak, attól lehetne tartani, hogy a központi választmányt elárasztják a megfelelően nem támogatott, elbirálásra alkalmatlan felszólalásokkal. Ez viszont lehetetlenné tenné a központi választmányra nézve, hogy a felülbirálat tisztet azzal az alapossággal végezhesse, amelyet a kérdésben forgó jognak fontossága elengedhetetlenül követel; ugy, hogy a szóbanlevő korlátozást nemcsak a központi válaszmány helyzetének könnyitése kivánja meg, hanem a felszólalási jog gyakorlati értékének fokozása is, amit csak azáltal lehet elérni, ha a központi választmány részére módot nyujtunk a felülbirálatnak az ügyhöz méltó komolysággal való gyakorlására. Ugyanebből az okból vétetett fel a javaslatba az a korlátozás is, hogy a felszólalás csak egy személyre vonatkozhatik. Ez a megszoritás különben szükséges azért is, mert az egyes esetekben különböző irányu intézkedések válhatnak szükségesekké, s ezért a kumulativ felszólalások kezelése igen nagy technika nehézségekre vezetne. Annak okát, hogy a felszólalást az összeirás óta május hó 20-ig beállott változásokra is lehet alapitani, az 57. § indokolásában már emlitettem.
A felszólalás igy részben jogorvoslati eszköz, amennyiben t. i. olyan körülményekre támaszkodva, amelyek alapján az illetőt már az ideiglenes névjegyzékbe fel kellett volna venni, illetőleg ki kellett volna hagyni abból, a történt hiba megszüntetésére irányul; részben azonban a központi választmányhoz intézett egyszerü kérelem, amely nem elkövetett hiba helyrehozatalát czélozza, hanem a választók összeirása óta a felszólalási határidő lejártáig történt változásoknak a névjegyzékben való érvényesitésére irányul. Ilyen változás, amelyre a felszólalás alapitható, lehet akár az, hogy a választói jogosultsággal összeférhetetlen közszolgálat, vagy a kizáró ok az összeirás óta megszünt vagy létrejött, akár hogy a választói joghoz kivánt valamely kellék időközben megszereztetett vagy elveszett. E szabály alól csak annyiban vannak kivéve egyes kellékek, amennyiben fogalmuk zárja ki az időközben való megszerzés lehetőségét. Ilyenek azok, amelyeknél a jogczim alapjául szolgáló ténynek már a névjegyzék elkészitésének vagy kiigazitásánakévét megelőző naptári évben kell fennforognia, mint az 5. § 1. pontja, a 6. § 1. pontja és a 7. § esetében.
E §-nak a felszólalás benyujtásának helyére vonatkozó első bekezdése lényegében megfelel az 1874:XXXIII. tc. 46. §-ának. Csupán a székesfővárosra nézve van felvéve az az uj intézkedés, hogy a felszólalás benyujtása a kerületi előljáróságnál történik.
Az 1874:XXXIII. tc. 45. §-a megengedi a felszólalásokra észrevételek benyujtását, s a javaslat fenntartja ezt a czélszerü intézkedést, amely a jogaikban fenyegetett polgároknak módot nyujtva a védekezésre s az esetleges ellenbizonyitékok felhozására, előmozditja a vitás kérdések tisztázását s a központi választmány számára anyagot szolgáltat az ügy eldöntéséhez. Az észrevételek benyujtásának határideje tekintetében a javaslat a mai helyzettel szemben azt az elvi módositást tervezi, hogy e határidő egyidejüleg kezdődjék az ideiglenes névjegyzék kitételével (május 16.), amely egyuttal a felszólalások benyujtásának kezdőpontja is, s tartson mindaddig, mig a névjegyzékek és a felszólalások közszemlére vannak kitéve (junius 14). Az 1899:XV. tc. 151. §-a azon intézkedéseknek, amely az észrevételek benyujtását csak a felszólalási határidő lejártától kezdve engedi meg, nincs jogosultsága, mert semmi ok sincs akadályozni azt, hogy a közszemlére kitett felszólalásra az észrevétel mindjárt megtehető legyen. Az 1874:XXXIII. tc. 44. §-ának utolsó bekezdése és 45. §-a szerint is meg volt ez engedve.
Az 1899:XV. tc. 151. §-a szerint az észrevételek május hó 25ig fogadtatnak el, s a 147. § szerint a központi választmány julius 1-20-ig köteles határozni a felszólalások és észrevételek felett. A javaslat szerint az észrevételek benyujtása junius hó 14-ig történhetik, s a központi választmány julius hó 31-ig köteles határozni. A javaslat tehát csak a végső határidőt szabja meg, amelynek leteltéig a határozatokat meg kell hozni. Ellenben - eltérőleg a mostani törvénytől - nem jelöli meg azt az időt, amelyen át a központi választmány ülésezni és határozatait meghozni köteles. Ezt nem is szükséges, sőt nem is czélszerü a törvényben megállapitani, mert ez attól függ, mennyi a teendő s mennyi időt vesz igénybe az ügyek előkészitése. A határozat indokolására vonatkozó kötelezettség az 1899:XV. tc. 147. §-a 2. pontjának második bekezdésében is ki van mondva; a javaslat ehhezmég azt a szabályt füzi, hogy a határozatot az indokkal együtt jegyzőkönyvbe kell foglalni. Ez a kötelesség a helyes ügyrendből is folyik ugyan, azonban czélszerü a törvénybe is felvenni, hogy ezzel az indokolásra vonatkozó kötelezés hatályossága s igy a felszólalások és észrevételek alapos megvizsgálásának valószinüsége fokoztassék. Az elkésett panasz visszautasitására vonatkozó rendelkezés megfelel a határidőhöz kötött beadványok tekintetében általában szokásos szabálynak; a több személyre vonatkozó felszólalás visszautasitása pedig szükséges azért, mert a kumulativ felszólalások az ügymenetet annyira megnehezitheti, hogy az ügyek ellátása szenved miatta hátrányt s mert a felszólalónak módjában állván a felszólalást személyenkint elkülönitve benyujtani, joggal elvárható tőle, hogy a központi választmány feladatát mesterségesen ne nehezitse. A közigazgatási birsághoz engedett jogorvoslat természetesen használható lesz a központi választmánynak olyan határozata ellen is, amelylyel a felszólalást hivatalból visszautasitja.
E § első bekezdése a központi választmány határozata ellen szóló fellebbvitelnek az 1874:XXXIII. tc. 50. §-a által 10 napban megállapitott határidejét a közigazgatási birósághoz intézhető panasz általános határidejének (1896:XXVI. tc. 93. §-a) megfelelően 15 napra emeli fel. Az 1874:XXXIII. tc. 50. §-ának azt a rendelkezését, hogy a panaszhoz uj bizonyitékokat is lehet mellékelni, a javaslat arra való tekintettel, hogy az 59. § szerint esetleg elég utalni a bizonyitékokra, a következő szöveggel helyettesiti: a panaszban uj okirati bizonyitékok is felhozhatók. Végül kizárja a javaslat az időközi változásoknak a biróság előtti eljárásban való érvényesitését. A birói panasz már természeténél fogva is csak az alsóbbfoku fórumok részéről szenvedett sérelmek orvoslására irányulhat. Ha a biróság előtti eljárásban olyan jogczim alapján is igényelhetné a panaszló a névjegyzékbe való felvételét, amely a központi választmány elutasitó határozata óta kelezkezett vagy vált teljessé, akkor a biróság egyes jogczimek felett ép ugy közvetlenül döntene, mint pl. az összeiró küldöttség, vagy a központi választmány, a mi ellenkezik a birói eljárás lényegével s a biróságot hivatásától idegen feladattal terhelné. A panasz felterjesztésének határidejét a 65. § második bekezdése szeptember hó 1-jére tüzi ki, s igy a központi választmány számára esetleges észrevételeinek megtételére s a felterjesztés előterjesztésére kevesebb ideje marad, mint jelenleg, midőn a fellebbezések az 1874:XXXIII. tc. 50. §-ából és az 1899:XV. tc. 148. §-ából kivehetőleg csak julius 31-ig nyujthatók be, a felterjesztést pedig az 1899:XV. tc. 152. §-a szerint szeptember 1-ig kell megtenni. Azonban, mivel a javaslat az összeirásra, továbbá a felszólalások és észrevételek benyujtására a jelenleginél hosszabb határidőt enged: elkerülhetetlen az, hogy egyes határidőket a mostaninál némileg rövidebbre szabjon, s a központi választmány szóbanlevő felterjesztése mindenesetre ama teendők közé tartozik, amelyek határidejének megröviditése legkevésbbé jár azzal a veszélylyel, hogy a választók jogai csorbulhatnak, vagy hogy az ügyeket felületesen intézik el. Mivel azonban igy előfordulhat, hogy azokra nézve, akiknek a 64. §-ban felsorolt határozatok kézbesittettek, a panasz benyujtására engedett határidő augusztus 31-ike, vagyis a panaszok benyujtásának megtörténte után jár le, a 65. § utolsó bekezdése ugy intézkedik, hogy ezek a panaszt a kézbesitést követő 15 nap alatt, de legkésőbb október 15-ig nyujthassák be, s hogy azt a központi választmány haladéktalanul terjeszsze fel a közigazgatási birósághoz. Az október 15-ike után benyujtott panaszok elfogadása és felterjesztése már czéltalan lenne, mert nem lehet számitani rá, hogy a biróság, mely a 67. § szerint a panaszokat deczember 1-ig érdemlegesen elintézni köteles, az ily későn felterjesztett panaszokat az ügymenet nagyobbmérvü megzavarása nélkül tárgyalás alá vehesse.
Az, aki magyar állampolgárságát elvesztette, vagy akire nézve a 14. §-ban emlitett kizáró okok valamelyike áll fenn, a 15. § értelmében a választói jogot akkor sem gyakorolhatja, ha a névjegyzékbe fel van véve. Az ilyeneket a 107. § értelmében nem lehet szavazásra bocsátani. Kivánatos tehát, hogy a névjegyzékből ezek hivatalból töröltessenek mindaddig, amig erre mód van. Ugyancsak kivánatossá teszi a helyes rend azok törlését is, akik a 13. §-ban emlitett közszolgálat miatt ki vannak véve a választói jogosultságból. Ezért a javaslat elrendeli, hogy mindezeket a központi választmány október 15-ig hivatalból törölje az ideiglenes névjegyzékekből. Későbbre tenni nem lehet a törlés végső határidejét, mert ebben az esetben az idő rövidsége miatt nem lehetne jogorvoslatot engedni a törlésre vonatkozó határozat ellen, ez pedig ellenkeznék mind a javaslat rendszerével, mind az általános jogelvekkel. A panasz benyujtásának végpontja (november 15.) igy is egy hónappal későbbre esik a 65. § értelmében engedett panaszok benyujtásának utolsó határidejénél, s csak 15 nappal előzi meg azt az időpontot, ameddig a közigazgatási biróság a 67. § értelmében a panaszokat érdemlegesen elintézni köteles. E körülmény miatt azonban a közigazgatási biróság ügymenetének megzavarásától alig lehet tartani. Ugyanis a szóbanlevő törlések s dolog természeténél fogva nagy számban nem fordulhatnak elő; panaszszal pedig épen csak a legritkább esetekben fognak miatta élni az érdekeltek, mert a törlést ezekben az esetekben rendszerint okirati bizonyiték alapján rendeli el a központi választmány, tehát kevés esélye van annak, hogy eljárásával jogokat sért.
Ebben a §-ban a felszólalások és észrevételek tárgyában hozott határozatok feletti biráskodás néhány alapvető szabálya van megállapitva.
A javaslat a tagszámot azért kivánja ötről háromra leszállitani, mert bármily fontos maga az a politikai jog, amelyre ezekben az esetekben a döntés vonatkozik: kétségtelen, hogy az ily ügyekben bonyolultabb jogviták rendszerint nem fordulnak elő s ezért felülvizsgálatuk nem tesz szükségessé oly körülményes birói eljárást, hogy megokolt lenne e végből a felsőfoku biróságnak öt tagból álló tanácsát venni igénybe. Az ügyek elintézésére nézve a javaslat - szem előtt tartva természetüket és a kir. Curia által való intézésüknek jelenlegi módját - rendszerinti szabályként az iratok alapján, a felek meghallgatása nélkül való elintését kivánja megállapitani; fenntartja azonban a nyilvános előadás elvét s meghagyja a közigazgatási biróságnak azt a jogát, hogy ha az ügy tisztázása érdekében szükségesnek tartja, szóbeli és közvetlen tárgyalás tartását rendelhesse el. E szabályozás lényegileg megfelel a közigazgatási biróság előtti eljárásra vonatkozólag az 1896:XXVI. tc. 126. és 127. §-aiban e részben foglalt általános rendelkezéseknek, amennyiben ezek szerint is szabály az irásbeli tárgyalás s a szóbeli és közvetlen tárgyalás csak kivétel. A különbség abban van, hogy a törvény idézett 127. §-a szerint a szóbeli és közvetlen tárgyalást a biróság hivatalból, vagy a panaszló kivánságára rendelheti el, s hogy akkor is ilyen tárgyalásnak van helye, ha az érdekelt felek mindannyian kivánják. Az elintézés egy másik irányadó szabályaként megállapitja a javaslat, hogy a biróság szükség esetében az iratok kiegészitését és a tényállás bővebb felderitését is elrendelheti.
A névjegyzékek különböző időpontban válnak feleslegessé, ahhoz képest, hogy az érdekeltek a 65. § értelmében élnek-e panaszszal vagy nem, s hogy a központi választmány a 66. § értelmében foganatositott-e hivatalból törlést, s ha igen, a törlés ellen nyujtottak-e be panaszt, vagy nem? Ha panaszszal a 65. § értelmében senki sem élt s a központi választmány hivatalból törlést sem foganatositott: az október 15-iki határidő lejártával válik véglegessé a névjegyzék. Ha panaszszal a 65. § értelmében senki sem élt ugyan, de aközponti választmány törlést foganatositott, csak a törlés elleni panasz benyujtásának végső határideje: november 15-ike után következhetik be a névjegyzék véglegessé válása. Végül, ha akár a 65., akár a 66. § alapján panaszt nyujtottak be: csak a panaszoknak a közigazgatási biróság által vlaó érdemleges elintézése után, aminek legkésőbb deczember 1-éig kell megtörténnie, lehet véglegessé a névjegyzék. Ennélfogva a véglegessé válás időponja egységesen meg nem állapitható; csupán annyi bizonyos, hogy legkésőbb deczember 1-éig az összes névjegyzékek véglegessé válnak. Ezek szem előtt tartásával intézkedik ebben a kérdésben a 68. § első bekezdése. Gyakorlati jelentősége ennek az intézkedésnek abban van, hogy a központi válaszmtány akkor, amidőn a véglegessé válás a szóbanlevő bekezdés értelmében megállapitható, tehát a körülményekhez képest már deczember 1-je előtt is megkezdheti a végleges névjegyzékek tényleges összeállitását. Az 1899:XV. tc. 150. §-a szerint a végeleges névjegyzék négy-négy hiteles példányban kell összeállitani. A javaslat 68. §-ának második bekezdése a névjegyzék példányszámát ötben állapitja meg. Öt példányra azért lesz szükség, mert a deczentralizált szavazási rendszer következtében a választás czéljára a jelenlegi egyp éldány nem elegendő, hanem két példány fog kivántatni: egy a választási elnök számára (84. § harmadik bekezdése,) egy pedig - szavazókörönkint felosztva - a szavazatszedő küldöttségek elnökeinek használatára (98. § második bekezdése). A 68. § utolsó bekezdése a végleges névjegyzék aláirásáról intézkedik. Egyuttal hű és gondos kiállitásáért személyesen teszi felelőssé az aláirásra hivatott elnököt és jegyzőt. Erre az utóbbi rendelekzésre azért van szükség, mert a névjegyzéknek a választói jog tekintetében megállapitó hatálya lévén, lemásolásának éber ellenőrzése és az egyes példányoknak pontos összeegyeztetése kiválóan fontos.
E § első két bekezdése azokat a helyeket, ahová a választók névjegyzékének példányait el kell juttatni, lényegileg az 1899:XV. tc. 150. §-ával egyezően állapitja meg. Csupán annyiban tér el ettől, hogy arra az esetre, ha a választókerület székhelye szerint illetékes több királyi közjegyző van, kételyek elosztása végett az illető példánynak részekre osztottan a központi választmány által kijelölt egy vagy több közjegyzőnél való elhelyezését rendeli el; továbbá Budapestre nézve külöb rendelkezik akként, hogy itt a végleges névjegyzéket - a közönség részéről való hozzáférhetőség megkönnyitésére - az illetékes kerületi előljáróságnak kell megküldeni; végül elrendeli, hogy a törvényhatóság vagy a rendezett tnaácsu várs levéltárába - tekintettel arra,hogy a névjegyzék a javaslat serint öt példányban állittatik össze - a jelenlegi egy példány helyett „a fennmaradó példányokat” kell elhelyezni.
A törvény jelenleg nem rendelkezik sem a kir. körjegyző őrizetére bizott példány őrzési dijáról, sem pedig arról, hogy a közjegyző a névjegyzéket meddig őrizze s az őrzési idő leteltével az illető példány felől mikép intézkedjék. A közjegyzői dijakról szóló 1880:LI. tc. 11. §-ának p) pontjára való tekintettel, amely okiratok hivatalos őrizet alá vételét, odaértve a jegyzőkönyv felvételét, téritvény kiállitását s az őrzést, a közjegyző állandó munkadijainak rovata alá sorolja: jelenleg a közjegyzők a névjegyzék őrzéséért is jogosan számithatják fel az ott megállapitott dijakat. A közjegyző azonban méltán kötelezhető ennek az állami érdekü közokiratnak dijtalan őrzésére, annál inkább, mert az a körjegyző, aki a névjegyzéket őrzi, ezen a réven a névjegyzékből másolatokat és tanusitványokat szolgáltathat ki, amelyekért a 74. § utolsó bekezdése értelmében jogositva van a szbályszerü dijakat felszámitani. A királyi közjegyzők nagy része magát az őrzési kötelsséget ma is nobile officiumnak tekinti s nem számit fel dijakat érte. Ezért a törvényjavaslat a dijtalan őrzés kötelességét állapitja meg. Az őrzési idő a kir. közjegyzőre nézve a javaslat szerint a névjegyzék érvényességi idejét követő év leteltéig tart. A választóknak s általában a nagyközönségnek ugyanis az érvényét vesztett névjegyzékre csak abban az egy esetben lehet közvetlen szükségük, ha a választás érvénye megtámadásának határideje, vagy ennek egy része a következő év január havára esik. Minthogy pedig a névjegyzékből a törvényhatóság (r. t. város) levéltárában amugy is őriztetik példány s igy nem lenne czélja annak, hogy a királyi közjegyző a nála őrzött, érvényét vesztett névjegyzéket visszaszolgáltassa: a javaslat ak irályi közjegyzőket e példány megsemmisitésére hatalazzafel. A törvény kihirdetésekor érvényes névjegyzéknek megsemmisitését azonban megtiltja, mert ez a névjegyzék állandóan alapja marad azok választói jogának, akikről a 12. § intzkedik s igy reá tartósan szükség van.
A névjegyzék érvényessége deczember 31-én lejárván, szükséges, hogy az ujonnan összeállitott névjegyzékek ezen napig mindazon helyekre eljussanak, ahol azokat az előző § szerint el kell helyezni.
A § második bekezdésére azért van szükség, mert ha a választás az év vége felé történik s a szavazás valamely szavazókörben félbeszakad vagy meghiusul, előfordulhat, hogy a folytatólagos, illetőleg az uj szavazás már akövetkező évben megy végbe; annál inkább lehetséges természetesen, hogy az év vége felé eső alapválasztás következtében szükségessé vált pótválasztást csak a következő évben lehet megtartani.
E § a szavazókörök beosztásában történő változásoknak a névjegyzékek tekintetében való végrehajtását állapitja meg s főként azért vétetett fel a javaslatba, mert szükségesnek mutatkozik kijelölni azt a szervet, mely ebben a tekintetben intézkedik. A § a központi választmány, mint hivatásánál a legalkalmasabbat, jelöli ki ilyenül. A központi válaszmtánynak esetleg sérelmes intézkedése ellen - választói jogosultságot érintő kérdésről lévén szó - a 36. § első bekezdése értelmében a közigazgatási biróság előtti eljárásnak lesz helye.
E § első bekezdése megegyez az 1899:XV. tc. 150. §-a második bekezdésének utolsó mondatával. A következő három bekezdés a végleges névjegyzéknek a törvényhatóság (város) levéltárában, illetőleg a belügyminiszteriumban őrzött példányáról adandó másolatokra vonatkozik s lényegileg megegyez az 1899:XV. tc. 163. §-ának rendelkezéseivel. Eltérés csak az eljárás némely részletének szabályozásában van. Igy nevezetesen a javaslat - zavarok elkerülése végett s mert a névjegyzékek beosztásánál fogva a másolat terjedelme s dija előre megállapitható - a szokásos irásdij előzetes lefizetését kivánja. Továbbá az alispán vagy polgármester helyett a központi választmány elnökét jelöli meg, mint azt a fórumot, amelynél a másolat kiadására vonatkozó kérelmet elő kell terjeszteni; ez szabatosabb, mert a városok közül csak azoknak a levéltárában őriznek névjegyzéket, amelyek egyszersmind központi választmányi székhelyek. Végül a belügmyiniszteriumban őrzött példány másolatának kiszolgáltatására nézve a jelenlegi törvény parancsoló szabálya helyett („adandó”), megengedő alakban intézkedik („adható”), s egyszersmind ennek a másolatnak kiszolgáltatását is, a miniszterium ügykezelési szabályainak megfelelően, előzetesen fizetendő irásdijhoz köti, amelyet mind ezekre amásolatokra, mind a törévnyhatóság levéltárában őrzött példányokról kiszolgáltatott másolatokra nézve a belügyminiszter állapit meg. Az 1899:XV. tc. 163. §-ában emlitett egyéb iratok, u. m. az általános választási jegyzőkönyv, a szavazatszedő küldöttségek jegyzőkönyvei és a szavazási rovatos ivek másolatának kiszolgáltatásáról a javaslat 141. §-ában van intézkedés. A § utolsó bekezdése a kir. körjegyző őrizetére bizott példányról adandó másolatokról és tanusitványokról intézkedik, szabatosabb szöveggel helyettesitve az 1899:XV. tc. 150. §-ának utolsó bekezdését.
Ez a § az 1899:XV. tc. 164. §-át módositja. Ebben a törvényszakaszban arról van szó, hogy amennyiben az alispán vagy polgármester a választásra vonatkozó valamely irat másolatának kiadását megtagadja, vagy késlelteti, ezért őt a kir. Curia elnöke pénzbirsággal büntetheti. Minthogy azonban a névjegyzékek elleni felszólalások ügyei a javaslat szerint a kir. Curiától a közigazgatási biróság hatáskörébe tétetnek át: a javaslat 75. §-a a kir. Curia elnökének fentemlitett hatáskörét, amely ezekkel az ügyekkel kapcsolatos, szintén a közigazgatási biróság elnökére ruházza át. Ezen a lényegbe vágó módositáson kivül az 1899:XV. tc. idézett §-ának szövegét szabatosabban is állapitja meg a javaslat 75. §-a.
Annak a határidőnek a megállapitásáról, amelyen belül az általános választásoknak végbe kell menniök, jelenleg az 1874:XXXIII. tc. 56. §-a intézkedik. Az általános választások határidejének ez a megállapitása azok közé a rég meggyökeresedett és e mellett a törvényjavaslat egyéb rendelkezéseivel összeegyeztethető szabályozások közé tartozik, amelyekről ezentul sem szükséges eltérni. Azzal a rendelkezéssel szemben, hogy az általános választásokra a belügyminiszter tiz napi határidőt állapit meg, mindenesetre sok érvet lehetne ugyan felhozni a legtöbb államban szokásos ama rendszer mellett, amely szerint a választásokat azegész országban egy napon tartják meg. Bizonyos főként az, hogy ez a rendszer a választás izgalmak idejét megröviditi s nem engedi meg, hogy am ár megtartott választások a hátralevő választások eredményét befolysáolják. Hazánk sajátos viszonyai között azonban arra kell szoritkoznunk, hogy a törvényben csak azt az időközt határozzuk meg, amelyen belül a helyi viszonyokat ismerő központi választmány a választás napját megállapitja, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a pártpolitikai élet szervezettsége, a társadalmi, közlekedési s általában a helyi viszonyok különbözősége szerint az egyik helyen kevesebb, a másik helyen több idő szükséges ahhoz, hogy az előkészleteket kellően befejezhessék.
Jelenleg azokban a választókerületekben, amelyekben a választás a határidő első napjára van kitüzve, az előkészületekre legalább 20 nap jut; azokban a választókerületekben pedig, amelyekben a választást a határidő utolsó napján tartják meg, az előkészületekre legalább 30 nap áll rendelkezésre. Ez az idő ma feleslegesen hosszunak mondható, azonban, mivel a jelölésnek tervbevett rendszere következtében ezentul több időre lesz szüksége az előkészületekhez, mint eddig, nem lenne indokolt, hogy a választások megkezdését megelőző időszakot épen most röviditsük meg. A választások befejezésétől az országgyülés megnyitásáig tartó időköz jelenleg 10-20 napig terjedhet, de a valóságban rendesen a 20 naphoz jár közel, mert a választásokat a legtöbb helyen a belügyminiszter által megállapitott tiz napi határidő első napjainak valamelyikére tüzik ki. Ennyi idő pedig elég arra, hogy egyfelől a választási küzdelmek hullámai az országgyülés megnyitásáig lehetőleg lecsendesedjenek, s az országgyülés ne a választási izgalmak közvetlen hatása alatt nyiljék meg, másfelől többnyire arra is, hogy az általános választásokkal kapcsolatos uj választások és pótválasztások az országgyülés megnyitásáig véget érjenek.
Mindezeket figyelembevéve, a 76. § lényegében nem kivánja megváltoztatni az 1874:XXXIII. tc. idézett rendelkezését, hanem azt csupán szabatosabban szövegezi, s kiegésziti azzal, hogy a választás határidejének megállapitására vonatkozó belügyminiszteri rendeletet a királyi meghivólevelek szétküldésével egyszerre kell kibocsátani. Ujitást tulajdonképen az utóbbi rendelkezés sem jelent, hanem csak a mai gyakorlatot foglalja szaáblyba. Mégis szükség van rá azért, hogy jogszabálylyal legyen kizárva a belügymiiszteri rendeletnek későbbi időpontban való kibocsátása. Ezt azért kell kizárni, mert ha a belügyminiszter csak némi késedelemmel a királyi meghivólevelek szétküldése után bocsátaná ki az emlitett rendeletet, ugy a központi válsztmány sem ülhetne össze nyomban a királyi meghivólevelek kihirdetése után a végből, hogy a választásokkal kapcsolatos intézkedéseket megtegye; ennek viszont az elnne az eredménye, hogy az ilyenkor már teljes erővel kitört választási izgalmak ideje feleslegesen kitolatnék.
Az általános választások napjának kitüzéséről a 77. § első bekezdése egyezően intézkedik az 1874:XXXIII. tc. 57. §-ával. Némileg módositja ellenben a § 2. bekezdése azt a határidőt, amelyen belül a központi választmánynak az időközi választás napját kell kitüznie. Az 1874:XXXIII. tc. 57. §-a szerint ennek a napnak a kitüzésénél ugy kell eljárni, hogy a képviselőház határozatának vételétől a választás megkezdéséig 14 napnál rövidebb és 24 napnál hosszabb időköz ne legyen. E helyett a javaslat legalább 15 napi és legfeljebb 25 napi időközt állapit meg. Ez az eltérés nem annyira elvi okból, mint inkább azért történik, mert ezek a számok jobban illeszkednek be a választási határidőknél alapul bett tizedes rendszerbe s főként, mert a képviselőjelölésnek a javaslatban tervezett rendszere a kérdéses időköznek némi megnyujtását czélszerüvé teszi. Az 1874:XXXIII. törvénycikknek idézett §-a annak az időközi választásnak a kitüzéséről is intézkedik, amely az első választás meghiusulása következtében válik szükségessé. A javaslat 77. §-a, ugyszintén a következő 78. §-a is ezt az esetet egyelőre mellőzi s csupán az általános választásokról és az időközi választásoknak arról a rendszerinti esetéről kiván intézkedni, amely valamely kerületnek az országgyülési cziklus tartama alatti megüresedése következtében áll elő. A rendszer áttekinthetősége, a rendelkezések megszakitásának elkerülése ugynais azt kivánja, hogy előbb a rendszerinti esetek nyerjenek kimeritő szabályozást; az ezektől eltérő s ezért külön szabályozást igénylő esetekről, amelyek közé a választás meghiusulása következtében szükségessé vált uj választás is tartozik, a javaslat 142. és 143. §-ai az ezekre az esetekre vontkozó szabályoknak összefoglalásával külön intézkedik.
Ez a § lényegében a 1874:XXXIII. tc. 58. §-a első bekezdésének felel meg. A két rendelkezés között lényegesebb eltérés a következő: Az idézett törvényszakasz azt rendeli, hogy a központi választmány „az időközi választásoknál a képviselőház felhivásának vételétől számitva városokban 3, más törvényhatóságokban 8 nap alatt” ül össze. A javaslat ellenben az emlitett határidőt egységesen három napba állapitja meg. Ezt a módositást nemcsak a határidők egységes megállapitására való törekvés, hanem az a körülmény is indokolja, hogy a közlekedési viszonyok mai fejlettsége mellett a központi választmány összehivására 3 nap a vármegyékben is elég s igy itt a 8 napi határidő fenntartása csupán a választások előkészitésére szánt határidő felesleges megnyujtása lenne.
A választási eljárásnak igen fontos kérdése az, hogy a választás és a szavazás vezetése kikre bizassék. A legtöbb állam törvényhozása a választások vezetését közhivatali alkalmazottakra ruházta. Azonban az állami hatalom megosztása azt kivánja, hogy a végrehajtó hatalom a választások közvetlen vezetésétől távol tartassék; a végrehajtó hatalom tekintélyének a megóvása pedig azt követeli, hogy még a látszata is elkerültessék annak, mintha a végrehajtó hatalom közegei a választásokra hivatali állásuknál fogva befolyást gyakorolnának. Ezért a mi törvényhozásunk - összhangban a választási szervezetre vonatkozó rendelkezéseknek azzal az általános szellemével, amelyről a 25. § indokolásában volt szó - nem hivatalnoki jelleggel szervezte a választás és a szavazás vezetését intéző organumokat, hanem egy önkormányzati testületre, a központi választmányra bizta megalakitásukat, amely a választópolgárok köréből küldöttségeket állit erre a czélra össze. (1874:XXXIII. tc. 58. §-ának második bekezdése és 59. §-a.) Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy a közhivatali alkalmazottak, amennyiben a központi választmány bizalma feléjük fordul, szintén tagjai lehessenek a választási és a szavazatszedő küldöttésgnek. A mai törévnynek ezt a helyes rendszerét a 79. § is megtartja.
A központi választmány tehát ezentul megválasztja a választási küldöttséget, amely a választást az egész választókerületben, a szavazást pedig a választás székhelyen, illetőleg ha a választási székhely (városi választókerület) maga is több szavazókörre oszlik, a választási székhelynek (városnak) a központi választmány által meghatározott szvazókörében vezeti. Természetesen a választási küldöttség ott, ahol a szavazást vezeti, a reá ruházott feladatokon kivül a szavazatszedő küldöttség összes jogait és kötelességeit is gyakorolja. A jelenlegi központi szavazási rendszer mellett a legnépesebb választókerületben sem működhetik háromnál több küldöttség (1874:XXXIII. tc. 59. §). Jövőre, a szavazókörökbe deczentralizált szavazás mellett természetesen annyi szavazatszedő küldöttséget kell alakitania a központi választmánynak, ahány szavazókör van. A küldöttségeknek az egyes szavazókörökbe való beosztását is a központi választmányra kivánja bizni a javaslat, ugyszintén a szavazóhelyiségek kijelölését is, mert a központi választmány tekintélye több sulyt adhat ezeknek az intézkedéseknek s a választókban inkább keltheti a megnyugvás érzését, mintha a választási elnök egyénileg intézkednék.
A szavazatszedő küldöttség összeállitását a 80. § első bekezdése az 1874:XXXIII. tc. 59. §-ának megfelelően állapitja meg. Az eltérés csak annyi, hogy e törvényszakasz értelmében a helyettesek beosztása a választási elnök joga, kivéve az ő saját helyettesének meghatározását, ami ma is a központi választmány hatáskörébe tartozik. Ellenben a javaslat a deczentralizált szavazási rendszerre s a küldöttségnek ezzel járó fokozott felelősségére való tekintettel ugy tervezi, hogy a küldöttségeket a maguk egészében a központi választmány alakitsa meg. A § második bekezdése a választási és a szavazatszedő küldöttségek elnökétől és tagjaitól azokon a kellékeken kivül, amelyeket már az 1874:XXXIII. tc. 19. §-a is megkövetel tőlük, a magyar nyelvnek szóval és irásban való birását is kivánja. A magyarul tudás követelménye azokkal szemben, akik a magyar orsz. képviselőválasztások vezetésére vannak hivatva, annyira természetes, hogy szinte nem is szorul indokolásra. Kiemelem azonban, hogy gyakorlati szempontból is okvetlenül szükséges a magyarul tudás, mert különben az illető küldöttségi tagok képtelenek lennének megfelelni annak a rendelkezésnek (131. §) amelynek értmelében a választási és a szavazási jegyzőkönyveket, a rovatos iveket stb. az állam hivatalos nyelvén kell vezetni. S mivel ez a rendelkezés az 1899:XV. törvénycikk 161. §-ában is bennfoglaltatik, a központi választmánynak - bár erre jelenlegi törvényeinkben nincs rendelkezés - a választási és a szavazatszedő küldöttségbe az idézett törévny czélzatának megfelelően most is magyarul tudó tagokat kell választania. A szavazás deczentralizációja következtében az eddiginél sokkal több szavazatszedő küldöttségre lévén szüksége, a küldöttségek megalakitása egyes helyeken nem lesz épen könnyü. Az esetleges nehézségeken kiván könnyiteni az a rendelkezés, amelynek értelmében a községi és körjegyzők fegyelmi felelősség terhe mellett kötelesek arra, hogy a küldöttségi tagságot elfogadják. Közreműködésük különben kivánatos azért is, mert a jegyzők - amint erre a 40. § indokolásában már utalás történt - a választók nagy részét személyesen ismerik s igy a személyazonossággal kapcsolatos kérdésekhez különösen illetékesen szólhatnak hozzá.
Az 1874:XXXIII. törvénycikk 21. §-a meghatározza az eskünek (fogadalomnak) szövegét, amelyet a szavazatszedő küldöttség tagjai letenni kötelesek; de nem rendelkezik a törvény az iránt, hogy az illetők milyen időpontig és hol tegyék le az esküt. Ennélfogva az a gyakorlat fejlődött ki, hogy a küldöttségi tagok rendszerint csak a választási eljárás megnyitásakor, vagy épen megnyitása után teszik le az esküt. Ez a gyakorlat pedig lehetővé teszi azt, hogy a küldöttségbe megválasztott tagok bármely választást meghiusithassanak azzal, hogy a választás idejében és helyén meg nem jelennek, vagy hogy az esküt nem teszik le. (pl. igy hiusult meg annak idején a szilágyesehi választás.) Sulyosbitja még a helyzetet az, hogy az ilyen, esküt még nem tett tagok ellen a fegyelmi eljárást nem lehet meginditani. Az ilyen visszaélésnek kivánja elejét venni a 81. §, amly többek között kimondja, hgy a küldöttségi tagok az esküt vagy nyomban megválasztásuk után, vagy legkésőbb a megválasztásukról szóló értesités kézbesitésétől számitott 48 óra alatt kötelesek letenni, mert különben helyük mással töltetik be. Mivel a küldöttségi tagok esetleg a központi választmány székhelyétől távol laknak, a méltányosság azt kivánja, hogy az ilyen tagok az esküt a lakóhelyük szerint illetékes főszolgabiró, vagy a r. t. város polgármestere előtt is letehessék; sőt, hogy a központi választmány - kérelmére - az olyan tagoknak, akiknek megbizhatóságához és kötelességérzetéhez kétség nem fér, azt is megengedhesse, hogy az esküt a választás napján, az eljárás megkezdése előtt tegyék le. A 81. §-ban foglalt s az eskü kivételére és letételének ellenőrzésére vonatkozó egyéb részletes rendelkezések azért szükségesek, hogy egyfelől a deczentralizált szavazási rendszer mellett e tekintetben meglepetések és visszaélések ne történhessenek, másfelől, hogy mulasztás esetében a megtorló intézkedés megtételére a törvényes alap ne hiányozzék.
A központi választmány, miután a választással kapcsolatos előintézkedések felől határozott, határozatait megfelelő hirdetmény alakjában foglalja. A hirdetmény tartamára nézve az 1874:XXXIII. törvénycikk 62. §-a csak azt kivánja meg, hogy abban a központi választmány a választási elnökök és jegyzők neveit, a szavazási sorrendet s a választásnál figyelemben tartandó egyéb intézkedéseket tudassa. Ennek a rövid és inkább csak általánosságban mozgó rendelkezésnek az volt a következménye, hogy egyes központi választmányok a hirdetményből a legfontosabb tájékoztatásokat (a választás kezdete, helye stb.) kihagyták, mások ellenben olyan terjedelmes hirdetményt tettek közzé, amely épen tulságos részletességénél fogva nehezitette meg az eligazodást. Ezentul a választási hirdetményeknek a jelenleginél is fontosabb szerepük lesz, mert sokkal nagyobb számu választóközönség tájékoztatására fognak szolgálni, amelynek egy része eddig nem lévén választó, sokkal járatlanabb is a választásokra vonatkozó tudnivalókban. Ezért a 82. § pontokba foglalja azokat a tudnivalókat, amelyekről a választóközönséget a hirdetmény utján okvetlenül értesiteni kell Ezenfelül a törvényjavaslat törvényerőre emelkedése esetében el fogom rendelni, hogy a központi választmány a választóközönség kellő tájékoztatása végett a hirdetménybe foglalja bele a törvényeknek azokat a rendelkezéseit is, amelyek a választói jog gyakorlására és szabad érvényesülésének biztositására s a választási visszaélések megakadályozására és megtorlására vonatkoznak. A hirdetmény az 1874:XXXIII. törvénycikk 62. §-a értelmében legalább 3 nappal a választás előtt kell közzétenni. Ezt a határidőt a törvényjavaslatban azért kell 7 napra felemelni, mert azajánlás (84. §) 6 nappal a választás előtt történvén, az ajánlásra vonatkozó tájékoztatást is magában foglaló hirdetményt a választóközönségnek az ajánlási határidőnél legalább egy nappal előbb kell tudomására hozni.
Nyilvános pártgyülések, pártünnepélyek és körmenetek tartása a választási előkészületekkel elválaszthatatlan kapcsolatban van. Az ezekre vonatkozó szabályoknak olyanoknak kell lenniök, hogy egyfelől a véleménynyilvánitás és a gyülekezési jog szabadságát, másfelől a közbiztonság megóvását és a rend fenntartását lehetővé tegyék. De ezeknek a szabályoknak részleteseknek is kell lenniök, hogy a bejelentőknek s a rend fenntartására hivatott és ezért felelős hatósági közegeknek egyaránt kellő utmutatást nyujtsanak. Annál inkább szükséges ez, mert a bejelentésre és a határozatra rendszerint csak rövid idő áll rendelkezésre. A pártgyülések, pártünnepélyek és körmenetek megtartásának kérdésével az 1899:XV. törvénycikk egyáltalában nem foglalkozik, az 1874:XXXIII. törvénycikk 104. §-a pedig épen csak érinti ezt a kérdést.
A 83. § a fentemlitett szempontok figyelembevételével, részletesen megállapitja a bejelentés módozatait s a hatóságoknak erre a kérdésre vonatkozó jogait és kötelességeit. Az esetleges hatsági visszaélések megakadályozására és a gyülekezési jog szabadságának biztositására szolgál egyebek között az a rendelkezés, hogy a bejelentés megtörténtéről a bejelentők részére - a bejelentés napjának és órájának feltüntetése mellett - elismervényt kell adni; s hogy abban az esetben, ha az illetékes rendőrhatóság (közésgi előljáróság) a bejelentéstől számitott 12 óra alatt nem nyilatkozik, a pártgyülést, pártünnepályt vagy körmenetet meg lehet tartani. A gyülekezési jog védelmére szolgál az a további intézkedés, hogy a hatóság a pártgyülést tudomásul venni köteles. A pártgyülést tehát nem lehet eltiltani. Ez a feltétlen szabály csak annyiban esik korlátozás alá, amennyiben a hatóság indokolt határozatban kimondhatja, hogy a pártgyülést ne a bejelentett időben vagy helyen, hanem máskor vagy más helyen tartsák meg. A hatóságnak e jogot korántsem azért adja a javaslat, hogy a gyülekezési jog kijátszására nyujtson módot, hanem csak azért, hogy abban az esetben, ha a közbiztonság komolyan fenyegetve van, különösen ha ugyanazon, vagy egymáshoz igrn közeleső helyen és időben ellentétes pártok kivánnak gyülést tartani s ahatóság nem rendelkezik elegendő erővel ahhoz, hogy a rend fenntartását az esetleges zavarokkal szemben biztositsa: a pártgyülés a közbiztonság érdekében ne abban az időben és azon a helyen tartassék meg, maelyet bejelentettek, hanem megtartására alkalmas más idő és hely kijelölést lehessen megkivánni. Ez az intézkedés tehát épen a gyülekezés szabadságának megóvására szolgál, amely szükségessé teszi, hogy a pártokat egymás terrorizmusától is megvédje a hatóság; körmenetet, pártünnepélyt azonban a közbiztonság és közegészség érdekében el lehet tiltani, de az eltiltó határozat ellen fellebezést enged a törvényjavaslat.
A képviselőjelölt ajánlásának intézménye, amelynek lényege az, hogy nem akárkire lehet érvényesen szavazni, aki a törvény értelmében választható, hanem csupán arra, akit szabályszerüen jelöltek, az 1848:V. tc. 27. §-ában gyökeredzik; innen vette azt át az 1874:XXXIII. t.-cz 70. §-a. Az okokat, amelyeknél fogva a javaslat megmarad a jelölés rendszere mellett, nem vélem szükségesnek fejtegetni, mert ezzel a meghonosult és czélszerü intézménnyel alig akar valaki szakitani. Összefér az titkos szavazással is, mert igaz ugyan, hogy azoknak, akik a jelöltet ajánlják, nyiltan szint kell vallaniok jelöltjük mellett, azonban ez még nem üt rést a titkos szavazás elvén. A titkos szavazás lényege csupán az, hogy titokban maradjon, hogy a választó kire adta szavazatát; azt azonban, hogy egyes választók jelöltet nyiltan ajánljanak, épen olyan kevéssé akadályozza a titkosság elve, mint nem gátolja pl. azt, hogy a pártok jelöltjeik mellett nyiltan tömörüljenek és agitáljanak. Angolországban az egész vonalon a titkos szavazás van behozva s mégis megtartották a jelölés régi intézményét; Olaszországban pedig, ahol szintén titkos a szavazás, most hozta be az uj választási törvény ezt az intézményt, kimondván, hogy csak az választható meg képviselővé, akit legalább kétszáz választó irásban jelöltük ajánlott.
A kérdés ennélfogva csak az lehet, hogy kik, hányan és milyen időpontban ajánlhatnak képviselőjelöltet; hogy mik legyenek az ajánlás alaki kellékei, s hogy mi legyen a joga a választási elnöknek az ajánlatok fogva képviselőjelöltet csak választók ajánlhatnak. Ami az ajánlók számát illeti, az 1874:XXXIII. tc. 70. §-a az ajánlás jogát az illető választókerület minden választójának megadta, de ugyane törvény 71. §-a a szavazás elrendelését tiz választó kivánságától tette függővé. Ez ellentmondó rendelkezés mellett nem volt kizárva, hogy egy választókerületben több jelölt volt, de azért a szavazást még sem kellett elrendelni, mert ezt tiz választó nem kivánta. Ezt a visszásságot megszüntette az 1899:XV. tc. 156. §-a, amely az ajánlók számát tizben állapitotta meg. Az ajánlók minimális számának meghatározásánál abból kell kiindulni, hogy az olyan jelölt, akit a választóknak számbavehető csoportja nem támogat, csak arra való, hogy azesetleges egyhangu választást megakadályozza, a szavazást elnyujtsa, s a választási izgalmakat fokozza. A könnyelmü jelölést, az u. n. önjelölést s általában olynaoknak a jelölést, akik megett nem sorakozik szervezett politikai párt vagy a választóknak tekintélyes csoportja, épenséggel nem kivánatos előmozditani. Ezt tartja szem előtt a javaslatnak az a rendelkezése, amelynek értelmében képviselőjelöltet a választókerületnek legalább száz olyan választója ajánlhat, aki a végleges névjegyzékbe fel van véve.
Az ajánlás határidejének megszabására hasonló szempontok irányadók. Szervezett vagy tekintélyes párt bizonyára már jóval a választás előtt tud száz választót előteremteni arra a czélra, hogy a jelöltet ajánlják. Nem szabad a komoly jelölteket és a választóközönséget olyan meglepetéseknek kitenni, amelyek esetleg a jelentéktelen kisebbséget juttatják képviselethez. Ma, mikor a jelölés ugyszólva az utolsó pillanatig meg van engedve, megtörténhetik, hogy az a jelölt, aki a választókerület jelentékeny többségének bizalmát birja, megbukik csupán azért, mert egyhangu választásra számitva, pártjának megjelenéséről nem gondoskodott. Ha pedig pártja összes választóinak meg kell jelenniök még akkor is, amikor egyhangu választásra van kilátás, ez sok felesleges fáradsággal és költséggel jár. Ott, ahol a szavazás titkos lesz, gyakorlati okokból isokvetlenül szükséges, hogy aza jánlás végső határideje néhány nappal megelőzze a választás napját, mert különben - tekintve különösen, hogy még uj ajánlat lehetőségével is számolni kell - nem lenne idő a jelöltek nevére szóló szavazólapok előállitására. Mindezek alapján ugy intézkedik a javaslat, hogy az ajánlás a választást megelőző hatodik napon legyen átnyujtható. Ez az aránylag hosszabb időköz azért is szükséges, hogy az uj ajánlat átnyujtására is legyen még idejük azoknak a választóknak, akiknek jelöltjét a választási elnök visszautasitotta, vagy akinek jelöltje időközben visszalépett, vagy esetleg meghalt. (L. külön biz. jel.)
Az ajánlatot a 85. § szerint legalább két és legfeljebb tiz választónak kell átnyujtania. Az ajánlat átnyujtóinak számát azért kell korlátozni, hogy ezzel meg legyen akadályozva az ajánlatok átvételére szánt helyiégben a csoportosulás s az esetleges rendzavarás, ami különösen akkor fordulhatna elő, ha egyidejüleg különböző pártállásu jelöltek ajánlói jelennének ott meg teljes számban. Ebből az okból kivánja a javaslat megadni a választási elnöknek azt a jogot, hogy az emlitett helyiségből az ajánlat átnyujóin, a jelöteken s meghatalmazottjaikon, valamint az azonossági tanukon kivül mindenkit kitilthasson. Előfordulhat, hogy a választók olyan jelöltet ajánlanak, aki egyáltalán nem kiván képviselő lenni, vagy a jelöltséget nem akarja elfogadni abban a választókerületben, amelyben a választók jelölték. Ilyen esetekben a jelölteknek meg kellene adni azt a jogot, hogy a jelölés ellen tiltakozhassanak. Ez a tiltakozás azonban csak az ajánlás átnyujtása után történhetnék meg, ami az ajánlás rendszerét bonyolulttá tenné. Ezért a 85. §, hogy az ajánlás komolyságát biztositja, ugy rendelkezik, hogy a jelölt az ajánlat átnyujtásával egyudejüleg köteles legyen kijelenteni, hogy a jelöltséget elfogadja. Ezt a kijelentést nemcsak személyesen, hanem - tekintettel a távollevő jelöltekre - két tanu által aláirt okirattal igazolt meghatalmazott, vagy közjegyzőileg hitelesitett irásbeli nyilatkozat utján is megteheti.
A § a választási elnöknek azt a jogot szabályozza, amely őt az ajánlat átvétele és visszaadása tekintetében illeti meg. Ki kell itt emelni, hogy a törvényjavaslatszerint egyfelől az ajánlat átvétele és visszaadása, másfelől a jelölés elfogadása és visszautasitása a választást megelőző eljárásnak különböző két mozzanata, amelyeket jól el kell választani egymástól. Az előbbi pusztán az ajánlást tartalmazó irat alaki kellékkeinek megvizsgálását öleli fel, ellenben nem terjed ki arra a kérdésre, hogy az ajánlott jelöltnek megvannak-e a törvényszabta kellékei; az ajánlat átvétele tehát nem jelent mást, mint azt, hogy az elnök az ajánlatot a 85. §-ban meghatározott alaki kellékek szempontjából rendbenlevőnek találta s egyáltalában nem vág elébe annak, hogy az átvett ajánlatban megnevezett jelöltet később visszautasithassa (87. §). Az elnök feladata a 86. § stádiumában egyelőre csupán az ajánlat alaki szabályszerüségének megvizsgálására terjed ki, természetes, hogy csak az olyan ajánlatot kell visszaadni, amely a 85. §-ban megszabott rendelkezéseknek nem felel meg, ellenben az ezeknek a rendelkezéseknek megfelelő ajánlatot elismervény mellett köteles átvenni. A §-nak az a rendelkezése, hogy az elismervény mellett átvett ajánlatot sem az ajánlók vissza nem vonhatják, sem a választási elnök vissza nem adhatja, olyan természetes s az eljárás komolysága érdekében álló szabály, amelyet nem szükséges indokolni. Viszont annak meg nem engedése, hogy a jelölt maga visszaléphessen, tulságos korlátozása lenne az egyéni elhatározás szabadságának s illetéktelen kényszert jelentene azzal a jelölttel szemben, akit a helyzetnek utólagos felismerése vagy más komoly ok indithat arra, hogy a választási küzdelem elől kitérjen. Mivel azonban a visszalépések körül egyfelől a nem mindig megengedett eszközökkel küzdő kortesek, másfelől a választási elnök részéről visszalépések történhetnek, ezeknek lehető megakadályozása végett a 86. § utolsó bekezdése a visszalépés bejelentését alaki feltételekhez köti.
Ennek a §-nak a rendelkezésére azért van szükség, mert ott, ahol a választás titkos, a központi választmánynak a 119. § értelmében minden jelölt számára az illető jelölt nevére szóló szavazólapokat kell készittetnie, tehát okvetlenül szükséges, hogy amennyiben több jelölt van, nevükről a jelölések végleges lezárása után azonnal értesitést nyerjen.
Ez a § azokat az eseteket állapitja meg, amelyekben a választás elmarad.
A választás elmaradása két okból fordulhat elő. Az egyik ok az lehet, hogy nincs jelölt, akár azért, mert az ajánlásra engedett végső határidő lejártakor érvényes jelőlés nem áll fenn, akár pedig azért, mert a választásra kitüzött időpont előtt valamennyi jelölt visszalépett. Az eseteknek ebben a csoportjában a választás lehetetlenné válik. A másik eset az, ha olyan időben, amidőn uj jelöltet már nem lehet ajánlani, a jelöltek valamelyike meghal. Ebben az esetben meg lehetne tartani a választást, mert még maradt jelölt, sőt talán több is, azonban a helyes jogérzék a választás elmaradását kivánja, mert a válaszók egy része ilyenkor vis major következtében maradt jelölt nélkül.
A választás elmaradása komoly következményekkel járó tény; megkétszerezését jelenti a választással járó összes izgalmaknak s ezenkivül nagyon árthat is annak, aki a választáson, ha az el nem marad, kedvező kilátással indulhatott volna a harczba. A választás elmaradását tehát a legkevesebb esetre kell korlátozni. Ezért a javaslat csak a jelöltek valamelyikének elhalálozásáért füzi következményül a választás elmaradását, vagyis olyan tényhez, amely az emberi akarattól függetlenül jő létre s amelyet meggátolni nem lehet. Ellenben a jelöltek valamelyikének visszalépése semmi befolyással sincs a választás megtartására, mert a visszlaépés, ha vétlen is, megint csak egyéni elhatározás következménye s nem elkerülhetetlen, mint a vis major; tovább, mert akkor, ha a visszalépés miatt is elmaradna a választás, a jelöltek akármelyike akár fogásból, akár bosszuból vagy más jogtalan okból könnyüszerrel mindig meghiusithatná a választást.
A javaslat a 91. §-ban emlitett esetekben a választás elmaradásának megállapitását az elnök egyéni eljárásra bizza s nem kivánja, hogy ez a megállapitás a választásra kitüzött helyen és időben, a választási küldöttség előtt történjék. Ennek a szabályozásnak az az oka, hogy egészen felesleges lenne a választás elmaradásának megállapitásával a választás napjáig várni, ha már előbb kétségtelenné vált, hogy a választást nem lehet megtartani. Egyértelmü lenne ez a választási időszak hiábavaló megnyujtásával, amelynek pedig inkább megröviditése kivánatos. S aztán itt olyan tények egyszerü konstatálásáról van szó, amelyeket a választási elnök maga is bizvást tisztázhat s amelyek miatt szüskégtelen lenne az egész választási személyzetet mozgásba hozni. Ha a választási elnök megállapitotta, hogy a választás elmarad, erről mindazokon a szerveken felül, amelyek az illető választásnál való közreműködésre lettek volna hivatva, a központi választmányt is értesiteni kell, hogy ez a 143. § értelmében az uj választást elrendelhesse.
Ez a § a bizalmi férfiak alkalmazásáról rendelkezik, mint a választási eljárás megkezdését megelőző egyik intézkedésről. A bizalmi férfiakra vonatkozó rendelkezések ma az 1899:XV. tc. 154. és 156. §-ában mástárgyu rendelkezésekkel vegyesen fordulnak elő. Az 1899:XV. tc. azonban homályban hagyja azt, hogy bizalmi férfiakat kik ajánlhatnak s mi a rendeltetésük. A bizalmi férfiak alkalmazásának jogát és a párt számára kell biztositani. A jog gyakorlását azonban nem lehet bizni sem az egész pártra, sem a száz ajánlóra együttesen, mert ilyen nagyszámu csoport nem alkalmas erre a feladatra. Legalkalmasabbak erre a czélra az ajánlók megbizottjai, vagyis az ajánlat átnyujtói s ezért a javaslat reájok ruházza a bizalmi férfiak alkalmazásának jogát. Ami a bizalmi férfiak feladatát illeti, ezt a javaslat ugy jelöli meg, hogy a választás törvényszerüségét ellenőrzik és az elnök felszólitására vagy engedélyével felszólalhatnak. A felszólalási jog ily meghatározására azért van szükség, mert ennek hiányában - mint a tapasztalat mutatja - könnyen tulkapások állhatnak elő, s a bizalmi férfiak a választás vezetésébe a legkülönbözőbb czimeken beavatkozva, igen sok indokolatlan zaklatást és zavart okozhatnak, s akadékoskodásukkal a szavazási eljárást késleltethetik.
Az 1899:XV. tc. 153. §-ának utolsóelőtti bekezdése azt rendeli, hogy a bizalmi férfiak csak az ugyanazon törvényhatóság teürletén lakó egyének közül jelölhetők. A javaslat 92. §-a ezt a kört részben megszükiti, részben kitágitja. Sok esetben ugyanis nem talál ajelölt alkalmas bizalmi férfiakat az illető törvényhatóság területén, vagy nagy érdeke lehet az, hogy olyan meghitt embereit alkalmazza bizalmi férfiakul, akik nem laknak a törvényhatóság területén. Ezt meg kell engedni, de azzal a korlátozással, hogy bizalmi férfinak csak olyan személyt lehet kijelölni, aki az illető választásra érvényes valamelyik névjegyzékbe fel van véve, s ezt a körülményt közokirattal igazolni kell. Ez a korlátozás azért szükséges, hogy az, akinek még szavazni joga sincs, bizalmi férfi ne lehessen.
Az 1899:XV. tc. 154. §-a olyan bizalmi férfiakról is szól, akiket a pártok és a szavazatszedő küldöttségek között fenntartandó összeköttetés czéljából, a pártok bizalmi férfiaival egyetértőleg, a választási elnök alkalmaz. Ezt a czélszerü intézkedést tartja fenn a 93. §, azzal a különbséggel, hogy az elnökök nem kötelezi a bizalmi férfiakkal egyetértő eljárásra, mert ez tulajdonképen azelnök számára adott jogot illuzoriussá teszi. Egyszersmind aezeket a bizalmi személyeket avégből, hogy megkülönböztesse őket a jelölt által, vagy a párt nevében az ajánlat átnyujtói által a 92. § értelmében alkalmazott bizalmi férfiaktól, külön megbizottaknak nevezi.
A rend fenntartása és a választók szabadságának biztositása végett szükséges intézkedések megtétele jelenleg tulnyomó részben a választási elnök joga és kötelessége. Jövőben a szavazás deczentralizációja miatt ezeknek a jogoknak és kötelességeknek nagyobb része fog a választási elnök és a szavazatszedő küldöttségi elnökök között megoszlani. Az ilyen irányu előzetes intézkedések közül okvetlenül a választási elnök kezében kell ezentul is meghagyni az esetleg szükséges karhatalomról (csendőrségről, fegyveres erőről) való gondoskodást és ennek az egyes szavazókörökbe való beosztását, mert csak az egész választókerület viszonyainak egységes mérlegelésével lehet helyesen megállapitani azt, hogy mennyi karhatalomra van szükség s hogy egy-egy szavazókörnek mennyit kell abból arányosan juttatni. E tekintetben tehát a szavazatszedő küldöttségek elnökeinek csak informativ szerepet szán a 94. §, az intézkedés jogát ellenben a választási elnökre bizza. A választók szabadságának biztositására és a választók elhelyezésére vonatkozó azokat az előzetes intézkedéseket azonban, amelyeket az 1899:XV. tc. 154. §-a szerint ma szintén a választási elnök tesz meg, most már a szavazatszedő küldöttségi elnökökre kell bizni, mert ezekben a kérdésekben az egyes szavazókörök különös viszonyai a döntők s az intézkedés a helyszinén való tájékozódást, a területi, távolsági stb. viszonyok alapos megvizsgálását kivánja meg. Minderre sokkal inkább van módjuk a szavazatszedő küldöttségi elnököknek, sőt a választási elnök nagyobb választókerületben képtelen is lenne ennek a feladatnak ellátására.
Ez a § azt állapitja meg, hogy a rend fenntartására vonatkozó jogkör a választási eljárás folyama alatt miképen oszlik meg a választási elnök és a szavazatszedő küldöttségi elnökök között.
Ma az 1899:XV. tc. 154. §-a szerint a rend fenntartására kirendelt közbiztonsági közegek és a szükség esetében alkalmazandó fegyveres erő feletti rendelkezés joga egyedül a választási elnököt illeti meg. A szavazatszedő küldöttségek elnökei csak a szavazóhelyiségben és ennek közvetlen környékén ügyelnek a rend fenntartására s csak e czélból rendelkeznek - a választási elnöknek rögtön teendő jelentés mellett - a fegyveres erővel is. Ezentul ezt a szabályt csak a választási székhelyre lehet alkalmazni, továbbá az olyan városi választókerületre, amely nem áll több r. t. városból. Ezeken a helyeken nincs semmi akadálya, hogy a választási elnök jogköre mai terjedelmében érvényesüljön, habár a választási székhely vagy a városi választókerület több szavazókörre több szavazókörre oszlik is. S minthogy ugyanazon az összefüggő területen egységes intézkedéssel jobban lehet a rendet biztositani s elejét venni az esetleges fejetlenségnek és zavarnak: a javaslat a szóbanlevő helyekre nézve érintetlen akarja hagyni a választási elnök mai jogkörét. Másutt ellenben, nevezetesen olyan szavazókörben, amely nincs a választási székhelyen, természetesen csak a szavazatszedő küldöttség elnöke lehet az, aki az emlitett feladatokat végzi. Abban az esetben azonban, ha a karhatalom elégtelennek bizonyul s a választási eljárás folyamán kiegészitése válik szükségessé, vagy ha az egyes szavazókörökbe kirendelt karhatalom beosztását meg kell változtatni, a választókerület egész területére nézve csak a választási elnök intézkedhetik, mert ezekben az esetekben csak a kerület egész helyzetének áttekintése és a szavazókörök viszonyainak összehasonlitó mérlegelése alapján lehet megállapitani az intézkedés helyes mértékét és módját.
A 96. § a választási küldöttségnek kötelességévé teszi, hogy a választás napján a választókerület székhelyén akkor is megjelenjen, ha csupán egy jelölt van. Az, hogy csak egy jelölt van, az esetek nagy részében már az ajánlás végső határidejének lejártakor megállapitható. Fel lehet vetni tehát azt a kérdést, hogy szükséges-e az egyetlen jelöltnek képviselőül való kijelentésével a választás napjáig várni és e végből a választási küldöttséget működésbe hozni akkor is, ha az, hogy csak egy jelölt van, már olyan időpontban nyilvánvalóvá válik, midőn még lenne mód az iránt intézkedni, hogy a választás, amelynek ilyenkor amugy sincs tárgya, a 91. §-ban emlitett esetekhez hasonlóan elmaradjon. A szóbanlevő cselekménynek nagy közjogi fontossága kivánatossá teszi azonban, hogy az egyetlen jelölt országgyülési képviselőül való kijelentése is mindig választási eljárás keretében, nyilvánosan és bizonyos ünnepélyességgel történjék.
A szavazatszedő küldöttségnek a szavazókörben való megjelenése két esetben válik szükségtelenné: először akkor, ha a 91.§ értelmében az egész választás elmarad s másodszor akkor, ha a szavazás marad el annak következtében, hogy csak egy jelölt van. (96. § második bekezdése.) Ha e körülmények valamelyikéről a szavazatszedő küldöttség a választási elnöktől már előre értesül, akkor a 97. § első bekezdése értelmében fel van mentve a megjelenés alól. Lehet azonban, hogy az emlitett esetek bekövetkeztét a választási elnök csak a szavazás megkezdése előtt közölheti a már megjelent szavazatszedő küldöttséggel. Erről az esetről intézkedik a § második bekezdése.
A szavazatszedő küldöttség elnökének természetes feladata, hogy gondoskodjék a szavazóhelyiség berendezéséről és a szavazáshoz szükséges felszerelésekről és segédeszközökről. A berendezésnek különös jelentősége lesz ott, ahol a szavazás titkos, mert itt a szavazók számára mellékszobára vagy elrekesztett fülkére van szükség; ugyanitt a szavazáshoz szükséges felszerelések (urna, asztalok stb.) is nagyobb szerepet fognak játszani. A szükséges segédeszközöknek (törvény, rendeletek stb.) természetesen mindenütt rendelkezésre kell állniok. E segédeszközök közt a legfontosabb a választók névjegyzékének megfelelő része, mert e nélkül a szavazást megtartani nem lehet. A törvényhatóság (város) levéltárában a végleges névjegyzékből legalább két példány van (69. §). Az egyik teljes példányt a választási elnök veszi magához (85. § harmadik bekezdése), a másik példánynak szavazókörönkint szétválasztott részei pedig a szavazatszedő küldöttségi elnökök rendelkezésére állanak. A tapasztalat szerint egyes választók a jelölt nevét nem tudják helyesen kimondani, s e miatt a küldöttségi elnökök sok szavazatot visszautasitanak. A szavazati jog gyakorlásának megkönnyitésére s az esetleges visszaélések megelőzése végett ugy intézkedik a 98. § utolsó bekezdése, hogy a küldöttségi elnök köteles legyen a szavazóhelyiségben szembetünő helyen, jól olvasható irással kiiratni azoknak a jelölteknek neveit, a kikre érvényesen szavazni lehet. Ott, ahol a szavazás titkos, ehhez a 121. § utolsó bekezdésében emlitett felirás járul.
A 99. § első bekezdése a szavazási eljárás megkezdésére - összhangban a választási eljárás egész rendszerével - szabott időpontot állapit meg s azt épen ugy, mint a 96. § a választási eljárás megkezdésének idejét, reggeli 8 órára teszi, mert a jelölés kérdése a javaslat rendszere szerint előzetesen nyervén elintézést, semmi ok sincs, hogy a szavazás az egyes szavazókörökben később kezdődjék, mint maga a választási eljárás.
A 101. § első bekezdése azt szabja meg, hogy mi a küldöttségi elnök tennivalója akkor, ha a szavazás megkezdéséig az ajánlat átnyujtói bizalmi férfiakat nem alkalmaztak. A küldöttségi elnök feladata ilyenkor természetesen az, hogy a jogosultakat törvényadta jogukra figyelmeztesse. Ha a figyelmeztetésnek nincs eredménye, akkor az elnök hivatalból bizalmi férfiakat nem nevez ki, mert a bizalmi férfiak, akik a választási eljárás törvényszerüségének ellenőrzésére hivatottak, a párt érdekeinek képviseletében járnak el, róluk tehát egyedül a pártnak kell gondoskodnia. Más az eset akkor, ha az ajánlók bejelentették bizalmi férfiaikat, de ezek valamelyike nem jelent meg, vagy működését abbahagyja. Ilyenkor a bizalmi férfiak alkalmazására jogosultak kifejezték azt, hogy jogukkal élni kivánnak, s meg is tették, ami e végből szükséges; méltányos tehát, hogy amennyiben az, akibe bizalmukat helyezték, nem jelenik meg, vagy működését abbahagyja, az elnök helyette az illető párt választói közül mást alkalmazzon. Ez az intézkedés azonban csak ideiglenes hatályu, s a helyettes bizalmi férfiu működése megszünik, ha a párt uj bizalmi férfiut jelöl ki, vagy az eredetileg bejelentett bizalmiférfiu működésbe lép.
E a § lényegében ismétlése az 1899:XV. tc. 153. §-ában a választók személyazonosságának ellenőrzéséről foglalt rendelkezéseknek. Uj csupán az a rendelkezés, hogy abban az esetben, ha a személyazonosság ellenőrzésére rendelt községi (városi) küldöttek valamelyike meg nem jelenik, vagy működését abbahagyja, helyette a küldöttség elnöke az illető községben vagy városban (városrészben) lakó választók közül mást nevez ki. Erre a rendelkezésre azért van szükség, mert az emlitett kiküldöttek azok, akik a személyazonosságnak ellenőrzésére hivatalból, közérdekben vannak alkalmazva, mig a 102. § második bekezdésében emlitett azonossági tanuk a jelölt (párt) képviseletében s természetesen elsősorban az ő érdekében végzik ezt a feladatot; amazoknak pótlásáról és helyettesitéséről tehát okvetlenül gondoskodni kell.
A 103. § a szavazás megkezdésének akadályairól szól. Az 1899:XV. tc. 155. §-a azt rendeli, hogy abban az esetben, ha oly akadályok merültek fek, amelyek miatt a választási eljárás megnyitható nem volt, a választási elnök a megnyitást egy órára elhalasztja és ha ezen idő eltelte után sem volna megnyitható, a választás meghiusultnak tekintetik. Az elhalasztás jogát a javaslat - tekintettel a deczentralizált szavazási rendszerre - a szavazatszedő küldöttségi elnökökre ruházza. Megtörténhetik, hogy az akadályok bizonyos idő (pl. 1 1/2, vagy 2 óra) mulva elhárithatók s a szavazást ekkor akadálytalanul meg lehet kezdeni. Ennek azonban a jelenlegi rendelkezés utját állja. Avégből tehát, hogy ilyen esetekben mód legyen a szavazás megkezdésére: a javaslat ugy intézkedik, hogy a küldöttségi elnök a szavazás megkezdését az akadály elháritásáig belátása szerint és saját felelősségére elhalaszthatja ugyan, de a szavazást, mihelyt az akadály elhárult, nyomban meg kell kezdeni. Természetesen abban az esetben, ha a szavazást a törvényes záróráig (123. §) sem lehet megkezdeni, a kisérlet többé nem ismételhető s a szavazást meghiusultnak kell tekinteni.
E § mindenekelőtt a szavazóhelyiségben való tartózkodással kapcsolatos kérdéseket szabályozza, amelyek ma az 1874:XXXIII. tc. 74. § és az 1899:XV. tc. 154. §-ában vannak szabályozva. A jelenlegi rendelkezések kiegészitése különösen két irányban szükséges. Gondoskodni kell arról, hogy a szavazatszedő küldöttség valamennyi tagja szükség esetére állandóan rendelkezésre álljon s meg kell állapitania a törvénynek, hogy a küldöttségből legalább hány tagnak kell a szavazási eljárásnál tényleg jelen lennie. Erről intézkedik a 104.§ második bekezdése. Jelenleg nincs szabályozva továbbá az a kérdés, hogy a szavazók egyenkint vagy csoportonkint bocsáttassanak-e be a szavazóhelyiségbe. E tekintetben egységes szabályt felállitani nem lehet, mert ebben a kérdésben csak a konkrét helyzet és a czélszerüség lehet irányadó. Épen ezért a küldöttségi elnök discrecionális belátására kell bizni, hogy a választókat milyen számban bocsássa be a szavazóhelyiségbe. De az erre vonatkozó jogot kifejezetten meg kell adni az elnöknek, mert különben az elnök intézkedése kifogásokra és surlódásokra adhat okot, ami a multban többször meg is történt. Erre szolgál a § harmadik bekezdése.
Az 1874:XXXIII. tc. 77. §-a feljogositja az elnököt arra, hogy azt, aki a szavazásnál a választót irányadólag utbaigazitja, rábeszéli, vagy hozzá illetéktelenül kérdést intéz, rendreutasithassa, illetőleg a szükséghez képest eltávolithassa. Mivel az elnök a rend fenntartásálrt általában felelős, a kiutasitás jogát a 104.§ utolsó bekezdése megadja neki mindazokkal szemben, akik a rend ellen vétetnek, vagy a jogos rendelkezéseknek nem engedelmeskednek.
Az 1874:XXXIII. tc. 77. §-a továbbá homályban hagyja azt a kérdést, hogy mi történjék akkor, ha a küldöttségi elnök a választásnál közreműködő valamelyik közeget távolitja el s milyen jogkövetkezményekkel jár az eltávolitás a választóra nézve. Ezt a hiányt is pótolja a 104. §, amelynek értelmében a küldöttségi elnök kötelessége, hogy a kiutasitott választási közeg helyett a helyettesitésre megszabott rendelkezések szerint (101. §) mást alkalmazzon. A kiutasitott választóra nézve pedig kimondja, hogy ezt szavazati jogána gyakorlásától nem lehet megfosztani. Az ilyen választó tehát vagy még nyomban szavaz, vagy akkor szavazhat, mikor az illető községre (városrészre) rákerül a sor, vagy a törvényes záróra kitüzése után, illetőleg az elnöki záróra alatt s ekkor a választási elnök - a szavazáshoz szükséges idő tartamára - a kiutasitás ellenére is köteles őt a választási helyiségbe bebocsátani.
A b) pontnak az a rendelkezése, hogy azt sem lehet szavazásra bocsátani, aki a választói jogot a 15. § értelmében nem gyakorolhatja, szükségképeni következménye az utóbbi §-nak, amelyet a maga helyén indokoltam. A c) pont kapcsolatban van a 47. §-szal és szükséges korlátokat állapit meg azokra nézve, akik több helyen vannak a névjegyzékbe felvéve. Egyes választókat ugyanis a 47. § 1. és 2. pontja alapján ugyanazon választókerület több szavazókörében s esetleg több választókerületben is fel kell venni a névjegyzékbe. Ezeknek a választóknak joguk van arra, hogy azt a választókerületet, illetőleg szavazókört, amelyben szavazati jogukat gyakorolni kivánják, tetszésük szerint válaszszák meg; nem lehet azonban joguk arra, hogy több jogot gyakoroljanak, mint mások. Ez történnék akkor, ha az, aki több választókerületben van a névjegyzékbe felvéve, ugyanannál az általános választásnál több kerületben szavazhatna, vagy ugyanabban a naptári évben tehetné ugyanezt (pl. egyik kerületben az általános választások alkalmával, a másikban időközi választáson), vagy ha az, aki ugyanannak a választókerületnek több szavazókörében van felvéve, ugyanazon a választáson több szavazókörben adhatna le szavazatot. Ennek akarja elejét venni a c) pont. Az 1899:XV. tc. 158. §-a szerint a szavazásra jelentkezett választót, ha személyazonossága máskülönben megállapitható, személyi adatainak hibás vagy hiányos bejegyzése miatt a szavazásból nem lehet kizárni. De nem számol ez a törvényszakasz azzal az eshetőséggel, hogy a választó is tévedhet a személyi adatok bemondásában. Ennek a következménye, hogy ma azt a választót, akinek pl. az életkora a névjegyzékbe helyesen van bejegyezve, de a szavazás alkalmával életkorát hibása mondja meg, a szavazásból ki lehet zárni. Ezt az igazságtalanságot kivánja megszüntetni a 107. § utolsó bekezdése.
E §-nak csak második bekezdése tartalmaz uj rendelkezést. A szavazóhelyiség s ennek közvetlen környéke az a terület, amelyen rendszerint a legnagyobb a csoportosulás és legerősebben folyik az agitáczió, hogy a választókat rábeszéléssel, igérettel, vesztegetéssel, fenyegetéssel reábirják s esetleg kényszeritsék is arra hogy szavazatukat egyik vagy másik jelöltre adják. A 108. § a szavazás nyugodt és gyors lefolyását s egyszersmind a választói jog gyakorlásának szabadságát is biztositani kivánja azzal, hogy a szavazóhelyiségben és ennek területileg meghatározott környékén a korteskedést és az agitácziót megtiltja.
A rovatos iveket, amelyeket az 1874:XXXIII. tc. 76. §-a értelmében a szavazásról ma vezetnek, a javaslat 109. §-a is fenn akarja tartani. Ezeknek az iveknek tartalma és rendeltetése ezentul különböző lesz aszerint, amint a szavazás nyilvános vagy titkos. Az előbbi esetben ugyanis - ugy, mint mist - a szavazó neve mellé azt is bejegyzik, hogy kire szavazott s ilyen helyeken a rovatos iv fog a szavazatok jelöltek szerinti összeszámitásának is alapjául szolgálni; ott ellenben, ahol a szavazás titkos, csupán azt a tényt fogja tanusithatni, hogy hányan és kik adtak le szavazatot, mig a jelöltekre esett szavazatokat itt a dolog természeténél fogva csak az összeszámlálás rendjén nyitandó külön jegyzékbe vezetik be. (127. § utolsó bekezdése.)
Azok az esetek, amelyekben a választó jelentkezése nem vezet elfogadható szavazat leadására, két csoportba sorozhatók. Az első csoporthoz tartozó esetekben a jelentkező választó szavazásra egyáltalában, vagy csak a konkrét esetben nem jogosult. Ezekben az esetekben, midőn az ok a választó személyes képességének hiányában rejlik, a jelentkezőt szavazásra sem lehet bocsátani, hanem eleve vissza kell utasitani. Az esetek másik csoportjában az ok az, hogy a jelentkező, aki egyébként jogosult a szavazásra, olyan szavazatot ad le, amelyet a törvény értelmében nem lehet elfogadni. Az előbbi eseteket a javaslat 107. §-a, az utóbbiakat pedig 115. §-a és 122. §-ának utolsó bekezdése határozza meg. A 110. § első bekezdése megállapitja a szavazatszedő küldöttség elnökének azt a természetes kötelességét, hogy az emlitett csoportok mindkettejébe tartozó esetekben a visszautasitás jogát gyakorolja, egyébként azonban fogadja el a jelentkezőket, illetőleg szavazatukat. Az 1874:XXXIII. tc. 77. §-a csak azt rendeli, hogy a szavazás alatt felmerült kérdésekben, a küldöttségi tagok meghallgatása után, a küldöttségi elnök saját felelősségére határoz. De azt, hogy a szavazóhelyiségben jelenlevő közegek közül kik, milyen kérdésekben és mely időpontig tehetnek kifogást, nyilt kérdésnek hagyta. A törvénynek ezt a hiányát, amely visszaélésekre és eltérő gyakorlat kifejlődésére adott okot, meg akarja szüntetni a 110. §.
Az 1899:XV. tc. 160. §-a értelmében külön jegyzéket kell vezetni a visszautasitott szavazatokról. Ennek a jegyzéknek az a czélja, hogy a visszautasitás tényének hiteles bizonysága legyen s egyfelől lehetővé tegye az elnöki intézkedés törvényszerüségének megállapitását, másfelől a választás érvényességének megtámadása esetében az eljárás számára támpontul szolgáljon. A fenti okokból ezentul is szükség lesz hasonló jegyzék vezetésére. A jegyzékbe a 111. § - a törvényjavaslat 107.és 115. §-ában, továbbá 122. §-ának utolsó bekezdésében megállapitott terminológiával összhangban - a szavazásra nem bocsátott választóknak és az el nem fogadott szavazatoknak felvételét rendeli el. Ebből egyszersmind következik, hogy azokat a visszautasitottakat, akik az illető választásra érvényes névjegyzékbe nincsenek felvéve, a visszautasitottak jegyzékébe nem kell bevezetni. Ezen annyiban van suly, mert megtörténhetik, hogy a kortesfogásból tömegesen jelentkeznek olyanok, akik egyáltalán nem választók, vagy választók ugyan, de nem az illető szavazókör névjegyzékébe vannak felvéve s ezért ott nem is szavazhatnak. Ha ezekről külön jegyzéket kellene vezetni, sőt nyilvános szavazás esetében a 116. §-hoz képest nyilatkozatukat is fel kellene jegyezni, ez a választási eljárást annyira megnyujthatná, hogy esetleg a választás eredményére is befolyást gyakorolhatna.
A szavazás módjáról, mely ma tudvalevőleg mindenütt nyilvános, jelenleg az 1874:XXXIII. tc. 76. §-a szól. De figyelmen kivül hagyja ez a § azokat a választókat, akik, mint némák (siketnémák) testi fogyatkozásuk miatt beszélni nem képesek s ennélfogva a törvény azon rendelkezésének, amely a szóbeli szavazást teszi kötelezővé, nem felelhetnének meg. Ha ezekre a törvény nem tesz kivételt, akkor a törvény megadja ugyan nekik a választói jogot, de azt illuzóriussá teszi, mert gyakorlása nincs módjukban. Ezért ugy intézkedik a javaslat, hogy a beszélni nem képes választók (némák, siketnémák) szavazólap utján szavazhassanak. Természetes, hogy a szavazólapot a szavazóhelyiségben személyesen kell átadniok s azt a szükséges ellenőrzés végett a küldöttségi elnöknek nyilvánosan fel kell olvasnia.
Az egy községből vagy városrészből való választókat ma az 1874:XXXIII. tc. 75. §-a értelmében a szerint, amint egyik vagy másik jelöltre szavaznak, külön kell szavazásra bocsátani. Ezt a czélszerü szabályt, amely különösen a különböző pártokhoz tartozó választók összekoczzanásának elkerülése végett szükséges, a javaslat olyan helyeken, ahol a szavazás nyilvános, továbbra is fenn akarja tartani. Az 1874:XXXIII. törvénycikknek idézett §-a többek között azt is rendeli, hogy az első községnél a küldöttségi elnök által huzott sors dönt afelett, hogy melyik jelölt szavazóit bocsássák először a szavazáshoz. De nem intézkedik arról, hogy milyen sorrendben történjék a szavazás, ha kettőnél több jelölt van. Ezt a hiányt kivánja pótolni a 114. § azzal, hogy a sorrend megállapitásánál minden esetben a sorshuzást teszi kötelezővé.
A nyilvános szavazás esetében el nem fogadható szavazatok megállapitásának a 115. § lényegében követi az 1874:XXXIII. tc. 78. §-ának azt a rendelkezését, amely a szavazatok semmisségének eseteit határozza meg, de az itt megjelölt szavazatokon felül el nem fogadhatónak mondja azt is, amely feltételhez köttetett vagy másként korlátoztatott, mert az ilyen nem fejezi ki határozottan a választó akaratát. Az érvénytelenségi okok megállapitásánál figyelemmel van a javaslat arra, hogy azok olyanok legyenek, amelyeknek fennforgása kétségtelenül megállapitható s igy e tekintetben visszaélések alig fordulhatnak elő. Ki kell még emelni, hogy a javaslat az ebben a §-ban, ugyszintén a 122.§ utolsó bekezdésében emlitett esetekben azért nem mondja a szavazatokat érvényteleneknek vagy semmiseknek, hanem csak el nem fogadhatóknak, mert itt olyan szavazatokról van szó, amelyeket az elnök, miután szabálytalanságukat már a szavazási eljárás közben megállapitotta, visszautasit anélkül, hogy a szavazat feljegyzése vagy urnába helyezése megtörténnék. Igy ezekben az esetekben leadott szavazatról sem is lehet szó. Az érvénytelen vagy semmis megjelölés pedig olyan leadott szavazatra utal, amely formaszerüen elfogadtatott, azonban szabályszerüségének felülvizsgálata alkalmával érvénytelennek, vagyis a szavazás eredményének megállapitásánál számba nem vehetőnek bizonyult, amilyenek a 128. §-ban emlitett szavazatok.
Az 1899:XV. tc. 160. §-a ugy rendelkezik, hogy a visszautasitott választót az elnök köteles megkérdezni, hogy melyik jelöltre szándékozik szavazni s a felhivás folytán tett nyilatkozatát meg kell emliteni a visszautasitottak jegyzékében. Ennek a rendelkezésnek indoka az, hogy a netán törvényellenesen visszautasitott választónak nyilatkozata a választás megtámadása esetében alapul szolgálhat arra, hogy szavazata számbavétessék annak javára, akire a nyilatkozat szerint szavazni kivánt. Olyan kerületek szempontjából, ahol a szavazás nyilvános lesz, ugyanez az ok kivánatossá teszi az emlitetthez hasonló rendelkezés fenntartását.
A javaslatot a titkos szavazás módjának szabályozásában különösen két gondolat vezeti. Az egyik, amelyről az indokolás általános részében már volt szó, az, hogy megteremtse mindazokat a biztositékokat, amelyek a szavazás titkának megóvásához szükségesek; a másik pedig az, hogy az irástudatlan választók számára is lehetségessé tegye a szavazati jognak titkos gyakorlását. A 117-122. §-okban foglalt szabályozás részletei jobbára ebből a két vezető gondolatból folynak. A titkos szavazás rendszerint a megválasztani kivánt személy nevét tartalmazó szavazólap utján történik s bár nincs kizárva, hogy más módon (pl. golyók segitségével) történjék, azthiszem, nem szükséges tüzetesebben indokolnom a 117. §-nak azt az álláspontját, hogy e tekintetben a szavazólap intézményét fogadja el, amely a nyugati államokban általában elfogadott s a törvényhatósági és r. t. városok tisztviselőinek választásánál nálunk is alkalmazásban van. (1886:XXI. tc. 84. §, 1886:XXII. tc. 80. §) A tapasztalat annak a belátására vezetett, hogy a boriték nékül leadott szavazólap tartalmát még akkor sem nehéz kifürkészni, ha valamennyi szavazólap egyforma. Ezért a szavazólapnak boritékban való leadása a titkosság nagyobb védelmére több államban meghonosult már, különösen mióta évtizdeken át folytatott küzdelem után a Német Birodalomban is behozta ezt a rendszert az 1903-iki törvény. A titkos szavazásnak azt a rendszerét pedig, amelyet a javaslat állapit meg s amely szerint minden jelöltnek más-más szinü szavazólapja van, boriték alkalmazása nélkül el sem lehet képzelni.
A 119. § szerint a szavazólapok jelöltek szerint más-más szinben készülvén, a szavazat titokban maradásának legfőbb biztositéka abban van, hogy a szavazólapot magába záró boriték olyan át nem látszó papirosból legyen, amely a szavazólapnak sem tartalmát, sem szinét el nem árulja. Mivel a boritéknak ilyan fontos szerepe van, előállittatását nem lenne tanácsos a vidéki hatóságok, pl. a központi választmányok kisérletezésére bizni. A 118. § tehát ugy intézkedik, hogy a boritékokat egységesen a belügyminister állittassa elő. A boriték méreteit a törvényjavaslat körülbelül az átlagos levélboriték nagyságában állapitja meg. A kisebb boriték kezelése a választüóknak nehézséget okozhatna, nagyobb pedig feleslegesen szaporitaná az előállitás költségét. Az ország czimerének a boritékokon való alkalmazását a boriték rendeltetése és egyszersmind az utánzás megnehezitése indokolja.
Mivel a szavazólapokat a jelölt nevével is el kell látni s előállitásukra csak néhány nap áll rendelkezésre, technikailag lehetetlen, hogy ezeket is központilag a belügyminister állittassa elő. Ezért a 119. § a központi választmányra bizza a szavazólapok előállittatását. Különben is, ha a választó boritékban adja le szavazólapját, a szavazólap előállitásának kérdése veszit jelentőségéből, mert a kifogástalan boriték már magában is kielégitő biztositéka a titkosságnak. Azonban még igy is meg kell követelni, hogy a szavazólapok egyforma minőségü és vatagságu papirosból készüljenek, mert megvan az a veszély, hogy a boritékon át kitapintják a papiros különbségét. Továbbá a boritékok nagyságának arányában meg kell állapitani a szavazólapok méreteit is. Annak, hogy a törvényjavaslat a jelölt nevével ellátott szavazólapok használatát kivánja s hogy a szavazólapoknak jelöltek szerint más-más szinüeknek kell lenniök, az az indoka, hogy az irni-olvasni nem tudó választók is részt vehessenek a titkos szavazásban. Különösen megkönnyitheti ezt reájok nézve a központi választmány azzal, hogy a szavazólapok a pártok szokásos jelvényeinek szinével azonos szinben állittatja elő. A mai választóknak egy számottevő része még némelyik nagyobb városunkban sem tud irni és olvasni s a javaslat 7. §-a alapján is jutnak választói joghoz irni és olvasni nem tudó személyek. Ezekre nézve - hacsak a golyókkal való szavazáshoz, vagy más bonyolult és a választás cselekményének komolyságához sem illő rendszerekhez nem akarunk folyamodni - egyesül a javaslatban tervbevett eljárás teszi lehetségessé a titkos szavazást. Legfeljebb az lenne képzelhető, hogy az ilyen választók a szavazólap kitöltésénél, vagy a jelölt nevével már hivatalból ellátott, de csupán egy szinben előállitott szavazólap elolvasásánál más személynek a segitségét vegyék igénybe, azonban ez koczkára tenné a választás titkosságát, amelynek megóvását - mint az általános indokolásban (160. l.) már kifejtettem - mindenképen szükségesnek tartom.
Azoknak az államoknak a törvényei, ahol a titkos szavazás van behozva (igy például Francziaország, a Némeg Birodalom, Ausztria törvényei és a legutóbb alkotott olasz választási törvény), rendszerint nincsenek figyelemmel az irni és olvasni nem tudókra, s olyan módját állapitják meg a titkos szavazásnak, amely csak az irástudóknak engedi meg a szavazati jog gyakorlását. Azonban az az eljárás, amely látszólag jogot ad, tényleg pedig lehetetlenné teszi a jog gyakorlását, semmiképen sem helyeselhető. Az emlitett eljárást legfeljebb ott lehet megengedni, ahol az irni és olvasni nem tudók olyan elenyészően kevesen vannak, hogy velük, mint elhanyagolható tényezővel, nem érdemes a törvénynek számolnia. Ezeket figyelembe véve, a szavazólapoknak a javaslatban tervezett rendszere, habár az eljárás egyszerüségét némiképen befolyasáolja is, nálunk a legalkalmasabbnak mutatkozik arra, hogy azokban a kerületekben, ahol a szavazás titkos, a választói jog gyakorlását, s egyszersmind a titkosság megóvását minden választóra nézve lehetségessé tegye.
A szavazatszedő küldöttségnek a § első bekezdésében megállapitott kötelessége a szavazás megkezdésének természetes feltétele. A boritékokat és a szavazólapokat a központi választmány meghatározott mennyiségü csomagokban küldi, s igy nem lesz nehéz a mennyiség elégséges voltát megállapitani. Természetesen, ha a hiánynak nem az lenne az oka, hogy bizonyos számu boriték vagy szavazólap tévedésből visszamaradt vagy máshová küldetett, hanem az, hogy a kellő készlet egyáltalában nem áll rendelkezésre, akkor rendszerint nem lehet szó a hiány pótlásáról, s a 103. §-ban emlitett eset áll be. A § második bekezdése a 121. § utolsó bekezdésében és a 122. § második bekezdésében foglalt szabálylyal együtt azoknak az intézkedéseknek a csoportjába tartozik, amelyeknek az a czéljuk, hogy a választóközönségnek, különösen pedig az irni és olvasni nem tudó választónak minél jobban megkönnyitsék azt, hogy szavazati jogukat akaratuknak megfelelően gyakorolhassák.
Ez a § a titkos szavazáshoz szükséges dologi berendezéseket állapitja meg. Az asztal könnyü hozzáférhetőségét azért követeli meg a javaslat, hogy a választónak a szavazatszedő küldöttség elnökével való érintkezése, nevezetesen szavazásra bocsátása és az üres boriték átvétele, majd a szavazólapot tartalmazó boriték átadása alkalmával akadálytalanul ésgyorsan történhessék. Az urna kellékeinek meghatározása azért fontos, mert az urnának olyannak kell lennie, hogy a szavazási eljárás folyamata alatt abba illetéktelenül senki ne nyulhasson. Nemcsak fedett urnára van tehát szükség, hanem olyanra, amely zár alatt van s csupán a szavazólap bedobására van ellátva nyilással. A szavazólapnak a boritékba való helyezése végett mellékhelyiségre vagy elrekesztett fülkére azért van okvetlenül szükség, mert a szines szavazólapot különben lehetetlen lenne ugy helyezni a boritékba, hogy a szavazó jelöltjét el ne árulja. Ilyen elkülönülő helyiség berendezését arra a czélra, hogy a választót a titkos szavazásnak elhatározó mozzanatában megvédje a megfigyeléstől, először az 1872-iki angol választási törvény rendelte el. Később Belgium, Németalföld s több kisebb állam fogadta el ezt az intézményt, amely 1903 óta a Német Birodalomban is meghonosult (Isolirraum). A boritékok intézményével együtt a mindjobban erősödő törekvésnek eredménye az, amely a szavazás titkosságának kijátszását gyökeresen meg akarja gátolni.
A szines szavazólapok rendszere elengedhetetlenül megkövetelvén ilyen berendezést, csak arról lehet szó, hogy milyen alakban valósitsuk azt meg. A javaslat számolni akar a helyi viszonyokkal és kerülni akarja a költséges berendezést. Ennélfogva alternative intézkedik s a szavazóhelyiség viszonyaitól teszi függővé egyik vagy másik módszer alkalmazását. Lehet, hogy annak a teremnek, amelyben a küldöttség működik, egy vagy több olyan mellékszobája van, amelyeket jól lehet erre a czélra felhasználni; ilyenkor nincs szükség külön berendezésre. Ellenkező esetben magában a szavazóhelyiségben kell egy vagy több elrekesztett fülkét berendezni. A fülke elrekesztése az elnök intézkedése szerint akár deszkával, akár lefüggönyözéssel fog történhetni, s csupán az a lényeges, hogy a szavazó eljárásnak megfigyelése tökéletesen ki legyen zárva. Attól, hogy ez az egyszerü berendezés nehézséggel járna, annál kevésbbé kell tartani, mert csak a székesfővárosban és a törvényhatósági joggal felruházott városokban lesz rá szükség. A szines szavazólapok rendszerével jár az is, hogy azokat csak a mellékszobában vagy az elrekesztett fülkében lehet készletben tartani. Ennek az a veszélye, hogy a szavazó, aki egyedül van az emlitett helyiségben, a szavazólapokat vagy egy részüket megsemmisitheti. Ezt a veszélyt akarja mérsékelni a javaslat azzal a rendelkezéssel, hogy egyszerre csak kisebb készletben kell a szavazólapokat az asztalon elhelyezni. Különben figyelembe kell venni, hogy minden jelölt számára legalább annyi szavazólap készül, a hány választó van a válaszótkerületben s igy feltehető, hogy még akkor is marad elég szavazólap, ha egy részük megsemmisül. Végül a 165. § értelmében hozandó törvény gondoskodni fog arról, hogy az ilyen cselekmény elkövetőjére olyan szigoru büntetést szabjon, amelynek meglesz az elriasztó hatása.
Titkos szavazás esetében különösen fontos, hogy a szavazat leadásának minden mozzanata pontosan legyen szaáblyozva, mert csak igy lehet elérni, hogy egyrészt a titkosság végig meg legyen óva, másrészt a szavazásnak ez a természetszerüen bonyolultabb módja ne okozzon zavart, s mind az elnök önkényének, mind a választó akadékoskodásának gátja legyen a törvény világos rendelkezésében. Ezért a 122. §, követve a külföldi törvények eljárását, az emlitett szempontok érvényesitésével tüzetesen megállapitja a szavazat leadásának módját. A §-nak azokra a rendlekezéseire, amelyek indokolást kivánnak, a következőket jegyzem meg: A szavazólapot tartalmazó boritéknak az urnába helyezését rendszerint azelnökre bizzák a törvények. Ugyanezt teszi a javaslat is, mert csupán igy lehet elejét venni annak, hogy a szavazó ne dobjon egynél több boritékot az urnába s igy válik lehetővé, hogy az elnök a boritékot megvizsgálja és a szabálytalan boritékban átadott szavazólapot az eredmény megállapitásának megkönnyitésére lehetőleg már ekkor visszautasitsa. Kisérő segitségnek igénybevételét annak a választónak kell megengedni, aki vak vagy béna, s igy a szavazással járó tennivalókat képtelen egyedül ellátni. Az elkülönző helyiség intézménye ellen a rendes kifogás az, hogy elnyujtja a választási eljárást, s különösen a választás vége felé ad zavarokra okot, amikor rendesen nagyobbszámu választó várakozik még szavazásra. Ennek a bajnak akarja elejét venni, amennyire lehetséges, a § utolsóelőtti bekezdése. Egyébként a választási eljárást gyorsitani lehet több mellékszoba vagy elrekesztett fülke berendezésével, amire a 121. § kifejezetten utal; továbbá azzal, ha az elnök azalatt, mig egyik választó az elkülönző helyiségben van elfoglalva, a következő választó szavazásra bocsátását intézi el, s igy gondoskodik róla, hogy a szavazásban ne álljon be megszakitás. A mellékszoba vagy elrekesztett fülke igénybevétele helyesen csak kötelező lehet. A választóra bizni azt, hogy igénybe vegye-e szavazata leadására ezt a helyiséget, különösen a szines szavazólapok rendszere mellett, egyértelmü lenne annak a választóra bizásával, hogy titkosan vagy nyiltan akar-e szavazni, vagyis a titkos szavazás fakultativ behozatalával. Ennek a veszélyességét és észszerütlenségét pedig nem kell bizonyitani. Ezért a § utolsó bekezdése azt a sanctiót adja a mellékszoba vagy az elrekesztett fülke használatának, hogy annak a szavazatát, aki az elnök felhivására sem megy az emlitett helyiségbe, az elnök el nem fogadhatja.
Az 1899:XV. tc. 157. §-a értelmében a szavazást megszakitás nélkül addig kell folytatni, amig a záróra alatt jelentkezett választók is mind leszavaznak; ugyane törvény 159. §-a pedig a záróra kitüzését a küldöttségi elnökre bizza. A szavazás lezárásával kapcsolatban felmerül az a kérdés, hogy nem járunk-e el helyesebben, ha, a legött állam példáját követve, a szavazásra való jelentkezés záros határidejét mi is a törvényben állapitjuk meg. A szavazás tart Angliában reggel 8-tól este 8-ig, Belgium reggel 8-tól d.u. 2-ig, Francziaországban reggel 8-tól este 6-ig, Németalföldön reggel 8-tól d. u. 5-ig, Németországban d. e. 10-tól este 7-ig, Olaszországban reggel 8-tól d. u. 4-ig. Nálunk is az önkormányzati választásoknál (törvényhatósági bizottsági tagok és képviselőtestületi tagok választásánál) magában a törvényben záros határidő van kitüzve (1886:XXI. tc. 39. §; 1886:XXII. tc. 48. §; 1872:XXXVI. tc. 43. §). Kétségtelen, hogy záros határidő mellett a választási eljárás gyorsabb, a választás befejezésének időpontja esélyeknek alig van alávetve, s meg van nehezitve az, hogy a szavazás mesterséges elnyujtása s a választóknak ebből származó türelmetlensége vagy kimerülése a választás eredményére számbavehető befolyását gyakorolhasson. Ahol a választók a szavazás helyén vagy ehhez közel laknak, számuk pedig szavazókörönkint nem nagyon különböző, ahol tehát ugyszólva mathematikailag ki lehet számitani azt az időt, amelyen belül a választók mindenütt leszavazhatnak: ott a záros határidőt habozás nélkül törvénybe lehet iktatni. Mivel ezek az előfeltételek e javaslat törvényerőre emelkedése esetében nálunk is meglesznek, ezért azt javaslom, hogy a zárórát maga a törvény állapitsa meg. A 123. § értelmében 10 órai időköz állapittatnék meg a szavazásra való jelentkezésre. Abban a szavazókörben tehát, amelyben a szavazás a rendes időben, vagyis reggel 8 órakor megkezdődik, a törvényben megállapitott záróra délután 6 óra lenne. Ott pedig, ahol a támadt akadály miatt a szavazást nem lehet reggel 8 órakor megkezdeni, a szavazás tényleges megkezdésétől számit a 10 órai határidő. Annak a biztositására, hogy a választók szavazati joguk gyakorlásától meg ne fosztassanak, a javaslat ugy rendelkezik, hogy azok a választók, akik a záróra leteltével a szavazóhelyiségben vagy ennek területileg meghatározott környékén vannak, s ezzel szavazási szándékukat nyilvánitják, bármennyien legyenek is, szavazati jogukat még mindenesetre gyakorolhatják.
Az eddig tárgyalt u. n. törvényes záróra mellett is fenntartja a javaslat a küldöttségi elnök részére az 1899:XV. tc. 159. §-ában biztositott jgoot. E szerint a küldöttségi elnökök a törvényes záróra letelte előtt is a szavazásra való jelentkezésre 1-2 órai záros határidőt tüzhetnek ki. Ezt az ugynevezett elnöki zárórát azonban csak akkor lehet kitüzni, ha a szavazásra az egyes községek és városrészek választói a megállapitott sorrendben már másodszor is felhivattak, illetőleg leszavaztak, vagy ha olyan szavazókörben, a mely nem áll több községből vagy városrészből, a választók csak gyéren jelentkeznek. Ilyenkor nincs ok megvárni a törvényes záróra elérkeztét, tehát módot kell adni az elnöknek, hogy előbb is véget vethessen a szavazási eljárásnak. A törvényes záróra s az elnöki záróra között a lényeges különbség az, hogy az előbbi a törvényben megszabott fix időpont, amelynek elérkezte után a szavazásra ujonnan már nem lehet jelentkezni; ellenben az utóbbi egy elnökileg megállapitott időközt jelent, a melynek leteltéig a választók a szavazásra még jelentkezhetnek.
A szavazásra kitüzött időtartam megállapitásánál azt a kettős czélt kell szem előtt tartanunk, hogy a szavazásra elég idő jusson, de ez az idő ne tartson tovább a szükségesnél. Ezt a kettős czélt szolgálja a törvényes és az elnöki záróra.
Az 1874:XXXIII. tc. 81. §-a azt rendeli, hogy abban az esetben, ha szavazás közben egy jelöltön kivül a többi visszalép, az ellenjelölt nélkül maradt jelölt országgyülési képviselőnek nyilvánittatik. Ugyane törvény 82. §-a pedig ugy rendelkezik, hogy a szavazatok összeszámitásánál az időközben visszalépett jelöltre adott szavazatokat is figyelembe kell venni. Bár a visszalépést külön sem ez a törvény, sem az 1899:XV. tc. nem szabályozza, az idézett rendelkezésekből meg lehet állapitani, hogy a mai törvény a jelöltnek a visszalépést szavazás közben is megengedi. Az állandó gyakorlat is az, hogy a visszalépést a választási elnök mindig tudomásul veszi. Ez az álláspont helyes is. A visszalépés ugyanazokból az okokból, amelyeket az ajánlott jelölt visszalépéséről szólva a 86. § indokolásában hoztam fel, a választási eljárásnak ebben a stádiumban sem lehet megakadályozni.
A 124. § a választási elnök tennivalóját állapitja meg a visszalépéssel szemben. Ez pedig nem lehet más, mint az, hogy a visszalépett jelöltre nézve a szavazást abbahagyhatja, ha pedig a visszalépés következtében csak egy jelölt, vagy egy jelölt sem maradt, a szavazást, amelynek ilyen esetben semmi czélja sem lenne, teljesen megszünteti. A jelenlegi szavazási rendszer mellett a választási elnök a szavazás megszüntetése iránt a helyszinén közvetlenül intézkedik. Nem fenyeget tehát az a veszély, hogy a szavazatszedő küldöttségi elnököket e tekintetben megtévesztik. Deczentralizált szavazás esetében azonban, amidőn a választási elnök intézkedése csak közvetités utján juthat el a szavazatszedő küldöttségi elnökökhöz, könnyen történhetnek visszaélések, s hamis utasitások koholásával vagy más csalárd módon könnyen ejthetik tévedésbe a küldöttségi elnököt. Ezt tartja szem előtt a 124. § utolsó bekezdése, midőn ugy rendelkezik, hogy a szavazatszedő küldöttségi elnök a szavazást csak a választási elnök közvetlen szóbeli, vagy sajátkezüleg aláirt irásbeli vagy más módon közölt olyan utasitásra hagyhatja abba vagy szüntetheti meg, amelynek valódiságáról kétségtelenül meggyőződött.
E § a szavazás esetleges felfüggesztéséről és félbeszakitásáról rendelkezik. Az 1874:XXXIII. tc. 79. és 80. §-ai feljogositják a választási illetőleg a szavazatszedő küldöttségi elnököt, hogy ha akadályuk merülnek fel, a megkezdett szavazást legfeljebb 2 órára felfüggeszthesse. Ha az akadályok az emlitett határidő alatt nem hárithatók el, az elnök a választást félbeszakitja. A két órai határidő megállapitásánál a törvényhozást az a szándék vezette, hogy az elnök a felfüggesztés jogát ne használhassa fel arra, hogy a választókat kifáraszsza, s ezzel időelőtt távozásra kényszeritse. Nem tekintve, hogy a felfüggesztés leghosszabb idejének megállapitása csak ötletszerü lehet, a törvényhozás helyes szándékát a jelenlegi rendelkezés mellett könnyen ki lehet játszani. Ha az elnök a választókat ki akarja fárasztani, ezt megteheti ugy, hogy a szavazást ujra meg ujra 2-2 órára felfüggeszti. Igy czélját éri a nélkül, hogy felelősségre lenne vonható. Ezért a javaslat - párhuzamban a 103. § megfelelő rendelkezésével - ugy intézkedik, hogy a szavazatszedő küldöttség elnöke akadály esetében a szavazás folytatását belátása szerint és saját felelősségére felfüggeszti, azonban a szavazást folytatni kell, mihelyt az akadály elhárult. A § végén foglalt rendelkezés szerint abban az esetben, ha az akadály legkésőbb a törvényes záróráig elháritható nem volt, a szavazást az illető szavazókörben félbe kell szakitani. Hogy a folytatólagos szavazást el kell-e rendelni, ez a többi szavazókörben megtartott szavazás eredményétől függ. Erről a 138. § indokolásában lesz szó.
A 126. § első bekezdése arról intézkedik, hogy akkor, ha a szavazás befejezést nyert vagy félbeszakadt, a szavazatok jelöltek szerint összeszámittassanak. A szavazás egy-egy szavazókörben kétféle módon nyerhet befejezést: vagy ugy, hogy az elnök a szavazást akkor, midőn a törvényes vagy az elnöki záróra leteltével elkülönitett választók, illetőleg a 107. § harmadik bekezdésében emlitett személyek is leszavaztak, a 123. § értelmében szabályszerüen lezárja; vagy pedig ugy, hogy az elnök azért, mert visszalépés következtében csak egy jelölt vagy egy jelölt sem maradt, a szavazást a 124. § második bekezdése értelmében teljesen megszünteti. A szavazást félbeszakitani pedig a 125. § értelmében akkor kell, ha a lezárása előtt támadt akadályt a törvényes záróráig nem lehet elháritani. Ami a szavazatok összeszámitásának helyét illeti, a nagyobb államokban - Anglia kivételével - az az általános szabály, hogy a szavazatokat községenkint, illetőleg szavazókörönkint a szavazás szinhelyén kell összeszámitani, s a központban csak a végeredmény megállapitása történik. A 126. § is ezt az eljárást tervezi, amely a szavazatok összeszámitásában a pontosságot jobban biztositja, mint a központi rendszer, a választási eljárást pedig tetemesen gyorsitja. A szavazatok összeszámitása lehetetlenné válhatik valakinek büncselekménye folytán (pl. a szavazási ivek és jegyzékek, vagy a szavazólapok megsemmisitése esetében), vagy vis major (pl. tüzeset) következtében. Ilyenkor a szavazást ép ugy meghiusultnak kell tekinteni, mint ha a 103. § értelmében nem lehet megkezdeni. Ezekről az esetekről a 126. § utolsó bekezdésében van szó. A félbeszakadt szavazás helyett folytatólagos, a meghiusult szavazás helyett pedig uj szavazásnak elrendeléséről a 138. § intézkedik.
A szavazatok összeszámitásának titkos szavazás esetében a 126. §-ban foglaltakon felül különös szabályai is vannak, amelyeket a 127. § állapit meg. Az urnában talált boritékok számának a leszavazott választók számával való összevetését, amelyet a § első bekezdése rendel el, szükségessé teszi az, hogy ebben az eljárásban ellenpróbája legyen mind a szavazási rovatos ivek helyes vezetésének, mind pedig annak, hogy az urnába sem több, sem kevesebb boriték nem helyeztetett, mint ahány választó leszavazott. Döntő a szavazatok összeszámitásánál természetesen nem lesz sem a boriték, sem a rovatos ivekben foglalt választók száma, hanem csupán az, hogy mennyi az érvényes szavazólap. A boritékok felbontásának és tartalmuk megvizsgálásának az a módja, amelyet a § második bekezdése állapit meg, az elnök, a küldöttségi tagok és a bizalmi férfiak között ugy osztja meg a tennivalókat és a jogokat, hogy az ellenőrzést és a visszaélések meggátlását megkönnyitse.
Nyilvános szavazás esetében az elnök a szavazatok szabályszerüségének kérdését már leadásuk alkalmával eldönti és a szabálytalan szavazatokat már akkor visszautasitja; titkos szavazás esetében ellenben a szavazólap boritékba lévén zárva, az elnök ebben a stádiumban legfeljebb csak a boriték szabálytalanságát állapithatja meg, mig a szavazat érvényességének megvizsgálására csak a boritékok felbontásával kapcsolatban, a szavazatok összeszámitásánál kerülhet a sor. A 128. § megállapitja azokat az eseteket, amelyekben a szavazat érvénytelen és a szavazás eredményének megállapitásánál számba nem vehető. Az 1-3. pontban azok az esetek vannak összefoglalva, a melyekben a szavazásra nem a hivatalos boriték vagy szavazólap használtatott, vagy használt boriték vagy szavazólap ismertetőjellel van ellátva. Mindkét esetben a titkosság elve forog veszélyben, mert valószinü, hogy a szavazó a hivatalostól elütő vagy ismertetőjellel ellátott boritékot vagy szavazólapot előzetes utasitás alapján azért használta, hogy pártjának a küldöttségben vagy a bizalmi férfiak között jelenlevő tagja ellenőrizhesse őt szavazatának gyakorlásában. A szabálytalan boritékot ugyan a 122. § utolsó bekezdése értelmében már az elnök sem fogadhatja el, azonban az elnök esetleges elnézésére való tekintettel szükséges módot adni rá, hogy a szabálytalanság még az összeszámitás rendjén is megállapitható legyen. A 4. pont esetében azért kell érvénytelenné nyilvánitani a szavazatot, mert a szavazólap nem fejez ki akaratot; az 5-7. pontok esetében pedig azért, mert nem határozottan fejezi azt ki, vagy pedig (ha t. i. nem jelöltre szól a szavazólap) olyan akaratot fejez ki, amelynek a törvény értelmében nem lehet helyt adni.
A 129. § első bekezdésének az a rendelkezése, hogy a küldöttségi tagok titkos szavazás esetében a szavazatok érvényessége tekintetében a szavazat feljegyzése előtt kifogást tehetnek, természetes kiegészitése a 110. § második bekezdésében foglalt rendelkezéseknek. A 129. § második bekezdése pedig, amely a kifogások feletti határozást szabályozza, a 110.§ harmadik bekezdésével van okozati kapcsolatban. A 129. § további rendelkezései arra szolgálnak, hogy biztositsák azoknak az adatoknak a megőrzését, amelyek a szavazatok összeszámitásánál követett eljárásnak, különösen pedig a szavazatok érvényessége kérdésében hozot határozatok törvényszerüségéek megbirálásához akár az elnök felelősségre vonása, akár a választás érvényességének megtámadása esetében bizonyitékul szükségesek.
Ez a § pontonkint megállapitja azt, hogy a szavazás lefolyására vonatkozó jegyzőkönyvnek mit kell tartalmaznia. Természetesen a taxatio nem lehet kimeritő, mert minden eseményt, amely a szavazatszedő küldöttség működése alatt előfordulhat, előrelátni nem lehet. Ezért a § m) [l)-p)] pontja általános utasitást is tartalmaz, amelynek értelmében a szavazás közben felmerült minden fontosabb mozzanatot fel kell venni a jegyzőkönyvbe, hogy az igy az egész eljárás törvényességének megbirálásánál alapul szolgálhasson. Már az 1899:XV. tc. 160. §-a intézkedik a szavazatszedő küldöttség jegyzőkönyvéről. A javaslat 130. §-a teljesebben és szabatosabban jelöli meg a jegyzőkönyvbe felveendő adatokat, s kiegésziti azokat a titkos szavazás esetében megemlitendő adatokkal. Az egyes pontok közül csak a g)-k) [g)-i)] pontok kivánnak némi indokolást. A g) pont értelmében a jegyzőkönyvben meg kell nevezni azokat a leszavazott küldöttségi tagokat, bizalmi férfiakat, külön megbizottakat és a szavazási eljáráshoz kirendelt irnokokat, akik nem az illető szavazókör névjegyzékébe voltak felvéve. Mivel a szavazatszedő küldöttségi elnöknek csak az illető szavazókör választóinak névjegyzéke áll rendelkezésre, ellenben a választókerület teljes névjegyzéke nincs a kezénél: a szavazatszedő küldöttségi elnök nem ellenőrizheti, hogy a g) pontban emlitett személyek az illető választókerület névjegyzékében valóben bennfoglaltatnak-e, s e tekintetben csak az illetőknek saját nyilatkozatára van utalva. A választás érvényességének megtámadhatóságát tartva szem előtt, szükséges, hogy a szóbanlévő körülmény legalábba jegyzőkönyvben meg legyen emlitve. A h) pontra nézve meg kell jegyezni, hogy a szavazásra nem bocsátott választókról és az el nem fogadott szavazatokról, a 111. § értelmében vezetett külön jegyzékek részletesen beszámolnak ugyan, de azért szükséges, hogy ezeknek a jegyzékeknek legalább számbeli adatait a szavazási jegyzőkönyv is feltüntesse, hogy ez a szavazás lefolyásának teljes képét nyujtsa. A k) pont értelmében a szavazás eredményét minden esetben pontosan be kell vezetni a jegyzőkönyvbe, tehát nem csak akkor, ha a szavazás szabályszerü lezárással ér véget, hanem akkor is, ha a szavazást meg kellett szüntetni, vagy félbe kellett szakitani. Az utóbbi esetekben a szavazás eredményét azért kell feltüntetni, mert a választási elnöknek az eredmény megállapitásánál figyelembe kell venni azokat a szavazatokat is, amelyeket a szavazás megszüntetésének vagy félbeszakitásának időpontjáig adtak le.
E § első bekezdése a szavazási jegyzőkönyvek és egyéb iratok kiállitásának módjáról intézkedik, lényegében az 1899:XV. tc. 161. §-ának megfelelő rendelkezésével egyezően, mellőzi azonban e helyütt a választási jegyzőkönyvet, amelynek kiállitásáról a választási eljárás sorrendjéhez képest a 140. §-ban van szó. A 131. § második bekezdése az 1874:XXXIII. tc. 83. §-ának második bekezdésében emlitett kérdésekkel foglalkozik, s több tekintetben kiegésziti a mai törvényt. Az idézett törvényhely ugyanis nem intézkedik arról, hogy a fontos okirati bizonyitékul szolgáló külön jegyzékeket is alá kell irni, s arról sem, hogy mit kell tenni a szavazatszedő küldöttség rendelkezésére bocsátott választói névjegyzékkel. A 131. § ezeket a kérdéseket is szabályozza. Ezenfelül megállapitja azt, hogy milyen uton kell a szavazási iratokat a választási elnökhöz eljuttatni. Deczentralizált szavazás esetében ez fontos kérdés, mert szükséges, hogy az iratok minél gyorsabban és biztosabban jussanak a választási elnök kezébe. Ezt csak ugy lehet elérni, ha azokat megbizható személy közvetlenül adja át. Ezért a javaslat azt kivánja, hogy az iratokat a küldöttségi elnök személyesen, vagy a küldöttség valamely tagja vagy hatósági közeg utján juttassa a választási elnökhöz.
A választási elnöknek ebben a §-ban megállapitott kötelessége természetes előzménye annak, hogy a következő §-okban megállapitott feladatának eleget tehessen. A „szavazatszedő küldöttségi tagok és bizalmi férfiak” alatt ebben a §-ban éppen ugy, mint a következő § első bekezdésében, nem csupán a választási elnök vezetése alatt álló küldöttségek, hanem a kerületi valamenyi szavazatszedő küldöttségének tagjait és bizalmi férfiait kell érteni, akik az eredmény megállapitásánál mind megjelenhetnének. Viszont abból, hogy a § - éppen ugy, mint a 126. § - „megjelent” küldöttségi tagokat és bizalmi férfiakat emlit, következik az, hogy távolmaradásuk nem gátolja meg az eredmény megállapitását.
A 133. § mindenekelőtt azt az időt, amely alatt a választás eredményét meg kell állapitani. Ott, ahol csak a választókerület székhelyén szavaznak, nem kell külön intézkedni arról, hogy a választás eredményének megállapitása mikor történjék. Központi szavazási rendszer mellett még abban az esetben is, ha több szavazatszedő küldöttség működik, a szavazás ugyanabban a községben (városban) megy végbe, s rendszerint ugyanegy időben nyer befejezést. Erről a választási elnök azonnal értesül, s igy nincs semmi akadálya annak, hogy az eredményt nyomban megállapitsa. Igy van ez jelenleg nálunk. Egészen más lesz a helyzet deczentralizált szavazási rendszer mellett, amikor a szavazási iratok a különböző távolságokra fekvő szavazókörökből igen különböző időben érkezhetnek meg. Ez a rendszer szükségessé teszi, hogy a választás eredményének megállapitására határidőt szabjon a törvény. A határidő megszabásánál különösen két körülményre kell tekintettel lenni.
Egyfelől a választási elnököt nem lehet arra kényszeriteni, s a küldöttségi tagoktól és a bizalmi férfiaktól nem lehet azt kivánni, hogy esetleg napokon át, szakadatlanul készenlétben várják az utolsó iratok megérkezését, s azután nyomban hozzáfogjanak az eredmény megállapitásához. Meg kell tehát engedni, hogy a szavazási iratok megérkezése és a választás eredményének megállapitása között bizonyos időköz legyen, s pl. abban az esetben, ha az utolsó iratok késő este érkeznek meg, a választási elnök ne legyen kénytelen az eredményt rögtön, éjjel megállapitani. Másfelől azonban az esetleges visszaélések megakadályozása végett a szóbanlevő időközt, lehetőleg rövidre szabva, óra szerint kell meghatározni. Ezért a 133. § azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a választás eredményét legkésőbb az iratok beérkezésétől számitott 24 órán belül kell megállapitani.
A szavazatszedő küldöttségi elnökök is fegyelmi és büntetőjogi felelőség alatt működvén, a választási elnök nem gyakorolhat velük szemben felülbirálatot. A szavazásra nem bocsátottak visszautasitásának jogosultságát, a szavazatok elfogadhatóságának vagy érvényességének kérdését csak a biróság mérlegelheti. Ezért a 133. § második bekezdése ugy rendelkezik, hogy a választási elnök a szavazásnak a szavazatszedő küldöttségi elnökök által megállapitott eredményét és a küldöttségi elnökök eljárását vizsgálat tárgyává nem teheti. Csak egy esetben kivánatos a választási elnöknek megadni azt a jogot, hogy a szavazatszedő küldöttségi elnök által megállapitott eredményen változtatást tehessen. Akkor t. i., ha a szavazatszedő küldöttségi elnök olyan szavazatot fogadott el, amelyet nem jelölt egyénre adtak le. Ha nem akarjuk a megtámadható választások számát ok nélkül szaporitani, fel kell jogositanunk a választási elnököt arra, hogy e nyilvánvalóan érvénytelen szavazatokat az eredmény megállapitásánál figyelembe ne vegye. Ez azért is indokolt, mert ebben az esetben nem birói mérlegelést igénylő jogkérdésről, hanem olyan ténykedésről van szó, amelyet könnyen és kétségtelenül meg lehet állapitani.
A választási eredmény kihirdetése természetesen mindjárt az eredmény megállapitása után akadálytalanul megtörténhetik.
Ez a § tartalmazza azt az általános szabályt, hogy a kerület megválasztott képviselőjéül azt kell kijelenteni, aki a szavazatok általános többségét elnyerte. Az általános többség megkivánásának elvi álláspontján áll az 1874;:XXXIII. tc. 82. §-a is. Ebben a kérdésben a következő szempontok jönnek figyelembe: A választási eljárás szabályozásánál arra is törekedni kell, hogy az eljárás lehetőleg egyszerü és gyors befolyásu legyen, s hogy a választási közdelmek időszaka minél szükebb határok közé legyen szoritva. Ezt a czélt a relativ többség rendszere, amely a pótválasztások egészen kizárja, kétségkivül jobban szolgálja az abszolut többség rendszerénél. Ez az oka annak, hogy egyes államok (igy mindenekelőtt Anglia) a képviselők megválasztásához csak relativ többséget kivánnak. De a relativ többségnek többek között egy olyan hátránya van, amely előnyeit jóval felülmulja. A szavazatok elforgácsolása esetében ugyanis könnyen megtörténhetik, hogy nem a választók többségének bizalma, hanem a véletlen esélyei következtében olyan jelölt jut relativ többséghez s ezzel mandátumhoz, aki a leadott szavazatoknak csak aránylag csekély részét kapta, s akit az illető kerület bizalmát élvező képviselőnek nem lehet tekinteni. A relativ többség szabályának ez az igazságtalan és politikai szempontból káros következménye arra késztette a legtöbb állam törvényhozását, hogy az abszolut többség elvét tegye uralkodóvá. Sőt egyes államok ezzel sem elégedtek meg, hanem az általános többség mellett még a választók számának egy meghatározott hányadát is megkivánják. Az emlitett szempont volt irányadó arra, hogy az általános többség jelenlegi szabályát fenntartsa a javaslat. Azt, hogy az általános többség megállapitásánál számitásba kell venni a visszalépett vagy elhalt jelöltre esett szavazatokat is, az teszi szükségessé, mert abban az esetben, ha az a jelölt lépett vissza vagy halt el, akire sokan vagy éppen legtöbben szavaztak, az ezeknek a szavazatoknak számba nem vételével, csupán a megmaradt jelöltek körén belül megállapitandó általános többség ismét olyannak juttathatná a mandátumot, akire a kerület szavazóinak csak egy kisebb csoportja adta szavazatát.
Ha két vagy több jelölt relativ többséghez jutott, ezek között a 135. § első bekezdés szerint pótválasztásnak van helye. Az 1874:XXXII. tc. 82. §-a csak azon két jelöltre engedi meg az „ujabb szavazást”, akikre aránylag legtöbb szavazat esett. Bizonyára rendkivül ritka, de nem lehetetlen eset, hogy az általános többséget egyik jelölt sem nyeri el, s a relativ többséghez jutott jelöltek közül kettő egyenlő számu szavazatot kap. Abból a szabályból, amely általános többség hiányában az aránylag legtöbb szavazatot kapott két jelölt közt pótválasztást kiván, okszerüen következik, hogy az emlitett esetben az aránylag legtöbb szavazatot nyert összes jelöltek között pótválasztásnak legyen helye. (Pl. A. 2000, B. 1500, C. 1000 és D. 1500 szavazatot kapott. Ebben az esetben A., B. és D. között pótválasztásnak van helye.) A 135. § második bekezdése a teljes szavazategyenlőség esetében követendő eljárást állapitja meg. Az 1874:XXXIII. tc. 82. §-ának harmadik bekezdése értelmében szavazategyenlőség esetében uj választásnak van helye. Egybevetve azonban ennek a bekezdésnek rendelkezését ugyane szakasz első bekezdésével, meg lehet állapitani, hogy az „uj választás” nem jelent itt olyan második választást, amelyen az alapválasztáson fellépett összes jelöltekre, vagy éppen uj jelöltekre is lehet szavazni, hanem csupán az egyenlő számu szavazatot nyert két jelölt közötti pótválasztást. Nem lehet ugyanis feltenni, hogy ugyanaz a törvény, amely általános elvként azt állitja fel, hogy akkor, ha általános többség nem jön létre, csak az aránylag legtöbb szavazatot nyert két uj jelöltre történjék uj szavazás, teljesen uj választásra utalja s ezzel másokkal való mérkőzésre is kényszeritse a két jelöltet csupán azért, mert véletlenül egyenlő számu szavazatot kaptak. A gyakorlat is igy értelmezte az 1874:XXXIII. tc. idézett rendelkezését. A javaslat hasonló értelemben intézkedik, kimondván, hogy akkor, ha két vagy több jelölt volt és valamennyi egyenlő számu szavazatot kapott, pótválasztásnak van helye. Ennél mindenesetre egyszerübb és a választások számát apasztja az, ha sorshuzás, vagy az idősebb életkor dönt, amint ez több államban szokásos. Ezt mégis mellőzi a javaslat, mert kell, hogy olyan fontos közjogi cselekménynél, amilyen a képviselőválasztás, a véletlen szerepe minél kisebb körre legyen szoritva.
Ha egy vagy több jelölt a szavazás lezárása előtt visszalép, ennek következtében kétféle helyzet állhat elő. Az egyik esetben - nem számolva itt azzal, hogy valamennyi jelölt is visszaléphet - a visszalépés után csak egy jelölt marad, a mi természetesen együtt jár a szavazás megszüntetésével. (124. §) Erre az esetre a javaslat 136. §-ának első bekezdése - az 1874:XXXIII. tc. 81. §-ával egyezően - azt a természetes szabályt állapitja meg, hogy a megmaradt egyetlen jelöltet megválasztott országgyülési képviselőül kell kijelenteni. A másik esetben a visszalépés után egynél több jelölt marad. Ilyenkor a 124. § értelmében a további szavazást csak a visszalépett jelöltre nézve kell abbahagyni. A választás eredménye ilyenkor vagy az, hogy a megmaradt jelöltek valamelyike általános többséget nyer, s ezzel a 134. § szabályánál fogva országgyülési képviselővé lesz; vagy pedig az, hogy a szavazatok általános többségét egyikül sem nyeri el, amikor viszont természetszerüleg a 135. § rendelkezéseinek alkalmazására kerül sor, s a megmaradt jelöltek közül az aránylag legtöbb szavazatot kapott két jelölt, vagy az aránylag legtöbb szavazatot nyert összes jelöltek, vagy az egyenlő számu szavazatot nyert két vagy több jelölt között pótválasztást kell tartani.
Valószinü, hogy a jelöltet visszalépésre a győzelemre való kilátás hiánya, küzdelme czéltalan voltának belátása készteti. Ezért kevés gyakorlati jelentősége van annak az aggodalomnak, hogy esetleg a visszalépett jelölt lehet az, aki a többség bizalmát birja. Mivel azonban nem lehetetlen, hogy a szavazás közben előforduló visszaélések és erőszakosságok annyira sértik a jelölt erkölcsi érzését, hogy visszalépésre határozza el magát, habár a választók bizalma benne összpontosul: az emlitett aggodalom elől nem lehet egészen elzárkózni. Hogy a többségi elvnek legalább durva megsértése ilyen esetekben is ki legyen küszöbölve, s lehetetlenné legyen téve, hogy a kerületet a megmaradt jelölt, vagy amennyiben több jelölt maradt, ezek valamelyike képviselje akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a visszalépett jelölt az, aki a kerület bizalmát birja: a 136. § utolsó bekezdése korrektivumként azt a rendelkezést tartalmazza, hogy ha a visszalépett jelöltre a választókerület összes választóinak felénél nagyobb számu szavazat esett, a választást meghiusultnak kell tekinteni és uj választásnak van helye. Ennél tovább menni, igy nevezetesen azt mondani, hogy a választást akkor is meghiusultnak kell tekinteni, ha a visszalépett jelölt a leadott szavazatok általános vagy aránylagos többségét kapta meg, már azért sem lehet, mert ez olyan esetben, midőn csak két jelölt küzd egymással, a győzelemre nem számitó jelöltnek módot nyujtana arra, hogy felhasználva azt a pillanatot, amelyben véletlenül többségben van, visszalépés által a választást könnyü szerrel meghiusitsa.
A 124. § intézkedik arról, hogy a választási elnök a visszalépett jelöltre hagyassa abba a szavazást, ha pedig a visszalépés következtében csak egy jelölt vagy egy jelölt sem maradt, teljesen szüntesse meg azt. Sem ez a §, sem a javaslat más §-a nem tartalmaz azonban hasonló intézkedést arra az esetre, ha a választási eljárás alatt a jelöltek valamelyike meghalt. Ennek egyik oka az, hogy a haláleset bekövetkeztétől való meggyőződés módját akkor, ha ez nem a választás helyén történt, igen nehéz ugy megállapitani, hogy a megtévesztés ki legyen zárva. Néha pedig, pl. ha külföldön következik be a halál, szinte lehetetlennek kell mondani azt, hogy a választási elnök idejében és a kétséget kizáró módon értesülhessen felőle. Igy aztán az eset véletlen körülményei szerint az elhalálozás majd befolyással lenne a választásra, majd pedig nem. Azonban igen kérdéses, hogy még akkor is helyes-e a haláleset miatt a szavazást abbahagyni, vagy esetleg teljesen megszüntetni, ha kétségtelen meggyőződést lehet szerezni felőle. A jelölt halála teljesen véletlen szerencsétlenség, s ezért méltányos a pártnak ilyen esetben alkalmat adni arra, hogy a jelölt halála daczára is bebizonyithassa számbeli erejét és érvényt szerezhessen programmjának. Helyesebb tehát a szavazás abbahagyása helyett a választókra bizni azt, hogy szavazzanak-e tovább az elhalt jelöltre vagy sem, s ezzel módot nyujtani nekik arra, hogy másnak a megválasztását megakadályozzák és uj választást idézzenek elő. A javaslat erre az álláspontra helyezkedve, a szavazás szabályai közt a haláleset kérdéséről nem intézkedik, ellenben 137. §-ában kimondja, hogy akkor, ha az a jelölt, a kit a 134-136. §-ok értelmében megválasztott országgyülési képviselőnek kellene kijelenteni, vagy pótválasztásra kellene bocsátani, a választás alatt meghalt, a választást meghiusultnak kell tekinteni és uj választásnak van helye.
Ez a § arról szól, hogy mit kell tenni abban az esetben, ha a választási elnök a 132. § értelmében azt állapitotta meg, hogy a szavazás egy vagy több szavazókörben félbeszakittatott vagy meghiusult. E tekintetben a következő szempontok irányadók:
Ha valamelyik szavazókörben a szavazás meghiusult vagy félbeszakittatott, ez magábanvéve még nemcsak arra nem szolgál okul, hogy a választást az egész választókerületben meghiusultnak tekintsük, hanem arra sem feltétlen ok, hogy az illető szavazókörben uj vagy folytatólagos szavazás rendeltessék el. Ha a többi szavazókörben leadott érvényes szavazatok akár az abszolut, akár a relativ többséget megmásithatatlanul eldöntötték: teljesen czéltalan lenne uj vagy folytatólagos szavazást tartani abban a szavazókörben, amelynek összes szavazatai sem változtathatnák meg a már eldöntött eredményt. Ilyenkor tehát a választási elnök a választás eredményét a rendes módon megállapitja és kihirdeti. Ellenkező esetben abban a szavazókörben, a melyben a szavazás meghiusult, uj szavazást, abban a szavazókörben pedig, amelyben a szavazás félbeszakittatott, folytatólagos szavazást kell elrendelni. A félbeszakitott szavazás esetében azért nem kell uj szavazást elrendelni, mert a választók egy része (esetleg nagyobb része) az első szavazás alkalmával már leszavazott. Az uj szavazás elrendelése tehát nemcsak a szavazási eljárás indokolatlan elnyujtása lenne, hanem ellenkezik azzal a szabálylyal is, hogy ugyanannál a választásnál kétszer senki sem szavazhat; sőt lehetetlenné tenné, hogy egyes választók későbbi befolyásolás hatása alatt az uj szavazáson másra szavazzanak, mint akire az első szavazás alkalmával szavaztak. Ezért a javaslat szerint a folytatólagos szavazásban csak azok vehetnek részet, a kik a félbeszakitott szavazás alkalmával érvényesen nem szavaztak, azonban természetesen a szavazás eredményének megállapitásánál mind a félbeszakitott, mind a folytatólagos szavazáson leadott érvényes szavazatokat számitásba kell venni. Mivel a választás eredményét csak az uj vagy a folytatólagos szavazás befejezése után lehet megállapitani, az uj vagy a folytatólagos szavazás elrendelése s az ezzel kapcsolatos intézkedések még a választási eljárás keretébe tartoznak. Ennek közvetlen vezetése pedig a választási elnök joga és kötelessége. Ezért a javaslat nem a központi választmányt, hanem a választási elnököt jogositja fel arra, hogy az uj vagy a folytatólagos szavazás iránt intézkedjék. Ennek az intézkedésnek a lényege az uj határnap kitüzése. E határnap megállapitásánál egyfelől arra kell törekedni, hogy az uj vagy a folytatólagos szavazás mielőbb megtörténjék, s ennek következtében a választási eljárás a lehető legrövidebb idő alatt véget érjen; másfelől tekintettel kell lenni arra, hogy a választási elnök határozatának közzétételére, a választók odautazására, titkos szavazás esetében a netán szükséges szavazólapok előállitására stb. elég idő jusson. E szempontok figyelembevételével a javaslat ugy intézkedik, hogy az uj vagy a folytatólagos szavazás az elnöki intézkedéstől számitott 4 napnál korábban és 6 napnál későbben ne történjék.
Ott, ahol a folytatólagos vagy az uj szavazás is meghiusul vagy félbeszakittatik, rendkivüli viszonyoknak kell uralkodniok. Valószinü, hogy az ilyen szavazókörben az izgalom olyan foku, hogy ujyabb s talán ismét ujabb szavazást tartani egyértelmü lenne a zavargások állandósitásával. Részint ezért, s részint mert valamely határt okvetlenül kell szabni a választási eljárás befejezésére: a 138. § ugy intézkedik, hogy akkor, ha a folytatólagos vagy azuj szavazás is meghiusult, a választási elnök a választás eredményét további folytatólagos vagy uj szavazás elrendelésének mellőzésével állapitja meg.
A választás lefolyásáról vezetendő jegyzőkönyvről, amelynek az a rendeltetése, hogy a választás egész lefolyását szabatosan feltüntesse, s az eljárás törvényességének megbirálásánál okirati bizonyitékul szolgáljon, ma az 1874:XXXIII. tc. 87. §-a intézkedik. Deczentralizált szavazási rendszer mellett a választási jegyzőkönyv egy része csak összefoglalása azoknak az adatoknak, amelyeket a szavazatszedő küldöttségek által a 130. § értelmében vezetett jegyzőkönyvek tartalmaznak. Ezeket azonban ki kell egésziteni azoknak az adatoknak a megjelölésével, a melyek a választási elnök külön jogkörébe tartozó ügyekre vonatkoznak, minők különösen az ajánlásra és a jelölésre, a visszalépésre, a szavazás megszüntetésére, a választás eredményének kihirdetésére stb. vonatkozó adatok. Ezek figyelembevételével szabályozza a választási jegyzőkönyv kiállitását a 139. §. A választás lefolyásáról minden esetben jegyzőkönyvet kell felvenni, tehát akkor is, ha a választás egyhangu volt, vagy meghiusult, vagy pótválasztás volt. Az esetek e különféleségéhez képest fogja a belügyminiszter a különböző jegyzőkönyvi mintákat megállapitani.
Az 1899:XV. tc. 161. §-a azt rendeli, hogy abban az esetben, ha a választási elnök egyszersmind valamely szavazatszedő küldöttség elnöke, ugy a szavazás, mint a választás lefolyásáról külön-külön jegyzőkönyvet kell felvennie. Mivel a választási küldöttség a javaslat 79. §-a értelmében minden esetben szavazatszedő küldöttség gyanánt is fog működni, s mivel a 130. § szerint minden szavazatszedő küldöttségnek külön jegyzőkönyvet kell vezetnie, a 139.§ pedig a választás egész lefolyásáról külön jegyzőkönyv készitését rendeli el: önként értődik, hogy a választái elnöknek külön választási jegyzőkönyvet s ezenfelül szavazási jegyzőkönyvet is kell felvennie. Az 1899:XV. tc. 161. §-ának idézett rendelkezésére tehát nincs szükség.
A szavazási jegyzőkönyvek és egyéb iratok kiállitásának módjáról a javaslat 131. §-a intézkedik. A 140. § a választási jegyzőkönyv tekintetében tartalmazza az analog rendelkezéseket. Egyszersmind az 1899:XV. tc. 161. §-ának megfelelően rendelkezik arról, hogy a választási jegyzőkönyv példányai az illetékes helyekre eljussanak. Kiegésziti azonban ennek a törvénynek rendelkezését azzal, hogy az eredeti ajánlatokat s az ezekre vonatkozó iratokat, titkos szavazásnál pedig a szavazólapokat és boritékokat is a törvényhatóság (r. t. város) levéltárásban elhelyezett példányhoz kell mellékelni. Erre azért van szükség, hogy a választás érvényességének megtámadása esetében a biróságnak az összes okirati bizonyitékok rendelkezésére álljanak.
Az 1899:XV. tc. a vegyes és átmeneti intézkedések között a 163. és 164. §-okban tartalmazza azokat a rendelkezéseket, a melyek mind a választói névjegyzékekről, mind a választási iratokról kérhető másolatok kiadására vonatkoznak. A tájékozódás megkönnyitésére helyesebb, ha az egyes rendelkezések a megfelelő fejezetek szerint széttagoltatnak. Igy jár el a javaslat, s a másolatok kiadásáról szóló rendelkezéseket kettéválasztja aszerint, amint a névjegyzékekre, vagy a választási iratokra vonatkoznak. Az előbbiekről a 74. és 75. §-okban, az utóbbiakról a 141. §-ban van szó. Különben a választási iratokról kért másolatok kiadására ugyanazok a szabályok lesznek irányadók, mint a névjegyzékekről adható másolatokra. E helyen tehát csak hivatkozom a 74. és 75. §-oknál mondottakra.
A 142. § összefoglalja az előző §-okban emlitett azokat az eseteket, amelyekben pótválasztásnak van helye, s egyszersmind részletesen szabályozza a pótválasztás esetében követendő eljárást. Az egyes eseteknél már szó volt a megfelelő §-ok indokolásában; e helyütt tehát csak az eljárási szabályokra terjeszkedem ki. Ami mindenekelőtt a pótválasztás napjának megállapitását illeti, e tekintetben a 142. § lényegesen eltér a mostani törvény rendelkezésétől. Jelenleg a pótválasztás napját az 1874:XXXIII. tc. 57. §-a alapján a központi választmány állapitja meg, még pedig az alapválasztástól számitott 14-24 napi időközön belül. Mivel a pótválasztásnál az uj ajánlásának helye nem lehet, s olyan előkészületekre nincs szükség, amelyekre a helyi viszonyok különbözősége befolyással lehetne: helyesebb, hogy a pótválasztás napját egységesen a törvény állapitsa meg. A 142. § tehát kimondja, hogy a pótválasztást az alapválasztás napját követő 10-ik napon kell megtartani. A választási és szavazatszedő küldöttségek megalakitására, a pótválasztáson való szavazásra és a jegyzőkönyvre vonatkozó szabályok a mai helyes gyakorlatban gyökereznek, s a szabályozás teljessége végett vétettek fel a javaslatba. Az a rendelkezése a §-nak, hogy a pótválasztásra bocsátott jelöltek egyikének visszalépése következtében ellenjelölt nélkül maradt jelöltet képviselőül kell kijelenteni, egyrészt megfelel az 1874:XXXIII. tc. 82. §-a utolsó bekezdésének, másrészt okszerü következménye a 136. § első bekezdésében foglalt szabálynak. Az a további rendelkezés pedig, hogy akkor, ha a pótválasztásra bocsátott jelöltek egyike az uj határnap előtt meghal, a választást meghiusultnak kell tekinteni és uj választásnak van helye, szintén az idézett törvényszakasz utolsó bekezdésének rendelkezését tartja fenn, s egyszersmind okozati kapcsolatban van a javaslat 137. §-ával. Uj szabály az, amely sorshuzást rendel el abban az esetben, ha a pótválasztáson szavazategyenlőség áll be. Ilyenkor egy harmadik választás tartása a választási izgalmaknak olyan fokozásával járna és az összes résztvevők türelmét annyira próbára tenné, hogy okvetlenül helyesebb az elvi okokból egyébként kifogásolható sorshuzáshoz folyamodni.
Az uj választásnak azokhoz az eseteihez, amelyeket a javaslat 91., 136., 137., 138. és 142. §-ai egyenkint és tüzetesen megjelölnek, a 143. § még azt az esetet füzi, amelyben a választás eredményének megállapitása büncselekmény vagy más ok miatt lehetetlenné vált. Az okok, amelyek ezt az esetet előidézhetik, hasonlók lehetnek a 126. § indokolásának utolsóelőtti bekezdésében példaképen emlitettekhez. Azt az időközt, amelyen belül a központi választmánynak az uj választás határnapját ki kell tüznie, a 143. § az esetek analogiájánál fogva ugy állapitja meg, mint a 77. § az időközi választás határidejét. Az uj választás különben semmiben sem különbözik más rendes választástól, s igy természetes, hogy a választási és a szavazatszedő küldöttségeket ilyenkor ujonnan kell megalakitani, s hogy a hirdetményre, a jelölésre s a választásra vonatkozó egyéb szabályokat kivétel nélkül alkalmazni kell reá.
A 144. § a választók összeirásánál, a névjegyzékek készitésénél, kiigazitásánál és megőrzésénél s a választásnál közremüködő közegek felelősségét, fegyelmi felelősségrevonásuk szabályait és a fegyelmi hatóságokat állapitja meg.
A § első bekezdése és az 1874:XXXIII. tc. 90. §-a, illetőleg az 1899:XV. tc. 162. §-a között egyik lényegesebb eltérés az, hogy a 144. §-ból kimaradtak a bizalmi férfiak, mint akik a választási eljárás törvényszerüségének ellenőrzése végett csak a párt, vagy a jelölt bizalmából vannak jelen, hivatalos működést nem végeznek, esköt (fogadalmat) nem tesznek, s akikkel szemben ezért fegyelmi eljárásnak helye nem is lehet. A bizalmi férfiakat tehát csak erkölcsi, ha pedig büntetendő cselekményt követnek el, büntetőjogi felelősség terheli. A másik lényegesebb eltérés pedig a mai szabályokkal szemben az, e § megállapitja a fegyelmi felelősséget azokra a közegekre is, akik a névjegyzék megőrzésére hivatottak. A § további részeiben a fegyelmi eljárásról és a fegyelmi hatóságokról szól, s ezekben a kérdésekben az 1899:XV. tc. 162. §-ával egyezően rendelkezik: azonban a kir. közjegyzőkre nézve megállapitja, hogy ezek - különleges állásukra való tekintettel - a reájuk nézve irányadó fegyelmi szabályok hatálya, tehát saját fegyelmi hatóságaik alatt is maradnak. Eltérés a javaslatban az, hogy nem tartalmaz analóg rendelkezést az 1899:XV. tc. 162. §-ának ama rendelkezésével, amely szerint abban az esetben, ha a Curia a törvény 123. §-a alapján pénzbirságot rovott ki, ugyanazon cselekmény miatt fegyelmi eljárásnak nincs helye. Ebből következik, hogy az a birságolás, amelyet a jövőben a választások érvényessége felett itélkező biróság esetleg kiszab, nem fogja kizárni azt, hogy az illető közeg ellen, ha cselekménye erre is okot szolgáltatott, a fegyelmi eljárást is folyamatba lehessen tenni.
Az 1899:XV. tc. 168. §-a a közhivatali alkalmazottakat abban az esetben is elvonja saját fegyelmi hatóságuktól, ha a fegyelmi vétséget nem mint a központi választmány, avagy a választási, összeiró vagy szavazatszedő küldöttség tagjai követik el. Ez a rendelkezés azonban helytelen. A közszolgálati alkalmazott a következő módon valamelyikén sértheti meg a választási törvény rendelkezéseit, még pedig: 1. olyan cselekménynyel vagy mulasztással, amelyet valamely törvény vagy rendelet az ő hivatali hatáskörébe utalt; 2. mint magánszemély, tehát függetlenül közszolgálati viszonyától, és anélkül, hogy a választási törvény alapján tisztséggel lenne megbizva; és végre 3. abból a tisztségből kifolyólag, amelyet reá a választási törvény alapján a központi választmányban vagy az összeiró stb. küldöttségben biztak, vagy amelyet e törvény értelmében állásánál fogva visel abban (községi- és körjegyző, mint az összeiró küldöttség tagja). Az első két esetben semmi sem szól amellett, hogy a közszolgálati alkalmazott elvonassék saját rendes fegyelmi hatóságától csupán azért, mert a választási törévnybe, és nem valamely más törvénybe ütköző fegyelmi vétséget követett el. Ellenben indokolt és szükséges, hogy akkor, ha a központi választmány, összeiró stb. küldöttség tagjaként követi el a választási törvénybe ütköző fegyelmi vétséget, ennek megbirálása a kivételes fegyelmi hatóság hatáskörébe utaltassék, habár közhivatalnok is az illető, amint ezt a javaslat 144. §-a - e tekintetben a régi törvény rendlekezésével egyezően - meg is állapitja. Az 1899:XV. tc. 168. §-a majd a „közhivatalnok, illetőleg r. t. városi és községi hivatali alkalmazott”, majd a „közigazgatási tisztviselők s a r. t. városi és községi alkalmazottak” kifejezést használja, ami kétségre ad okot és a fogalmak összezavarására vezet. A javaslat 145. §-ában használt „közhivatali alkalmazott” általános kifejezés az állami, törvényhatósgi, r. t. városi és községi alkalmazottakat egyaránt felöleli.
E § czélja az, hogy a közhivatali alkalmazottak a választói jog szabad érvényesülésének hatályosabb biztositása, a hivatali hatalommal való visszaélések elkerülése és a hivatali tekintély megóvása érdekében is a képviselőválasztások küzdelmeitől, a választások közvetlen irányitásától távol tartassanak. Jelenleg erről a kérdésről az 1899:XV. tc. 167. §-a intézkedik. A javaslatban foglalt szabályozás azonban egyes részletek tekintetében eltér ennek a törvénynek rendelkezésétől. Igy a törvény a tisztviselőnek megtiltja, hogy bárminő politikai pártgyülés összehivásában részt vegyen, annal elnöke vagy jegyzője legyen, és tőle megbizást fogadjon el. A javaslat ezt a tilalmat csupán a képviselőválasztással kapcsolatos politikai pártgyülésekre állapitja meg. A czél ugyanis nem az, hogy a tisztviselők a politikai pártéletben való részvételtől teljesen elzárassanak, amely kérdésnek általános szabályozása különben is kivül esik e törvényjavaslat keretén. Ellenben feltétlenül szükséges ilyen tilalomnak megállapitása a képviselőválasztás idejére, midőn a politikai küzdelmek tetőznek, s midőn a tisztviselőnek a küzdelemben való irányitó részvétele fokozza annak a lehetőségét, hogy alárendeltjeire s esetleg más választókra is illetéktelen befolyást gyakoroljon. További eltérés, hogy a javaslat a szóban levő rendelkezések hatálya aláeső közhivatali alkalmazottak körét két irányban kiterjeszti. Az 1899:XV. tc. 167. §-a a politikai pártéletben és a választási küzdelmekben való közvetlen részvételből a r. t. városi alkalmazottak közül csak a polgármestert és a rendőrkapitányt zárja ki. Mivel azonban az idézett törvényszakaszban megállapitott tilalom az összes állami és törvényhatósági közhivatalnokokra kiterjed, nincs elfogadható ok arra, hogy e tekintetben a r. t. városi közhivatalnokok kivételes elbánásban részesüljenek. Ezért a javaslat ugy tervezi, hogy a 146. §-ban emlitett tilalom nemcsak az összes állami és törvényhatósági, hanem a r. t. városi közhivatalnokban alkalmazott tisztviselőkre is kiterjedjen. Az 1899:XV. tc. 167. §-a megtiltja a hivatali fellebbvalónak, hogy a neki alárendelt köztisztviselőnek a szavazásra nézve utasitást adjon. Ugyanezt a javaslat nem csupán a tisztviselőkre nézve tiltja meg, hanem az alárendelt altisztekre és szolgákra nézve is, mert e tilalom az utóbbiakkal szemben ép oly indokolt, mint a tisztviselőkkel szemben.
A 147. § az 1874:XXXIII. tc. 103. §-ának megfelelően, a rendzavarást kihágássá minősiti. E két szakasz rendelkezései között a lényeges eltérés az, hogy a 147. §-ban megállapitott kihágások miatt kiszabható büntetés mértékének meghatározásánál tekintettel van a javaslat az elkövethető cselekmény sulyosságára. Ez okból enyhébb büntetést (15 napig terjedhető elzárást) állapit meg azzal szemben, aki a rendet (korteskedéssel, lármával stb.) zavarja. Ellenben sulyosabb büntetést (egy hónapig terjedhető elzárást és 300 K-ig terjedhető pénzbüntetést) szab arra, aki a választás vagy szavazás szinhelyére magával vitt fegyvert, botot vagy tettleges bántalmazásra alkalmas más eszközt az illetékes közeg felhivására át nem adja, vagy itt a közrend megzavarása czéljából veszélyes eszközt ragad, mert az ilyen egyén nemcsak megsérti atövény rendlekezését, s ellenszegül a hatósági közeg felhivásának, hanem ezen felül még rossz szándékának is tanujelét adja. Az elzárás minimális időtartamának megállapitását mellőzi a §, tehát e tekintetben a kihágási büntető törvénykönyv általános rendelkezése az irányadó.
Ez a § a pártgyülés, pártünnepély, körmenet tartása tekintetében a 83. §-banfelállitott parancsoknak és tilalmaknak adja meg a büntető sanctiót, még pedig ugy, hogy megszegésüket kihágássá minősiti, s a kihágásra sulyosabb büntetést állapit meg, mint aminőt a kihágási törvény szab hasonló cselekményekre. A közbiztonság és a közrend megóvására vonatkozó szabályok és a hatósági intézkedések megszegése éppen a választási küzdelmek izgatott levegőjében könnyebben előfordulhat ugyan, egyszersmind azonban ilyen időben a könnyen beállható általános fejetlenség elkerülése végett kétszeresen szükséges ügyelni arra, hogy a jogszabályok uralma biztosittassék, a azok megszegése különös sulylyal esik latba.
Ez a § a választási kihágásoknak azzal a csoportjával foglalkozik, amelyről az 1874:XXXIII. tc. 104. §-ában vanszó, kihagyva közülök a be nem jelentett nyilvános pártgyülés, pártünnepély, körmenet rendezésével elkövetett kihágásokat, maelyeket, mint tárgyuknál fogva nem ebbe a csoportba tartozókat, azelőző 148. § külön tárgyal. Azonban a törvényjavaslatnak ez a §-a egyébként lényeges pontban eltér az 1874:XXXIII. tc. idézett §-ától. Elsősorban pontosan megjelöli azokat a cselekményeket, amelyeket kihágásokként rendel büntetni. Továbbá a választási zászlókon és jelvényeken felül kiterjeszti a törvényes védelmet a választási hirdetményekre és felhivásokra is, mint amelyeknek a pártpolitikai küzdelmek irányitásában sokszor igen fontos szerep jut. Aztán a bünjelekként szereplő tiltott zászlók és jelvények elkobzását is elrendeli a javaslat. Végül arra való tekintettel, hogy e kihágások sulyosabb természetüek és a tömegre valóhatásuk következtében a választási mozgalmak idején nagyobb kárt okozhatnak, a büntetést az 1874:XXXIII. tc. 104. §-ánál, s egyszersmind a kihágási törvény hasonló tárgyu rendelkezéseinél is sulyosabb tételekben állapitja meg.
Ez a § az előző §-okban megállapitott kihágásokra nézve azokat a hatóságokat jelöli meg eljáró fórumul, amelyek a rendőri büntető biráskodást az 1901:XX. tc. értelmében általában gyakorolják.
Ez a § a választási kihágások tekintetében fenntartja az 1874:XXXIII. tc. 106. §-ának azt a rendelkezését, hogy azeljárás megindithatása már 30 nap alatt elévül. Erendelkezés szükséges voltának megvilágitásául elég utalni arra, hogy helytelen lenne a választás után lecsillapult izgalmakat ilyen kihágások tárgyalásával hosszabb idő mulva is felujitani.
Azokhoz a nehézségekhez, amelyekkel az összeiró, a választási s a szavazatszedő küldöttségek megalakitása jelenleg jár, nagyban hozzájárul az a körülmény is, hogy e küldöttségek elnökei és tagjai még készkiadásaik megtéritésére sem tarthatnak igényt, s csupán az összeiró küldöttség fuvarköltségei azok, amelyeket meg szoktak tériteni. A közhivatali alkalmazottak, amennyiben utiátalányuk nincs, lakóhelyükön kivül teljesitett kiküldetés esetében napidijat és utiköltséget számithatnak fel. Sőt a Vármegyei Ügyviteli Szabályzat 25. §-a a törvényhatósági bizottsági tagokat feljogositja arra, hogy közhatósági eljárás esetében napidijat és utazási költségeket számithassanak fel. Ellenben a választási s a szavazatszedő küldöttségi tagok, akik pedig terhes és felelősségteljes munkára vállalkoznak, még e közérdekü működésükkel járó készkiadásaikat is sajátjukból kénytelenek fedezni. Ezt az igazságtalanságot kivánja megszüntetni a 152. § első bekezdése az által, hogy napidijnak és utazási kötlségnek az államkincstár terhére való felszámitását engedi meg az emlitett küldöttségi tagoknak abban az esetben, ha nem laknak abban a községben vagy városban, melyben az összeirás, a választás vagy a szavazás történik. A napidijak és az utazási költségek mértékének és felszámitásuk részletes módozatainak megállapitása az egész országra nézve egységesen, a belügyminiszter által kiadandó rendelet utján fog történni ugy, hogy itt is megfelelő alkalmazást nyernek azok a szabályok, amelyek a közhivatali alkalmazottak napidijainak és utazási költségeinek felszámitásánál irányadók.
Ami a választók összeirásával és a választással járó költségek fedezését illeti, ezek az 1874:XXXIII. tc. 114. §-a értelmében a „törvényhatóságok házipénztára iránt hozandó uj törvény létrejöttéig az állampénztárból fedezendők.” Az 1874. évi deczember hó 20-án tartott minisztertanács kimondotta, hogy az öszeirásból és a választásból kifolyólag felmerülő kiadások közül, amennyiben ezek felszámittatnak, csak a dologi kiadások és az összeiró küldöttségek fuvarköltségei utalványozhatók az állampénztárból. Időközben megalkotta ugyan a törvényhozás az 1883:XV. és az 1893:IV. törvénycikket, de ezek a törvények, amelyek a vármegyék háztartását rendezik, a választási költségeknek a házipénztárból való fedezése iránt nem rendelkeznek. Ennélfogva a választási törvény végrehajtásával kapcsolatos költségekre nézve az 1874:XXXIII. tc. 114. §-a mellett csupán az elmitett minisztertanácsi határozat volt irányadó. E minisztertanácsi határozat alapján az a gyakorlat fejlődött ki, hogy a választói névjegyzékek kiigazitásához és a képviselőválasztásokhoz szükséges nyomtatványok költségein és felszámitás esetében az összeiró küldöttségek fuvarköltségein kivül csak a választási helységek előállitásával, kibérlésével s felszerelésével járó kiadások utalványoztattak az állampénztárból. Minthogy azonban a választási törvények, főleg az 1899:XV. tc. végrehajtásából kifolyólag több olyan kiadás is merült fel, amely az emlitett minisztertanácsi határozat alapján kifejlődött gyakorlat értelmében az állampénztár terhére átvehető nem volt, s amelynek fedezésére másfelől a törvényhatóságokat sem lehetett kötelezni, szükségessé vált, hogy a szóbanlevő kiadások fedezéséről ujabb intézkedés történjék. Az 1903. évi február hó 18-ikán minisztertanács taxative felsorolja azokat a kiadásokat, amelyek a névjegyzékkekel ésa választásokkal kapcsolatban az állampénztár terhére felszámithatók. Ez a minisztertanácsi határozat lényegileg nemtért el az 1874. évi deczember hó 20-án tartott minisztertanácsban hozott határozattól, amennyiben adologi kiadásokon kivül csak az összerió küldöttségek fuvarköltségeinek felszámitását engedte meg. Azonban az előbb előadottak szrint a többi küldöttségek tagjainak kártalanitásáról is gondoskodni kell. A dologi kiadások is megszaporodnak, mert a szavazás deczentralizációja következtében több szavazóhelyiségre és nyomtatványra lesz szükség, ott pedig, ahol aszavazás titkos, boritékokról és szavazólapokról is gondoskodni kell. Mind e kiadások fedezésére nem lehet mást kötelezni, mint az államkincstárt, s mivel a választói névjegyzékkel és a választásokal kapcsolatban egyéb kiadások is felmerülhetnek: a javaslat 152. §-ának második bekezdése általánosságban kimondja, hogy a választók összirásával, a névjegyzékek elkészitésével és kiigazitásával járó, valamint aávlasztási eljárás során felmerülő összes személyi és dologi kiadások az államkincstárt terhelik.
Az 1874:XXXIII. tc. 38. §-ának és az 1899:XV. tc. 161. §-ának rendelkezéseivel szemben a javaslat 153. §-a általában arra utasitja a belügyminisztert, hogy a választói névjegyzékekkel, s a választási eljárással kapcsolatban szükséges összes nyomtatványokról gondoskodjék, s ezeket kellő időben küldje meg a központi választmányoknak. Ki vannak véve e nyomtatványok közül a szavazólapok, amelyekről a 119. § értelmében maga a központi választmány gondoskodik.
E § a törvény hatálybaléptének időpontját állapitja meg. A törvényjavaslatban foglalt rendelkezéseket a törvény hatálybalépése szempontjából két csoportba lehet osztani. Az egyik csoportba azok a rendelkezések tartoznak, amelyeknek életbeléptetése nélkül a választói névjegyzékek elkészitése meg nem történhetik; a másik csoportba pedig azok a rendlekezések, amelyeknek végrehajtása csak a választási eljárás alapjául szolgáló névjegyzékek végleges megállapitása és szétküldése után kerülhet sorra. Hogy az uj törvény mielőbb teljesen életbeléphessen, a végrehajtást haladéktalanul meg kell kezdeni. A javaslat ugy tervezi, hogy azleső csoportba tartozó (a szavazókörök megalakitására, a központi választmányokra s általában a névjegyzékekre vonatkozó) rendelkezések már a törvény kihirdetése napján lépjenek hatályba. Ezeknek a rendelkezéseknek a végrehajtása körülbelül egy évet fog igénybe venni, amelyből három hónap a szavazókörök megalakitására (23. §), kilencz hónap pedig, amelyet a 38. § értelmében a belügyminiszter fog a szükséges tennivalókra beosztani, a névjegyzékek elkészitésére fog esni.
A hozzávetőleges munka- és időbeosztást a következő táblázat tünteti fel:
| Sorszám | Tennivalók | A rendelkezésre álló idő hónapokban | ||
| 1. | A szavazókörök megállapitása; a központi válaszmtányok megalakitása; az összeiró küldöttségek megválasztása | 3 | ||
| 2. | Az összeiró küldöttségek munkálkodása | 1 | ||
| 3. | Az ideiglenes névjegyzékek elkészitése a közp. választmány által | 1 | ||
| 4. | Az ideiglenes névjegyzékek közszmelére tétele, a felszólalások és az észrevételek benyujtása | 1 | ||
| 5. | A felszólalások és az észrevételek érdemleges elintézése a közp. választmány által | 1 1/2 | ||
| 6. | A felszólalások és észrevételek felett hozott közp. választmányi határozatok közszmelére tétele és kézbesitése | 1/2 | ||
| 7. | A panaszok átvétele, közp. válaszmtány eseteges észrevételei, a panaszok felterjesztése a közig. birósághoz | 1/2 | ||
| 8. | A panaszok érdemleges elintézése a közig. biróság által | 2 1/2 | ||
| 9. | A birósági határozatok alapján névjegyzékeke végleges összeállitása ésszétküldése | 1 | ||
| Összesen | 12 |
A mint a törvény kihirdetésétől számitott egy év letelt, vagyis a névjegyzékek érvényesekké váltak, nincs többé semmi akadálya annak, hogy az uj törvény többi rendelkezései is életbelépjenek, s a képviselőválasztások már az uj törvény alapján történjenek. Intézkedni kell azonban arról, hogy az átmeneti időben a képviselőválasztások mely választókerületekben és milyen szabályok szerint történjenek. Mivel a választási eljárás alapjául szolgáló uj névjegyzékeke csak a törvény kihirdetése után egy év leteltével válhatnak érvényesekké, ez alatt az idő alatt az esetleges általános válaszátsokat és az időközi választásokat csak a jelenlegi választókerületekben s a mostani szabályok szerint lehet megtartani. Az egy év elteltével az általános választásokat már az uj választókerületi beosztás (21. §) alapján s az uj törvény rendlekezései szerint kell megtartani. Kivételes viszonyok között megtörténhetik azonban, hogy az uj törvény kihirdetésekor együttlévő országgyülés egy ideig még az emlitett egy év letelte után is egütt lesz, mert az 5 évi cziklus még nem járt le, s ak irály az országgyülést nem oszlatja fel rögtön. Ezzel a rendkivüli eshetőséggel is számolva, ugy kell intézkedni, hogy az időközi választások nemcsak a törvény kihirdetésétől számitott egy év leteltéig, hanem mindaddig, mig a törvény kihirdetése napján együttlévő országgyülés berekesztése vagy feloszlatása meg nem történik, a jelenlegi választókerületekben s az eddigi szabályok szerint történjenek. Ezekre az időközi választásokra az uj törvény rendelkezéseit nem lehet alkalmazni, mert a választókerületek régi beosztása alapján választott képviselőház időközi kiegészitése más választókerületi beosztás alapján nem történhetik.
Ami a választói névjegyzékeket illeti, ezeknek gyakorlati szerepe a képviselőválasztásokkal szorosan kapcsolatos. Azoknál a képviselőválasztásoknál tehát, amelyek a jelenlegi szabályok szerint történnek, csak a mostani törvények alapján készült névjegyzékeket lehet használni. Kérdés csak az lehet, hogy a régi névjegyzékek az uj törvény kihirdetése után még kiigazittassanak-e. Ezt a kérdést az dönti el, hogy a régi névjegyzékek kiigazitási munkálatai az uj törvény kihirdetésekor milyen stádiumban lesznek. Ha a kiigazitási munkálatok a törvény kihirdetése napján már annyira előrehaladtak, hogy a központi választmánynak érdemleges tennivalót többé nem adnak, nincs semmi elfogadható ok arra, hogy e munkálatok be ne fejeztessenek. Az 1899:XV. tc. 152. §-a értelmében a központi választmány a panaszokat legkésőbb szeptember 1-ig köteles a kir. Curiához felterjeszteni. Ezen az időponton tul a központi választmánynak a névjegyzékekkel nincs más dolga, mint az, hogy azokat a Curia határozatai alapján összeállitja, saz 1899:XV. tc. 150. §-ában meghatározott helyekre szétküldi. Ha tehát az uj törvény augusztus hó 31-e után hirdettetnék ki, a már folyamatban lévő kiigazitási eljárás befejezhető anélkül, hogy ez az uj törvény végrehajtását a legcsekélyebb mértékben is megzavarná, s anélkül, hogy ezért a jelenlegi központi választmányok megbizását továbbra is fenn kellene tartani. Azt a mechanikus munkát, amely a névjegyzékek kiigazitásával kapcsolatban szeptember 1-je után még a központi választmányra vár, nyugodtan rá lehet bizni az uj központi választmányokra, amelyeknek az uj névjegyzékkel addig, amig az összeirás nincs befejezve, amugy sem lesz még tennivalójuk. Ebben az esetben a kiigazitott névjegyzékek érvényesek lesznek a kiigazitás évét követő naptári évre, s ezenfelül mindaddig, mig az uj törvény alapján az első általános választások megtörténnek. Ha azonban az uj tövény kihirdetése szeptember hó 1-je előtt, vagyis olyan időpontban történnék, midőn a névjegyzékek kiigazitása a központi választmányokra még érdemleges munkával jár: az eddigi névjegyzékek kiigazitását mellőzni kellene, s az esetleges folyamatban levő eljárást meg kellene szüntetni. Ha ugyanis ezek a névjegyzékek az emlitett esetben is kiigazittatnának, akkor az uj központi választmányok mellett mindenütt meg kellene tartani a jelenlegieknél is; akkor párhuzamosan történnék a régi névjegyzékek kiigazitása és az uj névjegyzékek elkészitése, ami könnyen zavarokra adhatna alkalmat. Ezért ebben az esetben a 155. § második bekezdése szerint az uj törvény kihirdetésekor érvényes névjegyzékek érvényességének tartama - kiigazitás nélkül - meghosszabbittatnék addig az időpontig, amikor az uj törvény teljesen hatályba lépett.
Hogy a központi választmányok megválasztása kellő időben jogerőssé váljék, s az összeiró küldöttségek választása is idejekorán megtörténhessék, a belügyminiszternek nyomban a törvény kihirdetése után utasitania kell az összes törvényhatóságokat és azokat a r. t. városokat, amelyeknek a 21. §-ban emlitett törvény alapján külön képviselőküldési joguk lesz, hogy az uj központi választmányokat e törvény értelmében megválaszszák. A 28. § a központi választmány tagjára nézve a taggá választhatóság egyik alternativ feltételéül azt jelöli meg, hogy az illető a törvényhatóság (r. t. város) területén valamely képviselőválasztókerület választóinak névjegyzékébe fel legyen véve. Mivel az uj választói névjegyzékek, amelyeket jövőre a központi választmányok megalakitásánál is alapul kell venni, az első választás idejében még nincsenek meg, ezért a központi válaszmtányok első megalakitása szempontjából a 28. §-ban emlitett választói névjegyzék alatt - ép ugy, mint a 40. § harmadik bekezdésében - természetesen ajelenlegi törvény alapján készült állandó névjegyzéket kell érteni. A központi választmányi tagok számának megállapitásánál természetesen az uj választókerületi beosztás lesz az irányadó. Vagyis ott, ahol a választmány hatásköre az uj törvény szerint egy választókerületre terjed ki, az elnökön kivül 12, ott, hol kettő a választókerület, 18, ott ahol három, 24, - ha pedig háromnál is több a választókerület, minden további kerület után még 2-2 tagot kell választani. (26. §) A tagok minősitésére, választására, a megválaszott tagok értesitésére, a választás ellen előterjeszthető fellebbitelre, a központi választmányi jegyző kirendelésére s az eskü letételére nézve a 26-30 §-ok lesznek irányadók.
Mihelyt a szóbanlevő központi választmányok megalakitása jogerőssé vált, a törévnyhatóságokban és azokban a r. t. városokban, melyeknek a 21. §-ban emlitett törvény értelmében is külön képviselőküldési joguk lesz, a jelenlegi központi válaszmtányok megbizása véget ér. Ezt ki kell mondani azért, mert különben az uj törvény kétféle értelmezésre adhatna alkalmat, s vagy az történhetnék meg, hogy ugyanegy helyen egyidejüleg két központi választmány működnék, vagy pedig az, hogy a törvény kihirdetése után addig, mig az uj központi választmányok megalakitása jogerőssé nem válik, egy központi választmány sem lenne, mert a jelenlegi központi választmányok az uj törvény kihirdetése napján megbizatásukat megszüntnek tekintenék. Mivel a központi választmányok első megalakitásakor olyanokat, akik csak az uj törvény értelmében jutnak választói joghoz és kerülnek be a választók névjegyzékébe, még nem lehet a választmány tagjaiul megválasztani kell, hogy az első központi választmány csak átmeneti jellegü legyen, s módot kell adni arra, hogy mihelyt lehetséges, mindenben az uj törvény czélzatának megfelelően lehessen a választmányt megalakitani. Ezért intézkedik a javaslat 156. §-a ugy, hogy az elsőizben megválasztott központi választmányok megbizása véget ér, mihelyt a véglegesen megállapitott első névjegyzékek szétküldettek. Hogy ezeknek a központi választmányoknak a megbizása a végelges névjegyzékek szétküldésének időpontjában akadálytalanul megszünhessék, a törvényhatósági bizottságokat (r. t. városok képviselőtesületének) legalább 2 hónappal előbb intézkedniök kell majd az uj központi választmányok megalakitása iránt (29. § negyedik bekezdése).
A 29. § harmadik bekezdése értelmében a központi választmányok megbizása január hó 1-től számitott 3 naptári évre szól. Ha a véglegesen megállapitott első névjegyzékek az év végén küldetnének szét, akkor a második alkalommal megválasztott központi választmányok megbizatásának tartamáról külön nem kellene intézkedni. Mivel azonban az uj törvény kihirdetésének napja s ennek következtében az első névjegyzékek elkészitésének és szétküldésének időpontja bizonytalan: intézkedni kell arra az esetre is, ha a második alkalommal megalakitott választmány megbizása nem január hó 1-én, hanem évközben kezdődik. E tekintetben az mutatkozik legmegfelelőbbnek, hogy a szóbanlévő központi választmány megbizása az első névjegyzékek szétküldését követő harmadik naptári év végéig tartson.
A választókerületek tervezett uj beosztása értelmében nagyközségeknek előreláthatólag nem lesz külön képviselőküldési joguk, s lehet, hogy egyes r. t. városoknak, amelyek jelenleg külön képviselőt küldenek, a jövőben meg fog szünni ez a joguk. Addig, mig az uj törvény alapján az első általános képviselőválasztások végbemennek, az összes választások a jelenlegi törvény s a jelenlegi választókerületi beosztás alapján fognak végbemenni. Intézkedni kell tehát arról, hogy azokban a r. t. városokban és nagyközségekben, amelyek nem maradnak külön választókerületek és amelyeknek központi választmánya ezért a jövőben meg fog szünni, az átmeneti időszakban az esetleges választásokat melyik központi választmány vezesse. Bonyodalmak elkerülése végett szükséges, hogy ezekben a r. t. városokban és nagyközségekben a jelenlegi központi választmány megmaradjon mindaddig, amig az illető r. t. városban vagy nagyközségben, mint külön választókerületben, a jelenlegi törvény alapján képviselőválasztás történhetik. Ezeknek a központi választmányoknak a feladata természetesen csak az esetleges választások vezetésére és az eddigi választói névjegyzéknek a 155. § harmadik bekezdése értelmében folytatott kiigazitására fog szoritkozni, mert az uj törvény kihirdetése után az illető r. t. város vagy nagyközség, mint választókerület számára az emlitett névjegyzéken kivül több névjegyzék nem fog készülni.
A 45. § értelmében életkor tekintetében a névjegyzékbe való felvételhez elég, ha a felveendő személy azt az életévet, amelytől választói jogosultsága függ, még abban a naptári évben betölti, amelyben az összeirás történik. Fel kell venni továbbá azt is, akire a 13. és 14. §-okban felsorolt kivételek vagy kizáró okok valamelyike fennforog ugyam, de akire nézve közokirattal igzolva van, hogy a kivétel vagy a kizáró ok az összeirás évében kétségtelenül meg fog szünni. A névjegyzékek kiigazitása egy-egy naptári éven belül megállapitott határidőkben fog történni. Ellenben a névjegyzékek első összeállitása nem egy bizonyos naptári évben, hanem a törvény kihirdetésétől számitott egy éven belül fog végbemenni, s valószinüleg egyik évről a másikra nyulik át. Ebből következik, hogy ama kellékek tekintetében, amelyeket a törvényjavaslat szerint az összeirás naptári évében lehet megszerezni, a névjegyzékek első összeállitása alkalmából átmeneti intézkedés szükséges. Ezt tartalmazza a 158. §, amelynek értelmében az életkor kellékének megszerzése és a 13. és 14. §-okban emlitett kivételek és kizáró okok megszünése tekintetében nem az összeirás évét, hanem az uj törvény kihirdetésének napjától számitott egy évet kell figyelembe venni.
A választók összeirásának alapelvéül a törvényjavaslat, mint erről a 44. § indokolásánál bővebben volt szó, a választóknak hivatalból való felvételét állapitja meg, s az érdekeltek jelentkezését csak annyiban veszi számitásba, amennyiben a hivatalból való felvétel a rendelkezésre álló adatok alapján nem lehetséges. A javaslatnak ezzel az álláspontjával van összhangban a 159. §-nak a jelenlegi választók hivatalból felvételére vonatkozó rendelkezése.
A törvényjavaslat 17. §-a a választhatóságnak az 1874:XXXIII. tc. 13. §-ában 24 évben megállapitott korhatárát 30 évre kivánja felemelni. A 160. §-nak az az átmeneti intézkedése, hogy a harminczadik életév betöltése nem kivántatik meg attól, aki az uj törvény alapján tartandó általános választások előtt már érvényesen megválasztott képviselő volt, olyan méltányos és természetes szabályt állapit meg, amely nem kiván tüzetesebb igazolást.
E törvényjavaslat törvényerőre emelkedésével a névjegyzékek naptári évenkint fognak kiigazittatni és a végleges névjegyzékek évenkint legkésőbb deczember 31-ig fognak a 69. §-ban megjelölt helyekre szétküldetni. Ezek a névjegyzékek a 71. § szerint a kiigazitást közvetlenül követő naptári évre lesznek érvényesek. Az első névjegyzékek az uj törvény kihirdetésétől számitott egy éven belül készülnek el, s ezen egy év elteltével válnak érvényesekké. Mivel a törvény kihirdetésének s ezzel kapcsolatban az első névjegyzékek érvényessé válásának időpontja előre nem tudható, ennélfogva az első névjegyzékek érvényességének tartamára nem lehet alkalmazni azt a naptári határidőket szem előtt tartó szabályt, amelyet a kiigazitott névjegyzékekre állit fel a javaslat. Ha évközben érvényessé vált első névjegyzéket csak az elkészitést követő naptári évre jelentené ki a törvény érvényesnek, ebben az esetben lehetetlenné válnék, hogy az uj törvény az emlitett egy év elteltével a maga egészében hatályba lépjen. ha pedig az első névjegyzékek érvényessége csak arra a naptári évre (illetőleg ennek hátralevő részére) korlátoztatnék, amelyben érvényesekké váltak, akkor az elkészitést követő naptári évre megfelelően kiigazitott névjegyzékek nem állhatnának rendelkezésre, legfeljebb akkor, ha az elkészités már márczius hónap előtt be volna fejezve. Az utóbbi esetben ugyanis az első névjegyzékek elkészitése után nyomban meg lehetne kezdeni a kiigazitási munkálatokat, s ezeket azoknak a naptári határidőknek megtartásával kellene folytatni és befejezni, amelyek ebben a javaslatban vannak megállapitva. Mivel kivánatos, hogy az uj törvény összes rendelkezései a kihirdetés után mielőbb életbelépjenek, s az általános választások az uj törvény alapján mielőbb megtörténhessenek: valószinü, hogy abban az esetben, ha ez első névjegyzékek kiigazitása elkészitésük után nyomban megkezdődnék, az általános választások és kiigazitási munkálatok részben összeesnének. Azonban ismeretes egyfelől, hogy egy uj törvény végrehajtása kezdetben rendszerint nehézségekkel jár, s nagy gondosságot kiván; másfelől, hogy a választási előkészületek és küzdelmek az érdekeltek tevékenységét mennyire lekötik. Ezért el kell kerülni, hogy az első kiigazitási munkálatok az általános választásokkal összeessenek. Mindezeket figyelembevéve. a 161. § átmeneti intézkedésként ugy tervezi, hogy az első névjegyzékek kiigazitás nélkül érvényesek legyenek annak az évnek hátralevő részére, amelyben érvényesekké váltak, s ezenkivül az ezt követő naptári évre.
A 23. § azt rendeli, hogy a szavazóköröket a belügyminiszter jóváhagyása mellett a törvényhatósági bizottság (r. t. városi képviselőtestület) állapitja meg, s hogy a szavazókörök megalakitásának a törvény kihirdetésétől számitott 3 hónapon belül meg kell történnie. A szavazókörök megalakitásának mikéntjére a 22. § azt az irányelvet állitja fel, hogy minden r. t. város és lehetőleg minden olyan nagyközség és körjegyzőség külön szavazókört alkosson, amelyben a választók száma az 1000-et meghaladja. A most idézett rendelkezéseknek csak akkor lehet kellőképen eleget tenni, ha már ismeretes lesz azoknak a száma, akiknek az uj törvény választói jogot ad. Ezt a számot csak az uj törvény alapján elkészitett választói névjegyzék fogja pontosan megadni. Mivel a választói névjegyzékek elkészitésének egyik feltétele a szavazókörök előzetes megállapitása, ezeknek megalakitásánál - az uj névjegyzékek hiányában - kénytelenek leszünk a rendelkezésre álló statisztikai adatokat alapul venni. Ezek a statisztikai adatok, amelyek a törvényjavaslat előkészitésénél is alapul szolgáltak, megbizhatók ugyan, de az 1911 január havában tartott adatgyüjtés eredményei lévén, természetesen nem fognak egészen pontosan egyezhetni azzal a helyzettel, amely a törvény hatálybalépése idejében fog találni. S különben is elkerülhetetlen, hogy a választókknak előre kiszámitott valószinü száma és a névjegyzékbe tényleg felveendő választók száma között ne legyen bizonyos eltérés. A szavazókörök első megállapitása tehát csak megközelitő adatok alapján történhetik. A szavazókörök helyes beosztásához nagy érdekek füződnek. Felette kivánatos tehát, hogy az első beosztás általános revizió alá kerüljön akkor, amikor az uj törvény alapján megállapitott névjegyzékek adatai rendelkezésre állanak, s amikorra gyakorlati tapasztalatok is gyüjthetők lesznek. Mivel pedig az általános reviziót a törvényhatóságok tetszésétől nem lehet függővé tenni, a törvénynek kell a törvényhatóságokat (r. t. városokat) arra kötelezni, hogy a szavazóköröknek első izben történt beosztását bizonyos idő elteltével átvizsgálják és a szükséghez képest módositsák.
Nem kell bővebben indokolni annak a szükségességét, hogy a körjegyzőségek a szavazókörökkel összhangban legyenek. Szükséges ez nemcsak közigazgatási szempontból, hanem a névjegyzékek elkészitésének és kiigazitásának, nemkülönben a választási eljárásnak egyszerüsitése és gyorsitása végett is. Okvetlenül a körjegyzőségek székhelye lesz egyike ama helyeknek, ahol az összeirás végbemegy; az ideiglenes névjegyzékek közszemlére tétele és lemásolása, a felszólalások és észrevételek benyujtása a kisközségekre nézve a körjegyzőség székhelyén történik, sőt, hacsak a körjegyzőség nem valamely nagyközséggel együtt alkot egy szavazókört, a körjegyzőség székhelye rendszerint szavazóköri székhely is lesz. A jegyző pedig állásánál fogva tagja lesz a körjegyzőség területén levő szavazókör vagy szavazókörök összeiró küldöttségének, s valószinüleg többnyire tagja lesz a szavazatszedő küldöttségnek i. Ha a körjegyzőségek különböző szavazókörök között lennének széttagolva, ez nagyon megzavarná s bonyolitaná azt a rendszert, amelyen a törvényjavaslat nyugszik. Mivel azonban a szavazókörök (választókerületek) megalakitásánál esetleg a jelenlegi körjegyzőségek némelyikének széttagolsa válik szükségessé, gondoskodni kell arról, hogy a szavazóköröknek a körjegyzőségekkel való összhangja az utóbbiak széttagolása esetében is megvalósitható legyen. Az 1886:XXII. tc. 160. §-a szerint abban az esetben, ha az egy körjegyzőséget alkotó kisközségek valamelyikének az illető körjegyzőségből való kilépése s egy másik körjegyzőséghez való csatolása válik szükségessé, a kezdeményezés joga az érdekelt községeket, a határozathozatal pedig a vármegye törvényhatósági bizottságát illeti. Ha ugyanegy körjegyzőséghez tartozó községek különböző szavazókörökbe osztatnának be, s a megfelelő közigazgatási átcsatolást a község nem kezdeményezné, vagy a vármegye törvényhatósági bizottsága nem határozná el, a szükséges összhang a jelenlegi törvény alapján nem lenne megvalósitható. Az ilyen esetekkel számolva, a törvényjavaslat 163. §-a a belügyminisztert fel akarja jogositani arra, hogy a körjegyzőségeknek a szavazókörökkel való összhangba hozatal czéljából a körjegyzőségek átalakitása iránt szükséges tárgyalásokat rendeleti uton kezdeményezhesse, s ha a törvényhatóság megfelelően nem intézkednék, a szükséges átalakitásokat hivatalból is elrendelhesse.
A választásokkal kapcsolatban elkövetett büntetendő cselekményekre vonatkozó rendelkezések jelenleg az 1878:V. tc. II. rész VIII. fejezetében és a választási törvényekben foglaltaknak. Több ok szólott amellett, hogy ezek a rendelkezések ne vétessenek fel ebbe a törvényjavaslatba. A törvényalkotásnak egyik lényeges szerkezeti szabálya, hogy a törvény csak azokat a rendelkezéseket tartalmazza, melyek tárgyával szerves kapcsolatban állanak, s amelyek az illető törvény értelmében eljárásra hivatott hatóságok összes jogait és kötelességeit felölelik. Ez volt egyfelől az egyik oka annak, hogy a bűntettekről és vétségekről szóló szakaszok e törvényjavaslatból hiányoznak, másfelől ez magyarázza meg azt, hogy a fegyelmi felelősségre és a közigazgatási hatóságok hatáskörébe utalt kihágásokra vonatkozó rendelkezések a törvényjavaslatban bent foglaltatnak. Az emlitett eljárás további indoka az, hogy a büntető törvénykönyv VIII. fejezete általában revizióra szorul, e törvényjavaslat törvényerőre emelkedése esetében pedig még inkább módositást és kiegészitést kiván. Végül szükséges, hogy a büntetőjogi rendelkezések jelenlegi széttagoltsága megszünjék, s az egynemü rendelkezések ugyanegy törvény keretébe legyenek foglalva. Mindezeknél fogva ugy intézkedik a javaslat, hogy a polgárok választói joga ellen elkövetett büntetendő cselekményekről külön törvény rendelkezzék.
Az uj választási jogrend szükségessé teszi a képviselőválasztások érvényessége feletti biráskodásról szóló törvény revideálását és a törvényhatósági választói jog uj szabályozását is, amint erre az indokolás általános részében (161. l.) már rámutattam.
Mindezek a törvényalkotások olyan szoros kapcsolatban állanak ennek a törvényjavaslatnak a tárgyával, s annyira nélkülözhetetlen alkatrészei az uj választói jogrendszernek, hogy ezzel egy időben kell őket hatályba léptetni. Erre utal a 165. § második bekezdése.
Az ebben a törvényjavaslatban tervezett rendelkezések általában véve Fiume városára és kerületére is kiterjednek. Csak annyiban szükséges kivételt tenni, amennyiben e törvényjavaslat a hivatalos eljárásban a magyar nyelv ismeretét követeli meg és a magyar nyelv használatát teszi szabálylyá. Fiuméban a közigazgatás nyelve olasz. Ezt a nyelvet használja jelenleg is ott a központi választmány és a mostani választási törvények értelmében alakitott minden küldöttség. A § a jelenlegi gyakorlatnak s a törvényeinkben szokásos eljárásnak megfelelően azt a rendelkezést tartalmazza, hogy e törvényjavaslatnak a nyelvismeretre és nyelvhasználatra vonatkozó rendelkezései Fiume városára és kerületére nem terjednek ki, hanem e részben - az odavaló különleges viszonyok figyelembevételével - a belügyminiszter rendeletileg intézkedik.
A helyes törvényszerkesztési elv szempontjából és a szabatosság érdekében is kivánatos lenne, hogy a 166. §-ban a hatályukat vesztő összes törvények és törvényszakaszok egyenkint felsoroltassanak. Minthogy azonban ezek a törvények nem azonnal és nem egyidőben, hanem a képviselők választásáról és a választókerületekről szóló, továbbá a 164. §-ban emlitett törvények hatálybaléptéhez képest különböző időben vesztik el hatályukat, sőt az 1874. évi választói törvénynek az aktiv választói jogra vonatkozó némely rendelkezései átmenetileg hosszabb időn át hatályban maradnak, csak félreértésre adna okot, ha hatályukat vesztett törvényekként soroltatnának fel azok is, amelyek egyes rendelkezések tekintetében még rövidebb-hosszabb ideig tovább is hatályban lesznek.
E § „Az országgyülési képviselők választásáról” szóló uj törvény és a választókerületekről alkotandó törvény (21. §) között junktimot létesit. Ez természetes, mert e törvény olyan elválaszthatatlan kapcsolatban van egymással, hogy csak együttesen léptethető életbe, s egyik a másik nélkül végre nem hajtható. A § továbbá a végrehajtásra vonatkozó szokásos rendelkezést tartalmazza ugy, hogy a törvény végrehajtásával olyan tennivalók tekintetében, amelyek kifejezetten a miniszteriumra vannak ruházva, a miniszteriumot, egyebekben a belügyminisztert kivánja megbizni. Az 1874:XXXIII. és az 1899:XV. törvénycikkek a végrehajtással a belügyminiszteren kivül az igazságügyminisztert is megbizták. Ennek az volt az oka, hogy az idézett törvények büntetőjogi és a rendes biróságokra vonatkozó rendelkezéseket is tartalmaznak. Mivel ebben a törvényjavaslatban ilyen rendelkezések nincsenek, a törvény végrehajtásakor az igazságügyminiszter hatáskörébe tartozó tennivalókra nem lesz szükség. Ellenben vannak a törvényjavaslatban olyan rendelkezések (pl. a középiskolákkal és a népiskola hatodik osztályával egyenlő értékü más iskolák és a főiskolák megjelölése, a közigazgatási biróság ügyrendjének megállapitása), amelyeknek végrehajtásával csak a miniszterium bizható meg. Ezért a végrehajtás iránt általánosságban intézkedő szakaszban is meg kellett emliteni a ministeriumot, mint a végrehajtásra szintén hivatott organumot.
