1914. évi XIII. törvénycikk indokolása

az esküdtbíróság előtti eljárásra és a semmisségi panaszra vonatkozó rendelkezések módosításáról * 

Általános indokolás

Azok közt a törvényművek közt, amelyeknek a modern Magyarország igazságügyének kiépítésében alapvető jelentőséget kell tulajdonítani, előkelő hely illeti meg az 1896:XXXIII. törvénycikkbe iktatott bűnvádi perrendtartást. Az ebben a törvénykönyvben megvalósuló nagy perjogi reform az egyetemes nyugateurópai jogfejlődés terméke s különösen az angol és a franczia jogterületen kialakult egyes intézményeket ültetett át a magyar jogrendszerbe. A törvény maga több nemzedék vállvetett munkásságának eredménye. Első javaslata a nemzeti megujhodás korszakából származik; a mult század negyvenes éveinek soha el nem oszló dicsfénnyel övezett reformmunkálatai közül való. Legjobban is eme kor eszmekörének és szükségleteinek felel meg. Hivatása elsősorban ugyanaz volt, mint Francziaországban a XVIII. század végén létrejött büntető perjogi reformé: hathatós törvényes biztosítékokkal venni körül az egyéni szabadságjogokat. E mellé a hivatás mellé járult természetszerűen annak a nagy igazságügyi érdeknek a szolgálatba, hogy az anyagi igazság felderítése a modern büntető perjogi elvek mellett minél könnyebben elérhető legyen. Az 1843. évi javaslatból, mint ismeretes, nem lett törvény; a javaslat alapgondolatai azonban tisztultabb alakban s egyfelől a büntető jogtudomány művelőinek, másfelől egyes államférfiaknak odaadó munkásságán átszűrve a XIX. század vége felé a magyar jogrendszerbe mégis beleilleszkedtek. Az így létrejött bűnvádi perrendtartás a hatálybalépte óta lefolyt közel másfél évtizeden át szerzett gyakorlati tapasztalatok szerint általánosságban eléggé beváltotta a hozzá fűzött reményeket s kevés kivétellel úgy az elvi jelentőségű, alapvető kérdésekben, mint a kisebb részletekben messzemenően kielégíti azokat az érdekeket, amelyeknek szolgálatában áll. Az anyagi igazság elvétől vezérelve s a legalitás elvén épülve fel, következetesen keresztülvitte a XIX. század perjogában irányadó vezérszempontokat; érvényre juttatta a vádhely, a nyilvánosság, a közvetlenség, a szóbeliség, az ügyfél-egyenlőség követelményeit; az alkotmányjogi szempontok erős figyelembevételével hathatósan biztosította a gyanusítottak személyes szabadságának tiszteletbentartását és általában emelte a hazai büntető bíráskodás színvonalát.

Természetes azonban, hogy ez a nagy mű sem zárható el a fejlődés természetes folyamatától s nem térhet ki a tudomány és a gyakorlati élet újabb követelései elől. Bizonyos reformok szükségét magyarázza az a körülmény, hogy az idegen talajból átültetett intézmények a hazai viszonyok közt csak a gyakorlati életben kívánatosnak jelentkező változtatások után tölthetik be helyesen hivatásukat. Más változtatások azért váltak szükségessé, mert a büntető jogtudománynak a mult század utolsó évtizedeiben bekövetkezett nagy fordulata természetszerűen nem hagyhatta érintetlenül az anyagi joggal mindig szorosan összefüggő büntető perjogot sem. Az első nagy átalakulás a fiatalkorúak ügyeiben következett be. Ez a reform Észak-Amerika egyes államaiból kiindulva, meghódította immár az egész művelt világot; nyugodt öntudattal állapíthatjuk meg, hogy az úttörő államok közt e téren a fiatalkorúak bíróságáról szóló 1913:VII. tc. megalkotásával a magyar állam is szerepel. Az e tárgyban tartott nemzetközi kongresszusokon e törvényünkről a világ minden tájáról összejött szakférfiak az elismerés hangján nyilatkoztak. A fiatalkorúak bíróságáról és a fiatalkorúak ellen folyamatba tehető eljárásról szóló reformtörekvések mellett a bírói szervezet és a bűnvádi eljárás szabályozása terén Európaszerte leginkább előtérbe az esküdtbíráskodásnak és azzal kapcsolatban a perorvoslati rendszer reformjának kérdése áll. Az esküdtbíróságok ugyanis a kontinens legtöbb államában nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, s nem nyujtottak kielégítő védelmet a jogrendnek, illetőleg a sértettek jogos egyéni érdekeinek azokkal a büntetendő cselekményekkel szemben, amelyeknek elbírálását a tövényhozás az ő hatáskörükbe utalta; az esküdtek tévedéseivel szemben pedig hiányoztak a kellő korrektivumok. Miután ez a jelenség Magyarországon is mindinkább erősen észlelhető, az igazságügyi kormány nem térhetett ki az elől a kötelesség elől, hogy a kérdést tanulmány tárgyává tegye és a felismert bajok orvoslására a törvényhozásnak megfelelő előterjesztést tegyen. Ez a feladata a most benyujtott törvényjavaslatnak, amely az esküdtbíróság előtti eljárásra és a semmisségi panaszra vonatkozó rendelkezéseket módosítja. Hogy a javaslat e rendelkezései kellően megvilágítható legyenek, rövid áttekintést kell nyujtani az esküdtbíróságot és a perorvoslati rendszert illető egyes elvi jelentőségű kérdésekről.

II. Az esküdtbíráskodás kifejlődése; létjoga; fogyatkozásai. 1. A jury intézménye, mint ismeretes, a frank inkvizíczióból és a normann Rűge-eljárásból fejlődött ki a XVII. század folyamán Angolországban. A százados fejlődés belső összhangot biztosított a nagytekintélyű elnöklő bíró és a tizenkét esküdt közt, úgy hogy a bíróság két tényezője, bár funkcziói formailag szétváltak, mégis belső egységben, összhangzatosan teljesítette feladatát. Az elnök rendkívüli tekintélye mellett az összhangot az az intézményszerű gyakorlat is biztosította, hogy az elnök fejtegetésében, amelyet az esküdtekhez intéz, a ténykérdés megoldására is bizonyos útmutatásokat ad s az esküdtek a köztapasztalat szerint lelkiismeretbeli kötelességüknek tartják, hogy az elnöknek ezeket az útmutatásait kövessék. Az intézmény berendezésénél Angliában tisztán igazságügyi szempontokat tartottak szem előtt s leginkább ez magyarázza meg, hogy működése nemcsak országszerte keltett általános megnyugvást, hanem a kontinens figyelmét is erősen ráterelte az angol bíráskodásra. A kontinensen ugyanis még a XVIII. század vége felé is tág tér nyilt az önkényes ítélkezésre. Tételes anyagi büntetőjogszabályok hiányában, az eljárásnak rendezetlensége mellett, a teljesen a kormány hatalmától függő bírák néha a rendiség elítéletétől sem mentes, jogos kifogások alá eső ítélkezést gyakoroltak. Az inkvizitórius eljárással kapcsolatos tortura utján kicsikart vallomásokra alapított ily ítélkezéssel szemben valóban a közszabadság egyik leghatalmasabb garancziájaként domborodott ki az állambölcselők és az államférfiak előtt az angol jury rendszere, amely ment volt ezektől a fogyatkozásoktól s amely mellett alig lehetett elképzelni ártatlanok elítélését. Könnyen érthető tehát, hogy amikor a franczia forradalommal kapcsolatosan az első nagy büntető perjogi reform megvalósult, a törvényhozások mindenfelé nagy lelkesedéssel karolták fel Montesquieu eszméjét, a jurynek a kontinens államaiba való behozatalát.

2. Hogy mi legyen a jury feladata a szorosan vett ítélkezésben, az iránt a lehető legeltérőbb felfogások érvényesültek úgy az irodalomban, mint a törvényhozásokban. Majd csak a ténykérdés eldöntését bízták az esküdtekre, majd beleszólást engedtek nekik a jogkérdés megoldásába is; a kérdéseket majd részekre bontva, egy főkérdésbe olvasztva intézték hozzájuk; a büntetés kiszabásából majd teljesen kizárták őket, majd akár közvetve, akár közvetlenül befolyást engedtek nekik a büntető ítélet meghozatalára. A törvényhozó előtt csak az a czél lebegett határozottan, hogy a jury intézményét valamely módon az egyéni szabadság szolgálatára rendelje. Ilyformán az intézmény Európaszerte rohamosan elterjedt és megszilárdulását jelentékenyen elősegítették azok a nagy előnyök is, amelyek az ugyan politikai érdekből szervezett, de - amint az angol példa mutatta - igazságügyi szempontból is kiváló szolgálatokra képes intézményhez éppen igazságügyi érdekből fűződtek. Semmiféle bírói tanács előtt a dolog természeténél fogva nem érvényesülhettek oly mértékben a modern büntető perjog vezérelvei, mint az esküdtbíróságnál; a bírói szervezetnek egyetlen formája sem tudott annyi tekintélyt biztosítani a bírói ítéletnek, mint az esküdtbíróságé; a népben semmiféle ítélkezés nem keltett oly bizalmat, mint a nép kebeléből alakult juryé. Mi sem természetesebb, mint hogy az 1840-es évek reformmozgalmában a mi nagy reformátoraink is lelkesedéssel ajánlották elfogadásra ezt az intézményt, amely később jogrendszerünkbe tényleg be is illeszkedett. Az intézmény behozatalánál ez alkalommal is inkább politikai, mint igazságügyi szempontok hatottak közre. Amint vitán kívül áll, hogy a franczia code d’instruction criminelle elsősorban visszahatásként jelentkezik a XVIII. század embertelen és önkényes büntetőjogával szemben, úgy az európai hasonló törvényművek is, amelyek ezt a kódexet vették mintaképül, önkénytelenül ugyanennek az eszmeáramlatnak a kifejezői; bárha megalkotásuk idején azokkal a veszedelmekkel, amelyek a XIX. század legelején még fenyegettek, immár kevésbbé kellett számolniok.

3. Az utolsó évtizedekben az esküdtbíróság politikai jelentősége éppen ezért háttérbe szorult és azt a felmerülő reformkérdéseknél már világszerte elsősorban az igazságügyi érdekek szempontjából értékelik. Különösen felhozzák az esküdtbírósággal szembem, hogy annak politikai jelentőségét aláásta az anyagi jog megfelelő kodifikácziója, a bíró szabadságának az újabb kódexekben és tervezetekben jelentékeny kiterjesztése, továbbá a független bírói kar kialakulása, amely tudományos készültségénél, emberiességénél, az életviszonyoknak az eddiginél teljesebb megismerésénél fogva többé oly önkényes ítélkezésre nem képes, amilyen az előző századok bíráskodása. volt. Az egyéni szabadságnak megfelelő garancziát nyujt a szakbíróság is, amely inkább ment azoktól a megfelelő készültség és gyakorlat hiányából fakadó tévedésektől, amelyeknek a nem szakértő és a kevésbé képzett, kevésbé fegyelmezett esküdt inkább ki van téve. Igazságügyi szempontból is kétségbe vonták újabban az esküdbíráskodás létjogát. Különösen heves támadást intéztek az esküdteknek büntető bírói funkcziókra való képessége ellen a büntetőjog új irányainak egyes képviselői. Ezek az új irányok ugyanis azt követelik, hogy a törvényhozás a bűncselekmény helyett a bűntettest állítsa előtérbe s a bíró az ítélet meghozatalánál szintén nem annyira az elkövetett egyszeri bűntettre, hanem inkább a tettesnek egész életfolyásában megnyilatkozó egyéniségére és életviszonyaira vesse a fősúlyt. Ez az új irány ilykép a bíróságra eddig nem ismert új feladatokat ró, amelyeknek helyes megoldásához nemcsak az egyszerű ember megfigyelőképessége, hanem erős lélektani készültség, mélyebb emberismeret, erősen fegyelmezett elme szükségesek. Anélkül a bíró könnyen esik tévedés áldozatául; vagy a társadalmat hagyja védtelenül, vagy ártatlanul elitéli a bűntettest. És bizonyos: amióta a kriminológia erős lendülete a bűncselekmények számos előidéző tényezőjét feltárta, a védelem az esküdtbíróság előtt sohasem mulasztotta el e tényezőknek túlságos előtérbe állítását s gyakran tűzte ki czéljául, hogy a bűnösséget csökkentő egyes körülményeket a bűnösséget kizáró tényezőkül állítsa az esküdtek elé. Nem is eredménytelenül. Az esetek jelentékeny számában az esküdtek a korlátozott elmeállapotot az elmebetegséggel, az ingerültséget az öntudatlan állapottal cserélve fel, a vádlottakat felmentették; aminek káros hatása nemcsak azért volt, mert a jogérzetet általában bántotta, hanem azért is, mert az anyagi jognak még mindig uralkodó szabályozása mellett az így felmentet egyénnel szemben a bíróság biztonsági rendszabályt sem alkalmazhatot s így a társadalom biztonsága védelem nélkül maradt. A kriminológiai iskola és különösen vezető jogászképviselői, Ferri és Garofalo azért már évtizedek előtt nagy hévvel léptek fel az esküdtbíróság ellen; egyfelől azt hangsúlyozták, hogy a laikusok bíráskodása a munkafelosztás modern elvével ellentétben áll, másfelől, hogy az ítélkezés nélkülözi e komoly funkczió alapfeltételét, a megfelelő emberismeretet, társadalom-tudományi, embertani, lélektani előkészültséget. A tudományos oldalról kiinduló támadások mellé járult a gyakorlati férfiak mindinkább erősbödő ellenszenve az esküdtbíróság működésével szemben. Az esküdtbíróság intézményének őszinte híveit kínosan lepték meg - Magyarországon is - a jogérzettel össze nem férő vediktek, amelyekekl az esküdtek anyjuk vagy apjuk gyilkosát nem bűnösek nyilvánítoták, vagy emberileg menthetőnek nem mutatkozó indokból cselekvő gyujtogatókat, rablókat, betörőket, a pillanatnyi benyomásnak engedve és egyszerűen a törvény fölé helyezkedve, felmentettek. Ezek a tudatosan a törvény fölé helyeskedő verdiktek, úgyszintén az esküdtek számos tévedése többfelé azt a meggyőződést érlelték meg, hgoy az esküdtbíráskodást el kell törülni, s az ítélkezést vagy egészen szakférfiakra kell bízni, vagy pedig az úgynevezett Schöffe-rendszert kell behozni. Erre a következtetésre jutott a német birodalmi bűnvádi perrendtartás átdolgozására kiküldött és bírákból, ügyvédekből, tanárokból és a parlament több kiváló tagjából álló bizottság is, amely legutóbb az esküdbíráskodás teljes eltörlését s annak helyére is a Schöffengericht behozatalát hozta javaslatba. A magyar szakférfiak közt is nagy számban vannak, akik az esküdtbiráskodás mai rendszerével megelégedve nincsenek és teljes eltörlésétől várják azoknak a bajoknak az orvoslását, amelyeket napjainlban az esküdtbíráskodás feltüntet.

4. Az igazságügyi kormánynak azonban meggyőződése, hogy az esküdtbíróság a közszabadság tekintetei mellett fontos igazságügyi érdekből is nagyjelentőségű, s ítélkezésének fogyatkozásait nem az intézmény lényegében kell keresni. Ezért a kormány minden ellenkező áramlattal szemben az esküdbíráskodás fenntartása mellett foglal állást s azt tartja, hogy azok az okok, amelyek az intézmény behozatalát indokolták, ma is irányadók. Ma sem lehetne igazolni, hogy a műveltebb európai államok között, eltekintve Németalföldtől, egyedül hazánk jogrendszere zárja ki a laikus elemet a büntető igazságszolgáltatásban való közreműködéstől. Ma is kétségtelen, hogy a polgárok nagyobb bizalommal vannak az olyan bíróság iránt, amelyben független polgártársaik is résztvesznek, mint amelyből a laikus elem ki van zárva. Az együttműködés közelebb hozza egymáshoz a bírákat és az esküdteket; megszünteti az előbbiek hivatalos elszigeteltségét, megismerteti az utóbbiakkal a bírói hivatás nehéz, de magasztos kötelezettségeit; előmozdítja a törvények ismeretét, a törvény és a bíróságok tekintélyét. Amily határozottsággal állást foglal azonban az igazságügyi kormány az esküdtbíráskodás fenntartása mellett, éppen úgy nem zárkózhatik el azoknak a fogyatkozásoknak a megszüntetése elől, amelyek igazságszolgáltatásunk komolyságát veszélyeztetik. Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagyni, amiről egyébként már fentebb is szó volt, hogy bármily fontos politikai érdekek fűződjenek is az esküdtbíróság intézményéhez, elsősorban mégis az igazságügyi érdekeket kell megítélésénél szem előtt tartani. Ebből a szempontból nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az esküdtbíróságokra van bízva legfőbb javaink védelme; az esküdtbíróság hatáskörébe tartoznak a legsúlyosabb közönséges bűntettek: rablógyilkosság, emberölés, gyujtogatás stb. Semmiféle politikai szempont nem igazolhatja, hogy ezen súlyos bűntettek elbírálásánál továbbra is fenntartsuk azt a rendszert, amely az esküdtek téves határozatainak alapjául tekinthető, s amely a téves határozatok korrekczijára sem nyujtott módot.

A szükséges reformot az igazságügyi kormány szervezeti változtatások nélkül, merőben az eljárás szabályainak megváltoztatása útján kivánja elérni. Ily természetű reform szükségét már több európai államban belátták; az 1913. évi olasz bűnvádi perrendtartás jelentékeny változtatásokat hozott be a tételes jogba; messzemenő változtatásokat kívánó tervezetek foglalkoztatják a franczia, német, osztrák törvényhozást. Az igazságügyi kormány, amidőn ezt a javaslatot előkészítette, figyelemmel volt az európai jogfejlődés terén mutatkozó most említett jelenségekre és a külföldi törvényhozások elé terjesztett egyes tervezetekre is; de önként érthető, hogy elsősorban azokat az eszközöket kereste, amelyek a sajátos hazai viszonyok közt alkalmasak arra, hogy az esküdbíráskodás fogyatkozásait megszüntessék. E fogyatkozások forrását az igazságügyi kormány több körülményben ismerte fel. Ily körülmények különösen: az esküdtekhez intézett kérdéseknek az a rendszere, amelyet a bűnvádi perrendtartás meghonosított, s amely a nem szakképzett, gyakran szerényebb intelligencziájú esküdteket a gyakorlati tapasztalatok szerint általában nehéz szellemi munka elé állítja, de különösen azzal, hogy az elmebetegség kérdésének megoldását is reájuk bízza, oly feladat megoldására kötelezi, amelyet az újabb kriminologiai megállapítások mellett megfelelő lélektani készültség nélkül megoldani alig lehetséges; továbbá a bírói tanácsnak és az esküdtszéknek teljes különváltsága, amely szintén számos tévedést idéz elő; a legnagyobb baj pedig, hogy az esküdtszék tévedéseivel szemben hiányzik a megfelelő korrektivum. A javaslat e hiányokon kíván segíteni s azt részben azzal éri el, hogy a kérdések feltevését újból szabályozza és a bírói tanács s az esküdtszék közt bizonyos érintkezést tesz lehetségessé; részben pedig azzal, hogy az esküdtszék téves határozataival és az esküdbíróság téves ítéletével szemben megfelelő perorvoslatra és hivatalból kezdeményezhető korrekczióra nyujt módot. E tekintetben jelentékenyen módosítja a javaslat perorvoslati rendszerünknek a semmisségi panaszra és a kir. Kúria eljárására vonatkozó egyes szabályait is.

III. A semmisségi panasz jellege; szabályozásának fogyatkozásai; a kir. Kúria feladata. Minden perorvosalti rendszer azon az alapgondolaton nyugszik, hogy a bíróság tévedhet s a törvényhozásnak módot kell nyujtania, hogy az esetleges tévedéseket valamely jobban értesült bírói fórum helyrehozhassa. Amíg a bűnvádi perrendtartás az írásbeliség elvein épült fel, az elsőbíróság ítéleteit könnyen felülvizsgálhatta a felsőbb bíróság, mert mindkét bírói testületnek ugyanaz a bizonyítási anyag állott rendelkezésére. Amióta az írásbeliséggel járó szertelen fogyatkozások nyilvánvalóvá lettek s a modern perjogokat világszerte a szóbeliség és a közvetlenség elvi alapjára helyezték: az érdemleges felsőbb bíráskodás elé nagyjelentőségű akadályok tornyosulnak. A fellebbezés szűkebb térre szorult s teret kellett engednie a semmisségi panasznak. A legnagyobb nehézségek természetszerűen az esküdtbíróság ítéleteinek felülvizsgálata elé gördültek, mert az esküdtek nem indokolják határozatukat és így a felsőbb bíróság nem nyer betekintést abba, mily bizonyítékokra alapították igazmondásukat. Ily körülmények közt a code d’instruction criminelle s az azt követő más törvényművek a semmisségi panaszt elbíráló felsőbb bíróságnak csak kasszatórius jogkört engedtek; e bíróságok megsemmisíthetik az eljárást és az elsőfokú ítéletet, de nem helyettesíthetik más érdemleges határozattal. Az esküdtbíróságok ítéleteivel szemben pedig - ennek a rendszernek következetes kiépítése gyanánt - arra az álláspontra helyezkedtek a törvényhozók, hogy azokat, mint a nép itéleteit, anyagi okokból még csak érinteni sem lehet, hacsak - kivételesen - azért nem, mert az esküdtek ártatlan vádlottat mondtak ki bűnösnek. A bűnös felmentésével szemben, mint amely a jogrendet oly nagy mértékben nem rendíti meg, semmiféle beavatkozásra módot nem nyujtottak. Egyes más európai perjogok, így az 1873. évi német és az 1876. évi osztrák bűnvádi perrendtartás a szakbíróságok ítéleteivel szemben már nemcsak kasszatórius jogot adtak a felső bíróságnak, hanem megengedték, hogy anyagi semmisségi okból érdemben i megváltoztassák az alsóbb bíróságok ítéleteit. Abból a helyes felfogásból indultak ki, hogy felesleges munkapazarlás az alsóbb bíróságot újabb eljárásra utasítani, amikor az eljáró felső bíróság tisztán látja az alsóbb bíróság jogi tévedését és jól tudja, mi lenne a helyes ítélet, tehát minden újabb fáradság nélkül meg is hozhatja azt. Alaki semmisségi okok esetére az utóbb említett perjogok is természetszerűen a kasszatórius rendszert tartották fenn. A magyar bűnvádi perrendtartás az utóbbi perjogokban megjelölt czélszerűbb és éppen ezért helyesebb ösvényen jár; kir. Kúriának anyagi semmisségi okok esetében elvileg belenyulhat az ügy érdemébe is. Ennek a rendszernek természetes folyománya, hogy az ítélet helyesbítésének joga a kir. Kúriát az esküdtbíróság ítéleteivel szemben is megilleti, ha anyagi semmisségi okok forognak fenn. A kir. Kúria a legutóbbi időben hozott is nehány határozatot, amellyel a törvényben biztosított reformatórius jogkörét felismerve, érdemben megváltoztatta az esküdtbíróság ítéletét. Ezek a reformáló, érdemleges határozatok csak oly ítéletekre vonatkoztak, amelyekkel az esküdtbíróság a vádlottat - a kir. Kúria nézete szerint tévesen - bűnösnek mondta ki. Más ítéleteket a kir. Kúria nem érinthetett, mert a nemleges verdikt nem tartalmazván ténymegállapitást, a Kúriának tényleg nem volt módja felülvizsgálni a jogkérdés helyességét sem. A bűnvádi perrendtartás tehát nyilvánvalóan nem építette ki elég következetesen a franczia kasszatórius rendszertől eltérő s a német-osztrák revizióhoz közeledő rendszerét; felruházta ugyan a kir. Kúriát reformatórius jogkörrel, de elmulasztotta, hogy gondoskodjék arról a ténybeli alapról, amelyen ezt a jogkört gyakorolni lehet. Innét erednek a gyakorlati életben jelentkező hibák; ezeken kíván segíteni a javaslat, amikor az esküdtekhez intézett kérdéseket úgy téteti fel, hogy az esküdtek merőben jogi tévedéseivel szemben a kir. Kúria a maga reformáló jogkörét érvényre juttathassa. A javaslatnak azonban egy lépéssel tovább is kell mennie. Büntető perjogunk elveinek következetes továbbfejlesztése s az állam és a társadalom eminens érdeke, hogy legfőbb bíróságunk az esküdtek ténybeli tévedése esetében se legyen tehetetlenségre kárhoztatva. Módot keres tehát a javaslat arra is, hogy az esküdtbíráskodás lényegének érintése nélkül, fenntartva azt az elvet, hogy az esküdtbíróság hatáskörébe tartozó ügyekben a végleges ténymegállapítás minden körülmények közt az esküdtszék joga maradjon, - a tévedések helyrehozása mégis lehetővé váljék.

IV. A tervezett reform kerete és lényeges rendelkezései. A most előterjesztett törvényjavaslat a fentebbekben vázolt hiányok orvoslására szorítkozik s a kifejezett elvi alapokon mozog.

Azok a lényeges változtatások, amelyeket a bűnvádi perrendtartáson ehhez képest eszközölni kíván, a következők:

1. Minden az esküdtekhez intézett kérdés két elkülönített részből, ténykérdésből és jogkérdésből áll. (4. és köv. §-ok.) Az elkülönítéssel a kérdések egyszerűbbek lesznek; laikus férfiak azokat könnyebben megértik; a kir. Kúria érdemleges felülvizsgálati jogának érvényesítése pedig gyakorlatilag lehetővé válik. Elvileg és a bűnvádi perrendtartás 437. §-ának rendelkezése szerint ugyanis - amint fentebb már érintettem - a Kúria anyagi semmisségi okok alapján éppen úgy felülvizsgálhatja az esküdtbíróság, mint a szakbíróság ítéletét. A Kúria ezt a jogát olyan esetekben, amikor a verdikt marasztaló, eddig is gyakorolta; bűncselekmény hiánya czímén több alkalommal felmentette azt a vádlottat, akit az esküdtek verdiktje és az alsóbb bíróság bűnösnek mondtak ki. Nemleges verdikt esetében azonban, minthogy a Kúria a 437. § szerint határozatát azokra a tényekre köteles alapítani, amelyeket az esküdtbíróság megállapított, a tény- és jogkérdést egyaránt felölelő nemleges verdikt esetében pedig ténymegállapítás egyáltalában nem volt: a Kúriának ily esetekben gyakorlatilag nem volt módja arra sem, hogy nyilvánvaló jogi tévedéseket helyrehozzon. Ha a bíróság a ténykérdést és a jogkérdést elkülönítve teszi fel s az esküdtek a ténykérdésre igennel felelnek, a jogkérdést pedig helytelenül oldják meg: lesz megfelelő ténymegállapítás; tehát a Kúria gyakorlatilag élhet azzal a joggal, amelyet számára a bűnvádi perrendtartás 437. §-a eddig elvileg biztosított s a jogkérdés helytelen megoldását megsemmisítve, a törvénynek megfelelő érdemleges ítéletet hozhat.

2. A vádlott elmebetegsége vagy elméjének egyéb rendellenes állapota felől az esküdtekhez kérdést intézni nem szabad (9. §). Ezzel a változtatással megszűnik az esküdtekre nézve szinte legyőzhetetlen az a feladat, hogy az elmebetegség alapos psychiatriai készültséget igénylő kérdést vagy a közveszélyesség nehéz problémáját eldönsék; az igazságszolgáltatás pedig elkerüli azt a sok helytelen s a jogérzetet bántó ítéletet, amely ennek a kérdésnek téves megoldásából származott. Ezt a kérdést annál inkább ki kell vonni az esküdtek jogköréből, mert a büntetőjogi reformtörekvések mai állása mellett előreláthatólag a magyar büntetőjognak is számolnia kell az elmebetegség és az egészséges elmeállapot közt megállapítható különböző úgynevezett szellemi határközi állapotokkal, a rendellenes elmeállapotok egész sorozatával, amelynek megállapításához különös szakképzettség szükséges.

3. Az esküdtek tanácskozását az esküdtbíróság elnöke vezeti; viszont a büntető ítélet meghozatalában két esküdt útján az esküdtek is résztvesznek. (13-20. §-ok) E módosítások az esküdtbíráskodás fogyatkozásainak egyik lényeges okát, az esküdtek és a szakbírák funkczióinak merev elválasztását kívánják megszüntetni. a) A mai rendszer szerint ugyanis az esküdtek tanácskozásánál, amelyből minden szakbíró ki van zárva, nincs hivatott vezető, aki a kérdések esetleg nagyobb tömegében az esküdteket tárgyilagosan eligazítaná; egyes, az átlagnál nagyobb készültséggel rendelkező esküdtek ellenben szertelen befolyáshoz jutnak, amelyet módjukban áll minden ellenőrzés nélkül rosszhiszeműen is kihasználni. E bajnak megelőzését czélozza az a módosítás, hogy az esküdtek tanácskozását az elnök vezeti, aki egyfelől passzív jelenlétével meggátolja illegitim befolyások érvényesülését, másfelől pedig annyiszor nyujt jogi felvilágosítást, ahányszor azt szükségesnek tartja, vagy ahányszor eziránt az esküdtek hozzá fordulnak. Ezzel az esküdtek nem nagy és fárasztó keretekben egyszerre, hanem az egyes kérdésekkel kapcsolatban kapnak megfelelő jogi kitanítást. Nincsenek soha zavarban a kérdések valódi, helyes értelme iránt. Feleslegessé válik a sokszor eredménytelen helyesbítő eljársw. Az elnök nem gyakorolja ellenőrzés nélkül nagyfontosságú szerepét, mert a javaslat szerint minden oly esetben, amikor az esküdteknek felvilágosítást nyujt, jelen van a vád és a védelem képviselője is. Aki a magyar bírói kart ismeri, nyugodt lehet afelől, hogy az elnök az esküdteket a zárt tanácskozáson illegitim módon befolyásolni nem fogja. b) A szakbíróságot és az esküdteket megillető funkcziók merev elválasztásának folyománya volt az is, hogy az esküdt nem szólhatott hozzá az általa bűnösnek kimondott vádlott büntetésének mértékéhez. Nem alaptalan a feltételezés, hogy sok helytelen verdikt okát az esküdtek abbeli aggodalmában kell keresnünk, hogy a szakbíróság a vádlott ellen túlságosan súlyos büntetést fog alkalmazni. Remélhető, hogy az esküdtek bátrabban és nyugodtabban hoznak az igazság és igazságosság követelményének megfelelő verdiktet, ha tudják, hogy a büntetés kiszabására is befolyásuk lesz. Az ítélet igazságosságának valószínűségét fokozni fogja az a körülmény, hogy az ítélet hozatalában három férfiú helyett öten vesznek részt. Az együttműködés fokozni fogja a bíróság két tényezője közt a kölcsönös bizalmat. Kétségtelen az együttműködés kölcsönösen nevelő hatása is. Az esküdtek e reformmal oly jogkörhöz jutnak, amely hajlamaiknak, természetes óhajuknak is leginkább megfelel. Természetes emberi kívánság, hogy a bíráskodó esküdt, aki valakit bűnösnek mond ki, hozzá is szólhasson a büntetés mértékéhez.

4. Különösen lényeges újítás végül, amely az esküdtszék lényeges tévedéseinek korrektivuma, hogy a bíróság nem köteles ítéletet hozni, hanem később tárgyaló esküdtbíróság elé utasíthatja az ügyet, ha az esküdtek tévedésből oly határozatot hoztak, amelynek alapján a vádlottat fel kellene menteni. A bíróság ahelyett, hogy az ügyet új ülésszakra utasítaná, bíróküldést kérhet (20. §). E rendelkezést kiegészíti az a jogszabály, hogy a kir. Kúria megsemmisítheti az eljárást s új eljárást rendelhet, ha arról győződött meg, hogy az eljáró bíróság vagy az esküdtek az ügy lényegében tévedtek (31. §). Ilyen vagy ehhez hasonló joga a kir. Kúriának eddig egyáltalán nem volt, az első fokon eljáró tanácsnak pedig csak akkor, ha az esküdtek a bíróság nézete szerint a vádlott terhére tévedtek. Az új rendelkezések a szakbíróság az esküdtek ténykérdésre vonatkozó tévedésével szemben is védelmet nyujthat a jogrendnek. Az új jogszabály biztosítani fogja az anyagi igazság teljesebb érvényesülését a favor defensionis gyakran jogosulatlan s a társadalom védelmének érdekét elhanyagoló elvével szemben; a lehetőségig meg fogja gátolni az igazságtalan ítéleteket és azok jogerőre emelkedését. E rendelkezés ellen komoly ellenvetést nem lehet tenni; mert egyfelől a büntető igazságszolgáltatásban az esküdtszék határozatának érintetlensége nem lehet önczél, hanem annak az anyagi igazság érdeke mellett háttérbe kell szorulnia; másfelől mert a szakbíró lelkiismeretére a törvényhozónak éppen úgy tekintettel kell lennie, mint az esküdtbíróéra.

V. Az esküdtbíráskodás lényege és az új rendszer. A javaslatba hozott változtatások törvényerőre emelkedése esetében természetszerűen jelentékenyen megváltozik esküdtbíráskodásunk rendszere. Ez a változás azonban, míg egyfelől visszaállítja az ítélkezés teljes komolyságát és megfelelő védelmet nyujt a jogrendnek s az egyéni és a társadalmi javaknak, másfelől távolról sem érinti az esküdtbíróság lényegét, megőrzi az egyéni szabadság oltalmára való hivatottságát s megerősíti azokat az előnyöket, amelyekkel igazságügyi érdekből méltán dicsekszik.

1. Az esküdtbíráskodás lényeges sajátossága elsősorban az, hogy a tények megállapítása kizárólag az esküdtek jogkörébe tartozik. Ez így lesz a jövőben is. A szakbíróság - sem első, sem felsőbb fokon - a ténymegállapításban részt nem vesz és ebben az esküdteket nem befolyásolja. Ha nyilvánvaló az esküdtek tévedése, a bíróság csak más esküdtek elé utasíthatja az ügyet, de nem maga dönt. A rosszul értesült esküdtektől a jobban értesültekhez fordul. Az esküdtbíróság százados története igazolja, hogy a szakbíróság eddig is lelkiisnereti kényszertől űzve gyakran módot keresett az esküdtek tévedéseinek ilyen helyrehozására. Judikaturánkban több ily esetet találunk. A törvény nem adott rá közvetlenül módot; az élet azonban helyrehozni igyekszik a törvények fogyatkozásait; a bíróság kerülő úton - egyébként jelentéktelen alakiságok felhasználásával - egyengette az igazságosság érvényesülésének útját. A dolog természetének és az ítélkezés komolyságának jobban felel meg az a rendszer, amely - ismételten hangsúlyozni kell - az esküdtbíráskodás lényegét nem érintve, felhatalmazza a szakbíróságot, hogy szükség esetében újabb verdikt hozatalára nyujtson módot. Ez valóban alig más, mint az eljárás nélkülözhetetlen újrafelvételének egy jogosult neme.

2. Az esküdtbíráskodás lényegéhez tartozik továbbá, hogy az ítélet alapjául szolgáló verdiktet az esküdtek ne az állandóan ítélkezéssel foglalkozó szakbírák részvételével, hanem azoktól függetlenül hozzák meg. A javaslat - és különösen az a rendelkezés, hogy az esküdtek tanácskozását az elnök vezeti - nem érinti ezt az elvi követelményt sem. Azt ugyanis soha sem vonták kétségbe, hogy az esküdteknek hozzáértő vezetőre szükségük van; szükségük különösen a kérdésfeltevés kontinentális rendszere mellett, amely azt kívánja meg az esküdtektől, hogy a jogkérdések jogászilag kidolgozott finom árnyalatai felett határozzanak. Az esküdtbíróság őshazájában, Angliában, ezt a jogászi vezetést talán a leginkább lehetne nélkülözni; mert itt az esküdtek nem a kérdések gyakran igen hosszú sorozatára, hanem egyszerűen a vádiratra felelnek; itt az elnököt feljogosította a százados fejlődésben kialakult szokásjog, hogy az esküdteket felmentse a minősítés kérdésének eldöntésétől, ami a kontinentális esküdt legnehezebb feladatai közé tartozik. Az újabb angol jogfejlődés ugyanis - megtörve a régi jog formalizmusát - lehetővé teszi, hogy az esküdtszék figyelmen kívül hagyhassa a vádirat jogászi megkülönböztetéseit és annak szószerinti tartalmát, elkerülhesse az egyes jogászi finomságok tekintetében a döntést; ne vessen súlyt a nem jelentékeny ténybeli megállapításokat tartalmazó kifejezésekre, hanem ehelyett a legfőbb vitás kérdésre, a vádirat lényegére (the substance of the issue), arra legyen figyelemmel, ami az eljárás tulajdonképeni tárgya. Az újabb angol jogfejlődés oda vezetett, hogy az esküdtek a vádirat értelmében bűnösnek mondják ki a vádlotat akkor is, ha meggyőződésünk szerint eltér a tárgyaláson kiderült tényállás a vádirat tartalmától, de ez az eltérés nem érinti az ügy lényegét. A joggyakorlat szerint ily lényegtelennek lehet tekinteni az eltérést, ha az elkövetés eszközére, módjára, sőt a cselekmény tárgyára vonatkozik, ha a tettesként vádlottra az nyer igazolást, hogy felbujtó vagy bűnsegéd stb. Az esküdtek a csalással vádoltat bűnösnek mondták ki (természetesen a csalásban, - hiszen a vádirat nem változott), holott a tárgyaláson kiderült, hogy a tettes lopást követett el. A vád arra irányult más alkalommal, hogy a vádlott tíz font sterlinget lopott, a főtárgyaláson a vádlott igazolta, hogy csak egyet: - az esküdtek bűnösnek mondták ki a vádirat szerint. Egy esetben az volt a vád, hogy az anya saját kezeivel fojtotta meg gyermekét. Az elnök befejező felvilágosításában, czélozva a lefolytatott bizonyításra, a következő szavakat intézte az esküdtekhez: „Ha önök arról győződtek meg, hogy a gyermeket megfojtották, az anyát bűnösnek mondhatják ki, bár nem is ő volt a tettes, de vele egyetértve más, ha ő elég közel volt, hogy megmenthesse a gyermeket.” Az ún. n. többágú vádirat mellett angol esküdteknek nem kell választaniok az alternatív vádak és minősítések között. Egy nagyobb politikai per alkalmával - négyágú volt a vádirat, a cselekménynek jelentékenyen eltérő minősítéseivel - az elnök kitanítása a következően hangzott: „Kötelességem megmagyarázni önöknek azokat a jogszabályokat, amelyek szerint az előttük tárgyalt ügyet el kell bírálniok; kötelességem a bizonyítást összegezni, hogy a hosszú tárgyaláson történteket emlékezetükbe idézzem s ennél az összegezésnél oly megjegyzéseket tegyek, amelyek a határozatnál önöket nem vezérelni, hanem támogatni (no to govern, but to assist) hivatvák. Az F. elleni vád arra irányul, hogy ő a királynő iránt tartozó hűséget megszegte, a belföldön háborút kezdett s így felségsértést követett el. A vádiratnak négy ága van, amelynek mindegyike más-más minősítéssel mutatja be a lényegében azonos vádat. De azt hiszem, inkább megzavarnám, mint felvilágosítanám önöket, ha az ezek közt fennforgó különbség fejtegetésébe bocsátkoznám, mert lényegileg mégis csak azt a tárgyaláson fejtegetett alapvető kérdést kell eldönteniök, hogy az önök előtt bizonyitott tényállás szerint a vádlott háborút kezdett-e a királynő ellen?” Ily körülmények közt az angol esküdt feladata sokkal könnyebb és egyszerűbb, mint a kontinentális esküdté; és mégis az angol elnök befejező fejtegetése messze túlterjed a jogi magyarázatokon s az ügy lényegébe, a bizonyítás anyagába is behatol s egyenes útmutatást nyujt a kérdés eldöntésére. Az egész kontinensen s nevezetesen Magyarországon szerzett tapasztalatok szerint az ily útmutatás nélkül hagyott esküdtek jogászi vezetése nélkülözhetetlen. Az a körülmény, hogy a mai rendszer szerint a kérdések egész halmazatát kell egyszerre megmagyarázni, sajnálatos eredményekkel járt; a bebizonyítottan hibás rendszerhez ragaszkodni tehát a törvényhozás részéről csak az előítéletekkel szemben való gyöngeség lenne. A javaslat szerint az elnök szerepe továbbra is csak a jogi felvilágosítások terén marad, tehát semmikép sem kifogásolható. Nem érinti az esküdtbíráskodás lényegét az a körülmény sem, hogy az elnök meghallgatja az esküdtek tanácskozását; ő bírótársuk, akinek éppen oly lelkiismeretbeli ügye a tárgyalás bizalmas jellegének, titkának megőrzése, mint bármely más esküdté; évtiezdes bírói multja - hiszen más nem szokott lenni az esküdtbíróság elnöke, mint hosszú bírói multra visszatekintő férfiú - elég biztosíték lesz arra, hogy a tanácskozás szabadságát csak erősíteni fogja és nem korlátozza. A tizenkét esküdt egymás előtt éppen oly idegen, mint az elnökkel szembem, vagy pedig az elnökkel éppen oly társadalmi érintkezésben állanak, mint esküdttársaikkal; előtte tehát a tanácskozás során épen oly kevéssé van feszélyezettségre okuk, mint esküdttársaik előtt. A szavazás pedig a javaslat szerint titkos; arról, hogy az esküdtek miként szavaznak, az elnök éppen úgy nem szerezhet tudomást, mint a külvilág. Ily körülmények közt nem tekinthető az esküdtbíróság lényegébe ütközőnek a javaslat szerint tervbe vett újítás. (L. még a 13. és köv. §-ok részletes indokolását.)

3. Nem érinti az esküdtbíráskodás lényegét a tény- és jogkérdés különválasztása sem. Ezt eléggé igazolja magában véve az az alább (a 4. § részletes indokolásánál) bővebben kifejtett tény, hogy számos államban a kérdéseket állandóan így elválasztva tették vagy teszik fel, sőt hogy több jogrendszer szerint a jogkérdést az esküdtek igazmondása alól teljesen kivonták. A tervezett rendelkezés lényegében érintetlenül hagyja e tárgyban is az esküdtek mai jogkörét, csupán a czélszerűség követelte formai változtatást eszközöl.

4. Nem ütközik végül az esküelbíráskodás lényegébe a esküdtek határozatainak érdemleges felülvizsgálata sem, mert az állam legfőbb bírósága a jogrend őre minden alsóbb bírósággal szemben s természetes hivatásánál fogva az esküdbíróság két téányezője közül nemcsak a szakírói tanácsnak, hanem egyúttal az esküdteknek a működését is ellenőrizni köteles. A kir. Kúriának ezt a jogát elvileg sohasem vonták kétségbe. Hogy ez az elv mennyire megfelel az esküdtbíráskodás természetének, legjobban az bizonyítja, hogy 1907-ben még Angolországban is fellebbezést biztosítottak az esküdtbíróság ítéletei ellen. Hogy a favor defensionis elvét a javaslat e kérdés szabályozásánál nem vette túlságosan figyelembe, azt bővebben megokolni alig kell. Itt t. i. nem meggyanusított ártatlan emberekről, hanem rendszerint a jogrend s a mások javainak veszélyes ellenségeiről van szó, akiknél mivel sem lehetne igazolni, hogy beigazolt bűnösségük daczára büntetlenül támadhassák a jogilag védett érdekeket.

5. Mindezeknél fogva az igazságügyi kormány meg van győződve arról, hogy ez a javaslat nemcsak nem áll ellentétben az esküdtbíráskodás követelményeivel, hanem ellenkezőleg: hatályosan közre fog hatni arra, hogy az esküdtbíróság ellen intézett támadásoknak élét vegye s annak műküdését hatályossá, életképessé téve, egyúttal fennmaradását is intézményesen biztosítsa.

VI. Egyéb reformtervek. Az esküdtbíráskodás fogyatkozása már régen foglalkoztatják az egész kontinens jogászköreit és törvényhozásait. A bajok orvoslását keresve, számos oly terv is felmerült, amely a javaslatban foglalt módozatoktól eltérő újításokat kíván. Az igazságügyi kormány azonban ezekhez a tervekhez nem járult hozzá.

1. Elvi okokból határozottan állás foglalt a kormámy mindenekelőtt az esküdtbíróság eltörlése, hatáskörének újabb korlátozása és olyan rendelkezések törvénybe iktatása ellen, amelyek szerint az esküdtbíróság működését időlegesen fel lehetne függeszteni. (Ennek az elvi álláspontnak az indokairól már fentebb volt szó.)

2. Éppen úgy nem lehetett figyelembe venni azt a tervet sem, hogy az esküdtbíráskodást a Schöffer-rendszer váltsa fel. Ily kísérletet csak akkor kellene tenni, ha az esküdtbíráskodás lényeges fogyatkozásai az ehhez a javaslathoz fűzött remények ellenére sem szűnnének meg. A Schöffe-bíráskodásban az uajbb tapasztalatok szerint még a német birodalomban sem látnak valóságos népbíráskodást s azt a tervet, hogy az esküdteket az egész vonalon Schöffékkel helyettesítsék, ott is elejtették.

3. Tekintélyes oldalról az esküdtektől megkívánt czenzus felemelését, egyes ügyekre az ú. n. special-jury intézményének behozatalát hozták javaslatba. Egy ily újítás azonban a polgárjogok korlátozását jelentené s ellentétben állana a demokratikus haladás eszméjével, anélkül hogy biztosítékot nyujtana az ítélkezés jobbátételére. Az esküdtbíráskodás nem annyira mafgas műveltséget, mint inkább az életviszonyok és az emberek ismeretét s tiszta, hozzáférhetetlen jellemet kiván. Ez pedig az alacsonyabb czenzussal rendelkezők közt éppen úgy feltalálható, mint a felsőbbek közt. Viszont azonban nem hozhatja javaslatba a kormány a czenzusnak egyes szélső politikai ármalatok részéről kívánt leszállítását sem, mert a bíráskodás feltételéül bizonyos anyagi és erkölcsi függetlenséget, minimális műveltséget, szeplőtlen előéletet a jövőben is meg kell kívánni.

4. Egyes külföldi törvényhozási művek (így az olasz 1913. évi törvény, a német javaslat) leszállítják az esküdtek számát. A javaslat erre sem terjeszkedik ki. Az ítélet igazságosságának annál nagyobb a valószínűsége, minél többen vesznek részt az ítélet meghozatalában. Természetesen túlzásba menni nem lehet; tömegek ítélkezésénél megoszlik, sőt megsemmisül az erkölcsi felelősség érzete, amely nélkül komoly ítélkezés el sem képzelhető. A tizenkét esküdt azonban még nem olyan nagy szám, hogy ennél az erkölcsi felelősség átérzésének ily csökkenésétől tartani kellene.

5. A legnagyobb előnyt attól a tervtől lehetett volna még vrni, amely az angol esküdtbíráskodási rendszerenek a maga eredeti formájában való behozatalát vetette fel. Azonban - teljes mértékben elismerve e rendszer előnyeit - be kell látni, hogy az angol bírói szervezet és eljárás a kontinentális és így egyúttal a magyar bírói szervezettől és eljárástól oly lényegesen eltér, hogy egyes intézményeinek beható revizió nélkül való átvétele a jogrendszert a siker biztos reménye nélkül nagy rázkódtatásoknak tehetné ki. Különösen áll ez az esküdtbíróságra, amely Angliában évszázados fejlődésre tekinthet vissza s így olyan - a szokásjogban gyökerező - erőkkel rendelkezik, amelyeket más államok esküdtbíróságai belátható időn belül nem szerezhetnek meg. Ilyen például az angol bírót körülvevő rendkívül nagy tisztelet, az esküdtbíráskodásra hivatottak nagy fegyelmezettsége, a jogfejlődés sajátosságai stb.

6. Fölmerült az a terv is, hogy az esküdteket a minősítés munkája alól fel kellene menteni s a jogi készültséget igénylő minősítést a fegyelmezett szellemi működést kívánó ténymegállapítással együtt vagy anélkül a szakbíróságra ruházni. Ez a terv nem ellenkeznék az esküdtbíráskodás lényegével, de gyakorlatilag könnyen odavezetne, hogy a bűnösnek nyilvánított vádlott elítélésénél az esküdtek meggyőződése teljesen figyelmen kívül maradna és a minősítésnek rendkívül tág keretei közt a bírói önkény foghatna helyet.

7. Éppen így nem volt felvehető a javaslatba oly rendelkezés sem, amely előírná, hogy az esküdtejhez a súlyosbító és az enyhítő körülmények fennforgása iránt külön kérdést kell intézni. Az esküdtek ugyan szívesen szólnak belé a büntetés kiszabásának a kérdésébe; de ebből a szempontból kívánatosabbnak mutatkozik a javaslatnak az a rendelkezése, hogy a büntető ítélet meghozatalában két esküdt is részt vesz. Így a bíróság két tényezője összhangzatosan hozza meg az ítéletet, míg az előbb említett megoldási mód mellett lelkiismeretbeli, sőt külsőleg is jelentkező összeütközések állhatnának elő.

Részletes indokolás

Az 1. §-hoz

A bűncselekmények tárgyi és alanyi összefüggése esetében a Bp. 18. és 19. §-ai szerint az ügyeket rendszerint együttes ítélettel kell elintézni. Az együttes elintézés folyománya, hogy a különböző perbeli cselekményeket is együttesen végezi a bíróság. Így az esküdtbíróság előtti eljárásban az egyes vádlottakra és az egyes bűncselekményekre vonatkozó kérdéseket a főtárgyalásnak csak abban a stádiumában intézik az esküdtekhez, ha a bizonyító eljárás az összes vádlottakra és az összes cselekményekre vonatkozóan teljesen be van fejezve. Ez a körülmény egyes bonyolultabb ügyekben, amelyekben nagyobbszámú vádlott van érdekelve, vagy több egymással lazán, vagy csak személyi kapcsolat révén összefüggő bűncselekmény miatt folyik az eljárás, szerfelett megnehezíti az esküdtek szerepét. Megesik, hogy egy-egy vádlott ügyével vagy egy-egy bűncselekmény tekintetében a bizonyító eljárást a tárgyalás első napján lefolytatják, míg a tárgyalás többi része napokat, esetleg heteket vesz igénybe. Ez alatt az idő alatt az esküdtek emlékezetében, kik rendszeresen feljegyzéseket tenni nem szoktak, teljesen elmosódik a vádlottak és az egyes ügyek között fennforgó különbség s amikor hosszabb idő elteltével kell határozatukat meghozniok, könnyen esnek tévedés áldozatául. Egyes vádlottakra is - anélkül, hogy ezt a szükség indokolná - szerfelett hátrányos lehet, hogy bár ártatlanságuk már a tárgyalás elején bíróilag megállapítható, jelen kell lenniök a tárgyalás egész folyamán, aggodalommal várva az esküdteknek csak hosszabb idő mulva meghozható határozatát és a bíróság ítéletét. Hogy ez a kettős hátrány elkerülhető legyen, a javaslat szerint oly esetben, ha a vád több vádlott ellen vagy több bűncselekményre irányul, a bíróság az egyes vádlottakra vagy az egyes bűncselekményekre vonatkozó bizonyítás befejezése után kimondhatja, hogy ezek tekintetében az esküdtek külön határoznak.

A törvénynek ez a rendelkezése önként érthetően, de a javaslat határozott kijelentése szerint is csak fakultatív; alkalmazásának feltétele amellett, hogy a bizonyítás és a határozathozatal különválasztása nehézséggel nem jár, az is, hogy később felmerülő adat semmi kétséget ne ébreszthessen a vádlott megállapíthatónak hitt bűnösségével vagy ártatlanságával szemben; hogy a bizonyításnak addig lefolytatott része alatt kialakult bírói meggyőződés oly szilárd lehessen, amelyen az illető vádlott vagy az illető bűncselekmény tekintetében a további eljárás változást nem idézhet elő. Ha a bíróság erről meggyőződve nincs, az 1. §-ban foglalt rendelkezést alkalmazni nem fogja. Ha a bíróság kimondotta, hogy az esküdtek valamely vádlott vagy valamely bűncselekmény tekintetében külön határoznak, ily esetben a javaslat szerint a bizonyítás minden egyes külön részének befejezése után a 2-22. §-okban szabályozott eljárást azonnal le kell folytatni. Ehhez képest az esküdtekhez az illető vádlottra vagy az illető cselekményre külön kell a kérdéseket feltenni; külön hangzanak el a vonatkozó perbeszédek; az elnök külön adja meg a törvényben előírt fejtegetést; az esküdtek külön tanácskoznak és határoznak; s ha a vádlottat fel kell menteni, a bíróság is külön hozza meg a maga itéletét. Ellenben ha a verdikt alapján büntető ítéletet kell hozni, ezt az ítéletet a bíróság a javaslat szerint csak akkor hozhatja meg, amikor az esküdtek már az összes vádlottak és vádbeli cselekmények felett határoztak. Ebben az esetben ugyanis a bíróság sürgős intézkedését az előbbi érintett emberiességi szempont nem követeli meg; a vádlottra, akit már a verdikt is elítélt, alig bír némi fontossággal, hogy a verdikt után is jelen kell lennie a tárgyaláson. A törvényhozás pedig még annak látszatát is elkerüli, hogy a kivételesen felmerülő újabb enyhítő körülmények mérlegelését lehetetlenné teszi. A verdikt tekintetében ezekkel az aggályokkal nem kell számolni; ha az új rendelkezés folytán esetleg be is következnék az az eshetőség, hogy a verdikt meghozatala után felmerülő bizonyítékok az esküdtek bírói meggyőződését a meghozott verdikttel ellenkező irányba terelhetik, a javaslat rendszere szerint a bíróságnak az ítélet meghozatala előtt vagy az ítélethozatalnál még mindig módja lesz arra, hogy a téves verdikt helyesbítése iránt intézkedjék. Az esetleg tévesen hozott felmentő ítélettel szemben pedig nyitva marad egyfelől a rendes perorvoslatok, másfelől az újrafelvétel útja.

A 2. §-hoz

A 2. § a Bp. 353. §-a helyébe lép s attól elvi tekintetben nem tér el. 1. Fenntartja a helyesnek bizonyult rendszert, hogy az esküdtekhez intézendő kérdések feltevése iránt a javaslatot a kir. ügyészség, illetőleg a magánvád képviselője teszi meg. A bíróság így sokkal elfogulatlanabbul hallgathatja és ítélheti meg az esküdtek, a védő és a vádlottak észrevételeit és esetleges ellenjavaslatait, mintha ezek akár a bíróság elnökének, akár magának a bíróságnak előterjesztéseire vonatkoznának. Eltér azonban a tételes jogtól annyiban, hogy míg a Bp. szerint a vád képviselője által javaslatba hozott kérdéseket az elnök a vádlottaknak és az esküdteknek másolatban kiadhatja és csak kifejezett kívánságukra köteles kiadni: addig a § szerint az elnök a tervezet egy példányát az esküdteknek, egy-egy példányát pedig az érdekelt vádlottaknak minden esetben átadni köteles. Az új rendszer nagyobb időt nem vesz igénybe, mint a Bp. rendszere, mert az újabb sokszorosítási eszközök mellett a tervezetnek több példányban egyszerre való kiállítása semmi nehézséggel nem jár; az pedig kétségtelen, hogy az érdekelt vádlottak és az esküdtek alaposabban vizsgálhatják meg a nekik átadott tervezetet, ha az írásban kapják, mintha egyszeri hallás után kell azok iránt állást foglalniok.

2. További eltérés a Bp. rendelkezéseitől, hogy míg a Bp. szerint a bíróság a javaslatba hozott kérdések elfogadása, kiegészítése vagy helyesbítése tárgyában határoz, addig a § szerint általában a tervezet és az indítványok felől; ehhez képest a javasolt kérdéseket változatlanul elfogadhatja, helyesbítheti és újabb kérdésekkel egészítheti ki. Ezzel a § legális interpretáczió útján dönti el a szakirodalomban és a judikaturában felmerült ama vitakérdést, hogy a bíróság jogosítva van-e újabb, sem valamely fél, sem az esküdtek részéről nem javasolt kérdés feltételére. Ebben a vitában ugyan a kir. Kúria már állást foglalt; mégis czélszerűnek látszott, hogy a kir. Kúria ezen álláspontja a bíróságra feltétlenül kötelező törvényben is kifejezésre jusson. Ami a rendelkezés tartalmát illeti, a kifejezésre jutó álláspont úgy a bírói szabadság, mint az anyagi igazság érdekeinek inkább kedvez, mint az ellenkező. Ha tehát a Bp. törvénymagyarázatánál az utóbbi nézetet jogosultnak is lehetett volna tekinteni, de lege ferenda a § rendelkezése az indokolt.

3. Eltér végül a 2. § a Bp. 353. §-ától, hogy a 2. § szerint a megállapított kérdéseket semmisség terhe alatt kell felolvastatni. Ezt a módosítást megokolja az a körülmény, hogy a kérdések megállapítása után folyó egész eljárás a megállapított kérdéseken nyugszik; lényeges tehát, hogy a felolvasott kérdések hiteles szövegét úgy a felek, mint az esküdtek feltétlenül ismerjék s a felolvasás elmulasztása az eljárás megsemmisítésére okul szolgáljon.

A 3. §-hoz

A 3. § a Bp. 354. §-ának felel meg. Az eltérés részben stiláris jellegű, részben pedig számol az 1. § új rendelkezésével, amely szerint egyes vádlottakra vagy egyes bűncselekményekre vonatkozóan az esküdtekhez az egész bizonyító eljárás lefolytatása előtt is fel lehet tenni a kérdéseket. Egyebekben a két § egymással teljesen megegyezik.

A 4. §-hoz

A 4. § az általános indokolásban (IV. 1.) már különösen kiemelt ama lényeges újítást tartalmazza, hogy az esküdtekhez intézendő minden kérdés, úgy a főkérdés, a kisegítő főkérdés, mint a mellékkérdés két elkülönített részből áll: ténykérdésekből és jogkérdésből.

I. Az általános indokolásban (IV. 1.) ennek a rendelkezésnek indító okai, úgyszintén az a körülmény, hogy a kettéválasztás nem érinti az esküdtbíráskodás lényegét, már fel voltak említve. Az esküdtbíróság történeti fejlődéséből nyilvánvaló, hogy a különválasztás e kérdését mindig csak czélszerűségi szempontok szerint ítélték meg. Ezt bizonyítja az angol esküdtbíróság történeti alakulása; de még inkább a magyar jogrendszerhez közelebb álló nyugateurópai jogfejlődés. Mikor a XVIII. század végén a jury intézményét az európai kontinensre behozták, az intézmény alapgondolata az volt, hogy kiterjesszék a népjogokat; minden oly jogot tehát, amellyel a nem szakképzett polgár is élni tud, a nép egyetemére, illetőleg a népesség egyes bírói vagy hivatalnoki funkcziókat nem hivatásszerűen betöltő polgáraira kell ruházni. Minthogy az egyszerű polgár a tényeket éppen úgy felismeri, mint a szakember, a tények felett tehát a büntető bíráskodásban a népnek, illetőleg a népkebeléből kijelölt egyszerű polgároknak kell itélkezniök. A jogi kérdéseket ellenben továbbra is a szakbíróság jogkörében kell meghagyni, mert a nép egyszerű embere a jogot nem ismeri és így nem is alkalmazhatja. A Francziaországban meghonosított esküdtbíróság előtti eljárásban ennek az eszmemenetnek megfelelően elválasztották egymástól a tény- és a jogkérdést; az előbbit az esküdtek, az utóbbit a szakbíróság döntötte el. Ez a rendszer több más európai kódexbe is átment s a kérdések különválasztása akkor is fennmaradt, amikor az intézmény odafejlődött, hogy a jogkérdés felett is az esküdteknek kellett határozniok. Mikor a 40-es évek reformmozgalmaiban a büntető kodifikáczió hazánkban is megindult s legelső államférfiaink Deák Ferenczczel élükön az esküdtbíráskodás behozatala mellett is lándzsát törtek, a Karok és Rendek által kidolgozott esküdtszéki javaslat ugyancsak a kérdések elkülönítésének rendszerét karolta fel. A javaslat 360. §-a szerint ugyanis az esküdtekhez a következő kérdéseket kell intézni: „1. A vádlevélben körülírt bűn valósággal követtetett-e el? 2. A vádlott által követett-e el? 3. A vádlott által a vádlevélben foglalt körülmények közt követtetett-e el? 4. Ha pedig az eljárás alatt a vádlevélben nem említett terhelő körülmények fejlődtek volna ki, az elnöknek tennie kell e kérdést is: vajjon a bűn a vádlott által azon körülmények közt követtetett-e el? 5. Viszont, ha a vádlott az enyhítő körülmények közül egyet vagy többet mentségül hozott fel, kérdésbe teendő az is: vajjon azon mentségek állanak-e? 6. Sőt ha a vádlott a maga védelmére (ily körülményre) hivatkoznék, kérdésbe kell tenni még ezt is: vajjon az elkövetett tény beszámítás alá eső-e? Ezen kérdéseken kívül úgy a közvádló, mint a vádlott még más kérdések feltételét is kívánhatja, melyek iránt a tövényszék nyilatkozni s határozni köteles.”

A méltán sok dícséretben részesült 43-iki javaslatnak ezeket a rendelkezéseit vette fel kisebb módosításokkal Deák Ferencz igazságügyminiszter 1848-iki rendeletébe és ez a rendszer jutott érvényre 1900-ig hatályban levő sajtóeljárásunkban is. Ily körülmények közt vajjon ki vitathatná, hogy az a rendszer, amely a kérdések elválasztását fenntartja vagy javaslatba hozza, ellenkezik akár a szabadelvűség követelményeivel, akár az esküdtbíráskodás lényegével? Nem lehet ugyan kétségbe vonni, hogy a kérdések egybeolvasztása jelentékeny előnnyel jár. Az összeolvasztás mellett könnyebben lehet elkerülni az ellentmondásokat; legalább formailag nem tűnnek ki az esküdtek jogi tévedései; kevesebb a kérdések száma. Ezért meg lehet érteni, hogy a kontinens számos perjogában a kérdéseket összeolvasztva találjuk; ezt a rendszert vette át a Bp. is; de éppen így érthető, hogy a törvényhozásnak kötelessége visszatérni az előbbi rendszerre, mihelyt az utóbbinak fogyatkozásairól meggyőződést szerzett. A legújabb európai büntetőjogi kódex, a rendkívüli körültekintéssel, évtizedeken át előkészített 1913. évi olasz bűnvádi perrendtartás 446. czikke szintén a kérdések különválasztását fogadta el s a következőképpen rendelkezik: „A főkérdésnek a következő három részre kell oszlania: 1. fennforog-e a vád tárgyává tett cselekmény (se sussista il fatto materiale); 2. a tettet a vádlott követte-e el vagy részes-e abban; 3. bűnös-e a vádlott?” Tekintettel a kérdések összeolvasztása folytán szerzett tapasztalatokra, a kérdésfeltevés rendszerének történeti fejlődésére és azokra az előnyökre, amelyek a kérdések elkülönített feltevésével járnak, az igazságügyi kormány megokoltnak tartja, hogy szakítva a Bp. rendszerével, a kérdéseknek ily elkülönített feltétele mellett foglaljon állást.

II. Az eddig ismertetett rendszerektől azonban eltér a javaslat annyiban, hogy a kérdéseket nem három, hanem csak két részre bontja. A tény- és a jogkérdés megoldása után a bűnösség kérdését felvetni ugyanis részben felesleges, részben nem is kívánatos. A gyakorlati tapasztalatok szerint eddig is többször fordult elő, hogy az esküdtek ugyanazt a vádlottat, akit a főkérdésre adott válaszukban bűnösnek mondtak ki, egy későbbi kérdés megoldásánál nem-bűnösnek nyilvánították. Megesett az is, - és e javaslat rendszerében még könnyebben megeshetik - hogy az esküdtek által bűnösnek nyilvánított vádlottat a szakbíróság bűnösség hiányában felmentette. Tehát a bűnösség külön kérdésének külön feltevése következetlenségekhez vezethet; miután pedig érdemleges jelentősége nincs, a javaslat mellőzi. A bíróság a bűnösséget az első két kérdés megoldásából, mint premisszából következtetésként fogja megállapítani. Ezzel a kérdések csoportjai egyszerűbbekké válnak. Felmerült az a terv is (l. az általános indokolást), hogy a minősítést tartalmazó, a cselekményt a törvénynek szubszummáló kérdés helyett az esküdtekhez a bíróság kizárólag általános bűnösségi kérdést intézzen, amely sem minősítést, sem szubszumpcziót nem tartalmaz. Vitán kívül áll, hogy az esküdtszék természetének leginkább ily általános jellegű bűnösségi kérdés felelne meg; azonban a már előbb hangsúlyozott ama szempont, hogy az esküdt ne határozatlan, szinte természetjogi vagy erkölcsi bűnösség felett határozzon s a jogi minősítés megoldása keretében a szakbíróság ne jusson abba a helyzetbe, hogy a gyilkosságtól a gondatlanságból eredő emberölésig, a halált okozó súlyos testi sértésig, vagy éppen valamely közrend elleni kihágásig az esküdtek megkérdezése nélkül állapíthasson meg ugyanazon tényállás alapján főbenjáró bűntettet vagy egy jelentéktelen kihágást, mégis inkább kívánatossá teszi a javaslatban elfogadott rendszert, amely néhány formai változtatással fenntartja az esküdtek eddigi jogkörét.

III. A 4. § megengedi, hogy a bíróság az eset körülményeihez képest egy ténykérdést több jogkérdéssel, valamint több ténykérdést egy jogkérdéssel összekapcsolva is feltehessen. Ez a rendelkezés egyszerűsíteni kívánja az eljárást. Lesznek esetek, amelyekben semmi nehézséggel nem jár s a kérdést nehezen érthető alkatelemekkel nem zsúfolja túl, ha úgy a főkérdést és a kisegítő főkérdést, mint a mellékkérdéseket illető tények ugyanabban a ténykérdésben fognak szerepelni; viszont sok esetben kívánatos lesz és az esküdtek munkáját jelentékenyen megkönnyíti, ha az egy jogkérdés alapjául szolgáló tényállást a bíróság több részre osztott egyszerű kérdésekben terjeszti majd az esküdtek elé. Ez a rendelkezés önként érthetően fakultatív természetű s alkalmazása teljesen a bíróság belátásától függ.

Az 5. §-hoz

Az 5. § a főkérdés szerkesztésének módját határozza meg.

1. A főkérdésben a ténykérdés arra irányul, igaz-e, hogy a vádlott a vád alapjául szolgáló tettet elkövette; a jogkérdés arra irányul, megállapítja-e ez a tett a vádbeli bűncselekményt. Ez a rendelkezés lép a Bp. 355. §-ának első bekezdése helyére, amely szerint a főkérdés arra irányul, hogy bűnös-e a vádlott a vád tárgyává tett bűncselekményben. A két rendelkezés közt az eltérést a 4. § indokolásánál előadottak világitják meg. Az ott előadottakból kitűnik, hogy az esküdtek szerepe a kérdések eldöntésénél ugyanaz marad, mint amely őket a fennálló jogszabályok szerint megilleti; az eltérés tehát - bár mélyen fekvő elvi okokon nyugszik és kétségtelenül elvi jelentőségű - a dolog lényegét tekintve, mégis csak formai természetű.

2. A Bp. 355. §-ának második bekezdése szerint a főkérdésben a vád alapjául szolgáló tettet elsősorban a megkülönböztetésére alkalmas ténybeli körülmények elsorolásával kell körülírni. A különválasztott kérdésekben ez lesz a ténykérdés legfőbb anyaga; az 5. § második bekezdése a tett megkülönböztetésére alkalmas ezen ténykörülményeken kívül a ténykérdésben azoknak az elsorolását is megkívánja amelyek az alkalmazandó törvényben meghatározott tényálladéki elemeknek megfelelnek. Míg az előbbiek a tényállás individualizáczióját czélozzák, az utóbbiak a tényállás ú. n. speczializációjára szolgálnak. A Bp. szerint szerkesztett főkérdésben a törvényes tényálladéki elemeknek megfelelő egyes ténykörülmények felsorolását azért lehetett mellőzni, mert azokat a törvény kifejezései helyettesítették; amennyiben tehát a cselekmény individualizácziója végett azokra nem volt szükség, a kérdésben feleslegekül tűntek volna fel. Ellenben a törvény rendszere szerint feltett külön ténykérdésben a törvény kifejezései nem szerepelnek; nem lehet tehát nélkülözni az azoknak megfelelő ténybeli körülmények elsorolását. A szakirodalomban heves viták folytak aziránt, lehet-e a törvény egyes kifejezéseinek megfelelő tényelemeket a kérdésbe felvenni. Azonban, ha meggondoljuk, hogy a bíróság nem alapíthatja ítéletét s az esküdtek sem helyezhetik a maguk igazmondását más alapra, mint az előttük folytatott bizonyítás anyagára, kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy a törvényben felsorolt minden tényálladéki elemnek valamely ténykörülmény kell, hogy megfeleljen. Még oly lélektani mozzanatok is, amilyen a szándék, a gondatlanság, a tévedés, az öntudatlan állapot, mind valamely tényből következtetve szolgálhatnak csak a bírói meggyőződés tárgyául; ha nincs oly ténykörülmény, amelyből a bíróság mindezek fennforgására vagy hiányára következtetést vonhat, akkor ítéletének nincs megfelelő alapja s ez az ítélet az igazságszolgáltatás komolyságával s a vádlottra vagy a társadalomra háruló nagy és súlyos következményekkel össze nem egyeztethető. Ha pedig ez a ténykörülmény fennforog, semmi akadálya nem lehet annak, hogy a ténykérdésbe fel is vétessék.

A ténykérdésbe fel kell venni továbbá mindazokat az ügy megítélése szempontjából döntő jelentőségű ténykörülményeket, amelyeknek felsorolását valamelyik fél vagy valamelyik esküdt indítványozza, vagy a bíróság indítvány nélkül szükségesnek tartja. Ez a rendelkezés pótolni hivatott a Bp. 355. §-ának utolsó bekezdését, amely sok vitára adott alkalmat és bonyolult kérdések szerkesztéséhez is vezetett. E rendelkezés szószerinti értelme szerint ugyanis a bíróságnak fel kellett vennie a kérdésbe minden, a cselekmény elkövetésének módjára, eszközére, tárgyára s az elkövető személyére vonatkozó alárendelt jelentőségű körülményt is, ha eziránt az arra jogosultak indítványt terjesztettek elő. Ezzel oly körülmények juthattak a kérdésbe, amelyeknek értékelése nem az esküdtek feladata, mert az esküdtek határozata csak az ügy lényegét dönti el. Az alárendelt jelentőségű részletkérdések eldöntésétől nem függ a bűnösség, rendszerint a minősítés kérdése sem; ha pedig egy-egy alkotó elem fennforgása vagy hiánya a minősítésre kihat, a felmerülő vitás kérdést nem ugyanazon kérdés keretében, hanem kisegítő kérdéssel kell megoldani. Helyesebb ezért, ha a bíróság csak az ügy megítélése szempontjából döntő jelentőségű kérdéseket veszi fel a kérdésbe; az enyhítő vagy súlyosbító mellékkörülmények elbírálása a bírói tanács feladata, amelynek működésében egyébként a javaslat szerint két esküdt is részt fog venni. Hogy melyek lehetnek az ügy megítélése szempontjából döntő jelentőségű ténykörülmények, azt a kérdések megállapításánál természetszerűen a bíróság ítéli meg; ezt a 11. § kifejezetten is rendeli. A törvény szerint döntő jelentőségű ténykörülményeket a bíróság a felek vagy az esküdtek indítványa nélkül is beilleszthet a kérdésbe, míg a Bp. ily irányban nem rendelkezett. A két rendelkezés közt az eltérés indoka ugyanaz, mint amelyről a 2. § indokolásánál már szó volt.

3. A jogkérdés szerkesztésére nézve a törvény úgy rendelkezik, hogy abban szószerinti idézéssel fel kell sorolni az alkalmazandó törvényben meghatározott tényálladéki elemeket. Ezek az elemek a Bp. 355. §-a szerint feltett főkérdésben is szerepeltek; de ez utóbbiban a törvény kifejezéseit rendszerint az azoknak megfelelő ténykörülmény helyettesítette. A törvény szerint feltett jogkérdésben semmiféle ténykörülmény szerepelni nem fog: ezeket kimerítően felsorolta már a ténykérdés. A törvény egyes kifejezéseit (szándékosan, szándékát előre megfontolva stb.) a jogkérdésben értelmezni nem kell; világosan erre utal a törvény szövege is. Az egyes kifejezések magyarázata az elnök kötelessége lesz.

4. A Bp. 355. §-ának harmadik bekezdése szerint a főkérdést ama tényállás és törvény szerint kell szerkeszteni, amelyen a vádhatározat, ennek hiányában a vádirat, amennyiben pedig a vádló vádját a főtárgyaláson megváltoztatta volna, ennek újabb tartalma alapszik. Ez a rendelkezés a vádelv folyamán s a törvény rendszerével összhangban áll; ezért az 5. § utolsó bekezdése annak lényegét fenntartja; a két rendelkezésnek csak a szövege eltérő, amit egyrészt stiláris szempontok, másrészt az a körülmény igazolnak, hogy a javaslat a ténykérdést a jogkérdéstől különválasztja. Ehhez képest a törvény úgy rendelkezik, hogy a ténykérdést ama tényállás szerint, a jogkérdést ama törvény szerint kell szerkeszteni, amelyen a vád alapszik.

A 6. §-hoz

1. A 6. § azt a kérdést oldja meg, amelyet a Bp. 356. §-a szabályoz; még pedig oly szöveggel, amely a Bp. 356. §-ában foglalt rendelkezésnek a bírói gyakorlatban elfogadott értelmével megegyezik. A Bp. idézett §-ának alapján a bíróság eddig is az ú. n. kisegítő főkérdést szokta feltenni, amelyre nem akkor van szükség, ha a tényállás a bizonyító eljárás során megváltozott, hanem akkor, ha valamelyik fél, valamelyik esküdt vagy a biróság meggyőződése szerint a cselekmény a vádtól eltérően is minősíthető. Ezt a gondolatot a 6. § világosabban fejezi ki, mint a Bp.-nak lényegében azonosan rendelkező 356. §-a. 2. A törvény szerint kisegítő főkérdésnek minden a vádtól eltérő minősítés kérdésében helye van; tehát akkor is, ha a tettesként vádolt mint részes vonható felelősségre vagy ha a befejezett cselekménnyel vádolt kísérletet követett el vagy megfordítva. Hogy mindezek a kérdések szintén a minősítés kérdései, aziránt joggyakorlatunk kétséget nem hagy fenn; tehát sem a minősítés fogalmát kifejteni, sem a minősítés mellett a tettesség és a befejezett cselekmény kérdéséről külön rendelkezni a javaslatban nem kell.

A 7. §-hoz

1. A 7. § rendelkezése a védelem szabadságának elvéből következik. Ha elismerjük a védelem jogát, gyakorlatilag is lehetővé kell tenni annak érvényesülését. A rendelkezés nem új; ugyanezt tartalmazza a Bp. 357. §-ának két utolsó bekezdése; a Bp. és a javaslat idevágó rendelkezései közt csak szövegezési különbség van. 2. Ha a vádlott a kérdés feltevésébe bele nem egyezett, vagy ha a védelmet új irányban elő kell készíteni, a bíróság a főtárgyalást elnapolja. Ez a rendelkezés az előbbinek logikai folyománya és külön indokolni nem kell. 3. Ha a bíróság oly kérdést tesz fel, amely súlyosabb minősítés alá esik, mint amilyenen a vád alapszik: a törvény szerint ez lesz a főkérdés, amely a többit megelőzi. Ugyanígy rendelkezett a Bp. 357. §-ának harmadik bekezdése.

A 8. §-hoz

A 8. § rendelkezése a Bp. 357. §-ának első és második bekezdésével egyezik meg s az utóbbiaktól csak alárendelt szövegezési tekintetben tér el. Külön rendelkezés nélkül is önként érthető, hogy az 1. §-ban meghatározott jogot a bíróság a 8. § első bekezdése esetében is gyakorolhatja.

A 9. §-hoz

1. A Bp. 358. §-a szerint a beszámíthatóságot kizáró okok (1878:V. tc. 76., 77., 79., 80. és 82. §-ai) fennforgása felől az esküdtek határoznak.

A 9. § ezt a jogszabályt jelentékenyebb részében fenntartja, részben azonban módosítja; ugyanis az esküdtszék dönti el a jövőben az öntudatlan állapot (76. §), az erőszak és a fenyegetés (77. §), a jogos védelem (79. §), a végszükség (80. §) és a ténybeli tévedés (82. §) nagyfontosságú kérdéseit, tehát mindazokat a kérdéseket, amelyek eldöntése nagyobb psychiatriai készültség nélkül lehetséges s amelyekben a normális szervezetű ember életviszonyaiban jelentkező rendkívüli mozzanatok lélektani értékelésére van szükség.

Ellenben kiveszi a törvény az esküdtszék jogköréből az elmebetegségre és az elme egyéb rendellenes állapotára vonatkozó kérdések eldöntését.

A változtatás indokáról az általános indokolásban (IV. 2.) már volt szó. Az elmebetegség és a nem rendes elmeállapot kérdései psychiatraia készültséget igénylő nehéz kérdések voltak eddig is; még nehezebbekké váltak a psychiatriai tudományának mai fokán. Az egészséges és a teljesen elmebeteg ember közt a tudomány azoknak egész sorozatát ismeri, akiknek elmeállapota többé-kevésbbé fogyatékos. Nem meglepő, ha a psychiatria nehéz problémáival nem foglalkozó esküdt az ezen elmeállapotok közt megállapítható finom különbségeket félreismeri s vagy büntetlennek nyilvánít olyanokat, akik a rendes elmeállapot határán állva, a vád tárgyává tett bűncselekményt öntudatosan, normális akaratelhatározással követték el, vagy bűnösnek mond ki oly vádlottat, akinek előhaladott paranoiája, epileptikus rohama vagy egyéb beteges állapota a beszámíthatóságot kizárja. Ha ezek után még figyelembe vesszük az anyagi büntetőjog fejlődésének természetes irányát, amely az elmebeteg és a korlátozott szellemi értékű bűntettesek közveszélyes csoportjaival szemben belátható időn belül gyógyító jellegű biztonsági rendszabályokhoz vezet: el kell ismernünk, hogy az elmebetegség, úgyszintén a nem rendes elmeállapot fennforgásának megállapítását a törvényhozás csak megfelelően képzett s a bűntettesek világát gyakorlati tapasztalatok alapján is jól ismerő bírói karra bízhatja. Akik, az esküdtszéknek arra a feladatára támaszkodva, hogy a bírói önkény lehetőségével szemben az egyéni szabadságnak intézményes garancziát állítson, a tervbe vett változtatást az egyéni szabadság szempontjából veszedelmesnek tartanák, azokat megnyugtathatja a kétségtelen tény, hogy századunkban bizonyára nem akad bíró, aki lelkiismeretével meg tudná egyeztetni elmebeteg vádlottak megbüntetését.

A rendes és a nem rendes elmeállapot kérdése nem tartozik az érzelmi világnak azok közé a nagy problémái közé, amelyek felett azért látja szívesen az egész művelt világ az esküdtek ítélkezését, mert különböző jogok és kötelességek sajátos összeütközését ismerve fel bennök, megítélésüknél helyénvalónak tartja a szigorú jog korlátainak áttörését s az esküdtbíróság ítélkezésében gyakorta jelentkező emberiességi és méltányossági szempontok erőteljesebb érvényre jutását. Az emberi lélek meghasonlása önmagával és környezetével, a kedélyvilág összeomlása, amelyet az életviszonyok rendkívüli mostohaságából következő nagy tragédiák emberileg érthetővé tesznek, a végletekig jutó elkeseredés, a legyőzhetetlen gyűlöletre fakasztó csalódás, a gyötrő nyomor, az erős lélek megtörésére is alkalmas kétségbeesés: a normális psychologia eme rendkívüli jelentései, amelyek háttérbe szorítják gyakran nagy jellemeknél is a törvények tiszteletét: ezek azok az állapotok, amelyek megbírálását nem a naponkint ítélkező s így az élet tragikumai iránt esetleg inkább elfásult büntető bíróra, hanem a tragikumot melegen átérző esküdtekre kell bízni; mert ezekben ütközik meg a tételes jog az egyén létérdekével, az emberi alapjogokból következő természetes érdekeivel; a normális emberre gondoló jogszabály az érzelemvilág természetes, de rendkívüli megnyilatkozásaival. Kívánatos tehát, hogy ezekben az esetekben ne a törvényt alkalmazó jogász, hanem az emberi szenvedélyeket átérző a vádlott lelki világának mélységeibe belepillantó és azok iránt érdeklődő esküdt hozzon döntő határozatot.

Mindezek a jelenségek nem észlelhetők az elmebeteg vagy egyébként nem rendes elmeállapotú bűntetteseknél; ezeknek az állapota lehet az élet valamely nagy tragikumának következése; de maga ez az állapot már nem a normális psychologia körébe tartozik, hanem psychiatriai jelenség, amelynek megítélésénél és gyógykezelésénél az egyéni szabadság szempontjai háttérbe szorulnak. Mindezeknél fogva indokolt tehát az a rendelkezés, hogy a vádlott elmebetegségéről vagy elméjének egyéb rendellenes állapotáról az esküdtekhez kérdést intézni nem szabad; e kérdést a bíróság a szakértők véleményének alapulvételével az esküdtek meghallgatása nélkül az ítéletben dönti el.

2. A Bp. 358. §-a szerint a beszámíthatóságot kizáró ok fennforgása iránt akkor kellett feltenni kérdést, ha azt „a felek érvényesítették” vagy jelenségeit a bíróságnak vagy az esküdtszéknek valamelyik tagja felhozta. A 9. § lényegileg ugyanezt a gondolatot fejezi ki, amikor a külön kérdés feltevését oly esetre írja elő, ha valamelyik fél vagy valamelyik esküdt indítványozta vagy indítvány nélkül is, ha a bíróság szükségesnek tartja. A törvény szövege a Bo.-tól abban tér el, hogy a kérdés feltevéséhez világosan beéri a felek vagy az esküdtek indítványával vagy azzal, hogy a bíróság a kérdés feltevését szükségesnek tartsa, a Bp. rendelkezésében említett egyéb feltételeket azonban nem említi. A § szerint különösen nem szükséges, hogy az illető ok jelenségeit a bíróság valamely tagja a nyilvános tárgyaláson felhozza; elég, ha e jelenségek tényleg felmerültek (l. a 11. § indokolását).

3. A beszámíthatóságot kizáró okot a Bp. 358. §-a szerint lehetőleg bele kellett foglalni a főkérdésbe, úgy hogy a főkérdésre adott igenlő válasz kizárja annak fennforgását. Csak kivételképen engedi meg a törvény, hogy a bíróság a beszámítást kizáró okot külön kérdésbe foglalja, t. i. akkor, ha a befoglalás a főkérdést igen terjedelmessé vagy nehezen érthetővé tenné. A § szerint az utóbbi lehetőség lesz a szabály; a számítást kizáró okról mindig külön kérdést kell feltenni (mellékkérdés). Ennek a módosításnak két indoka van. Elsősorban az, hogy a beszámítást kizáró okot is magában foglaló főkérdés a gyakorlati tapasztalatok szerint mindig terjedelmes és igen nehézkes volt s így félreértésekre adhatott okot; ezt pedig különösen az esküdtszékkel szemben a lehetőségig el kell kerülni. A másik ok az, hogy figyelemmel kell lennünk az anyagi jog előrelátható reformjára is, amelynek védelmet kell nyujtania egyes oly bűntettesekkel szemben, akiket a bíróság beszámíthatóság hiányában a büntetőjogi felelősség alól felmentett. A kérdés ily különválasztása megkönnyíti a szakbíróság nehéz feladatát is; betekintést enged az esküdtek elhatározásának motívumaiba; vezérfonalat nyujt a felsőbb bíróságnak az ítélet felülvizsgálatánál (l. még a 10. § indokolását).

Külön kérdést kell intézni továbbá az esküdtekhez a büntethetőséget megszüntető olyan ok felől, amely nem esik a Bp. 352. §-a alá (mint a vádlott halála, a királyi kegyelem, az elévülés, a vád elejtése, a magánindítvány hiánya vagy visszavonása stb.). Ilyen ok pl. a kísérletnél a visszalépés és az eredmény elhárítása (Btk. 67. §-a). Ez a rendelkezés megfelel a Bp. 359. §-a első bekezdésében foglalt hasonló jogszabálynak. Az ily kérdés feltevésének különleges feltételeiről a Bp. nem rendelkezett; a § szövege szerint a 2. pont alatt előadottak ily esetben is irányadók.

5. A Bp. most idézett 359. §-a továbbá azt is rendeli, hogy külön kérdést kell feltenni olyanokra nézve, amely a büntetőtörvények külön rendelkezései szerint súlyosabb vagy enyhébb büntetési tétel alkalmazását vonja maga után. E rendelkezés folytán a bíróság a szóbanforgó körülményekre nézve akkor is külön kérdést tett fel, ha a kérdéses körülmény fennforgása a főtárgyaláson felolvasott közokiratból nyilvánvaló volt. Így pl. a Btk. 280. §-ának alkalmazásánál, ha az esküdtek a főkérdésre adott válaszukkal kétségtelenül eldöntötték, hogy a vádlott a saját édesatyját ölte meg s ezt a személyes viszonyt közokirat is igazolta, külön meg kellett még kérdezni, hogy a vádlott a sértett fia volt-e? Ez a rendszer egyfelől feleslegesen terhelte az esküdteket, másfelől ellenmondásokhoz is vezetett. Az esküdtek, ha a büntetés kiszabására befolyást kívántak gyakorolni, a felett kérdést gyakran az előttük is nyilvánvaló tényekkel ellenkező irányban döntötték el. A törvény ily megkerülésére alkalmas ezt az eszközt fenntartani nem kívánatos; ezért a § szerint csak a közokirattal nem bizonyított olyan körülményről kell az esküdtekhez külön kérdést intézni, amely súlyosabb vagy enyhébb büntetési nemnek vagy büntetési tételnek alkalmazását vonja maga után; ellenkező esetben a bíróság a kérdést az esküdtek meghallgatása után az ítéletben dönti el.

6. A Bp.-nak a siketnémákra vonatkozó helyes intenczióját, amely a Bp. 360. §-ának második bekezdésében jut kifejezésre, a 9. § második bekezdése érvényesíti, amikor elrendeli, hogy ha a vádlott siketnéma, külön kérdést kell feltenni arról is, volt-e a vádlottnak az elkövetés idején a cselekmény bűnösségének felismerésére szükséges belátása. A Bp. szerint ezt a körülményt is a főkérdésben kellett eldönteni; a kérdés különválasztását a fentebb (3. alatt) már előadottak indokolják.

7. A Bp. 360. §-ának a fiatalkorúakra vonatkozó első bekezdése helyébe az 1908:XXXVI. tc. (Bn.) 34. §-a lépett; erre nézve újabb intézkedés csak annyiban vált szükségessé, hogy a fiatalkorúak bíróságáról szóló 1913:VII. tc. 23. és 31. §-ai a Bn. 16. és 17. §-a közt fennálló határvonalat elhomályosítják s részben meg is szüntetik. Ennélfogva a Bn. 34. §-ának második bekezdése többé fenn nem tartható. Ehhez képest a törvény I. czikkének bevezető sorai, amikor kifejezetten fenntartják a Bp. 34. §-ának első bekezdését, ugyanakkor a másodikat hatályon kívül helyezik.

8. Ami a súlyosbító és az enyhítő körülmények, különösen pedig a visszaesés megállapítását illeti, a § fenntartja a Bp. 359. §-ának második bekezdését s kimondja, hogy ezekre nézve az esküdtekhez kérdést intézni nem szabad. E körülmények mérlegelésébe azonban beleszólást enged a tv. az esküdteknek azzal, hogy helyet ad nekik a büntető ítélet meghozatalában (l. a 20. §-t).

9. Nem lehet végül kérdést intézni az esküdtekhez a biztonsági rendszabályok alkalmazására nézve sem. E körülmény nem a bűnösség, hanem a társadalomvédelem kérdése, amelyet czélszerűbben old meg a bűntettesek részéről fenyegető veszedelmet tisztán látó szakember, mint az esküdt, akinek inkább az egyes esetek individuális természetének mélyebb átérzésére és értékelésére van képessége. Biztonsági rendszabály eddigi jogszabályainkban (az 1913:XXI. törvénycikkben) a közveszélyes munkakerülők ellen alkalmazható dologházba utalás, a megrögzött bűntettesekről szóló törvényjavaslatban pedig a szigorított dologházbautalás. Az anyagi büntetőjog fejlődésének természetes iránya még más biztonsági rendszabályok alkalmazásához is fog vezetni (gyógyintézetbeutalás, felügyelet alá helyezés stb.).

A 10. §-hoz

A javaslat 6-9. §-aiban meghatározott kérdések szerkesztésénél a bíróság kifejezett külön rendelkezés nélkül is előreláthatólag megfelelően alkalmazta volna az 5. § rendelkezéseit. Minden kétség megelőzése végett azonban a § ezt kifejezetten is rendeli. Amint már a 4. §-ból is következik, a főkérdésen kívül úgy a kisegítő főkérdés, mint a mellékkérdés két részből áll: ténykérdésből és jogkérdésből. A 9. § szerint feltett ténykérdésben azokat a ténykörülményeket kell elsorolni, amelyek a mellékkérdésben szerepet játszó jogi elemeknek megfelelnek s amelyekből az esküdtek a jogkérdés eldöntéséhez szükséges bírói meggyőződést meríthetik. A jogkérdés viszont a törvény megfelelő kifejezéseit alkalmazva kifejti az esküdtek előtt egy-egy, a beszámíthatóságot vagy a büntethetőséget kizáró, vagy más mellékkérdés anyagául szolgáló ok törvényes fogalmát. Minthogy azonban a beszámítás és a büntethetőség, úgyszintén a súlyosabb vagy enyhébb büntetési nem vagy büntetési tétel alkalmazására alapul szolgáló ok megállapításánál irányadó ténykörülmények a vád tárgyává tett bűncselekmény tényálladékához tartozó ténykörülményekkel gyakran oly szorosan fonódnak össze, hogy e körülmények különválasztása nemcsak nem könnyítené, hanem éppen nehezebbé tenné az esküdtek feladatát: kívánatosnak mutatkozik, hogy ilyen esetekben a főkérdésnek vagy a kisegítő főkérdésnek a ténykörülményeket felsoroló részébe a mellékkérdés eldöntésénél irányadó ténykörülményeket is felvegyék. A 10. § második bekezdése ennek megfelelően megengedi, hogy azt a ténykérdést, amely a beszámítás és a büntethetőség jogkérdésének, valamint a súlyosabb vagy enyhébb büntetési nem vagy büntetési tétel alkalmazására vonatkozó jogkérdésnek alapjául szolgál, a bíróság belefoglalja az 5-8. §-ok értelmében szerkesztett ténykérdésbe,önként érthető, hogy a törvénynek ezt a rendelkezését a bíróság csak akkor alkalmazza, ha a ténykörülmények összefoglalása a kérdés szövegét homályossá, nehezen érthetővé nem teszi. A tv. rendszeréből következik s különösen a kir. Kúria jogkörének és irányító szerepének biztosítása érdekében szükséges, hogy a mellékkérdéshez tartozó jogkérdést a bíróságnak mindig a főkérdéstől elkülönítve kell feltennie.

A 11. §-hoz

A Bp. 361. §-a szerint külön kérdésnek feltevése vagy a beszámítást kizáró körülményre irányuló kérdésnek a főkérdésbe való befoglalása iránt előterjesztett indítvány csak a törvényből merített ok alapján utasítható el. E rendelkezést a gyakorlatban úgy is magyarázták, hogy a bíróságnak a javaslatba hozott kérdéseket akkor is fel kell tennie, ha azokra vonatkozóan a főtárgyalás során semmiféle adat fel nem merült. Az is megesett, hogy az esküdtek az így feltett kérdésre szubjektív benyomások hatása alatt igénylő választ adtak, bárha semmiféle oly jelenségre a főtárgyalás nem mutatott rá, amelyre az ily irányú döntést tárgyilagosan alapítani lehetett volna. Újabb joggyakorlatunk a 361. §-t egyértelműen úgy magyarázza, hogy oly körülményre, amelynek jelenségei a főtárgyaláson fel nem merültek, a bíróság kérdést nem tehet fel. Ez a gyakorlat nyer törvényes kifejezést a 11. §-ban, amely szerint a bíróság a szóbanforgó indítványt nemcsak a törvényből merített ok alapján, hanem akkor is elutasíthatja, ha megfelelő törvénybeli adat a bizonyító eljárás folyamán nem merült fel. Ezzel elejét veszi a § minden oly visszaélésnek, amely törvényes formák közt a törvény megkerülésére kívánt módot nyujtani, amikor az esküdteket a bizonyításon kívül fekvő körülménynek merőben szubjektív benyomásaik alapján való eldöntésére kényszerítette. Az új jogszabály a javaslatnak a Bp. rendelkezéseitől eltérő rendszere folytán minden oly indítványra vonatkozik, amely arra irányul, hogy a bíróság valamely az ügy megítélése szempontjából döntő jelentőségű ténykörülményt a ténykérdésbe felvegyen (5. §), vagy hogy valamely külön kérdést feltegyen (6-9. §-ok). A 11. § úgy van szövegezve, hogy a felsorolt eseteken kívül a javaslatba hozott kérdéseket a bíróságnak minden esetben fel kell tennie. Ezzel a § fenntartja a Bp.-nek azt a helyes elvét, hogy az esküdtek bírói szabadságát a jogkörükbe utalt kérdések tekintetében korlátozni nem szabad.

A 12. §-hoz

A 12. § a javaslat rendszerének megfelelő, egyébként alárendelt jelentőségű módosításokkal átveszi a Bp. 362. §-ának és 363. §-a első bekezdésének rendelkezéseit. Az elnöki fejtegetés mellett már e szakaszban azért kellett megemlíteni az esküdtek tanácskozását és határozathozatalát, mert a 14. és 15. § rendelkezései szerint az elnök fejtegetése s az esküdtek tanácskozásai és határozathozatala nem lesz két külön perszak, hanem azok többször váltakozva követik majd egymást; az elnöknek egy vagy több kérdésre vonatkozó fejtegetését az esküdtek tanácskozása és határozatala, az utóbbit újabb kérdésekre vonatkozóan ismét az elnök fejtegetése fogja felváltani (l. a következő §-ok indokolását).

A 13. §-hoz

Az elnök fejtegetése eddigi jogszabályaink szerint nyilvános főtárgyaláson, az érdeklődő közönség jelenlétében folyt le. Nem lehet kétségbe vonni, hogy ez a nagy nyilvánosság mellett lefolyó elnöki kitanítás a főtárgyalás legkiemelkedőbb mozzanatai közé tartozik, amelynek a főtárgyalás közvetlen tárgyán és keretein túlmenő nevelő hatást is joggal tulajdonítanak. Lényegét tekintve azonban ez az elnöki kitanítás nem tartozik a nyilvánosság elé, mert már a bíróság szűkebb tanácskozásának egy része. Amiért a tételes jogrendszerek ezt is a nyilvánosság ellenőrzése alá helyezték, annak oka nem a nyilvánosságra gyakorolt hatásában, hanem abban a körülményben rejlik, hogy az esküdtek függetlenségét a szakbíróság befolyásától intézményesen meg akarják óvni s erre a czélra a nyilvánosság ellenőrzését tartották a legalkalmasabbnak. Viszont azonban a teljes nyilvánosság alig engedi meg, hogy az elnöki kitanítás felette egyszerű és közvetlen legyen, az esküdtek pedig minden feszélyezés nélkül forduljanak felvilágosításért az elnökhöz; a nagyközönség jelenlétében a gyakorlati tapasztalat szerint az esküdtek alig kérnek ily felvilágosítást; nyilvánvaló, hogy gyakran lenne arra szükségük, de feszélyezi őket a nagy nyilvánosság. A tv. rendszere szerint gyakorlati nehézségekbe is ütköznék, ha a feldarabolt elnöki kitanítás egyes részeinél ismételten többször meg kellene nyitni a főtárgyalást. Minthogy pedig az elnöki hatalom gyakorlásának ellenőrzésére a vád és a védelem képviselőjének jelenléte kielégítő, a § úgy rendelkezik, hogy a fejtegetésnél az elnökön kívül csak a bírói tanács másik két tagja, az esküdtek, a jegyző, a vád képviselője és a védő vannak jelen. Ugyanígy rendelkezik az 1913. évi olasz bűnvádi perrendtartás 455. czikke is, azzal az eltéréssel, hogy az olasz törvény szerint, ha több vádlott van érdekelve, a fejtegetésnél rendszerint csak egy védő van jelen, míg a javaslat szerint minden védő. Felmerült az a kérdés, nem kellene-e a védő nélkül való vádlott érdekeinek képviseletére az elnöki fejtegetés tartamára hivatalból rendelni védőt, nehogy az elnök csak a vád szempontjából álljon ellenőrzés alatt s hogy ezzel a védelem érdeke csorbát ne szenvedjen. Ily rendelkezés azonban nem látszott szükségesnek, mert fennálló jogszabályaink szerint a vádlott s részben hozzátartozói is minden esetben élhetnek a védelem jogával, pedig a bíróság, a kötelező védelem esetén kívül is mindannyiszor védőt rendelhet, ha azt szükségesnek tartja. Külön kivételes rendelkezésre ennél a perszaknál tehát nincs szükség.

1. Az elnöki fejtegetés jogosultsága és tartalma tekintetében úgy az irodalomban, mint a törvényhozás terén nagyon eltérő felfogások jutottak érvényre. Az angol elnök resuméje, mint ismeretes, a jogkérdésekben messze túlmenően a bizonyítás anyagára is kiterjed; ellenben Francziaországban a resumét teljesen megszüntették. A tv. azokból az okokból, amelyek a Bp. alkotásánál irányadók voltak, a kontinens legtöbb államában elfogadott s a Bp.-ban is érvényre juttatott rendszert kívánja fenntartani. Eszerint az elnök fejtegetésében kiterjeszkedik azokra a jogi kérdésekre, amelyeket az esküdteknek megoldaniok és azokra a törvényekre, amelyeket alkalmazniok kell, úgyszintén azokra a szempontokra, amelyek a törvényeknek a vád tárgyává tett bűncselekményekre való alkalmazásánál irányadók; nem szabad véleményt nyilvánítania sem a bizonyítás eredményéről, sem a bizonyítékok mérlegeléséről.

2. Eltér azonban a törvény a Bp. idevonatkozó 363. §-ától annyiban, hogy az elnök a kitanítást nem egyszerre adja meg az összes kérdésekre, hanem a kérdések feltevésének sorrendjében egyenkint magyaráz meg feltevése előtt minden kérdést, hacsak czélszerűbbnek nem tartja, hogy fejtegetésében több kérdést összefoglaljon. Ez a rendelkezés a tv. rendszerének egyik legértékesebb eredménye, mert az esküdteknek bonyolult ügyekben jelentékenyen megkönnyíti a jogkérdés lelkiismeretes megoldását. Ebben az irányban jó szolgálatot fog tenni az 1. § új rendelkezése is; de ha azt a bíróság nem alkalmazza, bonyolult ügyekben csak az elnöki fejtegetésnek itt kontemplált több részre osztásával lehet azt elérni, hogy az esküdtek a reájuk váró nehéz jogi feladatokat teljesen átértsék és megoldani tudják; mert könnyű belátni, hogy pl. 3-4. bűncselekmény anyagi halmazata esetében - amikor az egyes bűncselekményekre nemcsak főkérdést, hanem kisegítő főkérdéseket és mellékkérdéseket is feltettek - az esküdtek egy minden kérdést összefoglaló kitanítás után nem lesznek tisztában a jogkérdéseknek azzal a tömegével, amelyet meg kell oldaniok. Egy-egy - bárba nehéz - kérdés felől sokkal könnyebben nyernek megfelelő tájékozást. Önként érthető emellett az a további rendelkezés, hogy az elnök egyszerre több kérdést is felolvastathat és fejtegethet; nyilvánvaló, hogy sok esetben több kérdés oly szorosan összefügg egymással, hogy azokat a fejtegethet; nyilvánvaló, hogy sok esetben több kérdés oly szorosan összefügg egymással, hogy azokat a fejtegetésnél sem lehet czélszerűen összekapcsolni. Hogy az elnök mikor éljen ezzel a joggal, azt a javaslat nem határozza meg; afelől az elnöknek kell egyrészt az eset körülményeinek figyelembevételével, másrészt az esküdtszék személyi összejövetelére való tekintettel döntenie.

3. Az elnök kitanító feladata a kérdés felolvasása után végzett fejtegetéssel nem ér véget; a tv. rendszerének figyelemreméltó előnye, hogy bármely esküdt a tanácskozás során újabb felvilágosítást is kérhet, amelyet az elnök megadni köteles.

4. A tv. átveszi a Bp. 363. §-ából azt a szabályt, hogy az elnök fejtegetését senki sem szakíthatja félbe és amiatt senki sem szólalhat fel. Ezt a rendelkezést egyfelől a bíróság tekintélyének komoly érdeke kívánja, másfelől az a követelmény, hogy az esküdtek a tanácskozást ne valamelyik fél felszólalásának egyoldalú benyomása alatt, hanem az elnök tárgyilagos előadása után közvetlenül kezdjék meg. A Bp. 363. §-ának utolsó bekezdését a tv. mellőzte. E bekezdés ugyanis olykép rendelkezett, hogy a felek bármelyikének kívánatára az elnök fejtegetésének a jogi kérdésekre vonatkozó részét a jegyzőkönyvbe fel kell venni. Ez a rendelkezés a bíróságra indokolatlan terhet ró mindazokban az esetekben, amelyekben a fejtegetés nem szolgál perorvoslat alapjául. A jegyzőkönyvbevételnek csak úgy van értelme, ha a kir. Kúriának felül kell vizsgálnia, vajjon az elnöki fejtegetés törvényszerű volt-e? Ehhez képest a § azt rendeli, hogy az elnök fejtegetését akkor kell jegyzőkönyvbe venni, ha amiatt perorvoslatot jelentettek be.

A 14. §-hoz

Fontosabb elvi alapon nyugvó eltérés az, hogy az esküdteknek eddig teljesen zárt tanácskozásánál és határozathozatalánál a bíróság elnöke és a jegyző is jelen van s az esküdtek tanácskozását az esküdtbíróság elnöke vezeti. E rendelkezés jelentőségéről és indokairól már az általános indokolásban (IV. 3.) is szó volt; e helyütt még a következőket kell kiemelni: Hogy az esküdtek a szakbíróságtól teljesen különváltan tanácskozzanak, az az angol esküdtbírósági eljárás történeti fejlődésének természetes folyományául tekinthető. Az esküdtszék ugyanis kezdetben nem volt ítélő testület, hanem csak bizonyságot tett a vádlott bűnössége vagy ártatlansága mellett. Természetes, hogy a bíróság ebben a funkczióban, amely ítélkezésének alapjául szolgált, nem vehetett részt, mert különben az ítélkezéshez szükséges bizonyíték tárgyilagos jellege megszűnt volna. A bíróságnak a bizonyítás alapján kell ítéletet hoznia, de önmaga nem szolgáltathat bizonyítékot. Amikor a bizonyító jury ítélő-juryvé alakult át, megtartotta a bevált ősi formákat; később is az elnöklő bírótól függetlenül tanácskozott és e rendszer ellen sem hangzottak fel számbavehető kifogások. A gyakorlati tapasztalatok szerint a jury ítélkezését a közvélemény megnyugvással fogadta; a szakbíróság beavatkozása szükségesnek nem mutatkozott. Ennek a körülménynek azonban, mint az általános indokolásban (II.) már említettem, oly tényezők adják a magyarázatát, amelyek a kontinentális perjogokban nem ismeretesek: a bírónak századokon keresztül kifejlődött nagy tekintélye; az elnöki fejtegetésnek a bizonyításra is kiterjedő természete; a kérdésfeltevés rendszerének hiánya; az esküdtekre váró feladatnak a kontinensen működő esküdtekénél nagyobb egyszerűsége; az a követelmény, hogy a verdiktet az esküdteknek egyhangúlag kell meghozniok stb. Mikor a jury intézményét a kontinensen meghonosították, Anglia sajátos viszonyaira való tekintet és megfelelő bírálat nélkül vették át az intézmény számos külsőségét s az esküdtbíráskodás lényegéhez tartozónak véltek számos oly részletet, amely az angol esküdtbírósági rendszernek ugyan sajátja, de nem tartozik az intézmény lényegéhez s az esküdtbíráskodás kontinentális rendszere mellett sikeresen nem is alkalmazható. Ilyen részet főleg az, hogy az esküdtek tanácskozásában sem az elnök, sem ma szakbiró nem vehet részt, illetőleg hogy a kontinensen működő esküdtre váró, részben szigorúan jogászi feladatok megoldásánál a bíróság egy tagjának sem szabad az esküdtek tanácskozását vezetnie.

Az esküdteknek ez a teljes különválása nem lehet önczél s azt csak addig szabad fenntartani, amíg az igazságszolgáltatás nagy érdekeinek megfelel. Az esküdtbíráskodás lényegében fontos csak az, hogy az esküdtszék verdiktje a szakbíróság befolyása nélkül jöjjön létre s az esküdtek szabad meggyőződését tükröztesse vissza. Ha egy ily verdikt a szakbíró vezetése nélkül is létrejöhet, akkor nincs arra ok, hogy az esküdtek tanácskozásánál szakbíró is jelen legyen; ha ellenben a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a teljesen magukra hagyott esküdtek a kérdések tömegében helyesen eligazodni nem képesek s könnyen kerülnek egy-egy esküdttársuk szertelen befolyása alá és így a meghozott verdikt nem tükrözteti vissza híven az esküdtszék tagjainak egyetemes, szabad meggyőződését: akkor nemcsak jogosult, hanem az igazságszolgáltatás komolysága érdekében nélkülözhetetlenül szükséges is, hogy az esküdteket a tanácskozásnál elfogulatlan szakférfi vezesse. Ez a gondolat már évtizedek óta foglalkoztatja a szakköröket s a megoldásra vonatkozóan számos terv merült fel. Javaslatba hozták, hogy a bírói tanács egy tagja vonuljon vissza az esküdtekkel tanácskozásra; hogy az esküdtek vezetőjéül a bírói tanácson kívül álló szakbírót jelöljenek ki; végül hogy az esküdtek tanácskozását az esküdtbíróság elnöke vezesse. Minthogy számos gyakorlati tapasztalat arra mutat, hogy az esküdtek tanácskozása, ha szakértő vezető nélkül működnek, Magyarországon is sok kívánnivalót hagy maga után, jogrendszerünkben is keresni kellett a megfelelő megoldást; erre a leginkább megfelelőnek az látszott, hogy az elnök vezesse az esküdtek tanácskozását. Az elnök ugyanis jól ismeri az elbírálás alatt álló ügyet; az ő kötelessége a törvényszerű jogi fejtegetés; tehát csak az ő feladata lehet az esküdtek vezetése is.

Ezzel a megoldási móddal szemben annak az aggálynak szoktak kifejezést adni, hogy az elnök nemcsak vezetni, de irányítani is fogja az esküdteket s gyakorlott bírói képességeivel, nagy tekintélyével túlságosan ránehezedik az esküdtek működésére, aminek folytán a verdikt nem az esküdtek vagy legalább nem kizárólag az esküdtek meggyőződését, hanem az elnök felfogását fogja kifejezésre juttatni. Ezzel az esküdtbíróság Schöffer-bírósággá alakul át, amelynek ítéleteiben a szakbírák mellett az egyszerű polgáresküdtnek alárendelt szerep jut; az ítélkezés a nép széles rétegeiben nem fogja azt a megnyugvást kelteni, amelyet a nép ítéletének tartott esküdtbírósági ítélet eddig nyujtott, de nem fog a verdikt belsőleg sem azokkal az ítélkezés színvonalát emelő tulajdonságokkal dicsekedni, amelyek az esküdtbíráskodás tulajdonképeni létjogát megadják; nem fognak kellő hatályossággal érvényesülni az élet rendkívüli jelenségeinek elbírálásánál azok a méltányossági szempontok, amelyeknek értékelésére az esküdt alkalmasabbnak mutatkozik, mint a bűncselekményekre vezető tényezőkkel szemben kevésbé érzékeny, mert állandóan ítélkezéssel foglalkozó szakbíró. A tv. az esküdtbíráskodás lényegének ily elhomályosítására nem nyujt módot, mert valahányszor az elnök fejtegetésbe kíván bocsátkozni, azt csak a felek jelenlétésben teheti, fejtegetéseiben pedig a 13. § rendelkezései szerint sem a bizonyítás eredményéről, sem a bizonyítékok mérlegeléséről nyilatkozni nem szabad.

3. Az 1913. évi olasz bűnvádi perrendtartás, amely az esküdtek tanácskozásának vezetését szintén az esküdbíróság elnökére bízza, az esetleg érvényesíteni kívánt elnöki befolyás meggátlása érdekében úgy rendelkezik, hogy az esküdtek tanácskozásánál a vád és a védelem képviselőjének is jelen kell lennie. A tv. ezt a rendelkezést nem követte, mert azt részben a bírói szabadsággal ellenkezőnek, részben feleslegesnek tartja. A bírói szabadsággal ugyanis ellenkezik, hogy a határozat hozatalát megelőző tanácskozásnál más, mint bíró lehessen s különösen, hogy a felek érdekét képviselő személy bár csak passzív jelentésével feszélyezhesse az ítélkezésre hivatottak szabad megnyilatkozását. Az esküdtbíróság elnöke más megítélés alá kerül, mert bírói hivatásának természeténél fogva egyik irányban sem szabad elfogultnak lennnie és egyik fél érdekeit sem képviselheti. Őt bírói esküje éppen úgy pártatlanságra kötelezi, mint az esküdteket. Ha tehát bírói meggyőződése az esküdtekkel ellenkező állásfoglalását érthetővé is tenné, s így a tanácskozásban való aktív részvételével döntő befolyást gyakorolhatna is a verdikt meghozatalára, passzív jelenléte mellett nem kell félni attól, hogy pártatlansága kétségessé lesz s jelenléte az esküdteknek bármily szabad megnyilatkozását gátolja, vagy az esküdteket éppen megfélemlíti. Jelenléte a kérdések helyes értelmezésének biztosításán kívül legfeljebb arra fog kihatni, - és ez a hatás szerfelett kívánatos - hogy az esküdtek tanácskozásában illegitim befolyások még egyes esküdtek részéről sem érvényesülhetnek. Az igazságügyi kormány ezért megnyugvással a magyar bírói kar pártatlansága, kötelességtudása iránt, a tervezett új jogszabályoktól az esküdtbíráskodás színvonalának emelkedését reméli s meg van győződve arról, hogy az sem az esküdtbíráskodás lényegét, sem az esküdtbíróság működése iránt a szélesebb néprétegekben élő bizalmat távolról sem fogja érteni.

A 15. §-hoz

(1) Ebből a rendelkezésből - anélkül hogy azt külön ki kellene fejezni - nyilvánvaló, hogy az elnöknek a zárt tanácskozás alatt az esküdtekhez érdemleges kitanítást intézni, vagy nekik útmutatást adni nem szabad; segítségükre lehet egyes bizonyítékok (okiratok, bűnjelek) megvizsgálásában, megvilágíthatja a szavazás alá bocsátott kérdést; egyébként azonban a tancáskozás formai vezetésén kívül passzív szerepe van.

4. E bekezdések az esküdteknek mások részéről fenyegető befolyásolása ellen irányulnak és teljesen megegyeznek a Bp. 364. §-ának harmadik és negyedik bekezdésében foglalt rendelkezésekkel. A Bp. e §-ában foglalt más jogszabályok a törvény rendszere mellett mellőzhetők. Így: nem kell rendelkezni aziránt, hogy az esküdteknek átadja a kérdéseket, a tárgyalás folyamán felolvasott okiratokat, a felmutatott bűnjeleket, az esküdtek kisorsolásának sorrendjét feltüntető jegyzéket. Az átadást feleslegessé teszi az a körülmény, hogy az elnök az esküdtek közt marad s a szükséges okmányokat és bűnjeleket bármikor rendelkezésükre bocsátja. Valószínű, hogy a törvény rendszere mellett az esküdtek e bizonyító eszközöket a Bp. szellemének inkább megfelelően, alaposabban és tárgyilagosabban is fel tudják majd használni, mint ahogy a Bp. rendszere mellett felhasználhatták. Amikor ugyanis az esküdtek teljesen magukra maradtak az okiratoknak gyakran egész halmazával, egyfelől nehezen igazodtak el az iratok közt, másfelől pedig a közvetlenség és a szóbeliség elvének jelentékeny sérelmével egyes oly okiratoknak vagy ily okiratok oly részleteinek túlságos befolyása alá kerültek, amelyeket egyik vagy másik fél czélzatosan előtérbe igyekezett állítani. Az elnök, miután ismeri a per anyagát, egyfelől minden okiratot könnyen az esküdtek rendelkezésére bocsáthat, másfelől az okiratok tárgyilagos előterjesztésével megmentheti az esküdteket egyes bizonyítékok kiszakított részleteinek vagy a valóság elhomályosítására alkalmas beállításuknak egyoldalú s gyakran döntő jelentőségű befolyásától. A Bp. 364. §-ából nem vette át továbbá a tv. a vádlott kivezetésére és a fegyveres erő tagjainak megbüntetésére vonatkozó rendelkezéseket, mert azok egyéb jogszabályaink mellett önként érthetőek. Ugyanígy mellőzhető volt a Bp. 364. §-ának utolsó bekezdése is, amely előírta, hogy az esküdtek tanácskozására és határozathozatalára vonatkozó rendelkezéseket a tanácskozóteremben az esküdtek rendelkezésére kell bocsátani. Az elnök e rendelkezéseket természetszerűen jól ismeri s e kérdésekben is jobban felvilágosítja az esküdteket, mint ahogy azt az írott szöveggel elérni lehetne. Mellőzte végül a tv. a Bp. 365. §-ába felvett összes rendelkezéseket. Az esküdteknek tehát a tv. szerint nem kell főnököt választaniok; annak vezető szerepét átveszi az esküdtbíróság elnöke; annál jelentősebb szerepre választanak azonban az esküdtek maguk közül két tagot marasztaló verdikt esetében (18. §); e két tag részt fog venni a büntető ítélet meghozatalában (l. a 18. és 23. § indokolásánál).

A 16. §-hoz

A Bp. 367. §-a szerint az esküdtek rendszerint élőszóval szavaznak; ha az esküdtek egyike kívánja, a szavazás titkos. A 16. § szerint a szavazás minden esetben titkos. A titkosság biztosítékot nyujt aziránt, hogy az esküdtek szabad meggyőződése érvényre jut még abban a nem várt esetben is, ha az elnök jelenléte egyesekre esetleg feszélyező lenne. A tervezett új jogszabály feleslegessé teszi a 367. § utolsó bekezdésében foglalt - a szavazás titkának megőrzésére vonatkozó - rendelkezést. Miután a szavazást az esküdtbíróság elnöke vezeti, feleslegessé válik a Bp. 367. §-ának harmadik és negyedik bekezdése is. Ehelyett a § úgy rendelkezik, hogy szavazatokat az elnök a jegyzővel együtt összeszámlálja és a szavazatok arányát az egyes kérdések mellett feljegyzi. A Bp. 367. §-ának második bekezdése szerint a szavazás az egész kérdésre csak „igen” vagy „nem” szóval történik. Minthogy ez a szabály a kérdésnek szerkezetéből önként érthető, a tv. mellőzte. Ugyanígy mellőzte azt a további rendelkezést is, hogy a kérdésnek valamely tüzetesen megjelölt részére igennel, többi részére nemmel is lehet szavazni. A kérdésnek ilyen megosztása a titkos szavazás mellett félreértésekre, ellenmondásokra vezethet. A javaslatban elfogadott rendszer mellett pedig a kérdések oly egyszerű szerkezettel tehetők fel, hogy teljesen feleslegesnek látszik a feltett egyes kérdések ily szétdarabolása.

A 17. §-hoz

A 17. § az esküdtek határozatához szükséges szavazatok számarányát határozza meg s e tekintetben a Bp. 368. §-ának helyére lép. E rendelkezés szerint az esküdtek oly határozatához, amely az 5-9. §-ok értelmében feltett ténykérdésre vagy jogkérdésre igenlő választ ad, vagy amely a beszámítást kizáró vagy a büntethetőséget megszüntető okot nem állapítja meg, vagy amely a büntetőtörvények külön rendelkezései értelmében súlyosabb büntetési nemnek vagy tételnek alkalmazását vonja maga után, legalább nyolcz, a vádlottra kedvezőtlen szavazat szükséges. Minden más esetben egyszerű szótöbbség dönt. Ha a szavazatok egyenlően oszlanak meg, az válik határozattá, ami a vádlottra kedvezőbb. A Bp. és a § szövege közt a lényeget érintő eltérés nincs; a különbség csak az, hogy a § kifejezetten rendelkezik a beszámítást kizáró és a büntethetőséget megszüntető ok megállapításához vagy meg nem állapításához szükséges szavazati arányról is. A Bp. e kérdésről kifejezetten nem rendelkezett, aminek nemcsak irodalmi vita, hanem ingadozó joggyakorlat is következése lett. A tv. e kérdést joggyakorlatunk szellemében oldja meg; ez a megoldás megfelel a szóbanforgó körülmények jogi természetének is; mert a beszámítás és a büntethetőség éppen úgy az ügy lényegét eldöntő kérdések, mint a főkérdés; méltányos tehát, hogy ezek megoldásánál is a vádlottra kedvező az a felfogás jusson érvényre, amely a főkérdésnél irányadó.

A Bp. 368. §-ának utolsó bekezdése megengedte, hgoy azok az esküdtek, akik a főkérdésre nemmel szavaztak, a további szavazástól tartózkodjanak és szavazatukat a vádlottra kedvezőbb szavazatokhoz kell számítani. Bármily logikus ez a rendelkezés, a titkos szavazás rendszerével nem egyeztethető meg. Az elnök nem tudjhatja, kit mentsen fel a mellékkérdésnél a szavazástól, mert nem tudja, ki szavazott a főkérdésre nemmel. Oly általános jellegű rendelkezés pedig, amely megengedné, hogy az esküdtek a mellékkérdésre ne szavazzanak, azt vonhatná maga után, hogy a verdikt hamis képet nyujt az esküdtek meggyőződéséről. Közismert lélektani tény, hogy a vádlott bűnösségéről szerzett meggyőződés mellett sok esküdt hajlandó a szavazástól való tartózkodással a felmentő verdiktet előmozdítani, míg ha szavazni kell, meggyőződésével ellentétbe helyezkedni nem fog. Minthogy pedig a jogrend érdeke, hogy a verdikt az esküdtek meggyőződését tükröztesse vissza, a tv. az előadott okból a Bp. 368. §-ának utolsó bekezdését mellőzi. Az elnök kötelessége lesz, hogy a szavazó esküdteket felvilágosítsa, mi annak a logikus következménye a mellékkérdés megoldásánál, ha valaki a főkérdésre nemmel válaszolt.

A 18. §-hoz

A 18. § elvi jelentőségű újítást hoz be jogrendszerünkbe.

1. Ez a rendelkezés olyan új joggal ruházza fel az esküdteket, amilyet eddig egyetlen államban sem élveztek, - bár az erre vonatkozó terv már többször, így legutóbb Ausztriában is felmerült, - amely azonban az esküdtbíráskodás természetének megfelel s a büntetés kiszabásánál figyelembe vehető méltányossági szempontok erősebb érvényesülésének kedvez. Az eddig uralkodó felfogás ugyanis, amely szerint a verdikt meghozatala után a bíróságnak merőben jogászi funkcziót kellett végeznie, szem elől tévesztette, hogy a büntetés kiszabásánál a szigorú értelemben vett s a törvények ismeretét feltételező teendőkön kívül oly funkcziónak is jelentékeny szerep jut, amelyre a nem szakképzett esküdteknek is megfelelő képessége van, t. i. a bűnösség súlyának s az egyéni szabadságjogoknak megfelelő értékelése. Nagyon természetes lélektani jelenség, hogy az esküdtek, miután a verdiktet meghozták, befolyást kívánnak gyakorolni a büntetés kiszabására is. A laikus esküdt nem választja el egymástól szigorúan a bűnösség és a büntetés kérdéseit s míg kevéssé érdekli őt a minősítés elvontabb, szakszerű készültséget igénylő feladata, másfelől a legmelegebb érdeklődéssel van verdiktjének közelebbi kihatása, a büntetés nagysága iránt. Ez a körülmény magyarázza meg, hogy az esküdtek gyakran felmenő verdiktet hoznak csak azért, mert lelkiismeretekkel nem tartják megegyeztethetőnek, hogy az ő határozatuk alapján megállapítandó büntetés a vádlottat esetleg jobban sujtsa, mint amennyire azt nézetük szerint megérdemelte; gyakran nincsenek elég bizalommal a szakbíróság iránt s attól tartanak, hogy az előttük ismeretes enyhítő körülményeket a bíróság eléggé nem méltányolja. Ezért a vádlottat egyszerűen nem bűnösnek nyilvánítják. Ugyanez a körülmény magyarázza meg egyes verdikteknek jogilag meg nem álló minősítéseit, amelyekkel az esküdtek érvényt iparkodnak szerezni a büntetés mértékére vonatkozó óhajuknak. Minthogy tehát a büntetés kiszabása nem merőben jogászi funkcziót, hanem a bűnösség mérlegelésével és a vádlott szabadságjogaival szorosan összefüggő bírói teendő; minthogy erre a teendőre az esküdtek is alkalmasak; minthogy az esküdtek jogkörének ily kiterjesztése a verdikteket helyesebbekké és igazságosabbakká teszi: a törvénynek az a rendelkezése, hogy a büntetés kiszabásában az esküdtek is résztvesznek, teljesen megokolt. Az új jogszabály igazságosabbá fogja tenni az ítélethozatalt is, mert az ítélet annál elfogulatlanabb, minél több szempont érvényesülhet meghozatalánál. Hozzá fog járulni az újítás a bíróság két tényezője közt nélkülözhetetlen összhang megszilárdításához is; nagyobb lesz a két tényező egymás iránti bizalma s ezzel a bíróság tekintélye s a népnek az ítélkezésben való megnyugvása.

2. A bünettő ítélet meghozatalában csak két esküdt vehet részt; ezt a korlátozást a bíróság két tényezőjének egyensúlya kívánja. Minthogy az ítélethozatalban résztvevő két esküdtet az esküdtek a maguk köréből szabadon választják, azok esküdttársaik többségének álláspontját híven fogják a bírói tanácskozás során képviselni.

3. Ha a verdikt oly természetű, hogy következésként a vádlottat fel kell menteni, az esküdteknek az ítélethozatalban való részvétele önként érthetően felesleges; az iránt tehát a tv. nem rendelkezik.

A 19. §-hoz

1. A Bp. 369. §-a meghatározza, mily módon kell az esküdtek főnökének az esküdtszék határozatát kihirdetnie. Minthogy a tv. szerint az esküdtek tanácskozását és határozathozatalát az esküdtbíróság elnöke vezeti, a Bp. 369. §-ában foglalt rendelkezéseket megfelelően módosítani kellett. Ehhez képest az idézett § három első bekezdése elmarad, a negyedik bekezdés helyébe pedig a § rendelkezései lépnek.

A 22. §-hoz

1. Az esküdtszék verdiktjének érdemleges felülvizsgálatát a Bp. is ismerte. A Bp. 371. §-a úgy rendelkezik, hogy a bíróság a további eljárást felfüggeszti és az ügyet indokolás nélkül hozandó határozattal a legközelebbi ülésszak esküdtbírósága elé utasítja, ha az esküdtszék a vádlottat bűnösnek mondja ki és a bíróságnak valamennyi tagja arról van meggyőződve, hogy az esküdtek az ügy lényegében a vádlott sérelmére tévedtek. Ennek a rendelkezésnek kézenfekvők az indokai; módot kíván nyujtani, hogy a bíróság az esküdtek tévedésével szemben is felmenthesse az ártatlanul bűnösnek kimondott vádlottat vagy csak valamely enyhébb bűncselekmény miatt szabjon ki büntetést az ellen, akinek terhére az esküdtek tévesen súlyosabb bűncselekményt állapítottak meg. A 22. § ezt a rendelkezést, amely már több igazságtalan ítélet meggátlását tette lehetővé, átveszi s a vádlott érdekében ki is terjeszti, amikor a szóbanforgó rendelkezés alkalmazásának olyankor is helyt ad, ha a bírói tanácsnak nem minden tagja, csak többsége van meggyőződve arról, hogy az esküdtek a vádlott terhére tévedtek.

2. Okulva a gyakorlati tapasztalatokon, az igazságügyi kormány viszont nem térhetett ki az esküdtek egyéb tévedéseinek helyrehozása elől sem. Az előbb idézett jogszabályokhoz hasonló rendelkezést indítványoz tehát oly estekre is, amikor a bíróság arról győződött meg, hogy az esküdtek tévedésből oly verdiktet hoztak, amelynek alapján nyilvánvaló bűntettest fel kellene menteni. Semmiféle komoly ok nem szól amellett, hogy a társadalmat védtelenül kell hagyni egyes bűntettesek ellenében az esküdtek tévedése miatt. A favor defensionis elvének túlzéásbavitele ebben a kérdésben a bűntetteseknek jogosulatlan előnyt nyujtana, a társadalomra veszélyt jelentene. Amikor a tv. ehhez képest a Bp. 371. §-ában foglalt jogot a vádlott előnyére történt tévedésekre is kiterjszti, óvatosan elkerülni kívánja azt a lehetőséget, hogy a szakbíróság az esküdteknek a bűncselekmény minősítésére vonatkozó alárendeltebb jelentőségű tévedése miatt is felfüggeszthesse a verdektet; egy ily jogosítvány nemcsak jelentékenyen csorbítaná az esküdtek eddigi jogkörét, hanem az ítélkezést szerfelett meg is lassítaná. A jogrendet a minősítés kérdésében előforduló tévedések érezhetően nem is sértik. A § kizárólag arra az esetre terjeszti ki tehát a szóbanforgó jogosítványt, ha a téves verdikt folytán felmentő ítéletet kellene hozni.

3. Ha a bíróság az előadottak értelmében határoz, a Bp. szerint az ügyet újabb ülésszakra utasítja. A tv. úgy rendelkezik, hogy a bíróság az ügyet ily esetben indokolás nélkül hozandó határozattal később tárgyaló esküdtbíróság elé utasítja, vagy indokolt előterjesztést tesz a kir. Kúriának aziránt, hogy a Bp. 29. §-a alapján más esküdtbíróságot küldjön ki. Az eltérés részben csak szabatosabbá teszi a szöveget, részben pedig - a bíróküldés tekintetében - azzal a körülménnyel számol, hogy a tévedésnek gyakran valamely város vagy vidék polgárainak elfogultsága lehet az oka, amiért is csak más esküdtbíróság kiküldésétől lehet tévedéstől ment verdiktet várni.

A 22. § második, harmadik és negyedik bekezdése a most előadottakból önként folyó eltérésekkel szószerint átveszi a Bp. 371. §-ának megfelelő rendelkezéseit.

A Bp. 371. §-ának felel meg az a további rendelkezés is, hogy az új esküdtszék határozata alapján a bíróság köteles ítéletet hozni s ennél az új esküdtszék határozatát venni alapul. A tv. rendszerének megfelelően módosítani kellett azonban a Bp. idézett §-ának ama jogszabályát, hogy az új eskdütszék határozata alapján a bíróság a vádlottra nem állapíthat meg súlyosabb büntetést annál, amely a korábbi esküdtszék határozata alapján megállapítható lett volna. Oly esetben, amikor az esküdtek a bíróság nézete szerint a vádlott előnyére tévedtek, önként érthetően nem alkalmazható ez a jogszabály; már csak azért sem, mert az ily előző verdikt alapján büntetést egyáltalában nem lehetett volna megállapítani. Ami pedig a vádlott terhére történő tévedések helyrehozását illeti, figyelemmel kell lenni arra, hogy az új eljárásban olyan új tények is merülhetnek fel, amelyek a felmenő ítélet jogerőre emelkedése esetében újrafelvételre is alapot szolgáltattak volna; de ha ezeket a tényeket az újabb tárgyaláson már érvényesítették, újrafelvételt többé ezen az alapon elrendeleni nem lehetne. Tekintettel erre, oly esetben, ha az esküdtek a korábbi határozat meghozatalában a bíróság nézete szerint a vádlott terhére tévedtek, a bíróság csak akkor szabhat ki a korábbi esküdtszék határozata alapján megállapítható büntetésnél súlyosabbat, ha a Bp. rendelkezései szerint a megsemmisített ítélet jogerőre emelkedése esetében a vádlott terhére újrafelvételnek lett volna helye. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, amit egyébként már az általános indokolásban (IV. 4.) is kifejtettem, hogy a tervezett újítás az esküdtbíráskodás lényegét már azért sem érinti, mert a szakbíróság funkcziója e tekintetben az új eljárás elrendelésében kimerült s az ítélet alapjául szolgáló új verdiktet az újabb esküdtszék tagjai a szakbíróság tagjainak meggyőződésétől épen oly függetlenül fogják meghozni, mint ahogy az előbbi határozatot hozták.

A 24. §-hoz

E § a Bp. 373. §-a harmadik bekezdésének felel meg. Az eltéréseket a tv. rendszere magyarázza meg. E rendszer mellett a felmentéshez elegendő, ha az esküdtek a főkérdésnek vagy a kisegítő főkérdésnek bármely részére, akár a ténykérdésre, akár a jogkérdésre felelnek nemmel; ezt a körülményt, mint újítást, a §-ban ki kellett emelni. A 9. § harmadik bekezdése szerint a vádlott elmebetegségéről vagy elméjének egyéb rendellenes állapotáról nem az esküdtszék, hanem a szakbíróság dönt; erre is utalni kellett. Végül már arra a körülményre való tekintettel is, hogy a 18. § szerint választott két eskdüt csak a büntető ítélet meghozatalában vesz részt, helyesebbnek látszott a fölmentés összes eseteit ugyanazon §-ba foglalva, a következő §-ban kizárólag a büntető ítélettel kapcsolatos kérdéseket szabályozni.

A 25. §-hoz

E § a büntető ítélet meghozatalának módját szabályozza; ehhez képest megfelel a Bp. 374. §-ának.

Az eltérések a két § szövegezésének alárendelt jelentőségű különbségén kívül a következők: 1. A szakbírákkal együtt a tanácskozásra visszavonulnak az esküdtek is (l. a 18. § indokolásánál), akiket az ítélethozatalban ugyanazok a jogok illetnek meg, mint a bírói szavazó tagokat. 2. A § külön nem említi fel, hogy a bíróság akkor is érdemleges ítélettel határoz, ha a bűncselekmény az esküdtek határozata szerint nem tartoznék az esküdtbíróság hatásköréhez. (Bp. 374. §-ának negyedik bekezdése.) Ez a jogszabály a hatáskört szabályozó általános jellegű rendelkezések természetes folyománya, s így kiemelni felesleges. A Bp. 374. §-a szerint a bíróság tudvalevően a törvény által egyes bűncselekményekre nézve külön megállapított minősítő vagy súlyosbító okokat - azokat kivéve, amelyek a vdlott megelőző megbüntetésére vonatkoznak - a bíróság általában csak az esküdtek határozata alapján alkalmazhatja. Ettől a jogszabálytól azért kellett eltérni, mert a 9. § szerint a szóbanforgó oly körülményekre, amelyeket közokirat bizonyít, az esküdtekhez kérdést intézni nem szabad. 4. A Bp. 374. §-ának utolsó bekezdését a javaslat 27. §-ának második bekezdése helyettesíti.

A 26. §-hoz

A 26. § a Bp. 375. §-a első bekezdésének felel meg, a második bekezdését a javaslat a jegyzőkönyv egyszerűsítése érdekében mellőzi (l. a 28. indokolását).

A 27. §-hoz

E § felöleli a Bp. 376. §-át és 374. §-ának utolsó bekezdését s ezektől a szövegezésen kívül abban tér el, hogy míg a Bp. szerint a főtárgyalás elnapolása vagy félbeszakítása esetén az esküdtszéket akkor kellett újra alakítani és a főtárgyalást elülről kezdeni, ha az elnapolás vagy félbeszakítás egy napnál tovább tartott, addig a javaslat szerint csak akkor, ha az három napnál többet vesz igénybe. Ezt a változtatást a gyakorlati szükség igazolja.

A 28. §-hoz

1. Az esküdtbírósági főtárgyalás jegyzőkönyvét szerfelett nehézkessé tette s a jegyzőkönyvvezetőre jelentékeny terhet rótt, hogy a jegyzőkönyvbe számos oly okirat tartalmát be kellett írni, amelyek egyszerűen a jegyzőkönyvhöz csatolhatók. Az így csatolt mellékletekkel a jegyzőkönyv rendeltetésének éppen úgy megfelel, mintha az említett okiratokat a jegyzőkönyvben lemásolják. A 28. § ezért - eltérve a Bp. 377. §-ától - az ügyvitel egyszerűsítése érdekében elrendeli, hogy a vádló részéről javaslatba hozott kérdéseket és a 2. § értelmében írsában előterjesztett egyéb indítványokat, a megállapított kérdéseket az esküdtek határzatát és az ítéletet vagy a 22. § értelmében hozott felfüggesztő végzést a jegyzőkönyvhöz kell csatolni. E rendelkezéssel összhangban van az, hogy a javaslat a Bp. 375. §-ának második bekezdését elhagyja (26. §), mert e bekezdés szerint az esküdtek határozatának eredeti példányát nem közvetlenül a jegyzőkönyvhöz, hanem az ítéletnek eredeti fogalmazványához kellett hozzáfűzni.

A 29. §-hoz

A 29. § az esküdtbíróság ítélete ellen érvényesíthető különleges semmisségi okokat sorolja el; tehát a Bp. a 427. §-ának helyébe lép.

A két rendelkezés közt, a szövegezéstől eltekintve, az eltérés a következő: A min. jav. szerint semmisségi panasznak van helye akkor is, ha az esküdtbíróság halállal vagy életfogytig terjedhető fegyházzal büntetendő cselekmény esetében az 1878:V. tc. 94. §-át tévesen alkalmazta, vagy feltételeinek fennforgása ellenére nem alkalmazta; vagy ha más bűncselekmény esetében a cselekményre a törvényben megállapított büntetést a súlyosbító és enyhítő körülmények téves mérlegelése folytán szabta ki. (L. I. b.) A bűnvádi perrendtartás 427. §-ának második bekezdése szerint a vádló a 4. és a 6. pontokban meghatározott semmisségi okokat csak abban az esetben érvényesíthette, ha miattuk a főtárgyalás folyamán felszólalt vagy semmisségi panaszát már a főtárgyalás folyamán bejelentette. Ezt a korlátozást a tv. nem tartja fenn. Ha az elkövetett alaki sérelem az ítéletre befolyással volt, - amit a tv. is a semmisségi ok érvényesítésének feltételéül ír elő - kívánatos, hogy az ilykép törvényellenes módon létrejött ítélet ellen a perorvoslatot akkor is lehessen érvényesíteni, ha az elkövetett sérelemnek a főtárgyalás folyamán az érdekelt fél nem tulajdonított jelentőséget, de az ítélethozatal után ezt a jelentőséget felismerte. Eltér végül a 29. § a Bp.-tól annyiban, hogy az elnök befejező vagy felvilágosító fejtegetésével kapcsolatos semmisségi ok tekintetében (5. pont) kimondja, hogy azt az elnöki fejtegetés után azonnal be kell jelenteni és az ítélet kihirdetése után fenn kell tartani. Erre a korlátozásra azért van szükség, hogy az elnök a semmisségi ok bejelentése folytán esetleg téves fejtegetését kiigazíthassa és ezzel az ítélet esetleges megsemmisítésének elejét vegye.

A 30. §-hoz

1. A 30. § a Bp. 429. §-ának felel meg. A Bp. 429. §-ának az a rendelkezése, hogy a Kúria hivatalból figyelembe vehető semmisségi ok alapján akkor sem intézkedhetik, ha semmisségi panasznak általában nincs helye vagy ha a használt semmisségi panasz nem érvényesíthető, ezzel az új rendelkezéssel hatályát veszti; aminek gyakorlati következménye az lesz, hogy a kir. Kúria jogköre jelentékenyen kitágul. A kir. Kúria t. i. ezzel az ügy érdemleges felülvizsgálatára, a 30. §-ban meghatározott esetek kivételével, mindazokbanm az esetekben jogot nyer, amelyekben a hivatalból figyelembe vehető semmisségi ok megállapítható. A Kúria felülvizsgálati jogának ily kiterjesztése az anyagi igazság elérését jelentékenyen elő fogja mozdítani és ez a szempont egymagában is igazolja az új rendelkezést. A Kúria így jelentékeny befolyást gyakorolhat a büntető igazságszolgáltatásra és meggátolja úgy a lényeges alaki hibákra támaszkodó, mint az anyagi jog szempontjából lényegesen kifogásolható ítéletek jogerőre emelkedését. Igaz, hogy a kir. Kúria munkarterhét ez a körülmény fokozni fogja, de ez a tv. előtt lebegő czélok szolgálata mellett alárendeltebb jelentőségű körülmény. Egyébként kir. Kúriának bírói testületének számos kiváló tagja nyilatkozott úgy, hogy a reá váró munkának ilyen emelkedését őszinte örömmel üdvözli, ha az megkönnyíti az anyagi igazság szolgálatára irányuló törekvést. Az anyagi igazság hatályosabb szolgálatát czélozza a 30. §-nak az a további rendelkezése is, hogy a perorvoslat helytelen megnevezése vagy a semmisségi ok hibás megjelölése a visszautasításra nem szolgál okul.

2. Önként érthető azonban, hogy túlzásba menni e téren sem szabad és fenn kell tartani azt az elvet, hogy a res judicatával szemben csak rendkívüli perorvoslatoknak lehet helye. Indokolt tehát, hogy a hivatalból figyelembe vehető semmisségi ok alapján se intézkedhessék a kir. Kúria, ha a semmisségi panaszt már egyszer elbírálta vagy ha az elsőfokú ítélet a semmisségi panasz benyujtása idején már jogerőre emelkedett, vagy ha a semmisségi panaszt arra nem jogosult, tehát a perben közvetlenül nem is érdekelt fél használta.

A 31. §-hoz

Azt, hogy semmisségi panasszal kik élhetnek, a fennálló jogszabályokban a Bp. 430. §-ának első és második bekezdése határozza meg. Ez a meghatározás a perorvoslat használatára szűkebb körben jogosítja fel az érdekelteket, mint a fellebbezésre jogosultak körét meghatározó 383. § megfelelő rendelkezése. A fellebezésre jogosultak közül ugyanis nem élhet semmisségi panasszal a vádlott örököse, még az ítéletnek a magánjogi igényre vonatkozó része ellen sem (a Bp. 383. §-ának II. c) pontja), továbbá a sértett és a sértett jogutóda (III. 2. pont), végül a magánvádló, hacsak a másodfokú bíróság ítéletének meghozása előtt a vádat még nem képviselte. A tv.-nek az az általános törekvése, hogy a kir. Kúriának az anyagi igazság érdekében minél szélesebb beavatkozást biztosítson az ügyek elintézésénél, természetszerűen maga utőn vonja azt a követelményt, hogy a Bp.-nak ezeket a megszorító rendelkezéseit a törvényhozás helyezze hatályon kívül. Ennek a követelménynek kíván eleget tenni a 31. § s ezzel elérjük azt, hogy semmisségi panaszra mindazoknak joguk lesz, akik fennálló jogszabályaink szerint fellebbezéssel élhetnek.

A Bp. 430. §-ának harmadik bekezdése szerint a semmisségi panaszra nézve is megfelelően alkalmazni kell a 386-390., a 392. és a 394-396. §-okat. A § ezt a rendelkezést azzal a módosítással tartja fenn, hogy mellőzi a 389. §-ra való hivatkozást; ezzel azt juttatja kifejezésre, hogy az a bíróság, amelynek ítélete ellen a semmisségi panaszt használták, nem utasíthatja vissza a törvényben kizárt semmisségi panaszt, illetőleg annak indokolását. (A 32. §-ban ennek megfelelően módosul a Bp. 432. §-a is.) A gyakorlati tapasztalatok szerint ugyanis az ily visszautasító végzés ellen az érdekelt fél rendszerint felfolyamodást jelentett be és így a felsőbb bíróságnak kerülő úton az ily ügyekkel is rendszerint foglalkoznia kellett; az ügy érdemleges elintézése pedig a közbevetett felfolyamodás folytán jelentékeny késedelmet szenvedett. A tervezett módosítás összhangban áll a semmisségi panasz érdemleges felülbírálatának a 30. §-ban keresztülvitt kiterjesztésével is.

A 33. §-hoz

A kir. Kúria határozatának meghozásánál irányadó jogszabályokat a Bp. 437. §-a határozza meg. E jogszabályok legnagyobb részét a tv. fenntartja, egy részüket azonban az általános indokolásban (III. a) kifejtett czél érdekében megfelelően módosítja és kiegészíti.

1. A törvény szerint a kir. Kúria köteles határozatát azokra a tényekre alapítani, amelyeket a Bp. 426. §-a 1. pontjának esetében az esküdtbíróság, ugyane § 2. és 5. pontjának esetében a kir. törvényszék, egyébként a kir. ítélőtábla valóknak fogadott el. Ez a rendelkezés megfelel a semmisségi panasz elintézésével járó teendők jogi természetének, mert a semmisségi panaszt elintéző fórum nem vehet fel bizonyítást; megfelel a szóbeliség és a követlenség elvének, mert az iratok alapján ítélkező kir. Kúriát azokra a tényekre utalja, amelyeket a közvetlenség elvi alapján eljáró bíróság állapított meg. Ennélfogva a tv. ezt a rendelkezést átveszi, de egyúttal oly magyarázatot is fűz hozzá, amely lehetővé teszi, hogy a kir. Kúria az alsóbb bíróság ténymegállapítása mellett tekintettel lehessen a ténymegállapításnak szolgáló azokra a bizonyítékokra is, amelyeknek értelme az iratokban épp oly kevéssé homályosítható el, mint magán a főtárgyaláson. Ezek a Bp. 313. §-ának első és második bekezdése értelmében felolvasott iratok, valamint a szakértőknek a főtárgyaláson előterjesztett nyilatkozatai. Mintogy ezek a bizonyítékok világosabbá tehetik a ténymegállapítást, megkönnyítik a vádlott egyéniségének és életviszonyainak s általában a bűnösség fokának meghatározását, a tv. kifejezetten elrendeli, hogy a Bp. 313. §-ának első és második bekezdése értelmében felolvasot iratokat, valamint a szakértőknek a főtárgyaláson előterjesztett nyilatkozatát a kir. Kúria a ténymegállapítás mellett figyelembe veheti.

Megegyezik a Bp. 437. §-ával (harmadik bekezdés) az a rendelkezés, hogy ha anyagi semmisségi ok (a Bp. 385. és 556. §-a) forog fenn, a kir. Kúria az első- vagy másodfokú bíróságnak, vagy mindkét alsófokú bíróságnak ítéletét egészben, vagy ha a különválasztás lehetséges, részben megsemmisíti és a törvénynek megfelelő ítéletet hoz.

A 34. §-hoz

Ha alaki semmisségi ok (a Bp. 384. §-a és a jelen törvény 27. §-ának 1-6. pontjai) forog fenn, a kir. Kúria a Bp. 404. §-a értelmében jár el, a most idézett § második bekezdését azonban nem alkalmazhatja. Ez a rendelkezés a Bp. 437. §-ának második bekezdésével megegyezik s attól csak a szerekezet egyszerűségével tér el.

Az utolsó bekezdés a kiforrott bírói gyakorlatnak megfelelő rendelkezést tartalmaz és az e téren felmerült vitákat eldöntve, törvénybe kívánja iktatni a kialakult szokásjogot, amidőn az újabb eljárásra utasított első bíróságra nézve kimondja, hogy az új ítélethozatal alkalmával, tekintet nélkül a megsemmisített ítéletre, az az ellen bejelentett perorvoslatra és az ítéletet megelőző vádban foglalt minősítésre, a Bp. 325. §-ának szem előtt tartásával jár el.

A 36. §-hoz

E rendelkezés mellőzi a Bp. 437. §-ának ötödik bekezdésébe felvett azt a feltételt, amely a rendelkezés alkalmazását csak az esetben engedi meg, ha anyagi semmisségi ok forog fenn. E feltételt azért kellett mellőzni, mert ha a törvény megfelelő alkalmazása valamely ténykörülmény megállapításától függ, a bíróság csak e körülmény megállapítása után döntheti el, fennforog-e a panaszolt semmisségi ok. Egyébként a szóbanforgó két rendelkezés úgy szerkezet, mint tartalom tekintetében egymást fedi. Lényeges újítást tartalmaz ellenben a 35. § második bekezdése. E lényeges újítás okait az általános indokolásban (III. rész) és az analóg természetű 22. § indokolásában már kifejtettem. Itt ismételten csak az kívánom hangsúlyozni, hogy az új rendelkezés az esküdtbíráskodás lényegét nem érinti, mert a kir. Kúria a szóbanforgó kérdésnél önként érthetően nem reformatórius, hanem kasszatórius jogkörrel jár el; a ténymegállapítás az újabban eljáró esküdtbíróság esküdtjeinek feladata lesz.

A (3) bekezdés az általános szabály alól a vádlott javára kivételt állapít meg s megfelel a téves verdiktekre vonatkozóan a 22. §-ban foglalt analóg jogszabálynak (l. a 22. § indokolását).

A Bp. 437. §-ával megegyezik a 36. §, amelyet indokolni nem kell.

A 37. §-hoz

Az esküdtekhez intézendő kérdések rendszerének reformja folytán megfelelően rendelkezni kellett a sajtóperekben szükséges kérdések szerkezete iránt is. A 37. § ennek tesz eleget, a Bp. idevonatkozó 574. §-ának megfelelő módosításával.

A 38. §-hoz

A törvény hatálybalépésének időpontjáról s a törvény területi hatályáról intézkedni nem kellett; e tekintetben az általános jogszabályok irányadók.


  Vissza az oldal tetejére