1914. évi XIV. törvénycikk indokolása

a sajtóról * 

Általános indokolás

I. 1. A sajtónak minden művelt állam jogrendszerében kiváltságos jogi helyzete van. Mint a nyilvános élet legáltalánosabb és legkönnyedébb szervét s az új gondolatok propagálásának, az eszmék szabad harczának hatalmas biztosítékát joggal tekintik azt az alkotmányos élet és az egyetemes fejlődés intézményszerű alapfeltételének. Ezért a sajtót rendszerint nem kényszerítik a közönséges jog merev korlátai közé, hanem biztosítani igyekeznek részére a természetének megfelelő jogi helyzetet.

A sajtó külön jogi állása az alkotmány integráns része s az emberi alapjogokért vívott százados harczok legértékesebb eredményei közt szerepel, aminek elég bizonyitékát nyújtják Európaszerte az 1830-as és 1848-as évek törvényhozásainak fényes lapjai; míg a sajtó az alkotmányos rendezésének politikai szükségét és fontosságát mi sem bizonyítja erősebben, mint az, hogy a modern államalakulatok, pl. az egységes Németbirodalom első törvényhozási tényei közt a sajtótörvény megalkotása szerepel.

2. A magyar törvénytárnak is kevés lapja dicsekszik a nemzet előtt oly varázszsal, mint recipiált természete daczára a sajtót szabályozó 1848:XVIII. tc. Az 1847/48. évi országgyűlésnek az emberi jogok törvénybe iktatása és biztosítása, a nemzeti fejlődés megalapozása és erőteljes fellendítése tekintetében történelmünk ezredéves folyamán egyáltalán kimagasló alkotásokat köszönünk. E törvényművek egy-egy sora kiváltságokat szüntet meg, a szabadság szolgálatára örök értékű intézményeket létesít. Csak természetes, hogy a sajtójog terén is egészen új világot teremtett. Örök időkre eltörölte a czenzurát. A fokozatos felelősség behozatalával és az esküdtszék létesítésével garancziát állított a közszabadságnak. A sajtótermékek terjesztésének szabadságát elismerve, a kultura terjedését segítette elő. Ámde 1848-ban, amikor rövid néhány hét alatt a modern Magyarország megalapozását kellett elvégezni, nem volt elég idő arra, hogy a sajtójog terén minden kérdést behatóan megvitassanak; ebben az időben a sajtószabadság elnyomásának ellenhatásaként jelentkező közszellem nem értékelhetett elég tárgyilagosan minden jelentős szempontot s természetszerűen hiányoztak az új jogállapot gyakorlati következményein nyugvó tapasztalatok is. Az 1848. évi márczius hó 3-án készült csak el a kerületi ülés annak a feliratnak a tervezetével, amelyet az országgyülés legközelebbi feladatairól Ő Felsége elé terjesztettek (Rendek Naplója, 162. l. 43. sz. iromány, Irományok 70. l.) s amely „alkotmányos institucziókat” sürgetve hangsúlyozta, hogy „szellemi érdekeink a szabadság alapján ápolást követelnek”, ami alatt a Rendek „az esküdtszékek létesítését és a sajtószabadságot is ..... értetni kivánják.” (Rendek Naplója 165. l.) Amikor a felirat sikerrel járó átadása felett a Rendek márczius hó 18-án megnyugvásuknak kifejezést adtak s meghatározták azokat a konkrét feladatokat, amelyeknek elvégzését meg azon országgyűlés tartama alatt halaszthatatlannak itélték, a nyilatkozat 6. pontjában ide sorozták: „a cenzura eltörlésével a sajtószabadságnak esküdtszéki instituczióval biztositását.” (Rendek Naplója, 168. l., 56. sz. iromány.) Két nappal később, márczius 20-án, az este nyolc órakor tartott országos ülésen a kerületi elnök már bemutatta Szemere Bertalannak a kerületi ülésben megvitatott érdemes művét, a sajtótörvény javaslatát. (Rendek Naplója 180. l. 69. sz. iromány Irományok 86. l.) A rendek rövid tanácskozás után eredeti szövegében elfogadták a javaslatot, a Főrendek kissé hosszabb tárgyalás után néhány változtatást kivántak rajta. (Főrendek Naplója 391-393. l., a válaszirat 1. sz. Irományok 100. l., 83. sz. alatt.) Ő Felsége április hó 7-én már jóváhagyta a sajtótörvényt, április 11-én pedig az országgyülés többi nagy alkotásával együtt, mint közismeretű, szentesítette azt. Így emelkedett törvényerőre megszületésének gondolatától számítva néhány rövid hét alatt a magyar alkotmány egyik alapvető törvénye, amely minden kiválósága mellett is megalkotásának történetéből könnyen érthetően számos kérdést megoldatlanul hagyott, több hézagot tüntet fel és sok tekintetben fogyatékos. E hiányokkal az 1847/48. évi törvényhozás is tisztában volt, amikor nemcsak az akkori törvényjavaslat tárgyalásának során több alkalommal, hanem a törvény szövegében is határozottan kifejezésre juttatta, hogy örök érvényű elvei mellett részletes rendelkezései csak ideiglenes jellegűek. Az ideiglenes jellegű rendelkezéseket van hivatva a törvény gyakorlati alkalmazása közben szerzett tapasztalatok felhasználásával czélszerűbbnek és igazságosabbnak mutatkozó rendelkezésekkel helyettesíteni a most benyujtott törvényjavaslat, amely az ujabb időben elharapózott számos visszaélés ellen is felveszi a küzdelmet. Kiterjeszkedik a javaslat ezenfelül újabb törvényhozásunknak a sajtóeljárást szabályozó egyes részeire is, amiről tüzetesebben alább lesz szó.

3. A magyar közvéleményben már hosszabb idő óta kialakult az a meggyőződés, hogy sajtójogunk több tekintetben újabb szabályozást kiván. Az illetékes jogásztestületek és a törvényhatóságok gyakran fordultak a törvényhozáshoz a reform iránt. Az 1896. évi márczius 1-én a képviselőház határozattal utasította a kormányt, hogy a szükséges kezdeményező lépéseket megtéve, terjesszen a ház elé törvényjavaslatot a sajtóról. Egyik hivatali elődöm a sajtójog reformjának előkészítése végett értekezletet is hívott össze, amely az 1907. évi május hó 4-étől 27-éig terjedő időben tartotta üléseit. Az értekezleten a törvényhozás számos tagja vett részt, több kormányzati ág képviselve volt, a királyi bíróságok, a koronaügyészség, a kir. ügyészségek, a tudományegyetem s a sajtó pártállású munkásai mintegy nyolczvan meghívott tag útján fejezték ki a sajtó reformjára vonatkozó javaslataikat. Az értekezlet, természetéhez képest, határozatokat nem hozott; azonban a legtöbb lényeges kérdésre, amely a reform körül felmerült, bizonyos harmonikus összvélemény alakult ki. Különösen két irányban jelentkezett minden oldalról egyértelműleg a reformgondolat; általános az óhaj, hogy a tisztességes és komoly sajtó szabadsága intézményesen biztosíttassék s általános az a kivánság, hogy a sajtó, különösen a napisajtó egy részének mindinkább elfajuló visszaéléseit a törvényhozás hatályos eszközökkel szüntesse meg vagy legalább akadályozza. Az 1907. évi sajtójogi értekezlet után a sajtójog általános és részleges reformjáról tervezetek készültek, de azok éppen úgy, mint a sajtójogi értekezlet előtt készített reform-munkálatok, nem jutottak a törvényhozás elé. (Mint legújabb fázis megemlítendő Lovászy Márton országgyűlési képviselő urnak 1911. évi augusztus hó 26-án a képviselőház elé terjesztett törvényjavaslata a sajtótermékek terjesztéséről. Ezt a törvényjavaslatot benyujtója a képviselőháznak 1911. évi augusztus hó 30. napján tartott ülésén indokolta.)

II. Sajtójogunknak leginkább szembetünő hiányai főleg a következők:

1. A nyomtatványok terjesztésének szabadságát törvényeink csak elvben mondják ki, de annak intézményes biztosításáról és a terjesztés szabályozásáról kellően nem gondoskodnak. A postának és vasútnak sajtótermékek szállítására vonatkozó kötelessége törvénybe iktatva nincs; kormányrendelettel az alkotmány kifejezett rendelkezéseinek egyenes sérelme nélkül ezt a szállítást meg lehet szüntetni, vagy fel lehet függeszteni. A külföldi sajtótermékek kitiltása törvényben szabályozva nincs. 2. A sajtó útján hirdetett valótlanságok helyrehozásáról s a közleményekkel okozott kár megtérítéséről jogunk nem gondoskodik. A helyreigazítás ugyan mai jogrendszerünk mellett is gyakran helyt fog, de egyesek önkényes elhatározásától függ, hogy a lapjainkban megjelenő valótlan közlemények helyreigazításának helyt adnak-e; a helyreigazításnak intézményes biztosítéka nincs. A kártérítésre vonatkozó törvényes rendelkezések hiányát sem pótolta a szokásjog; a közleményekkel sokszor rosszhiszeműen okozott nyilvánvaló erkölcsi és anyagi kár megtérítésének bírói gyakorlatunk eddig nem adott helyt. 3. A sajtó útján és a sajtóval kapcsolatosan elkövetett sok veszedelmes és jogsértő cselekmény nem büntethető vagy megfelelő büntetés hiányzik. Különösen érezhető e hiány az újabban gyakoribbá vált, a zsaroláshoz közel eső cselekményeknél. Továbbá sem a törvény, sem a bírói gyakorlat nem nyujt elég védelmet a közszemérmet sértő veszedelmes pornográfiai elfajulásokkal szemben. 4. A sajtójogi felelősség mai rendszere sokszor nem az igazi bűntettest sujtja, de olyanokat von büntetőjogi felelősségre, akik mások egyszerű eszközei. E rendszer az anyagi igazságot sérti anélkül, hogy az a sajtószabadság érdekében állana. Folytonos rendszeres visszaélések meggátlására jogszabályaink nem alkalmasak. 5. A sajtóeljárás nem elég gyors. Egy-egy sajtóügy végleges letárgyalása éveket vesz igénybe, ami a polgárjogot káros izgalmaknak, az érdekelt feleket különös joghátrányoknak teszi ki. A közönséges büntető eljárásban általában megfelelő határidők a sajtójog területén túlságos hosszúaknak, s egyes közbeeső perbeli cselekmények mellőzhetőnek mutatkoznak. A bizonyítás mai rendszere a feleknek túlságos sok módot nyujt az ügy végleges elintézésének folytonso halogatására, amivel sokan visszaélnek s ellenfelük érdekét rendkívül sértik. 6. Revizióra szorul a bíróságok hatáskörének mai rendezésére vonatkozó némely jogszabály. 7. A hirlapirodalom képviselői a hirlapvállalatok és a szerkesztőség személyzete között fennálló viszony jogi rendezését sürgetik. A hirlapvállalatok és szerkesztő személyzetük között fennálló magánjogi viszonynak ugyan más természete van, mint a sajtóügyre vonatkozó közjogi kérdéseknek, e magánjogi viszony rendezésének fontosságát és szükségét úgy közszempontból, mint az érdekeltek jogosult magánjogi igényei tekintetében mégis a legteljesebb mértékben méltányolni kell.

III. Egyes részletkérdések újabb rendezése mellett a javaslat főleg az előadott hiányok pótlására törekszik. Két vezető elve, hogy a tisztességes és komoly sajtó szabadságát biztosítsa, a sajtó útján elkövetett visszaélések ellen pedig hatályos és gyors védelmet nyujtson. E vezető elveknek megfelelően a javaslat lényegesebb rendelkezései a következők:

1. A javaslat fenntartja és kifejezetten hangsulyozza a sajtószabadságnak az 1848. évi sajtótörvényben kifejezett elvét (1. §), kimondja a terjesztés szabadságát s kifejezésre juttatja, hogy a m. kir. posta és az összes hazai közforgalmú vasutak és hajózási vállalatok minden a terjesztéstől el nem tiltott sajtóterméket a szabályszerű díjakért szállítani kötelesek (9. §). Részletesen szabályozza a terjesztés korlátait (10. §). A sajtótermékek utczai és házaló terjesztését továbbra is megengedi, még pedig a fennálló jogszabályoknak megfelelően, az úgynevezett engedélyezési rendszer szerint (11-14. §-ok).

2. Szabályozza a helyreigazitási jogot, még pedig úgy, hogy egyfelől az időszaki lapokban megtámadottak megfelelő védelemhez jussanak, másfelől az időszaki lapok érdekei csorbát ne szenvedjenek (20-23. §). Megállapítja a sajtóközleményekkel okozott vagyoni kár megtérítésének és a nem vagyoni kárért járó elégtételnek jogát (39. §).

3. A sajtóval kapcsolatos visszaélések közül vétségnek nyilvánítja a nyomdai munkások részéről jelentkező czenzurát, hogy ezzel is a sajtó szabadságát biztosítsa; védelmet nyujt az álszerkesztő (ú. n. Strohmann) ellen; szigorú büntetést állapít meg a sajtó útján elkövetett zsarolásszerű visszaélések, a valótlanságok szándékos és kárt okozó terjesztése, úgyszintén a szeméremsértő vagy a közerkölcsiséget veszélyeztető hirdetések és hasonló közlemények ellen (24. §).

4. A sajtójogi felelősség tekintetében fenntartja az ú. n. fokozatos felelősség rendszerét, mint amely a sajtó külön jogi állásának a leginkább megfelel, de fennálló jogszabályainkon egyfelől az anyagi igazság érdekében, másfelől a sajtó szellemi munkásainak védelmére több változtatást tesz. Ezek közül a legfontosabb, hogy szerzőként kell bünteti azt is, aki a bűncselekmény tényálladékát megállapító tartalom megalkotásában utasítással, adatok nyujtásával, szövegezéssel, ábrázolással vagy zenésítéssel vett részt; továbbá az, hogy a szerző felelőssége a kiadóra hárul, ha a sajtóterméket a közzétett tartalommal egyenesen a kiadó rendelte meg; a szerző felelőssége a felelős szerkesztőre hárul, ha a közlemény közzétett tartalmának megírására a szerzőt egyenesen a felelős szerkesztő utasította; az időszaki lap szerkesztőjének felelőssége a kiadóra hárul, ha a közleményt egyenesen a kiadó utasítására tették közzé; időszaki lapok nyilttéri közleményeiért és hirdetéseiért nem a szerkesztő, hanem a kiadó felelős; a nyomda vagy más többszörösítő vállalat tulajdonosa csak akkor felelős, ha a sajtóterméken más felelős személy neve feltüntetve nincs, s ha ennek folytán mást nem lehet sajtójogi felelősségre vonni (33-36. §-ok). A sajtó szellemi munkásaira jelentékeny kedvezményt tartalmaz a 37. §, amely kimondja, hogy a kőnyomati úton vagy más módon mérsékelt számban többszörösített és kizárólag az időszaki lapok részére készülő hírlaptudósítóktól átvett közleményért a szerzőt terhelő sajtójogi felelősség kizárólag a hírlaptudósítók személyzetét terheli.

5. A 46-48. §-ok rágalmazás és becsületsértés esetére új illetékességi szabályokat állapítanak meg, a közszemérem elleni vétségeket pedig a közóhajnak megfelelően a szakbíróságok hatáskörébe utalják.

6. A sajtóeljárás terén az 50. § lehetőleg szűk körre iparkodik korlátozni az előzetes lefoglalásból eredő hátrányokat; az 51. § korlátozza sajtóügyekben az előzetes letartóztatás eseteit; az 52-54. §-ok az eljárás jelentékeny gyorsítása érdekében a bűnvádi perrendtartásban meghatározott egyes határidőket rövidebbé teszik s egyes perjogi cselekményektől eltekintenek.

7. A sajtó munkásainak óhaját elégíti ki végül az ötödik fejezet (57-60. §), amikor szabályozza a kiadóvállalatok és a szerkesztőségek tagjai közt fennálló jogviszonyt, egyfelől megfelelő felmondási időt állapít meg, másfelől pedig meghatározza azokat az eseteket, amelyekben a felmondásnak hatálya rögtön beáll. A javaslat szerint a szerkesztőség tagja a szolgálati viszonyt rögtön beálló hatállyal felmondhatja többek közt akkor is, ha a kiadó oly közlemény megírását követeli tőle, amelynek tartalma bűncselekmény, vagy amelynek iránya a felek közt fennálló szerződéssel ellenkezik. A szerkesztőség tagját ilyenkor a szerződéssel kikötött munkadíj az egész felmondási időre megilleti, hacsak a kiadó nem igazolja, hogy a kár ennél kevesebb. E rendelkezést kiegészíti az a további jogszabály, hogy a szerkesztőség tagját nem lehet szerződésszegőnek tekinteni, ha valamely közlemény megírását azért tagadja meg, mert az időszaki lap olyan politikai irányt kezd támogatni, amelynek szolgálatára magát sem a szerződés megkötése alkalmával, sem később nem kötelezte. A javaslat nem zárkózott el attól sen, hogy ott, ahol a hirlapkiadó vállalatoknak s a szerkesztő személyzetnek viszonya e javaslat rendelkezéseit, így különösen a felelősség kérdését más vonatkozásban érinti, e viszony sajátos természetének megfelelő új rendelkezéseket vegyen fel. Így, mint már fentebb említettem, a javaslat felelősségi rendszerében ujítás, hogy a szerző a szerkesztőre vagy a kiadóra, a szerkesztő megfelelő esetekben a kiadóra háríthatja a sajtójogi felelősséget (34. és 35. §), hogy továbbá az időszaki lapok nyilttéri közleményeiért és hirdetéseiért a kiadó felelős (35. §); ujítás másfelől az is, hogy a hirlapvállalat a sajtóügyekben tartott főtárgyaláson magánjogi érdekeinek védelmére mindenkor képviseltetheti magát, ha a marasztaló ítélet érdekeit sérthetné (55. §).

A sajtószabadság elvének fenntartása, a terjesztés szabadságának intézményes biztosítása a munkásság részéről fenyegető terror meggátlása, a fokozatos felelősség rendszerének fenntartása, az előzetes letartóztatás korlátozása, a sajtó munkásai közt fennálló jogviszonyok rendezése: közre fognak hatni arra, hogy a tisztességes és komoly sajtó hathatósabb védelmet talál a kontemplált rendelkezésekben, mint amilyet a sajtónak eddigi jogszabályaink nyujtottak. Viszont az utczai és házaló terjesztés megfelelő szabályozása, a szerkesztői és kiadói foglalkozásnál bizonyos kellékek megkívánása, a helyreigazítás jogának törvényes szabályozása, a kártérítési jog megállapítása, a sajtóval kapcsolatos visszaélések elnyomása, a felelősségi rendszer újabb szabályai: a köztisztességnek s a jogosult egyéni érdekeknek jóval nagyobb garancziát fognak nyujtani, mint amilyet e jogos érdekek eddigi jogszabályainkban találtak.

IV. Többfelől más kérdések megoldását is várták a sajtótörvénytől.

1. Így felmerült az az eszme, hogy a hirlapírók részére az ügyvédi kamarákhoz hasonló szervezet létesíttessék. A hirlapírói foglalkozás szabadságával azonban ilyen közkötelező szervezetek létesítése össze nem egyeztethető. Ily szervezet csak a hírlapirók kari érdekeinek különleges védelmét czélozhatja, amit társadalmi egyesületek útján czélszerűbben lehet elérni. De a hírlapírói foglalkozás természete lehetetlenné is teszi ily mindenkire kötelező hivatalos szerv állítását és sikeres működését, mert a közhatalomnak nincsenek alkalmas eszközei arra, hogy a szervezetre való belépésre mindazokat kényszerítse, akik hírlapírással foglalkoznak. A nemes czél, amely a hírlapírói kamarák létesítésére irányuló törekvés vezetőit irányítja, a hírlapírás és a hírlapírók tisztességének megőrzése, az előforduló s a hírlapirodalom tekintélyét aláásó visszaélések meggátlása és megtorlása. Ezt a czélt azonban a kamarák nem közhatalmi jellegükkel, hanem csak társadalmi súlyukkal szolgálhatnák, amit a tisztán társadalmi szervektől nagyobb sikerrel várhatunk. A javaslat súlyt fektet a hírlapírói becsület védelmére és fokozására; ezt czélozza a 24. § 5. pontjába felvett vétség megállapítása s a pornográfia ellen indított harcz (46., 48. §-ok) is; de a feladat legnagyobb és legnehezebb része e téren a hírlapírók szabad társadalmi szervezeteire vár.

2. Felhangzott az a kívánság is, hogy a javaslat az úgynevezett objektiv eljárást széles keretek közt szabályozza. Erre azonban szükség nincs, a közszabadságra pedig veszedelmes volna. A kivételesen szükséges objektív eljárást, amelyet azért kell lefolytatni, mert jogsértő sajtótermék megjelent, de büntetőjogi felelősségre senki sem vonható, megfelelően szabályozza a Bp. 477. §-a; a továbbmenő objektiv eljárás, amely módot nyujt ahhoz, hogy visszaélésekkel a védelem szabadságát kijátsszák, a magyar jogrendszer szabad szellemével össze nem fér.

3. A sajtó útján elkövetett egyes bűncselekményeket büntetőtörvényeink s elsősorban az 1878:V. tc. és az 1879:XL. tc. szabályozzák. E törvényművek átdolgozása iránt a hatályba lépésük óta eltelt évtizedek alatt szintén több irányban merültek fel komoly kívánalmak. Gyakran hangzottak fel óhajok oly bűncselekmények újabb szabályozására és oly újabb bűncselekmények megállapítására vonatkozólag is, amelyeket nagyobbrészt sajtó útján szoktak elkövetni. A most benyujtott javaslat készítésénél mélyreható megfontolás után arra a megállapodásra jutottam, hogy a sajtó útján is elkövethető egyes bűncselekmények ujabb szabályozását e törvényjavaslatba czélszerűen beilleszteni nem lehet. Ily újabb szabályozás egyfelől nem oly sürgős, mint a javaslat egyéb tartalma, másfelől hosszabb időre megakaszthatná a sajtórendészet szabályozásának, a sajtójogi felelősségre és a sajtójogi eljárásra vonatkozó sürgősebb rendelkezéseknek törvényerőre emelkedését. A sajtótörvényben egyetlen modern sajtójog sem szabályozza a sajtó utján elkövetett bűncselekményeket, hanem a dolog természetének megfelelően az általános büntetőjogi szabályozásnál végzi ezt a feladatot. A magyar törvényhozásnak sincs oka rá, hogy e cselekményeket az általános büntetőjog keretei közül kiemelje s egyes cselekményeket eltérően határozza meg és szabályozza aszerint, hogy sajtó útján vagy más módon követik-e el. A különböző módon elkövetett egynemű cselekmények tényálladéka oly egységes s a többféle jogi hatás tekintetében egymással annyira összefügg, hogy a különleges szabályozás a jogéletre csak károsan hatna ki. A társadalomban a legerősebb ellenszenvet azok az enyhe ítéletek szokták egyébként előidézni, amelyek rágalmazások és becsületsértések esetében kisebb büntetést állapítanak meg, mint amely a társadalom igazságérzetét kielégítené. A törvény a bűncselekményeket ma is elég szigorral sujtja s ha a bíróságok gyakorlata e cselekmények elbírálásának terén túlenyhének mutatkozik, azon változtatni nem a törvényhozás feladata, de arra a törvényhozás, tekintettel a magyar büntető rendszerre (Btk. 92. § Bn. 1. §), a bíróságok gyakorlásával szemben nem is elég erős.

Tagadhatatlan mégis, hogy a törvények rendelkezései közül több módosításra szorul s egyes módosításokat maga a joggyakorlat sürget. Ámde a büntetőtörvénykönyvek általános reviziója folyamatban van s annak tárgyalásánál felvethetők lesznek az összes kérdések, amelyek egyes bűncselekményeknél újabb szabályozást tesznek kívánatossá. Az érintett szempontok figyelembevételével nem kívánatos, hogy a sajtótörvény a büntetőtörvénykönyvekre vonatkozó revizionális munkálat egyes részeit a maga keretébe vegye fel. Nem zárkózott el azonban a javaslat olyan bűncselekmények megállapításától és olyanok újabb szabályozásától, amelyeket csak a sajtóval kapcsolatban lehet elkövetni. Ily cselekményekről rendelkeznek a javaslat 24-30. §-ai.

4. Inkább kellett megfontolás tárgyává tennem, nem volna-e szükséges a sajtó útján elkövetett bűncselekmények zavaros terminológiáját tisztázni s az általános büntetőtörvénykönyvek különös részének viszonyát a sajtótörvényhez az eddiginél szabatosabban meghatározni. Annak alapján azonban, ami az egyes bűncselekményekre vonatkozó reviziónak a büntetőkönyvek általános reviziója részére való fenntartását megokolja (l. az előbbi 3. pontban), most ettől a munkálattól is eltekinteni óhajtok. A javaslatnak ez az álláspontja a jogéletet hátrányosan annál kevésbé érintheti, mert a joggyakorlat az említett zavaros terminológiát a lehetőségig tisztázta s a büntetőtörvénykönyvek és a sajtótörvény viszonya tekintetében felmerült kétségeket is immár eloszlatta. De a javaslat új felelősségi rendszere is hozzájárul e viszony tisztázásához, amikor a sajtó útján elkövetett bűncselekmények fogalmát szabatosan megállapítja s annak köréből a vitás anyag tekintélyes részét kizárja.

V. A tervbe vett változtatásokat a javaslat rendszeres egészként új sajtótörvényben terjeszti a törvényhozás elé. Tekintélyes oldalról többen csak a legsürgősebb reform megvalósítását, rendszeres új törvény helyett reviziót tartottak volna kivánatosnak. Felhozzák, hogy a lefolyt évtizedekben sem a szakirodalom sem a közélet erre illetékes tényezői nem foglalkoztak elég behatóan az egész reformmal; az anyagot éppen nem találják eléggé előkészítettnek. Sajtótörvényünk lényeges részeinek épségbentartásával könnyebben kerüljük el az élesebb ütközőpontokat és hamarább találjuk fel a megegyezésre alkalmas részleteket. Ez a reform sikerét előmozdítja. Ámde az, amit a most említett álláspont tekintélyes képviselői sürgősnek jeleznek, nem kerüli ki a lényeges változtatásokat, nem kapcsolja ki a reformból az ütköző pontokat. Indítványaik oly hatalmas anyagot ölelnek fel, amely egyes, kevésbé jelentékeny részletek mellőzésével a sajtójog egész területére kiterjed. Igaz ugyan, hogy a sajtóra vonatkozó magyar irodalom az egységes nagy reform gondolatával alig foglalkozott; ámde sem kilátás nincs rá, hogy ily egységes feldolgozás a közel jövőben megjelenjék, sem pedig attól törvényhozási reformot függővé tenni nem lehet. A gyakorlati élet pedig nap-nap után rámutat sajtójogunk tényleges hiányaira; a szakirodalom az alapvető kérdésekkel behatóan foglalkozott; elég e tekintetben felemlíteni azokat a becses munkálatokat, amelyeket éppen az alapvető kérdések tisztázása terén ismert büntetőjogi és egyéb íróink készítettek s azokat a felette becses véleményeket, amelyeket az igazságügyi kormány az 1907. évi sajtóértekezleten magán és úgy annak alkalmából, mint a legutóbbi időben többfelől nyert; a publiczisztikában nagy jelentőségű és magas színvonalú megvilágításban jelentkeztek a sajtójog legfontosabb kérdései; a külföldi irodalom és törvényhozás sok megszivlelendő gondolatot tolt előtérbe; az anyagot tehát előkészítettnek lehet tekinteni.

A törvényhozási technika szempontjából nem lehet vitás, hogy egységes alapgondolaton nyugvó egészet könnyebb és czélszerűbb alkotni, mint régi épületbe illeszteni új, idegen szerkezetü részeket. Egy ilyen egységes törvénymű megalkotása a törvényhozó testülettől sem több időt, sem több fáradságot nem igényel, mint az egészre kiterjedő, de az összetartó egészet mégsem felölelő revizió. De önként érthető, hogy az új törvény alkotása még korántsem jelenti a réginek feldúlását. A sajtójog szabályai közé a jövőben is még igen sok fog tartozni (pl. az eljárás tekintetében), ami a javaslatban felvéve nincs; ámde a változatlanul hagyott anyagot is a törvényhozás elé terjeszteni felesleges, a helyesnek bizonyult, teljesen bevált részeket bolygatni pedig káros volna. A szóban forgó reform tehát, bár mélyreható felülvizsgálat tárgyává teszi sajtójogunk egész anyagát, megőrzi abból mindazt, ami a nemzeti akarattal megegyezik s új útra csak ott tér, ahol nyilvánvaló a hiány, ahol a tételes jog a közszellemet sérti, a közszabadságnak nem nyújt elég biztosítékot, vagy a jogosult egyéni és közérdekeket eléggé nem oltalmazza.

Az 1. §-hoz

A sajtó éltető eleme a szabadság. Az emberiség egyetemes fejlődését bénítaná meg s a nemzet alkotmányos jogait csorbítaná, aki kísérletet tenne arra, hogy visszafejlessze a közéletnek ezt a hatalmas arányokban előretörő, a művelődés nagy értékeit a legszélesebb néprétegekkel közvetítő szervét. Az 1. § ehhez képest azzal véli legjobban megjelölni az egész törvénymű egyik főelvét hogy kimondja, miként a sajtó útján mindenki szabadon közölheti és terjesztheti gondolatait. A sajtó szabadsága mind az 1848:XVIII. tc., mind a javaslat szerint két irányban jelentkezik: a gondolatok szabad közlésében és a sajtó termékeinek szabad terjesztésében.

Többfelől azt a kívánságot terjesztették elő, hogy a jogászi szabatosság kedvéért az új jogszabály térjen el kifejezéseiben az 1848:XVIII. tc. 1. §-ától és mondja ki, hogy a gondolatközlés szabadságával a törvényes felelősség kapcsolatos, a sajtótermékek terjesztésének pedig törvényes korlátai vannak; ez az újítás nem érintené a sajtónak eddigi szabadságjogát, hanem fenntartva azt, éppen intézményes biztosítékokkal övezné körül. Felhozták, hogy a szabad gondolatközlés eddig is törvényes felelőséggel járt, bárha azt az 1848. évi törvény nem az 1. §-ban, hanem csak a később következő §-okban érintette. A terjesztésnek is voltak korlátai, amelyeket az élő joggyakorlat szerint nemcsak a törvény, hanem a kormányhatalom is szabályozott. Minthogy azonban az új jogszabály értékét nem az elvi kijelentések, hanem azok az intézményes biztosítékok adják meg, amelyekről a későbbi §-ok rendelkeznek, a javaslat szószerinti szövegében átveszi az 1848. évi sajtótörvény jelentőségü 1. §-át, amelyhez a mult századok előzetes czenzurájának eltörlése miatt a nemzet kegyeletének varázsa fűződik. A sajtótermékek terjesztéséről és a sajtójogi felelősségről szóló további rendelkezésekben a tv. az 1. § elvi kijelentésének kifejtéseként nemcsak fenntartja a sajót czélszerűnek bizonyult eddigi előjogait, hanem a terjesztés szabadságának eddig nem ismert intézményes garancziát nyújt (pl. 9. §), a sajtó szellemi munkásainak felelősségét jelentékenyen enyhíti (34. és 35. §) s anyagi függetlenségük érdekében is megfelelően rendelkezve (ötödik fejezet) a sajtószabadság nagy elvét szilárdabb alapokra fekteti.

A sajtójogi felelősséget a 32-44. §-ok, a sajtótermékek terjesztését a 8-15. §-ok szabályozzák.

A 2. §-hoz

1. A nyomtatvány fogalmát a Btk. (1878:V. tc.) 63. §-a határozza meg. A törvény meghatározása a gyakorlatban helyesnek és czélszerűnek bizonyult. A törvény mai szövegén az első bek. csak alárendelt jelentőségű változtatásokat tesz; a többszörösítés különböző módjaira tekintettel a „nyomtatvány” kifejezés helyett az általnosabb jellegű „sajtótermék” kifejezést használja s az „irat” és „ábrázolat” mellé harmadik csoportképen felveszi a zeneművet, mint amely szorosan véve a két első csoport közül egyikhez sem tartozik, de természeténél fogva - amint azt a joggyakorlat is helyesen felismerte - ugyanolyan elbánást kíván, mint más sajtótermék. A többszörösítés módjai közül a § a kőnyomdát, a fényképezést, általában a gépet, a más mesterséges készüléket s a vegyészetet is kiemeli.

2. Felmerült az a kívánság, hogy a sajtótermékek forgalmi köréből a kőnyomatos úton vagy más módon többszörözött hírlaptudósításokat, amelyek kizárólag az időszaki lapok szakszerű részére készülnek, a törvényhozás vonja ki. Ennek a kívánságnak az az indító oka, hogy a st. 33. §-ának második mondata szerint, amelyet lényegében e tv. 37. §-a is magáévá tesz, a más sajtótermékből, tehát eddigi gyakorlatunk szerint a hirlaptudósítóktól átvett közleményekért is, nemcsak az eredeti közleményért fokozatosan felelős személyek, hanem az összes átvevő hirlapok is büntetőjogi felelősséggel tartoznak, míg akkor, ha a hirlaptudósitók közleményeit a bíróság a szerzők kéziratainak tekinthetné, az átvevő hirlapok a felelősség alól szabadulnának. A hirlapok nagykiterjedésű hírszolgálata s a hirlaptudósítók sajátos természete mellett a felelősség e korlátozására irányuló óhaj jogosult, de azt a tv. nem azzal elégíti ki, hogy a hirlaptudósításokat sajtóterméknek nem tekinti, hanem azzal, hogy a belőlük átvett közleményekért az átvevő felelősségét a 37. §-ban kivételes külön jogszabállyal rendezi. A hirlapírók jogosult kívánsága ezzel kielégítő megoldást nyer, a hirlaptudósítók jogi helyzete és személyzetük felelősségi rendszere pedig nem válik határozatlanná, holott azzá lenne, mihelyt a sajtótermékek köréből, ebbeli természetük daczára kizáratnának. E rendezés szerint a kőnyomati úton vagy más módon többszörösített hirlaptudósítókra úgy a sajtórendészet, mint a felelősség és eljárás tekintetében ugyanazok a jogszabályok érvényesek, mint más sajtótermékre; csupán a belőlük átvett közleményekért való felelősség kérdése nyert az általános szabály alól kivételes, a tudósítók jogi természetének megfelelő s az időszaki lapok szellemi munkásainak felette kedvező, különleges megoldást.

A 3. §-hoz

Az időszaki lapot más sajtóterméktől lényegileg intézményszerű jellege s az az állandó, rövid időközökben felújuló s így folytonosnak tekinthető behatás különbözteti meg, amelyet a közönségre gyakorol. Az egy hónapot meghaladó időnél nagyobb közökben megjelenő sorozatos kiadványokat a tv. nem sorozza az időszaki lapok közé, mert ezek az egyes füzetek megjelenése közt eltelő nagyobb időtartamnál fogva nem igénylik azt a sajátos rendészeti, felelősségi és eljárási rendelkezéseket, amelyek a sűrűbben megjelenő időszaki lapoknál indokoltak. A szöveg szerint időszaki lap csak hirlap vagy folyóirat lehet. E szövegből nyilvánvaló, hogy nem sorozhatók ide azok az önálló, egységes munkálatok, amelyek más könyvektől csak abban különböznek, hogy nem egyszerre, hanem egyes füzetekben jelennek meg. A „hirlap” és „folyóirat” elnevezés annyira közérthető és a közfelfogásban azok fogalma annyira tisztázva van, hogy meghatározásuk a törvényben fölösleges.

2. A második bek. az időszaki lapoknak nyujtott kedvezményekkel való visszaélést kívánja meggátolni. Nehogy egyes vállalatok a törvény kijátszásával az időszaki lapok részére biztosított előnyök (pl. az eljárás megindításának határidejére nézve stb.) jogosulatlan megszerzése végett az időszaki lapok keretében ezeknek belső természetével meg nem egyező sajtóterméket is kiadjanak, a második bek. rendelkezik (l. a bek.-t). A különálló könyvek tehát nem lesznek még időszaki lapokká, ha a kiadó egyes példányaikat valamely időszaki laphoz mellékletül csatolja.

A 4. §-hoz

E jogszabályt szokásjogunk alapján már most is fennállónak lehet tekinteni; belső igazolása abban rejlik, hogy az immunitást élvező parlamentnek s a közhatalmat gyakorló hatóságoknak kiadvámyai sem eshetnek más elbírálás alá, mint cselekményeik. Amint cselekményeiket külön jogszabályok szerint kell megítélni, úgy a sajtótermékeikre sem lehet az általános jogszabályokat alkalmazni. Az immunitás lényegéből s a közhatalom gyakorlásának jogából folyik, hogy úgy a rendészet, mint a felelősség és az eljárás tekintetében a törvényhozó, a bírói és a végrehajtó hatalom szerveit külön jogok illetik meg. A törvényhozás bizottságai közé tartozik természtesen a közös ügyek tárgyalására kiküldött országos bizottság (delegáczió) is, amelyet éppen azért a javaslat szövege külön meg nem említ. A hatóságok fogalmát meghatározza a Btk. 164. §-a s az ennek alapján fejlődött bírói gyakorlat. A hatóságok részéről összehívott értekezletek hivatalosan közzétett jegyzőkönyvei is a hatóság kiadmányai, tehát szintén nem esnek a törvény szabályai alá.

Az 5. §-hoz

1. Az 5. §-nak a nyomda- vagy más többszörösítő vállalat tulajdonosára vonatkozó rendelkezése megfelel a st. 41. §-ában foglalt annak a jogszabálynak, hogy a nyomdatulajdonosnak minden nyomtatványra valódi nevét és lakását ki kell tennie. A kiadóra vonatkozó rendelkezés újítás. Mindkét rendelkezésnek az a czélja, hogy a sajtójogi felelősség érvényesítését biztosítsa. A fokozatos felelősségnek a sajtótörvényben elfogadott rendszere mellett e czélból teljesen elegendő volt, hogy a nyomtatványról a hatóság a végső fokon felelős nyomdász kilétét megállapíthassa. Ama felelősségi rendszer szerint azonban, amelyet a tv. igazságosabbnak s a sajtó szabadságára is kedvezőbbnek tart, nem elegendő többé a sajtóterméken a nyomdatulajdonos megjelölése és szükséges, hogy a kiadó neve is kitétessék. Ez az új rendelkezés sem az eddiginél számbavehetően nagyobb megterhelést az érdekeltekre nem ró, sem a sajtó szabadságát s az anonymitás jogát nem korlátozza, mert a kiadó nevének kitétele oly csekély munkatöbblet, amelyet figyelembe venni általában nem kell; a kiadóra a jogi és az erkölcsi felelősség szempontjából rendszerint közömbös, hogy neve a nyomtatványon szerepel-e vagy nem. Az anonymitás jogát a rendelkezés szintén nem sérti, mert azt sohasem magyarázták úgy, hogy a kiadóra is kiterjed. Minthogy pedig az közérdek, hogy a nyomtatvány tartalmáért végső fokon felelős személy kilétét a bíróság szükség esetén nehézség nélkül megállapíthassa: a tv. álláspontja indokolt. Az időszaki lapokon a felelős szerkesztő megnevezését az ily sajtótermékekre megállapított külön felelősségi rendszer mellett a tv. új rendelkezései (pl. helyreigazítási kötelezettség) is megkívánja. E jogszabály egyébként megfelel az élő gyakorlatnak.

2. Míg az 5. § első bekezdése a sajtó munkásaitól bizonyos csekély munkatöbbletet kíván, a második bekezdés czélszerűségi szempontokból a nyomtatás vagy más többszörözés helyének, a nyomda vagy más többszöröző vállalat tulajdonosának és a kiadó nevének kitételétől általában eltekint az üzleti és a társadalmi élet czéljait szolgáló egyszerű jelentéseknél és értesítéseknél, amilyenek például az üzleti és a társadalmi élet czéljait szolgáló egyszerű jelentéseknél és értesítéseknél, amilyenek például a névjegyek, czímlapok, mintajegyzékek, árjegyzékwek stb., ha kizárólag a jelzett czélnak megfelelő közléseket tartalmaznak, úgyszintén a választásnál használt sajtóterméknél, ha tartalmuk csupán a választáshoz szükséges adatokra szorítkozik. E kivétel jogosultságát a czélszerűségi tekintetek mellett az is igazolja, hogy e kisebb sajtótermékek belső természetüknél fogva jogsérelmet rendszerint nem tartalmazhatnak, ellenőrzésükre szükség nincs és így a felelős személyek felismerésének előzetes biztosítása nem látszik megokoltnak; a felelős személyek kiléte e nyomtatványok tartalmából egyébként rendszerint kitűnik és szükség esetében már magából a nyomtatványból is könnyen megállapítható.

A 6. §-hoz

1. A nyomda- vagy a könyvnyomdavállalat előzetes bejelentésére vonatkozó rendelkezés megfelel annak a st. 39. §-ában foglalt jogszabálynak, hogy a nyomda- és kőnyomdavállalatokat a törvényhatóság első tisztviselőjénél kell bejelenteni. A tv. fenntartja a nyomda- és a kőnyomdavállalatok szabadságát és a nyomdaipart hatósági engedélyhez nem köti.

2. Felmerült az a terv, hogy a nyomda- vagy kőnyomdatulajdonos csak az ország területén lakó magyar állampolgár lehessen. E gondolat indokául felhozták azt a fontos közérdeket, amely a nyomdaipar megbízhatóságához és ellenőrzésének lehetőségéhez fűződik, de különösen azokat a kötelezettségeket (rendészeti szabályok, anyagi felelősség), amelyeket a tv. a nyomda- és a kőnyomdatulajdonosokra ró s amelyeket nem magyar állampolgárokkal szemben egyáltalában nem vagy csak nagy nehézségekkel lehetne érvényesíteni. E rendelkezésnek ki kellett volna terjednie arra az esetre is, ha a nyomda vagy a kőnyomda tulajdonosa valamely társas vállalat, amikor az említett okokból a czégjegyzésre jogosítottaknak s ilyenek hiányában az ügyvitelre jogosítottaknak kellene magyar állampolgároknak lenniök. Azonban egy ily rendelkezés nemcsak a szabad iparűzésnek nemzetközi elvével ellenkeznék, hanem a nyomdaipar egy részének az ország területéről való kiszorítását is félteni kellene attól, mert azok az előnyök, amelyeket a javaslat a belföldi nyomtatványoknak a külföldiek felett (a terjesztés szabadsága terén stb.) biztosít s amelyeknek megszerzésére a tisztes nyomdaipar kétségkívül mindenkor törekedni fog, nem elég nyomatékosak arra, hogy egyes nagy vállalatok tulajdonosait állampolgárságuk megváltoztatására birják.

3. A § további rendelkezése a st. 39. §-át ujítja fel, amely elrendeli, hogy „minden nyomdabirtokos ..... köteles egy átzsinórozott és elnökileg lepecsételt könyvet tartani, melyben minden kis és nagy nyomtatvány elkészültének ideje, továbbá alakja, czíme vagy ismertető tartalma, a kötetek, példányok, ívek száma bejegyeztessék.” E szabályt a tv csak annyiban módositja, hogy a sajtótermékek kiadóinak nevét is bejegyezteti, egyúttal pedig minden félreértés elkerülése végett megjelöli azt az időpontot is, amikor a bejegyzésnek történnie kell. Ez az időpont a nyomtatványok elszállítását megelőző idő, mert a pontos bejegyzést később megbízhatóan eszközölni és így hatályosan ellenőrizni nem lehet. Hogy a könyv lepecsételésének nem a törvényhatóság első tisztviselőjénél, hanem a kir. törvényszéknél kell történnie, az mai jogrendszerünkben közelebbi megokolást nem kíván.

4. A nyomdaipar mai fejlettsége mellett a legnagyobb nyomdai termelés társas vállalatoknál létesül; a jog egysége és biztonsága érdekében szükséges ezért e társas vállalatoknak a sajtótörvényhez való viszonyát szabatosan meghatározni. Ehhez képest azt indítványozták, hogy a társas vállalatok jogi természetének megfelelően a nyomdatulajdonosokat terhelő általános kötelezettségeket, amint az minden társas vállalatnál történni szokott, a tv. a czégjegyzésre jogosítottakra, ilyenek hiányában azokra ruházza, akik a társas vállalat nevében az ügyvitelre jogosítva vannak. Az általánosan elfogadott jogelvet a tv. itt egyszerűen magáévá tenné. Ugyancsak általános magánjogi elveket fejezne ki azzal, ha a vagyonjogi felelősséggel az egész társas vállalatot terhelné. A rendészeti kihágásokért tartozó felelősség meghatározásánál csak a büntetőjog szabályai lehetnek irányadók; e jogszabályok részletes kifejtése túlmenne e tv. körén s idegen területre tévedne; a hivatkozás e jogszabályokra a czélnak teljesen megfelelne. Minthogy azonban a polgári törvénykönyv javaslata már az országgyűlés előtt van, e kérdéseket nem lett volna kivánatos az általános magánjogtól különválasztva szabályozni; a tv. tehát azokat mellőzte.

A 7. §-hoz

1. A köteles példányok beszolgáltatásáról mai jogunkban a sajtótörvény 40. §-a, a m. kir. Központi Statisztikai Hivatalról szóló 1897:XXXV. tc. 4. §-a és a nyomdatermékek tudományos czélra szolgáló köteles példányainak beszolgáltatásáról szóló 1897:XLI. tc. rendelkeznek. E rendelkezések szerint köteles példányra van igénye a helyi hatóságnak, a Magyar Nemzeti Múzeumnak, a Magyar Tudományos Akadémiának és a m. kir. Központi Statisztikai Hivatalnak. Azt a köteles példányt, amely a st. 40. §-a szerint a helyi hatóságnak járna, a javaslat szerint a tényleges állapotnak megfelelően az illetékes kir. ügyészséghez kell beszolgáltatni. A sajtónak mai elterjeedettsége elterjedettsége mellett a büntetőjogi felelősség érvényesítése a kir. ügyészségnek járó köteles példány nélkül alig képzelhető. Az 1897:XXXV. és 1897:XLI. törvénycikknek a köteles példányokra vonatkozó rendelkezéseit a tv. kifejezetten fenntartja. A köteles példányok beszolgáltatásának időpontjául a § a terjesztés megkezdését jelöli meg. A nyomdatermékek korábbi beszolgáltatása bizonyos czenzura jellegével bírna; a későbbi beszolgáltatás a kívánatos ellenőrzést könnyen illuzóriussá tenné. A tv. álláspontja alkalmas arra, hogy mindkét veszedelmet elkerülni lehessen.

Az utolsó bekezdés a sajtószabadságnak abból az elvéből folyik, hogy a sajtó termékeit a lehetőségig szabadon lehessen terjeszteni s a terjesztés jogtalan megakadályozására a törvény ürügyét ne szolgáltasson.

A 8. §-hoz

A 8. és a 9. § a sajtótermékek szabad terjesztésének az 1. §-ban lefektetett elvét fejti ki és megállapítja törvényes biztosítékait. A terjesztés fogalmát a 8. § a legtágabb értelemben határozza meg. E meghatározás alkalmas arra, hogy megszüntesse az e téren felmerült káros kihatású nézeteltéréseket. A terjesztés mindenkinek joga. Ez a jogszabály önként érthetően nem zárja ki a könyvkereskedelemnek s az utczai és a házaló árúsításnak külön szabályozását, amiről az utóbbiak tekintetében a tv. (11-14. §-ok), a könyvkereskedelem tekintetében egyéb jogszabályainak (14. §) gondoskodnak.

A 9. §-hoz

A sajtószabadság elvi deklarálása és a terjesztés jogosultságának biztosítása mellett is ez a jog negatív természetű marad s gyakorlati megvalósításának szinte legyőzhetetlen akadályai lehetnek, amíg a m. kir. postának és a hazai vasutaknak és hajózási vállalatoknak a sajtótermékek szállítására vonatkozó kötelessége törvénybe iktatva nincs. Komoly veszedelemnek veszi tehát elejét a 9. §, mikor kimondja, hogy a m. kir. posta és az összes hazai közforgalmú vasutak és hajózási vállalatok minden sajtóterméket szállítani kötelesek s a szállítást csak a büntető ítélettel sujtott, bírói határozattal lefoglalt, a terjesztéstől eltiltott (10. § második bekezdése), valamint az olyan sajtótermékektől tagadhatják meg, amelyeken a nyomtatás vagy más többszörösítés helye és a nyomda- vagy más többszörösítő vállalat helye feltüntetve nincs. Önkényes lépések megelőzését czélozza a §-nak az a rendelkezése is, hogy a szállításnak a szabályszerű díjakért kell történnie. Aziránt ugyanis nem lehet kétség, hogy az egységárak önkényes emelésével a szállítás elé szinte oly súlyos akadályokat lehet gördíteni, mint a szállítás megtagadásával; szükséges tehát ily arányban is a törvényes rendelkezése. E § rendelkezése önként érthetőleg kiterjed - a 10. §-ban foglalt terjesztési tilalom mellett - a külföldi sajtótermékekre.

A 10. §-hoz

1. Minden sajtójog gondoskodik a terjesztés észszerű és nélkülözhetetlen korlátozásáról. E kötelesség elől a tv. sem zárkózhatott el; a korlátokat azonban a közérdek megóvására feltétlenül szükséges szűk körben állította fel. A terjesztés általában szabad; egyetlen feltétele, hogy a sajtótermék a nyomdász vagy más többszöröző nevével és a nyomtatás vagy más többszörözés helyének megjelölésével ellátva legyen; akadályai: a büntető ítélet, az előzetes lefoglalás s a különleges tilalom (harmadik és negyedik bekezdés). Az a korlátozás, hogy a büntető ítélettel sujtott s a nyomdász (többszörösítő) nevével, valamint a nyomtatás (többszörösítés) helyének megjelölésével el nem látott sajtótermékek a terjesztésből ki vannak zárva, megfelel a st. 43. és 44. §-ainak s természetes folyománya egyfelől a bűnösség megállapításának, másfelől a sajtó rendjében és a felelős személyek biztosításában rejlő annak az érdeknek, amelyet az 5. § szolgál. Az 5. § rendelkezéseinek következetes érvényesítése látszólag azt kívánja, hogy az oly sajtótermék terjesztése se engedtessék meg, amely a kiadó nevével nincs ellátva, miután az idézett szakasz parancsolólag előírja, hogy minden sajtóterméken a kiadó neve is kitétessék. A tv. nem is mulasztotta el, hogy e rendelkezés szankcziójáról gondoskodjék; de tette ezt azzal, hogy bünteti a nyomdatulajdonost, aki e rendelkezést megszegi (26. §). A kiadó nevével el nem látott sajtótermékeket azonban a terjesztésből kizárni nem lehetett, egyfelől mert ezzel több művelt külföldi állam sajtótermékeitől zárnánk el a hazai könyvpiaczot, másfelől, mert a terjesztőkre aránytalan megterhelés volna, ha kötelesek lennének minden sajtóterméken a kiadó nevét is kutatni a nyomdatulajdonosé mellett, bárha az utóbbi sokszor egyúttal a kiadó is.

2. A terjesztés általános szabadsága mellett el kell ismerni és egyúttal érvényre juttatni az államnak azt a jogát, hogy az állam érdekeibe ütköző külföldi és a jogsértéseket egymásra halmozó belföldi sajtótermékeket a sajtó szabadságának megfelelő garancziái mellett a terjesztéstől eltiltsa. A külföldön kiadott vagy külföldön nyomtatott vagy egyébként többszörösített sajtótermékek terjesztésének megtiltása már ez idő szerint is helyt fog, de törvényen nem alapul. A kitiltás a gyakorlat szerint a belügyminiszter hatáskörébe tartozik. A javaslat, méltányolva a kitiltás lehetőségének az állam érdekében való nagy fontosságát, a gyakorlat által meghonosodott szokásjogi szabályt törvénybe kivánja iktatni, de kiemeli, hogy a miniszter e joggal csak közérdekből élhet. A külföldi sajtótermékek kitiltásának jogosultságát általában elismerik, mert abban az állam természetes önvédelmi joga nyilatkozik meg. A sajtószabadság elvében ez a jog nem ütközik, mert a szabadság correlativuma a felelősség, a külföldi nyomtatványokkal szemben nem érvényesíthető, tehát ezeknek oly messzemenő szabadsága sem megokol, mint a belföldi sajtótermékeké. Még a szabad szellemű franczia jogban is a sajtótörvény 14. czikke szerint a külföldi lapok terjesztését a minisztertanács, ilyen könyvek és egyes lappéldányok terjesztését a belügyminiszter betilthatja.

Több oldalról szükségesnek jelezték a belföldön megjelenő egyes időszaki lapok terjesztésének megakadályoztatását is. Felhozták, hogy az utóbbi időkben sajnálattal kellett tapasztalni, hogy sajtó útján mind nagyobb számban követnek el oly bűncselekményeket, amelyek erkölcstelen módon részben az államélet elsőrangú érdekeit s a társadalmi rend alapját támadják, részben pedig a köztisztességet durván sértik. A sajtó munkásai maguk is fölháborodással ismerik el, hogy immár egész lapvállalatok alakulnak, amelyeknek egyetlen létalapja a bűncselekmények elkövetése. A sajtónak ezzel a két csoportjával: a hazafiatlan és az erkölcstelen sajtóval szemben akkor is hatályosabb védekezésre van jogunk és szükségünk, ha a belföldön készül. Akik ezt az indítványt előterjesztették, a sajtószabadságot azzal kívánták megóvni, hogy az eltiltást a kir. Kúriára bíznák és szigorúan körvonalazott tárgyi feltételekhez kötnék. Az igazságügyi kormány azonban ezt a tervet nem fogadta el, mert a terjesztésnek így kontemplált eltiltása az érdekelt időszaki lap teljes megszüntetését jelentené, ami egyfelől az 1. §-ban kifejezett és a 9. §-ban is kifejtett elvvel határozottan ellenkeznék, - másfelől pedig nem is gátolná meg, hogy a közrendet vagy a közerkölcsiséget sértő megszüntetett időszaki lap újabb alakban feléledjen. E mellett az sem mutatkozott kivánatosnak, hogy az egyébként is túlságosan igénybe vett legfőbb bíróságot újabb munkával terheljük és esetleg politikai küzdelmekbe is sodorjuk.

A 11. §-hoz

1. A könyvárúsokra vonatkozóan fennálló jogszabályok ellen a gyakorlati alkalmazás során felmerült kifogások megfelelő méltatására nem a sajtótörvény, hanem a kereskedelmi és ipartörvény reviziója nyújt alkalmat. Ezért a könyvárúsokra fennálló jogszabályokat a tv. érintetlenül hagyja. Önként érthető azonban, hogy a könyvárúsokra is kiterjednek azok az új jogszabályok, amelyek általában a terjesztőkre vonatkoznak.

2. A sajtótermékek utczai és házaló (l. a 14. § indokolását) árusítását a javaslat hatósági engedélyhez köti s ezzel fenntartja a törvényeken és gyakorlaton alapuló, fennálló jogszabályaink lényegét. Egyes sajtójogok (így az osztrák sajtótörvény 23. §-a) a sajtótermék házaló terjesztését általában nem engedik meg. Ezt a rendszert azzal okolják meg, hogy az utczai és a házaló terjesztés inkább a ponyvairodalomnak kedvez, mintsem, hogy az értékesebb irodalmi termékek terjesztését könnyítené meg. Ámde még az alacsonyabb rendű sajtótermékek szabad terjesztésétől is inkább lehet várni kulturális haladást, mint a terjesztés megszorításától; s kétségtelen, hogy bár nem a ponyvairodalomhoz hasonló mértékben, de mégis nagy arányokban mozdítja elő a szabad terjesztés az előkelőbb irodalom megismerését is. Ezért a tv. a terjesztés e módját megengedi, de a közrend és a közerkölcsiség érdekében a fennálló jogszabályoknak is megfelelően az illetékes hatóság (l. alább 4. alatt) engedélyéhez köti.

3. A sajtótermékek árusításának szabadságát természetszerűen korlátozzák a terjesztés határai. Önként érthetőleg kiterjed tehát az utczai és házaló árúsításra is a terjesztésnek a 10. §-ban emelt korlátja. Az utczai és házaló árúsítást a terjesztés általános feltételei és akadályai mellett azonban még külön jogszabályok is korlátozzák, ami az árúsítás e nemének sajátos természetéből önként következik. A terjesztés egyéb módjaitól ugyanis az utczai és a házaló árúsítást erősen megkülönbözteti néhány körülmény. Az ily árúsítás elsősorban a bírálatra kevésbé képes, jó vagy rossz irányban egyaránt könnyebben befolyásolható s éppen ezért nagyobb védelmet igénylő alacsonyabb néposztálynak szól; az így árúsított sajtótermékek mindenkinek könnyebben hozzáférhetők; nem várnak keresletet, hanem a néphez legközelebb eső kinálattal szereznek piaczot; az állandó ellenőrzést az ily árúsítás könnyebben elkerüli, mint a terjesztés egyéb módja s ha veszedelmes anyagot halmoz fel, a legalkalmasabb eszköz az izgatásra és a közerkölcsiség aláásására. De maga az utczai és házaló árúsításal való foglalkozás is oly természetű, hogy mind az árúsítókra, mind az árusítókkal érintkező nagyközönségre sajátságos kihatással van, amely kihatást a törvényhozó figyelmen kívül nem hagyhat.

Tekintettel mindezekre, a tv. az utczai és a házaló árúsításból egyes sajtótermékeket kizár s egyúttal úgy tárgyi, mint személyi tekintetben szabályozza azt. A negyedik bek. rendelkezése - ami a közerkölcsiséget sértő vagy veszélyeztető sajtótermékeket illeti, - a ponyvairodalomnak s a pornografiának erkölcstelen termékei ellen irányol s az ismert elfajulásoknak kíván gátat vetni. A közerkölcsiséget sértő vagy veszélyeztető sajtótermékek száma sokkal nagyobb, mint amennyi miatt tételes jogunk szerint bűnvádi eljárást indítani lehet, és a tilalom ehhez képest messze túlmegy azon a körön, amely a Btk. 248. §-ába ütközik. A 248. § alá eső bűncselekmények a szemérmet már mélyen sértik s a fejlett emberek erkölcsiségére is káros kihatással vannak; ebben rejlik büntethetőségük jogalapja. De a közhatalomnak kötelessége, hogy különösen a még kevésbé érett ifjúság erkölcsi védelmében tovább menjen s ne engedje meg, hogy azt az utczán s a lakásán is folyton veszélyeztesse a pornográfia. Ha az ily feltolakodó erkölcstelen kísérletekre az állam büntető hatalma nem is sujt le, a terjesztésnek rendőri büntetéssel is erősített (29. § 1. pontja) tilalma joggal kiterjeszkedik azokra. A közrendet sértő vagy veszélyeztető sajtótermékek tekintetében ezt a tilalmat az utczai és házaló árúsítás sajátos jellege indokolja. Minthogy a gyakorlati élet számos olyan okot is felszínre vethet, amelyek a törvényben felemlítve nincsenek, de amelyek a közrend érdekében adott viszonyok közt felette kívánatossá teszik az utcazi és a házaló terjesztés korlátozását, a tv. a fennálló jogállapotnak megfelelően felhatalmazza a belügyminisztert, hogy a közrend fenntartása érdekében a felsoroltakon kívül rendelettel más oly okokat is megállapítson, amelyek miatt a sajtótermékek utczai vagy házaló terjesztése nem engedélyezhető (l. alább I. b.). A belügyminiszternek ebből a jogából önként közvetkezik, de a tv. kifejezetten is rendeli, hogy a belügyminiszter egyes sajtótermékek utczai vagy házaló terjesztését is megtilthatja, ha oly okok forognak fenn, amelyek a fennálló jogszabályok szerint az engedélyezést kizárják. A tilalom természetes folyománya az a további rendelkezés, hogy a tilalommal az utczai vagy a házaló terjesztésre esetleg már megadott minden engedély hatályát veszti s a tilalom hatályának tartama alatt az illető sajtótermék utczai vagy házaló terjesztése nem engedélyezhető.

4. Az engedélyezésre s így egyúttal annak megítélésére, hogy az utczán vagy házaló módon terjeszteni kívánt sajtótermék a közrendet vagy a közerkölcsiséget sérti vagy veszélyezteti-e vagy hogy más, az engedélyezést tiltó okok fennforgognak-e, a fennálló jogszabályok szerint a törvényhatóság első tisztviselője jogosult. Ezzel a jogállapottal szemben általánosan elterjedt az a kifogás, hogy egy-egy országosan kolportált időszaki lap kiadójára és terjesztőire szerfelett nagy terhet jelentett az összes törvényhatóságok első tisztviselőitől a szükséges engedély megszerzése. Úgy az ily lapok jogosult üzleti érdeke, mint az egységes joggyakorlatot kívánó államérdek egyaránt kívánatossá tették, hogy az engedélyezés több törvényhatóság vagy az egész ország területére egyszerre is megtörténhessék. A tv. ennek a kívánatnak a 11. § második bekezdésében eleget tesz. A magyar szent korona országainak területén kívül kiadott sajtótermékek utczai vagy házaló terjesztése tekintetében a tv. figyelemmel volt a 10. § indokolásában már felhozott okokra s kimondja, hogy ezeknek ily terjesztését csak a belügyminiszter engedélyezheti, mint aki egyes külföldi sajtótermékeknek a magyar államra esetleg veszedelmes voltát vagy éppen államellenes tendencziáját a legkönnyebben megállapíthatja. Ez a rendelkezés összhangban van a 10. §-nak azzal az állam érdekében szükséges rendelkezésével, hogy a belügyminiszter a magyar szent korona területén kívül kiadott vagy nyomtatott sajtótermékek bármily terjesztését is eltilthatja.

5. Az engedélyezés jogából következik az engedély megadására jogosult hatóságoknak az a további jogosítványa, hogy az utczai vagy a házaló terjesztésre megadott engedélyt a joghatóságok alá eső egész területre vagy annak egy részére visszavonhatják, ha valamely olyan ok merül fel, amely miatt az engedélyt sem lett volna szabad megadni.

6. Minthogy az utczai és a házaló terjesztést a közrend és a közerkölcsiség érdekében kell engedélyhez kötni, a társadalmi és az üzleti élet czéljait szolgáló egyszerű jelentésekkel stb. s a választásnál használt egyes sajtótermékekkel szemben ezt az érdeket hatályosabb védelemben részesíteni nem kell, a tv. kimondja, hogy az 5. § második bekezdésének 1. és 2. pontja alá eső sajtótermékek utczai és házaló terjesztéséhez a 11. §-ban meghatározott engedély nem szükséges.

A 12. §-hoz

1. A fennálló jogszabályok szerint minden oly sajtóterméket, amelyet valaki az utczán vagy házalva terjeszteni kíván, a 11. §-ban említett engedély mellett is be kell mutatni minden törvényhatóságnál, amelynek területén a terjesztés folyik. Ezt a rendelkezést egyfelől gyakorlatilag végrehajtani nem lehetett, másfelől az - különösen az időszaki sajtóra - rendkívüli megterheléssel is járt. A tv. ezért a terjeszteni kívánt sajtótermékek ily többszörös bemutatása alól úgy a kiadót, mint a terjesztőt felmenti. Ezt a könnyítést annál inkább meg lehetett tenni, mert az engedélyező hatóság az engedély megadásánál már látta és megvizsgálhatta a kérdéses sajtóterméket. Kivételt képeznek ez alól természetszerűen az időszaki lapok, amelyeknek csak egy-egy számát látta az engedélyező hatóság, ellenben nem láthatta az engedély kiadása után megjelent s utcazi vagy házaló terjesztésre szánt egyes számait. Hogy ezek ellenrőzése lehetővé váljék, a 12. § első bekezdése megfelelően rendelkezik. E rendelkezéssel a javaslat biztosítja a szükséges ellenőrzés feltételeit, de egyúttal oly csekély kötelezettséget ró az érdekelt kiadókra, hogy azt többé a legcsekélyebb megterhelésnek sem lehet tekinteni. A bemutatást a fennálló jogszabályok szerint a terjesztés megkezdése előtt kell eszközölni. A tv. - egyfelől értékesítve a gyakorlati tapasztalatokból beszűrhető tanulságokat, másfelől szem előtt tartva a szabad terjesztés elvét - a fennálló jogszabályoktól eltérően úgy rendelkezik, hogy az időszaki lapok egyes példányait a terjesztés megkezdésével egyidejüleg kell bemutatni. Hogy a bemutatás semmi nehézségbe ne ütközzék, a tv. megengedi, hogy az a helyi hatóság, tehát a községi előljáróság előtt is megtörténhessék. A tv. külön nem említi, de a szöveg szószerinti értelméből következik, hogy rendezett tanácsú városokban az illetékes hatóság alatt a polgármestert kell érteni.

2. Míg az ország területén kiadott időszaki lapok egyes számait csak a kiadás helyén kell bemutatni, addig az ország területén kívül kiadott időszaki lap utczai terjesztésre szánt egyes számait minden oly törvényhatóság első tisztviselőjénél vagy minden olyan helyi hatóságnál (községi előljáróságnál) be kell mutatni, amelynek területén az időszaki lapot terjesztik. Ezekre nézve az állam annál kevésbé mondhat le a fokozottabb ellenőrzés jogáról, mert a kiadás helyén - mint az ország határain túl - székelő hatóság nem vizsgálja meg a lapot a magyar állam érdekei szempontjából. Minthogy az „ország” szó alatt a „magyar szent korona országai” kifejezéssel szemben törvényeink a magyar államnak Horvát-Szlavon-Dalmátországokat magában nem foglaló fogalmát értik, - az utczai és házaló terjesztés ellenőrzése szempontjából a Horvát-Szlavon-Dalmátországok területén kiadott időszaki lapok számai ugyanoly elbírálás alá esnek, mint a külföldiek. E rendelkezést egyfelől az a körülmény teszi indokolttá, hogy a szóban forgó kérdésekben a végrehajtás Horvát-Szlavon-Dalmátországok területén autonóm ügy, amelynek intézésénél az ott eljáró hatóságok a dolog természeténél fogva inkább a társországok, mint az anyaországok érdekeire vannak figyelemmel, tehát az utóbbiakat a magyar hatóságoknak kell tekintetbe venniök; másfelől pedig az a jogállapot, hogy Horvát-Szlavon-Dalmátországokban a sajtótermékek házaló terjesztése meg sincs engedve, tehát az e tekintetben szükséges ellenőrzés már ebből az okból is hiányzik.

A 13. §-hoz

Az 1. bek., amelyet a közrend érdeke kíván, megfelel a fennálló jogszabályoknak. Ugyancsak fennálló jogszabályt tart fenn a 2. bek. első mondata is. Közérdekből azonban a rendőrhatóság attól is megtagadhatja vagy elvonhatja az igazolványt, aki egy éven belül a közrendet sértő más vétség vagy kihágás miatt ismételten meg volt büntetve. A tizennyolcz évnél fiatalabbakat azért kellett e foglalkozástól eltiltani, mert azt az új nemzedék hasznos munkára nevelése követeli. A fiatalkorúak erkölcsi érdeke az utczai és a házaló árúsítással való foglalkozást egyenesen kizárja. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a fiatalkorú bűntetteseknek igen nagy százaléka kerül ki a fiatalkorú újságelárusítók közül. Ez természetes is; az utczának, különösen a nagyvárosok utczájának légköre a bűncselekményekre csábító ezernyi alkalmával a legkevésbé való arra, hogy neveljen: maga a foglalkozás pedig megakadályozza a komolyabb előkészülést a jövőre, a hozzászokást a nehezebb munkához, akadálya a rendes családi életnek. A veszedelmesebb bűntetteseket azért kell az utczai és a házaló elárúsítástól eltiltani, mert visszaéléseiktől a közönség máskép nem óvható meg. Az ilyen foglalkozás természetszerűen lehetővé teszi a közeledést az emberekhez, a könnyű behatolást lakásaikba, ami az elzüllötteknek mindmegannyi alkalom újabb bűncselekmények elkövetésére. Ugyanez a körülmény okolja meg azt a további rendelkezést is, hogy a rendőrhatóság közérdekből attól is megtagadhatja az igazolványt, aki egy éven belül a közrendet sértő más vétség vagy kihágás miatt ismételten meg volt büntetve. Önként érthető, hogy ha az igazolvány kiadásának feltételei megszüntek, a rendőrhatóság az igazolványt bevonhatja. A ragályos vagy undort keltő betegségben szenvedőket a közönség érdekében kell a sajtótermékek terjesztésétől eltiltani.

2. Az igazolvány kiállításánál a rendőrhatóság előnyben részesítheti azokat, akik nehezebb testi munkára nem képesek. E rendelkezéssel a tv. segédkezet óhajt nyújtani a szegényügy égető fogyatkozásainak részleges orvoslásához. A munkabíró, erőteljes férfiak és nők rendszerint nincsenek ráutalva a kolportázs kisebb testi fáradsággal járó munkájára; és ha szabad versenyre kelhetnek e téren az ily könnyebb munkára kényszerülő - mert egyébként végső nyomorba jutó - gyönge vagy elaggott emberekkel, úgy az utóbbiakat megfosztjuk a kenyérkereset gyakran egyetlen forrásától. Önként érthető, hogy a szóban forgó rendelkezés fakultatív és alkalmazása a rendőrhatóságok belátásától függ.

Az utolsó bekezdést az 5. § második és a 11. § utolsó bekezdése mellett felhozott okokon kívül az a körülmény indokolja, hogy az ily hirdetéseket stb. nem hivatásszerűleg azzal foglalkozó, hanem csak alkalomszerűen felbérelt emberek osztják szét.

A 14. §-hoz

1. Az utczai és a házaló kereskedés részletes szabályozása nem lehet a törvény feladata; ezért azt a tv. a belügyminiszterre bízza. E rendelkezés megfelel a mai jogállapotnak; ezidőszerint ugyanis e kérdést az 1912. évi 136,000 sz. belügyminiszteri rendelet szabályozza.

2. A 11-13. §-ok csak az utczai terjesztés szabályozása felől rendelkeznek. Mint az e §-okra vonatkozó indokolásnál érintettem, a sajtótermékek terjesztésére ugyenezek a jogszabályok irányadók. A javaslat azonban ezt külön a 14. §-ban mondja ki, hangsúlyozva, hogy e tekintetben a felvett rendelkezések csak ideiglenes természetűek, mert a házaló kereskedés törvényozási szabályozása a Horvát-Szlavon-Dalmátországokat is felölelő birodalmi törvényhozás feladata (1868:XXX. tc. 10. §-a). A sajtótermékek házaló terjesztésére az utczai terjesztésre vonatkozó jogszabályok tehát csak a házaló kereskedés általános törvényhozási szabályozásáig irányadók; a kérdést véglegesen a magyar szent korona országainak egész területére hatályos törvényben a birodalmi törvényhozás fogja szabályozni.

A 15. §-hoz

A falragaszokról eddigi jogszabályaink törvényben nem rendelkeztek. Az a közvetlen behatás, amelyet a lakosságra a falragaszok gyakorolnak, a törvényhozó kötelességévé teszi, hogy e hiányt pótolja. 1. A tv. a falragaszok kifüggesztését általában megengedi, szem előtt tartva úgy a társadalmi és az üzleti, mint a közélet érdekeit is, mert a közönséggel szemben a közvetlen érintkezésnek erre a módjára egyaránt szükség van. Önként érthető, hogy a terjesztésből akár bírói ítélettel, akár más módon kizárt (10. §) sajtótermékek, mint falragaszok sem függeszthetők ki. Ezenfelül a 11. §-nál előadott okokból nem függeszthetők ki falragaszokként a közrendet vagy a közerkölcsiséget sértő vagy veszélyeztető, úgyszintén más oly sajtótermékek sem, amelyeknek utczai vagy házaló terjesztése nem engedélyezhető. 2. Kifüggesztés alatt a tv. a közszemlére tétel minden módját érti, tehát a nyilvános helyen való felragasztást is. 3. A kifüggesztés helye tekintetében a tv. rendelkezéséből következik, hogy a falragaszokat ki lehet függeszteni: 1. a hatóság által kijelölt helyen; 2. bárhol, ha a tulajdonos beleegyezik; e beleegyezés hallgatólagos is lehet. - Az első szabály annak az általános érdeknek tesz eleget, hogy a kifüggesztés joga gyakorlatilag érvényesülhessen, a második a tulajdonjogot s a tulajdonjogilag jogosulton kívül állók érdekeit hozza összhangba. A tulajdonos bármely módon kifejezheti tilalmát; így pl. legczélszerűbben a házára vagy kertjére alkalmazott felirattal. 4. A tv. nem érinti az egyes törvényhatóságokban vagy községekben a falragaszok tekintetében fennálló s az e törvényjavaslattal nem ellenkező jogszabályokat. 5. Azt a falragaszt, amelyet valaki oly helyen függeszt ki, ahol ahhoz joga nem volt, vagy amelynek kifüggesztését a 15. § meg nem engedi, el lehet távolítani; büntetés alá azonban a javaslat 29. §-ának 5. pontja értelmében csak az esik, aki falragaszt oly helyen függeszt ki, ahol a tulajdonos kifejezetten megtiltotta.

A 16. §-hoz

Időszaki lapot (3. §) eddigi jogszabályaink szerint mindenki alapíthatott. A tv. e rendelkezést fenntartja, de tekintettel az időszaki lapnak jelentékeny társadalmi és közéleti szerepére, ily lapok alapításához bizonyos követelményeket fűz. Eddigi jogunk is ismert ily követelményeket - a st. 30. §-ában - azonban csak az olyan lapokra vonatkozólag, amelyeknek tartalma akár részben, akár egészen politikai tárgyak körül forog; más természetű lapok alapításához a st. semmiféle feltételt meg nem kíván. A gyakorlat az utóbbiakra is kiterjesztette a törvény egyes rendelkezéseit. Tekintettel arra, hogy bármily természetű lapnál meglehet az a társadalmi és közéleti jelentőség, amely az időszaki lapokat általában jellemzi, a javaslat mindenkinek alapításához egyaránt megkívánja bizonyos követelmények teljesítését. 2. Megkívánja elsősorban a lap alapításának bejelentését s a bejelentés elmulasztásához a 24. § 3. pontjában büntető szankcziót fűz. Ez az egyszerű rendészeti szabály semmi nehézséget nem okoz s a gondolatközlés szabadságának egyáltalában nem akadálya. Azzal, hogy a bejelentés kötelezettsége alól kivételt nem állapít meg, elkerüljük a határkérdések elbirálásánál felmerült s a jóhiszemű polgárokra nem egyszer joghátránnyal járó vitákat. A bejelentést a sajtótörvény 30. §-ának 1. pontja szerint a közigazgatási hatóságnál kell megtenni; ugyanígy rendelkezik a tv. is.

3. A bejelentés szabályozásánál a tv. figyelemmel van mindazokra a körülményekre, amelyeknek az időszaki lapok működésében a közérdek szempontjából súlyt tulajdonít. A nyomda vagy más többszörösítő vállalat bejelentése a kívánatos rendészeti ellenőrzés (6. és köv. §-ok), a sajtójogi és a vagyonjogi felelősség (36., 39. és 40. §-ok) szempontjából, a kiadó és szerkesztő bejelentése úgy a sajtójogi, mint a vagyonjogi felelősség (32. és köv. §-ok) biztosítása s a megkívánt személyi követelmények megállapítása végett is szükséges. A lapra vonatkozó tárgyi adatokat főképen azért kell bejelenteni, hogy a 20. § értelmében vezetendő nyilvános jegyzék az időszaki lapokról megbízható tájékozást nyújtson. A nyilvános jegyzék lehetővé teszi azt is, hogy az időszaki lapokat a közérdek szempontjából mindenki figyelemmel kísérhesse. Hogy a hatóság a bejelentést tudomásul vehesse, tudnia kell, hogy a lap megindításánál szükséges feltételek fennforognak-e; hogy ezek meglétéről tájékozást nyerjen, meg kell azt is, hogy a kiadó és a szerkesztő állampolgárságát, nagykorúságát és előéletét (17. §), továbbá politikai tartalmú lap alapítása esetében a lapbiztosíték (18. §) lefizetését a laptulajdonos a bejelentésnél okiratokkal igazolja.

4. A nyomda vagy más többszörösítő vállalat bejelentésének kérdésénél tekintélyes oldalról az a kívánság merült fel, hogy a Magyarországon kiadott időszaki lapokat csak az ország területén működő vállalatok állíthassák elő. Bárha kétségtelenül figyelmet érdemel úgy a magyar ipar pártolásának, mint a felelősség könnyebb érvényesítésének érdeke, amelyet e kívánság szeme előtt tart, ámde e kívánság teljesítését az igazságügyi kormány nemcsak a szabad kereskedelmi forgalom és a szabad szerződéskötés eléggé meg nem oldható sérelmének tartja, hanem ily korlátozás különösen tudományos és művészeti lapoknál egyúttal a kulturális fejlődés gátja is lehetne. A sajtórendészet szempontjából a jelzett korlátozás nem lenne jelentős, mert a külföldön nyomtatott időszaki lap amúgy is más elbánás alá kerül, mint a belföldön nyomtatott (l. pl. a 10. § második bekezdését). Ellenben helyt ad a tv. annak a kívánságnak, hogy az összes nyomda- vagy egyéb többszörösítő vállalatokat be kell jelenteni, ahol valamely időszaki lap egyes részei készülnek, ha az egészet nem egy vállalat állítja elő. A sajtó fejlődésével ugyanis egyes hirlapokat különböző helyeken, mintegy kiegészítő rovatokkal készítenek. Ennek gátat vetni, a magánjogok indokolatlan sérelmével járna; ámde a nyomda- vagy más többszörösítő vállalat vagyonjogi felelőssége (40. §), az előállható visszaélések meggátlása, a sajtójogi felelősség helyes érvényesítése egyaránt megkívánják, hogy a hatóság minden nyomdáról vagy más többszörösítő vállalatról, ahol az időszaki lap egyes részei készülnek, tudomással bírjon.

5. A bejelentésnek a lap megindítása előtt legalább 15 nappal kell történnie, hogy a hatóságnak ideje és módja legyen a bejelentést kellő időben érdemlegesen megvizsgálni és tudomásul venni. Az eljárásról és a gyors elintézés biztosításáról a 19. § rendelkezik.

6. A 16. § utolsó bekezdése analog a st. 36. §-ában foglalt jogszabállyal; indokát ugyanazok az okok nyújtják, amelyek az eredeti bejelentést szükségessé teszik.

7. A bejelentés elhanyagolása, a beállott változások elhallgatása, a lapbiztosíték lefizetésének vagy kiegészítésének elmulasztása büntetést von maga után (l. a 24. § 3. és 4. pontját, 28. § 2. és 3. pontját); azonban a terjesztés szabadságának általános érvényű elvéből és a contrario a 10. § taxativ felsorolásából is önként következik, hogy e mulasztások nem jogosítják fel a rendőrhatóságokat, hogy ily esetben a lap kiadását felfüggeszthessék.

A 17. §-hoz

1. Időszaki lap kiadója a mai sajtójog szerint bárki lehet. A tv. a kiadótól bizonyos előfeltételeket kíván meg, mert tekintettel arra a nagy befolyásra, amelyet az időszaki lapok a nagyközönségre és így közvetve a közéletre gyakorolhatnak, nem lehet közömbös az államhatalom előtt, ki bocsátja a lapot a nagyközönség elé. A tv. azonban nem lép fel túlságos követelményekkel s a kiadóban csak a becsületes és a sajtójogi felelősség viselésére alkalmas magyar állampolgár minimális czenzusát kívánja meg. E czenzus elsősorban: hogy az időszaki lap kiadója nagykorú, magyar állampolgár legyen s az új sajtótörvény hatályosságának területén lakjék. Az időszaki lapok közintézményszerű jellege s a közéletre gyakorolt jelentékeny befolyása eléggé indokolja, hogy az állampolgárságot és a nagykorúságot a kiadótól meg kell kívánni. Azt a követelményt, hogy a kiadó az ország területén lakjék, azért kell a kiadói működés feltételéül állítani, mert a felelősség érvényesítése másként legyőzhetetlen nehézségekbe ütközhetnék. Bizonyos erkölcsi integritást a sajtónak a közéletben való jelentékeny részesedése s a társadalmi élet ellenőrzésére és bírálatára is kiterjedő szerepe mellett természetesnek kell tartani. A tv. e tekintetben is a minimumnál marad. A rehabilitácziónak elvben már hazánkban is elfogadott igazságai a hosszabb idő óta becsületesen élő, bár büntetett előéletű embernek a kiadói vállalkozástól való elzárását nem engedik meg. A csőd vagy gondnokság alatt állókat elsősorban a nagyközönség érdekeire tekintettel kell a kiadói vállalkozástól eltiltani, mert ily egyének ellen kötelezettségeik teljesítése iránt eredményes lépéseket tenni nem lehet. Ha a kiadó czég jogi személy vagy társaság, a felsorolt előfeltételeket a § csak a kiadásért személyesen felelős egyéntől kívánja meg. Azt alig lehetne megokolni, hogy a vállalatnak oly tagjait is bármily czenzus alá vegyük, akiknek a kiadásra közvetlen befolyásuk nincs s abban kizárólag kisebb-nagyobb betéttel, részvénnyel részesednek.

2. Az időszaki lapok felelős szerkesztőivel szemben a st. épen úgy nem támasztott semmi személyi követelményt, amint a kiadóval szemben. Ugyanazok az okok, amelyek a kiadónál ily követelményeket kívánnak, fokozott mértékben fennforognak a szerkesztőnél, akinek a közönségre való kihatása természetszerűen sokkal erősebb és közvetlenebb, mint a kiadóé. Ezért a tv. a szerkesztőtől megköveteli mindazokat a személyes tulajdonságokat, amelyekre a kiadóval szemben súlyt fektet, de a szerkesztővel szemben még további követelményeket is támaszt. A szabadságától megfosztott szerkesztő nem lehet felelős a távollétében közölt czikkekért s így felelősségének fikczióját sem lehet fenntartani. Az államhatalom önmagával jutna ellenkezésbe, ha ugyanakkor a szerkesztéssel járó kötelességek teljesítését kívánná a bejelentett szerkesztőtől, amikor őt személyes szabadságától megfosztotta. Önként érthető azonban, hogy úgy az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság, mint a szabadságvesztésbüntetés csak ideiglenes akadályai az időszaki lap szerkesztésének s mihelyt véget értek, a szerkesztő hivatalát - más gátló ok hiányában - szabadon tovább végezheti. E rendelkezés folyománya, hogy mihelyt a szerkesztő személyes szabadságát elveszti, más ideiglenes szerkesztőt kell haladéktalanul bejelenteni, mert ez a ténykörülmény a 16. §-ban felsorolt körülményekben való változást jelenti.

3. Több oldalról az a kívánság is felmerült, hogy a szerkesztő köteles legyen a lap kiadásának helyén lakni. Minthogy azonban a mai közlekedési viszonyok közt valamely időszaki lapnak tényleges szerkesztése nagyobb távolságról is könnyen képzelhető, e megszorításnak pedig más czélja nem lehetne, mint az, hogy a „strohman” szerkesztőktől a közönséget megoltalmazza: a tv. mellőzte azt s más hatályosabb eszközzel védekezik a szerkesztéssel tényleg nem foglalkozó „szerkesztők” ellen (24. § 4. pontja); a tényleges szerkesztők teljes szabadságát nem érinti.

4. A német sajtótörvény 7. §-a szerint egy-egy időszaki lap több felelős szerkesztőt is bejelenthet akiknek mindenike a lap más-más rovatáért felel. A tv. mellőzött minden hasonló rendelkezést, mert az időszaki lapok magasabb színvonalának biztosítását látja abban, hogy a lap egész tartalmáért a felelősséget az kénytelen viselni, aki, mint rendszerint ismertebb egyéniség, felelős szerkesztőként a lap élén megnevezve van, akinek égisze alatt a lap tulajdonképen megjelenik.

5. Minthogy a tv. 17. §-nál megokolt feltételek megállapításával távolról sem akarja megnehezíteni az időszaki lapok alapítását, hanem csak e lapok integritását s egyúttal a közérdeket védi, a § utolsó bekezdése visszaélések megelőzése végett kimondja, hogy a kiadói és szerkesztői minőség igazolására szükséges bizonylatokat a hatóságok késedelem nélkül kötelesek kiállítani. Önként érthető, hogy ha e kötelezettséget a büntető szankczióval nem is látja el, a közhivatalnokok kötelességérzete s fegyelmi felelőssége e rendelkezés teljesítését biztosítja.

A 18 §-hoz

1. A 18. § a lapbiztosíték kérdésében foglalt állást. A kérdés a sajtóreform vitatottabb kérdései közé tartozik. A tételes jog (1848:XVIII. tc. 30. §-a) lapbiztosítékot a politikai tárgyú időszaki lapoknál kíván; még pedig 10,000 forintot (20,000 koronát), ha a lap naponkint jelenik meg, 5,000 forintot (10,000 koronát), ha egyes számait hosszabb időközökben adják ki. Más jellegű lapok alapításánál a st. szerint biztosítékot nem kell tenni. A tételes jog e rendelkezéseivel szemben a legkülönbözőbb irányban jelentkeztek a reformtörekvések. Úgy az érdekelt hírlapbirodalom képviselői, mint a bírói gyakorlat körében teljesen eltérő a felfogás abban a tekintetben, hogy a törvényhozás a lapbiztosítékot eltörölje, fenntartsa, az összes időszaki lapokra kiterjessze vagy épen magasabb összegre emelje-e. Az igazságügyi kormány gondosan mérlegelte az egyes álláspontok mellett felhozható összes okokat. Bizonyos egyfelől, hogy a lapbiztosíték, míg a közéletnek ma általánossá vált erős hullámzása mellett a politikai jogok gyakorlatának bizonyos czenzusa gyanánt jelentkezik, addig, amint ezt számos oldalról hangoztatott panaszok mutatják, nem akadályozta meg egyes időszaki lapok visszaéléseit s a sajtó egy részének elfajulását. Máfelől azonban nem lehet szem elől téveszteni azokat a hátrányokat, amelyeket a lapbiztosíték eltörlése maga után vonna s azokat az előnyöket, amelyek úgy a sajtó szabadságára, mint a közönség érdekére csak a lapbiztosíték fenntartása mellett származhatnak. A lapbiztosíték fenntartása mellett származhatnak. A lapbiztosíték eltörlése az esetek igen nagy számában azt eredményezné, hogy a behajthatatlan pénzbüntetést szabadságvesztésbüntetésre kell átváltoztatni, ami a sajtó szellemi munkásaira ugyancsak súlyos megterhelést jelentene. A sajtó szabadságának elvével még kevésbbé látszik összeegyeztethetőnek oly rendelkezés, amilyet a lapbiztosítékot eltörlő 1894 julius 9-iki osztrák törvény 1. §-a tartalmaz, amidőn kimondja, hogy az időszaki lap kiadását a hatóság eltilthatja, ha az abban megjelent közlemény miatt megállapított pénzbüntetést, vagy bűnügyi költséget az ítélet jogerőre emelkedése ujtán nyolcz napon belül le nem fizetik. Alapos az az aggodalom is, hogy a lapbiztosíték eltörlése a komolyabb és az erkölcsi felelősség teljesebb átérzésével működő hírlapirodalom veszélyeztetésével a megfelelő anyagi alap nélkül élő selejtesebb, kevésbé megbízható ponyvairodalmat mozdítaná elő. A lapbiztosíték eltörlése mellett szóló okok jelentősége nem látszik oly döntőnek, hogy az eltörléssel járó ezeket a hátrányokat ellensúlyozhatná. A törvény a lapbiztosítéknak megfelelő kamatjövedelmet biztosít; a biztosíték összegének megszerzése komoly politikai vállalkozások akadályául tehát nem szolgálhat, aminthogy a gyakorlati élet tanusága szerint az semmiféle politikai irány erőteljes propagálásának gátja nem is volt, sőt még a nagyon kétes értékű hirlapvállalatok megindításának sem vette elejét. E megfontolások - tekintetbe véve azt is, hogy olyan kialakult közvéleményt, amely a törvényhozásnak a fennálló jogállapot megváltoztatására kielégítő alapul szolgálhatna, nem találhatunk - az igazságügyi kormányt arra indították, hogy a lapbiztosíték fenntartását indítványozza a törvényhozásnak.

2. A felhozott okok többfelé azt az óhajtást érlelték meg, hogy lapbiztosíték tételére nemcsak a politikai, hanem az összes időszaki lapok köteleztessenek, s annak összege a megváltozott gazdasági viszonyokhoz képest, de a kártérítés kérdésében változott jogi felfogásra való tekintettel is, tetemesen felemeltessék. A tv. az előbb említett kívánságtól eltekint. Bárha manapság a társadalmi és gazdasági kérdések nagy tömeggel jelentkeznek a politikai téren, s így az időszaki lapoknak mai osztályozása sokszor nem reális és a lapok jellege felett nem egy vitás kérdésre nyújt alapot: a labiztosítéknak kiterjesztését az összes időszaki lapokra a tv. mégis mellőzi, mert a gyakorlati tapasztalatok szerint, amelyek egyedül biztos próbaköveti minden törvénymű jóságának, csak kivételesen fordul elő, hogy a politikai kérdésekkel nem foglalkozó időszaki lapokban megjelent czikek miatt a bíróság büntetést állapítana meg, s hogy az ezek miatt amúgy is felette ritkán megállapított pénzbüntetéseket behajthatatlanság miatt szabadságvesztésbüntetésre kellene átváltoztatni. Nem volna tehát megokolt bizonyos rendszeri egység kedvéért mesterséges gátat állítani tudományos, társadalmi, szépirodalmi, művészeti folyóiratok létesítése elé akkor, amidőn az eddigi rendszernek ily irányban semmiféle hátrányát nem éreztük. A lapbiztosíték kötelezettségének kiterjesztésére még a határkérdésekben tényleg felmerülő viták sem szolgálhatnak elég okot, mert egyes kivételek kedvéért e kötelezettséggel az időszaki lapok egész tömegét terhelni nem volna sem méltányos, sem czélszerű.

3. De nem mutatkozik kielégítőnek a lapbiztosítéknak az az összege, amelyet a st. 30. §-a ezidőszerint megállapít. A büntetések mértéke ugyan az újabb időben súlyosabbá nem vált; e mérték az óvadék mai összegét csak felette kivételes (halmazati) esetekben haladhatja meg, s a csökkentett lapbiztosítékot azonnal eredeti összegére kell felemelni; a kártérítésre azonban, amelyre a tv. a lapbiztosíték szintén igénybe vehető, gyakran nem lesz elég ez az összeg. A lapbiztosíték összegének felemelését mellőzte a tv. a kisebb forgalmú, kisebb tőkével rendelkező vidéki időszaki lapokra; a fővárosi lapoknál pedig a mai biztosíték megfelelő kiegészítésére a törvény hatálybalépte után egy évi határidőt enged. (61. §).

4. Az igazságügyi kormány előtt felvetették még a biztosítékkal kapcsolatban más szigorító rendelkezések tervét is; ezeket azonban a kormány nem vette fel. Különösen óvakodott e téren oly szigortól, amely - mint tekintélyes oldalról indítványozták - megengedné, hogy a bíróság a biztosítéknak elvesztését mellékbüntetésként kimondhassa.

A 19. §-hoz

A sajtó szabadsága kívánja, hogy a törvényhatóság első tisztviselője csak törvényszerűségi tekintetekből vehesse vizsgálat alá a bejelentést (16. §) s egyéb (politikai czélszerűségi stb.) szempontokat ne mérlegelhessen. Ezt a törvény 19. §-a kimondja. Hogy a bejelentés elintézésével a lap megindítása haladékot ne szenvedjen, az eljárásra a tv. rövid határidőket állapít meg. Ugyancsak a sajtó szabad mozgását és a sajtóban különösen érdekelt közönség jogosult érdekeit kívánja biztosítani a nyilvános jegyzék. Az elsőfokú határozat ellen az általános jogszabályok szerint jogorvoslatnak van helye a belügyminiszterhez; a másodfokú határozat ellen pedig minden esetleges önkny meggátlására a javaslat a közigazgatási bírósághoz panasznak ad helyt.

A 20. §-hoz

1. A sajtó szabadságával szemben a sajtónak az a kötelezettsége áll, hogy sértő, jogtalan támadásoktól tartózkodnia s amennyiben ily támadásokat mégis elkövetett, azokat helyreigazítania kell. A helyreigazítás erkölcsi kötelezettsége megokolást nem kíván; az a megtámadottnak természetes joga. A tisztességes lapok eddig sem zárküztak el az igazságtalanul sértett személyek helyreigazító nyilatkozatainak közlésétől, bárha a szigorú jog erre nem kötelezte azokat. Azonban egyfelől az a követelmény, hogy oly természetes jogoknak is, amilyen a helyreigazítás joga, kényszer útján is érvényt lehessen szerezni minden időszaki lappal szemben; másfelől ez a körülmény, hogy a helyreigazítási jognak számos nagyfontosságú részletkérdése van, amelyek tekintetében a sértett és az időszaki lap között komoly nézeteltérések merülhetnének fel s amelyeket kielégítően csak a törvényhozás oldhat meg: kívánatossá teszik a helyreigazítás jogának törvénybe iktatását. A sajtó ügyében tartott 1907. évi értekezleten a legerősebben éppen a sajtó képviselői részéről fejezték ki e kívánságot, még pedig teljes egyhangúsággal, egyetlen ellenmondás nélkül. A legtöbb állam törvényhozása (a franczia st. 12. és 13. czikke, a német st. 11. §-a, az olasz st. 43-45. §-ai, az osztrák st. 19. és 22. §-ai stb.) is szabályozta már e jogot.

2. A helyreigazítás jogát a tv. megadja minden hatóságnak, tekintet nélkül arra, megtámadták-e vagy nem. Ezt a jogot a közérdek kívánja meg. Joggal feltehetjük a hatóságokról, hogy az így nyert joggal visszaélni éppen oly kevéssé fognak, mint ahogy más diszkreczionárius jogaikkal sem élnek vissza. A sajtóra e jog megterhelést egyébként azért sem jelent, mert alig lehet feltenni, hogy bérmely lap kényszerítő szabályok hiányában is megtagadta volna valamely hatósági közlemény közzétételét.

3. A magánszemélyek, egyesületek, társaságok, intézetek és testületek helyreigazítási jogának alapfeltétele, hogy az időszaki lap valamely közleménye őket megtámadta (l. alább I. b.).

4. A helyreigazítást rendszerint a megtámadott maga kérheti. Az általános jogi elvek természetes folyományaként azonban gondoskodik arról a 20. § ut. bek., hogy a kiskorú helyett törvényes képvselője stb. kívánhasson helyreigazítást.

5. A javaslat szigorúan körvonalozza a helyreigazító lap kötelezettségeit.

6. A lap kötelezettségével szemben a helyreigazítók részén bizonyos feltételek és kötelezettségek állanak fenn, amelyek hivatva vannak arra, hogy az időszaki lapok zaklatását megelőzzék. Így kimondja a §, hogy a helyreigazító nyilatkozatot a közlemény megjelenésétől számított egy hónapon belül kell beküldeni; megtörténhetik ugyan, hogy a sértett csak később vesz tudomást a közleményről; de eltekintve attól, hogy ily esetekben a helyreigazításnak már értéke alig van, a lapot meg kell kímélni attól, hogy állandóan ki legyen szolgáltatva hónapokkal, évekkel ezelőtt megjelent közleményei miatt a helyreigazítási kényszernek. Továbbá feltétel, hogy a helyreigazító nyilatkozat az időszaki lap nyelvén vagy az állam nyelvén legyen megírva. Az időszaki lap nyelvének használata természetes, mert a közlemény a lap nyelvének használata az államfelségjog folyománya s különösen a hatóságokra tekintettel kellett azt törvénybe iktatni. A helyreigazító nyilatkozat csak ténybeli kijelentéseket vagy tényállításokra vonatkozó egyszerű czáfolatot tartalmazhat. A helyreigazítót semmikép sem lehet felhatalmazni arra, hogy esetleges sértéseket viszonozzon, ténybeli kijelentéseken kívül reflexiókat tegyen. Ez nem is lehet a helyreigazítás feladata. A helyreigazítás természete szerint csak tényekre szorítkozhatik. Ezért a tv. ugyanarra az álláspontra helyezkedett, amelyet a külföldi törvényhozások is magukévá tettek s csak tényállítások kiigazítását engedi meg. A helyreigazító nyilatkozat közzétételét megtagadhatja a szerkesztő akkor is, ha valótlanságát nyomban kétségbevonhatatlanul bizonyítani tudja. Amikor kétségtelen hazugsággal áll szemben, annak közlésére őt kötelezni erkölcstelenség volna. Ha azonban a helyreigazítás tartalma csak kétségekre ad okot, vagy valószínűtlennek látszik, vagy kétségtelen valótlansága nyomban nem bizonyítható, úgy a közlésnek meg kell történnie; az érdekelt lapnak módjában áll később, bizonyítékainak megszerzése után megczáfolni a helyreigazító közleményt. A helyreigazításban a sértett szempontja irányadó. Senki sem köteles tűrni, hogy róla valótlan vagy éppen sértő híreket terjesszenek; ő a helyreigazítást minden bizonyítás nélkül kívánhatja; a szerkesztő ellenben csak a teljes bizonyítási készség mellett utasíthatja el a nyilatkozatot. Az esetleg szükségessé vált bizonyítás a 21. §-ban érintett tárgyaláson történik. Ellenben a sajtó érdekében áll az a megszorítás, hogy a helyreigazító nyilatkozat terjedelme a közlemény terjedelmét meg nem haladhatja, kivéve ha a helyreigazításhoz szükséges tényállást csak hosszabb közleményben lehet előadni. Ugyancsak az időszaki lapokat kívánja megkímélni az a rendelkezés, hogy a törvényes képviselő vagy a férj újabb helyreigazítást nem kívánhat, ha a kiskorú vagy a férjes nő a helyreigazítást már maga kieszközölte. A helyreigazító nyilatkozatok túlságos terjedelme s a szükségesnél nagyobb száma ellen a lapot védeni kell.

7. A helyreigazítás ideiglenes természetű s egyáltalában nem veszi elejét a sajtójogi felelősségnek, amit a törvény határozottan kifejezésre is juttat. A rendes sajtójogi felelősség mellett azért van reá szükség, mert a leggyorsabb eljárás mellett is hosszú idő telik el, míg a sértett ítéletet nyerhet; ily hosszú időn keresztül nem lehet őt az időszaki lap támadásainak véletlenül kiszolgáltatni.

A 21. §-hoz

1. A helyreigazító közlemény közzétételének megtagadása miatt a nyilatkozó panasszal fordulhat a kir. járásbírósághoz. Nagyobb hatáskörű bíróságtól azért kell eltekinteni, mert ennek esetleg nagyobb távolságra eső székhelye a feleket hosszabb utazásra kényszerítené, ami a sürgős jellegű helyreigazítás késleltetésével járna.

2. Ugyancsak a sürgősségre van tekintettel a §, mikor rövid (három napos) (l. alább I. b.) határidő kitűzését kívánja, a tárgyalás elnapolását nem engedi meg, a bizonyításnak csak abban a keretben ad helyt, amelyet a 20. § második bekezdésének 4. pontja kíván s a bíróság ítélete ellen használt perorvoslat sürgős elintézését is előírja.

A tárgyalás folyományakép a bíróság a panaszt elutasítja, vagy a szerkesztőt az eredeti helyreigazító nyilatkozatnak vagy a tárgyaláson helyesbített helyreigazító nyilatkozatnak közlésére kötelezi. A visszaélések megelőzése végett a 30. § elrendeli, hogy az olyan szerkesztőt, aki a helyreigazító nyilatkozat közzétételét rosszhiszeműen - azaz kötelességének tudatos megsértésével - tagadta meg, a bíróság száz koronáig terjedhető pénzbüntetéssel sújtsa. A közlésnek jóhiszemű, bár nem jogszerű megtagadása miatt a szerkesztőt megbüntetni nem lehet, mert ez - bárha a sértettre az ilyen mulasztás is hátrányos - a büntetőjog általános elveibe ütköznék.

A 23. §-hoz

A bíróilag elrendelt közlésre ugyanazok a jogszabályok érvényesek, mint amelyeket a 20. § meghatároz. Kiegészíti e jogszabályokat az a rendelkezés, hogy a szerkesztő a lapnak azt a számát, amelyben a nyilatkozat megjelent, a bíróságnak megküldeni köteles. E rendelkezés szükségét az a körülmény igazolja, hogy a bíróságnak értesülnie kell határozatának végrehajtásáról; az esetleg meginduló bűnvádi eljárásban szükség lehet arra, a szerkesztőt pedig már előre mentesítheti a sértettnek 30. § értelmében esetleg előterjesztett, zaklató czélú feljelentésétől. E rendelkezésekből önként következik, de félreértések elkerülése végett a tv. kifejezetten is megengedi, hogy a bíróság a szerkesztőt, ha az a helyreigazító nyilatkozatnak a bírói határozattal kötelességévé tett törvényszerü közzétételét elmulasztja, újból - annyiszor kötelezze a közzétételre, amennyiszer azt szükségesnek látja.

A szerkesztő makacs ellentállásával szemben a bíróság úgy szerezhet érvényt akaratának és a sértett jogosult érdekének, hogy a nyilatkozatot a mulasztó szerkesztő költségére ugyanazon a helyen vagy másutt megjelenő egy vagy több más időszaki lapban téteti közzé.

Minthogy az időszaki lapokba szánt közlemények közzététele felett végeredményben a kiadó rendelkezik s így a szerkesztő akaratán kívül is megtörténhet, hogy az elrendelt közzététel elmarad, a § kimondja, hogy a közzététel költsége a kiadót terheli, ha a bírósági határozatot a kiadó utasítása folytán nem foganatosították.

A 24. §-hoz

Amint fentebb az általános indokolásban (IV. 3.) már érintve volt, a sajtó útján elkövetett egyes bűncselekmények tényálladékának és büntetésének revizióját a tv. mellőzi. Azt azonban elkerülni nem lehetett, hogy egyfelől a sajtószabadság hatályosabb biztosítása, másfelől számos nyilvánvaló visszaélésnek megszüntetése érdekében a tv. több oly bűncselekményt ne szabályozzon, amelyeknek egy részét már eddigi jogunk is ismerte, más része csak a tv. szerint lesz büntetendő. A meghatározott bűncselekmények részben vétségek, részben kifogások.

A vétségeket a 24. §, a kihágásokat a 26-30. §-ok tartalmazzák.

1. A sajtó szabadságát nemcsak a hatóságokkal szemben, hanem a nyomdai alkalmazottak ellenében is biztosítani kell. A tapasztalat mutatja, hogy egyes társadalmi szervezetek fenyegető terrorizmusokkal politikai czélzatból az egész sajtótermelést megakadályozhatják, mert az erre reábírt nyomdai alkalmazottak a nekik átadott közlemények kiszedését megtagadhatják. A sajtó ügyében tartott 1907. évi értekezleten ezt az alulról jövő, a hivatalos czenzuránál nem kevésbbé veszedelmes és erkölcstelen czenzurát mindenki egyértelműleg elítélte. Hasonló visszaélések meggátlására szolgál a 24. § 1. pontja. (Az az egyetlen kivétel, hogy a bűncselekményt tartalmazó közlemény kiszedését a nyomdász megtagadhatja, bővebb indokolásra nem szorul, mert erkölcstelenség volna a nyomdai alkalmazottat megfosztani attól az emberi jogtól és kötelességtől, hogy bűncselekmények elkövetését meggátolni iparkodjék) (ezt a kivételt az I. b. kihagyta, l. alább I. b. a.).

A 2. pontra nézve l. alább I. b.

2. A § 3. pontja a 10. §-ban foglalt tilalmat erősíti meg és ezért külön indokolni nem kell. Amint a 10. §-ban, úgy itt sem említi a tv. a kiadó nevével el nem látott nyomtatványokat, bár az 5. § szerint a nyomtatványon a kiadó nevét is ki kell tenni. Az utóbbi jogszabályhoz, mint a 10. § indokolásánál említve volt, a tv. büntetést kapcsol ugyan (26. §), de a kiadó nevével el nem látott sajtótermékek terjesztését is büntető szankczióval megtiltani az idézett 10. §-nál felhozott okokból s különösen azért nem lehet, mert a külföldi sajtójogok egy részének álláspontja a kiadó nevének a sajtótermékre való kivétele tárgyában e tv. rendelkezéseitől eltér. A nyomdász nevével és lakásának sajtótermékre való kitétele tárgyában a tv. rendelkezéseitől eltér. A nyomdász nevével és lakásának megjelölésével el nem látott sajtótermékek terjesztésének büntetéséről eddig a st. 44. §-a rendelkezett. E rendelkezés azonban kielégítő védelmet már eddigi jogszabályaink mellett sem nyújtott; a 10. § új tilalma pedig nélkülözhetetlenné tette az újabb és magasabb büntetési tétel megállapítását.

3. Az a fontos érdek, hogy az időszaki lapoktól, amelyek a közönséggel való állandó érintkezés folytán a közügyekre és a társadalom életére mélyebb, állandó hatást gyakorolhatnak, kívánatossá teszi, hogy a 16. § szerint szükséges bejelentés kötelezettségét a törvény büntetőjogi szankczióval is biztosítsa. Ezt czélozza a 24. § 4. pontja. Ha tekintetbe vesszük, hogy a bejelentés semmiféle teherrel nem jár, teljesítése pedig jelentős közérdek, a megállapított büntetési tételt magasnak tartani nem lehet. A mai jogban is a st. 31. §-a szerint „egy évi fogságig és ötszáz forintig terjedhető büntetéssel sújtatik”, aki a sajtótörvény 30. §-ában elsősorban föltételek betöltése nélkül ad ki időszaki lapot.

4. Az a felelősségi rendszer, amelyet a tv. megállapít, nagyobb és jelentősebb szerepet juttat a felelős szerkesztőnek, mint eddigi jogunk. Különös súlyt kell helyezni ezért arra, hogy e minőségben a szerkesztéssel tényleg foglalkozó személyeket jelentsenek be s ne honosodjék meg hazánkban az állandó álszerkesztők (szerkesztő-strohmannok) rendszere. Ezt tartja szem előtt a javaslat 5. pontja.

5. A 6. pontban említett sajnálatos visszaélések ellen magának a hirlapirodalomnak hivatott képviselői kívánnak megtorló intézkedéseket, mert anélkül félő, hogy a visszaélések szaporodni fognak s a selejtesebb elemet sújtó társadalmi megvetés lassankint a hirlapirodalom tekintélyének csökkentését eredményezheti. De a közönség érdeke is erősen kívánja e zsarolási nem szigorú büntetését. A Btk. mai szabályai mellett e visszaélések nagy része menekül a büntetés alól, mert a Btk. (350. és köv. §-ai) a zsarolás megállapításához egyenes erőszakot vagy fenyegetést kíván meg s a bírói gyakorlat szerint ezeket a fenyegető vagy tolakodó magatartás, e cselekményeknek leggyakoribb és legveszedelmesebb eszköze, nem foglalja magában. Azért volt szükséges külön vétség statuálása.

6. Vétséget követ el a 7. p. szerint továbbá az is, aki szándékosan valótlanságot ír és ezzel másnak kárt okoz. Szakítani kell végre azzal a helytelen és káros felfogással, hogy a sajtó csak akkor szabad, ha feltétlenül gázolhat a mások érdekeiben. Különösen a közgazdasági tudósítások terén észlelt sajnálatos visszaélések mutatják, milye szertelen károkat okoz lelkiismeretlen emberek olyan ténykedése, hogy valótlan híreket röpítve világgá, a kevésbbé tájékozottakat egész vagyonukból kiforgatni segíti. Ha judikaturának e visszaélések ellen a csalásról szóló rendelkezések alkalmazásával nem nyújthatott védelmet, módot kell arra adni oly rendelkezéssel, amely kifejezetten az ilyen és hasonló visszaélések ellen irányul.

A 25. §-hoz

A 9. p. a közfelháborodást előidéző visszaélések legnagyobb tömegét lesz hivatva elnyomni. Az erkölcstelen hirdetések egész gyüjteményét nyújtja még egy-egy magasabb színvonalon álló s az erkölcstelenedés ellen egyébként állás foglaló nagyobb napilapunk is. Az ily hirdetések megmételyező s különösen a serdülő ifjúságra káros kihatása nyilvánvaló s az ellen a közhatalomnak a társadalmat a legerélyesebb rendszabályokkal kell megvédelmeznie. E vétség megállapítása tehát indokolt.

A 26. §-hoz

E szakasz a javaslat 5., 6. és 7. §-aiban foglalt rendelkezéseket erősíti meg büntetési tételekkel. Mai jogunkban hasonló rendelkezéseket a st. 41. és 38. §-ai tartalmaznak.

1. A st. 41. §-a szerint az oly nyomdatulajdonost, aki a nyomtatványra nevét és lakát ki nem teszi, vagy álnevet tesz ki, ha a nyomtatvány sajtóvétséget foglal magában, bűntársnak kell tekinteni, ellenkező esetben pedig büntetése száz forintig terjedhet. A tv. ezt a megkülönböztetést nem fogadta el, mert a szabály megszegésének rendészeti jellege nem vész el azzal, hogy a nyomtatvány bűncselekményt tartalmaz. E megkülönböztetést, amely abból a vélelemből indul ki, hogy a nyomdatulajdonos a nevét és czímét bűnössége tudatában nem tette ki, a sajtótörvény felelősségi rendszere mellett sem lehetett kellőképen igazolni. Ha az ismertté vált nyomdász a felelősségi fokozatban őt megelőző személyt megnevezte, úgy az utóbbi is büntetés alá került, holott két különböző fokozathoz tartozó személyeket a fokozatos és kizáró büntetési rendszer mellett együttesen büntetni nem lehetne. Ha pedig a nyomdász a kiadót, szerkesztőt vagy szerzőt meg nem nevezhette, a felelősségi fokozatok értelmében úgyis mint tettes került büntetés alá. A tv. ezért a nyomdászra, aki a nyomtatványra nevét s lakát (a nyomtatás helyét) ki nem teszi, egységes büntetést állapít meg, cselekményét kihágásnak minősíti és hatszáz koronáig terjedhető pénzbüntetéssel sújtja. E keretek közt a bíróság eléggé mérlegelheti az eset körülményeit s állapíthat meg a bűnösségnek megfelelő büntetést.

2. A st. 38. §-a szerint egy évi fogsággal és kétezer forintig terjedhető pénzbüntetéssel sújtandó az, akinek be nem jelentett nyomdája vagy kőnyomdája van. A tv. 26. §-ának első bekezdése e rendelkezéssel szemben jelentékenyen enyhébb. Az enyhítés oka az, hogy e rendészeti szabály megszegése a jogosulatlan terjesztés szigorúbb megtorlása (24. § 3. p.) mellett nem oly súlyos jellegű, mint az eddigi jogrendszerben lehetett, amely a terjesztés ellenőrzésére nagyobb súlyt nem fektetett.)

A 27. §-hoz

A § az ott idézett rendelkezéseket tartja szem előtt, amikor a 7. § értelmében a kir. ügyészségnek járó köteles példányok beküldésének elmulasztásában jelentkező kihágásra éppen olyan büntetést állapít meg, mint aminőt a törvény a többi most említett esetre szab.

A 28. §-hoz

Ez a szakasz a kiadó részéről elkövethető kihágásokat tartalmazza. E jogszabályokban a tv. lényegileg a tételes jogot, még pedig a st. 31. és 32. §-át tartja fenn. Az 1. pont igazolása egyébként az államérdek, a 2. és 3. ponté pedig az a megokolás, amely a 16. §-nál a lapalapítás bejelentésének s a 18. §-nál a lapbiztosíték letételének kötelezettségét igazolja.

A 29. §-hoz

A tiltott gyógyszerek és (l. I. b. a 28. §-hoz) nem engedélyezett sorsjegyek hirdetését (6. pont) fontos közegészségi és pénzügyi tekintetek mellett különösen az alsóbb néposztály védelme érdekében kell büntetés terhével tiltani.

A 30. §-hoz

A 30. § a helyreigazítás kényszerrel is érvényesíthető jogát s egyúttal más bírói ítéletek közzétételét (43. §) büntetés terhével kívánja kikényszeríteni. E rendelkezések nem állapítanak meg új kötelezettségeket, csak a törvény egyéb rendelkezéseit támogatják. Minthogy még a büntető eljárásnak is egyik legfőbb czélja, hogy a helyreigazító közlemény közöltessék, a § utolsó bekezdése elrendeli, hogy a kihágás ügyében hozott határozatban a bíróság a helyreigazító nyilatkozat közzétételére újabb intézkedést tegyen. Az ezzel a bírói intézkedéssel szemben tanusított engedetlenség újabb kihágás.

A 31. §-hoz

A hatáskör megállapításánál a javaslat a Bp. életbeléptetési törvényének elvi álláspontját és a sajtó érdekét tartotta egyaránt szemei előtt. E cselekményeket a sajtó útján elkövetett vétségek és kihágások közé sorolni nem lehet, mert a sajtó vagy nem is elkövetési eszközük, vagy amennyiben az (24. § 6. p., 20. § 6. p.), a bűncselekmény tényálladékát nem a közlemény tartalma, hanem a közzététel ténye állapítja meg; tehát azokat a sajtóbíróságok hatáskörébe utalni nem volna megokolt.

A 32. §-hoz

1. Sajtó útján éppen olyan kevéssé szabad bűntetteket, vétségeket vagy kihágásokat elkövetni, mint más módon. Sőt a sajtóközlemények sajátos természete a rendesnél súlyosabbá, veszedelmesebbé, tartósabban hatóvá teszi rendszerint a bűncselekményt. A sajtó útján elkövetett rágalmazás pl. nagyobb nyilvánosság mellett történik, a megsértett titok nagyobb körökben válik nyilvánvalóvá; az izgatás nagyobb tömegeket hoz izgalomba; az elkövetett bűncselekmény állandóan megújul, ha valaki a nyomtatványt kézbe veszi. Nem lehet semmikép megokolni azt a végletes álláspontot, hogy a sajtó útján elkövetett cselekményeket a büntetőjogi felelősség alól teljesen fel kell menteni. A sajtó útján elkövetett bűncselekményekre is alkalmazni kell az általános büntetőjogi elveket. Ámde az elvek alkalmazása nem jelenti azt, hogy az általános büntetőjog szabályai szószerint érvényesüljenek a sajtójog terén. Ennek útját állja két körülmény? először az a fontos közérdek, hogy a sajtót, mely az emberi haladásnak egyik legfontosabb szerve, minden zaklatástól lehetőleg megóvjuk és másodszor a sajtó útján elkövetett bűncselekmények részeseinek nagy száma s egymáshoz való sajátos, állandóan előre meghatározott viszonyuk. Ezért még oly államokban is, mint Angolország, ahol a törvényhozó a sajátjogi felelősséget az általános büntetőjogra való hivatkozással szabályozta, a gyakorlat emettől lényeges eltéréseket mutat fel; a legtöbb állam azonban a sajtójogi felelősséget külön rendszerbe foglalja. Ez a rendszer különösen a felelősségre vonható személyek köre tekintetében a közönséges büntetőjog részességi szabályainál sokkal enyhébb. A magyar törvényhozás a sajtó különleges helyzetét, a sajtó útján elkövetett bűncselekmények részességi tanácnak sajátos követelményeit már 1848-ban szintén felismerte és a sajtótörvényben a sajtójogi felelősséget önállóan és a sajtóra kedvező módon szabályozta. Törvényhozásunknak erre az elvi álláspontjára helyezkedik a tv. is, amikor a st. felelősségi rendszerét kiinduló pontul elfogadva, olyan új felelősségi rendszert (33. és köv. §-ok) állapít meg, amely a sajtó szabadságának kedvez és az igazság követelményeinek a mai rendszernél inkább megfelel. E felelősségi rendszer önként érthetőleg csak ott zárja ki a Btk. és a Kbtk. rendelkezéseit, ahol az utóbbiakkal ellenkezésben áll; egyébként a sajtó útján elkövetett bűncselekmények tekintetében is az utóbbiakat kell alkalmazni.

2. A 32. első bekezdése meghatározza emellett a bűncselekményeknek azt a csoportját, amelyre a felelősségi rendszer kiterjed. Eddigi jogszabályaink nem tettek különbséget az olyan bűncselekmények közt, amelyeket a sajtó igénybevételével követtekel (pl. titok elárulása, csalás, zsarolás stb.) és olyanok közt, amelyeknek tartalmában foglaltatik a bűncselekmény tényálladéka (pl. rágalmazás, izgatás stb.). Az előbbi csoportnál büntetendő az a tény, hogy valamely közleményt közzétettek, az utóbbi csoportnál ellenben büntetendő maga a közlemény. A bírói gyakorlat a sajtójogi felelősséget már eddig is többször csak az utóbbi csoportra alkalmazta, de ezt az álláspontot következetesen nem érvényesítette, bárha helyessége szembetünő. Azoknál a bűncselekményeknél, amelyeknél a sajtó csak elkövetési eszköze, egyáltalában nem forognak fenn a sajtójog kivételes szabályozását megkívánó okok; a magyar felelősségi rendszer tekintetében pedig elég itt azokra a nehézségekre utalni, amelyek az egyes felelősségi fokozatok közt a felelősség áthárításánál ily bűncselekmény esetében jelentkezhetnek. A bírói gyakorlat egy részének helyes álláspontját teszi magáévá a 32. §, kimondván, hogy a bűncselekmény csak akkor sajtó útján elkövetett bűntett, vétség vagy kihágás, ha a bűncselekmény tényálladéka magában a sajtótermék tartalmában van. Más, bárha a sajtó igénybevételével elkövetett bűncselekmények, úgy büntetőjogi felelősség, mint a bírói hatáskör és az eljárás tekintetében az általános büntetőjog szabályai alá esnek. (32. § 2. bek.)

A 33. §-hoz

1. A sajtójogi felelősségnek általában három főrendszere ismeretes. a) Az anyagi igazságnak látszólag leginkább megfelel s a sajtó kiváltságos helyzetét legkevésbé tünteti fel a sajtójogi felelősség rendszerének beolvasztása a közönséges anyagi büntetőjog szabályaiba. Ennek a rendszernek kiindulási pontja, hogy bármily kiváltságos helyzete is legyen a sajtónak, kiváltsága bűncselekmények elkövetésére nem terjedhet ki. Bűncselekmény elkövetése esetében irreleváns az elkövetés eszköze, még akkor is, ha ez a sajtó lenne. Aki a bűncselekmény elkövetésében köreműködik, cselekményeért a büntető biró előtt felelnie kell, bármi volt légyen cselekvésének módja s a többi résztvevőhöz való viszonya. Ha a bűncselekményt sajtó útján követték is el, minden részes büntetőjogi felelősséggel tartozik; a felelősség tehát kollektiv. A 32. § indokolásánál kiemeltem azokat a szempontokat, amelyek tisztán jogi tekintetekből e rendszer ellen szólnak. De a jogászi szempontok mellett a külön sajtójogi felelősséget nagy súllyal a közszabadság érdeke követeli. A poltikai szabadság kivívása a művelt államok túlnyomó részében a sajtójog külön szabályzott felelősségi rendszerét is maga után vonta. b) A Németbirodalom 1874. évi törvénye a felelősség rendszerét a büntetőjog általában érvényes elvei mellett az ú. n. sajtójogi gondatlanság fogalmán építette fel. E rendszer alapgondolata szintén általános büntetőjogi elvekre támaszkodik s lényege az, hogy a sajtótermék szerzői mellett a létrehozásában még közreműködött személyek (szerkesztő, kiadó, nyomdász) is felelősséggel tartoznak, mert a bűnös közleményt ismerték vagy legalább ismerhették. Felelősségük azonban csak a gondatlanságért járó enyhébb felelősség lesz, ha a bűncselekmény elkövetését - amint az rendszerint történni szokott - nem tudatosan és rosszhiszeműen, hanem csak a köteles gondosság elmulasztásával mozdítják elő; ellenkező esetben úgy felelnek és úgy bűnhődnek, mint a szerző. A németbirodalmi sajtótörvény a szerkesztőnek és a kiadónak gondatlanságát abban látja, hogy nem gondoskodnak az első sorban felelős személynek a közhatalom részére való kiszolgáltatásáról, mert a szerzőt meg nem nevezik. E gondoskodás kötelességük lett volna, mert a közlemény az ő kezeiken át jutott a közönség elé s így a bűncselekmény elkövetéséről megfelelő gondosság mellett tudniok kellett. Tagadhatatlan, hogy e rendszer theoretikus igazolása jogi szempontokból könnyebb, mint más rendszereké. De kétségtelen az is, hogy e rendszer alapját a gyakorlati életben megczáfolt fikcziók nyujtják s hogy gyakorlati eredményei az anyagi igazságot távolról sem közelítik meg, a közszabadságot pedig határozottan sértik.

Fel kell hozni ellene már jogászi szempontból is azt az ellenvetést, hogy fikczióját ez a rendszer bizonyítani nem képes s hogy a büntetőjog általános elveit sem elégíti ki, mert a felelősséget az összes közreműködők ellen következetesen érvényesíteni elmulasztja; de e theoretikus ellenvetések jelentőségét messze túlszárnyalják a gondatlansági elemen nyugvó rendszer egyéb, gyakorlati jellegű hátrányai. Úgy az anyagi igazság gyakorlati érvényesülésének, mint különösen a közszabadságnak érdekek határozottan ezen fikcziókon épült rendszer ellen szól. Az a jogfelfogás, amely a fejlődés és általában a véleménynyilvánítás szabadsága érdekében mindenkinek a szerkesztő és a kiadó czenzurájától is független szabadságot követel gondolatai közlésére, össze nem egyeztethető e rendszerrel, amely a kiadót és a szerkesztőt minden közlemény érdemleges elbírálására kényszeríti. A czélszerű igazságszolgáltatás fontos tekintete azért is a sajtójogi gondatlanság fogalmának konstruálása ellen szól, mert az arra épített felelősségi rendszerben nagy visszaélések észlelhetők. Minthogy e rendszer szerint a szerkesztőre vagy a kiadóra gondatlansága miatt kiszabott enyhe büntetéssel a szerző minden komolyabb büntetés nélkül menekülhet, a czél elérésére az álszerkesztők (szerkesztőstrohmannok) egészen szervezett csoportjai alakulnak ki. c) A sajtójogi felelősség leginkább elterjedt rendszere az ú. n. fokozatos felelősség, amely a belga 1831-es alkotmánytörvényből indulva ki, rövid idő alatt megvalósult Európa több államának jogrendszerében. A fokozatos felelősség rendszere is több felelős személyt (szerző, szerkesztő, kiadó, nyomdász, terjesztő) ismer ugyan, de azok közül büntetőjogi felelősségre csak egyet von: azt, aki a felelősségi fokozatban legelől áll. Ez a rendszer ugyan a büntetőjog általános szabályaival a legkevésbbé áll összhangban, de a közszabadságnak s a sajtó érdekeinek a legerősebben kedvez és megfelelő szabályozás mellett az anyagi igazság érdekeit is a legjobban kielégíti. Különböző törvényhozások e rendszernek egymástól sokban eltérő nemeit állapították meg, de alapgondolatában a rendszer mindenütt megegyezik.

2. Sajtótörvényünkben a büntetőjogi felelősséget a 13. és 33. §-ok szabályozzák. A 13. § szerint sajtóvétségért büntettetik a szerző; ha ez nem tudatnék, a kiadó, ha ez sem tudatnék, a nyomda vagy metszde tulajdonosa. A 33. § az időszaki lapoknál a felelősségi fokozatba beilleszti a szerző után a felelős szerkesztőt is. A felelősség fokozatos és kizáró. A terjesztő a felelősségi fokozatban nem esik büntetés alá, csak a 44. § szerint büntetendő, ha olyat árul, melyen a nyomdatulajdonosnak neve s laka kitéve nincs. Büntetés alá egyébként csak egy felelősségi fokozat, ezen belül rendszerint csak egy személy esik. A sajtó szabadságának biztosítására szolgáló kiváltság rendszerint mentesíti az összes részeseket: a felbujtókat, segédeket, bűnpártolókat egyaránt; mentesíti még akkor is ha a bűncselekmény elkövetésében tudatosan, szándékosan vettek részt. A fokozatosság folyománya, hogy a fokozatban előbb álló nem háríthatja a felelősséget az utána következőre, tehát a szerző a kiadóra még akkor sem, ha munkája az utóbbinak megrendelésére készült s annak terjesztése kizárólag a kiadó érdeke. Az 1848. évi törvény nem anyagi, csak alaki bűnösséget keres. Megelégszik a bűnösség megállapításával s egy személy megbüntetésével, bárha e személytől teljesen távol áll is a közlemény bűnösségének tudata, a bűncselekmény elkövetésére irányuló szándék.

3. A tv. átveszi a st. rendszeréből a sajtó szabadságát illető fontosabb kiváltságokat, bár az általános büntetőjogi felelősség szabályaival ellenkeznek is; de kiküszöböli és helyesebbeknek mutatkozó rendelkezésekkel pótolja azokat, amelyek sem a tisztességes sajtó szabadsága érdekében nem állanak, sem az anyagi igazság követelményeinek, sem az érvényes büntetőjog általános elveinek nem felelnek meg. Kiindulási pontja, hogy a tulajdonképeni bűntettest kell sújtani. A tulajdonképeni bűntettes az, aki a bűncselekményt tartalmazó közleménnyel a jogsértést elköveti, aki azzal a közönséghez férkőzni kíván. Ez a bűntettes első sorban a szerző, még pedig e szónak tágabb értelmében, mint amelyet annak a mai gyakorlat egyik iránya tulajdonít, amely t. i. joggyakorlatunk másik irányától eltérően a közlemény szövegezőjét tette szinte kizárólag felelőssé a bűncselekményért; pedig ő sokszor csak egyszerű eszköz a mások kezében, akiknek utasítására dolgozik. A tulajdonképeni szerzők, az igazi bűntettesek: a rosszhiszemű besugók, a megrendelők. Ezek a „szerző” fogalmának nem ritkán szűkkörű magyarázata folytán szabadultak a büntetés alól, azzal az indokolással, hogy a sajtótörvény szavai szerint a „szerző” mellett felelősségre senki sem vonható. Ahol a sajtójogi felelősségnek kiváltságos rendezése nincs, ott természetesen ez a visszásság sem áll elő, de a tv. annak elkerülése végett a fentebb (32. §) már kifejtett okokból az általános büntetőjogi felelősséget a sajtóra kiterjeszteni nem kívánja; ehelyett kifejezetten felelősség alá vonja a javaslat a szorosabb értelemben vett szerző mellett mindazokat, akik a bűncselekmény tényálladékát megállapító tartalom megalkotásában utasítással, adatok nyújtásával, szövegezéssel, ábrázolással vagy zenésítéssel részt vettek. Hogy kik e személyek? azt minden adott esetben külön kell a bíróságnak meghatároznia. Elvileg büntetendők mindazok, akik szellemi munkájukkal vagy határozottan a bűncselekményre irányuló szándékukkal a bűncselekmény elkövetésében részesek; ide tartoznak tehát a felbújtók s szellemi munkát végző bűnsegédek egyaránt, kiesnek azonban a közlemény tartalmáért való felelősségből a bűncselekményben pusztán fizikai munkával résztvevők, a legtöbb kiadó, a nyomdász, a terjesztő. A tágabb értelemben vett szerzőnek a tv.-ben meghatározott fogalma (v. ö. I. b. alább) magában foglalja egyes esetekben a kiadót és (az időszaki lapoknál) a felelős szerkesztőt is. Minthogy ez a szerző fogalmából oly esetekben, amikor a kiadó vagy a felelős szerkesztő a közlemény megírásában közreműködtek, önként következik, a javaslat e lehetőséget külön nem emeli ki. A kiadónak s a felelős szerkesztőnek a szerzői fokozaton kívül eső külön jogi helyzete a szerzővel szemben a felelősség második és harmadik fokozatán jut kifejezésre.

4. A bírói kar több tekintélyes tagja azt kívánta, hogy a szerző mellett időszaki lapoknál a szerkesztő kollektiv felelőssége állapíttassék meg s a felelősség előterében a szerkesztő álljon. Ennek az álláspontnak képviselői felhozzák, hogy a szerkesztő nemcsak azzal járulhat hozzá a közelmény bűnösségéhez, hogy megírására utasítást ad, adatokat szolgáltat, vagy szövegezésében részt vesz, de azzal is, hogy oly közlemények közlését megtűri, amelyeknek bűnösségéről tudomása van, vagy amelyekéről elolvasásuk után tudomása lehetne. Az időszaki lap a szerkesztő nevének tekintélyével megy a közönség elé; a közlés ténye folytán az olvasóközönség szemében a szerkesztő a közleménnyel azonosítja magát; tetézi a cselekmény bűnösségét. Az időszaki lap, a maga állandóságával, a közönség előtt kivívott tekintélyével hatályossá teszi a czikk megírásával czélzott eredményt és sokkal erőteljesebben terjeszti a bűnös tartalmú közleményt, mint ahogy azt egyébként terjeszteni lehetne. A társadalmi élet ily állandó szervének nyilvánosan szereplő vezetőjét nem lehet fontos nemzeti és társadalmi érdekek veszélyeztetése nélkül felmenteni az alól a kötelesség alól, hogy a tekintélye alatt megjelenő lapot bűncselekmények elkövetésére felhasználni könnyelműen ne engedje; nem volna helyes őt feljogosítani, hogy tudatosan büntetlenül támadja, bár mások tollával, a közönség előtt napról-napra a jogilag védett érdekeket. A szerkesztő az, aki közleményeivel a közönséghez férkőzni, a jogsérelmet így elkövetni kívánja; tehát a közleményekért felelős is. A tv. nem tette magáévá az így megokolt álláspontot. Nem lehet szemet hunyni a sajtó szabadáságnak ama fontos érdeke előtt, hogy a felelősség viselésére minden tekintetben alkalmas szerzők a szerkesztő czenzurája nélkül, saját felelősségükre fordulhassanak időszaki lapok hasábjain a nagyközönséghez; s hogy nem szabad a szerkesztőt a közlemények behatóbb, mélyebb bírálatára, azok tanulmányozására, a benne foglalt tények igazságának kutatására kötelezni oly esetekben, mikor a szerző közleményeért helyt állni kész. Ily nagy feladat teljesítésére a szerkesztőnek sem eszközei nincsenek, sem ideje nincs, tehát e feladat teljesítése egyrészt fikczió, másrészt veszélyezteti a sajtó szabadságát. A közleményt, az alapjául szolgáló tényekkel és a megírásánál irányadó okokkal rendszerint csak a szerző ismeri. Mellette tehát a szerkesztő, bármily fontos szerepet játszik, a sajtójogi felelősség tekintetében csak másodsorban jöhet számba. A tv. ehhez képest nem követi a franczia sajtójog felelősségi rendszerét és sem a felelősség előterébe nem állítja a szerkesztőt, sem azt a szerzővel együtt kollektív felelősségre nem vonja. A szerkesztő felelőssége csak másodlagos; feltétele rendszerint az, hogy a szerzőt büntetőjogi felelősségre vonni ne lehessen. (Ennek a jogszabálynak az indokolását lásd alább 6. alatt.) A szerzőtárs felelősségére vonatkozóan előadottakból azonban következik, hogy a tv. a kollektív felelősségtől teljesen még sem zárkózik el; de azt azokra az esetekre korlátozza, amikor a szerkesztő (vagy kiadó) szerzőtársi viszonya, tehát a bűncselekmény elkövetésében tudatos részessége bizonyítható.

5. Felmerült az a kívánság is, hogy a szerződési viszonyban álló személyek felelőssége csak a nem politikai jellegű, közönséges bűncselekményeknél (rágalmazás stb.) állapíttassék meg, a politikai jellegű bűncselekményeknél azonban csak a „szerző” legyen felelős. Bárha azokat a közszabadsági tekinteteket, amelyek ezt az indítványt előtérbe állítják, figyelmen kívül hagyni nem lehet, a javaslat a felelősségi rendszernek így kontemplált kettéosztását mégsem fogadja el. Eltekintve mindazoktól az okoktól, amelyek a szerzőtársak büntetése mellett felhozhatók (l. fentebb), a kettéosztást azért sem lehet igazolni, mert jogegyenlőtlenséghez vezet, és - figyelemmel arra, hogy a politikai és a nem politikai jellegű sajtóperek szigorú elhatárolása szinte lehetetlen - súlyos természetű és káros kihatású jogbizonytalanságot is eredményezhet.

A 34. §-hoz

A 34. § szerint a sajtójogi felelősség második fokozatán nem időszaki lapoknál s az időszaki lapok nyilttéri közleményeinél és hirdetéseinél a kiadó, a 35. § szerint időszaki lapok egyéb közleményeinél a felelős szerkesztő tartozik büntetőjogi felelősséggel. E rendelkezés egyes, a szabályt szabatosabbá és méltányosabbá tevő változtatásokkal elvben a mai tételes jogot tartja fenn. Változtat a tv. a mai törvény szövegén azzal, hogy a második fokozaton állók felelősségének feltételéül nem azt kívánja meg, hogy a szerző „ne tudassék”, hanem azt a körülményt, hogy a szerző büntetőjogi felelősségre vonható ne legyen. Az ismeretlen helyen tartózkodó, vagy külföldön lakó szerzőktől közölt sajtótermékekért a kiadónak, időszaki lapoknál a szerkesztőnek felelnie kell, mert az államhatalomra nézve teljesen mindegy, hogy a szerző nevét nem tudja-e vagy hollétét nem ismeri vagy bár ismeri azt, de büntetőjogi úton őt felelősségre nem vonhatja. Ezért a tv. a belga sajtótörvény szabatosabb szövegét fogadta el és akkor bünteti a második fokozatban álló személyt, ha a szerző büntetőjogi felelősségre nem vonható.

A 35. §-hoz

Az időszaki lapban megjelent nyilttéri közlemények és hirdetések miatt a javaslat a felelősséget teljesen a kiadóra hárítja. Ezek miatt ugyanaz a felelősség terheli őt, mint más közleményeknél a szerkesztőt. Köztusomású tény, hogy az időszaki lapok hirdetéseivel a szerkesztőség foglalkozni nem szokott, azokat a kiadóhivatal közvetlenül teszi közzé. Ily körülmények közt nem felelne meg a tényleges viszonyoknak, de nem is járna eredménynyel a sajtójogi felelősségnek olyan rendezése, amely a hirdetésekért és a nyilttéri közleményekért is a szerkesztőt tenné felelőssé; ily rendezés folyományának kell tekinteni, hogy bíróságaink ma szinte teljesen figyelmen kívül hagyják a hirdetésekben és a nyilttéri közleményekben - sajnos - mind nagyobb számban feltalálható sok bűncselekményt.

Az anyagi igazsághoz akar közelebb jutni a tv. azzal is, hogy a kiadóra hárítja a szerző felelősségét, ha a közleményt a közzétett tartalommal a kiadó rendelte meg; a szerkesztő felelősségét, ha valamely közleményt a kiadó egyenes utasítására tettek közzé; a felelős szerkesztőre a szerző felelősségét, ha a közlemény megírására a szerzőt a szerkesztő utasította. Számolni kellett azzal a függő helyzettel, amelyben az időszaki lapolk alkalmazottai a szerkesztővel, a szerkesztő és a sajtó más munkásai a kiadóval szemben vannak s amelyben állásukat veszthetik, ha a szerkesztő vagy a kiadó rendelkezéseinek nem tesznek eleget. Ily kényszerhelyzetek kihasználásával hivatott meggátolni az idézett jogszabály. A 35. § második bekezdésének jogszabálya a fokozatos felelősségnek időszaki lapoknál harmadik fokozatát állítja fel, amikor a kiadót teszi a lap minden közleményeért felelőssé, ha a szerkesztőt nem lehet büntetőjogi felelősségre vonni. E jogszabályt a tv. a mai sajtótörvényből veszi át.

A 36. §-hoz

A 36. § a nyomda- vagy más többszörösítő vállalat tulajdonosának felelősségét szabályozza, lényegileg a fennálló jogszabályok értelmében, mégis oly megszorítással, hogy e felelősség akkor is, ha más sajtójogi felelősségre nem vonható, csak oly esetben áll be, ha a sajtóterméken a kiadó, a szerkesztő vagy szerző megnevezve nincs.

A 37. §-hoz

E § első bekezdése tételes jogunknak egy égető hiányát pótolja, mikor kimondja, hogy szerzőnek a közlőt kell tekinteni, ha a közleményt sajtó útján a szerző beleegyezése nélkül tették közzé. A közzétételre nem szánt gondoalt nem büntethető; aki viszont egy gondolatot a más beleegyezése nélkül közöl, felelősséggel tartozik érte. A jogsértést az követi el, aki a gondolatot a közönség elé tárja. Annál a kiindulási alapnál fogva tehát, amelyet a javaslat a felelősség rendezésénél általában magáévá tett, s amely szerint mindig a tulajdonképpeni bűntettest, tehát azt kell sújtani, aki gondolatával a közönséghez kíván férkőzni, ily esetekben nem tekinthető az elsősorban felelős személynek más, mint a gondolat közlője.

2. Ugyenennek az elvi álláspontnak további folyománya, hogy sajtótermékek tartalmának átvétele esetében szerzőnek az átvevőt kell tekinteni. Ezt a gondolatot kifejezésre juttatja már a st. 33. §-a is, amely kimondja, hogy az időszaki lapokban megjelenő czikkekre vonatkozó „felelősség kiterjed azon czikkekre is, melyeket más lapból vagy könyvből kölcsönöznek: ilyen átvételi esetben a büntetés a szerzőénél vagy első közlőénél mindig kisebb lévén s a maximumig sohasem terjedhetvén”. A st. e rendelkezését elvben magáévá tette a tv., de kiterjeszti az időszaki lapokról az összes sajtótermékekre, egyben pedig megszünteti a büntetésre vonatkozó ama megszorítást, hogy a büntetésnek a szerzőnél vagy első közlőénél mindig kisebbnek kell lennie s hogy a maximumig soha sem lehet terjednie. Az első változtatás a sajtótermékek egyenlő elbírálásának elvéből következik; a második igazolja, hogy a st.-ben foglalt megszorítás sem nem igazságos, sem pedig gyakorlati hordereje nincs. Az átvevő személy eljárása sokkal inkább lehet rosszhiszemű, mint az eredeti közlőé volt; az átvevő nyomtatvány, különösen időszaki lap közlése, lehet sokkal veszedelmesebb akár elterjedettségénél, akár más oknál, például a közlés idejénél fogva, mint amilyen az eredeti közlés volt. Erkölcsileg tehát nem mindig volna igazolható, hogy az átvevőt a bíró enyhébben büntesse, mint az eredeti közlőt vagy a szerzőt, s a maximumot sem közelíthesse meg. De a megszorításnak gyakorlati hordereje sincs, mert a bíró csak a legkivételesebb esetben, akkor alkalmazza a büntetés maximumát, ha a súlyosbító körülmények felette nyomatékosak. Az ily esetekre kivételes szabályt felállítani annál kevésbbé megokolt, mert éppen a jogérzetet legerősebben sértő, súlyos cselekményeknek kedvez. Ezért a tv. a megszorítást teljesen mellőzte.

3. A tv. 37. §-ának harmadik bekezdése az ú. n. hírlaptudósítók jogi helyzetét szabályozza s a hirlapirodalom évtizedes óhajtásának felel meg. A reformra irányuló óhajnak okai könnyen érthetők. A kőnyomatos (vagy mérsékelt számban más módon többszörözött) értesítőt jogszabályaink sajtóterméknek tekintik. Az egyes sajtótermékekből, tehát e jogszabályok szerint a kőnyomatos értesítőből átvett közelményekért is, az átvevő felel. (A st. 33. §-ának második mondata.) A bírói gyakorlat ehhez képest tényleg úgy is alakult ki, hogy ily átvétel esetében, ha bűncselekmény forog fenn, úgy a hírlaptudósítónak, mint az összes átvevő lapoknak személyzetét büntető felelősségre vonja. Minthogy a hirlapok tudósítójuknak közleményeit szinte kivétel nélkül át szokták venni, nem ritkán fordul elő, hogy ugyazazon közleményért, melyet szerzője (vagy a fokozatos felelősség szerint az értesitőért felelős más személy) egyenesen e közzétételekre szánt, nemcsak a hirlapárusító, ez az elsősorban felelős személy, hanem öt-hat nagyobb fővárosi lap személyzete (a tudósítóban közölt czikk összes átvevői) is együttesen bünhődtek. A hirlapírás mai technikája és kiterjedt hírszolgálata mellett, amikor teljesen lehetetlen, hogy minden időszaki lap közvetlen hírforrásokból szerezze meg közleményeit, érthető és jogosult a hirlapírók kívánsága, hogy ez a kollektiv jellegű rendszer megszünjék. Kétségtelen az is, hogy a fokozatos és kizáró felelősségnek úgy a sajtótörvényben, mint e javaslatban elfogadott rendszerével a kőnyomatos hirlaptudósítások közleményeinek átvételéből előálló felelősség jelzett eredményei homlokegyenest ellenkeznek. A dolog természetét tekintve, nem fér ahhoz kétség, hogy a kizárólag hirlapok számára (l. alább I. b.) készült értesítők a maguk közleményeit közlés végett egyenesen úgy küldik meg az egyes hirlapoknak, mint az egyes czikkíró a maga kéziratát. Az a körülmény, hogy az értesítő rendszeresen és több hírlap részére közöl czikkeket, e tényen nem változtat. Indokolt tehát a tv. álláspontja, mikor a hirlaptudósítók közleményeit nem idegen sajtótermékek részeinek, hanem az egyes hirlapok részére készülő szerzői iratoknak tekinti. Igaz ugyan, hogy súlyosabb a bűnösség, ha ily átvétel folytán egy-egy közlemény egyszerre több lapban jelenik meg, tehát a közleményben elkövetett bűncselekményért a felelősségnek is kétségkívül súlyosabbnak kell lennie, mintha csak egy közlés történt volna; ámde e czélból nem kell együttesen több személyt tenni felelőssé; e különbséget a bíróság a büntetés kiszabásánál kellően figyelembe veheti anélkül, hogy a sajtójogi felelősség fokozatos és kizáró rendszerével ellentétben több különböző fokú felelősség alá tartozó személyt, egyazon közleményért büntetne meg. Nem jár tehát hátrányos és igazságtalan következményekkel a tv. álláspontja e tekintetben sem. Azt a továbbmenő óhajt azonban, hogy a kőnyomatos (vagy mérsékelt számban más úton többszörözött) hirlaptudósító egyáltalán ne tekintessék sajtóterméknek, a 2. §-nál bővebben kifejtett okokból a tv. nem tartotta megvalósíthatónak. Nem is szólva arról, hogy ez óhajnak teljesítésével a sajtó rendje szenvedne csorbát: figyelembe kell venni a hirlaptudósítók személyzetének érdekeit is. Azzal a jogosult kedvezménnyel szemben ugyanis, amelyhez a hirlapirodalom e § harmadik bekezdésének e szabályával jut, a kérdéses értesítők személyzetének érdeke azt kívánja, hogy a sajtójogi kivételes és kedvező felelősségi rendszer (33-36. §-ok) alól ők sem vonassanak ki és rájuk sem terjedjen ki a sokkal terhesebb közönséges büntetőjogi felelősség. Ha a tv. a hirlaptudósitókat a sajtótermékek köréből kivonta volna, személyzetüknek e jogosult érdekét kellően méltatni nehéz lett volna, míg a tv. álláspontja azt is teljesen kielégíti.

A 38. §-hoz

1. A st. 27. §-a szerint az, aki az „elmarasztaló ítélet által sújtott elmeművet sajtó útján újra közzéteszi vagy árulja, a szerző ellen hozathatott legnagyobb büntetéssel fog illettetni.” A sajtótörvénynek e rendelkezésében foglalt elvet a tv. is magáévá teszi, de néhány kívánatosnak mutatkozó változtatásnak veti alá.

2. A tv. az ezen jogszabályban nyilatkozó jogczímen csak azt bünteti, aki büntető ítélettel sújtott sajtóterméket újból közzétesz. Nem vonja azonban büntetés alá a terjesztőt, akinek felelősségét a második fejezet (10., 24. s köv. §-ok) szabályozza s akinek felelőssége egészen más természetű, mint a sajtótermék szellemi alkotóié, vagy azoké, akik a sajtóterméket propagálás czéljaira újból közlik. A másik változtatás, amelyet a sajtótörvénnyel szemben tesz, az, hogy a tettesek és részesek büntetéséül nem a szerzőze „hozathatott legnagyobb” büntetést, hanem a sajtótermékben foglalt bűntettre, vétségre vagy kihágásra a törvényben megállapított büntetést szabja. Az újabb büntetőjogi felfogás mind nagyobb mértékben követeli a bűntettesek egyéniesítését; az egyéniesítés elvével pedig merőben ellenkezik fix büntetési tételek megállapítása. A bírónak szabadságra van szükséges, hogy igazságos lehessen s az egyéniesítést helyesen végezhesse. A büntető ítélettel sújtott elmemű újra közlése is enyhítő és súlyosbító körülmények közt történhetik, amelyeknek mérlegelésétől a bíróság helyesen el nem zárható.

A 39. §-hoz

1. Közismert tény, hogy egyes sajtóközlemények magánszemélyeknek, czégeknek, testületeknek igen gyakran okozhak számottevő kárt. Sem írott jogunk, sem a szokásjog az ily kár megtérítését eddig nem biztosította. Több külföldi jogszabály s különösen az angol joggyakorlat már régebben gondoskodott az ily kár megtérítéséről. A jog általános elveinek kíván a tv. eleget tenni, mikor a legszélesebb néprégetek kívánalmainak megfelelően a kártérítési jogot szintén szabályozás alá veszi. Támaszkodik e tekintetben a sajtó ügyében tartott 1907. évi értekezletre is (l. az általános indokolást), mely a kártérítés törvényes szabályozását egyértelműen követelte.

2. A tv. biztosítja úgy a vagyoni, mint a nem vagyoni kár megtérítését. A vagyoni kár mibenléte és megtérítésének jogosultsága nem lehet vitás. De nem kevésbbé jogosult az okozott nem vagyoni kárért megfelelő kárösszeg megállapítása sem. Bárha a sajtóközlemény okozta erkölcsi veszteség, amilyen lehet a becsület elrablását követő társadalmi megvetés, a féltve őrzött titok nyilvánosságra hozatalával szenvedett érzékeny fájdalom stb., ellenértékét a pénzbeli kárösszeg fizetésében nem talál: az ily kárpótlás mégis hozzájárul a jogtalanul szenvedett sérelem enyhítéséhez és bizonyos márvű helyrehozásához. A jog általános elvei jutnak csak érvényre, ha a törvényhozás módot nyújt a sérelem ily helyrehozására, még pedig annak a kötelezése útján, aki a sérelmet okozta. A nem vagyoni kár sajátos természetére való tekintettel a tv. a méltányosság figyelembevételét a pénzbeli elégtétel megállapításánál különösen előtérbe állítja; ezzel jelezni kívánja, hogy nem annyira a szigorú jog, mint inkább a méltányosság elvei szerint kívánja a felmerülő viták eldöntését.

3. A sérelmet a közlemény büntetendő cselekménnyel vagy anélkül okozhatja. Amint más ténykedés magánjogi kárt okozhat, anélkül, hogy a büntetendő cselekmények határát átlépné, így megtörténik ez a sajtóközleményeknél is. A tv. mindkét esetben helyt ad a kártérítésnek, mert a sértettre magánjogi igényei szempontjából közömbös, vajjon a sérelmes és neki rosszhiszeműen vagy gondatlanul tetemes kárt okozó közlemény megállapítja-e pl. a rágalmazás tényálladékát vagy pedig a még nem büntethető hazug közlemények határai közt mozog. A sértettnek mindkét esetben hasonló magánjogi védelemre van igénye. Ha a sérelmet büntetendő cselekmény okozza, a kártérítés megállapítására rendszerint a büntetőbíróság lesz illetékes, amely e kérdésben a büntető ítéletben határoz. Önként érthető, hogy a kártérítési igényt a sértett fél a büntető eljárás keretén kívül polgári úton is érvényesítheti. Ha a kárt okozó közlemény tartalma nem bűncselekmény, a kártérítési igényt a tv. kifejezett rendelkezése szerint csupán polgári úton lehet érvényesíteni. A kártérítési igény érvényesítésének ez az útja marad meg a sértettnek akkor is, ha a kárt okozó közleményben a bűncselekmény megállapíthatónak látszik ugyan, de a bűnvádi eljárást elévülés miatt vagy más okból lefolytatni vagy a tettes ellen büntető ítéletet hozni nem lehet.

4. A kártérítés kizárólag a sértett fél érdeke. Közszempontok itt szerepet nem játszanak. Ily tisztán magánjogi kérdésben a bíróság hivatalból nem járhat el.

5. A sajtóközleménnyel okozott kár nagyságának megállapítására a törvény határozott támpontot nem nyújthat. Kárttevő más cselekményeknél, különösen azoknál, amelyek valamely jogtárgyat közvetlenül tettlegesen sértenek, a vagyoni kárt szászerűleg meg lehet pontosan határozni, a sajtóközlemények okozta kár nagyságát csak hozzávetőleg s az esetek különböző természetéhez képest az összes körülmények szigorú vizsgálatával és beható mérlegelésével lehet megállapítani. Még sokszorta nehezebb és csak az adott viszonyok ismeretével megoldható feladat meghatározni azt az összeget, amely hozzávetőleg ellensúlyozhatja a sértettnek okozott nem vagyoni (erkölcsi) kárt. E kérdésekben azért a tv. a bíróságnak szabad kezet enged s a bíróság lelkiismeretes munkájára bízza a kárösszeg meghatározását; csupán arra hívja fel a bíró figyelmét, hogy a felek vagyoni viszonyait tekinteten kívül hagynia az általános jogelvek értelmében nem szabad.

6. A kár megtérítésére a politikai időszaki lapoknál elsősorban a hirlapbiztosíték szolgál. Következik ez a biztosíték jogi természetéből, mert rendeltetése, hogy a sajtóközlemények miatt hozott ítéletek végrehajtását biztosítsa. Úgy ezt a kérdést, mint általában a vagyonjogi felelősséget a 40. § szabályozza.

A 40. §-hoz

1. A büntető törvények szerint sajtó útján elkövetett bűntettek, vétségek és kihágások esetében pénzbüntetés és a bűnügyi költség viselésének terhét éppen úgy meg lehet állapítani, mint más bűncselekmények miatt. A st. csupán a politikai jellegű időszaki lapokban elkövetett bűncselekményeknél rendelkezik arról, mikép fedeztessék a megállapított pénzbüntetés és bűnügyi költség; ezeknél a bírói ítélet végrehajtásának czéljára felajánlja a letett lapbiztosítékot, sőt a felelős személyek vagyonát is. „Sajtóvétségérti elmarasztalás esetében - mondja a sajtótörvény 30. §-a - a pénzbüntetés a biztosítékból vonatik le; ha belőle ki nem telnék, azonkívül, hogy a szerző együtt jótállónak tekintetik, a foglalás a felelős tulajdonos, kiadó vagy szerkesztő egyéb javaira is kiterjesztetik.” Ha azonban a bíróság más nyomtatványban, nem politikai jellegű s így lapbiztosítékkal el nem látott időszaki lapban elkövetett bűncselekmény miatt állapít meg pénzbüntetést, azért más törvényes rendelkezés hiányában kizárólag az ítéletben bűnösnek kimondott személy felelős. Ha az így kiszabott pénzbüntetést rajta behajtani nem lehet, az általános büntetőjogi szabályok szerint azt ellenében szabadságvesztésbüntetésre kell átváltoztatni.

2. A tv. elfogadja a st.-nek a politikai jellegű időszaki lapokban elkövetett cselekmények tekintetében felállított elvét, hogy a pénzbüntetést a törvényhozó intencziójához képest lehetőleg eredeti alakjában kell végrehajtani s a pénbüntetésnek átváltoztatása csak végső esetben foghat helyt, mert ez oly kisegítő intézkedés, amelyhez az általános büntetőjog is csak akkor fordulhat, ha a bírói ítélet egyébként hatálytalan maradna. A pénzbüntetéssel a törvényhozó rendszerint más indító okra kíván visszahatni, mint a szabadságvesztéssel; a kettő egymást sikerrel nem pótolhatja. De az általános büntetőjog gyakran utalva van rá, hogy az ítélet teljes hatálytalansága helyett igénybe vegyen a pénzbüntetés helyettesítésére kínálkozó valamely eszközt. A sajtójognak ily eszközt ritkábban kell alkalmaznia. A sajtó útján elkövetett bűncselekmény több részese közt rendszerint van, aki a pénzbüntetést lefizetheti. A sajtójog ezt a személyt elveinek sérelme nélkül bevonhatja a felelősségbe; ezzel lényegében fentartja a fokozatos és kizáró felelősségi rendszert, csak biztosítja hatályossággát, amikor a pénzbüntetésért végső fokon azt teszi felelőssé, akin a büntetést eredeti alakjában végrehajtani lehet. Ezt a rendszert különösebben jogosulttá a sajtó szabadságának az az érdeke is teszi, hogy az írókat szabadságuktól megfosztani lehetőleg csak oly bűncselekmény miatt szabad, melyre a törvény szabadságvesztésbüntetést szab. Ezért indokolt, hogy a pénzbüntetést lehetőleg eredeti alakjában kell végrehajtani. Annak a megszorításnak azonan, hogy ez az elv csak a politikai tartalmú időszaki lapoknál érvényesüljön, jogosultsága nincs; ezért a tv. egyenlő elbánás alá veszi az összes sajtótermékeket.

3. A tv. szövegezéséből következik, hogy a 40. § második bekezdésében felsorolt személyek a fokozatban előttük állóktól a kifizetett összegeket visszkereset útján visszakövetelhetik.

A 41. §-hoz

Amennyiben a pénzbüntetést sem a hirlapbiztosíték nem fedezi, sem a felsorolt személyeken behajtani nem lehet: érvényesülnek a büntetőjog általános szabályai.

A 42. §-hoz

Mint a 16. §-nál említve volt, a nyomdaipar fejlettsége s a hirlapok rendkívül elterjedettsége mellett úgy a nyomdák, mint a hirlapvállalatok nagy része nem egyes emberek, hanem jogi személyek vagy társaságok kezében van. A felelősségnek czélszerű, igazságos és méltányos érvényesíthetése végett a javaslat különbséget tesz e társasvállalatoknál a felelősség egyes nemei közt. A dolog természetének megfelelően e felelősség egyes egyént terhelhet csak, ha személyes kötelezettségek teljesítéséről vagy szabadságvesztésbüntetés végrehajtásáról van szó, de terheli az a jogi személy vagy társaság egész vagyonát, ha vagyoni kötelezettségeket kell teljesíteni. E jogszabály ugyan annyira természetes, hogy külön kifejezése fölöslegesnek látszik, de minden kétség eloszlatása végett azért is szükség van rá, mert a javaslat 17. §-a „a kiadásért személyesen felelős személyt” említ; külön kifejezett rendelkezés nélkül tehát kétség lehetne az iránt, hogy az egész társasvállalat a személyesen felelős egyén mellett bármiért felelős lehet-e. E kétséget a 42. § teljesen eloszlatja.

A 43. §-hoz

1. A Btk. 277. §-a szerint rágalmazás vagy becsületsértés miatt történt elítélés esetében a sértett fél kívánatára az ítélet közzétételét kell elrendelni. A tv. a Btk.-nek e helyes és méltányos rendelkezését fentartja. Minthogy azonban e rendelkezés a gyakorlatban sok vitás és megoldatlan kérdésre szolgálatott alkalmat s többször nem bizonyult elég hatályosnak: azért a javaslat a közzététel kötelességét és módozatait tüzetesebben szabályozza.

2. A sajtó útján, de nem időszaki lapban elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés miatt hozott ítélet közzétételéről a Btk. 277. §-a úgy rendelkezett, hogy az ítélet egész terjedelmében, indokaival együtt az elítéltnek költségére azon vidéknek, ahol a büntető cselekmény elkövettetett, valamelyik lapjában és ha ott nem jelenik meg, a sértett fél által megjelölt belföldi lapban tétessék közzé. A tv. e rendelkezés elveinek fenntartásával a közzétételre alkalmas lap kiválasztásában a bíróságnak szabadabb kezet nyújt. Gyakran megtörténik, hogy valamely a vidéken nyomtatvány útján elkövetett rágalmazásról vagy becsületsértésről az egész ország tudomást szerez; méltánytalan volna a sértett önvédelmi s a bíróság rendelkezési jogát megszorítani úgy, hogy a marasztaló ítéletet csak az illető vidék lapjában lehessen közzétenni. A bíróság kezét a sértett javára sem köti meg úgy a tv., mint az a Btk. 277. §-a szerint megkötve volt; a tv. szerint a bíróság annak a lapnak kiválasztásában, amely az ítéletet közzéteszi, a sértett indítványához sincs kötve. Rendszerint ugyan a sértett indítványa lesz irányadó; de előállhatnak oly körülmények is, amelyek akár közszempontból, akár a terhelt vagy harmadik személyek érdekében a sértett indítványától eltérést tesznek kivánatossá. Az ítélet közzétételére a tv. az elitéltet kötelezi. Ez a kötelesség a bűnösségnek természetes folyománya. Az elitélt kötelezettségének elmulasztásához nem fűz büntetőjogi következményeket, mert az elitélt nem rendelkezik azzal a lappal, amelyben az ítéletet közzétennie kell. Ehelyett feljogosítja a tv. a sértettet, hogy a késlekedő terhelt helyett a közzétételről maga gondoskodjék. Önként érthető, hogy ebben az esetben a sértett követelheti költségeinek megtérítését és e költségek a 40. § szabályainak megfelelően nemcsak az elítélt személyt, hanem mindazokat terhelik, akik a pénzbüntetésért felelősek. Az eljárás egyszerűsége érdekében ezt a költségmegtérítést az eljáró bíróság egyszerű végzéssel mondja ki.

3. Időszaki lapban elkövetett rágalmazás esetében a Btk. 277. §-a szerint „az ítélet indokaival együtt ugyanazon nyomtatványnak, a jogérvényes ítélet kihirdetése vagy kézbesítése után megjelenő első száma elején teendő közzé”. Az előfordult visszaélések meggátlására a tv. e rendelkezést azzal egészíti ki, hogy a közzétételnek a lap rendes nyomásával és minden lappéldányon meg kell történnie. Ha a kiadó kötelezettségének eleget nem tesz, alkalmazni kell vele szemben a tv. 23. §-ában a helyreigazítási jog megszegésére vonatkozó rendelkezéseket. Ezek szerint tehát mulasztása folytán őt kihágás miatt lehet elítélni s a közzétételre újból kötelezni kell. A bírói tekintélyre támaszkodó marasztaló ítélet közzététele a sértettre nézve rendszerint fontosabb, mint a saját tollából eredő helyreigazító közleményé. Az ügy érdemét eldöntő ítélet közlésének elmulasztása a bírói tekintélyt jobban sérti, mint a helyreigazítást elrendelő ítéleté. A kiadó lapjával szabadon rendelkezik; tehát a közzétételnek akadálya nincs s így annak elmulasztása súlyosabb beszámítás alá esik. Teljesen jogosult tehát, hogy az ily ítélet közzétételének elmulasztását a törvény épen oly szigorral sújtsa, mint a magánjellegű helyreigazító közleményét. A st. 35. §-a szerint az ily kiadót száz forint fizetéssel kellett büntetni.

4. Többször megtörtént, hogy az az időszaki lap, amelyben a rágalmazó vagy becsületsértő közlemény megjelent, megszünt, mielőtt az ítélet közzététele tekintetében törvényes kötelezettségének eleget tett volna. Ily esetben a bíróságnak nem volt támpontja az iránt, mily úton gondoskodjék a marasztaló ítélet közzétételéről. E hiányt pótolja a tv. azzal a rendelkezéssel, hogy ily esetben úgy kell eljárni, mintha a rágalmazást vagy becsületsértést nem időszaki lapban követték volna el.

A 44. §-hoz

A sajtótörvény 14. §-a szerint: „Ki az országgyűlés, törvényhatóságok, mindenféle törvényszékek és a törvény által alkotott egyéb testületek iratait és azok nyilvános üléseit hiv szellemben és igazán közli, ellene a közlöttek tartalma miatt kereset nem indíttathatik.” E rendelkezés alkotmányos államban, ahol a polgároknak a közügyekbe beleszólásuk és betekintésük van, a közszabadságok egyik biztosítéka. Amit minden polgárnak meghallgatni szabadságában áll, annak megírásától a sajtó sem tiltható el. A st. 14. §-ától a tv. 41. §-a a szövegezésen tett lényegtelen módosításokon kívül egyfelől abban különbözik, hogy az iratok közlésének csak akkor biztosít büntetlenséget, ha azok nyilvánosak, azaz bárki által megtekinthetők voltak, másfelől pedig abban, hogy a szóban forgó közleményekért nemcsak a büntetőjogi, hanem a magánjogi felelősséget is kizárja. Igaz ugyan, hogy a hatóságok nyilvános ellenőrzése a közérdeknek csak hasznára válhatik, de a hatóságok nem nyilvánosságra szánt iratainak közzététele gyakran a közérdeket sérti s ártatlan emberek jogosulatlan meghurczolásával is járhat. Más irányban is számos visszaélés történt a hatóságok s különösen a büntetőbíróságok iratainak közzétételével, ami gyakran közfelháborodást szült. A st. idézett rendelkezése e visszaélésnek nem állta útját. A 44. § az érintett közszabadsági tekinteteket szem előtt tartja, de legalább az oly visszaélések meggátlására, amelyek bűncselekményeket tartalmazó közleményekben jelentkeznek, mégis alkalmat nyújt.

A 45. §-hoz

A sajtóügyekben követett eljárás reformja iránt a közelmult évek folyamán, mint az általános indokolásban (II. 1.) említve volt, figyelemreméltó kívánságok merültek fel. E kívánalmaknak megfelelően a tv. egyes változtatásokat indítványoz, amelyek részben a sajtószabadság követelményeit elégítik ki, részben a sajtóügyekben érdekelt személyek jogosult igényeinek felelnek meg. A reform kiterjed a sajtó útján elkövetett bűntettek és vétségek mellett a sajtó útján elkövetett oly kihágásokra is, amelyek törvényben vannak megállapítva. A rendeletekben és a szabályrendeletekben megállapított kihágások a közigazgatási hatóságok hatáskörébe tartoznak s az ott érvényes eljárási jogszabályok szerint egészen más elbírálás alá esnek.

A 46. §-hoz

Szükségesnek mutatkozik mindenekelőtt a bíróságok hatáskörére és illetékességére vonatkozó egyes rendelkezések megváltoztatása. 1. az 1897:XXXIV. tc. 15. §-ának utolsó bekezdése szerint sajtóügyekben csak az az esküdtbíróság járhat el, amely valamely kir. ítélőtábla székhelyén működik. E kivételes rendelkezésnek komoly indokai elől a tv. nem zárkózik el. Úgy az ítélőtáblák székhelyén működő esküdtbíróságok magasabb szellemi képesítettségének szempontja, mint a magyar állami egység biztosításának szem elől nem téveszthető fontos érdeke megokolttá teszik, különösen a sajtó útján elkövetett politikai jellegű bűntettek és vétségek esetében a kir. ítélőtáblák székhelyén működő esküdtbíróságok kivételes hatáskörét. De csak óvatosan szabad hozzányúlni a hatásköri és illetékességi kérdéshez a látszólag magánjellegű rágalmazási és becsületsértési sajtóperekben is, mert fontos politikai kérdéseket könnyű szerrel lehet átjátszani a becsületsértési vagy rágalmazási perekbe, amikor ezek magánjellegüket elvesztve, határozottan a politikai perek sorába lépnek. Nem lehet azonban szem elől téveszteni azokat a komoly nehézségeket sem, amelyekkel egy-egy sokszor egészen magánjellegű rágalmazási vagy becsületsértési pernek a messze eső kir. ítélőtáblai székhelyen való letárgyalása jár, holott az összes érdekelt felek más esküdtbíróság illetékessége alá tartozó területen laknak. Nagy és indokolatlan megterhelés ez a perben érdekelt felekre és tanukra s nagy terhet ró az ítélőtáblák székhelyén működő esküdtbíróságok tagjaira is. A tv. e szempontok figyelembevételével a tisztán politikai jellegű sajtópereket továbbra is a kir. ítélőtáblák székhelyén működő esküdtbíróságnak tartja fnen, de a czélszerűségnek és méltányosságnak megfelelően, tekintettel arra a számos kérelemre is, amelyeket az érdekelt városok, elsősorban Fiume város közönsége terjesztettek a törvényhozás és a kormány elé, a rágalmazási és becsületsértési perekre a kir. ítélőtáblák székhelyén működő esküdtbíróság illetékességének kizárólagosságát megszünteti és kimondja, hogy ily esetekben az az esküdtbíróság jár el, amely a bűnvádi perrendtartás szabályai szerint illetékes. Azt az aggodalmat, hogy a politikai jelegű vagy egyéb közérdekű perek a nagyobb és nemzeti szempontból inkább megbízható központokból elvonatnak, megszünteti a tv. azzal, hogy a bíróságnak az ily ügyek megfelelő áttételére módot nyujt (46. § második bek.). A felek érdeke követeli, hogy az így illetékessé vált bíróság az eljárást illetékesség okából ne tagadhassa meg; ehhez képest a tv. ily értelemben rendelkezik.

A 47. §-hoz

Változtatást tesz a tv. az esküdtbíróság hatáskörén is s a közszemérem elleni vétséget a kir. törvényszék hatáskörébe utalja. Az esküdtbíróság ítélkezése teljesen ellentétes bírálatokkal találkozik. Sokan károsnak és helytelennek tartják és ezért megszorítani kívánják hatáskörét, mások viszont kiterjesztenék még azokra a rágalmazási és becsületsértési perekre is, amelyek ma a törvényszékek hatásköréhez vannak utalva. Az igazságügyi kormány az egyes álláspontok mellett felhoható érvek lelkiismeretes vizsgálata után megnyugvással ajánlja a törvényhozásnak elfogadásra a tv. álláspontját. Azok a kifogások, amelyeket az esküdtbíróságnak sajtóügyekben való ítélkezése ellen felhozni szoktak s amelyek rendszerint egy-egy felmentő vagy helytelenül minősítő ítélet nyomán támadnak, remélhetőleg meg fognak szünni az esküdtbíróság előtti eljárásra és a semmisségi panaszra vonatkozó rendelkezések módosításáról szóló törvény rendelkezéseinek törvényerőre emelkedése után. (1914:XIII. tc.) Viszont azonban az illetékes tényezők szinte kivétel nélkül egyetértnek abban, hogy az esküdtbíróságok hatáskörét azokra a sajtóvétségekre is kiterjeszteni, amelyek ma az 1897:XXXIV. tc. 16. §-a szerint a törvényszékek hatáskörébe vannak utalva, s amelyeknek az esküdtbíróságok hatáskörébe utalása iránt szintén több kívánság merült fel, - nem megokolt. A teljesen magánjellegű rágalmazási és becsületsértési perekben a nehezen mozgó és költséges esküdt bíráskodást behozni, minden érdekelt tényezőre komoly nehézségekkel járna. Fokozná a költségeket; lassítaná az ügymenetet; a polgáresküdtek vállaira túlnagy terhet róna; az esküdtbíróság komoly méltóságát csorbítaná; közszempontból és a sajtó szabadsága tekintetéből pedig semmi előnyt nem biztosítana. Az egyetlen változtatás, amelyet úgy a jogászi közvélemény és a nagyközönség, mint az összes különösebben irányadó tényezők kívánnak s amelyet a sajtó reformja tárgyában tartott 1907. évi értekezlet is egyértelműen helyesel, az, hogy a közszemérem ellen elkövetett vétség feletti bíráskodást az esküdtbíróság hatásköréből vonják el. Az esküdtbíráskodással járó nagyobb nyilvánosság íly szennyes ügyekben a közerkölcsök aláásását eredményezheti, s az esküdtbíróság egyes tagjainak a szakbíróságénál gyakran lazább erkölcsi felfogása a közszemérem ellen irányuló vétségek ellen a tapasztalat szerint elég védelmet nem is nyújt. Az iránt pedig nem lehet kétség, hogy a pornográfia védelme távolról sem a sajtószabadság érdeke. Ellenben közérdek, hogy annak a szemmel látható erkölcsi süllyedésnek, amelynek a néppeség egyes rétegeinél tanuk vagyunk, a törvényhozás immár hatályos eszközökkel állja útját. Mindezek tekintetbe vételével a tv. az 1897:XXXIV. tc. 15. §-át oda módosítja, hogy a jövőben a nyomtatvány útján a közszemérem ellen elkövetett és a Btk. 248. §-a szerint büntetendő vétség nem az esküdtbíróság, hanem a kir. törvényszék hatásköréhez tartozik. A min. jav. 47. §-a úgy rendelkezik, hogy rágalmazás vagy becsületsértés esetében, ha a valódiság bizonyítása rendeltetett el, a bíróság az ügyet a sértett lakhelye szerint illetékes bírósághoz teheti át. Ezt az I. b. elhagyta, mert félreértésekre ad okot, sérti a vádlott érdekét s nincs szoros összefüggésben a javaslat alapvető rendelkezéseivel.

A 48. §-hoz

1. A st. 28. §-a szerint „minden olyan sajtóvétség, mely eleln hivatalbeli megtorlásnak van helye, hat hónap múlva, amely ellen pedig csak magánkereset indítható, két év mulva idősül el”. E rendelkezés, amely a Btk.-vel szemben kivétesen rövid elévülési időt állapít meg, a Btk.-et életbe léptető 1880:XXXVII. törvénycikk 7. §-a szerint ma is hatályos. A bírói gyakorlat is a st. idézett rendelkezésében a rendes elévülés szabályozását látja s az eljárás megindítása után is az itt megjelölt elévülési időt tartja irányadónak. Ez az álláspont az idézett törvényszakasz magyarázatának megfelel, de belsőleg nem igazolható, különösen napjainkban, mikor az egyes perbeli cselekmények a lehetőségig gyors egymásutánban követik egymást. A tv. sajtóügyekben az eljárás gyorsítását még különleges szabályokkal (52-54. §-ok) is előmozdítja. Az eljárás megindítása után az elévülési idő tehát már nem a sajtó jogos érdekeinek, hanem azoknak az embereknek kedvezne, akik az igazságszolgáltatás elől minden árom menekülni igyekeznek. A tv. ezért a kivételes elévülési időt elejti s helyette külön időtartamot állapít meg, amely alatt az eljárást megindítani lehet.

2. A st. 25. §-a az elévülési idő megállapításánál különbséget tett a sajtóközlemények közt a szerint, hogy hivatalból vagy „magánkeresetre” voltak csak üldözhetők. Az előbbi esetre az elévülési időt hat hónapban, az utóbbira két évben állapította meg. Ezt a megkülönböztetést a tv. szintén elejti, mert a sértettre és a terheltre rendszerint mindegy, hogy a bűntettet vagy vétséget hivatalból vagy magánindítványra kell-e üldözni. A közvádló s a magánszemély rendszerint egyenlőképen értesül is a közlemény megjelenéséről, a közvádló közhivatali értesüléseinél, a magánszemély közvetlen érdekeltségénél fogva. Ellenben különbséget tesz a tv. a között, hogy a büntetendő közleményt időszaki lapban vagy más nyomtatványban tették közzé. Az időszaki lapban megjelent közleményről ugyanis, az ily sajtótermék rendszeres megjelenésénél, nagyobb nyilvánosságánál, rendszerint nagyobb elterjedettségénél, napi aktualitásánál fogva az érdekeltek gyorsabban és könnyebben értesülnek, mint más nyomtatványról. Az időszaki lapok legnagyobb része csak rövid időnek is van szánva, amelynek elteltével alig olvassák. De az időszaki lap nem készül s nem is készülhet rendszerint oly körültekintéssel, a tényeknek oly szigorú vizsgálatával, mint ahogyan készülnie kell más nyomtatványoknak. Az időszaki lap, mely gyors egymásutánban újabb és újabb közleményeket ad ki, bizonyítékait sem őrizheti oly hosszú időn keresztül, mint ahogyan azt más nyomtatvány szerzője vagy kiadója teheti, aki kellő előkészítés mellett s a munkájában említett tények bizonyítékainak gondos összegyüjtésével adhatja ki művét.

3. Minthogy a 48. §-ban megállapított határidő a Btk.-ben ismert indítványi határidővel bizonyos hasonlóságot tüntet fel, minden félreértés elkerülése végett kimondja a tv., hogy e § rendelkezései nem érintik a Btk. 112. §-ában és az 1879:XL. tc. 12. §-ában a magánindítvány előterjesztésének határidejére nézve foglalt rendelkezések hatályát. A Btk. 112. §-a, amely a Kbtk. 12. §-ánál fogva kihágások eseteiben is alkalmazható, a magánindítványról rendelkezik s ennek előterjesztésére három hónapot állapít meg attól a naptól számítva, amely napon az elkövetett bűntett vagy vétség és annak elkövetője az indítványra jogosítottnak tudomására jutott.

4. A st. 28. §-a alapján fejlődött gyakorlatban sok ellenmondásra adott okot az a kérdés, hogy az elévülési idő elteltével folytatható-e az eljárás a felelősségi fokozatban szereplő oly személyek ellen, akik ellen az elévülési idő alatt az eljárást azért nem indították meg, mert valamely más fokozaton álló személyek ellen folytatták azt. E kérdést a tv., a változott szöveghez mért változtatással úgy oldja meg, hogy bármely felelős személy ellen az eljárás megindítására nyitva álló idő elteltével is folytatni lehet az eljárást, ha ez alatt az idő alatt a felelősségre vonható személyek bármelyike ellen eljárást tettek folyamatba. Ezt a megoldást a fokozatos felelősség rendszerének jogi természete okolja meg. Az ellnekező megoldás mellett a fokozat alacsonyabb fokán álló személy a bűncselekmény magáravállalásával a legtöbb esetben megakadályozhatná, hogy kellő időben indítsanak eljárást az elsősorban felelős személy ellen. Ezt a visszásságot a § utolsó bekezdése megelőzi anélkül, hogy az első bekezdésben elfoglalt elvi álláspontot sértené.

A 49. §-hoz

A Btk. 61. §-a szerint azokat a tárgyakat, amelyek a bűntett vagy vétség elkövetésére szolgáltak, ha a tettes vagy részes tulajdonai, avagy azok birtoklása, használata vagy terjesztése tiltva van, el kell kobozni. A Bp. 169. §-a szerint az ilyen tárgyakat már az előzetes eljárás során le kell foglalni. Ennek az elvnek folyományaképen az előzetes eljárás során le kellene foglalni minden sajtóterméket, amely bűntettet vagy vétséget tartalmaz. Több külföldi sajtójog a sajtónak nem is biztosít semmi előjogot. Az a fontos szerep azonban, amelyet a sajtó az alkotmányos életben visz s amellyel a szabad fejlődést elősegíti s az a veszedelem, amely a sajtótermékek előzetes lefoglalásánál a közszabadságot érheti, múlhatatlanul szükségessé teszi, hogy a törvényhozás a sajtónak e téren is kiváltságos jogot biztosítson s az előzetes lefoglalást, ha teljesen ki nem küszöbölheti, a szükséges keretek közé szorítsa. Kétségkívül e kérdés rendezése különös óvatosságot követel. Mig egyfelől a már említett szempontok, de az a tekintet is, hogy a lefoglalásokkal különösen időszaki lapok tetemes vagyoni kárt szenvedhetnek, sőt a tönk szélére juthatnak, az előzetes lefoglalás teljes kiküszöbölését tennék kívánatossá: addig másfelől nem lehet figyelmen kívül hagyni az államhatalomnak azt a kötelességét sem, hogy a bűntettek és vétségek hatását megelőzze és polgárait sajtó útján elkövethető jogsérelmektől a lehetőségig megvédelmezze. A kérdésnek eme kényes tárgyakat és mindkét oldalról fontos érdeket érintő természete érthetővé teszi azt az izgalmat, amely a kérdés feltevésével mindig együtt jár s amely a sajtó ügyében tartott 1907. évi értekezlet tagjait is két ellentétes táborra osztotta.

2. A magyar jogban a kérdés fontos vonatkozásai iránt mindig volt megfelelő érzék s a rendőrhatóságokat e területről kizárva a lefoglalás elrendelése jogunkban mindig bírói hatáskörhöz tartozott. A lefoglalás szükségét azonban sajtótörvényünk, az 1848:XVIII. tc. is belátta. E törvény 22. §-a szerint „a bűnvizsgáló bíró a vád feladása után a nyomtatványokat vagy metszvényeket, ha szükségesnek ítéli, tüstént zár alá veheti”. Tételes jogunkban e kérdést a Bp. 567. és 568. §-ai szabályozzák. E §-ok szerint a nyomtatvány előzetes lefoglalását bűntetett vagy vétséget megállapító tartalma miatt, a vádló indítványára a bíróság rendelheti el. A nyomtatványok nemei közt jogunk a lefoglalás tekintetében különbséget nem tesz. A lefoglalás a Bp. 567. §-a értelmében kiterjed a nyomtatvány összes példányaira. Kiterjeszthető a nyomtatvány előállítására szolgáló mintára, metszetre és más sokszorosító készülékre. A minta lefoglalását a kiszedett szöveg betüinek szétszedése is pótolhatja. A Bp. 568. §-a szerint a vádló a lefoglalástól számított nyolcz nap alatt köteles a lefoglalt nyomtatványra vonatkozó vizsgálat elrendelése iránt indítványt tenni, amennyiben ezt már előbb nem tette volna. Ellenkező esetben a lefoglalás hatályát veszti és a lefoglalt nyomtatvány és sokszorosító készülék kiadandók. Ha a vádló a vádat, a vizsgálóbíró a lefoglalást megszünteti.

3. A tv., amikor a tételes joghoz a lefoglalás kérdésében néhány kiegészítést indítványoz, nem téveszti szem elől azokat a fontos érdekeket, amelyek a lefoglalás jogát továbbra is nélkülözhetetlenné teszik, azonban hathatós biztosítékokkal veszi körül a nyomtatványok lefoglalásának jogát; gondoskodik arról, hogy a lefoglalás lehetőleg kevés kárt okozzon. Az utóbbi czélt szolgálja az a rendelkezés, hogy az előzetes lefoglalást, ha lehetséges, a sajtóterméknek a bűncselekményt tartalmazó részére kell korlátozni. A nyomdaipar és általában a technika mai fejlettsége mellett nem ütközik nagyobb akadályba, hogy az érdekeltek beleegyezésével egy-egy nagyobb munkából a sérelmes rész kimaradjon s a sajtótermék úgy terjesztessék. A tv. továbbá az előzetes lefoglalás sürgős felülvizsgálatát biztosítja. Az érdekeltek jogainak megóvására megszabja, hogy a lefoglalás elrendeléséről a vád képviselőin kívül haladéktalanul értesíteni kell a belföldi kiadót és nyomdatulajdonost, továbbá ha ismeretes, a szerzőt, időszaki lapoknál ezenfelül a szerkesztőt.

4. Az előzetes lefoglalástól lényegesen különbözik, de azzal hasonló czélt szolgál a terjesztés korlátozására vonatkozó néhány szabály, amely az utczai s a házaló árusítás s a falragszok kifüggesztése terén a rendőrhatóságnak a beavatkozására jogot biztosít. E kérdésekről a 11-15. §-ok rendelkeznek.

Az 50. §-hoz

A Bp. szerint sajtó útján elkövetett bűntettek és vétségek miatt előzetes letartóztatásnak és vizsgálati fogságnak éppen úgy helye van, mint más bűntettek és vétségek miatt. A sajtó szabadságának nagyobb biztosítása érdekében a tv. e fontos szabályt megváltoztatja s a bűncselekmények egyenlő elbírálásának elvét megtörve, kimondja, hogy sajtó útján elkövetett vétség esetében előzetes letartóztatásnak és vizsgálati fogságnak rendszerint nincs helye. Ezzel a rendelkezéssel a tv. az előzetes letartóztatás kérdésében elmegy a végső határig, ameddig az állam igazságszolgáltató hatalmának illuzóriussá tétele nélkül elmehet. Külföldi terheltekkel szemben fenn kell tartani az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság jogát, mert az ország területéről távozó külföldivel szemben az állam minden védelmi fegyverét elveszti. Az ellen, aki megszökött vagy akinek megszökésétől kell tartani, az ellen, aki a bizonyítékokat meg akarja hamisítani, úgyszintén az ellen, aki a főtárgyalásról bírói idézés daczára elfogadható ok nélkül elmarad, szintén elengedhetetlenül szükséges, hogy elrendelhető legyen az előzetes letartóztatás vagy a vizsgálati fogság. Enélkül a jog nélkül a vádlott teljesen meghiusíthatná az eljárás sikerét, mert megfoszthatná a bíróságot a bizonyítékoktól; megakaszthatná az eljárás folytatását, mert távollétében a főtárgyalás meg nem tartható, elővezetése pedig hosszabb időt veheti igénybe, amely idő alatt az ügy tárgyalására összehívott személyeket együtt tartani nem lehet. A bírói idézés semmibevétele egyébként olyan tiszteletlenség az államhatalom, a bíróság és a társadalom iránt, amely semmi esetre sem tartozhatik a közszabadságok közé; a bírói idézésnek érvényesíthetése kényszer útján is az igazsságszolgáltatás egyik alapfeltétele. Az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság elrendelésének minden más okát (Bp. 141., 148. §-ai) a sajtóvétségeknél a tv. mellőzi. Nem szorul azonban megokolásra, hogy e kedvezmény a sajtó útján elkövetett bűntettekre nem terjed ki. A bűntettek oly súlyosan sértik a közrendet s az azok miatt kiszabható büntetés is oly súlyos, hogy a büntető eljárás sikerét koczkáztatni nem lehet. Ezért az 50. § kivételes rendelkezése csak a sajtószövetségekre vonatkozik.

Az 51-54. §-okhoz

Azok közt a kérdések közt, amelyek a sajtó reformjára nézve felmerültek, egy iránt sem ért egyet annyira minden illetékes tényező, mint aziránt, hogy az eljárás gyorsítására elengedhetetlen szükség van. A javaslat 51-54. §-ai e kivánság kielégítésére irányulnak s az eljárás gyorsítása végett az előkészítő és a közbenső eljárás megrövidítését czélozzák, amennyire az a statariális eljárás látszata és a bizonyítási szabadság megszorítása nélkül elérhető.

Az 54. § elejét veszi a sajtóperek veszedelmes elnyujtásának. A legnagyobb baj e tekintetben mindig az volt, hogy a felek visszaéltek a bűnvádi perrendtartás szabadelvű rendelkezéseivel s a bizonyítás teljes szabadságát a másik félnek ártalmas huza-vonára használták fel. Az új rendelkezések nem sértik a bizonyítás szabadságának fontos elvét, csak rendezik azt. A sértő féltől méltán el lehet várni, hogy már támadásai előtt iparkodjék állításainak igazságáról bizonyosságot szerezni s bizonyítékait összegyüjteni. Az 54. § kifejezetten meggátolja azt a visszaélést, hogy a vizsgálat befejezése után, tehát a vádtanács előtt vagy a főtárgyaláson kezdeményezve vagy kiegészítve a valódiság bizonyítását, egyesek az eljárásnak ily előrehaladott szakában visszatereljék az ügyet a vizsgálati stádiumba. A megszabott idő elégséges arra, hogy bizonyítékaival mindkét fél előálljon; ahhoz nem nyujthat segédkezet a törvény, hogy a felek egymás ártalmára használják ki azokat a jogokat, miket részükre éppen jogaik kölcsönös érvényesítésére biztosít. Minthogy azonban az előzetes és a közbenső eljárás során a feleknek a bizonyításra irányuló kérelmeit a vizsgálóbíró vagy a vádtanács elmutasíthatta, tehát azok előterjesztésében a feleket esetleg mulasztás nem terheli, az 54. § a főtárgyaláson eljáró bíróság ítélkezésének a modern perrendben nem nélkülözhető szabadsága érdekében is megengedi, hogy az ily kérelmeket a felek a főtárgyaláson megújíthassák.

4. Módosítja továbbá a tv. a Bp. 279. §-át s magánvád esetében is mellőzi a kötelező vád alá helyező eljárást. Ha a vádlott kifogást nem tett, a javaslat szerint a vizsgálóbíró sajtóügyekben az iratokat éppen úgy közvetlenül az esküdtbíróság vagy a főtárgyalás elnökéhez terjeszti be, mintha a vádat a kir. ügyészség képviselné. A sajtóperekben érdekelt személyek, különösen a vádlott, a magánvádra üldözendő más bűnügyekben szereplő személyektől eltérően rendszerint elég műveltek arra, hogy jogaik megvédelmezésére a fakultatív vád alá helyező eljárás is kielégítőnek mutatkozik; az eljárás gyorsítására pedig ez a változtatás nagy mértékben közre fog hatni.

Az 55. §-hoz

Minthogy a 40. § szerint a közvetlenül vád alá nem vont szerkesztőt, kiadót és a nyomda- vagy más többszörösítő vállalat tulajdonosát a marasztaló ítélet jelentékeny magánjogi kötelezettséggel terhelheti, ennélfogva a védekezés szabadságának elve alapján a javaslat elrendeli, hogy az így érdekeltek a főtárgyalás határnapjáról értesíttessenek; megengedi, hogy ott személyesen vagy képviselőik útján megjelenjenek s vagyonjogi érdekeik védelmére felszólaljanak.

Az 56. §-hoz

1. A Bp. a semmiségi okok szűk körével a bűnperben érdekelt személyeknek az esetleges bírói tévedésekkel szemben csak a legszükségesebb védelmi jogot biztosítja. A tv. számolva különösen a felsőbb bíróságok nagy munkaterhével, a perorvoslatok körének nagyobb tágítását nem tervezi, de mégis elkerülhetetlennek tartja, hogy a semmisségi okok közé az alkotandó törvény lényeges jogszabályainak megsértése is felvétessék. Ennek az álláspontnak indoka az, hogy a tv. harmadik és negyedik fejezetében foglalt jogszabályok úgy az anyagi igazság, mint az érdekeltek szempontjából, de a közszabadság védelme tekintetében is sokkal fontosabbak, mint a bűncselekmények minősítésére vagy a büntetés nagyságára vonatkozó egyes jogszabályok, amelyeknek megsértését a bűnvádi perrendtartás semmisségi oknak minősíti.

2. Ugyanabból az okból, amelyből az 55. § a nyomdák és más többszörösítő vállalatok tulajdonosainak, a kiadóknak és a szerkesztőknek a főtárgyaláson való részvételt megengedi, szükséges, hogy ezek a marasztaló ítéletben kötelezhető, tehát érdekelt személyek megfelelő perorvoslati joghoz is jussanak. E perorvoslati jogot biztosítja az 56. § második bekezdése; a tv. e szempontból a vádlottakkal egy elbánásban részesíti az így érdekelteket, mert az őket is érintő ítélet hatásai tekintetében legközelebb a vádlottakhoz állnak.

Az 57. §-hoz

1. Mint már az általános indokolásban (III. 4. 7.) említettem, különös súlyt fektettem arra, hogy a sajtó munkásainak jogos érdekei úgy a sajtójogi felelősség szabályozásánál, mint magánjogi viszonyaik tekintetében messzemenő figyelemben részesüljenek. Az a tiszteletet parancsoló nagy érték, amelyet a sajtó munkásainak tevékenysége úgy a közélet, mint az emberiség egyetemes fejlődésének előmozdítása terén felmutat, a törvényhozás kötelességévé teszi, hogy számukra oly jogi helyzetet biztosítson, amelyben közérdekű munkásságukat akadálytalanul s vagyoni igényeik megfelelő biztosítása mellett fejthetik ki. E szempontot vette figyelembe már a sajtójogi felelősség szabályozásáról szóló harmadik fejezet, amely a szerzői és a szerkesztői felelősség megfelelő áthárítását teszi lehetővé oly esetekben, amikor a szerző vagy a szerkesztő nem saját elhatározásából írta meg vagy tette közzé a bűncselekményt tartalmazó közleményt. Ugyancsak e szempont érvényesül a 37. §-ban, amely az ú. n. kőnyomatos értesítőből átvett közleményekért a felelősség alól az időszaki lapok közleményeinek szerzőit mentesíti.

A magánjogi viszonyok megfelelő szabályozását az 57-60. §-ok tartalmazzák. E rendelezéseknél egyfelől az volt a kiinduló pont, hogy amint a közgazdasági élet bármelyik terén működő személyzetnek, úgy a sajtó munkásainak is joguk van arra, hogy állásukból megfelelő felmondási idő nélkül elmozdíthatók ne legyenek, másfelől epdig az, hogy szellemi munkájuk természetéből kifolyólag szabad meggyőződésüket anyagi érdekeik sérelme nélkül teljes mértékben érvényre juttathassák. Önként érthető, hogy amikor a tv. a szerkesztőség tagjainak érdekeit ily messzemenően figyelemben részesíti, egyúttal gondoskodnia kellett a kiadó érdekeinek megfelelő védelméről is.

2. Az 57. § kimondja, hogy az időszaki lapok kiadója és szerkesztőségének állandóan alkalmazott tagjai közt a szolgálati viszonyt csak felmondás útján lehet felbontani. Az általános magánjogi elvekből önként érthetően következik, hogy ez a jogszabály nem érinti a szabad szerződéskötés jogát; lehetséges tehát az is, hogy a kiadó és a szerkesztőség valamely állandóan alkalmazott tagja egymással oly megállapodásra jut, hogy felmondani csak bizonyos előre meghatározott időtartam elteltével lehet. Ennyi időt azonban kellett engedni, mert nagyobb ujságvállalatok létérdeke lehet, hogy személyzetük túlságosan rövid időközökben ne bontsa fel a szolgálati viszonyt. Az időt szerződéssel meg lehet hosszabbítani, a törvényes felmondási időnél rövidebbet a felek szerződéssel sem állapíthatnak meg. Ezt a korlátozást, amely általános magánjogunk szabályaitól és a kereskedelmi törvény rendelkezéseitől eltér, szintén a gazdaságilag gyöngébb félnek, a szerkesztőség tagjának érdeke követeli. Ugyane szempont volt irányadó az 57. § harmadik bekezdésénél is, amely kimondja, hogy hatálytalan az olyan megállapodás, amely a felmondást a szerkesztőség tagjára hosszabb időhöz vagy terhesebb feltételekhez köti, mint a kiadóra. Ebben az esetben a szerkesztőség tagjára is az a megállapodás irányadó, amely a szerződés szerint a kiadóra vonatkozik.

Az 58. §-hoz

Amint az általános magánjogi szabályok és a kereskedelmi törvény rendelkezései is megengedik, úgy a javaslat 58. és 59. §-a is lehetővé teszi, hogy a szerződő felek bizonyos esetekben a szolgálati viszonyt rögtön beálló hatállyal felmondhassák. Ennek a jognak feltétele, a kiadóra elsősorban az, hogy érdekei jelentékenyen veszélyeztetve vannak azal, hogy a másik szerződő fél szerződéses kötelezettségét nem teljesíti, vagy hogy az egyik szerződő fél a másik ellen súlyos (l. I. b.) becsületsértést vagy személye ellen irányuló más vétséget vagy bűntettett követ el. E feltételek megfelelnek az általnos magánjogi szabályoknak. Egy további feltétel a 17. §-ból önként következik; a felmondás rögtön beálló hatályát el kell ugyanis ismerni oly esetekben, ha akár a kiadó, akár a felelős szerkesztő elveszti azt a jogát, hogy kiadó, illetőleg szerkesztő lehessen. Végül a szerkesztőség tagjai által végzett szellemi munkára tekintettel, a szerkesztőség tagja a szolgálati viszonyt rögtön beálló hatállyal felmondhatja akkor is, ha a kiadó oly közlemény megírását követeli tőle, amelynek tartalma bűncselekmény, vagy amelynek iránya a felek közt fennálló szerződéssel ellenkezik (58. § 3. p.). E rendelkezésnek felel meg az 59. § második bekezdésében ama további jogszabály, hogy a szerkesztőség tagját nem lehet szerződésszegőnek tekinteni, ha valamely közlemény megírását azért tagadja meg, mert az időszaki lap olyan politikai irányt kezd támogatni, amelynek szolgálatára magát sem a szerződés megkötése alkalmával, sem később nem kötelezte. E rendelkezések biztosítják a szerzők és a szerkesztők szellemi szabadságát. A hirlapírás jelentékeny része nem technikai munka; a hírlapok egyes részeinek megírása és szerkesztése megfeszítő szellemi erőkifejtéssel jár, amelynek irányát természetszerűen megszabja az író és a szerkesztő világfelfogása, tudományos álláspontja, politikai és vallásos meggyőződése. Mindezeket a kiadó önkénye szerint változtatni jellemes ember nem képes; viszont azonban az élet anyagi küzdelmeiben gyakran hősiesség kellene ahhoz, hogy valaki akár a meggyőződésének meg nem felelő irodalmi működéstől is tartózkodjék, ha azt kell látnia, hogy ezzel nemcsak a maga kenyerét veszíti, hanem családját is nyomorba dönti. A szellem szabadságának, a tudományos, vallásos, politikai meggyőződés szabad érvényre juttatásának nagy elvét hozza tehát összhangba a javaslat az anyagi követelmények szükségével, amikor az írókat és szerkesztőket megfelelő időtartamra rendes javadalmazásukban akkor is meghagyja, ha valamely időszaki lap irányváltozása folytán annak szellemi munkájában, meggyőződésüket követve, többé részt nem vehetnek.

Oly esetekben, ha a szerkesztőség tagja a szolgálati viszonyt rögtön beálló hatállyal mondja fel, a szerkesztőség tagját a szerződéssel kikötött munkadíj az egész felmondási időre megilleti, hacsak a kiadó nem igazolja, hogy a kár ennél kevesbb. Viszont ha a kiadó mondja fel a szolgálati viszonyt rögtön beálló hatállyal, a szerződéssel kikötött munkadíjra a szerződésben foglalt megállapodás irányadó; ilyennek hiányában a szerkesztőség tagja csak a munkadíj aránylagos részét igényelheti, az egy hónapnál nem hosszabb időre felvett munkadíjat azonban visszafizetni nem köteles. E rendelkezések lényegileg megfelelnek az általános jogszabályoknak; de figyelemmel vannak a kiadó és a szerkesztőség tagjai közt fennálló jogviszony sajátos természetére is.

Ha a szerződő felek valamelyike a szolgálati viszonyt rögtön beálló hatállyal mondja fel, úgy az 58., mint az 59. § első bekezdése szerint a felmondásnak szerződéssel megállapított feltételeire tekintettel lenni nem kell. Ez következik a rögtön beálló hatállyal való felmondás természetéből. Ehhez képest ily esetben az 57. § első bekezdéséből következtethető az a jogszabály sem vehető ilyenkor figyelembe, amely szerint a felek a felmondás jogát bármily időtartamra kizárták.

A 60. §-hoz

A 60. § kimondja, hogy az időszaki lap kiadója és szerkesztőségének tagja közt fennálló szolgálati viszonyra egyebekben az általnos magánjog szabályai irányadók. E jogviszonynak önként érthetően számos kiágazása van, amely ás szolgálati viszonytól lényegében nem különbözik; tehát annak különleges szabályozása sem szükséges. E tekintetben elegendő az általános magánjogi szabályokra utalni.

A 61. §-hoz

1. A sajtórendészeti rendelkezések az időszaki lapok bejelentésén kívül a szerkesztőktől, kiadóktól, laptulajdonosoktól, úgyszintén a nyomdák és a kőnyomdák tulajdonosaitól is bizonyos személyes tulajdonságokat kavánnak meg. Ugyane rendelkezések egyéb kötelezettségeket is megállapítanak. E kötelezettségek teljesítésére a tv. a törvény hatályba lépésétől számított egy évi határidőt enged. 2. A 61. § második bekezdése az általános jogfelfogásnak megfelelően a szerzett jogok biztosításáról rendelkezik.

A 63. §-hoz

Nem kell bővebben megokolni azt a rendelkezést sem, amely a javaslattal összhangban álló egyes más rendelkezések érvényben maradását kifejezetten hangsúlyozza. E rendelkezések az 1897:XXXIV. tc. 20. §-a, az 1912:LIV. tc. 96. §-a és a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott 1912:LXIII. tc. 11. és 25. §-a. E törvényszakaszok kifejezett érvénybentartására azért kellett kiterejszkedni, mert egyébként kétség merülhetett volna fel az iránt, nem helyezi-e azokat is hatályon kívül az új törvény.