A még mindig tartó háborús helyzet, a hadviselés folytán az államra közvetlenül háruló igen nagy terhek mellett, olyan további, a hadsegélyezés körébe vágó feladatokat is ró az államra, amelyek jelentékeny költségekkel vannak egybekötve s amely költségek az állam rendes bevételeiből nem fedezhetők. E feladatok legfontosabbika a hadbavonultak gyámol nélküli családjainak az 1882. évi XI. tc. értelmében való segélyezése, amely állami akcziónak igen jelentékeny kiadásai a hadviseléssel közvetlenül felmerült kiadásokkal együtt, rendkívüli eszközök igénybevértele által lesznek rendezendők. De a háború kitörése óta nap-nap mellett tapasztaljuk, hogy a segélyezésnek az 1882. évi XI. törvénycikkel szabályozott körén kívül, a hadsegélyezés terén folyton újabb kivánalmak és szükségletek merülnek fel, amelyek kielégítésére a társadalom és egyes városok ugyan dicséretes buzgalmat fejtenek ki, de amelyekről napról-napra jobban kiviláglik, hogy az állam hathatós támogatása nélkül kellő mértékben kielégíthetők nem lesznek.
Az állam tehát nem zárkózhatik el a hadbavonultak gyámol néküli családjainak segélyezésén kívül eső egyéb hadsegélyezések elől s amilyen hiba volna az, ha a háború által megzavart közgazdasági helyzetben már most óhajtandók a hadviseléssel közvetlenül felmerült kiadásokkal szemben az államháztartás egyensúlyának fenntartása érdekében teendő végleges intézkedéseket megállapítani, ép oly helytelen lenne, ha e különleges hadsegélyezési czélok támogatása által felmerülő rendkívüli kiadásoknak végleges fedezetéről sem kívánnánk már most gondoskodni. Hiba lenne ez annál inkább, mert e kiadásoknak természetéből és a hadviseléssel közvetlenül kapcsolatos kiadásokhoz képest szerény méreteiből, önként következik, hogy e kiadások fedezete, helyesen csakis a tehetősebb osztályok megadóztatása útján teremthető elő, már pedig a tehetősebb osztályok, bár természetesen szintén érzik a háború súlyos gazdasági következményeit, ez által még nincsenek megtámadva adóképességükben. Még a háború által előidézett súlyos gazdasági viszonyok között is joggal elvárhatja az államhatalom azoktól, akik aránylag jólétben vannak, hogy tehetségükhez mérten összjövedelmük egy részét a hadsegélyezés czéljaira az állam rendelkezésére bocsássák.
Az áldozatképesség e mérlegeléséből folyik, hogy az új adóztatás formája csakis a jövedelemadó lehet, amelynél az adótárgy helyett az adóalany lépvén előtérbe, az összjövedelemre s így a szolgáltatási képességre fektetett adóztatás érvényesülhet és amelynél a progresszív adózásnak is tere nyílik. Egyenes adórendszerünkben az 1909. évi X. törvénycikkbe foglalt, de hatályában az 1913. évi VI. törvénycikkel felfüggesztett jövedelemadó már megalkotva lévén, annak végrehajtása a kivánt czél érdekében - mint a leggyorsabban igénybevehető expediens - önként kinálkozik. Tekitnettel azonban arra, hogy a jelen esetben a jövedelemadónak kizárólag az a hivatása, hogy a tehetősebbeknek a hadsegélyezés czéljaira szükséges összegek előteremtésére való igénybevételét lehetővé tegye, ennélfogva a jövedelemadóra vonatkozó törvényes rendelkezéseket csakis ideiglenesen az 1915. évre és csakis részlegesen a 20,000 K-t meghaladó összjövedelmekre kívánom életbe léptetni. Önmagától értetik, hogy az 1909. évi X. törvénycikknek több rendelkezését hallgatag hatálytalanítja az a körülmény, hogy csak a 20,000 koronát meghaladó jövedelmek esnek adó alá. Ezeknek az eseteknek felsorolása azonban már a törvény végrehajtási utasításának keretébe tartozik.
Tekintettel arra, hogy a 15. § szerint az általános jövedelmi pótadóra vonatkozó törvényes rendelkezések továbbra is hatályban maradnak s hogy egyáltalában most a jövedelemadó behozatala nem az 1909-ben tervezett adóreform egyik szerves részeként, hanem csupán a tehetősebb egyéneknek különleges czélokra való „ad hoc” megadóztatása végett, régi egyenesadórendszerünknek változatlan fenntartása mellett, van tervbe véve, az 1909. évi X. tc. 6. pontjában említett törvényhatóságokat, községeket (városokat), valamint a 9. pontban említett emberbaráti és jótékonysági intézeteket az adókötelezettek sorából kivettem. Részben ugyanezen szempontoknál fogva elejtettem még a jövedelemadóról szóló törvény 1. §-ának 5. pontjában említett jogi személyek adókötelezettségét is, amelynél azonban még az alább következő indokokat is döntőleg kellett mérlegelnem. Az 1909. évi X. tc. 1. §-ának 5. pontjában felsorolt jogi személyek közül ugyanis a pénzintézeteknek jövedelemadó alá vonását még az a körülmény is indokolta, hgoy a takarékbetétek adókulcsát, az 1883. évi VII. tc. 2. §-ában foglalt 10%-kal szemben, az 1909. évi VII. tc. 12. §-a 50%-ra szállította le. Ez az adóleszállítás kereken 10 millió korona hiányt jelentett volna az államháztartásban s ennek ellensúlyozására tervezte az 1909. évi reform a pénzintézeteknek jövedelemadó alá vonását és ez által a jelenlegi adórendszer szerint adómentes jövedelmeiknek megadóztatását is. Ámde az 1909. évi VII. tc. nem lépett életbe, következőleg annak folyománya: az 1909. évi X. törvénycikk rendelkezéseinek a pénzintézetekkel szemben való alkalmazása sem léphet hatályba. A törvényhozás eredeti álláspontjának szellemében kívántam tehát eljárni akkor, midőn ezeket a jogi személyeket az adókötelezettek sorából ezúttal kihagytam.
Tekintettel arra, hogy e most említett törvények hatálybaléptét az 1913. évi VI. tc. felfüggesztette, az 1909. évi X. tc. végrehajtása során igen könnyen az a balhiedelem keletkezhetnék, hogy a még hatályba nem lépett törvények ama rendelkezései, amelyekre hivatkozás történik a jövedelemadóról szóló törvényben, nem alkalmazhatók. Ennek következtében azután akárhány esetben a törvény végrehajtása egyenesen fennakadna, mivel a hivatkozott törvényes rendelkezések a ma érvényben levő keresetadó- és tőkekamatadó-törvényünkben vagy hiányzanak, vagy másként szólnak. A jogbiztonság szempontjából elengedhetetlenül szükséges tehát annak kimondása, hogy az említett törvényeknek azok a rendelkezései, amelyekre az 1909. évi X. törvénycikkben hivatkozás történik, a hivatkozásnak megfelelő vonatkozásban a jövedelemadó kivetésénél értelemszerűleg alkalmazandók.
Az egyenes adóreform tárgyalása során folyton hangoztatott kívánságnak teszek eleget, midőn a hozadéki adóknak az adóköteles jövedelemből leendő levonását javasolom. A levonás azonban önként érthetőleg csakis akkor érvényesülhet, ha a levonásba hozandó hozadéki adó már be van fizetve, tehát az mint kiadási tétel szerepelhet, továbbá ha az adóköteles a nyers bevételekről és az azokból levonható tételekről kimerítő olyan vallomást ád, amelynek alapján adóköteles jövedelme becslés mellőzésével számszerűen megállapítható; mert ha kimerítő vallomás hiányában az adókivető közegek az adóköteles jövedelem megállapításánál becslésre vannak utalva, akkor nincsen meg a fizetett hozadéki adók levonásának a kellő alapja.
Az 1909. évi X. tc. 18. §-a akképen rendelkezik, hogy „az ipar, kereskedelem, bányászat és egyéb az általános kereseti adó alá tartozó haszonhajtó foglalkozás jövedelmének a hivatkozott törvény szerint megállapított üzleti nyereség tekintendő”. Ebből az idézetből folyik, hogy ez a törvényszakasz elválaszthatatlanul szoros kapcsolatban van az általános kereseti adóról szóló 1909:IX. törvénycikkel, vagyis tulajdonkép azon nyugszik, amennyiben az 1909. évi X. tc. 18. §-ának foganatosítása az 1909. évi IX. tc. összes rendelkezéseinek végrehajtását követeli meg. Ez a végrehajtás azonban ezidőszerint meddő munkát jelentene és lehetetlen is volna, mert az általános kereseti adóról szóló 1909. évi törvény nem lép életbe s az aszerint fizetendő általános kereseti adó helyett az I., illetve III. osztályú kereseti adó fizettetik, amely utóbbinak kivetési alapjául szolgáló kereset, közismert okokból, az összjövedelem megállapításánál irányadóul semmiképen sem szolgálhat. Arra való tekintettel, hogy a jelen törvény végrehajtása szempontjából kizárólag a valóságos összjövedelem megállapítása bír fontossággal s hogy ezt elérhetjük akkor is, ha a kereseti adó alá eső foglalkozásoknak adóköteles jövedelme csupán az 1909. évi X. tc., különösen pedig annak 9-14. §-ai alapján állapíttatik meg, az 1909. évi X. törvénycikk 18. szakaszát ebben az irányban találtam módosítandónak. Tagadhatatlan azonban, hogy a kereseti adó alá eső haszonhajtó foglalkozások jövedelmének megállapítása, ha a fél vallomást nem adott, vagy ha helytelen vallomása hivatalos becslés útján kiigazításra szorul, az adóztatásnak egyik legnehezebb problémája. A hivatalból teljesített becslés ugyanis csakis akkor vezethetne kellő eredményre és lenne relatív igazságos, ha az teljes mértékben simulhatna az adózók élet- és üzletviszonyaihoz. Ennek megközelítő elérhetése érdekében a jövedelem nagyságának felismerhetése végett, bizonyos tájékoztató támpontokra van szüksége az adminisztrácziónak, amilyenek különösen a kereseti adónak minimális tételei. Miután pedig mai egyenes adótörvényeinket tekintve, az 1909. évi IX. tc. és az ezt kiegészítő 1912. évi LIII. tc. alapján kiszámított minimális kereseti nyereség áll legközelebb a valósághoz és ez felel meg annak, amely más adatok hiányában az 1909. évi adóreform teljes életbeléptetése esetén is az e forrásokból eredő jövedelemként számbaveendő lett volna, ennélfogva e szakasz utolsó bekezdésében gondoskodnom kellett arról is, hogy ezek e minimális tételek szintén alkalmazhatók legyenek.
A jövedelemadónak legfőbb sarkalatos tétele, hogy a jövedelem mindenkinél a maga teljes nagyságában kerüljön adó alá. Ezt a czélt szolgálja a jelen § is, amennyiben a III. oszt. keresetadó és a bányaadó alá eső haszonhajtó foglalkozásoknál a jövedelemadó alapjává tehető tiszta jövedelem kimunkálását teljesen függetleníti és elkülöníti ugyanezen vállalatok III. oszt. keresetadójának kivetésétől, ami által ezen adónemeknek egymásra gyakorolható kölcsönhatását teszi lehetetlenné. A kölcsönhatásnak teljes paralizálása azért bir nagy jelentőséggel, mert csak így lehet remélni, hogy egyrészt a jövedelemadó-vallomások értékesek lesznek, másrészt, hogy az adókivetés is a valóságos jövedelem megállapítására törekszik. Ezeket a joggal várt jelenségeket a III. oszt. keresetadó és a bányaadó kivetésénél ma hiába keressük, mivel köztudomás szerint mind a két adónemnél a túlmagas adókulcsok folytán a valóságos kereseti nyereségnek akárhányszor csak csekély töredéke kerül adó alá. Ezért kell ezeket az adónemeket a jövedelemadótól teljesen izolálni s biztosítani azt, hogy a jövedelemadó kivetése során szerzett adatok a III. oszt. keresetadó és a bányaadó kivetése alkalmával sem az 1915. évben, sem később semmi irányban felhasználhatók ne legyenek.
Az 1909. évi X. tc. 4. §-ának utolsó bekezdését annak 7. §-ával egybevetve előfordulhat ugyan, hogy külföldieknek belföldről folyó jövedelme 20,000 K-án alul is adókötelessé válik, az esetek túlnyomó részénél azonban az 1909. évi X. tc. 24. §-ában foglalt adótételek alkalmazása mégis a 20,000 K-t meghaladó jövedelmektől kezdődik. A 730 K-ás kezdő tételnek merev alkalmazását enyhíti a jelen §-ban foglalt rendelkezés, amely lehetővé teszi, hogy azok, akiknek jövedelme kevéssel haladja meg a 20,000 K-t, ne járjanak rosszabbul, mintha jövedelmük 20,000 K-n alul maradna.
A jövedelemadótörvényből folyó annak az elvi álláspontnak leszögezése mellett, hogy az adóalapot a megelőző évi tiszta jövedelem alkotja, ebben a szakaszban a háborús állapot folytán az adózók érdekében az 1909. évi X. tc. 25. §-ának negyedik bekezdésében foglaltakat túlhaladó könnyítéseket hozok javaslatba. A könnyítés részben abból áll, hogy lehetővé tétetik az, hogy oly esetekben, amidőn a háborús állapot folytán előidézett rendkivüli körülmények folytán az adózó 1915. évi jövedelme az 1914. évben elért tényleges jövedelemmel szemben lényegesen kisebb lesz és az már az adókivetés során előrelátható, ez a körülmény, daczára annak, hogy az adókivetése érdekében elsősorban, tehát ezekben az esetekben is, mindenkor az 1914. évi jövedelem állapítandó meg, az adó kivetése alkalmával megfelelően figyelembe vétessék. A másik könnyítés az, hogy a már jogerősen megállapított adó - eltérőleg a jövedelemadótörvény eredeti álláspontjától - utólagosan is megfelelőleg helyesbíthető, ha a fél hitelt érdemlőleg igazolja, hogy a jogerős adóalap a törvényjavaslatban említett okokból legalább 30%-kal csökkent. Ez a 30%-os csökkenés, mint kezdőpont az 1909. évi XI. tc. 38. § második bekezdésében foglalt rendelkezéssel kapcsolatos, amely szerint elemi csapás esetén az adóelengedés a termés egyharmad részének megsemmisülésével kezdődik. Az adó helyesbítésére irányuló kérvények - 1909. évi X. tc. 65. §-ának analogiájára - elsőfokú határozathozatal végett a pénzügyminiszternél nyujtandók ugyan be, ennek határozata ellen azonban a felek még ebben az esetben is bírói jogvédelmet vehetnek igénybe.
Az 1909. évi X. tc. végrehajtásából önként folyik, hogy a jövedelemadó kivetésének előkészítése, maga az adókivetés s az ellene irányuló jogorvoslati eljárás igénybevétele csakis ezen törvény rendelkezései szerint történhetik meg. Tekintettel azonban a jövedelemadó fizetésére kötelezetteknek csekély számára, a jelenlegi rendkívüli viszonyokra és arra, hogy csak egy „ad hoc” adóról van szó, szükségesnek látom az egész kivetési eljárást több irányban egyszerűsíteni. Nevezetesen: 1. Az adókötelezetteknek az 1909. évi X. tc. 32. §-ában szabályozott összeírását csakis a törvényhatósági városokban tartom meg, ahol az adózóknak száma - mint már említém - mindenesetre több lesz, mint a kis- és nagyközségekben és rendezett tanácsú városokban, ahol ezeket a teendőket a községi előljáróságra (városi adóhivatal) óhajtom bízni. Tekintettel az összeírandók csekély számára, az összeírást egyáltalában lehetőleg egyszerűsítendőnek vélem, s ezért felhatalmazást kérek arra, hogy az összeírás módozatát és terjedelmét - a törvényben foglalt alapelvek szem előtt tartásával - rendeleti úton szabályozhassam. 2. Az adókivető bizottságok alakítását mellőzhetőnek tartom, mert 800-nál több adókivető bizottságot kellene alakítani, ami a mai háborús állapot mellett sok helyen kivihetetlen, s ami az adókötelesek csekély számára való tekintettel felesleges is lenne. Ezek az okok indítottak arra, hogy az adónak kivetését az adófelszólamlási bizottságra ruházzam, amelynek eljárását azután az 1909. évi X. tc. 44., 54-60. §-ai szabályozzák. Czélszerű ez azért is, mert ily módon az adókivetés mindenesetre egyöntetűbb lesz, és mert az adóköteles nagyobb jövedelmek helyes megállapítására az adófelszólamlási bizottságok hivatottabbak, mint a kivető bizottságok. Hogy azonban a felek a fórumoknak ezen redukcziója folytán sérelmet ne szenvedjenek, korlátlan panaszjogot nyit a törvényjavaslat mindenki részére a m. kir. közigazgatási bírósághoz.
Az 1909. évi X. törvénycikknek a szolgálati járandóságok megadóztatását illetőleg az volt az álláspontja, hogy a mai IV oszt. keresetadónak s az erre nehezedő általános jövedelmi pótadónak együttes terhét fenn kell tartani a jövedelemadóban is. Ez a teherfentartás úgy volt elérhető, hogy a jövedelemadónak a 24. §-ban foglalt tétele mellett még külön adópótlék is nehezedett a 66. § szerint a magasabb illetményekre. A jövedelemadónak ez a strukturája azonban részint az 1913. évi VI. törvénycikk, részint pedig a jelen törvényjavaslat 15. §-a folytán megváltozik, amennyiben a szolgálati járandóságok továbbra is az 1875. évi XXIX. tc. alapján a IV. oszt. keresetadót és az erre nehezedő általános pótadót fizetik. Újabb terhet pedig ezekre a nem fundált jövedelmekre még 20,000 K-án felül sem volna indokolt hárítani, mert már is közel 13%-os teher alatt állanak, s mert ezek a jövedelmek mai adórendszerünk mellett is teljes összegük után vannak megadóztatva.
Ezen indokok alapján a szolgálati járandóságokat a jövedelemadó szempontjából adómenteseknek kivánnám hagyni, mint ahogy az 1909. évi X. tc. 5. §-ának 8-9. pontja szerint a szolgálati járandóságok bizonyos kategóriákban szintén adómentesek. A progresszió alkalmazásánál azonban - az 1909. évi X. tc. 6. §-ának megfelelőleg - ezek a most adómentesített szolgálati járandóságok is számításba vétetnének. A szolgálati járandóságoknak ez adómentesítéséből önként folyik, hogy az 1912. évi LIII. tc. 22. §-ának 3-5. pontjában foglalt és a szolgálati járandóságok évközi változásait tárgyaló rendelkezések, valamint az 1909. évi X. tc. 64. §-ának 1. pontjában foglalt az a rendelkezés: „vagy szolgálati illetményeknek, nyugellátásnak megszünése, illetőleg a létminimumon alul való csökkenése” - nem léphet életbe.
Ennek az adónemnek az 1. §-ban előadott külön rendeltetéséből folyik annak külön könyvelése és kezelése, amelyről a jelen § intézkedik. Ebben az értelemben rendelkezik az 1909. évi X. tc. 22. § 1. pontjának negyedik bekezdése is a hadmentességi díj külön könyvelését és az abból folyó külön kezelését illetőleg, miután a hadmentességi díj czimén befolyó összegek az 1880. évi XXVII. tc. 5. §-a szerint külön czélokra is fordítandók. Egyébiránt a külön kezelés elejtése adókezelési nyomtatványaink nagy részének átalakítását vonná maga után, amit az idő rövidségénél fogva sem tehetnénk most meg.
