Bármily magasztos és szent az a kötelék, amely a polgárokat hazájukhoz fűzi, a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy e köteléknek ereje ép a legsúlyosabb veszély idejében magában véve nem képes egyeseket visszatartani a hazájuknak ártó cselekményektől. A most folyó nagy háborúban sajnálatos példák igazolták eddig is, hogy különösen az ellenséggel fajrokonságban álló néhány egyén faji érzéseit vagy önző egyéni érdekeit a hazának tartozó hűség és állampolgári kötelességei fölé helyezvén, az ellenséghez pártolt, azt kémkedéssel vagy más módon támogatta.
Az olyan magyar állampolgárokat, akik ily cselekményeket követnek el, többnyire már a büntetőtörvénykönyvek rendelkezései is többé-kevésbbé szigorú büntetésekkel sujtják. E büntetések azonban nem eléggé hatályos ellenszerei a hazaárulásnak; mert az ellenséghez pártolt tetteseket a büntető igazságszolgáltatás megtorló hatalma csak kivételesen érheti el. Sokkal érezhetőbbek, mert jobban érvényesülhetnek azok a következmények, amelyek a bűncselekményért való vagyoni felelősség révén érhetik a tettest. Az az elv, hogy a bűncselekmény által okozott kár, sérelem és egyéb hátrány megtérítéséért a tettes vagyonilag felel, el van ismerve minden jogrendszerben, épúgy hazánkban is. E felelősség feltétele azonban mindig az, hogy a hátrány bekövetkezése s ennek a tettes cselekményével való okozati kapcsolata, valamint a hátrány nagysága megállapítható legyen. A hazaáruló cselekmények természete arra utal, hogy a tettesek azokért való vagyoni felelősségét nem lehet és nem is szükséges függővé tenni e felelősség érintett elvi feltételeinek bizonyításától. A hazaáruló cselekmények ugyanis már természetüknél fogva mindig kárt, sérelmet és egyéb hátrányt okoznak az államnak és egyeseknek, de a hátrányok nagyságát - bár rendszerint igen nagyok és súlyosak is azok - a tettes cselekményével való szoros összefüggésben a legtöbbször alig lehetséges perrendszerűleg kimutatni. Akár a cselekmény erkölcsi megítélése szerint, akár a belőle keletkezhető különböző hátrányok mineműségének figyelembe vételével mérlegeljük is azonban a tettes felelősségének súlyát, kétségtelen az, hogy a hátrányoknak szorosan meg sem mérhető nagysága rendszerint meghaladja a tettes egész vagyonának értékét és a tettes azokért rendszerint még egész vagyonának elvesztésével sem képes teljes vagyoni elégtételt szolgáltatni. Ez a körülmény azt kívánja, hogy az ilyen cselekmények vagyoni következményeinek megállapításánál fel kell menteni a bírót a kár és a károkozás skrupulózus vizsgálatától és magának a törvénynek kell meghatároznia a vagyoni elégtétel módját és mértékét, amellyel a tettes cselekményéért a legszélsőbb határig felelni köteles.
Szükséges arról is gondoskodni, hogy az államnak (igénye a kijátszásra irányuló elidegenítés és terhelés ellen idejekorán) biztosíttassék. Ezt a célt az 1. § a végrehajtási törvénynek megfelelő zárlat útján kívánja megvalósítani.
Tekintettel arra, hogy az állam igényének alapjául bűncselekmény elkövetése szolgál, a zárlat elrendelésének előfeltételei különböznek a végrehajtási törvényben szabályozott zárlatétól. A veszély igazolását ennél a zárlatnál a cselekmény természete miatt megkívánni nem szükséges. Ellenben mindenesetre meg kell kívánni azt, hogy a bűncselekmény elkövetésére nézve legalább is nyomatékos gyanú forogjon fenn, s hogy ez a bűnvádi eljárásnak megindításával is igazolva legyen. Ugyanez a szempont utal arra is, hogy az ily zárlat kérelmezésére a kir. ügyészség, elrendelésére pedig az itt figyelembe jövő különleges szempontokra tekintettel az igazságügyminiszter által külön kijelölendő vizsgálóbíró legyen feljogosítva. Ellenben az, hogy polgári vagy katonai büntetőbíróság jár-e el a hazaáruló bűncselekmény miatt, mivel ez csak büntetőbírói hatáskör kérdése, a zárlat elrendelése szempontjából különbséget nem tehet. Minthogy azonban a katonai büntetőbíróságnak az ily természetű magánjogi intézkedésre nincs törvényes hatásköre, az annak hatósága alá eső tettes vagyonára is csak a kir. ügyészség indítványára s csak a polgári bűnügyi vizsgálóbiró által rendelhető el a zárlat. Ugyancsak nem a katonai bűntetőjog, hanem a polgári büntetőtörvénykönyv alapján döntendő el ebből a szempontból az a kérdés is, vajjon a tettes cselekménye a hazaárulásnak a javaslat 1. §-ában meghatározott körébe esik-e.
Magának a zárlat elrendelésének, foganatosításának és feloldásának tüzetes szabályozását a § második bekezdése a minisztériumra bízza, mert az itt figyelembe veendő különleges kérdések rendeleti úton célszerübben oldhatók meg. E részben a javaslat csakis azt tartotta szükségesnek kiemelni, hogy a szabályozásnál egyebek közt tekintetbe kell venni azokat az igényeket is, amelyek a terhelt házastársát a házassági vagyonjogból kifolyólag törvénynél fogva megilletik (hozomány, közszerzemény stb.), úgyszintén a terhelttel szemben a törvénynél fogva eltartásra jogosultak eltartási igényeit. Ezeknek és egyéb ilyen kérdéseknek a javaslat célja által megengedett határok között való méltányos rendezése ily módon lesz legcélszerűbben megvalósítható.
A 2. § a hazaáruló cselekményért való vagyoni elégtétel módját és mértékét akként állapítja meg, hogy a cselekmény elkövetésével a tettesnek egész - tehát ingó és ingatlan, aktiv és passiv - vagyona ex lege az államra száll át. Ez az intézkedése alapgondolatánál fogva éppen nem azonos a régebbi büntetőjogi rendszerekben mellékbüntetésként ismert vagyonelkobozást intézményével. A vagyon elvesztése, amely a hazaáruló tettest a törvényjavaslat szerint éri, jogszerü magánjogi következménye a kárért való felelősségének, s csupán a felelősség módja és mértékének megállapítása az, amiben a törvényjavaslat túlmegy az érvényben levő magánjogi elveken. E cselekményeknek s az azokból eredő hátrányoknak természete és nagysága azonban, amint már fentebb ki volt emelve, teljesen igazolja az általános magánjogi elvektől való ezt az eltérést. Amidőn a javaslat ezt az álláspontot elfogadja, hazai jogfejlődésünk történelmi alapjaira épít, mert korábbi magánjogunkban századokon át érvényben álló elv volt az, hogy a hazaáruló hűtlenség bűnének (nota infidelitatis) súlyosabb eseteiben a tettes vagyona a szent koronára háramlik vissza (Werbőczy: Tripartitum Pars I. tit. 14.). Egyébiránt ha nem akarjuk azt, - amint hogy a törvényhozásnak ebben az irányban minden megelőző intézkedést meg kell tennie, - hogy a hazaárulásnak ma még csak szórványosan jelentkező szomorú példái az igazságszolgáltatás hatalmának korlátolt volta következtében szélesebb körökre kiterjedő mérveket ölthessenek, akkor ezen intézkedés elől nem lehetséges elzárkózni, mert az igazságszolgáltatást ez fogja csak felruházni azzal a szükséges hatalommal, amely nem csupán emlékezteti fogja a hazájukról megfeledkezni kész polgárok a hazának tartozó hűségre és kötelességeikre, hanem sújtani is képes lesz azokat, akik a törvény intelmére nem hallgattak.
A hazaárulás fogalma mindenesetre igen tág s törvényeinkben sem meghatározott fogalom. Kimeríthetetlen s tüzetesen fel nem sorolható azoknak a hazának ártó cselekményeknek sora, amelyek természetüknél fogva alája vonhatók. A törvényjavaslat is csak általánosságban, főbb jellemvonásaik szerint jelöli meg ezeket. A súlyos magánjogi következmény azonban, amelyet a javaslat a hazaárulók ellen megállapít, nem kapcsolható minden idevonható cselekményhez. A javaslat csupán a hazaárulásnak azokra a súlyosabb eseteire kivánja e szigorú felelősséget kimondani, amelyek a büntetőtörvénykönyvben meghatározott felségsértés vagy hűtlenség bűncselekményének tényálladékát foglalják magukban s amelyek régebbi jogunkban is többnyire a nota infidelítatis fogalma alá estek. És még ezt is az intézkedés céljára való tekintetből a közvetlen veszély esetében: a háború idejében elkövetett hazaárulásra korlátozza. Ezzel szabatos meghatározást nyer azoknak a cselekményeknek köre, amelyekhez a törvény e magánjogi következményt fűzi. Az, hogy a tettes vagyona a cselekmény elkövetésével a törvénynél fogva az államra száll, erre nézve az universalis successiónak azt a következményét is megállapítja, hogy az átszállástól kezdve nemcsak a terhelt vagyontárgyait és jogait szerzi meg, hanem kötelességeiért is a vagyon erejéig felelőssé lesz. Ezen túlmenő felelősség azonban ebből nem hárul az államra, s még e felelősségnek is szükségképen az az előfeltétele, hogy az átszállásnak alapjául szolgáló cselekmény elkövetése bebizonyul és ezen az alapon az állam a terhelt vagyonára való magánjogi igényét érvényesíti is. Éppen azért az átszállás ténye magábanvéve nem érinti azokat a jogokat, amelyeket harmadik személyek a terhelt vagyonára időközben jóhiszeműen szereztek.
