Az 1909. évi egyenes adóreform a nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknak nyereségét kétféle adóval terhelte meg. Nevezetesen: 1. a nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknak azt a nyereségét, mely lényegében megfelel a magánszemélyek ama bevételeinek, amelyek a kereseti adó és a tőkekamat- és járadékadó tárgyát képezik, kereseti adó címén az 1909. évi VIII. törvénycikkben akképen vette adó alá, hogy úgy a tőkekamat- és járadékadó alá tartozó, mint az ez adó alól mentes értékpapirok kamatjövedelmeinek a mérlegszerű nyereségből leendő levonását továbbra is fenntartotta; 2. a nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknak összes nyereségét, beleértve az adóköteles és adómentes értékpapiroknak kamatjövedelmét is, jövedelemadóval terhelte meg.
Ez a megkülönböztetés, illetve kétféle alapon való megadóztatás, ha talán indokoltnak is látszhatott 1909-ben, amikor a törvényalkotás célja nem az állami bevételek fokozása, hanem az addig kizárólag hozadéki adókon nyugvó egyenesadórendszernek a személyes jövedelemadó beiktatásával való reformja volt, semmiképen sem volna indokolható ma, amikor arról van szó, hogy hozadékadórendszerünk változatlan fenntartása mellett az államkincstár bevételeinek lényeges emelkedésére törekedjünk. Ha ez a természetes személyeket s a velük egy tekintet alá eső jogi személyeket illetőleg elsősorban legcélszerűbben a jövedelem- és vagyonadónak az eddigi hozadékadók változatlan fenntartása mellett való behozatala által látszik elérhetőnek, úgy viszont a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek nyereségében rejlő kétségtelenül igen jelentékeny adóforrás nagyobbmérvű kiaknázására az a mód kinálkozik a legalkalmasabbnak, ha megszüntetjük azt a kedvezményt, hogy a vállalat birtokában levő akár tőkekamat- és járadékadó alá eső, akár ez alól az adó alól mentes értékpapirokból eredő bevétel, ideértve, a részletes indokolás során előadandó kivételtől eltekintve, a más vállalatok részvényeiből vagy üzletrészeiből eredő bevételeket is, a vállalati adó alapjából le legyen vonható. A megoldásnak e mellett a módja mellett szól az is, hogy a birodalmi tanácsban képviselt királyságok- és országokban sem vonhatók le a vállalatok tárcájában levő értékpapirokból eredő bevételek a vállalati adó alapjából, s ez a megoldás nemcsak adótechnikai szempontból is a legegyszerűbb és leghelyesebb megoldás, de ezenfelül előnye az is, hogy az Ausztriával megkötött s az 1908:XIV. törvénycikkbe foglalt egyenes adóügyi egyezmények egyöntetű végrehajtását is akadálytalanul lehetővé teszi.
Ez alkalommal célszerűnek tartom egyúttal, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek megadóztatása az elavult 1875:XXIV. törvénycikk helyett a modern 1909:VIII. tc. alapjaira fektettessék s ezért azt bátorkodom javasolni, hogy az 1917. évi január hó 1-vel az alábbi módosításokkal az 1909:VIII. tc. s az ezt kiegészítő 1912:LIII. tc. 6., 9. és 39. §-ai hatályba léptettessenek. A módosítások egyike az adó kulcsára vonatkozik, amely a háború következtében igényelt nagyobb bevételek biztosítása céljából nem hagyható meg az 1909-ben tervezett mérvben, hanem azt a 10%-nál többet nem jövedelmező iparvállalatoknál és a szövetkezeteknél általában az eddigi 10%-ban meghagyva, más vállalatoknál, ha jövedelmezőségük nem is haladja meg a 10%-ot, 12%-ban vélem megállapítandónak úgy, hogy a jövedelmezőségnek 5-5%-kal való emelkedése esetén a többlet után az adókulcs 2-2%-kal emelkedjék, amíg az 25%-ot meghaladó jövedelmezőség esetén a többlet után iparvállalatoknál és szövetkezeteknél 18%-ot, más vállalatoknál 20%-ot el nem ér. A másik módosítás az, hogy a bányavállalatok ezután is a ma érvényben levő bányaadótörvény alapján adóznának, mivel a nem nyilvános számadásra kötelezett bányavállalatokra nézve az 1875. évi XXVII. tc. továbbra is hatályba marad.
E szakasz 2. és 3. pontja az ingatlanokból és a vállalatok által pénzintézeteknél elhelyezett betétekből eredő bevételek kétszeres megadózását van hivatva kikerülhetővé tenni. Ehhez képest a mérlegszerű nyereségből levonható az az adóalap, mely mint ilyen a 2. pontban említett ingatlanoknál föld- vagy házadóval már terhelve van; a 3. pontban foglalt és a saját tulajdont alkotó takarékbetétekre vonatkozó levonás pedig megfelel a ma érvényben levő 1883. évi VII. tc. 6. §-ában foglalt rendelkezéseknek. A 4. pontban foglalt rendelkezés a kétszeres megadóztatás elkerülését célozza oly esetekben, amikor valamely nyilvános számadásra kötelezett vállalat más vállalat részvényeinek vagy üzletrészeinek jelentékeny részét tárcájában tartja. Ilyen fiók-vállalatok létesítése közgazdasági életünk igen kedvelt alakulata s ha akkor, amikor a tőkekamat- és járadékadó alól mentes állami kötvények kamatjövedelmének a levonását is megszüntetjük, nem is volna indokolt, hogy a vállalatok tárcájában levő egyes részvények vagy üzletrészek osztaléka a vállalat adóalapjából levonható legyen; viszont nem volna célszerű oly intézkedésnek adótörvényeinkbe való beiktatása, amely hazai vállalataink részére ily fiókvállalatok létesítését lehetetlenné tenné vagy megnehezítené. Sőt azt tartom, hogy közgazdasági életünk erősítése érdekében nem is volna célszerű az ebben a pontban foglalt kedvezményt csak más hazai vállalatok részvényeire vagy üzletrészeire korlátozni, hanem azt viszonosság esetén külföldi vállalatok részvényeire és üzletrészeire is kiterjesztendőnek vélem. Az utolsó pontban foglalt helyesebb meghatározás megfelel az 1915. évi XXI. tc. 7. §-a 4. pontjában foglalt rendelkezéseknek.
E szakaszra vonatkozólag a már előadottakon felül csupán azt jegyzem meg, hogy a vállalat jövedelmezőségének megállapítása érdekében szükséges meghatározása a saját tőke fogalmának megfelel az 1909. évi X. tc. 19. §-ának 2. b) pontjában, illetőleg ezt kiegészítőleg az 1912. évi LIII. tc. 20. §-ában foglalt rendelkezéseknek.
E szakasz a kettős adóztatás elkerülését célozza. A tőkekamat- és járadékadóról szóló 1875. évi XXII. tc. 6. §-ának c) pontja szerint ugyanis a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek által felvett és jelzálogilag biztosított tőkék kamatai után a tőkekamatadót a kamatokat kifizető társulat tartozik a kamatélvező rovására levonni és az illető adóhivatalba beszolgáltatni. Amilyen helyes az államkincstár érdekei szempontjából ez az intézkedés akkor, ha a kamatélvező magánszemély, annyira nem indokolt az, ha maga a kamatélvező, azaz a hitelező is nyilvános számadásra kötelezett vállalat vagy egylet. Az ilyen kölcsöntőke ugyanis miben sem különbözik a kölcsönadó vállalat egyéb kölcsöneitől, s tekintettel arra, hogy annak kamatjövedelme a vállalat nyereség- és veszteségszámlájában már benfoglaltatik, ez helyesen csak a vállalati adó alá vonható és a tőkekamat- és járadékadó kivetésének ebben az esetben nincs létjogosultsága.
