1918. évi XI. törvénycikk indokolása

a vagyonátruházási illetékről * 

Általános indokolás

Szabadságharcunk előtt adórendszerünk általában nagyon fejletlen volt. Az a kevés önálló csira is, amelyből idővel egy nemzeti adórendszer fejlődhetett volna, elpusztult a szabadságharc leveretése után, amikor az osztrák adórendszer hazánkban is érvényessé vált. Ennek az osztrák adórendszernek volt egyik lényeges része az Ausztriában 1850 febr. 9-iki császári rendelettel kibocsátott ideiglenes illetéki törvény, amely 1850. évi aug. 2-ikán kiadott rendelettel Magyarországra is kiterjesztetett. Ezt az alaptörvényt még az abszolut korszak alatt számos törvénnyel módosították és még sokkal több miniszteri rendeletet adtak ki hozzá, amelyeket nagyrészben magába a hivatalos összeállításba is bevettek. Az alkotmány helyreállítása után az első kormány szükségből és gyakorlati okokból kénytelen volt ezeket az osztrák szabályokat elfogadni s illetve továbbra is érvényben tartani. Az illetéki szabályokat - egyelőre csak egy évre - az 1868. évi XXIII. tc. tartotta érvényben. Azonban némi módosítást már ez a törvény is tett az eredeti szabályokon. Azonkívül a törvény alapján kiadott első hivatalos összeállítás sem ragaszkodott túlságosan az eredeti szabályokhoz és különösen nem igen vette az összeállító figyelembe azt, hogy az egyes rendelkezések, amelyek az akkor kézen forgó összeállításokban benne voltak, valóban törvények-e vagy csak miniszteri rendeletek.

Az 1868. évi XXIII. tc. kilátásba helyezte, hogy egy éven belül a magyar törvényhozás az illetékekre is új törvényt fog alkotni. Erre azonban nemcsak az első év lejártáig, de még azután sem került a sor. Így 1875-ig évről-évre meghosszabbították az osztrák szabályok érvényét, míg végre 1875-ben a törvényhozás az 1875. évi XXV. törvénycikkben kimondotta, hogy a fennálló illetéki szabályok a törvényhozás további intézkedéséig érvényben maradnak. Azóta a törvények egész sora módosítgatta az illetéki szabályokat, de céljuk nem a reform, hanem tulajdonképen az volt, hogy az állam pillanatnyi szükségleteinek fedezésére növeljék a bevételeket.

Eleinte a kormány gondoskodott arról, hogy a szabályok összefoglalva kiadassanak, s így az adózók az illetékekre vonatkozó összes szabályokat együtt, hivatalos kiadásokban találhassák meg. Így az 1868. évi első összeállítást még 1870-ben, az 1869. évi XVI. tc. rendelkezéseivel kiegészítve, újból kiadták. Az időközben hozott négy vagy öt törvény beillesztésével a legközelebbi hivatalos kiadás még 1875-ben jelent meg. Az 1881. évi XXVI. tc., amely ismét lényegesebb módosításokat tett a szabályokon, utasította a kormányt, hogy új összeállítást adjon ki. A kormány ennek az utasításnak 1882. évben eleget tett, s ebben az akkor kiadott összeállításba beillesztette az illeték kezelését szabályozó 1881. évi XXXIV. tc. rendelkezéseit is. Ennek az összeállításnak megjelenése után csakhamar életbe lépett az 1883. évi VIII. tc., amely a biztosítási illetéket rendszeresen szabályozta. Erre való tekintettel 1885-ben újabb hivatalos összeállítást bocsátott ki a kormány. Ezóta azonban, noha az illetéki szabályok novelláris változtatása egyáltalán nem szünetelt, újabb összeállítás nem adatott ki. Több mint harminc éve tehát annak, hogy az érvényes szabályok hivatalosan egybegyűjtve nincsenek. Ennek azután az a következménye, hogy nemcsak a jogkereső közönség, de a hivatalok nagy része is magánösszeállításokra volt utalva, ami semmiképen sem volt alkalmas arra hogy ezen a téren a jogbiztonságot növelje. Ha most már nem hunyunk szemet az előtt a tény előtt, hogy nemcsak a jogkereső felek, de a legfőbb bírói fórum, a közigazgatási bíróság is, magának a hivatalos összeállításnak egyes részeire ismételten kimondotta, hogy azok nem felelnek meg a törvénynek és nem egy rendelkezését emiatt nem is fogadta el ítélkezéseiben irányadónak, nem csodálkozhatunk azon, hogy illetéki szabályaink ellen már hosszabb idő óta a tudományos jogi irodalomban napirenden vannak a támadások és a követelések, amelyek részben egy új hivatalos összeállítást, részben az összes illetéki szabályok gyökeres reformját követelik.

Teljesen elhibázottnak tartom azoknak az álláspontját, akik ezt a szabályozást olyképen vélik helyesen megoldhatónak, hogy a mai szabályok, hogy úgy mondjam, szakaszról-szakaszra vétessenek vizsgálat alá és amennyiben akár a kincstár érdeke szempontjából, akár valami más okból nem felelnének meg, átszövegeztessenek, esetleg nagyobb bevételek elérhetése szempontjából csupán az illeték kulcsai emeltessenek, a rendszer maga azonban változatlanul fenntartassék. Ilyen módon csak valamivel jobb törvényt nyernénk, de jót és a modern adóztatási elveknek megfelelőt semmi esetre sem.

Magával a rendszerrel kell teljesen és gyökeresen szakítani. Az egymással össze nem függő, egymástól elütő szolgáltatásokat nem szabad együtt hagyni, nem szabad azonos szabályok alá venni. Az osztrákoktól átvett illetéki rendszer a maga idejében kétségkívül sikerült és szellemes törvényalkotás volt. A különböző természetű szolgáltatásokat bámulatos ügyességgel tudta egy látszólagos egészbe foglalni. A megalkotása idejében uralkodott egyszerűbb életviszonyok között meg is felelt rendeltetésének, amint azonban az életviszonyok egyre szövevényesebbek lettek, a régebben még könnyen alkalmazható szabályok mind nehezebben voltak a megváltozott viszonyok között alkalmazhatók, mind gyakrabban vált szükségessé egyes részeit az újabb kívánalmaknak, jogviszonyoknak és intézményeknek, sőt nem ritkán csak újabb felfogásoknak megfelelően átalakítani, kiegészíteni.

Ha illetéki szabályainkat az azokban foglalt főbb szolgáltatási nemek szerint vizsgáljuk, a reform keresztülvitele érdekében ki kell válogatni a rendszerből azokat a szolgáltatásokat, amelyek természetüknél fogva összetartoznak és ezeket önállóan, a többiektől teljesen függetlenül, a maguk egészében kell szabályozni.

Az első csoportban összefoglaljuk a vagyonátruházási illetékeket. Ezek közül a legfontosabb az öröklésnek, a haláleset folytán való vagyonátszállásoknak illetéke. Ezzel a legszorosabban összefügg az ajándékozási illeték. Gyakorlati szempontból is csaknem lehetetlen, de mindenesetre nagyon célszerűtlen volna, ha az ingatlan vagyonátruházási illetéket már törvényben szabályoznánk, mint az öröklési és ajándékozási illetéket, amelyekkel a legszorosabb kapcsolatban van. Ha most már az ingatlanok ingyenes átruházása után járó illetéket az öröklési és ajándékozási illetékkel egy törvényben szabályozzuk, elvileg semmi akadálya nem lehet, gyakorlati szempontból pedig már csak a kezelés egyszerűsítése miatt is kívánatos, hogy az ingatlanok visszterhes átruházása után járó illeték is ebben a törvényben szabályoztassék. A teljesség rovására esnék, ha az ebben a törvényben szabályozott szolgáltatások közül kihagynók azokat a vagyonátruházásokat, amelyek ingó dolgokra vonatkoznak. Ebben az első csoportba kell végül venni az illetékegyenértéket, amely elméleti szempontból az öröklési illetéknek a pótlására szolgál ott, ahol annál fogva, hogy a vagyon tulajdonosa nem természetes személy és így a haláleset következtében való átszállás ki van zárva, az állam az öröklési és ezzel kapcsolatos ingatlan vagyonátruházási illetéktől elesnék.

A második csoportba sorozzuk azokat az illetékeket, amelyeket most a jogügyleteket vagy jogi jelentőségű kijelentéseket tartalmazó okiratok után szedünk, részben fokozatos táblázatokban megállapított mérték szerint, részben állandó összegekben. Ezeknek az illetékeknek egy részét az újabb törvényhozások elválasztották az okiratoktól és készpénzben szedik be, sokszor tekintet nélkül arra, hogy állítottak-e ki okiratot arról a jogügyletről, amely különben csak okirat kiállítása esetében volna illeték alá vonható. Ide tartoznak, hogy csak néhány főbb esetet említsünk, a kölcsönszerződések, bérleti szerződések, utalványok, váltók, engedmények, nyugták, stb. illetéke.

A harmadik csoportban fogjuk szabályozni a tulajdonképeni illetékek egy részét, nevezetesen a közigazgatási hatóságok közreműködéséért fizetendő díjakat.

A negyedik csoport fogja végül befejezni a törvényszéki illeték reformját. Az 1914. évi XLIII. tc. ugyanis, bár meglehetősen részletes és rendszeres törvényalkotás volt, még sem teljesen egész, mert több olyan bírósági eljárás illetéke maradt szabályozatlanul, amelyeket még a régi illetéki szabályok szerint szedünk továbbra is, vagy pedig teljesen illetékezetlenül hagyunk, noha minden ok megvan arra, hogy ezekben is megköveteljük a bíróságok munkájának díját. Ezek közé tartoznak, csakhogy röviden vázoljuk e csoport tartalmát, a telekkönyvi bejegyzések után járó illeték, továbbá a végrehajtási, csőd, hagyatéki eljárások után, a hitbizományi bíráskodásért, végül a büntető bíráskodásban szedhető, illetve szedendő díjak szabályozása.

Ezekben vázolva az illetékek terén tervezett reform irányelveit, áttérek az első csoportba fentebb említett szolgáltatások szabályozását célzó, a vagyonátruházási illetékekről szóló törvényjavaslat indokolására. A javaslat tulajdonképen ötféle szolgáltatást foglal össze: 1. az öröklési, 2. az ajándékozási, 3. az ingatlanok ingyenes átruházása után, 4. az ingatlanok és ingó dolgok visszterhes átruházása után járó illetékeket és 5. az illetékegyenértéket.

Részletes indokolás

A 2. §-hoz

Hogy az eddig szokásos örökösödési illeték kifejezés helyett a javaslat az öröklési illeték kifejezést használja, abban találja magyarázatát, hogy a polgári törvénykönyv javaslata örökösödésnek csak az örökös utódlását nevezi s így ez a kifejezés nem foglalná magában a hagyományos szerzését. Mivel pedig a javaslat a hagyományt is illeték alá vonja, helyesebb és szabatosabb az öröklés kifejezés, amelyet a polgári törvénykönyv is általában a haláleset folytán bekövetkezett mindenféle vagyonátszállás megjelölésére használ.

A szakasz részletesen jelöli meg azokat a szerzéseket, amelyek öröklési illeték alá esnek.

A 3. pont célja az, hogy a vagyontárgyak egy részének még az örökhagyó életében való átadása által ne lehessen az öröklési illetéket kikerülni, vagy legalább a fokozatosságot meghiusítani. Szükséges ez a rendelkezés azért is, mert megengedhetetlen, hogy az az örökös, aki örökrészének egy hányadát már előbb megkapta, kisebb kulcs szerint fizesse az illetéket, mint az az örökös, aki a maga részét csak öröklési jogának megnyiltakor kapja meg. Az a körülmény, hogy az előre kapott rész beszámításának törvény vagy megegyezés alapján van-e helye, az illetékkötelezettségre nincs befolyással. Ha azonban az örökös az átadás alkalmával már ajándékozási illetéket tartozott fizetni, ezt az illetéket az öröklési illetékbe be kell számítani, mert különben kétszeres illetékezés állna elő.

Illetékkötelezettség szempontjából a hitbizományok között nincs különbség, s így a koridősbségi hitbizományok átszállása is illeték alá esik. Ez utóbbiakra nézve a részletfizetést és az illeték fizetésére kötelezettnek a teljes törlesztés előtt való halálakor még fizetetlen résznek törlését a 104. § szabályozza.

A 7. pont eddig ismeretlen új szabályt hoz be. A családi alapítványokból származó járadékokat vonja öröklési illeték alá, ha a járadék az előző élvező halála következtében nyílik meg az újabb jogosult számára. Abban az esetben, ha az alapítvány megszünése következtében a vagyon az arra jogosult tulajdonába megy át, ez az átszállás is öröklési illeték alá esik, mintha a vagyon az annak élvezetére utoljára jogosulttól szállna át arra, akit az az alapító levél szerint megillet.

Az 5. §-hoz

Az 5. § a régi jogállapotot annyiban változatta meg, hogy eddig abban az esetben, ha az ilyen még át nem adott hagyatékhoz ingatlan is tartozott, az ingatlan vagyonátruházási illetéket csak az újabb átszállás után kellett megfizetni. Ennek a kivételnek semmi jogosultsága nincs, s így a szakasz ezt kifejezetten megszünteti, amikor kimondja, hogy az ilyen még át nem adott hagyaték után az öröklési és ingatlan vagyonátruházási illetéket úgy kell megfizetni, mintha az átadás magának az örökhagyónak a javára történt volna. A szakasz utolsó bekezdése abból a feltevésből folyik, hogy ilyen esetben az öröklési és ingatlan vagyonátruházási illeték hagyatéki teher, tehát azokra száll át, akik magát az azzal terhelt vagyont megszerzik.

A 8. §-hoz

Ez a szakasz szoros kapcsolatban van a 2. § 2. pontjával. A bírói gyakorlatban az utóbbi időkig vitás volt, hogy az életbiztosítási összegeket a hagyatékhoz lehet-e számítani vagy sem. Vannak, akik általában tagadják, hogy az életbiztosítási összeg bármily körülmények között a hagyatékhoz volna számítható. Ennek az álláspontnak védelmezői azzal érvelnek, hogy a biztosítási ügylet kötelmi jogügylet, amely által a kedvezményezett már a szerződés megkötése pillanatában megszerezte a biztosítási összeghez való követelési jogot és az örökhagyó halála csak a követelés esedékessé vállását idézi elő. Vannak, akik ezt az álláspontot csak abban az esetben fogadják el helyesnek, ha a kedvezményezett meg van nevezve, vagy ha a kötvény előmutatója a kedvezményezett, de elismerik a biztosítási összegnek a hagyatékhoz tartozását, ha kedvezményezettként a biztosított örököse van megnevezve, mivel ilyenkor a biztosítási összeghez való igény tényleg az örökösi minőséghez kapcsolódik. Vannak végül, akik abból az álláspontból indulnak ki, hogy a biztosításnak ez a módja lényegében tőkegyűjtés. Ha tehát az örökhagyó ahelyett, hogy a biztosítási díjat a biztosítóintézetnek fizetné, azokat takarékpénztárba gyűjtve hagyományozná annak, akit kedvezményezettként megnevezett, ez mint hagyomány kétségkívül öröklési illeték alá esik. Nincs tehát komoly indok arra, hogy a biztosítási összeget más elbánás alá vegyük. A külföldi törvényhozások nagy része erre az utolsó álláspontra helyezkedik. A javaslat is ezt fogadta el és kifejezetten kimondja, hogy a biztosítási összeget a hagyatékhoz kell számítani. Miután a kérdés lényege akörül forog, hogy az örökös tényleg gazdagodik-e, esetleges kételyek elkerülése végett emeli ki a szakasz azt, hogy nem számítható a hagyatékhoz a biztosítási összeg, ha arra még az örökhagyó életében szerzett valaki igényt olyan jogcímen, amely sem öröklési, sem ajándékozási illeték alá nem esett, mert pl. kétségtelen, hogy az életbiztosítás mellett felvett kölcsönnek a biztosítási összegből való törlesztésére fordított összeg a hitelezővel szemben, aki ily módon nyer követelésére kielégítést, örökségnek vagy hagyománynak nem minősíthető.

A 9. §-hoz

Úgy a hitbizományos, mint az utóörökösnevezéssel korlátozott egyenes örökös a reá szállott örökség korlátlan tulajdonjogát nem szerzi meg, sőt jogállása sokban hasonló a haszonélvező állásával. Szükséges volt tehát a törvényben kifejezetten rendelkezni abban az irányban, hogy miképen vonandók ezek az illeték alá. A javaslat a mai gyakorlatnak megfelelő módon dönti el a kérdést. Emellett a megoldás mellett szól egyrészt az, hogy a hitbizománynál voltaképen nincs állag-örökös, mivel a várományosok mindegyike egyaránt korlátozva van, másrészt pedig az utóörökösnevezés esetén egyáltalán nincs kizárva az, hogy az egyenes örökös korlátlan örökössé, illetve tulajdonossá válhatik.

A 15. §-hoz

Az utolsóelőtti bekezdés alapján meg kell fizetni az ajándékozási illetéket akkor is, ha pl. a házastársak kötnek egymás közötti írásban ajándékozási szerződést, anélkül, hogy azt közjegyzői okiratban foglalnák. Megjegyzendő azonban, hogy abban az esetben, ha az ilyen ügylet utóbb érvénytelennek nyilváníttatnék és a megajándékozott a neki ajándékozott dolgot köteles volna visszaadni, a felek jogsérelmet nem szenvedhetnek, mert a 79. § szerint ilyen címen a jogerősen kiszabott illeték törlését vagy a befizetett illeték visszatérítését is kérhetik.

A 18. §-hoz

Tágabb értelemben vagyonátruházás az is, ha valaki pl. követelést eredményez másra, vagy ha valamely őt megillető jogról ellenszolgáltatás fejében mond le más javára. Ezen a nyomon tovább haladva, több-kevesebb jogosultsággal a kötelmi jogügyletek igen tág körét lehetne még ide sorolni. Ez azonban nem volt szándéka a kormánynak, mert ezáltal ismét összekeverednének olyan szolgáltatások, amelyek szorosan nem tartoznak össze. Másrészt annak igazán nem lehetne okát adni, hogy az ingatlanvételt ebben a törvényben illetékezzük meg, viszont ha valaki egy erdő faanyagát veszi meg, ezt a vételt ne tekintsük vagyonátruházásnak és az okirati illetékekről szóló törvény alá vonjuk. Ezt a problémát úgy véltük a leghelyesebben megoldani, hogy ha csupán az adásvételi és az azzal csaknem egy jelentőségű szállitási és vállalkozási szerződéseket vonjuk itt illeték alá, ez utóbbiakat akkor, ha a vállalkozó az elvállalt mű előállításához szükséges anyagot maga szolgáltatja. Ily módon kizártuk a többi kötelmi ügyleteket, amelyek, ha közel állanak is a vagyonátruházásokhoz, az ebben a törvényben használt értelmében szorosan mégsem tekinthetők annak. Az adásvételi és szállítási vagy vállalkozási szerződéseket is azonban csak abban az esetben vonjuk itt illeték alá, ha az dolgokra vonatkozik. Így a követelés átruházása, habár a követelés tényleg a vagyonnak egy része, mégsem esik ide, mert a magánjog szerint nem dolog.

A törvény alapelvei szerint az illeték tárgya maga az átruházás ténye. Ennek dacára épp úgy, mint az ingók ajándékozásánál, tisztán abból a szempontból, hogy az okirat nélkül történt átruházásokat ellenőrzés alá vonni teljesen lehetetlen, azonkívül a kereskedelmi forgalmat rendkívül megnehezítené, az illetékkötelezettséget ahhoz a feltételhez köti, hogy az adásvételről vagy szállítás szerződésről okirat állíttassék ki. Ez utóbbi szabály alól tett kivételeket a 71. § szabályozza.

A 21. §-hoz

A 21. § az öröklési és ajándékozási illetékeken kívül az ebben a javaslatban szabályozott egyéb illetékek alól való mentességet sorolja fel. Az alapelv itt is az volt, hogy újabb mentességet nem állapítunk meg, ellenben az eddig élvezett mentességeket nem szorítjuk meg. Különösen nem érinti a javaslat azokat a mentességeket, amelyeket egyes törvények adtak meg bizonyos személyeknek vagy bizonyos átruházási ügyletekre. Érintetlenül marad tehát a magyar ipar fejlesztését célzó 1907. évi III. törvénycikkben említett vállalatoknak engedélyezhető mentesség, a helyi érdekű vasutakat az 1880. évi XXX. tc. alapján megillető mentesség az ingatlan vagyonátruházási illeték alól, továbbra is érvényben maradnak a kisajátítási egyezségekre az 1881. évi XLI. tc. 64. §-ában adott mentességek stb.

A szakasz utolsó bekezdése némi megszorítást tartalmaz a régi szabályokkal szemben. A bélyeg és ill. szab. 13. §-a szerint ugyanis abban az esetben, ha illetékmentes személy köt szerződést illetékköteles személlyel, ez az utóbbi a rendes illetéknek csak a felét tartozott megfizetni. Ez a rendelkezés tehát tulajdonképen a mentességet kiterjesztette a mentes személlyel szerződő, egyébként mentességben részesíteni nem kívánt másik félre is. Ennek a rendelkezésnek annál kevésbbé volt jogosultsága, mert eddig is csupán a százalékos illetékekre vonatkozott, míg a fokozatos illetéket a bélyeg és ill. szab. 12. §-a szerint a nem mentes fél teljes összegében tartozott leróni. Már pedig a fokozatos illeték épen olyan közszolgáltatás, mint a százalékos és így a kormány nem talál semmiféle méltánylást érdemlő okot arra, hogy ezen a címen más elbánás alá vegye a százalékos vagyonátruházási ügyletet, tehát ha csak az egyik szerződő felet illeti meg, a mentesség, a másik szerződő fél a teljes illetéket tartozik megfizetni.

A 25. §-hoz

Az első bekezdés - az ill. díjj. 65. tételében Külföld vezérszó alatt foglalt szabályokkal szemben - kimondja, hogy az illetékkötelezetségre szerződéseknél teljesen közömbös az, hogy a szerződő felek magyar állampolgárok-e vagy külföldiek, ha a szerződést belföldön kötötték meg. Amennyiben ugyanis a belföldön megkötött szerződés külföldi ingatlanra vonatkozik, az a 22. § szerint itt úgy sem esik illeték alá, egyéb ügyletekre nézve pedig addig, míg az ország területén vannak, az itt érvényes szabályok alá tartoznak.

Egész más az eset a külföldön kiállított okiratokra. Ezek, már csak az előbbi bekezdésben foglalt elvnél fogva is a megkötés helyén érvényes szabályok alá esnek. Ha azonban a külföldön kötött szerződést a belföldön érvényesítik, s különösen az átruházott dolog átadása a belföldön történik, ezáltal a vagyonátruházás illetékkötelessé válik. Ez a szabály természetesen csak az olyan vagyonátruházást tartalmazó okiratokra áll, amely átruházások csak okirat kiállítása esetén tatoznak illeték alá. Így tehát alkalmazhatósága csak a 15. § 5. pontjában és a 18. §-ban említett átruházásokra korlátozódik.

A 30. §-hoz

A 30. § utolsó bekezdése új szabályt tartalmaz, amely szabályt azonban eddig a bírói gyakorlat pótolt. Nem ritka eset ugyanis, hogy az, aki a dolgot feltételesen vagy haszonélvezettel terhelve szerezte meg, valamely más úton, s nem a feltétel bekövetkezése vagy a haszonélvezet megszűnte folytán jut a dolog vagy annak megfelelő érték birtokába. Megtörténhetik pl., hogy a haszonélvezettel terhelt ingatlant még a haszonélvezet tartama alatt elidegenítik. A haszonélvezet továbbra is fennmarad ugyan, de az állag megszerzője mégis hozzájut a vagyon értékéhez, s amennyiben akkor az illeték fizetésére nem kötelezhetnék, később a kincstár követelésének behajthatósága veszedelmeztetnék. Ennek megakadályozását célozza az említett rendelkezés, amely szerint az ilyen esemény bekövetkezése, vagy a feltétel elengedése stb. az illeték beszedéséhez jogot ad.

A 31. §-hoz

A multban elkövetett mulasztásokra ez a rendelkezés nem alkalmazható, mert csak az e törvény alapján elkövetett mulasztásokra állapítja meg a hosszabb határidőt, tehát a régebben, az eddig érvényes szabályok ellen elkövetett mulasztások büntethetősége még e törvény hatályba lépése után is a régi szabályok szerint három év alatt évül el.

A szakasz végül olyan kérdést akar tisztázni, amely eddig a bírói gyakorlatban sem nyert egyöntetű szabályozást. Azt a kérdést ugyanis, vajjon a kiszabás elévülése mi módon és mily határidőben érvényesíthető. Nem egy közigazgatási bírósági ítélet mondotta ugyanis azt ki, hogy az elévülés nem az illeték helyességének vagy jogosságának kérdése és így a jogorvoslati határidőkre való tekintet nélkül bármikor érvényesíthető. Volt továbbá olyan ítélet is, amely szerint az elévülést hivatalból kellene észlelni. Ezeket a jogvitákat kívánja a szakasz utolsó bekezdése megszüntetni. Az utóbbi kérdésre nézve a magánjogi szabályokhoz simul, s kimondja, hogy az elévülést csak a fél kérelmére szabad figyelembe venni. Az előbbire nézve pedig úgy intézkedik, hogy csak a rendes jogorvoslatok útján érvényesíthető a kiszabás elévülésére alapított kifogás is. Az, hogy az önként teljesített fizetés utóbb elévülés címén vissza nem követelhető, szintén megfelel a magánjogi elveknek.

A 32. §-hoz

A szakasz utolsó bekezdése a pénzügyi hatóságnak olyan jogot biztosít, amelyet eddig is állandóan gyakorolt s amelyet az állandó bírói gyakorlat is elismert, amely ellen azonban éppen a jogászvilág, különösen az ügyvédek, állandóan tiltakoztak. Abból indulnak ugyanis ki, hogy a fellebbezési hatóság a fellebbező fél hátrányára az elsőfokú határozatot nem változtathatja meg. Ez a magánjogban kétségkívül fennálló jogelv (Pp. 503. §) azonban itt nem alkalmazható. Elsősorban azért, mert a polgári perben mind a két peres félnek van az elsőfokú ítélet ellen fellebbezési joga, tehát ha valamelyik az ítéletben megnyugodott, nem kíván többet, mint amennyit neki az elsőbíróság megítélt, a bíróság nem lehet abban a helyzetben, hogy többet ítéljen meg a javára. A pénzügyi szabályok azonban a kincstárnak nem adnak jogot az elsőfokú kiszabás megtámadására. Ezzel szemben azonban megadják neki az éppen előbb elmondottak szerint azt a jogot, hogy pótilletéket szabhasson ki. Csak az eljárás bonyolítása és fölösleges munkaszaporítás volna tehát, ha ilyen esetekben arra kényszerítené a törvény a pénzügyi hatóságot, hogy amennyiben a fellebbezés tárgyalása során jött rá arra, hogy a kiszabás téves volt, elutasító határozatot hozzon és azután külön intézkedjék az előbbi bekezdésekben szabályozott pótilleték kiszabása iránt.

A 37. §-hoz

Az öröklési illeték alapja a gazdagodás. A javaslat a fokozatos örökségi illeték rendszerét fogadta el. Ennélfogva az illeték kiszabásánál nem a hagyaték nagyságának a megállapítása a fontos, hanem az egyes örökségeké. Sokszor nem is fog az illeték alapja egyezni a hagyaték értékével, hiszen a 2. § 2., 3., 4., 7., 8. és 9. pontjai értelmében öröklési illeték alá kell venni olyan értékeket is, amelyek a hagyatékban nincsenek benn. Ennek az alapelvnek ad kifejezést a javaslat 37. §-a. Az illeték alapja csupán a gazdagodás lévén, annak kiszámításánál le kell vonni mindazokat a terheket, amelyeket az örökös a reá szállott vagyonból kielégíteni köteles. Viszont minden örökség kiszámításánál csak azt a terhet szabad levonni, amely éppen az örököst vagy az őreá szállott vagyont terheli, tehát gazdagodását csökkenti. A 38. § tehát azokat a szabályokat foglalja össze, amelyek szerint a terheket figyelembe kell venni. A szabályok általában megfelelnek a mostani szabályoknak és az azok alapján kifejlődött joggyakorlatnak.

A 41. §-hoz

A javaslat pénzügyi eredménye talán nagyobb mértékben, mint a fokozatosság behozatala által, a helyes értékelés elérése által biztosítható. Eddig a legnagyobb baj az volt, hogy a valóságos értékek kinyomozására és alkalmazására a fennálló törvényes szabályok nem nyujtottak elég módot. A javaslat tehát ezen a bajon iparkodott elsősorban segíteni.

A javaslat VII. címe tartalmazza az összes értékelési szabályokat. A 41. § csak az alapelvet állapítja meg. Az illeték alapjául a dolgoknak az illetékkötelezettség beálltakor meglevő közönséges forgalmi értékét kell venni. A fél ezt az értéket tartozik lelkiismeretesen bevallani. Minthogy azonban ennek a szabálynak a tapasztalat szerint a felek nem mindig felelnek meg, gondoskodni kellett arról, hogy a kiszabási hivatalok a bevallott értékek helyességét mindenkor ellenőrizhessék és ha a bevallott érték nem felel meg a valóságos értéknek, ha lehetséges a valóságos értéknek megállapítása, úgy azt a fél közbenjárása nélkül is megtehesse, ha nem lehet, úgy a fél közbenjárásával nyomozza ki ezt az értéket. A félnek minden esetben való bevonása a kiszabási alap megállapításába azért volt mellőzendő, mert ez a különben is túlterhelt személyzetet annyi munkával terhelné meg, hogy az feladatát teljesíteni nem volna képes. Azokat az eseteket, amikor a fél közbenjárása nélkül lehet az értéket megállapítani, a 42., 44., 45., 46., 48., 49., 50., 51. és 52. §-ok, azokat az eseteket pedig, amikor az értékelési eljárásba a felet is be kell vonni, a 43. és 47. §-ok szabályozzák.

A 42. §-hoz

Ez a szakasz az ingatlan értékének kinyomozására tartalmaz szabályokat. Az alapelv természetesen az, hogy a fél által bevallott érték az irányadó. Ettől eltérni csak akkor lehet, ha ez nem felel meg a valóságos értéknek. Ilyen esetben a kincstári közegeknek keresniök kell olyan mozzanatokat, cselekményeket, amelyekből ezt a valóságos értéket hozzávetőleg helyesen meg lehet állapítani. A javaslat abból indult ki, hogy a megilletékezendő vagyonátszálláshoz közel eső mások átruházása ugyanannak a vagyonnak a legbiztosabb mértéke az értékbevallás helyességének, hacsak azóta a vagyon valami, az értékre befolyással biró lényeges változáson nem ment át. Elsősorban tehát a megelőző átruházás alkalmával fizetett vételár fejezi ki az értéket, ha az 5 éven belül történt. Ez a szabály azonkívül egyezik a vagyonadóval felállított szabállyal is és így már abból a szempontból is kívánatos volt az átvétele, hogy a kincstár ugyanazt az ingatlant egyöntetűen értékelje mindenütt, ahol ez az érték a közszolgáltatás alapja. Megtörténhetik azonban az is, hogy az örökösök az ingatlant az átszállás után rövid idővel értékesítik. Rájuk nézve természetesen az így elért vételár a legbiztosabb mértéke az ingatlan értékének. Itt azonban rövid határidőt kellett szabni azért, mert az illeték kiszabásának lehetőleg gyorsan kell megtörténnie s meg kell akadályozni, hogy a kiszabó hivatalok esetleg túlbuzgóságból a kiszabást késleltessék, ha netán azt vélik, hogy a szerző az ingatlanon túl akar adni.

A vagyonadó életbe lépte után, most már a 20.000 K-át meghaladó értékű vagyonadó értékét a vagyonadó kivetése céljából évről-évre meg kell állapítani. Azoknál az ingatlanoknál tehát, amelyek vagyonadó alá is esnek, az értéket minden évben meg kell állapítani. Az az érték tehát, amelyet ennek az adónak kivetésénél jogerősen megállapítottak, az ingatlan vagyonátruházási illeték megállapításánál is elfogadhatónak és megfelelőnek mutatkozik.

A hagyatéki leltárban felvett értékről a javaslat annyiban teljesen függetleníti az illeték kiszabását, hogy ezt az értéket kötelezőnek többé nem mondja ki, amint az eddig érvényes szabályok, még a legutóbb hozott 1916. évi XXVII. tc. is teszi. Teszi ezt a javaslat azért, mert az örökösödési eljárásról szóló törvény nem követeli meg azt, hogy a hagyatéki leltárba a valóságos érték vétessék fel, és így nem biztosítja a kincstárt arról, hogy mindenkor a valóságos érték után kapja meg az illetéket. Viszont nem akarja a javaslat kizárni azt sem, hogy a leltári érték ne legyen alapul vehető, ha ez a valóságos értéknek tényleg megfelel.

Ha az ilyen adatok, amelyekből a valóságos értéket a kiszabó közegek hivatalból, a fél közbenjárása nélkül meg tudják állapítani, nincsenek, akkor - amennyiben a bevallott érték aggályosnak látszik, - a fél közbenjárását kell igénybe venni, és az értéket becslés útján megállapítani. Ezt a becslési eljárást a 43. § szabályozza.

A 42. § utolsó bekezdése annyiban megfelel a mostani szabálynak, hogy a rendelkezésre álló több érték közül mindig a legnagyobbat kell alapul venni. Tekintettel azonban arra, hogy az előbb elmondottak szerint lehetnek esetek, amikor a legnagyobb érték megállapítása óta az ingatlan értékét lényegesen befolyásoló változások történtek, ilyen esetekben módot kell adni a feleknek arra, hogy ennek a körülménynek igazolása mellett az illetéket csak a valóságos érték után állapíttathassék meg.

A javaslat legfőbb alapelvül azt a szabályt állítja fel, hogy minden dolog értékelésénél annak valóságos forgalmi értékét kell bevallani és azt kell megállapítani. Az ingatlanoknál a leltárban vagy a hagyatéki tárgyalás alkalmával megállapított érték nem kötheti a kincstárt. A javaslat 42. §-a tehát arra az esetre, ha a fél által bevallott érték nem látszik megfelelőnek, felhatalmazza a pénzügyi hatóságot, hogy különböző módon, a fél meghallgatása nélkül is kinyomozhassa a valóságos értéket. Ennek a szakasznak megszövegezésénél igyekeztünk az értékelést a vagyonadónál alkalmazott értékeléssel is összhangba hozni s egyebek között értékül vehető az az érték is, amelyet a vagyonadó kivetésénél jogerősen megállapítottak.

Fenntartotta a törvény a legutóbb, az 1916. évi XXVII. tc. által újból behozott értékbecslési eljárást is.

Ilyen körülmények között a törvényszerű legkisebb érték megállapítása elveszti azt a nagy jelentőségét, legalább is az öröklési illeték kiszabásánál, amellyel eddig birt. Ennek dacára a legutóbbi jogállapottal szemben, dacára annak, hogy csak alig egy évvel előbb lépett életbe az ezt szabályozó 1916. évi XXVII. tc., némi változtatást mégis indokoltnak vélt a kormány. A most említett törvényjavaslat indokolása részletes számításokkal mutatta ki, hogy a régebbi, 1887. évi XLV., illetve 1911. évi X. törvénycikkben foglalt szabályok alapján kiszámított törvényszerű érték a valóságos értéket meg sem közelíti. Különösen a földbirtokra nézve kimutatta, hogy a kataszteri tiszta jövedelem 20-szorosa alapján kiszámított értéket a földbirtokokért tényleg elért vételárnak 325%-kal multák felül. Erre való tekintettel az 1916. évi XXVII. tc. a földbirtoknál a kataszteri tiszta jövedelem szorzóját 20-ról 30-ra emelte fel. Ezzel az emeléssel az arány javult ugyan, de még mindig több mint 100%-kal nagyobb a valóságos érték, mint a törvényszerű legkisebb érték. Az 1916. évi XXVII. tc. számításainál még a háború előtti állapotokat vettük alapul, azóta az ingatlanok értéke rohamosan emelkedett és nem valószínű, hogy a háború után is olyan nagymértékű visszaesés állana be, amely esetleg ezt az arányt rontaná. Indokoltnak látszik tehát, hogy a földbirtoknál a törvényszerű legkisebb értéket még közelebb hozzuk a valóságos forgalmi értékhez, azért javasoljuk a szorzónak 30-ról 50-re való felemelését. Még ezzel a számítási móddal is a kataszteri tiszta jövedelemnek 10% alapján való tőkésítését vesszük alapul, ami kétségkívül igen méltányos az illeték fizetésére kötelezettekre nézve, mert a kataszteri tiszta jövedelem messze alatta marad a 10%-os jövedelemnek, a kisebb jövedelem tőkésítése által pedig természetszerűen nagyobb tőkét érnénk el.

Az 1916. évi XXVII. tc. a szőlőknél a kataszteri tiszta jövedelem 52-szeresében állapította meg a legkisebb értéket. A különleges intézkedés oka az volt, hogy az 1881. évi LX. tc. is más szabályt állított fel a szőlők kikiáltási árának megállapításánál s igyekeztek ezt a két értékelési módot egységesen szabályozni. Ezen a téren a javaslat nem követi az említett törvényt, hanem egységes kulcsot állapít meg mindenféle földbirtokra. A kormány ugyanis itt abból a felfogásból indult ki, hogy a szőlőknél már a kataszteri tiszta jövedelem megállapításánál figyelembe kell venni azt, hogy az többlet jövedelemhez, mint más művelési ágban tartozó földbirtok, tehát ugyanazzal a szorzóval is már magasabb értéket kell kapnunk, mint ugyanolyan nagyságú, kevésbbé jövedelmező más művelési ágba tartozó földbirtoknál. Méltánytalan tehát még az értékelésnél is magasabb szorzót alkalmazni. Nem is volna semmiképpen sem indokolható, hogy miért teszünk kivételt éppen a szőlőknél, holott pl. a kerti művelés alá vett földbirtok még a szőlőnél is nagyobb jövedelmet hajt, ennek dacára sem itt, sem például az erdőbirtok értékesítésénél nem térünk el az általános szabálytól. Ezeknek az okoknak mérlegelése tehát arra indította a kormányt, hogy ismét egységes kulcsot állapítson meg minden földbirtokra. A szőlőknél így a mostani állapottal szemben némi igen csekély csökkenést jelent a javaslat.

A 43. §-hoz

Az 1887. évi XLV. tc. életbe lépte előtt a kincstárnak joga volt az ingatlanok birói becslését követelni, ha a bevallott érték aggályos volt. Az említett törvény a kincstárnak ezt a jogát megszüntette. A tapasztalatok azonban azt bizonyították, hogy a becslés követelhetésének jogát nagyon nélkülöztük, és emiatt a kincstár nagymérvű károsodást szenvedett. Ezért már az elmult évben törvényhozási úton gondoskodott a kormány arról, hogy a becsléshez újra jogot nyerjen. Az 1916. évi XXVII. tc. 4. §-a a birói becslés helyett közigazgatási hatósági becslést hozott be. A törvénynek ez a szakasza csak a folyó év első napján lépett hatályba, azonban az eddig szerzett tapasztalatok szerint a rendelkezés bevállt, és az illeték-bevételeket lényegesen emelte. Ezt a bevált intézményt tehát a javaslat az idézett törvényből változatlanul átvette.

A 44. §-hoz

Az előbb tárgyalt szakaszok rendelkezései folytán az ingyenes vagyonátruházásoknál most már kevésbbé szükséges, de a visszterhes átruházásoknál kitüntetett értékek ellenőrzése céljából még mindig szükséges egy olyan mértéket felállítani, amelyen alul az ingatlanok illeték alapján szolgáló értékét megállapítani nem szabad. Ilyen szabály ezelőtt is mindig volt, és ezután is mindig szükséges lesz.

Az 1916. évi XXVII. tc. a törvényszerű legkisebb értékre vonatkozó szabályokat is a folyó év első napjától számított hatállyal újból szabályozta. Ez a szabályozás részletes statisztikai adatok figyelembe vételével készült és főbb vonásaiban a szükségleteknek meg is felel. Éppen ezért a javaslat ezeket a szabályokat változatlanul vett át, kivéve azt az egy pontot, hogy a földbirtok legkisebb értékének megállapításánál a kataszteri tiszta jövedelem 50-szeresét veszi, az előbb említett törvényben megállapított 30-szoros helyett. Ennek a módosításnak indokait már (a 42. § kapcsán) elmondván, itt csak hivatkozunk arra.

A 63. §-hoz

A csereszerződések illetékezését a régi illetéki szabályok meglehetősen bonyolulttá tették. A különféle értékkiegyenlítések miatt számtalan esetben alig lehetett megállapítani, melyik elcserélt ingatlannak mennyi tulajdonképen az értéke. A bírói gyakorlat sem volt teljesen egyöntetű s csak a legutóbbi időben is hozott a közigazgatási bíróság olyan ítéletet, amelyben kimondotta, hogy csere tulajdonképen csak egyenlő értékű dolgokra lehet és amennyivel az egyik elcserélt dolog értéke a másikat meghaladja, a többletre nézve már nem csere, hanem visszterhes átruházás, vételi ügylet jön létre.

A polgári törvénykönyv tervezete a csere ügyletekre nézve nem is tartalmaz külön jogszabályokat, hanem egyetlen szakaszban annyit rendel, hogy „A cserére a vétel szabályait kell megfelelően alkalmazni.” A polgári törvénykönyv rendelkezéseit követi a javaslat, amikor a csereszerződés illetékére sem állít fel különleges szabályokat, hanem szintén az adásvételekre megszabott rendelkezéseket alkalmaztatja. Az illeték alapjául az elcserélt értékek közül a nagyobbikat rendeli, ami megfelel nemcsak a mai jogszabálynak, hanem a dolog természetének is. Az értéket a szerződésből kell elsősorban megállapítani. Ebben az irányban a törvény részletes szabályokat nem állíthat fel, mert az értékkiegyenlítés számtalan módját felsorolni nem lehet. A szabad mérlegelés útján lehet csak helyesen megállapítani, hogy a különböző dolgok átadása, adósság elvállalás és készpénzben vagy más szolgáltatásokban való kiegyenlítések után melyik elcserélt értéke a nagyobb. Arra az esetre, ha ily módon nem lehetne az értékeket kinyomozni, az általános becslési szabályokhoz kell folyamodni s ezen a téren nemcsak a 43. és 44. §-ok alkalmazhatók, mint az adásvételeknél és árveréseknél, hanem a 42. § rendelkezései is, amelyek különben csak az ingyenes átruházásoknál nyerhetnek alkalmazást.

Az illeték-fizetési kötelezettségre nézve méltányossági szempontból az egyetemlegesség helyett a fele-fele részben való fizetési kötelezettséget állapítja meg a javaslat, a 35. § 4. pontja azonban a kezességet a szerződő felekre nézve kölcsönösen megállapítja. A törvényes zálogjogra vonatkozó rendelkezésre a második bekezdésnek következik az illetékfizetési kötelezettségre vonatkozó rendelkezésből.

Előfordulhat olyan eset, amikor többen szerződnek oly módon, hogy minden szerződő fél másnak ad cserébe dolgot, nem annak, akitől ő kapott. Ilyen esetben valóságos csereügylet nem jön létre, azért a javaslat intézkedik, hogy ilyen esetben minden átruházott ingatlan teljes értéke után külön kell az illetéket kiszabni.

A 64. §-hoz

Ingó vagy ingatlan dolognak életjáradékért vagy tartásért való átadása kétségkívül a visszterhes vagyonátruházás egyik módja. Egyes néposztályoknál, különösen a szülők elöregedése folytán az ingatlan megművelése céljából nagyon is gyakori. Ha az ilyen átruházás szülők és gyermekek között egyébként visszteher nélkül történik, mint ajándékozás esik illeték alá, s ilyen esetben a 39. § második bekezdése szerint a tartási kötelezettség az illeték kiszabásánál figyelembe nem vehető. Ha azonban az átadás más személyek között történik, az ügyletet a visszterhes vagyonátruházásokra megszabott illeték alá kell vonni. Az illeték alapjául a javaslat az eddigi szabályoknak (ill. dijj. 86. tét. F) pontja) megfelelően az átadott ingatlan értékét rendeli. Minthogy azonban a multban szerzett tapasztalatok szerint ilyen esetekben csak nagy ritkán jelentették be a valóságos értéket, a javaslat gondoskodik arról, hogy a kincstár ily módon ne károsodjék. Ez a célja a szakasz második bekezdésének, amely abból indul ki, hogy a kikötött tartás- vagy évjáradék és emellett esetleg még fizetett más szolgáltatás fejezi ki leghelyesebben azt az értéket, amelyet maguk a felek az átadott ingatlannak tulajdonítottak.

A 65. §-hoz

A társasági szerződések tulajdonképen nem ebbe, hanem az okirat illetékét szabályozó törvénybe tartoznak. Ha azonban a társasági szerződéssel ingatlant vagy ingatlanra vonatkozó haszonélvezeti vagy használati jogot vitt be valamely szerződő tag a társaságba, eddig is az ingatlan vagyonátruházásra vonatkozó szabályokat kellett alkalmazni. Ez természetes is volt és ezt továbbra is fenn kellett tartani. Azonban a között, hogy a társasági tag ingatlant visz be és a között az eset között, amikor nem ingatlant visz ugyan, de nem is pénzzel járul a vagyonbetéthez valamelyik tag, hanem egyéb ingó dolgot, pl. egy üzlet árúkészletét viszi be, lényeges különbség nincsen. A javaslat alapelveivel ellenkeznék tehát, ha a vagyonátruházásnak ezt a módját a társasági szerződéseknél más elbánás alá veendők, mint egyéb átruházási ügyleteknél.

A részvénytársaság és más társaság között ebből a szempontból nem lehet különbséget tenni, azért a javaslat úgy rendelkezik, hogy az első bekezdésben foglalt szabályt ezeknél is alkalmazni kell. Ez a rendelkezés a nem készpénzben álló vagyonbetétre vonatkozik. A részvénytársaságokra nézve azonban a javaslat tovább is meg és kimondja, hogy ilyen esetekben a vagyonátruházási illetéken kívül a részvénykibocsátási illetéket is - amelyet most még az 1869. évi XVI. tc. 7-9. §-ai szabályoznak - külön meg kell fizetni. Ezen a téren eddig a legnagyobb jogbizonytalanság uralkodott. A javaslat ezt a bizonytalanságot kívánta megszüntetni és a kérdést oly módon megoldani, amely a kincstárra a legkedvezőbb. A teherviselőképesség szempontjából ezt nem lehet kifogásolni, mert épen a tőkék összpontosítása adja a legnagyobb vagyoni erőt és a tapasztalat szerint a legtöbb esetben, amikor egyik vagy másik részvényes nem készpénzbeli betéttel, hanem rendesen valamely nagyobb terjedelmű vállalattal lép be, olyan erős vállalkozás alakulásáról van szó, amely kissé súlyosabb illetéki terhet is könnyen elvisel. A javaslat ugyan kifejezetten nem szól arról az esetről, amikor fennálló részvénytársaságok olvadnak egybe, azonban ez fölösleges is, mert ilyenkor vagy egészen új társaság keletkezik, amelyre a szabály anélkül is kiterjed, vagy az egyik megszűnik és a másikba beleolvad, amikor pedig épen az történik, hogy a beolvadó egész vagyonát a másikra ruházza át s így valóságos vagyonátruházás jő létre. Meg kell itt jegyezni, hogy érték alatt csupán a bevitt ingatlannak vagy ingó dolognak a valóságos értékét kell érteni, s pl. a bevitt üzleti követelések ennél az illetéknél számba nem vehetők, mivel a követelések átruházása a fentiek szerint nem tartozik vagyonátruházási illeték alá. Viszont a dolgok értékéből terhek címén levonásnak nincs helye, mert a terhek úgyis a társaságra szállván át, a megterhelt rész erejéig is visszterhes átruházás jön létre, s így ez a rész is a javaslat szerint ugyanolyan kulcs szerint esnék illeték alá, mintha a dolgot minden teher nélkül viszik be a társaságba.

A szakasz utolsó bekezdését az tette szükségessé, hogy a közkereseti társaságokat a javaslat az illetékegyenérték fizetésére kötelezett személyek közül kihagyta s így abban az esetben, ha a javaslat az itt tárgyalt rendelkezésről nem gondoskodnék, megeshetnék az, hogy a közkereseti társaság nevén álló ingatlanok a vagyonátruházási illetéket nemzedékeken át elkerülnék, mert a kereskedelmi törvény 106. §-a szerint a tagok csak pénzbeli kielégítést követelhetnek s azonkívül ha a társaság a tagok örököseivel folytatódik, az örökösök is csupán az elhalt társtagot megillető kielégítést követelhetik, látszólag tehát az ingatlan vagyonbetét átruházás alá ily módon nem kerülne. Az államkincstár, valamint az egyenlő teherviselés érdekében is szükséges volt tehát arról gondoskodni, hogy ilyen esetekben az örökhagyó olyannak tekintessék, mint akit üzletrésze arányában az ingatlanok és ingók megfelelő része természetben illetne meg. Így kellett intézkedni azért is, mert különben a kincstár igen könnyen ki volna téve a megrövidítés veszélyének, amennyiben apa és leszármazói kötnének közkereseti társasági szerződéseket s az ingatlanokat a társaság szerezné meg s az öröklés esetén járó ingatlanátruházási illetékeket ezáltal nemzedékeken keresztül elkerülhetnék.

A 66. §-hoz

A vagyonközösség megszüntetésére vonatkozó rendelkezéseknél a javaslat a most érvényes jogszabályokat vette alapul. Abból indul ki, hogy a közösség megszüntetése magában véve nem vagyonátruházás, mindaddig, míg a közös tulajdonosok egyike sem kap a közös vagyonból nagyobb értéket, mint amennyit az ő része kitesz. Ha azonban az osztozkodó felek közül valamelyik osztályrészénél nagyobb értéket kap, a többlet erejéig olyan vagyonátruházás jön létre, amely aszerint, amint a többletért ellenszolgáltatást ad vagy sem a visszterhes vagy az ingyenes vagyonátruházásokra megszabott illeték alá esik. Ennek az alapelvnek megfelelően írja körül a szakasz azt, hogy mikor történik több átvétel.

A 71. §-hoz

Ez a szakasz az ill. díjj. 9. tételében és az 1881. évi XXVI. tc. 10. §-ában, végül az 1915. évi XXI. tc. 11. §-ában foglalt jogszabályokat foglalja össze szerves egészben. A törvény alapelvének megfelelően csak az olyan vállalkozási szerződések tartoznak ez alá a szakasz alá, amelyeknél a szállító, illetve vállalkozó a mű előállításához szükséges anyagot is szolgáltatni tartozik. Az a körülmény, hogy az anyag milyen értékű, az illetékkötelezettségre nézve teljesen mellékes. Így tehát egy kép festésére kötött szerződés az itt megszabott illeték alá esik, dacára annak, hogy a festő által szolgáltatott vászon és festék értéke a kész kép értékéhez képest számba sem vehető. Ez alá a szakasz alá esik az út építésére vonatkozó szerződés is, ha a vállalkozó a szükséges kavicsot maga köteles megszerezni. Ha azonban pl. földmunkánál a vállalkozó csak a helyszinén lévő anyagnak megfelelő módon való felhasználásával tartozik a munkát elkészíteni, vagy ha a szükséges anyagot a munkaadó adja, a szerződés csak szolgálattétel iránt kötött szerződés, s nem ennek a törvénynek, hanem egyelőre az ill. díjj. 87. tételének rendelkezései szerint esik illeték alá.

Az 1915. évi XXI. tc. 11. §-a kimondotta, hogy a katonai hatóságokkal kötött szerződések után akkor is meg kell fizetni a szerződési illetéket, ha azt írásba nem is foglalták. Ezt a jogszabályt a javaslat kiterjeszti az összes közhatóságokkal kötött vállalkozási szerződésekre. Ez a rendelkezés megfelel annak az alapelvnek, hogy a vagyonátruházási szerződésnek tárgya nem az okirat, hanem maga a vagyonátruházási jogügylet. Ott tehát, ahol módja van annak, hogy a szerződéskötés ténye mindenkor könnyen megállapítható, nincs alapja annak, hogy az illetékkötelezettséget a szerződésnek írásba foglalásához kössük.

Már az 1881. évi XXVI. tc. tette meg az első lépést ahhoz, hogy az ilyen jogügyletek után járó illetéket lehetőleg egyszerű eljárás szerint is biztosan be lehessen szedni. Ezért ez a törvényszakasz elrendelte, hogy az állammal kötött szerződések után járó illetéket a szerződési összeg kifizetéséről kiállított nyugtán kell leróni. Később ezt a szabályt miniszteri rendelet kiterjesztette a törvényhatóságokra is. Most a javaslat egy lépéssel tovább megy és ezt a szabályt kiterjeszti a városokra és községekre is. Nincs ugyanis semmi ok arra, hogy az összes közhatóságokat ne egyenlően kötelezzük ennek az egyszerű lerovási módnak az alkalmazására. Az 1881. évi XXVI. tc. kötelezte az államot arra, hogy a lerovásnak ezt a módját a szerződésben is ki kell kötni. Ezt a rendelkezést a javaslat mellőzi, mert a törvény határozott rendelkezésével szemben ilyen kikötésre semmi szükség nincsen, s a tapasztalat szerint ez a kikötés csak arra vezetett, hogy a szerződésből sokszor felületességből ez a rendelkezés kimaradván, a felek a lerovást elmulasztották és ebből temérdek jogorvoslat és panasz származott, amelyeknek eredménye az volt, hogy egyrészt a lerovás elmulasztása miatt a bíróság gyakorlata szerint bírságot vagy felemelt illetéket nem lehetett követelni, másrészt a hosszadalmas eljárások következtében nem ritkán el is vesztette a kincstár az illetéket.

Részletesen szabályozza a javaslat a lerovás módját is. Ezek szerint tehát a fél nem tett eleget sem a bemutatási kötelezettségének, sem a lerovási kötelezettségének azáltal, hogy a nyugtát állami pénztárhoz, esetleg épen a szerződés után járó illeték kiszabására illetékes adóhivatalhoz mutatta be kifizetés végett, amint azt számos ítéletében a közigazgatási bíróság kimondotta. Viszont nem kötelezi a javaslat arra sem, hogy az illetéket, bármily nagy összeget is tegyen ki, bélyegekben rója le a fél, amint azt az 1881. évi XXVI. tc. rendelte. A javaslatnak erre vonatkozó szabályai világosak és alkalmasak lesznek arra, hogy a kincstár az illetéket mindig a legcsekélyebb munka és költség nélkül kapja meg.

A 76. §-hoz

Eddig nem ritkán volt nézeteltérés a polgári bíróságok és a pénzügyi hatóságok között arra nézve, vajjon van-e joga pénzügyi hatóságnak vagy a félnek bizonyítása céljából a bíróságok közreműködését igénybe venni. Ezeket a kételyeket akarja a 76. § megszüntetni.