A miniszterek felelősségrevonásáról eddig az 1848:III. tc. 32-36. §-ai rendelkeztek, amelyek az eljárás módját is szabályozták olykép, hogy a minisztereknek vád alá helyezését a 33. § értelmében az alsótábla szavazatainak általános többségével rendeli el, a bíráskodást pedig a 34. § szerint a felsőtábla által saját tagjai közül titkos szavazással választandó bíróság gyakorlandja.
A szabályozás e módja megfelel ama rendszernek, amely a nyugati államok tekintélyes részének, így Nagybritanniának, Franciaországnak, Olaszországnak és az Északamerikai Egyesült-Államoknak alkotmányában ismeretes. Nevezetesen az említett alkotmányok értelmében a minisztereket - köztársaságokban az elnököt is - az alsóház helyezheti vád alá és felettük a felsőház bíráskodik.
Minthogy nálunk az országgyűlés működése megszünt, ez idő szerint az 1848:III. tc. 33. és 34. §-ában megszabott eljárás, mely az országgyűlés két házának működését feltételezi, nem alkalmazható. Gondoskodni kell tehát arról, hogy arra az időre, ameddig a törvényhozó hatalmat a nemzetgyűlés gyakorolja, a miniszterek felelősségrevonása esetében követendő eljárás a viszonyok változásának megfelelően ideiglenesen új szabályozást nyerjen.
A javaslat szerint a miniszterek felelősségrevonása és vád alá helyezése felől, ami eddig a képviselőház hatáskörébe tartozott, a nemzetgyűlés határoz, mert az felel meg az alkotmányosság követelményeinek, hogy a kormány állandó ellenőrzésére és irányítására hivatott nemzetgyűlés gyakorolja ezt a jogot. A javaslat eloszlatja azt a kétséget, mely az 1848:III. tc. 33. §-ában foglalt annak a kijelentésnek értelmére nézve fennállott, hogy a vád alá helyezést „az alsótábla szavazatainak általános többségével rendeli el.” A javaslat szerint e többség alatt a nemzetgyűlés határozatképes számban jelenlevő tagjainak általános többségét kell érteni; mert nem volna elfogadható indoka annak, hogy ebben a tárgyban a nemzetgyűlés határozatához más többség kívántassék meg, mint egyéb hasonló, esetleg még talán nagyobb fontosságú kérdésekben is a határozathozatalhoz (p. o. törvényalkotásához) a házszabályok szerint szükséges.
A javaslat feltételezi, hogy a nemzetgyűlés a miniszterek vád alá helyezését csak az ügy komolyságához méltó alapos megvizsgálása után fogja elhatározni. Ép azért a törvényjavaslat abban az esetben, ha a ház a vád alá helyezésére vonatkozó indítványt érdemleges tárgyalás alá veszi, szabályul állítja fel, hogy az indítványt a házszabályok szerint erre illetékes bizottsághoz (közjogi bizottság, esetleg különbizottság) kell utasítani, s nehogy a bizottsági előkészítés az ügy elhúzódására alapul szolgálhasson, a bizottság jelentésének benyujtására megfelelő határidőt kell kitűzni. A bizottság jelentésének napirendre tűzése tekintetében a javaslat egyfelől a tanulmányozásra szükséges megfelelő időköz engedésével, másfelől az elodázás lehetőségét kizáró záros határidő megszabásával kívánja biztosítani azt, hogy a jelentés tárgyalása a megfelelő időben tartassék meg.
A javaslat szerint tehát a nemzetgyűlés a miniszterek vád alá helyezése felől a bizottsági jelentés alapján fog határozni, s miután a vád alá helyezést elrendelte, a vád képviseletére egy vagy több vádlóbiztost választ. (2. §)
Az országgyűlés működésének megszünte folytán ugyancsak a nemzetgyűlésre hárul az a feladat is, hogy a vád tárgyában ítélni hivatott bíróság tagjait megválassza. Minthogy azonban a nemzetgyűlés a vád alá helyezés tekintetében gyakorol hatóságot, önként következik, hogy a bíróságot nem alakíthatja meg saját tagjai sorából, mert az általánosan elfogadott jogi felfogással ellenkeznék az, hogy ítélkezésben is részt vehessenek azok, akik a vád alá helyezés kérdésében határoztak.
A bíróság megalakítására kétféle rendszer kinálkozik.
Az egyik módozat az lehetne, hogy a nemzetgyűlés a bíróság tagjait általában a magyar állam független és törvénytudó polgárai közül választhassa. A szabályozás ily módját ismerte már eddig is a magyar alkotmány a közös miniszterek felelősségre vonása esetében. Nevezetesen arra az esetre, ha az 1867:XII. tc. 50. §-a értelmében a magyar és az osztrák delegáció a közös minisztériumnak vagy a közös minisztérium egyes tagjának perbefogását határozta volna el, a per bíróságára vonatkozóan az idézett törvénycikk 51. §-a a következőképen rendelkezett: „az ily módon elhatározott pernek bírósága következő módon lesz alakítandó: mindenik bizottság, nem ugyan saját kebeléből, hanem azon országoknak, amelyeket képvisel, független állású s törvénytudó polgáraiból külön-külön 24 tagot hoz javaslatba. Mindenik bizottság bírni fog azon joggal, hogy a másik bizottság által javaslatba hozott 24 tag közül 12-őt okaadás nélkül, kitörülhet. A vádlottaknak szintén joguk van együtt és összesen tizenkét tag kitörültetését követelni, úgy mindazonáltal, hogy a megmaradt tagok számában mindenik bizottság választott bíróinak száma egyenlő legyen. S az így fennmaradt tagok lesznek a pörnek bírái.”
A másik módozat az lehetne, hogy a szóban levő bíróság tagjait a nemzetgyűlés a legfőbb bíróságok, nevezetesen a Kúria és a közigazgatási bíróság tagjai közül válassza. E rendszer ama külföldi alkotmányok példájára támaszkodhatnék, amelyekben a vád alá helyezett miniszterek felett nem a felsőház ítélkezik, vagy amelyeknek törvényhozó testülete csupán egy kamarából áll. Így nem a felsőház, hanem a legfelső bíróság ítélkezik a vád alá helyezett miniszterek felett a belga, a rumán, a porosz és a svéd alkotmányok szerint, míg az egykamarás törvényhozó testülettel rendelkező államok közül, például Görögországban a nemzetgyűlés által vád alá helyezett miniszterek ügyét egy külön bíróság bírálja el, amelynek elnöke a legfelsőbb bíróság elnöke és tagjait magas állású bírák közül sorolják ki. Montenegróban pedig a vád tárgyában egy az államtanács és a legfelsőbb bíróság tagjaiból alakult bíróság határoz.
Figyelemmel arra, hogy egyrészt a felelősségrevont miniszterek ügyének elbírálásánál a jogászi szakképzettségen és gyakorlaton kívül az állami élet minden ágazatának és az egész kormányzat menetének áttekintésére is szükség van, hogy másrészt viszont a nemzetgyűlés a szóbanlevő bíróság tagjait előreláthatólag jelentékeny részben amúgy is a legfelsőbb bíróságok tagjai közül választaná, a javaslat az említett két rendszert összeegyeztetni kívánja, amidőn a bíróság megalakítását úgy szabályozza, hogy e végett a nemzetgyűlés a megválasztandó 36 tag közül 24 tagot választ a Kúria és a közigazgatási bíróság elnökei, másodelnökei, tanácselnökei és többi ítélőbírái sorából, 12 tagot pedig a magyar államnak egyéb olyan független állású polgárai közül, akik nem tagjai a nemzetgyűlésnek, még pedig az utóbb említett 12 tagot lehetőleg azok sorából, akik miniszteri állást viseltek, mert ezek kormányzati tapasztalatával lehet különösen az ügynek minden irányú alapos és avatott elbírálását hatékonyan előmozdítani.
E szabályozással véli biztosítani a javaslat, hogy a nemzetgyűlésnek módjában álljon a szóbanlevő bíróságba oly egyéneket kiválasztani, akiket a bírói tiszt ellátására részint az alkotmánynak és a törvényeknek, továbbá az állami élet egész szervezetének alapos ismerete, részint a pártatlanságot és a tárgyilagosságot biztosító feddhetlen jellemük folytán a legalkalmasabbaknak vél.
Az ilyen módon megválasztott 36 tagból kell azután a javaslat értelmében a bíróságot megalakítani.
A bíróság megalakítását a javaslat a nemzetgyűlés elnökére bízza (5. §). Kifejezésre juttatja a megoldás e módja egyrészről a bíróság megalakításának közjogi jelentőségét, másrészről pedig azt a körülményt, hogy a bíróság voltaképen a nemzetgyűlés átruházott bírói hatalmát gyakorolja.
Ehhez képest a nemzetgyűlés elnöke menthetné fel a bírói tiszt alól azokat, akiket súlyos betegség vagy más elháríthatatlan körülmény a bírói tiszt ellátásában akadályozna (5. §), továbbá azokat is, akiknek elfogulatlansága ellen alapos aggály merülne fel (6. §), azután ő foganatosítaná a megmaradt tagok közül a bíróság 12 rendes és 4 póttagjának kiválasztását, a vádlóbiztos és a vádlott visszautasítási jogának figyelembevétele mellett, lényegileg ugyanolyan eljárás szerint (5-8. §-ok), mint ahogyan a bűnvádi perrendtartás (1896:XXXIII. tc. 344. és 345. §-a) szerint az esküdtszék megalakítása végbe megy. Végül a nemzetgyűlés elnöke esketné meg az ily módon kiválasztott 12 rendes és 4 póttagot és ezzel a bíróságot megalakultnak nyilvánítaná (9. §).
A javaslat, hogy a nemzetgyűlés elnökének akadályoztatása esetén ne merüljön fel kétség a helyettesítés tekintetében, úgy rendelkezik, hogy a nemzetgyűlés titkos szavazással egyik alelnökét választja meg, aki az elnök akadályoztatása esetén annak helyébe lépjen (10. § ).
Az ítélőbíróság a javaslat szerint is 12 tagból állana éppen úgy, mint az 1848:III. tc. 34. §-a értelmében. A javaslat azonban gondoskodik póttagok választásáról is, hogy az eljárás ne akadjon fenn valamely rendes tag akadályoztatása esetében (11. §).
A javaslat a bíróság eljárásának részletes szabályait nem állapítja meg, hanem úgy rendelkezik, hogy eljárását a bíróság általában a bűnvádi és a polgári perrendtartás alapelveinek figyelembe vételével maga állapítja meg (14. §).
Ugyanis figyelemmel a miniszteri felelősség alkotmányjogi és politikai vonatkozásainak sokféleségére s a felelősség szempontjából irányadó tényállás kiderítésének sokszor különleges módozataira, aligha lehetne az eljárásra nézve minden tekintetben kielégítő általános szabályozást megállapítani, viszont a bűnvádi és a polgári perrendtartás alapelveire történő utalás és a bíróság összealkotásánál a jogi tudás és a pártatlanság kívánalmainak érvényesítése mellett megnyugvással lehet az eljárás részleteinek megállapítását magára a bíróságra bízni.
Ez alól a javaslat csupán annyiban tesz kivételt, amennyiben azt az eljárás különleges természete szükségessé teszi (12., 13. §-ok), vagy, amenynyiben a bíróságot bizonyos, az anyagi igazság érvényesülését célzó alapelvek alkalmazására kívánja kötelezni (14. §).
A büntetés megállapítása tekintetében a javaslat az eddigi jogállapotot tartja fenn (15. §). Egyúttal intézkedik a javaslat az iránt is, hogy a bíróság tehessen még oly intézkedéseket is, amelyek már nem közvetlenül az elkövetett cselekmény megbüntetésére, hanem inkább egyéb állami érdekek védelmére irányulnak. Nevezetesen módon nyújt a javaslat arra, hogy a bíróság a vádlottal szemben az államkincstár javára belátása szerint megállapítandó kártérítőösszeget szabhasson ki vagy az alkotmány súlyos megsértése esetében az államnak oly vagyoni igényét is megállapíthassa, mint aminőt a hazaárulók vagyoni felelősségéről szóló 1915:XVIII. törvénycikk a magyar büntető törvényekben meghatározott felségsértés vagy hűtlenség bűncselekményének esetére ismer.
A javaslat nem kívánta érinteni azt a kérdést, hogy rendelkezéseit a nem alkotmányos úton alakult minisztériumok tagjainak, különösen az úgynevezett népköztársaság elnökének és minisztereinek felelősségrevonása esetében is alkalmazni kell-e. Minthogy ugyanis a nemzetgyűlés elhatározásától függ, hogy ezeket a jelen javaslat rendelkezései alapján akarja-e felelősségrevonni, vagy pedig felelősségrevonásukat a rendes bíróságra bízza-e, célszerűbbnek látszott, hogy a javaslat e tekintetben ne foglaljon állást.
Az 1. § értelmében a miniszterek vád alá helyezése felől a nemzetgyűlés a bizottság jelentése alapján határoz.
Megfelel ez annak az eljárásnak, amely a nemzetgyűlés tárgyalási anyagának előkészítése tekintetében általában érvényesül. A felelősségrevonás kérdésének bizottsági előkészítését egyébként különösen is indokolja az a körülmény, hogy a vád alá helyezés elrendelése előtt szükséges lehet a tényállás megfelelő tisztázása végett az 1848:III. tc. 32. §-ában meghatározott valamely cselekmény vagy mulasztás gyanuja alá eső személy bizonyos kormányzati tényeinek, esetleg pénzkezelésének vagy egész miniszteri működésének és kormányzati tevékenységének tüzetesebb felderítése és megvizsgálása, amit semmi esetre sem végezhetne maga a nemzetgyűlés. Az 1. § 2. bekezdése értelmében a nemzetgyűlés a miniszterek vád alá helyezését határozatképes számban jelenlevő tagjai általános többségének szavazatával rendeli el. Az 1848:III. törvénycikk 33. §-a ugyanis, amint már fentebb említve volt, kétséget hagyott fenn arra nézve, hogy mit kell a szavazatok általános többsége” alatt érteni. Az említett rendelkezés értelmében többé nem lesz kétséges, hogy a nemzetgyűlés eme határozatának hozatalához sem lesz az összes szavazatok többsége vagy más minősített többség szükséges.
„A vádpör elévitelére kiküldött biztosokról” már az 1848:III. törvénycikk 34. §-a is tesz említést. E § világosan kifejezésre juttatja, hogy maga a nemzetgyűlés a vád képviseletére a vád alá helyezett miniszterek számához képest egy vagy több vádlóbiztost választ és pedig titkos szavazással.
E § értelmében a nemzetgyűlés a bíróság tagjait is titkos szavazással választja; megfelel ez az 1848:III. tc. 34. §-ában foglalt ama rendelkezésnek, amely szerint a bíróság tagjait a felső táblának szintén titkos szavazással kellett választania.
E § értelmében a nemzetgyűlés a bíróság megalakítása végett választott 36 tag közül 24 tagot a Kúria és a közigazgatási bíróság elnökei, másodelnökei, tanácselnökei és többi ítélőbírái sorából választ. Célszerűnek látszik ugyanis, hogy mind a Kúria, amelynek bíráit inkább az egész jogrendszer általános ismerete jellemzi, mind a közigazgatási bíróság, amelynek bírái különösen közjogi gyakorlattal rendelkeznek, a bíróság összeállításában egyaránt képviselve lehessen.
A 4. § 2. bekezdése kimondja, hogy a megválasztottak a bírói tisztet vissza nem utasíthatják; súlyos betegség vagy más elháríthatatlan akadály esetében azonban az illetőt kérelmére a nemzetgyűlés elnöke a bírói tiszt alól felmentheti, amiről az 5. § második bekezdése rendelkezik.
Minthogy a bíróság megalakítása a nemzetgyűlés elnökének feladata, neki kell megtennie a megalakítás előkészítése végett szükséges intézkedéseket is, aminők a határnap kitűzése s arra a bíróság tagjainak és a vádbiztosnak meghívása és a vádlott megidézése.
Figyelemmel arra, hogy a 7. § értelmében a bíróság tagjainak kiválasztásánál a vádlottat is visszautasítási jog illeti meg, az 5. § a bíróság megalakításánál is gondot fordít a védelem megfelelő érvényesülésére. Nevezetesen kimondja, hogy a kitűzött határnapra a vádlott védőjét is magával hozhatja, sőt az elnök kötelességévé teszi azt is, hogy az olyan vádlott részére, aki távollét, ismeretlen tartózkodás vagy bármely más ok miatt nem volt megidézhető, ha védelméről maga nem gondoskodott, az elnök a gyakorló ügyvédek sorából védőt rendel és őt is megidézi.
A 6. § azt kívánja biztosítani, hogy a bíróság tagjai csupán olyan egyének lehessenek, akiknek elfogulatlansága ellen alapos aggály nem merül fel. A javaslat általában a megválasztott tagok elfogulatlanságának biztosítását tartja szem előtt s a bűnvádi perrendtartásban is kizáró okként elfogadott közeli rokonságon és vagyoni érdekeltségen kívül nem sorol fel egyéb tüzetesen meghatározott kizárási okokat, amint azt a perrendtartások teszik, mert a miniszterek felelősségrevonása esetében, figyelemmel egyrészt a miniszteri felelősség alkotmányjogi és politikai vonatkozásainak sokféleségére, másrészt az eljárás különleges természetére, alig lehetne a vonatkozásban kimerítő felsorolást megállapítani. A nemzetgyűlés elnöke a dolog természeténél fogva amúgy is szem előtt fogja tartani különösen a bűnvádi perrendtartásnak ide vonatkozó elveit és viszont az is kétségtelen, hogy az érdekeltségre nem fogja kellő ok gyanánt tekinteni, például a puszta politikai pártállásbeli különbséget, hanem csupán alapos aggály felmerülése esetében fogja azt megállapítani.
A 6. § 3. bekezdése szerint a bíróságot csak akkor lehet megalakítani, ha a bírói tiszt alól felmentettek leszámításával legalább 26 tag van jelen, még pedig legalább 18 az ítélőbírák sorából választottak, legalább 8 az egyéb polgárokból választottak közül. Ellenkező esetben tehát a nemzetgyűlés elnökének a bíróság megalakítására újabb határnapot kell kitűznie, amelyre a távolmaradt tagokat is meg kell hívnia. Abban a kivételes esetben pedig, ha a bírói tiszt alól felmentett tagok (5. § 3. bekezdése; 6. § 2. bekezdése) nagy száma okozná a bíróság megalakításának meghiusulását, a nemzetgyűlés elnökének természetesen jelentést kellene tennie a nemzetgyűléshez a bíróság megalakítása céljából új tagok választása végett.
A 7-9. §-okhoz
A 7-9. §-ok a bíróság tagjainak kiválasztását és a bíróság megalakítását szabályozzák az esküdtszék megalakítására vonatkozó szabályokat véve mintául a dolog természetéből folyó eltérésekkel.
Ez a § a nemzetgyűlés elnökének akadályoztatása esetében való helyettesítését szabályozza.
A 11. § értelmében az ítélőbíróság a kiválasztott 12 rendes tagból áll ugyan s így a bíróság határozatainak hozatalában csupán ezek vesznek részt, de azért a bíróság elé tartozó kérdések tárgyalásánál a rendes tagokon felül a kiválasztott póttagoknak is jelen kell lenniök; ezt kívánja ugyanis a közvetlenség elve annak folytán, hogy valamelyik rendes tag akadályoztatása esetében helyében a sorshúzás sorrendje szerint az ugyanabba a csoportba tartozó egyik póttag lép.
A bírói eljárás folyamán, sőt már előzően a bíróság megalakulása előtt is felmerülhet oly előzetes bírói intézkedés szüksége, amelyet az eljárás sikerének, a kár megtérítésének vagy más fontos érdekeknek biztosítása sürgősen megkíván; ilyen első sorban a letartóztatás elrendelése, esetleg a már elrendelt letartóztatás megszüntetése, házkutatás, bírói szemle, bűnügyi zárlat elrendelése stb. A javaslat 12. §-a az ily előzetes bírói intézkedésre a bíróság megalakulásáig a nemzetgyűlést, vagyis azt a tényezőt jogosítja fel, amely a felelősségrevonás tekintetében a határozat hozatalára jogosult. Minthogy azonban az ily határozatok foganatosítása más hatóságok közreműködését is szükségessé teszi, célszerű a foganatosításhoz szükséges lépéseket oly szervre bízni, amely a foganatosító hatóságokkal a sürgősség kívánalmaihoz képest a megfelelő módon érintkezésbe tud lépni; ezért a 12. § az említett lépések megtételére a budapesti büntetőtörvényszék mellett működő ügyészséget jelöli ki.
Az ügyek bonyolult volta, különösen a bizonyítási anyag nagy terjedelme miatt esetleg szükséges lehet a tárgyalás előkészítése. De még a tárgyalás előtt felmerülhetnek olyan kérdések is, amelyek a bíróság intézkedését szükségessé teszik, ezért indokolt, hogy a bíróság megalakulása után a tárgyalás előkészítését maga a bíróság tartsa kezében. Erre a célra a bíróság elnöke háromtagú tanácsot alakít, amelynek két tagja az ítélő bírák sorából választottak, egy pedig a bíróság többi tagja közül való.
Ez a tanács a tárgyalás előkészítéséhez netalán még hiányzó szükséges adatokat és bizonyítékokat összegyűjti, de maga a bizonyítás felvétele a 14. § értelmében a nyilvános szóbeli tárgyaláson történik. A tanács a tárgyalás előkészítéséhez szükséges adatok és bizonyítékok egybegyűjtése végett a bíróságokhoz és más hatóságokhoz megkereséseket intézhet; értesíti a vádlottat és a védőt, hogy az ügy iratait nála megtekinthetik. Ezek kiegészítést indítványozhatnak, de csak a tárgyalás előkészítése keretében, mert a bizonyítás felvétele, amint említve volt, a tárgyaláson történik. Eljárásának befejeztével a tárgyalásra előkészített ügy iratait csupán összefoglaló jelentés kíséretében a bíróság elnöke elé terjeszti.
Ez a § a tárgyalás és határozathozatal alapelveit állapítja meg.
Az 1848:III. tc. 34. §-a a büntető ítélet hozatalához nem írt elő különös szavazattöbbséget. Tekintettel azonban arra, hogy a miniszteri felelősség szempontjából a bűnösség megállapítása sokszor a bizonyítási anyag és felmerülő elvi kérdések bonyolultsága következtében felette nehéz, és hogy a büntető ítélet erkölcsileg is megbélyegző hatású, indokoltnak látszik a büntető ítélet hozatalához legalább nyolc szavazatot megkívánni éppen úgy, amint arra az esküdbíróság büntető ítéleténél is szükség van.
Szavazategyenlőség esetére a 14. § 5. bekezdése azt a szabályt tartalmazza, hogy ilyenkor az válik határozattá, ami a vádlottra nézve kedvezőbb. Megfelel ez a megoldás annak az elvnek, amely az esküdtbíróság előtti eljárásra és a semmiségi panaszra vonatkozó rendelkezések módosításáról szóló 1914:XIII. törvénycikk 17. §-a értelmében az esküdtek határozatának meghozatalánál érvényesül.
A büntetésre nézve az 1848:III. tc. 34. §-a csupán azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a bíróság a büntetést a vétséghez aránylag határozandja meg; a közjogi tudomány azonban egyértelműleg azt a nézetet vallotta, hogy a bíróság oly büntetést, amelyet büntető törvényeink nem ismernek, még sem állapíthat meg. Minden kétség eloszlatása végett azért a § szövegében kifejezésre jut, hogy bár a bíróság semmiféle büntetési tételhez kötve nincs s az alkalmazandó büntetési nem és a büntetés mértéke tekintetében a vádlott bűnösségének és a cselekmény súlyának figyelembe vételével belátása szerint szabadon határoz, mégis csak oly büntetést állapíthat meg, amelyet büntetőtörvényeink ismernek. Ebben a vonatkozásban természetesen nem tesz különbséget az, hogy a büntetőtörvény valamely büntetési nemet, akár fő- akár mellékbüntetés gyanánt állapít meg.
A 15. § 2. bekezdése értelmében a bíróság a vádlottat az államkincstár javára belátása szerint megállapítandó kártérítőösszeg megfizetésében marasztalhatja. Ez a kártérítőösszeg nem a kimutatható mennyiségű vagyoni kár megtérítését célozza, amelyet a miniszter cselekményeivel az államnak okozott; mert azt a sokszor mérhetetlen anyagi és erkölcsi kárt, melyet a legfőbb kormányhatalom kezelője az államnak, a nemzetnek és egyeseknek okozhat, többnyire kiszámítani és kimutatni nem is lehetséges. Ez a kártérítőösszeg inkább a német Busse-nak megfelelő vagyoni elégtétel jellegével bír, mely éppen azért mint büntetés nem függ a kár kimutatásától és igazolásától.
Az alkotmány súlyos megsértése esetében a bíróság kimondhatja azt is, hogy az elítélt a cselekményéből keletkezhető kár, sérelem és egyéb hátrány megtérítéséért - tekintet nélkül a hátrány nagyságára és arra, hogy tényleg bekövetkezett-e - a belföldön található vagyonával akként felel, hogy az a cselekmény elkövetésével törvénynél fogva az államra száll (1915:XVIII. tc.)
Indokolja a javaslat e rendelkezését az a körülmény, hogy azt, aki a kormányzat ellátásában reá háruló feladatok lelkiismeretes ellátása helyett magas állásában az állam és a nemzet iránt fokozottabb mértékben fennálló kötelezettségeiről és az alkotmánnyal szemben tartozó hűségről annyira megfeledkeznék, hogy az alkotmány súlyos megsértésével az állam érdekeit károsítja, sérti, vagy veszélyezteti, joggal lehet felelőssé tenni egész vagyonával a cselekményből keletkezhető kár, sérelem és egyéb hátrány megtérítéséért.
A 15. § 3. bekezdésének az a rendelkezése, hogy a magánjogi igény felől a bíróság maga határozhat, azt a kétséget kívánja eloszlatni, hogy ez a bíróság mint alkotmányjogi külön bíróság elbírálhatja-e az eljárás során esetleg előtte érvényesített magánjogi igényt is. A javaslat e jogot a bíróságnak megadja, mert nincs semmi ok arra, hogy az ország legfőbb bíráiból egybeállított ez a bíróság, bár külön bíróság is, a miniszterek alkotmányellenes cselekményeivel összefüggő magánjogi igények elbírálásából kizárassák; azonban természetesen a bíróságtól függ, hogy ily igény elbírálásával kíván-e foglalkozni.
A 15. § utolsó bekezdése kifejezetten is hangsúlyozza, hogy a bíróság ítélete végérvényes.
E szakasz kiterjeszti az előző §-ok rendelkezéseit a legfőbb állami számvevőszék elnökére, akinek felelősségre vonása eddig is a miniszterekre nézve megállapított módon történhetett (1870:XVIII. tc. 10. §).
E rendelkezés megfelel az 1848:III. törvénycikk 36. §-ának.
E § első bekezdése az életbelépés napját határozza meg.
A 18. § második bekezdése nem helyezi végleg hatályon kívül az 1848:III. tc. 33., 34. és 36. §-át, hanem figyelemmel a javaslat által tervbe vett szabályozás ideiglenes voltára, csupán azt mondja ki, hogy a törvény hatályának tartama alatt az 1848:III. tc. 33., 34. és 36. §-a nem nyer alkalmazást.
Önként érthető, hogy a jelen javaslat nem kívánja érinteni az 1848:III. tc. 35. §-ának azt az anyagi jogi természetű rendelkezését, mely szerint az elítélt miniszter csak közbocsánat esetében részesülhet kegyelemben.
