A háború s az azt követő forradalmak, valamint a pénz értékének mindezen eseményekkel kapcsolatosan előállott sülyedése következtében a magyar állam kiadásai a háború előtti évekhez képest sokszorosan megnövekedtek s így az államháztartás rendje teljesen megbomlott.
A helyzet gyökeres módosulása természetesen csak szervesen összefüggő intézkedések megtétele után várható, elkerülhetetlen azonban, hogy addig is, míg ily intézkedések meg nem tétetnek, egyes, az adókulcsok emelésére irányuló intézkedések mellett, legalább arra törekedjünk, hogy a pénz értékében beállott csökkenés bevételi forrásainknál is kellően számba vétessék.
Ez egyes bevételi forrásainknál, így a fogyasztási adók és az állami egyedárúságok terén, végül a pósta-, távirda- és vasúti díjszabásoknál már legalább részben meg is történt.
Nem vitás, hogy egyenesadórendszerünk amúgy is gyökeres reformra szorul. Mindaddig azonban, amíg ez a mélyreható változtatásokat igénylő nagy munka el nem készül és a közgazdasági életünk lehető kímélése mellett, alkalmas időpontban életbeléptethető nem lesz, az egyenesadók terén a meglevő adórendszer keretei között kell maradnunk és ezen keretek között kell megtennünk a szükséges intézkedéseket a bevételek fokozása végett.
Az emelésre alkalmas adónemek kiválasztásánál természetesen azt az elvet is szem előtt kell tartani, hogy az adóteher lehetőleg igazságosan oszoljék meg.
Első sorban a százalékosan kivetett egyenes adóknál kell a bevételek fokozására gondolnunk, és pedig ezek közül a jövedelemadónál, a vagyonadónál, a III. osztályú kereseti adónál s részben a hadi nyereségadónál is kell a hozadékot fokozni.
Másodsorban azoknál az egyenesadónemeknél kell az állami bevétel fokozására gondolnunk, amelyek nem a tényleges jövedelmek után százalékosan, hanem fix tételekben megállapított hozadéki adók. Ezeknél különben is az adóteher nem a valóságos jövedelem vagy hozadék nagyságához, hanem becslésszerűen megállapított és évtizedeken át megmerevített adóalapokhoz igazodott, illetőleg változatlan tételekben jutott kifejezésre, tehát az adóteher a valóságos jövedelem, illetve hozadék nagyságával egyáltalán nem állott arányban, annál kevésbé áll arányban ma, tekintettel a pénz vásárló erejének lényeges csökkenésére.
Ilyenek az I-II. osztályú kereseti adó, a házosztályadó és a földadó is, amely csak látszólagosan százalékos, tényleg azonban éppen olyan fix tételű, mint akár a házosztályadó.
Némi változtatást tartok szükségesnek az úgynevezett hadipótlékot illetőleg. Ezt a hadipótlékot, melynek kulcsa 60%, az 1918:IX. törvénycikk létesítette s fizetendő a földadó, a házosztályadó, a III. osztályú kereseti adó, a bányaadó, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adója, végül a tőkekamat- és járadékadó után (ide nem értve az u. n. betéti tőkekamatadót).
Ezt a 60%-os hadipótlékot elejtendőnek tartom a földadó, a házosztályadó és a III. osztályú kereseti adó után, és pedig azért, mert ezeknek az adóknak a terhét amúgy is lényegesen emelem.
A hadinyereségadót csak a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok terhére kívánom fentartani, mint nyereségtöbbletadót.
Végül szükségesnek tartom, hogy ezúttal a közadók kezelésére vonatkozó törvényes rendelkezések némelyike is módosíttassék. E módosítások olyanok, amelyekkel nem várhatunk az egyenesadórendszerünknek már említett gyökeres reformjáig, amikor majd a közadók kezelésére vonatkozó szabályok is természetszerűleg megreformálandók lesznek.
Mindezeket a módosításokat és kiegészítéseket, amelyek az egyenesadókra és a közadók kezelésére vonatkoznak, egy törvénybe vélem foglalandóknak.
Igaz ugyan, hogy talán tetszetősebb lenne minden egyes adónemre, vagy legalább is a fontosabb adónemekre nézve és a kezelési törvény módosítására vonatkozólag külön-külön törvényeket szerkeszteni. Ámde sokkal célszerűbb, ha az egész anyagot egybefoglaljuk.
Ily módon egyrészt megkönnyítem a törvényhozás munkáját, másrészt a közigazgatás számára is célszerűbb, hogy ha az anyagot együtt, egy helyen találja. Az áttekinthetőséget pedig olyképen vélem biztosítandónak, hogy a törvény anyaga fejezetekre oszlik, s mindegyik adónemről külön fejezet rendelkezik.
Ugyancsak az anyag könnyebb áttekinthetése és tanulmányozhatása végett minden egyes fejezethez bevételezésül külön-külön általános indokolást nyujtok s csak azután térek át az egyes szakaszok részletes indokolására.
Annak elbírálhatása végett azonban, hogy a tervezett rendelkezések folytán a felemeléssel érintett egyes adónemekből minő bevétel várható, itt előrebocsátva összefoglalom az idevonatkozólag tett számításaim eredményét, megjegyezvén, hogy számításaimnál csak az ezidőszerint magyar közigazgatás alatt álló területeket vettem tekintetbe.
A jövedelemadónál, tekintettel az adóalap intenzívebb kimunkálására és az adótételek felemelésére, mintegy 200 millió korona évi kivetési eredményt várhatunk. A vagyonadónál, tekintettel az adótételek fokozására és arra, hogy az adóztatással lemegyünk a 20.000 K-ás vagyonokig, mintegy 100 millió koronára számíthatunk. A földadóból 275 millió korona, a házosztályadóból 28 millió korona, az I. osztályú kereseti adóból 5 millió korona, a II. osztályú kereseti adóból 18 millió korona évi kivetési eredmény várható. A III. osztályú kereseti adónál egész új kivetés lesz foganatosítandó az új felemelt adóalapok után, miért is csak hozzávehetőlegesen lehet számítást tenni, s mintegy 140 millió korona várható. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatokat terhelő kereseti adó és hadinyereségadó együttes összegéből - annak következtében, hogy e vállalatok terhére fentartjuk a nyereségtöbbletadót (hadinyereségadót) - mintegy évi 65 millió korona várható. Az általános jövedelmi pótadó összesen 147 millió koronát eredményezne. Az emelés által érintett összes adónemeknél együttesen, ezen adónemek korábbi kivetési eredményeihez viszonyítva, mintegy 800 millió korona többlet várható a magyar közigazgatás alatt álló területen.
Miután - mint már említettem - a felsorolt egyenes adók emelését nagy részben a pénz vásárló erejének csökkenése miatt tartom indokoltnak, természetes, hogy a mint a pénz vásárló ereje megjavul, a felemelt egyenes adók terhén majd javítani kell.
Evégből szükséges lesz a pénzérték javulását állandóan megfigyelni. Minthogy pedig a pénzérték változásait a különféle gazdasági viszonylatokban kell megfigyelni, legcélszerűbb, ha erre az egy országos bizottság alakíttatik, amelynek az lesz a feladata, hogy amint az idevonatkozó állandó megfigyelései során a pénz értékének érezhetőbb és tartósabb emelkedését állapítja meg, a ministeriumnak javaslatot tegyen arra nézve, hogy a felemelt adók a következő adóévre a pénzérték emelkedésével arányban leszállíttassanak.
Az I. fejezethez
A jövedelemadóról szóló törvény szerint a jövedelemadót évenkint kell kivetni. A pénzügyi adminisztráció ennek a feladatnak a háború folyamán csak a legnagyobb nehézségek leküzdése mellett, az 1918. év óta pedig a belpolitikai viszonyok szerencsétlen alakulása folytán már csak csekély részben tudott eleget tenni. A jövedelemadónak az 1918. évre szóló kivetése több helyen mai napig sem nyert befejezést, az 1919. évre szóló adókivetés pedig még most is csak az előkészület stádiumában van, holott küszöbön van már az 1920. évre szóló adókivetés is.
Ilyen nagy munkatömegnek gyors elintézése a mostani adókivetési szervtől, vagyis a nehézkesen működő adófelszólamlási bizottságtól nem várható.
Egyrészt a pénzügyi adminisztrációra nehezedő nagy munkaterhen való könnyítés, másrészt az állami bevételek folytonosságának biztosítása parancsolólag követeli oly adókivetési fórum létesítését, amely az adókivetési munkálatokat a lehető legrövidebb idő alatt lebonyolítja.
Ezt a kérdést oly módon vélem megoldhatónak, hogy a jövedelemadó, valamint a vagyonadó elsőfokú kivetését a pénzügyigazgatóságra (adófelügyelőre) bízom, de az adókiszámítást magukban foglaló határozatok kiadása előtt az előírandó adótételeket tartalmazó adókivetési lajstromokat községenként előzetes közszemlére tétetem ki. Ilyképen az adókivetés a nyilvánosság legteljesebb ellenőrzése alatt álló pártatlan, tárgyilagos szervre bízatnék.
Annak elérhetése végett pedig, hogy az adóteher minél igazságosabban oszoljék meg, elrendelendőnek tartom, hogy a meg nem fellebbezett elsőfokú határozatok is az adófelszólamlási bizottság elé terjesztessenek, amelynek, ha az adó mérvét kevésnek találja, jogában áll - az adókötelesnek előzetes beidézése mellett - az adót felemelni.
Fontos újítás lesz az, hogy elejtem az 1916. évi XXVI. törvénycikk 8. §-ának azt a rendelkezését, mely szerint a jövedelemadó kivetése szempontjából gyűjtött vagy bevallott adatokat és a megállapított adóalapot a kereseti adó III. osztályának és a bányaadónak kivetése során semmi irányban sem szabad felhasználni. Ez a rendelkezés ugyanis nagy mértékben megbénította és zavarta a pénzügyi előadóknak az adatgyűjtés körüli működését s most, midőn a jövedelemadó tételeit részben a kereseti adó 10%-os kulcsánál magasabban tervezem megállapítani, a korlátozásnak további fentartása alig igazolható.
Az államháztartás mai helyzetének javítását célozza a törvényjavaslat az eddigi adótételek felemelésével. Az 1909. évi X. törvénycikk 24. §-a a jövedelemadó progresszív tételeit a legmagasabb fokon 5%-ban állapította meg, az 1918. évi IX. törvény 3. §-a pedig a progressziót a 196.000 K-t meghaladó jövedelmeknél 6%-ig fejlesztette, de az adókulcsot tovább nem fokozta. Az adótételek tehát oly mérsékeltek, hogy azoknak jelentékeny emelése indokolt. A törvényjavaslat a további adófokozás elvén épül föl olymódon, hogy az adóterheket progresszíve 1%-tól 30%-ig terjedő mérvben állapítja meg. Azonban az emelést csak a 20.000 K-t meghaladó jövedelmeknél tervezem.
Az adótétel 20.000 K-nál 3.25%-ot, 80.000 K-nál 10%-ot, 100.000 K-nál 11%-ot, 1,000.000 K-nál 25%-ot, 2,000.000 K-nál pedig 30%-ot ér el.
Végül a törvényjavaslat első fejezete megszerkesztésének módját illetőleg meg kell jegyeznem a következőket.
A jövedelemadónak egész anyagát eddiginél négy törvény foglalta magában, nevezetesen az 1909. évi X. törvénycikk (alaptörvény), az 1912. évi LIII. törvénycikk, az 1916. évi XXVI. törvénycikk és 1918. évi IX. törvénycikk. Ez az áttekintést és az anyagban való eligazodást szerfölött megnehezítette és e miatt sok jogos panaszra szolgáltatott okot. A most szükségessé váló változtatásokat ugyan most is csak novelláris úton tervezem, azonban a további komplikációkat elkerülöm azáltal, hogy az előbb említett alaptörvény és három novelláris törvény mellé nem szándékozom egy újabb novelláris törvényt alkottatni, hanem ehelyett egy olyan törvényt állítani az alaptörvény mellé, amely az időközben hozott novelláris törvényeknek érvényben tartott anyagát is átveszi és ebből kifolyólag a fentebb említett összes novelláris törvényeknek a jövedelemadóra vonatkozó határozmányait hatályon kívül helyezi, - vagyis a javaslat törvénnyé válásával végeredményben csak egy kiegészítő törvény maradna az alaptörvényen kívül.
Az egyes szakaszok indokolására a következők szolgálnak:
Ez a szakasz változatlanul átveszi az 1918. évi IX. törvénycikk 1. §-ában foglalt rendelkezést.
Ez a szakasz átveszi az 1916. évi XXVI. törvénycikk 1. §-ában foglalt rendelkezéseket.
Ez a szakasz az 1916. évi XXVI. törvénycikk 14. §-ában foglaltaknak felel meg azzal az eltéréssel, hogy a magánszolgálatban levőknek szolgálati járandóságait nem az eddigi 20.000 K-ig, hanem 25.000 K-ig terjedő összegükben adómentesíti, és pedig feltétlenül és teljes mértékben. Ezt a méltányos elbánást állandó illetményű alkalmazottaknak megélhetési nehézségeivel indokolom.
Kiegészül továbbá ez a szakasz azzal a rendelkezéssel, mely szerint a kormányzónak illetményei, továbbá a nemzetgyűlés tagjait e minőségükben megillető járandósok a jövedelemadó alól mentesek, amint az országgyűlés tagjainak illetményei is mentesek voltak.
Az adókivetési eljárás könnyítését célozza az arányszámítások kiküszöbölése. Ugyanis az 1909. évi X. törvénycikk 6. §-a nehézkes arányszámítást rendelt el, midőn kimondotta, hogy a jövedelemadó az adómentes és adóköteles jövedelem együttes összege alapján állapítandó meg, de abból csakis az adóköteles jövedelemre eső arányos rész írható elő. Az arányszámítás követelte szorzás és osztás műveletének elvégzése kicsinyes, de időt rabló munkával akasztotta meg a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) előadójának, a felszólamlási bizottságnak és a közigazgatási bíróságnak működését. Az egyszerűsítés érdekében az adómentes jövedelemnek az adó kiszámításánál való teljes elejtését olymódon hozom javaslatba, mint ahogyan más adómentes jövedelmeknél (pl. a külföldről folyó jövedelmeknél, a közszolgálatban levők napidíjainál, működési pótlékánál, kocsibér-átalányánál, családi pótlékánál stb.) tényleg most is történik. Ez az egyszerűsítés egyúttal némi anyagi előnyt jelent az adózók részére, mert az adómentes jövedelmi rész a progressziv adókulcsot nem fokozza.
Az 1909. évi X. törvénycikk 10. §-át egyrészt kiegészítem azzal, hogy a sorsjegy- és sorsjátéknyereményeket vagyonszaporulatnak veszem, mely mint ilyen nem számítható jövedelemnek, hacsak nem a sorsjegyek árusításával hivatásszerűen foglalkozó egyének javára eső nyereményekről van szó, amikor is ezek a nyeremények jövedelemnek veendők. Másrészt az említett törvény 10. §-ának második bekezdését módosítom és az ingatlanok adásvételéből származó nyereséget a gyakorlati szempontoknak megfelelően határozottabban jelölöm meg. A közelmúltban ugyanis az ingatlanok forgalma nagy mértéket öltött. A pénzben levő tőkevagyon abszolút értékű vagyontárgyakban és elsősorban ingatlanokban keres elhelyezést, ami az ingatlanok árának folytonos felhajtásában nyilvánul meg. Sokan csak azért vesznek ingatlant, hogy azt rövid idő alatt nyereséggel tovább adják. Az így előálló vételárkülönbözetek tudvalevőleg igen jelentékenyek és ezeket a jövedelmeket nagymértékben fokozzák, ezeket a különbözeteket is a jövedelemhez kívánom számítani és ezzel az államkincstár érdekeit adózás szempontjából is érvényre juttatni. Természetesen az olyan ingatlanátruházásokat, melyeknél a nyerészkedés célzata nem forog fenn, nem kívánom érinteni, s ebből a célból csak a rövid időközökben, két éven belül történt ingatlanátruházásokra korlátozom a törvényszakasz rendelkezéseit.
Fontos újítás az, hogy az 1909. évi X. törvénycikk 11. §-át módosító 1912. évi LIII. törvénycikk 22. §-ának hatályon kívül helyezésével egységessé tesszük az adóalap kiszámítását. Ugyanis az 1912. évi LIII. törvénycikk 22. §-ának második bekezdésében foglaltak szerint eddig figyelembe kellett venni az adóalany vagyoni vagy kereseti viszonyaiban a bevallás beadása illetőleg az adóösszeirás befejezte után előállott változásokat is az adó elsőfokú megállapításáig. Azonban a gyakorlat nem igazolta ennek a rendelkezésnek helyességét, mivel a változásoknak figyelemmel kísérése és érvényesítése, illetőleg az elmult évi és a folyó évi jövedelmeknek összevegyítése csaknem lehetetlenné tette az adóalap helyes kiszámítását. Sokkal helyesebb tehát az adóévet közvetlenül megelőző évnek tényleges jövedelmét tenni adóalappá, melyet az adóköteles fél ismer és bevallhat, és amelyet a pénzügyi hatóságok is megállapíthatnak. Erre az álláspontra helyezkedik a törvényjavaslat az 1909. évi X. törvénycikk 11. §-ának módosításánál is és ezentúl ez az alapelv egész általánosságban a szolgálati járandóságokra is alkalmazandó.
A két utolsó bekezdésben foglalt rendelkezések az 1916. évi XXVI. törvénycikk 5. §-ában foglaltakkal teljesen megegyeznek.
Ezek a rendelkezések az 1909. évi X. törvénycikk 12. §-ának 5. pontjából és az 1918. évi IX. törvénycikk 2. §-ából vétettek át azzal a kiegészítéssel, amely a hadi nyereségadónak a jövedelemadó alapjából leendő levonása körül támadt kontroverziákat van hívatva megoldani. Kimondandó továbbá az is, hogy az adómentes szolgálati illetményekre eső köztartozások nem vonhatók le az illetőnek adóköteles jövedelmeiből.
E szakaszban foglaltak az 1916. évi XXVI. törvénycikk 4. §-ának második bekezdésében foglaltaknak felelnek meg azzal a kiegészítéssel, hogy a kegyúri terheken kívül a kongrua-járulékok is levonhatók.
Az e szakaszban foglalt rendelkezés megfelel az 1916. évi XXVI. törvénycikk 4. §-ának harmadik bekezdésében foglalt rendelkezésnek.
Az 1909. évi X. törvénycikk 16. §-ának második bekezdésében az első mondat, mely szerint a földbirtok tiszta jövedelmének önkezelés esetén való kiszámítását a hasonló mezőgazdasági birtokért ugyanott vagy a környéken szokásos haszonbérösszeghez arányosan kell megállapítani, olyképen módosul, hogy a rendelkezés eredeti célzatának megfelelően kimondjuk, hogy az önkezelt birtok tiszta nyeresége nem lehet kisebb, mint a szokásos haszonbér összege. A gyakorlat ugyanis helytelenül oda fejlődött, hogy majdnem minden esetben egyszerűen vették a szokásos haszonbérek összegét.
Az alaptörvény 16. §-át az 1916. évi XXVI. törvénycikk 6. §-a az erdők jövedelmének kiszámítására vonatkozólag kiegészítette. Ezt a kiegészítést változatlanul átvettem. Egyebekben az alaptörvény 16. §-a változatlanul marad.
Ez a szakasz átveszi az 1909. évi X. törvénycikk 17. §-ának a házbirtok jövedelmének kiszámítására vonatkozó rendelkezéseit az 1912. évi LIII. törvénycikk 19. §-ában foglalt módosításokkal. Ki kellett azonban egy irányban egészíteni a törvény szövegét. Ugyanis, amíg a házbéradó alá eső épület jövedelméül a házbéradó alapjául szolgáló nyers haszonértéket kell venni, a házosztályadó alá eső épületeknél a megbecsült haszonérték veendő, amely azonban nem lehet kevesebb annál az összegnél, amely után 9%-os kulcs mellett a kivetett házosztályadó összegével egyenlő házbéradó járna. Miután most lényegesen felemeljük a házosztályadót, nehogy igazságtalan diszparitás keletkezzék a házbéradó és a házosztályadó alá eső épületek adóterhe között, ki kell mondani, hogy az utóbbiak megbecsült haszonértéke nem lehet kevesebb annál az összegnél, amely után 9%-os kulcs mellett nem a most felemelt, hanem az 1909. évi VI. törvénycikk 24. §-a szerint járó házosztályadó összegével egyenlő házbéradó járna.
Az itt foglalt rendelkezések megegyeznek az 1916. évi XXVI. törvénycikk 7. §-ában foglaltakkal, melyek az alaptörvény 18. §-át módosítják.
Ez a szakasz változatlanul átveszi azt a kiegészítést, amelyet az 1918. évi IX. törvénycikk 29. §-a fűzött az 1909. évi X. törvénycikk 23. §-ához.
Ezenfelül új intézkedést is tartalmaz a visszatérésben még mindig akadályozott hadifoglyok, internáltak és eredetileg hivatalból távol volt egyének érdekében, nehogy jövedelmeik háromszoros számítása folytán igazságtalan elbánásban részesüljenek.
Egyben felhatalmazást ad a pénzügyministernek, hogy egyes államokkal a jövedelemadó iránti viszonossági megállapodásokban e szakasz rendelkezéseinek alkalmazásától megokolt esetekben eltekinthessen, és hogy a békeszerződés értelmében esetleg elszakadó területen lakókkal szemben méltányos esetekben e szakasz rendelkezéseinek mellőzése iránt is intézkedhessék.
Ez a szakasz a jövedelemadónak eddigi terhét a 20.000 K-t meghaladó jövedelmeknél újból szabályozza és azt progresszíve egészen 30%-ig emeli.
Az emelés mérve a következő összehasonlító táblázatból tűnik ki.
| I. Az 1918. évi IX. tc. szerint tarifális alapon | II. A törvényjavaslat szerint tarifális alapon | ||||
| 900 K-ig | 0.55% | 0.55% | |||
| 1.000 K-ig | 0.6% | 0.6% | |||
| 2.000 K-ig | 1% | 1% | |||
| 5.000 K-ig | 2% | 2% | |||
| 9.000 K-ig | 2.64% | 2.64% | |||
| 15.000 K-ig | 3% | 3% | |||
| 20.000 K-ig | 3.25% | 3.25% | |||
| 30.000 K-ig | 3.5% | 4.67% | |||
| 40.000 K-ig | 3.8% | 6.62% | |||
| 52.000 K-ig | 4.07% | 7.98% | |||
| 60.000 K-ig | 4.2% | 8.58% | |||
| 80.000 K-ig | 4.4% | 10% | |||
| 100.000 K-ig | 4.72% | 11% | |||
| 130.000 K-ig | 5.23% | 12% | |||
| 200.000 K-ig | 6% | 14% | |||
| 240.000 K-ig | 6% | 15% | |||
| 400.000 K-ig | 6% | 18% | |||
| 600.000 K-ig | 6% | 21.33% | |||
| 815.000 K-ig | 6% | 18.23% | |||
| 1,000.000 K-ig | 6% | 25% | |||
| 1,500.000 K-ig | 6% | 28% | |||
| 2,000.000 K-ig | 6% | 30% |
A százalék kiszámításának alapjául mindenkor a tarifális tételek legmagasabb határa vétetett fel.
Könnyíteni kívánok az özveggyé lett nők adóterhén annak kimondásával, hogy az özveggyé válást követő évben még nem esnek az 1918. évi IX. törvénycikk 3. §-ának 2. pontjában említett 15%-os illetőleg 10%-os felemelt adótétel alá.
Az ebben a szakaszban foglalt rendelkezések egyrészt megfelelnek az 1916. évi XXVI. törvénycikk 11. §-ának 1. pontjában foglaltaknak, másrészt kiegészítik az 1909. évi X. törvénycikk 26. §-ának harmadik bekezdését azzal, hogy a csak becsléssel megállapítható jövedelemnél nem elég a vallomásban tájékoztató adatokat adni, hanem az évi forgalmat is be kell vallania.
Az eddigi törvényes rendelkezések a bevallások adatait elvonták az adóösszeíró bizottságok ellenőrzése alól, mert az összeíró bizottságoknak nem volt módjukban munkálataiknál a felektől kiinduló adatokra támaszkodni, azokat felülvizsgálni és azokra észrevételeiket megtenni. Igy a helyes eredmény érdekében szükséges kölcsönhatás nem létesülhetett a bevallás és az adóalap kinyomozása között. Ez a törvényszakasz megváltoztatja ezeket a helytelen rendelkezéseket, a bevallást az összeíró bizottság bírálata és ellenőrzése alá helyezi, s ezzel mindazokat az előnyöket biztosítja, melyek a helyes adómegállapítás érdekében ettől az ellenőrzéstől várhatók.
A 17-18. §-okhoz
Az ebben a két szakaszban foglalt rendelkezések átvétettek az 1916. évi XXVI. törvénycikk 11. §-ának 2. és 3. pontjából.
Kiegészítésül azonban még felhatalmazást kérek a pénzügyminister részére, hogy joga lehessen az adókötelesek összeírását egyes helyeken pénzügyi közegekkel végeztetni. A tapasztalat szerint ugyanis a legjobb összeírás az, amelyet a pénzügyi közegek végeznek. A jövőben úgy is arra kell majd áttérnünk, hogy az összeírást kizárólag a pénzügyi közegek végezzék. Ezt azonban ma még az administráció elmaradása folytán nem lehetséges elrendelni.
Ebben a szakaszban az adóbevallás elmulasztása miatt megállapított bírságpótlékot az alaptörvényben foglalt 1%-ról, illetve 4%-ról 20%-ra, illetőleg 100%-ra emelem fel, hogy ezáltal az adózó polgárokat bevallási kötelezettségeiknek teljesítésére szorítsam és a mulasztásokat az eddiginél hatékonyabban toroljam meg.
Ez a szakasz az adókivetést a pénzügyigazgatóságokra (adófelügyelőre) bízza, ennek gyakorlati célszerűségét a megokolás általános részében már kiemeltem.
Ez a szakasz a pénzügyigazgatóságnak (adófelügyelőnek) biztosítja mindazokat a jogokat, amelyeket az alaptörvény 44. §-a a jövedelemadó elsőfokú megállapítására eredetileg kijelölt adókivető-bizottságoknak megadott.
Ujítás azonban az, hogy a pénzügyigazgatóságnak (adófelügyelőnek) a jövedelemadó elsőfokú megállapítása során joga lesz a könyvvizsgálatot mindenkor elrendelni, ha azt szükségesnek tartja.
Az eddigi törvényes rendelkezések szerint ugyanis a könyvvizsgálat csak akkor volt elrendelhető, ha a fél ezt önmaga felajánlotta, vagy ha nyereség- és veszteség-számlája aggályosnak mutatkozott. Azonban megtartható csak akkor volt, ha a fél az ellen nem tiltakozott, egyszerű vétójogával tehát a könyvvizsgálatot bármikor megakadályozhatta. E szakasz most kimondja, hogy a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) belátása szerint bárki ellen elrendelheti a könyvvizsgálatot, ha azt szükségesnek tartja s ez ellen a fél nem tiltakozhatik. Annak megakasztása vagy meghiúsítása pedig jövedéki vizsgálatot von maga után.
Sőt kimondható az is, hogy a pénzügyi hatóságnak különösen megokolt esetben joga van az üzleti könyveknek lefoglalására is, nehogy a könyvvizsgálat meg legyen hiúsítható.
Miután a jövedelemadót elsőfokon nem az adókivető bizottság, hanem a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) fogja kivetni, az alaptörvénynek mindama szakaszaiban, amelyek az adókivető bizottság eljárását szabályozzák, az adókivető bizottság helyébe a pénzügyigazgatóságot (adófelügyelőt) kell megjelölni.
Az 1912. évi LIII. törvénycikk 21. §-ában foglalt rendelkezéseket veszi át változatlanul.
Mint már az indokolás bevezető részében említettem, a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) elsőfokú kivetését a nyilvánosság ellenőrzése alá helyezem azzal a rendelkezéssel, hogy az adókiszámítási javaslatokat előzetesen mindenki megtekintheti s észrevételeit nemcsak a saját, hanem bármelyik más adózó adójára nézve megteheti.
Nehogy pedig a pénzügyi közegek annak a vádnak legyenek kitéve, hogy az adó alapját nem munkálták ki kellően és ilyen esetben, vagy akkor, ha a pénzügyi hatóságnak nem jutottak kellő adatok birtokába, az adózónak nem érdeke fellebbezni, a kincstár érdekének megvédése céljából szükségesnek tartom, hogy a meg nem fellebbezett elsőfokú határozatok és az észrevételek mind az adófelszólamlási bizottság elé terjesztessenek, amelynek, ha az adó mérvét kevésnek találja, jogában áll az adókötelesnek előzetes beidézése mellett az adót felemelni.
Fontos újítás az is, hogy ezentúl az adóköteles fél a felebbezésében foglalt állításait köteles lesz bizonyítani. Ezzel a fellebbezési fórum sok fölösleges munkától fog megszabadulni.
A 25-29. §-okhoz
A jövedelemadót második fokon - az alaptörvény eredeti szándékának megfelelően - ezentúl a felszólamlási bizottság fogja megállapítani. Az eljárását szabályozó rendelkezések megfelelnek az alaptörvény (1909. évi X. törvénycikk) rendelkezéseinek és az 1916. évi XXVI. törvénycikk 11. §-ában foglaltaknak, kiegészítve azokkal az alaki rendelkezésekkel, amelyek eddig az adókivető bizottságokra vonatkozó és most végleg hatálytalanított szakaszokban vannak felvéve.
Ujítás azonban az a rendelkezés, amely a pénzügyministernek diszkrecionális jogot biztosít arra, hogy az adófelszólamlási bizottsági tagokat mandátumuk lejárta előtt felmenthesse. Ez a rendelkezés azt a célt szolgálja, hogy a bizottsági tagok működésük folyamán hivatásuk magaslatán álljanak, kicsinyes pártérdekektől és részrehajlástól menten tisztán a közérdeket szolgálják. Ugyanezt célozza az intézkedés is, hogy a bizottságnak ügyvéd tagjai saját bizottságuk előtt feleket nem képviselhetnek.
Hozzáteszem, hogy ezzel a rendkívüli eszközzel csak valóban megtorlást kivánó esetekben fogok élni, azon a múltak tapasztalatai után elkerülhetetlennek láttam ily intézkedésnek törvénybe iktatását.
Ujítás még a 28. §-ban foglalt az a rendelkezés, amely szerint az adófelszólamlási bizottságnak - éppen úgy mint a 21. § 5. pontja szerint a pénzügyigazgatóságnak (adófelügyelőnek) - mindenkor joga lesz elrendelni a könyvvizsgálatot, ha azt szükségesnek tartja.
Ez a szakasz az 1912. évi LIII. törvénycikk 22. §-ának rendelkezéseit tartalmazza, kiegészítve azokkal, amelyek azáltal váltak szükségessé, hogy a törvényjavaslat 1. §-a szerint a külföldi cégeknek itteni, nem nyilvános számadásra kötelezett fióktelepei is alanyai a jövedelemadónak.
Ez a szakasz feljogosítja a pénzügyi hatóságot, hogy soronkívül is intézkedhessék a jövdelemadó kivetése iránt, ha annak beszedését veszélyben látja.
Ennek megfelelő intézkedést már a hadinyereségadóról és a III. osztályú kereseti adóról rendelkező törvényeink is tartalmaznak és erre különösen a mai viszonyok között van szükség, amikor a pénzügyi hatóságok nap-nap után arról értesülnek, hogy egyesek bejegyzés és üzlettelep nélkül tiltott vagy megengedett módon milliókat keresnek. Ily egyének megadóztatásával és az adó biztosításával a rendes lajstromszerinti kivetésig nem lehet várni, mert ezek a teljesen megbízhatatlan egyének máról-hónapra lakóhelyet, sőt honosságot változtatnak. Természetesen a kellő jogorvoslatot a törvény ily esetekre is biztosítja.
Ez a szakasz az 1909. évi X. törvénycikk 64. §-ának rendelkezéseit a ma érvényes formájában változatlanul fentartja.
Ez a szakasz némi kiegészítéssel az 1909. évi X. törvénycikk 65. §-át tartja fenn, amely szerint gondolnunk kell arra az esetre, hogy valamely, az adózótól független oknál fogva az adónak behajtása az adókötelest gazdasági létében súlyosan megtámadná. Ellenben elhagyom az 1916. évi XXVI. törvénycikk 10. §-át, mely az alaptörvény 25. §-ának negyedik bekezdését módosította, illetőleg kiegészítette azzal, hogy a már jogerősen megállapított adó utólagosan és megfelelően helyesbíthető, ha a fél hitelt érdemlően igazolja, hogy a jogerős adóalap legalább 30%-kal csökkent. Ennek a rendelkezésnek további fentartása mellett az adókivetési eljárás évekre elhúzódhatnék, pedig az adóköteles jogos érdekeit a szabályszerű kivetési eljárás, illetőleg a fellebbvitel során már amúgy is hathatósan megvédheti és legkésőbb a következő évi kivetésnél figyelembe vétetheti.
Ez a szakasz az 1916. évi XXVI. törvénycikk 14. §-ában foglalt novelláris rendelkezésnek megfelelően kimondja, hogy az alaptörvény 66-69. §-ai hatálytalanok.
Egy tárgytalanná vált hivatkozást tesz hatálytalanná az alaptörvény 70. §-ában. Továbbá a 100 K-ig terjedhető rendbírságot, tekintettel a pénz értékének csökkenésére, másrészt a bírságolás hatályosságához fűződő közigazgatási érdekekre, lényegesen felemelendőnek tartom.
Megtorló rendelkezések a könyvvizsgálat megakadályozásának vagy meghiúsításának esetére.
A 37-40. §-okhoz
Az ezekben a szakaszokban foglaltak az 1916. évi XXVI. törvénycikk 3., 16., 18. és 19. §-aiban foglalt törvényes rendelkezésekből vétettek át, azzal a változtatással, hogy a jövedelemadó ezentúl nem számítható a II. osztályú kereseti adó alapjához, miután annak mérvét úgyis nagyon emeljük.
Igen sok esetben az adózónak olyan jövedelme, amely a magyar közigazgatás alatt nem álló, megszállott területről folyik, nem juthatott az adózó kezeihez. Ha az ilyen jövedelem később mégis az adózó kezeihez fog jutni, az illető évnek jövedelmét emelné és tekintettel a jövedelemadó progresszív voltára, méltánytalanul sújtaná az adózót. Előfordul olyan eset is, hogy a központban elszámolt kezelési költségek egy tekintélyes része a megszállott területeken fekvő vagyont, illetőleg az onnét származó jövedelmet terheli. Gondoskodni kell arról, hogy az ilyen esetek mikénti elbírálását a pénzügyminister a felmerülő szükségletnek megfelelően rendeletileg szabályozhassa.
Változatlanul átveszi az 1918. évi IX. törvénycikknek 23. §-ában foglalt rendelkezéseket, amennyiben azok a jövedelemadóra vonatkoznak.
A forradalmak, a bolsevizmus és az ellenséges megszállások következtében gyakori eset, hogy az adózó az 1918. évben, még inkább az 1919. évben őt megillető jövedelmeit csak megkésve kapja kézhez; így például a vállalatok által az 1918. évre megállapított, de kifizetésre csak az 1920. évben kerülő osztalékokat vagy tantiemeket, továbbá a megszállott területen levő birtoknak hozadékát vagy ott lakó adósától a már lejárt kamatokat.
Minthogy a joggyakorlat az ilyen utólag kézhez vett bevételeket annak az évnek jövedelmei közé sorolja, amelyben befolytak, sőt az 1921. évi jövedelemadóra nézve ugyanez már a jelen törvényjavaslat 6. és 44. §-aiból is következik, tekintettel az adó progresszív kulcsára, méltányosnak tartom, hogy az ilyen adózókat ezúttal kivételes elbánásban részesítsük és módot nyújtsunk nekik, hogy az ilyen később befolyt jövedelmeket annak az évnek jövedelméhez számíthassák, amelyben azok őket megilleték.
Előfordulhat pedig, hogy az ilyen jövedelmek már az 1918. és 1919. évi jövedelemadó jogerős megállapítása után folynak be, gondoskodom tehát a törvényjavaslatban arról is, hogy a helyesbítési eljárás az ilyen esetekre is biztosíttassék.
Ez a szakasz felsorolja mindazokat a törvényszakaszokat, amelyek hatályukat fogják veszíteni.
Továbbá rendelkezik ez a szakasz afelől, hogy az 1918. és 1919. évi jövedelemadó elmaradt kivetése, valamint az 1920. évi kivetés hogyan történjék.
Miután pedig, mint már előbb említettem, a pénzügyi adminisztráció még az 1918. és 1919. évi jövedelemadó kivetésével sem kész s már az 1920. évi kivetésnek folynia kellene, a kérdést oly módon vélem megoldandónak, hogy a pénzügyigazgatóságokat (adófelügyelőt) rendeletileg arra utasítottam, hogy a folyó évben csak az 1918. és 1919. évi jövedelemadó kivetését készítsék elő, és pedig olyképen, hogy - miután a jelen törvényjavaslat 20. §-a szerint a jövedelemadót ezentúl első fokon a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) határozatban fogja kivetni - az adókivetés előmunkálatai során már ne adókiszámítási javaslatokat, hanem mindjárt határozati javaslatokat készítsenek és ezeket foglalják lajstromokba. A lajstromokat azonban közszemlére csak akkor tegyék ki, ha a jelen törvényjavaslat már törvényerőre emelkedett s így a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) a törvényjavaslat 44. §-a értelmében a visszahatólagos adóztatás tekintetében is már tényleg elsőfokú adókivető fórum lesz.
Az 1920. évi jövedelemadó kivetését pedig elhalasztom az 1921. évre, amikor is azt az 1921. évi adókivetéssel egyidejűleg olyképen foganatosítanák a pénzügyi hatóságok, hogy az 1920. évnek ekkor már ismert eredménye lenne átmenetileg az 1920. évi jövedelemadó alapja, vagyis ugyanezene jövedelem alapján állapítanák meg egyszerre úgy az 1920. évi, mint az 1921. évi jövedelemadót.
A II. fejezethez
A vagyonadóról rendelkező törvényeknek, vagyis az 1916. évi XXXII. törvénycikknek és az 1918. évi IX. törvénycikknek rendelkezéseit meg kell változtatni. Ezt részben az államháztartás mai súlyos helyzete, részben azok a hiányok teszik szükségessé, amelyekre az említett törvények életbelépése óta a gyakorlat mutatott rá.
Az első szempont indokolja az adó kulcsának felemelését. A vagyonadóról szóló 1916. évi XXXII. törvénycikk 18. §-ában eredetileg megállapított és az 1918. évi IX. törvénycikk 8. §-ában tovább fejlesztett adótételeknek igen mérsékelt volta tűnik abból, hogy a 20.000 K-ás vagyonnál kezdődő adókulcs 0.05%-ból indul ki és csak 3,920.000 K-án felül éri el a 0.6%-ot. A kivetés során azonban valósággal ez a kulcs sem érvényesült, mert azok, akik a jövedelmi adó tekintetében a kitűzött határidő alatt számszerű vallomást adtak és azok, akik jövedelemadó fizetésére kötelesek nem voltak, ezeknek az adótételeknek csak felét fizették. Miután pedig ez a két eset a túlnyomó, a törvényben megállapított adótételek csak kivételesen érvényesültek s így a rendszerint érvényesülő valóságos adóteher 0.025%-tól emelkedett 0.3%-ig.
A törvényjavaslatom szerinti adókulcs 400.000 K-ig egyezik az addigi adókulcsnak az előbb elmondottak értelmében rendszerint érvényesült felerészével. A progresszió innen kezdve egyre fokozottabb s kulminációját 40,000.000 K-nál éri el, ahol is a kulcs 1.5%, amely az eddiginek ötszöröse. A terhelés fokozása eszerint igen jelentékeny, azonban ez elől kitérni a mai viszonyok között nem lehetett, mert a vagyon az igazságos adóztatásnak legalkalmasabb bázisa és ez vezet egyben a legteherbíróbb rétegre. A 400.000 K-t el nem érő tehát kisebb vagyonok adókulcsának emelése viszont nem lett volna igazságos.
Áttérve a második fejezet ama rendelkezéseire, amelyek egyes hiányosságok orvoslását célozzák, feleslegesnek tartom részletesen kifejteni az adó elsőfokú kivetését és az adó kezelését tárgyaló szakaszokat, mert ezek tökéletesen egyeznek a jövedelemadóról szóló első fejezetnek ott részletesen megokolt rendelkezéseivel.
Ellenben tartalmaz ez a fejezet két olyan módosítást, amelyek speciálisan a vagyonadóra vonatkozó rendelkezések tökéletesbítését célozzák.
Egyik az, amely szerint ezentúl az adó alá eső vagyont az adóévet közvetlenül megelőző naptári illetőleg gazdasági (üzemi) év utolsó napján meglevő állaga szerint kell bevallani, illetőleg összeírni. Ez a határozott rendelkezés igen sok anomáliának fogja elejét venni és megszünteti azt a bizonytalanságot, amely az eddigi nem fix állagmegállapítási nap folytán állott elő. Az 1916. évi XXXII. törvénycikk 9. §-a szerint ugyanis a bevallás, illetve összeírás időpontja szerinti állagot kellett bevallani, illetve összeírni, ezenfelül az adókivetésig beállott változásokat is honorálni kellett, ami végeredeményben úgy az állagmegállapítás, mint az értékelés tekintetében bizonytalanságot eredményezett.
A másik változtatás, amelyet fentebb az adókulcs emelésénél már érintettem, az, hogy a törvényjavaslat az eddigi gyakorlattal szemben, a rendszerint és valósággal érvényesülő adókulcsot közli és ennek kétszeresét rendeli alkalmazni azokkal szemben, akik a jövedelemadó tekintetében szabályszerű vallomást nem adtak. Az 1916. évi XXXII. törvénycikk 18. §-a és az 1918. évi IX. törvénycikk 8. §-a ugyanis éppen megfordítva a közölt adótételek felét rendelte alkalmazni azokkal szemben, akik szabályszerű vallomást adtak, vagy akik jövedelemadót nem kötelesek fizetni. A javaslatban foglalt rendszer egyrészt őszintébb, mert nem a kivételt teszi szabállyá és nem kíván magasabb adókulcsot adni annál, mely tényleg érvényesül is, másrészt alkalmazása is egyszerűbb, mert a közölt kulcs az esetek túlnyomó részében alkalmaztatik is, míg a kétszeres alkalmazás csak kivétel, végül etikai szempontból is felette áll a másiknak, amennyiben helyesebb megtorlást alkalmazni mulasztókkal szemben, mint jutalmazni olyanokat, akik tulajdonképen csak kötelességüket teljesítik, még ha ez a kötelességteljesítés egyben az állam érdeke is.
Fel kell még említenem az 1916. évi XXXII. törvénycikk 18. §-ának, illetve az 1918. évi IX. törvénycikk 8. §-ának azt a rendelkezését, amelyet a törvényjavaslat kihagyott. Elejti ugyanis a javaslat azt a rendelkezést, mely szerint azok, akik jövedelemadó fizetésére nem kötelesek, a vagyonadónak csak felét fizetik. Ez a rendelkezés technikai szempontból nehezítette az eljárást, amely körülmény, bár e rendelkezés a legkisebb adózóknak jelentett ugyan némi, de csak igen jelentéktelen kedvezményt, megokolttá tette, hogy ezt a kivételes intézkedést megszüntessem.
Végül megemlítem, hogy ez a fejezet ugyanúgy, mint a jövedelemadóra vonatkozó fejezet az 1916. évi XXXII. törvénycikket kiegészítő és módosító 1918. évi IX. törvénycikknek a vagyonadóra vonatkozó ama rendelkezéseit is átveszi, amelyeket nem kívánok megváltoztatni, úgy, hogy végeredményében e javaslat törvénnyé válásával az alaptörvényen kívül a vagyonadónál is csak egy kiegészítő törvény marad, amely az alaptörvénnyel együtt a teljes joganyagot adja.
A fejezet egyes szakaszainak indokolására a következők szolgálnak:
Ez a szakasz az 1918. évi IX. törvénycikk 1. §-ának a vagyonadóra vonatkozó rendelkezéseit tartalmazza változatlanul.
Egyező az 1918. évi IX. törvénycikk 4. §-ával.
Ez a szakasz azoknak a tőkéknek adókötelezettségét mondja ki, amelyek az életbiztosítási vagy életjáradéki kötvényekre egyszersmindenkorra esedékes díjakul, avagy részletfizetések mellett kötött ily biztosítások után több mint egy évre eső díjak gyanánt tartozatlanul előre fizettetnek ki. E szakaszban foglalt rendelkezésre a gyakran előforduló visszaéléseknek kizárása szempontjából van szükség. Ugyanez a szempont indokolja a biztosító intézetnek vagy másoknak átengedett vagyon fejében élvezett járadék adókötelezettségének a kimondását is.
Ez a szakasz a bevezető részben bő magyarázatot nyert.
E szakasz átveszi az 1918. évi IX. törvénycikk 5. §-ában és a 6. § 1. pontjában foglalt rendelkezéseket.
Ez a szakasz az 1916. évi XXXII. törvénycikk 13. §-a 2. pontja hatodik bekezdésének az 1918. évi IX. törvénycikk 6. §-ának 2. pontjában foglalt kiegészítéssel való újra szövegezése, amely azt szabályozza, hogy az ingatlan hozadéki értékének alapjául veendő haszonbér hogyan állapítandó meg. Ezt az újraszövegezést azok a változtatások tették szükségessé, amelyek az eredetileg hivatkozott 1919. évi X. törvénycikk 12. §-a 1-6. pontjain novelláris úton eszközöltettek s amelyek összefoglalása a szöveg világossága érdekében volt.
Ez a szakasz átveszi az 1918. évi IX. törvénycikk 7. §-ának az erdőkre vonatkozó rendelkezését.
Ez a szakasz az 1918. évi IX. törvénycikk 7. §-ának második bekezdésében foglalt rendelkezést tartalmazza.
Az 1916. évi XXXII. törvénycikk 16. §-a a pénznemek és értékpapirok értékének meghatározásánál általában véve a forgalmi érték alapjára helyezkedett. Ezt a helyes alapelvet elfogadva, az alaptörvény rendelkezéseit éppen az alapelv teljes kidomborítása szempontjából még azzal is módosítom, hogy a belföldi arany- és ezüst-pénz értékét is a forgalmi értékre kívánom átszámítani. Az értékpapirok forgalmi értékének megállapítását pedig az alaptörvényben foglaltaknál részletesebben szabályozom.
A pénzügyministernek jogot adok arra, hogy a tőzsdén nem jegyzett vagy árfolyammal nem bíró értékpapirok forgalmi értékét évenkint, sőt visszahatólag az 1919. évre is, rendeleti úton kötelező erővel meghatározhassa. Erre a felhatalmazása a kivető közegek eljárásának helyes irányba való terelése végett van szükség, mivel tudvalevő, hogy ebben a tekintetben a vallomások adatait nem lehet elfogadni.
Ez a szakasz a vagyonadónak eddigi terhét újból szabályozza és ezt progresszive egészen 1.5%-ig emeli.
Az emelés mérve a következő összehasonlító táblázatból tűnik ki:
| I. Az 1918. évi IX. tc. szerint tarifális alapon a vagyonadó fele | II. A törvényjavaslat szerint tarifális alapon | ||||
| 400.000 K-ig | 0.16% | 0.16% | |||
| 600.000 K-ig | 0.17% | 0.23% | |||
| 800.000 K-ig | 0.19% | 0.33% | |||
| 1,600.000 K-ig | 9.22% | 0.50% | |||
| 2,000.000 K-ig | 0.24% | 0.55% | |||
| 3,000.000 K-ig | 0.27% | 0.62% | |||
| 4,000.000 K-ig | 0.30% | 0.70% | |||
| 6,000.000 K-ig | 0.30% | 0.80% | |||
| 8,000.000 K-ig | 0.30% | 0.90% | |||
| 10,400.000 K-ig | 0.30% | 1.-% | |||
| 17,000.000 K-ig | 0.30% | 1.18% | |||
| 24,000.000 K-ig | 0.30% | 1.33% | |||
| 30,000.000 K-ig | 0.30% | 1.40% | |||
| 40,000.000 K-ig | 0.30% | 1.50% |
Ez a szakasz a vallomások körüli eljárást módosítja s bár azok tartalma ezután is hivatalos titok marad, az összeíró közegek azokban mégis betekintést fognak nyerni, ami elő fogja mozdítani az összeírás alaposságát.
Az 56-57. §-okhoz
Ezek a szakaszok a vagyonadóra vonatkozó vallomások kiállítására, benyujtására és az összeírás módozataira nézve tartalmaznak ugyanolyan rendelkezéseket, mint amilyeneket a jövedelemadóra vonatkozólag egyidejűleg javaslok.
Ez a szakasz az adópótlék igen jelentékeny felemeléséről intézkedik. Kétségtelenül bebizonyosodott ugyanis, hogy az eddigi jelentéktelen összegű adópótlék nem volt alkalmas sem a vallomási kötelezettség teljesítésének előmozdítására, sem az elkövetett mulasztások megtorlására.
Ez a szakasz a vagyonadó kivetésének módját szabályozza és pedig a jövedelemadóra nézve egyidejűleg javaslatokkal összhangzóan.
Az 1916. évi XXXII. törvénycikk utolsó két bekezdését oly értelemben módosítja, hogy az évközi kivetések is a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) hatáskörébe fognak tartozni. Továbbá a jövedéki kihágás esetében történő pótadóztatást éppen úgy szabályozza, amint az a jövedelemadóra nézve már szabályozva van.
Ez a szakasz az 1916. évi XXXII. törvénycikk 30. §-ának első és utolsó bekezdését módosítja. Az első bekezdés módosítása lényegtelen, inkább újra szövegezés, az utolsó bekezdésben pedig csak a felebbezési fórumok vannak helyesebben megjelölve.
Ez a szakasz az 1916. évi XXXII. törvénycikk 31. §-ának második bekezdését némileg módosítja, hogy teljesen egyforma legyen a jövedelemadóra vonatkozó hasonló törvényes rendelkezéssel.
Ez a szakasz a jövedéki megtorló rendelkezéseket kiterjeszti a könyvvizsgálat megakadályozásának és meghiúsításának eseteire is.
A vagyonadó éppen úgy, mint a jövedelemadó ezentúl nem lesz alapja a II. osztályú kereseti adónak, ellenben a hadmentességi díjnál hozzászámít az alaphoz.
Ez a szakasz kiegészíti az 1916. évi XXXII. törvénycikk 38. §-át, amely csak arra nézve rendelkezett, hogy a törvény életbeléptekor külföldön volt vagyon be kellett jelenteni, de nem rendelte el azt is, hogy a később külföldön szerzett és ott hagyott olyan vagyon, amely itt adókötelessé vált, szintén bejelentessék. A bejelentés elmulasztása, vagy a hamis bejelentés jövedéki kihágás, amelyet hat hónapig terjedhető elzárással, valamint 100 K-tól 20.000 K-ig terjedhető pénzbüntetéssel lehet büntetni.
Ez a szakasz az 1918. évi IX. törvénycikk 23. §-ának a vagyonadóra vonatkozó rendelkezéseit tartalmazza változatlanul átvéve.
Ez a szakasz feljogosítja a pénzügyi hatóságokat, hogy amennyiben a vagyonadó beszedését veszélyben látják, ugyanúgy járhassanak el, mint ahogyan veszély esetében a jövedelemadó kivetése tekintetében az egyidejűleg javasoltak szerint eljárni jogosultak lesznek.
Ez a szakasz hatályon kívül helyezi az 1916. évi XXXII. törvénycikk 19. és 29. §-ait, az 1918. évi IX. törvénycikk 4-8. §-ait és ugyane törvény 23. §-ának a vagyonadóra vonatkozó rendelkezéseit.
Az 1916. évi XXXII. törvénycikk 19. §-a a kivetett vagyonadó rendkívüli mérsékléséről rendelkezett. Ez a rendelkezés ellenkezett azzal az általános adóztatási elvvel, hogy jogerősen kivetett adók csak alap hiánya, téves vagy kétszeres kivetés vagy behajthatatlanság esetében törölhetők. Amennyiben valakinek az adók behajtása gazdasági létét veszélyeztetné, csak az 1916. évi XXXII. törvénycikk 31. §-a alapján kérhet adóelengedést.
Az 1918. évi IX. törvénycikk 4-8. §-ainak rendelkezései túlnyomórészt ebbe a törvényjavaslatba is átvétettek, szintúgy a 23. §-nak a vagyonadóra vonatkozó rendelkezései is.
Ez a szakasz továbbá afelől is rendelkezik, hogy a vagyonadónak elmaradt 1918. és 1919. évi kivetése hogyan történjék, valamint az 1920. évi kivetés is. A szabályozás ugyanolyan lesz, mint amilyent a hasonlóan elmaradt jövedelemadónál tervezek. Erre nézve is a szabályozás indokolását illetőleg utalok tehát arra, amit a jövedelemadónál az idevonatkozó 44. § indokolásában elmondottam.
A III. fejezethez
A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok kereseti adójának kulcsa már ezidőszerint is annyira magasan van megállapítva, hogy annak további emelését az arányos közteherviselés szempontjából annál kevésbé javasolhatom, mert ezáltal különösen az újonnan alakult és jelentős közgazdasági szerepre hivatott vállalkozásokat létérdekükben rendítenénk meg. Azonban míg így ezeket kíméljük, nem zárkózhatunk el attól, hogy a régi és megerősödött vállalatok közül azokat, amelyeknek a békeévekből származott nyereségeikkel szemben jelentékeny több-nyereségük van és ezáltal közteherbíró képességük is magasabb, ezen nyereségtöbbletük után az eddig is fizetett hadinyereségadóval az 1920., 1921. és 1922. években is meg ne terheljük.
Azzal az eljárással, hogy a nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknak nem emelem a kereseti adóját, hanem fentartom a hadinyerségadóját, mint nyereségtöbbletadót további három évre, a közgazdaság érdekeit is szem előtt tartom. Az országszerte megakadt termelés mielőbbi megindulásához nagyon szükséges a külföldi tőke igénybevétele is. Ennek a külföldi tőkének bejövetelét pedig nagyon megnehezíteném azzal, ha a vállalatok kereseti adójának kulcsát most felemelném. Míg ha a vállalat az igénybe vett külföldi tőke segélyével olyan nyereségre fog szert tehetni, hogy az a békeév nyereségével szemben többletet mutat, már méltányos, hogy a nyereségtöbblet után adót fizessen. Így azután a kincstár érdekeit a közgazdaság károsítása nélkül lehet előmozdítani.
A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok által fizetendő nyereségtöbblet (hadinyereség) adót azért tervezem csak további három évre fentartandónak, mert azalatt el kell készülnie az általános indokolásban már jelzett végleges adóreformnak, amelynek keretén belül döntendő el véglegesen az a kérdés, hogy a jövedelem- és nyereségtöbbletek a jövedelem és nyereség megadóztatása mellett miképen és mily mérvben legyenek külön is megadóztatva.
Szükséges gondoskodni arról, hogy a forradalmak és az ellenséges megszállások által okozott károk helyrehozására szükséges összegek a hadinyereségadónál levonhatók legyenek az adóalapból.
Ez a szakasz az adózó közönség érdekében két lényeges módosítást tervez. Először a hadinyereségadó fizetési kötelezettségét szűkebb körre szorítja akkor, midőn azt csak abban az esetben állapítja meg, ha a békeévbeli jövedelemmel szemben a hadiévben elért jövedelemtöbblet legalább 20.000 K-nál nagyobb. Az 1918. évi IX. törvénycikk 13. §-ában meghatározott 3.000 K ugyanis a pénz vásárló erejének csökkenése és így a megélhetési lehetőségek rosszabbodása mellett nem tartható tovább fenn, miért is ez a változtatás az előadottak után alig szorul bővebb indokolásra.
Másodszor megszünteti azt az állapotot, hogy olyanok is kötelesek voltak a hadinyereségadó kivetése céljából vallomást adni, akiknek nem volt adóköteles jövedelemtöbbletük, hanem csak azért kellett vallomást adniok, mert a hadiév jövedelme már egy bizonyos összeget meghaladott. Ezután csak annak kell vallomást adnia, akinek adóköteles jövedelemtöbblete van.
A pénz elértéktelenedése legsúlyosabban az állandó illetményeket élvezőket érintette, miért is ezeknél az adómentesség határát nagyobb mértékben kell tágítani.
Javasolom tehát, hogy a hadinyereségadó alól való mentesség határa a szolgálati illetményeknél és nyugellátásoknál a rendes 30.000 K helyett 40.000 K-ra emeltessék fel.
A hadinyereségadó fizetésének kötelezettsége tehát csak akkor fog beállani, ha a szolgálati illetmény vagy nyugellátás évi összege a hadi évben 50.000 K-át meghalad.
Ebben a szakaszban a hadinyereségadóra vonatkozólag a pótlékok mérvének emelésével az adóztatási rendtartás szigorát kívánom fokozni, mert ez egyrészről az adómorál emeléséhez vezet, másrészről a kivetési teendők körüli munkálva amúgy is túlterhelt közegeken legalább közvetve segít, amennyiben a magasabb adótétel alkalmazhatásának kilátásba helyezése a feleket a bevallások és bejelentések pontos beterjesztésére fogja ösztönözni.
Egyúttal egyöntetűséget kívánok elérni azzal a tervezett intézkedéssel, hogy ennél az adónemnél is éppen úgy, amint az a jövedelemadónál már meg van, az adóköteleseket, ha nem adtak az előírt határidő alatt vallomást, előbb fel kell hívni annak pótlólagos benyújtására, s csak akkor, ha ennek a felhívásnak sem feleltek meg, alkalmazandó a pótlék magasabb százalékkal, továbbá, hogy a pótlék kivetése egyszerűen mellőzendő, ha az adóköteles még a kivetés előtt igazolja, hogy mulasztása vétlen volt.
A IV. fejezethez
A 74-75. §-okhoz
Az I. osztályú kereseti adó keretében a segéd nélkül dolgozó önálló kézműiparosok, továbbá a kis- és nagyközségekben segédekkel dolgozó kézműiparosok, végül az állandó üzlethely nélkül működő házalók nem valóságos keresetük alapján, hanem tarifálisan adóznak. A tarifa szerint az adó egy egész évre 6-24 K, vagyis a mai rendkívül magas árak és kereseti lehetőségek mellett nagyon csekély terhet jelent. Tudvalevő, hogy az iparosoknak és házalóknak idetartozó csoportja a legutolsó években termékeit, illetőleg munkateljesítményeit olyan nagy haszonnal értékesíthette, amellyel a tarifális I. osztályu kereseti adó egyáltalán nem áll arányban. Megokolt tehát, hogy az I. osztályú kereset adó is a keresettel leginkább megközelítőleg arányban hozassék. Ennek a célnak elérhetése végett az I. osztályú kereseti adónak a családfőre eső eddigi tételeit tízszeres összegükben vélem megállapítandónak. A családtagok adótételei azonban változatlanul maradnak.
A pénz vásárló erejének nagymérvű csökkenése talán még magasabb emelést is indokolttá tenne, azonban csak a tizszeres emelést javaslom, tekintettel arra, hogy a földadónál és a házosztályadónál sem tervezek magasabb emelést.
A házalók adóját pedig a változott viszonyoknak megfelelően a tízszerest is jóval meghaladó mérvben, teljesen újra állapítom meg.
A II. osztályú kereseti adót, azok fizetik, akik földadóval, házadóval vagy tőkekamat és járadékadóval vannak megróva. Fokozatos tételei az 1908. évi V. törvénycikk hatályba lépése óta évi 2-8 K-ban vannak megállapítva a szóbanforgó adókötelezettekre kirótt állami adók együttes összegéhez mért fokozatok szerint.
Ez a megterhelés olyan mérsékelt és annyira jelentéktelen, hogy az adóköteleseknél a változott viszonyok mellett teherként alig jöhet számba. Mindezeknél fogva - bár magam is azt tartom, hogy ez az adónem teljesen megérett az eltörlésre, ezt a kérdést azonban mégis legcélszerűbb lesz az amúgy is küszöbön álló adóreform keretében megoldani - megokoltnak tartom, hogy tisztán az államkincstár bevételeinek fokozása céljából, ezúttal a II. osztályu kereseti adó tételei is progressziv módon, az eddiginél jóval több fokozatban, teljesen újból állapíttassanak meg.
Az V. fejezethez
Az 1916. évre kivetett III. osztályú kereseti adó érvényének fentartásáról szóló 1916. évi XXXIII. törvénycikk a III. osztályú kereseti adónak csak az 1917., 1918. és 1919. évekre vonatkozó megállapításáról intézkedett. Az 1920. évvel a III. osztályú kereseti adónak új hároméves kivetési időszaka kezdődik, a III. osztályú kereseti adót tehát újonnan kellene megállapítani. Az adónak minden adókötelesre kiható újbóli tárgyalása és megállapítása olyan tömegmunkát kívánna, amit a pénzügyi adminisztrációnak a többi adónemek kivetése folytán előálló túlterhelése miatt lehetőleg csökkenteni kell. Ennélfogva a III. osztályú kereseti adónak folytatólagos megállapításánál arra törekszem, hogy a kereseti adónál a már kész legutolsó évi kivetési alapok lehetőleg felhasználtassanak, de egyúttal az adóalapok és maga az adóteher a pénz vásárló erejének nagymérvű csökkenésének figyelembevételével megfelelően meg is korrigáltassék.
A III. osztályú kereseti adó alá tartozó adóalanyok keresete éppen a pénz vásárló erejének nagymérvű csökkenése következtében összegszerűen lényegesen emelkedett, ami kifejtésre jut nemcsak pl. az orvosok, ügyvédek, írók kereseteiben, hanem még inkább a vállalkozóknál, kereskedőknél, gyógyszerészeknél stb., akik a mostani magas árak mellett a forgalom értéke után legalább is olyan százalékos arányban keresnek, mint a kisebb árak mellett kerestek a békeévekben, az adóalapnak is tehát most szükségszerűen magasabbnak kell lennie.
Az államháztartásnak mostani súlyos helyzete a fokozott mérvű adózást követeli és most már a III. osztályú kereseti adónál a 10%-os adókulcsot sem lehet magasnak tekinteni. A békeévekben a III. osztályú kereseti adó megállapításánál a 10%-os adókulcs csak névleges volt, a valóságban azonban a tényleges kereseti nyereményeknek 3%-át csak ritkán haladta meg. A mostani emeléssel elérhetjük a valóságos 10%-os kulcsot, s most már a III. osztályú kereseti adó megállapításánál a jövedelemadó kivetése során rendelkezésre jutott adatokat is fel lehet használni, amit eddig az 1916. évi XXVI. törvénycikk 8. §-a a tilalmazott éppen arra való tekintettel, mert akkor a 10%-os kulcs még túlmagas volt.
Jóllehet az adó emelését legfőképpen a pénz vásárlóerejének a csökkenése folytán elért magasabb összegű keresetekkel kell indokolnom, ami csak átmeneti jellegű állapot, az emelést mégis az 1920. évben kezdődő új hároméves adókivetési ciklusnak mind a három évére, vagyis az 1920., 1921. és 1922. évekre javaslom. De ezt az ideiglenes megoldást annyira átmenetinek tartom, hogy amint a valutáris viszonyok remélhető megjavulásával a pénz vásárló ereje emelkedni fog, a törvényhozásnak módjában lesz a bevezető indokolásban már említett országos bizottság javaslatára, esetleg saját initiativájára már az 1921. évre vagy az 1922. évre a most javasolt intézkedéseket megfelelően megváltoztatni és az adóemelést a pénzérték új alakulásához képest újra megállapítani.
A kérdésnek ilyen átmeneti megoldása mellett időt nyerünk arra is, hogy a viszonyoknak kellő tanulmányozása, a jövedelemadó kivetési adatainak teljes ismerete és a békekötés után előállandó gazdasági helyzet kialakulása alapján a III. oszt. ker. adónak és a jövedelemadónak egymáshoz való viszonyát kielégítő módon szabályozhassuk, illetőleg a III. oszt. kereseti adó jövendő sorsáról döntsünk.
Az adókivetés technikája tekintetében a törvényjavaslat nagyrészt azt a módot követi, amelyet a törvényhozás az 1916. évi XXXIII. törvénycikk törvénybeiktatásával helyesnek ismert el, hogy t. i. az új hároméves adókivetési időszakra - megfelelő korrektívumok mellett - átviszi az előző hároméves adókivetési időszakra megállapított, illetőleg annak utolsó évére, az 1919. évre előírt III. oszt. kereseti adót.
Miután azonban ezúttal a már elmondott okoknál fogva a III. oszt. kereseti adót senkinél sem lehet az előző három éves adókivetési időszakra megállapított adó változatlan összegében átvinni, hanem az mindenkinél felemelendő, az adó felemelésének mikéntjére nézve egészen új eljárást kell alkalmazni, amely lényegesen eltér attól az eljárástól, amelyet az 1916. évi XXXIII. törvénycikk rendelkezései szerint az 1917-1919. évekre követni kellett.
Az egész eljárást egyszerűsítem és ez okból az adózókat két csoportba osztom s mind a két csoportra más-más eljárást állapítok meg.
Az egyik csoportba tartoznak azok az adózók, akiknek kereseti viszonyaiban nem állott be lényeges változás. Ezeknél az előző három éves kivetési időszak utolsó évére, vagyis az 1919. évre előírt III. oszt. kereseti adót annak ötszörös összegében vitetem át az 1920-1922. évekre. Ez az ötszörös összeg - a már kifejtettek szerint - még mindig nem fejezi ki ugyan az adó terhének azt az igazi mérvét, amely a pénz mostani vásárló erejével kellő arányban állana, annyival kevésbé, mert viszont elejtem a 60%-os hadipótlékot, de egész általánosságban nagyobb fokozást az adózók gazdasági helyzetére való tekintettel nem javasolhatok.
A haszonbérlők terhére a III. osztályú kereseti adót csakis háromszoros összeggel tartom előírandónak, mivel annak folytán, hogy a földadónak és pótadóinak felemelt részét a 87. § szerint nem a tulajdonos, hanem a haszonbérlő viseli, a kereseti adónak ötszörös emelése a haszonbérlőket méltánytalanul súlyosan érintené.
A másik csoportba tartoznak az új adózók és azok az adózók, akikkel szemben a pénzügyi hatóságok az előmunkálatok során azt állapítják meg, hogy kereseti viszonyaik a lefolyt utolsó három évben akár a háború miatt, akár az azóta beállott gazdasági viszonyok folytán, vagy más körülmények miatt lényegesen javultak, vagy akiknek adója az eredeti adókivetéskor bármely okból aránytalanul alacsonyan állapíttatott meg, végül azok az adózók, akiknek adóját az 1917-1919. évekre pl. az 1915. évi XIV. törvénycikk 7. §-a alapján mérsékelték, azonban a mérsékelés okai már megszüntek s így az ötszörös, illetőleg háromszoros adó a hasonló terjedelmű foglalkozást űző és az első csoportba tartozó adózók terhére átvitt adóval nem állanak arányban. Ezeknél az adózóknál a pénzügyi hatóságok az adónak az 1920-1922. évekre ötszörös, illetőleg háromszoros összegben leendő előírását mellőzik és ehelyett az adót teljesen újból állapítják meg.
A második csoportba eső adózókkal szemben követendő új adókivetési eljárás során azonban megköti a törvényjavaslat az adókivetési joggal felruházott pénzügyi hatóság kezét annyiban, hogy - még az új adózókkal szemben is - a tényleges kereset kipuhatolását eltiltja és az egyenlő és arányos teherviselés okából csak azt engedi meg, hogy a hasonló foglalkozást űző és a első csoportba tartozó adózók terhére ötszörös, illetőleg háromszoros összegben átvitt adóösszegekhez viszonyítva állapítsák meg az adót.
A kivetési eljárás az adózóknak most ismertetett két csoportjánál - mint már említettem - különböző lesz.
Az első csoportba tartozóknak adóját az 1919. évi adó ötszörös összegében, illetőleg a haszonbérlőknél az adó háromszoros összegében nem az adókivető bizottság, hanem a pénzügyi hatóság (pénzügyigazgatóság, székesfővárosi adófelügyelő) állapítja meg, illetőleg írja elő s a feleket nem értesíti egyenként, hanem közvetlenül közszemlére tétetik ki a lajstromot.
Ha netalán előfordulna az az eset, hogy valamelyik ilyen adózóra nézve az 1919. évi adónak ötszörös, illetőleg háromszoros összegben való előírása kereseti viszonyainak lényeges csökkenése következtében sérelmes, oly módon nyujtunk neki jogsegélyt, hogy a felemelt adó mérve ellen az adófelszólamlási bizottsághoz fellebbezhet, amelynek határozata ellen a közigazgatási bírósághoz intézendő panasznak van helye.
A második csoportba tartozók adóját szintén nem az adókivető bizottság, hanem a pénzügyi hatóság (pénzügyigazgatóság, adófelügyelő) állapítja meg, de határozatilag. Ezzel a változtatással megmarad az ilyen adózókkal szemben a három kivetési fórum és biztosítva maradnak mindazok a jogorvoslatok is, amelyeket az adózó eddig igénybe vehetett.
Az a javasolt megoldási mód, hogy a III. osztályú kereseti adót nem az adókivető bizottság, hanem a pénzügyi hatóság fogja első fokon megállapítani, nagy időbeli nyereséggel és költségmegtakarítással fog járni.
Az adókivetési lajstromba foglalt tételek - éppen az adókivető bizottságnak a kivetési eljárásból való teljes kikapcsolása folytán - nem mint a régi eljárásban, adókiszámítási javaslat formájában jelentkeznek, hanem már első fokú kivetés erejével bírnak. Éppen ezért ki kell mondani, hogy amikor a három évi érvénnyel előírt adót tartalmazó lajstrom a három éves időszak első évében közszemlére tétetik ki, a jogorvoslati határidő a közszemlére meghatározott határidő befejeztét követő napon veszi kezdetét és az kivételes nélkül minden adózóra egyaránt 15 nap.
A beérkező felebbezések és észrevételek felett az 1883. évi XLIV. törvénycikk rendelkezései szerint alakított adófelszólamlási bizottság határoz.
Megjegyzem még, hogy újabb kivetés nélkül sem lehet áthozni az 1919. évre előírt olyan adót, amelynél az adó tárgya (az üzlet, a haszonhajtó foglalkozás) az 1919. év végéig megszünt. Igy tehát nem hozható át az olyan III. osztályú kereseti adótöbblet sem, amely az 1916. évi XXXIII. törvénycikk 4. §-ának első vagy második bekezdése szerint valamely már megszünt haszonhajtó foglalkozás után 1919. évre állapíttatott meg, illetőleg iratott elő.
Azt, hogy a haszonbérlőknél miért nem lehet az adót ötszörös, hanem csak háromszoros összegben átvinni, a bevezető részben már megindokoltam.
Ez a szakasz az újra tárgyalandó adótételekről intézkedik. Itt gondoskodni kell azonban arról, hogy azok az adózók, akiknek adója újból fog tárgyaltatni, ezt megelőzőleg vallomástételre hívassanak fel. Az 1883. évi XLIV. törvénycikk 15. §-ában elrendelt vallomástételre való általános felhívást azonban az adott esetekben nem lehet alkalmazni, mert csak a pénzügyi hatóság fogja egyénenként kiválogatni azokat, akiknek adója új megállapítás tárgyát képezi és így csak ezek szólítandók fel vallomástételre. A javaslat kimondja, hogy a kiválasztott adózókat egyenként végzéssel kell felhívni a vallomás beadására. Ha a kitűzött határidő lejártával sem érkezett bevallás, a hivatalból beszerzendő adatok alapján az adóalap kiszámításához hozzá lehet fogni.
A javaslat az 1883. évi XLIV. törvénycikk 15. §-ának harmadik bekezdésében foglalt és a bevallási felhívás megismétlésére irányuló rendelkezést éppen arra való tekintettel, hogy azúttal nem általános, hanem egyénenkénti felhívást rendel el, nem veszi át.
Ez a rendelkezés teljesen megfelel annak, amelyet az 1916. évi XXXIII. törvénycikk 4. §-ának második bekezdése tartalmazott az 1914., 1915. és 1916. években valamely időközben már megszünt foglalkozásból a háború folytán előállott rendkívüli kereset megadóztathatása végett.
Tekintettel egyrészt arra, hogy a III. osztályú kereseti adó mérve ezúttal elsőfokon nem a tényleges kereset kipuhatolása mellett, hanem arányosítás útján állapíttatik meg, amely arányosítást a felszólamlási bizottság helyesen már nem tudná alkalmazni, másrészt arra, hogy most már a III. osztályú kereseti adónak kulcsa tényleg 10% lesz, az adózók fellebbezési jogát korlátozni kell olyképpen, hogy az adózó a fellebbezés során azt köteles igazolni, hogy az adó több, mint a tényleges keresetének 10%-a.
Nehogy a pénzügyi hatóságok annak a vádnak legyenek kitéve, hogy az adó alapját nem munkálták ki kellően és ilyen esetben vagy akkor, ha a pénzügyi hatóságok nem jutottak kellő adatnak birtokába, az adózónak nem érdeke fellebbezni, a kincstár érdekeinek megvédése céljából elrendelendőnek tartom, hogy a meg nem fellebbezett határozatok és a tervezetekre beadott észrevételek mind az adófelszólamlási bizottság elé terjesztessenek, amely azok mérlegelése mellett jogosítva lesz arra, hogy - az adókötelesnek előzetes beidézése mellett - az elsőfokon megállapított adót felemelje.
Az új haszonhajtó foglalkozások adóját a régiek helyesbített adójával szemben arányosan kell megállapítani. Ezért tehát intézkedni kell aziránt, hogy az 1920-1922. években elsőízben III. oszt. kereseti adó alá eső haszonhajtó foglalkozások adójának megállapításánál ugyanazok az irányelvek nyerjenek alkalmazást, mint amelyek a 2. § szerint eljárásban zsinórmértékül szolgálnak, de természetesen az 1875. évi XXIX. törvénycikk 19-22. §-aiban felsorolt minimális kereseti nyeremények szem előtt tartása mellett.
A III. osztályú kereseti adó kulcsa 10%, ezt a kulcsot általánosságban változatlanul hagyom. Miután azonban kétségtelenül jogos a könnyebben szerzett foglalkozásból eredő jövedelmeket, amelyek a hirtelem támadt nagy vagyonokat hozták létre, a rendesnél jobban megadóztatni, azt javasolom, hogy az alkalmi foglalkozások után kivetendő III. osztályú kereseti adónak mérve ne 10%, hanem 20% legyen.
Ilyen alkalmi foglalkozások például azok, amelyek nem tartoznak az illető adózók rendes foglalkozása körébe és amely foglalkozásokra a lehetőséget a háború által előidézett rendkívüli körülmények (árúhiány, valutadifferencia stb.) adták meg.
A részvénytársaságok és szövetkezetek igazgatóságának és felügyelőbizottságának tagjait, úgyszintén a választmányi tagokat és a napi biztosokat e minőségükben megillető javadalmak után járó III. osztályú kereseti adót nem a három évi átlag alapján, hanem évenként a kifizetett összegek után kell megállapítani. Ezért tehát e szakaszban rendelkezést kellett felvenni aziránt, hogy a jelzett javadalmak ezután is évenként vonassanak III. osztályú kereseti adó alá s hogy általában az e törvényjavaslat 1-3. §-aiban foglalt rendelkezések itt alkalmazást ne nyerjenek. Az adó kulcsának az eddig megállapítva volt 10% helyett 16%-kal történt beállítása csupán látszólagos adóemelés, mert valójában nem rót több terhet az adózókra, mint amilyent eddig is viseltek. A tantiémeket ugyanis a 10%-os kereseti adó mellett az 1918. évi IX. törvénycikk életbelépése óta az adó 60%-ában megszabott hadipótlék is terheli. Minthogy azonban az ilyen jutalékoknál az eltitkolás majdnem kizárt dolog, s az utánuk járó adót nem emelhetjük ötszörös összegére, viszont a III. osztályú kereseti adót a hadipótlék alól mentesíteni szándékozom, kénytelen vagyok azt javasolni, hogy itt a 60%-os adópótléknak megfelelő rész az adó kulcsába bele számíttassék.
A szakasz második bekezdése sok jogvitára alkalmat szolgáltató kérdést old meg véglegesen és pedig célszerűségi alapon. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adóját első fokon a pénzügyigazgatóság (székesfővárosi adófelügyelő), másodfokon a közigazgatási bizottság adóügyi albizottsága és végső fokon a közigazgatási bíróság állapítja meg. Helyesebb tehát, ha a tantiémek után járó III. osztályú kereseti adót is ugyanezek a hatóságok vetik ki, még pedig annyival is inkább, mert itt nem a helyi kereseti viszonyokkal ismerős adókivető és adófelszólamlási bizottságok szakértelmére van szükség, hanem a legtöbb esetben csak azt kell eldönteni, vajjon valamely javadalmazás tárgya-e a III. osztályú kereseti adónak, vagy sem.
A VI. fejezethez
Ebben a szakaszban - amint azt fentebb a 73. §-hoz fűzött indokolásban már részletesen kifejtettem - az adómorál fokozása végett a vallomásadási és adatszolgátlatási kötelezettség pontos teljesítését a nyilvános számadásra kötelezett vállalatokra vonatkozólag is szigorúbb szankció alá kívánom helyezni.
A VII. fejezethez
A földadó alapjául szolgáló kataszteri tiszta hozadékot még az erről szóló 1875. évi VII. törvénycikk alapján állapították meg. Ez a kataszteri tiszta hozadék, - az 1909. évi V. törvénycikk alapján véghezvitt részleges és tulajdonképpen csak az aránytalanságok kiküszöbölésére szorítkozó reviziótól eltekintve - a mai napig változatlanul maradt és a földadó kivetése most is ezen a jelenlegi viszonyoknak nem megfelelő hozadékon alapul. A kataszteri tiszta hozadék már megállapításának idejében is messze alatta maradt a valóságos hozadéknak. Az idők folyamán pedig attól mindinkább távolodott és a közelmultban, valamint a jelenben a pénz értékének, illetőleg vásárló erejének nagyméretű hanyatlásával, valamint a termény- és állatárak növekedésével a földadó alapjául szolgáló kataszteri tiszta hozadék a gazdálkodásnak valóságos tiszta hozadékával csaknem minden kapcsolatát elveszítette. A földadó összege pedig még mindig ennek a régi megrögzített kataszteri tiszta jövedelemnek 20%-ában van megállapítva, azaz holdanként átlagosan nem több 1 K 20 f-nél.
Elérkezettnek kell tehát tartanunk az időt, amidőn a földadó csekély terhét a földadó hozadékával legalább némileg arányba hozzuk és ezáltal a földadónak pénzbeli eredményét is emeljük. Nyilvánvaló az előadottakból, hogy ez tulajdonképpen nem jelenti a földadó felemelését, hanem csak a jelenlegi viszonyoknak megfelelő új megállapítását.
Megjegyzem, hogy amidőn a földadót a kataszteri tiszta jövedelem tízszeres összege után kívánom kivettetni, viszont elesik a földadó után az 1918. évi IX. törvénycikk 18. §-a szerint eddig fizetett 60%-os hadipótlék.
Ezt a szakaszt a fentebb kifejtettek kellően megokolják.
A földadótöbblet igazság szerint a föld megmívelőjének terhe, mert ő élvezi a megmívelésből származó előnyöket, éppen ezért gondoskodnunk kell, hogy haszonbérlet esetében a haszonbérlőre hárítsuk át az adótöbbletet.
Ezzel szemben a haszonbérlőre kivetendő III. osztályú kereseti adó terhén könnyítek a 77. §-ban foglalt rendelkezéssel.
A földadó rendezésével mindig szorosan kapcsolatos a vízitársulatok által az 1881. évi XLII. és az 1889. évi XXIX. törvénycikkek rendelkezései alapján élvezett adóvisszatérítés kérdése. Az adóvisszatérítés ugyanis természetszerűen a tényleg befizetett földadóhoz igazodik, a földadó kulcsának megváltoztatása tehát az adóvisszatérítésnél érvényesített kulcs megváltoztatását is maga után vonja. A jelen esetben azonban nem a földadó kulcsának megváltoztatásáról van szó, hanem a kataszteri tisztajövedelemnek a megváltozott gazdasági viszonyokhoz képest való felemeléséről, miért is a jelen törvény alapján való felemelése a földadónak az adóvisszatérítések összegét tulajdonképpen nem érinti. Figyelembe kell azonban venni azt hogy a nagy megterheltetést, mely a társulatokra ugyancsak a változott gazdasági viszonyok folytán a szoros értelemben vett évi fentartási (régie) költségek nagymérvű emelkedése folytán háramlik. Ezt a nagymérvű emelkedést ugyanis a társulatok teljes mérvben kénytelenek viselni, arra azonban, hogy ez az emelkedés az élvezett adóvisszatérítések alapját képező különös gazdasági költségek megállapításánál általában figyelembe vétessék, a jelenlegi törvényes rendelkezések nem nyújtanak módot. Indokoltnak látszik tehát, hogy arra az időtartamra, amíg a jelen törvény rendelkezései folytán a kataszteri tisztajövedelem felemelése következtében magasabb földadó szedetik, a társulatok által élvezett adóvisszatérítés alapját képező különös gazdasági költségnek a szoros értelembe vett fentartási (régie) költségre eső része megfelelően szintén felemeltessék. Ez a felemelés azonban, tekintettel az ennek következtében az államkincstárra háruló nagy megterheltetésre, okvetlenül korlátozandó és annak végleges határa legfeljebb az e czímen tényleg likvidált összegeknek ötszörösében volna megállapítható.
A VIII. fejezethez
Mint már az általános indokolásban megjegyeztem, csak a házosztályadót tartom ezúttal emelhetőnek, ellenben a házbéradó terhét nem.
A házbéradó emelése méltánytalan lenne, mert ennek a terhe a magas százalékok mellett amúgy is súlyos, sőt még súlyosabbá teszi az a körülmény, hogy a házbérek a tiltó rendelkezések folytán nem voltak emelhetők s az ezután történő béremelések már csak a jövő évi kivetésnél lennének alapul vehetők, viszont a házak fentartási költségei az anyag árának és a munkabéreknek óriási emelkedése folytán amúgyis elviselhetetlenül terhelik a háztulajdonosokat.
A 89. és 90. §-okhoz
A házosztályadónak a lakásrészek számán alapuló progressziv tételei már eredetileg, nevezetesen az 1909. évi VI. törvénycikk megalkotásakor is a magas százalékú házbéradó mellett túlalacsonya nyertek megállapítást. Ennek folytán a házosztályadó és házbéradó terhe között kirívó aránytalanság keletkezett. Ez az aránytalanság a legutolsó tíz év alatt a házbérek emelkedése következtében csak növekedett. A házbérösszegek százalékában kifejezésre jutó házbéradó ugyanis emelkedett, míg ellenben a házosztályadó továbbra is mereven változatlan maradt. Így pl. egy öt lakásrészből álló háznak házosztályadója a legalacsonyabb fokozatban csak 16 K, a legmagasabb fokozatban pedig 24 K, míg egy ilyen lakásnak házbéradója, ha a lakásbért csak 1.200 K-ban és az adókulcsot közepesen 11%-ban vesszük, 132 K-t tesz ki, sőt a 16%-os adókulcs mellett 192 K-ra emelkedik. Ezt az élesen jelentkező teherkülönbözetet csakis a házosztályadó tételeinek megfelelő sokszorozásával lehet megszüntetni.
Az emelést oly mérvben tervezem, hogy a házosztályadónak 1909. évi VI. törvénycikk 24. §-ában foglalt táblázat szerint kivetendő tételeit a legalsó osztályban tízszeres, a többi osztályban pedig hét és félszeres összegükre emelem fel, míg az 1909. évi VI. törvénycikk 25. §-a szerint a nyitott helyiségek után külön kivetendő tételek összegét azoknak húszszorosára emelem fel.
Viszont elejtem a házosztályadó után az 1918. évi IX. törvénycikk 18. §-a szerint eddig fizetett 60%-os hadipótlékot.
A házosztályadó tételeinek általában tízszeres összegben vagy progresszív arányban való emelését (pl. 10-szerestől 20-szorosig) nem javasolhatom, mert az ily irányban tett számítások szerint a felemelt házosztályadó már a 2-3 szobásházak után is nagyobb volna, mint az ezek után járó házbéradó.
A IX. fejezethez
A pénzügyi helyzet a végleges adóreformig a 60%-os hadipótléknak további fentartását és kifejlesztését kívánja meg azoknál az adónemeknél, amelyeknél az adótételeket, illetőleg az adókulcsot nem szándékozom emelni. Ezek az adónemek a bányaadó, valamint a tőkekamat- és járadékadó, ide nem értve a pénzintézeteknél elhelyezett tőkékből folyó jövedelem után az 1883. évi VII. törvénycikk szerint járó betéti tőkekamatadót. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknál fentartom a hadinyereségadót, mint jövedelemtöbbletadót, azonkívül fentartom a most tárgyalt hadipótlékot is.
Ezzel kapcsolatban megfontolás tárgyává tettem azt is, vajjon a hadipótlék elnevezés nem volna-e megváltoztatandó, amennyiben a háború megszűnésével az elnevezésben reá utaló célzást bizonyos tekintetben idejét múltnak lehet tekinteni. Egyrészt azonban az a körülmény, hogy a pótlékot egyes adónemek után - legalább is lényegében - csak ideiglenesen, a végleges adóreformig fentartjuk, másrészről az, hogy a kivető közegek és az adózók már e néven ismerik, a megváltoztatás ellen szól.
Ebben a szakaszban azokat az egyenes adókat sorolom fel, amelyek ezentúl a hadipótlék alapjául fognak szolgálni, s megjelölöm a módosításokat, amelyeket az eddig érvényben állott rendelkezésekkel szemben az általános indokolás során kifejtettek alapján tervezek. A hadipótlék alóli mentességek körének egy része megszűnik azáltal, hogy a földadónál, házosztályadónál, a III. osztályú kereseti adónál az alapadók felemelése során a hadipótlékot egészen megszüntetem.
A X. fejezethez
Az egyenes adóknak 1909. évi reformja során a közadók kezelését az 1909. évi XI. törvénycikk szabályozta.
Ennek a törvénynek egyes rendelkezéseit már az 1912. évi LIII. törvénycikk VI. fejezete módosította és kiegészítette.
Azóta azonban az egyenes adókra vonatkozólag újabb törvények hozattak, amely újabb adótörvények, valamint a gyakorlati életben időközben szerzett tapasztalatok számos hiányt tártak föl, amelyek az idézett adókezelési törvény teljes átdolgozását tennék szükségessé.
Minthogy azonban az egyenes adók általános reformja amúgy is küszöbön van és azzal egyidejűleg új adókezelési törvényt is kell majd alkotni, nem volna célszerű most, erre a rövid időre, az adókezelési törvényeket gyökeresen átalakítani, hanem egyelőre elégséges azoknak csak oly módosítása és kiegészítése, amely egyrészt a már hozott adótörvények és a jelenleg tárgyalás alatt álló adótörvényjavaslatok folytán szükségessé vált változtatásokat ölelné fel, másrészt pedig a gyakorlati életben észlelt és már elodázhatatlan intézkedéseket igénylő hiányokat pótolná.
Ez a fejezet tehát csak oly rendelkezéseket tartalmaz, amelyek az adókezelési törvényeknek az egyenes adóügyekről szóló és érvényben levő törvényekkel, valamint a jelen törvényjavaslatnak az egyes egyenesadónemekre vonatkozó rendelkezéseivel való összhangba hozása végett szükségesek vagy a gyakorlati életben időközben szerzett tapasztalatok szerint sürgősen életbe léptetendők.
Az 1909. évi XI. törvénycikk 20. §-ának utolsó bekezdése szerint az adókirovás ellen beadott és a közigazgatási bírósághoz intézett panasznak nincs halasztó hatálya, vagyis dacára annak, hogy a kivetett adó panasszal támadtatott meg, az adózótól a panasszal megtámadott adókivetés alapján kell az adót beszedni és behajtani.
Gyakran előfordul azonban, hogy a közigazgatási bíróság a panasz folytán az ügy érdemében nem határoz, hanem az elsőfokú hatóság határozatát oly módon helyezi hatályon kívül, hogy egyszersmind azt új határozat hozatalára utasítja.
Ebben az esetben a panasszal megtámadott kivetés folytán előírt adót törölni kellene és az adózótól mindaddig, amíg újabb elsőfokú határozat hozva nincs, esetleg semmiféle adót sem lehetne követelni, sőt esetleg a már befizetett adót is vissza kellene utalni.
Az ily adózó tehát a többi adózóval szemben jogosulatlan előnyben részesülne.
Ennek meggátlása céljából szükséges annak a kimondása, hogy az említett esetben az adózótól mindaddig, amíg újabb elsőfokú határozat nem hozatott, a panasszal megtámadott kivetés szerint kell az adót beszedni és behajtani.
Ez a rendelkezés különben, mint sürgős jellegű, indítványomra már felvétetett az államháztartásnak 1920. évi február-június végéig való viteléről szóló 1920. évi IV. törvénycikk 15. §-ába. Miután azonban célszerű, hogy ez a rendelkezés az egyenes adókra vonatkozó novelláris intézkedések között s ne más helyen szerepeljen, ide veszem át és az idézett 15. §-t egyidejűleg hatályon kívül helyeztetem.
Az 1909. évi XI. törvénycikk 26. §-ának harmadik bekezdése értelmében mindaddig, amíg a folyó évre történt adókivetés eredménye nincs az adózó adóívébe bejegyezve, az évnegyedi részletek a megelőző évi adókirovás szerint fizetendők.
Előfordulhat azonban, hogy a megelőző évben sem volt adókirovás, meg kell tehát állapítani, hogy ily esetben miként történjék a fizetés.
A legtermészetesebb megoldás az, hogy mindaddig, amíg nincs új kirovás, a megelőző legutolsó kirovás alapján történjék a befizetés.
Eddig azok fizették adójukat a községnél, akiknek évi adótartozása 200 K-nál kevesebb volt, ellenben azok, akiknek évi adótartozása a 200 K-át elérte vagy meghaladta, adójukat közvetlenül az állampénztárnak fizették. Az utóbbiak az úgynevezett közvetlen fizetők.
Az adók most azonban oly mérvben emeltetnek, hogy ennek a rendelkezésnek változatlan fentartása esetében, alig maradna a községnél fizető adózó, ami az állampénztárakat túlságosan megterhelné.
Kívánatos tehát, hogy az adótartozás összege, amely a községnél vagy vagy állampénztárnál való fizetést egymástól elhatárolja, az eddigi 200 K helyett 2.000 K-ban állapíttassék meg.
Ily megállapítás esetében a községnél fizetők és a közvetlen fizetők egymáshoz való eddigi arányában előreláthatólag csak csekély változás fog beállítani.
Az 1909. évi XI. törvénycikk 36-39. §-ai az elemi csapások által okozott károk eseteiben igényelhető adóelengedéseket szabályozzák.
Ezek a szakaszok most hatályon kívül helyeztetnek, mert elemi csapások által okozott károk címén való adóelengedés, a mai gazdasági viszonyok mellett indokoltnak nem látszik.
A földadónál nem indokolt a következő okoknál fogva:
1. A földadó alapjául szolgáló kataszteri tisztajövedelem, az 1875. évi VII. törvénycikk 17. §-a értelmében, általában a földeknek 10 évi, szőlőknek 15 évi tiszta hozadéki átlaga alapján állapíttatott meg, mely hosszabb termelési időszakban természetszerűen jó, közép és rossz termések eredménye vétetett számításba.
Minthogy tehát az átlagok kiszámításánál a termést illetőleg a rosszabb esztendők eredménye is figyelembe vétetett és ezzel az az átlag, mely az egyes becslőjárások és osztályozási vidékek tiszta jövedelmi fokozatának alapját képezte, a rendesnél alacsonyabb összegben állapíttatott meg, nem volna indokolt arra a termelési időszakra, amikor az elemi csapások által okozott károk folytán a termés eredménye az átlagosnál kisebb lett, s mely időszak a rosszabb termésű évek közé számítandó, a termelőnek az erre az időszakra eső adó elengedésére még külön kedvezményt is nyujtani.
Egyébként is annak az eljárásnak, hogy az adót vagy annak egy részét elengedjük akkor, amikor a tiszta hozadékát, - bármi okból is - az átlagon alul maradt, észszerű következménye az volna, hogy viszont ha a termés az átlagosnál magasabb, megfelelő magasabb adótételt kellene alkalmaznunk, ez pedig gyakorlatilag kivihetetlen volna.
2. A földbirtok jövedelmezősége az utóbbi háborús évek konjunkturái következtében szinte elképzelhetetlen mérvben emelkedett.
Az állattenyésztésből húzott nagy jövedelem, a gazdasági mellékhaszonvételek, mint például a baromfitenyésztés, méhészet stb. még a legkisebb gazdának jövedelmét is rendkívül fokozták és jóformán anyagilag teljesen függetlenítették őt a termésből húzott jövedelemtől, úgy hogy elemi csapások által okozott károk esetében a termésben beállott károsodás a gazdát fizetésképtelenné nem teszi és a gazda a közterheket a most említett és az elemi csapások által nem befolyásolt jövedelem-forrásokból minden nehézség nélkül viselheti.
Ha pedig egyes rendkívüli esetekben mégis időleges fizetésképtelenség esete állana be, akkor fizetési halasztás engedélyezése által lehet segíteni.
3. Az 1. és 2. alatti érdemleges indokok mellett figyelemreméltó a pénzügyi szempont is, amennyiben az elemi csapások következtében járó adóelengedések elmaradása által a kincstárra nézve évenkint jelentékeny összegek takaríttatnának meg.
4. Végül figyelemreméltó az adminisztratív szempont is, amennyiben az elemi csapások következtében járó adóelengedések elmaradása által természetszerűen a vonatkozó kárfelvételi eljárások is feleslegessé válnának.
Ezek beszüntetése pedig úgy a kincstárra, mint az érdekelt községekre nézve jelentékeny munka- és költségmegtakarítást eredményezne.
Nem számítva a munkamegtakarítással járó költségmegtakarítást, csupán csak az eljárási költségek megtakarítása úgy a kincstárra, mint a községekre nézve évenkint legalább 100.000 koronára lenne becsülhető.
A házadónál nem indokolt az elemi csapások által okozott károk címén való adóelengedés azért, mert a házak elemi csapások esetében rendszerint annyira megrongálódnak, hogy lakhatatlanná válnak és akkor lakásüresedés vagy adótárgy megszűnése címén úgy is helye van adóleírásnak.
Oly adózók részéről, akiknek ingatlan vagyonuk nincs és akiknél adótartozásuk biztosítására más nem található, mint a lakásukban levő bútorok, az államkincstár kijátszása, különösen városokban, már egész rendszerré fejlődött.
Az ily adózók ugyanis bútoraikat vagy álhitelezők által bírói úton, vagy adótartozás fejében közigazgatási úton elárvereztetik, az árverésen a bútorokat rokonaik vagy ismerőseik által potom áron megvétetik, valójában pedig maguknak tartják meg. Ezek az adózók azután az adófizetés alól, bármily nagy keresetük legyen is később, mentesítve vannak, ellenük többé nem lehet eljárni, mert a birtokukban levő, de egyízben már elárverezett ingóságok újabbi lezálogolása esetében, az árverési vevő, az árverési jegyzőkönyv alapján az újabb lezálogolást tulajdoni igénykeresettel sikeresen megtámadja és az újabb zálogolást feloldja.
Ennek a visszaélésnek meggátlását célozza az ebben a szakaszban foglalt rendelkezés. Különben ez a rendelkezés végrehajtási törvényeinkben nem ismeretlen.
Az 1881. évi LX. törvénycikk 72. §-a értelmében ugyanis a bérbeadót törvényes zálogjog illeti meg a kibérelt helyiségben levő ingóságokra.
A jelen esetben tehát a bérbeadónak biztosított jog az államkincstárra is átruháztatnék.
Nem tartottam azonban helyesnek ezt a jogot az adózó üzletében, raktárában vagy a lakásán kívül lévő más helyiségében található ingóságokra nézve is kiterjeszteni.
Az adózónak nem a lakásában lezálogolt ingóságaira nézve tehát az eddigi rendelkezések maradnak érvényben.
Mindennek megdrágulása következtében a végrehajtásokkal egybekötött költségek is emelkednek.
Ennek természetes következményeképen az adóbehajtási illetékeket is fel kell emelni, nehogy a végrehajtások foganatosításából a községekre és az államkincstárra károk háruljanak.
Eddig az adóbehajtási illeték minden korona után zálogoláskor kettő, illetve árveréskor három fillér volt, a mostani tervezet szerint az adóbehajtási illeték minden korona után hat, illetve tíz fillér lesz.
Eddig a behajthatatlanná vált és 200 K-nál kisebb adóösszegeket a közigazgatási bizottság, a 200 K-nál nagyobb összegeket pedig a pénzügyminister töröltette.
Az adóknak most tervezett fölemelése folytán alig lesz már 200 K-át meg nem haladó értékhátralék, mely behajthatatlanság címén törlésre kerül és így az eddigi rendelkezés változatlan fentartása esetében a közigazgatási bizottságnak adótörlési hatásköre majdnem teljesen megszünnék.
A közigazgatási bizottság és a pénzügyminister adótörlési hatáskörét megjelölő összeget tehát a változott körülményekhez mérten 200 K-ról 2.000 K-ra kellene fölemelni.
Az 1909. évi XI. törvénycikk 93. §-a értelmében, jövedéki kihágás esetében, ha a kár összege nem állapítható meg, a pénzbüntetés 10-1.000 K volt.
Ez a pénzbüntetés azonban nem áll arányban sem az ebben a szakaszban megállapított egyéb pénzbüntetések összegeivel, sem a jelenlegi fölemelt adókkal.
Ennek következtében a pénzbüntetés összegének fölemelése kívánatos. A fölemelés mérvéül a hadinyereségadóról szóló 1916. évi XXIX. törvénycikk 26. §-ában az ily esetekre már megállapított összegeket veszem.
Az 1909. évi XI. törvénycikk 106. §-ának második bekezdése értelmében a községi segédjegyző az adókezelést a saját felelősségére végezheti.
Ez a rendelkezés a tapasztalat szerint aggályos.
Segédjegyző ugyanis oly egyén is lehet, aki jegyzői minősítéssel nem bír.
Sőt a segédjegyző a belügyminister által az 1901. évi XX. törvénycikk 34. §-ában nyert fölhatalmazás alapján 1902. évi 126.000 szám alatt kiadott községi ügyviteli szabályzatnak 35., 37. és 98. §-aiban foglaltak szerint közigazgatási ügyekben még a legegyszerűbb jelentések önálló megtételére vagy aláírására nem bír joggal.
A kincstár, a községek és az adózók érdekében tehát nem engedhető meg, hogy segédjegyző éppen a legbonyolultabb ágazatban, az adókezelésben hatalmaztassék fel ily önálló működésre.
Gondoskodni kell tehát, hogy a jegyzőn kívül önállóan és saját felelőssége alatt csak oly községi alkalmazott végezhesse az adóügyeket, aki erre megfelelő képesítéssel bír és megbízható.
Ez a cél elérhető, az az alaptörvényben foglalt rendelkezés csak a községi szervezési szabályrendeletekben rendszeresített adóügyi jegyzői állásra megválasztott adóügyi jegyzőre szorítkozik.
Adótörvényeink nem tartalmaznak oly rendelkezéseket, amelyek alapján a pénzügyi hatóságok az adózókat saját adóügyeikben felvilágosítás adása vagy vallomástétel céljából személyes megjelenésre kötelezhették volna.
Ez a hiány a helyes megadóztatást nem ritkán lehetetlenné tette.
Ennek a hiánynak pótlására szolgáló rendelkezés tehát a helyes és igazságos megadóztatás szempontjából szükséges.
Ennek a rendelkezésnek alapján az adózót mindenfelé adóügyében kötelezni lehet személyes megjelenésre.
Ez a kiegészítés az adó hibás kiszámítása esetében elrendelhető helyesbítések körül eddig tapasztalt ellentétes gyakorlat és felmerült jogviták megszüntetését célozza, amennyiben egyrészt szabatosan megállapítja a hibás kiszámítás eseteit, másrészt pedig a helyesbítést a kincstár javára is biztosítja.
Az 1912. évi LIII. törvénycikk 37. §-a az adóknak és az illetékeknek jövedéki kihágás esetében való elévülési határidejét egymástól eltérően szabályozta.
Ezt az eltérést most a javaslat megszünteti.
Különben is igazságos és indokolt, hogy az elévülési határidő az adónál szintén a kihágás felfedezése napjától számíttassék, mert különösen a háború alatt felette sok adórövidítést követtek el, amelyek esetleg csak későbben a rendes viszonyok beálltával fognak felfedeztetni és mi sem indokolná azt, hogy az ily rosszhiszemű adózók az adózás alól menekülhessenek.
A XI. fejezethez
Megtörténhetik, hogy a jelen törvényjavaslattal érintett adónemek közül a földadó, a házosztályadó, az I. és II. osztályú kereseti adó, végül a 60%-os hadipótlék az 1920. évre, a hadinyereségadó pedig az 1919. évre az ország valamelyik helyén már kivettetett akkor, amikor ez a javaslat törvénnyé válik, gondoskodni kell tehát arról, hogy ezek az adókivetések hatálytalanítassanak és az új rendelkezésnek megfelelő új kivetések történhessenek.
Törvényjavaslatomban ismételten reá mutattam arra, hogy az adótételeknek és adókulcsoknak felemelésére részben a pénz vásárló erejében beállott hanyatlás kényszerít. Minthogy azonban közgazdasági életünk helyreállítására irányuló minden törekvésünk közepette joggal remélhetjük a pénz vásárló erejének javulását, ez a várható kedvező fordulat szükségképen maga után fogja vonni azt, hogy az állami kiadások fedezésére szükséges pénzmennyiség összege is mintegy automatice csökkeni fog és így ennek következtében módunkban lesz az adóterhet is megfelelően leszállítani.
A gazdasági élet ilyen irányú állandó figyelemmel kísérését és annak az időpontnak megállapítását, hogy az idevágó intézkedések megtételére az alkalmas időpont mikor következik be, legcélszerűbbnek látszik egy, a gyakorlati gazdasági élet szakértőiből e célra alakítandó bizottság feladatává tenni, mely bizottságnak módjában lesz majd a kormányt hasznos előterjesztéseivel támogatni.
Önként értetődik, hogy a bizottság létesítése és működése a törvényhozás souverainitását távolról sem sértheti, mert egyrészről a bizottság csak véleményező szerepre lesz - és pedig kizárólag a kormánnyal szemben - hivatva, másrészről pedig, mert a nemzetgyűlésnek érintetlen marad az a joga, hogy az adóteher leszállítása tekintetében bármikor és pedig saját kezdeményezéséből is intézkedhessék.
A törvény életbelépésével egyidejűleg gondoskodni kell arról, hogy a rendelkezések általában a folyó adóév kezdőpontjától számított visszaható erővel ruháztassanak fel, hogy az 1920. évre a kivetés már az új rendelkezések szerint történhessék.
A hadinyereségadóra vonatkozólag a visszaható erőnek azért kell egy évvel előbb, vagyis 1919. évi január hó 1-től kezdődnie, mert a hadinyerségadót mindig a megelőző évre kell megállapítani, vagyis az 1920. évben az 1919. évi hadinyereségadó lesz megállapítandó és pedig az 1916. évi XXIX. tc. 17. §-ából kifolyólag a jövedelemadóval, illetőleg a nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknál azok kereseti adójával egyszerre, ugyanazon hatóság (pénzügyigazgatóság, fővárosi adófelügyelő) által, amely hatóság az utóbb említett adókat megállapítja.
Ugyanez a szakasz tartalmazza még a felhatalmazást a végrehajtásra is.
