Az 1920/21. költségvetési év első három hónapjában viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról szóló 1920:XIV. tc. joghatálya 1920. év szeptember hó végével lejár. Minthogy az 1920/21. évi költségvetés a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt a nemzetgyűlés által kellő időben már nem lesz letárgyalható, ennélfogva a kormány, az alkotmányosság követelményeinek megfelelően, elsőrendű feladatának tekinti a törvényes felhatalmazás kieszközlését arra nézve, hogy az állami bevételek kezelése s az állami kiadások teljesítése tekintetében az érvényben álló törvények s az 1920:IV. tc. keretein belül intézkedhessék.
Ezért oly célból, hogy a közadók fizetésére és beszedésére, valamint a jövedék kezelésére törvényes alap nyujtassék s az állam összes szükségletei az 1920. évi október hó 1-je után is fedezve legyenek, van szerencsém a jelen törvényjavaslatot tisztelettel bemutatni.
Egyúttal ide átvettem az 1920/21. évi állami költségvetésről szóló törvényjavaslat 11., 12., 13., 14. §-ait és a 15. § második részét is, mert az ezekben foglalt rendelkezések törvényerőre emelkedése oly sürgős állami érdek, hogy annak további halasztása feltétlenül elkerülendő volna.
A törvényjavaslat 1. §-a értelmében az 1920/21. költségvetési év első három hónapjában viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról szóló 1920:XIV. tc. hatálya 1920. évi október hó 1-jétől kezdődő további három hónapra, vagyis 1920. évi december hó végéig meghosszabbíttatnék.
Az 1904:X. tc. hatálya alá tartozó vármegyei alkalmazottak illetményei az idézett törvénycikk, valamint az 1912:LVII. tc. alapján teljes összegükben a vármegyéknek nyujtott állami javadalmazásból fedeztetnek. Az ország meg nem szállott területén működő vármegyei hatóságok alkalmazottait számításba véve, az említett illetményekre körülbelül 9 millió korona állami javadalmazásra van szükség. Az előirányzott 10 millió K hitelből ennek levonása után fenmaradó összeg a vármegyék háztartási költségvetése során fedezendő kiadásokra nem elegendő.
A vármegyék a háztartási költségek fedezéséhez, - az 1883:XV. tc. 3-ik §-a alapján e célra szolgáló saját jövedelmeiken felül, - vármegyei alapokból és vármegyei pótadókból eddig is hozzájárultak. A hozzájárulás eddigi mérve azonban, amely az 1904. év óta nem igen változott, az utóbbi években megnövekedett szükségletekkel és a dologi kiadásoknál mutatkozó áremelkedésekkel arányban már nem állott. Mind nagyobb összegek bocsátattak tehát az 1893:IV. törvénycikkel megállapított összegeken és az 1904:X. tc., valamint az 1912:LVII. törvénycikken alakuló kötelezettségen felül állami javadalmazásként a vármegyék rendelekzésére. Most azonban az állam súlyos gazdasági helyzete nem engedi meg, hogy a vármegyék továbbra is, ebben a fokozódó mértékben segélyeztessenek és így szükségessé vált, hogy a vármegyék, amelyeket önkormányzati jogkörükből kifolyólag anyagi kötelezettséget is terhelnek, közigazgatási kiadásaiknak azt a részét, amelynek viselésére az államkincstárt törvény nem kötelezi, önerejükből fedezzék.
Ez csakis vármegyei pótadó kivetése útján lehetséges. A kivetendő pótadóval fedezendő összeg számszerű megállapítását a belügyminiszter hatáskörébe kellett utalni, mert a vármegyék költségvetéseinek felülvizsgálása során a belügyminiszternek áll módjában a kiadásokat abból a szempontból osztályozni, hogy melyek azok, amelyek viselésére az államkincstárt törvény kötelezi és melyek azok, amelyekre ez a kötelezettség nem áll fenn.
A vármegyék ezidőszerint háztartási szükségleteikre csakis az 1883:XV. tc. 9., illetőleg 13. §-a alapján vethetnek ki pótadót legfeljebb 5%-ig terjedő mérvben. Ezt a pótadókivetési jogot a vármegyék az idézett törvényszakaszban említett egyéb szükségleteik fedezhetése végett is legnagyobbrészt már kimerítették. Ez okból és hogy azok a vármegyék, amelyekben a kivethető pótadó említett mérve még kimerítve nincsen, ne akadályoztassanak meg abban, hogy a fennálló törvényes kereteken belül az 1883:XV. tc. 9. §-ában jelzett egyéb célokra is áldozhassanak, ki kellett mondani azt, hogy a háztartási költségekre szolgáló pótadó az 1883:XV. tc. 9., illetve 13. §-ai alapján kivethető pótadóba nem számítható bele.
Magyarország meg nem szállott területén levő törvényhatóságok által fentartott közutak hálózata a következő:
| Közutak jellege | Kiépített közút | Kiépítetlen | Összes hossz | ||
| Törvényhatósági | 10.500 km. | 3.486 km. | 13.986 km. | ||
| Községi közlekedési | 1.724 km. | 7.389 km. | 9.113 km. | ||
| 12.224 km. | 10.875 km. | 23.099 km. |
Az állami közutak hálózatától eltekintve, tehát 23.099 km. fontosabb jellegű közutunk van, melyből 12.224 km. már ki van építve, 10.875 km. pedig kiépítésre vár.
Ezeken kívül 25-30 ezer kincstári községi közdűlő útunk is van, amelyből kiépített alig van. A községi közutak szükségleteivel, minthogy a fontosabb jellegű közutak szükségleteit is csak a legszűkebb mértékben tudjuk biztosítani, ezúttal nem foglalkozhatunk.
A 12.224 km. kiépített közút az utolsó hat év alatt annyira leromlott, hogy azok helyreállítása a rendes fentartási költségeket tetemesen meg fogja haladni. Ezek a költségek kilométerenként 16.000 koronára számítva, a 13.334 km. után 195,584.000 koronára tehetők.
Az útiszemélyzet járadóságai a mai viszonyok között elérik az évi 30 millió koronát.
A közúti alapok egyéb szükségletei, híddak javítása, fentartása, kölcsönök annuitásai, más természetű kiadások stb. 25,000.000 koronára tehetők.
Ezek szerint a közuti alapok évi szükséglete mintegy 250 millió korona, melyből a közutak fejlesztésére és kiépitésére semmi sem fordítható.
Egyelőre az újbóli építkezésekre nem is gondolhatunk, elegendő munkát fog adni a már kiépített közutak helyreállítása. Amint ez megtörtént, az évi 195 millió korona kavicsszükséglet jelentékenyen apadni fog, úgy hogy 40-45 millió korona fog maradni, mely összeg a hálózat fejlesztésére fordítható.
A 250 millió korona évi szükségletet az állam a mai nehéz viszonyok között nem birja meg, de jövőben sem lenne képes elviselni.
Törvényhatósági érdekről lévén szó, igazságos, hogy a kőutak karbantartási és egyéb szükségleteit maguk a törvényhatóságok és a legközvetlenebb érdekeltek viseljék.
A mai útadózási viszonyok mellett ezt elérni természetesen lehetetlen. Az útalapok jövedelmei még az útiszemélyzet személyi járandóságaira sem elegendők.
Az 1890:I. tc. 23. §-ában jelzett útadózást tehát gyökeresen meg kell változtatni.
A jelenlegi útadózásból csak a százalékszerinti útadózást kivánjuk fentartani. Az u. n. útadóminimumok amellett, hogy igazságtalan adóztatás, adóemelésre egyáltalán nem alkalmasak, így tehát azokat el kell ejteni.
Az útadó százalékát, úgy mint ezt az 1890:I. tc. 23. §-ában történt, meghatározni, illetőleg korlátok közé szorítani sem helyes és megokolt. A szükségletnek nagysága kell, hogy annak mértéke legyen.
Aki állami egyenesadót fizet, útadó fejében a megállapított százalék szerint fogja az útadót fizetni.
Az egyenes állami adót nem fizetőknek külön útadó alá vonása nem terveztetik, mert ezen az 1890:I. tc. 25. §-ában előírt kötelezettség eddig is csak felesleges nyilvántartást és munkát adott a törvényhatóságoknak, de jövedelemmel nem járt.
A községi közmunkakötelezettség abban a mértékben vétetett fel, amelyben azt az 1890:I. tc. megszabja.
Kiterjesztendő e kötelezettség azonban a gépjáróművekre, motor- és gőzekékre s cséplőgépekre, mint amelyek a közutakat az összes járművek között a legjobban rongálják, s a községi közmunkakötelezettség alá eső igavonó állatok számát lényegesen csökkentik, illetőleg nélkülözhetővé teszik.
Minthogy a községi közmunka váltságára az 1890:I. tc. 50. §-a értelmében a helyi árak szerint állapítandó meg, ezirányban külön intézkedni szükségtelen.
Ezzel szemben a váltságárak megállapítását a község képviselőtestületétől el kell vonni s a törvényhatósági bizottság közgyűlésére kell bízni, mert a tapasztalat azt igazolta, hogy a községi képviselőtestületek oly váltságárakat állapítottak meg még a közelmultban is, amelyek a törvény intencióival még a legkisebb mértékben sem egyeztek meg.
Ugyancsak a törvényhatósági közgyűlés hatáskörébe kell utalni azt is, hogy a községi közmunkából mennyi érték váltandó meg kötelezőleg s mennyi az, ami természetben szolgálandó le.
A mai nagy kézi- és igás napszámbérek mellett nagyon lényeges az utak fenntartásánál a természetbeni szolgáltatás. Ennek megszabása annyira fontos, hogy ezt sem lehet a község elhatározásától függővé tenni.
Az útadóból és a községi közmunkából 15-20% útadókulcsot számítva, a kézi- és igás napibéreket 30, illetőleg 200 koronára véve, hozzávetőleg 250-280 millió korona jövedelem várható. Önként értetődik, hogy a szükséglet fedezésére kivetendő útadószázalék és a községi közmunkaváltságár törvényhatóságonként más és más lesz, mivel ez a törvényhatóság területén előírt állami egyenesadó összegétől, a közmunkaköteles egyének számától függ.
A befolyó jövedelmek a forgalmilag fontos közutak jókarbahelyezésére s fokozottabb fenntartására fognak igénybevétetni, ezeknél a jellegre, tehát arra, hogy a jókarbahelyezendő közút törvényhatósági közút-e vagy a községi közlekedési közutak közé tartozik-e, tekintettel lenni nem lehet. Más szóval a községi közmunka jövedelmét ott, ahol az útadójövedelem nem elegendő, a törvényhatósági közutakra is fel kell használni.
Budapest székesfőváros, noha kövezetvám díjtételeit több ízben s legutóbb 1920. évi július hó 1-jével igen tetemesen emelte, közutait és kövezetét vámjövedelemből építeni s fenntartani nem képes. Ezért azzal a kérelemmel fordúlt a kormányhoz, hogy az 1890:I. tc. 155. §-ában megengedett 1 1/2%-os útadót 10%-ra emelhesse, az 1 1/2% felüli útadó jövedelmét a főváros szükségleteire fordíthassa.
Amennyiben a főváros rendszeresen megállapítja közúti hálózatát, ennek szükségleteire az útadó felemelése megengedhető volna, míg a kövezetén a nem közúti jellegű többi vámtárgyak fenntartására szolgálna.
Az útadókulcs, illetőleg százalék számszerű meghatározása nem volna helyeselhető itt sem, mert az a mindenkori szükséglet nagyságával kell hogy összhangba kerüljön.
A főváros idetartozó ügyeiben természetszerűleg mindenkor a belügyminiszterrel egyetértőleg fognak az intézkedések megtörténni. A fentebbi rendelkezések részleteit a kiadandó végrehajtási utasítás fogja szabályozni.
Az állami kezelésbe eddig jogérvényesen átvett községi és minden más erdők és kopár területek állami kezeléseért az erdőbirtokosokat terhelő átalányt az 1898:XIX. tc. 19. §-a értelmében a földmívelésügyi miniszter 5-5 évre állapítja meg. Ezek az átalányok legutóbb az 1910-14. évi ötéves időszakra lettek megállapítva, s így ezek az összegek a kezelési költségek mostani magas mérvével arányban egyáltalában nem állanak.
Ezért abból a célból, hogy ezek az átalányok a tényleges kezelési költségekkel némileg is helyes viszonylatba hozassanak, felhatalmazást kérek a földmívelésügyi miniszter részére aziránt, hogy ezeket az átalányösszegeket a most kezdődő 1920-1924. évi ötéves időszakra megfelelően felemelhesse, még pedig egyszerűség okából oly módon, hogy úgy a már eddig is állami kezelésbe vett, mint az ezentúl állami kezelésbe veendő területek után az átalányösszegek az 1910-1914. évi ötéves időszakra jövedelmezőségi osztályonkint megállapított kezelési költséghányadok tizszeres összegével írassanak elő és hajtassanak be.
Valutánk nagyfoku leromlása és az ebből származó árfolyamveszteségek feltétlenül szükségessé teszik, hogy a külföldi fizetési eszközök iránti kereslet minél inkább csökkentessék, és ebből kifolyólag az állami kiadásoknak külföldi értékben való teljesítése is a nélkülözhetetlen minimumra szoríttassék. A pénzpiacra való állami befolyás biztosítása, a valuta árfolyamok alakulásának kihasználása és a valuta javítására irányuló intézkedések megtétele első sorban a pénzügyminisztérium feladata lévén, szinte önként következik, hogy a mai rendkivüli viszonyok között a pénzügyminisztérium kezébe kell összpontosítani mindazokat az intézkedéseket, amelyek hatásukban a valutaviszonyokra lényeges behatással bírnak. Ennek megfontolása vezetett, amikor az ezen szakaszban foglalt intézkedést javaslatba hoztam.
Rendezett viszonyok között, amikor a különböző értékek egymáshoz való viszonya alig tér el az érmeparitás értékarányától, az árfolyamkülömbözetek aránylag lényegtelennek. De ma, mikor a rendkívüli és a tulajdonképeni kiadások többé-kevésbé többszörösét tevő árfolyamkülömbözetek napirenden vannak, nem lehet az eddig követett azt az eljárást fentartani, hogy a külföldi fizetési eszközök beszerzésénél felmerülő árfolyamveszteségek, bármely tárca részére teljesittessék is fizetés, kivétel nélkül a pénzügyi tárca terhére nyerjenek elszámolást. Ezen eljárás mellett az egyes tárcák gazdálkodásáról nem nyernénk hű képet. Szükségét láttam tehát oly törvényhozási intézkedés kezdeményezésének, amely elrendeli, hogy árfolyamveszteségek azon számadási ágazat terhére számoltassanak el, amely a külföldi fizetési eszközök igénybevételével azokra okot adott.
A megszállott és elszakított országrészeken levő és a menekülések folytán többször szünetelő állampénztárak már évek óta csak hiányosan vagy egyáltalán nem tudták naplóikat a minisztériumok részére elküldeni és így az 1897:XX. tc. alapján, a kezelési időszakonkint készitendő zárszámadások nem voltak a törvényhozás elé terjeszthetők. A zárszámadások elkészítését ezenkívül akadályozta az a körülmény is, hogy a háború folytán nagy számmal bevonult számvevőségi tisztviselők nem voltak megfelelő gyakorlattal bíró szakerőkkel pótolhatók, nemkülönben a háborúval kapcsolatos törvények és rendeletek végrehajtása oly nagymérvű folyómunkát okozott, hogy a visszamaradt tisztviselőknek nem maradt idejük a rögtöni elintézést nem igénylő zárszámadási munkálatokkal foglalkozni. Minthogy az 1916/17. évi kezelési időszak óta zárszámadások nem nyujtattak be és azok a hiányos és hiányzó naplók miatt, valamint egyéb számadási adatok hiányai folytán teljes pontosságal amúgy sem volnának elkészíthetők, nemkülönben mivel ezen óriási tömegű hátralékok feldolgozása csak évekre szóló rendes és rendkívüli munkálkodás mellett volna eszközölhető, az 1897:XX. tc. által előírt zár-számadásoknak a törvényhozás elé való terjesztése lehetetlenné vált. Az említett hátralékok feldolgozása annál is kevésbbé lehetséges, mivel a már apasztott és apasztandó személyzet mellett az említett hátralékok feldolgozása oly terhet jelentene az egyes számvevőségekre nézve, hogy azok vagy folyó munkájukat lennének kénytelenek elhanyagolni, vagy pedig az új kezelési időszak zárszámadási munkálataival lennének ismét kénytelenek hátralékban maradni.
Szükségesnek mutatkozik tehát az 1897:XX. törvénycikkben meghatározott zárszámadások helyett oly kimutatások készítése és a törvényhozás elé való terjesztése, amelyek úgy tartalmuknál, mint alaki berendezésüknél fogva alkalmasak legyenek arra, hogy azok alapján az államháztartás vitele és az államvagyon mikénti kezelése az 1916. évi július hó 1. és 1920. évi június hó 30. közötti időre nézve elbírálható legyen.
Kivánatos azonban, hogy a szóbanforgó kimutatások a költségvetési évek által határolt időszakok helyett az 1916/17. és 1917/18. költségvetési évekre, továbbá az 1918. évi július hó 1-től 1918. évi október hó 31-ig, az 1918. évi november hó 1-től 1919. évi március hó 20-ig, az 1919. évi március 21-től az 1919. évi augusztus hó 6-ig és végül az 1919. évi augusztus hó 7-től 1920. évi junius hó végéig terjedő időszakokra tagoltan állíttassanak egybe oly célból, hogy az államháztartás vitele és az államvagyon mikénti kezelése az itt említett egyes időszakokra nézve külön-külön legyen elbirálható.
Bár az államháztartásnak az 1920. évi február hó 1-től 1920. évi junius hó végéig terjedő időszakában való viteléről külön törvény - az 1920:IV. tc. - rendelkezett, mégis az ezen időszakra szólóan a fentiek szerint összeállítandó külön önálló kimutatás szerkesztését kivihetőnek nem tartom, mivel az 1920:IV. tc. sem indemnitási, sem költségvetési törvény jellegével nem bír. Még kevésbbé volna lehetséges külön ezen öt hónapos időszakra szóló rendes zárszámadás egybeállítása; a szóban forgó öt hónapra szóló előirányzatokat ugyanis már a korábbi időkből átszármazott folytonos járandóságok is jelentékenyen megterhelték és az ezekből eredő terheknek szétosztása, illetve az öt hónapos időszakra eső részének kimutatása, az egyes tárcáknál külön erre a célra berendezett számviteli könyvek vezetése nélkül nem volt eszközölhető. Ugyanezen oknál fogva a szóbanforgó időszakbeli hiteleknek külön nyilvántartása sem volt lehetséges.
A 7. § értelmében a törvény 1920. évi október hó 1-én lép életbe és 1. §-ának hatálya az 1920/21. évre megalkotandó és a nemzetgyűlés elé terjesztett állami költségvetési törvény életbeléptével megszűnik.
A törvény végrehajtásával az illetékes miniszterek bizatnak meg.
