A védjegyügyek az 1890. évi II., az 1895. évi XLI. és az 1913. évi XII. törvénycikkekben nyertek törvényes szabályozást. Az érdekelt szakkörök kívánságára még az 1914. évben elhatározta a kereskedelemügyi kormány a védjegyek oltalmáról szóló törvények gyökeres módosítása mellett a védjegyügyekről egy egységes törvény alkotását, mihez képest még az 1915. év elején megbízást adott a védjegytörvények reviziójára. E megbízás alapján elkészült törvénytervezet még az 1916-ik évben a szakkörök részére megküldetett. A közbejött háborús és forradalmi események azonban a javaslatnak nyugodt és szakszerű letárgyalását lehetetlenné tették. Minthogy a védjegyjognak lényeges szervezeti változtatásokkal járó általános reviziója hosszabb időt igényelne, jelen törvényjavaslat csupán a legsürgősebb módosítást, illetve szabályozást igénylő kérdéseket tárgyalja. Nevezetesen a védjegy-lajstromozási díjak felemelését eszközli; az érdekeltség óhajának engedve az együttes, vagyis a gazdasági célokat szolgáló egyesüléseket illető és azok tagjai által használható védjegyek kérdését szabályozza és az 1895. évi XLI. tc. 8. és 9. szakaszainak hatályon kívül helyezése mellett az eddigi kihágásnak minősített védjegybitorlást vétségnek minősíti.
Az 1890. évi II. tc. 15. §-ában 5 forintban (10 K) megállapított védjegylajstromozási díjnak 100 K-ra való felemelését pénzünk elértéktelenedésén és az általános dráguláson kívül az a körülmény teszi indokolttá és sürgőssé, hogy a lajstromozást eszközlő kereskedelmi és iparkamarák az anyagok és munkaerők tetemes drágulása folytán évek óta ráfizetnek ebbeli teendőikre. Habár a lajstromozási díjak tervezett emelése mellett is alig érhetők el oly nagyságú bevételek, hogy azokból a kamarák a védjegyügyekkel kapcsolatos kiadásaikat fedezhetnék, a díjaknak a tervezettnél nagyobb összegben való megállapításától tartózkodni kellett egyfelől a kereskedelem túlságos megterhelésének elkerülése okából, másfelől mert a túlmagas lajstromozási illeték sok kereskedőt visszatartott volna attól, hogy védjegyét bejegyeztesse, már pedig a védjegyek megfelelő oltalma nemcsak az érdekelt kereskedő céljait szolgálja, hanem a kereskedelmi forgalom realitásának és az üzleti tisztességnek egyik biztosítékát képezi, és így a fogyasztó közönség érdekeit is előmozdítja.
Az 1908:XII. tc. XVII. Cikke értelmében a lajstromozási illetékek 25%-a eddig Ausztriának volt megtérítendő; a megtérítés az Ausztriával fennálló közjogi viszony megszünése folytán, természetesen megszünik. Minthogy ezen 25%-os megtérítésre a kamaráknak eddig sem volt igényük, minthogy továbbá a központi védjegyhatóság kiadásai is óriási mértékben emelkednek, a szóbanlevő 25%-nak a központi védjegy-lajstromot vezető hatóság pénztárába leendő befizetését kimondani annál is inkább indokolt, mert e hatóság kiadásainak nagy részét Ausztria eddig megtérítette.
A lajstromozási illeték felemelése mellett az együttes védjegy kérdése az, mely sürgős szabályozást igényel. Eltekintve ugyanis attól, hogy jelenleg is már igen sok oly egyéni védjegy szerepel a lajstromban, mely annyiban együttes védjegy, hogy a védjegytulajdonos már előzetes megállapodásból kifolyólag megengedi, hogy a védjegyet más hasonló szakmabeli, vagy ugyanazon vidékbeli iparosok, árúik megjelölése gyanánt használhassák, az utóbbi időben keletkezett egyesülések az együttes védjegyek oltalmát mind jobban sürgetik.
Az ipari tulajdon védelmére 1883. évi március 20-án alakult párisi Unióra vonatkozó egyezménynek Brüsselben 1900-ban és Washingtonban 1911-ben átvizsgált szövegének 7b) cikke (1913:VIII. tc.) értelmében. Magyarország is arra kötelezte magát, hogy olyan egyesülések védjegyeit, melyeknek fennállása törvényeinkkel nem ellenkezik, belajstromozásra elfogadja és oltalmazza akkor is, ha az egyesüléseknek ipari és kereskedelmi telepük nincs is. (Kollektiv védjegy.)
A fentiek szerint az ország kötelezettsége arra terjed, hogy más országból származó védjegyet belajstromozzon és oltalmazzon; indokolt tehát, hogy az együttes védjegy oltalmában saját honosaink is részesüljenek.
Külföldön ezt az intézményt, legújabban Németországban szabályozták az 1913. évi március 31-iki törvénnyel, Dániában pedig az 1913. évi április hó 29-iki törvénnyel.
A javaslat együttes védjegynek olyan védjegyet tekint, mely a gazdasági célokat szolgáló egyesülést illeti ugyan meg, mint jogosítottat, de a védjegyet a tagok használják, hogy árúikat megkülönböztessék oly személyeknek árúitól, kik nem tartoznak az egyesüléshez.
A bejelentésre jogosított alany gazdasági célt szolgáló jogképes egyesülés. Hogy mely egyesülés mikor jogképes, az az általános magánjogi és közjogi szabályok szerint bírálandó el; kétségtelen, hogy ide kell sorolni a kincstárt, törvényhatóságot, községet stb.
Lehet, hogy az egyesülés maga is kifejt ipari tevékenységet és hogy neki is van telepe vagy vállalata, ez azonban az együttes védjegy szempontjából közömbös. Lehetséges, hogy az egyesülés kizárólag arra a célra alakul, hogy tagjainak együttes védjegyet bocsásson rendelkezésre úgy, hogy az a gazdasági cél, melyet az egyesülés szolgál, nem az egyesülésnek saját célja, hanem a tagok célja; éppen ebben rejlik a nagy jelentősége ennek az intézménynek.
A kereskedelmi társaságok is jelenthetnek be együttes védjegyet, habár ez ritkábban fog előfordulni; pl. részvénytársaság lehet együttes védjegy tulajdonosa, de természetesen csak akkor, ha a részvények névre szólók és csak a részvénytársaság igazgatóságának hozzájárulásával ruházhatók át, mert a részvények teljes szabad forgalma, ellenkezik az együttes védjegy céljával.
Ami már most az együttes védjegyet igénylő egyes tagoknak az egyesüléshez való viszonyát illeti, a tagot az egyesülés engedményesének (licentiatus) kell tekinteni. Ezen licentiatus alapján követelheti az egyesülés tagja, hogy az együttes védjegyet használhassa és hogy az egyesülés, mint a védjegy tulajdonosa, a törvény szerint őt megillető kizárólagossági jogot ne gyakorolja.
A licentia különben a tagnak nem adandó meg külön, az már ipso jure megadottnak tekintendő, mihelyt alaki tagja ily egyesülésnek; ez törvényen alapuló licentia.
Az együttes védjegy bejelentése csak annyiban tér el az ú. n. individualis védjegy bejelentésétől, hogy az egyesülés alapszabályai csatolandók. Lehetnek ugyan egyesülések, melyeknek nincsenek alapszabályaik, ilyeneknek meg kell engedni, hogy a társasági szerződést csatolják; ha pedig az sincsen, akkor az egyesülést olyan szabályzat alkotására kell utasítani, mely a javaslat 3. §-ában felsorolt adatokat tartalmazza.
Az együttes védjegy belajstromozására vonatkozólag a javaslat 3. szakaszában a szabadjelzés tekintetében tett rendelkezés szükségességét az illető vállalkozó érdeke indokolja. A szabad jelzés ugyanis azt jelenti, hogy az árún használt megjelölés (név, ábra stb.) az árú fogalmával a vásárló közönség tudatába, annyira összeforrt, hogy az árú származását illetőleg többé felvilágosítást nem nyújt. A szabadjelzés ismert volta azonban mindenkor az érdekelt forgalmi körökre értendő, már most lehetnek esetek, amikor a bejegyzendő együttes védjegy ezekben a forgalmi körökben általánosan ismeretessé vált. Ha ezek a forgalmi körök, mint tagok a bejelentő egyesüléshez csatlakoznak, nincs ok reá, hogy a védjegy bejegyzése szabadjelzés okából megtagadtassék.
Az együttes védjegy átruházhatatlansága az együttes védjegynek az egyesülés személyiségétől és rendeltetésétől való függőségéből és az együttes védjegy céljából következik; de az átruházhatatlanság a forgalom biztonsága érdekében is szükségesnek mutatkozik.
A törlési okokra nézve megjegyzendő, miszerint az egyesülés megszűnését magától értetődő törlési oknak kell elfogadni. De a védjegy jogosulatlan használata tekintetében az egyesülés részéről tűrt visszaélés is (pl. az egyesülés megengedi, hogy a védjegyet nem tagok is használják) feltétlenül törlési oknak tekintendő. A közönséget ugyanis meg kell óvni attól, hogy nem tagoktól is vásároljon, abban a hiszemben, hogy az eladó, az egyesülés tagja. Fontosságot nyer ez a kérdés pl. a bor és szeszes italok forgalma terén.
Természetesnek kell tekinteni végül azt a rendelkezést is, hogy az egyesülés vállalatának megszűnése okából a törlési eljárást megindítani nem lehet, mert az együttes védjegy szempontjából mellékes, vajjon az egyesülésnek van-e vállalata vagy nincs.
A védjegybitorlásnál többnyire a tag lesz az érintett és sértett fél és nem az egyesülés maga. Pl. kártérítés esetén lehet, hogy az egyesülésnek, mint ilyennek nincs is kára; ezért mindig figyelembe kell venni, hogy mennyiben és mily mértékben sértették meg a tag érdekét. Ilyen esetben tehát a kártérítéskövetelés egy harmadiknak okozott kárra van alapítva.
Az 1895. évi XLI. törvénycikk 8. és 9. szakaszai akként módosíttatnak, hogy a 8. §-ban említett védjegysértések, valamint a 9. szakaszban említett visszaélések vétségeknek minősíttetnek. Eltekintve ugyanis attól, hogy a szóban levő cselekmények az üzleti élet tisztessége szempontjából oly súlyos természetűek, hogy azoknak szigorúbb minősítése indokolt, - szükségessé teszi a minősítést az a körülmény is, hogy a tisztességtelen verseny elleni védekezésre szóló törvényjavaslat, mely a jelen javaslattal majdnem azonos anyagot tárgyal, az ott megállapított büntetendő cselekményeknek ugyancsak vétségekké való minősítését tervezi.
