Megdönthetetlen axioma, hogy az erkölccsel párosult, tehát erkölcsi alapokon nyugvó általános népműveltség, a nemzet minden rétegét betöltő igazi kultura a nemzet fennmaradásának, gyarapodásának, gazdagodásának s így boldogulásának mellőzhetetlen előfeltétele. Ma szinte közhely számba megy a megállapítása annak, hogy korábbi hatalmi állását s vele hazánk előbbi határait nemzetünk csak úgy szerezheti vissza, s a művelt népek csak akkor fogják tisztelni és becsülni a magyart, ha kulturális fölénye az őt környező, elnyomására törő népekkel szemben kétségtelen. Csak népkulturájával tarthatja fenn és erősítheti az elszakított testvéreiben a visszavágyódás érzetét s keltheti fel azt ott, ahol talán még nem volna meg. Ezeréves történelmünk a legfényesebb bizonyítéka annak, mily hatalmas és tisztelt volt nemzetünk különösen az Anjouk és Mátyás korában s hogy az azóta lefolyt századokban is nemes erkölcsi tulajdonságaival és magasabb műveltségével fel tudta magához emelni, sőt - minden erőszakos eljárás nélkül - nagyszámban magába is tudta olvasztani a vele együtt lakó s az idők folyamán betelepedett más ajkú népeket.
Pedig az elmult viharos századok vajmi csekély mértékben adták meg a lehetőséget a népkultura terjesztésére és fejlesztésére, úgy hogy az utolsó félszázad alatt százados hiányokat kellett e tekintetben pótolnunk. Nemes igyekezettel mindjobban dolgozott és adózott e nemzet a felismert kulturális szükségletek kielégítése, a hiányok pótlása érdekében és ezen a téren az utóbbi negyedszázadban már állandó volt a törekvés arra is, hogy a törvényeinkben úgynevezett tankötelezettség, helyesebben a törvényben meghatározott korú gyermekek iskolábajáratásának - iskoláztatásának - kötelessége hatékonyabban érvényesíttessék, az e tekintetben tudatosan vagy könnyelműen vétők mulasztása vagy cselekedete szigorúbb megtorlásban részesíttessék, és ennek folyományaként az iskolamulasztások eseteinek száma csökkentessék. (1904-ben a Berzeviczy-féle javaslat, a tankötelesek összeírásáról és ellenőrzéséről szóló rendelkezések, 1912-ben a tanfelügyelői értekezlet megállapodásai, Jankovich Béla minisztersége idején a Klebelsberg-féle tervezet stb.) Sajnos mindezen törekvések meddők maradtak egyéb törvényhozási sürgősebb szükségletek s más közismert viszonyok következtében és azután jött a háború, majd, forradalmak, amelyek a népoktatás ügyének előrevitelét megakadályozták.
E stagnálás, illetőleg visszaesés okainak ismeretében sokszorosan nagyobb a kötelessége és súlyosabb a jövőért való felelőssége ma minden illetékes tényezőnek s köztük elsősorban a kormánynak és a nemzetgyűlésnek. Meg kell adni végre a módot és lehetőséget arra, hogy az általános műveltség elemeit kivétel nélkül mindenki elsajátíthassa, de meg kell lenni az államhatalomban annak az elszánt akaratnak is, hogy ha valaki az elemi műveltség elsajátíthatásának útjába az egyén s az összesség kárára akadályokat gördít, vagy annak ellenszegül, az akadályt gördítőkkel vagy ellenszegülőkkel szemben minden egyéb szempont félretételével teljes szigorúsággal lépjen fel. Minden embernek ismernie kell élete munkájának a célját, körülményeit, eszközeit, a végzendő munka jóságának feltételeit, a siker biztosításának és fokozásának módjait, mert ez az út vezet a többtermelésen keresztül az állami s társadalmi jóléthez. Aki az ehhez szükséges ismeretek elsajátításában bárkit akadályoz, vagy a természet, esetleg a társadalom által gondjaira bízottakat ezek elsajátítására nem szorítja, az nemcsak egyesek, de az egész nemzet ellen is súlyosan vét.
Az élet minden lépésénél szükséges alapvető ismeretek közlésére és terjesztésére a népiskola hivatott. Ha az elemi műveltség általánosítását akarjuk elérni, az iskoláztatási kötelesség érvényre emeléséről s a népoktatási intézmények fejlesztéséről kell gondoskodni. A beavatottak előtt közismert tény, hogy az iskoláztatási kötelességnek a jelenleg fennálló rendelkezések mellett még akkor sem lehetne érvényt szerezni, ha megfelelő számú iskola állana rendelkezésre. Nem lehet egyszerűen azért, mert ezek a rendelkezések csak elméletileg tökéletesek, a gyakorlatban azonban - nem bírván kielégítő szankcióval - elégteleneknek, sőt gyakran akadályoknak bizonyultak. Így történhettek meg azok a nem is szórványos esetek, hogy olyan helyeken, ahol a meglevő iskoláknak a tanköteles gyermekek nagy száma miatt zsufoltaknak kellett volna lenniök, azok még kellően benépesíthetők sem voltak.
Mindenekelőtt szükséges tehát az iskoláztatási kötelesség félremagyarázhatatlan megállapítása s ezen kötelesség teljesítésének a kellő büntetőszankcióval való ellátása. Ha az összes, iskolaköteles korban levő gyermekek gondviselői kötelességük teljesítésére lesznek szoríthatók, akkor fog csak az iskolaszükséglet valóban jelentkezni, s a közoktatási kormány az állam pénzügyi helyzetének megszilárdulása után is csak abban az esetben lesz képes a nép legszélesebb rétegeit felölelő iskolai programmot megvalósítani.
Tény az, hogy a meglevő iskolák nem elegendők az összes tanköteles korban levő gyermekek befogadására, a szigorú beiskolázás ma még sok helyen részben a tantermek elégtelen száma, részben iskolahiány miatt akadályokba ütközik. A meglevő iskolák, illetőleg tantermek befogadóképességét a közoktatásügyi kormány a szükséghez képest és átmenetileg olyan módon emeli, hogy különösen a menekült tanerők beosztásával délelőtti és délutáni, úgynevezett váltakozó oktatást rendelt el, az iskolahiányon pedig tanyai népiskolák, népinternátusok s új tantermek létesítésével óhajt már a legközelebbi jövőben segíteni. Ennek a szükségletnek a kielégítése nem fog leküzdhetetlen anyagi nehézségekbe sem ütközni, mert az 1921/22. iskolai évvel a háború fájdalmas hatása már a tanköteles gyermekek számának csökkenésében is jelentkezni fog, amely csökkenés a háborús években aránytalanul kisebb számban született gyermekeknek a tanköteles korba való fokozatos belépésével a következő években egyre rohamosabb lesz, úgy, hogy a normális születések mellett túlzsúfolt iskolák még osztályonkénti minimális létszámmal is alig-alig lesznek benépesíthetők. Így tehát az általános beiskolázás legszigorúbb végrehajtása esetén is csak a tankötelesek számának említett átmeneti csökkenésének megszünte után fokozatosan fog az új iskolák nagyobb számban való állítása szükségessé válni.
Hogy az 1868:XXXVIII. törvénycikknek az iskoláztatási kötelesség érvényre emelését célzó, különösen az említett tc. 4. §-ában a büntetések tekintetében megállapított rendelkezései a gyakorlatban mennyire nem vezettek az óhajtott eredményhez, annak illusztrálásául szolgáljon az itt felsorolt egy-két adat.
1912-ben Magyarországon az elemi népiskola mindennapi tanfolyamára járó kereken 1.9 millió 6-11 éves tanulóval szemben az összeírt és hasonló korú, iskolába egyáltalán be nem iratkozott gyermekek száma - Budapest kivételével, ahol a be nem iratkozottak összeírása elmaradt - kereken negyedmillió. Ha figyelembe vesszük, hogy a be nem iratkozott gyermekek adatai, az összeírás nehézsége és komplikált volta miatt, az iskolábajárók adataival szembeállítva ezeknél kevésbé pontosak, a be nem iratkozottak számát az említettnél jóval magasabbra tehetjük. Kétségtelen ugyan, hogy ezek egyrésze iskola hiányában nem tudott beiratkozni, de még így is óriási azok száma, akik számára erre a lehetőség meg volt, akiknek gondviselői azonban kielégítő törvényes szankció hiányában a gyermek beiratására kényszeríthetők nem voltak. Az iskolába be nem iratkozott 12-14 éves gyermekek száma aránylag még a 6-11 éveseknél is magasabb.
A helyzet az iskolába beiratkozott tanulók igazolatlan mulasztása tekintetében sem volt jobb. Ugyancsak 1912-ben az elemi iskola mindennapi tanfolyamára járó tanulók által összesen mulasztott, kerekszámban 44 millió félnapból 15 millió félnap, tehát az összes mulasztásoknak 34%-a volt igazolatlan. Az igazolatlan mulasztásokért az 1868:XXXVIII. tc. 4. §-a alapján összesen 11 millió korona pénzbírság szabatott ki, amely összegből 200.000 korona hajtatott be. Ez pedig azt jelenti, hogy minden igazolatlanul mulasztott 75 félnapra esik átlag 1 korona behajtott bírság, tehát minden félnapra 1.3 fillér.
Ebből az egypár adatból is megítélhető, hogy 1868:XXXVIII. tc. idevonatkozó rendelkezéseinek módosítása s a módosított rendelkezésnek hatásos büntetőszankcióval való felruházása nélkül ezen a téren javulást egyáltalában nem remélhetünk. Természetes viszont, hogy a büntetések tekintetében mértéket kell tartani, mert a tanügyi igazgatás szigora nem mehet addig, ahol az már a család létfentartását lényegesen megnehezítené. Ezért a közoktatásügyi kormány nemcsak arra hatalmazandó fel, hogy különös méltánylást érdemlő esetekben az általában tíz hónapban megállapított szorgalmi idő csekélyebb mértékű leszállítását megengedhesse, hanem arra is, hogy a törvény végrehajtása kapcsán a mulasztások elbírálása körül egyes vidékek, esetleg egyes családok speciális gazdasági viszonyainak figyelembevételét is elrendelhesse. Az ilyen engedmények kilátásba helyezése, valamint az a körülmény, hogy a népiskola továbbképző tanfolyamára utalt nagyobb 12-14 éves gyermekek - akiknek munkaereje már nagyobb gazdasági értékkel bír - iskolai lekötöttsége a szorgalmi idő tartama alatt, a vasárnapot nem számítva tényleg amúgy is legfeljebb a hét két félnapjára terjed, azokat is megnyugtathatja, akik az iskoláztatási kötelesség szigorú végrehajtásában gazdasági érdekeket látnak veszélyeztetve.
Az iskoláztatási kötelesség megszegésének büntetésénél azonban a gazdasági szempontok sem vehetők oly mértékben figyelembe, hogy azzal az egész oktatás eredménye veszélyeztessék. A gazdasági érdekeknek, mint az iskoláztatás legfőbb akadályának hangoztatói egyébként sem disztingválnak a tényleges és vélt érdek között. Nem is annyira a jogos gazdasági érdek, mint inkább egyrészt az alacsony kulturáju s csekély intelligenciával bíró rétegek nemtörődömsége, az iskolával szemben való közömbössége, másrészt egyesek nagymértékű kapzsisága az iskoláztatás legfőbb akadálya. Az előbb említetteknél nagyon gyenge az emelkedésre való törekvés, az ilyen emberek nincsenek, de nem is lehetnek áthatva az iskoláztatásnak, mint az alapvető ismeretek megszerzési lehetőségének fontosságától, az ilyen emberek tényleg keresve-keresik a legkisebb jogcímet is arra, hogy kötelességük teljesítése alól gazdasági érdekekre hivatkozással valami úton-módon kibujjanak. Természetesen halvány sejtelmük sincs arról a soha jóvá nem tehető bűnről, amelyet gyermekeikkel vagy hozzátartozóikkal szemben elkövettek akkor, amidőn azokat az elemi műveltség megszerzésében akadályozták vagy arra nem szorították. De mint az iskoláztatást gátló körülmény nem csekély szerepet játszik egyesek kapzsisága sem. Sokan vannak, akik tudatosan félretolva minden magasabb szempontot, csak pillanatnyi előnyeiket nézik, a gyenge, teljesen fejletlen gyermek csekély munkaerejét meg nem engedett módon kizsákmányolják és felhasználják s hogy azt megtehessék, az iskoláztatásról még csak hallani sem akarnak.
Az iskolával szemben a kevésbé művelt rétegeknél általában tapasztalható indolentiát elsősorban felvilágosítás eszközeivel kell leküzdeni, figyelmeztetni őket az iskola kulturhivatására és az iskolakerülésből az egyesre s a közre származó hátrányokra, de ott, ahol a felvilágosítás és a figyelmeztetés eredménytelen marad, az erősebb eszközök alkalmazásától sem szabad visszariadni. Kétségtelen, hogy az iskoláztatási kötelesség ellen vétők büntetésével elsősorban a legkisebb kulturával bíró legszegényebb rétegek sujtatnak, mert a műveltebb elemek kötelességüknek egyes, az előbb említett kivételes esetektől eltekintve kényszerítés nélkül is eleget fognak tenni, de épen ezért kell gondoskodni arról, hogy a tőlük büntetés címen behajtott összegek gyermekeik segélyezése révén ugyancsak hozzájuk kerüljenek vissza. A behajtott büntetéspénzeknek ilyen irányú felhasználása nemcsak szociális, de nagy kulturális jelentőséggel is bir, mert enyhítvén, esetleg megszüntetvén a szegény gyermekek cipő- és ruhahiányát, ezáltal a kényszerű, különösen téli mulasztások egy jó része magától meg fog szünni.
A törvény méltányos, de a kellő szigorúságot sem nélkülöző végrehajtásának biztosítéka az is, hogy az itt megállapított kihágások elkövetése esetén a bíráskodás a fiatalkorúak bíróságának, tehát a független bíróság hatáskörébe utaltatik. A szakképzett és független bírónak módjában lesz a gyermek, vagy annak iskoláztatásáért felelős egyén életviszonyait, körülményeit a leggondosabb vizsgálat tárgyává tenni s ezek alapján, nem pedig csupán a törvény betűi értelmében, ítéletet meghozni. Szeretettel, megértéssel fogja a gyermeket s gondviselőjét felvilágosítani azokról a helyrehozhatatlan károkról és veszedelmekről, amelyek az iskolakerülés következményeként előbb-utóbb jelentkeznek, inteni fogja őket kötelességük teljesítésére. Ha azonban intelmei süket fülekre találnának, nem fogja elmulasztani a kényszerítő rendszabályok alkalmazását sem, mert tisztában van azzal, hogy a társadalom rendjét és az egyének jogilag védett érdekeit a legnagyobb veszedelem azok részéről fenyegeti, akiknek testi, értelmi és erkölcsi fejlesztését gyermekkorukban elhanyagolták, vagy éppen károsan befolyásolták és hátráltatták. De szükség esetén nemcsak érzékeny büntetéssel sujthatja a gondviselőt, hanem, hathatós eszközök állanak abban a tekintetben rendelkezésére, hogy a gyermeket gondviselője visszaéléseivel szemben is megoltalmazza.
Az iskoláztatási kötelesség ellen vétőket a nyugati államok már évtizedek óta súlyosan büntetik s valószínűleg nem csekély, része van ennek is abban, hogy az elemi műveltség ott az állampolgárok közkincsévé válhatott s ma már az iskolába be nem iratkozott vagy igazolatlanul mulasztó gyermek, az ezért büntetett gondviselő a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Nem érdektelen ehelyütt megemlíteni, hogy az iskoláztatási kötelesség ellen vétőkkel szemben a kommunista korszak egyik kormányzótanácsi rendelettervezete drákói rendszabályokat helyezett kilátásba. A tervezet nem elégedett meg az igen érzékeny pénzbüntetéssel, az összes tisztségek és kinevezések megvonásával, hanem azt is ki akarta mondani, hogy ha a szülő vagy gyám a gondozása alatt levő gyermeket üzemében foglalkoztatván, ezért nem járatja azt rendesen iskolába, az üzem, legyen az ipari vagy őstermelői, minden térítés nélkül köztulajdonba vehető. Bár ez a tervezet sem ment a kommunista rendszert annyira jellemző erőszaktól és túlzásoktól s aligha tekinthető követésre alkalmas példának, mindamellett nem vetne kedvező fényt reánk, ha intencióinkban kevesebb határozottságot tanusítanánk.
De nemcsak az iskoláztatási kötelesség ellen vétők büntetéséről kell gondoskodni, hanem biztosítékot kell szerezni arra vonatkozólag is, hogy az iskoláztatás ellenőrzésével megbízott közegek feladataiknak meg is feleljenek. Kétségtelen, hogy úgy alanyi, mint különösen az általános igazgatás nemtörődése és lassúsága nem utolsó helyet foglalja el azon okok között, melyek a multban az iskoláztatási kötelesség végrehajtását lehetetlenné tették. A vármegye, illetőleg a tankerület iskolaügyeit vezető tanfelügyelő teljesen tehetetlen volt különösen az eljárásban tanusított kisebb mulasztásokkal szemben, pedig a kisebb de tömeges mulasztások azok, amelyeken az elsőrendű állami érdek érvényesülése is hajótörést szenved. Ezért van szükség arra, hogy a tanfelügyelő az iskoláztatási kötelesség ellenőrzésével és végrehajtásával megbízott szervekkel szemben rendbírságoló joggal ruháztassék fel, fentartván természetesen a súlyosabb mulasztások esetén az illetők fegyelmi felelőségre vonását is.
A javaslatban kontempált s fentebb általánosságban indokolt rendelkezések törvényerőre emelkedése esetén megkapjuk azt a törvényes alapot, amely a magyar népkultura felépítéséhez elengedhetetlenül szükséges. A törvényes rendelkezéseknek a lehetőségekhez s a mindennapi élet viszonyaihoz alkalmazkodó lelkiismeretes végrehajtásával, valamint a népiskolák okszerű fejlesztésével módunkban lesz az említett cél elérését belátható időn belül biztosítani.
Ezen törvényjavaslatnak is, ép ugy mint az 1868:XXXVIII. törvénycikknek e sarkalatos rendelkezése az általános iskoláztatási kötelesség, helytelenül tankötelesség, kimondása. Minthogy pedig a népoktatás sikere elsősorban az említett kötelesség minél teljesebb érvényesítésétől függ, szükséges népoktatási törvényünknek az iskoláztatás kötelességére vonatkozó egész első fejezetét részben módosítani, részben a törvényjavaslatba átvenni, főleg abból a célból, hogy a javaslatban megjelölt kötelesség megszegőit hatásosan lehessen büntetni.
A javaslat 1. §-a leginkább abban tér el a népoktatási törvény 1. §-ától, hogy a javaslat értelmében a gyermeket gondviselője a gyermek hatodik életévének betöltését követő kilenc tanéven át, még pedig hat éven át elemi népiskolai, három tanéven át továbbképző (ismétlő) népiskolai nyilvános oktatásban köteles részesíttetni. Ez nem jelenti az iskoláztatási kötelességnek kiterjesztését, hanem annak az eddiginél csupán szabatosabb megjelölése és kizár minden téves magyarázatot. Különösen kizárja azt a visszaélésszerű gyakorlatot, hogy a gyermeket gondviselője azon a napon, amelyen a gyermek 12-ik, illetőleg 15-ik évét betölti, a törvény betűjére hivatkozással a tanév közepén is kivehesse az iskolából.
A testileg és szellemileg fejlett gyermek gondviselőjének meg kell adni azt a kedvezményt, hogy a gyermeket hatodik életévének betöltése előtt legfeljebb négy hónappal már beirathassa az iskolába, mert így lehetővé válik, hogy az egyébként fejlett gyermek tanulmányait az átlagos életkornál pár hónappal előbb befejezze és a család létfenntartására irányuló munkában előbb vegyen produktív részt.
Az első §-ban kimondott iskoláztatási kötelességnek az a célja, hogy az elemi népiskola mindennapi tanfolyamában hat év alatt minden tanköteles elsajátítsa az elemi népoktatás feladatául kitűzött ismereteket. Mivel tapasztalat szerint az eredménytelenségnek túlnyomó esetben a rendetlen iskolábajárás és a sok indokolatlan mulasztás az okozója, amely körülmény nemcsak a gyakori mulasztó részére teszi lehetetlenné a kellő ismeretek elsajátítását, de rendkívül károsan befolyásolja a többi szorgalmas iskolalátogató gyermek tanulmányi eredményét is, elsőrendű tanügyi érdek, hogy az eredményt felmutatni nem tudó gyermek hat évi elemi népiskolai tanulmányi ideje egy, esetleg két évvel meghosszabbíttassék. Ezen intézkedés büntetés jellegével is bír a alkalmas arra, hogy az iskoláztatási kötelesség idejének meghosszabbításától félő szülő vagy gondozó az oktatás komolyságának felismerésére kényszeríttessék.
Az iskolai év tartamának egyöntetű megállapítása elkerülhetetlen szükségesség. Közismert tény, hogy az 1868:XXXVIII. tc. 53. §-ban biztosított kedvezmény, valamint a szorgalmi időnek ugyanezen tc. 54. §-ában a falusi és városi iskolákra történt eltérő megállapítása súlyos visszaélésekre adott módot és alkalmat. Ha az 54. § alapján adott sokféle szünetei és a különböző ünnepi szüneti napokat összeszámítjuk, kitűnik, hogy a 8, illetőleg 9 hónapi szorgalmi időn belül több a szünet, mint a tanítási nap. Ezen rendszer fentartása mellett az iskoláztatási kötelesség legszigorúbb érvényre emelése esetén sem volna a tanítási eredmény számbavehető javulása remélhető. A javaslat azonban figyelembe veszi itt is a jogos gazdasági érdekeket amidőn lehetővé teszi, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter a helyi viszonyok mérlegelésével a szorgalmi időt legfeljebb egy hónappal megrövidíthesse.
Ez a § a nyilvános iskolába való beiratás kötelességét állapítja meg, fenntartja azonban a gyermek iskoláztatásáért felelős egyénnek azt a jogát, hogy a gyermeket akár lakóhelyén, akár másutt bármilyen jellegű nyilvános iskolában neveltethesse.
Az előző §-ban megállapított nyilvános iskoláztatás kötelessége alól a kivételeket állapítja meg.
A nyilvános iskolába járás alól való felmentés eseteit állapítja meg. A javaslat álláspontja az, hogy tanköteles gyermek, még ha az iskolábajárás alól felmentetett is, tanítás nélkül egyáltalában nem maradhat.
Meghagyja ugyan a gyermek gondviselőjének az 1868:XXXVIII. tc. 6. §-ában biztosított azt a jogát, hogy a gyermeket esetleg háznál vagy magántanintézetben taníttassa, de az ilyen módon tanított gyermek részére minden iskolai év végén nyilvános vizsgát ír elő. Természetes, hogy amennyiben ezen a vizsgán az tünnék ki, hogy a nyilvános iskolán kívül történt oktatás eredménytelen volt, a felmentés kedvezményes visszavonandó.
A 2-ik és 3-ik pontban említett gyermekek oktatásáról való gondoskodás a vallás- és közoktatásügyi miniszter feladata. A törvényes felhatalmazás alapján módjában lesz ezek oktatását megfelelő intézetek állításával, az egymástól nagy távolságra levő tanyákon tanyai népiskolák szervezésével, speciális feladattal megbízott tanítók alkalmazásával biztosítani. Gondoskodhatik annak az eddig csak szorványos gyakorlatnak általánossá tételétől is, hogy a nagyobb uradalmak szétszórt tanyáin alkalmazott gazdasági cselédek gyermekeit az uradalom a legközelebbi iskolába s onnan visszaszállítsa.
A felmentések megadásának a kir. tanfelügyelő hatáskörébe, való utalása kétségtelenül súlyos megterhelést jelent a tanfelügyelőkre, erre azonban mégis szükség van, mert csakis így biztosítható a felmentésre vonatkozó kérelmek pártatlan elbírálása.
A rendes nyilvános iskolából való kizárás eseteit állapítja meg anélkül, hogy az iskolából kizártak gondviselőinek iskoláztatási kötelességét megszüntetné. Ennek a kötelességnek megszünte legfeljebb a gyógyíthatatlan elmebetegség esetében ismerhető el. A kizárás eseteiben is szükséges az iskoláztatás kötelességének fenntartása, mert ellenkezőleg az esetleg különleges iskolában vagy intézetben elhelyezhető gyermek gondozója megtagadhatná a gyermek megfelelő oktatásban való részesítéséhez hozzájárulását.
A kizárás felett való döntés, hasonlóan az előző § rendelkezéséhez, szintén a kir. tanfelügyelő hatáskörébe utaltatik.
Az iskolába be nem iratás tényét, amennyiben az egyszeri figyelmeztetés hatástalan maradna, kihágásnak minősíti a elzárásra is átváltoztatható pénzbüntetéssel sujtja. Nehogy azonban a beiratás elmulasztásáért megbüntetett gondviselő a büntetés elszenvedésével mintegy az egész tanévre mentességet nyerjen a gyermek iskoláztatásának kötelessége alól, biztosítani kell az elsőfokú iskolai hatóság részére azt a jogot, hogy a gondviselője által be nem írt gyermeket az iskolába hivatalból beirhassa. Ha az így hivatalból beírt gyermek igazolatlanul mulaszt, gondviselőjével szemben természetszerűleg az igazolatlan mulasztások esetére megállapított rendszabályok alkalmazandók.
A pénzbüntetésnek elzárásra való változtathatása első pillanatban erős eszköznek látszik, ámde ilyen irányú felhatalmazás nélkül a törvény nélkülözné a szankciót s annak épen azokban a néprétegekben nem lehetne érvényt szerezni, amely rétegek a multban a legkevésbbé élvezték az iskola áldásait. Az élet ebből úgy sem fog állandó gyakorlatot teremteni, mert népünk a büntetésektől tart s ha azt látja, hogy az iskoláztatási kötelességnek ilyen módon is lehet érvényt szerezni önként fogja gyermekét az iskolába küldeni.
Az igazolatlan mulasztások megállapítása körül a kevésbbé súlyos mulasztás esetében követendő eljárást szabályozza. Mivel különösen a falusi lakosság körében az iskolával szemben megnyilvánuló ellenszenv sok esetben a tudatlanság következménye, amely tudatlanság felvilágosítással, figyelmeztetéssel is eloszlatható, a javaslat, mielőtt a gyermek mulasztásáért felelős egyént büntetné, az írásbeli figyelmeztetést írja elő s ebben a tekintetben némi módosítással fenntartja az 1868:XXXVIII. tc. 4. §-ának rendelkezését. Csak a figyelmeztetés hatástalansága esetén fordul a fokozatos birságoláshoz, amelynek kirovását az említett tc. rendelkezéséhez hasonlóan a községi előljáróság kötelességévé és feladatává teszi.
A birságolás rendszerében a javaslat az életnek megfelelően lényeges újítást teremt. A birságolás egységéül az igazolatlanul mulasztott félnapot fogadja el s ezzel kiküszöböli azt a tarthatatlan anomáliát, hogy egyforma büntetést alkalmazzon azzal szemben, akinek gondozása alatt álló gyermek a mulasztási kimutatás beterjesztésére megszabott határidőn belül egy vagy esetleg tíz félnapot mulaszt igazolatlanul. A birság-összeg megállapításánál a javaslat mint általában, úgy itt is figyelembe veszi a gazdasági élet értékeltolódásait, gondosan ügyel azonban arra, hogy a bírságok még a legszegényebb kereső osztályra (napszámosok, időszaki munkások) sem jelentsenek elviselhetetlen - hanem csupán érzékeny - terheket. A gazdasági és társadalmi viszonyok teljes stabilizálódása, az értékelések állandósulása után a közoktatásügy szerves reformjával kapcsolatban ezek a büntetési tételek az akkori életviszonyokkal ismét összhangzásba lesznek hozhatók.
A súlyosabb beszámítás alá eső mulasztásokat kihágásnak nyilvánítja s mint ilyent bünteti. Nehogy a bírságok behajtása körül tapasztalható hosszadalmasság a cél elérését hátráltassa, kimondja, hogy a kihágási eljárás megindítandó tekintet nélkül arra, vajjon a 9. §-ban említett birságolási eljárás befejezést nyert-e vagy sem.
A javaslatban megállapított kihágások miatt az eljárást a fiatalkorúak bíróságának (1913:VII. tc.) hatáskörébe utalja.
A hatáskörnek ilyen értelmű megállapítása érett megfontolás eredménye. El kellett ejteni az eredeti tervezetnek azt a rendelkezését, amely az eljárást a közigazgatási hatóságoknak, mint rendőri büntető bíróságoknak hatáskörébe utalta. A tárgyalások folyamán ugyanis kitünt, hogy ezen kihágások tárgyában a megfelelő eljárásra a rendőri büntető bíróságok formalisztikus eljárása nem alkalmas. A rendőri büntető bíróság nem is rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyek szükségesek lehetnek ahhoz, hogy a gyermek és a közérdekével makacsul ellentétbe helyezkedő gondviselővel szemben a törvény akaratának érvényt szerezzen, vagy, hogy olyan esetben, mikor a gyermek iskolakerülése már megszűnt csupán iskolai kihágás lenni és az iskolakerülés a gyermek erkölcsi züllés útjára tévedésének első szimptómájaként jelentkezik, megmentése érdekében a szükséges intézkedéseket idejekorán megtehesse.
Bár a fiatalkorúak bíróságai működésének súlypontja főleg a megelőző gyermekvédelmi intézkedéseken nyugszik, a bíróság már az 1913:VII. tc. alapján olyan hatáskörrel is rendelkezik, amellyel a gyermek szellemi és erkölcsi fejlődését veszélyeztető akadályokat elháríthatja és többek között a gyermek gondviselőjét az iskoláztatási kötelesség pontos teljesítésére kényszerítheti. Ez utóbbi tekintetben a javaslat olyan hatáskörrel kívánja az említett bíróságot felruházni, amelynek birtokában módja lesz a törvény akaratának a konok ellenszegülőkkel szemben is feltétlenül érvényt szerezni.
Az eljárásnak a fiatalkorúak bírósága hatáskörébe való utalása egyúttal hatalmas lépést jelent a gyermekvédelem rendszerének kiépítésében és a fiatalkorúak bírósága intézményének teljes kifejlesztésére vezet. Hamarosan elérhető, hogy a fiatalkorúak bírája a helyszínen tegye az egyes eseteket vizsgálat tárgyává, ott hozza meg ítéletét s így már a néppel való gyakori érintkezése által is elősegítheti egy szellemileg és erkölcsileg egészségesebb generáció kifejlődését.
Itt felmerülhet az az aggodalom, hogy a javaslat törvényerőre emelkedése esetén a kihágások olyan tömege fog jelentkezni, amellyel a fiatalkorúak bíróságai nem lesznek képesek megbirkózni. Megnyugtatásul szolgáljon azonban, hogy bár ezek a kihágások átmenetileg tényleg nagy terhet fognak az illetékes bíróságokra róni, ez az állapot a legrövidebb idő alatt meg is fog szűnni. A rendelkezéseknek az összes hatóságok részéről való szigoru, gyors és lelkiismeretes végrehajtása hamarosan meg fogja győzni a renitenskedőket, hogy itt komoly dologról van szó, a törvény rendelkezésének áthágása érzékeny büntetést von maga után s ennek következtében belátható időn belül új, egészséges közszellem fog kialakulni, amely - hasonlóan a nyugati államokban már évtizedek óta uralkodó közfelfogáshoz a legtermészetesebb és önként értendő dolognak tartja az iskola rendes látogatását. Pedig a nagy művelt államok sem népük műveltsége, hanem éppen ezáltal teremtették meg az egészséges közfelfogást, hogy idejében felismervén az analfabétizmus s a széles néprétegek műveletlenségének óriási veszedelmeit, a törvények teljes szigorúságával szorították polgáraikat gyermekeik pontos iskoláztatására.
Az iskoláztatási kötelesség ellenőrzésével megbízottakkal szemben a vármegye (tankerület) tanfelügyelőjének rendbirságoló jogot kell biztosítani. Az élet azt bizonyítja, hogy különösen a helyi hatóságoknak, de sok esetben tanítóinknak is kevés érzékük van a pontos beiskolázáshoz fűződő kulturális s gazdasági érdekek iránt és ha a tanfelügyelő bizonyos mulasztások eseteiben csak a puszta figyelmeztetés mellett marad, figyelmeztetésének csekély hatása van. A tanfelügyelői karnak régi és jogos követélése a rendbírságolási joggal való felruházás, anélkül rendet teremteni s az eljárásban eddig tapasztalt kisebb, de tömeges mulasztásokat megszüntetni sohasem leszünk képesek. Az iskolaszékkel szemben való rendbírságolási jog ezenkívül nem is novum, mert ezt a jogot az iskolafenntartókkal, illetőleg iskolaszéki elnökökkel szemben bizonyos esetekben az 1907:XXVII. tc. 30. §-a biztosítja a tanfelügyelőknek.
A kir. tanfelügyelőknek a községi előljárósággal szemben való rendbírságoló jogát általános közigazgatási szempontokból el kellett ejteni, mindamellett törvényes biztosítékra van szükség, hogy az előljáróságok hasonló természetű mulasztása sem marad megtorlás nélkül.
A büntetéspénzek hovafordításáról és felhasználásáról rendelkezik. A büntetéspénzek javasolt felhasználásának nagy szociális és kulturális fontosságára az indokolás általános részében már utalás történt.
A törvény végrehajtásával a vallás- és közoktatásügyi minisztert a belügyi és igazságügyi miniszterekkel együtt bízza meg. Szükséges azonban egy általánosabb felhatalmazás biztosítása is, mert a törvény végrehajtásával egyidejűleg különböző s az iskoláztatás kötelességével szorosan összefüggő kérdések nagy tömege vár rendezésre.
