A háború és az annak elvesztése következtében beállott rendkívüli viszonyok, a forradalom, kommunizmus, a román megszállás és végül az elviselhetetlen békeszerződés nemcsak az állam pénzügyeit döntötte kétségbeejtő helyzetbe, hanem pénzünknek nagymérvű, bár nagyrészben indokolatlan elértéktelenedése következtében arra vezetett, hogy a lakosság egy igen jelentékeny része, azok, akik állandó fizetésből élnek, ezeknek a fizetéseknek folytonos emelése dacára is olyan helyzetbe került, hogy jövedelméből még a csupasz élet fenntartására szükséges élelmiszert is alig képes megszerezni. Az utolsó évek gyenge termései, kapcsolatban azzal a ténnyel, hogy a békeszerződés folytán Magyarországnak 22 millió hold szántóföldjéből csak 9 millió 700 ezer hold maradt a Csonka-Magyarországnak, azzal a szomorú következéssel is jártak, hogy az ország termése alig elég a lakosság táplálására. Ez a körülmény volt az oka annak, hogy a kormány a gabona szabad forgalmát kénytelen volt kizárni, s az egész gabonakészletet le kellett foglalnia, mert különben egyrészt a gabona-árak nagymérvű emelése, másrészt a külföldre való csempészés következményeként az ország lakosainak nagy része képtelen lett volna a mindennapi kenyeret is megszerezni.
A gabona kötött forgalmát továbbra is fenntartani csak abban az esetben volna szabad, ha más módon a lakosságnak kenyérrel való ellátása lehetetlen volna. Véleményem és meggyőződésem szerint azonban az ellátás biztosítása más úton is lehetséges. Sőt meggyőződésem, hogy ezt a biztosítást más úton kell keresni, mert a kötött forgalom sem bizonyult erre megfelelőnek.
Kétségtelen, hogy a kötött forgalomnak voltak bizonyos előnyei, de azokat teljesen ellensúlyozták a hátrányai.
A kötött forgalom előnye, hogy a belföldi fogyasztás teljes mértékben szabályozható, vagyis az államnak módjában van a különböző foglalkozású polgárok részére különböző fejadagokat megállapitani és az így megálapított különböző fejadagokat a fogyasztók jövedelmi viszonyaihoz arányosított áron bocsájtani az egyes foglalkozási ágak rendelkezésére. Az áraknak ily módon való szabályozása lehetővé teszi, hogy a rideg jövedelemből előknek nyujtott kedvezmény által a segélyezésre leginkább rászoruló fogyasztó terhe átháríttassék a vagyonosabb osztályok vállaira.
A gabona kötött forgalma egyik tényezője a munkabéremelés korlátozásának.
Kötött forgalom esetén az esetleges felesleges értékesítése az állam kezébe kerül, szabadon választhatja meg a pénzügyi és politikai tekintetekből reánk nézve legelőnyösebb piacot, a belföldi fogyasztás érdekeire, valamint az értékesítési lehetőségekre való tekintettel az értékesítés és a kivitel időpontját, valamint az értékesíthető vagy értékesítendő mennyiséget.
Ezekkel az előnyökkel azonban szemben állanak a következő hátrányok:
A gabona forgalmának bekötése folytán a termelő más termelési ágakkal szemben rendkívül hátrányos helyzetbe kerül, ami arra vezethet, hogy a vetésterület olyan arányokban csökkenhet, amely arány közgazdasági szempontokból végzetes következményekkel járhat.
Kétségtelen, hogy a kötött forgalom is az adóztatásnak egy módja, és pedig igen igazságtalan módja. Az igazságtalan adóztatás alól az adó terhét viselő osztályok természetszerűen menekülni igyekeznek, és meg kell állapítani, hogy az ennek az igazságtalan adóztatásnak végrehajtására vonatkozólag kiadott rendeletek kijátszására valóságos rendszerek alakultak ki, amelyeket a nehézkes adminisztráció megakadályozni nem képes. Minthogy az az adózó, aki a kötött forgalom végrehajtása tárgyában kiadott rendeleteket megszegi, ezt abban a szilárd meggyőződésben teszi, hogy csupán az igazságtalan megterheléssel szemben védekezik, nem is érzi magát bűnösnek, s ha kihágásáért bűnhődik is, ezt a bűnhődést sem úgy fogja fel, mint a bűn megtorlását, az emberi igazságszolgáltatást, hanem ellenkezőleg, az igazságtalanság tetőzését, mintegy martiriumot. Ily módon kivesz benne a törvénytisztelet, csirájában öli meg az adóerkölcsöt, ami az államra nézve más adók szempontjából is károk következményekkel jár.
Az a körülmény, hogy a termelő a forgalom megkötését jogosnak és igazságosnak el nem ismeri és minden eszközt felhasznál a rendeletek kijátszására, rendkívül megnehezíti és hihetetlenül megdrágítja az adminisztrációt, a gabona beszedését, a beszedés ellenőrzését és a gabona vagy a liszt szétosztását. Az olyan adórendszer pedig, amely aránytalanul nagy kezelési költséget okoz, pénzügyi politikai szempontból kerülendő.
A termelő a kötött forgalomba belenyugodni nem képes, a kijátszásra minden utat és módot felhasznál, a gabona egy részét, még pedig nem is épen jelentéktelen részét álutakon értékesíteni igyekszik, ami törvénytelen csempészkereskedelem alakulására vezet. Az ilyen titkos és tiltott kereskedelem azonban nemcsak az erkölcsök további romlását segíti elő, hanem a gazdaság élet rendes kerékvágásba terelését is nagy mértékben hátráltatja.
A vetésterület csökkenésével kapcsolatban s különösen gyengébb termések idején kiszámíthatatlan kárt okozhat a kötött forgalom fentartása azáltal, hogy a gabonaneműeket nem a maguk rendeltetésére és takarékosan, hanem bizonyos tékozlással használták fel. Tapasztalati tény az, hogy a szabadforgalom mellett a termelő rendesen jóval kisebb fejadaggal elégszik meg, illetve kevesebbet használ fel tényleg, mint amennyit kötött forgalom mellett a maga részére megtartható gyanánt követel. Ily módon a termelő által a saját és a családja fogyasztásánál megtakarított rész is is forgalomba kerülvén, egyrészt jobban van biztosítva az ellátás, másrészt az ilyen módon forgalomba kerülő mennyiség is hozzájárul a kereslet és kínálat egyensúlyozása által az árak mérséklésére.
A tékozlás egyik további módja továbbá az, hogy a teremlő a kötött forgalom mellett a gabonaneműek közül nem csupán az állat etetésére szolgáló zabot, árpát és tengerit, hanem a búzát és a rozsot is állataival eteti fel, mert a magas állatárak mellett ezáltal nagyobb hasznot ér el, mintha a búzát és a rozst az aránylag alacsony hatósági ár mellett beszolgáltatja. Ezzel pedig egyrészt az ellátást veszélyezteti, de ha az ellátás - bár nehézségekkel - biztosítható volna is, mindenesetre lehetetlenné teszi az esetleges terményfeleslegnek a következő, talán kedvezőtlenebb esztendőre való elraktározását vagy kedvező körülmények között való értékesítését.
Végül tékozlásra vezet a kötött forgalom azáltal is, hogy a termelő a gabonát a rekvirálás alól el akarván vonni, azt elvermeli vagy más módon elrejti s az így elrejtett gabona nagyrésze elromlik, megdohosodik és nemcsak emberi élvezetre válik alkalmatlanná, hanem gyakran teljesen hasznavehetetlenné lesz, teljesen kárba vész.
Míg a szabadforgalomban az itt felsorolt hátrányos következmények be nem állanak, a szabadforgalomnak előnye, hogy a termelést fokozza, tehát a kínálat emelkedése folytán az árak nagymérvű emelkedését mérsékli. A nyilt, becsületes kereskedelem betöltheti azt a fontos hivatását, hogy az babonát a termelőtől a fogyasztóhoz eljuttassa és ezzel kapcsolatban megbénítja a zugkereskedelmet, a láncolást.
Az eddig elmondottak szerint a szabadkereskedelem előnyei túlnyomóak a kötött forgalommal szemben, mégis vannak olyan körülmények, amelyek lehetetlenné teszik azt, hogy minden korlátozás és biztositó rendszabályok nélkül áttérhessünk a szabadforgalomra. Számolnunk kell ugyanis azzal, hogy ezidőszerint készlet, termésfelesleg nincs. A fogyasztók nagy része csak napokra van ellátva. A forgalom felszabadítása esetén a nem termelők igyekeznek magukat minél hosszabb időre, minél nagyobb készlettel ellátni, tehát a kereslet nagy mértékben növekedvén, az árakat aránytalanul felverné, aminek azután az lenne a következménye, hogy a meglévő csekély készlet igen aránytalanul osztódnék el s míg a tehetősebbek pazarul élhetnének, a szegényebb néposztályok és különösen a rideg jövedelemből élők egyáltalán nem tudnák a mindennapi kenyeret sem megszerezni. Veszélyeztetve lenne a munkásság ellátása, ami, hogy milyen következményekre vezetne, bővebb indokolásra nem szorul.
Súlyosbítaná a helyzetet az is, hogy a termelő sem sietne sem a megtakarított - esetleg elrejtett - készletét, sem új termését a piacra dobni.
Mindezek a körülmények feltétlen kötelességévé teszik a kormánynak, hogy a gabona kötött forgalmának megszüntetésével kapcsolatosan olyan szabályokról is gondoskodjék, amelyek biztosítják azt, hogy a lakosságnak az a része, amely a forgalom szabaddá tétele esetén annak a veszélynek lenne kitéve, hogy a mindennapi kenyeret sem tudná megszerezni, feltétlenül ellátható legyen. Ezeknek a szabályoknak megállapítása szempontjából számos körülményre kell figyelemmel lenni.
Az első és legfontosabb feladata annak megállapítása, kiknek az ellátásáról kell gondoskodni. Ez ugyan nem pénzügyi feladat, de a fedezet előteremtéséről gondoskodó törvény előkészítésénél első sorban a szükséglet megállapításából kell kiindulni.
A közélelmezési miniszterium adatai szerint az ország nem termelő lakosságának szükséglete havi 7.2 kiló liszt mennyiséget számítva 5.2 millió q gabona. A nem termelők egy jelentékeny része, t. i. az ipar, a kereskedelem, a szabad foglalkozásúak stb. a maga szükségletét a szabad forgalomban is fedezni képes. Veszélyeztetve volna azonban a közszolgálati alkalmazottak, a hadsereg, az ipari munkásság és a jótékony intézmények, a hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák gabonaszükségletének biztosítása. A rendelkezésre álló statisztikai adatok szerint a hadsereg és a közszolgálati alkalmazottak egy évi szükséglete mintegy 1 millió q, a jótékony intézmények és a hadirokkantak stb. részére körülbelül 0.5 millió q biztosítandó, míg az ipari munkásságnak mintegy 1.5 millió q gabonát kell előteremteni. Az összes gabonaszükséglet, amelyet feltétlenül elő kell teremteni és pedig a szabadforgalom életbeléptetése esetén kialakulandó átlagos forgalmi árnál jóval alacsonyabb áron, 3 millió q. Ha a szabadforgalom esetén kialakuló árat csak q-ként 1.000 K-ra tesszük is, - már pedig ennél az összegnél valószínűleg nagyobb lesz a gabona ára, - ennek a szükségletnek a fedezésére 3 milliárd volna szükséges. Minthogy ebből a 3 milliárdból a fogyasztó terhére csak igen csekély megtérítési összeget lehet kiróni, ennek a hiánynak fedezését az adózókra kellene kiróni, ami pedig sem a már életben lévő különböző, kétségtelenül máris súlyos adókból, sem újonnan behozandó adókból előteremthető nem volna.
Azonban nem is méltányos az, hogy a gabona kötöttforgalmának megszüntetéséből származó minden teher egyaránt háríttassék azokra is, akik a forgalom felszabadításából hátrányosabb helyzetbe jutottak, valamint azokra is, akik annak csak az előnyeit élvezik. Nem lehet a terhet első sorban a közalkalmazottakra, az ipari munkásságra és a hadirokkantakra áthárítani, akik semmiféle újabb terhet elviselni nem bírnak. Ezekkel szemben az áthárítás egyetlen módja különben is az volna, hogy az általuk elfogyasztott élelmiszerek megtérítési összege felemeltessék. Ez a felemelés azonban csak akkor lehetséges, ha az egyéb téren is várható árcsökkenések folytán az említett osztályok olyan helyzetbe kerülnek, hogy illetményeikből a feltétlen életszükségleteiket a kérdéses megtérítések felemelése esetén is fedezni tudják. Ez volna temészetesen a legcélszerűbb módja a természetben való és az államra nézve rendkívül terhes ellátás fokozatos megszüntetésének. Ehhez azonban idő szükséges és a költséget addig is fedezni kell.
A kötött forgalom megszüntetésének haszna első sorban az őstermelésre, a földmívelésre esik. Igazságos tehát, hogy ezzel a haszonnal szemben az ellátás biztosításának terheit is részben az őstermelés viselje. A tehernek az őstermelésre való hárítása azonban célszerűen sem a földadó, sem a föld jövedelmére kivetett adó felemelése által nem vihető keresztül. A jövedelemadó felemelésétől teljesen el kell tekinteni, mert a valóságos jövedelem kipuhatolása csaknem teljesen lehetetlen s azonkívül jövedelemadóval minden földbirtokost megróni nem lehet s így számosan, akik a kötött forgalom megszüntetéséből hasznot húztak, minden megterhelés alól is mentesülnének. A földadó már bizonyos irányban szolgálhatna alapjául a teheráthárításnak. A földadót a földbirtok kataszteri tiszta jövedelme után kell fizetni. Az adó kulcsa ugyanennek a jövedelemnek bizonyos százalékában van megállapítva, végeredményben azonban, minthogy az adóalap, a kataszteri tiszta jövedelem, változatlan, a földadó lényegében állandó összegben van megállapítva. Míg tehát a föld értéke, továbbá a termények értéke s egyúttal a föld jövedelme is a pénz elértéktelenedése következtében lényegesen emelkedett, a több, mint fél évszázad előtt megállapított kataszteri tiszta jövedelmet sokszorosan felülmulja, az adó összege a mult év elejéig változatlan maradt. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a pénz értéke 1/10-re szállt le, a földadónak is csak 1/10 részét fizette az adózó, ha pedig a pénz értéke 1/50, vagy 1/100 részre apadt, a földadóból is csak 1/50, 1/100 részt fizetett az adózó. Ha egy hold szántóföld után a földadó 2 K 40 f volt, - ami az országos átlagnak körülbelül megfelel, - 24 K-ás békebeli gabonaár mellett az adózó holdanként 10 kg. búzának az értékét fizette adóba. Amikor a búzaár 240 K-ra emelkedett és a földadó változatlan maradt, a földbirtokos holdanként már csak 1 kg. búzát volt kénytelen az adóra áldozni s ha 2.400 K lesz egy q búza ára, az adónak a tízszeresére való emelése dacára is csak 1 kg búzát ad a termelő adó fejében, tehát csak 1/10-ed részét annak, amit a békeidőkben fizetnie kellett. A megoldás egyik módja tehát az lenne, hogy megállapíttassék az a hányados, amellyel a búza ára a békeévek árával szemben emelkedett és a földadó ugyanily arányban emeltessék fel. Minthogy azonban ez a felemelés épen a pénz értékének még mindig tartó ingadozása következtében alig volna helyesen megállapítható és kiszámítható s azonkívül ugyancsak ezen ingadozás következtében az adó kivetése és befizetése közötti időben is lényeges eltolódások lehetnének, ez a megoldás célszerűtlen, sőt kivihetetlen lenne. A másik megoldás az lenne, hogy az adózó az adót természetben, gabonában rója le. Ma, amikor az állam már a kötött forgalom fenntartása mellett úgyis kénytelen volt nagyszabású szervezetet felállítani a gabona összegyüjtésére, adminisztrativ szempontból ez a megoldás alig ütköznék nagyobb akadályokba. Az adózó kárt nem szenvedne, mert a gabona árának emelkedése vagy csökkenése egyúttal az adó értékének is megfelelő szabályozója lenne. Másrészt, tekintettel arra, hogy a Csonka-Magyarország földadója a felemelés előtt körülbelül 28,540.000 K, ennek általános jövedelmi pótadója pedig 9,989.000 K volt s igy a békeárak alapján a 38,530.000 K adónak megfelelően közel 2 millió q gabonát lehetne beszedni, amely gabonamennyiség az államnak a tízszeresre emelt földadó, tehát 385,300.000 K-ba kerülne, vagyis lényegesen kevesebbe, mint amennyibe akár a szabad forgalomba, akár a mai kötött forgalomban kerül.
Bár ennek a megoldásnak számos előnye elvitathatatlan, mégis a kérdés megoldására nem ezt az utat választottam. Nem választottam pedig azért, mert ezen az úton a teher túlnyomó része az őstermelésre hárult volna. De nem választottam azért sem, mert ha maga a kivetés nem is ütköznék nagyobb nehézségekbe, a végrehajtás síma lefolyását nem látom kellően biztosítottnak. Az adót mintegy másfél millió adózótól kellene beszedni, nem ritkán pár kilogrammos tételekben, ami kétségkívül rendkívül megnehezíti a kezelést. Nem látom biztosítottnak azt, hogy ezzel a rendszerrel különösen az új gazdasági év elején mindjárt össze tudnánk-e a gyüjteni annyit, amennyi az ellátásra szükséges. De különösen mellőztem ezt a megoldást azért, mert kívánatosnak tartom, hogy az ellátatlanok ellátásának terhét megosszam mindazon osztályok között, amelyek abban a helyzetben vannak, hogy a pénz elértéktelenedése következtében beállott rendkívüli viszonyok dacára jövedelmeiket annyira tudják fokozni, hogy eddigi életstandardjukat megtarthatták. Ezek közé az osztályok közé tartoznak az őstermelés mellett az ipar, a kereskedelem és túlnyomó részben a szabad foglalkozásúak.
Az államra abból az elhatározásából háruló terhet, hogy az ellátatlanoknak a legszükségesebbekkel való ellátásának biztosítását magára vállalja, véleményem szerint a leghelyesebben az általános forgalmi adó behozatalával lehet megosztani és fedezni. Az ért állítottam pénzügyi politikám egyik legfontosabb pillérje gyanánt az általános forgalmi adó megalkotását.
Forgalmi adókat az államok már régóta szednek. A francia adórendszer egész 1917. évig csaknem kizárólag a fogyasztási és a forgalmi adókon nyugodott, míg az egyenes adórendszerre a középeurópai és az angol adórendszerekkel szemben fejletlen volt. A forgalmi adók nálunk sem voltak ismeretlenek, habár ezen a néven csak ritkán neveztük azokat. Az illetékek neve alatt szedett szolgáltatások túlnyomó része: az öröklési, az ajándékozási, az ingatlan vagyonátruházási illetékek, az értékpapírforgalmi adó, a hitelügyletek, a kereskedelmi ügyletek, illetve az ezekről kiállított okiratok illetékei, a szállítási adók és illetékek stb. mind megannyi forgalmi adók voltak. Mindezek nagyrészt a francia enregistrement-ből származtak s abban egyeztek meg, hogy egyes forgalmi cselekményeket a forgalom pillanatában adóztattak meg. Hasonló adókat ismer minden állam újabb adórendszere. Ezek az adók azonban, épen mert az egyes forgalmi cselekvényekkel kapcsolatban szedettek be, már csak az ellenőrzés szempontjából is különböző alakszerűségektől függöttek és így egyik legfőbb hiányosságuk az volt, hogy nem voltak általánosak, nem érintettek minden forgalmat. Ez a körülmény egyrészt hozadékuk aránylag csekély voltában jutott kifejezésre, másrészt bizonyos egyenlőtlen terhelésre vezetett.
A háborús terhek fedezésére új forrásokat kereső Németbirodalom volt az első, mely a forgalmi adók általánosítása felé az első lépést megtette. A német birodalmi bélyegadó-törvény a nyugtatványi illetéket, mely a mi illetéktörvényeinkben 1850. óta megvolt, nem ismerte. A német kormány az 1915. év végén előterjesztett javaslatában egy általános nyugtatványi adót kívánt behozni, egyúttal kötelezővé akarván tenni azt is, hogy minden fizetésről nyugtatvány adassék. Ezt a javaslatot a törvényhozás elvetette. Ehelyett azonban megalkotta az 1916. évi június 26-iki árúforgalmi adóról szóló törvényt (Gesetz über einen Warenumsatzstempel). Ez a törvény az árúk forgalmának általános megadóztatását a birodalmi bélyegadó-törvény keretében kísértette meg. Az adó tárgyául az adózóknak a bejelentéseit jelölte meg, amelyben minden keresetűző tartozott az általa bizonyos időszakon belül szállított árúkért kapott ellenszolgáltatások összegét, tehát a nyers bevételét az adóhatóságoknál bejelenteni. Azok, akik nem keresetszerűen foglalkoztak árúk forgalomba hozásával, de alkalomszerűen még is teljesítettek szállításokat, az adót külön kiállítandó nyugtán tartoztak leróni. Az adót természetesen le kellett róni akkor is, ha az adóköteles nem is adta be a megszabott időben a bejelentést és a lerovás csak kivételesen történt bélyegjegyekkel. Az egész törvény tehát nem is igen illett bele a bélyegadó-törvénybe, amely bár szintén nagyrészt forgalmi adókat tartalmazott, mégis az egyes forgalmi cselekményekkel lévén a legszorosabb kapcsolatban, ha nem is lényegükben, de megjelenési formájukban eltértek ettől az új szolgáltatástól. Az adó kulcsa igen mérsékelt, 0.1% volt.
A gyakorlatban csakhamar kitünt, hogy míg egyrészt az új adó csakugyan nem illett be a bélyegadó-törvénybe, addig másrészt a hozadéka sem felel meg a várakozásnak. Ezért már 1918. évben új javaslattal állt elő a német kormány, amely már nem volt többé a bélyegadótörvénynek egyik része, hanem teljesen önálló új adó, másrészt nem szorítkozott csupán az árúk forgalmára, hanem kiterjedt minden egyéb olyan szolgáltatásra vagy szolgálatra is, amelyet valaki keresetszerzés céljából teljesített. Kiterjesztették továbbá a keresetet annyiban is, hogy nem csupán a másoknak teljesített szállítás volt az adó tárgya, hanem adóköteles által a saját céljaira elhasznált árúknak az értéke is. Végül az új törvény, mely 1918. augusztus 1-én lépett életbe, az adókulcsát ötszörösre, 0.5%-ra emelte fel. Ez a törvény hozta be végül a fényűzési tárgyak forgalmának súlyosabb megadóztatását, amennyiben - az akkor már számos semleges és hadviselő országban életbe lépett törvények, mintájára - bizonyos részletesen felsorolt tárgyaknak a kiskereskedelemben való átruházásánál a vételár 10%-át vetette ki forgalmi adó fejében.
A hozzá fűzött várakozásokat még ez az adó sem elégítette ki, s azért a német birodalmi törvényhozás, már a háború elvesztése után, 1919. dec. 24-én, életbe léptette a harmadik forgalmi adó törvényt. Ez a harmadik törvény nagy általánosságban megegyezik a másodikkal, s a legfontosabb különbség a kettő között az, hogy az adó alá eső szolgáltatások körét még jobban kiterjeszti, amennyiben már a szabad foglalkozásokat is bevonja az adó tárgyai közé; azután a fényűzési forgalmi adó beszedésénél egyszerűsítéseket léptet életbe, amennyiben bizonyos, nem elsőrendű életszükséglet fedezésére szolgáló tárgyakat már az előállítónál, a gyárnál von magasabb, most már 15% adó alá, és a kiskereskedelemben már igazán csak a teljesen fényűzési tárgyakat adóztatja meg, szintén 15%-os adókulccsal; továbbá a szolgáltatások köréből is egyes szolgáltatásokat az 1.5%-ra felemelt általános adókulccsal szemben erősebben adóztat meg. Ez utóbbi osztályba tartozik 1. a hirdetési adó, amely általában a hirdetési díj 10%-a, 2. a letéti adó, t. i. a megőrzés végett bankokban vagy más vállalkozóknál letett tárgyakért fizetendő megőrzési díj 10%-a, végül 3. az idegenforgalmi adó, t. i. vendéglőkben, szállodákban, sőt magánházakban is bérbeadott helyiségekért fizetett bérek után járó 10%-os adó.
A német birodalom példáját utánozták az utód államok közül először Csehország, amely szintén 1920. január 1-ével léptette életbe az általános forgalmi adót, nagy általánosságban azonos alapelvek mellett, de lényegesen egyszerűbb, világosabb szabályokkal és szintén még 1919. évben előterjesztett az osztrák kormány is egy javaslatot, amely szintén azonos alapelveken épül fel, de amely javaslat még a mai napig nem vált törvénnyé. Behozta végül a forgalmi adót a jugoszláv állam is, azzal a különbséggel, hogy az őstermelést nem vonta ez alá az adó alá.
A francia köztársaság szintén nagy gondot fordított a forgalmi adók fejlesztésére. A francia adórendszer már előbb is említett sajátossága mellett azonban itt nem történt ez olyan rendszeres új törvény alkotásával, hanem az 1920. évi június 25-én kihirdetett törvény keretében, amely törvény a mi 1920. évi XXIII. törvényünkhöz hasonló módon az összes adónemeket novelláris úton módosította, nagyrészt természetesen lényegesen emelte. Ez a törvény az enregistrement alá eső jogügyletek illetékeit is lényegesen felemelte. A törvény alapjául szolgáló javaslat általános forgalmi adót nem is tervezett, hanem csupán a nyugtatványok illetékének szabályozása keretében kívánt meglehetős mérsékelt illetéket, 100 franc után 20 c. illetéket beszedni. Ez a javaslat azonban a törvényhozó testületben lényeges módosításon mert keresztül, amennyiben a nyugták maguk 40 c. legmagasabb illeték alá esnek azonban egyrészt a nem kereskedők között kötött adásvételek esetén bizonyos, rendelettel megállapítandó árúk után a vételárról kiállítandó nyugta, 10% illeték alá esik, s azonkívül az üzleti forgalom után általában 1% állami és 0.1% községi adót hoz be, amely adó bizonyos, szintén rendelettel megállapítandó minőségű vendéglők és hasonló helyiségekben fogyasztott cikkek ára után 3, illetve 10%-ra emelkedik. Ez az üzleti forgalom után kivetett adó felel meg az előbb említett forgalmi adóknak.
Az általános forgalmi adó külső megjelenésében, amennyiben a szolgáltatásokért fizetett ellenértékek összegéhez igazodik, tényleg forgalmi adó, hatásában azonban inkább általános fogyasztási adónak mondható. Ebből következik, hogy mindazok a hátrányai megvannak, amelyeket általában a fogyasztási adóknál kifogásolni szoktak. Azonban kétségtelen, hogy bőséges bevételt biztosít és alacsony kulcs mellett nem ró elviselhetetlen terhet az adózókra. Minden egyéb adónál, még a fogyasztási adóknál is jobban illeszkedik az egyéni fogyasztáshoz és az egyéni teherviselőképességhez. Az általános forgalmi adó számtalan apró részre oszlik, amelyet az adózó észrevétlenül ró le. Az adózó fogyasztásának mérséklésével vagy növelésével a reá rótt adóterhet is szabályozhatja. Várható eredménye az árak csökkenésével arányosan, vagyis akkor csökken, amikor az államnak is kevesebb bevételre van szüksége s viszont akkor emelkedik, amikor az árak emelkedése folytán az állam terhei is növekednek. Éppen ez a tulajdonsága teszi a legalkalmasabbá arra, hogy a bevételi források között azt a fontos szerepet játsza, amelyet neki szántam.
Hivatali elődeim már évek óta, még a háború idejében is, foglalkoztak azzal az eszmével, hogy ezt az adót behozzák. Közvetlen elődöm részben, t. i. a fényűzési tárgyakra nézve, az 1920:XVI. tc. megalkotásával meg is valósította. Az általános forgalmi adó behozatalától azonban két okból riadtak vissza. Az első ok volt, hogy a pénzügyi adminisztráció egyébként is annyira meg volt terhelve, hogy az adónak az egész vonalon, a legszélsőbb keretekben való megvalósítása adminisztrativ szempontból lehetetlennek látszott. A másik ok pedig az volt, hogy az őstermelés kivételével mindazok az adóalanyok, akik az általános forgalmi adóval volnának megrovandók, a III. oszt. kereseti adó terhét is viselik és ez az adó magában véve is elég súlyos teher volna, ha valóban a törvényben megszabott mértékben vettetnék ki. Kétségkívül mind a két aggodalom bir némi alappal, de ez még egyáltalán nem ok arra, hogy az eszmét teljesen elejtsük, hanem csak arra, hogy keressük a módokat, amelyek alkalmasak arra, hogy az említett akadályokat elhárítsák és az adó behozatalát lehetővé tegyék.
Meggyőződésem, hogy ezeket a módokat meg lehet találni s illetve hogy ezeket a módokat megtaláltam.
Az első aggodalom az, hogy az adminisztráció nem lesz képes az általános forgalmi adó évről-évre való kivetésével megbirkózni. Ennek a feltevésnek legfőbb oka az a körülmény, hogy abban az esetben, ha az általános forgalmi adót az eddig előttünk lévő német, cseh és osztrák minta szerint kivánnók felépíteni, az adózók száma rendkívül nagy, hozzávetőleges számítás szerint legalább másfél millió volna. Amennyiben ugyanis az adót az őstermelőkre is az általános alapelv szerint, az adókivetési időszakban értékesített termelvényeik vételára és a saját szükségleteikre felhasznált termések értéke után vetnék ki, csupán az őstermelők száma kiadná ezt a tömeget, mert már az ellenőrzés egyszerűsítése céljából is a birtokívek alapján kellene összeállítani az adózók jegyzékét. Ezekhez jönnének azután az iparral, kereskedéssel és az értelmi szabadfoglalkozással biró adózók, akiknek száma szintén igen jelentékeny, jóval több, mint a III. oszt. keresetadóval megrótt adózók száma, minthogy a forgalmi adóval mindazokat az iparűzőket is meg kell róni, akik ma, mint önálló iparűzők az I. oszt. kereseti adó alá esnek.
Tudva azt, hogy ezeknek az adózóknak jelentékeny része a műveltségnek olyan alacsony fokán áll, hogy sem bevételeik összegének pontos megállapítására, sem a saját szükségleteikre felhasznált termények értékének helyes felbecslésére nem képes, de fel sem tehető, hogy erre hajlandó volna, illetve hogy annyi adóerkölccsel rendelkeznék, hogy legalább a felbecsüléshez szükséges adatokat jóhiszeműen és készségesen rendelkezésre kívánná bocsátani, el kell ismerni, hogy az adminisztráció tényleg olyan súlyos teherpróbának tétetnék ki, amelyet alig volna képes sikerrel kiállani. Meg kell tehát fontolni, mi módon lehetne ezt a rendkívüli nagy tömeget leszállítani, természetesen anélkül, hogy azért az adózók bármily kis része is mentesülne az adóteher alól.
Az adózók legnagyobb tömegét az őstermelés adná ki. Az adóalanyok közül továbbá éppen az őstermelésből kerül ki a legnagyobb tömege azoknak, akik részint iskolázatlanságuk, részint alacsony adóerkölcsük miatt a kivetésnél a legtöbb munkát okoznák, és akiktől kétségkívül a legnehezebben is lehetne az évről-évre kivetett adót behajtani. Megfontolandó volt tehát, nem lehetne-e az őstermelésre eső adót egyéb eszközökkel; lehetőleg szűkebb körre való szorítással beszedni. A helyes utat vélem megtalálni a javaslatban előterjesztett rendszerrel.
Az őstermelés legfontosabb két ága a mezőgazdaság és az állattenyésztés. Amennyiben ezt a két főtermelési ágat az egyénenként való adóztatás mellőzésével - az általános forgalmi adó kulcsánál valamivel magasabb kulcs szerint - más úton meg lehetne adóztatni, az adminisztratív akadályok megszűnnének, illetve a nehézségek arra a mértékre szállanának le, amily mértékben minden új adónem behozatalánál elő szoktak állani. A lehetőség mind a két ágazatnál megvan.
Az őstermelő a maga részére szükséges gabonaneműeket vagy maga termeli, vagy rendszerint természetben szerzi be és maga őrölteti meg. Sajnos ugyan, de tény az is, hogy Csonka-Magyarország gabonatermése már évek óta, és valószinűen még a következő gazdasági évben is éppen csak a belső szükséglet fedezésére lesz elegendő. Az egész termés tehát a belföldön kerül megőrlés alá. Amennyiben pedig a termés annyira kedvező lenne, hogy a belső szükséglet fedezésén kívül még felesleg is marad, mód van arra, hogy ez a felesleg is csak feldolgozva juthasson külföldre. Ily körülmények között megvan a lehetősége annak, hogy az összes gabonaneműek forgalmának megadóztatása egy aránylag szűk körre, a malmokra szoríttassék. A Csonka-Magyarország területén - a kétségkívül nagy számban lévő kézidarálókat nem számítva - 5 - 6.000 malom működik. A malmok már a folyó gazdasági évben is ellenőrzés alatt állanak és a vámgabonát a közélelmezés céljaira az államnak kötelesek rendelkezésére bocsátani. E célból már csaknem teljesen kiépített szervezet áll rendelkezésre, tehát nem ütközik nagyobb nehézségekbe a forgalmi adót a meglévő alapokon őrlési adóvá átalakítva kivetni és beszedni. Nem kerülte el figyelmemet az, hogy a malmokon kívül igen nagy számban vannak olyan kisebb daráló és más feldolgozó készülékek, amelyeknek ellenőrzése bizonyára nehézséget fog okozni, ezek azonban korántsem olyanok, amelyeket le ne lehetne győzni, és hogy különösen az ilyen készülékek után járó adót a felekkel kötendő egyezségek alapján átalányozás útján be ne lehetne hajtani.
Az őstermelés másik legfontosabb ága az állattenyésztés. Állategészségügyi szempontból, az apró marhát kivéve, minden állatforgalom évtizedek óta marhalevél kiállításához van kötve. Törvény szerint tehát nem jöhet létre átruházás anélkül, hogy arról okirat ne állíttatnék ki. Ez az okirat, a marhalevél, eddig is illeték alá esett. Legutóbb az 1920. évi XXVI. tc. szabályozta ezt az illetéket, ami természetesen az illeték felemelésével járt. Az illetékemelés a régebbi szabályokkal szemben jelentékeny volt ugyan, azonban - amint ez a vonatkozó törvényjavaslat tárgyalásán még a legközelebbről érdekelt gazdatársadalom képviselői részéről is elismertetett, - az állatárak emelkedésével egyáltalán nincs arányban és még korántsem olyan magas, hogy a más téren is tervezett és feltétlenül szükséges forgalmi adóval egyenértékű megterhelésnek elismerhető volna. Maga az a körülmény azonban, hogy az állatforgalom túlnyomó része okirat kiállítása nélkül törvényesen meg sem történhetik, megadja a módot arra, hogy a forgalmi adó ezen a téren ne az adózók személyére nézve együttesen, adókivetési időszakonként, tehát kivetése adó formájában, hanem esetről-esetre illetékszerűen szedessék be, amely mód különben is jobban megfelel az adó természetének.
El kell ismerni, hogy a gabonaneműekre kivetett őrlési adó és az állatok közül csupán a marhalevélhez kötött állatok átruházása után kivetett adó igazságtalannak látszik annyiban, hogy viszont a többi termények és állatok forgalma adó alá nem vonhatik. Ezt az igazságtalanságot azonban, ha nem is teljesen megszüntetni, de bizonyos mértékig enyhíteni és kiegyenlíteni az adókulcs megállapítása útján lehetséges. De - amint azt az egyes fejezeteknél külön ki fogom fejteni - ez az igazságtalanság tulajdonképen önmagában sem annyira kiáltó, hogy emiatt az őstermelésnek ily módon való megadóztatását el kellene vetni.
Ha pedig az őrlési és az állatforgalmi adónak a tervezett megvalósítása által a körülbelül másfél millióra tehető őstermelők külön, személyes megadóztatását kizártam, meg vagyok győződve arról, hogy - az adminisztrációnak különben is tervbe vett és már folyamatban is levő átszervezése, kiépítése mellett - az általános forgalmi adó alá eső többi adózó megadóztatása nem fogja a pénzügyi igazgatást megoldhatatlan feladat elé állítani.
A másik aggodalom az, hogy a III. oszt. kereseti adó mellett általános forgalmi adó alig tartható fenn, mert a forgalmi adó alapja a nyers bevétel lévén, ebből a III. oszt. kereseti adó alapjául szolgáló tiszta keresetre alapos következtetést lehet vonni s így ha a forgalmi adó alapja a valósághoz híven kinyomoztatnék, az ennek alapján kivetendő kereseti, továbbá az ezekkel szintén szoros kapcsolatban lévő jövedelemadó terhe egyszerűen elviselhetetlen lenne. Ez pedig arra vezetne, hogy az adózók a legsúlyosabb büntetőjogi következmények dacára sem vallanák be valóságos bevételeiket s így a forgalmi adó nem hozná meg a várt eredményt, ellenben az adóerkölcs romlását hihetetlenül fokozná és ezáltal végeredményben inkább káros lenne, mint hasznos.
A német birodalomban a mi III. oszt. kereseti adónknak megfelelő adó, mint birodalmi adó, nem volt és nincsen. Az egyes államokban azonban az iparadók (Gewerbesteuer) különböző formái nagy általánosságban megfelelnek a mi III. oszt. kereseti adónknak. Bizonyos azonban, hogy ezek az iparadók, talán a községi adóvá átalakult porosz iparadó I. osztályába sorolt adózókat kivéve, sehol sem a valóságos kereset után kivánják az adózót megróni, hanem mindenütt különböző külső ismertető jelek alapján olyan adótételeket állapítanak meg, amelyek a tiszta kereset 10%-át meg sem közelítik. Igy pl. a porosz iparadó II. osztályába azok tartoznak, akiknél az iparvállalat tiszta hozadéka 20.000-50.000 M. Ebben az osztályban a középadótétel 300 M és a legkisebb adótétel 156, a legnagyobb 480 M. Az adó tehát nem egészen 1%, amelyhez semmiféle pótlék nincsen. A többi német állam iparadója szintén a valóságos kereset nyomozása nélkül állapíttatik meg s így ezekre az adókra az általános forgalmi adó eredményei legfeljebb annyiban bírnak befolyással, hogy az adózók egymáshoz való viszonyában az arányosításra, tehát az adóteher helyes és igazságos megosztására nyujtanak megbízható adatokat.
Az osztrák általános kereseti adó (allgemeine Erwerbstener) alapelveiben szintén lényegesen eltér a mi III. oszt. kereseti adónktól. Itt a kereseti adó évi összege van megállapítva és azt kell az adózók között az átlagos hozadékképesség (Ertragsfähigkeit) arányában megosztani. A valóságos kereset itt sem befolyásolja az adó összegét és az általános forgalmi adó alapjául szolgáló nyers bevétel megállapítása itt is a kereseti adó arányos megosztályást segíti elő.
A magyar III. oszt. kereseti adó már eredetileg is a valóságos kereset után kivánta az igen súlyos, 10%-os adókulcsot alkalmazni. Ez ugyan a valóságban sohasem történt meg, s az 1916. évi XXXIII. tc. a létező állapotot törvényesítette is, amikor az adót bizonyos vonatkozásokban meg akarta rögzíteni és az új adózóknál a tényleges kereset kipuhatolásának mellőzésével az adót a többi adózó adójához való arányosítás útján rendelte kivetni. Az 1920. évi XXIII. tc. 78. §-a ugyanezt az elvet ismét törvénybe iktatta s igy a mai törvényes állapot is az, hogy a III. oszt. kereseti adó szempontjából a valóságos keresetet nem szabad nyomozni. Végeredményben tehát az általános forgalmi adó behozatala nálunk is arra szolgálna biztos támpont gyanánt, hogy az arányosítás megbízható adatok alapján történjék. A két adónem közötti összefüggésből származó veszély tehát tulajdonképen csak abból áll, hogy az 1920. évi XXIII. tc. 80. §. szerint az arányosítás útján megállapított adó ellen is csak azon a címen lehet jogorvoslattal élni, hogy a kivetett adó a tényleges tiszta kereseti vagy üzleteredmény három évi átlagának nem felel meg, illetve annak 10%-át meghaladja s igy ki lehet téve az adózó annak, hogy az első fokon túlbuzgalomból, vagy a törvény alapelveinek meg nem értéséből a valóságos kereset után kivetett adó nem helyesbíthető. Azonban épen a mai viszonyok közt már ebből sem származhatik olyan általános veszedelem, amely miatt az általános forgalmi adó behozatalától el kellene tekinteni.
Az 1920/1922. évekre a III. oszt. kereseti adó kivetése már folyamatban van és mire az általános forgalmi adó az első kivetési időszakra kivethető lesz, ennek a három évre szóló kivetésnek már be kell fejezve lenni. Az 1922. év végéig tehát a forgalmi adó már a III. oszt. kereseti adó kivetését nem fogja befolyásolhatni. Azonkivül kétségtelen az is, hogy a kereseti adók a mai formájukban továbbra nem tarthatók és reformjuk nem késhetik. Foglalkozom azzal a kérdéssel, miként lehetne a III. oszt. kereseti adót a porosz rendszerhez hasonlóan községi adóvá átalakítani és a valóságos keresettől véglegesen függetleníteni. Ha ez megtörténik, a két adónem közötti szoros kapcsolat meg fog szűnni és az általános forgalmi adó nálunk is csupán a kereseti adó mérsékeltebb terhének arányos megosztásánál fog hasznos szolgálatot tenni. De egyébként is a most előterjesztett javaslat a forgalmi adó kérdését véglegesen nem oldja meg. Az őrlési adó fenntartása csak addig jogosult, amig az állam a rendkívüli viszonyok folytán kénytelen az ellátatlanok ellátása céljából gabonát gyűjteni s remélnük kell, hogy ez a rendkívüli állapot minél hamarább megszünik. Ha ez bekövetkezik, a forgalmi adó gyökeres átdolgozásra fog szorulni és akkor kell újból fontolóra venni, hogy a III. osz. kereseti adóval, - ha ez még akkor is a mai alapelvek szerint volna érvényben, - miként lehet és kell összeegyeztetni.
Ezek a megfontolások indítottak arra, hogy a forgalmi adók behozatalára az itt fekvő javaslatot előterjesszem. Ezek a megfontolások indokolják továbbá azt is, hogy a javaslatot abban a szerkezetben állítsam össze, amint az előttünk fekszik.
Amint már fentebb kimutattam, 3 millió q az a gabonamennyiség, amelynek megszerzése feltétlenül szükséges arra, hogy az ellátatlanok s illetve azok közül is azok, akik a gabona teljesen felszabadított forgalmában kialakuló árak mellett a mindennapi kenyér megszerzésére nem volnának képesek, hatósági úton, mérsékeltebb áron elláttassanak. Az ez évi tapasztalatok szerint a vámőrlésből be fog folyni legalább 1.5 millió q. Az őrlési adó eredménye tehát, ha az adó kulcsa változatlanul marad, feltétlenül becsülhető ugyanennyire, sőt - tekintettel arra, hogy a már begyakorolt szervezet a jövő évben minden esetre eredményesebb munkát végezhet és hogy ebben a szervezetet támogatni fogják a javaslat szigorúbb büntető szabályai is - a várható eredmény, ezt a mennyiséget valószinűen meg fogja haladni. A 1.5 millió q gabona azonban az államkincstárnak nem teljesen ingyen fog a birtokába jutni. Az őrlési adó fejében követelt 15% gabona oly módon jut az államkincstár birtokába, hogy az őröltető fél a megmaradó 85% őrléséért külön semmiféle díjjal nem terhelhető, hanem azokat az államkincstár téríti meg a malomnak. Ez a költség ma nagy átlagban annyi, hogy 1 q körülbelül 500 K-ba kerül. A 1.5 millió q tehát körülbelül 750 millió korona kiadást jelent. Ennek az összegnek csak csekély részét fedezi a hatósági ellátás alapján kiosztott lisztért fizetendő megtérítés. Azonkivül még 1.5 millió q gabonát kell vagy a szabad forgalomban, vagy - amennyiben a szabadforgalomban kialakuló árak igen magasak lennének - valamivel mérsékeltebb, megállapított áron megszerezni. Az ily módon vásárolandó gabonából készült liszt elosztásánál is lényeges hiányra kell számítani. Végül a tisztviselők természetben való ellátása a liszten kivül egyéb élelmiszerekre is kiterjed, amelyeknél az államkincstár szintén tetemes összegeket kénytelen fedezni. Az 1921/22. gazdasági évre készített előirányzat szerint ez a ráfizetés 2.740 millió koronára tehető. Ez az összeg ugyan az árak várható csökkenése és a megtérítési árak némi emelése útján bizonyára apadni fog, mégis mintegy 2 milliárd az az összeg, amelynek fedezéséről a jelen törvényjavaslat útján gondoskodni kell.
A részletes indokolásban foglalt számítások szerint ezt az összeget a javaslat elfogadása esetén biztosítottnak látom.
Abból, hogy a forgalmi adó lényegében általános fogyasztási adó, természetszerűen folyik, hogy az adó terhét végeredményben a fogyasztó viseli, mert az adó az árúk és más adó alá eső szolgáltatások árába fog beleolvadni. Kétségtelen tehát, hogy bizonyos áremelkedésben fog kifejezésre jutni. Arra is el kell készülve lenni, hogy az áremelkedés nem egy esetben meg fogja haladni azt a mértéket, amely az adó puszta áthárításának megfelelne. Különösen félni lehet ettől az olyan árúcikkeknél, amelyek a tényleges fogyasztó kezéhez csupán hosszabb úton, ismételt átruházások után juthatnak el és amelyekben korlátolt, a szükségletet nem fedező készlet áll rendelkezésre. Ez az emelkedés azonban semmi esetre sem lehet akkora, mint amekkora a korona értékének fokozatos emelkedése következtében az általános árcsökkenés lesz, illetve lennie kell. Az adó hatása tehát csupán az lehet, hogy az árak lemorzsolódása mérsékeltebb lesz, mint amikkora anélkül lenne. Az általános forgalmi adók behozatala tehát semmi esetre sem akadályozhatja meg azt, hogy az árak olcsóbbak s így a megélhetés általában könnyebb legyen.
Az általános indokolásban elmondottak szerint az őrlési adóval az ellátatlanok ellátására szükséges 3 millió q gabonából körülbelül 1.5 millió q-nak természetben való megszerzését kívánom biztosítani.
Az őrlési adó ellen az elméleti pénzügyi tudomány számos ellenvetést tesz. Minthogy a legfeltétlenebb életszükségletet terheli meg, s így első sorban a legszegényebb néposztályt sújtja, nem csak igazságtalannak, hanem erkölcstelennek is itélik. A tapasztalat is azt mutatja, hogy igen ritkán és csak a legvégső szükségben éltek vele. Poroszországban a múlt század elején, 1811-ben, tehát akkor hozták be, amikor Poroszország a tilsiti békekötés következtében területének csaknem felét elvesztette. Az ekkor életbe léptetett lisztadó (Mahlsteuer) azonban csak a nagyobb városokban, körülbelül 132 városban oly módon adóztatta meg a kenyeret, hogy a városba beszállított gabona vagy liszt után a kapunál, illetve a vámsorompónál szedték be az adót. Az adót még az 1820. évi adóreform is nagyrészben fenntartotta, és - bizonyos korlátozással, végül már csak 83 városban, - egészen 1876. január 1-ig volt érvényben.
Olaszország nem ugyan a vesztett háború után, de szintén akkor hozta be az őrlési adót, amikor részben a háború folytán, részben az egységes Itália felépítése idején az államkincstár igen szorúlt helyzetben volt. Az első törvény, amely az őrlési adót behozta, az 1868. évi július 7-iki törvény volt, amelyet előbb az 1871. évi június 16-iki, majd később az 1874. évi június 16-iki törvény módosított. Ez a törvény az őrlésre kerülő búza után q-ként 2 lira, tengeri, rozs, zab és árpa után pedig q-ként 1 lira őrlési adót állapított meg, amelyet a malom tartozott az őröltetőtől vagy a liszt vevőjétől beszedni és az államkincstárnak beszállítani. A malom az adót oly módon tartozott befizetni, hogy szakértők útján állapították meg, mennyi gabonát őröl a kerék 100 forgás alatt és forgás-számolókkal szerelték fel a gépeket, s annak számadatai szolgáltak a kivetés alapjául. Ezt az őrlési adót az 1 lira alá eső gabonaneműekre nézve 1879. augusztus 1-én, a búzára nézve pedig 1884. január 1-én megszüntették.
Minden kifogás, amelyet a fogyasztási adók ellen általában fel szoktak hozni, a legélesebben épen a kenyér megadóztatására alkalmazható. Olyan formában tehát, amely a kenyeret valóban egész általánosságban kívánná megadóztatni, még talán a legvégső esetben sem volna szabad életbe léptetni. Ennek a törvénynek a keretében és az ezzel kapcsolatos egyéb intézkedések mellett azonban az általam tervezett őrlési adó épen nem a szegényebb néposztály kenyerének megdrágítását fogja okozni, hanem épen ellenkezőleg egyetlen célja az, hogy az a szegény néposztály, amely az általános részben kifejtettek szerint a gabona szabadforgalmának korlátlan visszaállítása esetén előreláthatólag kialakulandó gabonaárak mellett képtelen volna a mindennapi kenyeret megszerezni, ehhez a kenyérhez hozzá juthasson. Ez az őrlési adó tehát nem a legszegényebb néposztályt fogja a legsúlyosabban terhelni, hanem a tehetősebbet, mert a szegény a lisztet az őrlési adó dacára, sőt épen az őrlési adó segélyével ezután is a megállapított és a rendes piaci áron jóval alul maradó áron fogja megkapni.
Az ebben a javaslatban foglalt őrlési adó tehát elméleti szempontból jogosan meg nem támadható, mert - bár a legszükségesebb élelmiszerre kivetett adó volta dacára - épen a legszegényebb néposztály nem fogja viselni terhét, hanem a tehetősebb osztályok, a gazdagabbak, tehát az állami ellátásban nem részesülő fogyasztók fogják végeredményben megfizetni.
Az őrlési adónak a javaslatban tervezett módja sem a megterhelés nagyságára, sem a beszedés módjára nézve újabb megtehelést és újabb eljárást nem jelent az eddigi állapottal szemben. A m. kir. közélelmezési miniszternek az 1920. évi termésből eredő termények feldolgozása tárgyában 1920. évi július hó 8-án kiadott 44.000. rendelete lényegében ugyanezeket a szabályokat állította fel, a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott törvényes felhatalmazások alapján. Ez a rendelet szintén abban a feltevésben készült, hogy a gabona szabadforgalma némi korlátozással helyreállíttatik. Az erről rendelkező 4.787/1920. M. E. számú kormányrendelet azonban - minthogy rövidesen kiderült, hogy a szabadforgalom korlátolt életbeléptetése esetén az ország ellátása veszélyeztetve volna - pár napi hatályban létel után felfüggesztetett. Ennek következménye lett azután, hogy a 44.000/1920. rendeletnek a kereskedelmi őrlésre vonatkozó rendelkezései sem léphettek életbe, mert kereskedelmi őrlés nem volt. A vámőrlő és a gazdasági malmokra vonatkozó rendelkezések azonban életbe léptek és az eddig ismeretes adatok azt bizonyítják, hogy a legteljesebb mértékben be is váltak. A folyó év március hó végéig 1.2 millió q vámgabona folyt be, úgy hogy a még hátralévő idő alatt feltétlenül be fog folyni még 300 000 q, összesen tehát 1.5 millió q. Ez a mennyiség pedig a közszolgálatban alkalmazottak és a hadsereg szükségletének fedezésére elegendő.
Tekintettel tehát arra, hogy minden új adó behozatalakor az első évek eredménye a várakozáson alul szokott maradni épen azért, mert az adminisztrációra új feladatokat ró, amelyekbe a hatóságoknak és a hatósági közegeknek bele kell tanulnia és az adózó közönségnek is bele kell szoknia, az adó eredményessége szempontjából rendkívül nagy előny az, ha már teljesen begyakorolt személyzet áll rendelkezésre és az adózó közönség is már megszokta az adót. Ez a megfontolás vezetett akkor, amikor az őrlési adót 44.000/1920. sz. közélelmezési miniszteri rendeletben szabályozott alapokon kívánom életbe léptetni, s azon mindössze annyiban változtatok, hogy az ellenőrzés hatályosabbá tétele végett szigorúbb büntető rendelkezéseket léptetek életbe, melyeket a rendelet természetszerűen nem alkalmazhatott.
Az őrlési adó várható eredményére nézve a következő adatokból vontam le a következtetéseket.
Csonka-Magyarország szántóterülete a kataszteri nyilvántartás alapján készült pontos statisztika szerint 9,747.000 hold. Ebből a területből búzával és rozszsal körülbelül 3 millió hold volt bevetve. Meg kell jegyeznem, hogy ez az utóbbi statisztika nem egészen megbízható, mert minden ilyen természetű összeírással szemben gyanakvással, ellenszenvvel viseltetnek és mindenütt a valóságosnál kisebb területeket jelentettek be. Ezt a körülményt is számbavéve, nem lehet túlzottan vérmes számításnak tekinteni azt, hogy az ország búza és rozs termése holdanként átlag 6 q termést számítva, 18 millió q lesz. Ebből a mennyiségből 3.5 millió q vetőmagot leszámítva, legalább 14 millió q felhasználható búza- és rozstermés remélhető.
Csonka-Magyarország lakosságát 7.5 millió lélekre számítva és egy-egy ember évi gabonaszükségletét 190 Kg-ban állapítva meg, ez a 14 millió q gabona épen elegendő, de egyúttal feltétlenül szükséges is, úgy hogy ez idő szerint gabonakivitelre számítani, illetve azt megengedni nem szabad. Az egész termés tehát a belföldön kerül megőrlés alá. Ha őrlési adó fejében az eddig megállapított százalékot szednénk ezután is, csupán a búza- és a rozstermésből 2.1 millió q folynék be. Számítani kell azonban arra, hogy semmiféle adó, tehát az őrlési adó sem fog a törvényben megszabott mértékben befolyni, de ha a behajthatatlan részt óvatossággból 20%-ra teszem is, 1.7 millió q gabona remélhetőleg be fog folyni.
Az őrlési adó címén beszedett gabona azonban, amint már az általános részben is rámutattam, nem jut az államkincstár tulajdonába ingyen, illetve csupán a kezelési költségekkel megterhelve. A javaslat őrlésnél 15, a darálásnál pedig 12% adót tervez. Az adózó azonban, aki a saját gabonáját maga akarja megőröltetni, a vámmalomban szintén a terménynek egy bizonyos részét fizeti őrlési vám, őrlési költség fejében. Ez a vám közönségesen 8-10% szokott lenni. Ha tehát az államkincstár részére visszatartott őrlési adón felül az adózó még ezt a vámot is köteles volna megfizetni, termésének körülbelül negyedrésze vétetnék el, ami kétségkívül rendkívül súlyos megterhelés volna. Az őrlési adó fejében elvett gabonán kívül a javaslat nem enged az őrlés céljából a malomba szállított gabonából semmiféle címen semmiféle levonást vagy költségmegtérítést, hanem az őrlési költséget az államkincstár fizeti. Az adózó tehát 5%-nál magasabb adót nem fizet. A gabona többi részét az állam tulajdonképen megveszi, amennyiben a malomnak az őrlési díjat fizeti érte.
Ez a körülmény egyúttal elegendőképen megindokolja azt is, hogy miért nem lehet a gazdatársadalom köréből hangoztatott azt a kívánságot teljesíteni, hogy az őrlési adó az őrölt mennyiség 10%-ára szállíttassék le. Nem lehetett ezt a kívánságot teljesíteni azért, mert ily módon nem lenne az adó hozadéka több, mint körülbelül 1-1.2 millió métermázsa gabona s így a szabad forgalomban az államkincstárnak legalább 2 millió q-t kellene szereznie, már pedig kétségtelen, hogy - különösen a szabad forgalom első hónapjaiban - a szabadforgalmi ár sokszorosan meghaladja majd azt az összeget, amelyet a kincstár az őrlési adó fejében beszolgáltatott gabona után fog fizetni. Ha ezt az árat a most sok oldalról elhangzó optimista véleményeknek megfelelően csupán 1000 K-val számítjuk is, 2 milliárd kiadást jelentene, amelynek csak kis része térülhetne meg az ellátatlanok által fizetendő mérsékelt árakból.
Nem lehet azonban ezt a kívánságot teljesíteni azért sem, mert az őrlési adónak 10%-ára való leszállítása esetén a földmívelés az adótól tulajdonképen teljesen mentesülne, mert a 10% nagy általánosságban az őrlési vámnak felel meg. Ebben az esetben a földmívelésből származó bevételeket is az általános forgalmi adóval kellene megróni, amit ezidőszerint - az általános részben kifejtettek szerint - tisztán adminisztrativ okokból lehetőleg kerülni kell.
Foglalkoznom kell még azzal a kérdéssel, vajjon igazságos dolog-e a gabonát 5% adóval terhelni meg, holott az általános forgalmi adó kulcsa csupán 1%.
Ezt a megterhelést igazságosnak kell elismerni a következő okokból:
Azok az osztályok, amelyek az általános forgalmi adót fizetni fogják, a gabona szabadforgalmának helyreállításából közvetetlen hasznot nem húznak, inkább annak hátrányos következményeit: a liszt drágulását fogják érezni. A földmívelés ellenben a szabadforgalom helyreállításából hasznot fog húzni. Méltányos tehát, hogy ezzel szemben valamivel nagyobb terhet is viseljen. Nem szabad itt figyelmen kívül hagyni, hogy míg a gabona ára a békeévek gabonaárával szemben 50-, esetleg 100-szorosra is fog emelkedni, addig a földadó, amely a békeévek búzaáraira való tekintettel volt megállapítva, csupán a 10-szeresre emeltetett. Kétségtelen ugyan, hogy a termelési költségek nagyfokú emelkedése folytán a tiszta jövedelem talán épen a gabonatermelésnél nem emelkedett a békeévi jövedelmek 50-100-szorosára, azonban kétségtelen, hogy a tízszeresnél feltétlenül sokkal jobban emelkedett. Az 5%-os őrlési adó egy része tehát ellensúlyozza azt az előnyt, amelyet a földbirtok a földadó aránylag enyhébb emelése következtében eddig más foglalkozásokkal szemben élvezett.
Az őrlési adó részben technikai, részben pedig a közélelmezési érdekek szem előtt tartásával a föld termésének csupán egy kis körét, a gabonaneműeket adóztatja meg. Ellenben minden más terményt - a cukorrépa kivételével - teljesen adózatlanul hagy, az általános forgalmi adó alól is felmenti a javaslat. Ha tehát az őrlési adót az általános forgalmi adó kulcsával kívánná a javaslat megróni, akkor ezek a termények teljesen adózatlanul maradnának. Már pedig a statisztikai kimutatások azt bizonyítják, hogy míg az 1911-1915. években a búza-, rozs-, árpa-, zab- és tengeritermés, valamint a cukorrépatermés átlaga évenként körülbelül 70 millió q volt, addig az egyéb fontosabb mezőgazdasági termények eredménye, nevezetesen a burgonya, csalamádé, széna, lucerna és egyéb szálas takarmány évi termésmennyisége 125 millió q körül volt. Tekintettel tehát arra, hogy még a gabonaneműekből is egy rész, nevezetesen a zab, árpa és tengeri kisebb adókulcs alá esik, mert ezeket rendszerint csak daráltatni szokták, az őstermelés aránytalanul csekély terhet viselne, ha az adó kulcsa nem állapíttatnék lényegesen magasabban, mint az általános forgalmi adóé.
Az elmondottak inkább azt a kérdést teszik jogosulttá, nem kellene-e az adó kulcsát még magasabban megállapítani. Azt hiszem azonban, ez más szempontokból olyan veszedelmekkel járhatna, amelyek miatt a nagyobb kulcsot mellőzni kell.
Mindenekelőtt figyelembe kell venni azt, hogy a gabona forgalmának megkötése eddig a mezőgazdasági termelés jövedelmezőségét korlátozta. Ezáltal a mezőgazdaság eddig kétségtelenül bizonyos adóterhet viselt. A forgalom felszabadításából várható haszon egy része tehát az elmult évek veszteségének a kárpótlásául szolgál. Másrészt arra való tekintettel, hogy a várható terméskilátások nem annyira kedvezőek, hogy nagyobb feleslegre lehetne számítani, sőt ellenkezőleg, mindössze arra szabad számítani, hogy a belföldi szükségletet fedezni fogja, nem szabad ebből a mennyiségből annyit elvenni, hogy azután maga a termelő is kénytelen legyen a saját szükségletét vásárlás útján fedezni, mert ez ismét csak a keresletet és ezzel együtt a gabonaárakat emelné. Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a veszedelmet sem, amelyet széltében hangoztatnak, hogy a gabona súlyos megadóztatása arra fog vezetni, hogy a kenyérmagvak helyett más, adóval nem terhelt és egyébként is jövedelmezőbb termelési ágakra forgnak átmenni a gazdák és ezáltal az ország ellátása veszélyeztetnék. Túlságos adóztatás esetén ez a veszély tényleg bekövetkezhetnék. Az általam javasolt kulcsok mellett azonban a veszélyt annyira fenyegetőnek nem látom. Annak ugyanis, hogy a gazda az egyik termelési ágról a másikra áttérjen, számos olyan körülmény összejátszásának kell meglennie, amelyek azt lehetővé teszik. Sok helyen a föld maga is kevéssé alkalmas arra, hogy más terményeket termeszszenek rajta. A munkaviszonyok is rendkívül nagy befolyással vannak erre, mert csaknem minden más művelési ág sokkal több és állandóbb munkát igényel, ami a mai munkabérviszonyok mellett rendkívül fontos körülmény. Azután a többi termények nagyobb jövedelmezősége is attól függ, hogy milyen az illető terményben a kereslet és kínálat viszonya. Túltermelés esetén a jövedelmezőség kétségkívül csökkenni fog. Különben a tapasztalat is azt mutatja, hogy a gabonatermelés a mult évihez képest lényegtelen változást szenvedett, holott a mult évben csak a javaslatban tervezett 15% őrlési adó volt meg más formában, hanem amellett még a kötött forgalom is lehetetlenné tette azt, hogy a termést a gazda jobb áron értékesítse.
Mindezeknek a körülményeknek alapos megfontolása késztetett arra, hogy a javaslatban az őrlési adót a most érvényes kulcscsal állapítsam meg. Ezáltal az adózóra újabb terhet nem ró a törvény, mert ennél többet kellett fizetni már a mult gazdasági évben is.
A malomipar részéről felvethető azzal az érveléssel szemben, hogy az adó a legnagyobb magyar iparágat veszélyezteti, rá kell mutatnom arra, hogy az őrlési adó mellett a gabona szabad forgalmának helyreállítása következtében a kereskedelmi malmok újra munkához fognak jutni, tehát a multtal szemben már lényegesen kedvezőbb helyzetbe jutnak. Sőt azáltal, hogy a termelő az őrlési adó alól a vámmalmokban sem mentesül, arra fogja őket indítani, hogy a saját legfeltétlenebb szükségletükön kívül nem fognak többet megőröltetni, hanem el fogják adni, az így forgalomba kerülő gabonamennyiség pedig túlnyomó részben a kereskedelmi malomba fog kerülni. Az őrlési adó pedig a kereskedelmi malomra sem fog elviselhetetlen terhet róni, mert a beszolgáltatandó gabona fejében a kincstár neki is megtéríti a többi gabona őrlési költségét, s így ők sem fizetnek 5%-nál több adót, amelynek az áthárítása egyáltalában nem fog nehézségbe ütközni.
Végül felemlítem, hogy míg a többi forgalom adói az államháztartásunk súlyos terhei folytán a következő években is fenntartandók lesznek, addig az őrlési és állatforgalmi adó is remélhetőleg 1%-ra le lesz szállítható akkor, amikor az ellátatlanok állami ellátása valutánk emelkedése folytán megszünik, ami a jövő 1921/22-ik költségvetési év végére várható.
A javaslat első fejezetének részleteire áttérve, az egyes rendelkezéseket a következőkkel kívánom indokolni:
Az 1. § az általános szabályokat, az alapelveket állapítja meg. Az őrlési adó természetének megfelelően az adó lerovására a malom köteles. Az adóeredmény biztosítása céljából a feldolgozás minden elképzelhető módját adó alá kell vonni. Bármily célból vigyenek is a malomba gabonát, abból a malom az adót visszatartani és beszolgáltatni köteles. Minthogy az államkincstárnak magára a gabonára van szüksége, a javaslat kifejezetten rendelkezik, hogy a malom az adót természetben tartozik beszedni és beszolgáltatni.
A törvény meghatározza azt is, hogy mit kell a malom kifejezés alatt érteni. A kifejezésnek a legáltalánosabb értelmezést adja, amennyiben malomnak számitja a kézi darálókat is. Igy kellett rendelkezni azért, mert a háború alatt a kézi darálók száma az országban annyira megszaporodott - 100.000-et meghaladó menyiségről lehet beszélni, - hogy abban az esetben, ha a kézi darálók az adó alól mentesíttetnének, azokból a gabonaneműekből, amelyek túlnyomó részben darált állapotban kerülnek felhasználásra, mint a zab, árpa és tengeri, alig jutna valami adó alá, mert ezeket otthon a kézi darálón őrölnék meg. A közélelmezés szempontjából ugyan ezek a gabonaneműek annyira lényeges szerepet nem játszanak, azonban egyrészt azért van erre is szükség, hogy az ebből befolyó mennyiség értékesítése útján az állam a költségek egy részét fedezhesse, esetleg a hadsereg szükségletét természetben láthassa el s másrészt hogy a földművelés forgalmi adóját így szélesebb területre terjessze ki, s ezáltal jobb arányba hozza a többi termelési ágak megadóztatásával. Kétségtelen, hogy a kézi darálók ellenőrzése nehézségekkel fog járni, különösen abból a szempontból, hogy az azokon feldolgozott mennyiség lehetőleg pontosan megállapíttassék. Ezt az ellenőrzést lehetővé fogja tenni egyrészt a készülékek összeírása, másrészt meg fogja könnyíteni az ilyen készülékek után fizetendő adónak átalányozás útján leendő kivetése, amely intézkedésekre a javaslat 8., illetve 4. §-ai a közélelmezési miniszternek módot és jogot adnak.
Ugyancsak részletesen felsorolja a javaslat 1. § harmadik bekezdése azokat a gabonaneműeket, amelyek adó alá esnek. A javaslat épen az előbb említett okokból nem csupán a kenyérmagvakat, a búzát, rozst és kétszerest, hanem ezenkívül még a jórészt állatetetésre szolgáló zabot, áprát és tengerit is adó alá kívánja vonni. Irányadó volt egyébként ezen a téren az is, hogy a mai állapotoknak is megfelel, másrészt hogy ily módon sok visszaélésnek lehet elejét venni, ami különben, ha a malomba kerülhető termékek közül bármelyik is adómentesnek mondhatnék ki, nagyon is könnyen lehető volna.
Indokolásra nem szorul és a javaslatba is csak az esetleges kételyek felmerülésének kizárása céljából vétetett fel az a rendelkezés, hogy a közélelmezés céljaira feldolgozott őrlési adóból származó vagy a kincstár által más úton beszerzett gabona feldolgozása újból adó alá nem vonható.
Az elsőrendű kenyérmagvaknak állatokkal való feletetése a közélelmezést veszélyeztetné. Ezért a javaslat eltiltja ezeknek oly módon való feldolgozását, amely ezeket a magvakat ily célú felhasználásra tenné alkalmassá. Meg kellett ezt tiltani még azért is, mert a kézidarálók ma már olyan tökéletes szerkezetűek, hogy azokkal lisztet is lehet előállítani, azonban a gabona gazdaságos kiőrlésére még sem alkalmasak, úgy hogy az ily módon való feldolgozás nagy pazarlással jár, amit - tekintettel arra, hogy a termés valószínűleg épen csak hogy elég lesz a lakosság élelmezésére - mindenképen meg kell akadályozni.
A javaslat 2-4. §-ai az adó kulcsait határozzák meg. Az adó kulcsa őrlésnél és hántolásnál 15%, darálásnál és egyéb feldolgozásnál 12%. A darálás kulcsa azért kisebb az őrlés után megállapított kulcsnál, mert a darálás költsége kisebb az őrlési költségnél és így a darálásnál azonos adó kulcs mellett jóval több adót fizetne a termelő, ami arra indítaná, hogy a terményt darálatlanul adná állatainak, ami ismét pazarlás, mert a darálatlan gabonából az állat többet fogyaszt s illetve az okszerű táplálásnak nem felel meg.
Egyébként a kétféle kulcsot azért is fenntartja a javaslat, mert a mai állapot is ugyanez.
A 2. § a vámőrlő malmok adóját szabályozza. Az adót a malom az alapelveknek megfelelően természetben tartozik visszatartani. Az őröltetőnek azonban az adó levonása után fennmaradó mennyiséget - tehát ha őröltet a fél, a gabona 85%-át, ha daráltat, annak 88%-át - tartozik a kívánt módon feldolgozva, az őrlési költség felszámítása nélkül kiszolgáltatni.
A vámőrlő malomnál jut a legteljesebb kifejezésre az, hogy az őrlési adó kulcsa csupán 5%. A malom ugyanis - amint azt már az általános indokolásban is elmondottam - az őrlésért nagy általánosságban 10%-ot, a darálásért 7%-ot szokott az őrlés díjaként, őrlési vámként felszámítani. Az őröltető tehát az őrlési adó nélkül is leadja a gabona 10 vagy 7%-át. Ha tehát ennek a javaslatnak törvénnyé válása esetén 15, illetve 12%-ot vesznek el tőle, adó fejében csak a többletet, vagyis 5%-ot fizeti. Ezt a javaslat a 2. §-ban, a vámőrlő malom adókulcsának megállapításánál kifejezetten is megmondja.
Az őrlési adó jogosultsága az általános indokolásban kifejtettek szerint a magasabb adókulcs szerint csak addig jogosult, amíg az állam a gabonát a szabad forgalomban nem képes olyan áron megszerezni, amely mellett az ellátatlanok ellátása az állam túlságos nagy megterhelése nélkül lehetséges. Ha az árak annyira leszállanak, hogy a szabad forgalomban is aránytalanul nagy áldozat nélkül megszerezhetők, többé már nem volna méltányos a magas adókulcs fenntartása. Arra az esetre, ha ez még ennek a törvénynek a hatálya alatt bekövetkeznék, a javaslat már most intézkedik, hogy akkor az adókulcs minden további törvényes intézkedés nélkül is leszálljon. Azt az árat, amely mellett ez a mérséklés már megengedhető, a javaslat a búza 500 K-ás árában véli megállapíthatónak. Ha a búza ára erre az összegre leszállana, azt hiszem, a 4%-os adókulcs mellett is megkapom azt az összeget, amely a költségekből arányosan a gazdatársadalomra hárítandó át. További mérséklést feleslegesnek tartok, mert a törvény hatálya alatt nem remélhető a búzának nagyobb mértékű olcsóbbodása, s amint már az általános részben is rámutattam, remélhető, hogy már az 1921/1922. költségvetési év végén az egységes 1%-os adókulcsra lehet áttérni, amely áttérés azonban egyéb olyan rendelkezéseket is von maga után, amelyeket csak a viszonyok ismerete mellett, általánosabb természetű átdolgozás keretében lehet majd foganatosítani.
A kereskedelmi malmok adóját a törvényjavaslat 3. §-a, bármilyen feldolgozás céljából kerül is a malomba a gabona, egységesen 15% adó alá vonja. A vámőrlő malommal szemben az eltérés oka az, hogy a kereskedelmi malom rendszerint csak őrléssel és hántolással foglalkozik, a darálás és más, a kisebb adótétel alá eső feldolgozás ezeknél lényegtelen és így az ellenőrzéssel járó kiadások nem állanak arányban azzal a különbséggel, amely a kétféle adókulcs alkalmazásával az ilyen malmoknál mutatkoznék. Az adókulcs leszállítására vonatkozó rendelkezés az előző szakaszban mondottak után további indokolást nem igényel.
A javaslat külön rendelkezik az olyan malmokról, amelyek sem vámőrléssel, sem kereskedelmi őrléssel nem foglalkoznak, hanem csupán arra szolgálnak, hogy a gazdaság szükségleteit elégítsék ki. Azt a körülményt, hogy a törvényjavaslat ezeket a malmokat az adó alá vonja, bővebben indokolni alig szükséges, mert felmentésük azt jelentené, hogy épen a nagyobb, jól felszerelt gazdaságok mentesülének a saját fogyasztásukra eső adó alól, ami az egyenlő, igazságos adóztatás elveibe ütköznék. A gazdasági malmok közé számítanak a kézi darálók is. Az adókulcsokat a javaslat a vámőrlőmalmokkal teljesen egyöntetűen állapítja meg. A gazdasági malmok ellenőrzése kétségkívül a legnehezebb feladat, mert itt a malom és az őröltető egy és ugyanaz a személy és az adó teljes vagy nem teljes mértékben való befolyására első sorban az adózó, a föld és a malom tulajdonosának magasabb vagy alacsonyabb adóerkölcse az irányadó. Az ily malmok ellenőrzése tulajdonképen csak a számlálógépek felszerelése útján volna némiképen biztosítható, ami azonban a mai viszonyok között nehézségekbe ütközik. Épen ezért célszerűnek mutatkozott az ilyen gazdasági malmoknál a közélelmezési miniszternek felhatalmazást adni arra, hogy amennyiben a közélelmezés biztosítása céljából célszerűnek mutatkoznék, az ilyen malmoknál az adót átalányozás útján az egész gazdasági évre vagy annak egy részére a tulajdonossal való egyezkedés útján állapítsa meg. Az átalányozásnak természetesen úgy kell történnie, hogy az államkincstár mindenesetre megkapja az őt megillető adót. Az adó összegének megállapítása természetesen a legkülönfélébb körülményektől függ, amelyeket előre megállapítani lehetetlenség és azért a közelebbi szabályozást rendeletre kell hagyni. A kiadandó rendelet vezérelvei szem előtt fogják tartani a malom, illetve a feldolgozó készülék minőségét, teljesítő képességét, a gazdaság terjedelmét és a gabonatermés mennyiségét, amely a gazdaság céljaira előreláthatólag szükséges lesz.
Minthogy az előbb felsorolt körülmények egy része csak abban az esetben állapítható meg biztonsággal, ha a malom kizárólag csak a gazdaság részére dolgozik, átalányozásnak természetszerűen csak ilyen esetben, illetve csak arra a mennyiségre nézve lehet helye, amely a gazdaság szükségleteit fedezi. A gazdaság alkalmazottainak szükséglete még ide számítható. Ellenben akkor és arra a mennyiségre nézve, amelyet a malom idegenek számára dolgozik fel, átalányozásnak helye nem lehet. A javaslat 4. §-a tehát kimondja azt, hogy ilyen esetben a malom vámőrlő malomnak tekintendő és így a vámőrlő malmokra nézve a 2. §-ban megállapított szabályok alá esik.
Már az általános részben rámutattam, hogy az őrlési adó fejében beszolgáltatandó gabonának csak egy része a tulajdonképeni adó, annak körülbelül kétharmad része tulajdonképen az őrlési vám, amelyet máskülönben az őröltető a malomnak fizetne. A javaslat ezt a vámgabonát is lefoglalja a közélelmezés céljaira. Ezzel szemben természetesen meg kell fizetnie a malomnak az őrlési költséget. Az őrlési költségnél természetesen nem csupán a malom kész kiadásait kell megfizetni, hanem azonfelül annyit, hogy a malom jogos haszna is meg legyen az őrlésből. Ennek az őrlési díjnak megállapítását természetesen nem lehet a malmokra bízni, mert verseny nem lévén, a malom olyan árat számítana fel a kincstárnak, amely a gabona piaci árát is meghaladhatná. Ezért az őrlési díj megállapítását a közélelmezési és a pénzügyminiszterre kell bízni, azzal a kiegészítéssel, hogy az ipar védelmének biztosítása céljából a megállapításhoz a kereskedelemügyi miniszter hozzájárulása is szükséges. Az ármegállapításból természetesen malomérdekeltség sem zárható ki, miért is a javaslat elrendeli, hogy az ármegállapításba ez az érdekeltség is megfelelő módon bevonassék.
Az őrlési díjat természetesen nem lehet minden malomnál és feldolgozási módnál egyöntetűen, egységesen megállapítani. A vizimalom aránytalanul kisebb költséggel dolgozik, mint a gőzmalom vagy a benzinmotorral, vagy villanyerővel hajtott malom. Az őrlési díj megállapítása tehát első sorban a malom hajtóerejéhez igazodik. A kezelés egyszerűsége kívánatossá tenné, hogy a díj megállapításánál egyedül ez az egy szempont legyen az irányadó, mert ilyformán minden egyes malomnál az egész beszolgáltatandó gabonamennyiség átvételi árát egyöntetűen lehetne megállapítani. Az ilyen egyoldalú megállapítás azonban a vámőrlő malmoknál, valamint a gazdasági malmoknál, amelyek a darálás és más hasonló feldolgozás esetén csak 12% őrlési adót fizetnek, arra vezetne, hogy a 12%-os adó után lényegesen nagyobb megtérítést kapnának, mint az őrlés után beszolgáltatott 15% adóért.
Az őrlési költségek túlnyomó részben a tüzelőanyag (fa, szén, benzin stb.) árától függnek. Már pedig ezek az árak, de ezeken kívül a munkabér is időről-időre változás alá esik. Sem a kincstár, sem a malom érdekeinek nem felelne tehát meg, ha az átvételi ár az egész gazdasági évre, vagy bármilyen megkötött időre változhatatlanul állapíttatnék meg. A javaslat 5. §-a tehát kifejezetten úgy rendelkezik, hogy a megállapítás időről-időre történjék, hogy így mind a két fél érdeke az árak változásához képest mindenkor meg legyen oltalmazva.
Az őrlési adó törvényes mértékben való befolyása első sorban a hathatós ellenőrzés lehetőségén múlik. Az adóerkölcsre építeni nálunk, sajnos, nem igen lehet. Az állam csak azt az adót kapja meg, amely alól az adózónak kibújni nem sikerül. A javaslat legfontosabb része tehát az, mely az ellenőrzésről gondoskodik. Már az általános fejtegetéseim során rámutattam arra, hogy a mai viszonyok között olyan mechanikai ellenőrző készülékről, amelyek önműködő számoló szerkezetek útján mutatnák a malom által feldolgozott mennyiséget, szó sem lehet. Kénytelen voltan tehát az ellenőrzés más módjáról gondoskodni. Az ellenőrzésre megfelelőbb módot, mint az őrlési tanusítvány rendszerét, ez idő szerint találni nem lehet. Ezt a módot tartottam tehát meg, már csak azért is, mert ez a rendszer már a gyakorlatba is átment. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy mióta az őrlési tanusítvány kiadása nem jár azzal a következménnyel, hogy az őröltető fogyasztása korlátok közé szoríttatnék, vagyis mióta az őrlési tanusítványt nem csupán a megállapított hatósági fejadagra, hanem bármely mennyiségre ki kell adni, a termelők részéről az őrlési tanusítvány ellen sokkal kisebb ellenszenv mutatkozik. Ma már az őrlési tanusítvány ellen csaknem kizárólag a malmok tiltakoznak. Ez a tiltakozás azonban nem jóhiszemű, mert forrása egyedül az, hogy az őrlési tanusitvány lehetetlenné teszi azt, hogy a malom kénye-kedve szerint rövidítse meg az államkincstárt. Az őrlési tanusítvány kiállításának és felhasználásának módjára nézve a javaslat csak a legfőbb irányelveket állapítja meg. A közelebbi szabályokat, minthogy azok kizárólag eljárási szabályok, amelyeknek a legcélszerűbb módon való alkalmazása a tapasztalatokhoz képest esetleg módosításra szorul, rendelettel kell megállapítani, mert különben az esetleg később célszerűtlennek mutatkozó intézkedés csak hosszadalmas törvényhozási úton volna megváltoztatható, amit úgy a magánfelek, mint az államkincstár érdekeire való tekintettel mellőzni kell. A szakasz utolsó bekezdése a dolog természetéből folyik, bővebb indokolást nem igényel.
Amint a 6. § az őrlési tanusítvány kiállításának és felhasználásának módjára vonatkozó szabályok megállapítását rendeleti útra tereli, úgy a 7. § az őrlési adó címén visszatartott, vagy a törvény egyéb rendelkezései alapján büntetés címén beszedett gabonának kezelését, beszolgáltatását, feldolgozását és felhasználását illető szabályokat is rendeleti úton kivánja megállapíttatni.
A kezelés módozatainak megállapítása céljából szükséges annak a meghatározása is, hogy mely malmok foglalkozhatnak kereskedelmi őrléssel. A törvényben erre nézve sem lehet részletes szabályokat felállítani, mert szinte csak esetről esetre lehet az öszes körülmények mérlegelése mellett megállapítani azt, hogy a közélelmezés biztosítása céljából milyen malmot lehet célszerűen kereskedelmi őrlésre felhatalmazni. Az engedély megadásánál ugyanis szem előtt kell tartani azt, hogy a malom a gabona minél gazdaságosabb kiőrlésére alkalmas legyen, felesleges anyag- és energia-pazarlással ne járjon és végül hogy egy-egy vidék szükséglete a legelőnyösebben legyen kielégíthető. Rendes viszonyok között ilyen rendszabályokra szükség nincs, addig azonban, amíg a normális viszonyok helyreállanak - amitől sajnos még elég messze vagyunk - az államhatalomnak irányító és szabályozó működése mellőzhetetlen. Ha már annak a megállapítása is hatósági feladat, hogy mely malom foglalkozhatik egyáltalában kereskedelmi őrléssel, - értve ezalatt azt, hogy a malom a saját gabonáját dolgozza fel és megőrölve hozza forgalomba, míg a vámmalom csupán a mások által hozzá feldolgozás végett beszállított gabonát az illető fél részére és annak a kivánsága szerint díjért dolgozza fel, - az adó lerovásának ellenőrzése szempontjából még fontosabb az, hogy egy-egy malom rendszerint csak az egyik vagy a másik üzemre legyen berendezve. A javaslat tehát felhatalmazást ad a közélelmezési miniszternek arra is, hogy rendelettel állapíthassa meg melyik malom végezhet egyszerre kereskedelmi és vámőrlést.
Hasonló a helyzet a gazdasági malmoknál. Ezek tulajdonképen csak a tulajdonos házi és gazdasági szükségleteinek kielégítésére szolgálnának, azonban elvben nem lehet azt sem kizárni, hogy az ilyen malmok egyrészt a saját alkalmazottaik szükségletét fel ne dolgozhassék, de másrészt azt sem, hogy egy-egy malom gazdaságosabb kihasználása céljából több gazdaság egyesülhessen, vagy hogy az ilyen malom a közeli környék lakosságának igényeit is kielégítse. Minthogy azonban az ilyen engedély is az őrlési adó befolyásának biztosítása céljából szorosabb ellenőrzés alá veendő, de a javaslat 4. §-a szerint az ilyen malom a törvény rendelkezéseinek alkalmazása szempontjából vámmalomnak minősül, a törvény végrehajtásával megbizott minisztereknek erről a körülményről tudomással kell birnia, sőt nem elég az egyszerű tudomásul vétel, hanem a miniszternek módot kell adni arra, hogy előzetesen meggyőződést szerezhessen arról, hogy az ilyen malomnál az adó beszedése eléggé biztosítottnak tekinthető-e vagy sem, s hogy az engedélyt megtagadhassa, ha az adó szabályos befolyását valamely okból veszélyeztetettnek látja.
A 7. § utolsó bekezdése tulajdonképen az őrlési adóval szoros kapcsolatban nincs. A közellátás érdekében azonban szükséges, hogy az egyéni érdekek a gabonaneműek leggazdaságosabb kihasználása érdekében korlátok közé szoríttassanak. Minthogy a kormány ez időszerint csak a háború esetére szóló kivételes intézkedések alapján volna jogosítva a gabonaneműek kiőrlésének módját is meghatározni, és minthogy számolni kell azzal, hogy ezek a kivételes felhatalmazások még e törvény hatálya alatt érvényüket vesztik, fel akarom használni az alkalmat arra, hogy ebben a törvényben, amely végeredményben szintén a közellátás biztosítását célozza, a közélelmezési miniszter ilyen irányú felhatalmazást nyerjen.
Az őrlési adót a javaslat szerint - s a dolog természeténél fogva is - csak a malmoknál lehet beszedni. Az ellenőrzés legelemibb feltétele tehát, hogy az adóalanyok, a malmok, összeirassanak, az adó lerovásának ellenőrzése céljából állandóan nyilvántartassanak. A malmokról, s különösen a kisebb gazdasági malmokról, illetve gabonaneműek feldolgozására alkalmas készülékekről hiteles, pontos összeírás nincs. Ezt pótolni kell s ezért a javaslat a közélelmezési minisztert az összeírásra felhatalmazza.
Míg a valóságos malmok ellenőrzése már kisebb számuknál fogva is könnyebb, a kézierővel hajtott készülékek ellenőrzése egyrészt nagy számuknál fogva, másrészt eltitkolásuk könnyű volta miatt sokkal több nehézségbe ütközik. Bár a javaslat meglehetős szigorú büntető szabályokkal is igyekszik a törvény minél tökéletesebb végrehajtását biztosítani, mégis célszerűnek látszik olyan rendelkezésekről is gondoskodni, amelyek a törvény kijátszását megelőzni, lehetetlenné tenni is alkalmasak. Erre alkalmas rendelkezésnek látszik az, hogy a közélelmezési miniszter felhatalmaztassék arra, hogy a kézierővel hajtott készülékeket, ha az őrlési adó befolyását ezek által egyes vidékeken veszélyeztetve látja, használaton kívül helyezhesse, illetve zár alá is vehesse. Minthogy a közélelmezési miniszter ezzel a jogával csak a közellátás veszélyeztetése esetén élhet, természetes, hogy a közérdekből szükségessé vált rendelkezések szerint használatból kivont készülékekért a tulajdonosok semmiféle kártalanítást nem követelhetnek, minthogy a betiltásra épen a tulajdonosok eljárása ad okot.
A valóságos malmok a közellátást kétféle módon veszélyeztethetik. Veszélyeztethetik azáltal, hogy a nem eléggé jövedelmezőnek vélt üzemet beszüntetik. Egy nagyobb körre kiterjedő üzemmegszüntetés egyes vidékeken beláthatatlan következményekkel járó zavarokat okozhat a lisztellátásban. Az ilyen üzemszüneteltetéseket, amelyeknek egyetlen oka a jelen javaslattal tervezett adók pontos befolyásának megakadályozása, minden áron meg kell akadályozni, illetve lehetetlenné kell tenni. Ennek a célnak elérésére szolgál a 8. § harmadik bekezdése, amely felhatalmazza a közélelmezési minisztert, hogy ilyen esetekben a malmot az üzem folytatására kötelezhesse. Ha a malom a közélelmezési miniszter meghagyásának nem engedelmeskedik, olyan súlyosabb kihágást követ el, amely a szakasz utolsó bekezdésében foglalt jogkövetkezményekkel, vagyis azzal jár, hogy a közélelmezési miniszter a malmot hatósági kezelésbe veszi vagy bérbeadhatja.
Veszélyeztetheti a malom a közellátást az őrlési adó megrövidítésével vagy más oly szabálytalanság által is, amely az őrlési adó címén beszedett gabonamennyiség elvonásával, a gazdaságos kihasználás mellőzésével vagy a gabona célszerűtlen kezelésével stb., a gabona romlását, pazarlását, okszerűtlen felhasználását idézi elő. Ilyen esetekben a javaslat 9-11. §-ai a tettesek szigorú megbüntetéséről gondoskodnak ugyan, de nincs kizárva az az eset sem, hogy az itt megszabott szigorú büntetések sem biztosítják eléggé az államkincstár és különösen a közellátás érdekeit. Ezért a javaslat 8. §-ának utolsó bekezdése a leggyökeresebb eszközhöz, a malom üzemének beszüntetéséhez vagy amennyiben a malom üzemben tartása közérdek, annak hatósági kezelésbe vételéhez vagy megbízható bérlő által való üzembentartáshoz ad jogot a közélelmezési miniszternek. Minthogy ezekre az intézkedésekre egyedül a malomtulajdonos eljárása adhat okot, a közérdeket sértő eljárásának következményeit viselnie kell s így ezekben az esetekben semmiféle kártalanítást nem igényelhet.
Az őrlési adó behozatalával azt céloztam, hogy az őstermelésnek forgalmi adóval való megrovását lehetőleg szűk térre központosíthassam és így a túlterhelt pénzügyi adminisztrációt képessé tegyem arra, hogy az adót kivethesse és beszedhesse. Ennek a központosításnak azonban az a hatása lesz, hogy a többi termények adózatlanul maradnak s így az egész terhet azok viselik, akik gabonát termelnek. Ezt az igazságtalan tehermegosztást lehetőleg enyhíteni kell. Minthogy az általános terményadó behozatalát egyedül a technikai keresztülvitel nehézségei miatt kellett elejteni, nincs meg a kellő alap arra, hogy olyan terményeket is kihagyjak az adóztatás alól, a mely a gabonához hasonló módon, központosítva adóztatható meg. Ilyen termény a gabonaneműeken kívül még csak egy van: a cukorrépa. A cukorrépa ugyanis kizárólag a cukorgyárakban kerül feldolgozás alá, ennélfogva adó alá vonása nagyobb nehézségekbe nem ütközik.
Csonka-Magyarország cukorrépatermése a statisztikai kimutatások szerint körülbelül 15 millió q-ra tehető. Ha a répa ára q-ként körülbelül 140 K, 1%-os adókulcs mellett mintegy 21 millió korona bevételre lehet belőle számítani. Tekintettel arra, hogy az adóztatásnak összpontosítása az adókulcs emelésével együtt jár, a cukorrépa forgalmi adó kulcsának emelése is indokolt. Viszont a cukorrépa tulságos megadóztatása a cukor előállítási költségeit emeli és így közvetve a cukor árából való részesedés apadása folytán csökkentené a kincstár bevételeit. Ennélfogva itt csupán mérsékelt adókulcs alkalmazható, s ezért az adókulcsot 2%-ban vélem megállapíthatónak.
A cukorrépa után fizetendő adó beszedési módozatai a cukorgyárak ellenőrzésével a legszorosabb kapcsolatban célszerűen csupán rendeleti úton szabályozhatók. Az adó alapja itt is egyedül a vételár lehet, amely az összes érdekeltek bevonása mellett fog megállapíttatni.
Az őrlési adó ellen elkövetett visszaélések és kihágások vagy a törvény rendelkezéseinek megszegése bármely mulasztás vagy cselekmény által, természetszerűen büntetés alá kell, hogy essék. A javaslat a büntető rendszerébe beilleszti az adócsalásról alkotott 1920:XXXII. törvénycikket is. Ez utóbbi törvény célzatának és alapelveinek szem előtt tartásával csupán a legsúlyosabb törvénysértéseket minősíti adócsalásnak. Azokat a cselekményeket - és pedig kizárólag csak cselekményeket és nem egyúttal mulasztásokat is - amelyeket a javaslat a legsúlyosabban kíván büntetni, határozottan körülírja, úgy hogy ez irányban a bíróságnak semmiféle kételye ne lehessen.
Minden egyes cselekményt, amely az őrlési adó megrövidítésére alkalmas lehet, egyenként és pontosan felsorolni nem lehet. Bizonyos cselekményekre nézve azonban kétségtelenül megállapítható az, hogy elkövetése alkalmas eszköz az adótól való szabadulás elérésére. Az ilyen cselekményeket tehát a javaslat eltiltja. Nincs ugyan teljesen kizárva, hogy az adózó valamely tiltott cselekményt is követhet el anélkül, hogy az adót megrövidíteni akarta volna, ilyen esetben azonban a súlyos büntetés alá nem is kerül, mert annak, hogy adócsalásért valaki büntethető legyen, első feltétele a megrövidítési szándék, ami az általános büntetőjogi elveknek megfelelően magában a 10. §-ban is határozott kifejezésre jut.
A 10. §-ban egyenként tiltott cselekmények közelebbi magyarázatot nem igényelnek. Kétségtelen, hogy azok mindegyike alkalmas eszköz az adó megrövidítésére. Az őrlési adó kellő időben és teljes mértékben való befolyása pedig az általános részben kifejtettek szerint rendkivül fontos állami érdek. Nagyon is indokolt tehát, hogy az, aki ezt a fontos állami érdeket tudatos cselekedetével megsérti, ezért súlyosan bűnhődjék.
A javaslat rendelkezései természetesen a legszorosabb kapcsolatban vannak az adócsalásról szóló törvény rendelkezéseivel. Ez a törvény határozza meg, mikor van szó kisérletről vagy befejezett cselekményről. Ez a törvény állapítja meg továbbá, hogy az adócsalás kisérlete is büntetendő.
A javaslat 10. §-a részletesen felsorolja azokat a cselekményeket, amelyeket a legsúlyosabb büntetés alá eső adócsalásoknak kíván minősíteni. A 11. § pedig a büntetéseket állapítja meg. Az adócsalást az 1920. évi XXXII. tc. általában vétségnek minősíti és egy évig terjedhető fogházzal bünteti. Visszaesés esetén azonban bűntett és három évig terjedhető börtönbüntetéssel büntethető. A szabadságvesztés büntetésen felül azonban már az 1920. évi XXXII. tc. is külön pénzbüntetések kiszabását is rendeli, ezeknek a mértékét azonban az egyes adótörvényeknek kell megállapítani. A javaslat 10. §-a ennélfogva csupán ezekről a külön pénzbüntetésekről rendelkezik.
Az őrlési adó különleges természetéből, abból a t. i., hogy főcélja az ellátatlanok ellátására szükséges gabonának természetben való előteremtése, önként folyik, hogy a büntetés is első sorban lehetőleg a gabona megszerzését kívánja biztosítani. Minthogy továbbá az adóteher nagysága mindig a gabona árától függ, nem is lehetne célszerűen már magában a törvényben határozott összegű pénzbüntetéseket megállapítani, mert az ilyen megállapítás a legritkább esetben simulhatna a bűncselekmény elkövetésének idejében fennálló viszonyokhoz és a megrövidített adó nagyságához. Ezért a javaslat a szabadságvesztés büntetésen felül kiszabandó pénzbüntetés mértékét a veszélyeztetett őrlési adó, vagyis a beszolgáltatandó gabonamennyiség forgalmi értékének sokszorosában állapítja meg. Ez a büntetés kétségkívül súlyos, de a súlyos büntetés feltétlenül szükséges, mert az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az eddigi, rendelettel megállapított enyhe büntetések egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy az adózókat a kincstár megrövidítésétől visszariasszák.
Gyakran előfordulhat az az eset, hogy az adócsalást a malom alkalmazottai követik el, akik a szabadságvesztés-büntetéssel sujthatók ugyan, azonban a megrövidített adó többszörösét tőlük behajtani nem lehet. A javaslat kimondja, hogy ilyen esetben ezért a büntetésért a malom tulajdonosa vagy felelős vezetője még akkor is felelős, ha az adócsalásért egyébként megbüntetni nem is lehet. Ez a rendelkezés alkalmas lesz arra, hogy a malomtulajdonos vagy felelős vezető a saját érdekében mindent megtegyen, hogy alkalmazottai az államkincstárt meg ne rövidítsék, míg ilyen rendelkezés hiányában a vagyontalan alkalmazottak kellő felügyelet hiányában számos visszaélést követhetnének el, amelyekért a kincstár kárpótlást nem nyerhetne.
Az 1920. évi XXXII. tc. az adócsalások eseteiben a nyomozást a pénzügyi hatóságok teendői közé sorolja és a feljelentés megtételére a pénzügyigazgatóságot jogosítja fel. Az őrlési adó beszedése azonban nem tartozik a pénzügyi hatóságok ügykörébe, hanem a közélelmezési minisztériuméba. Az eljárás egész folyamán az e célra külön szervezett és kizárólag a közélelmezési minisztérium alá tartozó szervek működnek és a pénzügyi hatóság ezekkel semmiféle közvetetlen kapcsolatban nincs. Nehogy tehát az adócsalás bűnvádi üldözése késleltessék és ezáltal a hathatós és erélyes eljárás késedelmet szenvedjen, a javaslat úgy rendelkezik, hogy az őrlési adó ellen elkövetett bűncselekmények eseteiben úgy a nyomozás, mint a bűnvádi eljárás megindítása a közélelmezési miniszternek az adó behajtására és ellenőrzésére hivatott közegei útján történjék.
A törvény végrehajtása tárgyában kiadandó rendeletek kétségkívül számos olyan rendelkezést fognak tartalmazni, amelyek szükségesek arra, hogy az adó rendszeres beszedése és beszolgáltatása biztosittassék. Gondoskodni kell arról, hogy ezeknek a rendelkezéseknek pontos megtartására az adózók büntetésekkel is kényszeríthetők legyenek. Az ennek a célnak elérését biztosító szabályokat tartalmazza a 12. §. Az egyes eseteket maga a törvény annál kevésbé sorolhatja fel, mert maguk azok a szabályok is, amelyeknek a megsértését büntetni kívánja, rendeletekkel fognak később, a törvény kihirdetése után kiadatni.
Azok a szabálytalanságok, amelyeket a javaslat büntetésekkel elhárítani kíván, eddig kihágásoknak minősültek és a rendőri büntető hatóságok elbírálása alá tartoztak. Ez eddig megfelelt annak az állapotnak, hogy a vámgabona mennyiségét miniszteri rendelet állapította meg és miniszteri rendelet kötelezte a malmokat arra is, hogy a beszedett vámgabonát bizonyos megtérítés ellenében a kincstárnak szolgáltassák be. A miniszteri rendelet bármely irányban való megsértése a kihágásokról szóló 1879. évi XL. tc. rendelkezéseinek megfelelően kihágásnak minősült, s az idézett törvény rendelkezéseinek megfelelően volt büntetendő és büntethető. Ez a javaslat most a kérdéses szolgáltatást adóvá minősíti át, annak súlyosabb megsértését adócsalásnak minősíti és mint ilyent bünteti. Az adócsalásról szóló törvény megalkotásakor irányadó elvekkel nem volna tehát megegyeztethető, ha ezentúl egyes olyan törvénysértéseket, amelyek nem minősíthetők vétségeknek vagy bűntetteknek, ez a törvény rendőri természetű kihágásoknak akarná minősíteni, s mint ilyeneket rendőri hatóságok, tehát olyan hatóságok elbírálása alá bocsátaná, amely hatóságok az adó kérdéseiben döntő joggal nem bírnak. Viszont kétségtelen az is, hogy lehetnek olyan esetek, amikor az adózónak cselekménye, ha nem is minősíthető adócsalásnak, mégis sérti a törvényt és így megtorlatlanul nem maradhat. Az ilyen cselekményeket a javaslat szabálytalanság gyüjtő névvel foglalja össze és megbüntetését az adó kérdéseiben egyébként is eljárni hivatott pénzügyi hatóság hatáskörébe utalja. Az erre vonatkozó szabályokat foglalja össze a javaslat 12. §-a.
A 10-12. §-ok az adózók törvénysértéseinek megtorlásáról rendelkeznek. Ezekben a kihágásokban a hatósági közegek is részesek lehetnek és ilyen esetekben természetesen ezek is az ott megszabott büntetések alá esnek. A hatósági közegek azonban egyéb mulasztásokat is követhetnek el vagy cselekményeikkel egyébként is megszeghetik a törvény és az annak végrehajtása tárgyában kiadandó rendeleteket. Minden ilyen mulasztás vagy cselekmény fegyelmi úton alig volna célszerűen megbüntethető, azért a javaslat gondoskodik arról, hogy a hatósági közegek mulasztásai vagy súlyosabb elbánás alá nem eső cselekményei a lehető legrövidebb úton, rendbírsággal legyenek megtorolhatók.
A rendbírságok megállapítását a javaslat a pénzügyigazgatóság jogkörébe utalja, mert ez már nem tartozik szorosan véve az őrlési adó végrehajtásának keretébe s mert az ily természetű büntetéspénzek kezelése a pénzügyminisztérium hatáskörébe tartozik. Minthogy azonban a mulasztások elkövetői túlnyomó részben a közélelmezési minisztérium alárendeltjei és a mulasztások a közélelmezést veszélyeztetik, célszerűnek látszott a jogorvoslatot a pénzügyminisztérium helyett a közélelmezési minisztériumhoz terelni.
Az őrlési adót a javaslatban tervezett módon a mai viszonyok hatása alatt kívánom életbe léptetni. Kívánom és remélem is, hogy azok a viszonyok, amelyek ezt a szabályozást követelték, minél előbb meg fognak szűnni. De még az alatt az idő alatt is, amíg a közellátás más módon célszerűen nem volna biztosítható, elképzelhető olyan eset, hogy az őrlési költségek meghaladnák azt a forgalmi árat, amelyen a gabona a szabadforgalomban beszerezhető lenne. Ha ez az eset bekövetkeznék, a törvény az államkincstárra káros lenne, viszont kifejezett rendelkezés hiányában a végrehajtást felfüggeszteni vagy a rendszert megváltoztatni újabb törvény nélkül nem lehetne. Ilyen - nem valószínű, de nem teljesen kizárt - esetre már magában a törvényben gondoskodni kell, mert bekövetkezhetnek olyan viszonyok is, amelyek lehetetlenné teszik a rögtöni törvényhozási intézkedést. Bekövetkezhetik továbbá olyan eset is, hogy a malmok az államkincstárra nézve előnyösebb és olcsóbb beszedési módot tudnak és hajlandók biztositani. Ilyen mód volna pl., ha az összes malmok kötelezettséget vállalnának a törvény alapján várható gabonamennyiségnek méltányos feltételek mellett való biztosítására és beszolgáltatására. A 14. § tehát általános felhatalmazást ad a pénzügyminiszternek és a közélelmezési miniszternek arra, hogy - kizárólag az adó beszedésének módozataira vonatkozólag - a törvényben megállapított szabályoktól eltérő módozatokat is alkalmazhasson.
A felhatalmazás csupán a beszedési módra vonatkozik, tehát az anyagi jogszabályokat nem érinti. Az eljárási szabályok módosítása ilyformán általában megengedett. Két olyan esetre nézve azonban, amelyekre nézve vitássá válhatik az, vajjon csupán eljárási szabály-e vagy pedig már az anyagi jogszabályokba is belevág, a javaslat határozottabb rendelkezést is tartalmaz. Az egyik a már előbb is említett átalányozás kérdése. A másik eset pedig arra az eshetőségre akarja az államkincstár érdekeit biztosítani, ha az őrlési költség olyan magasra emelkednék, hogy az átvételi ár meghaladná a szabad forgalomban kialakult árakat. Erre az esetre a javaslat a szabályok módosításának módját is előre megállapítja, amennyiben a már fentebb kifejtett elveknek megfelelően és világosan rámutatva arra, hogy az őrlési adó kulcsa tulajdonképen csak 5%, esetleg a 2. §-ban foglalt rendelkezések folytán már csak 4%, felhatalmazást ad a minisztereknek arra, hogy ilyen esetekben csupán a 5, illetve 4% valóságos adónak a természetben való beszolgáltatását rendelhesse el, a malmoknak pedig megadja a jogot, hogy az őrlési díjat illetőleg az őröltetőkkel szabadon egyezkedhessék.
A javaslat gondoskodni kíván arról is, hogy a törvény rendelkezéseinek ilyen mélyebbre ható megváltoztatása ne történhessék a nemzetgyűlés tudta és beleegyezése nélkül és azért elrendeli, hogy amennyiben a pénzügyminiszter ezekkel a felhatalmazásokkal él, intézkedéseiről utólagosan a nemzetgyűlésnek haladéktalanul jelentést tegyen.
Az őrlési adó a gabona szabadforgalmának helyreállításával a legszorosabb összefüggésben van. Azon a napon, amelyen a gabona szabad forgalma helyreállíttatik, ennek a törvénynek is életbe kell lépnie. A szabad forgalom visszaállítása számos olyan körülménytől is függ, amelyeket előre látni nem lehet és így annak napja előzetesen meg nem állapítható. A javaslatnak az őrlési adóra vonatkozó részeire nézve tehát az életbeléptetés napja szintén nem állapítható meg előzetesen, hanem annak megállapítását a pénzügyminiszterre és a közélelmezési miniszterre kell bízni. Határozottan kijelentem azonban, hogy a gabonaforgalomra vonatkozó korlátozások jelentékeny részben való megszüntetése előtt a törvényt életbe léptetni nem szándékozom. De ki kell jelentenem egyúttal azt is, hogy azok az intézkedések, amelyek szükségesek arra, hogy az ellátatlanok ellátására az őrlési adóból várható mennyiségen felül még feltétlenül szükséges - tehát körülbelül 1.5 millió q - mennyiség biztosíttassék, nem lehet akadálya annak, hogy az őrlési adó is életbe lépjen, mert csak a két irányú intézkedéssel lehet az ellátást biztosítottnak tekinteni.
Az őrlési adó különleges beszerzési módja és az a körülmény, hogy az adó közvetlenül, természetben használtatik fel a közélelmezés céljaira, végül az a körülmény, hogy az adó beszedésére már begyakorolt szervezet ál rendelkezésre, indokolttá teszik, hogy a törvény e részének végrehajtása a közélelmezési miniszterre bizassék.
Az állatforgalmi adó célja - az általános indokolásban kifejtettek szerint - az őstermelőknek a másik legfontosabb őstermelési ágból, az állattenyésztésből származó bevételeinek a forgalmi adóval való megterhelése. Amint a földmívelésből származó bevételek megadóztatása is az őrlési adóval csupán némely terméknek, nevezetesen a gabonaneműeknek megterhelésével történik, azonképen az állatforgalmi adó sem terjed ki minden állatra. Ezt az egyoldalúnak látszó megterheltetést ismét célszerűségi okok magyarázzák. A forgalmi adó természeténél fogva leghelyesebben az egyes forgalmi cselekményekhez kapcsolódik. Hogy lerovása megtörténhessék és hogy megtörténte csak némikép is ellenőrizhető legyen, elengedhetetlenül szükséges, hogy az egyes ügyletről valamiféle írásbeli bizonyíték állíttassék ki. Ha már most éppen az őstermelők nagy részét még egyszerű feljegyzésekre sem lehet kötelezni, annál kevésbbé lehetne azt remélni, hogy mindenféle állat és állati termék (tojás, tej, vaj és más tejtermék, gyapjú, bőr stb.) eladásáról akár számlát, akár más írásbeli bizonyítékot állítana ki, arra az adót - a valóságos vételárnak megfelelően - leróná. Ilyen előre láthatólag végrehajthatatlan rendelkezés törvénybe iktatása semmi esetre sem érhetné el a kívánt eredményt. Keresni kellett tehát itt is a módot, hogy az adó kivetése az állatok kisebb körére szoríttassék és az egyöntetű megterhelés az adókulcs emelésével biztosíttassék. Amint az őrlési adónál is meg volt a már fennálló viszonyok között az alap, amelyre építeni lehetett, úgy az állatforgalmi adónál is lehet ilyen alapot találni.
Az állategészségügy rendezéséről szóló 1888. évi VII. tc. a nagyobb állatok forgalmát bizonyos okirat, a marhalevél kiállításához kötötte. A több, mint három évtizedes gyakorlat alatt a gazdaközösség ezt a rendszert megszokta és ha a piacon kívül elő is fordul az, hogy állatokat, különösen kisebb állatokat, bárányt, malacot marhalevél nélkül ruháznak át, a forgalom túlnyomó részében, s különösen a nyilvános vásárokon a marhalevél kiállítása rendszerint megtörténik. Úgy a marhalevél kiállítása, mint az átruházásnak a marhalevélre való feljegyzése hatósági tevékenység. Megvan tehát a lehetőség arra, hogy az adó lerovása ellenőriztessék.
A marhalevél az eddigi szabályok szerint is bizonyos közszolgáltatás alá esett. A múlt év október hó 1-ig csak a marhalevél, mint okirat, esett bizonyos, igen mérsékelt illeték alá. Akkor, amikor a marhalevelet az állatra vonatkozó tulajdonjog változásának feljegyzése végett bemutatták, semmiféle külön illetéket leróni nem kellett. Az 1920. évi XXIV. tc. 6. §-a a marhalevelek illetékére nézve kétféle változtatást tett: először felemelte a marhalevél kiállításakor lerovandó okirati illetéket, másodszor megtette az első lépést arra is, hogy az állat átruházásakor valóságos forgalmi adó is rovassék le. Ez az utóbbi lépés azonban még nagyon bátortalan és oly szűk keretek között mozgott, hogy - habár az államkincstár már ebből is várt és az eddigi eredmények szerint kapott volna is évenként 20-30 millió koronát - mint valóságos forgalmi adó, rendeltetésének a mai viszonyok között egyáltalán nem felel meg és különösen nem áll arányban az egyéb foglalkozási ágak hasonló természetű megterheltetésével.
Az 1920. évi XXIV. tc. 6. §-a ugyanis az állat értékére csak annyiban volt figyelemmel, hogy az illetéket a juhokra és kecskékre 2 K-ban, a sertésekre 5 K-ban, a 2 évesnél fiatalabb lóra és szarvasmarhára 8 K-ban, az idősebb lovakra és marhákra pedig 10 K-ban állapította meg. Természetes, hogy ez a rendelkezés a forgalmi adó fogalmának egyátalán nem felel meg, s különösen semmiképen nincs arányban a többi foglalkozási ágakra kivetendő és a nyers bevétel 1%-ában tervezett forgalmi adóval. A kezdet azonban megvan és azon az alapon, amit az 1920. évi XXIV. tc. lerakott, fel lehet építeni az állatforgalmi adót. Tulajdonképen nincs is eggyéb rendelkezésre szükség, mint hogy az itt említett 2-10 K-ás illetéktételek helyébe a vételárhoz igazodó százalékos adótételeket tegyünk és a netalán szükséges kezelési és ellenőrzési szabályokról gondoskodjunk.
A javaslat második fejezete tényleg nem is tartalmaz egyebet.
Mielőtt a javaslatnak részleteire áttérnék, tájékoztatást kívánok nyujtani arról, körülbelül milyen bevétel várható az állatforgalmi adóból. Erre nézve - ha talán nem is teljesen megbízható, mégis hozzávetőleges számításra alkalmas - adatok állanak rendelkezésre.
Az évenként adás-vételre kerülő állatok számára nézve a földmívelésügyi minisztériumnak az 1911-1913. évek átlagos adatai alapján a következő számadatok állanak rendelkezésre:
(Megjegyzendő, hogy az adatok egész Magyarországra vonatkoznak, Horvát-Szlavonország nélkül. A Csonka-Magyarországra átlagban a forgalom 1/3 részét számíthatjuk s így a számításnál az állatok számának 1/3 részét fogom alapul venni.)
| Az átruházott juhok és kecskék száma | 4,211.168, | 1/3: | 1,403.723 | |
| Az átruházott sertések száma | 4,211.168, | 1/3: | 1,403.723 | |
| Az átruházott lovak száma | 913.942, | 1/3: | 304.647 | |
| Az átruházott csikók száma | 1,159.891, | 1/3: | 386.630 | |
| Az átruházott szarvasmarhák száma | 913.942, | 1/3: | 304.647 | |
| Az átruházott borjúk száma | 2,419.784, | 1/3: | 806.598 |
Ha ezeket a számokat csak a mai állatáraknál lényegesen alacsonyabb árakkal, nevezetesen a juhoknál és a kecskéknél 600, a sertéseknél 2.500, a lovaknál 15.000, a csikóknál 7.500, a szarvasmarháknál 10.000, a borjúknál 3.500 K-val szorozzuk, a következő eredményre jutunk:
| állatfaj | átlagár | összes vételár | 3% adó | ||
| juh és kecske | 600 | 842,233.600 K | 25,267.008 K | ||
| sertés | 2.500 | 3.509,306.666 K | 105,279.200 K | ||
| ló | 15.000 | 4.569,710.000 K | 137,091.300 K | ||
| csikó | 7.500 | 2.899,727.500 K | 86.991.825 K | ||
| szarvasmarha | 10.000 | 3.046,473.000 K | 91,934.200 K | ||
| borjú | 3.500 | 2.823,081.333 K | 84,692.440 K | ||
| összesen | 17.690,532.100 K | 530,715.963 K |
Tekintettel arra, hogy a számítás alapjául vett állatárak a mai és bizonyára még hosszabb ideig fennmaradó állatárakkal szemben épen a számítás túlzott voltának elkerülése végett igen alacsonyan vétettek fel, egyáltalán nem mondható túlzott reménynek, ha ebből az adóból a legközelebbi költségvetési évben 600 millió korona bevételt remélek.
A fenti számítás alapjául az 1911-1913. évi eredmények átlagának 1/3-át vettem. Annak bizonyítására, hogy ez a számítás elég reális és hogy az átruházásokból a Csonka-Magyarország területére eső résznek jogosan vettem fel 1/3 részt, rá kell mutatnom arra, hogy a m. kir. központi statisztikai hivatal által végzett állatösszeírás adatai szerint a Csonka-Magyarország területén az egész ország állatállományából a következő százalék számoknak megfelelő számú állatot találtak:
juh és kecske: 27.6%, sertés: 51%, ló és csikó: 46.7%, szarvasmarha: 34.3% és borjú: 35.9%. Tehát éppen azokból az állatokból, amelyeknek forgalmából a legnagyobb eredmény várható, az 1/3 résznél jóbal több volt a Csonka-Magyarország területén, mint a megszállott területeken. Ha tehát a földmívelésügyi minisztérium adatait ezeknek az arányszámoknak az eredménye szerint dolgozzuk át, minden egyéb adat változatlan elfogadása mellett is az eredmény körülbelül 650 millió korona volna.
Az eredményszámítás megbízhatósága szempontjából végül még arra is rá kell mutatnom, hogy a statisztikai kimutatások szerint az állatállomány az 1911-1913. évek átlagához képest egyátalán nem csökkent, hanem még némi gyarapodást is mutat.
Ezek után áttérek a javaslat II. fejezetének részletes indokolására.
A 17. § tartalmazza a főszabályt, amely szerint minden olyan állatnak az átruházása után, amely állat csak marhalevél kiállítása mellett ruházható át, 3% állatforgalmi adót kell fizetni. Ez a rendelkezés mindenekelőtt pontosan meghatározza azt a keretet, amelyre ez az adó kiterjed. Az 1888. évi VII. tc. rendelkezései szerint a marhalevél kiállítása kötelező a szarvasmarha, bivaly, ló, szamár és öszvér, a sertés, a kecske és juh átruházásánál. Az állatforgalmi adó tehát csak ezekre az állatokra terjed ki. Sem más állatnak, sem bármiféle állati terméknek az őstermelő által való elidegenítése - feltéve, hogy az elidegenítés nem történik nyilt üzletben, pl. tejcsarnokban vagy bérelt piaci bódéban - forgalmi adó alá nem esik.
Az adó kulcsát a javaslat 3%-ban kívánja megállapítani. Ez a megállapítás látszólag sokkal terhesebb, mint az ipar, a kereskedelem és a szabadfoglalkozások terhére tervezett 1% adókulcs. A kulcs megállapításánál azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy az állatoknak csak egy része kerül forgalomba, jelentékeny részük a tenyésztőnél marad, részben a gazdaságban való felhasználás céljából, részben pedig - mint a sertés - fogyasztásra. Ez a rész pedig állatforgalmi adó alá nem kerül, holott az ipar és a kereskedelem megadóztatásánál az adóalany saját háztartásában el- és felhasznált árúk értéke is adó alá esik, bár az kétségkívül sokkal jelentéktelenebb részét teszi az árúknak, mint amily része az állatoknak a forgalmat elkerüli. Számításba kell venni továbbá azt is, hogy az előbb felsorolt állatokon kívül az összes többi aprómarha, tehát az összes szárnyasok, azonkívül minden állati termék, tehát első sorban a tejtermékek, továbbá a gyapjú, a tojás, a toll stb., amelyeknek értéke szintén igen jelentékeny, az adó alól teljesen fel van mentve. A megadóztatott állatokra kivetendő adónak tehát ezeknek az adóját is pótolnia kell. Újból rá kell mutatnom végül arra, hogy - amint azt már az őrlési adónál is kifejtettem - az 5% valóságos őrlési adó nem felel meg teljesen a földmívelésből származó bevételek arányos megadóztatásának, mivel a termények igen nagy része, t. i. a takarmány, a burgonya, répa, csalamádé stb., amelyek csaknem teljesen vagy jelentékeny részben az állatok etetésére fordíttatnak, valamint még a gabonaneműekből is az árpának, zabnak és tengerinek jelentékeny része az állattenyésztésnél feldolgozatlanul használtatván fel, az őrlési adónak egyátalán nincs alávetve. Ezeknek a terményeknek az adóját tehát részben szintén az állatforgalmi adónak kell fedeznie.
Mindezek alapján meggyőződéssel állíthatom, hogy az általam javasolt kulcs túlzottnak nem tekinthető. Egyébként az állatforgalmi adó terhét is csökkenteni kívánom, mihelyt az árak csökkenése folytán az ellátatlanok ellátásának költsége apadni fog. Ezt az őrlési adó leszállításával kívánom a legszorosabban összekapcsolni. A 17. § tehát rendelkezést tartalmaz arra is, hogy amikor a búza ára 500 K-ra leszáll, az állatforgalmi adó kulcsa is minden további rendelkezés nélkül 2% lesz.
Az állatforgalmi adó alól tulajdonképen mentességnek egyátalán nem volna helye. Mégis az állategészségügy érdekében, valamint azért, nehogy az új teher a tenyészállatok beszerzését a községek részéről megnehezítse, két kivételt javasolok. Az első az ojtóanyag termelése vagy más hasonló tudományos vagy szakoktatási célokra megszerzett és az állatbetegségek továbbterjedésének megakadályozása céljából kiirtás végett az állam által megszerzett állatokat mentesíti az adó alól. Az ojtóanyag termelése és más tudományos célra az állam által megszerzett állatok után járó adót az állam viselné, s így ebből az adóból az államnak voltakép jövedelme úgy sem volna. A betegség miatt hatósági rendelkezés alapján kiirtott állatért fizetett kártalanítás pedig tulajdonkép a kisajátítás jellegével bir, az állam a kárt téríti csak meg, s így a forgalmi adót abból levonni nem volna méltányos, viszont ha az állam téríti meg, ebből jövedelme úgy sem volna. Egyszerűbb tehát az ilyen hatósági kiirtás esetén fizetendő kártérítés után a forgalmi adót elejteni. Ugyancsak az állam viselné az adó terhét a fegyveres erő részére szükséges állatok megszerzésénél is, és így nem tulajdonképeni mentesség, csupán az elszámolás egyszerűsítése, ha az ily célra megszerzett állatokat az állatforgalmi adó alól a honvédelmi miniszter úr kérésének megfelelően felmentem.
Az állattenyésztés fejlesztése általános közgazdasági érdek. Fontos tehát, hogy alkalmas tenyészállatok álljanak rendelkezésre. Minthogy pénzügyi szempontból a mentességnek nagy jelentősége nincs, a gazdasági felügyelőségek által vásárolt és ezek által kiosztott tenyészállatok megszerzését az állatforgalmi adó alól felmentem.
Ezeket a mentességeket azért is megengedhetőnek tartom, mert mindezekben az esetekben a szerző az állam vagy állami hatóságok és igy kizárt dolog, hogy ezen az alapon olyan átruházások is elkerülhessék az adóztatást, amelyeket a törvény nem kívánt mentesíteni, és amely esetekben a mentességnek alapos oka nem volna.
Végül a nagyvárosok szegényebb néposztályainak élelmezésére szolgáló lóhús drágulásának megakadályozása céljából az adó alól mentesíteni kívánom a levágás céljából vásárolt lovak forgalmát.
Az állatforgalmi adó az 1920:XXIV. tc. 6. §-ának 5. bekezdése szerint ezidőszerint fizetendő átruházási illeték helyébe lépvén, ennek természetes következménye, hogy ezt az illetéket az adóval együtt szedni nem lehet, s így az ideiglenes rendelkezést az állatforgalmi adó életbeléptetésével egyidejűleg meg kell szüntetni.
Az állatforgalmi adó alapja a dolog természetének megfelelően a vételár vagy az állat átruházása fejében teljesített szolgáltatás értéke. A vételár rendszerint készpénzben van megállapítva. Pénzbeli ellenérték megállapítása nélkül, tehát a cserében vagy valamely szolgálat teljesítése fejében átruházott állatnál egyszerűbb és biztosabb az átruházott állat értékének meghatározása, mint az ellenszolgáltatás értékelése, s azért a javaslat ilyen esetben az állat átlagos forgalmi értékének alapul vételét rendeli el. Természetesen ugyancsak az állat átlagos forgalmi értéke szolgál alapul az ingyenes átruházások esetén is.
Ha az adó alapja a vételár, ennek becsületes bevallására az átruházó felek kötelesek. El kell azonban készülni arra, hogy ez a bevallás csak ritkán lesz őszinte. Sok időnek kell még elmulnia addig, amig az adófizető közönség őszintén vall az adózás céljaira. Mindenesetre el kell követni minden lehetőt arra, hogy a kincstár megrövidítése minél szűkebb korlátok közé szoríttassék. Ugyanezt a célt kívánja biztosítani a vagyonátruházási illetékekről szóló törvény, amikor az ingatlanoknál a valóságos értéknek becslés útján való megállapítására módot ad és az illeték alapjául nem a vételárat, legyen az bár a valóságnak megfelelő is, hanem az ingatlan valóságos értékét veszi. Ugyanez a szabály alkalmazandó az állatforgalmi adónál is. Itt a szabály alkalmazása még könnyebb, mert az állatok átruházása jelentékeny részében a vásárokon történik, s így a vásár felügyeletére hivatott közegek a legközvetetlenebb forrásból tudhatják az átlagos állatárakat és így minden további nyomozások nélkül, a marhalevél átírása vagy az új marhalevél kiállításakor rögtön megállapíthatják, hogy a bevallott vételár aggályos-e vagy sem. Ha a bevallott vételár nem felel meg az átlagos áraknak, a felek az átlagos forgalmi árak szerint tartoznak az adót leróni, és csak utólagosan fordulhatnak az esetleges vagy vélt sérelem miatt jogorvoslattal a pénzügyigazgatósághoz. Igy kellett rendelkezni azért, mert a fél a pénzügyi hatóságot mindig megtalálja, ellenben a pénzügyi hatóság az adózót, aki lakóhelyét illetőleg hamis adatokat is mondhat be, alig tudná megtalálni, ha utólagosan mégis az állapíttatnék meg, hogy az állat átlagos forgalmi értékét csakugyan helyesen állapították meg, vagy éppen azt, hogy a vételárat nem a valóságnak megfelelő összegben mondották be.
Az esetek túlnyomó részében elegendő lesz a most tárgyalt rendelkezés arra, hogy az állatforgalmi adónak, ha nem is a törvényben megállapított mértékben, teljesen való befolyása, de legalább az biztosíttassék, hogy az adó 70-80%-ban befolyjék. A javaslat azonban még tovább kíván menni és még más eszközöket is keres arra, hogy az államkincstárnak a vételárak eltitkolása útján való megrövidítése még hathatósabban megakadályozható legyen. Már a vagyonátruházási illetékről szóló törvény megalkotása idején felmerült ismételten az az eszme, hogy a kincstárnak megadassék a jog arra, hogy a nyilván valótlan értékbevallás esetén a túlságosan alacsonyan értékelt tárgyakat a kincstár a bevallott értékben megválthassa. Ez az eszme azonban ott keresztülvihetetlen volt, mert a megváltandó tárgyak kezelése a kincstárra esetleg nagyobb költségeket háríthatott volna, mint amekkora illetéket elveszítene. Az állatforgalmi adónál azonban hasonló rendelkezéssel kisérletet lehet tenni. Az átruházások ugyanis túlnyomó részben vásárokon történnek. A felügyeletre hivatott hatósági közegek a valóságos árakról a legalaposabban kell, hogy értesülve legyenek. Az első pillanatra látniok kell tehát, hogy a bevallott vételár valószinű-e vagy csupán az adó megrövidítése céljából vallották be alacsonyabban. Ugyanezek a közegek arra nézve is tájékozottak lehetnek, hogy az állatot még ugyanazon a vásáron lehetséges-e lényegesen magasabb áron értékesíteni vagy sem. A hatósági közegek körültekintő eljárása mellett tehát lehetségessé válik, hogy feltűnő esetekben a kincstár megrövidítése úgy akadályoztassék meg, hogy azt az állatot, amelyet a fél az átlagos áraknál jóval olcsóbb árért megvásároltatnak állít, a kincstár részére megváltsa és még ugyanazon a vásáron az állam javára újból értékesítse. Ennek az eljárásnak az az előnye, hogy egyrészt a szerződő felek óvakodni fognak túlságosan alacsony árakat vallani, másrészt az adócsalás miatt megindítandó hosszadalmas és költséges eljárás mellőzhető, végül a kincstár ugyanannak az állatnak kétszeres átruházása után kapja meg az adót, tehát az első átruházásnál eltagadott vételár után elveszett adóért bőséges kárpótlást kap, s amellett még a megváltási és az eladási ár közötti különbözet is a javára esik. Ez az intézkedés természetesen nem azt célozza, hogy a vásárló feleknek lehetetlenné tétessék egy-egy jobb vásár kötése, csupán azt, hogy az államkincstár szándékos és nagymértékű megrövidítése tétessék lehetetlenné. Éppen azért nem is azt engedi meg a javaslat, hogy a bevallott áron váltassék meg az állat, hanem csak azt, hogy a bevallott árnál 10%-kal magasabb árért. Ha tehát a szerződő felek kivételesen mégis az igazi vételárat vallották volna be, a vevő kárt nem szenved, hanem befektetett pénze egy nap alatt 10% hasznot is hozott. A tényleges károsodást pedig, elkerülheti, ha becsületesen jár el és az egész vételárat a valóságnak híven vallja be.
Teljesen átérzem ennek a rendelkezésnek nagy fontosságát az adózó szempontjából is és épen azért ennek végrehajtása körül a legnagyobb óvatossággal fogunk eljárni. A végrehajtást a földmívelésügyi miniszterre kívánom bízni, aki minden bizonnyal a legnagyobb gondot fogja fordítani az állattenyésztés érdekeinek a megóvására is. A végrehajtási eljárásban kiadandó rendelet gondoskodni fog arról is, hogy a megváltás előtt a feleknek módjuk legyen akár a valóságos vételárat hátrányos jogkövetkezmények nélkül bevallani, akár pedig az adót az átlagos forgalmi értékeknek megfelelően leróni.
Egyébként általánosságban is felhatalmazást kérek a javaslat 18. §-ának utolsó bekezdésében arra, hogy általánosságban vagy egyes vásárokra nézve is, ha a viszonyok úgy kívánnák, elrendelhessem, hogy a vételár nyomozásának mellőzésével csupán az átlagos állatárak vétessenek az adó alapjául. Ennek a felhatalmazásnak az eljárás egyszerűsítésen kívül csupán az adózók érdekében van jelentősége, mert abban az esetben, ha a felhatalmazással élnék, a valóságos vételár nyomozásánál sokszor elkerülhetetlen kellemetlenségektől az adózó teljesen meg lesz kimélve és minthogy az átlagos ár épen a vásáron alakul ki, tehát a valóságos vételáraknak is megfelel, az adózó kárt alig szenvedhet.
Az adó lerovására a javaslat a szerző felet kötelezi. Ez a rendelkezés egyrészt teljesen megfelel a vagyonátruházási illetékekre nézve érvényben lévő szabályoknak, másrészt megfelel a gyakorlati életnek is, amely szerint az átruházással járó terheket rendszerint a szerző fél tartozik viselni, végül a forgalmi adó ama jellegének is, amely szerint az adó, - amint azt az általános fejtegetések során kimutattam, - lényegében úgy fog hatni, mintha fogyasztási adó volna.
Minthogy az adót akár készpénzben, akár bélyegjegyekben, de minden esetre az állatról kiállított marhalevél kezelésekor kell leróni s így utólagos fizetéseknek helye nem lehet, nagyobb jelentősége nincs, mégis az esetleges adócsalások esetén való felelősség biztosítása végett a javaslat azt is kimondja, hogy az adóért az átruházó is felelősséggel tartozik, ami egyébként szintén megfelel a vagyonátruházási illetékekre nézve fennálló szabályoknak.
A 20. § az állatforgalmi adó lerovásának idejét és módját szabályozza. A lerovás idejét illetőleg kimondja, hogy annak a tulajdonjognak a marhalevélen való feltüntetésével egyidejűleg kell történni. Ez a szabály egyrészt a legnagyobb biztosítéka annak, hogy az adó rendesen be fog folyni, másrészt a legcsekélyebb kezelési költséget okozza. Bármekkora legyen is az adó összege, a vevő legkönnyebben akkor fizeti azt ki, amikor az állat vételárát is fizetnie kell. Az utólagos kivetés nemcsak rendkívül sok munkát és költséget okoz, hanem egyúttal lehetővé teszi azt is, hogy az adó kisebb-nagyobb része behajthatatlanná váljék, tehát ezt a lehetőséget a javaslat teljesen ki akarja zárni. Épen ezért megtiltja azt, hogy az adó lerovása előtt a tulajdonjogváltozás a marhalevélre feljegyeztessék vagy az új tulajdonosnak új marhalevél állíttassék ki.
A lerovás részletes eljárási szabályait a javaslat nem határozza meg, hanem rendeletre bízza annak szabályozását. Szükséges ez azért, mert új intézményről lévén szó, előre alig lehet megállapítani, milyen eljárás fog a legcélszerűbbnek mutatkozni és ha a törvényben nagyon is részletes szabályok foglaltatnának, a gyakorlatban esetleg célszerűtlennek mutatkozó eljárási módozatokat könnyű szerrel nem módosíthatók, vagy az esetleg célszerű törvényes szabályok helyébe még célszerűbb szabályok nem volnának tehetők. Általában az a meggyőződésem, hogy a tisztán eljárási szabályok részletezése nem való a törvénybe, elég, ha a törvény csak az általános elveket állapítja meg.
Ezeknek az elveknek szem előtt tartásával a javaslat 20. §-ának második bekezdése csak annyit mond ki, hogy az adót készpénzben vagy bélyegjegyekkel lehet leróni. A bélyegjegyekkel való lerovás általános szabállyá tétele volna a kezelés szempontjából úgy a felekre, mint a hatóságokra nézve a legkívánatosabb, mert a felek ilyen lerovási mód mellett még a tulajdonjog átruházásának a marhalevélre való feljegyzése előtt az adót leróhatnák, s így az átruházás a lehető leggyorsabban megtörténhetnék, ami különösen nagyobb vásárokon a forgalom akadálytalan lebonyolíthatása szempontjából szükséges volna. De másrészt nem lehet szem elől téveszteni azt sem, hogy a mai árak mellett az állatforgalmi adó a nagyobb állatoknál jelentékenyebb összeget tesz ki, amelyet bélyegjegyekkel leróni - tekintve, hogy a legmagasabb értékű bélyeg 100 K - nehézségekbe ütköznék. Viszont az adónak kizárólag készpénzben való lerovása is a pénzkezelés miatt sok esetben célszerűtlen lehet. Lehetne az adó lerovást az illetékek módjára bizonyos határig kizárólag bélyegjegyekkel lerovatni, azonban - mint ezt éppen a marhalevelek illetékének felemelése alkalmával tapasztaltuk, - még az aránylag kis összegű illetékeknek bélyegben való lerovása is, különösen kisebb helyeken, nem ritkán ütközhetik akadályokba. Legcélszerűbb tehát ennek a kérdésnek a rendezését is rendeleti útra terelni, miután a rendelet módot adhat arra is, hogy bizonyos esetekben, amikor az egyébként kötelező lerovási mód betartása nehézségekbe ütközik, a másik módon való lerovás hátrányos következmények nélkül alkalmazható legyen. Természetes, hogy azokban az esetekben, amikor az illetéket bélyegjegyekkel kell leróni, gondoskodni kell arról is, hogy visszaélések ne történhessenek. A visszaélések megelőzésére és a netalán mégis elkövetett visszaélések megtorlására nézve az illetékszabályok megfelelő rendelkezéseket tartalmazván, elegendő ezeket a szabályokat az állatforgalmi adó bélyegjegyekkel való lerovásának eseteire is kiterjeszteni.
Az adózónak érdekében áll és az ellenőrzés szempontjából feltétlenül szükséges, hogy a marhalevélen az adó lerovása igazoltassék. Bélyeggel való lerovás esetén a lerovást a bélyeg bizonyítja, készpénzben való fizetés esetén pedig vagy a nyugtatványt, vagy a bérfizetést bizonyító egyéb tanusítványt kell a marhalevélre rájegyezni.
Az állatforgalmi adót a marhalevél kiállításakor kell leróni. Azonban nincs kizárva az, hogy a fél az adó megállapítása ellen, különösen ha az adó alapjául az állat forgalmi árát kell venni, kifogást vél támaszthatni. Az ilyen kifogások elbírálására a javaslat a pénzügyigazgatóságokat jelöli ki. Az ilyen kifogások szoros értelemben vett fellebbezéseknek nem minősíthetők, s így a javaslat nem is nevezi ezeket fellebbezéseknek. Ennek megfelelően az ilyen kérelmek elbírálására nem is a jogorvoslati határidőket, hanem ezeknél hosszabb, egy éves határidőt állapít meg.
A pénzügyigazgatóság határozata ellen a javaslat panaszjogot ad.
Bármilyen legyen is az állatforgalmi adó lerovásának módja, feltétlenül teljes összhangba kell hozni az eljárást a marhalevelek kezelésének módjával. E célból a marhalevelek kezelését szabályozó 1888. évi 40.000. számú földmívelésügyi rendelet módosításra szorul. Az adó szabályszerű befolyásának biztosítása céljából szükségessé válhatik a marhalevél-kötelezettségnek kiterjesztése is olyan esetekre, amelyekre nézve az eddig érvényes szabályok a marhalevél kiállítását nem követelik meg. Az erre vonatkozó felhatalmazásokat tartalmazza a 21. §, amely egyúttal arra is alkalmas, hogy a földmívelésügyi minisztérium az állategészségügyi szempontokból szükséges módosításokról is gondoskodhassék a kiadandó rendeletekben.
Az adó megrövidítésének megakadályozása vagy az elkövetett megrövidítések megtorlása céljából a javaslat II. fejezete a büntető rendelkezéseket ugyanazon rendszer szerint szabályozza, mint az I. fejezet. A súlyosabb természetű kihágásokat adócsalásnak minősíti. A büncselekmények körülírásánál szintén csupán az elkövetett cselekményeket jelöli meg és a szándékosság, a megrövidítési célzat fennforgásának nyomozását nem engedi meg, illetve a bűncselekmény fennforgásának megállapítását nem köti a megrövidítési szándék bizonyításához. Aki a vételárból valamit a marhalevél kiállításakor vagy a tulajdonjog változásának feljegyzésénél szándékosan eltitkol, ezt csupán az adó megrövidítése céljából teheti. Aki az adó alá eső jogügylettel szerzett állatra azzal a bejelentéssel állíttatja ki a marhalevelet, hogy az állatot maga tenyésztette, ezt a hamis bejelentést csak az adó megtakarítása céljából teszi. Eltekintve attól, hogy az előbb felsorolt állatoknak átruházása marhalevél kiállítása nélkül egyáltalán tilos, az ilyen módon való adásvétel esetén a szerződő felek feltétlenül meg akarják rövidíteni az államkincstárt is, mert különben kiállíttatnák a marhalevelet. Ugyanez az eset akkor is, ha az eladott állatról szóló marhalevélre a tulajdonjog változása fel nem jegyeztetik, mert ez is csak azt az eredményt kívánja biztosítani, hogy az állatot a forgalmi adó lerovása nélkül hajthassa el, épúgy, mintha a vevő más állatra kiállított marhalevéllel akarja a megszerzett állatot hazavinni. Ezeknek a cselekményeknek egy része állategészségügyi rendőri szempontból is kihágás és büntetendő. Az eddig ilyen cselekményekre megszabott, legfeljebb 200 K-ig terjedhető pénzbüntetés egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a visszaéléseket megakadályozza, vagy a megtörtént visszaélés megtorlására elegendő lenne. A kincstár megrövidítésének hatályos módon való megelőzése csak ily súlyos büntető rendszabályok mellett remélhető.
Az adócsalásnak büntetésére nézve, első sorban az 1920:XXXII. tc. rendelkezései az irányadók. A pénzbüntetést a javaslat 24. §-a a vagyonátruházási illetékekről szóló törvény rendelkezéseinek megfelelően a megrövidített adó 5-10-szeres összegében állapítja meg.
Azokra az alapelvekre vonatkozólag, amelyek ezen szakasz szövegezésénél irányadók voltak, utalok a 10. §-hoz fűzött indokolásban foglaltakra.
Az adócsalásnak nem minősíthető csekélyebb jelentőségű szabálytalanságok büntetésére nézve ez a fejezet ugyanazokat az alapelveket tartja szem előtt, mint az első fejezet, s így - a 12. §-hoz fűzött indokolásban foglaltakra való tekintettel - a 25. § bővebb indokolást nem igényel.
Rá kell azonban itt mutatnom arra, hogy ez a szakasz csupán azokra a cselekményekre vagy mulasztásokra vonatkozik, amelyek az állatforgalmi adóval kapcsolatban vannak, amelyek ennek az adónak megrövidítésére alkalmasak.
Lehetnek azonban olyan kihágások is a marhalevelek kezelése körül, amelyek az állatforgalmi adó szempontjából teljesen közömbösek és csak az állategészségügyi rendszabályok szempontjából büntetendők. Az ilyen kihágások büntetésére nézve természetesen az eddigi jogszabályok maradnak érvényben. Azok a büntetések, amelyeket az eddig érvényben volt szabályok megállapítottak, a mai érték- és pénzviszonyokkal már semmiféle arányban nem állanak ugyan, de ez irányban ebben a javaslatban annál kevésbé kell gondoskodni, mert a kormány rövid időn belül javaslatot szándékozik benyujtani ezeknek a büntetéseknek a felemelése iránt is.
A rendbírságokat illetőleg utalok a 12. §-hoz fűzött indokolásban foglaltakra.
Az állatforgalmi adó életbeléptetésének napját a folyó év július 1-ében kívánom megállapítani, hogy egybeessék a költségvetési évvel.
A végrehajtást, - a dolog természeténél fogva - a földmívelési és a pénzügyminiszterre kell bízni.
Az általános forgalmi adónak ebben a törvényjavaslatban tervezett felépítése a mi különleges viszonyainknál fogva annyiban tér el a külföldi törvényhozások alkotásaitól, hogy az őstermelést a javaslat kiveszi az általános forgalmi adó alól. A kivétel nem azt jelenti, hogy ezek nem fizetnek forgalmi adót, hanem csak azt, hogy a megadóztatás más formában történik. Minden más tekintetben a javaslat III. fejezete ugyanazokat az elveket tartja szem előtt, amelyek a hasonló külföldi törvényhozások alkotásainál irányadó elvek voltak. Van azonban még egy eltérés. Az eddig ismert forgalmi adótörvények kivétel nélkül magukban foglalják a fényűzési cikkek, illetve a nem elsőrendű szükségleti cikkek súlyosabb megadóztatására vonatkozó szabályokat is. Ennek a javaslatnak a szociális követelmények kielégítése végett szükséges eme megkülönböztetésre nincs szüksége. Nálunk ugyanis a törvényhozás a nélkülözhető tárgyak megadóztatását már törvénybe iktatta. A fényűzési forgalmi adóról szóló 1920:XVI. tc. már a múlt év december 1-én életbe lépett és azon ezidőszerint semmiféle változtatást nem kívánok tenni. Ez a körülmény sokkal egyszerűbbé teszi a javaslatot. Mindössze egy intézkedést tesz szükségessé: a 35. § 10. pontjában az általános forgalmi adó alól mentes ügyletek között fel kell sorolni azokat, amelyek fényűzési forgalmi adó alá esnek.
Az általános forgalmi adó alapelveire nézve a következőket kívánom megemlíteni:
A legfontosabb kérdés volt annak eldöntése, milyen területre terjesztessék ki az általános forgalmi adó.
A német birodalom első kísérlete, az 1916. évi törvény csupán az árúforgalomra nézve hozta be az adót. Minden olyan ipari tevékenység tehát, amely csupán árúk vagy anyagok fel- vagy átdolgozásában állott és nem egyúttal anyagszállításban is, az adó alól mentes volt. Az 1918. évi törvény ezt a kört már lényegesen kiterjesztette, s ennek megfelelően a nevét is árúforgalmi adóról (Warenumsatzsteuer) egyszerűen forgalmi adóra (Umsatzsteuer) változtatta. Ez a második adó már az anyagok puszta feldolgozását is adó alá vonta. De még mindig adómentesnek hagyta azokat a foglalkozásokat, melyek nem tekinthetők ipari foglalkozásoknak, vagyis az úgynevezett szabadfoglalkozásokat. A harmadik, az 1919. évi december 24-iki törvény végre ezeket a szabad foglalkozásokat is adó alá vonta.
A cseh törvény már az első szövegében erre az álláspontra helyezkedett és a javaknak átruházásai és szállításai mellett adókötelesnek mondja ki mindazokat a teljesítményeket, amelyek önálló vállalatok tárgyai, álljanak azok bár anyagok kézművesi és ipari feldolgozásából vagy szabad hivatások gyakorlásából.
Az osztrák javaslat, amely azonban több mint két év óta nem került az osztrák nemzetgyűlés tárgyalása alá, ugyanerre az álláspontra helyezkedik.
A francia törvény pedig, amely 1920. év közepén lépett életbe s amely a forgalmi adót nem is mint önálló, külön törvényt s illetve adónemet hozza be, hanem csak az összes egyéb fennálló adónemek újabb szabályozását tartalmazó novelláris törvénynek egyik részeként szabályozza, lényegében még az első német árúforgalmi adónak felel meg. Ez tehát sem a puszta ipari foglalkozásokat, sem a szabad foglalkozásokat nem rója meg a forgalmi adóval.
Meggyőződésem szerint a német és a cseh törvények álláspontja a helyes. A kizárólagos árúforgalmi adó egyoldalúan terhelné meg a kereskedelmet és a gyáripart és indokolatlanul részesítené adómentességben az olyan iparágakat, amely csupán munkateljesítményből áll, anélkül, hogy maga anyagot is szolgáltatna. Másrészt számos iparágnál alig lehet biztos határokat vonni abban a tekintetben, vajjon csupán munkateljesítményről vagy anyagszállításról is van-e szó. Több iparágnál a munkateljesítmény mellett némi, a munka értékéhez képest elenyészően csekély értékű anyag felhasználása is szükséges. Ezeknél alig volna lehetséges az ellenszolgáltatásból a munkára és az anyagra eső részt elkülöníteni. Akár egészen mentesíteni, akár egészen adó alá vonni az ilyen tevékenységet, - abban az esetben természetesen, ha csupán az árúszállítás vonatnék adó alá - az igazságos adóztatás elveibe ütköznék. De különben sem volna gazdasági szempontból sem megindokolható, hogy az az iparos, aki az árúbeszerzés nehézségeivel nem kénytelen megküzdeni, ellenben a munkabérek és a munkadíjak nagy mérvű emelkedése következtében ma sokkal jobb anyagi viszonyok között él, mint bármely más osztály, miért mentesíttessék ennek az adónak a terhe alól, amelynek célja éppen az, hogy a rendkívüli viszonyok következtében a legnyomasztóbb helyzetbe került osztályok eltartásának terhét ráhárítsa azokra, akik ugyanezen rendkívüli körülmények folyton sokkal kedvezőbb helyzetbe jutottak, mint amilyenben a háború előtt voltak.
Ha áll ez a szabály a feldolgozó iparra, épp úgy áll ez a szabadfoglalkozásokra is. Az ügyvéd, az orvos és minden más, ebbe a körbe tartozó adózó bevételei a békeévbeli bevételekkel szemben aránytalanul nagyobb mértékben emelkedtek, mint pl. a közszolgálatban alkalmazottak jövedelmei. Ami a III. oszt. kereseti adóval való kapcsolatot és az ebből a kapcsolatból származó veszélyeket illeti, ezekre nézve már az általános részben kimutattam, hogy ez a veszély egyáltalán nem olyan fenyegető, amint azt több oldalról hangoztatják. Ha pedig a feldolgozó ipar nem mentesíthető az adó alól, az osztó igazsággal ellenkeznék az, ha a nem testi, hanem szellemi szolgálatot teljesítők az adó alól felmentetnének, holott ezek az adót ép úgy át tudják hárítani, mint amazok.
Amennyire jogosultnak tartom azonban az összes ipari, kereskedelmi és szabad foglalkozásokból eredő bevételeknek megadóztatását, épannyira megengedhetetlennek tartom azt, hogy a szolgálati illetmények is forgalmi adó alá vonassanak. Míg ugyanis az előbb felsorolt foglalkozásokból származó bevételek egy része a legtökéletesebb ellenőrzési rendszer mellett is feltétlenül elkerüli az adóztatást, a szolgálati illetmények ismét teljes összegükben kerülnének adó alá, s így a forgalmi adónál ismétlődnék az a helyzet, ami a III. és IV. osztályú kereseti adóknál nyilvánul, hogy a különben is kisebb összegű, de el nem titkolható állandó jövedelem sokkal súlyosabb adóterhet visel, mint a sokszor jelentékenyen nagyobb változó jövedelem.
Az általános forgalmi adó a fogyasztóra áthárítható. Az állandó szolgálati illetményeknél ez az áthárítás elvileg kizártnak nem tekinthető ugyan, de a gyakorlatban nem kívánatos. Ugyanis a szolgálati viszonyban állók igen tekintélyes része a közszolgálatban alkalmazottak. Ezek illetményeiket vagy az állampénztárból közvetlenül vagy a törvényhatósági, községi jövedelmekből húzzák, melyek szintén közadókból nyernek fedezetet. Az áthárítás tehát itt magára az államra történnék. A magánszolgálatban levőknél még lehetséges volna a munkaadóra való áthárítás, de ez az adó is a nyugtailleték módjára szedetnék be. De viszont épen azért, mert ezeknek az illetményeknek a forgalmi adóval való megterhelését már a nyugtailleték szedése elvégzi, ezeknél újabb adóztatásnak jogosan helye nem lehet. Ami végül az ebbe a csoportba tartozó legnagyobb tömegnek, az ipari, kereskedelmi és gazdasági munkásoknak a megadóztatását illeti, az áthárítás csupán a munkabérek emelése útján történhetnék. Minthogy pedig minden olyan körülmény, amely a munkabérek emelését a legcsekélyebb mértékben is indokolttá tenné, arra vezet, hogy a munkásság nem elégednék meg a megterheltetéssel arányos emeléssel, hanem felhasználja az alkalmat jóval magasabb emelések kierőszakolására, ami viszont a termelésnek rendes viszonyok közé jutását késlelteti és nehezíti, s így általános gazdasági szempontokból több kárt okozna, mint amennyi hasznot az adó jelentene, célszerűnek tartom ezeket a foglalkozási ágakat az adóztatás alól felmenteni.
Az általános forgalmi adó fogalmának tulajdonképpen az felelne meg, ha minden átruházás, minden szolgálattétel, amely ellenérték fejében történik, kivétel nélkül adó alá vétetnék, tekintet nélkül arra, hogy kereset- vagy hivatásszerűen történt-e vagy pedig csupán egyszer, alkalmilag, vagy szükségből. A forgalmi adó általánosságának ilyen értelmezése azonban kétségkívül helytelen és technikailag teljesen kivihetetlen volna. Minden egyes ember minden cselekedetét állandóan ellenőrizni még elméletileg is képtelenség. Egyébként az ilyen természetű átruházások és szolgálatok száma és az értük kapható ellenszolgáltatás aránylag oly csekély, hogy ezeknek nyomozásával és megadóztatásával az adminisztrációt terhelni nem szabad. Ha az ilyen ügyletek lényegesebbek, nagyobb értékekre szólnak, akkor azokról valamilyen okiratot állítanak ki, és nincsen olyan forgalmi cselekmény, amely okiratba foglalva legalább a forgalmi adó kulcsával egyenlő illetékkel ne volna megróva.
Az 1916. évi német árúforgalmi adó ebben az irányban is tett kísérletet, azonban rövidesen kiderült, hogy a kísérlet nem vezetett eredményre és már a második törvényben az egyes ügyletek megadóztatásától elállott. Kétségkívül lehet jogosultsága az egyes forgalmi ügyletek megadóztatásának is, ha az lényegesen súlyosabb adóteher alól menekülne. Igy pl. olyan tárgyak átruházásánál, amelyek fényűzési adó alá esnek. Bizonyos esetekben a most érvényes német és cseh törvény is megadóztatja ezeket. Amennyiben azonban az ilyen adóztatás jogos, azt az 1920:XVI. t-c. 12. §-a úgyis megteszi s így ebben a javaslatban ezzel a kérdéssel foglalkozni nem kell.
A javaslat tehát csak azokat vonja általános forgalmi adó alá, akik önálló, bevétel elérésére irányuló kereseti tevékenységet űznek. A javaslat mellőzi azt a megkülönböztetést, amelyet pl. az osztrák javaslat az üzleti és a hivatásos tevékenység (geschäftliche oder berufliche Tätigkeit) között tesz. Akár iparos, akár kereskedő, akár szabad foglalkozást űző, tevékenységét azért folytatja, hogy abból keresetre tegyen szert. Ennélfogva a kereseti tevékenység kifejezés valamennyire illik. Valamely foglalkozás keresetszerűsége kétségkívül bizonyos állandóságot, rendszerességet, folytonosságot vagy legalább is bizonyos ismétlődést tételez fel. Igy pl. nem lehet kereseti tevékenységnek minősíteni azt, ha valaki azért, hogy szenet, zsírt vagy ruhát vehessen, nélkülözhető bútorát vagy ékszerét eladja. Ellenben nem lehet adómentességet biztosítani annak, aki anélkül, hogy valamely állandó, rendszeres foglalkozást űzne, időnként, amikor alkalma akad, jövedelmező üzleteket köt. Kétségkívül nehéz a határvonalat megvonni. Éppen ezért a javaslat ebben az irányban közelebbi meghatározást nem is ad. Az elhatárolás a bírói gyakorlat feladata lesz.
Általánosságban foglalkoznom kell még a forgalmi adó átháríthatóságával. A javaslat maga ebben az irányban rendelkezést nem tartalmaz. Az áthárítást sem nem tiltja, sem kifejezetten meg nem engedi. Az áthárítás tilalma eredményes úgy sem volna. Ha a nyilt áthárítást nem engedi meg a törvény, ahol az adófizetőnek ez módjában van, burkoltan, az árúcikkek vagy a szolgálattétel árának, ellenértékének felemelése útján hárítja át. Viszont, ha a törvény az áthárítást kifejezetten meg is engedi, sőt ha el is rendeli az adó külön felszámítását, alakulhatnak úgy a viszonyok, hogy az adófizető az áthárításra nem képes és vagy nyiltan vállalja át magára az adót, vagy az árakat szállítja le. Ez utóbbira számos példát láttunk épen a közelmultban, amikor számos cég hirdette, hogy a fényűzési adót maga fizeti. Az általános részben foglaltak szerint a forgalmi adó hatásában általános fogyasztási adó jellegű közszolgáltatás. Ennek természetes következménye, hogy az áthárítás megengedett dolog, azonban az áthárítás itt is úgy történik a legcélszerűbben, hogy csupán az árakban nyer kifejezést, mint pl. a szeszadó a szesz, a söradó a sör, a cukoradó a cukor árában stb. Ezekből az okokból szükségtelennek tartottam a javaslatban bármely irányban is rendelkezni.
A III. fejezet részleteire áttérve, az egyes rendelkezéseket a következőkkel kívánom megindokolni:
A 28. § az általános forgalmi adó alanyait jelöli meg. Általánosságban már fentebb fejtettem ki az erre vonatkozó álláspontomat. A szakasz első bekezdése tartalmazza a főszabályt. A többi bekezdések a részletekre vonatkozó, általános elvi kijelentéseket, illetve közelebbi meghatározásokat tartalmaznak.
Szükségesnek tartottam első sorban minden felmerülhető kétely megelőzése céljából az őstermelés fogalmának közelebbi meghatározását. A meghatározás természetesen csupán ennek a törvénynek a szempontjából irányadó, egyébként azonban megfelel az általános fogalmaknak is. Nagyrészt megegyezik ez a meghatározás a jövedelemadóra vonatkozó szabályokkal is, amennyiben az őstermeléshez számítja a mellékhaszonvételeket is, amilyenek pl. az állattenyésztés, méhészet, halászat, vadászat. Az állattenyésztés fogalmához tartozik az állathizlalás is, amennyiben azt a mezőgazdasággal kapcsolatban űzik, sőt a külön, iparszerűen űzött állathizlalás sem esik általános forgalmi adó alá, amennyiben csupán az élőállatnak hízott állapotban való eladására szorítkozik, mivel az állat átruházása alkalmával az állatforgalmi adót kell leróni. Ellenben kifejezetten kiveszi az őstermelés fogalmából a mezőgazdasági ipart, nevezetesen a téglagyárakat, mészégetőket, cukor- és szeszgyárakat, fűrészmalmokat, továbbá a háziipar keretében iparcikkekké feldolgozott terményeknek ilyen állapotban való forgalomba hozását (pl. kosárfonást, gyékényszövést stb.) Kifejezetten adókötelesnek mondja ki továbbá a föld terményeinek nyilt üzletekben való elárusítását akár a tulajdonos, akár más által történjék is az. A föld terményeinek, pl. főzelék- és zöldségfélének, gyümölcsnek stb. nyilt üzletekben való árusítása rendszerint már a közvetítő kereskedelem feladata s igy az általános forgalmi adó alól semmi esetre sem menthető fel, minthogy abban az esetben, ha a termelő maga közvetlenül árusítja el terményeit a fogyasztónak, a közvetítő kereskedelem hasznát is maga szedi be, az osztó igazsággal ellenkeznék, hogy az ezt terhelő adótól mentesíttessék. Ugyanez áll természetesen a vadakra és a halakra is és ez a rendelkezés kizárja azt, hogy a halászattal idegen vizeken üzletszerűen foglalkozó kereskedelmi vállalatok adómentességet igényelhessenek, mint őstermelők.
A szolgálati viszonyban lévők mentesítésére nézve már fentebb kifejtettem indokaimat itt csak azt kívánom hozzáfűzni, hogy a mentesítés természetesen csupán a szolgálati viszonyból származó keresetre terjed ki s ha emellett - ha csupán mellékfoglalkozásként is - olyan tevékenységet is folytat, amely önmagában véve adóköteles volna, ezután az adót meg kell fizetnie.
Az adókötelezettségre nincs befolyással az, hogy természetes vagy jogi személy űzi a kereseti tevékenységet. Ez utóbbi esetre nézve - esetleges kételyek megelőzése végett - rendelkezik a javaslat arról is, hogy az olyan szövetkezetek is adó alá esnek, amelyek üzletüket csupán a saját tagjaikra terjesztik ki. Ennek a rendelkezésnek jogosságát indokolja az, hogy az általános forgalmi adó fogyasztási adó jellegével bírván, nem szabad módot adni arra, hogy az alól bármiféle úton menekülhessen a fogyasztó. Ez alól a szabály alól mégis kivételt kellett tenni az olyan szövetkezetekre nézve, amelyek csupán őstermelőkből állanak, s amelyek semmi más célt nem szolgálnak, mint a saját terményeiknek értékesítését, amit indokol az, hogy az ilyen termények első forgalmi adóját az őrlési és állatforgalmi adó pótolja, s az ily módon való értékesítés lényegében szintén az első forgalombahozatal, tehát már adóval érintve van.
Az adót természetesen csupán a belföldön folytatott tevékenységből, belföldön beszedett fizetések után követelheti a magyar állam, azonban az a körülmény, hogy az, aki a tevékenységet folytatja, magyar állampolgár-e vagy sem s hogy itt lakik-e vagy sem, az adókötelezettségre befolyással nem lehet. Adókezelési okokból azonban az adózást bizonyos határozott, külső ismérvhez kell kötni s az erre vonatkozó szabályokat tartalmazza a 28. § 6. bekezdése.
A forgalmi adó tárgya a szállítás vagy a munkateljesítmény.
Az árúszállítás gyűjtő kifejezés. Ez alatt kell érteni mindenféle testi ingó dolog viszterhes elidegenítését. Ez a fogalom fedi az egész gyáripart, a kereskedelmet, végül minden olyan ipart, amely a munka mellett magát a feldolgozandó anyagot is szolgáltatja. A javaslat kifejezetten az ingó testi dolog elidegenítését jelöli meg az adó tárgyául, tehát az ingatlanok átruházása nem eshetik ide, sem azok haszonbérbeadása, egyrészt mert ezek után vagyonátruházási és okirati illeték fizetendő, tehát már forgalmi-adóval meg vannak róva, másrészt mert csekély kivételtől eltekintve, rendszeres kereseti tevékenység tárgyai nem is szoktak lenni. Ugyanez áll a jogok átruházására nézve is, mert ezek nem testi dolgok s mert keresetszerű forgalomba hozataluk igen ritka, nem volna célszerű ezeket külön megadóztatni.
A munkateljesítmény szintén gyűjtő kifejezés. A javaslat ezt is közelebbről körülírja. A körülírás magában foglalja a csupán feldolgozó, el- vagy kikészítő ipart és a szabadfoglalkozásokat. Az ebbe a fogalmi körbe tartozó kereseti tevékenységnek olyan részletező felsorolását, amilyent pl. a cseh törvény 3. §-a tartalmaz, a javaslat mellőzendőnek tartja, mert teljes felsorolás lehetetlen, a példaképen való felsorolás pedig sokszor ad okot téves értelmezésre. Amennyiben valamelyes felsorolás szükséges volna, azt sokkal célszerűbben lehet a végrehajtási utasításban megtenni.
A 29. § 4. és 5. bekezdése néhány kivételes esetre nézve tartalmaz közelebbi szabályt. Ami a raktárjegyek stb. átruházását illeti, a rendelkezést szintén csak úgy lehet értelmezni, hogy az átruházás a bevételre irányuló kereseti tevékenység keretében adóköteles és nem vonható forgalmi adó alá az, aki valamely értéktárgyának zálogbatételéről szóló zálogcédulát azért adja el, mert magát a zálogtárgyat kiváltani nem képes. Ez a szakasz elsősorban a közraktárakban levő árúknak a raktárjegyek útján való átruházására vonatkozik. Abban az esetben tehát, ha a földbirtokos búzáját vagy kukoricáját a közraktárban helyezte el és azután a raktárjegyet átruházza, ezután az átruházás után forgalmi adót nem tartozik fizetni, mert nem forognak fenn azok a körülmények, amelyek a terményeknek feldolgozás nélkül való értékesítését az őstermeléstől különböző kereseti tevékenységgé minősítenék a javaslat 28. §-a szerint.
A 29. § utolsó bekezdése éppen ellenkező szabályt tartalmaz, mint a német törvénynek 7. §-a. Ez az utóbbi szakasz t. i. kimondja, hogy ugyanarra a tárgyra vonatkozó több, egymásután következő átruházás közül csak az az egy esik forgalmi adó alá, amely az átruházott tárgy közvetetlen és tényleges birtokának átruházása útján történik. Az osztrák törvényjavaslat 10. §-ának utolsó bekezdése nem ad kifejezetten mentességet, ellenben felhatalmazást ad a pénzügyi kormánynak arra, hogy ilyen esetekben a közbeneső átruházásokra kivetett adót mérsékelhesse vagy azokat az adó alól teljesen felmentse. A rendelkezések célja a közvetítő kereskedelem tehermentesítése. Ez a tehermentesítés kívánatos és célszerű volna, ha egyúttal az árak mérséklését ezzel lehetne biztosítani. Azonban ilyen eredményt nem várok ettől a rendelkezéstől. A túl sok közvetítő bekapcsolása minden adó nélkül is az árak drágítására vezet, s így inkább arra kell törekedni, hogy az árúknak a termelőtől a fogyasztóhoz való juttatása minél rövidebb úton, minél kevesebb közvetítő kezén keresztül történjék. Ezt a közvetítő kereskedelem mentesítése útján egyáltalán nem lehet elérni, sőt ellenkezőleg, minél több előnye van a közvetítésnek, annál több közvetítő igyekeznék a láncba bekapcsolódni.
Azután kezelési szempontból is sok nehézséget okoz ennek a rendelkezésnek a végrehajtása és a visszaélésekre tág kaput nyit, miután alig lehet hatályosan ellenőrizni azt, hogy az átruházott tárgy tényleg átment-e és kinek a birtokába. Végül méltánytalan megterhelését jelentené az olyan kereskedelemnek, amely valamely okból az ilyen átutalásokat nem bírja, vagy nem akarja keresztülvinni.
Nem utolsó ok végül a mentesség mellőzésére az, hogy éppen a mai viszonyok között a kereskedelem legerkölcstelenebb formája, a lánckereskedelem nyerne ilyen rendelkezéssel törvényes kiváltságot.
Habár lehetnek olyan esetek is, amikor a mentességnek megvolna a jogosultsága, még sem tudom az osztrák javaslat álláspontját sem elfogadni, amely a kormányhatalom belátására bízza, mikor és milyen mértékben adjon mentességet, mert az ilyen felhatalmazás számos visszaélésre adhat okot, és - különösen nálunk - ha nem is történnék semmi visszaélés, mindenesetre bőséges anyagot nyujtana a meggyanusításokra.
Mindezekből az okokból a legcélszerűbbnek találtam a német törvénnyel éppen ellenkezőleg határozottan kimondani, hogy az a körülmény, vajjon az árú ismételt átruházás esetén természetben ment-e át minden egyes szerzőnek a birtokába, az adókötelezettségre befolyással nincsen.
Az általános forgalmi adó alapja az árúk nyers vételára és a munkateljesítmények díja. Ezeket közelebbről a 32. § részletezi. Az adóalaphoz a javaslat - az összes idegen törvények példájára - hozzászámítandónak mondja ki az adózónak a saját üzeméből elvett és a saját háztartásában fel- vagy elhasznált árúk értékét is. Ezt a rendelkezést azért kivántam a törvénybe felvenni, mert azáltal, hogy a kereskedő vagy az iparos a saját üzeméből felhasznált árúkat adómentesen kapja, a többi adózóval szemben előnyben részesülne. Tekintettel arra, hogy az őstermelést részben azért kívánja a javaslat az őrlési és az állatforgalmi adó magasabb kulcsaival megróni, mert a saját háztartásában felhasznált terményeket is érinteni akarja, nem volna helyes az iparnál és a kereskedelemnél ezt a fogyasztást mentesíteni.
A javaslat 30. §-ának 3. és 4. bekezdése teljesen megegyezik a fényűzési forgalmi adóról szóló törvény 8. §-ának 3. és 4. bekezdésével. Itt kivánok rámutatni arra, hogy a végrehajtás egyöntetüsége szempontjából igyekeztem mindenütt, ahol hasonló rendelkezések már a fényűzési forgalmi adónál is szükségesek voltak, ezeket a rendelkezéseket, amennyire lehet, teljesen azonos szöveggel átvenni. A bizományi ügyletre a fényűzési adóról szóló törvényben nincs rendelkezés, mert ott a dolog természeténél fogva ilyen ügyletek adókötelezettségéről nem igen lehetett szó. Az általános forgalmi adónál azonban igen gyakran fordul elő, s azért határozottan rendelkezni kellett. A javaslat álláspontja fedi a kereskedelmi törvény 368. §-ának rendelkezéseit, amiből önként következik, hogy olyan esetekben, amikor a megbizott nem a maga nevében köti meg a harmadik személlyel az ügyletet, hanem csak mint közvetítő jár el, tevékenysége nem árúszállítás, hanem munkateljesítmény, és csupán az ezért fizetett díj esik a forgalmi adó alá. Ennek a rendelkezésnek felvételére egyébként még az a körülmény is indított, hogy abban az esetben, ha a bizományi ügyleteket kivételes elbánás alá vennénk, a közvetítő kereskedelemnek egy igen jelentékeny része burkoltatnék ebbe a formába, ami az adó eredményét nagy mértékben befolyásolhatná.
Az idegen pénznemekben teljesített fizetések értékelésére vonatkozó szabály teljesen megfelel a vagyonátruházási illetékekről szóló törvény 3. §-ában és a fényűzési forgalmi adóról szóló törvény 9. §-ában foglalt szabályoknak.
Olyan esetekben, amikor az adó alapjául szolgáló ellenértéket nem pénzösszegben fejezik ki, hanem más árúban vagy munkateljesítményben, az átruházott javak vagy a munkateljesítmény értékét pénzben kell kifejezni. Ez a kifejezés csak becslés útján történhetik. A becslésre nézve részletes szabályokat a törvényben megállapítani nem volna célszerű, mert a törvényt nagyon megterhelné. A kiadandó végrehajtási rendelet a becslésre nézve ugyanazokat az elveket és szabályokat fogja alkalmazni, amelyek a becslésre nézve a vagyonátruházási illetékről szóló törvényben az ingó dolgok és szolgáltatások értékelésére nézve érvényben vannak. Az erre való hivatkozást azonban mellőzendőnek tartottam, mert törvényszerkezeti szempontból kerülendőnek tartom más törvény rendelkezéseire való hivatkozást.
Az adóalap megállapítására vonatkozó szabályok azonosak a fényűzési forgalmi adóról szóló törvény 9. §-ában foglalt hasonló célú rendelkezésekkel, s így bővebb indokolásra nem szorulnak. Új rendelkezés csak az utolsó bekezdésben van, amely a munkateljesítményekről szól. Az ebben a bekezdésben foglalt rendelkezések ugyanazt az elvet érvényesítik a munkateljesítményeknél, mint amelyek az előző bekezdésekben az árúszállításokra érvényesülnek. Az adó alapja a nyers bevétel. Az a körülmény, hogy a munkát teljesítő iparos maga végzi-e a munkát, vagy fizetett alkalmazottjával végezteti, továbbá hogy a munka végzéséhez szüksége van-e anyagra vagy segédeszközökre és mennyibe kerülnek ezek, az adó alapjára befolyással nem lehetnek. Ugyanezeket az elveket alkalmazni kell a szabadfoglalkozásoknál is. Így pl. az ügyvéd vagy az orvos nem vonhatja le az ügyfele vagy a betege által fizetett díjból azt a kocsibérköltséget, amelyet az illető érdekében végzett munka teljesítése közben fizetett. Ellenben - éppen az ügyvédi foglalkozást illetőleg - szükségesnek tartom itt külön is felemlíteni, hogy az a pénzösszeg, amelyet az ügyvéd ügyfele javára átvett, nem az ő munkateljesítésének díja és hogy az az illeték, amelyet pl. a perben a peresfél helyett lerótt, nem az ő munkateljesítményével kapcsolatos kiadás.
Az ebben a szakaszban foglalt rendelkezések teljesen megegyeznek a fényüzés forgalmi adó 11. §-ában foglalt szabályokkal, bővebb indokolást nem igényelnek. Szükségesnek tartottam azonban a csődeljárás tartama alatt fizetendő adókra nézve külön is rendelkezni, nehogy különösen a bevallási és a könyvvezetési kötelezettség kérdésében kételyek merülhessenek fel.
Az adó kulcsát a javaslat 1%-ban kivánja megállapítani. A német törvények a kulcsot 0.1%-ról fokozatosan már 1.5%-ig emelték fel. A cseh törvény ez időszerint 1%-os kulcsot alkalmaz, azonban már foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy 1.5%-ra kell a kulcsot emelni. Az osztrák törvényjavaslat már eredetileg is 1.5%-ot tervezett. Ez a javaslat 1% adókulcsot kiván. Ennek a kulcsnak megállapításánál figyelemmel voltam arra, hogy adótörvényeink már úgyis súlyos terhet rónak az adózó vállaira és nem tartom helyesnek mindjárt a súlyosabb adótételt alkalmazni, nehogy ez az adóalap eltitkolásának fokozottabb megkisértésére vezessen és így a várható eredményt a későbbi időkre is megrontsa.
Nem kívánatos, hogy az adóösszegek fillérekben állapíttassanak meg. Azonban az adóalap kikerekítése helyett egyszerűbbnek tartom, ha az adóösszeg kerekíttetik ki mindig egész koronára, ami az adózókra igazán lényegtelen terhet hárít.
Itt kívánok rámutatni arra, hogy a javaslat az adókulcsot minden szállításra és munkateljesítményre egységesen, azonos tételben állapítja meg. Kétségtelenül van jogosultsága annak, hogy úgy az árúszállításoknál, mint a munkateljesítményeknél bizonyos megkülönböztetés tétessék a szükségesebb és a kevésbé szükséges árúk és munkateljesítmények között egyrészt, és a jövedelmezőbb vagy kevésbé jövedelmezők között másrészt. Úgy a német, mint a cseh törvény, valamint az osztrák javaslat is ilyen alapon épült fel. A magam részéről azonban ezidőszerint mellőzendőnek vélem a differenciálást. A legfontosabb rész, t. i. a fényűzési forgalmi adó alá eső tárgyakra nézve ez már megtörtént. A pénzügyi adminisztráció most annyira meg van terhelve, hogy csak a legszükségesebb munkával lehet még tovább is terhelni. Már pedig az egyes árúk és az egyes munkateljesítmények között való különböztetések, az adózók részéről az ellenszolgáltatások megfelelő elkülönítésének ellenőrzése stb. olyan nagy munkát okozna, amely végeredményben az alapadó kivetésére és ellenőrzésére volna visszahatással, s azért egyelőre helyesebbnek véltem az egységes adókulcs megtartását.
Minden adótörvénynek hátránya az, ha sokféle mentességet ad. Valahány mentesség, annyi anyag jogvitákra és annyi kibúvó ajtó az adózók számára. Különösen fontos azonban ilyen általános természetű adónál, mint az általános forgalmi adó, hogy a mentességek a lehető legszűkebb körre szoríttassanak. A javaslat ezt az elvet igyekszik lehetőleg érvényesíteni.
Az összes kivételeket és mentességeket a 35. § sorolja fel. A megadott mentességek bővebb indokolást nem igényelnek. Az államvasút, a posta, a távíró és a távbeszélő-forgalom bevételei egész összegükben az államot illetik. A forgalmi adó vagy átháríttatik, s akkor a díjakban kell, hogy kifejezésre jusson, vagy nem háríttatik át s akkor maga az állam fizeti önmagának. Az utóbbi esetben az adó beszedése, illetve elszámolása csak munkát és így költséget okoz, az előbbi esetben pedig sokkal helyesebb az emelést függetlenül és nyiltan megcsinálni. Ezek a megfontolások indokolják a 35. § 1. és 2. pontjában foglalt mentességeket.
Ugyanezek az okok állanak teljes mértékben az állami egyedárúságok és az állami értékjegyek elárusítására nézve azzal az eltéréssel, hogy ezeknél az elárusítókat kellene kártalanítani abban az esetben, ha az áthárítás az árak felemelésében nem nyilvánulna.
A víz, légszesz és villanyáramnak a községek által való szolgáltatása közérdek. A mai viszonyok között ez amúgy is nagy nehézségekbe ütközik és az árak nagymértékű felemelését így sem lehet elkerülni. Minthogy a községeket ezekkel az adókkal terhelni nem lehet, az adónak az árakba való beszámítása pedig az adó által indokolt emelésnél magasabb emelésre vezetne, célszerűbbnek tartottam ezeket a tárgyakat, úgy amint azt a német és cseh törvények is teszik, s ahogyan az osztrák javaslat is tervezte, az adó alól felmenteni.
A szakasz 5-13. pontjai tulajdonképen nem mentességet adnak. Mindazok a bevételek ugyanis, amelyek ezekben a pontokban foglaltatnak, kivétel nélkül olyanok, amelyek a forgalmi adónak vagy az eddig meglévő különböző formáival vagy magával ezzel a törvénnyel már másként érintve vannak. Azok a forgalmi adók, melyek a kérdéses forgalmakat terhelik, csaknem kivétel nélkül terhesebbek, mint az ebben a javaslatban tervezett 1% adókulcs. Ezért és mert a megadóztatásnak azok a formái, melyek ezeket a forgalmakat sujtják, sokkal tökéletesebbek, mint a javaslat szerinti forgalmi adó, nem azokat a már meglévő adóztatási formákat szüntetem meg, hanem a kettős megadóztatás elkerülése céljából ezeket a forgalmakat mentem fel az általános forgalmi adó alól. Az 5. pont ugyan felmenti a forgalmi adó alól a külföldi fizetési eszközök forgalmából, tehát a valuta- és deviza-ügyletekből származó bevételeket is, amelyek most külön forgalmi adóval megróva nincsenek. Ez azonban nem azt jelenti, mintha ezeket az ügyleteket a forgalmi adó alól teljesen ki akarnám hagyni, hanem csak azt, hogy ezek megadóztatása ennek a törvénynek a keretében célszerűen nem vihető keresztül. Gondoskodni fogok azonban arról, hogy az előkészület alatt álló, okirati illetékekről szóló törvényjavaslat ezek adó alá vonásáról intézkedjék. Megjegyzem, hogy malmoknak fizetett állami megtérítés és a kereskedelmi malomnak a liszt és más őrlési termény értékesítéséből származó bevételének, továbbá a bortermelési adóval megrótt bevételnek a mentességek között való felsorolása természetes következménye annak, hogy ezek a bevételek az őrlési adóban vannak megadóztatva, s illetve, mert a bornak a termelő által, nem nyilt üzletben való eladása azért nem esik forgalmi adó alá, mivel ez is az őstermelés körébe tartozik. A bornak nyilt üzletekben a kereskedelem körében egyébként való forgalomba hozása feltétlenül az általános forgalmi adó alá esik, mert a bortermelési adó csupán a termelő megadóztatását célozza.
Foglalkoznom kell itt azokkal az esetekkel is, amelyekben szó lehetne a mentességről, azonban a javaslat tényleg nem ad mentességet.
Ilyen pl. a forgalom csekély, jelentéktelen volta esetén adható mentesség. A második német törvény ugyanis a 3. §-ban felmenti az adó alól azokat, akiknek egy évi forgalma a 3.000 M-t meg nem haladja. Ugyanezt a mentességet tervezi az osztrák javaslat is. A harmadik német törvény, valamint a cseh törvény már ezt a mentességet elejtették. Meggyőződésem szerint igen helyesen. Az adó áthárítható lévén, magát a kereskedőt vagy iparost nem terheli. Ha az értékhatár nagyon alacsonyan állapíttatnék meg, semmi értelme nem volna, mert ma a legkisebb üzletek forgalma is nagy összegeket tüntet fel a rendkívüli árak miatt. Ha pedig az értékhatár megfelelően magas volna, nagy számmal követelnék az ezen az alapon való mentesítést, igyekezvén a forgalmukat megfelelően alacsonyan kitüntetni. Egyedül a kivetés szempontjából volna ennek a mentességnek némi jogosultsága, azonban az e téren felmerülhető nehézségeket sokkal célszerűbben meg lehet szüntetni a kisebb terjedelmű vállalatok adójának átalányozás útján való megállapítása által, amire a javaslat 46. és 51. §-ai adnak módot.
Fontos a forgalmi adó behozatalánánál az a kérdés, vajjon a kivitel, behozatal és az átvitel milyen elbánásban részesüljön az adó szempontjából. Az eddig megalkotott külföldi törvények úgy a kivitel, mint a behozatal és az átvitel adómentességét biztosítják.
A behozatalt illetőleg külön mentesítésre szükség nincsen, mert az eladó, aki a törvény szerint az adót fizetni tartozik, külföldi, az ilyen átruházás után tehát a magyar állam adót úgy sem szedhetne. A német törvény azonban tovább megy és még a külföldről behozott árúnak az első belföldi forgalmát is mentesíti. Ez a rendelkezés tulajdonképen azt célozza, hogy a fogyasztó ne igyekezzék a külföldi árút közvetlenül megszerezni a külföldön, hanem a közvetítő kereskedelmet itt is és ez által az adómentesség által is támogassa. Ezt a támogatást a magam részéről nem tartom annyira fontosnak, hogy a mai súlyos államháztartási gondok mellett ily célból adómentességet biztosítsak. Sőt ellenkezőleg abból, hogy a forgalmi adó lényegében fogyasztási adó, épen az következik, hogy igyekezni kell a megfelelő adót akkor is beszedni a fogyasztótól, ha az nem belföldi, hanem külföldi árút fogyaszt. Ezt pedig akkor érjük el, ha a külföldről behozott árúknál az első belföldi szerzőt kötelezzük arra, hogy a behozott árú után az adót megfizesse. Ennek azonban természetesen csak ott van jogosultsága, ahol a közgazdaságnak nem fontosabb érdeke az, hogy az árú a külföldről behozassék. Ennek a forgalmi adó szempontjából való megállapítása természetesen ki van zárva. De ilyen megállapításra nincs is szükség, mert mindazokat a szempontokat, amelyek ebben az irányban figyelembe veendők, a vámkötelezettség és a vámtétel megállapításánál kell amúgy is mérlegelni. A behozatal megadóztatását tehát ahhoz a körülményhez lehet kapcsolni, vajjon a behozott árú vámköteles-e vagy sem. A vámköteles árú után a vámmal együtt meg kell fizetni a forgalmi adót is, a vámmentes árúknál pedig forgalmi adó sem követelhető.
A kivitel előmozdítása közgazdasági szempontból fontos. Ha a külföldre szállított árúkat a forgalmi adóval is terheljük, ez kétségkívül nehezíti a kivitelt. Mivel az állam érdekében nem kívánatos kivitel megnehezítése a kiviteli tilalom felállításával, továbbá a kiviteli illetékekkel sokkal célszerűbben elérhető, jogosultnak tartom a kivitel, illetve a külföldre történő szállítások adómentesítését.
Az átmenő (transito) kereskedelem előmozdítását szintén fontos közgazdasági érdeknek kell elfogadnunk. Indokolt tehát, hogy ebben az irányban is igyekezzünk megtenni mindent, ami ezt a kereskedelmet előmozdítja. A javaslat 38. §-ában foglalt rendelkezések ezt a célt a legteljesebb mértékben biztosítják, viszont a kincstár jogait is megvédik az által, hogy a pénzügyminiszterre bízzák annak a határidőnek megállapítását, amelyen belől az ezen a címen igényelhető kedvezmények érvényesíthetők.
Az adó állandó befolyásának biztosítása az adózók összeírása és pontos nyilvántartása nélkül lehetetlen. Ezért a javaslat 39. §-a első sorban az összeírást rendeli el. Az összeírás módozatait, valamint a nyilvántartás mikéntjét helyesen csak rendelet szabályozhatja. Meg kell azonban itt jegyeznem, hogy gondoskodni kívánok arról, hogy amennyiben lehetséges, a már rendelkezésre álló egyéb összeírásokat és pedig első sorban a jövedelem és a vagyonadó kivetése céljából most épen folyamatban lévő összeírást is fel fogom használni.
Az összeírás keretébe tartozik a külföldiek nyilvántartása is. Minthogy a külföldön lakó adókötelessel az érintkezés nehéz, sokszor lehetetlen, gondoskodni kell arról, hogy itt legyen olyan képviselője, aki az adózó kötelezettségeinek teljesítéséért törvény alapján felelős. Ezt akarja biztosítani a 40. §.
Az általános forgalmi adó lerovását a külföldi törvények általában oly módon szabályozzák, hogy az adózó bevételeiről könyveket tartozik vezetni, és a bevételeknek egy-egy adókivetési időszakban elért összegét tartozik bevallani és az adót egyidejűleg készpénzben köteles befizetni. Az államkincstár természetesen ezeket a bevallásokat ellenőrzi s esetleg szakértői becslés alapján vagy más módon helyesbíti. Ennek a rendszernek nagy hátránya az, hogy minden adózótól lehetőleg pontos könyvvitelt tételez fel. A mi viszonyaink között azonban az adózóknak csak egy kis részénél tételezhető fel, hogy erre a célra megbízható könyveket fognak és tudnak vezetni. Azután az államkincstár nem várhatja azt, hogy az adót csak az adóév végén kapja meg, feltétlenül szükséges, hogy lehetőleg egyenletesen az év folyamán állandóan legyen bevétele. A kivetéses eljárásnak általában sok hátránya van, az adózók zaklatásával jár és az adminisztrációra is nagy terhet ró. Megfontolandó volt tehát, ne kísértsük-e meg az adónak bélyegben való lerovását is megengedni, illetve elrendelni ott, ahol az célszerűnek látszik.
Hátrányai bizonyára a bélyegben való lerovásnak is vannak, de az az egy előnye kétségkívül megvan, hogy az adó ily módon egyenletesebben és állandóan folyik be és hogy a kezelés kevésbbé költséges. Természetesen csak akkor lehet szó a bélyegben való lerovás megengedéséről, ha kellő ellenőrzésről is lehet gondoskodni. Az adózók adóerkölcsére a kincstár nem bízhatja magát, mert ez nagyon is sok kívánni valót hagy hátra és ha a kellő ellenőrzés hiányzik, el kell készülve lenni arra, hogy az adóból alig folynék be valami. Az érdekelt körök általában kívánják a bélyegjegyekkel való lerovást. A bélyegben való lerovást természetszerűen valamely okirathoz kell kötni. Így felmerült az a terv, hogy vagy általános nyugtakényszert vagy általános számlakényszert kell behozni, s az adót a nyugtán vagy a számlán kell leróni. Az általános nyugta-kényszerről komolyan beszélni sem lehet. Ez a kereskedelmet teljesen megbénitaná. A számla-kényszer talán egyes nagyobb iparvállalatban, amely csak nagyban való szállítással foglalkozik, megvalósítható volna, azonban a rendes, mindennapi életben szintén kivihetetlen, még ha a legegyszerűbb formában, csupán a fizetendő pénzösszeg feljegyzésével történnék is, mert csak egy kissé forgalmasabb üzletben is külön személyzet volna szükséges az ilyen számlák bélyegzésére. Azonkívül a lerovás ellenőrzése teljesen lehetetlen volna. A fogyasztót lehetetlen ellenőrizni, hogy minden vásárlása után bélyeges számlát kapott-e, az az eszme pedig, hogy titkos rendőrök ellenőrizzék, hogy a kereskedésekben betartják-e a törvény rendelkezéseit, nemcsak visszatetsző, de teljesen kivihetetlen is volna. A nehézségek azonban nem riaszthatnak vissza attól, hogy valamiképen meg ne kísértsem a bélyegben való lerovás behozatalát. De épen azért, mivel ezen a téren még semmi tapasztalat nincs, a törvény maga csak a legáltalánosabb alakban tartalmazhatja a felhatalmazást és a végrehajtás során, rendeleti úton kell majd addig kísérletezni, amíg úgy a kincstár, mint a felek érdekeit kielégítő megoldási módot találunk. Ezt az általános felhatalmazást tartalmazza a javaslat 41. §-a.
A javaslat 41. §-a tartalmazza az általános felhatalmazást abban az irányban, hogy a pénzügyminiszter az adó lerovásának módját maga határozhassa meg. A 42. § a bélyegben való lerovás esetére nézve tartalmaz hasonlóképen általános rendelkezéseket.
Abból a szempontból, hogy az adó eredménye megállapítható legyen, első sorban az szükséges, hogy a bélyegben való lerováshoz külön bélyegek alkalmaztassanak. Ez akadályokba nem ütközik s mire a törvény életbe lép, akkorra gondoskodni fogok elegendő mennyiségű külön forgalmiadó-bélyegekről is. A kétféle bélyeg talán kezdetben némi zavarokat okozhat, azonban rövid időn belül meg fogják szokni az adózók, épúgy, amint a posta- és az okmánybélyegeket is annyira megszokták, hogy ma már ez a kétféle bélyeg a legcsekélyebb zavart sem okozza.
A lerovás módozatait helyesen csak rendelet szabályozhatja, azonban a legáltalánosabb feltételeket és követelményeket a törvénynek is tartalmaznia kell. A legfontosabb kellék, hogy az ellenőrzés biztosítva legyen. Erről csak akkor lehet szó, ha azok az iratok, amelyeken a bélyeget lerótták, az adózónál maradnak és ez azokat az iratokat megőrizni és kívánatra a pénzügyi közegeknek bemutatni tartozik. A 42. § lényegében egyéb szabályt nem is állapít meg.
A 43-44. §-okhoz
Az államnak fontos érdeke az, hogy az általános forgalmi adó minél előbb befizettessék akkor is, ha a lerovás nem bélyegekben történik. Az adó előzetes kiszabás alapján való fizetése különösen az első alkalommal, valamint minden új adózónál arra az eredményre vezetne, hogy a kivetések csak az év végén, esetleg még később történvén, az adó befizetése is kitolódnék. Tekintettel azonban arra a végtelen egyszerűségre, amellyel az adózó megfelelő könyvvitel mellett az adó összegét maga kiszámíthatja, erre nincs is szükség. Ezért a törvény úgy, amint az bizonyos illetékeknél is történik, azt rendeli, hogy az adózó maga állapítsa meg az általa fizetendő adót és minden kivetés vagy felhívás bevárása nélkül a kivetési időszak letelte után 15 nap alatt fizesse be. Ugyanez a szabály áll különben a fényűzési adóra is.
Az adókivetési időszakot általában a naptári évben jelöli meg a javaslat. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az adót csupán az év elteltével tartoznék az adózó befizetni, mert a javaslat 44. §-a felhatalmazza a pénzügyminisztert arra, hogy a szükséghez képest és célszerűségi okokból az adó fizetésére rövidebb határidőket szabjon meg. Egyébként ezek a rendelkezések is ismétlései a fényűzési forgalmi adóról szóló törvény 14. §-ában foglaltaknak.
A 45. § első bekezdése megfelel a fényűzési forgalmi adóról szóló törvény 14. § utolsó bekezdésében foglalt szabálynak. A második bekezdés azonban új szabályt tartalmaz. A javaslat elvből nem ad mentességet semmiféle foglalkozásnak. Azonban kezelés szempontjából kivételt kell tenni mégis az olyan adózóval szemben, akinek nincs állandó üzlettelepe, s így utólagos adóztatás esetén a behajtás veszélyeztetve volna. Azután épen az ilyen alacsonyabb műveltségi fokon álló adózóktól alig lehet várni, hogy megbizható könyveket vezessenek. Az ilyeneknél más módját kellett keresni a megadóztatásnak. Alkalmas mód gyanánt kinálkozik ilyen esetben az, hogy az adó előzetesen rovassék le, és az adózó a foglalkozást csupán az adó lerovását bizonyító igazolvány alapján folytathassa. Az eljárás részletei nem valók a törvénybe, azért a javaslat ezeknek a megállapítását rendeletre bízza.
Az adó alapjául szolgáló bevételeket a fél természetesen tartozik bevallani. A bevallás módozatait szintén rendelet fogja megállapítani épúgy, mint a fényűzési forgalmi adónál.
A kereskedelmi életben gyakran előfordul, hogy a megkötött ügyletek visszavonása folytán vagy más okból a teljesített fizetéseket vissza kell téríteni. Nehogy ilyen esetben az adófizetésre kötelezett kárt szenvedjen, gondoskodni kell arról, hogy az ilyen visszatérítéseket, akár az adókivetési időszakon belül, akár annak lejárta után történt, az adózó levonhassa. A levonás természetesen csak kellő igazolás után történhetik meg.
A fél által beadott bevallásokat a pénzügyi hatóság minden bírálat nélkül nem fogadhatja el, mert különben az adózó tetszésétől függene, hogy mennyit fizet. A bevallások felülvizsgálására a fényűzési forgalmi adóról szóló törvény 16. §-a a pénzügyigazgatóságot jelöli ki. A javaslat ebben az irányban határozott rendelkezést nem tartalmaz. Az adózók előreláthatóan nagy számára való tekintettel tartani lehet attól, hogy ez a munka a pénzügyigazgatóságokat annyira megterheli, hogy egyéb teendőitől is elvonja és amellett ennek a feladatuknak sem fognak kellőképen eleget tehetni. Megfontolandó tehát, nem lehetne-e ezt a feladatot, legalább bizonyos határok között és bizonyos ellenőrzés mellett más pénzügyi hatóság, pl. az állampénztár hatáskörébe utalni, épúgy, mint pl. az illetékek kiszabása is történik. Minthogy azonban a leghelyesebb eljárás megtalálása gyakorlati tapasztalatokat igényel és így előre megkötött hatáskör a szükséges szabad mozgást lehetetlenné tenné, ebben a kérdésben is helyesebbnek tartottam csupán felhatalmazást adni a törvényben, hogy a pénzügyminiszter az eljárási szabályokat minden tekintetben, még az eljáró hatóságok kijelölésében, is rendelettel állapíthassa meg.
Épúgy csak általánosságban rendelkezik a javaslat arról is, hogy a bevallás aggályos volta esetében a fizetendő adó az adózóval való tárgyalás útján állapíttassék meg. A tárgyalás módozatait a törvény szintén nem írja elő. A cél az igazság kiderítése, az erre alkalmas utakat és a módokat a gyakorlatra kell bízni.
A 49-50. §-okhoz
Ha a fél az adónak megállapításához szükséges adatokat beszolgáltatja, az adó azok alapján vetendő ki. Ha azonban a fél ezeknek szolgáltatására vagy nem hajlandó, vagy nem képes, lehetetlen a kincstárt arra kötelezni, hogy a fél tetszése szerinti, igazolatlan állításai alapján megállapított adó beszedésével érje be. Ilyen esetben meg kell adni a jogot arra, hogy a kivetés becslés alapján történhessék. Becslésre természetesen csak akkor kerül sor, ha a fél eljárása arra okot ad. Ilyen esetben a becslés költségeit is az adózónak kell fizetnie.
Kisebb terjedelmű vállalatoknál vagy más olyan esetben is, amikor az adózótól rendes könyvvezetés bármely okból, első sorban az alacsonyabb műveltségi fok miatt, nem várható, az előre láthatóan céltalan könyvviteli kötelezettség helyett célszerűbb lehet az adót előzetes egyezség útján megállapítani. Az egyezség megkötésénél természetesen a pénzügyi hatóság feladata lesz a körülmények kellő mérlegelésével az adóalapot úgy megállapítani, hogy a kincstár kárt ne szenvedjen. Az adózóra ebből az eljárásból kár nem keletkezhetik, mert ha a követelt átalányt súlyosnak találja, módja van annak elfogadása helyett a rendes eljárás szerint fizetni az adót.
De lehetnek olyan körülmények is, amelyek más okokból tehetik kívánatossá azt, hogy az adó kivetésére más alapot keressünk, amelyek a pontos könyvvitelt és az adózó viszonyaiba való behatolást mellőzhetővé tegyék. Elvégre a törvény célja nem az adózók zaklatása, hanem a bevétel biztosítása. Lehetővé kell tehát tenni, hogy a kincstár ezt a célt minden körülmények közt a lehető legcélszerűbben érje el. Az eddig több szakaszban e célra megállapított rendelkezések kiegészítéséül az 51. § még szélesebb körű felhatalmazást tartalmaz, amelyek lehetővé teszik azt, hogy a végrehajtás folyamán a pénzügyminiszter minden esetben és minden körülmények között megtalálhassa és követhesse azt az utat, amely erre a célra alkalmasnak fog mutatkozni.
A 52-53. §-okhoz
Az ebben a szakaszban foglalt rendelkezések természetesek, indokolást nem igényelnek. A határidőnek hat hónapban való megállapítása szükséges azért, mert tények bizonyításáról lévén szó, nem szabad oly hosszú időt kitűzni, amikor már a bizonyítás nehézségekbe ütközhetik.
A 54-56. §-okhoz
Arra az esetre, ha az adó kivetése körül nem közvetlenül a pénzügyigazgatóság járna el, a javaslat az alsóbb fokú hatóságok határozatai ellen fellebbezést enged a pénzügyigazgatósághoz. A pénzügyigazgatóság határozatai ellen pedig panaszjogot biztosít a közigazgatási bírósághoz, vagy fellebbezést enged a pénzügyminiszterhez. Ez a jogorvoslati rendszer megfelel annak a rendszernek, amely a vagyonátruházási illetékekről szóló 1920. évi XXXIV. törvénycikkben van megállapítva. Tekintettel arra, hogy a forgalmi adónál is csupán ténykérdések és jogkérdések merülhetnek fel, épúgy mint az illetékeknél, szükségtelennek tartom még egy fellebbezési fórum, pl. a közigazgatási bizottság adóügyi bizottságának közbeiktatását. Ugyanez a rendszer érvényes egyébként a fényűzési forgalmi adónál is.
Az adó behajtására vonatkozó rendelkezés azonos az 1920. évi XXXIV. törvénycikk 54. §-ában foglalt szabállyal. Indokolást nem igényel.
A 58-60. §-okhoz
Az ebben a három szakaszban foglalt rendelkezések teljesen azonosak a fényűzési forgalmi adótörvény 18. és 19. §-aiban foglalt szabályokkal. Épen ezért további megokolást nem igényelnek. Eltérés mindössze annyiban van, hogy az 58. § felhatalmazza a pénzügyminisztert arra, hogy olyan esetekben, amikor az adót egyezség útján állapítja meg, a könyvelési kötelezettség alól felmentést adhasson. Minthogy az egyezség útján való adóztatásnak a legtöbb esetben épen az az indoka, hogy az adózó könyvek vezetésére célszerűen nem kötelezhető, ez a rendelkezés az 51. §-ban foglaltaknak természetes következménye.
Az adó ellenőrzésének egyik legfontosabb kelléke az, hogy a pénzügyi hatóság a helyszínén ellenőrizhesse azt, vajjon az adózó a könyvvezetésre vonatkozó kötelezettségének eleget tesz-e. Gondoskodni kell tehát arról, hogy ezt az adózó meg ne akadályozhassa. E célból a javaslat épúgy, amint az a bélyegellenőrzési szemléknél is joga, felhatalmazza a hatóságot, hogy szükség esetén a karhatalom igénybevételével is kényszeríthesse a netalán ellenszegülő adózót kötelességének teljesítésére.
A javaslat büntető határozmányai összhangban vannak az első két fejezetben már ismertetett és megindokolt rendszerrel. Itt azonban az adózó mulasztást is követhet el anélkül, hogy akár kihágást, akár adócsalást követne el. Az ilyen mulasztásokat sem a kihágásokra, sem az adócsalásra megszabott büntetésekkel nem lehet sujtani, ellenben teljesen megtorlatlanul hagyni sem szabad. E célból a javaslat három olyan megtorlási módot illeszt be a büntető rendelkezéseken kívül, amelyik közül az egyik az illetékeknél, a másik pedig a jövedelem- és a vagyonadónál igyekszik az adózókat kötelességük pontos betartására szorítani.
Az egyik a késedelmes fizetés büntetése. A késedelmi kamat nem büntetés, hanem csupán a kincstár időközi kamatveszteségének a kárpótlása. Ezért ezt nem is tartom elegendő biztosítéknak arra, hogy az adózó kötelezettségének pontosan eleget tegyen. Ezért a késedelem fizetés büntetéséül alkalmazni kívánom itt is az 1920. évi XXIV. tc. 20. §-ának azt a rendelkezését, hogy a megszabott határidőn túl történő fizetések esetén a késedelem minden megkezdett hónapjára a fizetendő adó 10%-a fizetendő külön pótlék gyanánt. Az idézett szakasz az illeték 1/12-ed részét szabja meg egy havi késedelem büntetése gyanánt, azonban a számítás egyszerűsítése céljából helyesebbnek vélem az adó 10%-át követelni.
A késedelmes fizetés egyik következménye lehet a bevallás be nem nyujtása. Ez általában véve már súlyosabb természetű mulasztás, mint csupán a fizetés halogatása. Ha a fél a bevallást bár elkésve, de akár önként, akár felhivásra beadta, abban az esetben, ha a fizetést is elmulasztotta, már a 10%-os pótlékkal eléggé megbűnhödött. Ha azonban a bevallást felhivásra sem adja be, mulasztása már közeledik a kihágáshoz és így még súlyosabb büntetés kirovásának van helye. Ez a súlyosabb büntetés a kivetendő adónak 100% pótléka, éppúgy, mint a jövedelemadónál. A 61. § ez utóbbi pótlékra nézve ugyanazokat a rendelkezéseket tartalmazza, mint a jövedelemadótörvény, tehát igazolt mulasztás esetén ez a pótlék törlendő, méltányos esetben el is engedhető. A havonként fizetendő 10% adópótlékra nézve igazolásnak helye nincs. A méltányosságból való mérséklés azonban, mint minden más büntetés természetével bíró pótlékra, erre is kiterjed.
Megjegyzem, hogy a két büntetés nem ugyanazon mulasztásnak a megtorlása lévén, egymás mellett is megállhat és egymást egyáltalán nem zárják ki.
A javaslat megengedi s a miniszter esetleg kötelezően is elrendelheti a forgalmi adónak bélyegben való lerovását. Ha ilyen esetekben az adózó az adó kivetéséhez szükséges feljegyzéseket pontosan vezeti ugyan, de a bélyeget szabályszerűen nem rója le, kétségkívül büntetendő, illetve megtorlandó mulasztást követ el. A megtorlás módját ilyen esetekben legcélszerűbben úgy lehet megválasztani, amint azt a mai adórendszerünkben az illetékszabályok gyakorolják. Ezeknek a szabályoknak szövegezésénél gondot fordítottam arra is, hogy azok az 1920:XXXIV. törvénycikkben már leszövegezett elvekkel is összhangban legyenek.
Az adócsalás tényálladékait a javaslat 62. §-a a már előbb, a 10. és 23. §-oknál kifejtett elvi szempontok szem előtt tartásával állapítja meg.
Ezek a megállapítások a fényűzési forgalmi adóról szóló törvény hasonló rendelkezéseitől csak a következőkben térnek el:
A bejelentési kötelezettségteljesítésének elmulasztását ez a javaslat egyáltalán nem minősíti adócsalásnak, amint hogy az csupán kihágás lehet.
A könyvek rendszeres vezetésének elmulasztása csak akkor minősül adócsalásnak, ha előbb az adózót emiatt már a 63. § alapján megbüntették. Aki ilyen büntetés dacára sem hajlandó könyveket vezetni, arról már feltehető, hogy a becslésekkel még a bírság fizetése mellett is jobban jár, mintha rendes könyvek alapján fizetné a törvényesen járó adót. A kisebb, könyvvezetésre nem képes adózókra ebből nagyobb veszedelem azért nem támadhat, mert az 51. és 58. §-ok módot adnak arra, hogy ezek a könyvvezetés alól teljesen felmentessenek.
Az 1920:XVI. tc. 22. § 2. pontjában meghatározott tényálladék a 62. § 1. pontjának tényálladékában foglaltatván, külön pontban nem vétetett fel.
A pénzbüntetést a fényűzési és forgalmi adónál a törvény a megrövidített adó 5-10-szeres összegében állapította meg. Tekintettel arra, hogy az adó kulcsa itt 10%, ez a büntetés elég súlyos, mert a legmagasabb kulcs alkalmazása esetén az átruházott tárgy egész értéke fizetendő, csupán büntetés fejében. Az általános forgalmi adó kulcsa azonban csupán 1%, és a megrövidítéseknek sokkal tágabb tere van, az adócsalások felfedezése sokkal kevésbé lehetséges, azért a büntetés a megrövidített adó 10-50-szeresében volna megállapítandó.
Az 1920:XVI. tc. az adócsalást az iparigazolvány elvételével és a fényűzési cikkekkel való kereskedéstől eltiltással is bünteti. Minthogy az ilyen büntetés az adózót keresetétől fosztaná meg, ami a törvényhozásnak célja nem lehet, ezt a mellékbüntetést ez a javaslat mellőzi.
A 63-64. §-okhoz
Az ebben a két szakaszban foglalt szabályok teljesen megfelelnek az I. fejezet 12. és 13. és a II. fejezet 25. és 26. §-aiban foglalt rendelkezéseknek s így általában bővebb indokolásra nem szorulnak.
Az adó törvényes mértékben való befolyásának biztosítása céljából elkerülhetetlen, hogy a pénzügyi hatóság és esetleg más hatóság is az adózó üzletébe, üzemébe való betekintéshez jogot ne kapjon. Ez a jog azonban csupán addig terjedhet, ameddig a helyes adóztatás céljából feltétlenül szükséges. Gondoskodni kell azonban arról, hogy azok a közegek, akik ily módon az adózó viszonyairól, esetleges üzleti titkairól tudomást szereznek, ezt a tudomást az adózó kárára fel ne használhassák. A javaslat e célból a legszigorúbb titoktartási kötelezettséget állapítja meg. A titoktartás megsértése esetén az adózó egyrészt kártérítési igényt szerez, amely igényét polgári perúton érvényesítheti, de másrészt a javaslat még arra is jogot ad neki, hogy az ilyen, a titoktartási kötelezettséget megsértő közeggel szemben a pénzügyi hatóságnál is panaszt tehessen és annak bírságban való elmarasztalását is kérhesse. Ezek a súlyos jogkövetkezmények alkalmasak lesznek arra, hogy a titoktartási kötelezettségnek még felületességből való megsértésétől is a hatósági közegeket visszatartsák.
A 66-67. §-okhoz
Az életbeléptetési és végrehajtási rendelkezések indokolást nem igényelnek. A költségvetési évvel összhangzásban ezt az adót szintén ez év július 1-én kívánom életbeléptetni.
