A hazaárulók vagyoni felelősségéről szóló 1915:XVIII. törvénycikk életbelépése óta lefolyt idő tapasztalatai szükségessé teszik e törvény egyes rendelkezéseinek kiegészítését.
Az idézett törvény 2. §-a úgy rendelkezik, hogy aki a törvény 1. §-ában említett cselekménnyel a magyar büntetőtörvényekben meghatározott felségsértés, vagy hűtlenség bűncselekményét követi el, a cselekményéből keletkezhető kár, sérelem és egyéb hátrány megtérítéséért - tekintet nélkül a hátrány nagyságára és arra, hogy tényleg bekövetkezett-e - a belföldön található vagyonával akként felel, hogy az a bűncselekmény elkövetésével törvénynél fogva az államra száll.
A törvénynek most idézett rendelkezése az átszállás tárgyául a tettes vagyonát jelöli meg, közelebbről azonban nem határozza meg azt, hogy a vagyon kifejezésen mit kell érteni. Kétségtelen, hogy a törvény, amidőn a vagyon kifejezést használja, azt az említett kifejezésnek jogi értelmében teszi. Eszerint pedig vagyon nemcsak a korlátlan tulajdonban álló dolgot jelenti, hanem mindazt a jogosítványt, amely valakit a dologra korlátolt tulajdon, vagy idegen dologra vonatkozó jog (pl. haszonélvezet) címén akár törvény, akár szerződés vagy más jogügylet alapján megillet. Habár ezek szerint a törvény szövege - helyes magyarázat mellett - magában foglalja mindazokat az eseteket, amelyekre a törvényhozás a vagyon kifejezés használatával a törvény megalkotásakor gondolt, mégis kivánatos, hogy ezt a gondolatát - mintegy hiteles magyarázatképen - világosabban is kifejezésre juttassa, mert a közfelfogás és ennek megfelelően a köznyelv is többnyire csak a korlátlan tulajdonban álló dolgokat tekinti vagyonnak.
A törvény helyes értelmét kétségtelenné kell tenni, mert sértené a jogérzetet és az egyenlő mértékkel mérő igazságosság követelményeit, hogy amíg egyesek a törvényben megszabott esetben az állam javára elveszítik vagyonukat, addig mások, akik a hazájuknak tartozó hűséget még súlyosabban szegték meg, vagyonuk élvezetében maradhatnának csak azért, mert vagyonuk nem mint korlátlan tulajdon illeti meg őket.
Kiegészítésre szorul továbbá az 1915:XVIII. tc. 2. §-a annyiban is, mert egyes esetekben nem biztosítja kellőképen az erkölcsi rend helyreállításának és a közérdekű igazságos bűnhődésnek azt az elemi követelményét, hogy a hazaáruló bűncselekményéből keletkezhető sérelem vagyoni elégtétele hatályosan, a bűncselekmény súlyosságához mérten érvényesüljön.
A javaslatnak fentebb már említett céljához képest kimondja, hogy a felségsértés vagy hűtlenség bűncselekményének elkövetése (tehát az 1915:XVIII. tc. 2. §-ának) esetében az államra száll az a jog is, amely a tettest nem mint korlátlan tulajdonjog illeti és egyúttal a könnyebb megértés végett a vagyoni jogoknak az életben gyakrabban előforduló néhány ilyen alakját külön is megemlíti. Ilyen esetek a harmadik személyjogával, pl. utóöröklési jogával terhelt tulajdonjog, az elidegenítési vagy terhelési tilalommal terhelt tulajdonjog, a hitbizomány birtoklása vagy várományosi joga, a haszonélvezeti jog stb. Mindezek az esetek megegyeznek abban, hogy az illető vagyontárgyat élvező személy joga harmadik személyek érdekében vagy harmadik személyek jogával van korlátozva és minthogy e harmadik személyek a bűncselekmény elkövetésétől teljesen távol állhatnak és átszállás tárgya általában csak az a jog lehet, amely a felelős személyt megillette: ennélfogva e harmadik személyek jogát az állam elvben elismeri, a vagyont - általános szabályképen - a fennálló korlátozásokkal, tehát rendszerint csak arra az időre veszi át, ameddig az átszállás bekövetkezése nélkül a felelős személyt illette volna és csak az esetleges kijátszások ellen védekezik azzal, hogy a felelős személynek a felelősségét megállapító bűncselekmény elkövetése után tett lemondó vagy elengedő nyilatkozatát vagy más rendelkezését tekinti az állammal szemben hatálytalannak (1. § 2. bek.). Ez utóbbi szabály egyébként csak következménye és világosabb körülírása az 1915:XVIII. tc. 2. §-ában kimondott annak az elvnek, hogy a vagyon a törvénynél fogva (ex lege) már a bűncselekmény „elkövetésével” száll át az államra.
A fentebb említett általános szabály alól egy kivételt a javaslatnak mégis tennie kellett, még pedig arra az esetre, ha az átszállás tárgya hitbizomány birtoklása vagy várományosi joga. Ez az eset különben is részletesebb szabályozást követel és ezért ezzel a javaslat a 2. §-ban külön foglalkozik.
Arra az esetre, ha a hazaáruló hitbizomány birtokosa vagy várományosa, a fent ismertetett általános szabálynál szigorúbb rendelkezéseket javasol, amely rendelkezések szigora két irányban nyilvánul, t. i. egyrészről a vagyoni hátránnyal sujtott személyek köre, másrészről az államra szálló vagyon mértéke tekintetében.
A 2. § ugyanis úgy rendelkezik, hogy ha hitbizomány birtoklása vagy várományosi joga az átszállás tárgya, ez a jog az államot a felelős személy és az ő ágán hitbizományi utódlásra jogosult akár már élő, akár ezután születendő leszármazói életének tartamára illeti meg, vagyis a hitbizomány birtokát nemcsak a felelős személy veszíti el az állam javára, hanem az ő leszármazói sem léphetnek annak birtokába; más szóval: a felelős személy és az ő ága az utódlásból teljesen kiesik. Ugyanez áll megfelelően arra az esetre is, ha a felelős személyt a hitbizománynak nem birtoklása, hanem csak várományosi joga illeti. Ezek szerint a hitbizomány birtoklása és várományosi joga az államot mindaddig meg fogja illetni, amíg a felelős személynek és az ő ivadékainak kihaltával vagy joguknak más módon történő megszüntével (kivéve a lemondás esetét) a birtoklás vagy a várományosi jog az alapító okirat szerint utódlásra jogosított legközelebbi várományosra száll át.
Az államra szálló vagyon mértéke tekintetében pedig abban nyilvánul meg a javaslat szigora, hogy míg általános szabályként csak a felelős személyt illető birtoklási jog vagy más haszonvételi jog száll át az államra, ha a hazaáruló hitbizományi birtokos, az állam nemcsak a birtoklást, a haszonvétel jogát, hanem váltságképen a hitbizomány állagát is átveszi.
Az előadottak szerint tehát a javaslat a hitbizományok tekintetében az általános szabálynál szigorúbb - kivételes - rendelkezéseket tartalmaz. E kivételt mindenekelőtt a hitbizományi intézmény kivételes jogállása indokolja. A hitbizomány alapításának megengedésével, mint kivételes kegyelmi ténnyel az államfő az alapítónak érdemeit, a hazának tett szolgálatait jutalmazza olyképen, hogy e jutalom gyümölcseit az alapító ivadékai szedik. Ebben a körben a hazának tartozó hűség megszegése is súlyosabb beszámítás alá esik, mert a társadalmi helyzetében és vagyonában kivételes jogszabályokkal védett ivadéknak hazaárulása a társadalmat összetartó erkölcsi rend követelményeibe mindenesetre sulyosabban ütközik bele. Teljesen indokolt tehát, ha itt a törvény sulyosabb vagyoni felelősséget állapít meg és a megsértett erkölcsi rend törvényeinek ily módon ad elégtételt. A javaslat csak e törvények védelmében halad, mert aki hazája ellen fegyvert fog vagy saját hazája ellen az ellenséget segíti vagy a hűtlenség egyéb bűnébe esik, az a tiszta erkölcsi felfogás szerint érdemetlenné vált a kivételes kegyelemből fakadó arra a jogra, hogy családja fényét, társadalmi és vagyoni állását az érdekeiben sulyosan megsértett állam továbbra is kivételes jogszabályokkal védje.
Hogy a javaslatnak az a rendelkezése, amely a hazaáruló leszármazóit is kizárja a hitbizományi jogutódlásból, a közfelfogással is megegyezik, a kitünik abból, hogy e rendelkezés, összhangban van a hitbizományi jogban szokásos azzal az intézkedéssel, amely a család valamelyik - az alapító szerint érdemetlen - tagjának kizárását rendszerint a kizárt tag utódaira is kiterjeszti. A privilégiumból alapos okkal történt kizárást a közfelfogás sohasem tekintette olyannak, amely akár az előd és az ivadék között fennálló családi kapocsból folyó követelményekkel, akár az erkölcsi érzéssel ellentétben volna. Különben is a leszármazók kizárása nélkül a rendelkezés célját el sem érné és a legkönnyebben kijátszható lenne, mert például a kiskorú gyermek birtoklása esetében is tulajdonképen az apa maradna a vagyon valóságos élvezője, de többé-kevésbbé így lenne ez a gyermek vagy más leszármazó nagykorúsága esetében is.
A 2. § továbbá a hitbizomány birtoklásának és várományosi jogának átszállása esetére az állam érdekeinek és a méltányosságnak megfelelő azt a fontos rendelkezést tartalmazza, hogy az állam a reászállott hitbizományi birtoklással és várománnyal járó jog helyett a felelős személy birtokában volt hitbizományi vagyoni állagának egy részét váltságképen bármikor átveheti. Ily módon az államnak módjában lesz a hitbizományi haszonélvezetet a jobban értékesíthető és különösen birtokpolitikai célokra fordítható állagvagyonnal felcserélni, úgy azonban, hogy az igazságosságnak megfelelően nem a hitbizományi vagyon egész állagát, hanem csupán a haszonélvezet és a várományosi jog valószínű értékének megfelelő aránylagos részt követelheti.
Ily megváltás esetében az állagvagyonnak megmaradó részére a birtoklás és az utódlás joga, úgyszintén az állam joga alól a megváltás következtében felszabadult várományosi jog a felelős személynek és leszármazóinak kizárásával természetesen az utódlásra hivatott többi várományost fogja megilletni az utódlásnak az alapító levélben megszabott rendje szerint.
Ily rendezéssel a hazaáruló ágának kirekesztésével utódlásra hivatott is elnyeri az államra szálló vagyonállag ellenértékét abban, hogy azonnal hozzájut a hitbizományi utódláshoz, amely reá ily megváltás nélkül csak esetleg: a hazaáruló ágának teljes kihalása esetében szállott volna.
Az államnak jutó állag mértéke tekintetében a javaslat csak a legkisebb mértéket állapítja meg, azt mondván ki, hogy az államnak jutó rész nem lehet kisebb az egész vagyon felénél, de legmagasabb mértéket nem szab meg, hanem ennek megszabását a bíróságra bízza, amely a mértéket az átengedett haszonélvezet valószinű tartamának, a várományosi jogok megfelelő értékének, az elkövetett bűncselekmény súlyának, a belőle származó kár nagyságának és minden egyéb körülménynek figyelembevételével fogja felerésznél nagyobb mértékben meghatározni.
Hogy az államra jutó vagyonrészt mire kell fordítani, erre a javaslat nem állít fel szabályt, természetesnek tartván azt, hogy a földbirtokban fekvő vagyon elsősorban birtokpolitikai célt, a földbirtok helyesebb megoszlásának célját fogja szolgálni, ami lehetővé teszi azt is, hogy az ingatlanokat vitézi telkek alakítására lehessen felhasználni, hogy az ily vagyon értékesítéséből eredő jövedelmet pedig a hazaárulás következtében a közoktatás, közművelődés és közjótékonyság céljait szolgáló intézményekben okozott károk részbeni helyreállítására lehessen fordítani.
Az államra jutó rész mértékét, t. i. azt, hogy a hitbizományi állag hányad részét veszi át váltságképen az állam, a budapesti kir. törvényszék, t. i. az a bíróság szabja meg, amelyik az 1915:XVIII. tc. 2. §-a értelmében a hazaáruló vagyonának az államra szállásáról határoz. A megosztás foganatosítását azonban az Országos Földbirtokrendező Bíróságra bízza a javaslat, mint amely túlnyomóan mező- vagy erdőgazdasági ingatlanokból álló hitbizományi vagyonok megosztásához szükséges különleges gyakorlati jártassággal földbirtokrendező működésénél fogva leginkább rendelkezik.
A 2. §-nak egyéb rendelkezései a megváltás esetére szükséges részletes eljárási szabályokat állapítják meg és a hitbizományra elrendelt zárlat esetében irányadó szabályokat egészítik ki a gyakorlatban szükségesnek mutatkozó irányban.
Aa vagyoni felelősségről határozó bíróság eljárásának már az 1915:XVIII. tc. 2. §-ából is következő és a bíróság ítélkezéséből is kifejezésre jutott önállóságát jelenti ki világosan.
Ha a bűnvádi eljárás eredményét a vagyoni felelősség megállapításának kérdésében be kellene várni, a hazaáruló az igazságszolgáltatás sujtó kezét egészen elkerülhetné, mert a hazaáruló cselekménynek a büntető törvények szerint lehetséges üldözését és megtorlását sok esetben lehetetlenné teszi az, hogy az illetők távollétük miatt hazai bíróság elé nem állíthatók és így megtörténhetnék, hogy az, aki állampolgári kötelességeit és a hazájának tartozó hűséget a büntető törvényekbe ütköző módon súlyosan megszegte, a teljes biztonságot nyujtó külföldön minden következmény nélkül élvezheti belföldön fekvő vagyonának gyümölcseit.
életbeléptető és átmeneti rendelkezéseket tartalmaz és ezek között a törvény alkalmazását rendeli a már folyamatban levő ügyekben is, ami szükségszerű követelménye a rendelkezések hatályosságának, másfelől pedig következménye annak, hogy e törvényjavaslat fő rendelkezéseiben voltaképen nem tartalmaz alapjukban véve új rendelkezéseket, mert rendelkezéseinek lényege már az 1915:XVIII. törvénycikkben bentfoglaltatik.
