A magyar kézműves iparosság évtizedek óta teljes egyértelműséggel és nagy következetességgel hangoztatja oly törvényi rendelkezések szükségességét, amelyek a kézműves jellegű iparok keretében kizáróan szakképzett egyéneknek engednek érvényesülést és elejét veszik annak, hogy kézműves jellegű ipart, az annak űzéséhez szükséges szakképzettség nélkül, bárki önállóan gyakorolhasson.
A kézműves iparosság nemcsak a kézműves iparnak, de a köznek is súlyos sérelmét látja abban, hogy a kézműves ipar terére önálló iparűzői minőségben olyan egyének furakodnak be, akik az ezen a téren múlhatatlanul szükséges szakképzettséggel nem rendelkeznek. Szerinte a tanulatlan, szakmájában járatlan iparos silány, rossz kivitelű, a célnak meg nem felelő készítményeivel nem csak a fogyasztó közönségnek és általában közgazdaságunknak okoz igen érzékeny anyagi károkat, hanem a kézműves ipart is súlyosan károsítja az által, hogy selejtes munkájával a gondos kivitelű és ennek következtében szükségképen drágább ipari készítmények kelendőségét csökkenti, versenyével a szakképzett iparosokat is selejtesebb munka végzésére ösztönzi és ily módon egyenesen a kézműves ipar visszafejlődésének, hanyatlásának okozójává válik. A kézműves iparosság a kellően nem képzett iparosban oly bomlasztó elemet lát, mellyel szemben a legjobb igyekezet is hiába való, a védekezés pedig lehetetlen, mert fogyasztó közönségünk zöme még nem tart ott, hogy csak a jó, a tökéletes kivitelű, tartós árút keresné és azt kellően értékelni tudná. Ellenkezőleg a silány kivitelű, tökéletlen árú tapasztalat szerint, csekély árkülönbözet mellett is háttérbe szorítja a jó árút és az az iparos is, aki tökéletes árút tudna szolgáltatni, a tanulatlan elem versenye következtében előbb-utóbb abba a helyzetbe kerül, hogy megélhetésének biztosítása érdekében selejtes árút kell szállítania.
Ámde a tanulatlan iparos a kézműves iparosság szerint más irányban is veszedelmet jelent a közre és a kézműves iparra, annak következtében, hogy előzően tanonci és segédi minőségben az iparban nem működvén, nem volt alkalma magáévá tenni azt a szigorú kötelességtudást, önfegyelmet és egészséges kari szellemet, mely leghatékonyabb eszköze annak, hogy a kézműves iparos az élet küzdelmeiben tisztességgel megállhassa helyét. A tanulatlan iparos ezen nevelési hiány következtében könnyen túl teszi magát a törvény rendelkezésein, különösen ha azoknak megtartása terhet jelent és ezzel is egyenlőtlen versenytársává válik a törvény rendelkezéseihez ragaszkodó, egyéni és szakmai hírnevére gondosan ügyelő, tanult iparosnak. A legnagyobb hátrányt pedig abban látja, hogy a tanulatlan, az egészséges kari szellemet nélkülöző iparos az általa szerződtetett tanoncokat sem tudja akár szakmai, akár erkölcsi szempontokból helyes irányban nevelni és ily módon a jövő iparos nemzedék is helyrehozhatatlan, súlyos hátrányt szenved a tanulatlan iparos működése folytán.
A kézműves iparosság mindazoknak a bajoknak a forrását, amelyeket a tanulatlan iparosok a köznek, a kézműves iparnak és egyeseknek okoznak, a mai ipartörvényben látja, amelynek egyes rendelkezései tág utat nyitnak arra, hogy a kézműves ipar terén szakképzettséggel nem rendelkezők érvényesülést keressenek.
A mai ipartörvénynek főképen 6., 7., 8., 41. és 47. §-aiban foglalt rendelkezései azok, amelyek ellen a kézműves iparosság évek óta állandóan a leghevesebb ostromot intézi. A 6. § módot ad arra, hogy bárki, ha tanonc nem is volt és tanbizonyítványt felmutatni nem is tud, illetőleg megfelelő ipartanfolyamot, ipartanműhelyt, ipari szakiskolát nem is végzett, de életének 21-ik évét betöltötte és igazolja, hogy gyárban vagy műhelyben legalább három éven át szakbavágó munkát teljesített, az illető képesítéshez kötött mesterség gyakorlására iparigazolványt nyerhessen. A 7. § lehetővé teszi, hogy aki képesítés igazolásához kötött ipart űzött, bármely más képesítéshez kötött mesterségre a képesítésnek külön kimutatása nélkül átmehessen. A 8. § szerint, ha valaki képesítéshez kötött mesterséget kíván űzni és képesítését tanonci és segédi minőségben eltöltött megfelelő idő igazolása vagy valamely szakiskola elvégzése által vagy végül a fentebb idézett 6. §-ban előírt módon igazolni nem is tudja, bármely képesítéshez kötött iparra iparigazolványt nyerhet, ha üzletében oly nagykorú vagy nagykorúnak nyilvánított egyént alkalmaz, aki a fentebb említett követelmények valamelyikének megfelel. A 41. § a törvényes követelményeknek megfelelő üzletvezető alkalmazása esetén minden megszorítás nélkül megengedi a jogi személyeknek, hogy bármely képesítéshez kötött ipart űzzenek. Végül a 47. § megengedi, hogy ha valaki valamely képesítéshez kötött iparra vonatkozólag szakképzettségét igazolta, ezen szakképzettség alapján tetszése szerint más képesítéshez kötött iparokat is űzhessen.
A kézműves iparosság meggyőződése szerint, az elsorolt könnyítések az ipari képesítésnek a mostani ipartörvényben lefektetett egész rendszerét illuzóriussá teszik, mert e könnyítések következtében bárkinek minden személyes képzettség nélkül is módjában áll bármely képesítéshez kötött ipar gyakorlására iparigazolványt szerezni.
A kézműves iparosság ezen meggyőződésének megfelelően a kézműves ipar bajainak orvoslása érdekében a következő kivánalmakat állítja fel:
1. hogy egyes speciális esetektől eltekintve, minő például az özvegyi jogon, az elhalt iparos kiskorú gyermekei és unokái javára történő iparűzés, kézműves ipar gyakorlására iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt csak az nyerhessen, aki az előírt szakképzettséget saját személyében igazolta;
2. hogy bármely képesítéshez kötött iparról más képesítéshez kötött iparra való áttérés, bizonyos rokontermészetű, eleve pontosan megjelölendő iparoktól eltekintve, csak abban az esetben legyen megengedve, ha az illető az új iparágra nézve előírt szakképzettséget a maga személyében külön igazolja;
3. hogy két vagy több képesítéshez kötött iparnak együttes gyakorlása, bizonyos rokontermészetű, eleve pontosan megjelölendő iparoktól eltekintve, csak abban az esetben legyen megengedve, ha az illető az együttesen gyakorolni kivánt iparok mindegyikére nézve külön-külön igazolja, hogy az előírt szakképzettséggel rendelkezik;
4. hogy jogi személyek képesítéshez kötött ipart a kézműves jellegű iparűzés szokásos kereteiben ne üzhessenek.
A mai ipartörvénnyel a jelzett könnyítések engedélyezésén kívül, azért is elégedetlen a kézműves iparosság, mert a képesítés követelményeit, az említett könnyítésektől eltekintve sem érvényesíti kellőképen, amennyiben nem helyez súlyt arra, hogy a leendő iparos tanoncai minőségben sajátítsa el ipara alapismereteit és még a tanidő legrövidebb tartalmát sem állapítja meg, tág lehetőséget nyújtva ez által arra, hogy a tanoncévek és maga a tanoncoktatás is bárki által elkerülhetők legyenek.
Ezzel szemben a kézműves iparosság épen a tanonci minőségben eltöltendő évekre s azoknak hatékony felhasználására helyez nagy súlyt és kívánatosnak tartja, hogy a tanoncidő legrövidebb tartamát maga a törvény állapítsa meg.
Ezekben foglalhatók össze a kézműves iparosságnak az iparűzésre vonatkozó főbb kívánalmai, a többi kívánsággal a részletes indokolás során lesz alkalmam foglalkozni.
Vitán kívül álló tény, hogy mint minden pályán, az ipari pályákon is lehetőleg széleskörű szakismeretek biztosíthatják leginkább az egyesnek boldogulását. Minden állam rendkívül nagy súlyt helyez a jövő iparos nemzedék általános és szakmabeli ismereteinek gyarapítására. A nyugati államokban az ország egész területét átfogó, nagy tökéllyel kiépített szakoktatási szervezet, megfelelő számú tanintézetek és mindenkinek könnyen hozzáférhető tanfolyamok segítségével teszik általánossá az ipari szakismereteket, teszik lehetővé a szakmabeli továbbképzést a legmagasabb fokig, nem csak az ifjú nemzedék, hanem az ipar folytonos fejlődésének megfelelően, a meglett korban levő segédek, sőt ezeken túl az önálló iparosok körében is. Az iparoktatás, ipari szak- és továbbképzés rendkívüli fejlettsége, az ifjak pályaválasztásának szakszerű irányítása, az ipari pályák teljes kialakultsága, a törvényként követett évtizedes hagyományok, az alkalmazásba vételnél minden fokon támasztott követelmények, az ipar általános fejlettsége és a versenyviszonyok mind szükségképen abba az irányba terelik az ipari pályákon boldogulást keresőket, hogy a szükséges szakismereteket mennél teljesebb mértékben megszerezzék és csak akkor kezdjenek önálló iparűzéshez, ha ezeknek birtokában vannak. Ezekben az államokban egy-egy iparnak hosszas és alapos tanulása nélkül legfeljebb azok mernek önálló iparűzéshez látni, akiket kivételes tehetségük a hosszas tanulás alól felment.
Ily előfeltételek mellett bizonyos ipari foglalkozások képesítéshez kötésének nem lehet különös gyakorlati jelentősége. A gazdasági élet a maga erejéből, törvényi rendelkezésnél is hatékonyabban oda tereli az érdekelteket, hogy a szükséges szakismereteket megszerezzék, mert csak ezek segélyével boldogulhatnak.
Azokban az államokban azonban, amelyekben az említett előfeltételek még kellő mértékben nincsenek meg, mert még nem jutottak el a gazdasági élet fejlettségének oly magas fokához, mint a vezető nyugati ipari államok, a szükséges szakismeretek megszerzésének biztosítása céljából nem marad más hátra, mint törvényi rendelkezésekkel kikényszeríteni a szakképzettség megszerzését és csak azokat bocsátani szakismereteket igénylő ipari pályákra, akik az előírt szakképzettséget megszerezték.
Ezért vált nálunk is szükségessé az 1884. évi ipartörvényben a kézműves jellegű iparoknál a képesítés igazolásának előírása. A törvény megalkotása óta eltelt harminchét esztendő tapasztalatai alapján megállapítható, hogy a kézműves iparok képesítéshez kötése általában jelentékeny mértékben hozzájárult az ipari szakképzettség emeléséhez és bizonyos keretekben, bár nem kielégitő mértékben, védelmet nyujtott az avatott ipari munkának a szakmában járatlan, könnyelműségre és törvényszegésre hajló kontárelem káros versenyével szemben.
Kérdés már most, közgazdaságunk érdekében kívánatos-e, iparunk fejlődését, erősbödését szolgálja-e, iparosaink jólétét mozdítja-e elő, ha a mai ipartörvény rendelkezésein túlmenve, a képesítés elvét az eddiginél fokozottabb mértékben juttatjuk érvényre és ha igen, meddig mehetünk ezen a téren, mert azt az alapvető, sokat vitatott kérdést, hogy a „szabad ipar” avagy a „képesítéshez kötött ipar” álláspontjára helyezkedjünk-e, már az 1884. évi ipartörvény eldöntötte és azt kézműves iparosságunk állásfoglalása folytán egyébként is ki kell kapcsolnunk.
Kétségtelen, hogy ott, ahol az ipari élet évtizedek óta a képesítés rendszerén nyugszik, ha ez a rendszer nincs is egészen kiépítve, ha itt-ott réseket hagy is fenn, ennek a rendszernek szigorítása könnyebben honosítható meg az ipari életben, mint a képesítési rendszernek enyhébb formája oly államban, mely eddig a szabad ipar álláspontján volt. Attól tehát, hogy meglevő képesítési rendszerünk szigorítása, amennyiben az kellő határok között történik, ipari életünkben zökkenést vagy zavarokat idézne elő, nem kell tartani.
Mai ipartörvényünkkel szemben a képesítés rendszerének szigorítása mindenekelőtt abban állhat, hogy az ipari szakképzés súlypontját a tanoncévekre helyezve, egyfelől a tanidőt igyekszünk oly módon megállapítani, hogy az az egyes iparok körébe vágó alapismeretek elsajátítására minden körülmények között elegendő legyen, másfelől, hogy megfelelő rendelkezésekkel biztosítani igyekszünk, hogy a tanidő teljes mértékben a tanonc szakmabeli gyakorlati kiképzésére és a szakszerű tanoncoktatás útján, elméleti ismereteinek gyarapítására legyen szánva.
A törvényjavaslat ezt a kettős célt igyekszik megfelelő rendelkezésekkel elérni, erre helyezi a legnagyobb súlyt és e mellett, az iparosság álláspontjával teljesen megegyezően, nem elégszik meg egyszerűen azzal, hogy a tanonc a tanidőt úgy-ahogy kitöltse, hanem a tanidő végén a tanonc gyakorlati ismereteinek szakszerű megvizsgálását írja elő. Arra az esetre pedig, ha a tanonc a gyakorlati vizsgálaton (segédi vizsgálaton) kellő eredményt nem mutatna fel, vagy a tanonciskola megfelelő évfolyamát kielégítő eredménnyel nem végezte volna el, a törvényjavaslat e hiányok pótlása iránt megfelelő rendelkezéseket tartalmaz.
A tanoncévek az ipari pályára törekvő ifjú egész életére döntő jelentőségűek s abban az esetben, ha a tanonc a tanidőt kellően felhasználja és a szükséges alapismereteket megszerzi, az ipari szakképzettség teljes megszerzése szempontjából kevesebb segédi szakbavágó gyakorlat is elégséges.
Nyilvánvaló, hogy ez a szigorítás senkit sem fog az ipari pályáktól visszatartani, ellenkezőleg a szülők nagyobb megnyugvással fogják gyermeküket ipari pályára adni, ha látják, hogy szakszerű kiképzésének biztosításáról a törvény kellőképen gondoskodik.
Itt kell megemlékeznem a mestervizsga kérdéséről, melynek az önálló iparűzés feltételeként rendszeresítését némely oldalról kívánatosnak jelezték, melynek bevezetése azonban abban az esetben, ha a tanoncévek kellő felhasználása biztosítva van és a tanonc segédi vizsgálatot is tesz nem csak indokolatlan és felesleges megszorítás lenne, hanem kézműves iparunk fejlődésére is károsan hatna. A mestervizsga rendszeresítésében igen sokan oly eszközt látnak, mely csak az önállósulás megnehezitésére alkalmas és ez a vélekedésük nem is mondható alaptalannak, mert a vizsgálat menetének még oly részletes szabályozásával is alig lehetne biztosítani azt, hogy a mestervizsgán a jelentkezővel szemben mindenkor a helyes mértéket érvényesítsék. Annak pedig senki sem tenné ki magát szivesen, hogy a tanoncévek kitöltése, a segédi vizsgálat letétele és évekre menő segédi gyakorlat után, közvetlenül a célnál, a legtöbb esetben bizonytalan kimenetelű újabb vizsgálatnak, a mestervizsgának letételétől függjön az, hozzáláthat-e iparának önálló gyakorlásához vagy sem. A segédi vizsgálat mellett még külön mestervizsgának rendszeresítése annyira körülményessé tenné az önálló iparűzés feltételeinek megszerzését, hogy e miatt igen sokan, gazdasági életünk nagy kárára, visszariadnának az ipari pályáktól. A mestervizsgának a segédi vizsgálat elejtésével való rendszeresítése sem lenne megfelelő megoldás, mert a segédi vizsgálat a hatékonyabb tanoncképzés magától értetődő, természetes kövelménye. A segédi vizsgálat az egy-egy ipar körébe vágó alapismeretek megszerzésének megállapítását célozza. A segédi vizsgálatot a szakmabeli kiképzés közepén és nemaz önállósulás előtt teszi az ipari pályára törekvő, az tehát pályáján senkit meg nem akaszt és előreláthatóan a legrövidebb idő alatt nemcsak jogosultsága megy át teljesen a köztudatba, hanem az iparosképzés hathatós eszközévé is ki fog fejlődni. A segédi vizsgálat letétele után a segéddé lett tanonc a segédi évek alatt, melyeket szakbavágó munkával kell töltenie, szakismereteit minden irányban fejleszti, úgy hogy nem kell attól tartani, hogy a segédi évek kitöltése után nem lesz azoknak a szakismereteknek birtokában, amelyek iparágának önálló gyakorlásához szükségesek. A mestervizsga rendszeresítése tehát ebből a szempontból is mellőzhető.
A mestervizsgának nem kötelezően, hanem azzal a hatállyal való bevezetése, hogy a mester cím használatának és esetleg a tanonctartásnak joga csak mesetervizsgát tett egyént illessen, szintén mellőzendőnek látszott, mert az iparosságnak ily osztályozása tárgyilag nem volna megokolt és a mi viszonyaink között nem csak ellenszenves, de egyszersmind gazdasági szempontokból hátrányos is lenne.
A kézműves iparosságnak az a kívánalma, hogy egyes speciális esetektől eltekintve, kézműves ipar gyakorlására iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt csak az nyerhessen, aki az előírt szakképzettséget saját személyében igazolta, azt jelenti, hogy képesítéshez kötött iparok szakképzettséggel nem rendelkező egyének által üzletvezető alkalmazásával, egyes külön említett esetektől eltekintve, gyakorolhatók ne legyenek.
Ez kétség kívül érezhető szigorítás lesz, mert maga után fogja vonni, hogy azok az egyének, akik szakképzettséggel ugyan nem rendelkeznek, de olyan anyagi helyzetben vannak, melynek segélyével valamely kézműves ipart szakképzett üzletvezetővel folytathatnának, ettől a lehetőségtől elesnek. A vállalkozási lehetőséget tehát ez a szigoritás a kézműves iparok körében minden esetre érinteni fogja, egyes esetekben meg fogja nehezíteni a tőkének ipari vállalatokba fektetését.
A képesítés elvének érvényesítése szempontjából azonban a kézműves iparosság erre a szigorításra különös súlyt helyez, mert kellően képzett üzletvezető alkalmazása esetén sem látja az üzlet szakszerű vezetését oly mértékben biztosítva, mint ha azt az iparos személyesen vezeti. Igaz ugyan, hogy amint arra az illető szakasznál rámutatok, a kézműves iparosság maga is szükségesnek tartja, hogy a saját személyében igazolt képesítés alapján iparigazolványt nyert iparos iparát üzletvezető alkalmazásával, tehát esetleg az iparosnak magának közvetlen irányítása nélkül folytathassa. Fióküzlet fenntartása esetén is elkerülhetetlen annak üzletvezető alkalmazásával való vezetése. Bizonyos esetekben ilyképen szakképzett üzletvezető alkalmazásának úgy is helyt kell adni. Ámde a most említett esetekben az iparos saját személyében igazolta szakképzettségét és így abban a helyzetben van, hogy az üzlet szakszerű vezetését saját szakismeretei alapján ellenőrizheti, míg a jelzett szigorítás épen azokat kívánja az üzletvezető alkalmazásával való iparűzés lehetőségétől elzárni, akik saját személyükben az előírt szakképzettséggel nem rendelkeznek. Ebből a szempontból tehát a két eset között lényeges különbség van.
A törvényjavaslat nem zárkózik el az említett kívánalom teljesítése elől s ezt főkép azért teheti, mert nyert felvilágosítások szerint azoknak az iparosoknak a száma, akik az előírt szakképzettséggel saját személyükben nem rendelkeznek és képesítéshez kötött iparra üzletvezető alkalmazásának kötelezettségével nyertek iparigazolványt, ez idő szerint is aránylag igen csekély. Attól tehát, hogy ez a szigorítás hátrányt vonna maga után, nevezetesen, hogy a vállalkozási kedvet csökkentené, előreláthatóan nem kell tartani.
Az előbb említett kívánalommal szoros kapcsolatban áll a kézműves iparosságnak az a további kívánsága, hogy jogi személyek képesítéshez kötött ipart a kézműves jellegű iparűzés szokásos kereteiben ne űzhessenek. A törvényjavaslat ezt a kívánalmat a 4. §-nál előadott indokokból szintén teljesíti.
A kézműves iparosságnak ama kívánsága tekintetében, hogy bármely képesítéshez kötött iparról más iparra való áttérés, bizonyos rokontermészetű iparoktól eltekintve, csak abban az esetben legyen megengedve, ha az illető az új iparra nézve előírt szakképzettséget saját személyében külön igazolja, meg kell jegyeznem, hogy nyert értesítés szerint, de a gazdasági élet természete szerint is az iparos képesítéshez kötött iparáról más iparra rendszerint csak akkor tér át, ha eredetileg választott ipara megélhetését, boldogulását nem biztosítja. Ily esetekben az iparos vagyonának megmaradt részével más ipar terén próbálkozik. A más iparra való áttérés lehetőségét tehát rendszerint csak az eredetileg választott pályájukon csalódott iparosok veszik igénybe. Nyilvánvaló az is, hogy az áttérés egészen elütő természetű iparra nem lehet gyakori, mert ha az iparos tanult iparával nem tud boldogulni, még kevesebb kilátása lehet arra, hogy oly iparral, amelyet nem tanult, boldogulhasson. Az áttérésnek a mai ipartörvényben biztosított lehetőségéből tehát, amennyiben az a jelzett keretek közt mozgott, nagyobb hátrányok alig származtak a kézműves iparra. Előfordulhattak azonban szembeszökő esetek is, nevezetesen előfordulhatott az is, hogy egyesek a mai ipartörvény alapján iparuktól teljesen elütő iparra tértek át. Ez a képesítésnek a mai ipartörvény keretében lefektetett elveivel sem egyeztethető össze. Kivánatos ennélfogva, hogy az egyik képesítéshez kötött iparról a másikra való áttérésnek ez a korlátlan szabadsága megszorítást szenvedjen, abban az irányban, hogy az áttérés egyik iparról a másikra csak meghatározott rokon iparok keretében legyen megengedve.
Rendkívüli körülmények kivételesen szükségessé tehetik a nem rokontermészetű iparra való áttérés megengedését is, például akkor, ha az iparos baleset, betegség, valamely testi fogyatkozás stb. következtében alkalmatlanná válik arra, hogy iparát folytathassa, vagy azzal rokontermészetű más ipart gyakorolhasson. Ily esetekben a törvényjavaslat az iparhatóságot hatalmazza fel kivételes könnyítések engedélyezésére.
Több irányú megfontolást igényel a kézműves iparosságnak az a kívánsága is, hogy szemben a mai ipartörvénnyel, két vagy több képesítéshez kötött iparnak együttes gyakorlása, bizonyos rokon természetű iparoktól eltekintve, csak abban az esetben legyen megengedve, ha az illető az együttesen gyakorolni kívánt iparok mindegyikére nézve külön-külön igazolja, hogy az előirt szakképzettséggel rendelkezik.
Nem lehet mindenek előtt figyelmen kívül hagyni, hogy kézműves iparunk fejlődése más irányt követ a népes városokban, mint a falvakban, sőt a fejlődés iránya vidékenként is más és más. A városokban az ipar egy-egy szakma keretein belül is erősen specializálódik, míg a vidéken nagyon sok helyütt évtizedes gyakorlat alapján oly iparok együttes gyakorlása honosodott meg, amelyek máshol teljesen önálló iparok gyanánt szerepelnek. Igen sok helyütt erre úgy az iparos, mint a fogyasztó közönség is egyenesen rá van utalva, az iparos azért, mert sok esetben nem tudná magát fenntartani, ha csak szorosan szakmájába vágó munkát vállalna, a fogyasztó közönség pedig azért, mert gyakran az egész vidéken nem talál oly szakmabeli iparost, akire a munkát rábízhatná. Ezzel a helyzettel, melyet az elkerülhetetlen szükség létesített, mindenesetre számolni kell.
De a specializálódás különböző fokaitól eltekintve, azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az egyes iparok között, azok természeténél fogva, nagyon sok érintkezési pont van. Vannak munkák, amelyeket az egyik ipar is, a másik is saját munkaköréhez tartozónak tekint. A mai ipartörvény hatálya alatt ez a kérdés nem volt különösebben kiélezve. A kézműves iparosság említett kívánságának teljesítése azonban szükségképen az egyes iparok szorosabb elhatárolását vonja maga után, ami viszont az egyes iparok között a határkérdések erősebb előtérbe lépését idézheti elő, amint azok Ausztriában is előtérbe léptek, ahol köteteket töltenek meg azok a különböző hatósági döntések, amelyek a legeltérőbb esetekből folyólag megállapítják, hogy ez vagy az a munka ennek vagy amannak az iparnak munkaköréhez tartozik.
A tervbe vett törvénymódosításnak éppen nem kívánatos, a vidéki viszonyokat szem előtt tartva egyenesen káros eredménye volna, ha ezek a határkérdések a tárgyilag megokoltnál jobban előtérbe lépnének és mindenesetre a legnagyobb figyelmet kell arra fordítani, hogy azok az ipart ne károsítsák, zökkenést a gazdasági életben ne idézzenek elő.
Ebből a célból a törvényjavaslat egyrészt a külön összefoglalt rokontermészetű iparok együttes gyakorlását eleve megengedi, másrészt módot ad az iparhatóságnak, hogy méltánylást érdemlő körülmények fennforgása esetén, nem rokon természetű iparok együttes űzését is megengedhesse, illetőleg e részben bizonyos könnyítéseket engedhessen (ennek szüksége merülhet fel például azokban az esetekben, amelyekben bizonyos vidékeken eltérő természetű iparok együttes gyakorlása honosodott meg), végül fenntartja a mai ipartörvénynek azt a rendelkezését, mely minden iparosnak jogot ad arra, hogy készítményeinek teljes előállításához szükséges mindennemű munkát egyesíthessen.
A törvényjavaslat az érvényben levő rendelkezésekkel szemben, az érdekeltség kívánalmainak figyelembevételével, lényegesen kiterjeszti a képesítéshez kötött iparok sorozatát, de egyszersmind módot ad a felsorolásnak rendeleti úton akár tágító, akár szűkítő irányú módosítására is.
Az egyes rendelkezések, amelyek az ipari szakképzettség hatékonyabbá tételét célozzák, a részletes indokolás során nyernek megvilágítást.
Ezeknél arra törekedtem, hogy minden eszköz, mely alkalmas a kézművesipar erősítésére, igénybevehető legyen. De ügyelnem kellett egyszersmind arra is, hogy más ipari kategóriák érdekei háttérbe ne szoríttassanak, mert sem a kézműipart, sem a nagyipart nem lehet egymagában állónak tekinteni. Igényeiket az ország egész gazdasági élete szempontjából kell elbírálni és módot kell találni arra, hogy ezek összeegyeztethetők legyenek, hogy az említett kategóriák ne egymás ellen, hanem egymással karöltve dolgozzanak az ország gazdasági fellendülése javára.
Az érdekeltség kívánalmaira, amint arra a részletes indokolás során rá fogok mutatni, messzemenő figyelemmel igyekeztem lenni. Egy és más kívánalom teljesítése elől nem tértem ki még akkor sem, ha ahhoz némely részről nézetem szerint indokolatlanul, nagyobb várakozásokat fűznek is, mint aminőket az élet valóra válthat. De más oldalról nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy ezeknek a kérdéseknek rendezése nem kizáróan az iparosságnak az ügye, hogy úgy az általános elvek megállapitásánál, mint a részletkérdések szabályozásánál, az egyetemes érdekeket is mérlegelni kell.
Különösen hangsúlyoznom kell, hogy a képesítéssel kapcsolatosan, de egyéb irányokban is merev rendelkezéseknek felállítása nem szolgálná az elérni kívánt célt; zavarokat, zökkenést idézne elő az ipari életben, mely sok vonatkozásban nem tűr rideg korlátokat, hanem szabad érvényesülési lehetőséget keres. A szabályokatnak tehát az ipari élet követelményeihez simulóknak, azokhoz alkalmazkodóknak, az egyes iparok természetében mutatkozó eltéréseket figyelembe vevőknek kell lenniök. Ezért van, hogy a törvényjavaslat aránylag oly sok kérdésnek rendezését a rendeleti útra kénytelen hagyni, mely könnyebben tud az élet változó igényeihez alkalmazkodni, mint a törvény. A rendeleti út igénybevételének gyakoriságát főképen azokra a szigorításokra kell visszavezetni, amelyeket a törvényjavaslat mai ipartörvényünk rendelkezéseivel szemben tartalmaz, mert éppen ez a szigor teszi igen sok esetben szükségessé, hogy egy és más irányban enyhébb rendelkezések legyenek megállapíthatók.
A rendeleti úton megoldandó részletkérdések szabályozása nem csekély feladatot ró a kereskedelemügyi miniszterre, de ez elől nem lehet kitérni. Mindenesetre súlyt kell helyezni arra, hogy a rendeleti úton megoldandó részletkérdések lehetőleg gyors egymásutánban és olyképen nyerjenek szabályozást, hogy az egyes rendeletek egymással szerves kapcsolatban legyenek. Azt, hogy az összes kérdések egy rendeletben és egy időben nyerjenek szabályozást, a rendezést igénylő kérdések széles körénél fogva és azért is, mert azok legnagyobb részét előzően az érdekeltséggel tüzetesen meg kell vitatni, nem lehet kilátásba helyezni.
Az érdekeltségnek megnyugtatására szolgálhat, hogy minden kérdésben, mely rendeleti úton nyer szabályozást, előzetesen meghallgatást fog nyerni és hogy ezt a meghallgatást maga a törvényjavaslat előírja. Ez legteljesebb biztositéka annak, hogy a kiadandó rendeletek az ipari élet szükségleteiből fognak fakadni, hogy azok az ipari életet fogják szolgálni.
A törvényjavaslat rendelkezései a hatóságokra is jelentékeny munkatöbbletet fognak hárítani, bármennyire kívánatos lenne is ennek elkerülése. Ez a munkatöbblet túlnyomó részben abból származik, hogy a törvényjavaslat úgy az ipart általában, mint az egyesnek érdekeit is fokozottabb védelemben kívánja részesíteni, az egész ipari közigazgatásban az élet követelményeivel szemben helyes megértést, erős gyakorlati érzéket kíván érvényesíteni és az általános elvektől egészen a legkisebb részletig az egész vonalon a törvény célzatának helyes megvalósítását kívánja biztositani. Ennek elérése érdekében az illető érdekképviseletek az ipari közigazgatás mindennapos feladatainak ellátásánál is meghallgatást, véleményük nyilvánítására alkalmat nyernek. Ez is csak közelebb hozhatja az ipari közigazgatást magához az élethez.
Bár közszempontokból kívánatos, hogy a törvényjavaslatban foglalt szigorítások lehetőleg mielőbb átmenjenek az életbe, ez a szerzett jogok sérelme árán nem történhetik. Ezért megfelelő átmeneti rendelkezéseket vettem fel a tervezetben, melyek a szerzett jogokat minden irányban, a szakképzettség tekintetében támasztott fokozott követelmények szempontjából is, kellő védelemben részesítik.
Az ipari szakképzettség hatékonyabbá tételén kívül súlyt helyez a törvényjavaslat arra is, hogy az ipari és kereskedelmi életben az üzleti tisztesség és megbízhatóság, követelményei az eddiginél fokozottabb mértékben érvényesüljenek. Ebből a célból részletesen szabályozza azokat az eseteket, amelyekben az iparengedély kiadását meg lehet, illetve meg kell tagadni. A törvényjavaslatot megelőző előadói tervezet tárgyalása alkalmával némely részről annak az aggálynak adtak kifejezést, hogy a vonatkozó rendelkezések az önálló ipargyakorlás megkezdését jelentékeny mértékben meg fogják nehezíteni s hogy ez különösen a mostani nehéz megélhetési viszonyok között egyesekre súlyos hátránnyal fog járni. Ezt az aggályt gondos mérlegelés tárgyává tettem és ennek alapján arra az eredményre jutottam, hogy a vonatkozó rendelkezések, amint azt a részletes indokolás során bővebben ki fogom mutatni, nem állítanak fel túlzott követelményeket és nem mennek túl azon a határon, ameddig az ipari megbízhatóság érdekében, mely minden egészséges ipari fejlődésnek egyik fő feltétele, el kell menni. Azoktól, akik ezeknek a követelményeknek nem tudnak eleget tenni, nem lehet azt várni, hogy az ipar terén hasznos, a köz érdekeit szolgáló munkát fognak kifejteni, nem lehet várni, hogy az ipar gyakorlására, az alkalmazottak foglalkoztatására stb. vonatkozó rendelkezéseknek meg fognak felelni, ellenkezőleg attól kellene tartani, hogy a terhelt jelentő rendelkezéseken magukat túl téve, tisztességtelen versenyükkel károkat okoznának iparostársaiknak és megakadályoznák azt a nyugodt, céltudatos munkát, melyre iparunknak, megerősödése érdekében, az elmult évek rendkivüli csapásai után múlhatatlanul szüksége van.
A most említett rendelkezésekkel szoros kapcsolatban vannak és ugyancsak az említett célt kivánják szolgálni az iparigazolvány, illetve iparengedély elvonására vonatkozó rendelkezések. Ezek is a legszükségesebb keresetekben mozognak és főképen azt a célt kivánják szolgálni, hogy azok, kik az ipar gyakorlását csak visszaélések elkövetésére, a köznek és a fogyasztóknak károsítására használnak fel, ettől a lehetőségtől elzárhatók legyenek.
A közérdeket és az ipar általános érdekeit kivánja a törvényjavaslat hathatósabb védelemben részesíteni azzal is, hogy lényegesen kibővíti azoknak az iparosoknak sorát, amelyeknek gyakorlása közegészségi, közbiztonsági vagy közrendészeti szempontokból engedélyhez van kötve. Annak következtében, hogy a mai ipartörvény mindössze néhány iparnak gyakorlását köti engedélyhez s hogy a 10. §-ában felsoroltakon kívül más iparoknak engedélyhez kötését rendeleti úton nem tett lehetővé, súlyos bajok származtak a multban. Elég e részben egyes beraktározási vállalatok és egyes küldöncvállalatok (az úgynevezett boy-vállalatok) általánosan ismert visszaéléseire rámutatnom, melyekkel szemben a közönséget megfelelő védelemben részesíteni nem lehetett.
Azok a megszorító rendelkezések, amelyeket a törvényjavaslat az engedélyhez kötött iparokra nézve úgy az engedély megszerzése, mint ezeknek az iparoknak gyakorlása tekintetében megállapít, azok között a keretek között mozognak, amelyek az eddig szerzett tapasztalatok alapján mellőzhetetleneknek látszanak. A törvényjavaslat módot nyújt arra, hogy a közelebbi rendelkezések az alkotandó törvényben foglalt kereteken belül rendeleti úton, illetőleg az alkotandó szabályrendeletekben nyerjenek megállapítást, ami lehetővé teszi azt, hogy a megszorító rendelkezések csak azoknál az iparoknál és csak abban a terjedelemben érvényesíttessenek, amelyeknél és amily terjedelemben az elkerülhetetlenül szükséges.
Régóta vitatott kérdéseket kivánnak megoldani és egyszersmind nyugvó ponthoz juttatni a törvényjavaslatnak azok a rendelkezései, amelyek az ipari termelő tevékenység és a kereskedői tevékenység munka- és feladatkörét határolják el egymástól. E részben arra törekedtem, hogy e két tevékenységi kör harmonikus együttműködése, melyre gazdasági életünknek oly nagy szüksége van és mely nélkül mind a két foglalkozási kör súlyos hátrányokat szenvedne, biztosítva legyen.
A törvényjavaslatot megelőző előadói tervezet tárgyalása alkalmával némely iparos körök részéről az az észrevétel merült fel, hogy a törvényjavaslat a szorosan vett ipari termelő tevékenységtől nem választja el azokat a „foglalkozásokat”, amelyeknél anyag, nyerstermék vagy félgyártmány feldolgozásáról vagy átalakításáról nem lehet szó és hogy ennek következtében az említett „foglalkozások” tekintetében ugyanolyan szellemben történik intézkedés, mint a tulajdonképeni iparok tekintetében. Az illető iparos körök részéről kivánatosnak jelezték azt is, hogy ezek a „foglalkozások” ne is vonassanak az ipar fogalma alá.
Ezekre az észrevételekre meg kell jegyeznem, hogy a törvényjavaslat az iparok körében megfelelően elhatárolt kategóriákat állapit meg, az egyes kategóriák tekintetében más más rendelkezéseket ír elő, azok mellett, amelyeket általános jellegüknél fogva minden ipari foglalkozásnál érvényesíteni kell. Arról, hogy bármely kategória tekintetében oly rendelkezés nyerne a törvényjavaslatban megállapítást, mely csupán valamely más kategoriával szemben indokolt, a rendelkezések szoros elválasztása mellett nem lehet szó. Ami pedig az említett „foglalkozások” ipari jellegét illeti, arra utalhatok, hogy az iparok köre folyton változó. A fejlődő élettel új és új ipari foglalkozások honosodnak meg, amelyek ugyanúgy részeivé válnak az ipari életnek, mint a régibb ipari foglalkozások és épen az a kölcsönhatás, melyet az egyik ipari foglalkozási ág a másikra szükségképen gyakorol, valamint az ipar egyetemes érdekei teszik szükségessé, hogy ezek szabályozatlanul ne maradjanak, kivételes helyzetet ne élvezzenek. A mai ipartörvény három és fél évitizedes hatálya alatt az ipar fogalma kellőképen kialakult és a köztudatba átment. Bizonytalanság ma már nem igen merül fel abban a kérdésben, hogy valamely foglalkozást iparinak kell-e tekinteni vagy sem. A fejlődés eredményeit, az ipari közigazgatási joggyakorlat eddigi irányait e részben figyelmen kívül hagyni súlyos zavarok felidézése nélkül nem lehet. Az eddigi ipariaknak tekintett foglalkozásoknak máról-holnapra nem ipariakká nyilvánítása pedig az eddigi fejlődés eredményeinek figyelmen kívül hagyását jelentené.
Nem kivánok ez alkalommal az ipar fogalmának meghatározásával foglalkozni csak arra óhajtok rámutatni, hogy annak szűkítése nem csupán az eddigi fejlődéssel, de az élettel is szemben találná magát. Abból pedig, hogy oly foglalkozásokat is ipariaknak tekintünk, amelyek nem termelnek iparcikkeket, anyagot, nyersterméket vagy félgyártmányt fel nem dolgoznak, át nem alakítanak, azokra az ipari foglalkozásokra, amelyek ebben az irányban érvényesülnek, hátrány nem származhat.
A törvényjavaslatnak az ipari szakképzés emelését célzó rendelkezéseivel a legszorosabb kapcsolatban vannak a tanviszonyra és a tanonciskolákra vonatkozó rendelkezések.
Mint már jeleztem, a törvényjavaslat az ipari szakképzés szempontjából a tanidőnek leghatékonyabb felhasználására helyezi a fősúlyt és arra törekszik, hogy a tanonc a tanidő alatt mennél teljesebb gyakorlati és elméleti szakismertekre tegyen szert.
A gyakorlati ismeretek megszerzésének biztosítása érdekében a tanonctartás jogát a törvényjavaslat a képesítéshez kötött iparok körében ahhoz a feltételhez köti, hogy a munkaadó a kérdéses iparban az előirt szakképzettséggel rendelkezzék és hogy műhelyi berendezése, valamint iparűzésének keretei is olyanok legyenek, amelyek mellett a gyakorlati szakismeretek elsajátítása lehetséges. Előírja, hogy a tanonc a tanidő alatt csak a választott iparághoz tartozó szakmunkákra alkalmazható és hogy az iparűzéssel kapcsolatos más munkával csak kivételesen és csupán annyiban foglalkoztatható, amennyiben az a tanoncnak az iparban való kellő gyakorlati kiképzését nem hátráltatja.
Ugyanebből a célból felhatalmazza a törvényjavaslat a kereskedelemügyi ministert, hogy az egy-egy iparos által tartható tanoncok számát az általa foglalkoztatott segédek számához viszonyítva megállapíthassa, mert csak így lehet elérni azt, hogy az iparos kellő mértékben foglalkozzék a gondjaira bízott tanonccal és azt kellő oktatásban részesítse. A kiadandó rendelkezések segélyével egyszersmind eleje lesz vehető annak is, hogy egyes iparosok az olcsóbb tanoncmunka felhasználásával iparos társaikkal szemben egyenlőtlen versenyt támasszanak.
A tanonc megfelelő gyakorlati kiképzésnek biztositását célozza a segédi vizsgálat rendszeresítése is, melyről már szóltam, a vizsga eredménytelensége esetére megállapított következményekkel együtt, melyek nem csak a tanoncot, de oly esetekben, amelyekben a vizsga eredménytelenségének az iparos az oka ezt is sújtják és pedig az iparost a tanonctartás jogának elvonásával.
Ezt a célt szolgálják a törvényjavaslatnak azok a rendelkezései is, melyek a tanidő legrövidebb tartamát állapítják meg és elejét veszik annak, hogy túlrövid tanidő által a tanonc gyakorlati és elméleti képzése illuzóriussá váljék, úgyszintén azok is, melyek a mulasztott idő pótlása iránt intézkednek.
A végből, hogy a tanonc ne léphessen oly ipari pályára, amely erejének, fejlettségének meg nem felel, melyen emiatt csak nehezen tudna boldogulni és teljes értékű munkaerővé nem válhatna, a törvényjavaslat a tanonc előzetes orvosi megvizsgálását írja elő és a tanszerződés megkötését csak abban az esetben engedi meg, ha orvosi bizonyítvánnyal igazolja, hogy a kérdéses foglalkozásra alkalmas.
A tanonc pályaválasztásánál a testi arravalóságon kivül rendkívül sok más körülményt is a legfigyelmesebben mérlegelni kell, ha azt akarjuk, hogy a tanonc pályaválasztása úgy saját érdekei, mint az általános ipari érdekek szempontjából is megfelelő legyen. Ebből a célból a törvényjavaslat nálunk is be akarja vezetni a nyugati államokban évek óta szép eredménnyel működő tanácsadó szervezetet és az ebből a célból szükséges intézkedések megtételére felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert.
A törvényjavaslat egyébként is azon az állásponton van, hogy indokolt esetekben a tanoncnak pályaváltoztatását nem lenne helyes megnehezíteni, mert mindenképen arra kell törekedni, hogy a tanonc oly pálya felé terelődjék, amelyre nem csak testileg alkalmas, hanem amelyhez egyszersmind kedvet, hajlandóságot is érez s amelynek körében a végzett munka megelégedést és örömet szerez részére.
Részletes szabályozást nyernek a törvényjavaslatban a munkaadó és a tanonc kölcsönös jogai és kötelességei, a tanszerződés megkötésének módja, a tanviszony megszünésének és felbontásának esetei is. Mindezek a rendelkezések a tanviszonynak oly szabatos megállapítását célozzák, mely mind a két szerződő féllel szemben lehetőleg tiszta helyzetet teremt és a nézeteltéréseknek, vitáknak lehetőleg kevés teret enged.
Ami különösen a munkaadó kötelességeit illeti, azon voltam, hogy a vonatkozó rendelkezések ne nehezítsék meg a tanonctartást, ne vegyék el az iparosok kedvét attól, hogy a tanoncok kiképzésének nem könnyű, nem csekély felelősséggel járó és nem is mindig hálás feladatát vállalják. A jövő iparos nemzedéknek úgy szakmabeli, mint erkölcsi nevelése szempontjából súlyt kell helyeznünk arra, hogy az iparosképzésnek ez a bevált módja a jelentőségéhez mért keretekben továbbra is fennmaradjon. Avégből azonban, hogy ezt elérhessük, nemcsak a munkaadóra, de a tanonc érdekeire is figyelemmel kell lennünk, mert kézenfekvő, hogy a szülők annál szívesebben adják ipari pályákra gyermekeiket, mennél inkább biztosítva látják, hogy ezek a tanviszony tartama alatt megfelelő elbánásban és oktatásban részesülnek.
A törvényjavaslat nagy súlyt helyez arra is, hogy a tanviszony idő előtti megszünése és felbontása esetén a tanonc a kérdéses szakmában lehetőleg minden hátrány elkerülésével megfelelő elhelyezést nyerjen, mert csak ily módon érhető el az, hogy a tanoncot megtarthassuk az iparnak.
A törvényjavaslat, amint azt már jeleztem, arra is nagy súlyt helyez, hogy a tanonc a tanviszony tartama alatt a gyakorlati ismereteken kívül a szükséges elméleti szakismereteket is megszerezze. A törvényjavaslat a tanonciskolákat lehetőleg fel akarja menteni az elemi ismeretek tanításának terhe alól. Ebből a célból azt az általános követelményt állítja fel, hogy az ipari pályára lépő tanonc az elemi iskola negyedik osztályának elvégzését vagy legalább azt igazolja, hogy az írás, olvasás és számolás elemi ismereteit elsajátította. Kivételes méltánylást érdemlő esetekben meg kell ugyan engedni, hogy ily ismeretekkel nem rendelkezők is felvehetők legyenek tanoncul, ezeket azonban a törvényjavaslat szerint avégből, hogy a többi tanonc oktatását ne hátráltassák, megfelelő előkészítő oktatásban kell részesíteni és tanidejüket is megfelelően meg kell hosszabbítani. Azoknál a tanoncoknál, akik az említettnél magasabb iskolai képzettséggel rendelkeznek, ennek megfelelő figyelembevételét biztosítja a törvényjavaslat.
Abból a célból, hogy a tanoncok a tanidő tartama alatt az iskolában kellő szorgalom kifejtésére legyenek ösztönözhetők, a törvényjavaslat olyképen rendelkezik, hogy azokra a tanoncokra nézve, akik a tanonciskolában megfelelő eredményt nem érnek el, az iparhatóság az önálló iparűzéshez előírt segédi szakbavágó gyakorlat tartamát legfeljebb két évvel meghosszabbíthatja.
A tanoncoktatás eredményessége érdekében a törvényjavaslat a heti tanórák számát hétről kilencre emeli fel és olykép rendelkezik, hogy a tanítás csak köznapokon végezhető és pedig egyes kivételes esetektől eltekintve, esti hat óra után nem terjedhet. Az ünnepnapokon és a későbbi órákban való tanítást, mely miatt sok panasz volt a múltban és mely az oktatás eredményességét kedvezőtlenül befolyásolta, a törvényjavaslat megszünteti.
Ami a tanonciskolákat illeti, a leghelyesebb és legcélirányosabb megoldás kétségkivül az lenne, ha az összes tanonciskolák fenntartásáról az állam gondoskodhatnék és minden más tekintettől függetlenül állíthatná fel és érvényesíthetné azokat a szabályokat, amelyek az oktatás sikeressége érdekében kívánatosak. Erről azonban az állam pénzügyi helyzete mellett, sajnos, sem most, sem a közeli években nem lehet szó. Nem lehet szó ezeknek az iskoláknak oly irányú fejlesztéséről sem, melyek alapján ezek felsőbb iparoktatásunk rendszeréhez símulva, végzett növendékeiknek lehetővé tehetnék, hogy azok a középfokú iparoktatási intézetekbe felvehetők legyenek s ily módon alkalom nyílnék arra, hogy a tanonc fokról-fokra emelkedve a technikai képesítés legfelsőbb fokát is elérhesse. A tanonciskolákat illetőleg tehát továbbra is azok között a keretek között kell maradnunk, amelyeket a mai ipartörvény állapít meg s melyek kétségkívül alkalmasak voltak arra, hogy a tanoncok oktatását szilárd alapokra fektessék.
A törvényjavaslat e részben mindössze arra szorítkozik, hogy az érvényben levő rendelkezések a változott viszonyoknak megfelelő módosítást nyerjenek. A tanonciskolák felállítását továbbra is a községek feladatának hagyja meg, de azt a mai ipartörvénnyel szemben már abban az esetben is kötelezővé teszi, ha az iparos (kereskedő) tanoncok száma a negyvenet eléri. Fenntartja a lehetőségét annak, hogy a községeken ( és természetesen az államon) kívül az ipari és kereskedelmi érdekképviseleti testületek, ipari vagy kereskedelmi vállalatok tulajdonosai, valamint felekezetek is létesíthessenek tanonciskolákat, de ezt külön engedélytől teszi lehetővé, amelyben a tanonciskolák létesítésének és fenntartásának feltételei esetről-esetre részletes szabályozást nyernek. Súlyt helyez arra, hogy a tanoncok oktatása lehetőleg szakirányú legyen és ha valamely községben az ugyanabban az iparcsoportban foglalkoztatott tanonczok száma eléri a negyvenet, ezek részére a tanonciskolákban külön szakirányú oktatás nyujtását írja elő. A helyi felügyelet gyakorlására tanonciskolai felügyelő-bizottságok létesítését írja elő, amelyekben az iparosok is megfelelő képviseletet nyernek s amelyek az iskolának az élettel való kapcsolatát is hivatva lesznek erősíteni. A tanoncok iskolalátogatásának eredményessége szempontjából egyáltalán nagy súly van azon, hogy mennél erősebben menjen át a köztudatba, hogy az iskola és a műhely között nem lehet érdekellentét, mert mind a kettőnek közös célja a tanonc szakképzése, értelmi és szakmai színvonalának emelése.
Iparosságunk szakképzettségének emelése érdekében természetesen nem elegendő tanoncoktatásunk fejlesztése, hanem azon túlmenőleg erőteljes fejlesztését kívánnak a továbbképző tanfolyamok is, amelyekke az utolsó évtizedekben igen szép eredményeket értünk el s amelyek az ipari szakképzettség emelésének igen hatékony eszközei.
A törvényjavaslatot megelőző előadói tervezet a tanviszony szabályozásán kívül a gyermekek, a fiatalkorúak és a nők munkaviszonya tekintetében is több lényeges kérdésnek, nevezetesen a foglalkozás alsó korhatárának, az egészség- és erkölcsvédelemnek, a munkaidőnek, a munkadíj védelmének és mindezek szempontjából a felügyeletnek kérdését is felölelte, abban a feltevésben, hogy a munkaviszonynak egységes szabályozására csak későbben kerülhet sor s hogy addig is, amíg az említett kérdések ebben a keretben tüzetesen szabályozhatók lesznek, legalább a legégetőbb kérdések megoldását nyerjenek.
Ezzel szemben magam részéről nagy súlyt helyezek arra, hogy a munkaviszony a maga egészében mielőbb egységes szabályozást nyerjen. A vonatkozó törvényjavaslatnak a már meglevő előmunkálatok felhasználásával leendő sürgős elkészítése iránt már is intézkedtem s azt a jelen törvényjavaslatot követően rövid időn belül alkotmányos tárgyalás végett a nemzetgyűlés elé szándékozom terjeszteni. Ily körülmények között nem tartanám helyénvalónak ennek az egységes szabályozásnak keretéből a gyermekek, fiatalkorúak és nők védelmére vonatkozó fentebb említett kérdéseket kiragadni és az ipartörvény novellájának keretében szabályozni. Ez annál kevésbbé volna megokolt, mert ezeknek a kérdéseknek különálló szabályozása az egyöntetűség és egységesség rovására lenne.
Mindezek alapján az előadói tervezetnek vonatkozó részeit a törvényjavaslatba nem vettem fel és csak a tanviszony szabályozását hagytam meg abban, mint amely az iparosok szakképzésével és a képesítés szigorításával a legszorosabban összefügg.
A törvényjavaslat rendelkezései ilykép aránylag szűk keretre szorítkoznak és csak azokat a kérdéseket ölelik fel, amelyeknek sürgős szabályozására az iparos körök a legnagyobb súlyt helyezik és amelyek tekintetében a vélemények is annyira kialakultak, hogy sürgős szabályozásuk lehetséges.
Nem öleli fel a törvényjavaslat az ipartestületek reformjának kérdését sem, mert ez még több irányú tanulmányt és megfontolást igényel és mert amennyiben ezt a törvényjavaslatban foglalt kérdésekkel együttesen óhajtanók, szabályozni, ez az iparűzésre vontakozó reformok elhalasztását vonná maga után. Ugy ez a kérdés, mint a függőben tartott egyéb kérdések is külön törvényben lesznek szabályozandók. A vonatkozó törvényjavaslat előkészítését szintén munkába vétettem.
A magyar ipar súlyos helyezetének teljes tudatában rá kell még mutatnom arra, hogy az alkotandó törvény rendelkezései hivatva vannak ugyan arra, hogy iparukat erősítsék, azokat a gazdasági természetű bajokat azonban, amelyeket a világháború hosszú megpróbáltatásai a forradalom, a proletárdiktatura, az ellenséges megszállás és az ország területe nagy részének elszakítása idéztek elő, az a védelem és támogatás, melyet az alkotandó törvény rendelkezései nyujthatnak, nem szüntetheti meg. Elhibázott volna ezekhez a rendelkezésekhez ebből a szempontból várakozásokat fűzni, de még elhibázottabb tovább menő megszorításokban keresni az említett gazdasági természetű bajok orvoslásának eszközeit. A törvényjavaslat rendelkezései az érdekeltség kívánalmainak figyelembevételében addig a határig mennek el, ameddig a közérdek és más ipari kategóriák érdekeinek sérelme nélkül el lehet menni.
A gazdasági természetű bajokat tehát, amelyeknek orvoslása egészen más tényezőktől függ, a törvényjavaslat rendelkezéseinek megítélésénél el kell választani azoktól a hátrányoktól, amelyek a mai ipartörvény egyik-másik meg nem felelő rendelkezéséből származtak.
Ha a gazdasági helyzetünk javulásával ezek a bajok enyhülni fognak: önművelés, bizonyos kereskedelmi szellemnek elsajátítása, a fogyatékos, elszigetelt gazdasági erőknek egyesítése lesznek azok az eszközök, amelyekkel a törvényjavaslat útján megvalósítani kívánt célokat ki kell egészíteni, hogy kézműiparunk a jelennél szebb jövő elé nézhessen.
A törvényjavaslat 1. §-a iparjogunk mai rendszerével teljesen megegyezően az iparoknak, ideértve a kereskedést is, három csoportját különbözteti meg; a) a képesítéshez kötött iparokat, b) az engedélyhez kötött iparokat és c) a szabad iparokat. A megkülönböztetés alapjául az iparüzés feltételei szolgálnak. Azok az iparok, amelyek kézműves jellegűek, vagy ha nem is ilyenek, de az ipari munka természeténél fogva csak megfelelő szakképzés és ezen felül hosszabb gyakorlás útján sajátíthatók el és amelyeknek gyakorlását a törvényjavaslat meghatározott szakképzettség igazolásához köti, képesítéshez kötött iparok.
Azok az iparok, amelyeknek gyakorlását közszempontokból külön feltételek igazolásához kötött engedély elnyerésétől kell függővé tenni, engedélyhez kötött iparok.
Végül mindazok az iparok, amelyeknek gyakorlását a törvényjavaslat sem képesítéshez, sem engedélyhez nem köti, szabad iparok.
Minthogy a törvényjavaslat 13. §-a a képesítéshez kötött iparokat, 33. §-a pedig az engedélyhez kötött iparokat felsorolja, egy iparra sem lehet kétséges, melyik kategóriába tartozik s melyek azok a rendelkezések, amelyek az egyes iparokra vonatkoznak.
A törvényjavaslat 14. §-a sorolja fel azokat az iparokat, amelyeknek gyakorlása képesítéshez és egyszersmind engedélyhez is kötve van. Az idézett szakaszban felsorolt iparok azonban az iparűzés feltételei szempontjából nem alkotnak külön kategoriát, mert azoknál úgy a képesítéshez, mint az engedélyhez kötött iparokra nézve előírt feltételeket igazolni kell. A szóban levő iparok tehát az iparűzés bizonyos feltételei szempontjából a képesítéshez kötött iparok, bizonyos feltételei szempontjából pedig az engedélyhez kötött iparok csoportjába tartoznak. Ezeknek külön kategoriaként való feltüntetése csak a törvényjavaslat rendszerét bonyolítaná szükségtelenül.
Még kevésbé lehetne az említett három kategoria mellett a telepengedélyhez kötött iparok kategoriájáról szó, mert a telepengedély megszerzése oly accessorius követelmény, melyet az iparűzés tulajdonképeni feltételei mellett az említett három kategoria bármelyikéhez tartozó iparral szemben érvényesíteni kell, amennyiben az ipar gyakorlásához olyan telephely szükséges, amely az érvényben levő jogszabályok értelmében csak telepengedély alapján létesíthető.
Az iparok említett három kategóriájának határozott megkülönböztetése, lehetőleg már a törvényjavaslat első szakaszában, azért látszott célszerűnek, mert a törvényjavaslat úgy a szakképzettséget, mint az engedélyhez kötött iparokra nézve előírt feltételeket illetően több irányban szigorúbb követelményeket támaszt, mint az érvényben levő ipartörvény, aminek következtében az egyes kategóriák élesebben határolódnak el egymástól és az alkotandó új törvény rendelkezéseinek megismerése, helyes értelmezése és alkalmazása szempontjából elengedhetetlenül szükséges, hogy a hatalom kategóriát külön válasszuk.
De törvényszerkesztési szempontokból is külön kellett a három kategóriát választani, mert a törvényjavaslatnak sok olyan rendelkezése van, amely csak az egyik vagy másik kategóriára vonatkozik és a szöveget lényegesen egyszerűsíti, ha az egyes rendelkezéseknél az illető kategoriára történhetik utalás, amelyre a rendelkezés vonatkozik.
Bizonyos eltolódások természetesen így is előfordulnak. Igy például, ha valamely képesítéshez kötött ipart gyárszerűen űznek, azt ily keretekben gyakorolva a törvényjavaslat 17. §-a szerint szabad iparnak kell tekinteni, vagy ha valamely képesítéshez kötött ipar vagy valamely szabad ipar körébe tartozó munkát a házi ipar kereteiben végeznek (például a földmívesek által végzett kosárfonás, seprűkészítés), az illető munka nem is esik a törvényjavaslat rendelkezései alá, mert az a házi ipar szabályozását nem öleli fel.
Az iparoknak említett kategóriáit tehát ezeknek az életből folyó eltolódásoknak lehetőségével kell érteni.
Kétségtelen, hogy az iparoknak osztályozása sok más alapon is lehetséges, ezek a lehetőségek azonban a törvényjavaslat szerkezete és rendelkezései szempontjából nem jöhetnek figyelembe.
A 2. § első bekezdése lényegileg megfelel a mai ipartörvény 1. §-ának, Magyarország területén minden önjogú egyén részére biztosítja a jogot, hogy az alkotandó törvényben meghatározott korlátok közt bármely ipart, ideértve a kereskedést is, bárhol önállóan gyakorolhasson, mai ipartörvényünk szövegével szemben kifejezésre juttatja azonban, hogy ezt csak abban az esetben teheti, amennyiben az alkotandó törvényben megállapított feltételeknek megfelel és hogy iparát csak az alkotandó törvényben meghatározott módon gyakorolhatja. Mind a két kiegészítés a mai ipartörvény szövege mellett is önként értetődő megszorítás, mert a mai ipartörvény értelmében is csak az gyakorolhat valamely ipart, aki az előírt feltételeknek megfelel és iparát csak a törvényben, illetőleg az annak alapján kiadott rendeletekben előírt módon gyakorolhatja. De éppen ezért ennek kifejezésre juttatása szabatosság szempontjából csak előnyös lehet. Azt, hogy az ipar nemre való tekintet nélkül gyakorolható, felesleges lenne külön hangsúlyozni, mert abban, hogy „minden önjogú egyén” gyakorolhat ipart, világos kifejezést nyer az is, hogy önjogú nő is űzhet ipart.
A 2. § második bekezdése megfelel a mai ipartörvény 2. §-ának és lehetővé teszi, hogy kiskorúak tizennyolcadik életévüketnek betöltése után, atyjuk, illetőleg gyámjuk gyámhatóságilag jóváhagyott beleegyezésével önállóan űzhessenek ipart.
Egyes iparoskörök részéről felmerült az a kívánság, hogy kiskorúak egyáltalán ne üzhessenek ipart, vagy legalább képesítéshez kötött ipart ne üzhessenek. Ez a kívánalom azonban, több okból nem látszott teljesíthetőnek. Nem látszott teljesíthetőnek mindenek előtt azért, mert a világháború következtében előállott gazdasági helyzet, melynek súlyát előreláthatóan még hosszú éveken át érezni fogjuk, sok esetben elkerülhetetlenül szükségessé teheti, hogy huszonnegyedik életévüket még el nem ért egyének, akik nem ritkán özvegyen maradt édesanyjuk, keresetképtelen testvéreik eltartásáról kötelesek gondoskodni, önálló iparűzöi minőségben keressék meg a maguk és hozzátartozóik kenyerét. Éppen ezért, ha normális körülmények között esetleg kívánatos is lehetett, hogy huszonnegyedik életévüket még be nem töltött egyének lehetőleg ne kezdjenek önálló iparűzésbe, ezt az elvet a fennforgó rendkívüli viszonyok között nem lenne célszerű érvényesíteni.
Azzal a lehetőséggel, hogy tizennyolcadik életévük betöltésük után önálló iparűzéshez lássanak, előreláthatóan úgy sem fognak sokan élni, egyrészt azért, mert a törvényjavaslat az önálló iparűzés tekintetében a mai ipartörvénynél tovább menő követelményeket támaszt másrészt azért, mert az önálló üzletalapítás anyagi feltételei is általában súlyosabbak, mint aminők normális körülmények között voltak.
Arról szintén nem igen lehetne szó, hogy az önálló iparűzés tekintetében más korhatárt állapítsunk meg a képesítéshez kötött iparoknál és mást a szabad iparoknál, mert a képesítéshez kötött iparok megkezdése amúgy is lényegesen súlyosabb feltételekhez van kötve, mint a szabad iparoké és ha valaki ezeknek a feltételeknek megfelel, nem lenne helyes az illetőt csupán azért, mert még nem nagykorú, az önálló iparűzés lehetőségétől elütni. Ez annál kevésbé lenne megokolt, mert az illető arravalóságát a megállapított feltételek igazolásával amúgy is kellőképen tanusítja és a magasabb kor egymagában még sem nagyobb komolyságot, sem nagyobb körültekintést nem jelent.
De nem látszott teljesíthetőnek az említett kívánalom azért sem, mert annak teljesítése esetében is fennmaradna az 1877:XX. tc. alapján az a lehetőség, hogy a tizennyolcadik életévét betöltött egyén, ha nem is az önálló iparűzés szempontjából, de az élet más vonatkozásai szempontjából nagykorúsítható legyen. Ilyképen az a helyzet állana elő, hogy valaki tizennyolcadik életévének betöltése után teljes jogképességének birtokában jutva, nagy vagyont kezelhet, mindennemű ügyleteket szabadon köthet, de ipart önállóan a legszerényebb keretekben sem folytathatna. Ez oly ellentmondás lenne, melyet nem lehetne megokolni és az élettel is szemben találná magát.
A 3. § a külföldi honosoknak az ország területén való iparűzése tekintetében rendelkezik. Első bekezdése szerint külföldi honosok iparűzésének feltételei tekintetében a nemzetközi szerződések rendelkezései irányadók. Ily szerződés hiányában külföldi honosoknak az iparűzés megkezdése és gyakorlása csak abban az esetben engedhető meg, ha igazolják, hogy saját államuk a magyar honosokkal szemben hasonló eljárást követ.
Ezen rendelkezések értelmében azoknak az államoknak az ország területén tartózkodó polgárai, amely államokkal oly értelmű szerződést kötünk, amely a belföldiekkel való egyenlő elbánást biztosítja, nálunk ugyanolyan feltételek mellett kezdhetnek meg és gyakorolhatnak valamely ipart, mint a magyar állampolgárok.
Amennyiben az idegen államokkal kötendő szerződéseinkben nem sikerül a belföldiekkel való egyenlő elbánást biztosítani, hanem csak a legnagyobb kedvezményt és a szerződő államok az idegen állampolgároknak saját területükön való iparűzését korlátozzák, például az idegen állampolgárokat bizonyos iparok gyakorlásából kizárják, vagy az ipar gyakorlását a belföldiekkel szemben nem érvényesített külön feltételek igazolásától teszik függővé, avagy a belföldiekkel szemben nem érvényesített megszorításoknak vetik alá, nem marad más hátra, mint hogy az egyenlő elbánás elérése végett mi is erre a térre lépjünk és hasonló megszorításokat léptessünk életbe.
Azoknak az államoknak polgárai, amely államokkal szerződést kőtnünk nem sikerül, az ország területén csak az illető állam magatartása által indokolt feltételek mellett és keretek között űzhetnek ipart.
Érvényben levő ipartörvényünk a külföldieknek az ország területén való iparűzése tekintetében külön rendelkezést nem tartalmaz. Abban, hogy 1. §-a az ország területén minden nagykorú vagy nagykorúnak nyilvánított egyénnek megengedi az iparűzést, kifejezést nyert az is, hogy a külföldiek szintén űzhetnek ipart. Természetesen mai ipartörvényünk is mindenkor oly értelmezést nyert, hogy a külföldiek iparűzési jogát csak viszonyosság esetében lehet elismerni. A viszonosság kérdése a háború előtt az esetek túlnyomó részében teljesen tisztázott volt, amennyiben a legtöbb állammal szemben az iparűzés tekintetében kereskedelmi szerződések biztosították kölcsönösen a belföldiekkel teljesen egyforma elbánást. Megesett az is, hogy egyik vagy másik állammal szemben szerződésen kivüli helyzetbe kerültünk, valamint az is, hogy a viszonyosságot egyik vagy másik állammal szemben szerződés nem biztositotta. Ezekben az esetekben az illető idegen állampolgártól azt kívántuk, hogy a viszonos eljárásnak saját állama részéről való követését igazolja.
A világháború és az azt követő események következtében az érvényben volt kereskedelmi szerződések hatályukat vesztették, új kereskedelmi szerződések kötéséhez pedig még bizonyos idő szükséges. Nem marad ilyképen más hátra, mint a külföldiek iparűzését a saját államuk részéről követett viszonos eljárás igazolásához kötni.
A magyar kormány minden alkalommal tanuságát adja annak, hogy a háború előtti gazdasági érintkezés feléledésére súlyt helyez. Nem is volna saját gazdasági érdekünkben való, ha nem volnánk azon, hogy ez a gazdasági érintkezés minden vonatkozásban mennél előbb mennél zavartalanabbá és teljesebbé váljék. Az ország területén levő külföldiek iparűzése elé sem volna észszerű akadályokat gördíteni, mert hiszen ezek iparűzésének szabadsága a nemzetközi gazdasági érintkezés elsőrendű követelménye. Odáig azonban már nem lehetne elmenni, hogy olyan külföldieknek is megengedjük az ország területén való iparűzést, akiknek állama a magyar állampolgároknak nem engedi meg, hogy saját területén ipart űzzenek. Ily messzemenő engedékenység az ország érdekeinek súlyos sérelmét jelentené.
Arra nézve, hogy a viszonosság igazolása minő módon történjék, a konkrét körülmények lesznek irányadók. A legtöbb esetben előreláthatóan elegendő lesz az illető állam kormányának a viszonos eljárás biztosítására vonatkozó nyilatkozata is. Ily nyilatkozatot a legutóbbi időkben is több izben előterjesztettek már az érdekeltek és egy-két esetben a magyar kormány is tett már ily viszonossági nyilatkozatot.
Abban az esetben, ha kétségtelenné válik egyes államok részéről a viszonos eljárás követése, felesleges lenne az illető államok itt tartózkodó polgáraitól a viszonos eljárás esetről-esetre való igazolását kívánni, feltéve, hogy ily igazolást az illető állam sem kíván. Ezért a 3. § második bekezdése felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert, hogy a szóban levő viszonos eljárásnak egyes államok részéről való követelését megállapíthassa és az illető államok polgárait a viszonos eljárás esetről-esetre való igazolásának kötelezettsége alól felmenthesse.
Minthogy feltehető, hogy az államok közötti gazdasági érintkezés nem hosszú időn belül ismét nemzetközi szerződések útján nyer szabályozást és ezeknek keretében az illető államok polgárai javára az iparűzés is kölcsönösen biztosítva lesz, a szakasz harmadik bekezdésében kifejezést nyer, hogy a viszonos eljárás igazolását azoknak az államoknak polgáraitól sem lehet kívánni, amely államok részéről a viszonos eljárás követése szerződéssel van biztosítva.
A kézműves iparosság képviselői évek óta hangoztatják azt a kívánságukat, hogy képesítéshez kötött ipar gyakorlására iparigazolványt csak az nyerhessen, aki az előírt képesítés saját személyében igazolja. Ennek a kívánságuknak megfelelően állást foglaltak a mai ipartörvény 3. §-ának a képesítéshez kötött iparokra is vonatkozó rendelkezése ellen, melynek értelmében „jogi személyek szintén szabadon űzhetnek ipart, ha üzletvezetőt állítanak”, mert a jogi személyek részére biztosított ez a jog lehetővé teszi, hogy képesítéssel nem rendelkező egyének például részvénytársaságot alapítsanak és ennek cége alatt üzletvezető alkalmazásával képesítéshez kötött ipart űzhessenek. A kézműves iparosság a jogi személyek üzletvezető alkalmazásával való iparűzésében látja azt az eszközt, amellyel a fent említett követelményt meg lehet kerülni, sőt az ipari képesítésen épülő egész rendszert illuzóriussá lehet tenni.
De ezen a szemponton kívűl, az e törvényjavaslatot megelőző előadói tervezet értekezleti tárgyalása során a kézműves iparosság részéről az az aggály is kifejezést nyert, hogy amennyiben jogi személyek üzletvezető alkalmazásával képesítéshez kötött ipart is űzhetnek, ezzel a tőke szabad utat nyer arra, hogy kézműves iparoknak a kézműves jellegű iparűzés kereteiben való gyakorlására adja magát és ily módon a kézműves ipart legsajátabb területén tegye lehetetlenné. Amennyiben ennek eleje nem vétetnék, attól kellene tartani, hogy a tőkeszegény kézműves ipar az egyenlőtlen küzdelemben nem tudná helyét megállni és álandóan tért veszítene.
Ezzel az aggállyal szemben más oldalról felvetették, nem lehetne-e a kézműves ipar érdekeit oly törvényi rendelkezéssel megóvni, mely lehetetlenné tenné apró részvénytársaságok és szövetkezetek alapítását és ezek alaptőkéjének legalacsonyabb összegét oly magasan állapítaná meg, amely mellett ki volna zárva az, hogy azok valamely képesítéshez kötött ipart a kézműves ipar szokásos kereteiben űzzenek. Ez a javaslat azonban nem elégítette ki a kézműves iparosságát, egyrészt, mert nem lehet tudni, hogy a más szempontokból is megfontolást igénylő említett rendelkezés mikor emelhető törvényerőre, másrészt mert az általa óhajtott, fentebb említett közvetlen rendelkezést hatékonyabbnak tartja.
A törvényjavaslat, amint az már az általános indokolás során is kifejezést nyert, a kézműves iparok tekintetében a képesítés szigorú érvényesítésének alapján áll. Ezen kétségkívül rést ütne, ha jogi személyek képesítéshez kötött iparokat üzletvezető alkalmazásával a kézműves ipar szokásos kereteiben is űzhetnének. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a képesítéshez kötött iparok gyárilaga is űzhetők és pedig nem csak olyan kézműves iparosok által, akik kézműves ipari műhelyüket fokról-fokra fejlesztve, azt a gyáripar körébe emelték, hanem oly egyének által is, akik a szükséges anyagi eszközökkel rendelkezve, kezdettől gyáripari kereteket adnak üzemüknek.
A kézműves iparosság maga is elismeri, hogy a képesítéshez kötött ipar, amennyiben azt gyárszerűen űzik, elveszti eredeti jellegét s hogy annak gyárszerű űzését képesítés kimutatásához kötni nem lehet. A képesítéshez kötött iparok gyárszerű űzése azokban az államokban is, amelyeknek ipartörvénye a legszigorúbb képesítés alapján áll, szabad ipar. Igen számottevő gazdasági érdekek fűződnek a gyáripari szabadságához és ahhoz, hogy a nagy tőke a gyáripar keretében szabadon érvényesülhessen. Ennek pedig leghatékonyabb eszköze a részvénytársasági alakulat. Mulhatatlanul fenn kell ennélfogva tartani annak a lehetőségét, hogy a jogi személyek üzletvezető alkalmazásával gyárszerűen képesítéshez kötött iparokat is űzhessenek.
Ezzel szemben el kell ismerni annak a kívánalomnak a jogosultságát is, hogy a nagytőke a kézműves jellegű szokásos kereteiben ne keressen érvényesülést, ezt a munkakört ne hódítsa el a kézműves kisipartól. Ebből a megfontolásból kiindulva a törvényjavaslat a 4. § első bekezdésében olyképen rendelkezik, hogy jogi személyek, a részvénytársaságokat és szövetkezeteket is ide értve, képesítéshez kötött ipart a kézműves jellegű iparűzés szokásos keretein belül nem űzhetnek. Ez alól a korlátozás alól azonban a törvényjavaslat a kézműves iparosság kérelmére kiveszi a képesítéshez kötött ipart űző iparosok által alapított ipari termelő szövetkezeteket, továbbá kiveszi az államot és a községeket, végül a vendéglői ipar tekintetében a fogyasztási szövetkezeteket.
Az állam és a községek javára azért kell kivételt tenni, mert számolni kell azzal a ténnyel, hogy ezeknek közüzemeket kell saját kezelésükben fenntartaniok s hogy ezekkel a közüzemekkel kapcsolatosan, esetleg ezektől függetlenül is, felmerülhet a szüksége annak, hogy a kézműves ipar körébe vágó bizonyos munkákat maguk végezhessenek. Ha az állam és a községek ettől bizonyos munkákat maguk végezhessenek. Ha az állam és a községek ettől a lehetőségtől megfosztatnának, ez nemcsak a minden vonalon érvényesítendő takarékosság rovására menne, hanem a meglévő berendezések használaton kívül helyezését és elértéktelenedését vonná maga után. Attól pedig, hogy akár az állam, akár a községek ezzel a lehetőséggel az elkerülhetetlenül szükséges mértéken túl élnének és a kézműves ipart károsíthatnák, nem kell tartani.
A kézműves jellegű iparűzés szokásos keretein túl jogi személyek bármely képesítéshez kötött ipart, továbbá ettől a korlátozástól menten bármely képesítéshez nem kötött ipart (tehát engedélyhez kötött ipart is) űzhetnek, ha olyan üzletvezetőt alkalmaznak, aki az ipar önálló gyakorlásár nézve a törvényjavaslatban megállapított feltételeknek megfelel.
Nem érintve azt a kérdést, hogy a közkereseti és betéti társaságok jogi személyeknek tekintendők-e vagy sem, amely kérdésnek eldöntése nem lehet az alkotandó törvény feladata, ezeknél az iparűzés feltételeit, a gazdasági élet követelményeivel számolva, külön szabályozza a törvényjavaslat és pedig olyképen, hogy ezek üzletvezető alkalmazásával csak szabad ipart űzhetnek, ellenben képesítéshez vagy engedélyhez kötött ipart (úgyszintén képesítéshez és engedélyhez kötött ipart is) csak abban az esetben űzhetnek, ha az illető ipar önálló gyakorlása tekintetében a törvényjavaslatban megállapított feltételeket a társaságnak az üzlet vezetésére jogosított valamelyik tagja saját személyében igazolja.
Az ipari életben rendkívül gyakori eset, hogy valamely ipar együttes gyakorlására két vagy több személy egyesül olyképen, hogy közülök csak egy vagy csak néhányan rendelkeznek a kérdéses ipar gyakorlásához szükséges szakképezettséggel, míg a többiek szakismeretek nélkül csak tőkéjükkel vagy ezzel és nem szakmabeli, de az üzletvitel szempontjából, a munkamegosztás révén esetleg igen értékes munkaerejükkel járulnak a közös iparüzlet folytatásához. Az ily egyesülés lehetőségét, mint a legtermészetesebb követelményt, mely oly szakképzett iparosoknak is lehetővé teszi az önálló iparűzést, akik erre maguk erejéből nem vállalkozhatnának, mindenképen biztosítani kell. Ily együttes iparűzés esetében voltaképen ugyanaz a helyzet forog fenn, mint akkor, amikor a szakképzett iparos nem a maga pénzével, hanem kölcsönvett pénzen lát ipara gyakorlásához, azzal a különbséggel, hogy szakképzettséggel nem rendelkező üzlettársainak nemcsak tőkéjét, hanem egyébként igen előnyösen felhasználható munkaerejét is megfelelően gyümölczöztetheti az ipari üzem felvirágoztatása érdekében. Ezért a szakképzettség követelményei szempontjából sem lehet aggályos a törvényjavaslat említett rendelkezése, mert hiszen az üzlet szakszerű vezetése a képesített iparos kezében van. Attól sem kell tartani, hogy a képesített iparos ily egyesülés esetén az ipar gyakorlásához tőkéjükkel hozzájárulók eszközévé válnék. Ellenkezően az érdekközösség a legtöbb esetben helyes együttműködésre fog vezetni, amelynél az alárendeltség kérdése a képesített iparos hátrányára aligha merülhet fel.
A kézműves iparosság egy részének az a kívánsága, hogy közkereseti és betéti társaság képesítéshez kötött ipart csak abban az esetben űzhessen, ha valamennyi tagja saját személyében igazolja az előírt szakképzettséget, mint az élet követelményeivel ellenkező és tárgyilag sem indokolható, nem látszott figyelembe vehetőnek.
A törvényjavaslat arra az esetre is tartalmaz rendelkezést, ha valamely közkereseti vagy betéti társaságnak üzlete vezetésére jogosult egyetlen tagja meghal, vagy a társaság kötelékéből kiválik. Ebben az esetben a meghalt vagy kivált tag pótlásáról köteles a társaság gondoskodni és helyébe az előírt szakkézettséget és az önálló iparűzés egyéb feltételeit igazoló tagot köteles bejelenteni. Minthogy az esetleg új tagnak a társaság kötelékébe való felvételét teheti szükségessé és alkalmas egyénnek erre a célra megnyerése esetleg huzamosabb tárgyalásokat igényelhet, a törvényjavaslat módot ad az iparhatóságnak arra, hogy evégből megfelelő, de hat hónapnál nem hosszabb határidőt engedhessen az illető társaságnak.
A közkereseti és betéti társaságok iparűzése esetén a szakasz első bekezdésében a jog személyek iparűzése tekintetében megállapított korlátozásnak nincs helye.
A szakasz annak kívánja elejét venni, hogy az, akitől valamely ipar gyakorlásának jogát bírói itélettel elvonták, iparigazolványt illetőleg iparengedélyt nyerhessen oly iparra, amelynek gyakorlása az ítélet célját meghiusítaná. Ha az iparűzési jog elvonását megtorló eszközként fenn kell tartani, magától értetődő követelmény, hogy gondoskodni kell arról is, hogy ez a megtorlás ne legyen kerülő úton meghiusítható. Az iparigazolvány, illetőleg iparengedély megtagadása egyébként lényegesen korlátozva van és egyáltalán nem jelenti az önálló iparűzésből való teljes kizárást. Ellenkezőleg ez a kizárás csak azokra az iparokra vonatkozik, amelyeknek gyakorlása által az illető valamely ipar gyakorlása jogának elvonását kimondó bíró ítélet célját meghiusítaná.
Ezenkívül időbelileg is korlátozva van az iparigazolvány, illetőleg iparengedély kiadásának tilalma és pedig az ítéletben megállapított idő tartamára.
A szakasz szerint az, akit a bíróság vagy más hatóság a községből kitiltott vagy az országból kiutasított, ipart sem személyesen, sem üzletvezető útján nem gyakorolhat. Előfordulhatnak kivételes esetek, amelyekben nem csak a kitiltottakra, illetőleg kiutasítottakra, hanem közgazdaságunkra is rendkívül hátrányos lenne, ha a kitiltottaknak üzletét meg kellene szüntetnie. Ezért a szakasz felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert, hogy kivételes esetekben megengedhesse, hogy a kitiltott, illetőleg kiutasított egyén iparát üzletvezető alkalmazásával gyakorolhassa. Azokban az esetekben természetesen, amelyekben a törvényjavaslat szerint az ipar üzletvezető alkalmazásával való gyakorlásának nem lehet helye, a kitiltottnak vagy kiutasítottnak sem lehet engedélyt adni arra, hogy iparát üzletvezető alkalmazásával folytathassa.
A 7. és 8. §-okhoz
A 7. és 8. § az iparos elhalálozása esetén az életben maradt házastárs, valamint a kiskorú gyermekek és unokák iparűzését szabályozzák lényegileg a mai ipartörvény 40. és 41. §-ban foglalt elvekkel megegyezően, de mégis több jelentékeny eltéréssel.
A 7. § szerint az iparos halála után iparát életben maradt házastársa (tehát amennyiben a feleség volt az iparűző, életben maradt férje is) a saját jogán és amennyiben az iparos után törvényes, törvényesített vagy örökbefogadott kiskorú gyermekek vagy unokák maradtak, egyszersmind ezeknek a jogán és ezek javára is újabb iparigazolvány, illetőleg iparengedély nélkül folytathatja. Ez a rendelkezés nem jelenti az üzlet berendezési tárgyai stb. tulajdonának átszállását az özvegyre, kiskorúakra stb. Az csak ipari közigazgatási jogszabály, amely a hátramaradottakat felmenti új iparigazolvány, illetőleg iparengedély váltásának kötelezettsége alól. Épen ezért szemben a mai ipartörvénnyel, amely az iparos elhalálozása esetében az űzlet folytatására az özvegyet hatalmazza fel és csak özvegy nem létében, vagy ha az ezzel a jogával élni nem kíván, engedi meg az űzletnek a kiskorű gyermekek vagy unokák javára való folytatását, nagyobb szabatosság érdekében kívánatosnak látszik kifejezésre juttatni azt, hogy az iparos elhalálozása esetén iparát az életben maradt házastárs nemcsak a saját jogán, de egyszersmind a hátramaradt kiskorú gyermekek és unokák jogán is folytathatja.
A mai ipartörvény csak kiskorú gyermekekről szól, ezzel szemben kételyek kizárása érdekében célszerűnek látszott a törvény kiskorú gyermekeken kívül a törvényesített vagy örökbefogadott kiskorú gyermekeket is megemlíteni, mint akiket magánjogunk szerint is a törvényes gyermekekkel egyenlő jogok illetnek meg.
A mai ipartörvény szerint az iparos elhalálozása esetében az üzletet özvegye újabb bejelentés nélkül folytathatja és csak az engedélyhez kötött iparoknál köteles személyes megbízhatóságát az iparhatóság előtt igazolni. Ezzel szemben a törvényjavaslat szerint az iparos elhalálozása esetében az űzlet átvételét az életben maradt házastárs az iparos elhalálozásától számított három hónap alatt minden esetben, tehát engedélyhez nem kötött iparoknál is, bejelenteni köteles és ez alkalommal az előírt szakképzettség kivételével, mindazokat a kellékeket saját személyében kell igazolnia, amelyeket a törvényjavaslat az illető ipar gyakorlásának előfeltételeképen megállapít.
A törvényjavaslat tehát a legnehezebb feltételnek a szakképzettségnek igazolása alól felmenti az életben maradt házastársat, ellenben az egyéb kellékek igazolása alól, aminő például engedélyhez kötött iparoknál a megbízhatóság, amelyeknek az életben maradt házastárs minden nehézség nélkül megfelelhet, nem ad felmentést.
A törvényjavaslat akkor, amikor képesítéshez kötött iparoknál az életben maradt házastársat felmenti a szakképzettség igazolásának kötelezettsége alól, voltaképen rést üt a képesítésnek egyébként szigorúan érvényesített elvén, de ezt a kézműves iparosság teljes hozzájárulásával teszi, mely ebben nem lát veszélyt, miután a házastársak a kézműves ipar terén úgyis többnyire mind a ketten részt vesznek az üzlet vezetésében és évek hosszú során át egy-egy iparban az a házastárs is sok szakismeretet szerezhet, aki csak egyéb munkája elvégzése után és csak kisegítőképen tevékenykedik az üzletben.
Ettől eltekintve, méltányossági szempontok is amellett szólnak, hogy az életben maradt házastársnak az ipar folytatását lehetőleg megkönnyítsük.
Az üzlet folytatásának bejelentésére azért kellett aránylag hosszabb, három hónapi határidőt megállapítani, hogy az életben maradt házastársnak kellő ideje legyen ebben a reá és az elhalt iparos gyermekeire nézve életbevágó jelentőségű kérdésben dönteni.
Abban az esetben, ha az életben maradt házastárs az illető ipar gyakorlására nézve előírt szakképzettséggel nem rendelkezik, indokoltnak látszott a tanonctartás jogát ahhoz a feltételhez kötni, hogy az életben maradt házastárs üzletvezetőt alkalmazzon, hogy ilyképen a tanoncok gyakorlati kiképzése kellőképen biztosítva legyen. Ez alól a korlátozás alól azonban célszerűnek látszott az elhalt iparos életében szerződtetett tanoncok tekintetében kivételt tenni, nehogy ezek a tanviszony megszakítása következtében hátrányt szenvedjenek.
Arra az esetre, ha az életben maradt házastárs az illető ipar gyakorlására nézve a szakképzettségen kívül megállapított egyéb feltételekkel sem rendelkezik, például engedélyhez kötött iparnál nem tudja megbizhatóságát igazolni, az ipar folytatását a törvényjavaslat ahhoz a feltételhez köti, hogy az illető üzletvezetőt alkalmazzon.
Minthogy a 10. §-ban általános szabályként kifejezést nyer, hogy üzletvezető az alkotandó törvény szempontjából csak az lehet, aki saját személyében mindazokat a feltételeket igazolja, amely az illető iparnak önálló gyakorlásához szükségesek, a törvényjavaslat egyéb szakaszaiban, amelyek üzletvezető alkalmazását írják elő vagy engedik meg, felesleges lenne külön hangsúlyozni, hogy az üzletvezetővel szemben minő követelményeket kell támasztani.
A 7. § utolsó bekezdése szerint az elhunyt iparos iparát az életben maradt házastárs haláláig folytathatja és ez a joga abban az esetben sem szűnik meg, ha újból házasságra lép. Az elhunyt iparos törvényes, törvényesített vagy örökbefogadott kiskorú gyermekei vagy unokái javára az ipart csak ezeknek nagykorúvá válásáig lehet folytatni.
Némely részről felmerült az a kívánság, hogy az életben maradt házastárs részére biztosítani kívánt kedvezmény az iparos életben maradt nejére korlátoztassék, ellenben ne illesse meg a hátramaradt férjet, ha felesége volt az iparűző. Ez a kívánalom azonban nem látszott teljesíthetőnek, mert semminő tárgyi érvet nem lehet felhozni ily irányú megkülönböztetés mellett, a méltányossági és gazdasági szempontok pedig mind a két esetben teljesen azonosak. Abban az esetben, ha a feleség gyakorolt valamely ipart, férje éppen úgy segédkezhetett az üzlet vezetésében, mint a férjnek, ha ez gyakorolt valamely ipart, a neje. Az a vélekedés sem állhat meg, hogy a férfinak, akinek neje valamely ipart űz, többnyire más rendes foglalkozása van és így nincsen ráutalva arra, hogy elhunyt neje iparát folytassa. Ellenben nemcsak jelentős magánérdekek, hanem igen számottevő közérdekek is amellett szólnak, hogy az üzlet fenntartását lehetőleg megkönnyítsük, elősegítsük és semmi esetre sem lehet célunk, hogy üzleteket, amelyeket az iparos esetleg egy élet munkája árán szilárd alapokra helyezett, felvirágoztatott, alárendelt jelentőségű szempontokból pusztulni engedjük, vagy azoknak esetleg értéken alul való elidegenítését idézzük elő.
Hasonlóképen nem látszott figyelembe vehetőnek az a szintén felmerült kívánalom sem, hogy az életben maradt házastársat az elhunyt iparos ipar folytatásának joga csak újból való házasságra lépéséig illesse meg, mert annak teljesítése az érdekeltekkel szemben teljesen indokolatlanul, nemcsak nagy anyagi kárt jelentene, hanem emellett közgazdasági és egyéb közszempontokból, főképen a közerkölcs szempontjából is hátrányos lenne. Ennek a kívánalomnak indoklásaképen némely részről arra hivatkoztak, hogy amennyiben az alkotandó törvény az elhunyt iparos ipara folytatásának jogát az életben maradt házastárs részére új házasságra lépése után is biztosítaná, ez különböző iparoknak egy kézben való „halmozására”, helyesebben több iparág együttes űzésére vezethet, abban az esetben t. i., ha az új házastárs valamely más ipart űz. Ez a körülmény azonban, ha kivételesen elő is fordulhat nem szolgálhat indokul arra, hogy az említett kívánalom teljesítést nyerjen.
A 8. § lényegileg a 7. §-ban foglalt elveknek megfelelően szabályozza a meghalt iparos törvényes, törvényesített vagy örökbe fogadott kiskorú gyermekei vagy unokái iparűzését abban az esetben, ha a meghalt iparos házastársat nem hagyott maga után, vagy ha az életben maradt házastárs utóbb meghal, vagy a 7. §-ban megállapított joggal élni nem kíván. Ebben az esetben a gyám, illetőleg az életben maradt házastárs az ipart a kiskorú gyermekek vagy unokák javára ezek nagykorúvá válásáig újabb iparigazolvány, illetőleg iparengedély nélkül folytathatja, éppen úgy, mint a 7. § esetében az életben maradt házastárs, köteles azonban az üzletnek a kiskorúak javára történt átvételét, úgyszintén a kiskorúakra vonatkozó személyi adatokat az iparos halálától számított három hónap alatt az iparhatóságnak bejelenteni és ez alkalommal a gyám a szakképezettséget és mindazokat a kellékeket, az életben maradt házastárs pedig a szakképzettség kivételével mindazokat a kellékeket saját személyében igazolni, amelyekeket a törvényjavaslat az illető ipar önálló gyakorlásának előfeltételeképen megállapít. Bár a kiskorúak javára történő iparűzés esetében ezeknek jelentékeny anyagi érdekeiről van szó és ezek megóvása céljából nagy súlyt kell helyezni az üzlet szakszerű vezetésére, a törvényjavaslat abból indul ki, hogy amennyiben a kiskorú gyermekek vagy unokák javára az ipart az életben maradt házastárs folytatja, a szakképzettség igazolásától a 7. § indokolása során említett okokból el lehet tekinteni és az életben maradt házastárs megítélésére lehet bízni, üzletvezetőt alkalmazzon-e vagy sem, mert fel lehet tenni, hogy amennyiben úgy találja, hogy az ipar folytatásához szükséges jártassága nincs, a kiskorúak érdekében kényszerítő rendelkezés nélkül is üzletvezetőt fog alkalmazni.
Abban az esetben, ha a kiskorú gyermekek vagy unokák javára az ipart a gyám folytatja, a kiskorúak érdekében múlhatatlanul meg kell kívánni a szakképzettség igazolását. Mivel pedig a gyám az esetek túnyomó részében nem lesz abban a helyzetben, hogy az előírt szakképzettséget saját személyében igazolja, a törvényjavaslat ily esetekre nézve előírja, hogy ennek a hiánynak, valamint az esetleg még fennforgó egyéb követelmények hiányának pótlása céljából a megállapított feltételeknek megfelelő üzletvezetőt kell alkalmazni. Az elhalt iparos kiskorú gyermekei és unokái javára való iparűzést nem lehet ugyanis attól függővé tenni, hogy a gyám saját személyében rendelkezik-e az előírt feltételekkel. Ily esetekben tehát az üzletvezető alkalmazásának lehetőségét biztosítani kell, illetőleg elő kell írni. Ugyancsak kötelezően elő kell írni az üzletvezető alkalmazását abban az esetben is, ha az életben maradt házastárs a szakképzettségtől eltekintve, az önálló iparűzésnek egyéb feltételeivel sem rendelkezik.
A tanonctartás jogát képesítéshez kötött iparokban a kiskorúak javára történő iparűzés keretében csak abban az esetben biztosítja a törvényjavaslat, ha az ipart képesített egyén vezeti, vagy ha az életben maradt házastárs, illetőleg a gyám saját személyében igazolja az előírt szakképzettséget, vagy megfelelő üzletvezetőt alkalmaz. Ez a korlátozás a meghalt iparos életében szerződtetett tanoncokra nem vonatkozik.
A 7. és 8. §-okban határozott kifejezést nyer az is, hogy a jelzett módon az ipar csak a meghalt iparos által hátrahagyott kiskorú gyermekek és unokák javára folytatható, ellenben a meghalt iparos által hátrahagyott házastárs újabb házasságából származó gyermekek javára ez a jog már nem érvényesíthető.
Csőd esetén szükséges, hogy a csődtömegbe átvett iparüzletet a csődtömeggondnok a csődbejutott iparos iparigazolványa, illetőleg iparengedélye alapján folytathassa. Ezt a lehetőséget biztosítja a 9. §, előírja azonban, hogy a csődtömeggondnok az űzletnek a csődtömeg javára történt átvételéről az iparhatóságnak az üzlet átvételétől számított harminc nap alatt jelentést tenni és ez alkalommal egyszersmind, amennyiben maga az illető ipar gyakorlásának feltételeit igazolni nem tudja, megfelelő üzletvezetőt is bejelenteni köteles.
Némely részről felmerült az a kívánság, hogy a csődtömeg javára történő iparűzés leghosszabb tartama eleve legfeljebb hat hónapban állapíttassék meg. Ily időbeli korlát megállapítása azonban nem lehetséges, mert nem lehet előírni, hogy valamely iparüzlet lebonyolítása csőd esetén mennyi időalatt történjék. Ahhoz pedig, hogy az iparűzlet annak rendje-módja szerint lebonyolítható legyen, jelentékeny érdekek fűződnek.
A 10. § első bekezdése általánosságban az üzletvezetővel szemben az egész vonalon érvényesítendő azt a követelményt juttatja kifejezésre, hogy üzletvezető az alkotandó törvény szempontjából csak az lehet, aki saját személyében mindazokat a feltételeket igazolja, amelyek az illető iparnak önálló gyakorlásához szükségesek.
A szakasz második bekezdése az üzletvezetőnek az ipari közigazgatási jog keretében való felelősségét szabályozza és e részben külön választja azokat az eseteket, amelyekben valaki iparát a törvényjavaslat rendelkezései értelmében csak üzletvezető alkalmazásával gyakorolhatja (például a jogi személyek iparűzésénél vagy a 7-9. §-ban említett esetekben) azoktól, amelyekben az üzletvezető alkalmazása az üzlettulajdonos elhatározásától függ (l. a 30. §-t.) Az első esetben az alkotandó törvényben, az 1884:XVII. törvénycikkben, valamint az ezek alapján kiadott rendeletekben, nemkülönben az alkalmazottak foglalkoztatása tekintetében hatályban lévő szabályokban megállapított összes kötelezettségek az üzletvezetőt terhelik, míg a második esetben az üzletvezetőn felül az iparost is felelőssé kell tenni az említett kötelezettségek megszegéséért, ha ez az iparos tudtával történt, vagy ha ezt az iparos az üzletvezető működésének felügyelete alapján megakadályozhatta volna.
A felelősségnek ily keretekben való megállapítása megfelel az általános jogelveknek és arra az egyes rendelkezések végrehajtása szempontjából nagy súlyt kell helyezni. A szakasz rendelkezései a büntetőjogi felelősség megállapítására vonatkoznak és a magánjogi felelősség kérdését nem érintik.
A 2-10. §-ban foglalt rendelkezések az iparűzés általános feltételeit szabályozzák. A szabad iparok kateróriájában tartozó iparok gyakorlása, a képesítéshez kötött, továbbá az engedélyhez kötött iparok kategoriájával szemben, más feltételekhez nincs is kötve. Azok tehát, akiket a 2-10. §-ban foglalt rendelkezések az önálló iparűzés lehetőségétől ki nem zárnak, bármely szabad ipar önálló gyakorlására jogosítva vannak. Ezt juttatja kifejezésre a 11. § azzal a hozzáadással, hogy a szabad iparok gyakorlásának megkezdése előtt az illetők kötelesek a megállapított módon (az előírt adatok közlésével és a vonatkozó okiratok mellékelésével, l. a 38. §-t) iparigazolványt kérni.
Az iparigazolvány kiállítását a törvényjavaslat IV. fejezete szabályozza.
A 12-16. §-okhoz
A törvényjavaslat a mai ipartörvénynek megfelelően a képesítéshez kötött iparoknak két csoportját különbözteti meg. A nagyobb csoportot az iparigazolvány alapján gyakorolható képesítéshez kötött iparok, a kisebbik csoportot az iparengedély alapján gyakorolható képesítéshez kötött iparok alkotják. Az utóbbi csoport abban tér el az előbb említett csoporttól, hogy az ahhoz tartozó iparoknál az iparűzési jog elnyerhetése végett az iparűzésnek általános feltételein és az előírt szakképzettségen kívül, az engedélyhez kötött iparokra nézve megállapított feltételeket is igazolni kell. Az iparengedély alapján űzhető képesítéshez kötött iparokra tehát az iparűzés feltételei szempontjából mind a képesítéshez kötött iparok, mind az engedélyhez kötött iparok kategóriájára érvényes rendelkezések kiterjednek. Engedélyhez kötésük az ezen iparok gyakorlása által érintett közegészségi, közbiztonsági és közrendészeti szempontok fokozottabb védelmét célozza.
Az érvényben levő rendelkezésekhez viszonyítva mind a két csoport, az érdekeltség óhajának megfelelően, jelentékenyen bővült. Maga a képesítéshez kötött iparok általános meghatározása is, melyet az 1. § nyujt, tágabb, mint a mai ipartörvény 4. §-ában foglalt meghatározás, amennyiben az a kézmüves jellegű iparokon kívül ez alá a kategória alá vonhatóknak jelez olyan iparokat is, amelyek ha nem is kézműves jellegűek, az ipari munka természeténél fogva csak megfelelő szakképzés és hosszabb gyakorlás útján sajátíthatók el. Ez az általános meghatározás eléggé tág, ilyenné kellett tenni, mert sok olyan iparág gyakorlói is nagy egyértelműséggel iparuk képesítéshez kötése mellett foglaltak állást, amely iparáguk nem minősíthetők kézműves jellegűeknek. Az illető érdekkörök iparuk képesítéshez kötésétől annak magasabb színvonalra emelkedését, fellendülését remélik, üdvös eredményeket várnak attól, ha nem áll mindenkinek minden szakismeret nélkül módjában az illető ipar gyakorlóinak sorába lépni és selejtes munkájával az iparág színvonalát leszállítani, hanem megfelelő tanonci és segédi idő alatt előzően kellőképen megtanulja iparát, beleéli magát az egészséges kari szellembe, megbarátkozik az illető ipar tradicióival stb. és csak úgy lát iparának önálló gyakorlásához.
Azok az iparok, amelyek ez idő szerint nincsenek képesítéshez kötve és amelyeknek képesítéshez kötését a törvényjavaslat tervezi, többnyire oly iparok, amelyeknek gyakorlói évek óta szorgalmazzák a képesítéshez kötést. Ezek elől a kívánalmak elől nem véltem elzárkózhatni, már azért sem, mert ha valamely iparág űzői a viszonyok és a várható eredmények alapos mérlegelése után egyértelműen iparuknak képesítéshez kötését kérik, a kérelem teljesítését csak abban az esetben lenne indokolt megtagadni, ha az illető ipar képesítéshez kötése közszempontokból hátránnyal járna. A képesítéshez kötés kiterjesztése általános szempontokból és más iparokkal való kapcsolatuknál fogva egy-két esetben oly iparoknak képesítéshez kötését is kívánatossá teszi, amelyeknek gyakorlói részéről a képesítéshez kötés tekintetében a fentebb említett egyértelműség nem is nyilvánul meg teljes mértékben.
A 13. § az iparigazolvány alapján, a 14. § az iparengedély alapján űzhető képesítéshez kötött iparokat sorolja fel olyképen, hogy a rokon természetű iparokat ugyanazon folyószám alatt külön csoportokba foglalja. A rokon természetű iparoknak ezen csoportokba foglalásán, mely az illető szakmabeli iparosok többszörös meghallgatása alapján történt, a törvényjavaslat rendelkezései szempontjából nagy súly van, mert a 15. § második bekezdése szerint az egy-egy folyószám alatt csoportosított rokoniparok keretében az egyik iparról a másik iparra való áttérés, úgyszintén több rokon természetű iparnak együttes gyakorlása is az iparhatósághoz írásban benyujtandó bejelentés alapján meg van engedve annak, aki az egy folyó szám alatt említett rokoniparok valamelyikére nézve az előírt szakképzettséget igazolja és ennek alapján iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt nyert. Ellenben ha nem egy folyó szám alatt említett rokoniparokról van szó, úgy a más iparra való áttérés, mint két vagy több ipar együttes gyakorlása is további feltételekhez van kötve, nevezetesen a törvényjavaslat 16. §-a szerint, a 15. § második bekezdésében és a 24. §-ban foglalt kivételekkel, bármely képesítéshez kötött ipar űzésére áttérni csak az új iparra megállapított szakképzettség igazolása esetében lehet, két vagy több képesítéshez kötött ipart pedig csak az illető iparok mindegyikére megszabott képesítés igazolása esetében lehet együttesen űzni.
A 16. §-ban foglalt ezek a rendelkezések, amint azt már az általános indokolásban jeleztem, a mai ipartörvény 7. és 47. §-ának rendelkezéseivel szemben, melyek valamely képesítéshez kötött iparra vonatkozólag igazolt szakképzettség alapján bármely más iparra való áttérést, úgyszintén több képesítéshez kötött ipar együttes gyakorlását is az illető iparokra nézve előírt szakképzettség igazolása nélkül megengedik, lényeges szigorítást jelentenek, az egyes képesítéshez kötött iparok szoros elhatárolását vonják maguk után, melyet még érezhetőbbé tesz az a körülmény, hogy a törvényjavaslat a képesítés igazolása tekintetében a mai ipartörvénynél súlyosabb követelményeket támaszt.
Ezzel szemben az általános indokolás során rámutattam arra, hogy az egyes iparok munkaköre nem mindig jelentkezik élesen elhatárolva, hogy az egyes iparok speciálizálódása más a népes városokban, mint a kisebb falvakban és főképen hogy vidékenkint évtizedes gyakorlat alapján mint összetartozókat, olyan iparokat is együttesen gyakorolnak, amelyek a városokban teljesen különálló iparok gyanánt jelentkeznek. Rámutattam arra, hogy a különböző, igen gyakran nem rokon természetű iparágak együttes gyakorlása kisebb városokban, falvakban jövőben is szükséges lesz úgy az iparos megélhetése, mint a fogyasztó közönség igényeinek kielégítése céljából. Mulhatatlanul gondoskodni kell tehát arról, hogy ennek a törvényjavaslatban foglalt szigorítások törvényerőre emelkedése után se legyen akadálya. E végből a 15. § első bekezdése, mely felhatalmazást ad a kereskedelemügyi ministernek, hogy a képesítéshez kötött iparoknak a 13. és 14. §-ban foglalt jegyzékét módosíthassa, kiegészíthesse, iparigazolvány alapján gyakorolható ily iparokat iparengedély alapján gyakorolhatóknak jelenthessen ki, egyszersmind arra is felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert, hogy a képesítéshez kötött rokon iparoknak az említett szakaszokban foglalt csoportosítását általános, sőt helyi érvénnyel is módosíthassa, egyes iparokat másokkal rokon iparoknak minősíthessen és további csoportokba foglalhasson össze, másokat a meglevő csoportokból szükség esetén kivonhasson. Ilyképen a kereskedelemügyi miniszternek módjában lesz gondoskodni arról, hogy az iparoknak a törvényjavaslat által megállapított elhatárolása az élet követelményeihez simuljon. Lehetővé fogja tehetni, hogy olyan helyeken, ahol a mulhatatlanul szükséges, szigorúbban véve nem rokon természetű iparok is a képesítés külön igazolása nélkül legyenek együttesen gyakorolhatók. Ezeknek a speciális rendeleti intézkedéseknek kibocsátása önként értetődően nem csekély feladat lesz, de ez elől kitérni nem lehet, ha csak az ipari életet helyenként megakasztani és erős zökkenést
előidézni nem akarunk.
Azt, hogy a képesítéshez kötött iparokat mai ipartörvényünkkel szemben maga a törvényjavaslat sorolja fel, az érdekeltség kívánságának kell tulajdonítani. Az érdekeltség némely körei eredetileg még tovább mentek és elvileg minden iparág képesítéshez kötöttségének kimondását kérték azzal, hogy azok az iparok nyerjenek külön felsorolást, amelyek a képesítéshez kötöttség alól kivétetnek. Ennek a kívánságnak teljesítését azonban lehetetlennek tartom, mert a szabad iparok száma a képesítés elvének legszigorúbb keresztülvitele mellett is lényegesen nagyobb, mint a képesítéshez kötött iparoké. E mellett folyton új és új ipari foglalkozások keletkeznek és teljes felsorolásuk szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütköznék. De lehetetlen ennek a kívánságának teljesítése azért is, mert a mai ipartörvény is a képesítéshez kötött iparok felsorolásának alapján áll és egy teljesen ellentétes rendszernek behozatala csak nagy zavart okozna és törvényszerkesztési szempontból is súlyos bonyodalmakra vezetne. Minderre pedig egyáltalán semminő szükség sincsen, mert a képesítés elvét sokkal egyszerűbb és természetesebb formában is a leghatározottabban érvényre lehet juttatni.
A 14. §-al kapcsolatosan rá kell még mutatnom arra, miszerint annak következetében, hogy a szakasz a 7. pontjában felsorolt munkák végzését több önálló iparnak minősíti és iparengedélyhez köti, ezeket a munkákat pedig eddigelé bádogosok és lakatosok is végezték, a szakasz utolsó bekezdése módot kíván nyujtani arra, hogy azok a bádogosok és lakatosok, akik iparigazolványukat 1918. évi október hó 31-ike előtt nyerték és annak alapján a 7. pont alá eső kisebb szerelési munkákat is végeztek, ily munkákat iparigazolványuk alapján jövőben is végezhessenek.
A képesítéshez kötött ipar, ha azt gyárszerűen űzik, elveszti kézműves jellegét. A gyári üzemek vezetése, fenntartása tekintetében a gazdasági élet egészen más követelményeket (ezek között minden esetre igen sokoldalú tudást is) támaszt, mint a kézműves iparok űzése tekintetében és jóvá nem tehető hiba lenne a gyári iparűzést a kézműves jellegű iparűzés mintájára szabályozni. Ezért a 17. § olyképen rendelkezik, hogy valamely képesítéshez kötött iparnak gyárszerű űzéséhez képesítés kimutatása nem szükséges.
A törvényjavaslat nem írja elő, hogy valamely képesítéshez kötött ipar űzése minő feltételek mellett tekintendő az említett szempontokból gyárszerűnek, mert erre nézve általános elveket nem is lehetne megállapítani, hanem az egyes iparok, illetőleg iparcsoportok eltérő természetéből kell kiindulni. Sem az alkalmazottak száma, sem elemi hajtóerő igénybevétele, sem a termelt cikkek minősége nem szolgáltat oly abszolut kritériumot, amelynek alapján a gyárszerűséget általánosságban el lehetne dönteni. Ellenkezőleg a kérdés csak az egyes iparok, illetőleg iparcsoportok sajátszerűségeinek figyelembevételével dönthető el és részletes szabályozást igényel, mely célszerűen csak rendelettel eszközölhető. A gazdasági élet folyton változó követelményei is inkább elégíthetők ki, ha a szabályozás rendelettel történik.
Az ilyen üzemek tanoncokat eddig is foglalkoztathattak és a tanoncok szakszerű kiképzése tekintetében nem egy esetben igen szép eredményeket értek el. A tanonctartás jogát ezeknek az üzemeknek a jövőben is meg kell hagyni, annál inkább, mert a kézműves iparosok amugy is igen gyakran tették panasz tárgyává, hogy az általuk nagy fáradsággal kiképzett tanoncok egy részét a tanoncidő letelte után a gyárak veszik alkalmazásban, aminek következtében az iparosok azután gyakran nem kapnak segédeket. Kívánatos tehát, hogy az ipari pályára lépő ifjak kiképzésének nehéz munkájából a gyárak is kivegyék a maguk részét. Meg kell azonban kívánni, hogy a tanoncok szakszerű kiképzése az egyes üzemek keretében biztosítva legyen.
Mivel megeshetik, hogy egyes gyári üzemek, azoknak egyes gyártási ágai vagy ily üzemek egyes csoportjai keretében a tanoncok a munkamegosztás és egyáltalán az üzem sajátszerűsége következtében csak egyoldalú kiképzésben részesülnek, azt pedig a tanoncok jövője érdekében mindenképen el kell kerülni, hogy egyoldalú szakképzettséggel kerüljenek az életbe, a kereskedelemügyi miniszter felhatalmazást nyer, hogy ily gyári üzemek tekintetében a tanonctartás jogát ahhoz a feltételhez köthesse, hogy a tanoncoknak a gyár keretén belül nyert gyakorlati ismereteik kiegészítését a gyár tulajdonosa megfelelően biztosítsa.
A kézműves ipar speciálizálódása következtében természetesen ennek keretében is előfordulhat, hogy a tanonc a tanoncévek alatt csak igen egyoldalú szakismeretekre tesz szert. Joggal merülhet fel ennélfogva az a kérdés, nem kell-e idevonatkozóan is megszorító rendelkezést megállapítani. Erre nézve a 81. § első bekezdésének 3. pontja tartalmaz megfelelő rendelkezéseket.
A 18. § tartalmazza az általános szabályt arra nézve, hogy a képesítéshez kötött ipart gyakorolni kívánóknak minő képesítést kell igazolniok.
Amint azt már az általános indokolás során kifejtettem, a törvényjavaslat az ipari szakképzettség szempontjából a tanoncévekre, ezeknek hatékony kihasználására helyezi a fősúlyt és azt kívánja elérni, hogy a tanonc ebben az időben választott iparának alapismereteit, amelyeknek egész pályájára messzemenő jelentőségük van, megszerezze. Ebből a célból a törvényjavaslat a tanidő végén segédi gyakorlati vizsgálat letételét írja elő. Amennyiben a tanoncéveknek kellő felhasználása biztosítva van, a segédi szakbavágó gyakorlat tartama aránylag rövidebb lehet. A 18. § általánosságban két évi segédi gyakorlatot ír elő, a tanidő tartamát a 88. § szabályozza. A segédi gyakorlat tartamát a mai ipartörvény is két évben állapítja meg, ellenben a tanidő tartamát nem írja elő és ezzel módot nyújtott és nyújt arra, hogy azok, akik a tanonckodást el akarják kerülni, egészen rövid, esetleg csak néhány hetes tanidőben állapodjanak meg valamelyik iparossal és ezzel a tanoncképzéshez fűződő érdekeket kijátsszák. Ha a tanoncidőre egyáltalán súlyt helyezünk, aminthogy arra súlyt kell helyeznünk, akkor múlhatatlanul szükséges a tanidő tartamának megállapítása.
Természetesen sem a tanidő, sem a segédi szakbavágó gyakorlat tartama nem lehet minden iparág körében egyforma, mert az egyes iparok között az azok elsajátításához szükséges idő szempontjából nagy különbség van. Egyes iparok elsajátításához lényegesen rövidebb idő szükséges, mint más iparok megtanulásához. De az egyes iparok sajátszerűségén kívül a tanoncok előképzettsége és kora szempontjából is eltérő tartamú tanonci és segédi idő előírása lehet kívánatos. Mindezekre a körülményekre figyelemmel kell lenni a tanidő és a segédi szakbavágó gyakorlat tartamának megállapításánál és pedig a tanidő tartamának megállapításánál annál inkább, mert ügyelni kell arra is, hogy a tanidő tartama az összes viszonyok figyelembevételével olyképen legyen megállapítható, hogy az ifjakat az ipari pályákra lépéstől el ne riassza. Ettől a tanidő túlhosszú megállapítása esetén a nehéz meg élhetési viszonyok között megokoltan tartani lehetne, ez pedig hátrányos lenne kézműves iparosainkra nézve, akiknek körében évek óta nagy a panasz a tanonchiány miatt.
A tanidő tartamának az említett szempontok figyelembevételével leendő megállapítására módot nyújt a törvényjavaslat 88. §-a, melyre később még visszatérek, a 18. § második bekezdése pedig felhatalmazást ad a kereskedelemügyi miniszternek, hogy a segédi szakbavágó gyakorlatnak tartamát egyes iparokra vagy ipari csoportokra nézve, azok természetének figyelembevételével, a 18. § első bekezdésének 2. pontjában egész általánosságban előírtnál rövidebb vagy hosszabb időben állapíthassa meg.
Megtörténhetik, hogy egyesek a legkülönbözőbb körülmények folytán nem lehettek tanoncokká, azonban esetleg éveket töltöttek szakbavágó munkával. Ezek az esetek a törvényjavaslat rendelkezései következtében ritkábbak lesznek, mint a mai ipartörvény hatálya alatt, amennyiben a 77. § szerint képesítéshez kötött iparokban gyermeket és fiatalkorút (tizennyolcadik, életévét még be nem töltött egyént) mindaddig, amíg a segédlevelet meg nem szerezte, csak tanszerződés alapján szabad foglalkoztatni. A tizennyolcadik életévüket betöltött egyénekre azonban ez a megszorítás nem terjed ki. Ezek tehát képesítéshez kötött iparokban munkakönyv alapján szabadon alkalmazhatók lesznek. Az ily egyéneket, úgyszintén azokat is, akik az érvényben lévő ipartörvény hatálya alatt töltöttek éveket szakbavágó munkával, anélkül, hogy tanoncok lettek volna, nem volna méltányos elzárni attól, hogy megfelelő tartamú szakbavágó gyakorlat igazolása alapján önálló iparosokká lehessenek. Ezért a törvényjavaslat 18. §-ának harmadik bekezdése módot nyujt arra, hogy megfelelő tartamú szakbavágó gyakorlat igazolása esetében ily egyének is jogot nyerjenek képesítéshez kötött ipar önálló gyakorlására. A mai ipartörvény 6. §-a ily esetben csupán három évi szakbavágó gyakorlat igazolását írja elő. Ezzel szemben a törvényjavaslat e részben is lényegesen szigorúbb követelményeket állapít meg és abból indul ki, hogy ily esetekben a szakbavágó gyakorlat tartamának hosszabbnak kell lennie, mint az illető iparra nézve megszabott tanidő és segédi szakbavágó gyakorlat tartamának együttvéve.
Minthogy pedig a fentebb már idézett 88. § csak a tanidő legrövidebb és leghosszabb tartamát állapítja meg és rendeletre hagyja a tanidő tartamának az egyes iparok természetének figyelembevételével leendő megállapítását, minthogy továbbá azoknál az iparoknál, amelyeknél a tanidő tartamát rendelet nem fogja megállapítani, az idézett 88. § első bekezdésének korlátai között a tanszerződés lesz hivatva a tanidő hosszának megállapítására, az utóbb említett iparoknál a törvényjavaslat a tanidő legrövidebb tartamát és a segédi időt veszi alapul. Ezzel szemben azonban ezeknél az iparoknál az ilykép számított tanidő és a segédi idő tartamát legalább két évvel meghaladó szakbavágó gyakorlat ír elő, míg azoknál az iparoknál, amelyeknél a tanidő rendelettel megállapítást nyer, az ennek, valamint a segédi időnek együttes tartamát legalább egy évvel meghaladó szakbavágó gyakorlat kimutatását kívánja meg.
A törvényjavaslat a szakképzettségüket a most jelzett módon igazolókat is arra kivánja ösztönözni, hogy a segédi vizsgálatot letegyék és ebben az esetben a szakbavágó gyakorlat meghosszabbított részének felét elengedi.
A szakbavágó gyakorlat tartamának ilyképen való megállapítása folytán az érdekeltek nem fogják magukra nézve előnyösnek találni, hogy a tanonckodás elkerülésével a szakképzettség igazolásának ezt a módját válasszák. A törvényjavaslat egyéb intézkedései folytán a szakképzettség igazolásának ez a módja, mint már jeleztem, különben is ritkább lesz és annak egyetlen célja az, hogy esetleg méltánytalanságok elkerülhetők legyenek.
A mezőgazdaságban alkalmazott konvenciós iparosok, amennyiben kizáróan valamely uradalom részére dolgoznak, tudvalevően nem esnek az ipartörvény rendelkezései alá. A mezőgazdasággal kapcsolatos még ipari jellegű vállalatok is ki vannak véve az ipartörvény hatálya alól. Minthogy pedig úgy a konvenciós iparoknak, mint az említett vállalatoknak lehetnek és tényleg vannak is alkalmazottaik és ezeknek itt szerzett szakbavágó gyakorlatát szakképzettségük elbírálásánál figyelmen kívül hagyni sem lenne helyes, a 19. § első bekezdése felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert arra, hogy ezt a kérdést, valamint az illetők segédi vizsgálatra bocsátásának feltételeit rendelettel szabályozhassa. Ugyanily szabályozást igényel azok szakbavágó gyakorlatának figyelembevétele is, akik oly üzemekben, üzletekben stb. vannak alkalmazva, amelyeknél az ipartörvény az alkalmazottaknak munkakönyvvel való ellátását nem írja elő (ilyenek például a droguista üzletek), továbbá akik a szakbavágó gyakorlatot külföldön, esetleg oly államban szerezték meg, ahol a munkakönyvet, mellyel a szakbavágó gyakorlat tartama igazolható lenne, nem ismerik.
A fogadó (szálló, panzió) iparok, a vendéglő és kávéházi iparok gyakorlása a 14. § 1. pontja szerint képesítéshez van kötve. A képesítés elvének az egész vonalon való érvényesítésétől azonban avégből, hogy kisebb községekben meleg ételeknek egyszerűbb keretekben való kiszolgáltatása és kisebb fogadók (szállók, panziók) fenntartása biztosítható legyen, el kellett tekinteni és az állami italmérési jövedékről szóló 1921. évi VI. törvénycikk 6. §-ával, illetőleg az 1921. évi XXIII. törvénycikk 15. §-ával, mely az előbb idézett szakaszt, hatályon kívül helyezi, módot kellett teremteni arra, hogy ily üzemek képesítéssel nem rendelkező egyének által is fenntarthatók legyenek. A helyzet tehát az, hogy az ugyanazon célt szolgáló üzemek egy része csak szakképzettség igazolása alapján gyakorolható, más, bár lényegesen kisebb részénél ellenben a képesítés követelménye el van ejtve. A végből, hogy az utóbb említett üzletekben foglalkoztatott alkalmazottak szakbavágó gyakorlata ipari szakképzettségük elbirálásánál figyelembevehető legyen és az ily üzletek alkalmazottait sérelem ne érje, a 19. § második bekezdése megfelelő rendelkezéseket tartalmaz.
A 20. § a mai ipartörvény 5. §-ának megfelelően módot nyújt arra, hogy a szükséges szakképzettség a 18. §-ban jelzett módozatok helyett ipari tanműhelyek, tanfolyamok ipari szakiskolák és egyéb oktatási intézetek, főiskolák stb. sikeres elvégzése által is megszerezhető és igazolható legyen. Az említett tanműhelyek, tanfolyamok stb. magas színvonala, erős gyakorlati iránya és az ipari szakképzés szempontjából elért rendkívüli jelentősége sokkal ismertebbek, semhogy a szakaszban foglalt rendelkezést külön indokolni kellene. Nagy részüknél a felvételhet hosszabb-rövidebb tartamú szakbavágó gyakorlat igazolása szükséges. Részint ennek a gyakorlatnak tartamától, részint az oktatás gyakorlati irányától fog függni, hogy az említett tanfolyamok, ipari szakiskolák stb. végzett növendékei további szakbavágó gyakorlat megszerzésétől és kimutatásától mennyiben menthetők fel.
Egyes iparok gyakorlásához olyan szakismeretek lehetnek szükségesek, amelyeket az illetők csak meghatározott szakiskola vagy szaktanfolyam elvégzése útján szerezhetnek meg, egyes iparoknál viszont kívánatos lehet, hogy az illetők a szükséges szakképzettség megszerzését külön vizsgálat sikeres letétele útján igazolják. Ezért a 21. § az ebből a célból szükséges rendeleti intézkedéseknek az érdekelt miniszterekkel egyetértőleg leendő kiadására hatalmazza fel a kereskedelemügyi minisztert.
A világháború és az azt követő események folytán előállott gazdasági helyzet szükségessé teszi, hogy egyfelől a rokkantaknak, hadifoglyoknak és hadi özvegyeknek, másfelől a közszolgálati alkalmazottaknak, hivatásos katonáknak és más olyan egyéneknek, akik huzamosabb időn át folytatott foglalkozásukat elhagyni kénytelenek, megkönnyítsük azt, hogy valamely ipar önálló űzése útján kereshessék meg kenyerüket. Ha az említettek szakképzettségüket a törvényjavaslat vonatkozó szakaszaiban előírt módon lennének kénytelenek igazolni, ez legnagyobb részükre lehetétlenné tenné, hogy ipari pályán keressenek boldogulást. Az említettek koruknál, általános képzettségüknél, komolyságuknál fogva aránylag jóval rövidebb idő alatt is megszerezhetik az egy-egy iparág gyakorlásához szükséges szakismereteket, mint azok, akik fiatalon, csekély iskolázottsággal lépnek valamely ipari pályára. Nemcsak általános szempontokból kívánatos, de szakszempontokból is teljesen aggálytalan tehát, ha az említettek részére az önálló iparűzés megkezdése tekintetében kivételes könnyítések állapíttatnak meg. Ily könnyítések a hadirokkantak és a háborúban résztvett egyének javára ez idő szerint is hatályban vannak s azokból hátrány sem az iparra általában, sem a kézműves iparosokra nem származott.
A 22. § módot nyújt ily kivételes könnyítéseknek a szükséges keretekben való megállapítására. A szakasz 3. pontja értelmében az ott említett egyének részére a tervbevett könnyítések csak abban az esetben nyújthatók, ha legalább öt éven át folytatott foglalkozásukat kénytelenek elhagyni. Az öt évi határidő megállapítása azért szükséges, mert ennél rövidebb időn belül a pályaváltoztatás normális körülmények között is elég gyakori volt s az ilyen pályaváltoztatás a jelzett szempontból figyelembe nem jöhet.
A középiskola vagy a polgári iskola négy alsó osztályának megfelelő iskolai képzettség kikötése azért szükséges, mert ily előképzettség esetében nagyobb biztosíték van arra nézve, hogy a megállapítandó könnyítések nem esnek a szükséges szakismeretek megszerzésének rovására. Egyáltalán csak természetes követelmény, hogy a megállapítandó könnyítések oly keretekben mozogjanak, hogy azok mellett a szükséges szakismeretek megszerzése mindenképen biztosítva legyen, mert az elérni kívánt céllal ellenkeznék, ha a könnyítések révén oly egyének lépnének az önálló iparűzés terére, akik a szükséges szakismereteket meg nem szerezték.
Az említett kedvezmények szempontjából a hadiözvegyekkel egy tekintet alá esnek az 1919. évi ellenforradalomban elhaltak özvegyei is.
Annak következtében, hogy a törvényjavaslat az ipari szakképzettség tekintetében szigorúbb követelményeket támaszt, mint a mai ipartörvény és hogy az egyes képesítéshez kötött iparok elhatároltsága is élesebb, szabályozást igényel az a kérdés is, hogy tanoncnak vagy segédnek egyik képesítéshez kötött iparról másikra való átlépése esetében a már megszerzett szakbavágó gyakorlat mily mértékben számítható be az új iparra nézve megállapított szakbavágó gyakorlat idejébe. Ily áttérést a legkülönbözőbb körülmények tehetnek indokolttá, sőt elkerülhetetlenül szükségessé. Maga az a tény is, hogy a tanonc, illetőleg a segéd rájön arra, hogy nem választotta meg helyesen iparát, nem találja örömét az eredetileg választott iparhoz tartozó munkában vagy nagyobb hajlandóságot érez magában más ipari foglalkozás iránt, egyénileg teljesen megokolttá teheti a pályaváltoztatást, nem is szólva azokról az esetekről, amelyekben eredetileg választott ipara testi erejének, képességeinek nem felel meg, egészségét veszélyezteti stb. Ily esetekben a pályaváltoztatást megnehezíteni nem volna méltányos az illetőkkel szemben és nem volna helyes az általános ipari érdekek szempontjából, mert a kedvetlenül végzett, belső megelégedést nem nyujtó munka sem az egyes, sem a köz szempontjából nem lehet eredményes és mindenképen előnyösebb, ha a pályaváltoztatás fiatalabb korban történik, mintha az későbbi években válik elkerülhetetlenné. Ezzel szemben a könnyelmű, indokolatlan pályaváltoztatást sem lenne célszerű előmozdítani, mert az sok hátránnyal van egybekötve.
A 23. § oly megoldást igyekszik találni, amely az említett szempontokat lehetőleg egyformán figyelemben részesíti és komoly okokból történő pályaváltoztatás esetén indokolatlan szigort nem érvényesít, de a könnyelmű pályaváltoztatást sem mozdítja elő. Ennek elérése érdekében a szakasz tanoncnál a jelzett beszámításnak csak akkor ad helyet, ha a már megszerzett szakbavágó gyakorlat egy évet meghaladt. Segédnél minden esetben helye van a beszámításnak. Tanoncnál a már megszerzett szakbavágó gyakorlatnak felét segédnél a segédi szakbavágó gyakorlatnak egy harmadát engedi a szakasz beszámítani. A segédi szakbavágó gyakorlatnál azért lehet csak kisebb hányad beszámításának helye, mert a segédi gyakorlat tartamát a törvényjavaslat aránylag eléggé rövid időben állapítja meg s így ennek rovására nagyobb engedménynek nem lehet helye.
Oly esetekben, amelyekben akár a tanonc, akár a segéd pályaváltoztatását egészségi okok teszik mulhatatlanul szükségessé, a legmesszebb menő méltányosság indokolt. Ezért a törvényjavaslat felhatalmazza az iparhatóságot, hogy ily esetekben előterjesztett kérelemre a már eltöltött tanidőnek a maga egészében, a már eltöltött segédi időnek pedig az új iparra megszabott segédi gyakorlatnak kétharmada erejéig való beszámítását engedhesse meg.
A 13. és 14. §-ban egy-egy folyószám alatt említett rokoniparok egyikéről másikára való átmenet esetén, épen az iparok rokonságára való tekintettel, úgy a tanonci, mint a segédi szakbavágó gyakorlatnak a maga egészében való beszámítását írja elő a törvényjavaslat.
A mai ipartörvény vonatkozó rendelkezésével szemben, melyek amint azt már az általános indokolás keretében jeleztem, az egyik képesítéshez kötött iparról a másikra való áttérést és több képesítéshez kötött ipar együttes gyakorlását az újabb iparra, illetőleg iparokra nézve előírt szakképzettség igazolása nélkül megengedik, a törvényjavaslat 15. §-a ezt a lehetőséget csak a 13. és 14. §-ban egy-egy folyószám alatt említett rokontermészetű iparokon belül biztosítja. Az érdekeltség a képesítés elvének fokozottabb érvényesítése céljából a legnagyobb súlyt helyezi erre a megszorításra. Mindamellett nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az életben gyakran merülhetnek fel oly körülmények, amelyek múlhatatlanul szükségessé tehetik, hogy az iparos képesítéshez kötött iparáról oly iparra térjen át, amely iparával nem rokon természetű. Az iparos alkalmatlanná válhat iparának folytatására, anyaghiány a versenyviszonyok, a divat változása vagy más okokból lehetetlenné válhat részére iparának folytatása, ellenben más ipar keretében esetleg boldogulhat. Nagy méltánytalanság volna ily esetekben az új iparra való áttérést attól tenni függővé, hogy az arra nézve előírt szakképzettséget igazolni tudja-e, mert ezáltal esetleg megélhetése válnék lehetetlenné.
Hasonló a helyzet több nem rokon természetű ipar együttes űzése tekintetében is. A versenyviszonyok, a műhely természetes fejlődése stb. az eredeti munkakörnek oly irányú kiterjesztését tehetik szükségessé, amely már két vagy több ipar együttes űzésének minősül. A kézműves iparosnak ezt a megokolt és mindenképen előnyös terjeszkedését, térnyerését, üzletnek ezt a kívánatos fejlődését olyképen korlátozni, hogy eredeti ipara munkakörén kívül eső munkát csak abban az esetben végezhessen ha a kérdéses másik, saját iparával nem rokontermészetű iparra nézve előírt képesítést igazolja, a legtöbb esetben a természetes fejlődés megakasztását és a kézműves iparnak a szigorúan kisipar kereteire való korlátozását jelentené.
Avégből, hogy úgy az egyik, mint a másik esetben az ipari élet természetes követelményei érvényesíthetők legyenek, a 24. § felhatalmazza az iparhatóságot, hogy méltánylást érdemlő okok fennforgása esetén a más iparra való áttérést, illetőleg több nem rokontermészetű ipar együttes gyakorlását megkönnyíthesse, nevezetesen hogy az új iparra, illetőleg iparokra nézve előírt szakképzettség igazolását elengedhesse, esetleg csak a segédlevél bemutatását engedhesse el, vagy a megállapítottnál rövidebb tartamú szakbavágó gyakorlat igazolását, illetőleg ehelyett megfelelő szakvizsga tételét írhassa elő.
Ily módon - úgy véltem - eleje lesz vehető nagyobb fennakadásnak. Meg kell azonban jegyeznem, hogy az iparhatóság engedélyének esetről-esetre való megszerzése az érdekeltségnek időveszteséget jelent, az egyes esetek eldöntése pedig az iparhatóságok, illetőleg a fellebbezések folytán a minisztérium munkáját fogja nem csekély mértékben szaporítani.
Annak következtében, hogy a törvényjavaslat a képesítés tekintetében szigorúbb követelményeket támaszt, mint a mai ipartörvény, azoknál az iparoknál is lényegesen megváltozik a helyzet, melyeket túlnyomó részben nők űznek; ezeknél is a szigorúbb rendelkezések érvényesülnek. Joggal lehet attól tartani, hogy ezeknek a követelményeknek merev érvényesítése igen sok nőt fosztana meg a kenyérkereset lehetőségétől, ami különösen a mostani viszonyok között vonna maga után igen súlyos következményeket, amikor annyi hadi özvegynek, hadi árvának kell a saját és hozzátartozói megélhetéséről gondoskodnia s amikor ezen a jelentékeny kategórián kívül a más kategóriába tartozó nők nagy tábora is önálló kenyérkeresetre van utalva.
A nők széles köreinek megélhetése érdekében mulhatatlanul szükséges ennélfogva, hogy a túlnyomó részben általuk űzött iparok tekintetében általános hatályú könnyítések legyenek megállapíthatók. Ezeket a könnyítéseket a 25. § a-e) pontjaiban sorolja fel, megfelelően figyelembe véve az e részben felmerülő követelményeket.
A kézműipar különböző ágainak gyakorlói részéről évek óta súlyos panaszok vannak napirenden a vándoriparosok, az otthonmunkások, a házakhoz járva iparigazolvány nélkül ipari munkát végzők és a háziiparosok túlkapásai miatt. Az 1918. évi október hó 31-ét követő időben nagy mérveket öltött az iparigazolvánnyal nem rendelkező egyének által jogosulatlanul végzett ipari munka, amelyet csak nehezen sikerül a legális keretekbe szoritani. Főképen az építő és szerelő iparok és a ruházati ipar köréből merültek fel panaszok az iparigazolvánnyal nem rendelkezőknek a közérdeket, a közönséget és a kézműves ipart egyaránt károsító selejtes munkája miatt.
Ezeknek a bajoknak orvoslása céljából mulhatatlanul szükséges, hogy a vándoriparosok az otthonmunkások és a háziipart folytatók iparjogi helyzete az illető érdekképviseletek meghallgatásával tüzetes szabályozást nyerjen. A 26. § erre megfelelő felhatalmazást ad a kereskedelemügyi miniszternek.
Gyakran fordult elő, hogy oly egyének, akik valamely iparban tanonci és segédi minőségben megfelelő gyakorlatot szereztek, katonai szolgálatra való bevonulásuk után, ennek tartama alatt szakmájuknak megfelelő katonai műhelyben nyertek beosztást s ott éveken át szakbavágó munkát végeztek. Ilyen esetek, bár előreláthatóan ritkábban, ezentúl is előfordulhatnak. Tárgyi szempontok, de a méltányosság szempontjai is amellett szólnak, hogy a katonai szolgálat tartama alatt szakbavágó munkával eltöltött, kellőképen igazolt idő az előírt szakbavágó gyakorlat idejébe beszámítható legyen.
A 28. § első bekezdése az iparosság sok éven át hangoztatott kívánságának megfelelően azt az általános elvet juttatja kifejezésre, hogy képesítéshez kötött ipar gyakorlására iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt csak az nyerhet, aki az előírt szakképzettséget saját személyében igazolja. A szakképzettség hiányának képesített üzletvezető alkalmazásával való pótlását tehát, melyet a kézműves iparosság a legnagyobb mértékben sérelmesnek találta az iparra, a törvényjavaslat nem engedi meg. Ez alól a korlátozás alól kivételt csak azokban az esetekben állapít meg a törvényjavaslat, amelyekben a korlátozást lehetetlen érvényesíteni.
Igy a képesített iparosok által alapított ipari termelő szövetkezeteknek, az államnak és községeknek, amelyek a 4. § első bekezdése szerint bármely képesítéshez kötött ipart, továbbá a fogyasztási szövetkezeteknek, amelyek vendéglői ipart üzhetnek, meg kell engedni, hogy iparukat üzletvezető alkalmazásával gyakorolhassák, mert a megszabott szakképzettséget csak az üzletvezető személyében igazolhatják.
A közkereseti társaságnál és betéti társaságnál a törvényjavaslat 4. §-a az ennél a szakasznál kifejtett indokokból beéri azzal, ha a társaságnak az üzlet vezetésére jogosított valamelyik tagja igazolja saját személyében az előírt szakképzettséget. Ezen az alapon állítják ki az iparigazolványt a társaság valamennyi tagjának nevére. Ez is kivétel az említett korlátozás alól, de inkább csak formai jelentőségű, mert az üzlet vezetése annak a tagnak kezében van, aki a megszabott képzettséget saját személyében igazolta.
Az ipari reáljogok tulajdonosainak, akik valamely képesítéshez kötött ipart reáljogon kívánnak gyakorolni, szintén kell engedni, hogy amennyiben az előírt szakképzettséget saját személyükben igazolni nem képesek, a megállapított szakképzettséggel rendelkező üzletvezető alkalmazása esetében iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt nyerhessenek, mert különben ipari reáljogukat csak bérbeadás útján (l. az 54. §-t) értékesíthetnék, ami esetleg jelentékeny károsodásukkal járna. Ez a kivétel egyébként is csak igen szűk körben fog érvényesülni, mert az ipari reáljogok között jelentősége ma már egyedül csak a kéményseprői ipari reáljognak van.
Nem kellett a 28. §-ban a kivételek között felsorolni azokat az eseteket, amelyekben a meghalt iparos iparát az életben maradt házastárs a saját jogán vagy egyszersmind az iparos kiskorú gyermekei vagy unokái jogán és javára is folytatja és tanoncokat kíván tartani, továbbá amelyekben a csődtömeggondnok folytatja a csődbe jutott iparos iparát, mert mindezekben az esetekben a törvényjavaslat 7-9. §-ai szerint nem kell új iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt váltani.
A törvényjavaslat a szerzett jogokat nem kívánja érinteni. Ezeknek megóvására a 29. § megfelelő rendelkezéseket tartalmaz, amelyeknek az a lényegük, hogy mindazok, akik valamely ipar gyakorlására az alkotandó törvény hatálybalépése előtt iparigazolványt vagy iparengedélyt szereztek, iparukat ennek alapján az alkotandó törvény hatálybalépése után is folytathatják, anélkül, hogy az alkotandó törvényben előírt szakképzettséget igazolniok kellene. A törvényjavaslat 29. §-a félreértések elkerülése érdekében fel is sorolja az iparosoknak az említett szempontokból figyelembe jövő négy csoportját. Az első csoportot azok alkotják, akik az alkotandó törvénnyel képesítéshez kötött olyan ipart űznek, amely annak életbelépése előtt nem volt képesítéshez kötve, a második csoportba azok tartoznak, akik olyan ipart űznek, amely iparuk gyakorlásának megkezdése után lett képesítéshez kötve. Az e két csoportba tartozók annak idején iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt képesítés igazolása nélkül nyertek. A harmadik csoportba azok vannak összefoglalva, akik a hatályban levő ipartörvény 7. vagy 47. §-a alapján, vagyis azon az alapon nyertek valamely annak idején is képesítéshez kötött ipar gyakorlására iparjogosítványt, hogy valamely más képesítéshez kötött iparra nézve igazolták képzettségüket. Végül a negyedik csoportot azok alkotják, akik a hatályban levő ipartörvényben megállapított szakképzettséget, mely lényegesen szűkebb, mint az alkotandó törvényben megkívánt szakképzettség, annak idején saját személyükben igazolták és ezen az alapon nyertek iparigazolványt vagy iparengedélyt.
Az iparosoknak egy további csoportjáról, nevezetesen azokról az iparosokról, akik az alkotandó törvény hatálybalépése előtt valamely képesítéshez kötött ipar gyakorlására képesített üzletvezető alkalmazásának kötelezettségével nyertek iparigazolványt vagy iparengedélyt és akiknek szintén meg kell hagyni szerzett jogaikat, a törvényjavaslat 30. §-a kapcsán lesz szó.
Amidőn a törvényjavaslat az említett csoportokhoz tartozó iparosokat iparuk gyakorlásában meghagyja, egyszersmind az iránt is rendelkezik, hogy mindezek az iparosok iparuk gyakorlásánál az alkotandó törvényben, valamint az ennek alapján kibocsátott rendeletekben és szabályrendeletekben iparukra nézve megállapított rendelkezéseket megtartani kötelesek.
A szakasz második bekezdése az első bekezdésben felsorolt iparosokat iparuk áthelyezése esetében szintén felmenti az alkotandó törvényben megállapított szakképzettség igazolásának kötelezettsége alól és azokra az esetekre nézve is intézkedik, amelyekben az említett iparosok valamelyike iparának gyakorlását abbanhagyta és azt utóbb az alkotandó törvény hatálybalépése után újból gyakorolni kívánja. A törvényjavaslat ily esetekben az illető iparra nézve előírt képesítés igazolásától eltekint, feltéve, hogy a folyamodó legalább két éven át gyakorolta iparát. A szóban levő egyének nem hivatkozhatnak szerzett jogokra, mert az önálló iparűzésről lemondtak s így az ipar gyakorlásának újból való megkezdését az összes feltételek igazolásától lehetne függővé tenni. A méltányosság mégis amellett szól, hogy oly egyének, akik iparukat huzamosabb időn át (a törvényjavaslat két évet ír elő) gyakorolták, ne legyenek kénytelenek az előírt képesítést igazolni, mert ezeknél feltehető, hogy az önálló iparűzés tartama alatt iparukat kellőképen elsajátították.
Azokkal szemben, akik az ipar gyakorlását háború tartama alatt teljesített katonai szolgálat miatt hagyták abba, a törvényjavaslat még tovább megy, amennyiben a két évi önálló iparűzés követelményét is mellőzi. Ennek a kedvezménynek azoknál lehet különösebb gyakorlati jelentősége, akik a háborúból, illetőleg hadifogságból visszatérve az alkotandó törvény hatálybalépése előtt iparuk gyakorlását meg nem kezdik.
A szakasz harmadik bekezdésében foglalt rendelkezés indokolásául csupán arra hivatkozom, miszerint abból, hogy csak az erős árrammal dolgozó villamos berendezések szerelése stb. volt az 1920. évi julius hó 24-én 60.698. szám alatt kelt kereskedelemügyi miniszteri rendelet megjelenéséig képesítéshez kötve, a gyenge árammal dolgozó villamos berendezések szerelése pedig szabad ipar volt, annak következtében, hogy az utóbb említett munkakörre iparigazolványt nyert iparosok erős árammal dolgozó villamos berendezéseken is végeztek minden szakismeret nélkül szerelési stb. munkákat, rendkívüli bajok származtak, amelyek a főváros áramfejlesztő telepeire is igen kedvezőtlen hatással voltak. Azáltal, hogy az idézett rendelettel a villamos áramú berendezések szerelése abban a részében is, mely addig szabad ipar volt, képesítéshez köttetett, jövőben kellően nem képzett egyének ugyan nem kezdhetnek ennek az iparnak gyakorlásához, ellenben mindazok, akik az idézett rendelet megjelenéséig szakképzettség nélkül nyertek erre az iparra iparigazolványt, azt tovább is űzhetik és a szükséges szakismeretek hiánya következtében állandóan károsíthatják a közönséget, veszélyeztethetik javait. Feltétlenül meg kell tehát adni a lehetőséget arra, hogy úgy az említett esetben, mint esetleg előforduló más hasonló esetekben is, ha ezt valamely közérdek megóvása megkívánja, a szükséges képzettséggel nem rendelkező egyének megfelelő tanfolyam látogatására és vizsga letételére legyenek kötelezhetők s hogy abban az esetben, ha ennek a kötelezettségnek méltányosan megállapítható átmeneti időn belül eleget nem tennének, tőlük az iparigazolvány, illetőleg iparengedély visszavonható legyen. Ezt a lehetőséget nemcsak az alkotandó törvény alapján, hanem visszamenőleg az 1920. évi május hó 1-je óta képesítéshez kötött iparok tekintetében is azért kell biztosítani, mert a szerelő ipar említett része 1920. évi május hó 1-je után lett rendelettel képesítéshez kötve.
A szakasz negyedik bekezdése az első bekezdésben lefektetett elvet érvényesíti abban az esetben is, ha olyan ipar folytatásáról van szó, mely az alkotandó törvény életbelépése előtt engedélyhez, illetőleg engedélyhez és képesítéshez kötve nem volt és amelynek gyakorlását az alkotandó törvény engedélyhez, illetőleg engedélyhez és képesítéshez kötötte.
Amint azt már a 28. § indokolása kapcsán jeleztem, a törvényjavaslat a megállapított szakképzettség hiányának képesített üzletvezető alkalmazásával való pótlását nem engedi meg. Ezzel azonban még nincs eldöntve az a kérdés, hogy azok az iparosok, akik akár a saját személyükben igazolt szakképzettség alapján, akár azon a címen, hogy a 29. § első bekezdésében említett csoportok valamelyikéhez tartoznak, valamely képesítéshez kötött ipart gyakorolhatnak, meg lehet-e adni azt a jogot, hogy iparukat képesített üzletvezető alkalmazásával gyakorolják.
Az érdekeltség egy része a jelen törvényjavaslat alapjául szolgált előadói tervezet értekezleti tárgyalása során azt a kívánságot nyilvánította, hogy azoknak az iparosoknak, akik valamely képesítéshez kötött ipar gyakorlására az előírt szakképzettségnek saját személyükben történt igazolása alapján iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt nyertek, iparuk folytatása méltánylást érdemlő esetekben üzletvezető alkalmazásával is lehetővé tétessék. Viszont egyes ipartestületek ez ellen határozott állást foglaltak és azt kívánták, hogy üzletvezetőt a képesített iparos is csak fióküzletének vezetésére alkalmazhasson.
Magam részéről nem térhettem ki az elől a megfontolás elől, hogy az életben sűrűn fordulhatnak elő esetek, amelyekben az üzletvezető alkalmazása egyenesen elkerülhetetlen lehet. Igy ha az iparos valamely testi fogyatkozás, betegsége, rokkantsága, előrehaladott kora, hosszabb távolléte, esetleg más irányú hosszabb lekötöttsége folytán, például azért, mert a műhelyében készült ipari termékeket műhelyétől különálló üzletében maga árusítja, nincs abban a helyzetben, hogy üzletét maga vezethesse. Azt a követelményt pedig, hogy az iparos állandóan személyesen vezesse üzletét, amúgy sem lehetne érvényesíteni, mert az ellenkeznék az ipari élet igényeivel.
Képesítéshez kötött iparoknak képesített üzletvezető alkalmazásával való gyakorlását tehát nézetem szerint múlhatatlanul meg kelle engedni és pedig mindazoknak az iparosoknak, akik az alkotandó törvény alapján (28. és 29. §) képesítéshez kötött ipart gyakorolhatnak. Meg kell ezt engedni annál is inkább, mert az alkotandó törvény az által, ha azoknak, akik valamely képesítéshez kötött ipart űzhetnek, megengedi, hogy iparukat képesített üzletvezető alkalmazásával is folytathassák, nem üt rést a képesítés elvén. Üzletvezető alkalmazása esetében is meg van ugyanis a lehetősége annak, hogy az iparos, aki ipara gyakorlására jogosítva van, ha nem is állandóan, de mégis kívánatos mértékben gyakorolhasson szakszerű felügyeletet az üzletmenet felett, melyért a 10. § rendelkezései értelmében felelősség is terheli. A képesítés elvének szigorú érvényesítése sem mehet nézetem szerint e részben azon a követelményen túl, hogy az iparostól az önálló iparűzés feltételeképen megkívánt szakképzettség másnak (az üzletvezetőnek) szakképzettségével pótolható ne legyen.
Oly irányú korlátozást sem tartanék helyénvalónak, hogy az ipara gyakorlására jogosított iparos iparát üzletvezető alkalmazásával csak abban az esetben gyakorolhassa, ha erre az iparhatóságtól külön engedélyt nyer, mert ily rendelkezés csak az illető iparosoknak okozna felesleges utánjárást és az iparhatóságoknak felesleges munkát.
Annak megfelelően, hogy a törvényjavaslat szerzett jogokat érinteni nem kíván, a szakasz második bekezdése azokat az iparosokat sem kívánja az ipargyakorlás jogától megfosztani, akik az alkotandó törvény hatálybalépése előtt valamely képesítéshez kötött ipar gyakorlására képesített üzletvezető alkalmazásának kötelezettségével nyertek iparigazolványt vagy iparengedélyt és megengedi, hogy iparukat az alkotandó törvény hatálybalépése után is gyakorolhassák, azzal a megszorítással, hogy mindaddig, amig a megállapított szakképzettséget saját személyükben nem igazolják, iparukat csak képesített üzletvezető alkalmazásával gyakorolhatják. A törvényjavaslat ezt a jogot nem teszi attól a feltételtől függővé, hogy az illető iparosok iparukat az alkotandó törvény hatálybalépésének időpontjában gyakorolták légyen, mert az általános gazdasági érdekekkel nem lenne összeegyeztethető és túlszigorú is lenne, ha azok, akik valamely ipart bár saját személyükben igazolt szakképzettség nélkül, de üzletvezető alkalmazásával éveken át gyakoroltak, csupán azért, mert iparuk gyakorlását bizonyos időn át szüneteltették, elüttetnének attól a lehetőségtől, hogy iparukat üzletvezető alkalmazásával újból gyakorolhassák.
Más a helyzet a 4. § első bekezdésének második mondatában nem említett jogi személyeknél, amelyek az idézett szakasz első bekezdésének első mondatában foglalt rendelkezés szerint jövőben képesítéshez kötött ipart a kézműves jellegű iparűzés keretein belül nem űzhetnek. Ezt a korlátozást a törvényjavaslat azokkal a jogi személyekkel szemben, amelyek az alkotandó törvény hatálybalépése előtt valamely képesítéshez kötött ipar gyakorlására iparigazolványt vagy iparengedélyt nyertek, nem kívánja érvényesíteni és megengedi, hogy iparuk gyakorlását képesített üzletvezető alkalmazásával az alkotandó törvény hatálybalépése után is folytathassák, de csak abban az esetben, ha iparukat az alkotandó törvény hatályba lépésének időpontjában is gyakorolták. A 4. § első bekezdésének második mondatában nem említett azok a jogi személyek, amelyek képesítéshez kötött iparukat az alkotandó törvény hatálybalépésének időpontjában nem gyakorolták, tekintet nélkül arra, mennyi időn át szüneteltették iparukat, képesítéshez kötött ipart a kézműves jellegű iparűzés szokásos keretein belül, a 4. § első bekezdésének első mondatában foglalt korlátozás következtében, többé egyáltalán nem űzhetnek, arra sem iparigazolványt, sem iparengedélyt nem nyerhetnek.
Ez a korlátozás a 4. § első bekezdésének második mondatában felsorolt jogi személyekre, miután ezeknek a törvényjavaslat e részben különállást biztosít, nem vonatkozik.
A törvényjavaslatnak a képesítés megszerzését szigorító rendelkezései megfelelő átmeneti rendelkezéseket tesznek szükségesekké, egyrészt azokra nézve, akik az érvényben lévő ipartörvény hatálya alatt kötött tanviszonyt befejezték vagy az alkotandó törvény életbelépése előtt szabályszerű módon kötött tanszerződésben megállapított tanidőnek nagyobb részét az alkotandó törvény életbelépésekor már kitöltötték, másrészt azokra nézve, akik valamely képesítéshez kötött ipar gyakorlására az érvényben lévő ipartörvényben előírt képesítést saját személyükben az alkotandó törvény életbelépése előtt megszerezték, vagy akik azt az alkotandó törvény életbelépésétől számított bizonyos időn belül megszerzik.
Mindazokkal szemben, akik az érvényben levő ipartörvény alapján kötött tanviszonyt az alkotandó törvény életbelépése előtt befejezték, a törvényjavaslat a tanviszonyt befejezettnek veszi és az ilyenek tanonci kiképzését érvényesnek ismeri el. Más megoldást a törvényjavaslat nem is választhatott, mert be sem látható bonyodalmakra vezetne és az érdekelteket nagy hátránnyal sujtaná az oly rendelkezés, amely az alkotandó törvény életbelépése előtt befejezett tanviszonyok elismerését bárminő újolag megállapított feltételtől tenné függővé.
Más a helyzet azoknál a tanoncoknál, akiknek az alkotandó törvény életbelépése előtt kötött tanviszonya a törvény életbelépésekor még nem nyert befejezést. A tanidő megállapított tartamát ezeknél a tanoncoknál sem kívánja a törvényjavaslat érinteni és pedig még akkor sem, ha az lényegesen rövidebb a tanidőnek az alkotandó törvényben (88. §) megállapított tartamánál. Az alkotandó törvényben megszabott segédi vizsgálat letétele alól azonban csak azokat a tanoncokat menti fel a törvényjavaslat, akik az alkotandó törvény életbelépésekor tanidejüknek jelentékeny részét, legalább kétharmadát már kitöltötték és mint tanoncok legalább egy év óta alkalmazásban vannak. Azoktól ugyanis, akik ezeknek a feltételeknek megfelelnek, nem lenne méltányos a segédi vizsgálat letételét megkívánni, mert nem tudhatták, hogy a tanidő végén ily vizsgálatot kell tenniök, nem lehettek tisztában az ezen a vizsgálaton velük szemben támasztható követelményekkel, arra elő nem készülhettek. Mindazok, akik az alkotandó törvény életbelépésekor tanidejüknek kétharmadát még nem töltötték ki, vagy ha ennyit ki is töltöttek, de mint tanoncok legalább egy év óta alkalmazásban nincsenek, a segédi vizsgálatot letenni kénytelenek. A törvényjavaslatnak az a rendelkezése, mely a segédi vizsgálat mellőzését ahhoz a feltételhez köti, hogy az illető az alkotandó törvény hatálybalépésekor legalább egy éven át tanonckodott légyen, azt czélozza, hogy azoknál, akiknek javára a mai ipartörvény hatálya alatt a tanszerződésben túlrövid tanidő lett megállapítva, a tanidő rövidségét legalább a segédi vizsgálat letételének kényszere ellensúlyozza, illetőleg amennyiben a segédi vizsgálatot eredménnyel le nem tennék, a 106. § értelmében legalább segédi szakbavágó gyakorlatnak ideje legyen megfelelően meghosszabbítható.
A törvényjavaslatnak a tanoncok szakképzettségére vonatkozó rendelkezései valamint az idevágó átmeneti rendelkezések eléggé világosak és határozottak ugyan, mégis megtörténhetik, hogy egyesek, különösen az átmeneti időben, esetleg a hatóságok elnézéséből, segédekké lesznek anélkül, hogy az előírt követelményeknek minden tekintetben megfeleltek volna. Abból a célból, hogy azokkal szemben, akik az alkotandó törvény életbelépése előtt vagy után segédekké lettek, azon a címen, hogy a tanoncokra nézve megállapított szakképzettséget meg nem szerezték, esetleg évek után kifogást emelni és utóbb önállóságukat megakasztani ne lehessen a 31. § harmadik bekezdése ily kifogások emelését a segédi alkalmazás első évére korlátozza.
A 31. § második bekezdése azokra nézve rendelkezik, akik valamely képesítéshez kötött ipar gyakorlására az érvényben levő ipartörvényben megszabott képesítést az alkotandó törvény életbelépése előtt megszerezték, vagy azt annak életbelépésétől számított egy éven belül megszerzik. Ezeknek, amennyiben az alkotandó törvényben megállapított egyéb feltételekkel is rendelkeznek, biztosítja azt a lehetőséget, hogy iparukban üzletvezetőkül alkalmazhatók legyenek és megadja azt a jogot is, hogy tanult iparuk önálló gyakorlására iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt válthassanak. Ezt a jogot azonban részükre csak az alkotandó törvény életbelépésétől, illetőleg képesítésük megszerzésétől számított egy éven belül biztosítja és pedig olyképen, hogy azoknál, akik az említett képesítést az alkotandó törvény életbelépése előtt szerezték meg, ez a jog a törvény életbelépésétől számított egy év eltelte után, azoknál pedig, akik az említett képesítést az alkotandó törvény életbelépése után, de annak életbelépését követő egy éven belül szerzik meg, a jog a képesítés megszerzését követő egy év után szűnik meg. A jog megszűnése azzal a következménnyel jár, hogy az illetők az említett határidő eltelte után csak az alkotandó törvényben megállapított szakképzettség igazolása esetében kaphatnak iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt.
Úgy vélem, hogy ezeknek a határidőknek megállapítása az érdekeltekkel szemben eléggé méltányos és emellett megfelelően biztosítja azt is, hogy az alkotandó törvény vonatkozó rendelkezéseinek érvényesítése ne szenvedjen indokolatlan halasztást.
Az építőiparok gyakorlását ezek sajátszerűségénél fogva célszerű külön törvényben szabályozni. A törvényjavaslat ezért az építőiparok gyakorlásának szabályozását nem öleli fel s a vonatkozó külön törvény életbelépéséig az építőiparokra vonatkozólag a mai ipartörvény 10. §-ának utolsó bekezdése alapján kiadott rendeleteket, amennyiben azokat a kereskedelemügyi miniszter nem módosítja vagy hatályon kívül nem helyezi, érvényben tartja.
Az érdekeltség egy részének azt a kívánságát, hogy addig is, amíg az említett törvény elkészül, a képesítéssel nem rendelkező építési vállalkozók iparjogi helyzete a törvényjavaslatban nyerjen szabályozást, figyelembe vehetőnek nem találtam, mert az építési vállalkozók kérdése nem szakítható ki az építőiparok gyakorlásának szabályozása köréből és csak ezzel szerves kapcsolatban rendezhető.
A mai ipartörvény, mely 10. §-ában sorolja fel az engedélyhez kötött iparokat, nem adott felhatalmazást arra, hogy a felsoroltakon kívül más iparok gyakorlása rendeleti úton engedélyhez köthető legyen. Ennek következtében nem lehetett engedélyhez kötni számos olyan ipart, amelyeknek engedélyhez kötése közszempontokból kívánatos lett volna és sok bajnak vehette volna elejét.
A 33. § mindazokkal a kívánalmakkal számol, amelyek egyes iparok engedélyhez kötése tekintetében felmerültek és az ez idő szerint engedélyhez kötött iparok körét jelentékeny mértékben kiterjeszti. Az engedélyhez kötésnél a törvényjavaslat kizáróan közszempontokból indul ki és csak olyan iparokat köt engedélyhez, amelyeknél ez valamely számottevő közérdek megóvása céljából kívánatos.
Az engedélyhez kötés nemcsak az iparűzési jog megszegése, de az iparűzés módja szempontjából is jelentékeny megszorítást jelent. Ügyeltem azonban arra, hogy ezek a megszorítások a mellőzhetetlen kereteket túl ne lépjék.
Minthogy az élet folyton változó követelményei az engedélyhez kötött iparok felsorolásának módosítását, engedélyhez nem kötött iparoknak ilyenekké nyilvánítását, esetleg engedélyhez kötött iparoknak ezek sorából való kivonását tehetik szükségessé, a szakasz utolsó bekezdése felhatalmazást ad a kereskedelemügyi miniszternek, hogy a szükséges intézkedéseket rendeleti úton megtehesse. Az érdekeltség némely részén felmerült azt az aggályt, hogy e felhatalmazás alapján az engedélyhez kötött iparok köre esetleg szükségtelenül, túlzott kiterjesztést nyer, megokolatlannak tartom, mert engedélyhez nem kötött iparoknak engedélyhez kötése csak az illető érdekképviseleti testületek meghallgatása után történhetik és a mindenkori kereskedelemügyi miniszter bizonyára csak az érdekeltségnek a fennforgó viszonyok által kellőképen megokolt szorgalmazása alapján és csak oly esetekben fog az engedélyhez kötés jogával élni, amikor ez jelentékeny közérdekek megóvására múlhatatlanul szükséges.
Ez a szakasz juttatja kifejezésre az engedélyhez kötés lényegét, mely abban áll, hogy az ebbe a kategóriába sorolt iparok gyakorlására iparengedélyt csak az kaphat, aki az önálló iparűzésnek az 1. fejezetben megállapított általános feltételein felül megbízhatóságát igazolja és ezenkívül az alkotandó törvényben, illetőleg az annak alapján kibocsátott rendeletben vagy az annak alapján alkotott szabályrendeletben megállapított követelményeknek eleget tesz.
A megbízhatóság szempontjából támasztandó követelményeket sem a törvény, sem az annak alapján kiadandó rendelet kimerítően nem állapíthatja meg. A megbízhatóság megállapítását esetről-esetre az iparengedély kiadására hívatott hatóságra kell bízni, mert eltekintve attól, hogy az egyes iparok természete szerint más-más mérték érvényesítése lehet indokolt, csak esetről-esetre, az összes figyelembe jövő körülmények kellő mérlegelése alapján lehet elbírálni, hogy az iparengedélyért folyamodó előélete e részben kellő biztosítékot és megnyugvást nyujthat-e.
Egyes engedélyhez kötött iparok tekintetében a megbízhatóság szempontjából mindenesetre közelebbi feltételeket is meg lehet állapítani, abból a szempontból, hogy a köz oly visszaélésekkel szemben, amelyekre egyes iparok űzése egyenesen alkalmat nyújt, lehetőleg meg legyen óvható. Erre a szakasz utolsó bekezdése adja meg a lehetőséget.
Vannak azonban olyan feltétlen kizárási okok is, amelyek fennforgása esetén az iparengedélyt kiállítani nem szabad. Ezeket a szakasz utolsó előtti bekezdése sorolja fel.
A megbízhatóság szempontjából támasztandó követelmények természetéből következik, hogy azokat az iparengedélyért folyamodónak saját személyében kell igazolnia és a megállapított törvényes kellékek hiányát megfelelő üzletvezető alkalmazásával csak akkor lehet pótolni, ha az ipart özvegyi jogon, az iparos kiskorú gyermekei, illetőleg unokái, csődtömeg vagy jogi személy javára avagy reáljogon kívánják gyakorolni.
Viszont azoknál, akik a törvényes kellékeket saját személyükben igazolták és ezen az alapon az engedélyhez kötött iparok valamelyikére iparengedélyt nyertek, meg kell engedni, hogy bizonyos külön felsorolt iparoknál az iparhatóság hozzájárulásával, a többi iparnál e nélkül, a törvényes kellékekkel rendelkező üzletvezető alkalmazása mellett is gyakorolhassák iparukat. Az indokok ugyanazok, amelyekre a képesítéshez kötött iparok üzletvezető alkalmazásával való gyakorlásának kérdésével kapcsolatosan a 30. § indokolása során rámutattam. E részben az 53. § tartalmaz megfelelő rendelkezéseket.
Az engedélyhez kötött iparok jellege szükségessé teszi, hogy azoknak gyakorlása szabályrendek keretében legyen szabályozható, főképen abból a célból, hogy ilyképen ezek gyakorlásánál a helyi viszonyok és helyi szükségletek kellőképen figyelembe vehetők legyenek. Ezért a szakasz megengedi, hogy a törvényhatóságok és rendezett tanácsú városok ily szabályrendeleteket alkothassanak. A kereskedelemügyi miniszter pedig felhatalmazást nyer, hogy egyes engedélyhez kötött iparokra nézve szabályrendelet alkotását az érdekelt miniszterekkel egyetértően rendelettel előírhassa, illetőleg, hogy azokat a törvényhatóságokat és rendezett tanácsú városokat, amelyeknek területén ily szabályrendeletek alkotását szükségesnek látja, erre rendelettel kötelezhesse.
Abból a célból, hogy az alkotandó szabályrendeletek között legalább az általános elvekre nézve összhang legyen, a törvényjavaslat felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert, hogy az alkotandó szabályrendeletek mintáit az érdekelt miniszterekkel egyetértően rendelettel megállapíthassa és bizonyos rendelkezéseknek a szabályrendeletbe leendő felvételét előírhassa.
Egyes engedélyhez kötött iparoknál, főképen a közönség érdekeinek megóvása céljából, az iparengedély kiadását biztosíték letételétől kell függővé tenni. Ezeket az iparokat a 36. § jelöli meg.
A biztosíték nagyságát és letételének módját a szakasz második bekezdése értelmében az alkotandó szabályrendeletben kell megállapítani. Kívánatos lehet azonban az is, hogy egyes iparokra nézve a leteendő biztosíték nagyságát és letételének módját a kereskedelemügyi miniszter rendelettel állapítsa meg, miért is a szakasz utolsó bekezdése erre megfelelő felhatalmazást nyújt.
Az engedélyhez kötött iparok egynémelyikénél a szabad verseny nem érvényesülhet, hanem közszempontokból kívánatos lehet, hogy a kiadható iparengedélyek száma előre meg legyen állapítva, akár azért, mert hátrányos lenne, hogy ha bizonyos üzletek nagyobb számban tartatnának fenn, mint a minő szám a lakosság szükségleteinek kielégítésére elegendő, akár azért, mert bizonyos iparoknál az iparossal szemben oly messzemenő követelményeket kell támasztani, hogy ezeknek érvényesítése csak a szabad verseny kizárása esetén lehetséges. A szabad verseny több engedélyhez kötött iparnál a mai ipartörvény értelmében is kizárható.
A 37. § megjelöli azokat az iparokat, amelyeknél a kiadható iparengedélyek számát az alkotandó szabályrendeletben előre meg lehet állapítani. Minthogy pedig ennek a számnak előzetes megállapítása nehézségekbe ütközhetik, a szakasz arra is módot nyujt, hogy a megjelölt iparoknál a szabályrendelet az iparengedély kiadását attól a feltételtől tehesse függővé, hogy az illető községben, Budapest területén az illető kerületben, ahol az iparengedélyt kérő iparát gyakorolni szándékozi, fennforog-e a szüksége annak, hogy azokon kívül, akik a kérdéses ipart ottan gyakorolják, arra mások is iparengedélyt nyerjenek.
A szakasz az iparűzés általános feltételeinek és az egyes ipari kategóriákra nézve megállapított külön feltételeknek megfelelően írja elő azokat az adatokat, amelyeket az iparigazolvány, illetőleg iparengedély kiállításáért folyamodó beadványában előterjeszteni és azokat az okmányokat, amelyeket beadványához csatolni köteles.
A szakasz 2. pontjára meg kell jegyeznem, hogy az üzletvezető nevének bejelentése szükségessé teszi, hogy az iparjogosítványért folyamodó az alkalmazandó üzletvezetővel a folyamodvány benyujtásakor már megállapodott légyen. Ez ugyan bizonyos terhet jelent, de ettől nem lehet eltekinteni, mert olyan esetekről van szó, amelyekben a folyamodó iparát a törvényjavaslat rendelkezései értelmében csak üzletvezető alkalmazásával gyakorolhatja, amely esetekben tehát az iparűzés összes feltételeit szükségképen az üzletvezető személyében kell igazolni és az iparigazolvány, illetőleg iparengedély csak akkor adható ki, ha az igazolás megtörtént és elfogadást nyert.
A szakasz szerint a beadványhoz mellékelni kell egyebek között az ipardíj befizetését tanusító pénztári elismervényt is. Az ez idő szerint fizetendő ipardíjakat a mai ipartörvény 4. és 21. §-a állapítja meg. Ezek az ipardíjak már évek óta túlalacsonyak, de törvényben lévén megállapítva, törvénymódosítás nélkül nem voltak emelhetők. A törvényjavaslat az ipardíjak megállapítását rendeleti útra hagyja, hogy szükség esetén a viszonyoknak megfelelően törvénymódosítás nélkül megváltoztathatók legyenek és egyszersmind előírja, hogy megállapításuk az üzlet minőségének és helyének figyelembevételével történjék. Semmiképen sem lenne ugyanis méltányos, hogy nagyterjedelmű, nagyforgalmú üzletek után ugyanolyan ipardíj legyen fizetendő, mint kisterjedelmű üzletek után. Ellenkezőleg kívánatos, hogy az ipardíj az üzlet minőségéhez és helyéhez igazodjék.
Az ipardíj címén befolyó jövedelmeket miként eddig, a jövőben is iparoktatási célokra kell fordítani.
A szakasz azokat az iparokat jelöli meg, amelyeknek gyakorlására az iparengedélyt, az érdekelt miniszterekkel egyetértőleg, részint a kereskedelemügyi miniszter, részint a belügyminiszter, illetőleg földmívelésügyi miniszter adja ki. Ezeknek az iparoknak legnagyobb része olyan, hogy gyakorlásuk a helyi érdekeken túl szélesebb, esetleg országos érdekeket is érint, a kereskedelemügyi tárcán kívül más tárcákat is érdekel és az iparengedély kiadását azért kellett a nevezett miniszterek részére fenntartani, hogy ezek az érdekek figyelembevehetők legyenek és hogy a nevezett miniszterek az engedély kiadása előtt az érdekelt többi miniszter véleményét is kikérhessék és velük egyetértőleg határozhassanak.
A 39. §-ban felsorolt iparok közül a 14. § 3. és 9. pontjaiban említett iparokra a mai ipartörvény 20. §-a értelmében az iparengedélyt a belügyminister adja. Ezek közül a drogueria-üzletekre az iparengedélyt a munkaügyi és népjóléti miniszterrel egyetértően a kereskedelemügyi miniszter fogja adni. A 14. § 9. pontjában említett iparra (robbantószerek készítése és az azokkal való kereskedés), valamint a 33. § 16. pontjában említett iparra, a lőfegyverekkel és lőszerekkel való kereskedésre az iparengedélyt a belügyminister fogja adni és pedig a robbantószerek készítésére szóló iparengedélyt a kereskedelemügyi miniszterrel egyetértően.
Az állati hullák feldolgozásával foglalkozó iparra (33. § 1. pont) szóló iparengedélyek kiadását célszerűnek látszott a földmívelésügyi miniszter hatáskörébe utalni, mert ennek az iparnak gyakorlásánál elsőrendű állategészségi érdekek állnak előtérben és ezek megóvása céljából egészen speciális követelményeket kell az iparossal szemben támasztani.
A 33. § 4. és 21. pontjaiban említett iparokra, amennyiben azokat kizáróan Budapest székesfőváros vagy valamely városi törvényhatóság területén űzik, az iparengedélyt a vonatkozó szabályrendelet értelmében a törvényhatóság, egyébként pedig az érdekelt törvényhatóságok meghallgatásával a kereskedelemügyi miniszter adja. A gépkocsi a személy- és árúfuvarozás és általában a közforgalom lebonyolítása terén a viszonyok javulásával előreláthatóan nálunk is nagy jelentőségre fog emelkedni. Szükséges ennélfogva, hogy a személy- és árúfuvarozás céljára szolgáló gépkocsijáratok engedélyezése, amennyiben nem kizáróan egy-egy város területére korlátozott járatokról van szó, egységes elvek szerint történjék.
A 33. § 20. pontjában említett iparra, az állati erő felhasználásával űzött személyszállítási (társaskocsi) iparra az iparengedélyt Budapest székesfőváros területén, miként eddig, a jövőben is a székesfőváros törvényhatósága adja.
A 33. § 4. és 21. pontjaiban, illetőleg 20. pontjában említett iparoknál az engedélyező hatóságot a már létező ily vállalatok fennmaradásának biztosítása, a gazdasági, közforgalmi és közbiztonsági érdekek megóvása céljából fel kellett hatalmazni, hogy az iparengedélyt, az összes engedélyhez kötött iparoknál érvényesítendő okokon kívül, a 39. § utolsó bekezdésében felsorolt okokból is megtagadhassa.
A kézműves iparosságnak régi kívánsága, hogy képesítéshez kötött iparra szóló iparigazolvány, illetőleg iparengedély kiadása előtt a szakképzettség megfelelő igazolásáról szervezetei útján meggyőződést szerezhessen. A kívánság teljesítésének nincsen akadálya, bár abban az esetben, ha a képesítésre vonatkozó iratok megtekintését az ipartestületnek lehetővé akarjuk tenni, erre megfelelő időt kell engednünk és ennek következtében az iparigazolvány, illetőleg iparengedély kiadása szükségképen késedelmet szenved.
A 40. § első bekezdésében tervezett megoldási módozattal szemben a kézműves iparosság némely körei azt ajánlották, hogy a folyamodó az iparhatóság helyett az ipartestületnél mutassa be okmányait és az ipartestület továbbítsa átvizsgálás és a megfelelő záradék rávezetése után az iratokat az iparhatósághoz. Mások viszont azt javasolták, hogy az iparhatóság a nála benyujtott iratokat nyilatkozás végett postán küldje meg az illető ipartestületnek és az ugyanilyen úton juttassa azokat vissza.
A szóban levő okiratok egyéni jelentőségére való tekintettel, mely azoknak szigorú hatósági felelősség mellett való kezelését teszi szükségessé, továbbá figyelemmel egyszersmind arra is, hogy ezek az iratok többnyire igen nehezen pótolhatók, sőt amennyiben elszakított területeken végzett szakbavágó munkára vonatkozó adatokról van szó, egyenlőre pótolhatatlanok, azoknak egyik helyről a másikra való küldözgetését lehetőleg kerülni kell. Ezért az említett javaslatok egyikét sem tartom elfogadhatónak és a szakasz első bekezdésében foglalt azt a megoldási találom a legmegfelelőbbnek, hogy az ipartestület a szakképzettség igazolására vonatkozó iratokat az iparhatóságnál tekinthesse meg.
Egyes nagyobb, városi ipartestületektől eltekintve, ahol egyébként az elsőfokú iparhatóság helyben székel, évről-évre egészben véve nem nagy számú iparigazolvány és iparengedély kiadásáról van szó. Az illető ipartestületre nézve tehát az iratok megtekintése nem jelent nagyobb terhet. Az előírt képesítés igazoltságának megállapítása maga is többnyire rendkívül egyszerű feladat. Amennyiben pedig az ipartestület bizonyos adatoknak közelebbi megvizsgálását tartaná szükségesnek, azokról kiküldöttje útján feljegyzéseket készíttethet és ezen az alapon járhat utánna annak, helyesek-e a kérdéses adatok. A vidéki ipartestületek a folyamodó szakbavágó munkájának tartama felől sok esetben amúgy is teljesen tájékozva lesznek, úgy hogy az esetek egy részénél az iratok megtekintését esetleg mellőzhetőnek is fogják találni. Az iparhatóság székhelyétől távolabb eső ipartestületek pedig, amennyiben közegeik az iratok megtekintésében netán akadályozva volnának, az elsőfokú iparhatóság székhelyén működő ipartestület is felkérhetik a vonatkozó okmányok megtekintésére. Az említett megoldási mód tehát az ipartestületek szempontjából nem hátrányos.
A szakasz második bekezdése abban az esetben, ha az iparhatóság a szakképzettség az ipartestület véleményével ellentétben igazoltnak találná és az iparigazolványt, illetőleg az iparengedélyt folyamodónak kiadná, az ipartestületnek fellebbezési jogot biztosít. Ez a fellebbezés azonban a folyamodót iparának megkezdésében nem akadályozhatja.
A szakasz első bekezdése tizenöt napban, képesítéshez vagy engedélyhez kötött iparoknál harminc napban állapítja meg azt a határidőt, amelyen belűl az illetékes hatóság (38. és 39. §) a folyamodót hozott határozatáról értesíteni köteles. Nevezetesen, ha a beadvány a megállapított feltételeknek megfelel és a folyamodó személyét, a bejelentett ipart vagy az iparűzés feltételeit illetően az alkotandó törvényen alapuló akadály nem merül föl, a kért iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt az említett határidőn belül ki kell adni, ellenkező esetben folyamodót a hiányok pótlására ugyancsak az említett határidőn belül fel kell hívni, illetőleg kérelmével az okok közlésével el kell utasítani. Rövidebb határidőket e részben megállapítani nem lehet, mert a törvényjavaslat, eltekintve attól, hogy az ipartestületeknek is betekintést enged az iratokba, az iparjogosítvány kiadását szigorúbb feltételekhez köti, mint a mai ipartörvény és a hatóságnak módot kell adni arra, hogy döntés előtt az előírt feltételek fennforgását megállapíthassa.
Az önálló iparűzés elhatározása jelentős esemény az iparos életében, annak előfeltételei között kétségkivül az iparjogosítvány az, amelynek megszerzése aránylag még a legkönnyebb és az a tizenöt, illetőleg harminc nap, amely alatt az iparjogosítvány a feltételek igazolása esetén megszerezhető, az önálló iparűzésre való előkészületek között nagyobb szerepet rendszerint nem játszik.
A mai ipartörvény szerint az engedélyhez kötött iparok kivételével az iparűzési szándék bejelentését követő három nap eltelte után a bejelentő iparának gyakorlását megkezdheti, feltéve, hogy az iparhatóság ez alatt a három nap alatt az iparigazolvány kiadásának megtagadásáról nem értesítette. Ezt a rendelkezést a 41. § harmadik bekezdése átveszi azzal a módosítással, hogy amennyiben a folyamodót az illetékes hatóság az első bekezdésben megállapított határidő alatt kérelmének elutasításáról nem értesíti, illetőleg a fennforgó hiányok pótlására fel nem hívja, ha az ipar nem engedélyhez kötött ipar, annak gyakorlását folyamodó, amennyiben valamely törvény másként nem rendelkezik, az első bekezdésben említett idő eltelte után megkezdheti. Mindenképen arra kell ugyanis törekedni, hogy a hatóságok a most már nem három, hanem tizenöt, illetőleg harminc napban megállapított határidő alatt feltétlenül határozzanak és remélhető, hogy ezt sikerül is keresztül vinni. Ha elvétve mégis megtörténnék, hogy egyik vagy másik hatóság a megállapított határidő alatt határozatot nem hozna, az ipar megkezdését az említett határidőn túl is megakadályozni nem volna méltányos. Az ipar gyakorlásának ilyképen való megkezdése esetében azonban a folyamodónak számolnia kell azzal az eshetőséggel, hogy az iparhatóság kérelmét elutasító értelemben intézi el, mely esetben a törvényjavaslat szerint folyamodó iparágnak gyakorlását az iparhatóság által megállapított határidő alatt abbanhagyni köteles és az iparhatóság határozata ellen csak birtokon kívül felebbezhet. Erre az eshetőségre való figyelemmel folyamodó kétségkívül helyesebben teszi, ha az iparigazolvány kézhez vétele előtt az ipar gyakorlását meg nem kezdi.
Tanoncok szerződtetését azonban a törvényjavaslat kifejezetten csak az iparigazolvány kézhezvétele után engedi meg, mert nem volna helyes, a tanoncokat annak az eshetőségnek kitenni, hogy az iparhatóság későbbi elutasító határozata következtében a tanszerződés is hatályát veszítse.
Engedélyhez kötött iparok megkezdését az engedélyhez és képesítéshez kötött iparokat is ideértve, a törvényjavaslat a közérdekek megóvása céljából csak az engedély kézhezvétele után engedi meg.
A szakasz a mai ipartörvénnyel megegyezően elrendeli, hogy az ipar álladékában beállott minden változást, ideértve az iparűzőnek, illetőleg az üzletvezetőnek személyében beállott változásokat is, az iparhatóságnál be kell jelenteni.
Annál a jelentőségnél fogva, mely a törvényjavaslat rendelkezései folytán az üzletvezetőnek jut, akinek az önálló iparűzés összes kellékeit saját személyében igazolnia kell, a szakasz előírja annak esetről-esetre való megvizsgálását, hogy a bejelentett üzletvezető rendelkezik-e az előírt kellékekkel. Erre különösen azért kell nagy súlyt helyezni, mert az üzletvezető személyében gyakoriak lehetnek a változások s amennyiben meg nem felelő üzletvezetőt alkalmaznának, ez a vonatkozó rendelkezéseknek, ezek között a képesítés, valamint a megbízhatóság tekintetében támasztott követelményeknek kijátszására vezetne.
Minthogy a kézműves iparosság nagy súlyt helyez arra, hogy a képesítés igazolását figyelemmel kísérhesse, a 40. § első bekezdésében foglalt rendelkezésnek megfelelően az üzletvezető képesítést tanusító iratoknak megtekintésére is módot kell nyujtani az illető ipartestületnek és arra az esetre, ha a bejelentett üzletvezető szakképzettségét igazoltnak nem találná, annak nyilvántartásba vétele ellen fellebbezési jogot kell biztosítani az ipartestületnek, olyképen azonban, hogy a fellebbezés a végérvényes döntésig az iparhatóság által elfogadott üzletvezető alkalmazásának ne legyen akadálya.
Közkereseti társaság és betéti társaság iparűzése esetén az üzletvezető helyét az üzlet vezetésére jogosított, illetőleg képesített tag tölti be, az említett rendelkezések tehát ennek személyében beállott változás esetén is megfelelő alkalmazást nyernek.
Az üzletvezető személye tekintetében támasztott követelmények magukkal hozzák, hogy azokban az esetekben, amelyekben valaki iparát az alkotandó törvény rendelkezései értelmében csak üzletvezető alkalmazásával folytathatja, az üzletvezető kilépése esetén az ipar üzletvezető alkalmazása nélkül hosszabb időn át gyakorolható ne legyen. A törvényjavaslat annak figyelembevételével, hogy megfelelő üzletvezető szerződtetése rendszerint sok időt és utánjárást igényel, erre a célra két hónapi időt állapít meg.
A szakasz az ipari reáljogok tekintetében fenntartja a mai ipartörvény 23. §-ának rendelkezéseit, melyek szerint újabb ipari reáljogokat nem lehet engedélyezni és a fennálló reáljogok továbbra is hatályba maradnak ugyan, de nem akadályozhatják, hogy az ipart mások is gyakorolják. Ezeket a rendelkezéseket a törvényjavaslat csupán két irányban egészíti ki. Egyrészt kifejezésre juttatja, hogy az ipari reáljog tulajdonosa iparát csak az alkotandó törvényben megállapított módon és feltételek mellett gyakorolhatja. Ez az elv a mai ipartörvény hatálya alatt is érvényesül. Másrészt a reáljog megszűnése tekintetében egy új jogszabályt állapít meg, nevezetesen azt, hogy a reáljog megszűnik, ha tulajdonosa, illetőleg a reáljog bérbeadása esetében a bérlő az ipart egy éven át nem gyakorolja. Semminő szempont sem szól ugyanis amellett, hogy oly reáljognak, mellyel tulajdonosa huzamosabb időn át nem él, hatálya fenntartassék.
Az ipari reáljogok, a kéményseprési reáljogoktól eltekintve, ma már nem játszanak szerepet. Ezeknek a megszüntetése is több szempontból kívánatos volna, minthogy azonban ez csak megváltás útján, a reáljogtulajdonosok teljes kártalanítása mellett volna lehetséges, ez pedig oly rendkívüli terhekkel járna, hogy azokat az államkincstárra hárítani lehetetlen, nem marad más hátra, mint az ipari reáljogokat továbbra is fenntartani.
A kéményseprési reáljogok tekintetében a szakasz utolsó bekezdése kifejezésre juttatja azt az eddigelé is érvényesített elvet, hogy a reájogú kéményseprő iparát csak a munkaterületi beosztás alapján neki juttatott kerületben gyakorolhatja. A kéményseprési reáljogok tehát nem akadályozhatják a kéményseprési munkakerületek új megállapítását, arányosítását és a reáljogok tulajdonosának csak azt biztosítják, hogy neki is megfelelő munkakerületet kell juttatni.
Ha ezen a téren a törvényjavaslat nem is mehetett tovább, az által, hogy 62. §-ában a megüresedő kéményseprői munkakerületek betöltésénél érvényesítendő elveket, 63. §-ában pedig a kéményseprési díjak megállapításánál és behajtásánál, valamint a kerületi beosztás módosításánál szem előtt tartandó elveket szabályozza, lehetővé teszi egyfelől, hogy a megüresedő kéménysegprői kerületeket mindenkor az arra legérdemesebbek nyerjék el, másfelől hogy a kéményseprői munkakerületek között meglevő aránytalanságok a közérdek és az igazságosság követelményeinek szem előtt tartásával megszüntethetők legyenek.
A szakasz első mondata az ipari élet követelményeivel számolva, a mai ipartörvény 48. §-ával teljesen megegyezően, minden iparosnak jogot ad arra, hogy az iparának munkakörébe tartozó készítményeknek teljes előállításához szükséges mindennemű munkát egyesíthessen és ebből a célból más iparokhoz tartozó személyzetet is alkalmazhasson. E jog nélkül az iparos nem boldogulhatna. Az érvényben lévő ipartörvény szövege is teljesen megfelelő, kellőképen átment a köztudatba, annak alapján megfelelő gyakorlat alakult ki. Ezért minden továbbmenő részletezés vagy közelebbi meghatározás mellőzésével célszerűnek láttam ennek szövegét átvenni. Az érvényben lévő ipartörvény idevonatkozó rendelkezése csak két irányban igényel kiegészítést. Egyrészt kívánatos annak kifejezésre juttatása, hogy az iparos a készítményeinek teljes előállításához szükséges más iparbeli munkákhoz, amennyiben ezek az iparok olyan képesítéshez vagy képesítéshez és engedélyhez kötött iparok, amelyekre az illető iparosnak képesítése nincs, vagy amelyek iparával nem rokon természetűek, kizárólag ebben a munkakörben való kiképzésre tanoncokat nem foglalkoztathat. Ezt a megszorítást a tanoncok szakszerű kiképzése érdekében tartom szükségesnek, mert semmiképen sem volna helyén való, hogy például az a kocsigyártó iparos, aki készítményeinek teljes előállítása céljából a nyerges ipar körébe vágó bizonyos munkákat is végezhet, a nyerges iparban kiképzendő tanoncot, tarthasson, mert nyilvánvaló, hogy ez a kiképzés csak egyoldalú lehetne.
Másrészt ugyancsak az élet követelményeinek érvényesítése céljából minden iparosnak biztosítani kell azt a jogot is, hogy műhelyi vagy üzleti berendezését, gépeit, szerszámait és egyéb üzleti eszközeti, amennyiben külön jogszabály másképen nem rendelkezik (l. például a gőzgépek kezelésére vonatkozó szabályokat), kezelhesse és karban tarthassa és hogy saját üzemének céljaira a készítményei forgalombahozásához szükséges burkolatokat elkészíthesse.
Minden félreértés kizárása érdekében a szakasz utolsó bekezdése az iránt is rendelkezik, hogy a kereskedő kereskedelmi szakmára szóló iparigazolványa alapján az árúinak forgalombahozásához szükséges burkolatokat csak abban az esetben készítheti el, ha azoknak előállítása nem tartozik valamely képesítéshez kötött ipar üzletkörébe.
A kereskedelem terén a fejlődés általában a szakmák szerinti tagozódást vonja maga után. A fejlődésnek ezt az irányát látjuk a nyugati államokban és nálunk is, azok mellett a nagyméretű kereskedelmi vállalatok, árúházak mellett, amelyek igen jelentékeny tőkeerejüknél fogva a kereskedelem sok szakmájának együttes űzését is felölelhetik, amelyekben azonban az egyes szakmák (osztályok alakjában) szintén eléggé el vannak határolva. A fejlődésnek ez az iránya teljesen megfelel az élet követelményeinek, a fogyasztó közönség igényeinek és a minden vonatkozásban célszerűen érvényesülő munkamegosztásnak. A fejlődés ezen irányának és a tényleges helyzetnek megfelelően a kereskedés terén az iparigazolvány is csak egyes szakmákra szólhat. E mellett azonban lehetővé kell tenni, hogy bárki több szakmát, a kereskedésnek több ágát együttesen gyakorolhasa és ebből a célból az iparigazolvány kiállítása iránt benyujtott beadványában szabadon jelölhesse meg azt a kereskedelmi szakmát, illetőleg azokat a kereskedelmi szakmákat, melyet vagy melyeket űzni kíván. Az iparigazolványt az ilyképen megjelölt szakmára, illetőleg szakmákra kell kiállítani.
A kereskedelem szakmák szerinti tagozódásának megfelelően az egy vagy több kereskedelmi szakma folytatására kiadott iparigazolvány csak a kérdéses szakma, illetőleg szakmák üzletkörébe tartozó tevékenység folytatására jogosít s ha a kereskedő utóbb az iparigazolványában felsoroltakon kívül új szakmára, illetőleg szakmákra kívánja üzletét kiterjeszteni, erre, illetőleg ezekre új iparigazolványt kell szereznie, amit minden nehézség vagy fennakadás nélkül megtehet. Abban a kérdésben pedig, hogy az egyes kereskedelmi szakmákhoz mily árúkkal vagy árúcsoportokkal való kereskedés tartozik, csak az üzleti szokás lehet irányadó. E részben a fejlődő élet folyton új és új alakulatokat hoz magával; az egyes szakmák üzletköre az élet igényeinek megfelelően folytonos hullámzást, ide-oda lengést tüntet fel. Ezért csak oly szabályozás lehet megfelelő, mely számol ezzel a helyzettel és a forgalom természetes alakulása elé nem emel mesterséges gátat. Merőben elhibázott törekvés volna az, amely az egyes szakmák üzletkörének merev elhatárolását tűzné ki célul, mert csak a mindenképen elkerülendő határkérdések kiélesítésére vezetne.
Azokban az esetekben is, amelyekben az illető érdekképviselet véleménye alapján megállapítást nyer, hogy a kereskedő oly cikkek árusításával foglalkozik, amelyek a bejelentett kereskedelmi szakma vagy szakmák üzletkörén kívül esnek, elhibázott volna emiatt a kihágási eljárás megindítására gondolni és sokkal helyesebbnek látszik a kereskedőt előbb figyelmeztetni, hogy a kérdéses cikkek árusításával csak külön iparigazolvány alapján foglalkozhatik.
A 45. § ezeket az elveket tartalmazza. Úgy vélem, hogy azok a kereskedelemnek azt a szabad mozgást, melyre mulhatatlanul szüksége van, megfelelő mértékben biztosítják.
A szakasz a kereskedelem munkakörének a termelő ipar munkakörétől való elválasztását és ezzel a kettő közötti határvonal sokat vitatott kérdésének megnyugtató megoldását célozza. A szakasz első bekezdésének az a rendelkezése, melynek értelmében a kereskedő kereskedelmi szakmára szóló iparigazolványa alapján képesítéshez kötött ipar üzletkörébe tartozó munkát nem végezhet és ily munkát csak annak foganatosítására jogosult iparossal végeztethet, a kézműves iparosságnak sok éves kívánságát juttatja érvényre. E rendelkezés értelmében a kereskedő az általa eladott árúnak a vásárló igényeihez mért átalakulásával és javításával járó munkát sem végezheti maga, ha az valamely képesítéshez kötött ipar munkaköréhez tartozik. Ez a kereskedőre nézve kétségkívül jelentékeny megszorítást jelent, de azokat a folyton visszatérő panaszokat, melyeket a kézműves iparosság a kereskedők ellen emelt, csak ily szigorú és minden irányban határozott rendelkezés szüntetheti meg.
A kereskedőnek a szabad iparokhoz való viszonya tekintetében más a helyzet. A kereskedő, amennyiben kereskedelmi üzletével kapcsolatosan valamely szabad ipart kíván gyakorolni, arra bármikor megszerezheti az iparigazolványt. Annak tehát, hogy tevékenységét ebben az irányban kiterjessze, nincs akadálya. Amennyiben pedig a kereskedő valamely szabad ipar munkakörébe tartozó munkát csak oly terjedelemben kíván végezni, aminőben az az árúnak a vevő által való átvétele, illetőleg a vevő igényeihez alkalmazása céljából szükséges, ez a tevékenysége az esetek túlnyomó részében nem is lesz a kérdéses szabad ipar önálló gyakorlásának minősíthető és azt a kereskedő külön iparigazolvány nélkül is végezheti.
Abban az évek óta sokat vitatott kérdésben, megadható-e a megrendelések átvételének, az eladott árúk átalakítása és javítása vállalásának és mindezekkel kapcsolatosan a mértékvétel joga a kereskedőnek, az általánosan ismert összes érvek és ellenérvek gondos mérlegelése után azt a megoldási módozatot tartom a legmegfelelőbbnek, mely megengedi, hogy a kereskedő az üzletkörébe tartozó árúk elkészítésére megrendeléseket vehessen át, az általa eladott árúk átalakítását és javítását elvállalhassa és ebből a célból mértéket is vehessen, de egyszersmind szigorú korlátozást állít fel abban az irányban, hogy a kereskedő a nála megrendelt árú elkészítését, illetőleg az eladott árúk átalakítását és javítását, amennyiben ezeknek a munkáknak a végzése valamely képesítéshez kötött ipar munkakörébe tartozik, csak az illető munka végzésére jogosult iparossal végeztetheti.
Kézműves iparosságnak e részben lényegesen tovább megy és azt kívánja, hogy a kereskedő megrendeléseket ne vehessen át, az általa eladott árúk átalakítását és javítását, ne vállalhassa és ebből a célból mértéket se vehessen, mert csak ily messzemenő tilalom segélyével véli a kézműves ipar érdekeit kellően megvédhetőnek és elérhetőnek azt, hogy a kereskedő képesítéshez kötött iparok munkakörébe tartozó munkát ne végezzen.
Nézetem szerint ily messzemenő korlátozásra semminő szükség nincsen, sőt az kézműves iparunk érdekeit is sértené.
Nincs szükség ily messzemenő korlátozásra, mert a kézműves ipar érdekeinek megvédése szempontjából azon van a súly, hogy a kereskedő a képesítéshez kötött iparok munkakörébe tartozó semminő munkát ne végezhessen. Ezt a célt pedig a szakasz második bekezdésében foglalt rendelkezéssel is el tudjuk érni, mert annak teljes mértékben érvényt lehet szerezni.
Ha a kereskedő az üzletkörébe tartozó árúk elkészítésére átvett megrendeléseket, az általa eladott árúk átalakítását és javítását arra jogosult iparosokkal végezteti, abból, hogy a megrendeléseket a kereskedő veszi át, hogy az eladott árú átalakítását és javítását a kereskedő vállalja s hogy a mértéket is a kereskedő veszi, az iparosra kár nem származhatik, mert az iparos a kereskedővel szemben gazdaságilag is egyenlő erejű szerződő fél, a kereskedő által felkívánt munka elvégzését csak olyan áron vállalja, amelyet elfogadhatónak és megfelelőnek tart. A kereskedő csak a közvetítő szerepét tölti be, aki ily esetekben az általa átvett megrendeléseket, az általa vállalt javításokat, átalakításokat foganatosítás végett az erre jogosult iparoshoz juttatja.
Abból, ha a kereskedőt ettől a közvetítő tevékenységtől elzárnók, a kézműves iparra csak kár származnék és e mellett magát az üzleti forgalmat is jelentékenyen korlátoznók. Nem hagyhatjuk ugyanis figyelmen kívül, hogy még a cipő- és ruhaszakma körében is sűrűn előfordul, hogy a kényesebb igények kielégítésére alkalmas iparos sem helyben, sem a környéken nincsen. A fogyasztó megrendelésével a kereskedőhöz fordul, aki a megrendelt árú elkészítése céljából esetleg a nagyobb ipari központokban dolgozó iparoshoz kénytelen fordulni és üzleti összeköttetései révén ezt minden nehézség nélkül megteheti. Még inkább s még gyakrabban fordul elő ez az eset más ipari készítményeknél. Ily esetekben a kereskedő közvetítő tevékenysége nélkül a kézműves ipar igen gyakran egyáltalán nem, vagy csak sokkal nehezebben jutna a megrendelt munkához, mert kérdéses, hogy a vidéki vevő, ha a kereskedőnek reá nézve kényelmes és megszokott közvetítését igénybe nem veheti, megtalálja-e az utat az alkalmas iparoshoz.
Áll ez bizonyos árúk átalakítására is, különösen oly árúcikkeknél, amelyeket a vevő csak bizonyos átalakítások foganatosítása után használhat és vehet meg. Ha a kereskedő ezekre az átalakításokra mértéket nem vehet s a munkát annak végzésére hivatott iparoshoz el nem juttathatja, a vevő pedig nem tudja, melyik iparoshoz forduljon, vagy nem is sejti, minő átalakítások szükségesek és így ezért sem fordulhat a nem helyben, hanem valamely ipari központban lakó iparoshoz, nem marad más hátra, mint hogy a vételtől elálljon, vagy jelentékeny utánjárás és költségek mellett közvetlenül rendelje meg a kívánt kivitelben az árút. Azt, hogy a szükségletek fedezésének ilyen megnehezítése következtében nem egy megrendelés esetleg a külföldi ipar kezére juthat és azt a munkát, amelyet a hazai ipar minden nehézség nélkül elvégezhetne, esetleg a külföldi ragadja magához, szintén nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Mindezek alapján úgy a kézműves ipar, mint a hazai közgazdaság érdekében a kereskedők részére a megrendelések átvételének és a mértékvételnek jogát a jelzett keretekben biztosítandónak tartom.
Köztisztasági, közegészségi és közrendészeti szempontok bizonyos kereskedelmi szakmák és bizonyos ipari munkák tekintetében szükségessé tehetik annak eltiltását, hogy több kereskedelmi szakmát, több ipari munkát vagy ipari munkát és kereskedelmi szakmát ugyanabban a helyiségben folytassanak. Ezért a szakasz első bekezdése felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert, hogy az illető érdekképviseletek meghallgatása és az érdekelt miniszterek véleményének kikérése után megfelelő tiltó rendelkezéseket adhasson ki, vagy a kérdéses szakmák egy helyiségben való folytatását feltételekhez köthesse.
A szakasz második bekezdése a piaci és utcai iparűzés és árusítás helyi és időbeli korlátozása tekintetében oly jogot biztosít a községek részére, melyet ezek eddig is sűrűn érvényesítettek.
E mellett kívánatos, hogy a kereskedelemügyi miniszter az érdekelt miniszterekkel egyetértőleg a piaci és utcai iparűzést és árusítást közegészségi és közrendészeti szempontokból rendelettel általánosan érvényesítendő feltételekhez köthesse, korlátozhassa vagy egészen el is tilthassa. Erre a szakasz utolsó bekezdése megfelelő felhatalmazást ad.
Ezek a szakaszok egyszerű ipari közigazgatási jellegű rendelkezéseket tartalmaznak, melyek jórészt fedik a mai joggyakorlatot.
Sűrűn előfordul, hogy az iparos üzlethelyiségét változtatni kénytelen. Amennyiben az iparos iparigazolvány alapján fenntartott üzlethelyiségét ugyanazon község területén belül, vagy az arra illetékos elsőfokú iparhatóság hatásköre alá eső valamely más község területére helyezi át, ezt a 48. § első bekezdése szerint új iparigazolvány váltása nélkül megteheti és csak az üzlethelyiség áthelyezését köteles nyolc nap alatt bejelenteni. Ily esetekben új iparigazolvány váltását előírni nem lenne indokolt, mert az üzlethelyiség áthelyezése az iparosnak az iparhatósághoz való helyzetében változást nem idéz elő és közszempontokból teljesen elegendő, ha az iparhatóság az üzlethelyiség változásáról tudomást nyer. Ily esetekben új iparigazolvány váltását vagy akár csak annak megvizsgálását is, hogy az iparos az önálló iparűzés előfeltételeivel rendelkezik-e, előírni abból a szempontból sem lenne indokolt, hogy megtörténhetett, miszerint egyik vagy másik iparos annak idején a megállapított feltételek, nevezetesen a képesítéshez kötött iparoknál a szakképzettség igazolása nélkül nyert iparigazolványt. Az ilyen iparigazolványok, ugyanis amennyiben bebizonyosodik, hogy az illetők az előírt feltételekkel és ezek között az előírt szakképzettséggel nem rendelkeznek, esetről-esetre a mai ipartörvény értelmében is visszavonhatók és az alkotandó törvény értelmében is visszavonhatók lesznek. Az eljárás pedig az illetők ellen bármikor megindítható, ha az előírt kellékek hiányáról az iparhatóságnak jelentést tesznek vagy ha az iparhatóság hivatalból megállapítja az előírt kellékek hiányát.
Abban az esetben, ha az iparos iparigazolvány alapján fenntartott üzletét más iparhatóság hatásköre alá eső területre helyezi át, a 48. § második bekezdése értelmében arra új iparigazolványt köteles váltani, az 50. § pedig előírja, hogy az iparos ily esetekben az új üzletre illetékes iparhatóságnak régi iparigazolványát bemutatni köteles.
A 48. § harmadik bekezdésében az eddig követett gyakorlatnak megfelelően kifejezést nyer, hogy az iparos (ide értve a kereskedőt is) iparigazolványa alapján ugyanabban a községben személyes vezetése, illetőleg amennyiben iparát üzletvezető alkalmazásával gyakorolja, ugyanannak az üzletvezetőnek a vezetése alatt több üzleti helyiséget (műhelyt, boltot, irodát) tarthat, de köteles mindegyik üzlethelyiséget az iparhatóságnak bejelenteni. Az ugyanazon községben nyított második, harmadik stb. üzlethelyiség tehát a törvényjavaslat szerint nem minősül fióküzletnek. Az ugyanazon községben levő üzlethelyiségek vezetését, felügyeletét ugyanaz az egyén is elláthatja, azok a követelmények tehát, amelyeket a törvényjavaslat 51. §-a a fióküzletek felállítása tekintetében támaszt, mellőzhetők.
A 48. § negyedik és ötödik bekezdése Budapest székesfőváros területére nézve tartalmaz külön rendelkezéseket, amelyek azt célozzák, hogy úgy üzletáthelyezés, mint új üzlethelyiség nyitása esetében arról az illetékes előljáróságok, úgyszintén az az előljáróság is, amely az iparos főüzletére, arra, amelyből az iparos többi üzlethelyiségét irányítja, illetékes nyolc nap alatt értesítést nyerjenek.
A 49. § ez engedélyhez kötött iparoknál lényegileg a mai ipartörvény 45. §-ban és 46. §-ának második bekezdésében foglalt rendelkezéseknek megfelelően szabályozza az új üzlethelyiség nyitása és az üzlethelyiség áthelyezése esetében érvényesítendő követelményeket. Ezekben az esetekben új engedély váltása egyrészt ezeknek az iparoknak természeténél fogva és az ellenőrzés szempontjából, másrészt azért is szükséges, mert például a számhoz kötött iparoknál az üzlethelyiség áthelyezése oly községbe, ahol az engedélyezhető szám már be van töltve, nem engedhető meg. Arról, hogy az üzletáthelyezéssel kapcsolatosan a megbízhatóság nyomozás tárgyává tétessék, nem lehet szó, mert ez iránt nincs rendelkezés. Az új üzlethelyiségre az iparengedély kiadása előreláthatóan csak azokban az esetekben lesz megtagadható, amelyekben az üzlethelyiség az előírt követelményeknek (l. az 56. § 3. pontját) nem felel meg.
Ugyanazon község területén belül az üzlethelyiség áthelyezéséhez a 49. § szerint új iparengedély nem szükséges. Budapest székesfőváros területén belül azonban bizonyos iparoknál, amelyeknél közszempontból nem lehet közömbös, hogy azokat melyik területben gyakorolják, az üzlethelyiségnek az egyik kerületből a másik kerületbe áthelyezéséhez új iparengedély váltását írja elő a 49. § Ezért az iparengedélyért ipardíjat nem kell fizetni. A szakasz a most említett rendelkezés alá eső iparokat felsorolja.
A fióküzlet fogalmát a törvényjavaslat 51. §-a állapítja meg. E § szerint csak az az üzlet tekinthető fióküzletnek, melyet az iparos nem abban a községben nyit, ahol üzlethelyisége (főüzlete) van, hanem más községben. Ily fióküzlet nyitása előtt az iparos mindazoknak a követelményeknek eleget köteles tenni, amelyeket az alkotandó törvény az ipari tevékenység megkezdésére és gyakorlására nézve előír s a fióküzlethez a törvényes követelményeknek megfelelő, képesítéshez kötött iparoknál az előírt szakképzettséggel rendelkező üzletvezetőt köteles állítani, mert ugyanaz a személy a különböző községekben levő üzleteket nem vezetheti. A fióküzletek tekintetében a mai ipartörvény is ugyanezt az álláspontot fogadja el. A 42. § utolsóelőtti bekezdésében foglalt rendelkezés szempontjából ez az eset is azok közé tartozik, amelyekben az iparos iparát (fióküzletében) csak üzletvezető alkalmazásával folytathatja és ennek megfelelően a fióküzletben az üzletvezető kilépése esetén üzletvezető alkalmazása nélkül két hónapnál hosszabb időn túl ipari tevékenység nem folytatható.
Sűrűn előfordul, hogy az iparos, aki főüzletében képesítéshez kötött ipart folytat, fióküzletében kizárólag képesítéshez nem kötött tevékenységet kíván folytatni. Ily esetekben nem forog fenn a szüksége annak, hogy az iparos fióküzletében képesített üzletvezetőt alkalmazzon. Ennek megfelelően az 51. § második bekezdésében kifejezést nyer, hogy ily esetekben az iparos fióküzletéhez olyan üzletvezetőt is állíthat, aki a főüzletében gyakorolt iparra nézve előírt szakképzettséggel nem rendelkezik.
Esetleg felmerülő kételyek eloszlatása érdekében a szakasz 3. bekezdésében kifejezést nyer, hogy a raktározás céljából fentartott helyiségek nem tekinthetők fióküzleteknek.
A fióküzlet létesítéséről a főüzletre nézve illetékes iparhatóságnak is tudomást kell szereznie, miért is a szakasz utolsó bekezdése arra kötelezi az iparost, hogy azt nyolc nap alatt jelentse be.
Az 52. § a 48-51. §-okban foglalt rendelkezések szempontjából Budapest székesfőváros egész területét egy községnek, illetőleg egy iparhatósági testületnek nyilvánítja, mert azok a könnyítések, amelyeket az idézett §-ok az űzletáthelyezés és az ugyanabban a községben nyitott üzletek tekintetében megállapítanak, általában Budapest székesfőváros területén is indokoltak, az azokkal szemben érvényesítendő eltérések pedig az idézett §-okban úgyis meg vannak állapítva.
Azzal a kérdéssel, hogy képesítéshez kötött iparoknál mely esetekben van üzletvezető alkalmazásának helye, a törvényjavaslat több §-a foglalkozik. Az 53. § a képesítéshez nem kötött iparok körében szabályozza az üzletvezető alkalmazásának kérdését és üzletvezető alkalmazását úgy a szabad iparoknál, mint az engedélyhez kötött iparoknál általában megengedi. Egyes engedélyhez kötött iparoknál azonban, amelyeknél közérdekből súlyt kell helyezni arra, hogy az iparos személyesen vezesse üzletét (ezek fel vannak sorolva), a § az iparnak üzletvezető alkalmazásával való gyakorlását csak méltánylást érdemlő esetekben, az iparhatóság hozzájárulásától feltételezetten engedi meg. Ez a megszorítás természetesen nem nyerhet helyt akkor, ha az ipart az elhalt iparos életben maradt házastársa, kiskorú gyermekei, illetőleg unokái, csődtömeg vagy jogi személy javára avagy reáljogon kívánják gyakorolni.
A törvényjavaslatban, foglalt szigorúbb rendelkezések következtében valamely ipar bérlő útján való gyakorlásáról nem lehet szó, mert a bérlő az ipart úgy is csak abban az esetben gyakorolhatná, ha az önálló iparűzés összes feltételeit saját személyében igazolja. Ebben az esetben azonban a bérlő a maga nevében és nem másnak nevében gyakorolná az ipart. Semmiképen sem lenne tehát helyes továbbra is valamely iparnak bérlő útján való gyakorlásáról szólni. Az iparűzési jog az ipari reáljogtól eltekintve, személyhez füződő jog, melyet bérlő útján gyakorolni nem lehet. Bérbe csak az üzlethelyiségek, az üzlettelep és az üzleti berendezések adhatók. Ezeknek bérbeadása azonban csak az iparűzés eszközeinek használatára átengedését jelenti, és az ipari bérlő útján való gyakorlásának nem tekinthető. A szakasznak az a rendelkezése tehát, mely kimondja, hogy az iparos iparát bérlő útján nem gyakorolhatja, csak egy régi fogalomzavart szüntet meg.
Egészen különleges helyzet áll fenn az ipari reáljog tekintetében. Ez természeténél fogva bérbe adható és ezt a lehetőséget a törvényjavaslat nem érinti.
A szakasz a cégvalódiság elvét kívánja a maga tisztaságában érvényre juttatni, melyre úgy az üzleti élet tisztessége, mint a közönség megtévesztésének elkerülése érdekében törekedni kell.
A szakasz az üzlettulajdonos kötelességévé teszi, hogy üzlethelyiségét annak külső részén cégtáblával jelölje meg, előírja, hogy a cégtáblán nem csak az üzlettulajdonos családi nevét, hanem egyszersmind utónevét is fel kell tüntetni és pedig minden félrevezetés lehetőségének kizárása érdekében olyképen, hogy a felírás egyik része se legyen kevésbbé szembetűnő mint a többi. Ha az üzlettulajdonos férjezett, vagy özvegy nő, a cégtáblán férje családi és utónevét köteles megfelelő toldással (például: Nagy Jánosné, ha özvegy, akkor: özvegy Nagy Jánosné) feltüntetni. A férjezett vagy özvegy nő férje neve mellett természetesen leánynevét is feltüntetheti.
Azokat az iparosokat és kereskedőket, akik a kereskedelmi cégjegyzékbe bevezetett céggel rendelkeznek, arra kötelezi a szakasz, hogy cégüket cégtáblájukon a cégjegyzékbe történt bevezetésének megfelelően tüntessék fel. Ha az egyéni cég az üzlettulajdonos családi és utónevét nem tartalmazná, a szakasz előírja, hogy ezt vagy magán a cégtáblán vagy az üzlethelyiség bejáratánál kifüggesztendő táblán kell szembetünő módon feltüntetni.
Ha valamely egyesület vagy társulat az üzlettulajdonos, ez alapszabályaiban megállapított nevét a fentebb említett módon köteles cégtábláján, illetőleg az üzlethelyiség bejáratánál kifüggesztendő táblán feltüntetni.
Közkereseti társaságoknál beéri a törvényjavaslat azzal, hogy legalább az üzletvitelért felelős egy üzlettársnak, betéti társaságoknál, hogy legalább egy beltagnak családi és utóneve legyen a cégtáblán, illetőleg az üzlethelyiség bejáratánál kifüggesztendő táblán a fentebb jelzett módon feltüntetve.
A szakasz megfelelő rendelkezést tartalmahz azokra a társas vállalatokra is, amelyeknek cégét a kereskedelmi törvény értelmében nem kell a cégjegyzékbe bevezetni és ezekre nézve előírja, hogy a társas viszonyra való kifejezett utalással legalább két üzlettársnak családi és utónevét kell a cégtáblán feltüntetni.
Közszempontokból kívánatos, hogy a piaci és utcai iparosok és árúsok, nevezetesen mindazok, akik utakon, utcákon, tereken felállított bódékban, sátorban, asztalon, talapzaton vagy a puszta földön űznek ipari foglalkozást (árusítanak), iparűzésük helyén családi és utónevüket feltüntető táblát legyenek kötelesek szembeötlően elhelyezni. A szakasz utolsó bekezdése ez iránt megfelelően rendelkezik.
A szakasz rendelkezései, amelyek sok visszaélésnek veszik elejét, az érdekeltség körében egyértelmű helyesléssel találkoztak.
A szakasz azokat a megszorító rendelkezéseket sorolja fel, melyeket a kereskedelemügyi miniszter egyes engedélyhez kötött iparok gyakorlása tekintetében közszempontokból érvényesíthet, akár rendeleti úton közvetlenül, akár az által, hogy a 35. § alapján alkotandó szabályrendeletekbe megfelelő rendelkezéseknek felvételét írja elő.
Több oly iparág gyakorlása tekintetében, melyeket a mai ipartörvény nem kötött engedélyhez, élénken érezhető volt a multban a szakaszban foglalt megszorítások egyikének másikának szükségessége és abból, hogy azok érvényesíthetők nem voltak, sok hátrány származott.
Azt, hogy ezek a megszorító rendelkezések mely engedélyhez kötött iparokkal szemben és minő mértékben érvényesíttessenek, a törvényjavaslat nem írhatja elő, mert ezeknek a rendelkezéseknek érvényesítése csak a felmerülő szükségnek megfelelő keretekben történhetik.
Felesleges talán hangsúlyozni, hogy a szakaszban felsorolt megszorítások, melyekre nézve az illető érdekképviseletek előzetesen mindenkor meghallgatást nyernek, csak az elkerülhetetlenül szükséges mértékben fognak érvényesíttetni.
A robbantószerek készítése és árusítása, valamint a lőfegyverekkel és lőszerekkel való kereskedés tekintetében az üzleti tevékenység körének és az üzletvitel módjának szabályozását, figyelemmel ezeknek az iparoknak természetére, a belügyminiszterre kell bízni.
A közerkölcs, a köz- vagy állategészség, közbiztonság, köz- és tűzrendészet követelményeinek megóvása épen olyan mellőzhetetlen kormányzati feladat az iparűzés terén, mint más foglalkozási ágaknál. A közszempontokból ártalmas vagy veszélyes anyagoknak és félgyártmányoknak feldolgozása, árúcikkeknek forgalombahozása tekintetében megfelelő korlátozások válhatnak szükségesekké, esetleg szigorú tilalmakat kell életbeléptetni. Ugyanez a helyzet a közszempontokból veszélyes ipari kereseti foglalkozások tekintetében.
Mindezek a korlátozások kétségkívül mélyen érinthetik nem csak az egyéni szabadságot, de bizonyos vonatkozásokban az ipar szabadságát is. Ez a körülmény azonban akkor, amikor magasabb közérdekek megóvásáról és közszempontok érvényesítéséről van szó nem jöhet figyelembe és nem lehet akadálya annak, hogy a szükséges intézkedést megtétessenek.
Ezért a szakasz felhatalmazást ad a kereskedelemügyi miniszternek, hogy az érdekelt miniszterekkel egyetértően a jelzett keretekben a szükséges rendelkezéseket megtehesse.
Némely részről megnyilvánult azzal az aggállyal szemben, hogy a szakasz az ipari közigazgatási feladatkörén túlmenve, erősen belevág a polgári szabadságokba, csak arra utalhatok, hogy a miniszter jogkörét közelebbről körülírni nem lehet. A miniszter tehát a nyert felhatalmazással legjobb belátása szerint élhet, de egyszersmind teljes felelősséggel is tartozik és az elég biztosítékot nyujt abban az irányban, hogy a nyert felhatalmazással nem fog az ipar kárára élni.
A robbantószerek készítése és árusítása, továbbá a lőfegyverekkel és lőszerekkel való kereskedés tekintetében a közbiztonság, köz- és tűzrendészet követelményeinek, valamint a honvédelem érdekeinek megóvása céljából szükséges rendelkezéseknek az érdekelt miniszterekkel egyetértően leendő kiadását, figyelemmel ezeknek az iparoknak természetére, a belügyminiszterre kell bízni.
A szakasz minden kétely eloszlatása érdekében a mai ipartörvény alapján engedélyt nyert iparosokat is az alkotandó törvény, valamint az annak alapján kibocsátott rendeletek és szabályrendeletek hatálya alá vonja.
A szakaszban foglalt rendelkezés az engedélyhez kötött iparok gyakorlásának hatékony ellenőrzését teszi lehetővé. Ezzel kapcsolatban csak arra kívánok utalni, hogy a szóban levő üzletek ellenőrzésére jogosított és erre a célra kellő meghatalmazással ellátott hivatalos közegek a szakasz határozott rendelkezése szerint csak azokat az üzleti könyveket és iratokat vizsgálhatják át, amelyeknek vezetését, illetőleg ellenőrzését az alkotandó törvény vagy az annak alapján kiadott rendelet írja elő. A törvényjavaslat az eljáró hivatalos közegeket a tudomásukra jutó üzleti és üzemi viszonyok tekintetében a legszigorúbb titoktartásra kötelezi és olyképen rendelkezik, hogy a titoktartás megsértését, amennyiben az súlyosabb beszámítás alá nem esik, mint súlyos szolgálati fegyelmi vétséget kell megtorolni.
A közönség érdekeinek megvédése céljából a szakasz felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert, hogy a szakaszban felsorolt engedélyhez kötött iparoknál a felekkel szemben felszámítható díjaknak, illetőleg árnak hatósági láttamozását, esetleg megállapítását és az üzlethelyiségben leendő kifüggesztését rendelhesse el.
A szakasz a fogadó (szálló, penzió), vendéglő (buffet), korcsma, kávéházi és kávémérési iparok, valamint a más elnevezés alatt azonos célt szolgáló iparok tekintetében tartalmaz néhány általános rendelkezést.
Ezen üzletek üzletkörének közelebbi megállapítását, figyelemmel egyszersmind az 1921. évi XXIII. törvénycikk 15. §-ára, mely a vendéglők és korcsmák üzletkörére nézve tartalmaz fontos rendelkezéseket, továbbá annak eldöntését, hogy a bar, teaterem, café-restaurant, borozó és más elnevezés alatt létesített üzletek, mely kategóriába tartoznak, nemkülönben az utóbbi időben sokat tárgyalt annak a kérdésnek eldöntését, hogy a vendéglői és kávéházi iparok egy helyiségben való űzését meg kell e szüntetni, az 56. § alapján kiadandó kereskedelemügyi miniszteri rendeletre, illetőleg a 35. § alapján alkotandó szabályrendeletre kell hagyni, mert ezeknek a kérdéseknek egy része az élet változó igényeinek megfelelő szabályozást csak rendeleti úton nyerhet, más részük pedig még nem annyira tisztázott, hogy az alkotandó törvényben megoldható lenne.
A szakasz fenntartja a mai ipartörvény 16. §-a alapján eddig is érvényesített azt az elvet, hogy a kéményseprést szabályrendeleti úton munkakerületekhez kell kötni s az érdekeltség kívánságának megfelelően, nagyobb határozottság érdekében kifejezésre juttatja azt is, hogy a munkakerületeknek zártaknak kell lenniök. Ennek az elvnek folyományaként a szakaszban kifejezést nyer az is, hogy a kéményseprő ipar gyakorlására engedélyt csak valamely munkakerület megüresedése esetében lehet adni és hogy a kéményseprőipar gyakorlására mindenki csak egy munkakerületben nyerhet engedélyt. Mindezek az elvek eddig is szigorúan szem előtt tartattak s a követett gyakorlattal szemben újat nem jelentenek. Az érdekeltség e részben még csak annak a rendelkezésnek felvételét kérte, hogy a kéményseprő iparos másnak munkakerületében üzletvezető nem lehet, nehogy az üzletvezetés leple alatt a kéményseprő saját munkakerületén kívül más munkakerületben is a maga javára gyakorolja a kéményseprést. Az érdekeltségnek ezt a kívánságát megokoltnak tartom és a szakasz első bekezdésébe megfelelő rendelkezést vettem fel.
Tüzetes szabályozást igényel a megüresedő kéményseprői munkakerületek betöltésének kérdése. Annak következtében, hogy a kéményseprőiparnak gyakorlása munkakerülethez van kötve, a segédeknek aránylag csak csekély része s ez is csak évek után jut abba a helyzetbe, hogy önálló iparosság lehessen. Nagy súlyt kell ennélfogva arra helyezni, hogy a megüresedő munkakerületek betöltése igazságosan történjék s hogy mindenkor az arra leginkább érdemes segéd jusson munkakerülethez. Az ebben az iparban nagy számban foglalkoztatott segédeket csak az elégítheti ki helyzetükkel, ha látják, hogy a megüresedő munkakerületek betöltésénél egyeseknek előnyben részesítése teljesen ki van zárva s hogy a megüresedő munkakerületet minden esetben az a pályázó nyeri el, akit az eleve kellő részletességgel megállapított rendelkezések értelmében a munkakerület megillet.
Ennek a célnak elérése érdekében részletesen szabályozni kell azokat az elveket, amelyeket a pályázók közül a legérdemesebb kiválasztásánál érvényesíteni kell. A törvényszerű képesítés és megbízhatóság egyforma igazolása esetében csak a szakbavágó idő tartama döntheti el a pályázók közt az elsőbbséget és a munkakerületet annak a pályázónak kell odaadni, aki a kéményseprőiparban a leghosszabb gyakorlatot igazolja. Ezt az általános rendelkezést azonban ki kell egészíteni mindenekelőtt azzal, hogy azoknak, akik háború tartama alatt katonai szolgálatot teljesítettek, ennek a szolgálatnak idejét a szakbavágó gyakorlat tartamához hozzá kell számítani, nehogy azok, akik a harctéren küzdöttek és ezalatt az idő alatt szakbavágó munkát nem végezhettek, hátrányos helyzetbe kerüljenek azokkal szemben, akik a háború tartama alatt polgári foglalkozásuknál maradhattak meg.
Az említett általános elv alól további kivételt kell megállapítani a rokkantak javára, és pedig akár háborúban teljesített katonai szolgálatuk, akár szakbavágó munkájuk közben váltak rokkantakká, hogy megélhetésük biztosítható legyen. A rokkantaknak előnyben részesítése természetesen csak bizonyos keretekben nyerhet helyet és ebből a szempontból mindenek előtt a rokkantság fokát kell figyelembe venni, másfelől ügyelni kell arra is, hogy a rokkantságnál lényegesen hosszabb gyakorlattal rendelkező pályázó a rokkanttal szemben indokolatlanul hátrányba ne kerüljön. Ezért a törvényjavaslat szerint a rokkant más pályázóval szemben csak akkor részesíthető előnyben, ha rokkantságának foka a negyven százalékot meghaladja és ha az általa igazolt gyakorlat a más pályázó által kimutatott gyakorlatnak legalább négyötödét eléri. Abban az esetben, ha a pályázók között több rokkant van és az általuk igazolt szakbavágó gyakorlat tekintetében számottevő (a törvényjavaslat szerint egy évnél nagyobb) különbség nincs, méltányos, hogy a magasabb százalékú rokkant a többi rokkanttal szemben előnyben részesüljön. A törvényjavaslat ez iránt is megfelelően rendelkezik.
Amennyiben a pályázók között olyan kéményseprő segéd, aki rokkantság címén elsőbbség illet, nincsen, a megüresedett munkakerületben működött kéményseprő iparosnak, kéményseprő segéd fiát, ilyennek nem létében azt a kéményseprő segédet, aki az illető munkakerületben huzamosab időn át (a törvényjavaslat szerint legalább három éven át) szakbavágó munkát végzett, szintén indokolt lehet más pályázóval szemben előnyben részesíteni, ha a gyakorlati idő tekintetében az utóbbi javára nincsen számottevő különbség. A megüresedett munkakerülettel fennálló ennek a kapcsolatnak honorálását a törvényjavaslat is érvényesíteni kívánja.
Mindezek a rendelkezések lényegükben fedik az érdekeltségnek ide vonatkozólag előterjesztett kívánalmait.
Amennyiben a pályázók között önálló kéményseprő iparos is van, javára a többi pályázóval szemben külön kedvezményt nem volna méltányos megállapítani, mindenképen megokolt azonban, hogy szakbavágó gyakorlatának tartamába a segédi éveken kívül az az idő is beszámíttassék, amelyen át a kéményseprő ipart önállóan gyakorolta. A szakasz utolsó bekezdése ily irányban rendelkezik.
A 62. § első bekezdésében foglalt rendelkezésekből is következik, de a jelen szakasz külön is kifejezésre juttatja, hogy a kéményseprő ipart az iparos csak a szabályrendeletben kijelölt munkakerületben gyakorolhatja. Előfordult azonban, hogy tűzbiztonsági szempontok szükségessé teszik, hogy valamely kéményseprési munka a legnagyobb sürgősséggel a legkönnyebben elérhető kéményseprő iparos által végeztessék el. Ily kivételes esetekben a szakasz első bekezdése lehetővé teszi, hogy a kéményseprő a részére kijelölt munkakerületen kívül is végezhessen munkát és pedig előzetes hatósági engedély vagy utasítás nélkül, mert a rendkívüli sürgősség és a késedelemben rejlő veszély kizárja azt, hogy ily esetekben a munka elvégzése előzetesen hatósági engedélytől vagy utasítástól tétessék függővé.
A szakasz második és harmadik bekezdése a kéményseprői díjakra vonatkozólag rendelkezik. Igen fontos, hogy a kéményseprők a megállapított díjakat mennél pontosabban és mennél kevesebb utánjárással megkaphassák, mert csak így tudják alkalmazottaikat pontosan fizetni és csak így tudnak a velük szemben támasztott követelményeknek megfelelni. Különösen a kis- és nagyközségekben jelentkeztek bajok a kéményseprési díjak beszedése körül és a kéményseprő iparosok sokat panaszkodtak amiatt, hogy a lakosság körében rendkívüli ellenszenvet vált ki, ha a kéményseprési díjakat maguk szedik be. Ennek elkerülése érdekében a kéményseprők oly rendelkezés felvételét kérik, melynek értelmében a kéményseprési díjakat legalább kis- és nagyközségekben a községi adók módjára kell előírni és beszedni. A községnek ezért a munkájáért a beszedett díjakból 5%-ot készséggel felajánlanak a tűzoltói felszerelés céljaira. Hivatkoznak arra, hogy több községben ez idő szerint is így történik a kéményseprési díjak beszedése és ezzel a rendszerrel mindegyik tényező teljesen meg van elégedve. A kéményseprő iparosoknak ezt a kérelmét indokoltnak találom és a szakasz második bekezdésébe megfelelő rendelkezést vettem fel.
Rendezett tanácsú és törvényhatósági joggal felruházott városokban a kéményseprési díjaknak a jelzett módon való előírása és beszedése mellőzhető a törvényjavaslat azonban megadja a lehetőségét annak, hogy a kéményseprési díjaknak a jelzett módon való előírása és beszedése iránt a város és a kéményseprő között megállapodás legyen létesíthető. Ily megállapodás hiányában a kéményseprésért fizetendő díjak nem fizetés esetében közigazgatási úton, a közadók módjára hajtandók be. Arra az esetre, ha a fizetendő díjak tekintetében vita támad, annak eldöntését a törvényjavaslat az iparhatóság hatáskörébe utalja, főképen azért, mert a legtöbb esetben egészen egyszerű kérdések elbírálásáról van szó és úgy a kéményseprőre, mint a közönségre nézve sokkal előnyösebb, ha ezeknek eldöntése végett nem kell a birósághoz fordulni.
Igen fontos érdekek fűződnek a díjak helyes és méltányos megállapításához is. Ez idő szerint a díjak megállapítása a szabályrendeletben történik s a díjakat a jövőben is a szabályrendeletek fogják megállapítani, mert a díjak megállapításánál szerepet játszó helyi viszonyok csak így vehetők megfelelő figyelembe. Ez azonban más oldalról a díjak tekintetében rendkívüli és indokolatlan eltérésekre és a keményseprők helyzetében nagy egyenlőtlenségekre vezetett. Egynémely esetben megtörtént az is, hogy a díjak megállapításánál a kéményseprő jogos érdekei nem részesültek kellő figyelemben. Szükségesnek látszik ennélfogva, hogy a kéményseprési díjak megállapítására nézve a kereskedelemügyi miniszter az illető érdekképviseletek meghallgatása után általános irányelveket írhasson elő s hogy a szabályrendeletben megállapított díjakat megváltoztathassa.
Nemcsak tűzrendészeti szempontokból, de a kéményseprő segédek önállósulásának lehetővé tétele szempontjából is igen fontos, hogy a kéményseprő-kerületek terjedelme tekintetében jelentkező indokolatlan eltérések, melyek egyeseknek nagy jövedelmeket biztosítanak, másoknak pedig még a megélhetést sem teszik lehetővé, megszüntettessenek. Fenn kell ennélfogva tartani azt a lehetőséget, hogy a kerületi beosztás szabályrendelet útján módosítható legyén, anélkül, hogy az érdekelt iparosok (a reáljogúakat sem véve ki) ezért kártérítést igényelhetnének. A kerületi beosztás megváltoztatásánál figyelemmel kell azonban lenni a tűzbiztonság követelményeire, úgyszintén arra is, hogy a kéményseprő iparos és családja tisztességes megélhetése, valamint üzemének fenntartása biztosítva legyen. Az utóbbi követelmény magában foglalja azt is, hogy a kéményseprő üzemének fenntartásához megfelelő segédszemélyzetet állandóan alkalmazhasson és azt tisztességesen javadalmazhassa. A tűzbiztonság követelményeivel éppen nem volna összeegyeztethető oly kis terjedelmű munkakerületek megállapítása, amely terjedelem mellett az iparos megfelelő segédszemélyzetet nem tudna alkalmazni. Legalább egy segédnek állandó alkalmazását a legkisebb kerület határainak megállapításánál is feltétlenül lehetővé kell tenni avégből, hogy az iparosnak betegsége vagy más okból való akadályoztatása esetében legyen valaki a kerületben, aki a kéményeket seperje. Sok esetben természetesen egynél több segéd alkalmazásának lehetőségét is eleve biztosítani kell, így például akkor, ha a kéményseprő iparos maga bárminő okból munkát rendesen nem végezhet. A kéményseprői kerület minimális terjedelmének megállapítására nézve közelebbi szabályokat a törvényjavaslatban megállapítani nem lehet és csak az alkotandó törvény végrehajtása során teendő céltudatos rendelkezésekkel lehet elérni azt, hogy a tűzbiztonság követelményeinek és a kéményseprő iparosok érdekeinek megóvásával lehetőleg mennél több kéményseprő segédet juttassunk munkakerülethez.
A szakasz felsorolja azokat a kérdéseket, amelyeket az állati erő felhasználásával űzött személyszállítási (társaskocsi) iparról alkotandó szabályrendeletben kell szabályozni.
Amennyiben állati erő felhasználásával űzött valamely személyszállítási (társaskocsi) iparüzlet két vagy több törvényhatóság területét érinti, a szakasz első bekezdésében felsorolt kérdéseknek szabályrendelet útján való szabályozása nehézségekbe ütközik, mert az iparüzlet által érintett mindegyik törvényhatóságnak külön szabályrendeletet kellene alkotnia és ezeknek rendelkezései között a szükséges egyöntetűség nehezen volna biztosítható. Ezért a szakasz második bekezdése olyképen rendelkezik, hogy ily esetekben a szakasz első bekezdésében felsorolt kérdések tekintetében az érdekelt törvényhatóságok meghallgatása után a kereskedelemügyi miniszter rendeleti úton intézkedik. Külön szabályozást igényel az a kérdés is, hogy melyik elsőfokú iparhatóság legyen illetékes ily esetekben az iparengedély kiadására, valamint a vállalatra vonatkozó összes ipari közigazgatási teendők ellátására, melyek célszerűen csak egy iparhatóság hatáskörébe utalhatók. Célszerűnek látszik ezeket a teendőket a társaskocsi-járat kiinduló helyére illetékes elsőfokú iparhatóság hatáskörébe utalni, mert az ilyen vállalatok üzlettelepe, üzleti berendezési tárgyai is rendszerint a járat kiinduló helyén vannak.
A gépkocsival való iparszerű árúfuvarozás, továbbá a rendes járati időhöz kötött, gépkocsi felhasználásával űzött személyszállítási (társaskocsi) ipar a nyugati államok egynémelyikében rendkívüli jelentőségre emelkedett és a közforgalom lebonyolításában nagy szerepet játszik. Ezek az iparok előreláthatóan nálunk is fontos szerepet fognak betölteni, részben, mint a vasúti forgalom tehermentesítői, részben mint azon vidékek forgalmának lebonyolítói, amelyek vasúttal nem rendelkeznek.
Abból a célból, hogy egységes elvek szerint legyenek irányíthatók, fejleszthetők és a közforgalom szolgálatába állíthatók, továbbá hogy a gépkocsi üzem technikai előfeltételei is kellőképen biztosíthatók legyenek, szabályozásukat a kereskedelemügyi miniszternek kell fenntartani. A szakasz első és második bekezdése ily értelmű rendelkezéseket tartalmaz.
Nem esnek az említett szempontok alá a szóban levő iparok, amennyiben azokat kizáróan Budapest székesfőváros vagy valamely városi törvényhatóság területén űzik. Ebben az esetben szabályozások legcélszerűbben szabályrendelet útján történik. Az üzemükkel kapcsolatos azokat a kérdéseket pedig, amelyeknek állandóbb jellegű szabályozása nem lehetséges, közgyűlési határozattal kell rendezni.
A szakasz lényegileg a mai ipartörvény 17. és 18. §-nak megfelelően részletezi a bérkocsi és a hordáripari gyakorlása tekintetében alkotandó szabályokat.
A szakasz a zsibárúsipar üzletkörét írja körül a tényleges gyakorlatnak megfelelően olyképen, hogy az minden oly használt tárgy és feldolgozás útján értékesíthető hulladék megvételére és eladására kiterjed, amellyel való kereskedés külön engedélyhez kötve nincs. Esetleges kételyek elkerülése érdekében egyszersmind azt is kifejezésre juttatja a szakasz, hogy olyan használt tárgyakkal való kereskedés, melyeknek értéke a használat idejével emelkedik, vagy amelyeknek műbecsük vagy tudományos értékük van, nem tartozik a zsibárúsipar üzletkörébe oly értelemben, hogy ahhoz zsibárús iparengedély kellene.
A szakasz utolsó bekezdése lényegét tekintve megfelel a mai ipartörvény 14. §-ában foglalt rendelkezésnek.
A 68. és 69. §-okhoz
Annak, hogy az önálló iparűzés bizonyos feltételekhez van kötve, szükségszerű folyománya nemcsak az, hogy önálló iparűzésre iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt csak az nyerhet, aki az előírt feltételeket igazolja, hanem egyszersmind az is, hogy attól, akire nézve utólag megállapítást nyer, hogy az előírt követelmények valamelyikével nem rendelkezik, az iparigazolványt, illetőleg iparengedélyt meg kell vonni. Ez annyira magától értetődő jogelv, hogy az például a mai ipartörvényben nem is jut kifejezésre, ami azonban egyáltalán nem volt akadálya annak, hogy azt adott esetben érvényesítsük. Ez többnyire oly esetekben vált szükségessé, amelyekben valamely kellék hiányát az iparhatóság az iparigazolvány, illetőleg iparengedély kiállításánál elnézte, vagy az iparhatóságot egyenesen félrevezették és ez csak utólag tünt ki. Ily esetekben tulajdonképen nincs is szó az iparűzési jog megvonásáról, mert az előírt követelmények hiánya esetében az iparűzési jog, az iparűzési lehetőség kezdettől fogva nem volt meg, a hatóság elnézésére, illetőleg a törvényi rendelkezések megkerülésére pedig jogot alapítani nem lehet.
Olyan eset, hogy valaki az iparigazolvány, illetőleg iparengedély kérése alkalmával az előírt összes követelményekkel tényleg rendelkezett s azokat megfelelően igazolta és csak utóbb kerül abba a helyzetbe, hogy az előírt követelmények egyikével-másikával már nem rendelkezik, aránylag ritkábban fordul elő, mert a megszerzett és kellően igazolt képesítést az illető el nem veszítheti, oly rendelkezést pedig, melynek értelmében valamely szakmabeli járatlanságot tanusító, meg nem felelő ipari készítmény szállítása vagy ipari munka teljesítése esetén az ipari képesítés hiányát kellene megállapítani, és ezen a címen kellene az illető ellen eljárni, sem a mostani ipartörvény, sem a törvényjavaslat nem tartalmaz. Csak arról lehet tehát szó, hogy valakivel szemben időközben a megbízhatósága tekintetében támasztandó követelmények szempontjából merül fel kifogás. Ily esetekben a mai ipartörvény 155. §-a mindössze néhány iparnál állapítja meg az iparengedély visszavonásának lehetőségét. Annak következtében azonban, hogy a törvényjavaslat a megbízhatóság követelményeit szélesebb keretben kívánja érvényesíteni, mint a mai ipartörvény és ezekre a követelményekre nagyobb súlyt is helyez, sőt a megbízhatatlan elemeket egyáltalán lehetőleg távol akarja tartani az engedélyhez kötött ipari pályáktól és ebből a szempontból az iparűző előélete tekintetében az engedélyhez kötött iparoknál bizonyos követelményeket támaszt, az iparűzési jog elvonásának azok az esetei, amelyekben a most említett követelmények szempontjából merülnek fel kifogások az iparűző személye ellen s vonják maguk után az iparengedély hatálytalanítását, szükségképen inkább lépnek előtérbe.
A 68. §-ban foglalt rendelkezések felvételét a törvényjavaslatba szükségesnek láttam, nemcsak azért, hogy az e részben támadható félreértéseknek elejét vegyük, hanem azért is, mert kifejezésre kell juttatni azt, hogy az iparigazolvány, illetőleg iparengedély visszavonására nem elegendő annak megállapítása, hogy az illető a törvényes követelmények valamelyikével nem rendelkezik, hanem szükséges, hogy az érdekelt előbb hivatalos felszólítást nyerjen a hiány pótlására és csak ha a hiányt pótolni nem tudja, legyen tőle az iparigazolvány, illetőleg iparengedély elvonható. Az erre vonatkozó iparhatósági határozat ellen, miután a törvényjavaslat az általános elvtől eltérő speciális rendelkezést nem tartalmaz, az érdekelt birtokon belül felebbezési joggal élhet a harmadfokú iparhatóság.
Az iparűzési jog elvonásának tulajdonképeni eseteit a 69. § szabályozza.
A szakasz szerint az engedélyhez kötött iparoknál az iparűzési jogot el lehet vonni, ha az iparos ismételt marasztalás és írásbeli megintés után oly cselekményt követ el, amely megbízhatóságát kétségessé teszi, vagy ha bűntett, az állam ellen, a szemérem ellen vagy nyereségvágyból elkövetett vétség miatt jogerős ítélettel elítélték. A törvényjavaslat megfelelően korlátozza az iparűzési jog levonását azzal, hogy előzetesen két ízben történt marasztalástól és írásbeli megintéstől, illetőleg az említett deliktumok valamelyikének elkövetésétől és e miatt jogerős ítélettel történt elítéléstől teszi azt függővé. Az írásbeli megintés, melyről a szakaszban szó van, nem tekinthető büntető rendelkezésnek, hanem hatósági kijelentésnek, amellyel a hatóság az iparost valaminek abbanhagyására vagy valamely mulasztás megszüntetésére hívja fel. A megintés természetesen magában a marasztaló ítéletben is helyt nyerhet.
Nem volna helyes és az általános jogelvekkel összeegyeztethető, ha az iparűzési jog elvonása az iparos egész életére szólna és ezt a törvényjavaslat nem is írja elő, mert legtöbb esetben az iparűzési jognak határozott időre való elvonása is teljesen megfelel a célnak. Amennyiben pedig az iparűzési jog megvonása határozatlan időre történt, az illetőnek hosszabb időn át tanusított kifogástalan magaviselete esetén szintén módot kell nyujtani arra, hogy iparának gyakorlásához foghasson, mert a mult hibáiért elvette büntetését és a megélhetés megnehezítése által további joghátrányokkal sujtani, nem volna igazságos. Az ipargyakorlás újból megkezdését azonban ily esetekben újabb iparengedély megszerzésétől kell függővé tenni, mert a régi elvesztette hatályát és mert ez a megfelelő ellenőrzés céljából, valamint más közigazgatási szempontokból is szükséges.
Némely részről felmerült az a kívánság, hogy az iparűzési jog elvonását csak a bíróság mondhassa ki. Erre nézve, megjegyzem, hogy az iparűzési jog elvonása oly szorosan függ össze az ipari közigazgatás egyéb feladataival, hogy az célszerűen csak ipari közigazgatási jogunk rendszerébe való beillesztése útján hajtható végre, miért is annak a kir. bíróságok hatáskörébe utalása még abban az esetben sem volna megfelelő, ha bíróságaink túlterheltsége ennek nem is lenne akadálya. Másrészt azonban a legteljesebb biztosítékot meg kell adni abból a szempontból, hogy az a rendkívül súlyos eszköz csak indokolt esetekben nyerjen alkalmazást és ezért nemcsak a fokozatos felebbezési jogot kell biztosítani, hanem a végső fokú közigazgatási hatóság határozata ellen panaszjogot kell biztosítani a közigazgatási bírósághoz.
A szakasz második bekezdése a gépkocsival való iparszerű árúfuvarozásra, továbbá a rendes járati időhöz kötött, gépkocsi felhasználásával űzött személyszállítási iparra szóló iparengedély elvonásának speciális eseteit szabályozza.
A 70. és 71. §-okhoz
Egyrészt ipari rendészeti szempontokból, másrészt és még inkább az ipari élet igényeire való tekintettel is kívánatos, hogy az, aki valamely ipar gyakorlására iparigazolványt vagy iparengedélyt nyert, iparát lehetőleg mielőbb megkezdje és hogy amennyiben iparát bizonyos időn belül meg nem kezdené, az elnyert iparigazolvány, illetőleg iparengedély hatályát veszítse. Az engedélyhez kötött iparok egy része számhoz lesz kötve. Az iparengedélyek kiadása ily iparoknál maga után vonhatja, hogy az előre megállapított szám betelik és e miatt új iparengedély bármely okból bekövetkező üresedésig ki nem adható. Az ily ipari pályákra törekvőkkel szemben rendkívül méltánytalan lenne, ha csak azért, mert egyesek az illető iparra már iparengedélyt nyertek, egyik vagy másik ipari pályától el lennének zárva, annak ellenére, hogy az iparengedélyt nyert egyének egyike vagy másika huzamos időn át nem is kezd iparának gyakorlásához. De azoknál az iparoknál is fontos, hogy az ipari jogosítványt nyert egyén mielőbb megkezdje iparát, amelyeknél nincs számhozkötve, mert különösen kisebb helyeken vagy oly iparoknál, amelyek csak szűkkörű vásárló közönségre számíthatnak és ezért csak korlátolt számú iparosnak nyujthatnak megélhetést, új üzlet létesítése és az iparos megélhetésének biztosítása szempontjából egyáltalán nem lehet közömbös, hogy az egyik vagy másik ipart az illető helyen hányan gyakorolják. Az, aki valamely községben valamely ipar gyakorlásához kíván látni, saját érdekében igen gyakran figyelemmel kénytelen lenni arra, hogy a kérdéses ipart az illető községben hányan gyakorolják és az a körülmény, hogy valakinek valamely ipar gyakorlására már van iparjogosítványa, abban az esetben is visszatarthatja az ipar gyakorlásának megkezdésétől, ha az illető iparának gyakorlását még meg nem kezdte. Ez pedig nemcsak magára az ipart űzni kívánóra, de a közönségre és az általános ipari érdekekre is hátrányos lehet. Ezért az ipar gyakorlásának tényleges megkezdésére a mai ipartörvény is (l. a 42. § harmadik és negyedik bekezdését) határidőt állapít meg és pedig az engdélyhez kötött iparoknál egy évet, más iparoknál két évet. Ezt a határidőt a fentebb jelzett, védelmet igénylő érdekekre való tekintettel túlhosszúnak tartom és úgy az engedélyhez kötött iparoknál, mint más iparoknál is egy évben vélem megállapítandónak azt az időtartamot, amely alatt az iparosnak ipara gyakorlását az iparengedély, illetőleg iparigazolvány hatálya különbeni megszünésének terhe alatt meg kell kezdenie. A törvényjavaslat 70. §-ának első bekezdése ilyképen rendelkezik.
Előfordulhatnak természetesen oly esetek, amelyeknél méltánylást érdemlő körülmények miatt vagy azért, mert az iparűzés megkezdése az említett határidőkön belül az iparos személyén kívül eső okokból lehetetlen, az említett határidők meghosszabbítása válhatik megokolttá. Ily esetekben a 70. § második bekezdése értelmében az említett határidők legfeljebb hat hónappal meghosszabbíthatók, de csak abban az esetben, ha az által valamely közérdek vagy a közönség igényei sérelmet nem szenvednek.
A fentebb előadott indokok teszik szükségessé azt is, hogy valamely ipar gyakorlásának szüneteltetése bizonyos időn túl ugyancsak az iparjogosítvány hatályának elvesztését vonja maga után. Mai ipartörvényünk 49. §-a e részben ugyanazokat a nézetem szerint túlhosszú határidőket állapítja meg, melyeket a fenntebb említett 42. § az ipar gyakorlásának megkezdése tekintetében ír elő. Ezzel szemben a törvényjavaslat 71. §-a e részben a 70. §-ban foglalt határidőket állapítja meg, módot nyújtva egyszersmind, hogy ez a határidő a 70. § második bekezdésében említett feltételek fennforgása esetén hat hónappal meghosszabbítható legyen.
A tanviszonyról és a tanonciskolákról szóló II. rész több szakasza a gyermekek és fiatalkorúak tekintetében speciális rendelkezéseket tartalmaz. Szükséges ennélfogva, hogy a „gyermek” és „fiatalkorú” kifejezések tartalma közelebbi körülírást nyerjen. Ezt a körülírást nyújtja a 72. §
A mai ipartörvény 60. §-a lehetővé teszi, hogy az iparhatóság engedelmével kivételesen a tizenkettedik életévét még be nem töltött gyermek is fel legyen tanoncul vehető, 115. §-a pedig módot ad arra, hogy tizedik életévét betöltött, de tizenkettedik életévét még el nem ért gyermek az iparhatóság engedélye alapján gyárakban is munkára alkalmazható legyen. Bár a tizenkettedik életévét még be nem töltött gyermek alkalmazása esetén mind a két szakasz fenntartja a gyermek iskolalátogatási kötelezettségét, nyilvánvaló, hogy ezek a rendelkezések semmiképen sem egyeztethetők össze az iskolalátogatás kötelességével. De ettől eltekintve a gyermek fejlődése és egészsége szempontjából is tarthatatlanok. Azokat tehát minden esetre módosítani kell.
A tanonci minőségben való alkalmazás alsó korhatárát illetőleg több oldalról nyilvánult meg az az óhaj, hogy tanoncul tizennégy évesnél fiatalabb gyermek egyáltalán ne legyen alkalmazható és ezt a kívánalmat igen figyelemre méltó érvekkel támogatják. Addig azonban, míg a mindennapi elemi népiskola látogatásának kötelezettsége csak a tizenkettedik életév betöltéséig áll fenn, lehetetlennek tartom a korhatárt a betöltött tizennegyedik évben megállapítani. A legtöbb szülő nincsen ugyanis abban a helyzetben, hogy gyermekét az elemi iskola elvégzése után két éven át középiskolába vagy polgári iskolába járassa. Ellenkezőleg, különösen a mostani súlyos gazdasági helyzetben, a szülők túlnyomó része rá van utalva arra, hogy a gyermek az elemi iskola elvégzése után keresethez jusson és legalább bizonyos mértékig maga tartsa el magát. Ha az elemi iskola elvégzése után a gyermekek ipari pályára nem léphetnének, miután más pályán ebben a korban rendes alkalmazáshoz nem juthatnak és a szülők többnyire még eltartásukról sem tudnak gondoskodni, nemhogy tovább taníttathatnák őket, a gyermekek igen sok esetben az elzűllés és bűn útjára sodródnának. Ennek a veszélynek elkerülése érdekében nem marad más hátra, mint az ipari pályákon tanonci vagy más minőségben való alkalmazást oly életkorhoz kötni, amelyben az elemi népiskola látogatásának kötelezettsége megszünik. A korhatárnak ily módon való megállapítása abból a szempontból is előnyös, hogy amennyiben az általános tankötelezettség tartamát népoktatásunk reformja során kiterjesztjük, ez maga után fogja vonni, hogy ipari pályákra is nem tizenkettedik életévüket betöltése után, hanem csak később léphet majd az ifjúság.
A szakasz a tanszerződés meghatározását adja, hogy lehetőleg elkerülhető legyen minden kétely arra nézve, hogy tanviszonynak kell-e valamely szolgálati viszonyt tekinteni, vagy más munkaviszonynak, tanoncnak kell-e valakit tekinteni avagy az alkalmazottak más kategóriájához tartozónak és hogy ehhez képes az alkotandó törvénynek a tanoncokra vonatkozó rendelkezéseit kell-e adott esetben alkalmazni avagy más rendelkezéseket.
Az ipari tanszerződés lényege az, hogy abban az ipartörvény hatálya alá eső valamely üzemnek vagy vállalatnak tulajdonosa (a munkaadó) kötelezettséget vállal arra, hogy valakit közelebbről körülírt munkára vagy munkákra megtanít, az oktatást nyerni kívánó (a tanonc) pedig kötelezi magát arra, hogy oktatója részére a kérdéses munka, esetleg munkák megtanulásához szükséges mértékben dolgozni fog. Az oktatás célját tekintve, a munka, illetőleg a munkák, amelyekre a tanoncot meg kell tanítani, csak olyanok lehetnek, melyeket a munkaadó folytat, illetőleg melyeket a munkaadó üzemében vagy vállalatában folytatnak, mert az oktatásnak gyakorlati irányúnak kell lennie s ily oktatás az ipari üzemek természetének megfelelően csak az üzem munkaköréhez tartozó munkáknál nyujtható. Az oktatás kötelezettségét az üzemnek, vállalatnak tulajdonosa akár személyesen, akár kellő meghatalmazással ellátott meghatalmazottja útján vállalhatja.
A tanszerződésnek említett meghatározásából önként következik, miszerint az a körülmény, hogy a tanoncot minő néven alkalmazták, a tanviszony szempontjából közömbös.
Amennyiben pedig kérdésessé válik, hogy valamely alkalmazásnak ipari tanviszony jellege van-e, ezt ipari közigazgatási vonatkozásokban az iparhatóság, a szolgálati viszonyból folyólag támasztott igények tekintetében pedig az ipari biróság dönti el.
A tanviszony zavartalansága és a tanonc jövője érdekében nagy súlyt kell helyezni a tanszerződés szabatosságára. A törvényjavaslat ennélfogva e részben több irányban szigorúbb követelményeket támaszt, mint a mai ipar törvény és míg ez oly esetekben, ha a tanonc felvétele helyén iparhatóság nem székel, a tanszerződésnek a községi előljáróság előtt való megkötését is megengedi, addig a szakasz minden esetben annak az iparhatóság előtt való megkötését írja elő és kötelességévé teszi az iparhatóságnak, hogy a szerződés megkötésénél a törvény rendelkezéseinek megtartására ügyeljen és a tanítás célját, valamint a tanonc érdekit megvédje.
A tanszerződés kiállítását díjtalanná óhajtottam volna tenni. Ez ellen azonban az ipartestületek képviselői felszólaltak, mert az ipartestületek a tanszerződések kiállításáért eddig is bizonyos díjakat szedtek és ezt a bevételi forrást jövőben sem nélkülözhetik. Az egyöntetűség érdekében szükséges, hogy a tanszerződések kiállításáért szedhető díj rendelettel megállapítást nyerjen, amire a 85. § ad megfelelő felhatalmazást.
A szakasz harmadik bekezdése szerint a tanszerződést a munkaadó, illetőleg annak kellő meghatalmazással ellátott megbízottja és a tanonc, illetőleg ha kiskorú, annak törvényes képviselője kötik. A munkaadó tehát a tanonccal csak abban az esetben köthet tanszerződést, ha a tanonc nagykorú, mert a tanszerződés nagy jelentősége mellett egyáltalán nem lenne helyénvaló és főképen a tanonc érdekei szempontjából megnyugtató, ha a tanszerződés megkötésénél a kiskorú tanonc szerződő fél lehetne. A törvényes képviselő beleegyezésének hiányát a gyámhatóság engedélye pótolja.
A szakasz negyedik bekezdésében foglalt rendelkezés, melynek értelmében gyermek és fiatalkorú kiképzésére nézve tanszerződés csak abban az esetben köthető, ha a gyermek, illetőleg fiatalkorú hatósági orvosi bizonyitvánnyal igazolja, hogy a kérdéses foglalkozásra alkalmas, egészen új ipari közigazgatási jogunkban, melynek az ifjú iparos nemzedék jövője szempontjából van nagy jelentősége.
Abból, hogy a tanonc pályaválasztásánál az orvos tanácsát nem kérték ki, súlyos bajok származtak a multban. A hátrány aránylag még kisebb volt, ha a tanonc vagy hozzátartozói hosszabb-rövidebb idő után rájöttek arra, hogy a választott iparág nem felel meg a tanonc testi erejének, szervezetének és a tanonc idejekorán pályát változtatott. Ebben az esetben mindössze hosszabb-rövidebb tanidő ment veszendőbe. Nagyobb hátrányok származtak abból, ha a tanonc megmaradt a szervezetének meg nem felelő pályán és vagy mindenkorra csak részleges munkaképességgel dolgozhatott annak keretében, vagy a túlságos megerőltetés szervezetét súlyosan megviselte. A legkevesebb, amit ezeknek a hátrányoknak megszüntetése céljából úgy az egyes, mint a köz érdekében meg kell tennünk, az, hogy az ipari pályára lépés előtt orvosilag megvizsgáltatjuk a tanonc szervezetét abból a szempontból alkalmas-e a kérdéses foglalkozásra és csak az orvos tanusítványa alapján bocsátjuk a gyermeket és fiatalkorút a kiszemelt pályára.
Abban az esetben, ha a munkaadó saját gyermekét alkalmazza tanoncnak, a tanonc érdekeinek megóvása céljából szintén elengedhetetlen követelmény, hogy azok a kötelezettségek, amelyek a szülőt a tanviszonyból folyólag a törvényszerű tartási kötelezettségen felül mint munkaadót terhelik, szabatos megállapítást nyerjenek. Ebben az irányban a szakasz utolsó bekezdése tartalmaz megfelelő rendelkezést.
A gyermek és fiatalkorú pályaválasztása előtt az orvos tanácsának kikérése rendkívüli jelentőségű ugyan a tanonc fizikai arravalóságának megállapítása szempontjából, de egymaga még távolról sem biztosíthatja a pályaválasztásnak helyességét és célszerűségét. Mindazok a rendkívüli figyelmet érdemlő és gyakran eléggé bonyolut körülmények, amelyek a pályaválasztás szempontjából megfontolást igényelnek és a legnagyobb körültekintéssel bírálandók el, a gyermekek és fiatalkorúak helyes pályaválasztásának megkönnyítése érdekében megfelelő tanácsadószervezet létesítését teszik kívánatossá. A nyugati államokban ily tanácsadó szervek már évek óta sikerrel működnek. Létesítésük nálunk nem ütközik nagyobb nehézségekbe és működésüktől jó eredményt lehet várni. A szakasz felhatalmazza ennélfogva a kereskedelemügyi minisztert, hogy ily tanácsadó szervezetet létesíthessen és a tanszerződés megkötése előtt az illetékes tanácsadó szerv véleményének kikérését kötelezően előírhassa.
A köztudatban egyre általánosabban nyilvánul meg az a meggyőződés, hogy az életbe kikerülő gyermekek és fiatalkorúak lelki és testi gondozására a legnagyobb figyelmet kell fordítani. Ezen a téren nagy feladatok várnak megoldásra. Megfelelő szervezetek létesítésével és azoknak céltudatos munkájával rendkívül sokat lehet tenni az ifjúság egészséges fejlődése érdekében. Arra kell törekednünk, hogy oly szervezetet létesítsünk, melynek védelmét lehetőleg minden gyermek és fiatalkorú érezze, első sorban azok, akik családjuktól elszakadva, ennek oltalmát nélkülözni kénytelenek. Az ifjúsággal korán kell megismertetni az emberi, polgári és hazafias kötelességeket, az emberi élet nagy céljait, fogékonnyá kell tenni az élet tisztultabb örömei iránt, meg kell vele kedveltetni a munkát, beléje kell nevelni az erős erkölcsi érzést, a vallásosságot, a hazaszeretetet, az önfegyelmezést, a művelődésre való törekvést. Minden eszközzel oda kell hatni, hogy úgy az általános, mint a szakismeretekből mennél többet szerezhessen meg. Gondoskodni kell arról, hogy az ifjak az élet minden helyzetében jóakaratú tanácsadásban, útmutatásban, irányításban részesüljenek. Az ifjúság lelki életének gondozás mellett súlyt kell helyezni egészséges testi fejlődésre is. Ebből a szempontból ügyelni kell arra, hogy lakása, élelmezése, ruházata megfelelő legyen. Gondoskodni kell jól berendezett otthonok, konviktusok, ruha- és fehérneműjavító és mosóintézetek fenntartásáról, a testedző sportok kirándulások, társasjátékok általánossá tételéről és megkedveltetéséről.
Mindezeknek a céloknak elérése évek hosszú sorának munkáját és a társadalom messzemenő áldozatkészséget fogja igényelni s a szakasz második bekezdése ennek az akciónak csak szerény alapjait kívánja megvetni akkor, amikor a kereskedelemügyi miniszternek felhatalmazást ad arra, hogy a szükséges anyagi eszközök előteremtése céljából a munkaadókat, az általuk foglalkoztatott gyermekek és fiatalkorúak után, üzletük minőségének és helyének figyelembevételével, esetleg amennyiben vagyoni viszonyaik megengedik a gyermekek és fiatalkorúak szüleit is, megfelelő járulékok fizetésére kötelezhesse.
Elég sűrűn fordul elő, hogy képesítéshez kötött iparokban különböző segédmunkákra gyermekeket és fiatalkorúakat fogadtak fel, mindenes, házi szolga, pakkoló stb. elnevezés alatt. Ezek idővel, amennyiben a tulajdonképeni szakmunka iránt is érdeklődnek, munkakört cserélnek és mennél használhatóbbnak bizonyulnak, annál inkább terelődnek a tulajdonképeni szakmunkák felé anélkül, hogy szolgálati helyzetük és elnevezésük változnék. Megtörténik, hogy ezek az alkalmazottak éveket töltenek szakmunkával az illető üzemben s ha azután az alkalmazásból bárminő okból kilépnek vagy kiesnek, a szakmunkával eltöltött időt nem tudják igazolni, nem használhatják fel, az reájuk nézve jövőjük szempontjából kárba vész és vagy egészen elülről kezdhetik ipari pályájukat, vagy más pályára térnek át és megszerzett szaktudásukat nem értékesítik eredeti foglalkozásuk körében. Módot kell tehát találni arra, hogy hasonló visszásságok elkerülhetők legyenek. Evégből a szakasz olyképen rendelkezik, hogy képesítéshez kötött iparokban gyermeket és fiatalkorút mindaddig, amíg a segédlevelet meg nem szerezte, csak tanszerződés alapján szabad foglalkoztatni.
Abból a célból, hogy a gyermekek és fiatalkorúak a tanoncoktatás előnyeiben részesíthetők legyenek, kívánatos lett volna kimondani azt, hogy gyermekeket és fiatalkorúakat nemcsak képesítéshez kötött iparokban, hanem általában oly munkákra, amelyek ha nem is kézműves jellegűek, csak hosszabb gyakorlat útján sajátíthatók el, még ha azokat gyárilag űzik is, csak tanszerződés alapján szabad foglalkoztatni.
Ennek kimondásától azonban el kellett állnom, mert ily rendelkezés lehetetlenné tenné, hogy gyermekek és fiatalkorúak az említett üzemekben időleges alkalmazást nyerhessenek és ezzel nemcsak széles körök esnének el a kereseti lehetőségtől, de az ipar is súlyos korlátozást szenvedne.
A szakasz a kézműves iparosság óhajának figyelembevételével, a tanoncok gyakorlati kiképzésének biztosítása érdekében a képesítéshez kötött iparok körében a tanonctartás jogát a 79. §-ban megállapított kivételektől eltekintve, csak azoknak az iparosoknak biztosítja, akik a tanonc által elsajátítani kívánt iparra előírt szakképzettséggel saját személyükben rendelkeznek és akiknek erre az iparra iparigazolványuk, illetőleg iparengedélyük van.
Abból a célból, hogy a tanoncok gyakorlati kiképzése a célnak megfelelő legyen, a szakasz felhatalmazza a kereskedelemügyi minisztert, hogy rendelettel szabályozhassa úgy a tanoncok gyakorlati kiképzésének, mint a kiképzés ellenőrzésének módját.
A szakasz a 78. §-ban megállapított rendelkezéssel szemben szükséges kivételeket, nevezetesen azokat az eseteket sorolja fel, amelyekben képesítéshez kötött iparban leendő kiképzés céljából olyanoknak is meg kell engedni tanoncok tartását, akik az alkotandó törvényben megállapított szakképzettséget saját személyükben igazolni nem tudják. Ezeknek a kivételeknek megállapításánál azt az elvet érvényesíti a törvényjavaslat, hogy mindazoknak, akik az alkotandó törvény hatálybalépése előtt tanoncokat tarthattak s akiknek a törvény megengedi, hogy képesítéshez kötött ipart a megállapított szakképzettségnek saját személyükben igazolása nélkül gyakorolhassanak, lehetővé kell tenni, hogy tanoncot tarthassanak.
A kivételek nagyobb része átmeneti jellegű és egyrészt azért, mert automatikusan egyre szükebb körben fognak érvényesülni, másrészt azonban abból az okból is, mert azoknak, akik iparukat esetleg éveken át folytatták, minden hátrány nélkül meg lehet engedni, hogy iparukban tanoncokat is foglalkoztassanak, teljesen aggálytalan.
A kivételek kisebb része azokkal a rendelkezésekkel áll szoros kapcsolatban, amelyek a képesítés tekintetében az ipari élet követelményeinek megfelelő bizonyos könnyítéseket állapítanak meg.
A 80. és 81. §-okhoz
Tanoncok nevelését csak olyan egyénekre lehet bízni, akik erkölcsi szempontokból kifogástalanok, akiknél nem kell attól tartani, hogy a tanoncok erkölcsére, fejlődésére káros hatással lesznek, szakszerű kiképzésüket elhanyagolják, velük szemben súlyos kötelességmulasztást követnek el. Részletesen szabályozni kell ennélfogva egyfelől, hogy a munkaadó mely esetekben nem tarthat tanoncot, másfelől a tanonctartás elvonásának eseteit.
A 80. § 1. pontja azokat a deliktumokat sorolja fel, amelyek jogerős ítélettel büntetett elkövetőinek, legalább a büntetés elkövetésétől számított bizonyos időn át (a törvényjavaslat három évet állapít meg), nem lehet megengedni, hogy tanoncot tartsanak. Nem tarthatnak tanoncot azok sem, akiket az iparhatóság a tanonctartás jogától jogerős határozattal megfosztott és pedig a határozatban megállapított időtartam alatt. Ez a 80. § 2. pontjában nyer kifejezést.
A szakasz második bekezdésében foglalt az a rendelkezés, mely a nőtlen, özvegy, feleségétől elvált vagy külön válva élő iparost eltiltja attól, hogy háztartásában kiskorú női tanoncnak lakást és ellátást adjon, a női tanoncok erkölcsi védelmét célozza.
Felmerült az a kérdés is, nem kellene-e a tanonctartás jogát a huszonnegyedik életév betöltéséhez kötni. Ezt a megszorítást azonban mellőzendőnek találom, mert az életkor egymaga semminő biztosítékot nem nyujt a tanonc helyes oktatását, nevelését illetőleg és elvi okokból ellene vagyok annak, hogy az iparosok, akik az előírt követelményeknek eleget tettek, a kor szempontjából bármily tekintetben korlátozást szenvedjenek.
A tanonctartás jogának elvonását a 81. § szabályozza. Az említett jog elvonásának kérdésében az iparhatóságok lesznek illetékesek határozni. A szakasz csak nagy általánosságban jelölheti meg azokat a feltételeket, amelyek fennforgása esetében a tanonctartás jogát el lehet vonni. Konkrét esetben az iparhatóság feladata lesz, hogy az összes körülmények mérlegelése után az elvonás kérdésében határozzon. A szakasz 1. pontja súlyos kötelességmulasztás eseteire utal, külön is megemlítve azt az esetet, amikor az iparos tanoncát az iskola látogatásában akadályozta. A most említett pont szerint el lehet vonni a tanonctartás jogát attól az iparostól is, akivel szemben oly tények merülnek fel, amelyek miatt őt erkölcsi szempontokból tanonczok tartására alkalmatlannak kell tekinteni.
A segédi vizsgálat rendszeresítésével kapcsolatosan a kézműves iparosság nagy súlyt helyez olyan rendelkezés felvételére is, mely lehetővé teszi, hogy az iparhatóság a tanonctartás jogát elvonhassa az olyan iparostól, akivel szemben tanoncának segédi vizsgálat alkalmával ismételten megállapítást nyert, hogy a meg nem felelő vizsgaeredményt az iparos kötélességmulasztására kell visszavezetni. A kézműves iparosságnak ezt a kívánságát indokoltnak találom és ezért a 81. § 2. pontjában megfelelő rendelkezést vettem fel. Ily esetekben a vizsgáló bizottság lesz illetékes arra, hogy a tanonctartás jogának elvonása iránt az iparhatóság elé javaslatot terjesszen, mely az esetnek a szükséghez mért megvizsgálása és az illető ipartestület meghallgatása után határoz. Az illető ipartestület meghallgatását a törvényjavaslat az alább ismertetett 3. pont esetében is előírja, hogy a tanonctartás jogának elvonása tekintetében az ipartestületnek, mely a viszonyokat kellőképen ismeri, módjában legyen szakvéleményét nyilvánítani.
A kézműves iparok körében előfordulhat, hogy egyik-másik iparos valamely ipart oly hiányos felszereléssel folytat, vagy az iparnak állandóan csak oly kis részét vonja munkakörében, hogy e miatt a tanoncnak a szakmában való megfelelő kiképzése ki van zárva. Ily esetekben a tanonctartás megengedése súlyos hátrányt jelentene a tanoncra nézve, mert a tanonci évek jövője szempontjából értéktelenek lennének. De a tanonc érdekeitől eltekintve, az ifjú nemzedék kiképzéséhez fűződő általános ipari érdekek is azt kívánják, hogy az iparos ily esetekben tanoncot ne tarthasson. Ennek elérése érdekében a szakasz 3. pontja tartalmaz megfelelő rendelkezést.
A szakasz utolsó bekezdése értelmében a tanonctartás jogának elvonása határozott vagy határozatlan időre szólhat. Amennyiben a jog elvonása határozatlan időre történt és az iparos bizonyos idő eltelte után a tanonctartás megengedését kéri, az iparhatóság lesz hivatva az összes körülmények figyelembevétele után dönteni abban a kérdésben, visszaadható-e a tanonctartás joga az iparosnak vagy sem.
Az iparban alkalmazott tanoncok száma a rendelkezésre álló statisztikai adatokból kitünően nem tart lépést az ipar fejlődésével. A kézműves ipar körében és pedig nemcsak azoknál az iparoknál, amelyeknél bizonyos visszafejlődés észlelhető, hanem más iparoknál is, általános a panasz amiatt, hogy tanoncot nem lehet megfelelő számban kapni és hogy a tanonchiány már-már az ipar fejlődése szempontjából is hátrányos mérveket ölt.
E mellett az általános helyzet mellett is előfordul azonban, hogy egyes kézműves iparosok csaknem kizáróan tanoncokkal dolgoznak, illetőleg oly nagy számban foglalkoztatnak tanoncokat, mely az általuk alkalmazott segédek számával arányban egyáltalán nem áll. Az ingyenes vagy legalább is lényegesen olcsóbb tanoncmunkának ily aránytalan kihasználása nemcsak a segédmunkások érdekeit sérti s azok elhelyezkedését és megélhetését nehezíti meg, hanem az említett iparosok egyenlőtlen versenye következtében súlyos sérelmet jelent a többi iparosra is, akik erre a térre lépni nem kívánnak s magára a tanoncképzésre is, mert annak következtében, hogy egyes iparosok sok tanoncot alkalmaztak, ezek sem kellő gyakorlati kiképzést nem nyerhetnek sem kellő felügyelet alatt nem állanak.
Igen jelentékeny érdekek fűződnek ennélfogva ahhoz, hogy az egy-egy iparos által tartható tanoncok száma lehetőleg az általa foglalkoztatott segédek számához viszonyítva, meg legyen állapítva. Ennek az aránynak általános hatályú megállapítása azonban nehézségekbe ütközik, egyrészt a főváros és a vidék ipara között fennforgó különbségre való tekintettel, másrészt azért is, mert az egyes iparok között is igen nagy eltérések vannak, amelyek az arány megállapítása szempontjából szintén nem hagyhatók figyelmen kívül. A kérdés általános hatályú rendezése arra vezethetne, hogy a megállapított arány egyes iparokra nézve azok viszonyait és természetét tekintve túlmagas, másokra nézve túlalacsony tanonci létszámot eredményezne és ilyképen a szem előtt tartott cél nem volna elérhető.
A végből tehát, hogy ez a kérdés a tényleges viszonyoknak megfelelő és az élet szükségleteivel számoló megoldást nyerjen, annak szabályozását a rendeleti útra kell hagyni.
Az egy-egy iparos által tartható tanoncok számának korlátozására első sorban a képesítéshez kötött iparok körében kell ugyan nagy súlyt helyezni, de nem tagadható annak jelentősége a képesítéshez nem kötött iparoknál sem, amelyeket a tanoncmunka túlzott igénybevételével előidézett egyenlőtlen versenynyel szemben szintén meg kell védeni. Ezért a szakasz nemcsak a képesítéshez kötött iparokra, hanem általában minden iparra nézve lehetővé teszi a tanoncok számának rendeleti úton való megállapítását.
A tanoncoktatás eredményessége szempontjából nagy súlyt kell helyezni arra, hogy a tanonciskolák az elemi ismeretek tanítása alól mentesüljenek és a rendelkezésre álló időt a maga egészében a tanonc szakszerű továbbképzésre fordíthassák, mert csak ily módon érhető el az, hogy a tanoncok a tanonciskolában megszerezhessék azokat a szakismereteke, amelyekre a leendő iparosoknak mulhatatlanul szükségük van. Az iparosok maguk is teljes mértékben át vannak hatva ennek szükségességétől, mert ebben látják az ipar színvonala emelésének egyik jelentékeny eszközét.
Igen kívánatos ennélfogva, hogy tanoncul csak oly egyén legyen alkalmazható, aki iskolai bizonyítvánnyal igazolja, hogy legalább az elemi népiskola negyedik osztályát sikerrel elvégezte, vagy hogy legalább az írás, olvasás és számolás elemi ismereteit elsajátította.
Sajnos, ezt a követelményt nem lehet feltétlenül kötelező hatállyal előírni. Még mindig előfordul, hogy tizenkettedik életévüket betöltött gyermekek ennek a követelménynek, többnyire saját hibájukon kívül, nem tudnak eleget tenni. Ezeket az ipari pályáktól elzárni méltánytalan lenne, sok esetben az illetők elzüllését eredményezné. Lehetővé kell tehát tenni, hogy az iparhatóság méltánylást érdemlő esetekben oly egyénnek tanoncul szerződtetését is megengedhesse, aki az említett követelményeknek megfelelni nem tud. Az ily tanoncokat azonban avégből, hogy a többi tanonc oktatását ne hátráltassák, megfelelő előkészítő oktatásban kell részesíteni, melynek segélyével az elemi ismereteket elsajátíthatják. Avégből pedig, hogy ezeknek az ismereteknek megszerzése után az ilyen tanoncok is elvégezhessék a tanonciskola rendes osztályait, tanidejüket meg kell hosszabbítani. A szakasz második bekezdése ily esetekre nézve olyképen rendelkezik, hogy tanidőül az illető szakmában szokásosnál, illetőleg megszabottnál (88. §) fél évvel hosszabb időt kell megállapítani.
Egyes ipari szakmáknál az ahhoz tartozók önkéntes elhatározása alapján az a gyakorlat alakult ki, hogy tanoncul csak magasabb iskolai képzettséggel rendelkező (rendszerint csak a középiskola négy alsó osztályát végzett) ifjakat alkalmaznak. Ezt a gyakorlatot az ipar fejlődése érdekében csak helyeselni lehet és annak fenntartása, sőt kiterjesztése érdekében lehetővé kell tenni, hogy a kereskedelemügyi miniszter az illető érdekképviseletek meghallgatása után, egyes iparokban a tanoncul alkalmazás feltételeképen a szakasz első bekezdésében említettnél magasabb fokú iskolai képzettséget írhasson elő.
A 84. és 85. §-okhoz
A 84. § felsorolja a tanszerződésbe felveendő adatokat és azokat a kölcsönös kötelezettségeket, amelyeket a szerződő felek egymással szemben a tanszerződésben megállapíthatnak.
A 85. § a tanszerződés kiállításának módját szabályozza. Lényeges rendelkezése, hogy a tanszerződést két azonos szövegű eredeti példányban kell kiállítani, és hogy az egyik példányt a tanoncnak, illetőleg törvényes képviselőjének, a másik példányt pedig a munkaadónak kell kézbesíteni. Eddig a tanszerződést csak egy példányban állították ki. Szükségesnek látom ezzel szemben, hogy mind a két szerződő fél kézhez kapja a szerződés egy-egy példányát, mert ez nem egy félreértésnek és vitának veheti elejét. A szakasz előírja továbbá, hogy a tanszerződésről az iparhatóságnak hitelesített másolati példányt kell készítenie és azt őrizetében kell tartania, mert a vonatkozó iparlajstromba a tanszerződés egész tartama nem vehető fel, az pedig múlhatatlanul szükséges, hogy az eredeti példányok elveszése esetén a tanszerződés tartalma a hatóság őrizetében levő másolati példány alapján hitelesen megállapítható legyen.
A tanonc felvétele túlnyomó részben próbaidő mellett történik, mely alatt a tanoncnak alkalma nyílik megismerni azt a munkakört és környezetet, amelybe kerül, a munkaadó pedig tájékozást szerezhet a tanonc testi és lelki tulajdonairól. Ez a lehetőség mind a két fél érdekei szempontjából rendkívül fontos, annak fenntartása jövőre is kívánatos. A próbaidő lényege abban áll, hogy ezen az időn belül bármelyik fél bármikor minden további nélkül visszaléphet és ezzel a tanviszony megszünik. Joggal merül fel ennélfogva a kérdés, kívánatos-e, hogy a tanonc a próbaidőre is csak tanszerződés alapján legyen alkalmazható s nem szolgálná-e mind a két fél érdekét, ha a szerződést csak a próbaidő eltelte után kellene megkötni. A tanszerződés megkötése időt igényel és bizonyos kiadásokkal van egybekötve. Ezek, amennyiben a próbaidő a tanviszony megszakítására vezet, kárba vesznek. A tanszerződésnek a próbaidő letelte előtt való megkötése ezen kívül azt is maga után vonhatja, hogy bár a szerződő felek nem is találták meg a próbaidő alatt azt, amit kerestek, a tanszerződésnek megkötésével járó időveszteségre és kiadásokra való tekintettel megmaradnak a tanszerződés mellett, holott esetleg mind a két félre nézve előnyösebb lett volna a tanviszony megszűnése.
Mindezekre való figyelemmel és mert közszempontokból is kívánatos, hogy a próbaidő alatt a tanviszony megszűnésének semminő akadálya ne legyen és ebben a feleket semminő mellékes tekintet ne befolyásolja, kívánatosnak tartom, hogy a tanszerződést csak a tanonc belépésétől számított bizonyos időn belül kelljen megkötni. Ezt az időt a szakasz négy hétben állapítja meg azzal, hogy a tanszerződés megkötése előtt eltelt időt próbaidőnek kell venni.
Az elérni kívánt cél szempontjából a négy heti próbaidőt teljesen elégségesnek tartom. Ellenben a tanszerződés megkötésének négy hétnél hosszabb időre való elodázását nem tartanám helyesnek. Abból a célból, hogy a tanoncot a belépésétől számított négy hétnél tovább tanszerződés nélkül ne lehessen foglaloztatni és hogy az iparhatóságnak szükség esetén módjában legyen közbelépni, a szakasz a munkaadó kötelességévé teszi, hogy a tanonc belépését az iparhatóságnál három napon belül élő szóval vagy írásban jelentse be.
A szakasz harmadik bekezdése a szerződő felek részére a szerződés módosításának lehetőségét biztosítják. A módosítás csak kölcsönös egyetértéssel és csak az iparhatóság közbejöttével történhetik. Hasonlóképen módosítható a 75. § utolsó bekezdésében említett szülői nyilatkozat is.
A szakasz negyedik bekezdése elrendeli, hogy a tanszerződés módosítását a tanszerződés eredeti példányaira, illetőleg a szülői nyilatkozatra rá kell vezetni.
A szakasz első bekezdése a tanszerződésre vonatkozó törvényes rendelkezések megtartásáért a munkaadót teszi felelősség, abban az esetben is, ha a szerződést helyette megbizottja (75. §) kötötte meg.
A tanonctartásra vonatkozó törvényi rendelkezések hatékony ellenőrizhetése céljából, de a tanoncok egyéni érdekében, valamint a kiképzésükhöz fűződő közérdekekre való tekintettel is fontos követelmény, hogy tanszerződés nélkül és pedig az alkotandó törvény rendelkezéseinek megfelelően kötött tanszerződés nélkül senki sem legyen tanoncul alkalmazható. Ennek elérése céljából a szakasz második bekezdése a vonatkozó büntető szankción túl azt a szigorú rendelkezést tartalmazza, hogy amennyiben a munkaadó szerződés nélkül vagy az alkotandó törvény rendelkezései ellenére kötött szerződés alapján alkalmaz tanoncot, ez az alkalmazás a tanonc képesítettségének elbírásánál figyelembe nem jöhet. Avégből, hogy ennek a rendelkezésnek szigora méltánylást érdemlő esetekben a tanonc jövője érdekében enyhíthető legyen, a szakasz harmadik bekezdése módot ad arra, hogy az iparhatóság előterjesztett kérelemre az ily szabálytalan alkalmazásnak a képesítettség szempontjából való figyelembevételét megengedhesse.
Az általános indokolásban már jeleztem, miszerint kívánatos, hogy a tanidő legrövidebb és leghosszabb tartamát maga az alkotandó törvény állapítsa meg és ezzel egyfelől a jövő iparos nemzedék védelmet nyerjen a tanidő túlhosszú megállapítása ellen, másfelől pedig a tanidő túlrövid megálapításának hátrányai elkerülhetők legyenek.
Rámutattam arra, hogy a képesítéshez kötött iparok között a megtanuláshoz szükséges idő szempontjából nagy különbségek vannak. Lényegesen hosszabb idő szükséges például a műszerészipar elsajátításához, mint a kefekötő- vagy a kosárfonóipar megtanuláshoz. De tapasztalat szerint még ugyanazon szakmában is sok függ a tanonc iskolai tanulmányaitól, korától. Az iskolázott, a gyermekéveken túl levő, komoly igyekezetű ifjúnak tapasztalat szerint sokkal rövidebb időre van szüksége a szakma elsajátításához, mint az elemi ismereteket is nélkülöző, kellő komolysággal nem rendelkező gyermekeknek. Épen ezért a tanidő legrövidebb és leghosszabb tartamának megállapításánál ezeket a körülményeket messzemenő figyelemben lehet részesíteni anélkül, hogy ez által a tanoncok szakképzése hátrányt szenvedne. Abból a célból pedig, hogy a tanultabb ifjúság is kedvet kapjon az ipari pályákra, egyenesen kívánatos, hogy az iskolai előtanulmányokra és a tanonc korára a tanidő tartamának megállapításánál kellő mértékben tekintettel legyünk.
A 88. § a tanidő kérdését olyképen kívánja megoldani, hogy az két évnél rövidebb és négy évnél hosszabb, oly tanoncok tekintetében, kik valamely középiskola vagy polgári iskola négy osztályát sikerrel elvégezték, vagy tizenhatodik életévüket betöltötték, három évnél hosszabb ne lehessen, oly tanoncok tekintetében pedig, akik valamely középiskola vagy polgári iskola hat osztályát elvégezték, egy évnél rövidebb, akik érettségi bizonyítvánnyal rendelkeznek, hat hónapnál rövidebb ne lehessen.
Az ipari élet még az ily részletességgel megállapított keretek módosítását is szükségessé teheti egyes iparoknál. Ezek az eltérések azonban már nem szabályozhatók magában a törvényben. Ezért a szakasz második bekezdése felhatalmazást ad a kereskedelemügyi miniszternek, hogy egyes iparokra nézve az említett rendelkezések alól, az illető érdekképviseletek meghallgatása után, általános érvényű kivételeket állapíthasson meg.
Az iparok egy részénél viszont a szakasz első bekezdésében jelzett keretek között minden nehézség nélkül egész pontosan meg lehet állapítani és kívánatos is megszabni a tanidő tartamát. Ezért erre a kereskedelemügyi miniszter szintén felhatalmazást nyer.
E szakasszal kapcsolatban felmerült az a kívánalom, hogy abba oly rendelkezés vétessék fel, melynek értelmében a tanidő végének az iskolai év végére vagy az azt követő szünidőbe kell esnie. Ennek a kívánalomnak teljesítése a tanoncok iskoláztatása szempontjából kétségkívül előnyös volna, gyakorlati szempontok azonban a kívánalom teljesítése ellen szólnak, mert a tanonc szerződtetését nem lehet időbelileg korlátozni. A munkaadó akkor keres tanoncot, amikor arra szüksége van. A tanonc, illetőleg törvényes képviselője részéről is időt és utánjárást igényel, míg megfelelő alkalmazást talál. Ilyképen az az idő, amelyen belül a szerződést meg kellene kötni, hogy a tanidő vége az iskolai év végére essen, igen gyakran eltelik. Az említett kívánalom tehát igen gyakran csak vagy a tanszerződés megkötésének jelentékeny elodázása útján vagy a tanidő meghosszabbítása útján volna elérhető. A tanszerződés megkötésének elodázása ellenkeznék a szerződő felek érdekeivel a tanidő meghosszabbítása pedig akkor, amikor a tanidő tartama már amúgy is a szakma igényeinek megfelelően meg van állapítva, a tanoncra jelentene érzékeny hátrányt. Nem marad tehát más hátra, mint a tanviszony kezdetének és végének megállapítását a szerződő felekre hagyni és beérni azzal, hogy a tanonc a tanviszony alatt a tanonciskolát látogatni köteles.
Megtörténhetik, hogy a tanonc iparának gyakorlati ismereteit a szerződésben kikötött tanidő lejárta előtt kellő mértékben elsajátítja és a tanonciskola utolsó évfolyamát is sikeresen elvégzi, vagy hogy annyi ismerettel, amennyit ez a tanfolyam nyujt, rendelkezik. Semminő indok sem szól az ellen, hogy ily esetekben a munkaadónak és a tanoncoknak, illetőleg törvényes képviselőjének együttes kérelmére a kikötött tanidőnek hátralevő része elengedhető legyen. A tanonc szakképzésére a hátralevő idő elengedése nem lehet hátrányos, mert a szükséges ismeretekkel már rendelkezik. A tanonc munkakedvére, igyekezetére pedig rendkívül előnyös hatással lehet, ha a jelzett feltételek mellett mód nyílik a tanidő hátralevő részének elengedésére és arra, hogy segédi minőségben korábban juthasson munkájának megfelelő díjazásához. A munkaadó részén szintén minden hátrány ki van zárva, mert hiszen a tanidő hátralevő részének elengedése csak az ő hozzájárulásával történhetik. Mindezekre való figyelemmel kívánatosnak tartom, hogy ily esetekben a tanidő hátralevő része a szakasz rendelkezéseinek megfelelően elengedhető legyen.
A tanonc kiképzése és a munkafegyelem fenntartása szempontjából egyaránt súlyt kell helyezni arra, hogy a tanonc azt az időt, melyet a tanulásban mulasztott, a szerződésben megállapított tanidő eltelte után pótolni legyen köteles. E követelménnyel szemben csak azokban az esetekben indokolt kivételt megállapítani, amelyekben aránylag rövidebb idő elmulasztásáról van szó, mely a szakképzés eredményességét nem befolyásolja. Annak az időnek megállapításánál, amelynek pótlásától el lehet tekinteni, indokolt különbséget tenni a szerint, hogy a mulasztás a tanonc hibáján kívül vagy hiábájából következett-e be. Az utóbbi esetben a törvényjavaslat csak olyankor tekint el a mulasztott idő pótlásától, ha az egészen rövid, nevezetesen ha az a tanidő egy-egy éve után két-két hétnél nem több, míg az előbbi esetben a mulasztott idő pótlását abban az esetben írja elő, ha az a tanidő egy-egy éve után hat-hat hétnél több.
A szakasz harmadik bekezdése megfelelő rendelkezéseket tartalmaz abból a célból, hogy az iparhatóság a pótlás tartamának jogosságát ellenőrizhesse. A szakasz utolsó bekezdése pedig módot ad arra, hogy a mulasztott tanidő a 89. §-ban megállapított feltételek fennforgása esetén elengedhető legyen.
A 91. és 92. §-okhoz
A tanonctartásnak nagy jelentősége abban áll, hogy a tanonc munkaadójában egyrészt avatott oktatót, másrészt egyszersmind oly támogatót is nyer, aki a fejlődés éveiben, amelyekben a tanoncnak leginkább van irányítóra, vezetőre szüksége, a különböző káros befolyásokkal szemben megvédi. A tanonc jövője szempontjából nagy súlyt kell helyezni szakmabeli kiképzésére, de nem kisebb súlyt kell helyezni egyszersmind arra is, hogy a tanviszony tartama alatt egészséges testi és lelki fejlődés biztosítva legyen nemcsak azokban az esetekben, amelyekben a munkaadó a tanoncot családi körébe veszi fel, hanem azonkban az esetekben is, amelyekben a tanonc csak a munkaidő alatt áll a munkaadó közvetlen felügyelete alatt.
A törvényjavaslat e kettős célt tartja szem előtt, amikor a munkaadónak a tanonccal szemben fennálló kötelességeit szabályozza és abból indul ki, hogy a munkaadónak a tanviszony tartama alatt a tanonccal szemben az atya helyét kell betöltenie, hogy a munkaadó minden irányban a jó családapa gondosságával köteles a tanonc felett őrködni. A tanviszony csak abban az esetben felelhet meg a hozzá fűzött várakozásoknak és mind a két fél érdekeinek, ha ezen az alapelven nyugszik s ha a gyermekek és fiatalkorúak munkájával szemben a köteles kiméletesség is megfelelő érvényre jut.
Ebből az alapelvből kiindulva a 91. és 92. §-okban megállapított kötelességek egészen önként értetődők. Az érdekeltség részéről ezekkel szemben az előadói tervezet vonatkozó szakaszainak tárgyalása alkalmával nem is merült fel érdemlegesebb észrevétel.
Némely részről kifogásolták a 91. §-nak azt a rendelkezését, melynek értelmében a munkaadó a tanonc szüleit (törvényes képviselőjét) a tanonc viselkedéséről, szakmabeli haladásáról tájékoztatni köteles. Erre azonban nézetem szerint súlyt kell helyezni, mert a tanonc nevelése szempontjából kívánatos, hogy a munkaadó a gyermek szüleivel érintkezést tartson fenn és szükség esetén ezeknek közbelépést is igénybe vehesse.
A 92. § rendelkezései ellen egy helyről az az észrevétel merült fel, hogy azok oly általánosságban állapítják meg a munkaadó kötelességeit, hogy konkrét esetekben nem lehet majd elbírálni, eleget tett-e a munkaadó az egyik vagy a másik rendelkezésnek. Ezt az aggályt sem tartom figyelembe vehetőnek, egyrészt mert a munkaadó kötelességeit közelebbről megállapítani nem lehet, másrészt mert épen a konkrét körülmények mérlegelése alapján lesz majd esetenkint megállapítható, hogy a munkaadó az egyik vagy másik kötelességének eleget tett-e.
A 92. § 5. pontjával kapcsolatos arra az észrevételre, hogy a tanoncnak nyujtandó élelmezés csak az országban uralkodó általános táplálkozási és élelmezési viszonyoknak megfelelő lehet, megjegyzem, miszerint ez annyira önként értetődő, hogy az említett pontnak ily értelmű kiegészítése felesleges lenne.
A szakasz első mondata, mely a munkaadó kötelességévé teszi, hogy a tanoncot mindaddig, amíg tanideje tart, iskolába (111., 112. §) járassa és az iskola pontos látogatására rászorítsa, lényegét tekintve megfelel a mai ipartörvény 62. §-a c) pontjának. A szakasz azonban ennek az általános kötelezettségnek megállapításán kívül a tanonc iskolalátogatása tekintetében a felelősség kérdését is részletesen szabályozza.
Iparosaink kétségkívül sok zaklatást szenvedtek el tanoncaik iskolai mulasztásai miatt. A törvényjavaslat nem is kívánja őket tanoncaik mulasztásaiért minden esetben felelőssé tenni és ezt a felelősséget feltétlenül csak abban az esetben állapítja meg, ha a tanonc a munkaadónál lakik. Ez elől a követelmény elől lehetetlen kitérni, mert a munkaadónak az együttlakás révén leginkább áll módjában az iskolalátogatást ellenőrizni. A munkaadó, amennyiben a tanonc nem nála lakik, csak akkor felelős, ha a tanonc kellő ellenőrzésében mulasztás terheli. Ezt az ellenőrzést az alkotandó törvény végrehajtása során kétségkívül meg kell majd könnyíteni, nevezetesen gondoskodni kell annak az egy és más községben már bevezetett rendszernek általánosításáról, hogy az iskola a tanonc jelenlétét, esetleg egy erre a célra rendelt könyvecske vagy igazoló-lap lebélyegzésével óráról-órára igazolja. Ez a rendszer lehetővé tenné, hogy a munkaadó vagy helyettese nyomban értesüljön a tanonc mulasztásáról.
A munkaadó felelősségének lényeges enyhítését jelenti a szakasz harmadik bekezdése, mely abban az esetben, ha a tanonc nem a munkaadónál, de törvényes képviselőjével egy községben lakik, a tanítási órák pontos látogatásáért a törvényes képviselőt teszi felelőssé.
Némely részről azt a javaslatot vetették fel, hogy az iskolai mulasztásokért a tanoncot azzal kell sujtani, hogy tanideje minden mulasztott óra után egy nappal meghosszabbíttassék. Ezt a javaslatot azonban nem tartom elfogadhatónak, mert ily rendelkezés a tanoncot az iskola látogatására előreláthatóan egyáltalán nem serkentené. Ennél mindenesetre többet használ, ha a munkaadó a szülőkkel és az iskolával együtt a tanoncban a kötelességtudást igyekszik fejleszteni, ha meggyőzi az iskolalátogatás szükségességéről és éberségével lehetetlenné igyekszik tenni az iskolakerülést.
Ha mindezek az eszközök eredménytelenek lennének, nem maradna más hátra, mint a 98. § alapján a végső eszközhöz, a tanviszony felbontásához nyulni.
A szakasz első bekezdése a tanoncnak a munkaadóval szemben fennálló kötelességeit szabályozza. Némely részről azon a czímen emeltek kifogást e bekezdés ellen, hogy ez a tanoncot csak annyiban kötelezi engedelmességre a munkaadó rendelkezései iránt, amennyiben ezek a munkaadót a törvény alapján megillető jogkörből folynak. Tényleg azonban ez a rendelkezés annyira magától értetődő elvet fejez ki, hogy abban nem lehet sérelmet látni s az nem is akar más lenni, mint egyszerű figyelmeztetés arra, hogy a munkaadó a tanoncnak az említett jogkörben adhat parancsokat.
A szakasz második bekezdése a munkaadó fegyelmezési jogát írja körül, és a munkaadó kötelességévé teszi, hogy a tanonc feddésénél, dorgálásánál a tanonc nemére és korára, valamint arra, hogy önérzetét, tisztességét ne sértse, figyelemmel legyen.
Bármennyire kívánatos lenne, hogy a fegyelmi eszközök sorában a testi fenyíték alkalmazása ne szerepeljen, ezt az iparosság nézete szerint nem lehet kizárni. Előfordul, hogy a jóakaratú figyelmeztetés, megintés, dorgálás teljesen hatástalan marad. Ha a törvény a testi fenyíték alkalmazásának lehetőségét kizárná, az a tudat, hogy a munkaadó testi fenyítéket nem alkalmazhat, az iparosság egyértelmű véleménye szerint a házi- és műhelyfegyelem súlyos meglazulására vezethetne, ez pedig a tanonc nagy kárára az oktatás eredményességét kockáztatná. E nélkül a fegyelmezési eszköz nélkül előreláthatóan sokkal több esetben kellene a végső eszközhöz, a tanviszony felbontásához nyulni, amit pedig a tanonc jövője szempontjából kerülni kell.
Az iparosság részéről arra is rámutattak, hogy a testi fenyítéket végső eszközként olykor az atya is kénytelen gyermekeivel szemben alkalmazni s ha a munkaadó a tanonccal szemben a törvényjavaslat szerint az atya helyét tölti be, a munkaadóra nézve is lehetővé kell tenni ennek az eszköznek alkalmazását.
Mindezeket a szempontokat mérlegelve, a törvényjavaslat megengedi, hogy a munkaadó, amennyiben a házi fegyelem fenntartása érdekében mulhatatlanul szükséges, mint az atya helyettese, a tizenhatodik életévét még be nem töltött fiútanonccal szemben enyhe testi fenyítéket is alkalmazhasson. A tanoncot ellátásával kapcsolatos bárminő hátránnyal sujtani azonban tilos.
A szakasz azokat az eseteket sorolja fel, amelyek bekövetkezése szükségképen a tanviszony megszűnését vonja maga után.
A szakasz azokat az eseteket sorolja fel, amelyekben a munkaadó a tanviszonyt rögtöni hatállyal felbonthatja. Az egyes pontok a tanviszonyok felbontásának jogát bizonyos tények bekövetkezéséhez kötik. Ezek között előreláthatóan csak a 4., 5. és 6. pontokban említett tények lesznek esetleg olyanok, amelyeknek fennforgása tekintetében a munkaadó és a tanonc, illetőleg törvényes képviselője között vita merülhet fel. Úgy ezekben az esetekben, mint a szakasz egyéb pontjai alapján rögtöni hatállyal történő elbocsátás miatt esetleg felmerülő nézeteltérések esetén a tanonc, illetőleg törvényes képviselője az ipari bíróságok előtt érvényesítheti jogait.
A törvényjavaslat, amint azt már más helyütt is említettem, nagy súlyt helyez arra, hogy a tanviszony lehetőleg szabályszerűen befejezzék és hogy az csak elkerülhetetlen szükség esetén legyen felbontható. Ezért a tanviszony rögtöni hatályú felbontásának jogát azokra a szorosan körülirt esetekre korlátozza, amelyekben a tanonc hosszas betegsége vagy a tanonc által elkövetett valamely súlyos beszámítás alá eső cselekmény következtében a tanviszony fenntartása a munkaadó szempontjából szinte lehetetlenné válik.
Figyelemmel arra, hogy a tanviszony tartama az iparágak természetének megfelelően különböző lesz, az 1. pontban a tanonc betegségének tartamát nem lehet határozott időben megállapítani, hanem e helyett célszerűnek látszik azt az egész tanidő bizonyos hányadában kifejezni.
A 4. ponttal kapcsolatosan meg kell jegyeznem, hogy amennyiben a tanszerződés felbontása e pont alapján, de nem a tanoncnak, hanem törvényes képviselőjének hibájából történt, nem a 101. § harmadik, hanem annak első bekezdése szerint kell eljárni.
Az 5. pont a súlyos károkozás, a 6. pont a súlyos becsületsértés eseteiről szól. Némely érdekeltségi kör e pontokban a „súlyos” törlését javasolta. Ezt a javaslatot azonban nem tartom elfogadhatónak, mert csekélyebb kár okozása, vagy enyhébb beszámítás alá eső becsületsértés esetén a rögtöni hatállyal való elbocsátás jogát biztosítani nem volna méltányos és igazságos.
A tanoncnak jogellenes kilépése a munkából kétségkívül súlyos beszámítás alá esik. Ennek megítésénél nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni a tanonc korát, tettei érett megfontolásának hiányát és rövidebb távollét esetén rögtön a legszigorúbb eszközhöz nyulni kétségkívül elhibázott lenne, annyival inkább, mert az ilyen rövidebb ideig tartó elmaradások az esetek túlnyomó részében békés úton megfelelő elintézést nyerhetnek. Ezért a szakasz 7. pontja négy hétben állapítja meg azt az időt, amely alatt, ha a tanonc vissza nem tér, a tanviszony rögtöni hatályú felbontásának lehetősége áll be.
E ponttal kapcsolatosan kell megjegyeznem, hogy a jogellenesen kilépett tanoncnak hatósági visszavezetése iránt, melyre a mai ipartörvény módot nyujt, a törvényjavaslat nem intézkedik. A tanonc hatósági visszavezetése eddig sem járt kézzel fogható eredménnyel, csak sok keserűséget és kölcsönös elégedetlenséget okozott. Ha a kiskorú érdekeinek védelmére hívatottak úgy találják, hogy a tanonc visszatérése előnyös vagy kívánatos, amúgy is mindent el fognak követni ebből a célból. Ha pedig ezek is a visszatérés ellen vannak, akkor nem lenne megokolt szigorú rendszabályokhoz nyúlni, melyek a tanviszony nyugodt és mind a két félre nézve kielégítő folytatását úgy sem biztosíthatnák.
A szakasz második bekezdése a tanviszony felbontása tekintetében a munkaadó részére biztosított jognak érvényesítését időhöz köti, mert sem a tanonccal szemben érvényesítendő méltányossággal, sem a tanviszony fenntartásához fűződő érdekekkel nem volna összeegyeztethető, ha a munkaadó a 2-7. pontokban felsorolt okok miatt azok tudomására jutását követő huzamosabb idő után is élhetne az említett joggal és ha e miatt a tanonc hosszabb időn át állandó bizonytalanságban volna tartható. A munkaadónak időt kell engedni, hogy az említett okok egyikének másikának bekövetkezése esetén megfontolás tárgyává tehesse és eldönthesse, igénybe veszi-e a tanviszony felbontásának jogát, de ha a megállapított idő alatt ezzel a joggal nem él, a kérdéses okra hivatkozva később a tanviszonyt fel nem bonthatja.
A szakasz az 1-6. pontokban azokat az eseteket sorolja fel, amelyekben a tanonc, illetőleg annak törvényes képviselője vagy a tanonc panaszára az iparhatóság a tanviszonyt rögtöni hatállyal felbonthatja.
A 2. ponttal kapcsolatosan meg kell jegyeznem, hogy bár a mostani rendkívüli gazdasági viszonyok között gyakrabba előfordulhat, hogy az iparos üzemét, anyaghiány miatt vagy más okokból hosszabb-rövidebb ideig szüneteltetni kénytelen, a 2. pontban foglalt két hónapi határidőnél hosszabbnak megállapítását a tanonc érdekei szempontjából hátrányosnak találnám, mert a tanoncot nem lehet jogosan kötelezni arra, hogy kiképzésének hónapokig tartó felfüggesztését tűrje, hanem módot kell neki adni arra, hogy amennyiben munkaadója üzemét bizonyos időn túl (a szakasz két hónapot állapít meg) szünetelteti, a tanviszonyt felbonthassa, illetőleg a tanviszony felbontását kérhesse és más munkaadónál kereshessen elhelyezést.
A szakasz 3. pontja szerint a tanviszony felbontható akkor is, ha a munkaadó, aki a tanoncot lakással nem látja el, Budapest területén az üzlet, műhely vagy telep helyét akkép változtatja meg, hogy az ahhoz szükséges út megtevése a tanoncnak aránytalanul több fáradságába kerül. Ezzel a rendelkezéssel szemben az egyik érdekeltségi kör részéről az az aggály merült fel, hogy e rendelkezés alapján az üzleti helyiségnek, műhelynek minden áthelyezését a tanviszony felbontására fogják ürügyül felhasználni. Ezt az aggályt azonban nem osztom. Az említett pontban eléggé részletesen körül van írva, hogy ebből a szempontból az üzleti helyiségnek egészen távoli városrészbe áthelyezése jöhet csak számba.
A jövő iparosnemzedéknek, de magának az iparnak az érdekében is nagy súlyt kell helyezni arra, hogy az ifjak oly ipari pályára lépjenek, amelynek körében kiképzésük után teljes értékű munkásságot fejthetnek ki, teljes értékű munkaerőkké válhatnak. Ezért lehetővé kell tenni, hogy oly esetekben, amelyekben a tanoncnak valamely foglalkozásnál való megmaradása vagy a kiképzés folytatása a tanonc egészségét, fejlődését vagy életét veszélyezteti, amely körülményt hatósági orvosi bízonyítvánnyal kell igazolni, úgyszintén akkor is, ha a tanonc az illető foglalkozás megtanulására és űzésére alkalmatlanná válik, a tanviszony rögtöni hatállyal felbontható legyen.
Avégből, hogy ezen a címen a tanviszony indokolatlan felbontása helyt ne nyerhessen, az iparosság óhajára a jelzett rendelkezést azzal egészítettem ki (l. a 99. § harmadik bekezdését és az ahhoz fűzött indokolást), hogy a tanviszonynak az említett alapon történt felbontása esetében a tanonc a tanviszony felbontásától számított egy éven belül ugyanabban a szakmában tanoncként nem szerződtethető. E részben hosszabb időt megállapítani nem volna indokolt, mert egy év alatt a tanonc annyira megerősödhetik, annyira fejlődhet, hogy a megkezdett foglalkozásnak folytatása többé esetleg nem aggályos.
Iparoktatási szakférfiak előterjesztése szerint az iskolai fegyelem fenntartása és a többi tanonc hátrányos befolyásolásának elkerülése érdekében olykor elkerülhetetlenné válhat a tanoncnak a tanonciskolából való kizárása. Az oktatás zavartalanságának biztosítása céljából ehhez a súlyos eszközhöz természetesen csak abban az esetben szabad nyúlni, ha a fegyelem fenntartásának egyéb eszközeivel célt érni nem sikerül. A szakasz harmadik bekezdése ennélfogva ennek az eszköznek igénybevétele tekintetében megfelelő megszorításokat állapít meg.
A kizárást kimondó határozat közléséhez, jogerőre emelkedésének bevárása nélkül, azt a hatályt kell fűzni, hogy a tanonc a kizárás tartama alatt az iskolát nem látogathatja. Az is önként értetődő követelmény, hogy a kizárt tanonc tanidejét, az iskola látogatásának kötelezettsége mellett annyival meg kell hosszabbítani, amennyi időn át a tanonc a kizárás következtében iskolába nem járt.
Abban az esetben, ha az iskolából egyízben már kizárt tanonc az iskolában ismét oly viselkedést tanusít, hogy annak alapján az iparhatóság őt újból kizárni kénytelen, nem marad más hátra, mint a kizárásra vonatkozó határozat jogerőre emelkedésével a tanviszonyt megszüntetni. Ez iránt a szakasz utolsó bekezdése megfelelően rendelkezik.
A szakasz azokat az eseteket sorolja fel, amelyekben egyfelől a munkaadó, másfelől a tanonc, illetőleg törvényes képviselője részéről a tanviszony tizennégy napi felmondási idő mellett felbontható. Ezt a jogot a szakasz a munkaadó részére egyebek között abban az esetben is biztosítja, ha a tanonc a tanonciskola látogatását következetesen megtagadja. A 93. § indokolása során rámutattam arra, hogy a munkaadót az ott említett esetekben felelőssé kell tenni azért, hogy a tanonc az iskolát pontosan látogassa. Fel lehet tenni, hogy az esetek legnagyobb részében a munkaadó kellő éberség mellett el is tudja érni azt, hogy a tanonc ennek a kötelességének eleget tegyen. Azokban a kivételes esetekben azonban, amelyekben a munkaadó minden igyekezete hasztalannak bizonyul és a pontos iskolalátogatást elérnie nem sikerül, nem marad más hátra, mint a tanviszonyt felbontani.
A szakasz 3. pontja a tanviszonynak a tanonc, illetőleg törvényes képviselője részéről 14 napi felmondással való felbontását megengedi abban az esetben is, ha a tanonc és pedig amennyiben még kiskorú, törvényes képviselőjének, illetőleg a gyámhatóságnak hozzájárulásával, más ipari szakra, életpályára vagy szülője üzletébe vagy gazdaságába lép át. Ez a pont lehetővé kívánja tenni az ifjú korban lévők pályaváltoztatását. Ezt a lehetőséget oly követelménynek tartom, mely elől kitérni nem lehet, mert nem csak az illetők érdeke, de egyszersmind fontos ipari érdekek is fűződnek ahhoz, hogy az ifjú hajlamait, tehetségét követhesse és ha rájön arra, hogy valamely pálya nem elégíti ki, hogy annak körében a munka nem szerez neki örömet, oly pályára léphessen, melyet megfelelőbbnek talál.
A legkülönbözőbb körülmények tehetik szükségessé azt is, hogy a gyermekek szülője üzletébe vagy gazdaságába lépjen át. Erre szintén meg kell adni a lehetőséget.
Abból a célból, hogy a pályaválasztás ne lehessen ürügy a tanviszony felbontására, a szakasz harmadik bekezdése e részben is érvényesíti a 98. §-nál már említett azt a megszorítást, hogy ily esetekben a tanonc a tanviszony felbontásától számított egy éven belül abban a szakmában, amelyből kilépett, tanoncul nem szerződtethető. Ez alól a rendelkezés alól a szakasz kiveszi azt az esetet, amikor a tanonc a szülő üzletébe lép át és egyszersmind megengedi azt is, hogy az iparhatóság méltánylást érdemlő esetekben további kivételt engedélyezhessen.
A szakasz utolsó bekezdése a méltányosság követelményeinek megfelelő védelmet nyújt a tanoncnak abban a tekintetben, miszerint azon a címen, hogy a tanoncot a harmadik bekezdés rendelkezései ellenére alkalmazták, az új tanszerződésben megállapított tanidő első évének eltelte után, amennyiben pedig a tanidő előbb ér véget, annak befejezése után, a tanszerződést, illetőleg eltöltött tanidőt érvényteleníteni, a tanoncot a segédi vizsgálat letételétől elzárni, vagy a már kiadott segédlevelet semmisnek nyilvánítani ne lehessen.
A szakasz csőd, valamint az üzlettulajdonos személyében beállott változás esetében úgy a tanoncnak, illetőleg törvényes képviselőjének, mint a csődtömeggondnoknak, illetőleg az új tulajdonosnak biztosítja a jogot, hogy a tanviszonyt előzetes tizennégy napi felmondással felbonthassa. Az üzlettulajdonos személyében beálló változás, valamint a csőd is kétségkívül oly ok lehet, mely a tanonc szempontjából kívánatosság teheti a tanviszony felbontását, mert a munkaadó személyén nagy súly van és a tanonc a tanszerződést abban a feltevésben kötötte, hogy mindvégig a másik szerződő fél fogja oktatását vezetni. A tanszerződés hatályát ezekben az esetekben törvényi rendelkezéssel fenntartani a tanonc érdekei szempontjából méltánytalan lenne. Ezen kívül az új üzlettulajdonos, illetőleg a csődtömeggondnok elhatározását sem volna helyes korlátozni, mert ezek esetleg nem is kívánnak tanoncot tartani. Célszerűnek látszott azonban ezt a felmondási jogot időhöz kötni annak kimondásával, hogy a felmondási jog megszűnik, ha a felek azzal a csőd kihirdetésétől, illetőleg attól az időponttól számítva, midőn az új tulajdonos az üzletet átvette, legfeljebb négy hét alatt nem éltek.
A tanonc abban az esetben, ha a tanviszony a szerződésben megállapított tanidő lejárta előtt bármily okból megszűnik, rendszerint súlyos helyzetbe kerül. Az új munkaadó, aki hajlandó őt tanoncul szerződtetni, többnyire nincsen tekintettel a tanidőnek arra a részére, melyet a tanonc előbbi munkaadójánál eltöltött és a tanoncnak a legtöbb esetben nincs más választása, mint vagy a már eltöltött időre való tekintet nélkül újból tanoncul szerződni, vagy más pályára lépni. Mellőzhetetlen követelmény, hogy a tanoncot ily esetekben minden méltánytalanságtól megóvjuk. Az iparnak érdeke is azt kívánja, hogy a megfelelően eltöltött idő ne vesszen kárba és a tanonc ne legyen kénytelen ily esetekben pályát változtatni. Természetesen más elvek szerint kell eljárni azokban az esetekben, amikor a tanviszony megszünése a tanonc hibáján kívül következett be, mint azokban az esetekben, amikor a tanviszony időelőtti megszünése a tanonc hibájából történt. De az utóbbi esetben sem hagyható figyelmen kívül a tanonc kora, meggondolatlansága és lehetőleg el kell kerülni azt, hogy a szükségképen enyhébb beszámítás alá eső valamely ballépés, mulasztás miatt a tanonc egész jövője forogjon kockán.
Ami mindenek előtt azt az esetet illeti, amikor a tanviszony a szerződésben kikötött tanidő eljárta előtt a tanonc hibáján kívül szünik meg, a szakasz olyképen rendelkezik, hogy amennyiben a tanidőből annak egyötödrészénél kevesebb marad kitöltetlenül, a tanoncot segédi vizsgálatra kell bocsátani. Ha ezen a vizsgálaton kellő eredményt mutat fel, részére a segédlevelet ki kell állítani. Ily esetekben a segédlevél kiállítása a tanonc részére teljesen aggálytalan és lehetővé teszi elhelyezését.
Abban az esetben, ha a tanidő hátralevő része a tanidő egyötöd részénél kevesebb ugyan, de a segédlevél a segédvizsgálat eredménytelensége miatt nem állítható ki, a szakasz a tanonc elhelyezésének megkönnyítése érdekében újabb tanszerződés kötésétől eltekint, a tanonc részére megfelelő bizonyítvány kiállítását írja elő és a tanonc a tanidő hátralevő részére ennek a bizonyítványnak alapján nyer elhelyezést. Ebben az esetben természetesen a tanonc a tanidő hátralevő részének letelte után a segédvizsgálatot megismételni köteles.
Amennyiben a tanidő hátralevő része a tanidő egyötöd részénél több, a törvényjavaslat a tanoncnak az iparhatóság támogatásával biztosítja abból a célból, hogy a tanidőnek még kitöltetlen részére ugyanabban a szakmában más munkaadónál, lehetőleg a tanoncot érő minden hátrány nélkül nyerjen elhelyezést. Ebben az irányban úgy az iparhatóságok, mint az ipartestületek közbelépésétől kedvező eredményeket lehet várni és egy kis jóakarattal a tanoncot minden hátránytól meg lehet kímélni.
Azokban az esetekben, amelyekben a tanviszony felbontása a tanonc hibájából következik be, szintén súlyt kell helyezni arra, hogy a tanonc megkezdett ipari kiképzését befejezhesse. Áll ez különösen akkor, mikor a tanviszony nagyobb részének eltöltése után következik be a tanviszony felbontása. E mellett azonban megokolt az iparosságnak az a kívánsága is, hogy ily esetekben a tanoncot bizonyos hátránnyal és pedig a tanonci minőségben eltöltendő idő meghosszabbításával sujtsuk. Ezért a szakasz harmadik bekezdése olyképen rendelkezik, hogy amennyiben a tanviszony a tanonc hibájából a tanidő utolsó ötödében szűnik meg, az iparhatóság a tanonc kérelmére a tanviszonyban töltött időről bizonyítványt állít ki, annak megemlítésével, hogy a szerződésileg megállapított tanidőből mennyi maradt kitöltetlenül és még mennyi időn át köteles a tanonc az iskolát látogatni. E bizonyítvány alapján a tanoncot szakbavágó munkára új tanszerződéssel bárki alkalmazhatja. Az új tanszerződésben azonban a tanidő hátralevő részének másfélszeresénél rövidebb időt megállapítani nem lehet.
Némely iparoskörök részéről felmerült az az aggály, hogy ez a rendelkezés egyik-másik iparost a tanonc elcsalogatására fogja ösztönözni, mert a tanonc munkája a tanidő utolsó részében a legértékesebb. Erre nézve megjegyzem, hogy ez az aggály, hogy csak a 99. §-ban említett körülményekre utalják, az ennek 2-6. pontjaiban felsorolt okok szempontjából egyáltalán nem állhat fenn, de azt a 7. pontban említett ok tekintetében sem oszthatom, mert a tanviszony felbontása a tanonci minőségben töltendő idő meghosszabbítását vonja maga után és nem tehető fel, hogy más iparosnak igéretei a tanoncot arra bírnák, hogy a tanonci minőségben eltöltendő idő meghosszabbítását vállalja. Annak, ha a tanonc a munkából jogellenesen kilép, rendszerint más oka van. Ha az ilyen tanonc nem állhatna be a már a kitöltött tanidő legnagyobb részének beszámításával más munkaadóhoz, ez sok esetben nemcsak ipari pályájának tönkretételét, de elzüllését is maga után vonhatná.
Arra az esetre, ha a tanviszony a szerződésben megállapított tanidő lejárta előtt a tanonc hibájából nem a tanidő utolsó ötödében, hanem korábban szűnik meg, a szakasz harmadik bekezdése olyképen rendelkezik, hogy a tanoncnak ugyanazon vagy rokon szakmájú más iparoshoz szerződtetése esetében a már kitöltött tanidőnek csak kétharmada vehető a tanonc javára számításba. Ezt a rendelkezést azért vettem fel, mert a kézműves iparosság egy részének kívánságával megegyezően megokoltnak tartom, hogy a tanviszonynak a tanonc hibájából való megszűnése a tanoncra nézve bizonyos hátránnyal legyen egybekötve. Továbbmenő szigor érvényesítését azonban elhibázottnak és károsnak tartanám.
Az említett rendelkezések szerint az a körülmény, vajjon a tanonc hibájából szünt-e meg a tanviszony, az új tanszerződésben megállapítandó tanidő tartama szempontjából nagy kihatással van. Éppen ezért, amennyiben ezt a kérdést a bíróság jogerős ítéletben eldöntötte, döntését a szakasz utolsó bekezdése az iparhatóságra nézve is irányadóvá teszi. Amennyiben ebben a kérdésben a bíróság nem döntött, azt az említett rendelkezések szempontjából az iparhatóság dönti el. Mind a bíróság, mind az iparhatóság döntése visszahat a tanonccal kötött új szerződésben megállapított időre, vagyis ha a döntés olyképen szól, hogy a tanviszony a tanonc hibájából szűnt meg és az új tanszerződésben megállapított idő a szakasz harmadik bekezdésében foglalt rendelkezéseknek nem felel meg, a tanidőt meg kell hosszabbítani. Ha pedig a döntés olyképen szól, hogy a tanviszony nem a tanonc hibájából szűnt meg és az új tanszerződésben az ellenkező feltevésből kiindulva, a tanidőt a szakasz harmadik bekezdésében foglalt rendelkezéseknek megfelelően állapították meg, az ilyképen megállapított tanidő tartamát le kell szállítani.
A szakasz a tanviszony megszűnése vagy felbontása esetében a kártérítés kérdését szabályozza. E részben a törvényjavaslat azon az elvi alapon áll, hogy a tanviszony megszűnéséből, illetőleg felbontásából folyólag kárigény támasztásának, akár a tanonc, akár a munkaadó részéről, csak szűk keretek közt lehet helye. Azért, amit a munkaadó a tanoncnak nyujt, a tanonc a munkaadó részére munkát teljesít. Amennyiben ennek a munkának értéke nem felelne meg a munkaadó részéről a tanonc javára teljesített szolgáltatások értékének, a munkaadó a tanszerződés útján gondoskodhatik a különbözet megfelelő kiegyenlítéséről, a tanviszony felbontásának lehetőségét pedig eleve számításba kell vennie. A tanviszonyból származó helyzetet tehát olyannak kell tekinteni, hogy a két szerződő fél szolgáltatása lényegileg megfelel egymásnak és hogy a tanviszony megszűnéséből folyólag különösebb kárigények támasztásának már e miatt sem lehet helye. Ezért az az érvelést sem tekinthetem általánosságban helyt állónak, hogy a munkaadó a tanonc munkájának tulajdonképen csak a tanidő utolsó részében veheti hasznát és a kiképzés első szakában a tanonc szakképzésre fordított munka, valamint a tanonc javára nyujtott szolgáltatások csak a tanoncnak a kiképzés második szakában végzett munkájában nyerik megfelelő ellenértéküket s hogy ennek következtében a munkaadó minden esetben, amikor a tanviszony a tanszerződésben megállapított idő eltelte előtt szűnik meg, kárt szenved. Hasonlóképen nem találom a kárigény támasztását megokoltnak a tanonc, illetőle törvényes képviselője részéről sem oly esetekben, amelyekben a tanviszony idő előtti megszűnése, illetőleg felbontása nem jár a tanulással töltendő idő meghosszabbításával.
Ennek az elvi álláspontnak megfelelően a szakasz első bekezdése olyképen rendelkezik, hogy a munkaadó a tanviszony megszűnése vagy felbontása miatt a kiskorú tanonctól egyáltalán nem, annak törvényes képviselőjétől, illetőleg a nagykorú tanonctól pedig csak akkor kérhet kártérítést, ha a tanviszony felbontása a törvényes képviselő, illetőleg a nagykorú tanonc hibájából következett be. E rendelkezés, értelmében azokban az esetekben, amelyekben a tanviszonyt a tanonc pályaváltoztatása, vagy a kiskorú tanonc helytelen viselkedése stb. miatt bontják fel, a munkaadó kártérítési igényt nem támaszthat. Nem is volna igazságos a tanonc helytelen viselkedéséért a gyermek szüleit kártérítési kötelezettséggel sujtani, akiket a legtöbb esetben esetleg sokkal kevésbbé lehet ezért felelősség tenni, mint magát a munkaadót, akinek felügyelete alatt áll a gyermek.
A tanoncnak, illetőleg törvényes képviselőjének kártérítési igényét a szakasz második bekezdése szintén csak a legszűkebb keretekben, nevezetesen azoknak az esetekben állapítja meg, amelyekben a munkaadót a tanonccal szemben valamely súlyos mulasztás terheli, vagy a tanviszony felbontását a munkaadó jogtalan magatartása idézte elő.
A kártérítési igény tekintetében közelebbi rendelkezések a törvényjavaslat nem irhat elő és az ipari biróságoknak lesz feladatuk, hogy konkrét esetekben a kárigények felett az összes viszonyok figyelembe vételével döntsenek. A szakasz harmadik bekezdése külön előírja, hogy ezeknek a kereseteknek elbírálásánál úgy a felek vagyoni helyezetét, mint a tanviszony fenntartásához, illetőleg megszűnéséhez fűződő jogosult érdekeket figyelembe kell venni.
A szakasz utolsó bekezdése a kártérítési igény elévülése tekintetében a szóban levő követelések természetére és a tényállás megállapításának hosszabb idő elteltével felmerülő nehézségeire való figyelemmel hat havi határidőt állapít meg.
A szakasz a tanviszony törvény, illetőleg szerződés szerint való megszűnésének az iparhatóságnál való bejelentését szabályozza. Előírja, hogy ezt kinek és minő időn belül kell bejelenteni, úgyszintén, hogy a bejelentésnek minő adatokat kell tartalmazni.
A szakasz ötödik bekezdése a tanviszony törvény, illetőleg szerződés szerint való megszüntésének esetében foganatosítandó teendőket szabályozza és a tanonc képességeinek, valamint az iparban szerzett gyakorlati szakismereteinek megvizsgálását írja elő. A törvényjavaslat különös súlyt helyez arra, hogy a segédi vizsgálatot minden késedelem nélkül, azokban az esetekben, amelyekben a tanviszony a tanidő kitöltésével nyer befejezést, lehetőleg a tanidő két utolsó hetében tartsák meg. Erre azért kell súlyt helyezni, hogy a tanonc a segédi vizsgálat halogatása és ezzel segéddé válásának kitolása által kárt ne szenvedjen.
A segédi vizsgálat jelentőségének hangsúlyozásául a szakasz hatodik bekezdése előírja, hogy a vizsgálatra a tanonc munkaadóját és ha a tanonc kiskorú, törvényes képviselőjét is meg kell hívni.
A szakasz a tanviszony befejezéséről szóló segédlevél (bizonyítvány) kiállítását és az abba felveendő adatokat szabályozza. Az érdekeltség súlyt helyez arra, hogy ezt az okmányt, mely az ifjú tanonc jövője szempontjából nagy jelentőségű és egyszersmind az iparos fáradozásának is elismerése, minden esetben a munkaadó is aláírja, aki a tanoncot éveken át oktatta. Az érdekeltségnek ezt a kívánságát készséggel figyelembe vettem.
Mindenképen kívánatos, hogy azok, akik tanoncok nem voltak, hanem a 18. § harmadik bekezdésében jelzett módon szakbavágó gyakorlat útján szerzik meg szakképzettségüket, jelentkezésük esetében segédi vizsgálatra legyenek bocsáthatók. A törvényjavaslat 18. §-ának harmadik bekezdése az érdekelteket erre azzal is ösztönözni kívánja, hogy azok javára, akik a segédi vizsgálatot eredményesen leteszik, az egyébként megkívánt szakbavágó gyakorlat tartamát leszállítja. Ezeknek segédi vizsgálata tekintetében a 105. § rendelkezik. A segédi vizsgálatra bocsátáshoz annak igazolása szükséges, hogy az illető a 18. § harmadik bekezdésében megszabott gyakorlati időnek legalább négyötödén át szakbavágó munkát végzett.
A tanonc szakképzettsége szempontjából a gyakorlati kiképzés mellett rendkívüli jelentőséget kell tulajdonítani a tanonc iskolai előhaladásának és mindenképen arra kell törekedni, hogy a tanonc ne csak pontosan látogassa az iskolát hanem, hogy az ottan tanított ismereteket elsajátítsa és a megfelelő évfolyamokat sikerrel elvégezze. A tanoncot tehát erre mindenképen rá kell szorítani. Oly esetekben, amelyekben a tanonc a tanidő végén az iskola megfelelő évfolyamát sikerrel nem végezte, a segédlevél kiállítását hosszabb időre dolgozni, illetőleg a kérdéses évfolyam sikeres elvégzésétől függővé tenni, nem lenne megfelelő. Ez a rendszabály anyagi szempontból is súlyosan érintené a tanoncot, esetleg arra bírná, hogy elhagyja ipari pályáját. Ezenkívül azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy azok a tanoncok, akik egy vagy más elméleti tárgy tanulásánál kellő eredményt nem érnek el, a műhelyben nem egy esetben nagy ügyességet tanusítanak és használhatóknak bizonyulnak. Ezek gyakorlati érvényesülése elé nehezségeket gördíteni nem volna sem az ipar, sem az illetők érdekében álló. A leghelyesebb megoldás kétségkívül az lenne, ha a tanoncot az iskolában felmutatott ki nem elégítő eredmény pótlására lehetne kötelezni esetleg olyképen, hogy ily esetekben a segédlevelet ki kellene ugyan állítani, de az iparhatóság felhatalmazást nyerne, hogy az iskola igazgatójának meghallgatása után a segédlevélbe felveendő záradék útján kötelezhesse a tanoncot, hogy az iskolát segédi minőségének első évében megfelelő időn át látogassa. Ez ellen a megoldási módozat ellen azonban gyakorlati szempontokból súlyos aggályok merültek fel abban az irányban, hogy a segéddé lett tanoncot igen nehéz lenne arra kényszeríteni, hogy az iskolát látogassa és hogy ezt sok esetben már azért sem lehetne elérni, mert mint segéd abba az helyzetbe kerülhet, hogy szolgálatát és ezzel lakóhelyét is sűrűn változtatni kénytelen. Ilyképen az egyik iskolából a másikba kerülne és rendszeres oktatásáról már emiatt sem lehetne szó.
Az említett megoldási módot el kellett tehát ejtenem és be kellett érnem azzal, hogy abban az esetben, ha a tanonc az iskolában vagy a segédi vizsgálaton kellő eredményt nem mutat fel, az iparhatóság a segédlevelet kiállítja ugyan, de az önálló iparűzéshez megkívánt segédi szakbavágó gyakorlatot legfeljebb két évvel meghosszabbítja.
Az iparhatóság vonatkozó határozatát záradék alakjában a segédlevélbe felvenni köteles. Ennek a záradéknak a felvételét mellőzni nem lehet, mert csak ily módon lehet elérni azt, hogy az illető segéd az iparjogosítvány kiállítása előtt a hosszabb szakbavágó gyakorlatot tényleg igazolja.
Némely részről megnyilvánult az az aggály, hogy a segédlevélbe felveendő ez a záradék a segéd boldogulását fogja esetleg hátráltatni. Ezt az aggályt azonban nem osztom, mert a segédlevelet csak a munkakönyv váltásánál és az iparjogosítvány megszerzésénél kell bemutatni; a segéd elhelyezkedése munkakönyve alapján történik.
Annál a segédnél, aki a segédi vizsgálaton kellő eredményt nem mutat fel, célszerű módot nyujtani arra, hogy bizonyos idő mulva (a törvényjavaslat hat hónapot állapít meg) a segédi vizsgálatot megismételhesse. Abban az esetben, ha a segéd ezt a vizsgálatot eredménnyel megállja, a szakasz az eredeti segédlevél bevonását és új segédlevél kiállítását írja elő, azzal a hatállyal, hogy ennek az új segédlevélnek kiállításával a segédi gyakorlat tartamát meghosszabbító iparhatósági határozat érvényét veszti.
A szakasz az érdekeltség túlnyomó részének álláspontjával megegyezően olyképen rendelkezik, hogy a vizsgáért díj vagy költség felszámításának helye nincs. Az iparosok, akik a vizsgáló bizottságban helyt nyernek, közreműködésüket szakmájuk iránti kötelességüknek tekintik és ezért díjat felszámítani nem kívánnak.
A segédlevél kiállítását a 85. §-nál említett okokból épen úgy, mint a tanszerződés kiállítását nem lehet díjtalanná tenni. A felszámítható díjat az egyöntetűség érdekében a kereskedelemügyi miniszter rendeleti úton fogja megállapítani.
A tanoncvizsgáló bizottság szervezetét, megalakítását, működését, a vizsgálat tárgyát, színhelyét és menetét a törvényjavaslat nem szabályozza, mert mindezeknek a részletkérdéseknek szabályozásánál figyelemmel kell lenni az egyes iparok természetére és ezért célszerű ezt a szabályozást a rendeleti útra hagyni.
A szakasz a tanoncok nyilvántartását lényegileg a mai ipartörvény 77. §-ának megfelelően szabályozza. E részben felesleges kiadások elkerülése érdekében egyebek között arra is ügyelni kellett, hogy a meglevő lajstromkönyvek az egyes rovatok csekély módosításával tovább is használhatók legyenek.
Ennek a lajstromnak pontos vezetése nemcsak ipari közigazgatási szempontokból, hanem azért is fontos, hogy az iskola látogatására kötelezett tanoncok jegyzéke közölhető legyen a tanonciskolai felügyelő bizottsággal, amely szerv a törvényjavaslat értelmében községenkint felállítva a tanoncoktatás felett a közvetlen felügyelet gyakorlására lesz hivatva és a jegyzék alapján a tanoncok iskoláztatása iránt intézkedik. A mai ipartörvény 77. §-a értelmében a tanoncok jegyzékét a kerületi tanfelügyelőségnek kell megküldeni. E helyett célszerűbbnek találom, hogy a jegyzéket az iparhatóságok községenkint összeállítva közvetlenül az említett felügyelő bizottságnak küldjék meg.
A szakasz az érvényben lévő ipartörvénynek a munkakönyvekre vonatkozó rendelkezéseit nem kívánja érinteni, csupán azt a kérdést szabályozza, kinek kell munkakönyvet kiállítani, az ipartörvény 101. §-ának rendelkezéseitől lényegesen eltérően. Annak következtében mindenekelőtt, hogy a törvényjavaslat a tanidő végén segédi vizsgálat letételét és segédlevél kiállítását írja elő, a tanoncidő befejezését csak segédlevéllel lehet igazolni és a munkakönyv kiállítását ehhez kell kötni.
Az érvényben lévő ipartörvény 5. §-a lehetővé teszi, hogy az előírt szakképzettség a tanoncai és segédi szakbavágó gyakorlat helyett valamely ipari tanműhely, tanfolyam, ipari szakiskola stb. elvégzése útján is meg legyen szerezhető, 101. §-ának c) pontja szerint pedig annak, aki élete 15-ik évét betöltötte és gyakorlati ipariskolát végzett, munkakönyvet kell adni. Az oly tanműhelyeknek, tanfolyamoknak, ipari szakiskoláknak egész sora áll fenn ma is, amelyeknek elvégzése munkakönyv váltására jogosít. Ezek az intézmények, amint azt már a 20. § indokolása során jeleztem, az ipari szakképzés szempotjából kiváló jelentőségre emelkedtek. A törvényjavaslat tehát e részben nem kíván a mai helyzeten változtatni s a szakasz előírja, hogy annak, aki oly tanműhely, tanfolyam, ipari szakiskola stb. elvégzését igazolja, amelynek bizonyítványa munkakönyv váltására jogosít, kérelmére a munkakönyvet ki kell állítani. Az ipartörvényben az életkor szempontjából megállapított feltételt, mint feleslegeset, a törvényjavaslat mellőzze.
Az ipartörvény 101. §-ának d) pontja lehetővé teszi, hogy bárki, aki életének 15-ik évét betöltött és igazolja, hogy iparosnál mint segéd munkába felvétetik, munkakönyvet nyerjen. Ezt a rendelkezést kézműves iparosságunk a rendszeres szakképzés szempontjából sérelmesnek tartja, mert lehetővé teszi, hogy a tanonckodást bárki elkerülhesse és minden előzetes gyakorlat nélkül egyszerre segéddé lehessen.
A törvényjavaslat számol kézműves iparosságunk állásfoglalásával, 77. §-ában kimondja, hogy képesítéshez kötött iparokban gyermeket és fiatalkorút mindaddig, amíg a segédlevelet meg nem szerezte, csak tanszerződés alapján szabad foglalkoztatni és ennek a rendelkezésnek kiegészítéseképen a 110. § második bekezdésében olyképen rendelkezik, hogy aki tizenkettedik életévét betöltötte, de tizennyolcadik életévét még el nem érte, a most idézett szakasz első bekezdésében említett, a fentebbiekben tárgyalt esetektől eltekintve, csak képesítéshez nem kötött iparban leendő alkalmazásra nyerhet munkakönyvet. Ezzel tehát teljesen el van zárva a lehetősége annak, hogy a tanonckodást gyermek vagy fiatalkorú más módon, mint azáltal, ha a szakasz első bekezdésében említett valamely ipari tanműhelyt, tanfolyamot vagy ipari szakiskolát stb. végez, elkerülhesse.
Más a helyzet azoknál, akik tizennyolcadik életévüket már betöltötték és így túl vannak azon a koron, amelybe normális körülmények között a tanoncévek esnek. Ezeket nem lehet megfosztani attól a lehetőségtől, hogy képesítéshez kötött iparokban is alkalmazást nyerhessenek és hogy ebből a célból munkakönyvet kaphassanak. A 18. § harmadik bekezdésében foglalt rendelkezések következtében az előírt szakképzettség megszerzése szempontjából ezekre nézve is előnyösebb, ha mint tanoncok állnak munkába és a megállapított tanoncidőt kitöltik, mert különben lényegesen hosszabb szakbavágó gyakorlatot kell igazolniok. Ezen a megszorításon túlmenni és a tanonckodást feltétlenül kötelezővé tenni a 18. § harmadik bekezdéséhez fűzött indokok folytán nem lehet.
Már az általános indokolás során jeleztem, hogy a tanoncoktatás gyökeres reformja csak úgy volna keresztülvihető, mindazok a követelmények, amelyeket a tanoncoktatás hatékonyságának, színvonalának emelése érdekében a tanonciskolák szervezete, a szakirányú oktatás általánossá tétele, megfelelő tanszemélyzet alkalmazása stb. tekintetében érvényesíteni kellene, csak úgy volnának megvalósíthatók, ha a tanoncoktatást minden részében állami feladattá lehetne tenni. Erről azonban az állam súlyos pénzügyi helyzete következtében, sajnos, sem most, sem a közeli években nem lehet szó. Idevonatkozó javaslataim megállapításánál a súlyos viszonyok által élénk szabott szűk keretekhez kellett ennélfogva alkalmazkodnom. A törvényjavaslatnak vonatkozó része ilyképen mindössze néhány szerény reformra szorítkozik, amelyek azonban mégis alkalmasak arra, hogy tanoncoktatásunk ügyét előbbre vigyék.
A mai ipartörvény 80. §-a a községeket tanonciskolák, illetőleg külön tanonctanfolyamok felállítására csak abban az esetben kötelezi, ha a községben legalább ötven tanonc van. Ezzel szemben a törvényjavaslat a községeket tanonciskola felállítására már abban az esetben is kötelezi, ha a tanonciskola látogatására köteles iparos (kereskedő) tanoncok száma a negyvenet eléri. Igen előnyös lenne ugyan a tanonciskola felállításának kötelezettségét a tanoncok kisebb létszámánál is előírni, ettől azonban a községek teherbiró képességére való figyelemmel el kell tekintenünk s a törvényjavaslat beéri azzal, hogy azokat a községeket, amelyekben a tanoncok száma a huszonötöt meghaladja, de a negyvenet el nem, éri külön tanonctanfolyam berendezésére kötelezi.
A szakasz a negyvenes létszám eléréséhez köti az iparos és kereskedőtanoncok elkülönített oktatásának, a nemek szerinti elkülönített oktatásnak, végül az egyes iparcsoportok szerinti szakirányú oktatás létesítésének kötelezettségét is. E részben szintén igen kívánatos lenne, ha a jelzett külön oktatás már kisebb tanonc-létszám esetében biztosítható lenne, azonban ezt a községek anyagi helyzetére való tekintettel kötelezővé tenni szintén nem lehet.
A szakasz utolsóelőtti bekezdése az oktatás zavartalansága érdekében a tanonciskolák, illetőleg tanonctanfolyamok fenntartását a tanoncok létszámának időleges, átmeneti változásaitól függetleníti.
Azokban a községekben, amelyekben a tanoncok száma a huszonötöt nem haladja meg, nem marad más hátra, mint a tanoncok oktatásáról az elemi ismétlő iskolával kapcsolatosan gondoskodni. E részben is mindent el kell követni avégből, hogy a tanoncok oktatása a követelményeknek megfelelő legyen. Az ebből a célból szükséges rendelkezések kiadására a szakasz a vallás- és közoktatásügyi minisztert hatalmazza fel, aki a kereskedelemügyi miniszterrel egyetértően rendelkezik.
A községeken és az államon kívül egyes érdekképviseletek, ipari vagy kereskedelemügyi vállalatok tulajdonosai, valamint felekezetek is létesítettek a multban s tartanak fenn tanonciskolákat és tanonctanfolyamokat, bár a mai ipartörvény e részben rendelkezést nem tartalmaz. Ezek a tanonciskolák és tanonctanfolyamok a követelményeknek többnyire teljesen megfelelnek és nemcsak a községek terheinek csökkentése, hanem a szakirányú oktatás térnyerése szempontjából is jelentőséggel bírnak. Kívánatos, hogy ily iskolák és tanfolyamok létesítésének lehetőségét megfelelő törvényi rendelkezésekkel a jövőre nézve is biztosítsuk és egyszersmind létesítésüknek módját, nemkülönben az állam és a községek által fenntartott tanonciskolákhoz való viszonyukat is szabályozzák.
A szakasz az államon és a községeken kívül csak az ipari és kereskedelmi érdekképviseleteknek, felekezeteknek, továbbá ipari és kereskedelmi vállalatok tulajdonosainak engedi meg tanonciskolák és tanonctanfolyamok létesítését, ellenben nem engedi meg, hogy magánosok, akik sem ipart, sem kereskedést nem űznek és akiket csak anyagi érdek vezetne, ily iskolát vagy tanfolyamot létesítsenek.
A szakasz a tanonciskolák és tanfolyamok létesítését a vallás- és közoktatásügyi miniszternek engedélyétől teszi függővé és a nevezett miniszterre bízza, hogy létesítésük és fenntartásuk feltételeit, a tanoncok odautalt csoportjait, az esetleges beiratási és tandíjakat az engedélyokmányban tüzetesen szabályozza. Ilyképen mód nyílik arra, hogy egyebek között az oktatás eredményessége érdekében felállítandó követelményeknek is kellőképen érvény legyen szerezhető.
A szakasz második és harmadik bekezdésében foglalt rendelkezések a csekély tanonclétszámú községeket kívánják a méltányosság határain belül mentesíteni a tanoncok oktatásával járó terhektől. Ami különösen a harmadik bekezdésében foglalt rendelkezést illeti, rá kell mutatnom arra, hogy nagyobb vállalataink, amennyiben telepük oly községben van, amely tanonckiskolát nem tart fenn, eddig is készséggel vállalkoztak arra, hogy tanoncaik oktatásáról gondoskodjanak. Fel lehet ennélfogva tenni, miszerint az a körülmény, hogy erre a jövőben kötelezhetők lesznek, nem fogja őket visszatartani attól, hogy tanoncokat alkalmazzanak.
A szakasz a községek által létesített tanonciskolák és tanonctanfolyamok fenntartásából felmerülő költségek fedezése, valamint a fenntartásuk és felszerelésük céljaira engedélyezhető esetleges államsegély elnyerésének feltételei és mérve tekintetében rendelkezik. A szakasz rendelkezései lényegüket tekintve a mai ipartörvény 87. §-ban foglalt rendelkezéseknek felelnek meg.
Annál a jelentőségnél fogva, melyet az érdekképviseletek által fenn tartott tanonciskoláknak és tanonctanfolyamoknak tulajdonítani kell, a szakasz megfelelő rendelkezéseket tartalmaz arra nézve, hogy az ipardíjak, engedélydíjak, pénzbüntetések és a 120. § alapján kirótt pénzbírságok címén befolyó összegekből ezek az iskolák és tanfolyamok is részesedjenek, továbbá arra nézve, hogy olyan esetekben, amelyekben annak következtében, hogy az érdekképviselet iskolát tart fenn, a község az iskolafenntartás költségeitől mentesül, az érdekképviselet iskolájának fenntartási költségeit megfelelő arányban a község viselje. Ezek a rendelkezések előreláthatóan hozzá fognak járulni ahhoz, hogy az érdekképviseleteket tanonciskolák létesítésére ösztönözzék és ezzel oly téren biztosítsanak részükre érvényesülést, amelyen az ipar jövője szempontjából aránylag mérsékelt anyagi áldozatokkal igen eredményes működését fejthetnek ki.
A szakasz az állam és a községek által fenntartott tanonciskolákban és tanonctanfolyamokon az oktatást teljesen ingyenessé teszi és sem beiratási, sem tandíj szedését nem engedi meg. Más iskoláknál ellenben, ilyenek létesítésének megkönnyítése érdekében megengedi, hogy az iskolafenntartók az engedélyokmányban megállapított beiratási és tandíjakat szedhessék.
A szakasz második és harmadik bekezdése a tanítás sikeresség érdekében megfelelően szabályozza a tanszerek beszerezésének kérdését. Némely iparos körök kifogást emeltek a második bekezdés ama rendelkezése miatt, melynek értelmében a tanoncok tanszereiről a munkaadó köteles gondoskodni és annak az aggályuknak adtak kifejezést, hogy ez újabb megterhelést jelent a munkaadóra. Ezek figyelmen kívül hagyták azonban a szakasz utolsó bekezdésének azt a rendelkezést, melynek értelmében a munkaadó a tanszerződésben kikötheti, hogy a tanszerek beszerzésének költségeit a másik szerződő fél neki megtéríteni köteles. Ez egyébként a tanszerződés tartalmáról rendelkező 84. § d) potjában is határozott kifejezésre jut.
Kézen fekvő, hogy a tanoncoknak tanszerekkel való ellátását biztosítani kell. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha a tanszereket az iskola vezetősége szerzi be és ha azoknak tényleges beszerzési költségeit a munkaadótól beszedheti.
A szakasz az összes körülmények figyelembevételével két órával, hétről kilencre emeli fel a heti tanítási időt. Az évi szorgalmi időt változatlanul fenntartja és megfelelően rendelkezik az idényhez kötött iparokban foglalkoztatott tanoncok szorgalmi ideje tekintetében.
Az érdekeltség egy része azt kívánja, hogy a hit és erkölcstan, valamint a rajz tanítása vasárnap történjék. Ezt a kívánságot azonban nem tartom teljesíthetőnek, mert súlyt kell helyeznünk arra, hogy a tanonc vasárnap pihenjen, a hétnek ezt a napját lelki és testi üdülésre szánhassa és azzal szabadon rendelkezzék.
Emellett súlyt kell helyezni arra is, hogy köznapokon a tanítás ne nyúljon az esti órákba. A törvényjavaslat esti hat órában állapítja meg azt az időt amelyen túl a tanítás nem terjedhet. Rendkívüli körülmények fennforgása esetében azonban lehetővé teszi, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter a tanonciskolai felügyelő bizottság (118. §) előterjesztése alapján esti hét óráig engedhesse meg a tanítást. Az oktatás sikeressége érdekében arra kell törekednünk, hogy a tanítás esti hat óra után lehetőleg ne terjedjen és hogy esti hét óráig csak egészen kivételesen, csupán olyan esetekben legyen megengedve, amelyekben azt elkerülni nem lehet.
A szakasz negyedik bekezdése szerint az iskola látogatására szükséges időt, tehát az iskolába menéshez és a hazajövetelhez szükséges időt is, a gyermek és fiatalkorú tanonc napi munkaidejébe be kell számítani.
A szakasz a tanonciskolák és tanonctanfolyamok szervezetének, tantervüknek, elhelyezésüknek, a tanerők minősítésének és alkalmazásuk feltételeinek szabályozását rendeleti útra hagyja.
A szakasz a tanonciskolai felügyelő bizottságok szervezéséről szól. Ezek a bizottságok nemcsak a szakszerű felügyelet gyakorlására, hanem, miután azokban az iparhatóság, az ipartestület, a tanügyi hatóság, a község és az iskolafenntartók is képviseletet nyernek, összeállításuknál fogva egyszersmind arra is hivatva lesznek, hogy az iskola és az élet közötti kapcsolatot erősítsék.
A szakasz a tanonciskolákat (tanonctanfolyamokat) annál a sokszoros kapcsolatnál fogva, amelyben ez idő szerint az általános népoktatással állnak, továbbra is a vallás a közoktatásügyi miniszter főhatósága alatt hagyja meg.
Azok a feltételek, amelyek mellett ipari és kereskedelmi érdekképviseletek, ipari vagy kereskedelmi vállalatok tulajdonosai, továbbá felekezetek tanonciskolákat létesíthetnek és fenntarthatnak, a 112. § szerint esetről-esetre az engedélyokmányban nyernek szabályozást. Ugyancsak az engedélyokmány jelöli meg a tanoncoknak egy-egy ily iskolába utalt csoportjait is és megállapítja az esetleges beiratási és tandíjakat. Avégből, hogy az engedélyokmány rendelkezéseinek érvény legyen szerezhető, az azok ellen elkövetett visszaélések esetére a szakasz megfelelő szankciókat állapít meg, visszaesés esetében pedig az engedély elvonását is lehetővé teszi. A szakasz megfelelő szankciókat állapít meg arra az esetre is, ha valaki engedély nélkül nyit tanonciskolát (tanonctanfolyamot).
A tanonciskolát (tanonctanfolyamot) fenn nem tartó községekben befolyó ipardíjak, engedélydíjak és pénzbüntetések eddig a kereskedelemügyi miniszter kezelése alatt álló országos tanonciskolai alapba folytak be. A törvényjavaslat ezt az alapot meg kívánja szüntetni és az említett díjaknak, pénzbüntetéseknek, valamint a 120. § alapján kirótt és befolyó pénzbírságoknak a vallás- és közoktatásügyi tárca költségvetésében a rendes bevételek közt erre a célra nyitandó külön rovaton leendő bevételezését rendeli el.
A tanonciskolákról szóló fejezet rendelkezései szükségessé teszik a fennálló tanonciskolák átszervezését. Erre a törvényjavaslat két évi időt állapít meg.
Annak következtében, hogy a törvényjavaslat 112. §-a szerint magán tanonciskolák (tanfolyamok) csak a vallás- és közoktatásügyi miniszter engedélye alapján létesíthetők és tarthatók fenn, a szakasz az alkotandó törvény életbelépése idején már fennálló magán tanonciskolák (tanonctanfolyamok) fenntartóit a 112. §-ban megszabott engedély megszerzésére kötelezi és erre a célra a törvény életbelépésétől számított hat havi határidőt állapít meg.
A javítóintézetekkel és gyógypedagógiai intézetekkel kapcsolatos tanoncoktatás ügye részletes szabályozást igényel. Ezt a törvényjavaslat a rendeleti útra hagyja és a vallás- és közoktatásügyi, a kereskedelemügyi és igazságügyi miniszterekre bízza.
A 124-127. §-okhoz
A 124-127. § a büntető rendelkezéseket tartalmazzák, pontosan megjelölve az alkotandó törvény rendelkezéseibe ütköző azokat a cselekményeket és mulasztásokat, amelyeknek elkövetését kihágássá kell nyilvánítani és mint ilyent meg kell torolni.
A törvényjavaslat az alkotandó törvénybe ütköző kihágások megtorlására általában pénzbüntetést állapít meg, a 126. és 127. §-ban felsorolt súlyosabb beszámítás alá eső kihágások elkövetőivel szemben azonban, ha ily kihágás miatt már meg voltak büntetve és bűntetésüknek kiállása óta két év még nem telt el, a pénzbüntetésen kívül tizenöt napig terjedhető elzárást állapít meg.
A kihágásoknak ebbe a súlyosabb beszámítás alá eső csoportjában vannak sorolva mindenek előtt azok az esetek, amikor valaki az alkotandó törvény rendelkezései ellenére valamely ipar gyakorlását megkezdi, vagy valamely ipart önállóan űz, iparűzési jogának elvonása vagy megszünése után ipart folytat, továbbá amikor valaki a törvény rendelkezései ellenére fióküzletet nyit. Ezeknél a büntető rendelkezéseknél a törvényjavaslat mellőzi az illető szakaszokra való hivatkozást, mert ez csak a vonatkozó szakaszok idevágó rendelkezéseinek ismétlése útján volna lehetséges.
Ebbe a csoportba sorolja továbbá a törvényjavaslat a tanoncok foglalkoztatására vonatkozó rendelkezések túlnyomó részének megszegését is, mert e részben is igen jelentős érdekek megóvásáról van szó.
A másik csoportba sorolt kihágásoknál, amelyeknél a visszaesők is csak pénzbüntetéssel sujthatók, enyhébb megítélés alá eső mulasztásokról, többnyire bizonyos jelentések megtételének elmulasztásáról van szó, amelyet szintén meg kell ugyan torolni, amelynél azonban az elzárás nem volna megokolt.
A törvényjavaslat ilyképen a büntetések kiszabásánál egyfelől el akarja kerülni túlzott szigornak alkalmazását, másfelől azonban az által, hogy a súlyosabb megítélés alá eső kihágásoknál a visszaesőknek elzárással való büntetését lehetővé teszi, megadja a módot arra, hogy az alkotandó törvény rendelkezéseinek feltétlen érvény legyen szerezhető.
A 127. § utolsó bekezdése a gyermekek és fiatalkorúak védelme érdekében lehetővé teszi, hogy azt a munkaadót, aki a szakasz alá eső cselekményt az e miatt reá kiszabott büntetés kiállásától számított két éven belül ismételten elköveti, az eset körülményeihez képest gyermekeknek és fiatalkorúaknak, vagy az alkalmazottak ily csoportjai közül egyiknek vagy másiknak foglalkoztatásától legfeljebb két évig terjedő időre el lehessen tiltani.
A törvényjavaslat az illető szakaszokban jelzett okokból több jelentékeny kérdésnek szabályozását miniszteri rendeletre, illetőleg szabályrendeletre kénytelen hagyni. Ezeknek a kérdéseknek szabályozásával kapcsolatosan is gondoskodni kell büntető szankciók megállapításáról, ez azonban csak a rendeletben, illetőleg szabályrendeletben történhetik és pedig az 1879. évi XL. törvénycikk 16. §-ában megállapított korlátok közt. Az említett rendeletekbe, illetőleg szabályrendeletekbe ütköző cselekmények és mulasztások megtorlása céljából az alkotandó törvényben büntetést megállapítani nem volna helyes és erre szükség sincsen, mert a kihágási büntető törvénykönyv idézett szakasza alapján megállapítható büntetések elég szigorúak.
A gyermekek, fiatalkorúak és egyáltalán a tanoncok foglalkozására vonatkozó rendelkezések megszegésénél nem közömbös, hogy a kihágás hány alkalmazottat érint és indokolt, hogy az, akinek cselekménye vagy mulasztása több alkalmazottat érint, súlyosabban legyen büntethető. A szakasz első bekezdése olyképen rendelkezik ennélfogva, hogy a 127. § 1-6. pontjai alapján a pénzbüntetést a kihágás által érintett minden egyes alkalmazott tekintetében külön kell megállapítani. Kívánatos azonban egyszersmind a pénzbüntetésnek azt a legmagasabb összegét is megállapítani, amely egy rendőri büntető eljárásból folyólag kiszabható. Ezt az összeget a törvényjavaslat kétezer koronában állapítja meg.
A szakasz második bekezdése a 124-127. §-ok alá eső kihágások miatt az eljárást a közigazgatási hatóságnak, mint rendőri büntető bíróságnak hatáskörébe utalja.
A tanoncok iskoláztatására vonatkozó kötelességek megszegése miatt indított kihágási ügyekben a tanonciskola (tanonctanfolyam) vezetőjének meg kell adni a jogot, hogy a tanoncoktatáshoz fűződő közérdeket mint szakképviselő képviselhesse.
Az üzletvezető büntetőjogi felelőssége a törvényjavaslat 10. §-ának második és harmadik bekezdésében van szabályozva. A 10. § harmadik bekezdésében foglalt rendelkezéseket megfelelően kiegészíti a 129. § első bekezdése, melynek értelmében, ha a 124-127. §-ok alá eső valamely kihágást az üzlettulajdonos elhatározásából alkalmazott üzletvezető követte el és az üzlettulajdonost felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettségének teljesítésében akár szándékos, akár gondatlan mulasztás terheli, az üzlettulajdonost kihágás miatt az említett szakaszok értelmében kell büntetni.
A második bekezdésében kifejezésre jut, hogy a szakasz alapján nem büntethető az, aki a cselekmény elkövetését rendes gondossággal sem előzhette meg.
A kézműves iparosság nagy súlyt helyez arra, hogy az őt érdeklő ipari kérdések eldöntése előtt meghallgatást nyerjen és hogy ezt az alkotandó törvény megfelelően biztosítsa. A kézműves iparosságnak ezt a kivánságát teljes mértékben figyelembe vettem. A törvényjavaslat mindazoknál a kérdéseknél, amelyeknek szabályozását rendeleti útra hagyja és amelyek megoldásánál a gazdasági életből merített tapasztalatokra és gyakorlati szakszempontokra figyelemmel kell lenni, nemkülönben egyes administratív jellegű kérdések elbirálásánál is az illető érdekképviseletek meghallgatását írja elő. Ily módon kívánja elérni azt, hogy az új ipartörvény alapján kiadandó rendeletek az élet igényeinek megfeleljenek és hogy magát az ipari közigazgatást is a gazdasági élet követelményeinek megértése irányítsa. Az, hogy esetenkint mely érdekképviseletek nyerjenek meghallgatást, mindenkor a konkrét kérdéstől fog függni. A 130. § a kézműves iparosság megnyugtatása érdekébe csak azt juttatja külön kifejezésre, hogy az ipari képesítéssel kapcsolatos kérdésekben az ipartestületeket mindenkor meg kell hallgatni.
A 131. és 132. §-okhoz
Az érvényben levő ipartörvény 127. §-a szerint az ipartestület a hozzá tartozó iparosokra és segédszemélyzetükre nézve mindazokat a teendőket végzi, amelyeket a törvénynek a segédszemélyzetről szóló harmadik fejezete a tanoncokról, tanonciskolákról és segédekről szóló alcímek alatt megállapít. Ennek megfelelően a 131. § első bekezdése olyképen rendelkezik, hogy ott, ahol ipartestület van, a tanviszonyból folyó iparhatósági teendőket, a 81., 87. és 98. §-ban említettek kivételével, az ipartestület előljárósága végzi, az előírt jelentéseket pedig az elsőfokú iparhatóság helyett az ipartestületekhez kell intézni.
Kézműves iparosságunk egy része, súlyt helyez arra, hogy ezeket a teendőket az ipartestületek végezzék. Az elsőfokú iparhatóság székhelyétől távolabb eső községekben az eljárás egyszerűsítéséhez kétségkívül lényegesen hozzájárul, ha az említett teendőket az ipartestület végzi. Ettől az egy körülménytől eltekintve azonban az ipar szempontjából semminő különösebb érdek nem fűződik ahhoz, hogy ezeket a tisztán közigazgatási teendőket az ipartestületeket végezzék. Sőt az ipari közigazgatás egységessége szempontjából egyenesen hátrányos, hogy ugyanazokat a teendőket a kézműves iparok körében alkalmazott segédszemélyzetet illetőleg más helyen végzik, mint a szabad iparok és az engedélyhez kötött iparok körében alkalmazott segédszemélyzetet illetőleg. Azt pedig egyenesen aggályosnak kell jeleznem, hogy az ipari közigazgatás egy bár nem nagy, de mégis fontos részét oly közsegek látják el, akiknek tevékenységét a kormány közvetlenül nem ellenőrizheti és akiket mulasztás vagy visszaélés elkövetése esetében fegyelmi úton közvetlenül felelősségre nem vonhat.
Az ipartestületeknek hivatását magam részéről nem abban látom, hogy az ipart közvetlenebbül nem érintő különböző nyilvántartásokat vezessenek és más ipari közigazgatási teendőket végezzenek. Ellenkezőleg úgy vélem, hogy működésük súlypontját a gazdasági térre kell helyezniök és arra kell törekedniök, hogy tagjaiknak a gazdasági élet versenyében erős támaszaivá legyenek, hogy minden erejüket ebben az irányan fejtsék ki és ne közigazgatási teendőknek ellátásában merüljenek ki.
Az ipartestületi intézmény reformjának küszöbén a törvényjavaslatban az említett kérdéseket illetőleg mégis nem kívántam a mai ipartörvény vonatkozó rendelkezésétől eltérni, bár annak következtében, hogy a törvényjavaslat a tanviszonyt részletesebben szabályozza, mint a mai ipartörvény, az ipartestületeknek ezzel kapcsolatos teendői nemcsak lényegesen bővülni fognak, hanem nehezebbek is lesznek, ellátásuk több szakértelmet, nagyobb gondosságot fog igényelni. Kisebb ipartestületeink egyáltalán nem is rendelkeznek oly személyzettel, mely ezeknek a fokozott követelményeknek meg tudna felelni, de nem rendelkeznek oly anyagi eszközökkel sem, melyek lehetővé tennék, hogy a szóban lévő feladatok ellátására megfelelő előképzettséggel biró egyéneket alkalmazzanak. Arra pedig, hogy az ipartestületeknek megfelelő személyzet alkalmazása céljából az állampénztárból segélyek utaltassanak ki, az állam súlyos pénzügyi helyzete mellett sem most, sem a közeli években gondolni sem lehet.
Mindezeknek a körülményeknek mérlegelése alapján csak azt a megoldást választhattam, hogy az ipartestületek elhatározására legyen bízva, vállalják-e ezeknek a feladatoknak saját erejükből való ellátását vagy sem és hogy mindazokat az ipartestületeket, amelyek ezen feladatok ellátásának terheit vállalni nem kívánják, kérelmükre a kereskedelemügyi miniszter ezen teendők végzésének kötelezettsége alól felmenthesse. A felmentésnek természetesen nemcsak a tanoncokkal, de a tanonciskolákkal és a segédekkel kapcsolatos azokra a teendőkre is ki kell terjeszkednie, amelyeket a mai ipartörvény ír elő.
Abból a célból, hogy a szóban levő feladatok kifogástalan ellátása minden körülmények között biztosítható legyen, a kereskedelemügyi miniszter felhatalmazását megfelelően ki kellett terjeszteni abban az irányban is, hogy azokat az ipartestületeket, amelyek az említett teendők végzését vállalták ugyan, de kellőképen ellátni nem tudják, vagy amelyek terhére az említett teendők elvégzése körül mulasztás nyer megállapítást, az említett teendők végzése alól kérelmük nélkül is felmenthesse és azok végzését az elsőfokú iparhatóság hatáskörébe utalhassa. A vonatkozó rendelkezéseket a 132. § tartalmazza.
Visszatérve a 131. § második és következő bekezdéseire, arra kell még utalnom, hogy az ipartestületi előljáróság hatáskörébe utalt kérdések, úgy az iparos, mint a tanonc érdekeit tekintve, a legtöbb esetben nagy jelentőségűek. Épen ezért módot kell nyujtani arra, hogy az ipartestület előljáróságának bármely ténye vagy határozata ellen az iparos, valamint a tanonc, illetőleg törvényes képviselője akár az ipartestületnél, akár az elsőfokú iparhatóságnál élő szóval vagy írásban kifogást emelhessen és hogy az érdekeltek ilyképen a felebbezési jogot teljes mértékben igénybe vehessék.
A szakasz az érvényben lévő ipartörvénynek azokat a szakaszait, illetőleg azokat a rendelkezéseit sorolja fel, amelyek az alkotandó törvény életbelépésével hatályon kívül helyeztetnek. Ezen felsorolás következtében minden félreértés lehetősége ki lesz zárva abban a tekintetében, hogy a mai ipartörvénynek mely rendelkezései maradnak hatályban és ezeknek, valamint az új törvény rendelkezéseinek kezelése előreláthatóan nehézségekbe nem fog ütközni.
A mai ipartörvény hatályon kívül helyezett szakaszai között szerepelnek annak 167-174. §-ai is, melyek az iparhatósági megbízottak választását, feladataikat és eljárásuk módját szabályozzák. Ez az intézmény az életben egyáltalán nem vált be. A legtöbb esetben érdeklődés hiányában az iparhatósági megbízottakat már évek hosszú sora óta megválasztani sem sikerült. Még kevésbé lehetett arról szó, hogy eljárásukból gyakorlati eredények származzanak. Az intézményt évek hosszú sora óta megszüntnek kell tekinteni. Kívánatos ennélfogva, hogy az idézett szakaszok hatályon kívül helyezésével azt jogilag is megszüntessük.
A mai ipartörvény alapján évek hosszú során át kiadott miniszteri rendeletek, ide értve az elvi határozatokat is, valamint az említett törvény alapján alkotott szabályrendeletek ipari közigazgatási jogunknak jelentékeny alkatelemei, melyek rendkívül sok becses rendelkezést tartalmaznak és sok részletkérdést szabályoznak. Ezek körül a rendelkezések közül mindazokat, amelyek az alkotandó törvény rendélkezéseivel ellentétben nincsenek, mindaddig hatályban kell tartani, amíg eltérő újabb rendelkezés következtében hatályukat nem vesztik. A 134. § ez iránt minden félreértés kizárása érdekében megfelelően rendelkezik.
A törvényjavaslat az alkotandó törvény életbelépésének napját nem állapítja meg, mert ez csak a végrehajtására vonatkozó összes rendeletek elkészítése után léphet hatályba. Az ezeknek a rendeleteknek elkészítéséhez szükséges időt pedig nem lehet előre megállapítani, mivel a legtöbb kérdést az érdekképviseletekkel kell előzően tüzetesen megvitatni. A szakasz ennélfogva a kereskedelemügyi minisztert hatalmazza fel, hogy a törvény életbelépésének napját az érdekelt miniszterekkel egyetértőleg rendelettel állapíthassa meg.
A szakasz második bekezdése a törvény végrehajtása iránt rendelkezik.
